Az autonómia „utazósebessége”
Erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés – tartja Bakk Miklós, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást létrehozni, az lesz az a minta, amely alapján ki lehet alakítani egy más régiókban is alkalmazható mintakövető magatartást.
– Számítástechnikai szakembernek tanult, aztán mi lett belőle... Hol roppant meg a hite, s váltott egy komoly szakmáról politológiára?
– Az én történetem a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tipikus képlete. A társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatalok akkor ritkábban választottak érdeklődésüknek megfelelő szakot, mivel a kihelyezések rendszere megnyomorította ezeket a karriereket. A műszaki pálya azonban viszonylag szabadabb utat kínált, s a társadalomtudományok és történelem iránt érdeklődő, de matematikával is jó barátságban levő diákként én is ezt a „stratégiát” alkalmaztam.
– Temesvár jó helyszínnek ígérkezett a hasonlóan széles érdeklődésű emberek számára?
– Teljes mértékben, másodéves koromtól be is kapcsolódtam a magyar kulturális diákéletbe. A diáknegyed heti egy órás magyar adást is sugárzó vezetékes rádiójának, az M Stúdiónak voltam a rovatvezetője, de nagy élmény volt számomra, a Székelyföldről érkező diák számára a kulturális-világnézeti vitafórumnak számító, idén negyvenéves Látóhatár Kör, ami egyfajta világra való nyitást, univerzalizmust kínált. Akkor alakult, az alapító nemzedékéhez tartozom. Diplomázás után 14-15 évet lehúztam a szakmában, rendszermérnökként és programozóként dolgoztam, legtöbbet Lugoson, közben szabadegyetemet szerveztem a József Attila irodalmi kör keretében, így eléggé egyenes út vezetett oda, hogy a rendszerváltás után szinte azonnal pályát váltottam.
– A rendszermérnökség és informatika már csak az egzisztencia megteremtéséhez kötődő emlék?
– Annál azért több, a rendszermérnökség és programozás ugyanis rigorózus formát adott a gondolkodásomnak. Korábban nem is gondoltam volna, hogy a programozásnak ilyen jelentős strukturáló hatása van a gondolkodásra, de ma úgy érzem, meghatározó írásaim rendszerszerűségében. A mai számítógép-programozás persze már bőven meghaladta az én akkori tudásomat, s ha most kellene visszalépnem a szakmába, nagy bajban lennék.
– Ma a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Mennyi látszott ebből a karrierből, amikor 1991-ben becsapta maga mögött a lugosi számítóközpont ajtaját?
– Kevés. Szabadságot éreztem, amit ki kell használni, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Mindenek előtt írni. Politizálgattam is, helyi önkormányzati képviselő voltam, az RMDSZ országos választmányának tagja. Az 1993-as brassói kongresszus után felálló ügyvezető elnökség politikai alelnöke, Bodó Barna aztán úgy döntött, hogy az általa vezetett politikai főosztály stratégiai osztály lesz, ahol a szövetség hosszú távú politizálását meghatározó tervezetek és tanulmányok készülnek. Ez nekem nagyon tetszett, ott is feladatot vállaltam, párhuzamosan a Hét című folyóiratnál végzett munkámmal. Nagyon gyorsan eldöntöttük, hogy az RMDSZ dokumentumain túl külön is foglalkoznunk kell az autonómia kérdésével: egyrészt tanulmányozni a különböző példákat, másrészt levonni – akár tervezetek formájában is – a ránk vonatkozó tanulságokat.
– Autonómiatervezetek ügyében lehet fejlődési trendekről, ütemről beszélni?
– Az autonómiatervezetek esetében inkább változó politikai funkciókról beszélnék, három ilyet tudok megkülönböztetni. Az elsőben, 1991–1995 között az autonómiatervezetek a politikai közösségképzés identitáselemei voltak. Mivel az RMDSZ önkormányzati modellt hirdető ernyőmozgalomként alakult meg, és viszonylag kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy párt lesz belőle – alávetve mindazoknak a szabályoknak és kényszerűségeknek, amelyek adott politikai kontextusban meghatározzák egy párt „viselkedését” – az első tervezetek célokat, viselkedés- és beszédmódokat jelöltek ki, hogy miként kell megszólítani a közösséget: nemcsak nemzeti, hanem a politikai identitás tekintetében is.
– Szükségszerűen így kellett ennek történnie?
– Ne feledjük, hogy az RMDSZ megszületése egy diktatúra utáni pillanatnyi állapot tükre. A Ceauşescu-diktatúrából kilépő romániai magyarságnak első élménye az volt, hogy egyénként és közösségként is megvallhatja magyar identitását, és ez olyan átfogó közösségi horizontot vázolt fel, amelyen belül az autonómia problematikájának tagoltsága még nem volt látható. Emellett az alapítók elsősorban kulturális-értelmiségi elithez tartoztak, amelynek éppen a kulturális nemzetépítő koncepciók megfogalmazásában volt jártassága. Ebben az időszakban, az ernyőszervezet megalapításakor az autonómiakoncepciók tehát fontos politikai döntéshozó, ideológiai szerepet töltöttek be. Kidolgozói abban már nem voltak érdekeltek, hogy részletesen lebontsuk ezeket a koncepciókat, megvizsgáljuk, milyen konzekvenciák adódnak ezekből a közigazgatás és közpolitika terén. Tulajdonképpen innen származnak az autonómiamozgalom megkettőződésének okai is.
– És ez a „kettős látásmód” jelenti ma is a legnagyobb törésvonalat.
– Induljunk onnan, hogy ’93-ban az RMDSZ benyújtotta a kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét – amely elvont formában megfogalmazta az autonómia keretét is –, és a parlament egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról. Amikor ’96-ban felmerült az RMDSZ kormányra lépése, a vezető elit felmérte – immár pártként –, hogy jobb ma egy kis közpolitikai eredmény, mint holnap egy „autonómiatúzok”. A szövetségen belül maradt egy kisebb csoport, amelynek tagjai úgy tartották, tovább kell presszionálni a román hatalmat, még alaposabban ki kell dolgozni az autonómiatervezeteket. Az erőteljesebb, pragmatikusabb szárny viszont talonba tette az ügyet, s később csak akkor vette elő, ha a szervezet politikai identitásának megerősítése szükségessé tette. Nagyjából itt zárult az első időszak. Az autonómiatervezetek második periódusa Tőkés Lászlónak és híveinek 2003-as kiválásával kezdődött. Ők az autonómia ügyének újra napirendre tűzésével nemcsak vissza akarták hozni az előző időszak félbeszakadt logikáját, hanem politikai funkciót is adtak neki: ez lett az RMDSZ elleni kritika legfontosabb fegyvere, és ez egyben a második politikai funkció is, vagyis a politikai kritikáé.
– De 2003-ban lehetett onnan folytatni, ahol a kilencvenes évek derekán valami megszakadt?
– Szerintem nem, bár részben ez történt. Csapó József ’95-ben elkészítette Székelyföld autonómiastatútumát, amellyel szemben több szakmai kifogás is megfogalmazható volt, ugyanakkor politikai képviselhetősége eléggé hamar gettósíthatóvá vált. A belső önrendelkezés elvére épített, úgy gondolta, hogy a román nemzetállam érintetlenül hagyásával, csak Székelyföldre nézve, kül- és belpolitikai nyomással elérhető Székelyföld autonómiája. A tervezet, amellyel 2003-ban a Székely Nemzeti Tanács indult, ezt a logikát képviselte, és ez alkalmas is volt egy mozgalom, az SZNT megalapozásához. Ugyanakkor azidő tájt került előtérbe a regionalizmus kérdése is, és én úgy gondoltam, hogy megerősödik ennek a politikai jelentősége. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson belül kialakított másik alternatívánk az lett, hogy a területi autonómiaelképzeléseket be kell építeni ebbe a regionalizációs kontextusba. Székelyföld autonómiáját olyan politikai alternatívaként kell felépíteni, amely Románia egészének régiós alapú modernizációját célozza, nem pedig olyan politikai törekvésként, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam közepébe. Az aszimmetrikus regionalizmus koncepciója erre a belátásra épülve fogalmazódott meg először.
– Most akkor beszéljünk az autonómiáról keményen, székelyesen, vagy csomagoljuk be mindenféle kontextuális leplekbe? Mindkét szempontnak vannak hívei és ellenzői egyaránt...
– A politikai beszédben az autonómia fogalmát ma már nem nagyon lehet különböző szinonimákkal helyettesíteni, az erdélyi magyar vitatérben ez rögtön kritikákat szül. Ugyanakkor ebben a lecsupaszított formában, terminus technicusként nem prezentálható a román politikai közvélemény előtt, szükség van valami közvetítő fogalmi együttesre. Az autonómiatervek erdélyi képviselőinek tudniuk kell elmagyarázni a választóknak, hogy az autonómia fogalmi kontextusának beillesztése a romániai közigazgatás konceptuális rendjébe nem jelenti a terv feltétlen lefokozását. A román partnereknek pedig azt kell elmagyarázni, hogy az autonómia nem egy, az államtól idegen cél, hanem jelzője, minősítője annak a nagy közigazgatási átalakításnak, modernizációnak, amelyre Romániának tulajdonképpen szüksége van.
– Ehhez képest az emberek óriási többsége számára az autonómia továbbra is érzelmi kérdés. Az elmagyarázókban van a hiba, vagy a tömegek tudáshiányával van gond?
– Az autonómia természeténél fogva ugyanolyan homályos fogalom, mint a politika legfontosabb mozgósító jelszavai. Egyfajta jelölő, amellyel emocionális viszonyt alakítottunk ki a politikai viták szintjén úgy, hogy közben mindenki más tartalmat gondol mögéje. Hogy az autonómia tartalmát miként határozzuk meg, az politikai küzdelem tárgya is. Az autonómia fogalmának nem lesz konkrétabb tartalma, míg meg nem születnek a legfontosabb politikai kompromisszumok.
– Milyen kompromisszumokra gondol?
– Egy – ugyancsak általános – meghatározás szerint az autonómia az az eszköz, amely lehetővé teszi egy etnikai vagy más, külön identitásra igényt tartó közösségnek, hogy közvetlenül irányítsa sajátos ügyeit, miközben az átfogóbb entitásnak, az országos többségnek lehetőséget ad arra, hogy a közös érdekek fölötti hatalmat gyakorolja. A legfontosabb kompromisszum, megegyezés arra vonatkozik, hogy hol s hogyan határolhatók el a sajátos ügyek a közösektől. Ezt pedig alkotmányos szinten kell megfogalmazni. De a politikai viták szintjén a szimbólumok is fontosak, mert a szimbólumok kölcsönös elismerése lényegében a közösségek elismerését jelenti. Minden egyéb – hatáskör, jogkör, mechanizmus – folyamatosan javítható, finomítható a már működő, kölcsönös elismerésen alapuló autonómiákon belül.
– Mivel magyarázza, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyarságot is megosztja?
– Az autonómia kérdése politikai kérdés, és azok mindig megosztók. Az erdélyi magyarság egyetlen közös autonómiája követhetetlen cél. Nem érhető el az autonómia Székelyföld, a Partium vagy a szórvány számára is megfelelő, közös „utazósebessége”. Az RMDSZ politikai stratégiája sokáig ezen alapult: előbb az erdélyi magyarság kérdését kell megoldani, azon belül csupán részkérdés Székelyföld ügye. Én úgy gondolom, hogy erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást kialakítani, az lesz az a minta, amely kisugárzik a többi régióra. Valahogy úgy, ahogy Spanyolországban is történt: az egyes régiókban elért, eredményes megoldások mintakövetésre késztették a többi régiót is.
– Hogyan ítéli meg az RMDSZ-nek az Erdélyi Napló által közölt „titkos” autonómiastatútumát?
– Fontos, hogy a dolog nyilvánosságot kapott. Sok kritikai észrevételem lenne, de mégis egy pozitívumot emelnék ki: végre az RMDSZ is szembenézett a kérdés komplexitásával. A statútum szövegéből világosan kiérződik, keresik a megoldást olyan kérdésekre, mint például: mi érhető el, mi készíthető elő az alkotmányos keretek módosítása nélkül? Mikor és milyen alkotmánymódosítást kellene elérni? Mi építhető a jelenlegi regionalizációs trendre, a fejlesztési régiókra? A dilemmák tudatosításának azonban csak akkor lenne igazi haszna, ha tényleg elindulna a nyilvános vita.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csak Szent István örök
Az országos átlagot meghaladó magyar választási részvétel esetén Kelemen Hunor lehetségesnek tartja három EP-képviselői hely megszerzését. Az RMDSZ elnöke szerint lényeges változások várhatók az őshonos kisebbségek kérdéskörének európai kezelésében.
– Nagyon zavarja az a meglehetősen intenzív facebookos ellenkampány, amely az RMDSZ bojkottálására szólít fel az EP-választásokon?
– Nem nagyon ismerem, de azért a kollégáim természetesen tájékoztattak a létezéséről.
– Önvédelemből nem kattint rá?
– Nem feltétlenül, egyszerűen vannak dolgok, amelyekkel nem foglalkozunk. Hihetetlenül fontosnak tartom az online felületeket, a közösségi portálokat, magam is rendszeresen használom őket, de úgy ítélem meg, hogy ezek csak alakíthatják, alapvetően azonban nem változtatják meg az emberek véleményét. Főleg választások esetén. Korábban természetesen akadtak esetek, amikor egy-egy kommentár nyomán pánikba estünk, de ebből már kinőttünk.
– Tavaly decemberben alacsony szintű választói hajlandóságról számolt be, az utóbbi időben viszont jóval bizakodóbban nyilatkozik. Valóban változott a helyzet, vagy egy kampány finisében egyszerűen nem lehet mást mondani?
– Akkor egy novemberi közvélemény-kutatás alapján jeleztem a növekvő euroszkepticizmust, most meg áprilisi adatok ismeretében vagyok optimistább. Európa-szerte azt tapasztalni ugyan, hogy nő az euroszkeptikus pártok támogatottsága, ám azt is, hogy a gazdasági válság legsúlyosabb éveihez képest az előző évekhez képest nőni kezdett az európai intézményekbe vetett bizalom – leginkább Kelet-Európában. Ennek több magyarázata lehet a kampánytevékenységtől az ukrajnai történésekig. Az emberek alapvető vágya ugyanis, hogy békében éljenek, mifelénk pedig azt is tudják, hogy Moszkvából többnyire nem a biztonság érkezik. Felméréseink ugyanakkor azt jelzik, hogy az erdélyi magyarok sokkal inkább hisznek az európai politikai intézményekben, mint a hazaiakban.
– A tavaly év végi alacsony „harci kedv”, illetve az azóta növekvő bizalom hogyan alakította az RMDSZ EP-kampányát?
– A kampány kezdetekor az euroszkepticizmussal, a gazdasági válsággal, az RMDSZ ellenzéki státusával kellett számolnunk, de az európai polgári kezdeményezéssel és az azt szolgáló aláírásgyűjtés halmazával is, amit aztán a folyamatok részben módosítottak. Az alapüzenet azonban változatlan maradt. Tavaly-tavalyelőtt még gyakran megfogalmazódott: érdemes volt-e belépni az unióba, jól járt-e ezzel a magyarság? Ebben a témában következetesen azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben eleink már ezer éve határoztak. A történelmi döntést Szent István hozta meg, s bár minden korban akadtak Koppányok, igazából ezt a döntést folyamatosan megerősítették. A magyarság alapvetően soha nem gondolta újra, hogy a keresztény Európához kell-e tartoznunk vagy sem? A jelenlegi Európai Unió korántsem tökéletes, de ahogy az elődje, a szén- és acélunió is rengeteget változott, úgy az unió is jelentős változások előtt áll. Olyanok előtt, amelyek révén Európa jobban odafigyel az őshonos közösségekre, s a változásoknál, a döntéshozatalnál pedig jelen kell lenni. A mi értelmezésünk szerint így lehet összekapcsolni, hogy a magyar nemzet továbbra is a keresztény Európához tartozzon, hogy a 20. századi nagy traumáinkat orvosolni lehessen. A Kárpát-medencei magyarság szempontjából mi nem látunk más utat, nem utolsó sorban azért, mert az elmúlt fél évszázadban a jelenlegi politikai konstrukció biztosította a kontinens békéjét.
– Az alapüzenet változatlansága mellett milyen „finomhangolásokra” igyekeztek odafigyelni?
– Finomhangolásokra mindig szükség van. Ha mezőgazdaságból, vidéken élő emberekhez szólunk, elsősorban a különböző uniós támogatások „nyelvén” beszélünk velük. Ők azok, akik leghamarabb megértik, hogy fél évszázadnyi folyamatos megvonás, elrablás után most újra kapnak valamit. Kiszámoltuk, a különböző régiókban hány millió euró került az emberek zsebébe. Természetesen felmerült az a kérdés is, hogy a kelet-európai támogatások mikor érik el az uniós szintet, mi pedig el tudtuk mondani, hogy 2020-ig ez a szint eléri a jelenlegi legmagasabb nyugat-európai nívót. De ide tartoznak a különböző infrastrukturális beruházások is, amelyekre korábban nem volt igény, de nem volt pénz sem.
– Az RMDSZ kevésbé sikeres európai próbálkozásait, mint például a polgári kezdeményezés, sehol nem dörgölték az orruk alá?
– Hasonló kérdések elhangzanak, s a válaszadásban többféle megközelítés is lehetséges. Európa számos országában jól-rosszul megoldották a kisebbségek kérdését, de mindenhol folyamatosan változik a helyzet, Dél-Tirolban sem ugyanazt az autonómiát élik, mint húsz évvel ezelőtt. Ami pedig megvalósult Nyugat-Európában, annak mifelénk is meg kell valósulnia. Egy dolgot ne tévesszünk szem elől: az ötvenes években nem az őshonos közösségek problémájának megoldására jött létre az európai közösség, hanem a hadiipari kiadások ellenőrzésére. A helyzet azóta sokat változott, s a folyamatot abba az irányba kell terelni, hogy Brüsszelnek legyen hatásköre például az őshonos közösségek ügyének előre mozdításában is. Mert ha odafigyelnek az akácfákra vagy az uborkára, akkor az emberekre is oda kell figyelni.
– Öt évvel ezelőtt Tőkés László állt az RMDSZ-lista élén. Az aktuális kampányban soha, senki sem hiányolta őt a hadrendből?
– Nem, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy rossz döntést hoztunk volna. De a kampány során nem is kérték számon ezt rajtunk. A 2009-es EP-választások óta sokat változott a világ körülöttünk – és nem jó irányba. Politikai értelemben két alkalommal is az életünkre törtek 2012-ben. Az elsőt talán még megértem, hiszen az önkormányzati választások során akár reális versenyről is beszélhetünk. A második, a parlamenti választások alkalmával megnyilvánuló magyar–magyar harc azonban racionálisan a mai napig megmagyarázhatatlan. Az emberek pedig nem azt kérdezik tőlünk, hogy mi van Tőkés Lászlóval, hanem hogy amit mi csinálunk, miért lehet jó nekik. A Tőkés-ügy már nem téma, mindenki a maga útját járja: Tőkés magyarországi párt színeiben indul, mi a romániai magyarság képviseletét igyekszünk biztosítani. Nem vagyunk versenytársak.
– Ha nem az őshonos kisebbségek, a Kárpát-medencei magyarság ügyének európai képviselete lenne az RMDSZ központi választási üzenete, akár el is fogadhatnánk, hogy a Tőkés-ügy szóra sem érdemes. Tőkés László viszont éppen ebben a kérdésben a legerősebb...
