Háromezernél többen kérik a magyar feliratokat
Június 20-ig lehet aláírni online és személyesen is a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében kezdeményezett petíciót.
Barabás Miklós, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil csoport szóvivője elmondta: a civil ügy egy petíció megfogalmazásával indult, amelynek címzettjei Peti András, Marosvásárhely RMDSZ-es alpolgármestere és Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Az elmúlt két héten összegyűlt aláírások száma meghaladja a háromezret.
„Az idősebb generáció nagyon lelkesen fogadja a kezdeményezést, nagyon meghatók az aláírások alkalmával bemutatott történeteik a régi, kétnyelvű Marosvásárhelyről, amikor magyarul lehetett ügyet intézni, kétnyelvűek voltak az utcanevek. Gyakran hallani tőlük, hogy remélik, hogy unokáik látni fogják a magyar utcaneveket. A marosvásárhelyi fiatalabb generáció tagjai viszont egy olyan városban nőttek fel, ahol nem láthatták az utcák magyar neveit, következésképpen nincs személyes tapasztalatuk annak hatásáról” – fogalmazott Barabás.
A civil csoport emlékeztet, hogy a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen kezdeményezés elindulása után Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere azt nyilatkozta, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák megvalósíthatók, Dorin Florea, a város polgármestere pedig azt, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák megvalósítása törvénybe ütköző. Mivel mindkét kijelentés az EP-kampány idején hangzott el, a kezdeményezők remélik, hogy most, az EP-választások után, Marosvásárhely lakossága megismerheti a reális helyzetet, és Peti András alpolgármester bemutatja a konkrétumokat és a valós megoldások ügymenetét.
A petíció papírlapon naponta 8 óra és 20 óra között írható alá a Govora utca 4. szám alatt, valamint a Vásárhelyi Hírlap szerkesztőségében: Liviu Rebreanu utca 48. szám, munkanapokon 8–16 óra között.
Figyelemfelkeltő akció
A csoport tagjai a csütörtöki önkormányzati ülésen is részt vettek, a gyűlésterem karzatán álltak, s jól látható volt a pólójuk kétnyelvű felirata: Kétnyelvű utcanévtáblát Marosvásárhelyen. Barabás Miklós elmondta figyelemfelkeltő akciójukkal nyomatékosítani szerették volna jogos kérésüket és így üzenték a teremben jelenlevő képviselőknek és a város polgármesterének, hogy türelmetlenül várják, hogy a város utcáin újra kétnyelvű utcatáblák legyenek.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Egység a kultúrában – Elkezdődött a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Több száz ember jelenlétében nyitották meg hivatalosan csütörtök délután a 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, ezúttal a Bánffy-palota udvarán. A tavaly a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásár helyszínváltozásának fő oka, hogy a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódnak, így a standokat az impozáns főtéri ingatlan udvarán állították fel.
A Kolozsvár Társaság idei díját az IDEA nyomda érdemelte ki, mivel az ő kezdeményezésükre idén sikeresen beindult a nyomdászképzés a Báthory István Gimnáziumban. Az IDEA képviseletében az elismerést lapunk munkatársa, Könczey Elemér vette át Kántor Lajostól, a társaság elnökétől.
A megnyitón Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a művelődésügyi minisztérium vezetője arról beszélt, hogy „nemcsak az létezik, ami megtalálható az interneten, ám a digitális technológia nem ellensége a könyveknek, a kettő megfér egymás mellett”.
Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke elmondta: öt éve vetődött fel, hogy a budapesti rendezvényhez határon túli helyszínt is kapcsoljanak, mára egyébként már mintegy 50 magyarországi vidéki helyszínen ünneplik meg az eseményt.
„Az igazi kultúra nem szakadhat táborokra” – fogalmazott Markó Béla költő, szenátor példaként pedig a 140 éve született Bánffy mellett Dsida Jenőt és Apáczai Csere Jánost említette, akiknek nagyságáról szerinte minden erdélyi magyar ugyanúgy elismerően vélekedik szekértáboroktól függetlenül.
Az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel lesz, aki pénteken délután négy órakor lép fel a Bánffy-palota udvarán lévő színpadon, de a „fiatalítás” jegyében a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is fellépnek ugyanott.
A számos könyvbemutató, közönségtalálkozó mellett koncertekre is sor kerül, fellép többek között a Magashegyi Underground és Ágnes Vanilla.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Valóság és legenda
Középkori várak Háromszéken
Egy régóta kutatott, viszonylag mégis kevésbé ismert témáról, Háromszék középkori várairól tartott vetítéssel egybekötött, értékes, szigorúan tudományos alapokon nyugvó előadást a minap Bordi Zsigmond régész, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A szerzővel Kádár Gyula történész beszélgetett.
Amint a szakembertől megtudtuk, bár az erőteljes feltárási munkálatoknak köszönhetően, szinte könyvtárnyi irodalma van ennek a területnek, viszonylag mégis kevés idevágó ismerettel rendelkezünk. A háromszéki tudományos várkutatás tulajdonképpen 146 ével ezelőtt, Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája, III. kötetének a megjelenésével kezdődött. Ebben a szerző 46 várat, illetve erődítményt sorol fel vidékünkön, melyeket székely ősváraknak tartva, kialakítja a székely várrendszerről szóló elméletét. Azóta három régész nemzedék fésülte át az általa megjelölt helyeket, és kiderült, hogy Orbán Balázs többször is tévedett, ugyanis kiugró sziklafokokat is várromoknak feltételezett, de az erődítményekről szóló mondák is sok esetben alaptalannak bizonyultak. Végül megállapítást nyert, hogy Háromszéken 13 olyan épületrom van, melyek valóban a középkorban épült várak maradványai, ezek közül 12 a megye területén, 1 pedig, Bodzavár, Prahova megyében található, mivel Székelyföld a középkorban a Kárpátok külső feléig nyújtózkodott.
A tárgyalt területen a középkorban 3 fontos várépítési időszakot lehet megkülönböztetni, melyek közül a legkorábbi a 13. századra tehető. Ekkor 4 várat emeltek, az erősdi Csókást, a szacsvait, a málnási Herec és sepsibükszádi Vápa-várat. Szerepükre vonatkozóan a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint, támadás esetén a környék lakosságának szolgáltak menedékként, ennek azonban ellentmond, hogy ilyenkor a székelység az erdőkbe húzódott, mert itt egy bekerített területnél nagyobb esély volt a túlélésre. Ugyanakkor, mivel a településektől távol, lakatlan vidékekre építették őket, az elérésükig is túl hosszú utat kellett megtenni. Egy másik feltételezés az ojtozi út védelmével ruházza fel ezeket, ehhez viszont túl távol épültek az úttól. Legvalószínűbb, hogy máshol haladt az akkori főút, ugyanis madártávlatból szemlélve e várak elhelyezkedését, érzékelhető, hogy egy vonalban találhatók, vagyis úgy tűnik, hogy egy észak-dél irányú, Erdélyből, Erdővidéken át a Bodzai-szoros felé tartó út mentén sorakoznak.
A 14. század háromszéki erődítményépítészetére, amint azt a Lemhényen felüli Almás vára, Bálványosvár, a Felső Csernáton után található Ika-vár, és az Olt menti (Sepsibükszád) Sólyomkő vára romjai igazolják, a lakótornyos magánvárak voltak jellemzőek, melyeket az előkelő székely nemesi családok, például az Aporok és Mikesek emeltek.
A 15. században bekövetkezett török támadások hatására, a Kárpátok átjáróit tették várakkal védhetővé Bodza vára, és a helytelenül Rákóczi várnak nevezett Ojtoz vára felépítésével. A Lécfalván fejedelmi parancsra felhúzott Várhegy vára a székelyek kordában tartását, míg a 17. században Lemhény mellett épült és császári katonaságnak helyet adó Hajdúk vára, a sócsempészet megakadályozását volt hivatott megoldani.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sipos Zoltán
JOBBIKOS KAPCSOLAT
Kisgyermekes családok és karlendítés: magyar nemzeti radikálisok Erdélyben I.
Az Erdélyi Magyar Ifjak egyike a legrégebbi és legnépszerűbb szervezeteknek. Körükben elfér a liberális és a bakancsos aktivista is.
Az utóbbi években Erdélyben egyre több fiatalt lehet látni a radikális rendezvényeken. Ez azért különös, mert szociológusok felmérésekre alapozva állítják: a nemzeti radikális mozgalmaknak egyelőre nincsen tömegbázisuk az erdélyi magyarság körében. Ezt alátámasztja az a tény, hogy az országgyűlési választásokon a Jobbik a vártnál is jóval kevesebb szavazatot szerzett határon túlról. Cikksorozatunk első részében bemutatjuk az Erdélyi Magyar Ifjakat.
Az egészen kis csoportokat leszámítva jelenleg három-négy fontosabb magyar radikális szervezet is működik Romániában. Bár mindegyik kapcsolódik ilyen vagy olyan formában valamelyik magyarországi szélsőséges szervezethez, ezek nem a magyarországi szervezetek kicsinyített másai.
A legfeltűnőbb különbség a nyilvános diskurzusban érhető tetten: míg Magyarországon főként az euroatlanti szervezetekkel kapcsolatos szkepticizmus, az antiszemitizmus és a cigányság problematikája foglalkoztatja a nemzeti radikálisokat, addig Erdélyben inkább a kisebbségi lét különféle problémáit, Székelyföld autonómiáját tematizálják.
Foglalkoznak még szimbólumhasználattal (a székely zászló használata állandóan szálka a román hatóságok szemében), nyelvi jogokkal (Romániában, bár a törvények lehetővé teszik hogy hivatalosan is használni lehessen a magyar nyelvet ott ahol a magyar lakosság eléri a 20 százalékot, ezt ritkán alkalmazzák). Ezen kívül tüntetéseken, megemlékezéseken vesznek részt, koszorúznak.
Ezek a témák egyébként a mainstream erdélyi magyar pártokra is jellemzőek. A radikális szervezetek annyiban képviselnek mást, hogy azok sokszor nem ismerik el a trianoni határokat, és esetenként az erőszakra mint a cél eléréséhez szükséges, legitim eszközre tekintenek.
Személyes kapcsolatok
Bár a négy szervezet – Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom (HVIM), a Jobbik erdélyi szervezetei és a megszűnés szélén billegő Székely Gárda – között az együttműködés nem intézményesült, sőt, adott esetben a vezetők között kisebb súrlódások is előfordulnak, azért „figyelnek egymásra”, egymás rendezvényét gyakran népszerűsítik.
Előfordul hogy a helyi tagszervezetek egy-egy rendezvényt együtt szerveznek, azonban ezek az együttműködések pontszerűek és főként személyes kapcsolatok, ismeretségek, szimpátiák mentén alakulnak.
Ellentmondásos viszony a politikai mainstreammel
Az erdélyi magyar politikai mainstream – az RMDSZ, az EMNP valamint az MPP – viszonyulása a radikális szervezetekhez ellentmondásos. Egyrészt vigyáznak arra, hogy nyilvánosan ne közeledjenek túlságosan hozzájuk, ugyanakkor viszont érzik, hogy egyre kevésbé lehet megkerülni ezeket a szervezeteket.
Sokszor jól jön tíz-húsz plusz résztvevő egy-egy rendezvényen, így a helyi szinten folyamatosan emberhiánnyal küszködő pártok nem csak szemet hunynak a fekete pólós, árpádsávos lobogót lengető fiatalok jelenléte fölött, de – főleg Székelyföldön – néha igénybe is veszik a fiatal aktivisták szervezői kapacitását.
Sok esetben a mainstream pártok rekrutációs bázisként is tekintenek rájuk. Több erdélyi magyar politikusról is köztudott, hogy radikális mozgalomban vett részt fiatal korában, sokuk jelenleg is nyíltan szimpatizál a radikális mozgalmakkal.
Jelen sorozat az említett négy szervezet vezéregyéniségeivel való háttérbeszélgetéseken alapul. Bár tisztában vagyunk vele hogy ezen szervezetek között óriási különbségek vannak, az anyag egységes keretét az képezi, hogy a beszélgetések során főleg a szervezeti felépítésre, célkitűzésekre, finanszírozásra és más szervezetekkel való együttműködésekre kérdeztünk rá.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI)
Mivel az EMI szervezetként rendkívül sokszínű, számunkra is kérdés, hogy van-e egyáltalán helye egy, a nemzeti, radikális szervezetekről szóló összeállításban. Végül azért döntöttünk úgy hogy bevesszük, mert az EMI hagyományosan jó viszonyt ápol a Jobbik vezetőségével.
Fő rendezvényén, az EMI táborban kiemelt helyen szerepelnek a magyarországi radikális jobboldal vezéregyéniségei, Vona Gábor Jobbik-elnök például rendszeres meghívott. További érv, hogy az EMI az egyik legrégebbi ilyen jellegű szervezet Erdélyben. Az EMI története nélkül nehéz megérteni az erdélyi radikális oldal fejlődését.
Az EMI magyarországi szervezetektől függetlenül alakult, miután egy erdélyi baráti társaság észrevette: nincsen olyan civil szervezet Erdélyben, mely kifejezetten nemzeti, magyar ügyekkel foglalkozik.
Kuruc brigadéros
Soós Sándor mellett az EMI másik vezéregyénisége a kezdeti időkben Bagoly Zsolt volt. Ő később Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő erdélyi kabinetvezetője lett, emellett sok ideig az Erdélyi Napló című, jobboldali hetilapnak dolgozott. Úgy tudjuk, Bagoly Zsolt jelenleg visszavonulva él egy nyárádmenti faluban.
„Mi magyar identitást erősítő, megőrző nemzeti szervezetként definiáltuk magunkat. A 2002-es alakulástól kezdve tabudöntögető témákat szerettünk volna bevinni a közbeszédbe” – mondta Soós Sándor alapító, aki sokáig az elnöke is volt a szervezetnek.
Az első, EMI-hez fűződő botrány 2005-ben robbant ki a Koltay Gábor-féle Trianon-filmvetítés kapcsán. A filmet a román hatóságok betiltották.
Szintén feltűnést keltettek a Wass Albert-felolvasómaratonnal, majd – a 2004 december 5-i népszavazási kampány ellen tiltakozva – 2005 márciusában megakadályozták, hogy Eörsi Mátyás SZDSZ-es politikus előadást tartson Kolozsváron.
Egy „menjetek a gázai övezetbe beszélgetni” bekiabálás miatt az EMI-t antiszemitizmussal kezdték vádolni, noha az EMI állítása szerint ezt egy idősebb résztvevő kiabálta, aki nem volt a szervezet tagja.
Liberális, bakancsos együtt
Jelenleg az EMI-nek Erdély-szerte 20 aktív tagszervezete és mintegy 500 tagja van. Nincsen fizetett alkalmazott, mindenki önkéntes alapon dolgozik. „Egy olvasókör” – kommentálta ironikusan az EMI tevékenységét egy radikálisabb interjúalanyunk.
A szervezet annyira sokszínű, hogy nem egyértelmű elhelyezkedése a palettán. „Az EMI táborban fellép a Romantikus Erőszak és a Hooligans is. Van liberális tagunk és bakancsos aktivistánk, ez így nálunk elfér egymás mellett, az egyedüli kérdés, hogy ki mit ad hozzá a közöshöz, tudunk-e együtt szervezni valamit” – így Soós Sándor.
Az EMI nem politizál, egyedüli politikai döntésük az volt, amikor támogatták Tőkés László függetlenként való indulását 2007-ben, az Európai Parlamenti választásokon. Az erdélyi magyar pártok közül az EMI vezetősége általában az Erdélyi Magyar Néppárttal ápol jó kapcsolatokat (Soós Sándor jelenleg az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnöke), azonban gondosan vigyáznak az EMI függetlenségére. Elutasították az EMNP és MPP ajánlatát, hogy váljanak a párt ifjúsági szervezetévé.
Az EMI táborban egyszer maga Soós szedetett le egy túlságosan feltűnő helyre kitett EMNP-EMNT-bannert. A volt elnök állítása szerint kampányban sem használják az EMI erőforrásait. Nyilván ha egy EMI-tag saját maga jelentkezik plakátolni az EMNP-nek, akkor azt nem utasítják vissza.
A területi szervezetek ugyanakkor szabad kezet kapnak a helyi szintű partnerségek kialakítására – minden további nélkül együtt dolgoznak az RMDSZ-szel, EMNP-vel, MPP-vel. Ennek oka egyszerűen az, hogy főként a kis településeken kevés a közélet iránt érdeklődő, aktív fiatal, így nem lehet politikai szempontok szerint válogatni.
Az EMI-HVIM viszony: el sem kezdődött, már véget is ért
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal nem volt zökkenőmentes a viszony. „Kezdetben, amikor megalakultak, megkeresett Toroczkai. Szimpatikusak voltak, találkoztunk is a kolozsvári Bánffy-palotában, egy teraszon. Tudni kell, hogy ez még Funar-korszak volt Kolozsváron, az egész város tele volt román nemzeti trikolórokkal.
Beszélgetünk, és egyszer csak kijelentette: «Erdélyt vissza kell venni!» majd kimegy, és visszatér egy román zászlóval: ezt így kell csinálni, mondja” – emlékezik vissza Soós. „Erre én azt válaszoltam, hogy bocsi, másként látjuk a dolgokat, nem zászlótépés, hanem konkrét programok kellenek. A HVIM-EMI kapcsolat itt véget is ért.”
A hűvös viszony csakhamar ellenségessé vált, amikor 2003-ban szakadt a HVIM, és a szakadárok Egyesült Magyar Ifjúság (E-M-I) néven új Kárpát-medencei ernyőszervezetet hoztak létre. Az E-M-I erdélyi testvérszervezete az EMI lett. Az erdélyi HVIM sokáig konkurrenciaként kezelte az EMI-t – ez mostanában kezd megváltozni. A kolozsvári HVIM tagjai mindig ott vannak az EMI rendezvényein, sőt, Kézdivásárhelyen már rendezvényt is szerveztek, EMI-HVIM-EMNT felállásban.
A HVIM-hez képest az EMI más életritmust képvisel. Az EMI erdélyi szervezet, belépési nyilatkozattal, tagsági díjjal, belső választásokkal – így Soós.
„Jobbikos Tusványos” az EMI-tábor?
Az EMI legfontosabb rendezvénye, az EMI tábor nagyon sok vonatkozásban hasonlít a fidesz- és EMNT-közeli Tusványosra. És mivel az EMI táborban hangsúlyos a jobbikos jelenlét, sokan egyszerűen csak „jobbikos Tusványosként” emlegetik a gyergyói-medencében, Borzonton megrendezett tábort.
Soós szerint Tusványossal való párhuzam bizonyos mértékig megállja a helyét, főleg azután, hogy az utóbbi években a Tusványos a román-magyar párbeszéd helyett a magyar-magyar párbeszéd helyszíne lett. Az EMI táborba a minden pártot és szervezetet meghívnak, a baloldalt leszámítva.
A jobbikos kapcsolat pedig egyszerűen azért alakult így, mert míg a Jobbik minden esetben elfogadta a meghívást, míg a Fidesz viszonyulása már kétértelműbb volt. Soós szerint a Fidesszel való viszony akkor romlott meg, amikor az egyik évben nem hívták meg Szász Jenő MPP-elnököt. Akkor Kövér László (Szász Jenő régi jó barátja) megharagudott.
Az EMI vezetősége illetve Soós Sándor egyébként főként a Jobbik vezetőségével, Vona Gáborral és Szávay Istvánnal van jó viszonyban, az időközben Erdélyben megalakult Jobbik-szervezetekkel nincsen sok kapcsolat. A programról, meghívottakról informálisan konzultálnak is a Jobbik Ifjúsági Tagozat elnökével, Farkas Gergellyel, aki amúgy régi EMI-táborozó.
A volt EMI-elnök cáfolta, hogy az EMI tábor számottevő támogatást kapna a Jobbiktól: „ha eljönnek és kifizetik a belépőt, az már nagy támogatás nekünk” – mondta, hozzátéve, a tábor legfőbb jövedelemforrása a belépőjegyek ára, amit mindenki ki kell fizessen.
A tábornak anonim támogatói is vannak, akik megkérik a rendezőket, ne tegyék ki a logót, mivel az számukra politikailag nem előnyös. Fontos részlet, hogy a tábort Hargita Megye Tanácsa közpénzből évek óta támogatja. A rendezvény költségvetése nagyjából 45 ezer euró.
A Székely-Magyar Nemzetőrség és a lövöldözős videó
2013-ban napokig az EMI táborról szóltak a bukaresti hírtelevíziók, ugyanis valaki pár nappal a tábor kezdete előtt feltöltött a YouTube-ra néhány, éles lövészgyakorlatot bemutató videót. A képsorokról nem lehet biztosan megállapítani hol készültek.
A videók címe szerint a felvétel Borzonton, a 2012-es EMI-táborban készült, a leírás pedig így szólt: „Mi vagyunk a roman megszallas alol Erdély felszabaditani hivatott Székely-Magyar Nemzetőrség. Ha csatlakozni szeretnél, keress fel minket a borzonti EMI Taborban.”
A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnoka, Klutsik György szerint a felvételek valósak, az ő szervezetének tagjai láthatóak rajta, de egy magyarországi lőtéren, nem pedig Borzonton, az EMI táborban készültek. Állításuk szerint a felvételt néhány tagjuk készítette, akiktől időközben „megváltak”.
Soós elmondta, a Székely-Magyar Nemzetőrség három évig segített be a tábor őrzésébe, jelenlétüket abszolút pozitívan értékelték úgy a szervezők, mind a tábor résztvevői, sőt, a helyi rendőrök is. 2013-ban azonban nem a Székely-Magyar Nemzetőrség, hanem annak négy tagja, magánszemélyként vett volna részt a tábor őrzésében.
Bukarestből érkező szerkesztői utasítások
„A tábor kezdete előtt egy román újságíró hívott, és felhívta a figyelmem a videókra” – emlékezik vissza a Soós.” A YouTube nézettség-számlálója szerint én voltam a második személy, aki megnézte azokat”.
Miután a bukaresti média felkapta a filmeket, hiába cáfoltak a szervezők, a Székely-Magyar Nemzetőrség, sőt, a helyi rendőrök is.
„A bukaresti szerkesztőségek azt az utasítást adták a helyi, valóságot jól ismerő tudósítóknak, hogy lövöldözős anyagot kell készíteni. Sokszor az újságírók maguk is tehetetlenül vonogatták a vállukat, közölve, hogy Bukarestben a történet semmilyen más verzióját nem fogadják el” – mondta a volt EMI-elnök, aki szerint az lehetett a háttérben, hogy a tábort megpróbálták volna betiltani, arra hivatkozva, hogy feszültséget okoz.
„Nagyon vigyázunk arra, hogy betartsuk a romániai törvényeket. Állandóan ránk vannak szállva a hatóságok, a tábor ideje alatt gyakorlatilag végig románul beszélek. Előfordult az is, hogy egyszerre nyolc különféle hatóságtól érkezett ellenőrzés, megpróbáltak szétszedni, hátha hibázom” – állítja Soós.
Kisgyermekes családok és karlendítés
Jelenleg összesen mintegy 12-13 ezer ember fordul meg a táborban. Nagy részük nyilván nem az előadások vagy politikai szimpátiák, hanem az esti koncertek miatt, kikapcsolódni érkezik.
„Lehet találni bakancsosokat, ahogy Tusványoson is. Nem kizárt hogy karlendítés is van, ugyanakkor pedig nagyon sok a kisgyermekes család is. Kérdés, hogy minek alapján akarjuk megítélni a tábort” – így a szervező, aki szerint a jelenlegi tömegrendezvény helyett visszatérnének a kisebb, barátságosabb, családbarát táborokhoz.
A cikksorozat eredetileg az Atlatszo.hu-n jelent meg. A sorozat következő részében a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szervezetéről lesz szó. Transindex.ro

