Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. július 25.
Úton az autonómia felé: nemzetpolitikai kerekasztal a Tusványoson
ikor valósul meg már végre az autonómia? Erre a kérdésre sokan szeretnék tudni a választ. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese szerint megvalósulásának négy feltétele közül három már megvalósult.
Létezik már a magyar nemzeti konszenzus ebben a témában, kézzelfogható az érintett nemzetrészek elkötelezettsége kidolgozott autonómiakoncepciók formájában. Az a feltétel is megvalósult Semjén Zsolt felfogásában, hogy világpolitikai szinten evidencia kell legyen az autonómiák létjogosultsága. Az autonómia megvalósulásához szükség van azonban a többségi társadalmak fogadókészségére is. „Ebben a vonatkozásban jelenleg valahol a zsigeri elutasítás és a megfontolás közötti stádiumban vagyunk, de ha mi eléggé eltökéltek vagyunk, az autonómia meg fog valósulni” – szögezte le a miniszterelnök-helyettes.
A Tusványos nemzetpolitikai kerekasztalának szánt, A rész és az egész címet viselő beszélgetésen Semjén Zsolt emlékeztetett: az elmúlt négy-öt évben hihetetlen nagyot haladt előre az autonómia ügye. Óriási előrelépés volt a magyar nemzetpolitikai konszenzus kialakulása a külhoni magyarság ügyében. Az, hogy Magyarország felelősséget visel az összes nemzettársért, ennek a szellemében születnek az Országgyűlésben a törvények, 21 milliárd forintos anyagi támogatást nyújt az ország a külhoni magyar szervezeteknek és programoknak. A nemzet közjogi értelemben vett egyesítése területén letette már az esküt a hatszázezredik külhoni magyar állampolgár, miközben 650 ezer kérést iktattak, s a miniszterelnök-helyettes szerint ebben a kormányzati ciklusban meg fog történni az egymilliomodik eskütétel is. Az egész magyar politikai közösség egyetért abban, hogy a külhoni magyarokat megilleti az autonómia: a tömbmagyarságban a területi, a szórványban élőknél a kulturális.
„Magyarország soha nem követelt olyant, amire nem volna precedens az unióban. Az autonómia nem extrém követelés, hanem emberi jog a közösség szintjén. Ha mi elfogadnánk azt, hogy létezik olyan jog, ami másnak jár, de nekünk nem, azt fogadnánk el, hogy alávalóbbak vagyunk másnál” – vázolta Semjén, hozzátéve: Magyarországnak hasonló szerepet kell vállalni a világ magyarjaival szemben, mint amit Izrael tesz a világ zsidóságával, amikor kiáll értük. „Ha Izraelnek szabad, nekünk is szabad” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
A kerekasztalon a különböző nemzetrészek képviselői Kárpátaljáról, a Vajdaságból, a Felvidékről, Muravidékről felvázolták aktuális helyzetüket, felsorolták sikereiket, kudarcaikat.
Az erdélyi nemzetrész képviseletében Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette: Romániában az főhatalom célja Trianon óta, hogy a magyar közösséget megtörje, meggyengítse, az egyéneket kiemelje és asszimilálja, érvényesítse a román nemzetállami érdekeket. Ezek a célok soha nem változtak, legfeljebb korszakonként különbözött, hogy milyen eszközöket vetett be ezek elérésére, mutatott rá a politikus. „Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ebbe a főhatalomba beépülve lehet a magyar érdekeket érvényesíteni. Önmagában ez a beépülés nem ördögtől való, de az eredmény minősíti a munkát” – vázolta Toró. A néppáti politikus szerint az RMDSZ hiába volt az elmúlt tizenhat évben szinte töretlenül a román főhatalom része, a magyar nemzetpolitika vonatkozásában nem sikerült áttörést elérni. A közelgő romániai államelnök-választásokról Toró elmondta: amennyiben úgy látják, hogy az RMDSZ nem tud ebből az alkalomból a nemzetpolitika szempontjából fontos szerepnek megfelelni, megfontolják egy saját jelölt indítását.
Rédai Attila, Székelyhon.ro
ikor valósul meg már végre az autonómia? Erre a kérdésre sokan szeretnék tudni a választ. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese szerint megvalósulásának négy feltétele közül három már megvalósult.
Létezik már a magyar nemzeti konszenzus ebben a témában, kézzelfogható az érintett nemzetrészek elkötelezettsége kidolgozott autonómiakoncepciók formájában. Az a feltétel is megvalósult Semjén Zsolt felfogásában, hogy világpolitikai szinten evidencia kell legyen az autonómiák létjogosultsága. Az autonómia megvalósulásához szükség van azonban a többségi társadalmak fogadókészségére is. „Ebben a vonatkozásban jelenleg valahol a zsigeri elutasítás és a megfontolás közötti stádiumban vagyunk, de ha mi eléggé eltökéltek vagyunk, az autonómia meg fog valósulni” – szögezte le a miniszterelnök-helyettes.
A Tusványos nemzetpolitikai kerekasztalának szánt, A rész és az egész címet viselő beszélgetésen Semjén Zsolt emlékeztetett: az elmúlt négy-öt évben hihetetlen nagyot haladt előre az autonómia ügye. Óriási előrelépés volt a magyar nemzetpolitikai konszenzus kialakulása a külhoni magyarság ügyében. Az, hogy Magyarország felelősséget visel az összes nemzettársért, ennek a szellemében születnek az Országgyűlésben a törvények, 21 milliárd forintos anyagi támogatást nyújt az ország a külhoni magyar szervezeteknek és programoknak. A nemzet közjogi értelemben vett egyesítése területén letette már az esküt a hatszázezredik külhoni magyar állampolgár, miközben 650 ezer kérést iktattak, s a miniszterelnök-helyettes szerint ebben a kormányzati ciklusban meg fog történni az egymilliomodik eskütétel is. Az egész magyar politikai közösség egyetért abban, hogy a külhoni magyarokat megilleti az autonómia: a tömbmagyarságban a területi, a szórványban élőknél a kulturális.