– Egyetlen pillanatig sem szeretném megkérdőjelezni Tőkés László elkötelezettségét, de most olyan választások előtt állunk, amelynek során rá nem lehet szavazni Erdélyben. Hogy utána hogyan képviseljük közösen ezeket az ügyeket az Európai Néppártban, majd kiderül. E tekintetben vélhetően a továbbiakban sem lesznek viták közöttünk. A nézeteltérések soha nem ebbőlfakadtak, hanem abból, hogya legutóbbi EP-választás óta – amelyen Tőkés László RMDSZ-listán jutott ki Brüsszelbe – pártja révén a romániai magyar politikai képviseletet akarta átvenni tőlünk.
– Sokak szerint alig érzékelhető az EP-kampány – nemcsak RMDSZ-szempontból. Kritikaként kezeli ezeket az észrevételeket, vagy a „műfaj” jellegzetességei közé tartozik?
– Inkább az utóbbihoz. Polgármester-választás alkalmával egy település apraja-nagyja valamiféle izgalomban van, közelről ismeri az érintettek viselt dolgait. Az EP-választás sokkal távolabbi történet, az emberek többsége csak az utolsó pillanatban kezd érdeklődni, vagy egyáltalán nem érdekli őket. Az áprilisi felmérések alapján – ha nem történik semmi váratlan – május 25-én a 2009-es részvételi szint, azaz 29-30 százalék várható, ami alatta marad az európai átlagnak. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a 2009-es eredmények megismétlését is, miután a parlament létszámának csökkentésével kisebb lett Románia EP-kvótája is. Sok múlik azon is, hogy hány politikus vagy párt teljesít a bejutási szint alatt, most úgy tűnik, hogy sok töredékszavazatra számíthatunk. Ha a magyar részvétel valamennyivel meghaladja az országos átlagot, eredményesség tekintetében is hozhatjuk az öt évvel ezelőtti szintet, azaz három képviselő bejuttatását az Európai Parlamentbe.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szavazni vagy nem szavazni?
A hét végén Európai Parlamenti választást tartanak az unió területén. Erdélyben egyetlen magyar politikai erő indul e megmérettetésen, az RMDSZ, az egyre csökkenő bizalommal felruházott egykori egységes mamutszervezet, amelynek vezető- és középkáderei között alig maradtak az autonómia mellett több-kevesebb következetességgel kiálló politikusok. Az önmagából kifordult Magyar Polgári Párt az RMDSZ-t támogatja a versenyben, az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a választók lelkiismeretére bízza, hogy részt vesznek-e a szavazáson.
Soha! Soha?
Mivel az egytől egyig centralista-etatista, magyarellenességben alig különböző román pártok közül egyetlen nem akad, amely méltó lenne az erdélyi magyarság voksaira, nemzeti közösségünk tagjainak ismét annyi választási lehetősége maradt, mint 2008 előtt. Eldönthetik: részt vesznek-e a választáson és hitelesítik azt a pártot, amely mintegy húsz év késlekedés után – a brassói kongresszus 1993-ban kétéves határidőt szabott meg az RMDSZ absztrakt autonómiakövetelését, valamint program illetve alapszabályzatbeli néhány vonatkozó mondatát a jogszabályok paragrafusnyelvére lefordító úgynevezett autonómia-statútumok elkészítésére – egy éve „blablázik” az autonómiatervezetről. Amint azt a világhálón terjedő találó kisfilm dokumentáltan összefoglalta: egy év alatt tíz ígéret hangzott el ebben a témában, nulla megvalósítás mellett.
Az ésszerű, valamennyi nemzetpolitikai szempontot figyelembe vevő döntés nem könnyű, még akkor sem, ha zsigerből reagálva annak tűnne. Azokra szavazni, akik 1996 óta hitelesítik a román hatalmat, akik egyik történelmi esélyt hagyták ki a másik után, akik román versenypártot csináltak a magyar nemzeti önkormányzatból. Akik leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást képviselő hiteles politikusainkkal Király Károllyal kezdve, Tőkés Lászlóval bezárólag. Akik lassan két évtizede naftalinba tették az autonómiaprogramot, s csak akkor veszik elő, ha úgy érzik, hogy megköveteli a pillanatnyi választási konjunktúra és a szavazóbázis? Soha! – mondanánk, és joggal mondhatnánk.
A semjéni racionalitás
A másik oldalon ott van az a racionális gondolatmenet, amelyet többek között Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fogalmazott meg, és amelynek lényege, hogy ha az RMDSZ kiesik az Európai Parlamentből, oda nem kerül be helyette másik erdélyi magyar párt. Az Európai Parlamentben nem sok minden dől el, egyelőre a kisebbségi kérdés – tetszik ez nekünk vagy sem, de nemzetközi porondon államalkotói szerepre jogosító társnemzeti mivoltunk dacára így jelennek meg a sorsproblémáink – tagállami hatáskörbe tartozik. Ennek dacára ez is olyan fórum, amelyet a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó eddigi politikával való szakítással, tudatos külpolitikával kihasználhatnánk a külső nyomásgyakorlásban. Kérdés: hajlandó és képes lesz-e valaha erre a szerepre az RMDSZ? De akár hajlandó lesz, akár nem, egyik oldalról elképzelhetjük az eltüntetésünkre törekvő román homogén nemzetállam híveinek euforikus örömét az RMDSZ kibukása esetén. Valamint azt is, hogy az erdélyi magyar közösség nagy része kollektív sikertelenségként élné meg azt, s elmaradna az idegen érdekeket képviselő álképviselet bukása okán elméletileg elképzelhető kollektív katarzis. Magyarán: jó okunk van feltételezni, hogy többen lesznek azok, akik a kibukást magyar kudarcnak fogják majd fel, mint azok, akik az RMDSZ komprádor, álmagyar politikájának kudarcaként kezelik az esetleges eseményt.
Az is tény, hogy az Európai Parlamentből való kibukás megrendítené az RMDSZ-ben jelenlegi regnáló neptuni vétetésű vezetését, s magát a szervezetet is. A parlamenti választásokon pedig nem az 5 százalékos küszöb az irányadó, hanem a 6:3-as, tehát attól sem kell félni, hogy ha egyszer 5 százalék alatt teljesít a közösség, a továbbiakban semmilyen sorsdöntő testületbe be nem kerülünk. Szépen hangzik a magyar miniszerelnök-helyettes normatív, előíró kijelentése, miszerint „Az RMDSZ-nek az a feladata, hogy a mindenkori szituációban próbálja érvényre juttatni a magyar nemzeti érdekeket”, arra a kérdésre viszont, hogy ezt tette-e a szövetség az elmúlt évtizedekben, egyértelműen nemleges a válasz. Igaza van Semjénnek abban, elvi síkon elképzelhető, hogy egy kisebbségben élő nemzeti közösséget képviselő politikai erő ne a párttáborok alapján orientálódjon, amikor kormányra lépésről dönt. A probléma a motivációban van. Az RMDSZ-elit nem a magyar szabadságprogramot, az autonómiát képviseli a kormányban a román etnokratikus akarattal szemben, hanem a nyíltan magyarellenes román politikát hitelesíti a külföld és a választók szemében.
Jelöltek és dilemmák
Másik dilemmatikus kérdéskör a jelöltek problémája. Winkler Gyula eddig nem sok vizet zavart, de nem is ártott különösebben. Hasonló, sőt, talán fokozotabb várakozásaink lehetnek Vincze Lóránttal kapcsolatban. Sógor Csaba alapvetően jól teljesített, vele továbbra is elképzelhető az autonómiaelvű együttműködés. Ha Frunda György lenne az RMDSZ-lista élén, aki külügyi kérdésekben már több ízben is leszerepelt Neptuntól Strasbourgig, az autonómiatörekvéseknek ott tett keresztbe, ahol tudott, egyértelmű lenne, hogy a nemzeti önrendelkezés híveinek távol kell maradniuk a választástól.
Így viszont a következtetés az, hogy nincs következtetés.
Mindenkinek magának kell eldöntenie: hajlandó-e szavazatával támogatni egy hiteltelen szervezetet azért, mert bejutó helyre jelölt egy autonomista politikust, vagy sem. És azt is, hogy mi nyom többet a latban: sikertelenségélménye lehet a közösségnek az RMDSZ kibukása vagy az, hogy egy ilyen bukás hozzájárulhat az erdélyi magyar közélet megtisztulásához.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kisebbségi gondok megoldása
Ukrajnában már a zavargások legelején is mutatkoztak biztató jelek a kisebbségek gondjainak meg nem oldására. Megszüntettek egy kedvezőbb nyelvtörvényt, megtiltva a kisebbségi nyelvek regionális nyelvként való elismerését. Ezzel vívhatták ki Európa és Amerika szimpátiáját is.
Ez annyira eurokonform és demokratikus, hogy az unió főkorifeusai egyáltalán nem szóltak bele és nem tiltakoztak. Mindig azt hajtogatják, hogy az ilyesmiben nem illetékesek. Természetesen semmiben nem illetékesek, ami a nemzeti kisebbségek jogait érinti. Most például a Székely Nemzeti Tanács nemzetiségi régiókról szóló polgári kezdeményezésével nem értenek egyet, szintén illetékesség hiánya miatt. Ezért pereli az SZNT az uniót. Viszont belépett ellene Szlovákia, Görögország és Románia is. Magyarország meg mellette. Ukrajnában, természetesen, szó sem lehet olyan elavult megoldások alkalmazásáról, mint például autonómia jóváhagyása a más nemzetiségűeknek: oroszoknak, fehéroroszoknak, bolgároknak, románoknak, magyaroknak. Ilyesmit még említeni sem szabad. Be is kérették a kijevi magyar nagykövetet, mert Orbán Viktor meg merte ismételni, hogy támogatják a kettős állampolgárságot és az autonómiát a külhoni magyarok számára. Az ukrán külügyi szóvivő azt mondta, hogy ezek ellentétesek az ukrán jogszabályokkal. Pontosan úgy van ott is, mint nálunk, csak itt az ilyesmi az alkotmánnyal ellentétes. A magyar miniszterelnöknek legalább a jó barát lengyel nép miniszterelnökével, Tuskkal meg kellett volna egyeznie, hogy az ne szúrja hátba – Te is, fiam, (Bru)tusk? – azzal a szöveggel: „figyelnünk kell, hogy akarva-akaratlanul a magyar miniszterelnök szavai ne hangozzanak az oroszpártiak szeparatista törekvéseinek jóváhagyásaként”. Ezek után fel sem merem vetni, hogy Ukrajna akár szövetségi állam is lehetne. Az autonómia önrendelkezést jelent. Mondhat viszont itt bárki bármit, a román politikusoknak Orbán Viktor szavai románra ferdítve igenis elszakadást jelentenek. Mivel ily módon nem lehet megoldani Ukrajna gondjait, Amerikának és az uniónak egyebet kell kitalálnia. A történelem folyamán sok jó megoldás született konfliktuskezelésre, történelmi viták végleges megoldására, amelyeket akár most is lehetne alkalmazni. Népeket csatoltak ide, oda. Kitelepítettek, betelepítettek, elűztek, kiirtottak. Volt, ahol csak félmunkát végeztek, és egy-egy népnek az írmagját meghagyták, s ez később visszaütött. Mindebből tanulva az ukránok is bevezethetnék és alkalmazhatnák ezeket a jól bevált módszereket. A hőbörgő oroszokat ki lehetne telepíteni Szibériába, ahogy az oroszok tették például a krími tatárokkal. A második világháborút követő kitelepítések, lakosságcserék szintén jó megoldások voltak a nemzetiségi kérdés rendezésére. Akkor például Csehszlovákia alkalmazta sikeresen. Egy szlovákért cserébe küldtek tíz magyart Magyarországnak. A németek kitelepítése vagy orosz fogságba küldése is jól sikerült. Orosz fogságból sokan nem jöttek vissza. Azokkal többé már nem volt gond. Most is lehetne alkalmazni. Az oroszokat az orosz, a magyarokat a magyar, a románokat a román határon kellene átkergetni. De át is lehetne telepíteni az oroszokat Kárpátaljára a magyarok és a románok helyébe. Ez utóbbiakat meg a donyecki és harkovi tájakra az oroszok helyett. Aztán az oroszokat el lehetne adni Oroszországnak is, miként Ceauşescu eladta a németeket és a zsidókat. Csak abban kellene megegyezni, hogy egy oroszért hány köbméter gázt adjon Putyin az ukránoknak, mert azoknak úgy sincs pénzük gázt venni. Ukrajna annyi gázt kapna, hogy akár exportálhatna is nyugatra. A NATO fontolóra vehetné a szeparatisták megbombázását. Ilyen is volt már Jugoszlávia esetében, csak akkor a szeparatista albánokat segítették, hogy külön válhassanak. Nagyon pontosan tudnak célozni. A jugoszláv háborúban is csak véletlenül találták el a belgrádi kínai nagykövetséget. Hát, lelkem, Istenem, a nyulat bokrostul lövik. Azóta precízebben lehetne jobb belátásra bírni az oroszokat, és mindjárt elmenne kedvük a népszavazgatásoktól. Lehet, hogy a többségiek eszét megjárná a végleges megoldás (Endlösung) alkalmazása is a kisebbségek esetében, csak ezt nem merik mondani, mert Hitlert azért az egész világ elítélte. Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ott kell lenni, ahol a változás történik
A május 25-i választás kampányának hajrájához közeledve kértük kolozsvári irodájában az RMDSZ elnökét, KELEMEN HUNORT némi helyzetértékelésre, kitérve az ukrajnai helyzetre, az euróbevezetés céldátumára, s a szatmári időközi parlamenti választás furcsa előzményeire. Simon Judit és Szűcs László interjúja.
Mit gondol a mostani kampányról, akár a korábbiakkal összevetve, mennyire szól az EP-ről, illetve mennyire másról?
Hónapokkal ezelőtt azt érzékeltük, valamiféle kiábrándulás van az Európai Unióból, ezt tükrözték a tavalyi közvélemény-kutatások is. Ennek talán legfőbb oka, hogy az elvárások nagyok voltak, a gazdasági válság a romániai csatlakozás után rögtön megviselte az Európai Uniót, és megviselte Romániát is. Ugyanakkor azt is látják az emberek, hogy nagyon sok helyen olyan fejlesztések voltak uniós pénzekből, amit saját költségvetésből, országos költségvetésből ennyi idő alatt biztos nem tudtak volna megcsinálni. Az emberek ezt már kezdik megérteni. Érdekes, hogy tavaly novembertől idén áprilisig, amikor készült egy újabb felmérés, azt látjuk, hogy növekedett a bizalom az Európai Unióban. Ebben sok minden közrejátszik, a magyarázatát aligha tudnánk egy bővített mondatba belefoglalni, de azzal is összefügg, hogy az elmúlt hónapokban hangsúlyosan beszéltünk az Európai Unióról, arról, hogy az az opció, amelyet Románia és az RMDSZ már 90-ben meghozott, hogy az európai nemzetek közé kell tartozni, az európai közösséghez, unióhoz kell csatlakozni, helyes döntés volt. Nincs más út, nincs más lehetőség. A II. világháború óta a nyugati országok, az európai közösség, a Szén és Acél Közösség, majd az Európai Közösség, később az Európai Unió ennek a kontinensnek – leszámítva a Balkánt, az orosz befolyást a keleti részen – békét és viszonylagos jólétet tudott biztosítani. Nem voltak emberáldozatot követelő konfliktusok nemzetek között, országok között. Ez a legfontosabb, hiszen az emberek arra vágynak, hogy békében, biztonságban éljenek, az életüket meg tudják tervezni. Ezt az Európai Unió tudta nyújtani, s az a helyes döntés, hogy ha valami nem működik az Unión belül, azt kell korrigálni. Vannak dolgok, melyek nem működnek, ezért ott kell lenni, ahol a változás történik. Mert ugyan igaz, nem azért jött létre, hogy a nemzeti közösségeknek, kisebbségeknek a sorsát rendezze, de igenis elérkezett az a pillanat, amikor erre is oda kell figyelnie. Fontos kell legyen az a 60 millió ember, akik valamilyen etnikai, nyelvi, vallási közösséghez tartoznak, az őshonos közösségekről beszélek. Ott kell lennünk, hogy amikor a változások történnek, akkor a szavunkat hallassuk és tudjunk partnereket szerezni, hogy az Európai Unió ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon, a Bizottság a tagállamok számára valamiféle követendő normát írjon elő. Ezt próbáljuk megmagyarázni ez embereknek, akik 90 százaléka soha nem kérdezett meg minket ebben az időszakban, hogy mi van Băsescuval, mi van Pontával, miért szidják egymást? Mindig arról kérdeztek, mi van a munkahelyekkel, az infrastruktúrával, az autonómia-tervezetünkkel, mi van a kulturális autonómia tervezettel, mi van beruházásokkal, a MOGYE-vel? Nem az a legfontosabb problémájuk, amit a politikusok bután gondolnak, s az újságírók jelentős része bután gondol, hogy az embereknek az a fontos, ahogy a politikusok egész nap egymást szidják. Ez a nagy többséget teljesen hidegen hagyja, kiábrándítja a politikából.
Új eszközöket, új módszereket kell találni, azon kívül, hogy az emberekhez el kell menni. Hiába várod egy irodában, hogy megkeressenek, és elmagyarázod, hogy mi a helyzet. A fiatalokkal kapcsolatosan látjuk, ha a közösségi médiát nem használod, mindazt, ami az internet által adott, nem tudsz eljutni hozzájuk. Vagy ha azt gondolod, elég megszervezni egy koncertet, amelyre eljön néhány ezer ember, s az mind a te szavazód, akkor rossz úton vagy. Jól érzik magukat, főleg, ha ingyen van, de másnapra annak a társaságnak a fele rég elfelejtette, hogy választások lesznek és esetleg arra szavazzon, aki meghívta. A 90-es években működtetett technikák ma már nem működnek.
Lehet szerepe az EU felé fordulásban az ukrajnai válságnak?
Nem annyira, mint ezt a sajtó sugallni próbálja, vagy egy-egy politikusi nyilatkozatból le lehetne szűrni. Romániát közvetlen veszély nem fenyegeti. A térségben mi az orosz befolyási övezet peremén vagyunk, akárcsak Magyarország, Lengyelország, a balti államok. Amit én tapasztalok és nem csak az erdélyi magyarok körében, hanem általában Romániában, hogy az oroszok iránti bizalmatlanság – nem mondok oroszellenességet, nem szeretnék ilyen kategorikusan fogalmazni – nagyon erős még most is, és ennek megvannak a maga okai. Oroszország, majd a Szovjetunió ennek a térségnek soha nem a szabadságot hozta el, soha nem a jólétet, a biztonságot, hanem a kiszolgáltatottságot, az alárendeltséget, a diktatúrát, a kommunizmust, a Gulágot. Az emberek ezt nem felejtették el, még az én nemzedékem sem, amely a kommunizmus végén szocializálódott, de az orosz, szovjet befolyást közvetlenül nem érezte úgy, mint szüleink, nagyszüleink nemzedéke. Ennek ellenére mindenki tudja, érzi, hogy nem onnan jön stabilitás, a fejlődés, a biztonság.
Azért ez nem feledtetheti az Ukrajnában meglévő idegen- és kisebbségellenességet.