Emberséges ellenségek
Feleségem egyik közeli rokona mesélte el szomorú balesetét és az, azt követő megaláztatást ami minden jóérzésű embert felháborítana:.
Történt, hogy egy, a járda felületére esett vízaknát javítottak a város bizonyos területén. Felelőtlen emberek az akna ürességét egy korhadt falemezzel takarták le. Erre a lemezre lépett rá feleségem hölgy rokona, amely szerencsétlenségére beszakadt, minek következtében a létesítmény fenekére zuhant. Súlyos lábsérüléseket szenvedett szétroncsolva egyik térdét és nagy lábúját, mindkettő műtéti beavatkozást igényelt.
Elmondása szerint, amikor bevitték a sürgősségire, vizsgálat után a sebészorvos a következő meglepő kérdést tette fel:
– Hölgyem önnek mennyi pénze van?
– Száz egynéhány lejem! – felette meglepetten.
– Akkor a következő módon járunk el, száz lejért megműtőn a lábujját, és amikor lesz ezer leje, akkor megműtöm a sérült térdét is!
Miközben ennek a rövid párbeszédnek az erkölcsi súlyát latolgattam beugrottak agyamba egy gyermekkoromban hallott és soha el nem felejtett történet emlékeinek mozgóképei.
Abban az időben még fellelhetőek voltak az első világháború életben maradt veteránjaiból jó páran, de annál többen a második világháborút megjártak közül, mint például az én édesapám is.
Ilyen megkülönböztetett, tiszteletre méltó ember hírébe állott a mi Küküllő-menti falunkban, Vitéz, falábú, Péter Ferenc első-világháborús hős is. Kilenc gyermeket nevelt testi fogyatékosságának dacára. Egyik fia Mihály, aki velem egy korosztály.
Alacsony barna emberke volt Ferenc bácsi igen-igen ideges de ritka szorgalmas. Fogatosként dolgozott a kollektív gazdaságban (termelőszövetkezet) és már az is hősiesség számba ment, hogy bírta az iramot a két kis fürge ló vontatta szekér ellőtt, de olykor után. Ez a csodálatra méltó ember gyakran szaladni is volt képes, és kénytelen maga után vonszolva kezdetleges, fából készült műlábát. A felnőttek beszédéből füleltem ki, hogy Péter Ferencz bácsinak maga az Osztrák-Magyar Monarchia császára adományozta a Vitézi címet, és ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amit szegény ember megkaphatott! Én akkor gyermeki ésszel nem voltam képes összeegyeztetni a vitézséget a sántasággal. Ugyanis gyermekkorom meséiből a vitézeket mind délcegeknek és elegánsjárásúaknak képzeltem el. Anélkül, hogy valakivel egyeztettem, vonna tervemről az akkori buta gyermeki ésszel alkalmasnak tartott helyen és időben szóvá tettem kíváncsiságomat: - Ferencz bácsi, hogy lett maga sántán vitéz?
Mérges szemekkel rám nézett, láttam, hogy elborul tekintete, azonnal támadt egy olyan kellemetlen érzésem, mint olyankor, amikor rossz fát teszek a tűzre. Ahogy a kalapot is taszigálni kezdte feje tetején már elszaladtam volna, de láttam, hogy nyugalmat erőltet magára és fellélegeztem. - Gyermek vagy még, nem tudod, mit beszélsz! – reccsent rám. Ha nagyobb volnál, pofon csapnálak de, így felelek neked. Vitézségemért adtam a lábamat cserében! Most már megértetted-e?
Nem értettem meg, majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy megértsem. Azután otthagyott engem maró szégyenemmel, és bűnbánatommal, mert egy olyan embert bántottam meg, igaz akaratomon kívül, akit egy egész falú tisztelt!
Talán tíz év telt el az óta, egy meleg nyárvégi napon lekéstem a városi autóbuszt ezért gyalog haladtam a két falú közötti országúton, amikor utolért egy lovas szekér. Ismerős rekedtes hang köszöntött rám a szekérről.
- Isten áldjon meg Mihály fiam, rég annak az ideje, hogy láttalak, ugyanbiza merre jársz?
Vitéz Péter Ferenc bácsi volt a köszönő, ugyanaz, akit ismertem, épp csak éppen tíz évvel volt idősebb annál.
– Isten áldja Ferencz bácsi én haza, igyekeznék nagyanyámhoz.
– Gyere fiam, ülj fel ide mellém hadd, beszélgessünk egy jót mi ketten!
Felém, nyújtotta csontos kérges kezét és felsegített a szekérre. Ahogy helyet foglaltam az ülésdeszkán egyből feltűnt nekem rendellenes testtartása. Mivel otromba műlábát nem bírta maga alá behajtani ezért előre meredt a bütüdeszkán a lovak hátulja felé, mint egy kiságyú csöve. Elkapta tekintetemet és azonnal arra a kínos témára tért, amit én legszívesebben kikerültem volna. – Emlékszel még arra a beszélgetésünkre olyan tíz évvel ezelőttire? – Nem volt hangjában harag de még szemrehányás sem.
– Melyikre hallja? – próbáltam elhitetni vele, hogy már feledésbe merítettem. – Hányszor beszélgettünk mi együtt Mihály fiam abban az időben? Én úgy tudom, hogy csak egyszer, amikor azt kérdezted, hogy lehet vitéz egy sánta ember? Nem tudtam félrevezetni és hiába kísérte szavait enyhe mosoly, még olyan hosszú idő után is pironkodnom kellett!
– Gyerek voltam, meggondolatlan! – hebegtem mentegetőzve.
– Tudom, én is indulatos voltam pedig nekem több eszem kellett volna legyen mint egy gyermeknek. Ezután „meghallgattuk” egy darabig a mondottakat miközben döcögött velünk a vasabroncsú fakerekű szekér, emlékeket kergettünk mindketten.
- Elmondom neked, pedig nem szeretek róla beszélni – döntött végül és az apró rázkódások miatt reszketősé vált hangon mesélni kezdett.
Az első világháború idején az orosz fronton harcoltam amolyan váltakozó sikerű akcióink voltak. Ami azt jelentette, hogy hol az ellenség vonalát foglaltuk el, hol a mienkbe voltunk kénytelenek visszavonulni. Éppen támadásba lendültünk akkor, amely nekem, az utolsónak bizonyult, amikor egy aknalövedéket hallottam fütyülni. Belénk volt idegződve, hogy ilyenkor földre kell lapulni, de még alája is bebújtunk volna, ha képesek lettünk volna rá. Az utolsó pillanatban hasra is vágtam magam, talán megúsztam volna egy légnyomással, ha földet érés pillanatában fel nem vágódik a jobb alsólábam. Ugyanabban a pillanatban robbant az akna, és egy repeszdarab levágta térden alulról. Igaz ezt akkor még nem volt ahonnan tudjam, mert csak egy ütést éreztem a lábamon azután semmit az égvilágán.
Hírtelen sötétség borult rám és megszűntem létezni. Amikor magamhoz tértem megéreztem a frissen hantolt föld illatát, és ebből arra következtettem, hogy élve eltemettek, ami igaz is volt. Iszonyú nyomás nehezedett az egész testemre és olyan sötétség vett körbe, mint a sírba amilyen lehet. Nem tudtam mennyi időt, tölthettem a nyomasztó földi sötétségében, mert közben egy párszor elveszítettem eszméletemet.
Adott pillanatban beszédet hallottam közvetlen környezetemben. Nyögni kezdtem, mert jajgatni már nem volt erőm. Ezután egy bizonyos ideig öntudatomnál voltam. Érzékeltem, hogy valakik kiszabadítanak a föld fogságából, majd idegen beszédet hallottam. Oroszok voltak, két orosz felcser az egyik azt mondta:
- Vengerszkij!
Mondtak még valamit, amit nem értettem miközben végigtapogatták, vizsgálták testemet. Éreztem, hogy kezelésbe veszik a lábamat. Ekkor kezdett megvilágosodni előttem a lábamat ért ütés oka és az, hogy valami rettenetes történt velem de az is, hogy élek, még életben vagyok.
Közben körülöttünk dúlt a csata, puskagolyók csattantak a fatörzsekbe, távolabb aknák robbantak. A két orosz földhöz lapulva dolgozott, elkötötték a lábamat, injekciót adtak, fertőtlenítették, majd bekötözték a csonkot. Amikor végeztek odavonszoltak egy fatörzshöz majd felsőtestemet háttal nekitámasztották. Akkor kezdtem érezni az első fájdalmat, de még volt annyi erőm és lélekjelenlétem, hogy megfogtam egyik orosz kezét, és megszorítottam mennyire tudtam, ő visszaszorította aztán búcsút intettek majd kúszva eltűntek az aljnövényzet között.
Nemsokára ellentámadásba lendültek a mieink, és ismét a szerencse kedveltje lettem, mert rám találtak a mi szanitéceink. Amikor a hordágyra tettek megkérdezte az egyik:
– Ki látott el téged bajtárs?
Alig hallhatóan suttogtam:
- Az orosz szanitécek!
Nem lepődtek, meg mert akkor, azon a frontszakaszon szokványos dolog volt, hogy alkalomadtán ellátták az ellenség sebesültjeit is. Csak elismerően ennyit mondtak: – Jó munkát végeztek, megmentették az életedet, szerencsétlenséged mellett szerencséd volt!
Én azoknak az orosz katonáknak nem adtam semmit egy kézszorításon kívül, pedig ők mentették meg az életemet. És ezt ők is tudták, hogy nem fogok tudni adni semmit nekik. Akár ott is hagyhattak volna eltemetve a rám robbant föld alatt, senki nem vonta volna felelősségre! Akkor meg mi motiválhatta őket? A jóság, az emberség, ami bennük lakozott.
Ha én ott elpusztulok ma szegényebb, volna a magyarság tíz emberrel: én jómagam, a gyermekeim mind a kilenc, Terka, Jula, János, Andor, Tera, Ida, Mihály, aki veled egyidős, Marci és Vilmos a legkisebb, nem volnánk most. Akkor még nem beszéltem a kitudja hány leszármazottról, akik ezután születnek meg.
A császár Vitézi címet adott, nevem és képem bekerült a vitézek nagy könyvébe, de cserében otthagytam idegen földön az egyik lábamnak felét. Otthagytam volna az egész lábamat, de még az életemet is cserébe, ha legalább Erdélyt meg tudtuk volna menteni. De Károlyi Mihály „nem akart több katonát látni” és leszereltetett százhúszezer magyar honvédet. Akik pedig minden üte-botából katonákat állítottak ki azok háborút és hazát nyertek.
Ha nem jár el a szád alkalom adtán, megmutatom neked a kitüntetésemet és vitézi könyvemet. Rejtegetem a román hatalom elől de, néha előveszem és megkönnyezem őket, mint keserves sorsunkat. Gyakran és komolyan arra gondolok Mihály fiam, hogy azt a kitüntetést, amit nekem adtak, annak a két orosz felcsernek kellett volna megkapnia. Mert mi, ha kényszerből is de gyilkolni mentünk, féktelenül irtottuk egymást, de ők megőrizték emberségüket, életeket mentettek ott ahol lehetett. Ezért nem szeretem az olyan beszédet, amikor azt mondják, hogy rosszak az oroszok, franciák vagy a románok és mi magyarok jók vagyunk. Én azt mondom neked Mihály, és erre örökké emlékezz, hogy nincsenek gonosz és jó nemzetek. Csak emberek vannak, jók és gonoszak! Sebők Mihály. Erdély.ma