„Magyarország soha nem követelt olyant, amire nem volna precedens az unióban. Az autonómia nem extrém követelés, hanem emberi jog a közösség szintjén. Ha mi elfogadnánk azt, hogy létezik olyan jog, ami másnak jár, de nekünk nem, azt fogadnánk el, hogy alávalóbbak vagyunk másnál” – vázolta Semjén, hozzátéve: Magyarországnak hasonló szerepet kell vállalni a világ magyarjaival szemben, mint amit Izrael tesz a világ zsidóságával, amikor kiáll értük. „Ha Izraelnek szabad, nekünk is szabad” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
A kerekasztalon a különböző nemzetrészek képviselői Kárpátaljáról, a Vajdaságból, a Felvidékről, Muravidékről felvázolták aktuális helyzetüket, felsorolták sikereiket, kudarcaikat.
Az erdélyi nemzetrész képviseletében Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette: Romániában az főhatalom célja Trianon óta, hogy a magyar közösséget megtörje, meggyengítse, az egyéneket kiemelje és asszimilálja, érvényesítse a román nemzetállami érdekeket. Ezek a célok soha nem változtak, legfeljebb korszakonként különbözött, hogy milyen eszközöket vetett be ezek elérésére, mutatott rá a politikus. „Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ebbe a főhatalomba beépülve lehet a magyar érdekeket érvényesíteni. Önmagában ez a beépülés nem ördögtől való, de az eredmény minősíti a munkát” – vázolta Toró. A néppáti politikus szerint az RMDSZ hiába volt az elmúlt tizenhat évben szinte töretlenül a román főhatalom része, a magyar nemzetpolitika vonatkozásában nem sikerült áttörést elérni. A közelgő romániai államelnök-választásokról Toró elmondta: amennyiben úgy látják, hogy az RMDSZ nem tud ebből az alkalomból a nemzetpolitika szempontjából fontos szerepnek megfelelni, megfontolják egy saját jelölt indítását.
Rédai Attila, Székelyhon.ro
2014. július 25.
Az autonómiától nem lesz magyar a román
Egymás meggyőzésére irányuló, jelentős nézetkülönbségek jellemezte minőségi vitán osztották meg elképzeléseiket a székelyföldi autonómia megvalósításáról a román és magyar felek pénteken délután.
Az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu vitaindító köszöntőjében „a nap legfajsúlyosabb beszélgetését” bocsátotta előre a Kós Károly-sátor alatt, ahol azonban nem jelent meg az előadás egyik felszólalója, Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselője.
Magyar a magyarral igen, román a magyarral nem
Első felszólalóként Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rögtön rátért a későbbiekben komoly szópárbajjá „fajuló” fórum egyik fő témájára: a román-magyar párbeszédre. „Ami Sepsiszentgyörgyön a román-magyar viszonyt illeti, nehéz helyzetben vagyunk. Sok időt és energiát fordítottunk a magyar-magyar párbeszédre, és túl keveset a román-magyarra – de nem azért, mert nem akartuk” – hangsúlyozta, egyúttal átfogó magyarázattal is szolgálva az okokra.
„Három részre tudom osztani a szentgyörgyi románokat: vannak, akiket Ceaușescu telepített be az etnikai arányok megváltoztatására. Ők frusztráltak, továbbra is abban az illúzióban élnek, hogy meg kell ezt valósítaniuk, nem lehetnek kisebbségben. Aztán vannak, akik abból élnek, hogy románok – valahonnan Moldvából Sepsiszentgyörgyre költöztek, magas fizetést, jó munkahelyet kaptak. Ez a két réteg nem érdekelt az autonómiában. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik el tudják fogadni, hogy nálunk egy kisebbség részei, és ezért pozitív diszkriminációt élveznek Székelyföldön. Nekik nem okoz gondot, ha magyarul kell megszólalniuk, igaz, ezért az első két kategória nemzetárulónak tartja őket. Pedig ők az értelmiségiek, csakhogy túl kevesen vannak” – fejtette ki.
Fel nem adható bástyák
„Az önkormányzat a magyarság, míg a prefektúra a románok bástyája. Ezt nem adhatjuk fel úgy, hogy közben nem kapunk cserébe semmit” – folytatta gondolatmenetét a polgármester. Emlékeztetett, „a sokat emlegetett területi autonómia nem lehet etnikai alapú”, szem előtt kell tartani a nemzeti diverzitást, a magyar többség tényével pedig tilos visszaélni.
Nemzetállam: modernizálásra szoruló terminus
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, a brassói származású Kalmár Ferenc megpróbált választ adni a román-magyar párbeszéd akadályára: a nemzetállam fogalma. „Ezzel a terminussal kétszáz éve nem foglalkoztak. Az Európai Unióban, ahol elméletileg nincsenek határok, ez egy kirekesztő fogalommá vált, amit modernizálni kell. Az EU jelmondata: egység a sokféleségben – ez nem csak az unióra vonatkozik, hanem a tagállamokon belül is érvényes. Az EU-nak vannak alapelvei, ezekből nem szabad csak mazsolázgatni. Elvárjuk Brüsszeltől, hogy számon kérje minden országtól ezek betartását” – jelentette ki.
Süketek párbeszéde
A panelbeszélgetés egyetlen román felszólalója, Sergiu Constantin tudományos kutató „süketek párbeszédének” nevezte a román-magyar viszonyt, ami szerinte arra vezethető vissza, hogy úgy román, mint magyar oldalon súlyos hibák vannak az autonómia értelmezését tekintve. „Nincs egy konkrét meghatározása az autonómiának – ezért is ilyen népszerű, mert tág értelmezési lehetőségei miatt sokan és gyakran félreértik. Jogilag az autonómia kifejezés egy túl általános fogalom, konkretizálni kell” – figyelmeztetett.