Egy dolog biztosan látszik: a nyugat-ukrajnai, demokratikusnak tűnő politikai mozgalmak hihetetlenül nacionalisták, hogy mennyire demokratikusak, azt fenntartásokkal kezelem. Nyugat-Ukrajna van konfliktusban Kelet-Ukrajnával, amely ugyanannyira nem demokratikus és ugyanannyira nacionalista. Két erős nacionalizmus csap össze. Sőt, azt mondják a barátaim, akik jobban ismerik az ukrajnai helyzetet, hogy a történtek egyik megközelítése szerint ez oligarchák összecsapása. Másik megközelítési mód – és mindegyiknek igaza van valamilyen mértékben –, hogy Oroszország annyira megerősödött, hogy úgy érzi, ki fogja terjeszteni a befolyását a NATO határáig. A NATO és az Unió határa ebben a pillanatban Románia, Magyarország, Lengyelország, a balti államok, illetve hellyel-közzel Moldova. Ami Romániát ebben a kérdésben jobban érdekli, az Moldova helyzete, s hogy mi lesz Transznisztriával, az egy feszültségfészek, ahol bármikor kirobbanhat egy éles, vagy kevésbé éles, emberáldozatokat követelő konfliktus is. Romániát ez közvetlenül nem érinti, de az emberek, amikor a biztonságukat érzik veszélyben, rögtön odafigyelnek. A politikusoknak erre oda kell figyelniük, ez kötelessége annak, aki vezető funkciót vállalt, ugyanakkor kötelessége korrektül tájékoztatni az embereket. Nem szabad pánikot kelteni, nem szabad azt mondani, hogy tessék paszulykonzervet venni, mert lehet, holnaptól nem lesz az üzletekben élelmiszer. Nem szabad felelőtlenül ijesztgetni az embereket csak azért, mert választási kampány van.
Noha nem kampánytéma a schengeni csatlakozás, felvetődött, hogy az ukrajnai válság gyorsíthatja fel a folyamatot. Mit gondol erről?
Ezt így nem merném kijelenteni, nem látom a racionalitását. A schengeni csatlakozásról van egy világos álláspontom, amit többször elmondtam, hol finomabban, hol durvábban. A régi tagállamoknak meg kell érteniük, hogy ha egyszer valamiben megállapodtak, ha egy kritériumrendszert kitűztek, ha egy szerződést aláírtak és azt teljesíti Románia és Bulgária, akkor nem fogadható el, hogy újabb és újabb feltételeket, mondvacsinált ügyeket találjanak a csatlakozás elodázásához. Márpedig az összes technikai feltételt Románia teljesíti. Ilyen értelemben megalázó, elfogadhatatlan, amit tesznek. Folyton azzal riogatják saját választóikat, hogy a schengeni csatlakozással fogják a románok elözönleni Hollandiát, Nagy-Britanniát. Ez elfogadhatatlan. Másrészt az látszik, nem tud mit kezdeni az Európai Unió jelentős része azzal, hogy a saját határait, – nem a Románia által biztosított schengeni határokat – nem képes ellenőrizni. E miatt próbálnak valamilyen tamponzónát fenntartani ideig-óráig. A menekült bekerül Görögországba, onnan Bulgáriába, majd Romániába, ahol ki lehet szűrni valamennyit belőlük, de ez nem tisztességes megoldás. Ettől függetlenül azt mondom, 2014 vége, 2015 eleje után két lépcsőben, először a légi- és tengeri közlekedésben, utána a szárazföldiben meglesz a csatlakozás. Az ukrán helyzethez nem látom, hogyan kapcsolódna, mert az ukránoknak így is, úgy is vízum kell, a moldovaiknak már nem kell vízum. Magyarország, Lengyelország a schengeni övezethez tartozik és ugyanúgy határosak Ukrajnával, mint Románia. Érthetetlen, hogy Hollandia, Nagy-Britannia időnkét miért próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a schengeni probléma oldja meg azt, ami egyébként nem schengeni kérdés, hisz a román állampolgárok ma is éppen úgy utaznak oda.
Immár van hivatalos céldátum az euró bevezetésére: 2019. Ez mennyiben része a választási kampánynak, illetve van-e mögötte komoly kormányakarat, gazdasági realitás?
Ha a maastrichti kritériumot és a konvergencia programot nézzük, akkor Románia 2019 végére képes teljesíteni azokat a feltételeket, melyek szükségesek, hogy az euróövezethez csatlakozzunk. Kérdés az, hogy a növekedés, a gazdaság helyzete milyen lesz öt év múlva? Ezt hihetetlenül nehéz megjósolni, még akkor is, ha az előrejelzések 2015-re jók. Kormányzati szinten olyan döntéseket kell hozni, amelyek az euróövezethez való csatlakozás feltételeit biztosítják, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan csatlakozni lehet vagy kell 2019-ben. Én ezt ambíciózus és teljesíthető határidőnek látom. A konvergencia-programhoz 2010 óta minden kormány tartotta magát, mind az infláció, mind a deficit, mind a gazdasági növekedés évnegyedekre lebontva, s éves bontásban benne van abban a kritériumrendszerben, ami szükséges. 2019-hez abban az esetben ragaszkodnék, ha minden feltétel teljesül és az Európai Unió tartós növekedési pályára áll, ami az jelenti, Románia is tartós növekedési pályán tud maradni.
Visszatérve a május 25-i választásra, tart attól, hogy az erdélyi magyarok egy része átszavaz Magyarországra?
Ez olyan kérdés, amit föltesznek az emberek, mert olvasták egyébként nem túl zseniális elemzők írásában, hogy akár úgy is lehet szavazni. Nem, mindenki a saját lakhelyén szavaz. Hiába van magyar állampolgársága valakinek, ha Romániában van a lakhelye, akkor itt szavaz. A két szavazás a Btk. szerinti büntetést von maga után. A szavazati joggal élni kell, minden alkalommal erre biztatjuk a választókat. A május 25-i választásokon egy lista van, az a romániai magyarság és az RMDSZ listája. Butaság az mondani, hogy lehet akár így, akár úgy, esetleg kétszer is szavazni. Ismétlem: nem lehetséges.
Mi a véleménye arról, ami Szatmár megyében történt, ahol a szociáldemokrata koalíciós partner a liberálisoktól „kölcsönzött” egy jelöltet ahhoz, hogy az RMDSZ-t biztosan le tudják győzni az időközi választáson?
Nem ezért kölcsönözték, ez csak a retorika volt, ami a PSD részéről hihetetlenül nagy butaság. Ilyen nyilatkozatokkal nem lehet erősíteni a koalíció kohézióját, másrészt nagyon nehéz lesz így az elnökválasztáson magyar szavazatokat szerezni. Ez azok közé a nyilatkozatok közé tartozott, amit az ember másnap már kicsit megbán, a kampány végén akár szégyelli is, ha elé teszik. Ami történik, az a román politika krónikus betegségét mutatja föl ismételten, amit nem tudnak orvosolni, hogy egyik pártból ugrálnak a másikba, pecsétekkel rohangálnak, ideológiai kérdések nem számítanak. Tulajdonképpen semmi sem számít, csak pozícióban lenni. Ezt mélyen elítélem, mert ezt megint a politikai osztály hiteltelenségét, kiszámíthatatlanságát mutatja. Ez már annyira kiszámíthatatlan, hogy a kiszámíthatatlanság lesz kiszámítható.
Mindez mozgósítóan is hathat a magyar választókra?
Így van, ez motiválhatja a magyar választókat. Ez nem olyan körzet, amit könnyen meg tudnánk nyerni, de nem is tartom kizártnak, hogy sikerül. A Szatmár megyei és szatmárnémeti magyarok, románok megtapasztalták, nem elegendő egy váltást azzal kieszközölni, hogy a magyarokat el kell hajtani az önkormányzatok éléről, és akkor a dolgok gyorsan jóra fordulnak. Két esztendő telt el az önkormányzati választás óta, és a helyzet sokkal rosszabb a liberális megyei elnökkel és szocialista városvezetővel. A magyarok és a románok is visszasírják Ilyés Gyulát és Csehi Árpádot. Biztos, hogy Victor Pontának nem volt szüksége erre a nyilatkozatra, tetszik, nem tetszik, ez később még szembe fog jönni vele. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Mégis támogatják a magyar napokat
Mégis kapnak támogatást a magyarországi Nemzeti Kulturális Alaptól (NKA) a Kolozsvári Magyar Napok és a Vásárhelyi Forgatag rendezői: előbbi 15 millió, utóbbi 7 millió forintot kap – döntötte el tegnap a Kulturális Fesztiválok Kollégiuma.
Az ülés után L. Simon László, az NKA leköszönő alelnöke közölte, hogy e két – csütörtökön még elutasított – rendezvénysorozaton kívül még jó néhány pályázat csak a második körben kapott pénzt. Az első körben sikertelenül pályázó szervezetek közül nyolc csütörtökön közleményben tudatta, hogy az Európai Bizottság Kultúra Programja 2007–2013 keretében nyert támogatást hosszú és rövid távú, hazai és nemzetközi programjai megvalósításához szükséges önrész nélkül maradt, így több mint egymillió eurós uniós támogatás került veszélybe. L. Simon László szerint az NKA részéről nem kötelező EU-s pályázatokhoz önrészt biztosítani, ez csak egy lehetőség. Erre pályázatot kell benyújtani, amelyet meg lehet nyerni, de ez nem automatikus. Aki uniós pályázaton elindult, annak tudnia kellett, hogy az önrészt miből teremti elő – mondta, és hozzátette: az idén erre is kevesebb forrás áll rendelkezésre, így minden pályázatot nem lehetett támogatni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nagyobb részvétellel lehetett volna három is" – Vélemények Hargita megyéből
Az erdélyi megyék közül csak Fehér teljesített jobban (36,46%), mint Hargita, ahol 35,69 százalék volt a részvételi arány. Ezzel kapcsolatban vasárnap este Borboly Csaba tanácselnök így nyilatkozott: „a térség eredményei bizakodásra és új lendületre adnak okot, hiszen ez a részvételi arány egy óriási csapatmunka eredménye. Bebizonyosodott, hogy minimális pénzből is lehet kampányt csinálni: ha megfelelő módon folytatunk párbeszédet a választókkal, elmennek szavazni. A mindennapi munka, a partnerség meghozza gyümölcsét”.
A magyarság számára ezúttal csak az volt a kérdés, hogy az RMDSZ élvezi-e még a magyarság bizalmát. „Mi a munkára és nem a nagyotmondásra fektettük a hangsúlyt, és ennek lett meg az eredménye" – fogalmazott Borboly.
Tánczos Barna szenátor elmondta: „ma kiderült, mennyire bíznak a választópolgárok abban, aki szavazásra buzdítja őket. Örülünk a két mandátumnak, habár nagyobb magyar részvétellel lehetett volna három is”.
„Az Európai Unió nehezen megfogható, hiszen Brüsszel messze van tőlünk, nem érezzük mindig közvetlenül a döntések hatását. De az elmúlt időszakban képesek voltunk arra, hogy közelebb hozzuk Brüsszelt Székelyföldhöz, és az emberek megértették, hogy a magyarság számára fontos témákban kell dönteniük. Bennünket is segít a bukaresti munkavégzésben, ha érezzük a magyar emberek erejét, támogatását” – fogalmazott Korodi Attila környezetvédelmi miniszter.
Forrás: RMDSZ-közlemény. Erdély.ma

Akik nemet mondtak
Meglepetés nem született a tegnapi EP-választásokon – ha csak azt nem soroljuk ide, hogy a román pártok az előző voksolásokhoz képest jobban mozgósították híveiket, így nagyobb volt a részvételi arány. A szociáldemokraták taroltak, a liberálisok leszerepeltek, a jobboldal megosztottsága rányomta bélyegét eredményeikre, Traian Băsescu új pártja erőteljes rajtot vett, igaz, főként a demokrata-liberálisok kárára. Az RMDSZ minden, tegnap este rendelkezésre álló exit poll adat szerint elérte az 5 százalékot.
Elmaradt viszont a katarzis. Melyet azért az előző két európai parlamenti választás során átélt a magyar közösség, hiszen 2007-ben és 2009-ben is jóval nagyobb volt a részvételi arány a magyarság körében, mint a románság soraiban. Előbb a verseny, rá két évre az összefogás mozgósított – és mindkettő meghozta az eredményt: sikerült felrázni a magyar közösséget. Ezzel szemben tegnap az erdélyi magyarok jelentős hányada – gyakorlatilag tízből hét – nemet mondott. Nemet mindenekelőtt a magyar képviseletet kisajátító RMDSZ-re, az emberek gondjaitól hovatovább eltávolodó Európai Parlamentre, a válság sújtotta unióra magára, a koncsitásodó Európára. A magyarok majdnem háromnegyede félreérthetetlenül jelezte: csalódottak, nincs, kire szavazniuk, úgy gondolják, az ő érdekeiket nem képviselik a versenybe szállt alakulatok, az ő gondjaikkal nem foglalkozik a voksáért kuncsorgó politikus, ez az Európai Parlament nem a demokrácia egyik alapintézménye, és talán ez az Európa sem az már, ami volt egykoron. Persze, az EP-választásokon hagyományosan alacsony a részvétel. És az is igaz, más országokban sem tolongtak oly nagyon az urnáknál. Meg aztán inkább átlagosnak minősíthető a székelyföldi megyék teljesítménye, mintsem katasztrofálisnak. Hargita például eléggé elöl járt a rangsorban, de a háromszéki jelenlét nem csak az előző évekhez képest gyengébb: elmaradt az országos átlagtól, de a helyi RMDSZ-vezetők által várt szinttől is, és hasonló a helyzet Maros megyében is. Mégis, végzetes tévedés volna, ha vezetőink – magyarok, románok, Európa más országaiban élők – megelégednének az ilyen magyarázatokkal. Sokkal inkább arról van szó ugyanis, hogy a választópolgárok távolmaradás révén kongatták meg a vészharangot. Melyre nem ártana odafigyelni Brüsszelben, Bukarestben, de Kolozsváron vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Amíg nem késő.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erőltetett emlékeztetés
A bukaresti Elie Wiesel Nemzeti Holokausztkutató Intézet és a közlekedési minisztérium emléktáblákat helyezett el 12 vasútállomás homlokzatán az onnan deportált zsidók emlékére. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy az emléktáblák „a fasiszta Horthy rezsimre” emlékeztető szövegük által magyargyűlöletre és történelemhamisításra szólítanak fel, ráadásul a táblaavató akció csupán Észak-Erdély vasútállomásaira vonatkozik.
Még elszomorítóbb, hogy mindez akkor történik, amikor európai parlamenti választásokra készül Románia is, ráadásul az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett asszisztenciájával és egyelőre tiltakozása nélkül.
Fájdalom és ítélet társítása
A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából Marosvásárhely és annak lakossága is újabb emléktáblával „gazdagodott”. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és egyúttal az akkoriban hatalmon lévő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét.
A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”.
A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt-emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta Magyar kormány deportált 1944 tavaszán”.
Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult. És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait.
A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték üzenetüket a szöveg utolsó részébe.
Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit.
Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e, vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista (-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok...
Kivándoroltak „népszámlálása”
Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték. De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgyis „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra?
Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul, a válasz borítékolható: mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl.
Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit.
A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitáselméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett.
Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu.
Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék.
Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él.
De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája?
Hirsch Lili hajtincsei
Nemrég jártam a Suceava megyei Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül.
Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve. Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva.
De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el.
És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokausztmúzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat, Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban.
Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-ei német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna?
Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások?
Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A „strada Gării utcán” nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten!
Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom!
Dr. Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. Krónika (Kolozsvár)

Répás: Folyamatosan napirenden kell tartani a magyarságot érintő kérdéseket
Folyamatosan napirenden szeretnék tartani a magyarságot érintő kérdéseket a következő években Európában és az Európai Parlamentben - emelte ki a nemzetpolitikai helyettes államtitkár a Választások után: magyar érdekképviselet az Európai Parlamentben címmel rendezett tanácskozáson hétfőn, a fővárosi Magyarság Házában.
Répás Zsuzsanna a Nemzetpolitikai Kutatóintézet konferenciáján azt mondta: újra ünnepelnek, ez a második olyan nagy győzelem, amelyet egy össznemzeti lista ért el. Nagyon örül - folytatta -, hogy a Fidesz-KDNP az össznemzeti lista állításával megmutatta a külhoni magyarság iránti elkötelezettségét. Ez fontos üzenet Európának, azt jelenti, hogy a magyar ügyet szeretnék folyamatosan napirenden tartani - fogalmazott a helyettes államtitkár.
Meg kell mutatni a világnak, hogy vannak olyan kérdések, amelyek folyamatosan terhelik az ottani közösségek életét, és ezekre szeretnének közös gondolkodással és közös európai jogalkotással választ találni - fejtette ki Répás Zsuzsanna. Fontos, hogy legyen olyan képviselő az Európai Parlamentben, aki közvetlenül el tudja mondani a vajdasági és kárpátaljai magyarság problémáit - tette hozzá.
Répás Zsuzsanna a Magyar Közösség Pártja által elért eredmény kapcsán azt mondta: felívelő szakaszt lát, sok eredményt értek el az elmúlt időszakban, s ez visszaigazolja az építkezést.
Erdély esetében várják, hogy két vagy három képviselője lesz az RMDSZ-nek - jelezte, hozzátéve: a megosztott belpolitikai helyzet ellenére értek el nagyon jó eredményt. Fontos, hogy az erdélyi magyarság kellő erővel legyen jelen az EP-ben - hangsúlyozta.
Schöpflin György, a nyugati magyarság képviselője arról beszélt, kialakulófélben van a kisebbségekkel szemben egyfajta türelmetlenség, és az új EP-ben nagy csatákat kell majd vívni. Bár teljes visszarendeződést a korábbi állapotokhoz képest nehezen tudott elképzelni, de azt megjegyezte: a liberálisok és a nacionalisták nézetei, ami a nyelvi kisebbségeket illeti, közel állnak egymáshoz. Szerinte az Európai Bizottság technokrata testület, amelyik valójában az egységre helyezi a hangsúlyt.
Bocskor Andrea, aki a kárpátaljai magyarságot képviseli, azt mondta: kiemelt jelentősége van a Fidesz-KDNP által állított nemzeti listának. Szavai szerint ő egyfajta híd szerepet tölt be, s nagyon fontosnak tartotta, hogy rajta keresztül autentikus információk juthatnak el Brüsszelbe a kárpátaljai helyzetről. Ez a jelenlegi ukrajnai belpolitikai helyzet miatt is fontos - jegyezte meg, és kitért a határ menti együttműködések jelentőségére is.
A vajdasági Deli Andor azt mondta: a nemzeti lista állítása történelmi pillanat. Ez alapot teremt az összmagyar érdekérvényesítéshez - mutatott rá, hozzátéve: valós munkára kaptak lehetőséget. Kiemelt céljai között említette, hogy a szerb integrációs folyamatok során az emberi jogi fejezetet - amely érinti az ottani magyarságot - megfelelően tárgyalják meg. A kisebbségi témák - anyanyelvű oktatás, tájékoztatás - mellett a mindennapokat érintő kérdések is megjelennek majd - mondta, s példaként foglakoztatási, egészségügyi témákat említett.
Gubík László felvidéki EP-jelölt szintén üdvözölte a nemzeti listát. Kiemelte: ezt óriási gesztusként értékelték a határon túli magyarok. Mint mondta, néhány nappal a választások előtt aláírták volna azt az eredményt, amely született. Az adott politikai helyzetben sikerként könyvelhetik el a képviselői helyet, amelyet megszereztek. Amit nem minősíthetnek sikernek, az a rendkívül alacsony részvételi arány - jegyezte meg.