Hatályba lépett az új román földtörvény
Hatályba lépett a mezőgazdasági területek adásvételének új szabályozása: alkalmazási rendelettel egészítették ki a márciusban kihirdetett új földtörvényt, amely a társtulajdonosok, a szomszédok, a bérlők, a településen élő gazdák és a román állam elővásárlási jogosultságával nehezíti a külföldiek földvásárlását. A hivatalos közlönyben pénteken megjelent rendelet a mezőgazdasági területek áruba bocsátásának módját szabályozza, de nem pontosítja, hogyan kell alkalmazni azt a kölcsönösségi elvet, amelyet Traian Basescu államfő kérésére, utólag építettek be a törvénybe.
Az elnök javaslatára a módosítások közé bekerült, hogy az európai uniós polgárok és jogi személyek csak a saját országukban létező földvásárlási korlátok között vásárolhatnak termőföldet Romániában. Romániában január elsején járt le a külföldi magánszemélyek földvásárlását megakadályozó, az ország uniós csatlakozásakor kikötött hétéves moratórium.
Az új román szabályozás minden mezőgazdasági terület értékesítésére vonatkozik, függetlenül attól, hogy hazai, vagy külföldi vásárlóról van-e szó. Sem az eredetileg tervezett százhektáros birtokhatár, sem a mezőgazdasági képzettségre, vagy tapasztalatra vonatkozó vásárlási előfeltétel nem maradt benne a törvény végleges formájában.
A pénteken közzétett rendelet szerint a romániai tulajdonosoknak ezentúl közölniük kell a polgármesteri hivatallal, ha áruba akarják bocsátani a településhez tartozó mezőgazdasági területüket, megjelölve az igényelt vételárat és a telek pontos helyrajzi adatait. Amennyiben az elővásárlási joggal rendelkezők egyike sem jelentkezik az ajánlat meghirdetésétől számított 30 napon belül, a telek szabadon értékesíthetővé válik, de ha a meghirdetett árnál olcsóbban adják el, az adásvétel semmisnek minősül.
A földjét áruba bocsátó gazdának egy sor igazoló iratot kell beszereznie. Az államhatártól 30 kilométernél, vagy katonai létesítményektől 2,4 kilométernél kisebb távolságban elhelyezkedő területek értékesítéséről a román védelmi minisztériumot, a régészeti lelőhelyként számon tartott területek eladásáról pedig a kulturális minisztériumot is értesítenie kell.
A külföldiek az országban bejegyzett cégeiken keresztül eddig is birtokolhattak termőföldet Romániában. A román sajtó szerint több mint 700 ezer hektárnyi termőföld van külföldi vállalkozások tulajdonában, ez csaknem 8 százaléka az ország több mint 9 millió hektárnyi megművelt földterületének.
MTI. Erdély.ma

Tőkés: Amerika nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdés rendezésének
Sajnálkozását fejezte ki Tőkés László washingtoni tárgyalásai során, hogy az Egyesült Államok nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, pedig – mint hangsúlyozta – annak rendezése az autonómia a stabilitás kulcsa Kelet-Közép-Európában.
A Fidesz-KNDP-listán megválasztott erdélyi Európai Parlamenti (EP)-képviselő helyi idő szerint pénteken beszélt az MTI-nek az amerikai fővárosban folytatott tárgyalásairól. Mint mondta, jelképes jelentőségű számára, hogy az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) közvetlenül az EP-választás után hívta meg Washingtonba, ahol a néhai Tom Lantos amerikai képviselővel és az amerikai Magyar Baráti Közösséggel együtt kitüntette őt. Értékelése szerint látogatása egyfelől a globális magyarság összetartozásáról, másfelől pedig az euroatlanti együttműködésről szólt.
Felidézte, hogy HAC vezetői közül többen már 1989-ben felléptek az erdélyi magyarság védelmében, s ebben együttműködtek Tom Lantossal. Az összefogás sikeres példájaként említette, hogy elérték az amerikai legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megvonását Ceauşescu Romániájától.
Tőkés találkozott az amerikai kongresszus Tom Lantosról elnevezett emberi jogi bizottságának két társelnökével, a demokrata James McGovern és a republikánus Frank Wolf képviselővel, valamint eszmecserét folytatott Rosa DeLauro demokrata képviselővel is, aki az erdélyi magyarok ügyét egykor felkaroló Christopher Dodd szenátor munkatársa volt. Szó esett arról, hogy az amerikai kongresszus és az EP emberi és kisebbségi jogi együttműködésének keretében ősszel a tervek szerint képviselőházi meghallgatást rendeznek. Az Amerikában megkülönböztetett figyelemmel kísért ukrajnai válsággal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy miként a délszláv háborúnak, ennek is egyik kiváltó tényezője a kisebbségi viszonyok rendezetlensége.
„Nagy kár, hogy az Egyesült Államok jó ideje nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, általában Kelet-Közép-Európa és a posztkommunizmus kérdéseinek” – mondta. Rámutatott, hogy Washingtonban már nem a demokrácia, hanem a stabilitás és a biztonság oldaláról közelítik meg a térséget. „Ez nagyon helyes, de a kisebbségi kérdések megoldása nélkül nemigen képzelhető el a stabilitás. Az amerikai politika a stabilitás jegyében sok kompromisszumot kötött, akkor is, amikor nem volt szükség rá” – tette hozzá.
„A Kárpát-medence és a közép-kelet-európai térség biztonságának és stabilitásának kulcskérdése a kisebbségi helyzet rendezése” – jelentette ki a Kalmár Ferenc- és az Andreas Gross-féle európa-tanácsi jelentésekre hivatkozva, amelyek megállapították, hogy az autonómia konfliktusoldó és stabilizáló tényező. A kisebbségi egyházi vagyon visszaszolgáltatásával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy annak 25 év alatt csak harmadát teljesítette a román állam. Ilyen ütemben haladva egy évszázadra lenne szükség a kérdések rendezésére, de a politikus hangsúlyozta, hogy az ügyben Victor Ponta kormányzása idején visszarendeződés történt.
Az eszmecserék témája volt a Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjének visszavonására irányuló törekvés is. „Nem rólam van szó, nem az én kitüntetésemről. Ha csak arról lenne szó, nem is volna szóra érdemes, elszenvedném” – mondta. „A magyarellenesség felerősödésével együtt pattant ki ez az ügy. A lényegében az egész magyarságnak, a volt romániai forradalomnak és a temesvári népfelkelésnek szóló, ellenforradalmi előjelű megfélemlítési kampány tulajdonképpen az autonómiáról szól” – fogalmazott Tőkés László.
Emlékeztetett, abból gerjesztettek mesterséges botrányt, hogy tavaly Tusnádfürdőn azt kérte Orbán Viktortól: Magyarország a Dél-Tirol ügyében kialakult osztrák-olasz mintára védhatalomként vegye pártfogásába romániai magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Az erősödő magyarellenesség viszonyai között ez a támadáskampány az autonómiának szól, mint ahogy az a március 25-én elfogadott törvénymódosítás is, amely megkönnyítené az állami kitüntetések elvételét, például annak alapján, hogy valaki alkotmányellenes kijelentéseket tesz. A kérdés csak az, hogy ki dönti el az, hogy valami alkotmányellenes-e. Romániában ha valaki csak emlegeti az autonómiát, azt már alkotmányellenesnek tartják, tartanak tőle és úgy viszonyulnak hozzá, mint a vörös posztóhoz, pedig ez volna a jövő útja” – mondta.
Az erdélyi politikus tájékoztatta a kongresszusi magyar caucus társelnökeinek munkatársait. Kongresszusi tárgyalásaira elkísérte őt Hámos László, az amerikai Magyar Emberi Jogok Bizottságának elnöke és Koszorús Ferenc, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke. Az utóbbi szervezet vezetőjének Tőkés átadta a neki, az Erdélyi Nemzeti Tanács által két éve odaítélt Báthory-díjat.
A megbeszéléseken Tőkés László felvetette a marosvásárhelyi egyetem magyar főtagozata akadályoztatásának és az Erdélyi Magyar Néppárt-támogatók zaklatásának ügyét is. A washingtoni nagykövetség diplomatáival arról folytatott munkamegbeszélést, hogy miként képviselheti egy magyar külképviselet a leghatékonyabban a határon túli magyarok ügyét, ezen belül is az autonómia kérdését. „Mert Amerikában nem magától értetődő a külhoni magyarságnak ez a követelése” – mondta.
A politikus találkozott Lee Edwardsszal, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnökével, akinek gratulált a testület megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. Az alapítvány most azon dolgozik, hogy a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumot hozzon létre az amerikai fővárosban. Az EP-képviselő emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egymillió dolláros támogatást biztosít ehhez, és reményét fejezte ki, hogy ehhez az ügyhöz a közeljövőben más kelet-közép-európai volt kommunista országok is csatlakoznak majd.
MTI. Székelyhon.ro