Jogszabály nélkül is működőképes
Sergiu Constantin hozzátette, ez a meghatározási kérdés még akadémiai szinten is nagyon összetett, „nemhogy a sokkal alacsonyabb szintű politikában vagy a lakosság szintjén”. Ugyanakkor tájékoztatott, hogy a nemzetközi jogban a kisebbségeknek nem, csak az őshonos népcsoportoknak létezik autonómiához való joga – csakhogy pontos elméleti meghatározása egyiknek sincs. „Mindezek ellenére számos működő gyakorlati példája van a megvalósult autonómiának” – ismertette.
Mikortól lesz valaki őshonos?
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke az őshonos – kisebbségi témát boncolgatva kifejtette, „bizonyítékunk van rá, hány évszázada élünk ezen a területen”, majd feltette a kérdést, hogy „de ki tudja megmondani, mennyi idő után számít valaki őshonosnak?” Szerinte a párbeszédhez „nem ártana a román fél részvétele is, de tudjuk, hogy Romániában ma nincs olyan román politikus, aki ide el merne jönni – illetve csak akkor venne bárki is részt, ha ebből előnyt tudna kovácsolni”. Sergiu Constantinnal egyetértve elismerte, hogy „az autonómia fogalmának jogi tisztázása egy hosszú folyamat”, amit ráadásul olyan bukkanók is hátráltatnak, mint fordítási kérdések. „Például az önkormányzat szó nem fordítható le románra. Akkor milyen párbeszéd az, amikor nem tudjuk ugyanazt kifejezni?” – tett fel egy újabb kérdést.
Antal: legyen az Amerikai Egyesült Államok a moderátor
Geopolitikai kontextusba helyezve az autonómia kérdését Antal Árpád elmondta, „a közelben viszály van, ami mögött nagy politikai érdekek állnak”, és nekünk, székelyeknek kell megértetnünk például az Amerikai Egyesült Államokkal – aki hangsúlyos figyelemmel követi a romániai eseményeket és sok pénzt áldoz például a rakétavédelemre –, hogy a romániai stabilitás fenntartásának egyfajta záloga, hogy Székelyföld autonóm régióvá váljon. „A román politikusok önmaguktól soha nem fognak tenni semmit. Az Államokkal ezt meg kell értessük, ő kell vállalja a moderátori szerepet, mert ha azt mondják, hogy öt nap múlva itt autonómiának kell lennie, akkor öt nap múlva az is lesz” – osztotta meg véleményét, lavinaszerű vitát indítva el.
Sergiu Constantin nem ért egyet
A tudományos kutató, Sergiu Constantin rögtön ellentmondva Antal Árpád javaslatának, egy sokkal egyszerűbb móddal állt elő. „A román-magyar párbeszéd megoldásának első lépése, hogy a magyar közösség a kezdetektől bevonja a román felet például egy autonómiatervezet létrehozásába, mert az eddigi 15 tervezet esetében egyszerűen kihagyták őket. Ez kommunikációs és stratégiai hiba” – mutatott rá.
Erre reagálva Antal Árpád kijelentette: hogyan tudnánk a román politikummal beszélgetni, mikor folyamatosan azt érezzük, hogy a létünket is letagadják? „Emlékezzünk a Hargita, Kovászna és Maros megyét érintő, közigazgatási régió létrehozásáról szóló népszavazásra. A Maros megyei vezetők javaslatára úgy módosítottunk a szavazás kérdéseit, hogy nekik is megfeleljen – erre pedig egyetlen nagyobb román párt sem állt mellénk, mindenki kihátrált” – tájékoztatta a kutatót.
Esetleg az arányosság elvével
„Érdekes kérdés, hogy kinek az érdekeit védjük” – vette át a szót ismét Sergiu Constantin. Mint mondta, az autonómia egyik különlegessége, hogy mindenki védelmet kap. Példaként említette Dél-Tirol esetét: bár Olaszország azon részén a német anyanyelvűek többségben vannak, az országban mégis a kisebbséget jelentik, ezért törvények védik őket – akárcsak a dél-tiroli olaszokat, akik kisebbségbe szorulásuk miatt „részesülnek különleges bánásmódban”. Szerinte az arányosság elve alapján kell egy autonómiából kivenni a részt a vezetésben.
„A párbeszéd kezdete ez kell legyen. Az autonómia nem a magyaroké, és nem lesz tőle magyar a román sem” – hangsúlyozta.
Közvitán az autonómiastatútum
Magához ragadva a mikrofont Antal Árpád meghívással fordult Constantinhoz. „Három hét múlva közvitára bocsájtjuk az önkormányzati képviselő-testület ülésén az autonómiastatútumot, amelyben többek között épp az arányosság elvéről van szó. Meghívom, jöjjön el és nézze meg, miként viszonyulnak a románok ahhoz az ötlethez, hogy legyen a rendőrség állományában – hogy a hírszerző szolgálatról ne is beszéljek – hetven százalék a magyar nemzetiségűek aránya”. Sergiu Constantin emlékeztette Antal Árpádot, hogy azt a tervezetet is a románok bevonásával kellett volna kidolgozni, de elfogadta a meghívást. A vitába bekapcsolódott Papp Előd is, mint fogalmazott, valóban örülnének, ha átadhatnának a románok képviselőinek egy tervezetet véleményezésre és kiegészítésre, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy kit vonhatnának be.
A képviselő nem feltétlenül politikus
Sergiu Constantin erre is választ adott: „a románok képviselőinek nem politikusoknak, hanem szakértőknek, jogászoknak kell lenniük, akik áthatóan ismerik a jogrendszert és építő véleménnyel tudnák segíteni az autonómiatervezetek megalkotását”.
Az autonómia kompromisszum
Szem előtt kell tartani, hogy az önrendelkezés egy kompromisszum, bármennyire jónak is tűnik, nem lehet mindenkit meggyőzni vele – közölte Constantin. „Azt még ismerjük be, hogy nem is old meg mindent” – zárta beszédét a tudományos kutató.
Pinti Attila , Székelyhon.ro
Egymás meggyőzésére irányuló, jelentős nézetkülönbségek jellemezte minőségi vitán osztották meg elképzeléseiket a székelyföldi autonómia megvalósításáról a román és magyar felek pénteken délután.