A Magyar Közösség Pártja programját idézve a célok között a kohéziós politika hatékonyabbá tételét, az egyes régiók közötti különbségek megszüntetését és a nyelvi jogok, az autonómia kérdését jelölte meg, hangsúlyozva, hogy e témáknak reményei szerint méltó képviselője lesz Csáky Pál. A Most-Híd eredményéről szólva elmondta: kíváncsi, hogy a képviselőjük hogyan járul majd hozzá Brüsszelben a magyar ügyek felkarolásához, egyúttal sok sikert kívánt hozzá. hirado.hu

Tusványos udvarhelyi főszervezővel
„Történetekből történelemmé” nőtte ki magát a Tusványos: az idén immár 25. alkalommal megrendezendő tábor főszervezője ismét az udvarhelyi ifjúsági civil szférából került ki. Vass Orsolya főszervezővel, az Udvarhelyi Fiatal Fórum elnökével beszélgettünk a feladat kihívásairól, a negyed évszázados évfordulóról, valamint arról, hogy mi a jelentősége annak, hogy egy helyi ifjúsági szervezet országos, sőt nemzetközi fesztivál szervezésében vállalhat szerepet.
– Hogyan esett rád a választás, és miért vállaltad a főszervezést?
– Egy idő után magától értetődő volt. A Tusványosnak rendszerint van egy erdélyi és egy magyarországi főszervezője. Tavaly köztes megoldás született, hisz főszervezők nem voltak kinevezve, de már akkor felmerült, hogy én lehetnék az egyik. Akkor úgy gondoltam, hogy – mivel tavaly választottak meg az UFF elnökének – korai lett volna újabb feladatot elvállalni, viszont megígértem, hogy amennyiben idénre nem kerül alkalmasabb személy, akkor elvállalom. A szervezőcsapat tagja vagyok, mióta a Magyar Ifjúsági Tanács vállalta fel Erdély-szinten a Tusványos szervezését. 2008-ban volt az első ilyen tábor. A MIT-nek közvetve az UFF is tagja, így kerültünk egy csapatba. Az első időszakban négy évig recepciófelelős voltam, utána a szervezői irodában dolgoztam, ahonnan a tábor ügyes-bajos dolgait irányítottuk.
– Melyek a főszervezői feladatkör legnagyobb kihívásai?
– Kihívás megtalálni az egyensúlyt, hogy ne csak a részvevőknek, hanem a táborlakóknak is egy különleges hét legyen ez. Továbbá az erdélyi ifjúsági szervezeteket annyira láthatóvá tenni a táborban, hogy a táborozóknak teljesen egyértelmű legyen, Erdély-szinten kik rendezik a Tusványost. Ezenkívül nagyon fontos, hogy a 130 fős szervezői csapatnak is megfelelők legyenek az életkörülményei, a lehetőségei és a munkakörülményei. Azoknak a fiataloknak, akik napi 10–12 vagy akár több órát is dolgoznak a tábor ideje alatt, nagy kihívás, ha túlélőtábori körülmények között kell eredményes munkát végezniük. Ez is egy fontos feladat számomra.
– Idén lesz 25 éves a Tusványos. Hogyan ünneplitek az évfordulót?
– A koncertek mellett a legérdekesebb, hogy idén egy olyan csapatot verbuváltunk össze saját szervezeteink soraiból, amely kifejezetten azzal fog foglalkozni a tábor ideje alatt, hogy a 25-ös számmal játsszon: a 25. évforduló kapcsán meglepetéseket, játékokat rendezzen a táborozóknak. Többnyire flash-mob szerű megmozdulásokat kell elképzelni. A lényeg az, hogy azokban az órákban, amikor holtidő van, legyen valami plusz program, amely a 25. évforduló megünneplésével kapcsolatos. Tervezzük, hogy a Tusványos hetén 25. születésnapjukat ünneplőket meglepjük és felköszöntjük.
– A fellépők közül kiket emelnél ki?
– A Tankcsapda az egyik érdekes meghívott, hisz ők is 25. születésnapjukat ünneplik idén. De jön az Intim Torna Illegál, akik lassan hagyományos tusványosozók, illetve először lép fel a Tusványoson Baricz Gergő és a 30Y.
– Főszervezőként milyen saját ötlettel rukkoltál elő?
– Egyik elképzelésünk volt, hogy legyen egy csapat, amely csak azzal foglalkozik, hogy a legfiatalabb korosztályt valahogyan megszólítsa. Mert vannak előadások, amelyek nem feltétlenül a tizenéves korosztálynak szólnak, ezért nekik is akartunk valamilyen programot szervezni. A tábor tele van olyan eseményekkel, amelyek nekik is szólnak, de általában ezeket a partnersátrak szervezik. Tehát ez volt a terv, hogy a csapatunkból néhány ember erre fordítsa energiáját, hogy szánjunk időt arra, hogy kitaláljunk egy-két olyan játékos programot, amellyel bele tudjuk vezetni a tizenéveseket a tábor hangulatába. Igyekszünk rávezetni őket arra, hogy vannak olyan programok, amelyeken érdemes részt venni, annak ellenére, hogy táborozási időszámítás szerint korán kezdődnek.
– Hogyan lehet elérni, hogy a szervezőcsapat is frissüljön? Honnan az utánpótlás?
– A MIT egy ernyőszervezet, és további négy másik ifjúsági szervezetet foglal magában, tehát Erdély-szinten le vagyunk fedve: Nagyváradtól és Temesvártól egészen Tusnádfürdőig vagy Brassóig több vidékről vannak szervezőink. A tagszervezetek tehát folyamatosan frissítik magukat, ők megoldják maguknak az utánpótlást, így ezzel párhuzamosan tud zajlani a vérfrissítés a Tusványos szervező- és önkéntescsapatánál is. De természetesen kell azon dolgozni, hogy valóban értékes és megbízható embereket vonjunk be a csapatba, viszont egy Tusványos alatt rendszerint kiderül, hogy ki való oda.
– Mi a jelentősége annak, hogy helyi ifjúsági szervezetként részt vesztek a Tusányos szervezésében?
– Nyilván elsősorban az, hogy saját programjainkat is a Tusványoshoz kellett igazítanunk, mert a tábor időpontját nem Udvarhelyről szoktuk befolyásolni, tehát nekünk kellett igazodnunk. A legkézzelfoghatóbb haszon abból, hogy az UFF nyakig benne van a szervezésben, az, hogy jó kapcsolat tudott kialakulni azokkal a szervezetekkel és egyesületekkel, amelyek részt vesznek a táborban. Így egész évben lehetnek közös programjaink, tudunk partnereket találni egész Erdélyben.
Ebben az évben például a Közéleti Vándortábor megszervezésében segítettek különböző szervezetek. Az UFF-tagok mindig középiskolásokként kapcsolódnak be a tevékenységekbe, de az iskolai évek végesek. A Tusványos ilyen szempontból is nagyon jó lehetőség, hisz az egyetemi évek alatt és akár utána is tudjuk tartani a kapcsolatot a volt tagokkal. Sokszor Tusványos miatt tudjuk visszaszerezni a volt UFF-tagokat: a szervezés során fel tudjuk keresni azokat a volt tagokat, akiknek végzettsége, szakismerete bizonyos programokhoz szükséges. Idén is sok volt UFF-os van a szervezőcsapatban, például a MIT elnöke is tagunk volt. Mások már maguk is megtalálják a helyüket, esetleg munkalehetőséget a Tusványoson szerzett kapcsolatoknak, ismeretségeknek köszönhetően.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Kurucok, székelyek és csángók Dél-Ukrajnában
Dél-Ukrajna sztyeppéin bőven találhatók magyar helynevek, amelyeket az 1750-es években magyarországi szerb kitelepülők vittek magukkal az oroszok által frissen gyarmatosított provinciába, Új Szerbiába. Nos, nemcsak szerbek mentek arrafelé, hanem tekintélyes számú magyarság is – az ő nyomukat próbáljuk most követni.
1751–52-ben települtek ki a bánsági szerbek, hogy ellássák a Jeliszavetgrad központú terület katonai védelmét. A város körül huszártelepek létesültek, délebbre pedig a pandúrezred helyezkedett el. A területre az orosz vezetőség ortodoxokat várt, az új Eldorádó csábítása pedig azt eredményezte, hogy románok, ukránok és bolgárok is betelepedtek, ezért 1757-ben a népesség 75 százalékát románok (származásilag moldvaiak és erdélyi mokányok), 11 százalékát pedig szerbek teszik ki.
A magyarok elsősorban nem erre a – magyar helynevekben bővelkedő – területre telepedtek le, hanem az 1753-ban létrehozott Szlavo-Szerbiába, amelyet 1764-ben donyecki járásnak neveztek át (ez ma a Dnyipropetrovszki terület részét képezi). 1756-ban a Jovanević által vezetett csapatok nemzetiségi megoszlása így nézett ki: 38% szerb, 23% vlah, 9% magyar, 22% egyéb. Nos, kik voltak ezek a magyarok, kik a vallásukat is feladták, és átálltak ortodoxnak, hogy itt letelepedjenek?
A huszárok dicsősége
A kuruc mozgalom 1711-es leverése után ezrével rekednek az országhatárokon kívül magyar szabadságharcosok, akiknek olyan megalázó módon nyújtana kegyelmet az osztrák kormány, hogy azt jóformán senki sem vállalja. Ismeretes, a II. Rákóczi Ferenc udvarához tartozó Mikes Kelemen 1761-es haláláig sem térhetett haza, annak ellenére, hogy Magyarországon számos alkalommal megpróbáltak közbenjárni hazatérése érdekében: azt sem III. Károly (ur. 1711–1740), sem Mária Terézia (ur. 1740–1780) nem engedélyezte.
A kint rekedt magyarok hamarosan hihetetlen katonai hírnévre tesznek szert, köszönhetően gróf Bercsényi Lászlónak, aki Franciaországban 1720-ra már ezredtulajdonos, az úgynevezett Bercsényi-huszárok vezetője, 1738-ban pedig Franciaország marsallja lesz. A Bercsényi-huszároké ma is létező ezred a francia katonaságban, nevük: Les hussards de Bercheny vagy 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első huszár ejtőernyős ezred.
A lengyelországi kurucok
Így nem csoda, ha az oroszok is magyarokat próbáltak letelepíteni az új területekre, elsősorban kuruc harcosokat, akik Lengyelországban és Moldvában tengették életüket. Sokan közülük végleg Lengyelországban rekedtek (2009-ben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök is találkozott a Lengyelországban letelepedett kuruc emigránsok leszármazottaival), ugyanakkor elképzelhető, hogy egy részük elment új Eldorádóba.
Kurucok és csángók
A kint rekedt kurucok közül legjobban dokumentált az úgynevezett sztojcsini magyarok esete, akik a hihetetlenül veszélyes lengyel-török-orosz határvidéken éltek. A ma Ukrajnához tartozó, Hotintól 18 km-re fekvő Stăuceni faluról Patai András 1743-as jelentésében olvashatjuk, hogy Sztojcsin „nagy katolikus magyar falu Hotin megyében, amelyről a (de Propaganda Fide) atyái nem is tudnak”, s akik mély fizikai és szellemi nyomorban élnek. Patait Constantin Mavrocordat vajda hívta Moldvába, így jutott el Sztojcsinba, ahonnan viszont az olasz katolikus atyák kitessékelik.
Szegedi János így számolt be 1744-ben a faluról, feltehetően Patai beszámolója alapján: „Moldávia... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczi-féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak mondott nevezetes faluban telepedett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart /= csángót/ is.”
Giovanni Maria Ausilia minorita szerzetes 1745-ben már mint missziós székhelyet említi a falut, amelyben 60 katolikus család él (azaz jóval több, mint ugyanabban az időben a csángók fellegvárának számító moldvai Lujzikalagorban vagy Huşi-ban). Nos, ezekről a sztojcsini magyarokról többé semmi hír nincsen, eltűnnek a történelem színpadáról – több mint valószínű, hogy egy emberibb élet reményében azon magyarok sorait gyarapították, akik Új-Szerbiában és Szlavo-Szerbiában találtak új otthonra.
Egy régi csángó falu: Sztojcsin
Ugyanakkor lehetséges, hogy a kurucok azért telepedtek éppen Sztojcsinba, mert ott már eleve egy csángó magyar közösség élt, erre nézve vannak is utalások. 1588-ban Petre Şchiopul vajda hívására egy háromfős lengyel jezsuita küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa. Ők elmondják, hogy Hotinban, valamint Hotin és Szeretvásár között egy „Zarnoucim” nevű településen katolikusok, azaz magyarok laknak. Mivel a lengyel atyák feltehetően az udvari könyvtárból szerzik be értesüléseiket, könnyen elképzelhető, hogy egy cirkalmas t betűt ar-nak olvasnak, így a Zarnoucim igazából Ztuoucim-et, azaz Stăuceni-t takarja.
Székelyek és románok a Bugon túl
Ám úgy tűnik, nemcsak kuruc harcosok és hozzájuk csapódott csángók, hanem székelyek is gyarapították a dél-ukrajnai magyarok sorait. A II. világháborúban a németek oldalán harcoló románok kapják meg a Dnyeszter és a Bug folyók közti terület adminisztrálását (azaz a mai Transznisztriát és a rajta túl levő területeket). Akkor Anton Golopenția vezetésével egy román szociológus-csapat elindul, hogy feltérképezze a Bug folyón túli, a németek által elfoglalt dél-ukrán területeken levő románokat, a hazatelepítési program keretében. Ők százával fedeznek fel román falvakat nemcsak a Dnyeszter és a Bug folyók közti területen, hanem a Bugon túl is. Megállapítják, hogy a kivándorlás 1750 és 1831 között történt.
Magyar nevek ukrajnai román falvakban
Ugyan nem volt célja a magyarok nyomainak megtalálása, mégis Golopenția, ez a Domokos Pál Péter formátumú román tudós többször említi jelentéseiben, hogy a románok mellett székelyek is emigráltak erre a vidékre. Így 1950-ben, a Szekuritáté kihallgatásain említi, hogy Erdélyből a románok és a székelyek emigrálása egészen 1919-ig folyt a zöldhatáron („vama cucului”) keresztül (ezen adatot Golopențiának nem volt honnan az ujjából szopnia, feltehetően valahol az útjai során hallotta). Feltehetően ezzel magyarázható az is, hogy a Bug folyótól északra levő 25 román falu neveinek feltérképezésében olyanok is szerepelnek, mint Zachei (értsd: Székely) Serbulovka faluban, Arcuș (értsd: Árkos) és Casap (Kaszap, csak a csángók közt előforduló név, jelentése: mészáros, kaszaboló) Alexandrovka faluban, Barabas (Barabás) és Băț (feltehetően Becz, Becze) Lisa Gora nevű faluban, Caracaș (Kerekes) az új-szerbiai Martinos (a magyar Martonosból) faluban, Chioșa (Kósa) Arnăutovka és Belousovka falvakban, Farcaș (Farkas) Belousovka faluban, Ghebe, Ghiaba (Gebe) Alexandrovka és Arnăutovka falvakban, Matiaș, Mateiaș (Mátyás) Noua Grigorovka, Pancsova, Martonos és Bulgarka falvakban, Mărcuș (Márkos) Novo Ukrainka faluban, Pârca (Perka, kizárólag csángó név) Pancsova faluban stb. Akár az is elképzelhető, hogy ezeknek a magyaroknak egy része még 1926-ban is magyarként határozta meg magát, ugyanis Golopenția közli az 1926-os ukrán népszámlálás adatait, amely nem kevesebb, mint 869 magyart mutat ki az országban, 480-at városi és 389-et falusi környezetben (1926-ban Kárpátalja még nem tartozott Ukrajnához). Ugyan biztosan kerültek oda is magyarok hadifogolyként és esetleg munkásként, ám kivált a falvakban élő nagyszámú magyar arra utalhat, hogy ők akár másképpen is odajuthattak, például 1919 előtti kivándorlással. Sántha Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Félszárnyú győzelem
Ha legalább a kilencszázezer vagy egymillió szavazati joggal rendelkező romániai magyar felét sikerült volna mozgósítania az RMDSZ-nek, akkor valóban elmondhatná magáról, hogy férfimunkát végzett, de a statisztikák szerint tíz magyarból mindössze három voksolt, ami a szövetség folyamatos hitel- és térvesztésének újabb bizonyítéka.
Nem is csoda, hisz a lassú lépések nagy öregjei ott strázsálnak Kelemen Hunor mellett, kavarják a kavarnivalót, jottányit sem engedve korábban megszerzett hatalmukból. És most a győzelem mámorában feledik, hogy a két EP-képviselőt mindössze magyarságunk egyharmada választotta meg. Különben nagyon helyesen, hisz hangunknak valamiképp hallatszania kell Brüsszelben is, s nem árt, ha az EP-képviselők, amikor a határon kívül rekedt magyarok jogköveteléseit hallják, látják is azokat az embereket, akik ezt az üzenetet szülőföldjükről elviszik az unió szívébe. Valószínű, nagyon kevés olyan erdélyi magyar ember van, aki ne örülne e győzelemnek, de már most sokan megfogalmazzák, az érdekek nagyobb ívű összehangolása eredményesebb lett volna. Nemcsak az MPP-vel – mely különben feltétel nélkül adta meg magát – kellett volna megtalálniuk a közös hangot, hanem az Erdélyi Magyar Néppárttal is. Mert a kis pártokra nem adunk-féle legyintgetés valójában a bonyolultabb tárgyalásoktól való menekvést jelzi. Valamint, hogy lemondtak – ami a rájuk leadott szavazatokból ki is tetszik – az erdélyi magyarság nem elhanyagolható részéről. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nagy lökést adtak az RMDSZ-nek – lehet, az öt százalék fölötti szavazatokat – a magyar miniszterelnök Szatmárnémetiben elhangzott, összefogást sürgető szavai. A győzelem után kijózanodva az RMDSZ-nek nem ártana néhány tanulságot levonnia. A hatalom- és rangféltésből fakadó belső torzsalkodások, melyek épp az autonómiakövetelésben radikálisabb székelyföldi vezetőket szándékoznak háttérbe szorítani, kisemberek százait, ezreit tartották vissza a tulipántól. Az autonómiatörekvésekhez való fondorlatos viszonyulásuk úgyszintén, hisz vak is hallja, egyet mondanak Bukarestben, mást választóiknak. Európa a vasárnapi választásokon sikeres jobbra fordulást hajtott végre. Az RMDSZ meg az Európai Néppárt tagjaként ott feszít a mindenfajta romániai szélsőséget magába szippantó, mérsékelt honi többséggel rendelkező szocialisták mellett.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltűnt a székely zászló a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkból
Eltűnt a székely zászló a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkból, hétfő reggel vette észre Kulcsár-Terza József, a lobogót egy évvel ezelőtt kihelyező MPP háromszéki elnöke, hogy nincs a helyén, ám tegnap estig nem sikerült megtudni, ki és miért vette le. Antal Árpádnak, a város polgármesterének szintén nem volt tudomása a székely zászló leszedéséről, és leszögezte: nem az önkormányzat rendelte el azt, nem ő adott utasítást eltávolítására. Hogy ki lehet a tettes, annak neki sem sikerült nyomára bukkannia.
Kulcsár-Terza József hétfő reggel iskolába vitte gyermekeit, és akkor tűnt fel neki a székely zászló hiánya, mint mondotta, szokásává vált minden alkalommal felpillantani, hogy még ott van-e, hisz a brassói táblabíróság nemrég utasította az önkormányzatot, hogy távolíttassa el a megítélésük szerint törvénytelenül kirakott székely jelképet. Rögtön telefonált a polgármesternek, aki semmit nem tudott a történtekről, arról azonban biztosította Kulcsárt, hogy nem ő rendelte el a zászló levételét. Egyelőre a lobogó eltűnésének időpontja sem egyértelmű, szombaton estefelé még a helyén volt, ezt követően vehette le valaki.