Egy kalandor főpap (6.)
Követségben Lüdersnél
A Şaguna vezette követség január 2-án indul Bukarestbe. A katonai intervenció kérését január derekán terjeszti Lüders gyalogsági tábornok elé. Ekkor jelenik meg érvként az a máig ható hazugság, hogy a magyar lázadók Erdélyben húszezer ártatlan románt gyilkoltak le és kétszáz román települést felgyújtottak.
Kezdetben Lüders elutasítja Şagunáék kérését, mondva, hogy ezt csak a cári kormányzat engedélyével teheti, nincs felhatalmazása a magyar határ átlépésére. A kérést csak úgy teljesítheti, ha a katonai segítséget „az erdélyi cs. kir. kormányhatalom” kéri. Úgy gondolja, ha az említett két város megsegítésére küldene is csapatokat, a városok felmentése után azoknak vissza kell vonulniuk. Az orosz haderő feladata 1848 júliusától megakadályozni a moldvai, szeptember 27-e után a havaselvi forradalom kitörését. Az orosz elutasítás után Şagunáék Fuad effendit, a török Porta rendkívüli követét keresik fel. Fuad nemhogy nem támogatja őket, de arra utasítja Omer pasát, hogy egyetlen török katonát se engedjen a magyar határ, Erdély felé indulni. A cár 1848 decemberében még úgy tudja, hogy az erdélyi osztrák haderő képes leverni a magyarokat, ezért nem engedélyezi az orosz csapatok Erdélybe vonulását. Ennek ellenére Lüders tábornok parancsára – az orosz hadi szakértők – már december folyamán kidolgozzák az erdélyi osztrák csapatokkal való együttműködés tervét. A cári előőrsök december 11-én Engelhardt tábornok irányításával felvonulnak a Kárpátok déli vonalán, az Olt és a Bodza közti térségben. Mivel az osztrákok hivatalosan nem kérik az orosz intervenciót, ezért Bukarestben a várakozás álláspontjára helyezkednek. Január elején az osztrák központi hadvezetés parancsnoka, Windischgrätz herceg még ellenzi a cári csapatok behívását. Ennek ellenére – Puchner tábornok jelentése alapján – a császárnak küldött 1849. január 10-i előterjesztésben felveti az orosz katonaság behívásának kérdését. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ekkor még úgy rendelkezik, hogy Puchner tábornok védje meg Erdélyt addig, amíg osztrák felmentő sereget tudnak küldeni. A császár és a kormány nevében megtiltják az oroszok behívását. Időközben az osztrák katonai helyzet válságosra fordul, Puchner kénytelen lépni, és Nyepokojcsicki ezredes közvetítésével másodszor fordul orosz segítségért. Lüders, miután az osztrák hivatalos felkérés is megérkezik Bukarestbe, január 27-én megüzeni Puchnernek, hogy a cári csapatok megindultak az erdélyi szorosok irányába.
Havaselvéről Bécsbe
Mivel a cári katonaság behívásának tervét a leghatározottabban Şaguna képviseli, és ő vállalja a küldöttség vezetését a bukaresti orosz főhadiszállásra, ezért a püspököt utólag nem véletlenül nevezik muszkavezetőnek is. E dicső tettének jutalmáért 1849 februárjában Havaselvéről egyenesen Bécsbe utazik, innen meg sem áll Olmützig, a császári udvarig. A püspök úgy gondolja, joggal várhat elismerésre. Erre szüksége is van, mert időközben elveszti korábbi szerb és magyar támogatóit. Şaguna úgy gondolja, hogy havaselvi útját – mint bizonyított osztrák hűséget – méltányolni fogják. Természetesen, Ferenc Józseftől nem önmaga, hanem a Román Komité nevében kér kihallgatást és a „román nemzet nevében” fogad hűséget. 1849. február 25-én egy tizenhárom tagú küldöttség vezetőjeként terjeszti fel azt az emlékiratot, amelyben arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója úgy, hogy a románokat egy tartományba egyesítse, és vegye fel a „románok nagyfejedelme címet”. Önmagára is gondolva javasolja, hogy a románok egy nemzeti kongresszuson választhassanak „nemzeti főnököt”. E kérés egyúttal valóban román nemzeti érdeket is szolgál. A március 4-én kiadott osztrák alkotmány nem veszi figyelembe az ellenforradalom idején a magyarok ellen felkelő, lázadó románság igényeit. A románok magyaroktól való elszakadásának jogosságát Şaguna még a dinasztiához való hűség miatt elszenvedett nagyszámú román áldozat emlegetésével is alátámasztja. Megismétli a Lüdersnél januárban elmondott magyarellenes rágalmakat. Azonban a légből kapott adatokat – a román áldozatok túlzóan magas számát – a császári udvarban nem hiszik el, és 1850-ben elrendelik a polgárháború során elpusztult románok hivatalos számbavételét. Az összeírás adatait a bécsi titkos levéltárban helyezik el. Ezek már 1851 elején ismertté válnak. Az összeírók objektivitásában nincs miért kételkedni. A levert magyar szabadságharc után, a magyarellenesség idején annyira nincs részrehajlás, hogy az összeírók egyáltalán nem foglalkoznak a magyar legyilkoltak számbavételével. A polgárháborús román polgári lakosság vesztesége 4321 és 4425 főre tehető, amely több mint kilencszer kevesebb annál, mint amennyi 1996-óta Kolozsváron a Biasini Szállónál felállított hatalmas emléktáblán olvasható. A román nacionalizmus ezzel kimeríti a nemzeti uszítás fogalmát. A történelem meghamisítása még egyértelműbb, ha tudjuk, hogy arányaiban tekintve a román áldozatok száma háromszor volt kisebb, mint a lemészárolt magyaroké. A kortárs George Bariţiu, aki az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés jelentős vezére, hatezer főre teszi a román polgári lakosság veszteségét. Ez a 40 ezres számhoz mérve aránytalanul kevés. Şaguna nem kap amnesztiát
Az osztrák alkotmány szűkkeblűsége, valamint a magyar sikerek miatt Şaguna ismét alkalmazza a korábbi időszakból is jól ismert taktikát, távol marad az eseményektől.
A magyar honvédség dicsőséges és győztes tavaszi hadjárata teljében – a debreceni nagytemplomban, 1849. április 14-én – kimondják Magyarország állami függetlenségét. Általános amnesztiát hirdetnek, ebben csak Andrei Şaguna nem részesülhet, mert Kossuth szerint elárulta hazáját. A kormányzó ezalatt a cári csapatok behívását érti, hisz bárki bármit is követett el, kegyelemben részesült. Az 1849. április 26-án Dragoş képviselőhöz keltezett levelében Kossuth írja, hogy a múltra „a béke és a szeretet nevében fátyolt” vetnek.
A megtorlások idején
Şaguna csak a magyar szabadságharc leverése után tér vissza Erdélybe, amikor már javában tombol a magyar szabadságharcosok felelősségre vonása. Erdély-szerte akasztások, kivégzések, bebörtönözések. Büntetésből tízezreket soroznak be katonának és hurcolnak hosszú évekre idegen országokba. A magyar forradalmat támogató románok sem kerülik el a börtönt. Erdély katonai kormányzója – Ludwig Wohlgemuth altábornagy – szigorú rendet teremt. Nincs tekintettel a román érdekekre sem, még a püspököt is figyelmezteti arra, hogy hagyjon fel a nemzeti izgatással. Tekintettel Şaguna korábbi, osztrákoknak tett szolgálataira a köréje csoportosult román politikusok kérvényekkel árasztják el a bécsi udvart. Mindhiába! Nem honorálják az erdélyi románok 1848/49-es magyarellenes népfelkelését. Még annyit sem érnek el, hogy a bánsági románokat kivegyék a szerb vajdaság hatásköréből, és az erdélyi ortodox püspökség elszakadjon a szerb egyháztól. Şaguna kénytelen megállapítani, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”. Az 1850-ben készült román nemzeti követeléseket már alá sem írja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölet nincs, csak fájdalom (Incze Pál önéletírása)
Ezzel a címmel jelent meg nemrég a szárazajtai nyugdíjas tanító, Incze Pál könyve mindazokról az eseményekről, melyek vele megtörténtek sok évtizedes élete során.
Persze, feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ő egyike azon keveseknek, akik végigélték a második világháború borzalmait, nem is akárhol, hanem élesben, a lövészárkokban, a hegygerincen, géppuskák és ágyúk lövedékeinek surranásait, robbanásait hallgatva. A gyerek- és ifjúkor szinte felhőtlen éveire jócskán rátromfoltak a későbbiek történései, s a mindezekre való emlékezés kockáit sorakoztatja fel ez a szép kiadvány. Minden vallomásnak megvan a maga külön vonzereje. Az önéletírások akkor érik el igazán hatásukat, ha átsüt rajtuk az őszinteség, a tisztaság, nem a magamutogatás az elsődleges céljuk, hanem egy-egy jelenség, esemény emberi léptékű megközelítése, nem a hivalkodás, hanem a közölt tények valószerű, érzékletes és minden szempontból megérthető kifejtése.
Jelen önéletírás is azért nyerheti el az olvasó tetszését, mert ahogyan a szerző megközelíti a felvázolt korszakot és embereit, ahogyan odaállítja magát a történések középpontjába, teljesen hitelesnek és átélhetőnek hat, nincsenek felnagyítások és torzítások, ferdítések és a hitelességet kétségessé tevő, felesleges mozzanatok, belemagyarázások.
A hős, a szerző, akinek szülei szinte-szinte felhőtlen gyerekkort tudnak biztosítani számára, elindul Szárazajtáról, erről a világ végénél is messzibbre levő erdővidéki faluból, kijárja a környék akkoriban legrangosabb iskoláját, a Székely Mikó Kollégiumot, s még meg sem szárad a tinta az érettségi diplomán, már indulnia is kell a hadseregbe, pihenőidőt sem engedélyeznek neki és megannyi tizennyolc éves legénynek, mintha rájuk hárulna a mások által elrontott világ megváltása, bezúdulnak a világháború kellős közepébe, talán jóformán azt sem tudják, hányadán is áll az ország. Annyit tudnak, amennyit nekik megtanítottak, hogy szeretni kell azt a hazát, amely tulajdonképpen a vérükön akar boldogulni.
Talán ebből fakad az a naivság is, amellyel elindulnak a harcmezőre, amely nincs is olyan messzire már, az ágyúk ott bömbölnek egyelőre a Kárpátok túlsó oldalán, de egyre közelebb az ő állásaikhoz, azért még idő és lehetőség is adódik a szülői látogatásra, arra, hogy még egyszer és utoljára megérezzék az otthonról hozott friss kenyér illatát, de arra már nem, hogy bele is harapjanak, mert fejük felett, nyakukon ott az ellenség, nekik rohanniuk kell. És végigrohanják Európát, el egészen Auschwitzig, ahol egy darabig, már a háború végén, ők lesznek a táborlakók, innen aztán visszafelé, azzal a hittel, hogy hazatartanak, de a sors másképp rendelkezik, s meg sem állnak a Szovjetunióig, ahol különböző munkatáborokban a szocializmus építésére használják őket. Ám a székely legény mindenhol feltalálja magát, nélkülözhetetlen, bárhol is fordul meg, s bár zord az idő, időnként kevés az étel, jut idő a túlélést tápláló kacagásra is. Igaz, a hazatérés időpontja egyre tolódik, de az a nap is megérkezik, viszontagságos utazások után végre elindulhat Ajtára a sepsiszentgyörgyi állomásról. Az öröm azonban keserűvé változik, hisz otthon a pár évvel korábban galád módon kivégzett falusfelek gyászoló hozzátartozói fogadják, s elkeseredését még inkább fokozza, hogy mind az áldozatok, mind a gyilkosok között régi ismerősök is vannak. Ez is oka annak, hogy az önvallomás utolsó fejezete nem a további örömteli életet meséli el, ahogy azt elvárnánk, hanem a pedagógusi életpályát megkeserítő, parancsszóra végrehajtandó és végrehajtott lélektelen cselekvések haszontalanságát. Persze, felsejlik e pálya megannyi szépsége is, de beárnyékolja azokat az előbb említett sok-sok fonákság és tartalmatlanság.
Incze Pál önvallomása nyugodtan odaállítható más, ugyancsak ezzel a korszakkal foglalkozó emlékiratok mellé, újabb színnel gyarapítva a háborús emlékiratok sorát.
Dr. Péter Sándor
/Incze Pál: Gyűlölet nincs, csak fájdalom /Sepsiszentgyörgy, 2014./ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghatódottan búcsúztak a leendő asszisztensek
Mintegy félszáz jövendőbeli asszisztens ballagási ünnepsége zajlott szombat délelőtt a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébániatemplomban. Szentmisével és útravalóként jó tanácsokkal búcsúztatták a Tamási Áron Általános Egészségügyi Asszisztensképző végzős diákjait.
Szombaton, május 31-én délelőtt kilenc órától a székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébániatemplomban zajlott a Tamási Áron Általános Egészségügyi Asszisztensképző végzős hallgatóinak ballagása. A kicsengetési ünnepség szentmisével kezdődött. A Hölgyes Pál Zsolt lelkész által celebrált istentiszteleten a ballagókon kívül mintegy kétszáz-háromszázan vettek részt, többségükben a végzősök családjai, barátai.
„Azzal a krisztusi szeretettel próbáljátok meg szolgálni ti is a rátok bízott embereket, amellyel maga Jézus Krisztus szeretett minket. Azzal a mosollyal nézzetek majd a betegek arcára, amilyen mosollyal nézett rátok egykoron a Mennyei Atya, a minket teremtő és gondunkat viselő Istenünk” – tanácsolta prédikációjában a lelkész. A ballagási ünnepségen több felszólaló részéről is elhangzott intelemként, hogy ne a pénz, hanem az elhivatottság motiválja leendő munkájuk során a jövendőbeli asszisztenseket.
Küldetésetek, hivatásotok harcolni a láthatatlan ellenséggel, és ez nem kevés – fogalmazott a tanintézet vezetősége, a tanárok és szakoktatók nevében búcsúzó Cerghezan Imre, az asszisztensképző szakmai vezetője, azt kívánva a diákoknak, hogy soha ne bánják meg három évvel korábbi döntésüket, majd a könnyekig meghatódva egy Victor Hugo idézettel zárta beszédét. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is az elhivatottság fontosságát hangsúlyozta az egészségügyi asszisztensképző végzőseihez intézett szavaiban, mondván, nem szakmát, hanem hivatást választottak, amikor három évvel ezelőtt megkezdték tanulmányaikat. Azt tanácsolta, találják meg életükben az egyensúlyt, hisz csak úgy lehetnek boldogok.
A tanintézet igazgatója, Laczkó György sok türelmet és szeretetet kívánt a székelyruhás végzősöknek, a két ballagó osztály legjobb tanulóinak, valamint az évfolyamelsőnek adott át díjakat, majd Nagy Ágnes nyújtott át alapítványi díjat a legjobb tanulmányi eredményeket elért végzős diáknak. Az osztályelsőket a polgármesteri hivatal is megajándékozta.
Ezt követően a másodéves hallgatók búcsúztatták végzős diáktársaikat beszédekkel és alkalomhoz illő dalokkal csalva könnyeket a szemükbe. A ballagók verssel és az elmúlt három évet összefoglaló ünnepi beszéddel búcsúztak meghatódva.
Széchely István. Székelyhon.ro

A tizedik nemzedék ballagott a Sapientián
Minden ballagási rendezvény felemelő, megható és egy életre szóló esemény hallgatóknak, szülőknek egyaránt. A Sapientia ünnepsége még ennél is több, hangulatában, lelkületében, nemzeti együvé tartozásunk jegyében kiemelkedik más felsőfokú oktatási intézmények közül, hiszen ezt igazán a magunkénak érezhetjük. Szombaton az egyetem aulájában e szép ünnepségnek lehettünk részesei, amikor reményekkel és bizakodással tele végzősökkel népesült be az egyetem. A folyosók, a karzatok gyermekeik örömében osztozó szülőkkel, hozzátartozókkal teltek meg. A ballagási ünnepségen részt vett Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, valamint dr. Kelemen András, a marosvásárhelyi kar dékánja.
A hit szárnyakat adott a kibontakozáshoz
A szombati ünnepség a hallgatók karonkénti bevonulásával kezdődött. S ez volt az a pillanat, amikor ennyi szép fiatal láttán örömkönnyek csillantak meg a szülők, hozzátartozók szemében. Az ünnepi beszédek sorát Kató Béla püspök, a Sapientia Alapítvány elnöke kezdte.
– Nem minden esztendőben sikerül mindenhova eljutnom a ballagási ünnepségekre, de most Marosvásárhelyre különösen odafigyeltem, és azért jöttem ide, mert ti vagytok a X. évfolyam ezen az egyetemen. Minden ballagás ünnep, de egyúttal mérföldkő is.
Az Ószövetség népe, amikor valamilyen nagy utat megtett, vagy elérkezett valahová, mindig követ, emléket állított. Ezeknek a mérföldköveknek a neve eben-háézer, ami magyarul azt jelenti: mindeddig megsegített bennünket az úr. Tíz esztendő nem nagy idő egy nemzet, egy nép életében, de úgy gondolom, hogy mi most mindannyian egy mérföldkőhöz érkeztünk, és illik nekünk is ezt megörökíteni. Mindeddig megsegített bennünket is az úr! Ezért most a hálaadás kövét kell felállítanunk, és együttesen kell hálát adnunk ezért a tíz évért. Kedves oktatók, nagyon sokat harcoltatok és harcoltok azért, hogy végül győzni tudjunk, ez a győzelem most itt nyilvánvaló. Tudjuk azt, hogy a Sapientia EMTE nem épp olyan erős, mint amilyennek szeretnénk, lehet, hogy gyenge a hangja, s is lehet, hogy bizonytalanság van körülöttünk, de ez a végzős diáksereg igazolja, hogy mi a szépet, a jót és az értéket akartuk. Mindenki érzi, hogy ennek az egyetemnek az alapja a hit, amely szárnyakat adott a kibontakozáshoz. Diákok, induljatok! Pedig most szeretnénk leginkább megtartani benneteket! Most látjuk a ti fejlődéseteket, és büszkék is vagyunk azokra az eredményekre, amiket elértetek. A kérdés az, hogy hová mentek? Sejtéseink vannak, hogy hová, de biztosat nem tudunk mondani. El kell ismerni, hogy recept sincs arra, hogy hová jó menni a mai embernek. Ez az egyetem, amely most kezd beágyazódni az erdélyi magyarság életébe, igyekezett számotokra tudást adni, de a tananyag a mai gyorsan fejlődő világban mulandó. Még nagyon sokszor kell újra és újra tanulni azért, hogy ebben az életben érvényesülni tudjatok. Reméljük, hogy a Sapientia egy vonatkozási pont marad a ti életetekben. Bárhol legyetek, büszkén tegyetek hitet szülőföldetek, Erdély értékeiről! Az itt kapott szeretetet, türelmet, jóságot és békét mint legfőbb értékeket adjátok tovább. Szeretnénk még itt tartani benneteket, de úgy, ahogy Ábrahámnak is el kellett hagynia otthonát, hogy az Ígéret földje az övé lehessen, úgy nektek is el kell hagynotok az egyetemet. Bátorítson az, hogy Ábrahám nemcsak küldetést, hanem ígéretet és áldást is kapott. Ígéretet arra, hogy nagy nép lesz. Ábrahám hitt, és meglátta, hogyan teljesedik be Isten ígérete. Sok fiatal úgy indul el az életben, hogy nem kéri házasságára szülei áldását, nem kéri életére az Isten áldását, mert úgy gondolja, hogy csak a maga erejében bízhat és erre támaszkodhat. Mégis most megáldalak benneteket, áldott legyen a ti utatok, és higgyetek abban, aki ide vezérelt benneteket, a mi Istenünkben. Isten áldjon meg benneteket! – hangzott el Kató Béla ünnepi beszéde, egy életre szóló útravaló a végzősök számára.
Műveltnek, okosnak lenni jó dolog
Dr. Dávid László elmondta, hogy évről évre hiányérzés tölti el, hiszen a hallgatók bizalommal jöttek ide, belakták ezt a teret, ami második otthonuk volt, barátságok, szerelmek is szövődtek itt. És most egyből vége mindennek. Igazi mérföldkő ez, ami akkor is érvényes volt, amikor a hallgatók a Sapientiát választották, hiszen műveltnek, okosnak, elkötelezettnek lenni jó dolog. Mennyire jó érzés, barátok közt, hasonló értékeket valló emberek között itthon lenni! Egy igazi értelmiségi nemcsak az anyagi világot próbálja megérteni, nemcsak anyagi sikerekre vágyik, hanem szellemi, művészeti és társadalmi téren is vannak elvárásai. Meg vagyok győződve, hogy ti is ilyen módon akartok sikeresek lenni. És itthon akartok sikeresek lenni! Tanács, ami sokéves tapasztalatból fogant: semmilyen megbánás nem teheti jóvá az elszalasztott lehetőségeket! Az erdélyi közösség – sajnos – számtalan lehetőséget elmulasztott! – mondta a rektor.
A beszélők sorát dr. Kelemen András dékán folytatta, majd a tanszékek képviselői léptek mikrofon elé: dr. Forgó Zoltán, a Gépészmérnöki Tanszék vezetője, dr. Kovács Loránd, a Kertészmérnöki Tanszék vezetője, dr. Kátai Zoltán, a Matematika-Informatika Tanszék vezetője, dr. Domokos József, a Villamosmérnöki Tanszék képviselője, dr. Tőkés Gyöngyvér, az Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszék vezetője, dr. Imre Attila, az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék vezetője. A ballagó diákok részéről Münzlinger Zoltán, a hallgatói önkormányzat részéről Moni Róbert szólt a ballagókhoz, tanárokhoz.
A beszédek között Kovács Melinda énekelt, majd a néptánccsoport mezőségi táncot járt. Bakos Emília a Boldogasszony anyánk régi himnuszunkat énekelte.
Az ünnepséget a történelmi egyházak lelkészeinek áldása, a magyar, a székely és a régi székely himnusz eléneklése zárta.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)