Az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu vitaindító köszöntőjében „a nap legfajsúlyosabb beszélgetését” bocsátotta előre a Kós Károly-sátor alatt, ahol azonban nem jelent meg az előadás egyik felszólalója, Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselője.
Magyar a magyarral igen, román a magyarral nem
Első felszólalóként Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rögtön rátért a későbbiekben komoly szópárbajjá „fajuló” fórum egyik fő témájára: a román-magyar párbeszédre. „Ami Sepsiszentgyörgyön a román-magyar viszonyt illeti, nehéz helyzetben vagyunk. Sok időt és energiát fordítottunk a magyar-magyar párbeszédre, és túl keveset a román-magyarra – de nem azért, mert nem akartuk” – hangsúlyozta, egyúttal átfogó magyarázattal is szolgálva az okokra.
„Három részre tudom osztani a szentgyörgyi románokat: vannak, akiket Ceaușescu telepített be az etnikai arányok megváltoztatására. Ők frusztráltak, továbbra is abban az illúzióban élnek, hogy meg kell ezt valósítaniuk, nem lehetnek kisebbségben. Aztán vannak, akik abból élnek, hogy románok – valahonnan Moldvából Sepsiszentgyörgyre költöztek, magas fizetést, jó munkahelyet kaptak. Ez a két réteg nem érdekelt az autonómiában. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik el tudják fogadni, hogy nálunk egy kisebbség részei, és ezért pozitív diszkriminációt élveznek Székelyföldön. Nekik nem okoz gondot, ha magyarul kell megszólalniuk, igaz, ezért az első két kategória nemzetárulónak tartja őket. Pedig ők az értelmiségiek, csakhogy túl kevesen vannak” – fejtette ki.
Fel nem adható bástyák
„Az önkormányzat a magyarság, míg a prefektúra a románok bástyája. Ezt nem adhatjuk fel úgy, hogy közben nem kapunk cserébe semmit” – folytatta gondolatmenetét a polgármester. Emlékeztetett, „a sokat emlegetett területi autonómia nem lehet etnikai alapú”, szem előtt kell tartani a nemzeti diverzitást, a magyar többség tényével pedig tilos visszaélni.
Nemzetállam: modernizálásra szoruló terminus
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, a brassói származású Kalmár Ferenc megpróbált választ adni a román-magyar párbeszéd akadályára: a nemzetállam fogalma. „Ezzel a terminussal kétszáz éve nem foglalkoztak. Az Európai Unióban, ahol elméletileg nincsenek határok, ez egy kirekesztő fogalommá vált, amit modernizálni kell. Az EU jelmondata: egység a sokféleségben – ez nem csak az unióra vonatkozik, hanem a tagállamokon belül is érvényes. Az EU-nak vannak alapelvei, ezekből nem szabad csak mazsolázgatni. Elvárjuk Brüsszeltől, hogy számon kérje minden országtól ezek betartását” – jelentette ki.
Süketek párbeszéde
A panelbeszélgetés egyetlen román felszólalója, Sergiu Constantin tudományos kutató „süketek párbeszédének” nevezte a román-magyar viszonyt, ami szerinte arra vezethető vissza, hogy úgy román, mint magyar oldalon súlyos hibák vannak az autonómia értelmezését tekintve. „Nincs egy konkrét meghatározása az autonómiának – ezért is ilyen népszerű, mert tág értelmezési lehetőségei miatt sokan és gyakran félreértik. Jogilag az autonómia kifejezés egy túl általános fogalom, konkretizálni kell” – figyelmeztetett.
Jogszabály nélkül is működőképes
Sergiu Constantin hozzátette, ez a meghatározási kérdés még akadémiai szinten is nagyon összetett, „nemhogy a sokkal alacsonyabb szintű politikában vagy a lakosság szintjén”. Ugyanakkor tájékoztatott, hogy a nemzetközi jogban a kisebbségeknek nem, csak az őshonos népcsoportoknak létezik autonómiához való joga – csakhogy pontos elméleti meghatározása egyiknek sincs. „Mindezek ellenére számos működő gyakorlati példája van a megvalósult autonómiának” – ismertette.
Mikortól lesz valaki őshonos?
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke az őshonos – kisebbségi témát boncolgatva kifejtette, „bizonyítékunk van rá, hány évszázada élünk ezen a területen”, majd feltette a kérdést, hogy „de ki tudja megmondani, mennyi idő után számít valaki őshonosnak?” Szerinte a párbeszédhez „nem ártana a román fél részvétele is, de tudjuk, hogy Romániában ma nincs olyan román politikus, aki ide el merne jönni – illetve csak akkor venne bárki is részt, ha ebből előnyt tudna kovácsolni”. Sergiu Constantinnal egyetértve elismerte, hogy „az autonómia fogalmának jogi tisztázása egy hosszú folyamat”, amit ráadásul olyan bukkanók is hátráltatnak, mint fordítási kérdések. „Például az önkormányzat szó nem fordítható le románra. Akkor milyen párbeszéd az, amikor nem tudjuk ugyanazt kifejezni?” – tett fel egy újabb kérdést.
Antal: legyen az Amerikai Egyesült Államok a moderátor
Geopolitikai kontextusba helyezve az autonómia kérdését Antal Árpád elmondta, „a közelben viszály van, ami mögött nagy politikai érdekek állnak”, és nekünk, székelyeknek kell megértetnünk például az Amerikai Egyesült Államokkal – aki hangsúlyos figyelemmel követi a romániai eseményeket és sok pénzt áldoz például a rakétavédelemre –, hogy a romániai stabilitás fenntartásának egyfajta záloga, hogy Székelyföld autonóm régióvá váljon. „A román politikusok önmaguktól soha nem fognak tenni semmit. Az Államokkal ezt meg kell értessük, ő kell vállalja a moderátori szerepet, mert ha azt mondják, hogy öt nap múlva itt autonómiának kell lennie, akkor öt nap múlva az is lesz” – osztotta meg véleményét, lavinaszerű vitát indítva el.