Kulcsár-Terza József szerint a tett illeszkedik a székely zászlókat érintő sorozatba, tavaly a Székely Nemzeti Tanács sepsiszentgyörgyi székházáról lopták le a jelképet, és nemrég Mikóújfaluban is eltűnt több, házakra kitűzött lobogó. „Olyanok tehették, akik nem tisztelik, nem tűrik el jelképeinket, így minket sem tisztelnek” – fogalmazott az MPP megyei elnöke. Kijelentette, fontolóra veszi, hogy bejelentést tesz a rendőrségen, és kéri, azonosítsák az elkövetőt.
Az Erzsébet parkban, az egykori Országzászló helyére tavaly június 4-én, a trianoni megemlékezés alkalmával húzta fel a nagyméretű székely zászlót az MPP. Dumitru Marinescu akkori prefektus a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt jelentette fel a lobogó miatt, keresete nyomán előbb a Kovászna Megyei Törvényszék határozott a parkban és a városháza homlokzatán található székely zászlók eltávolításáról, majd a polgármester fellebbezését követően a Brassói Táblabíróság is így döntött. Antal Árpád polgármester a Háromszéknek elmondta, a bírósági végzést megkapta, a prefektúráról azonban újabb felszólítás nem érkezett. Még nem döntöttek arról, mit tesznek, amikor eltűnt a parkban felhúzott lobogó.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Winkler Gyula és Sógor Csaba újrázott
A leadott voksok 99,99 százalékának összesítése alapján az RMDSZ a szavazatok 6,30 százalékát gyűjtötte be a vasárnapi európai parlamenti választásokon, így biztosra vehető, hogy két képviselőt küldhet Brüsszelbe. A mandátumok elosztása azonban az ötszázalékos küszöböt át nem lépő pártok és független jelöltek szavazatainak újraosztása nyomán válik véglegessé.
Egy ideig úgy tűnt, hogy az RMDSZ három képviselőt is delegálhat Brüsszelbe, ahol a Fidesz–KDNP-listáról bejutott Tőkés Lászlóval összesen négyen képviselhették volna az erdélyi magyarságot. A közel százszázalékos feldolgozottság alapján azonban a szövetségnek be kell érnie két mandátummal.
Az RMDSZ jelöltlistáján Winkler Gyula és Sógor Csaba jelenlegi EP-képviselők foglalják el az első két helyet, harmadik Vincze Loránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke.
A hétfő kora estig beérkezett adatok alapján az RMDSZ országos szinten 350 659 szavazatot kapott, 81 080 vokssal kevesebbet, mint az öt évvel korábban megszervezett EP-választáson.
A megyei választási irodák által közölt végleges adatok azt mutatják, az RMDSZ öt megyében szerezte meg a voksok többségét. Hargita megyében a szövetség jelöltlistája a szavazatok 87 százalékát kapta meg, Kovászna megyében pedig az urnához járuló választópolgárok 76 százaléka voksolt a tulipánra.
A szövetség emellett Maros (40 százalékkal), Szatmár (35,5) és Szilágy megyében (27) is győzni tudott. Az RMDSZ 21,5, illetve 16,4 százalékkal a második helyen végzett Bihar és Kolozs megyében. Brassó megyében a végeredmény alapján az RMDSZ a negyedik legjobb teljesítményt tudta felmutatni, miután a voksok 6,8 százalékát kapta meg.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök urnazárás után jónak ítélte az RMDSZ választási szereplését; úgy vélte, az megfelelt a várakozásoknak. Szerinte az erdélyi magyar szavazók ezúton is megerősítették, hogy az RMDSZ mind az önkormányzatokban, mind a parlamentben, mind pedig az Európai Parlamentben hiteles képviselője az erdélyi magyarságnak.
Külön köszönetet mondott az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőinek, valamint „magyarországi barátainknak”, mindenekelőtt Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy a megmérettetés előtt néhány nappal szavazásra buzdították a romániai magyarokat. Kelemen úgy értékelte, hasznosnak bizonyult a Magyar Polgári Párttal korábban kötött megállapodás, hozzátéve: a további együttműködés garantált a polgári alakulattal.
Winkler Gyula szerint ezen a megmérettetésen is bebizonyosodott, hogy az RMDSZ bírja az erdélyi magyar, a székely emberek bizalmát, szavazataik pedig visszaigazolták az alakulatnak az elmúlt 25 évben végzett munkáját. Sógor Csaba ugyancsak megköszönte a magyar közösség támogatását, a „felelős szavazatokat”.
Borboly: jobb lett volna összefogni
Az RMDSZ elsöprő győzelmet aratott Hargita megyében, a 2009-es eurovoksoláshoz viszonyítva azonban a szövetség kevesebb szavazatot kapott: míg vasárnap 80 708-an pecsételtek az RMDSZ-re, öt évvel ezelőtt 97 164 választópolgár támogatta a szövetség jelöltlistáját.
A székelyföldi megyében gyengébb volt a részvételi arány is, mint 2009-ben: vasárnap a szavazásra jogosultak 35,6 százaléka élt állampolgári kötelezettségével, öt évvel ezelőtt ez az arány 40 százalékos volt. A megyei választási iroda által közölt adatok szerint Hargita megyében a PSD–UNPR–PC választási szövetség 3553, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) pedig 1385 voksot kapott.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke hétfőn arra mutatott rá, hogy az RMDSZ szavazatainak több mint felét a székelyföldi megyékből kapta. Ezzel együtt gondnak nevezte, hogy nem tudtak az etnikai arányt meghaladó eredményt elérni, és azt is, hogy összefogásra irányuló javaslatait a szövetségen belül nem támogatták. Szerinte a „jajveszékelés” nem lehet kampányeszköz, a szavazást pedig nem lehet „alamizsnaként kérni”.
„A politikus ne könyörögjön, hanem sugározzon erőt, ne a félelemre, hanem a jó hangulatra, bizalomra, párbeszédre alapozzunk. Nem a választók a hibásak, ha nem mennek el szavazni, hanem a politikus, akinek nincs hitele” – jelentette ki az RMDSZ-es politikus, aki új irányt sürgetett a politikai diskurzusban, amelyben szerinte a választók mindennapi gondjai, ügyei is helyet kell kapjanak.
Kérdésünkre, hogy mivel magyarázható Hargita megyében a 2009-es EP-választásokhoz viszonyítva a mostani alacsonyabb részvétel, és az RMDSZ-re leadott kevesebb szavazat, Borboly azt mondta, ezúttal hiányoztak az Erdélyi Magyar Néppárt szavazói, akik akkor Tőkés Lászlót támogatták.
Az előző EP-választásokhoz képest jóval kisebb volt a részvételi arány Kovászna megyében is: 2009-ben a háromszéki választópolgárok 36,9 százaléka szavazott, míg vasárnap csupán 29 százalékot mértek.
Az RMDSZ-listát Háromszéken 39 700 választó támogatta, míg a korábbi EP-választáson a szövetség 13 615 szavazattal kapott többet. Második helyen itt is a szociáldemokraták végeztek 4075 vokssal, a demokrata-liberálisok pedig 1616 szavazatot kaptak.
Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszéki elnöke a Krónikának elmondta, bár jóval nagyobb részvételi arányra számítottak Háromszéken, az eredmény a magyarok számarányának megfelelően alakult. A sepsiszentgyörgyi polgármester rámutatott: bár az erdélyi magyarság ilyen szempontból felülteljesített, 2007-ben az RMDSZ és Tőkés László közötti verseny, majd 2009-ben az összefogás listája eredményesebben mozgósított.
Dicséret és bírálat Maros megyében
Az öt évvel ezelőtti eredményekhez képest kevesebb szavazatot kapott az RMDSZ Maros megyében is: vasárnap 57 082 választó támogatta a szövetség listáját, míg 2009-ben a szervezet 75 516 szavazatot kapott.
A május 25-én mért részvételi arány 30 százalékos volt, míg 2009-ben a szavazatra jogosultak valamivel több, mint 32 százaléka járult urnákhoz – közölte a megyei választási iroda. Maros megyében egyébként a PSD–UNPR–PC szövetség végzett az RMDSZ mögött 20,7 százalékkal, a liberálisok a voksok 11 százalékát kapták meg.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke úgy értékelte, a megyében sikerült az érdekvédelem minden egyes láncszemét összekapcsolni, és ezáltal megerősíteni a magyarság társadalmi is politikai tekintélyét.
Az RMDSZ-es Vass Levente azonban a szövetségi listára leadott szavazatok drasztikus csökkenésére mutatott rá hétfői Facebook-bejegyzésében. A leendő államtitkár szerint az 55 ezer potenciális marosvásárhelyi szavazó kétharmadának távolmaradása többféleképpen is magyarázható: a szövetség helyi szervezetének a vezetői tapasztalatlanok, kirekesztették a belső ellenzéket, és elmaradt a valós megújulás a szervezeten belül.
Győzni tudott a szövetség Szatmár megyében is: a tulipános jelöltlista 35 754 szavazatot, míg a PSD–UNPR–PC 28 642 voksot kapott (a szavazatok 28 százalékát). Itt a részvételi arány 33 százalékos volt.
Pataki Csaba szatmári RMDSZ-es szenátor a Krónikának elmondta, elégedett a vasárnapi eredménnyel. „A népesség fogyását is figyelembe véve elmondható, a szervezet lényegében 2 százalékkal több szavazatot kapott, mint amekkora a magyarság aránya a megyében, ennek függvényében bátran kijelenthetjük, hogy hasonló eredményt értünk el, mint 2009-ben” – kommentálta a végeredményt a szatmári politikus.
A Winkler Gyula vezette lista kapta a legtöbb szavazatot Szilágy megyében is, ahol 66 242 szavazóból 18 173-an támogatták az RMDSZ listáját. Második helyre itt is a PSD–UNPR–PC futott be a szavazatok 26 százalékával. A Szilágy megyei választási iroda által közölt adatok szerint a részvételi arány meghaladta a 33 százalékot.
Mozgósítás az utolsó száz méteren
Az RMDSZ-nek a választás napján „apait-anyait” bele kellett adnia ahhoz, hogy az erdélyi magyarlakta megyékben a részvétel elérje az országos átlagot. Amikor a szövetség vezetői azt tapasztalták, hogy a magyar választópolgárok szavazókedve elmarad a románokétól, a helyi és megyei szervezetek által terepre küldött aktivisták felmérés készítése ürügyén házról házra járva buzdították a magyarokat arra, hogy járuljanak urnák elé.
Hasonlóan agresszív kampány zajlott az interneten is. Kora délután az RMDSZ hírlevélben, valamint a közösségi oldalakon figyelmeztetett, hogy aggasztó a magyarok távolmaradása az urnáktól. Az alakulat híveinek szavazókedvét követő Barna Gergő szociológus adott pillanatban megkongatta a vészharangot, miszerint a magyar lakosság részvétele 10 százalékkal alacsonyabbra becsülhető az országos átlagnál.
A szakértő szerint ez az eredmény azért tekinthető aggasztónak, mert a magyar részvétel abszolút értékben is alatta maradt az országos részvételnek, de a különbség ennél is jelentősebb, ha figyelembe vesszük, hogy a 2007-ben és 2009-ben rendezett EP-választáson a magyar lakosság jelentősen mobilizáltabb volt a románokhoz képest.
Barna Gergő értékelése szerint a legnagyobb gond a nap első felében a Székelyföldön mutatkozott, ekkor Hargita, Maros és Kovászna megyében egyaránt sokkal alacsonyabb részvételt mértek, mint a korábbi megmérettetéseken. Két órával az urnazárás előtt ugyancsak olyan vészjelzést küldött szét az RMDSZ, miszerint a székelyföldi megyék idén rosszul teljesítenek, a régióban gyenge a választási részvétel, leginkább Kovászna és Maros megyében tapasztalható visszaesés e téren.
„Még vissza tudjuk fordítani a lemaradást! Az utolsó néhány órán nagyon sok minden múlhat! Számítunk Rád! Kérünk, tegyél meg te is mindent az erdélyi magyarság európai képviseletéért! Néhány szavazaton múlhat a választások sikere!” – hangzott a szövetség szavazásra buzdító felhívása.
Vasárnap egyébként Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke több Facebook-bejegyzésben is élesen bírta az RMDSZ honlapján napközben közzétett mozgósító anyagokat, melyek szerint a választásokon való részvétel tekintetében a székelyföldi megyék rosszul teljesítenek.
A csíkszéki RMDSZ-elnök szerint „az ilyen irományok azok hangját erősítik fel, akik azt mondják az RMDSZ-ben, hogy a főtitkárság, úgy ahogy van fölösleges pénzkidobás.” A Hargita és Kovászna megyében mért alacsony részvételi arányra vonatkozó másik hír kapcsán Borboly megjegyezte: „Aki az alábbit írta, az RMDSZ honlapjára, annak kár a továbbiakban a magyarságnak szánt, állami költségvetési forrásból fedezni a fizetését.”
Egy újabb bejegyzésben Borboly úgy fogalmazott, ha minden megyei RMDSZ-szervezet „úgy muzsikált volna”, mint a Hargita megyei területi szervezetek, az RMDSZ három mandátumot is szerezhetett volna.
RMDSZ-es EP-szereplés: beszédes számok
Romániában először 2007. november 25-én rendeztek európai parlamenti választást, az akkor eurohonatyává választott képviselők még csak kétéves „csonka” mandátumot szereztek. Az RMDSZ Frunda György vezette listájára 282 929-en szavaztak, ami a leadott voksok 5,52 százalékát jelentette, és két mandátumra volt elegendő.
Frunda a megmérettetés után lemondott brüsszeli mandátumáról, így a listán őt követő Sógor Csaba és Winkler Gyula kezdhette meg európai parlamenti pályafutását. A hét évvel ezelőtt függetlenként indult Tőkés László 176 533 szavazatot gyűjtött be (a voksok 3,44 százalékát), ezzel egyedüli romániai párton kívüliként bejutott az EP-be.
A 2007-es megmérettetésen 29,46 százalékos volt a részvétel. Két évvel később, 2009. június 7-én rendezték az első, „teljes értékű” EP-választást, ekkor szereztek Romániában először teljes, ötéves mandátumot az eurohonatyák, számszerint 33-an.
A 2007-es euromegmérettetéshez képest öt évvel ezelőtt létrejött a választási megállapodás a szövetség és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) között, ennek megfelelően a Tőkés László vezette tulipános lista 431 739 voksot kapott, ami a leadott szavazatok 8,92 százalékát jelentette. Második és harmadik helyen Sógor és Winkler újrázott.
Az együttműködéssel nem sikerült maximalizálni az erdélyi magyar szavazatokat, hiszen közel 28 ezerrel kevesebb magyar voksolt 2009-ben az összefogás listájára, mint két évvel korábban Tőkésre és az RMDSZ-re együttvéve. Akkor országos szinten a szavazásra jogosultak 27,67 százaléka (5 035 297 szavazó) járult urnák elé. Krónika (Kolozsvár)

Európa választ, vagy Európa-szerte válogatnak?
Átestünk a Krisztus után huszonegyedik évszázad második évtizedének első, csaknem összeurópai választásán. A „csaknem" arra vonatkozik, hogy csupán azon a területen létező államokban nem választottak képviselőket az Európai Parlamentbe, amelyek a korábbi ezer évben nem vettek részt az Európai együttműködésben.
Vannak határesetek. Egyik Románia – az 1920 óta létező állam területének nyugati fele a történelmi Európa része volt mindig, a keleti része csak az elmúlt két évszázadban lopta be magát a hagyományos Európába, ennek köszönhetőn ma már (2007-től) az EU tagja és fekvésének köszönhetően Bulgária is. A másik terület Szerbia, amelynek a ma Vajdaságnak nevezett része mindig az európai együttműködéshez tartozott, de egy ideje a szerb politika kivonta onnan. A harmadik a Kárpátok észak-keleti karéjában lévő terület, amely ma Ukrajna felségterülete – történelmileg Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros egy része. A jelenleg zajló politikai és hatalmi mérkőzés (pl. az ukrajnai válság és az elhúzódó tárgyalások Szerbia és az EU között) éppen arról szól, hogy ez a két utóbbi térség is ennek az európai együttműködésnek a részévé váljon. Mindhárom említett állam területén kisebb, nagyobb lélekszámú magyar közösség él 1920, a történelmi Magyarország feldarabolása óta.
Csak emlékeztetőül: a francia enciklopedisták a 18. század második harmadában európai kultúrvidék keleti határát a gótika keleti irányú elterjedésével szabták meg, ami egybeesett a történelmi Magyarország észak-keleti, keleti és dél-keleti határával. A most lezajlott Európai Parlamenti választásnak magyar szempontból volt egy olyan sajátossága, ami nem túlságosan keltette fel a közérdeklődést. A magyarországi EP mandátumok egy részét a Fidesz-KDNP jóvoltából, nemzetpolitikai megfontolással hozzáférhetővé tették az ukrajnai és a szerbiai magyaroknak is, egy-egy befutó helyre tett jelölt által. Ez a nagyvonalú cselekedet két szempontot vesz figyelembe: az EU-n kívül rekedt magyarok érdekképviseletét, és az ukrán és a szerb szempontoknak a megjelenítését is az EU-ban. Ez utóbbi szempont fontosságát kevesen érzékelik. Magyarország valamint a magyar nemzet érdekeinek a megjelenítésével egyetemben lehet képviselni azokat az ukrán, ukrajnai valamin szerb és szerbiai érdekeket az EU-ban, amelyek összhangba hozhatók az európai szellemiséggel. Ez a megoldás kissé hasonlít Horvátország E-uniós csatlakozásához, amelynek legelkötelezettebb támogatója Magyarország volt (akárcsak az 1990-es évek első harmadában Horvátország függetlenségének is, ami „kalasnyikov-ügyként" híresült el). Ez kimondatlanul a társnemzeti szellemiség gyakorlati megjelenése. A Visegrádi országok körének kiteljesedésével, akár egy történelmileg is meghatározott térség együttműködését vetíti előre. A mostani Európai Parlamentbe megválasztható képviselőkre leadott szavazatok kapcsán azonban elmondható sok egyéb tapasztalat is. A térségünknél maradva két szempontra kell felhívni a figyelmet. Lengyelországban, Magyarországon és Horvátországban, tehát a több mint ezeréves európai államiságra visszatekintő Kelet Közép-európai államokban és országokban a konzervatív és a néppárti irányultságú politikai erők voltak a legsikeresebbek. A térségnek történelmi szempontból kevéssé súlyos államaiban, Szlovákiában és Romániában a szocialisták győztek viszonylagosan, de a megválasztott EP képviselők nagyobb része feltehetően a néppárti csoportba fogja kérni a felvételét, ami a hagyományos európai együttműködéshez való felzárkózást jelenti. A liberálisok súlya mindenütt csökkent a neoliberalizmus irányába való eltolódás miatt. Az Európai Uniót különböző szempontból bíráló és elmarasztaló politikai erők, amiket helytelenül euro-szkeptikusoknak neveznek, noha közelebb állnak az euro-realista állásponthoz, mindenütt megerősödtek, volt ahol győztek is.