Vetítővászonba öltözött Kolozsvár
Megértéssel, humorral és nyitottsággal nézzék a Kolozsváron immár tizenharmadik alkalommal megszervezett Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) felvonultatott valamennyi filmet, úgy, ahogyan Philomena, a rendezvény hivatalos nyitófilmjének főhőse vágott neki élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjának – erre kérte a nézőket Mihai Chirilov, a TIFF művészeti igazgatója a fesztivál péntek esti nyitógáláján.
Az eső miatt ezúttal nem a Főtéren, hanem rövid időeltéréssel két helyszínen – a Diákművelődési Házban és a Florin Piersic-moziban – tartott megnyitó résztvevői azon kevés szerencsések közé tartoztak, akik hazai filmszínházban tekinthették meg Stephen Frears idén a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotását.
Chirilov elmondása szerint ugyanis a Philomenát Romániában nem forgalmazzák, így aki nem szeretne lemaradni egy igazán megható, egyszerre nevettető, megindító és dühítő történetről, az pénteken, június 6-án 14 órától a Diákművelődési Házban nézheti meg a filmet a TIFF keretében.
Stephen Frears igaz történeten alapuló alkotásának címszereplője, Philomena (Judi Dench) a tipikus vidéki idős szomszédnéni: a világban meglehetősen tájékozatlan, a vicceket meg nem értő, folyamatosan beszélő, viszont végtelenül kedves, céldutatos és megértő figura, aki igaz emberségről tesz tanúságot a megbocsájtáson és megváltoztathatatlan események elfogadásán keresztül.
Megbocsátani azt, amit nem lehet felejteni
A film valós alapszituációból indul ki: az ötvenes évek Írországában járunk, ahol a házasságon kívül teherbe esett lányokat apácazárdába küldik. Az orvos és bába nélkül lebonyolított szülésekbe bele nem haló lányok naponta egy órát láthatják gyermeküket, egészen addig, amíg a katolikus egyház gyakorlatilag eladja a kicsiket jellemzően amerikai örökbefogadóknak.
A valós figurát alakító, időközben családot alapító Philomena 50 évig tartja titokban történetét, egy napon azonban lánya buzdítására úgy dönt: megkeresi fél évszázada nem látott fiát. A címszereplőt nem a családegyesítés szándéka hajtja, nem is az elvesztegetett évek visszaszerzésének lehetetlen óhaja, mindössze azt szeretné tudni, hogy Anthony gondolt-e valaha egykori hazájára, de főként tőle igazságtalanul elszakított anyjára.
Philomenát a BBC-tudósítói állásából frissen elbocsátott újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) segíti, aki eleinte kattintást, illetve olvasókat hozó sztorit lát a történetben, a két főszereplő között kialakuló szoros kapcsolat nyomán azonban végül azt is felajánlja, hogy mégsem hozza nyilvánosságra az „ördögi apácákról” szóló történetet.
A teljesen különböző karakterek egymás mellé állítása rendszeresen a humor forrása a tragikus történet ellenére: a mélyen vallásos, a szörnyű eseményekre is választ találó vidéki asszony és a pragmatikus, folyamatosan megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő, a történtekbe belenyugodni nem tudó újságíró mintha időnként elbeszélne egymás mellett, mégis olyan mély kapcsolat alakul ki közöttük, ami túlmutat azon, ami eredetileg összehozta őket.
Stephen Frears úgy építette fel a karaktereket és a köztük lévő köteléket, hogy közben egy pillanatig sem túlzott, történetüket nem öntötte nyakon egy vödörnyi giccsel. Amint Mihai Chirilov a vetítés előtt megjegyezte: talán ez az első alkalom a TIFF tizenhárom éves történetében, hogy a fesztivált szivszorítóan megható filmmel indítják. „Remélem, mindenki hozott magával zsebkendőt” – szólt az igazgatói felszólítás.
„Mindenki a babonák betegségében szenved”
A nyitógálán egyébként a szervezők mintha a korábbi évekhez képest is jobban kitettek volna magukért: a fehér öltönybe bújt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató vezényletével zajlott eseményen a szokásos köszöntések és a „hogyan zajlott a tavalyi TIFF”, illetve „hogyan készültünk az ideire” klipek mellet számos érdekesség várta a nézőket.
„A tizenharmadik kiadáshoz érkeztünk, és mindenki a babonák betegségében szenved” – kezdte Giurgiu, majd rögtön be is mutatott egy TIFF-beharangozó videót, amelynek főszereplője stílusosan egy fekete macska. Az igazgató emlékeztetett: az idei legfőbb változás az új helyszínek – a Sapientia EMTE épülete, a Győzelem mozival egy épületben található katonai központ, és a román állami filmforgalmazó (RADEF) egykori filmraktára – jelenléte, valamint a város két bevásárlóközpontjában található multiplex mozikkal való szakítás.
„A katonai központ, Kolozsvár egyik gyöngyszemének beüzemelése az egyik legnagyobb meglepetés mindenki számára, bár egy ismerősöm megjegyezte, ódzkodik attól, hogy oda menjen, inkább más helyszínekre váltott jegyet. Senkinek nincs oka aggodalmaskodni, az épületben régen patinás mozi működött, mindenképpen érdemes oda ellátogatni” – fejtette ki Giurgiu, majd képekkel is igazolta: a védelmi minisztérium által rendelkezésükre bocsátott épületben valóban moziterem van.
Mentsük meg együtt a mozit!
A megnyitó egy másik fontos momentuma a néhány hete elindított Mentsük meg a mozit! kampány beharangozója volt, amelynek egyik fontos projektje a már említett egykori kolozsvári filmraktár felújítása. „Nem hiszem, hogy utópia lenne: az épületben néhány éven belül kulturális központot, illetve filmmúzeumot alakítanánk ki. Nem hagyhatjuk elveszni a filmraktárat egy olyan városban, amely a huszadik század elején Janovics Jenőnek köszönhetően filmközponttá vált. Az épület ma egy koszfészek, a fertőtlenítéshez és a felújításhoz hétezer euróra lenne szükség. Ezt adományokból és szponzoroktól gyűjtenénk össze” – magyarázta a fesztiváligazgató.
Az adományokat már a fesztivál alatt, a Főtéren, a Florin Piersic moziban és a TIFF-házban gyűjtik. A vasútállomáson túl található épület egyébként évtizedekkel ezelőtt nem raktárként működött, hanem innen hordták szét Erdély 12 megyéjének filmszínházába a vetítendő filmszalagokat, szigorúan azt követően, hogy a raktár 20 férőhelyes mozitermében az arra illetékesek megtekintették és „véleményezték” előzetesen az alkotásokat.
A rossz időért Boc vállalja a felelőséget
Noha a TIFF első napján az időjárás nem kedvezett a fesztiválnak, Giurgiu elmondása szerint az idei jegyeladások máris mintegy 13 százalékkal megelőzték a tavalyiakat, a szervezőknek pedig úgy tűnik, hogy immár az eső miatt sem kell aggodalmaskodniuk. „Hibáztassák nyugodtan a polgármestert, ne terheljék ezzel a szervezőket” – javasolta a megnyitón Emil Boc elöljáró, aki hozzátette: több projektet elindítottak már, amivel néhány éven belül Kolozsvárt Erdély Hollywoodjává tennék.
Kihagyhatatlan alkotások a TIFF-en
A Kolozsváron tizenharmadik alkalommal zajló, pénteken elkezdődött Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) több mint kétszáz filmjét ugyan lehetetlen tíz nap alatt megnézni, nem beszélve a töménytelen kísérőrendezvényről, a szervezők javaslata alapján azonban több produkciót kár lenne idén kihagyni.
Szombaton máris két premiert láthatnak a nézők: a Győzelem moziban 19 órától Európában első ízben vetítik a versenyszekcióban szereplő új-zélandi Everything we loved című filmet, a Művész moziban pedig este fél nyolctól, a fiatal német filmeseket központba állító szekcióban helyet kapó 28 és fél című alkotást tekinthetik meg a nézők.
Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint kihagyhatatlan a szerdán és csütörtökön az evangélikus-lutheránus templomban 21 órától vetítendő, 1926-ban készült Faust című némafilm, amelyet élő orgonakísérettel tekinthetnek meg a nézők. Giurgiu felhívta a figyelmet: mindkét eseményre már csak néhány jegyet lehet váltani.
Kedden 18 órától érdemes ellátogatni a Florin Piersic moziba, ahol a Cathedrals of Culture című 3D-s alkotást vetítik, amelyben hat kiváló rendező keres választ arra a kérdésre, hogy mit mesélnének rólunk az épületek, ha beszélni tudnának? Az erős idegzetűeket minden nap éjfélkor várják a Művész moziban, ahol a nézőt a leginkább provokáló, szélsőséges filmeket vetítenek, aki pedig kedden ingyen nézné meg a Cockneys vs Zombies című brit filmet, nem kell mást tennie, mint hogy zombinak öltözzön a vetítésre.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Első román Hamvas-fordítás
Sokan méltatták a szentgyörgyi fordító munkáját
A hétvégén mutatták be a bukaresti Bookfest-en az első, román nyelvre lefordított Hamvas Béla művet. A bor filozófiája (Filosofia vinului) című könyvet a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Attila fordította.
Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai műszaki és társadalmi karának oktatója, kommunikáció-tudomány tárgyakat tanít. Bölcsészetből doktorált, az apokalipszis esztétikájából. Elmondása szerint Hamvas Béla műveit elsőéves egyetemista korában kezdte olvasni, és azóta is lelkes olvasója a szerzőnek.
A fordításhoz azért kezdett hozzá, mert igazságtalannak tartotta, hogy Hamvas ennyire ismeretlen román kulturális körökben, miközben már német, angol és francia nyelvterületeken beindult egy folyamat, a magyar író műveit sokan ismerik. A kilencvenes évek végére például szinte minden írását lefordították szerb nyelvre.
– Láttam, hogy a szerbeknél mennyire népszerű lett Hamvas, és azon gondolkodtam, ez a román olvasók esetében is működne, mert tudom, hogy a román olvasóközönség nagyon kedveli a két világháború közötti szellemi jobboldalt, például Mircea Eliade vagy Constantin Noica műveit – mondja.
Abban az időben, amikor a könyvet fordítani kezdte, Hubbes könyvtárosként dolgozott a Bod Péter Megyei Könyvtárban, és arra gondolt, megpróbálja, egyáltalán képes-e átültetni a nehéz nyelvezetet. Reggelente ujjgyakorlatszerűen a kávé mellett lefordított egy-egy mondatot. A munkával egy év alatt végzett, de akkor felmerült a kérdés, mihez kezdjen egy lefordított könyvvel?
A család és a barátai biztatták, keressen neki kiadót. Először nem voltak pozitív visszajelzések, azt gondolta, nem jó a fordítás, ezért átdolgozta. Közben román irodalmároktól is számos pozitív visszajelzést kapott, például Marius Dobrin írótól, vagy a Párizsban élő Dan Culcertől.
– Kiadót azért is nehéz volt találni, mert a jogörökösnek az volt az igénye, hogy csak minőségi, eminens kiadónál jelenhet meg a fordítás. Végül Nina Tînţar, egy sepsiszentgyörgyi román dramaturg nyújtotta a legnagyobb segítséget, aki stilisztikailag is rendbe tette a szöveget.
A lefordított mű legalább négy ember kezén ment keresztül, és körülbelül tíz ember segített javaslatokkal, tanácsokkal. Végül a kiadó keresésénél az hozta a változást, hogy Lakatos Mihály, a Balassi Bálint Kulturális Intézet igazgatója Sepsiszentgyörgyre került. Ő vette fel a kapcsolatot több kiadóval, s a Curtea Veche jelezte a készségét, hogy a könyvet megjelentetnék.
A Curtea Veche nagyon sok magyar művet adott ki román nyelven, többek közt Márai, Eszterházy, Nádas Péter könyveit. A kiadás anyagi költségeit a Balassi Intézet állta, a fordítót a Magyar Fordítóház Alapítvány fordítói ösztöndíjjal is támogatta.
A bor filozófiája az első Hamvas-mű, amelyet román nyelvre fordítottak.
– Már rég gondolkodom egy olyan könyvről, amely igazi álmodozóvá tesz. Boldog és beteljesült, egy rokonlélek, amely úgy beszél, mintha én mondanám. Nem jön, hogy elhiggyem, de rátaláltam – így ír az Ochiuldeveghe bloggere Hamvas művéről.
A kiadó reményét fejezte ki, hogy nem ez az utolsó együttműködés Hubbes Lászlóval, aki azt tervezi, saját válogatású Hamvas-esszékötettel kopogtat legközelebb náluk.
Orosz Anna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Károk több száz hektáron
A múlt keddi felhőszakadás több száz hektárnyi takarmánynövényben tett kárt a csíkszentmártoni és csíkkozmási mezőgazdasági területeken. A fél óra alatt lehullt, négyzetméterenkénti 50 liter csapadék a pityóka-, illetve a cukorrépatermést károsította meg jelentősen. Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni.
Az elmúlt hetben megszűnt a talaj eddigi szárazsága, a Csíkszéken napi rendszerességgel lehulló négyzetméterenkénti 5-6 liter csapadék pedig nem tesz kárt a takarmánynövényekben – mutatott rá Török Jenő. A Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője hozzátette, a rendszeres esőzés viszont zavarja a mezei munkát, ellehetetleníti a takarmányok kezelésének megfelelő elvégzését. „Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, akkor gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni. Ilyen időjárási viszonyok között nemsokára a burgonyavész és a kolorádóbogár ellen is ajánlott lesz védekezni” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Több száz hektár takarmány károsult
Annak ellenére, hogy a megye legnagyobb területén nem jelentett gondot az elmúlt napok esőzése, a Csíkszentmárton és Csíkkozmás mezőgazdasági területeit érintő keddi felhőszakadás több száz hektáron okozott károkat. A fél óra alatt lehullt négyzetméterenkénti 50 liter csapadék, valamint a zivatarral járó erős szél és jégeső a csíkszentmártoni parcellákon öt hektárnyi pityóka-, illetve húsz hektárnyi cukorrépatermést károsított jelentősen. Emellett negyvenhat hektáron kisebb (10 százalékos) kár keletkezett – tudtuk meg az intézményvezetőtől. „Kozmáson 10 hektárnyi cukorrépában, 410 hektárnyi pityókában és 400 hektárnyi búzában van nagyobb kár” – tette hozzá.
A további esőzés további veszélyeket rejt
Török kiemelte, a közölt adatok az előzetes felmérésből származnak, a végleges vizsgálatot hétfőn végzik el a szakemberek, mivel most mérhető fel pontosan a kárérték. Mint megtudtuk, a legérzékenyebb takarmány – a fejlettségi szintje miatt – a cukorrépa, amelyben valószínű a legnagyobb kárt tehette a jégesővel járó felhőszakadás. Emellett a pityóka is teljesen kiveszhet, ha a sorokat öt-hat napig teljesen ellepi az esővíz. Ha csak a sorok között áll meg a víz és az fel tud szívódni két-három napon belül, akkor a gumók nem rothadnak el a földben – részletezte az illetékes.
„Problémát jelenthet az is, hogy az elkövetkező napokra szintén esőt mondanak, s ha a két eső között nem tudja felszívni a vizet a talaj, s a mélyebb pontokon megáll, akkor valószínű ott ki fog veszni a termés” – vázolta a kedvezőtlen lehetőséget az igazgató.
Százötvenezer lejes kár
Egyelőre még nem tudtak mezőgazdasági gépekkel rámenni a csíkkozmási Nyerges Társulás azon földterületeire, amelyekben kárt tett a keddi zivatar, mivel még nem száradt fel megfelelőképpen a talaj – tudtuk meg Vitos Lászlótól. A társulás vezetője kifejtette, becslésük szerint eddig 150 ezer lejes káruk származik az alig több mint félórás jégesővel és erős széllel járó zivatarból. A cukorrépaföldeken 15-18 hektáron, a lucernával beültetett területekből pedig 6 hektáron valószínűsíthető teljes kár, a pityókaföldek 5-6 hektárán áll a víz, emellett további 10-15 hektárnyi gabona veszett kárba – részletezte.
Újraültetik a parcellákat
Azokat a területeket, amelyen teljesen kiveszik a takarmány, a felszáradásuk után újraszántják és cukorrépával ültetik be – osztotta meg velünk Vitos. Amennyiben nem esik további eső, ezt már a héten meg tudják tenni, így reményeik szerint őszre az érintett területek is teremhetnek.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro

Czimbalmos lesz az igazgató
Június másodikán került nyilvánosságra a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetői állására meghirdetett versenyvizsga eredménye. Ennek értelmében Czimbalmos Attila vizsgázott sikeresen.
A részletekről Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke tájékoztatott: „A versenyvizsgán az egyetlen résztvevő, Czimbalmos Attila 8,60-as végső pontszámot ért el, így a vizsgáztatóbizottság javasolta a menedzseri szerződés megkötését”.
Mint már olvashattak róla, a menedzseri munkakörre kiírt versenyvizsgát ketten pályázták meg, Czimbalmos mellett Kolcsár András is jelentkezett, ám az utóbbi aktacsomóját visszautasították, azzal indokolva, hogy nem teljesíti a kiírás feltételeit. Kolcsár fellebbezési szándékot fogalmazott meg, ám sikertelenül. Ennek kapcsán Borboly elmondta: „Kolcsár András fellebbezett az ellen, hogy nem vehetett részt a vizsgán, de az óvásokat elbíráló bizottság elutasította azt, helyt adva azon indoklásunknak, hogy nem felel meg a kiírt feltételeknek, azaz nincs meg a felsőfokú diploma megszerzésétől számított legkevesebb ötéves tapasztalata.”
Megtudtuk, a törvény értelmében az új menedzserrel a vizsgaeredmény kihirdetésétől számított 30 napon belül meg kell kötni a szerződést, és utána rögtön megkezdheti a munkát. Rákérdeztünk arra is, milyen elvárásai vannak a megye első emberének e munkakör betöltőjével szemben. „Szeretném, ha az új vezető fellendítené a művészeti és kulturális központ tevékenységét a jelenlegi áldatlan állapotban is, és megoldást találna valamilyen formában a jelenlegi helyzetre. A központnak továbbra is azt a szerepet kell betöltenie, amit eddig, azazhogy a képzőművészek számára a Budapest–Kolozsvár–Bukarest-tengelyen helyezkedjen el” – válaszolt kérdésünkre Borboly Csaba.
Balázs Katalin. Székelyhon.ro

Trianon és nemzeti összetartozás napja Háromszéken
Filmvetítéssel és különböző rendezvényekkel emlékeznek a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójára kedden és szerdán Háromszéken.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet kedden hat órától tart megemlékezést a Trianoni szerződés aláírásának évfordulója alkalmából. A tervezett program szerint a vargyasi unitárius parókia előtt tartanak megemlékezést, ezt követően pedig a helyi szeretetotthonban hét órától levetítik az Így veszett el Erdélyország című filmet.
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából ünnepi műsort szervez közösen Magyarország Kulturális Központja és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala szerdán, 16 órától a városban található Turul-téren. Rossz idő esetén nem a Kőrösi Csoma Sándor utca és Templom utca kereszteződésénél található téren, hanem a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartják a rendezvényt.
Ezt követően fél hattól a Magyar Polgári Párt tart megemlékezést az Erzsébet Parkban található székely zászló alatt. Az eseményen felszólalási lehetőséget kapnak az RMDSZ és az EMNP pártok képviselői, illetve az Erdélyi Magyar Ifjak, továbbá a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai. Harangszó jelzi majd a megemlékezés kezdetét.
A HVIM kézdivásárhelyi szervezete szerdán megemlékező felvonulást tart Kézdivásárhelyen fél hattól a Dózsa György és a Szabadság utca kereszteződésénél. Innen indul a felvonulás a Hősök terére, ahol rövid megemlékezésre kerül sor.
A trianoni békediktátum okán emlékeznek szerdán öt órától a vajnafalvi református templom kertjében is, közvetlenül a Trianon-emlékmű mellett.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Lélekszám függvényében osztott támogatások
Az össztámogatás arányában az ortodox gyülekezetek, számszerűen a római katolikus plébániák kapták a legnagyobb támogatásokat idén Maros Megye Tanácsától.
Közzétették a megyei önkormányzat által a megyében működő felekezeteknek nyújtott, vissza nem térítendő támogatásokat. A benyújtott pályázatok elbírálása során a Ciprian Dobre elnök által kezdeményezett alapelvet alkalmazták: a rendelkezésre álló pénzösszeget elosztották a felekezetek között, a lélekszám függvényében. Így a 400 ezer lejnek 53,4 százalékára az ortodox egyház tarthatott igényt, 27 százalék, mintegy 108 ezer lej jutott a református gyülekezeteknek, 9,5 százalék a római katolikusoknak, 2,5 százalék az unitáriusoknak, és majdnem ugyanennyi a görög katolikusoknak is, míg más, hivatalos felekezeteknek 5,3 százalékot, azaz 21 200 lejt biztosítottak.
Idén a legnagyobb összegeket a római katolikus plébániák kapták, mert nekik legtöbb esetben a főesperesi hivatal pályázott, így kevesebb pályázatot nyújtottak be, és csakis azok számára, akinek a legnagyobb szüksége volt az állami támogatásra. Marosvásárhelyen a remeteszegi Szentcsalád római katolikus plébániatemplom kapott 3000 lejt, és a főtéri plébánia 2900 lejt a Brăila utcai imaház javítására. Vidéken 3100 lejt kapott a radnóti és a búzásbesenyői római katolikus plébánia, 2900-at a marosludasi római katolikusok. Szintén állami támogatásban részesültek a nyárádtői és a maroskeresztúri római katolikusok is. Baróti Csaba plébános a Székelyhonnak elmondta, hogy Maroskeresztúrra 2900 lejt kaptak a fűtésrendszer felújítására, ugyanakkor a nyárádtői plébániához tartozó lőrincfalvi imaház befedésére újabb 2500 lejt. „Hálásak vagyunk ezekért a támogatásokért, de sajnálatos módon ezek csupán a munkálatok egy részét fedezik, a többit más forrásból kell előteremtenünk” – mondta a plébános, aki a maximális 10 ezer lejt kérte.
A legkevesebbet a marosvásárhelyi és a segesvári baptista gyülekezetek kapták, 600 lejt, de a segesvári és a fehéregyházi unitáriusok is meg kell elégedjenek a 800-800 lejes támogatással. A református gyülekezetek átlagban 1100-1400 lej közötti pénzösszeget kaptak építkezésre, javításokra, felújításokra.
Egyébként összesen 244 gyülekezetet támogat idén Maros Megye Tanácsa.
Simon Virág. Székelyhon.ro

A Kölcsey Egyesület tudományos ülésszaka
Város a Partium és Bánság határán
Szívből üdvözöljük az Aradi Kölcsey Egyesület kezdeményezését egy tudományos ülésszak megrendezésére. Aki nem próbálta, nem tudhatja, mennyi munkával, vesződséggel, egyeztetéssel jár egy ilyen rendezvény megszervezése. De vállalták és sikerrel teljesítették. Az ülésszakra Arad bizonyára legszebb és legpatinásabb helyiségében, az aradi Városháza (ma Ferdinánd román királyról elnevezett) gyönyörűen felújított dísztermében került sor, anyagából a Fecskés Könyvek sorozatban kötetet adtak ki, amelyet az ülésszak végén a résztvevők (aláírás fejében) díjmentesen megkaptak.
A több mint 170 oldalas kötet pedig (Arad és a Kölcsey Egyesület a Bánság és a Partium határán) a tudományos ülésszakon elhangzott előadásokat tartalmazza – azt a kettőt is, amelyeket szerzőik, egyéb elfoglaltságuk miatt, nem tarthattak meg. A két és fél órás szimpózium így is a mai Kölcsey Egyesület egyik legsikeresebb rendezvényének minősíthető.
Bevezetésként Fekete Károly, az Egyesület titkára olvasott fel terjedelmes részletet Krenner Miklós, a két világháború közötti romániai magyar újságírás legendás Spectatorjának, a Kölcsey Egyesület valamikori elnökének Arad c. írásából, amely, meghatározása szerint „az igazi lokálpatriotizmus, az aradiság csodálatos példája”. „Akár a nagy Magyar Alföld, Budapest, Nagyvárad, Temesvár felől közeledünk hozzá, akár a hűvös és rejtélyes Erdély felől ereszkedünk le hozzá, valami furcsa, nyomasztó hangulatunk támad. Önkéntelenül fölébred bennünk a kérdés, ugyan miért van Arad ott, ahol van”” – írja 1930-ban megjelent tanulmányában. Ma, több mint nyolcvan esztendővel utána, a tudományos ülésszak a mai Románia három nyugati, viszonylag közeli nagyvárosa, Nagyvárad–Arad–Temesvár viszonylatában vizsgálta, hogyan alakultak modern városokká, milyen volt egymáshoz való viszonyuk a természetes és egészséges, tettekre serkentő versengés közepette a XIX. század utolsó évtizedeitől nagyjából a második világháborúig. A városukra méltán büszke lokálpatrióták számára bizonyára rendkívül fontos, hogy Várad, Arad vagy Temesvár közül melyik volt és mikor a többi fölött jelentős városfejlesztési eredményekben (a lakosság száma, a jelentős köz- és egyházi épületek, vízvezeték, csatornázás, villanyvilágítás, városi közlekedés, gazdasági és pénzügyi élet, telefon, sajtó, színházi élet stb. – az idők során mindegyiküknek vannak elsőségeik). Dr. habil Fleisz János nagyváradi történész, Muntean Tibor és Lehotszky Attila aradi történelemtanár (örvendetes, hogy a helytörténeti kutatásokban a fiatalabbak is szerepet vállalnak), Piroska Katalin aradi származású, ma Magyarországon élő színháztörténész, dr. Bodó Barna szociológus, egyetemi tanár, Temesvár) átfogó képet kapott a hallgató egy egész régió, és különösen Arad – nem is kimondottan Partium, nem is Bánság, hanem a kettő közötti átmenet – gyors felemelkedéséről (1910-ben még a három közül a legnépesebb város volt, rendkívül erős gazdasági és pénzügyi élettel), majd 1918-1920 után viszonylagos hanyatlásáról. Egy beszámoló keretében nem részletezhető az öt, tényekben, adatokban rendkívül gazdag előadás (amelyeket a könyvben Puskel Péter és Makai Zoltán tanulmányai egészítenek ki): érdemes a kötetet részletesen tanulmányoznia annak, akit e térség utóbbi jó másfél évszázadának történései érdekelnek.
Az ülésszak megnyitójában Jankó András Kölcsey-elnök a szimpózium megszületésének ötletéről szólva azt is megemlítette, hogy szándékaik szerint ezután évente rendeznek hasonlót. Köszönetet mondott nemcsak valamennyi előadónak és a résztvevőknek, hanem a városi tanácsnak is, amely jelentős anyagi támogatást biztosított a rendezvénynek és az ez alkalommal megjelentetett fontos kiadványnak. Bognár Levente alpolgármester, egy előző felszólalóra utalva, természetesnek mondta, hogy „a városháza a polgároké”, és hogy maga, Cziszter Kálmán tanácsos társával együtt minden tőle telhetőt megtesz a magyar kulturális és tudományos rendezvények támogatása érdekében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak
Ballagások Fehér megyében, Gyulafehérváron és Nagyenyeden
Az idei ballagásokon Fehér megyében a körülbelül 3000 végzős diákból 81 volt a magyarul tanuló végzősök száma. A folyamatos eső lehetetlenné tette a szabadtéri ünneplést a nagyszámú szülő, rokonság, vendégek barátok és más érdeklődők jelenlétében. Ezért pénteken a Gyulafehérvári Majláth Teológiai Líceum búcsúja a felújított, gyönyörű kápolnában történt, míg szombaton a Bethlen Kollégium a Református Vártemplomban búcsúztatta diákjait. A templomi környezet más minőségűvé emelte a végzős tanulók hagyományos ünnepét, amely nem nélkülözte a pompás felvonulásokat a szabadban és a megható, rendkívüli pillanatokat sem. Minden végzős tudja, hogy ezután az élet akadályait, elsőnek az érettségit, felelőséggel kell megélni.
Ballagás a gyulafehérvári vártereken át
A pénteki ünnepségre legtöbben a Székelyföldről utaztak a Gyulafehérvári Gróf Majláth Károly Gusztáv Teológiai Líceumba, hogy elbúcsúztassák a tizenhat végzős ifjút. Az iskolai ünnepségre a felújított kápolnában került sor, ahova a diákbarát és iskolaalapító Majláth püspök, és a tanulókat mindig támogató és megértő Márton Áron püspök ikonképei között vonultak be. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Jakubinyi György érsek és Lőrincz Helga megyei nemzetiségügyi tanfelügyelő. Gál László igazgató Márai Sándort idézte: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. (…) Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” Vass Csaba ballagó tanuló szerint az osztálytársak jelentik az egyik legjobb dolgot, amit Gyulafehérvártól kapott. Korom Imre lelki vezető szintén találó gondolatokkal fűszerezett beszédet tartott, Dimén Erika osztályfőnök szerint ez a négy líceumi év sohasem múlik el, hanem örökösen bennünk marad. A szülőktől távol gondos édesanyaként törődött velük. Tanulásban kiemelkedő volt: Bustya Loránd (9,75), Bartalis Kádár Apor (9,62), Vass Csaba (9,45).
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Szélsőségállandó
Az európai parlamenti választások utáni általános, a szélsőséges, euroszkeptikus pártok előretörése miatti döbbenet közepette egyes megszólalók Romániát említik pozitív példaként, mondván: ez az az ország, amely nem küldött szélsőséges képviselőket az európai törvényhozásba.
Felületesen szemlélve a helyzetet valóban úgy tűnik, hogy Romániában háttérbe szorultak a szélsőséges pártok. A valóság azonban egészen másképp fest. Igaz ugyan, hogy sem a PSD-t, sem a PNL-t, sem a PDL-t, sem a PMP-t nem tartják számon elszigetelendő, szélsőséges eszméket valló pártként, azonban ez nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne folyamodnának szélsőséges megnyilvánulásokhoz.
A szélsőségesség a román politikai életben jórészt a magyarellenességben nyilvánul meg. A mai vezető bal- és jobboldali pártok – amelyek amúgy számos PRM-s politikust szippantottak fel – nevüktől és az általuk elméletben képviselt doktrínától függetlenül bármikor képesek elővenni a magyartémát, mivel ezzel Romániában hagyományosan növelhető a rájuk leadott szavazatok száma.
A kormányzó PSD hajtóvadászatot folytat az autonómia mellett kiálló Tőkés László ellen, a Ceauşescu-érát idéző hangvételű hadjárat élén pedig épp a párt EP-képviselője, Corina Creţu áll. A PSD annak ellenére is folytatja a magyar és székely jelképek elleni hadakozást, hogy az RMDSZ is a koalíció tagja, gyakorlatilag a PSD „kisebbségbarátságát” a Nyugat előtt igazolni hivatott szépségflastrommá fokozva le a szövetséget.
Szintén a PSD „büszkélkedhet” napjaink legelvetemültebb magyarellenes politikusával, Bogdan Diaconuval, de PSD-s a szalontai polgármestert az EP-kampányban a román iskolával szembeni diszkriminációval vádoló Ecaterina Andronescu is. A PNL-ből elég Norica Nicolai EP-képviselőt megemlíteni, aki a Székelyföld kulturális folyóirat címe miatt adott ki dörgedelmes nyilatkozatot.
És ott van Traian Băsescu államfő, aki a PDL volt elnökeként, a PMP mentoraként tette kampánya egyik fő elemévé a magyarellenes propagandát. Vagyis érdemes észben tartani, és erre az EU-s partnereket is emlékeztetni: Romániában a szélsőségesség nem veszett el, csupán átalakult, és az összes fősodorbeli román pártban jelen van.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