Sergiu Constantin nem ért egyet
A tudományos kutató, Sergiu Constantin rögtön ellentmondva Antal Árpád javaslatának, egy sokkal egyszerűbb móddal állt elő. „A román-magyar párbeszéd megoldásának első lépése, hogy a magyar közösség a kezdetektől bevonja a román felet például egy autonómiatervezet létrehozásába, mert az eddigi 15 tervezet esetében egyszerűen kihagyták őket. Ez kommunikációs és stratégiai hiba” – mutatott rá.
Erre reagálva Antal Árpád kijelentette: hogyan tudnánk a román politikummal beszélgetni, mikor folyamatosan azt érezzük, hogy a létünket is letagadják? „Emlékezzünk a Hargita, Kovászna és Maros megyét érintő, közigazgatási régió létrehozásáról szóló népszavazásra. A Maros megyei vezetők javaslatára úgy módosítottunk a szavazás kérdéseit, hogy nekik is megfeleljen – erre pedig egyetlen nagyobb román párt sem állt mellénk, mindenki kihátrált” – tájékoztatta a kutatót.
Esetleg az arányosság elvével
„Érdekes kérdés, hogy kinek az érdekeit védjük” – vette át a szót ismét Sergiu Constantin. Mint mondta, az autonómia egyik különlegessége, hogy mindenki védelmet kap. Példaként említette Dél-Tirol esetét: bár Olaszország azon részén a német anyanyelvűek többségben vannak, az országban mégis a kisebbséget jelentik, ezért törvények védik őket – akárcsak a dél-tiroli olaszokat, akik kisebbségbe szorulásuk miatt „részesülnek különleges bánásmódban”. Szerinte az arányosság elve alapján kell egy autonómiából kivenni a részt a vezetésben.
„A párbeszéd kezdete ez kell legyen. Az autonómia nem a magyaroké, és nem lesz tőle magyar a román sem” – hangsúlyozta.
Közvitán az autonómiastatútum
Magához ragadva a mikrofont Antal Árpád meghívással fordult Constantinhoz. „Három hét múlva közvitára bocsájtjuk az önkormányzati képviselő-testület ülésén az autonómiastatútumot, amelyben többek között épp az arányosság elvéről van szó. Meghívom, jöjjön el és nézze meg, miként viszonyulnak a románok ahhoz az ötlethez, hogy legyen a rendőrség állományában – hogy a hírszerző szolgálatról ne is beszéljek – hetven százalék a magyar nemzetiségűek aránya”. Sergiu Constantin emlékeztette Antal Árpádot, hogy azt a tervezetet is a románok bevonásával kellett volna kidolgozni, de elfogadta a meghívást. A vitába bekapcsolódott Papp Előd is, mint fogalmazott, valóban örülnének, ha átadhatnának a románok képviselőinek egy tervezetet véleményezésre és kiegészítésre, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy kit vonhatnának be.
A képviselő nem feltétlenül politikus
Sergiu Constantin erre is választ adott: „a románok képviselőinek nem politikusoknak, hanem szakértőknek, jogászoknak kell lenniük, akik áthatóan ismerik a jogrendszert és építő véleménnyel tudnák segíteni az autonómiatervezetek megalkotását”.
Az autonómia kompromisszum
Szem előtt kell tartani, hogy az önrendelkezés egy kompromisszum, bármennyire jónak is tűnik, nem lehet mindenkit meggyőzni vele – közölte Constantin. „Azt még ismerjük be, hogy nem is old meg mindent” – zárta beszédét a tudományos kutató.
Pinti Attila , Székelyhon.ro
2014. július 25.
Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 4.)
A román betörés
Románia – közelinek ítélve a központi hatalmak vereségét, s hogy az igényelt területrészeket megszerezze – augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz. A hadba lépésért cserébe Romániának ígérték részben Bukovinát és a Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra lévő területeket, nagyjából a Tisza vonaláig, mely térségnek akkor a románság mellett jelentős magyar, német, ukrán, szlovák és szerb lakossága is volt.
E titkos paktumban a román fél kötelezte magát, hogy megszakítja gazdasági kapcsolatait Németországgal, és augusztus végéig támadást intéz addigi szövetségese, a Monarchia ellen. Romániának orosz részről is katonai támogatást ígértek. A románok 1916. augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a Monarchiának, a három román hadsereg több mint 300 ezer katonával azonnal átkelt a Kárpátok valójában őrizetlenül hagyott hágóin. A támadás az egész határvonalon, minden erre használható szoroson egyszerre történt.