Összeurópai viszonylatban, azaz az EU egészére kiterjedően az Európai Unióval kapcsolatos kritikai szemléletnek a megerősödése a jellemző, aminek az elmúlt mintegy nyolc éves (2008-2014 és további) időszak áll a célkeresztjében. Egy biztos, hogy az európai liberálisok és a magyarországi Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció kivételével ma már senki sem hozakodik elő az európai egyesült államok eszméjével. Ugyanakkor tisztázatlan a nemzetek Európája fogalom is. Európa nyugati felében az abszolutizmus fasizmusba hajló kibontakozásával a nemzet és a nemzetállam fogalma azonossá vált, ami sem akkor, ma már pedig biztosan nem fedi a Nyugat-európai valóságot pl. a skót önállósulási népszavazás, a spanyolországi baszk vagy katalán törekvések, esetleg a lehetséges bajor önállósulás tükrében. Kelet-Közép-Európában pedig soha sem voltak nemzetállamok. Igaz volt egy középkori magyar állam, Rex Hungariae, ami az újkorban
Magyarország volt, de nem nemzetállam – esetleg a képzeletben – és ma sem az. Mint ahogy a többi Kelet Közép-európai állam sem nemzetállam, csak szeretne azzá válni – emiatt virágzik errefelé a túlélő fasizmus. A nemzetek Európája csak a régiók Európája révén teremthető meg, ami átlép az államhatárok fölött, de nem vonja kétségbe az államok jogát, csupán az egyeduralmukat gyengíti, de nem a központ, hanem a térségi szubszidiaritás javára. Most, 2014-ben alakul úgy az európai helyzet, azaz az Európai Unió, aminek alapját jelenti a parlament, még ha a kormányfők tanácsa vindikálja is magának a döntési jogot. Talán lehetőség nyílik arra, hogy az Európai Unió visszatérjen az eddigi globalista irányból a hagyományos, a keresztény Európa kerékvágásába, aminek ma már több mint egy évezredes hagyománya van (Quedlinburg 973), még ha többször el is tértünk ettől az iránytól. Megválasztott képviselőnkre tehát nagy feladat vár. Reméljük, alkalmasak lesznek a helytállásra.
Duray Miklós. Felvidék.ma

Bányászjárás-hangulatot elevenít fel Kovásznán a szakszervezeti vezető
„Nagytakarítás”, vagyis a vezetőség eltávolítása helyett egy csésze kávéval is beérték volna tegnap a kovásznai Montana Szálloda előtt tüntetők.
A kétórás demonstráció után a szálloda elbocsátott alkalmazottjainak nyolcfős csoportja bevonult a hotel előcsarnokába, ahol a bárban kávézni szerettek volna. A presszó azonban zárva volt, így távoztak, legközelebb egy hónap múlva találkoznak a tüntetés megszokott helyén – mondták. Egy héttel korábban a tüntetőket vezető Vasile Neagovici, a Sanitas szakszervezet elnöke kemény hangon kérte a szálloda vezetőségének lemondását. Ha nem mennek, ők végeznek majd nagytakarítást a szállodában – hangoztatta akkor. Tegnap a tüntetők azonban csak a lemondást követelték. Dr. Bálint Zsuzsa, a szálloda kezelőközpontjának főorvosa tegnap érdeklődésünkre elmondta: ha a tüntetők anyagi vagy morális kárt okoznak a szállodában, akkor vállalniuk kell érte a felelősséget. A tüntetőket személyesen ismeri, némelyikkel 20–30 évet dolgozott együtt, civilizált embereknek tartja őket, nem hiszi, hogy ilyesmire vetemednének. A szakszervezeti vezető megnyilvánulása, ahogyan bejelentette a „nagytakarítást”, az a ’90-es évek bányászjárásainak hangulatát idézi – vélekedett. A főorvos azt is elmondta, a szálloda nincs csődben, sőt, Kovásznán az egyetlen egység, amely saját lábán próbál megállni, és nem a kezelőjegyekkel érkezőkre alapoz. Jelenleg 134 vendégük van, ötven állandó alkalmazott (akiknek szezonon kívül biztosították a 75 százalékos fizetést) és több idénymunkás biztosítja a kiszolgálást. Ha a tüntetők nem tértek volna peres útra, lett volna esélyük az újraalkalmazásra. Most azonban várják a per eredményét, ha a bírák azt mondják, törvénytelen volt az elbocsátás, akkor visszaveszik az embereket, ha viszont a szállodának adnak igazat, lezártnak tekintik az ügyet – fogalmazott. A szállodában az idény beindulásáig vannak nehézségek, de azt nem tartja jogosnak, hogy Neagovici a vezetőséget és őt személyesen is az egység csődbe juttatásával vádolja. A téli elbocsátásokat jogi lépésekkel, a kollektív munkaszerződésben foglaltakkal lehetett volna rendezni. Azt tervezték, tavaly télen Herkulesfürdőn tárgyalják meg a szerződést tizenöt fős bizottság előtt. Ennek a csoportnak a jogi szakértője kellett volna legyen Neagovici, de ő nem jelent meg a gyűlésen. Ezzel elbukott a kollektív munkaszerződés – mondta el Bálint Zsuzsa.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
HATVANÉVES A KOLOZSVÁRI RÁDIÓ. Szubjektív, de reprezentatívnak szánt válogatással jelentkezik megalakulásának 60. évfordulóján a Kolozsvári Rádió. A Donát 160 Egyesülettel karöltve, digitalizált változatban adja közre az elmúlt 60 év felvételeit tartalmazó cédét, amelyet közönségtalálkozón mutatnak be ma 18 órától a Kolozsvári Rádió hangversenytermében (Kolozsvár, Donát út 160.). Ugyanitt levetítik az évfordulóra készült, Kolozsvári Rádió 60 című riportfilmet. A Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége céljának és feladatának tekinti a szalagtári felvételek folyamatos digitalizálását, megőrzését és közkinccsé tételét.
HUSZONÖT ÉVE LOPJÁK ERDŐINKET. Románia a tizenharmadik helyen áll erdősítés tekintetében, ami 5,1 százalékkal alacsonyabb az európai átlagnál. A számvevőszék legutóbbi jelentéséből kiderül, naponta 41 hektár erdőt termelnek ki, zömüket törvénytelenül. 1990–2011 között 80 millió köbméter fát vágtak ki (366 000 hektár területről) az állami erdőkből, melynek értéke minimális áron számolva is meghaladja az 5 milliárd eurót. A fakitermelés éllovasa az az osztrák Schweighofer, mely épp most épít fafeldolgozó és -kitermelő üzemet Rétyen. (Puterea)
FEJÜNK FÖLÖTT OROSZ REPÜLŐK. Orosz szakértők két egymást követő megfigyelő repülést hajtanak végre Románia és Magyarország területe felett a Nyitott Égbolt Szerződés alapján – közölte Szergej Rizskov, a nukleáris vészhelyzetek mérséklésével foglalkozó orosz központ vezetője. A fegyvertelen repüléseket május 25-e és 31-e között indítják, az orosz repülőgép a bukaresti, illetve a kecskeméti repülőtérről száll fel. Az ellenőrző repüléseket lehetővé tevő Nyitott Égbolt Szerződést 1992-ben írta alá 27 állam Helsinkiben, azóta további hét ország csatlakozott. (România liberă)
ÁRAD A DUNA. Vészesen megnőtt a Duna vizének hozama az elmúlt napokban: 600 centiméterrel haladja meg az árvizet jelző szintet. (Cotidianul) NAGYOK KÖZÉ KÍVÁNKOZIK PONTA. Victor Ponta levélben kérte Traian Băsescut, hogy ő vehessen részt az Európa Tanács keddi ülésén, de a kérést az államelnök még válaszra sem méltatta. Különben e napon a miniszterelnök is Brüsszelben tartózkodik az európai szocialisták találkozóján. (TVR) ÖT ÉV, ÉS ITT AZ EURÓ. 750 millió eurót kölcsönöz Románia a Világbanktól az adóhatóság megreformálására. A hitelt egy új négyéves stratégiai partnerségi szerződéssel hagyta jóvá a nemzetközi hitelező. A megállapodás értelmében az adó- és pénzügyi rendszer megerősítése mellett az állami vállalatok teljesítményének javítására, a tőkepiac, az ingatlan- és energiapiac fejlesztésére költheti a kölcsönt Románia. A hitel futamideje 18 év. A szerződés is segíteni fogja Romániát, hogy mielőbb csatlakozzék az eurózónához. Románia a 2014-es konvergenciaprogram alapján 2019-ben vezetné be az eurót. (Mediafax) Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Elhunyt Váradi B. László (1946–2014)
Hajsza című ifjúkori novellájának utolsó félmondata jár az eszemben: „…nyomában a nagy, néma, fekete kutyákkal” – 2014. május 26-án hajnalban eltávozott közülünk Váradi B. László. Nagy tehetségű, összetéveszthetetlenül egyéni hangvételű író, az Ünnepi Könyvhétre két könyve is megjelenik. Akinek a könyvei „jönnek” – hiszem: jönnek és maradnak! – az sosem „távozik”.
Váradi B. László különösen és aktuálisan is fájdalmas nézőpontot – sorsképletet – érvényesít a novelláiban. A Ceausescu által „eladott erdélyi szászok” exodusának idején emigrált Németországba, lett német nyelvű tudományos munkák jeles szerzője, és maradt jelentős magyar író, akinek többes identitású (milyen ismerős fogalom manapság Európában) otthonossága a világban: szokatlan, sokkoló műveket szült.
Elbeszéléseinek hősei a Fekete-tengertől Németországig hányódó magyarok, cigányok, románok és más nációjú „fura szerzetek”. Sorsukat olyan erővel jeleníti meg, amilyenre alig lehet példát találni a közép-kelet-európai irodalmakban.
Váradi B. László (polgári nevén Beier László,) fiatal íróként az erdélyi magyar irodalom nagy reménysége, első novelláskötete általános feltűnést keltett. A szerző a „civil” életben a vidrákkal és más, kihaló vagy veszélyeztetett emlősök tanulmányozásával és mentésével foglakozott, kezdeményezéseivel, kísérleteivel, eredményeivel és német nyelvű szak-publikációival rangot és nevet szerzett magának a tudomány és a természetvédelem világában. Németországba távozása után Göttingában a Georg Augusta egyetemen erdészeti és vadbiológiai tanulmányokat folytatott. Szakmai írásait, tanulmányait a Pirsch és a Wild und Hund című folyóiratok közölték.
Tudományos ismeretterjesztő munkásságának egészen különleges gyümölcse Luca, a megmentett vidra című állatregény, amely nem csupán Konrad Lorenz hasonló műfajú írásai mellé kívánkozó „ismeretterjesztő” alkotás, hanem kiemelkedő szépirodalmi teljesítmény is. Gyerek, felnőtt egyaránt olvashatja, ugyanolyan természetességgel, ahogyan felnőtt is, gyerek is ugyanazt a levegőt lélegzi be, és ugyanazt a vizet issza (nincs külön „felnőtt levegő” vagy „gyerek levegő”…).
Váradi B. László kötetei: Kölyökharcsa (novellák, 1972), Emlős-viselkedéstani jegyzetek (elbeszélések, 2013), Borotva (elbeszélések, 2014), Luca, a megmentett vidra (regény).
Előkészületben: Válogatott elbeszélések (több kötetben), Ökopatriotizmus a Kárpát-medencében (ökológiai esszé)
Szávai Géza
Budapest, 2014. május 27.
Váradi B. László próza- és tanulmányíró (1946, Nagyvárad). 1972-ben elnyerte a Román Írószövetség Díját a Forrás sorozatban megjelent A kölyökharcsa c. elbeszéléskötetével. A hetvenes években Németországban folytatta tanulmányait. Magyarországon telepedett le. Biológus, vadászati szakíró, több természetvédelmi és a Kárpátok állatvilágát bemutató film forgatókönyvének a szerzője. Nyugati Jelen (Arad)

Református egység: összenő, ami összetartozik
Református Egység Fesztiválon találkozhattak újra a Kárpát-medencei reformátusok május 24-én Debrecenben. A magyar nemzetrészek öt évvel ezelőtt fektették le az egységes magyar református egyház alapjait, ami nemcsak lelki, hanem a hétköznapokban is tetten érhető egyházi egységet jelent.
A 90. zsoltár jó íze legyen a fülünkben, szívünkben! Isten hozott mindenkit, Isten legyen velünk – köszöntötte a Református Egység Fesztivál résztvevőit Bölcskei Gusztáv, a házigazda Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, a zsinat lelkészi elnöke. A Kárpát-medencei és a nyugati diaszpóra református magyarságát átfogó, mintegy nyolcezer résztvevővel megtartott fesztivál a 2009-ben létrejött egységes magyar református egyház nagy sikernek örvendő rendezvényévé vált. A debreceni egységfesztivál a magyar reformátusok 7. világtalálkozója is volt egyben: az öt évvel ezelőtt megalakult magyar református csúcsszerv, az egységes magyar református egyház operatív testülete, a Generális Konvent a két rendezvényt összevonta.
A debreceni fesztiválon jelen volt a magyar református egyház valamennyi püspöke, de számos politikus is. Kósa Lajos, Debrecen polgármestere arról beszélt, hogy a református összefogásnak nagy jelentősége van egy olyan Európában, ahol a keresztény identitás válságba került. „Európa a mammon előtt térdel, és nekünk meg kell mutatnunk, hogy van még Európában hit, mely az Isten előtt hódol!” – fogalmazott a Fidesz alelnöke.
Az egész napos rendezvény gyerekekhez, fiatalokhoz, felnőttekhez egyaránt szólt. A nagyszínpadon, a kisszínpadon, a gyerekkertben, a nagytemplomban és kistemplomban, valamint a Református Kollégiumban egymást érték a fellépések, így a bőség zavarában szenvedett az, aki több helyre is el szeretett volna jutni. Néhány cím és előadó az igen gazdag választékból: A táncos bárány (a nagyváradi Csillagocska néptáncegyüttes műsora), Mészáros János Elek koncertje, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség ifjúsági csoportjának Légy jó mindhalálig musicalfeldolgozása, a nagytemplomban megtartott több orgonakoncert, a gyerekkert egész napos, változatos felhozatala vagy éppen a Kossuth téren megrendezett Lehetőségek piaca a különböző egyházi szolgálatok bemutatkozására csupán szerény ízelítő a több tíz, színes programot kínáló egységfesztiválból. Az egész napos rendezvényt este több ezer résztvevő előtt megtartott közös istentisztelet és úrvacsoraosztás zárta.
A külhoni területekről érkező legtöbb résztvevő erdélyi volt: az erdélyi és királyhágómelléki egyházmegyék közös, buszos kiutazást szerveztek, így több százan látogathattak el Debrecenbe. Kolozsvári résztvevők szerint a rendezvény tematikájában és szervezettségében egyaránt kiemelkedő élményt jelentett. Generális Konvent: a megoldás
„Amióta történelmi okokból Magyarország népességének jelentős része a határon kívülre került, ott munkál a szándék, a vágy, a reménység, hogy a magyar református egyház közösségében valamilyen formában létrejöhet az egység. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez 2009-re megvalósulhasson a magyar református egyház új alkotmányának elfogadásával” – magyarázta a Református Egység Fesztivál előzményeit Tarr Zoltán, a magyarországi református egyház zsinatának tanácsosa, a debreceni rendezvény főszervezője.
A második világháborút követő évtizedekben, a kommunizmus idején szóba sem jöhetett egyházi egységről beszélni, ezért a rendszerváltás után merült fel annak a lehetősége, hogy a református egyház próbálja meg egyesíteni szétszakított közösségeit. Az első kezdeményezések nem mentek simán: valamennyi próbálkozás abba az emberi gyarlóságba torkollott, hogy a létrejövő új közösségnek ki legyen a vezetője? Az egyházi tanácsos szerint ezt az állapotot a kétezres évek elejére sikerült meghaladni, amikor megszületett a Generális Konvent gondolata. Az új kezdeményezés lényege, hogy az éppen hivatalban levő egyházmegyei és egyházkerületi vezetők Kárpát-medence-szerte jelentik azt az egyházi közösséget, amelynek feladata közös ügyekben ülésezni, tanácskozni és döntéseket hozni. „A zsinati egység a református teológiából származó gondolat. A magyar református egyháznak részegyháza valamennyi határon túli magyar református egyházkerület. Immár van közös zsinatunk is, ahol olyan dolgokról döntünk, amelyek a részzsinatok számára iránymutatóak” – sorolta az egység gyakorlati megvalósulásának lehetőségeit Tarr Zoltán. Itt már nem az a fontos, hogy kik a vezetők, hiszen egyértelmű, hogy az egyházkerületek és az egyházmegyék vezetői alkotják az immár egységes református egyház vezetőtestületét, a Generális Konventet.
Gyakorlati lépések
A magyar református egyház egységének megvalósulásához sok gyakorlati lépésre van szükség. Az öt évvel ezelőtt elkezdődött folyamat javában zajlik: közös istentiszteleti renden, közös új énekeskönyvön dolgozik a Konvent liturgiabizottsága. Az új, egységes szabályozások célja, hogy a Kárpát-medencében és a nyugati diaszpórában ugyanazzal az istentiszteleti renddel és ugyanazokkal az énekekkel találkozzon a református hívő. Tavaly fogadták el a Heidelbergi Káté új magyar fordítását, ami az egység egyik legfontosabb jelzése.
De más területeken is folyik a közös munka, például a választójogi törvények egységesítésében, hogy a választott tisztségviselők ciklusa mindenhol ugyanaz legyen. Tarr szerint a Generális Konvent több területen alapvetően kereteket próbál alkotni, amelyben ki-ki a saját politikai kontextusának, történelmi fejlődésének megfelelően tud részletszabályokat hozni. A 2009-ben megtartott első református egységfesztivál óta óriási előrelépésnek számít, hogy e közös szándékkal immár mindenki egyetért. A rendszerváltás utáni nézeteltéréseken túljutva a magyar református egyház politikai határokkal elválasztott részei a Trianon óta eltelt közel száz esztendőben először lépnek minden szempontból szoros egységre.
A világba kisugárzó egység
A magyar reformátusok új egységgondolata jótékony hatással van a több kontinensen lakó református hívőket egybefogó Református Egyházak Világközösségére is. Indonéziában él a legnagyobb református közösség, ugyanakkor hozzánk közelebb, Németországban találunk nagyobb létszámú református gyülekezeteket. A több országban és világrészen fellelhető protestáns egyház számára hagyományai, történelme, világos és egyértelmű karakteres kiállása és kitartása miatt a magyar reformátusok nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendenek. „A világ reformátussága figyel a magyar református egyházra, követnek bennünket, példának tartják a magyar egység megvalósítását. Ezért is fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk valamennyi református egyházzal szerte a nagyvilágban” – magyarázta a budapesti egyházi tanácsos.
Debreceni sikertörténet
Az egység gondolata tehát nem csak papíron, hanem a gyakorlatban is mindenhol jelen van, ahol a magyar nemzetrészek protestáns egyháza napi munkáját végzi. Ennek egyik legszebb bizonyítéka volt a Kárpát-medencei közös szervezőbizottság által tető alá hozott debreceni egységfesztivál megszervezése. A kommunikáció, a fizikai távolság nehézségei okoztak ugyan döccenéseket a szervezésben, de a résztvevők ebből semmit sem tapasztalhattak. Sok programjavaslat érkezett szerte a Kárpát-medencéből, amelyeket valamennyi egyházkerület által delegált közös szervezőbizottság ékelt be a végleges programba. „Akik Debrecenben voltak, felhőtlen örömünnep részesei lehettek: hálát tudtunk adni Istenünknek azért az ajándékért, hogy egységben és közösségben élhettünk. Minden magyar református elfogadta, hogy ez a közösség nem valaki ellen, hanem a békesség érdekében jött létre. Nagyon hálás vagyok, hogy a csodálatos élményt nyújtó záró istentisztelet az úrvacsorai közösséggel a rendezvény tényleges betetőzésévé, a hálaadás csúcspontjává vált, illetve eligazodási pontja lett a következő esztendők rendezvényeinek” – fogalmazott Tarr Zoltán.