ET-jelentésbe került a székely zászló ügye
Diszkriminációval vádolja Bukarestet a magyar nemzeti szimbólumok korlátozása miatt kedden nyilvánosságra hozott jelentésében az Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia-ellenes Bizottsága (ECRI).
AZ ET emberi jogi szerve szerint a román hatóságok következetlenek: miközben Hargita és Kovászna megyében sorra indulnak a perek a székely zászló kitűzése miatt, más megyékben akadálymentes a szimbólumhasználat.
A jelentés kirívó példaként említi a kovásznai „trikolóros lány” esetét. Felidézi, hogy a diák román nemzeti színű szalaggal ment iskolába a magyar nemzeti ünnepen. Osztályfőnöke levétette vele a szalagot, ami országos tiltakozási hullámot váltott ki. A magyar közösség ellen uszító csoport jött létre Facebookon, felgyújtották a magyar zászlót, ugyanakkor a hatóságok megrótták az iskolaigazgatót és menesztették a trikolórt levétető pedagógust.
„Az intézkedéseket Bukarestben azzal magyarázták, hogy Romániában tiszteletben kell tartani a nemzeti szimbólumokat. Az ECRI megállapítja: a hatóságok eltérő bánásmódban részesítik a magyar, illetve a román nemzeti szimbólumok használatát: miközben az előbbit tiltják, utóbbit bátorítják” – fogalmaz a jelentés, amely felszólítja Bukarestet, hogy szüntesse meg ezt a diszkriminációt.
Mindazonáltal az ECRI elsősorban a romák diszkriminációja miatt marasztalja el jelentésében Romániát. Megállapítja, hogy a politikusok is gyakran tesznek a roma közösséget befeketítő kijelentéseket, amelyeket kritizálatlanul átvesz a sajtó. Akadnak olyan honatyák is – fogalmaz a jelentés –, akik a parlament elé terjesztett törvénytervezeteiben összefüggést sugallnak a romák és a bűnözés jelensége között.
Az ECR dokumentuma kitér az egyházi ingatlanok helyzetére is. Emlékeztet rá hogy korábbi jelentésében is a restitúciós törvény alkalmazására szólította fel a bukaresti hatóságokat. Az ET emberi jogi szerve üdvözli a jogszabály-módosításokat a visszaszolgáltatások terén, ám megállapítja: a restitúció még mindig nehézkesen halad, az önkormányzatok sokszor lassítják a folyamatot. Emellett a dokumentum "megoldatlan problémának" nevezi a Székely Mikó Kollégium restitúcióját.
Markó Attila üdvözölte a jelentést
,,Mint ezt már az előző években is érezhettük, most ismételten beigazolódott, hogy az Európa Tanács odafigyel a romániai nemzeti közösségek, ezen belül a magyar közösség jogainak betartatására” – reagált Markó Attila, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselője a jelentésre. Emlékeztetett arra, hogy az ECRI az Európa Tanács egyik legfontosabb szakintézménye, ötévente készít időszakos jelentéseket a tagállamok kisebbségi jogi helyzetéről, ezekben kiemelten a többség–kisebbség viszonyát, a rasszizmust, idegengyűlöletet és intoleranciát vizsgálja.
,,Az Európa Tanács által nemrég elfogadott Kalmár-jelentés után ez a dokumentum újabb bizonyítéka annak, hogy amit a romániai magyar közösség kér, az teljes mértékben összeegyeztethető az európai standardokkal és gyakorlattal. Az Európa Tanács osztja a magyar közösség véleményét, megérti és támogatja igényeit. Ilyen értelemben kifejezetten üdvözlendő, hogy az ECRI – korábbi jelentéseihez hasonlóan – most is határozottan kiáll az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása mellett. Ennek a jelentősége azért is kiemelkedő, mert ezúttal például konkrétan megemlíti a Székely Mikó Kollégium ügyét, mint megoldatlan problémát” - hangsúlyozta Markó Attila.
A képviselő rámutatott, hogy az idei jelentés ,,növekvő feszültségnek” minősíti az állam régióátszervezési törekvéseit, amelyek a magyar közösségben aggodalmat váltottak ki, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az egyre erőteljesebb székelyföldi autonómiatörekvéssel szemben a román hatóságok elutasítóan viszonyulnak.
,,Bár ezek a jelentések nem vonnak maguk után sem szankciókat, sem pedig a tagállamok részéről kötelező magatartást, mégis úgy értékeljük, hogy ez a dokumentum egyértelmű jelzéseket fogalmaz meg Románia irányába arra vonatkozóan, hogy még mindig vannak megoldatlan problémák. Véleményem szerint ezzel a jelentéssel, amely a Kalmár-jelentést félreérthetetlenül és logikus módon követi, az Európa Tanácsban egyértelműen áttevődött a hangsúly a közösségi jogok, a kollektív jogok, az autonómia irányába” - összegzett Markó Attila.
Cs. P. T. maszol.ro

SAJÁT ÉLET?
Auto és Nómia
Aki találkozott „1989” etnikumok fölötti egyetemességével, annak be kell látnia, hogy az autonómia harcosa lefelé licitál. Téves út. Nem „jófelé” vezet.
Sőt, egyáltalán nem „vezet”. Aki autonómiát kér, falak építésébe kezd. És azt is tudjuk, hogy a falak, turris ululans odacsalogatják azokat, akik faltörő kosokkal kószálnak erre meg arra a nagyvilágban. Az autonómia fétise kiszolgáltatottá tesz, jóllehet a kiszolgáltatottság ellen kellene hatnia. A közösségi igények kielégítésére szüntelenül ügyködő csoportok jönnek létre, hozzáértésük garanciája a fétis mértéke.
A tömegeket az igazságszolgáltatás érdekli, és nem az igazság.
Márpedig az az igazság, hogy az „erdélyi” „magyar” „autonómia” semmit nem mond az erdélyi magyar emberről. Egy közösség tagjai akkor válnak a közösség hordozóivá, ha tükrözik (vagyis részesei mindannak), amitől különböznek. Ha azt hallom: ír (mármint irish), James Joyce jut eszembe. Ha azt hallom: ausztriai szlovén, rögtön Peter Handkéra gondolok, ha bánáti sváb: Herta Müllerre, ha szlovákiai magyar: Szigeti Lászlóra, ha katalán: Picassóra. Az izlandiak: Sjón, a minnesotai indiánok: Jim Northrup. Olyanok jutnak eszembe, akik az egyetemes igazsággal mérték magukat. Alattunk a dübörgő föld, halottak állandó csatározásával, fölöttünk az ég, végtelen titkaival. „1989” az ég felé nyitott utat. Nem csupán a múlttal, hanem a jövő negatív képződményeivel is szakított. Azt is le tudta győzni, ami akkor még nem is létezett. Nem az időből való kitiltásával, hanem ellenkezőleg: a korlátozás és előjogok nélküli befogadás eszméjével. Aki emlékezik azokra a napokra, megrémül a közösségi autonómia harcosainak avíttas fogalmaitól. Elgondolkozik. Mit hoz magával a nyílt tér közösségi térként való kisajátítása? Mi a következménye a törvény semlegességéről való lemondásnak (amikor a törvény nem átlátszó konstrukció, hanem egy bizonyos közösséget kiszolgáló gépezet)? És főképp mi a veszélye annak, ha az autonómia létrejöttéhez igazolni kell, ki a tagja az autonómiára kijelölt közösségnek?
„Sajátélet”, „sajáthalál” smafu. Egy ember szubjektív mélységeit nem lehet a politikai retorika alakzataival megjeleníteni.
Az erdélyi magyar autonómia azért nem mond semmit az erdélyi magyar emberről, mert meg kell határoznia, ki az erdélyi magyar ember. Efféle szelektálásra komoly tapasztalatok vannak itt. Mint ahogy arra is van sötét előkép, hogy amikor a szomszéd háza ég, mi gyorsan kenyerünkre karikázzuk a hagymát, és feltűzzük a kihegyezett mogyoróvesszőre a szalonnadarabot… Forgandó dicsőségét mindegyik autonómia a másik lejáratására alapozza. Kik mondják meg, hogy miként azonosítható a közösségi igények alanya? Majd kiszáll valaki Homoródalmásra, rám próbálja az Etalon Székely Harisnyát, és ha feszül vagy lötyög, mehetek vissza a szikes alföldre? Vagy jön László atya, és elő kell vennem a keresztlevelemet? (Apámat is vonakodott a szatmári eklézsia eltemetni, mert nem oda tartozott. Pedig egy halott ember igazán egyetemes.)
Egyetemes szingularitásnak nevezhetjük azt a halmazt, amely az összes halmazban közös. Ennek is van itt régről ismert hagyománya. Kós Károly százéves „erdélyi gondolata” oda konkludál, hogy az Erdélyben élő emberek, a szomszédaik partikularitásának elismerésében az egyetemességet élték meg. „…a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is erdélyivé tegyék.” Amikor Kós Károly ezt megírta, még 70 év volt 1989-ig. Amit ő egyetemes szingularitásként megnevez, a közös Erdély, még túlságosan magán viselte a különbözést; a három együtt élő kultúra túlságosan bezárkózott saját magába. Azok a történelmi események, amelyek onnan kiránthatták volna őket, a földről és a föld alatt egymással hadakozó halottakról szóltak. Az égi „1989” viszont jól beillik Kós gondolatkísérletébe. „1989” a maga káprázatos egyetemességével kiszakította „alanyait” az ideológiai, etnikai, kulturális, földrajzi, gazdasági zártságból.
Az egyetemesség követelményei között egy sincs, amely ne volna hasznosítható emberek és népek összességében.
Láng Zsolt. Transindex.ro

Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál
Kolozsvár a Magyar Unitárius Egyház bölcsője. Itt született egyházalapító és vértanú püspökünk, Dávid Ferenc. A 16. században az unitáriusokat kolozsvári vallás néven emlegették. A magyar unitarizmus és a Kincses Város elválaszthatatlanok egymástól. A Magyar Unitárius Egyház tagjai az egyház 445 éves történelme folyamán megannyi szellemi és közösségi értéket alkottak, melyekre büszkék lehetnek mind a mai unitáriusok, mind a más felekezetű kolozsvári polgártársaink.
Az unitárius értékek felmutatása céljából tavaly szeptemberben nagyszabású rendezvénysorozatot szerveztek a kolozsvári unitáriusok, amelynek a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál nevet adták. Programjaik kedvező fogadtatása arra buzdította a szervezőket, hogy idén is megszervezzék e rendezvénysorozatot. A június 11–15. közötti napokra időzítve, a tavalyihoz hasonló lelkesedéssel állították össze programjaikat, amelyek között – remélik – mindenki talál a maga számára érdekeset.
Az idei rendezvény központi témája a zene. Minden nap, kicsik és nagyok egyaránt, a zenével, annak szépségével, fontosságával és értékével ismerkedhetnek meg. A zenés lehetőségek, koncertek, előadások mellett, a szervezők más jellegű programokat is előkészítettek, annak érdekében, hogy valóban válogatni lehessen közöttük. Idén is várják mindazokat, akik a Dávid Ferenc utcában sétálnak, hogy kapcsolódjanak be az unitárius utca tevékenységeibe, vagy térjenek be a templomba, kicsit elcsendesedni napközben.
A programok mindenki számára nyitottak – felekezeti és nemzeti hovatartozástól függetlenül!
Program Nulladik nap, kedd, június 10.:
18.00: Vadrózsák népdaléneklő vetélkedő. Helyszín: a János Zsigmond Unitárius Kollégium Orpheusz terme.
Vadrózsák népdaléneklő vetélkedő
Sorozatindítás szándékával engedjük útjára a Vadrózsák népdaléneklő vetélkedőt, amelynek célja a népi énekhagyományunk ápolása mellett a tehetségkutatás és -támogatás. Idén a vetélkedni szándékozó gyerekek három korcsoportban léphetnek fel (I-IV., V-VIII., IX-XII. osztályosok), egy-egy szabadon választott népdallal. A fellépők számára a népviselet ajánlott, de nem kötelező.
Szerda június 11.:
18.00: Nyitóünnepély: A köszöntőbeszédek után kórustalálkozóra kerül sor. Helyszín: a belvárosi unitárius templom.
18.30: Kórustalálkozó: Fellépnek: a Houston-i (Amerikai Egyesült Államok) unitárius-univerzalista gyülekezet kórusa, a Guttmann Mihály Pedagógus kórus, az Alsófelsőszentmihályi Vegyeskar, valamint a János Zsigmond Unitárius Kollégium két kórusa.
20.00: Szeretetvendégség a templom udvarán (rossz idő esetén a JZSUK tornatermében). 20.00: The Score Band együttes koncertje a Culina nostra bisztró teraszán.
Csütörtök, június 12.:
12.00: Unitárius utca programjai: Utcafoglaló: Bolhapiac könyvekkel, before I die, fotókiállítás, arcfestés, játékok, élő zene, nyeremények és még sok más érdekesség 17.00: Gyermekfoglalkozások az Unitárius Óvodában: hangszerkészítés, különböző zenés illetve zene témájú játékok. Helyszín: Unitárius Óvoda (Kossuth Lajos / 1989. Dec. 21. sugárút, 9. szám).
17.00: Az InstruMentor Egyesület tanévzáró hangversenye. Helyszín: Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácsterme (Brassai Sámuel utca 6. szám.)
18.00: Zenelét. Vannak olyan emberek, akik egész életüket a zene bűvöletében élik meg. Gyermekkoruktól kezdve hangolják magukat arra, hogy egyre tisztábban, egyre szebben szólaltassák meg a Hangot. Rendezvényünk keretében a Zenész jelképes életét szeretnénk végigjárni, kezdve a még bizonytalan első próbálkozásoktól, a beérett, letisztázott hangokig. Különböző korú mestereket hívtunk meg, akik korról-korra, életszakaszról életszakaszra lépve vezetnek minket végig, saját példájuk által mutatva fel a zenész életét. Rendezvényünk a legkisebb, elemista diákzenészek előadásával kezdődik, majd lassan haladunk idősebb mesterek felé. Helyszín: a Magyar Unitárius Egyház Dávid Ferenc imaterme (Kossuth Lajos / 1989. December 21. sugárút 9. szám). 20.00-: Borkóstoló a Culina nostra bisztróban.
Péntek, június 13.:
12.00: Unitárius utca programjai: Gyere ki az utcára!: Gyere ki, akárcsak gyerekkorodban, és játssz velünk! Lesz foci, lábtenisz, ping-pong, kézilabda, tollas, ugrálás, szaladás, jókedv, móka. Ha elfáradnál, kikerül a szelet zsíroskenyér is, mint annak idején.
17.00: Erdély unitárius pantheonja. Séta a Házsongárdi temetőben. Vezető: Korodi Alpár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium történelemtanára. Találkozás a temető bejáratánál. 17.00: Zsíroskenyeres találkozó a templom udvarán: családos áhítat, gyermekjátékok, beszélgetési, ismerkedési lehetőség kicsiknek és nagyoknak. Helyszín: a belvárosi unitárius templom udvara. 18.00: Idős és ifjú Fekete Zsolt festmény- és fényképkiállításának megnyitója. A kiállítást megnyitja Miklósi Dénes az Andrei Mureanu Képzőművészeti Egyetem tanára. A megnyitón közreműködik: Koros-Fekete Fanni (hegedű). Helyszín: Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácsterme (Brassai Sámuel utca 6. szám.)
19.00: Voices of silence búcsúkoncert a JZSUK udvarán.
Szombat, június 14.:
12.00: Unitárius utca programjai: Street art, avagy művészet az utcában!: Az unitárius utca ezen a napon a szó legszorosabb értelmében lesz a művészetek találkozó helye. Kolozsvár egyik legkisebb utcájában találkozik ezen a napok a zene, ének, tánc, színház, grafika, karikatúra, tetoválás, kézművesség, kézügyesség, alkotás és fantázia.
12.00: Előadás: Solymosi Zsolt: Pete Seeger és az unitárius folk. Helyszín: Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácsterme (Brassai Sámuel utca 6. szám.)
13.00: Szabad Szeminárium a Szentírásról. Előadó: Rácz Norbert Helyszín: Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácsterme (Brassai Sámuel utca 6. szám.)
15.00: Nyári vásár a János Zsigmond Unitárius Kollégium udvarán. 17.00: Kolozsvár unitárius szemmel, városséta: a találkozás helyszíne: Óvár, Barátok temploma előtt. A séta során érintjük városunk unitárius érdekeltségű épületeit, azokat a portákat, ahol elöljáróink alkottak, tevékenykedtek egyházunk és magyar közösségünk javára.
18.00: Előadás: dr. Kovács Sándor: A régi unitárius graduálok. Helyszín: Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácsterme (Brassai Sámuel utca 6. szám.) 19.00: Néptánctalálkozó, majd táncház a János Zsigmond Unitárius Kollégium udvarán.
Nyári VásárNap címmel kirakodóvásárra kerül sor. A rendezvényen a gyerekek saját készítésű tárgyaikat mutatják be és árusítják. Változatos kézműves foglalkozások mellett hagyományos vásári hangulattal, néptánc-tanítással és sok más meglepetéssel várjuk azokat a gyerekeket és szüleiket, akik néhány vidám órát szeretnének ebben a közösségben eltölteni.
Vasárnap, június 15.:
11.00: Istentisztelet a belvárosi unitárius templomban. Utána közös ebéd az iskola udvarán, vagy a tornateremben. 18.00: Daltutajok előadás a János Zsigmond Unitárius Kollégium Felvinczi György dísztermében, záróünnepség. unitarius.org. Erdély.ma