A menekülés
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására, ez pedig elsősorban a magyar és szász városi népességet és Székelyföldet érintette. Az országutak megteltek szekerekkel és állatcsordákkal, a szülőföldje elhagyására kényszerített lakosság tömegeivel. Az arányaiban szűk területekre vonatkozó megszállás a korabeli társadalmat mélyen megrázta. A sérelmek egyik forrása a vidék lehető legrosszabb módon irányított és lebonyolított kiürítése volt. A kormány nem értett egyet a hadvezetéssel a kiürítés mértékét tekintve. A katonaság minél nagyobb területről, minél több embert kívánt kitelepíttetni, hogy a hadműveleteket ne zavarják a helyben maradt civilek. Közben kompromisszum született arról, hogy csak a hadra fogható lakosságot, illetve a hadianyagot szükséges a megszállás előtt álló területekről kivonni. Csakhogy a támadás hírére az érintett megyék lakosságának nagy többsége pánikszerűen menekülni kezdett, s a hatóságoknak nem sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A menekülés torlódást, fennakadást okozott az országutakon, mert a vasutat csak nagyon kevés menekülő és csak az első napokban vehette igénybe. Az emberek szerették volna minél több ingóságukat magukkal vinni, háziállataikat is beleértve. A továbbiakban a jószág ellátása nagy nehézséget okozott, a legtöbben arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak tőlük, ezért jóval áron alul eltékozolták takarmány nélkül maradt állataikat. Nehéz kérdés a menekültek számának megbecsülése. Különféle számadatok láttak napvilágot, száz-kétszázezer személytől egészen millióig terjedtek a becslések. Az Est című központi újság beszámolója szerint Sepsiszentgyörgy körülbelül 11 ezer lakosából alig több mint ötszázan maradtak vissza. Ugyanakkor sok település teljes lakossága otthon maradt, vagy rövid menekülés után magát meggondolva hazatért. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó, károkat összegző esperesi jelentés szerint az itteni harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők nagy része még a megszállás előtt visszatért, illetve háromból nem menekültek el nagy számban. A lakosság menekülésével kapcsolatosan két kérdés merül fel: életkörülményeik figyelemmel követése, majd később visszatelepülésükről is szót ejteni, annak ellenére, hogy erre vonatkozó forrásokban nem bővelkedünk. A témával szorosan összefügg a rövid román megszállás és annak hatása a helyben maradt lakosság életének mindennapjaira, valamint a megszállott területeken okozott anyagi károk mértéke. Mindezekről, valamint a menekülés problematikájával kapcsolatosan Bálint Dénes 1916. december 23-i polgármesteri jelentéséből tájékozódhatunk, ennél kevésbé részletes, de néhány érdekes adattal szolgál dr. Király Aladár, Háromszék vármegye alispánja 1917. január 30-án a vármegyei közgyűlésen elhangzott beszámolója is. A háborús viszonyokkal és az 1916-os harctéri kudarcokkal, a várható román megszállással és annak következményeivel a kormány túl keveset és csak felszínesen foglalkozott. Erre utal többek között a menekülők vasúton való kitelepítésének szükségessége és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak. A Háromszék vármegyei lakosság részére körülbelül ezer vasúti kocsit ígért a belügyminisztérium, amiből a valóságban semmi sem lett. Így indult meg a népáradat Udvarhely vármegye irányába. Az alispán erről a szomorú eseményről így emlékezett: „Reményvesztett keserű csüggedéssel voltak tele a szívek. Ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, s hátrahagyva minden vagyonát, termését, házát, temetőit.” Bálint Dénes állítása szerint Sepsiszentgyörgy lakosságából a kiürítés alkalmával a menházat és a kórházat is beleszámítva körülbelül 150-en maradtak helyben. A menekülés közben viszont sokan meggondolták magukat és visszatértek, így a város lakosságának számát a rövid román uralom alatt 600–700-ra teszi. Ez a számadat jórészt egyezik az Est című újságban közöltekkel.
Homályban a végcél
A kormány felkészületlenségére utal az a fejetlenség is, ami a menekülők végcéljának kijelölését illette. Több kelet-magyarországi vármegyét is megjelöltek befogadó közegként, az útra kelők viszont indulásuk idején még nem ismerték végállomásuk helyét. Az alispáni jelentésből mindez kitűnik. Elmondása szerint ő személy szerint augusztus 28-án délután 6-kor hagyta el a várost. A homoródoklándi járás főszolgabírójától úgy értesült, hogy Hajdú megye a végállomás, Udvarhely vármegye alispáni hivatala pedig Bihar megyét jelölte letelepedésük helyéül. Balavásáron a kormánybiztossággal távbeszélő összeköttetés eredményeként tisztázódott, hogy Békés megyét jelölték ki számukra utazásuk végcéljául. A következő települések fogadták a menekülőket: Gyula, Vésztő, Gyoma, Szarvas, Orosháza és Békés. A háromszéki menekültek közül némelyek úgy határoztak, hogy nem térnek haza, ezek számára az államsegély folyósítását megszüntették. A menekülés idején, de Békés megyébe érkezésük után is a közigazgatási elöljárók elsőrendű kötelességüknek tekintették az emberek érdekeinek képviseletét: segélyeket osztottak szét, útbaigazításokkal látták el a rászorulókat. A Háromszék megyei különítmény őszinte támogatóra lelt Dósa Endre székely származású Kolozs vármegyei alispán személyében, akinek külön érdeme az állatállomány kedvező elhelyezése.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román betörés
Románia – közelinek ítélve a központi hatalmak vereségét, s hogy az igényelt területrészeket megszerezze – augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz. A hadba lépésért cserébe Romániának ígérték részben Bukovinát és a Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra lévő területeket, nagyjából a Tisza vonaláig, mely térségnek akkor a románság mellett jelentős magyar, német, ukrán, szlovák és szerb lakossága is volt.
E titkos paktumban a román fél kötelezte magát, hogy megszakítja gazdasági kapcsolatait Németországgal, és augusztus végéig támadást intéz addigi szövetségese, a Monarchia ellen. Romániának orosz részről is katonai támogatást ígértek. A románok 1916. augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a Monarchiának, a három román hadsereg több mint 300 ezer katonával azonnal átkelt a Kárpátok valójában őrizetlenül hagyott hágóin. A támadás az egész határvonalon, minden erre használható szoroson egyszerre történt.