Egyelőre csak találgatni lehet a következő egységfesztivál időpontját. Az öt évvel ezelőtti rendezvényt követően levelek özöne érkezett a szervezőkhöz, hogy évente kerüljön sor hasonló fesztiválra Debrecenben vagy más Kárpát-medencei településen. Az egyházi tanácsos szerint egy ilyen világtalálkozó megszervezése túl sok energiát igényel, ezért kevés az esélye annak, hogy akár évi rendszerességűvé váljon. Valószínű azonban hogy ismét öt év múlva találkoznak Debrecenben, a magyar protestánsok székesfővárosában a világ református magyarjai.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tükörben a végeken
Miközben a hazai magyar sajtó a nagy költségvetésű magyar városnapoktól hangos, kevés szó esik arról, hogy Temesváron Szász Enikő egyszemélyes „intézményként” a szinte egymaga által előteremtett szerény forrásokból immár 19. alkalommal szervezte meg a Bánsági Magyar Napokat. A rendezvénysorozat nézőszáma idén meghaladta a háromezret: hatalmas eredmény ez Temesváron, ahol az összlakosság mindössze 5 százaléka magyar.
– Visszatekintve az elmúlt húsz esztendőre, hogyan alakult az érdeklődés a rendezvénysorozat iránt? Bizonyára kellett egy idő, amíg a „márkanév” bejáratott lett.
– Amikor 1996-ban kezdeményezésemre elindítottuk a rendezvénysorozatot TÜKÖR-Szembenézés önmagunkkal a Honfoglalás 1100. évfordulója kapcsán volt a címe. Egyfajta felmérése szeretett volna lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt létezik a Bánságban. A rendezvény nagyon szomorú képet mutatott a bánsági és ezen belül a temesvári közművelődés állapotáról. Különösen arról, ami hagyományőrzés név alatt futott. Amikor a rendezvényt záró néptáncműsoron (melynek nem véletlenül adtuk a Hagyománykeresőben címet) jobbára csak a fellépő csoportok lézengtek a teremben, sírva fogadtam meg, hogy soha többé... Aztán következett a második és a sokadik kiadás, Bánsági Magyar Napok (BMN) néven. Már a legelején megfogalmazódott legfontosabb célja: olyan közművelődési rendezvényt szervezni, mely erősíti a bánsági szórványmagyarság önazonosság-tudatát, nemzeti önbecsülését, megismerteti az összmagyar és ezen belül a bánáti kulturális/történelmi örökséget nemcsak saját etnikumunk tagjaival, hanem a körülöttünk élő más nemzetiségűekkel is, felébreszti az együvé tartozás érzetét, tudatosítja az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra megismerésének, ápolásának, megőrzésének fontosságát. Úgy vélem, hogy a rendezvénysorozat teljesítette a célkitűzéseket, az idők folyamán bejáratott eseménnyé vált, amelyre most már készülnek a partner civil szervezetek és a közönség is. Folyamatosan növekedik a látogatói létszám, bizonyítva, hogy a szórványlét szűkös mozgásterében is lehet eredményt felmutatni, s a közművelődési állapotunkkal való mostani szembenézésünk – minden létszámcsökkenésünk ellenére – sokkal biztatóbb képet mutat, mint két évtizeddel ezelőtt. A közönség érdeklődését bizonyára az is fokozza, hogy valamennyi korosztálynak, minden nézőrétegnek próbálunk kínálni valamit – kizárólag a minőség jegyében. Amíg a nevemet adom ehhez a műsorfolyamhoz, nem kaphat részt benne a gagyi, a bóvli vagy a giccs, legyen az akár „nemzeti” is!
– Tartható-e hosszú távon Temesvár mint magyar kulturális végvár, vagy ez már reménytelen utóvédharc?
– Mi az, hogy hosszú táv? A tíz évvel ezelőtti népszámlálás óta tizenötezerrel fogyott a temesi magyarság, a 2011-es adatok alapján Temes megyében alig vagyunk többen 35 ezernél. Ebből a perspektívából nézve a magyarság a következő két évtized alatt gyakorlatilag eltűnik a térképről. De volt már a Bánság történetében olyan korszak, amikor a magyarság teljes mértékben kipusztult a vidékről, a 164 éven át tartó török hódoltság vagy az utána következő, sok évtizedes osztrák gyarmatosítás után csak a 19. században telepedtek vissza a magyarok a térségbe. Aztán a 20. század fordulójára, már magyar fennhatóság alatt, magyar polgármesterek keze alatt Magyarország és Közép–Kelet-Európa egyik legprosperálóbb térségévé vált Temesvár és vidéke. Ha ebből a perspektívából vonjuk le a következtetéseket, akkor szerintem nincs reménytelen helyzet.
– Érezhető-e a Temesváron tanuló több ezer nem temesvári magyar diák érdeklődése, részvétele a rendezvényeken?
– Tudomásom szerint már nem több ezer, csak több száz a Temesváron tanuló, elsősorban a Székelyföldről származó fiatalok létszáma. Részvételük a helyiek által szervezett rendezvényeken igen csekély. Nagyon nehéz őket megszólítani, pedig tartjuk a kapcsolatot az ifjúsági szervezetekkel, műsorainkkal kapcsolatos tájékoztató szövegeink állandóan keringenek mindenféle e-mail listákon, közösségi oldalakon. Az idei rendezvény programjában is voltak kimondottan nekik szánt műsorszámok, sajnos, az érdeklődés messze a várakozás alatt maradt. Akikre viszont mindig számíthatunk: a TMD Guzsalyas nevű tánccsoportja, ők szívvel-lélekkel jelen vannak, szerveznek, segítenek.
– Idén melyek voltak a legnagyobb nézettségű programok?
– Sikerült „nagy dobással” indítanunk: a temesvári központi parkban lévő Személyiségek sétányán május 9-én, a nyitónapon felavattuk Ormós Zsigmond, a 19. század legnagyobb bánsági magyar személyisége mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását. Azáltal, hogy az Európa-napi városi ünnepségek részeként kétnyelvűvé vált a szoboravató műsor, sokkal több ember értesülhetett róla, hogy ki is volt az a politikus, közíró, közéleti ember, Temes megye és Temesvár hajdani prefektusa, aki minden vagyonát a városra hagyta, megalapította a Bánát Múzeumot, amelynek legértékesebb darabjai az ő hagyatékából származnak. Zsúfolt ház előtt tartotta előadását Romsics Ignác budapesti történész Dózsa György kivégzésének 500. évfordulója alkalmából. Igen szép érdeklődés övezte kiállításmegnyitóinkat is, köztük A tánc című tematikus kiállítást, amely 26 helyi magyar művész alkotásaiból állt össze, illetve Neagu Katalin és Oláh Dalma Kontrasztok és színes harmóniák című tárlatát. Nagy sikernek örvendett a Hot Jazz Band budapesti dzsesszzenekar koncertje is. őket azért hívtuk meg, mert ilyen jellegű zenei kínálat már régen volt a BMN műsorán, ugyanakkor ők népszerűségük mellett tényleg minőséget képviselnek. A legnagyobb tömeget a Hagyománykeresőben című rendezvényzáró néptáncgála mozgatta meg: 300 néptáncos, 450-500 néző, sok-sok bámészkodó. A népviseletbe öltözött fiatalok közös tánca és másfél kilométeres, zenés-táncos felvonulása az operától a néptáncgála helyszínéig nagy feltűnést keltett a járókelők, a főtéri teraszokon üldögélők körében. És ez is a felvonulás célja: felhívni a figyelmet a magyar etnikum létezésére, hagyományaira. Magára a rendezvényre.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kormozástól a karbantartásig
A Házsongárdi temető 429 éves története és értékei előtt adózva a közelmúltban nemzetközi konferencia keretében vitatták meg az erdélyi panteon gondjait és lehetőségeit. Az eseményen felmerült kérdésekről és az aktuális kihívásokról Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet, a Házsongárd Alapítvány igazgatóját kérdeztük.
– Az alapítvány alapító igazgatójaként hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Fizika–kémia szakos tanárnőként nem a temető volt a foglalkozásom tárgya, de osztályfőnökként mindig megpróbáltam a valós történelmi múltra is tanítani a gyerekeket. Akkoriban jelent meg Gaal György Házsongárdi panteon című írása térképpel és személyek életrajzával ellátva, kitűnő kiindulópont volt, hogy az osztályokat vihessünk ki, megmutathassuk nekik a temetőt, kérdezhessünk, versenyeket szervezhessünk. Az alapítvány tulajdonképpen az osztályfőnöki munkából nőtt ki. S hogy miért maradt életben? A gyerekek miatt: annyira lelkesek voltak, s végre nem volt jó tanuló, rossz tanuló. Húzták a gyomot, szedték ki a csutakokat, hiszen az egész temető egyetlen ősbozót volt. Én is belelkesültem, vittem a párhuzamos osztályt, az iskolát, majd évek során más iskolákat. Az volt a cél, hogy ne csak halottak napján kormozzuk a köveket – mert annak nálunk nagy hagyománya van, hogy a szép és értékes köveket jól begyertyázzák és bekormozzák –, hanem az év más szakában is jöjjenek, és valamilyen felelősséget érezzenek a temetőért, családtagjaik vagy nagyobb családunk, a nemzet kiemelkedő személyiségei iránt. A ledőlt köveket felemeltük, az írást megfestettük, ám lassan kiderült, hogy az osztályfőnökség ehhez túl kevés. Ennek a gondozói munkának a rendszeresebbé, szakmaibbá és szervezetté tétele érdekében született meg az alapítvány.
– S miért az Erdélyi Református Egyházkerület adott jogi keretet az alapítványnak?
– Funar idejében nem volt ajánlatos Házsongárddal kapcsolatos alapítványt létrehozni, és a református egyház ajánlotta fel leghamarabb, hogy belső alapítványként megbújhassunk Ábrahám kebelében. Mindez 1999-ben történt, mindenben segítettek. Valamennyi történelmi magyar egyháztól van kurátorunk, minden kolozsvári magyar iskolát történelemtanár képvisel. Van az alapítványnak műépítésze is, tehát vigyáztunk, hogy minőségi munkát végezzünk, ne hagyjunk ki senkit, aki segítőkész és különösen érdekelt. Érkeztek adományok, elkezdtünk pályázni. Tizenhárom éve egyedül írom a pályázatokat, jövőre már biztosan segítségre lesz szükségem. A temetőigazgatósággal jó viszonyba kerültünk, ők is mindenben támogattak. Nekiláttunk a teljesen elhagyott, szépséges’ talált kövek – 1634-es dátumtól kezdve – felújításának. Az eredmény nem csekély, 95 régi sírkövet újítottunk fel, egész kicsiktől a pompás nagyokig, hat kriptát teljesen vagy részlegesen. Két emberünk rendben tartja a sírokat: háromszázzal kezdődött, ma már nagyjából hatszáz sírt gondozunk, javarészt gazdátlanokat, vagy olyakat, amelyekben külföldre szakadtak rokonai nyugszanak.
– Mégis megromlott a kapcsolatuk a temetőigazgatósággal...
– Ez azután történt, miután négyszáz sírt védetté nyilvánítottak, azóta ellenszélben dolgozunk. A műemlékké nyilvánítások hatására az igazgatóság egyik napról a másikra ellenséges lett, a nyomunkban jártak, ránk küldtek rendőrséget, térfigyelő kamerát helyeztek oda, ahol tudták, hogy dolgozni szoktunk. Folyamatos az akadékoskodás. Ezt egyesek szeretik nemzeti kérdésként kezelni, pedig nem ez a fő probléma, hanem egyszerűen az, hogy nincs temetkezési hely. A konferencián Virgil Pop műemlékvédelmi szakember elmondta a nemzetközi grémium előtt: van a városban egy újgazdag réteg, tele van pénzzel, és amilyen ízléstelen házakat épít a városban, ugyanolyan szörnyű síremlékeket épít a temetőben. Ezt dokumentáltuk is, a temetőtörvény ellenére ugyanis nap mint nap látjuk, hogy zúznak, eltűnnek sírok. Az 1,20 méteren maximált sírkőmagasság mellett csak alapok épülnek másfél-két méteresre, s még arra jön – ki tudja, mikor – a még élő emberek emléke. Ezért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság húszéves évfordulóján kéréssel fordultunk Kelemen Hunor kulturális miniszterhez. Megfeszített munkával sikerült elkészítenünk a védetté nyilvánított sírok adatlapjait, és volna még mit a műemléklistára feltenni. Aztán persze jött a politika és a választások, olyankor mindenki kampányol, amivel tud. Nem számított, hogy tizenhárom éve önkéntesek óvják a Házsongárdot nagy eredménnyel és magyar állami pénzzel. Jelentős összegeket gyűjtöttünk önkéntesen írt pályázatokkal, kínnal, keservvel, lobbizással.
– Honnan érkeztek támogatások?
– Annak idején többek közt az Illyés Alapítvány támogatott, az utóbbi időben pedig a Bethlen Gábor Alap segít, ennek köszönhetően tudunk működni. A Bánffy-kriptának nevezett, Ybl Miklós tervezte iktári Bethlen-kripta ügyét pedig a magyar külügyminisztérium karolta fel. – A konferencián elhangzott, hogy titkosak a sírokkal kapcsolatos adatok, így nem tudják, melyik sírnak mikor jár le a megváltása, s válik veszélyeztetetté. Mit tudnak így tenni?
– Igen, mindennek a rákfenéje, hogy három éve, a műemléklista létrehozása után titkosították az adatokat is. Addig bárki megkérdezhette, hogy mi a helyzet a sírokkal, a nénikének megmondták, hogy vigyázzon a határidőre. Most az örökösöknek sem egyszerű, és a szervezeteknek sem, mert az adatok nem hozzáférhetőek, nem tudható, melyik síroknak jár le a megváltása. Mióta titkosították az adatokat, második irodaként dolgozom. Hozzám jön a fél város kérdezősködni, jönnek az idősek, hogy megy el a sír, nincs pénzük, le kell járatni a hagyatékot. Kolozsváron ugyanis bárkitől elvették a megváltási díjat, ezért nem siettek hagyatékozással: rengeteg – ezres nagyságrendű – család esetében az elhunyt nagyszülő nevén van a sír. Szerencse, hogy annak idején rengeteg adatot összegyűjtöttem, de mivel nem látszott ez a végkifejlet, ez nem volt rendszeres. A lényeg, hogy ha nem az illető nevén van a sír, nem adják ki még az apja sírjának adatait sem. Csak abban az esetben, ha közjegyző által hitelesített okirattal bizonyítja, hogy folyamatban van hagyatéki vagy más jogi eljárás. Az is felháborító, hogy az irodán senki nem beszél magyarul: a nénikéket úgy megijesztik, hogy még az ismert román szavakat is elfelejtik.
– Mi lesz egy lejárt megváltású sírral?
– Nem nagyon értesítik a tulajdonost. Egyrészt mert roppant rendetlen és régi a nyilvántartás. Ha nem váltják meg a sírt, három hónap a türelmi idő. Tudok olyat, hogy egy nappal később mentek, és már nem engedték megváltani: az apja, nagyapja sírját a leszármazott nem kaphatta újra bérbe, egy vadidegen azonban igen! Másik konkrét történet: sosem tudtam, hogy kié egy szép sírkert két régi neogótikus kővel. Nem mertünk hozzányúlni, nehogy valaki reklamáljon. Aztán hazajött Argentínából egy hölgy, ott sírdogált a dédszülei sírkövének tövében. Nagyon rég nem volt Erdélyben, bement a temetőirodába, de semmilyen adatot nem adtak meg neki. Valaki hozzám küldte a hölgyet, a sírkertet hál’ Istennek rátehettük a műemléklistára, így megmenekült. A családnak egyébként a Főtéren volt gyönyörű porcelán- és üvegüzlete. De fordulnak hozzám Amerikából, Ausztráliából, küldik a családfákat, könyörögnek, nézzük meg. Olyan esetben, amit nem ismerünk, semmit nem tudunk tenni, mert semmilyen segítséget nem kapunk. De Gaal György temetőkutatóként sem nézhet bele a papírokba. Ráadásul vannak húsz-harminc éves kézírások a temetőirodán, azokba a regiszterekbe úgy nyúlhatnak bele, ahogy akarnak, senki nem fogja tudni megmondani, hogy azt húsz éve írták be vagy az idén. Kimondatlanul is tudható, hogy az esetek hogyan zajlanak, tudjuk az útját, próbáltunk tenni ellene, mindent leírtunk, képeket csatoltunk, elküldtem rendőrségre, minisztériumba, polgármesteri hivatalba, műemlékesekhez, de semmi: nevetséges válaszokat kaptunk. Valahol nagyon szorosra zárnak.
– A temető történelmi részének lezárása megoldást jelenthetne a romlás és rombolás ellen?
– A lezárás majdnem valamennyi magyar családot érintene Kolozsváron, mivel a sírok nagy része a család bérletében van. Az lenne a megoldás, ha megszabnák, hogy nem nyúlhatnak a sírok külleméhez, a feliratokat ne kaparják le, legyen szabvány, hogyan jelezhetik az új neveket, esetleg fedlapra. Az értékes síremlékekhez hozzányúlni tilos!
– Tehát nem a lezárás a megoldás, hanem a létező sírok jobb védelme?
– Első lépésben. A lezárás jöhet azután, s az is lényeges, hogy ha a család már nem váltja meg vagy elveszíti a sírt, abba ne fektessenek új elhunytat – mint ahogy most teszik –, mert az újabb száz évet jelent… Azok a sírok „éljenek”, amelyeknek van hozzátartozójuk, gondozzák őket, a többit pedig valamilyen temetőgondozással kell megoldani. Mert vannak olyan részei a temetőnek, hogy sokszor a sírokon járunk, olyan sűrűn állnak egymás mellett a nyughelyek. A temetőirodában lennie kellene egy műemlékvédelmi szakembernek, aki ellenőrzi a temetőben zajló munkálatokat. A felügyelet ma annyit jelent, hogy bennünket egészen biztosan felügyelnek. Hallom, mikor belépek, hogy mondják, „a sosit”. Nagyon fontos volna, hogy nyilvánosak legyenek a regiszterek, továbbá az is, hogy legalább egy magyarul beszélő alkalmazott is dolgozzon az irodán.
Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet
Nyugalmazott fizika–kémia szakos tanárnő, a Házsongárd Alapítvány alapító igazgatója. 1942. május 19-én született Kolozsváron. 2010-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőváry László-díjával, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el az erdélyi panteonként is ismert temetőben végzett munkáját.
– A konferencián mit állapítottak meg ebben a témakörben?
– 429 évvel ezelőtt, 1585-ben épp májusban adták ki a Házsongárdi temető alapító okiratát, úgyhogy egyfajta születésnapi ajándék volt a Teleki László Alapítvánnyal közösen szervezett nemzetközi konferencia. Megfogalmazták, hogy két óriási, egyedülálló előnye van a Házsongárdnak: a fekvése és a kora. A hasonló korú temetőket többnyire lezárták már. A Házsongárd működő, ez teszi egyedülállóvá, de egyben ez a veszély is. A résztvevők közösen memorandumot adnak be ajánlásokkal a polgármesteri hivatalhoz. Előrelépést jelenthetne, ha a Házsongárd szerepelhetne a Kiemelkedő Európai Temetők Egyesületének taglistáján. Romániából jelenleg csak az 1858-ban megnyílt Bellu temető szerepel a listán. Itt volt az egyesület, az ASCE alelnöke, ígéretet is tett, de a tagságot a polgármesternek kell kérelmeznie. Reméljük, nem fogja visszautasítani. A tagság azt jelentené, hogy egy európai szervezet tagjaként már nem lehetne sumákolni a temetőben, a sírkert bekerülne az európai vérkeringésbe, s a több figyelem nagyobb törvénytiszteletet hozhatna magával.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mégsem olyan szegény Székelyföld
Alaposan rácáfol a kormány által a székelyföldi autonómia ellen oly sokszor felhozott érvre az Economica.net portálnak az állami költségvetésbe utalt pénzösszegeket megyénként górcső alá vevő térképe.