Együvé tartozunk (A Nemzeti Összetartozás Napja )
Trianon vad kegyetlenséggel, bosszúsággal, rosszindulattal darabolta fel anyaországunkat, és szórta szét nemzetünket.
Azóta a tenyérnyire összezsugorított anyaföld igyekszik összetartani az árnyékába került, s ott meghúzódott nemzet részeit. Nem könnyű feladat. Őseink nem az égből jöttek, nem hoztak magukkal angyali ajándékokat, csak az istenadta tehetséget, rátermettséget, észjárást hozták magukkal, s ha élni akartak a történelem viharaiban, boldogok lenni, akkor megteremtették, megalkották maguknak a boldogulás eszközeit, megkeresték s megtalálták a módját annak, hogy megőrizhessék elődeik hagyományait, azokat új és új elemekkel gazdagítsák. A tudományok terén például olyan nevezetességeket sorakoztattak fel, mint a „svéd” Bárány Róbert orvos, az „angol” Gábor Dénes fizikus, az „amerikai” Békésy György fizikus, Hevesy György kémikus, Szilárd Leó fizikus, Teller Ede atomfizikus, Oláh György kémikus, Neumann János matematikus, Wigner Jenő fizikus, az erdélyi Bolyai János és Farkas matematikus, az anyaországi Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus...; a művészetek világában: Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, a nagyszentmiklósi Bartók Béla, a márkosfalvi Barabás Miklós...; az irodalom területén: Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Tamási Áron, Benedek Elek... Hogy csak néhány nevet említsünk a hosszú névsorból... És végül jöjjön a sport, melynek nagyjai beírták nevüket a „halhatatlanok”, az örökké élő legendák névsorába: Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Rejtő Ildikó, Gyarmati Dezső, Székely Éva, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Kubala László, Bozsik József, Puskás Ferenc... az erdélyiek közül: Balázs Jolán, Jencsik Katalin, Orbán Olga, Bölöni László, Pecsovszky József, a zágoni Szabó Katalin, a teleki Nagy Irén, az imecsfalvi Kicsid Gábor, a baróti Derzsi Ede... Valamennyien a magyar nemzet tagjai, függetlenül attól, hogy hol éltek, élnek, milyen ország színeiben léptek küzdőtérre. Csak a testük viselte az illető ország címeres mezét, a lelkük mélyén valamennyien magyarul éreztek, szívük magyarul dobogott, hiszen a vér, mely ereikben csörgedezett, csörgedezik, soha nem változott vízzé, s nem változik ma sem. Igen, a magyar nemzet tagjai ők. Éppen ezért kötelességünknek érezzük megőrizni s feleleveníteni világraszóló győzelmeik, tetteik emlékét, s ily módon is példát szolgáltassunk gyermekeinknek, fiainknak, leányainknak. És még valami: jó, ha tudják, mi, magyarok együtt jöttünk a Kárpát-medencébe, s bár külön-külön élünk, mégis együvé tartozunk!
Áros Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szájzár a vágyainkra
Némaságra ítélne egy szocdem honatya. Törvénykezdeményezésében öt évig terjedő börtönnel sújtana minket, a kegyetlen hódítókat – ahogy "kedveskedve" becézget bennünket a helyi román lap –, ha netán arra vetemednénk, hogy évezredes ittlétünk jogán autonómiát követelve utcára vonulnánk. De főbenjáró bűnnek számítana erről vitaestet tartani, vagy netán a székely jelképeket nyilvános térben megjeleníteni. A nemzetvédő képviselő elkorcsosult agyszüleményére sokan csak legyintenek, mondván: nincs mögötte párttámogatottság. Ami igaz, de mi már láttuk, hogy miből lesz a cserebogár. Ráadásul a parlamenti mocsárban olyan furcsa "szörnyek" teremnek, mint a zászlótörvény. Amely indíttatásában furcsamód egybecseng a fent említett szájzár-kezdeményezéssel. Mindkettő a Budapestről vezérelt magyarok szélsőséges kezdeményezéseit akarja visszaszorítani. Legalábbis ez derül ki Bogdan Diaconu – a legújabb kalodatörvény kiötlőjének nevét érdemes felírni a szégyentáblára – indoklásából. Egyébként ez a papi családból származó, nacionalista érzelmű bársonyszékkoptató belügyi egyetemen szerezte oklevelét, és megrögzött rendpárti. Ez utóbbival nem sok bajunk lenne, ha a velejéig korrupt politikustársaival kezdené a tisztogatást, és nem fosztana meg alapvető emberi jogunktól. A vélemény és szólásszabadságunktól. Miként is képzeli el, hogy az etnikai, nyelvi és kulturális sokszínűségében is egységes Erdély, amely közel százévnyi purifikálás után próbál önmagára találni, hagyja magát megfosztani vágyai szárnyalásától?! Számtalan nacionalista cunami söpört végig e tájon, melyek háborúban és békeévekben törték-zúzták az etnikai sokszínűségében páratlan transzszilván világot. De a mi tudatunkból nem lehetett kitörölni. És most ezekben a napokban még fájóbb sebeket tépnek fel az ellenünk irányuló törvénykezdeményezések. Ma van a gyászos trianoni békediktátum aláírásának évfordulója, amelyben a magyarság harmada kisebbségi sorsba taszíttatott. Az akkori megrázkódtatást a mai napig képtelenek voltunk feldolgozni. Gyilkos vitákban, vádaskodó csatározásokban próbáltak, próbálnak megoldást találni népünk szellemi vezérei, de az önpusztításon kívül kevés eredménnyel. Mert a vágyott Trianon-revízió délibábját nehéz a közösség fennmaradását célzó alkupolitikával legyőzni. És mily irónia, hogy a legradikálisabb harcosok kerestek meleg fészket az anyaország, vagy a befogadó Nyugat védő karjaiban. Beszéljünk az autonómiáról, vitatkozzunk román partnereinkkel akár a független Erdélyről addig, amíg lehet. És ha mindezt a törvényi korlátozás miatt csak madárnyelven írhatjuk le, akkor is. Legfeljebb újra megtanulunk a sorok közt olvasni. De vágyainkat nem lehet lakat alatt tartani.
Karácsonyi Zsigmond. Népújság (Marosvásárhely)

A nemzeti összetartozás napja
A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4- ét. Az erről szóló törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A szerződést ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott 1920. június 4-én látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Nép- szövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1- jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat- Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-ai népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három, Pozsony környéki falut a Duna jobb partján. Népújság (Marosvásárhely)

Összetartozás
Két éve döntött úgy a magyar országgyűlés, hogy június negyedike váljék a Nemzeti Összetartozás Napjává, amikor felidézzük a most kilencvennégy éve aláírt trianoni békediktátumot.
Ezzel nem a be nem gyógyult sebeink meddő nyalogatása a cél, hanem, hogy tudatosítsák az egész nemzetben azt, amit évtizedek során igyekeztek módszeresen kiirtani belőlünk: az ide-oda tologatott országhatároktól függetlenül valamennyi magyar a Kárpát-medencében és azon kívül is ugyanazon nemzet tagja.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Száz éve született Nagy Ödön néprajzi gyűjtő
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön református lelkész Sajóudvarhelyen született (akkor Szamos, ma Beszterce-Naszód megye) 1914. május 31-én. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte a Református Kollégiumban, ahova 1925 őszén került. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, magyar–latin–szociológia szakon, majd két év után a Református Teológián folytatta. 1937-ben szerzett oklevelet.
Kutatási területe az egyházi ünnepekhez fűződő népszokások, falusi hagyományok gyűjtése.
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön is szórványlelkész volt. 1995. szeptember 1-jén hunyt el Mezőfelén.
TATAI ORSOLYA
diaszporaalapitvany.ro/
Földes Károly missziós diákjaként, tanítványaként Erdélyben ő írt elsőként számottevő tanulmányt, elemzést a HITEL-ben a szórványkérdésről. Szórványnaplója, a tavaszi néphagyományokról szóló néprajzi gyűjteménye, több kéziratban maradt írása is kiadásra vár.
1990-ben, a nagy lelkesedések, hitek és remények idején mondta: „A szórványmunka utolsó percig helytállás egy süllyedő hajón! Örvendek, hogy te még ilyen optimista vagy: Hajdanán mi is ilyenek voltunk. De vésd eszedbe amit most mondok: meg kell tennünk mindent, de nincs megoldás. Ezek a szórványok mind el fognak tűnni, ez az asszimiláció törvénye.” Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Előállították a tüntetőket
Az űrlap alja
Hetek óta téma Váradon az, hogy a volt Olaszi temető helyén létesített parkot a város önkormányzata Mihai Viteazul egykori havasalföldi vajdáról akarja elnevezni, s a tervek szerint a néhai uralkodót ábrázoló (jelenleg a Szent László téren álló) lovas szobrot is oda akarják átvinni.
A váradi magyarok zöme azonban úgy véli, a pár éve felszámolt régi magyar temetkezési helynek meg kellene hagyni eredeti nevét, utalva ezzel arra, hogy a jelenlegi park egy olyan sírkert felett húzódik, ahol több évszázadig egykori váradi magyarok sírjai domborultak. Mihály vajdának történelmi szempontból nem sok köze van ugyanis sem a régi Váradhoz, sem a volt magyar temetőhöz. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a kéttucatnyi váradi magyar, akik az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének felhívására vasárnap este pár perces villámcsődületet tartottak az egyik kápolna előtt. A villámcsődület részvevőinél három kartonlapokra festett felirat is volt, melyekben felhívják a figyelmet arra, hogy a váradi magyaroknak joguk van a magyar nevek használatához, és ahhoz is, hogy a régi magyar temetőt ne román fejedelmekről nevezzék el.
A demonstráció csendben, civilizáltan le is zajlott, eleinte mindössze egy rendőr jelent meg, aki videokamerával felvételt készített az eseményekről. Semmilyen szónoklat, hangoskodás nem volt a villámcsődület ideje alatt. Mikor az emberek szétszéledtek, és a sajtósok is elmentek onnan, csendőrök kerültek elő, akik felszólították az EMI-seket, hogy igazolják magukat, majd előállították a fiatalokat. A Reggeli Újság munkatársát a park kapujában érte utol egy váradi magyar ember, és szólt, hogy a fiatalokat elvitték a közeli templom mellett leparkolt csendőrségi autókhoz. Így mentünk vissza oda, ahol valóban, éppen a feliratokat kobozták el a csendőrök. Kérdésünkre az akciót koordináló csendőrtiszt elmondta, az EMI-sek nem kértek engedélyt a tüntetésre, holott a 60/1990-es törvény szerint olyan esetekben, amikor transzparenssel demonstrál egy csoport, engedélyt kell kérni az esemény előtt három nappal a polgármesteri hivataltól, 48 órával pedig a csendőrségtől. Joguk van tüntetni, jelentette ki a tiszt, azonban máskor kérjenek ehhez engedélyt. Azt is megtudtuk, egy feljelentés alapján szálltak ki a helyszínre. A feliratokat a csendőrség elkobozta, majd udvariasan kezet fogtak a fiatalokkal, akik elhagyták a park területét.
Kérdésünkre Molnár Csongor, az EMI váradi vezetője elmondta, az esemény nyilvánosan nem lett meghirdetve, így szerintük nem is számít tüntetésnek. Mivel semmilyen rendbontás, egyetlen szó sem hangzott el a tiltakozás ideje alatt, így nem értik a hatóságok közbelépését. Amúgy pár héttel ezelőtt a városközpont egyik legforgalmasabb helyén, az EMI székház előtt RMDSZ-es politikus szervezte tiltakozás zajlott egy magyarországi párt (a Jobbik – szerk. megj.) ellen, mondta Molnár, azonban érdekes módon akkor senki nem tett feljelentést, és a csendőrök sem léptek közbe. Érdekes ez, mert figyelembe véve pont azt a törvényt, amire most hivatkoztak, annak a villámcsődületnek sem lehetet semmilyen engedélye, ugyanis három nappal előtte még maguk az EMI-sek sem tudták, hogy ott sajtótájékoztatót tartanak majd magyarországi politikusok.
Értesüléseink szerint az előállított fiatalok írásbeli figyelmeztetést kapnak rendbontás miatt.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)