A menekülés
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására, ez pedig elsősorban a magyar és szász városi népességet és Székelyföldet érintette. Az országutak megteltek szekerekkel és állatcsordákkal, a szülőföldje elhagyására kényszerített lakosság tömegeivel. Az arányaiban szűk területekre vonatkozó megszállás a korabeli társadalmat mélyen megrázta. A sérelmek egyik forrása a vidék lehető legrosszabb módon irányított és lebonyolított kiürítése volt. A kormány nem értett egyet a hadvezetéssel a kiürítés mértékét tekintve. A katonaság minél nagyobb területről, minél több embert kívánt kitelepíttetni, hogy a hadműveleteket ne zavarják a helyben maradt civilek. Közben kompromisszum született arról, hogy csak a hadra fogható lakosságot, illetve a hadianyagot szükséges a megszállás előtt álló területekről kivonni. Csakhogy a támadás hírére az érintett megyék lakosságának nagy többsége pánikszerűen menekülni kezdett, s a hatóságoknak nem sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A menekülés torlódást, fennakadást okozott az országutakon, mert a vasutat csak nagyon kevés menekülő és csak az első napokban vehette igénybe. Az emberek szerették volna minél több ingóságukat magukkal vinni, háziállataikat is beleértve. A továbbiakban a jószág ellátása nagy nehézséget okozott, a legtöbben arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak tőlük, ezért jóval áron alul eltékozolták takarmány nélkül maradt állataikat. Nehéz kérdés a menekültek számának megbecsülése. Különféle számadatok láttak napvilágot, száz-kétszázezer személytől egészen millióig terjedtek a becslések. Az Est című központi újság beszámolója szerint Sepsiszentgyörgy körülbelül 11 ezer lakosából alig több mint ötszázan maradtak vissza. Ugyanakkor sok település teljes lakossága otthon maradt, vagy rövid menekülés után magát meggondolva hazatért. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó, károkat összegző esperesi jelentés szerint az itteni harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők nagy része még a megszállás előtt visszatért, illetve háromból nem menekültek el nagy számban. A lakosság menekülésével kapcsolatosan két kérdés merül fel: életkörülményeik figyelemmel követése, majd később visszatelepülésükről is szót ejteni, annak ellenére, hogy erre vonatkozó forrásokban nem bővelkedünk. A témával szorosan összefügg a rövid román megszállás és annak hatása a helyben maradt lakosság életének mindennapjaira, valamint a megszállott területeken okozott anyagi károk mértéke. Mindezekről, valamint a menekülés problematikájával kapcsolatosan Bálint Dénes 1916. december 23-i polgármesteri jelentéséből tájékozódhatunk, ennél kevésbé részletes, de néhány érdekes adattal szolgál dr. Király Aladár, Háromszék vármegye alispánja 1917. január 30-án a vármegyei közgyűlésen elhangzott beszámolója is. A háborús viszonyokkal és az 1916-os harctéri kudarcokkal, a várható román megszállással és annak következményeivel a kormány túl keveset és csak felszínesen foglalkozott. Erre utal többek között a menekülők vasúton való kitelepítésének szükségessége és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak. A Háromszék vármegyei lakosság részére körülbelül ezer vasúti kocsit ígért a belügyminisztérium, amiből a valóságban semmi sem lett. Így indult meg a népáradat Udvarhely vármegye irányába. Az alispán erről a szomorú eseményről így emlékezett: „Reményvesztett keserű csüggedéssel voltak tele a szívek. Ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, s hátrahagyva minden vagyonát, termését, házát, temetőit.” Bálint Dénes állítása szerint Sepsiszentgyörgy lakosságából a kiürítés alkalmával a menházat és a kórházat is beleszámítva körülbelül 150-en maradtak helyben. A menekülés közben viszont sokan meggondolták magukat és visszatértek, így a város lakosságának számát a rövid román uralom alatt 600–700-ra teszi. Ez a számadat jórészt egyezik az Est című újságban közöltekkel.
Homályban a végcél
A kormány felkészületlenségére utal az a fejetlenség is, ami a menekülők végcéljának kijelölését illette. Több kelet-magyarországi vármegyét is megjelöltek befogadó közegként, az útra kelők viszont indulásuk idején még nem ismerték végállomásuk helyét. Az alispáni jelentésből mindez kitűnik. Elmondása szerint ő személy szerint augusztus 28-án délután 6-kor hagyta el a várost. A homoródoklándi járás főszolgabírójától úgy értesült, hogy Hajdú megye a végállomás, Udvarhely vármegye alispáni hivatala pedig Bihar megyét jelölte letelepedésük helyéül. Balavásáron a kormánybiztossággal távbeszélő összeköttetés eredményeként tisztázódott, hogy Békés megyét jelölték ki számukra utazásuk végcéljául. A következő települések fogadták a menekülőket: Gyula, Vésztő, Gyoma, Szarvas, Orosháza és Békés. A háromszéki menekültek közül némelyek úgy határoztak, hogy nem térnek haza, ezek számára az államsegély folyósítását megszüntették. A menekülés idején, de Békés megyébe érkezésük után is a közigazgatási elöljárók elsőrendű kötelességüknek tekintették az emberek érdekeinek képviseletét: segélyeket osztottak szét, útbaigazításokkal látták el a rászorulókat. A Háromszék megyei különítmény őszinte támogatóra lelt Dósa Endre székely származású Kolozs vármegyei alispán személyében, akinek külön érdeme az állatállomány kedvező elhelyezése.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 25.
Tusványos
Szeretnék folytatni a nemzetpolitikai építkezést
Az elmúlt négyéves kormányzati ciklusban megkezdett nemzetpolitikai építkezés folytatását kérték a budapesti kormánytól a külhoni magyar vezetők a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki, A rész és az egész címmel rendezett nyilvános kerekasztal-beszélgetésén.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke kifejtette: a határon túli magyaroknak az az érdekük, hogy továbbvigyék a nemzetpolitikában négy éve elindult folyamatokat, amelyek az egyes nemzetrészek szoros, testvéri partnerkapcsolatán alapultak.
Hatszázezer új magyar állampolgárral gyarapodtunk
Eddig több mint 650 ezer magyar állampolgársági kérelem érkezett, és már mintegy 600 ezren le is tették az állampolgársági esküt – mondta Wetzel Tamás nemzetpolitikai helyettes államtitkár csütörtökön Tusnádfürdőn az MTI kérdésére. Jelezte: az ősszel elkezdődik az állampolgársághoz kapcsolódó jogrendszer teljes körű áttekintése, ami a jövő év végére zárulhat le.
Beszámolt róla: a vajdasági magyarság mintegy fele igényelte és kapta meg a magyar állampolgárságot, ami messze a legmagasabb arány a Kárpát-medencében. A VMSZ ugyanakkor – a parlamenti többség részeként – olyan országot akar létrehozni Szerbiában, amelyből magyarként sem kell elmenekülni – hangsúlyozta Pásztor István a Tusványosként emlegetett szabadegyetemen.