Kiderül ugyanis, hogy Hargita és Maros megye 1 milliárd lejnél is nagyobb összeget utal évente az államkasszába, Kovászna megyében pedig – ami egyébként az ország egyik legkisebb megyéje – ez az összeg ugyan alig 680 millió lej, de még így is nyolc megyét tudhat maga mögött.
Erdély – a Partiummal és a Bánsággal együttvéve – összességében igen jól teljesít, Kovászna megyén kívül csak Beszterce-Naszód és Szilágy megye került az 1 milliárdos küszöb alá.
A listavezető természetesen Bukarest, a főváros adja a büdzsé 17,5 százalékát akkor is, ha megtisztítjuk az összeget azoknak a nagyvállalatoknak a hozzájárulásától, amelyek kénytelenek Bukarestben fizetni adóikat.
Ebben az esetben 30 milliárd lejről van szó, és ha a legnagyobb hozzájárulókkal együtt számolunk, akkor közösen a költségvetés bevételeinek 60 százalékát biztosítják, ez az összeg 2013-ban elérte a 173,55 milliárd lejt. A különböző megyék által befizetett összegek messze elmaradtnak Bukaresttől, a második helyen található Konstanca megye 5,9 milliárd lejjel járult hozzá tavaly az államkasszához.
Erdélyből a legjobb helyezést Kolozs megye érte el a maga 4,3 milliárdjával, majd Ilfov (3,96 milliárd) és Temes megye (3,86 milliárd) következik. Az utolsó helyen eközben Călăraşi megyét találjuk, ahol a megyei adóhatóságnak alig sikerül félmilliárdot meghaladó összeget begyűjtenie. A Szilágy megye által befizetett 600 millió lejnél is kevesebbel járult hozzá az ország költségvetéséhez Tulcea (579 millió), Teleorman (575 millió) és Mehedinţi megye (520 millió).
Az első tizenötbe Erdélyből még Brassó (2,68 milliárd), Bihar (2,27 milliárd), Maros (2 milliárd), Szeben (1,88 milliárd), valamint Arad megye (1,8 milliárd) fért bele. Máramaros megyét a 20. helyen találjuk közel 1,3 milliárd lejes hozzájárulással, Fehér megye 1,1 milliárddal a 21., Szatmár megye 1,06 milliárddal a 22., Hargita megye pedig 1,05 milliárddal a 24. helyen áll a költségvetésbe befizetett összegek tekintetében.
Beszterce-Naszód megyében eközben 708 millió lejt sikerült az adóhatóságnak begyűjtenie, ami a 34. helyhez volt elegendő, közvetlenül utána pedig Kovászna megyét találjuk a maga 680 milliójával. Krassó-Szörény megye következik 654 millió lejjel, Szilágy megye 600 millió leje viszont csak a 39. pozícióhoz volt elegendő.
Bálint Eszter. Székelyhon.ro

Kövér: korszakhatárhoz érkeztünk a nemzetpolitika területén
Az Országgyűlés elnöke szerint "korszakhatárhoz érkeztünk" a nemzetpolitika területén, a szimbolikus lépések után a kevésbé látványos, innovációt és jelentős forrásokat igénylő, gyakorlati aprómunka következik.
Kövér László erről az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága ünnepélyes alakuló ülésén beszélt szerdán a Parlamentben.
A házelnök célként jelölte meg "a nemzet szövetének" újraszövését, figyelembe véve az 1920 óta kialakult nemzetközi jogi viszonyokat, és azoknak az eszközöknek a megtalálását, amelyek által a magyar nemzet Kárpát-medencében élő minden tagját be lehet vonni az egészségügy, a szociális ellátás, az oktatás, a kultúra és a gazdaság vérkeringésébe.
Ez óriási feladat, és az elmúlt húsz évet nézve nincs ok - pártállástól és kormányoktól függetlenül -, nagyon büszkének lenni e téren - fejtette ki Kövér László, aki többek között a konszenzus hiányát okolja emiatt. Úgy tűnik, egy bizonyos körben egyfajta konszenzus mára kialakult arról, hogy mi a teendő, az alapkérdésekben immár nem lehet és nem érdemes újra vitát nyitni - fogalmazott.
Azt kérte, hogy a bizottság az elkövetkező években legyen kezdeményező, és legyen ellenőre is a kormánynak, a végrehajtó hatalomnak.
Kiemelte: a választók 2010-ben eldöntötték azt a kérdést, hogy van-e egységes magyar nemzet vagy nincs. Voltak és vannak, akik azt is elvitatják, hogy létezik egységes magyar nemzet, voltak-vannak olyan álláspontok, amelyek szerint illúzió a határok feletti nemzetegyesítés, de ezeket a vitákat eldöntötte a korábbi választás és az elmúlt négy év - jelentette ki.
A honosítás nem áll le, reményeik szerint hasonló ütemben folytatódik, és nem elképzelhetetlen, hogy a szimbolikus törvényalkotás területén is lesznek javaslataik - mondta.
Kitért arra is, hogy a nemzetpolitika, a magyarság ügye belügy, amelynek vannak külügyi vonatkozásai. Úgy kell tekinteni az elszakított nemzetrészekkel való foglalkozást, mint a nemzet belügyét - fogalmazott Kövér László, aki szívügyének nevezte ezt a kérdést.
Szerinte több mint húsz éve nem találják a megfelelő formát arra, hogy miként kellene a határok felett átnyúlóan, de azokat tiszteletben tartó nemzetegyesítés feladatához, programjához szabni az államigazgatást. Reményének adott hangot, hogy közös erővel ezt a munkát is el tudják végezni előbb-utóbb.
Az Országgyűlés elnöke azt kérte a nemzeti összetartozás bizottsága minden tagjától és pártjaiktól, hogy gondolkodjanak el arról, milyen politikára adták és milyenre nem adták szavazatukat az új külhoni magyar állampolgárok. Úgy fogalmazott: ha ezt a választók iránti tisztelettel, alázattal értékelik, akkor az a konszenzus, amely bizonyos mértékig kialakult négy évvel ezelőtt, bővíthető nemcsak a nagy általánosságok szintjén, hanem a konkrét munka területén is.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője azt mondta: a nemzetegyesítésnek elsősorban a szülőföldön boldogulást kell a magyarság számára megteremtenie. A nemzetegyesítés egy szervesen működő összehangolt kapcsolatrendszer, és ha a szétszabdalt magyarságot jól működő hálózattá tudják szervezni, akkor a nemzet "szétszóratottsága" előnnyé változtatható - tette hozzá. Jelezte: elkészítették a Kárpát-medence 2030-ig szóló fejlesztési koncepcióját.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője kiemelte: a nemzetépítés egyenlő a társadalomépítéssel és az identitáserősítéssel. Kulcsfogalom az autonómia, amely cél és eszköz egyben, amíg nincs autonómia, addig a közösségnek erősödnie kell - hangsúlyozta, hozzátéve: csak erős és összetartó közösség tudja az autonómiát kivívni. A kettős állampolgársággal kötelék jött létre, mobilizálta a külhoni magyarságot, és elősegíti az autonómiát is, hitet, erőt adva az önrendelkezésért folytatott küzdelemben - fogalmazott.
A szomszédos államok napjainkban nem folytatnak kisebbségbarát politikát - jelentette ki. A magyar államnak folytatnia kell a 2010-ben megkezdett aktív nemzetpolitikát - tette hozzá.
Kitért arra is: tízévenként tíz százalékkal fogynak a külhoni magyar közösségek. Beavatkozásra az asszimiláció területén van a legnagyobb esély, és az oktatás támogatása a legfontosabb kérdés - emelte ki.
A bizottság ünnepi ülése - amelyen külhoni magyar szervezetek képviselői, valamint korábbi országgyűlési képviselők is részt vettek - a Himnusz és a Székely himnusz eléneklésével kezdődött és a Szózattal zárult. MTI

Ismét halasztottak a Mikó-perben
A ploiești-i táblabíróság a pénzügyminisztérium véleményét kérte a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásával kapcsolatos károkozásra vonatkozóan, így csütörtökön sem született jogerős ítélet a Mikó-perben. A következő tárgyalás időpontja június 20.
Csütörtök délben folytatódott a ploieşti-i táblabíróságon a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatási pere, amelyben alapfokon 1,13 millió lejes kár megtérítésére kötelezte a buzăui bíróság az egykori restitúciós bizottság tagjait, valamint három év letöltendő börtönbüntetést is kiróttak Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselőre, illetve Marosán Tamásra, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadójára, továbbá Silviu Clim, az igazságügyi minisztérium egykori tanácsadója három év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Csütörtökön újabb halasztás történt, a tárgyalás következő időpontja június 20.
„A táblabíróság a pénzügyminisztérium véleményét kéri a károkozásra vonatkozóan. Amennyiben nincs kár – és ezt már mind Sepsiszentgyörgy önkormányzata, mind pedig az igazságügyi minisztérium közölte korábban – akkor nincs bűncselekmény. Ami ettől függetlenül sincs. Nem is volt soha” – nyilatkozta Markó Attila. A képviselő egyébként bizakodó, mint mondta, sokat foglalkoztatja az ügy, és nincs nap, hogy ne jutna eszébe, de megtanult élni azzal, hogy még mindig nincs vége a kálváriának.
A politikus már korábban is elmondta – illetve bemutatta a bíróságon –, hogy az ingatlan visszaszolgáltatása során nem történt károkozás. Ezt igazolja a tavalyi igazságügyi minisztérium átirata is. A helyi önkormányzat szintén úgy vélekedik, hogy nem károsították meg.
Bús Ildikó. Székelyhon.ro

A III. Aradi Magyar Könyvnapok nulladik napja
A ruha nem eszik embert
A tegnap megnyílt III. Aradi Magyar Könyvnapok „nulladik napján”, ahogy megnyitójában Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője fogalmazott, került sor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kedden délután Sz. Benedek István Nem a ruha eszi az embert című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában megjelent, a nyomdából frissen kikerült munkájának bemutatójára.
A cím is sejteti: humorról van szó.
A jelenlévők egy része ismerhette a polgári foglalkozására nézve kutatóvegyész, immár nyugdíjas szerzőt, aki egykoron az aradi Vegyes padját koptatta. Benedek István jelenlegi „főállásában” azonban író, akinek a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál az utóbbi jó másfél évtizedben már három könyve jelent meg magyarul. (Más nyelveken ugyanis szakkönyvek hosszú sorát produkálta.) Annak idején egészen biztosan olvastam cikkeit a Hétben és a TETT-ben (akkoriban Romániában élt), most számomra mégis teljesen ismeretlenül bukkant fel ezzel a remek humorú, nagy irodalmi tájékozottságot eláruló, elképesztően szellemes, a magyar nyelv fölényes ismeretét igazoló könyvével.
Ujj János, az egykori iskolatárs „nem akadémiai székfoglalónak” szánt „beszédben” méltatta, a helyzethez igazodva humorosra véve a figurát, a szerzőt, aki azt a hitvallását fogalmazta meg, hogy ha nem bolondozhatna az ember, megbolondulna. Sokan mondták már, és milyen igazuk volt: Isten őrizzen a humortalan embertől. Sz. Benedek Istvántól (az Sz. neve előtt azért kell, hogy egy másik, a Benedek Elek unokájaként is ismert neves pszichiáter-írótól megkülönböztethessék) nem kell óvakodnunk, bőven van humora, s azt nagylelkűen pazarolja.
Méltatója azzal indított, hogy a szerző a „pedagógia csődje” (magát is annak nevezte: a legendás Miska bácsi, tanára, matematikusnak szánta), hiszen a líceum humán szakát végezve erősen „reál” beállítottságú pályára lépett – és vitte valamire. Aztán elhalmozta dicséreteivel (liberális szellemű humanista, a humor polihisztora, a világirodalom tolmácsolója, kiváló reklámszakértő, nyelvész, mondta a szerzőről), és állításait a kötetből vett idézetekkel támasztotta alá. Élvezetes volt. A meghívott, de eljönni nem tudott Ágoston Hugó, a régi szerkesztő helyett beugró Réhon Józsefnek ennyi részlet után az maradt, hogy kifaggassa a szerzőt életútjáról – és Sz. B. I. a humoristától elvárható szellemességgel és rokonszenves öniróniával beszélt magáról és pályájáról.
Egy humoros kötetről nem könnyű beszélni. Mit mondjon a méltató? Hogy
mosolygott, helyenként harsányan nevetett az összehordott „badarságokon”? Aki más embert színvonalas sziporkáival, akárcsak egy-két mondatával megnevettet, az, szerintem, nemes és fölöttébb dicséretes dolgot cselekszik. Közben esetleg az olvasó eltöpreng: honnan a csudából tud ez a pali ennyi szellemes, fergeteges badarságot összehordani?
Ő tudja, ha tudja. Erre születni kell.
Akinek nem volt alkalma humoristát „alkotás közben” látni, elárulom: nem mindig olyan egyszerű és vidám dolog a szellemességek kiötlése, mint amilyennek tűnhetne. Valamikor, régen, volt szerencsém a kolozsvári magyar napilap szerkesztőségében több alkalommal látni a humorban valamit ugyancsak produkált Sinkó Zoltánt munka közben. Olyan képpel ült, töprengve, írószerrel a kezében, a papír előtt, hogy pillantásától azonnal megsavanyodott volna az uborka.
Jámbor Gyula

Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)

Tanfelügyelőségi „nem” a katolikus iskolára
Az előzetes egyeztetések ellenére a tanfelügyelőség, a Szociáldemokrata (PSD) párti Ştefan Someşan főtanfelügyelővel az élen, határozott nemet mondott a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium létrehozására, így a marosvásárhelyi RMDSZ-es önkormányzati képviselők csütörtöki ülésükön visszavonták az erről szóló határozattervezet napirendre tűzését.
Mint beszámoltunk róla, az eredeti elképzelés szerint a katolikus iskola létrehozásáról a soros csütörtöki ülésen kellett volna döntsenek a marosvásárhelyi önkormányzati képviselők.
Jogos kérés
A Római Katolikus Státus kérte, hogy egyezzenek bele a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium létrehozásába, amely a 2014-2015-ös tanévben még a Bolyaiban működne, az ottani katolikus osztályokkal, s csak a 2016-os tanévtől költözne „haza” az Unirea Főgimnáziumba. A státus ennek az engedélynek a megadásához kötötte a bérleti szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal, miután az Unirea már 2012-től törvénytelenül működik az épületben. Az iskola létrehozásához nemcsak az önkormányzati képviselők, hanem a tanfelügyelőség beleegyezésére is szükség van. A döntés kapcsán a napokban Peti András alpolgármester azt mondta, hogy visszafogott optimizmussal várja az önkormányzati képviselők döntését.
Későn kérték
A tanfelügyelőség döntéséről és a következő lépésekről az ülés után Peti András nyilatkozott. „Mi párhuzamosan tárgyaltunk a tanfelügyelőség képviselőivel és az önkormányzati képviselőkkel az iskola létrehozásáról. Úgy tűnt, hogy a tanfelügyelőség beleegyezik az iskola létesítésébe, és a soron következő igazgatótanácsi ülésen jóváhagyja ezt a kérést. Sajnos a tanfelügyelőség nemhogy elhalasztotta a döntést, hanem elutasította a kérelmet. Azt mondták, hogy az iskola létrehozása nem indokolt, későn nyújtották be a kérést. Ez szemenszedett hazugság, hiszen januárban nyújtották be a kérést, a tanulmányt, erre pedig a Római Katolikus Státus a mai napig nem kapott választ. Érdekes, hogy tavaly szeptemberben a tanfelügyelőségnek nem jelentett problémát az, hogy az Emil Dandea Kémiai Gimnázium diákjai és tanárai még nem tudták, hol kezdik az iskolai évet. Akkor nem volt túl késő sem a döntéshozatalra, sem a meglevő iskolai hálózat megváltoztatására. A tanfelügyelőség elutasító válasza ismeretében értelmetlen lett volna napirendre tűzni a határozattervezetet. Kivárjuk, hogy harminc napig legyen a városháza honlapján a tervezet, s közben azon dolgozunk, hogy a tanfelügyelőség változtassa meg a döntését. Az ő beleegyezésük nélkül nem lehet létrehozni a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumot” – mondta Peti András.
Simon Virág. Székelyhon.ro

Hargitai és kovásznai románok ellenzik a Sütő-szobrot
Göröngyös út vezet a Sütő András-szobor felállításához Marosvásárhelyen, hiszen ezúttal Hargita és Kovászna megyei civil szervezetek tiltakoznak ellene, kérve, hogy a helyi önkormányzat térjen vissza a szóban forgó határozatra.
A tíz civil szervezet egyforma kérvényt nyújtott be, amelyben arra hivatkozik, hogy törvénytelenül fogadták el a szobor felállításáról szóló határozatot, mert szavazás előtt nem szerveztek nyilvános közvitát a Sütő András-szobor felállításáról, ahogy azt a Vatra Românească szervezet kérte. Nemcsak a tíz civil szervezet, hanem Vasile Oprea alprefektus is talált kifogást a határozatban, igaz csak formait, azt feszegetve: milyen törvények alapján hatalmazták fel a város főépítészét, hogy eldöntse a szobor helyét, illetve hangsúlyozta, hogy a szobrot csakis a szakminisztérium helyi kirendeltségének jóváhagyásával, az építkezési engedély megszerzése után lehet felállítani.
A szervezetek tiltakozása a csütörtöki tanácsülésen került az önkormányzati képviselők elé. Peti András alpolgármester napirend előtti felszólalásában mély felháborodásának adott hangot, hogy olyan, más megyékben tevékenykedő román civil szervezetek lépnek fel Sütő András szobra ellen, amelyeknek képviselői nem ismerik sem Marosvásárhelyt, sem az írót. „Nem tudom, hogy a helyi önkormányzati képviselők közül van-e valakinek köze ezekhez a civil szervezetekhez, de mindenkit szeretnék emlékeztetni arra, hogy Marosvásárhely a harmónia és nem a konfliktusok városa, és hogy ennek a szobornak a felállítását közös megegyezéssel fogadták el a román és magyar tanácsosok”.
Egyetlen román képviselő tartotta fontosnak hozzászólni a témához, a PSD-s Olimpiu Pop Sabău, aki legutóbb a Vatra Romănesca szervezet közvitára szóló felhívását is tolmácsolta. „Nem tudom, hogy a szóban forgó személy, akinek szobrot akarnak állítani, mennyire volt a románok és magyarok közötti megbékélés jelképe. A törvény értelmében minden szervezetnek, egyesületnek, amely nem ért egyet valamivel, illetve azt hiszi, hogy törvénytelenség történt, joga van számon kérni a döntéshozókat” – mondta, jelezve, hogy egyetért a tíz román civil szervezet beadványával.
Az ülés után megkérdeztük a város alpolgármesterét, hogy mennyiben befolyásolja a Sütő-szobor felállításáról szóló már meghozott városházi döntés életbe ültetését a Hargita és Kovászna megyei román szervezetek, egyesületek által benyújtott petíció. „A kijelölt bizottság dolgozik a határozat életbe ültetésén, a helyszínt kijelölték, a munka megy előre. A soron következő tanácsülésen elfogadjuk a szobor pontos helyszínét” – mondta határozottan Peti András.
Simon Virág. Székelyhon.ro