Fontos a magyar segítség
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke rámutatott, a nehéz helyzetbe került közösség számára fontos segítség a magyarság szolidaritása, a magyar kormány támogatása. Mint mondta, a politikai küzdelem előtt új perspektívát nyitott az, hogy – bár Ukrajna nem uniós tagállam – a Fidesz–KDNP-nek köszönhetően a kárpátaljai magyarságnak most már az Európai Parlamentben is van képviselője.
Rámutatott: a magyarság számára a biztonság a legfontosabb kérdés, hiszen az országban háború van, a katonai behívók a magyarságot is érintik, és magyar áldozat is van. A KMKSZ elnöke hozzátette: Kárpátalján megjelentek a kelet-ukrajnai menekültek, és bár létszámuk még nem éri el az ezret, félő, hogy amennyiben jelenséggé válik, a térség etnikai arányainak megváltozásához és feszültségekhez vezethet.
Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke arról számolt be, hogy megszűnt a parlamenti képviselet nélkül maradt MKP körüli elbizonytalanodás, és részint a Fidesz–KDNP-kormány stabil támogatásának is köszönhetően, az MKP mind a megyei, mind köztársasági elnöki választáson jól szerepelt.
Cél az egymillió új magyar állampolgár
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azt mondta, a demokrácia-központok 32 irodás hálózata az erdélyi igénylők mintegy kétharmadának segített a magyar állampolgársági kérelem beterjesztésében és kész folytatni a munkát, hogy a mostani parlamenti ciklus végéig a honosítottak száma elérhesse az egymilliót. Hozzátette: az országgyűlési választások alkalmával az erdélyi magyar állampolgárok mintegy kétharmada regisztrált és büszke arra, hogy hozzájárultak a Fidesz–KDNP kétharmados győzelméhez.
Az EMNP elnöke szerint a következő négy év feladata a nemzetpolitikai keretek tartalommal való megtöltése lesz. Úgy vélte, az előző ciklus elsősorban a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal maradt adós.
A külhoni magyar pártvezetők jelenlétét kihasználva péntek este Bálványoson ülésezik a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács.
MNO.hu
Szeretnék folytatni a nemzetpolitikai építkezést
Az elmúlt négyéves kormányzati ciklusban megkezdett nemzetpolitikai építkezés folytatását kérték a budapesti kormánytól a külhoni magyar vezetők a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki, A rész és az egész címmel rendezett nyilvános kerekasztal-beszélgetésén.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke kifejtette: a határon túli magyaroknak az az érdekük, hogy továbbvigyék a nemzetpolitikában négy éve elindult folyamatokat, amelyek az egyes nemzetrészek szoros, testvéri partnerkapcsolatán alapultak.
Hatszázezer új magyar állampolgárral gyarapodtunk
Eddig több mint 650 ezer magyar állampolgársági kérelem érkezett, és már mintegy 600 ezren le is tették az állampolgársági esküt – mondta Wetzel Tamás nemzetpolitikai helyettes államtitkár csütörtökön Tusnádfürdőn az MTI kérdésére. Jelezte: az ősszel elkezdődik az állampolgársághoz kapcsolódó jogrendszer teljes körű áttekintése, ami a jövő év végére zárulhat le.
Beszámolt róla: a vajdasági magyarság mintegy fele igényelte és kapta meg a magyar állampolgárságot, ami messze a legmagasabb arány a Kárpát-medencében. A VMSZ ugyanakkor – a parlamenti többség részeként – olyan országot akar létrehozni Szerbiában, amelyből magyarként sem kell elmenekülni – hangsúlyozta Pásztor István a Tusványosként emlegetett szabadegyetemen.
Fontos a magyar segítség
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke rámutatott, a nehéz helyzetbe került közösség számára fontos segítség a magyarság szolidaritása, a magyar kormány támogatása. Mint mondta, a politikai küzdelem előtt új perspektívát nyitott az, hogy – bár Ukrajna nem uniós tagállam – a Fidesz–KDNP-nek köszönhetően a kárpátaljai magyarságnak most már az Európai Parlamentben is van képviselője.
Rámutatott: a magyarság számára a biztonság a legfontosabb kérdés, hiszen az országban háború van, a katonai behívók a magyarságot is érintik, és magyar áldozat is van. A KMKSZ elnöke hozzátette: Kárpátalján megjelentek a kelet-ukrajnai menekültek, és bár létszámuk még nem éri el az ezret, félő, hogy amennyiben jelenséggé válik, a térség etnikai arányainak megváltozásához és feszültségekhez vezethet.
Berényi József, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke arról számolt be, hogy megszűnt a parlamenti képviselet nélkül maradt MKP körüli elbizonytalanodás, és részint a Fidesz–KDNP-kormány stabil támogatásának is köszönhetően, az MKP mind a megyei, mind köztársasági elnöki választáson jól szerepelt.
Cél az egymillió új magyar állampolgár
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azt mondta, a demokrácia-központok 32 irodás hálózata az erdélyi igénylők mintegy kétharmadának segített a magyar állampolgársági kérelem beterjesztésében és kész folytatni a munkát, hogy a mostani parlamenti ciklus végéig a honosítottak száma elérhesse az egymilliót. Hozzátette: az országgyűlési választások alkalmával az erdélyi magyar állampolgárok mintegy kétharmada regisztrált és büszke arra, hogy hozzájárultak a Fidesz–KDNP kétharmados győzelméhez.
Az EMNP elnöke szerint a következő négy év feladata a nemzetpolitikai keretek tartalommal való megtöltése lesz. Úgy vélte, az előző ciklus elsősorban a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal maradt adós.
A külhoni magyar pártvezetők jelenlétét kihasználva péntek este Bálványoson ülésezik a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács.
MNO.hu
2014. július 25.
Győri Enikő: az uniónak be kell tartania saját szabályait
Bognár Renáta az MTI különtudósítója jelenti: Győri Enikő külügyi államtitkár szerint az Európai Uniónak be kell tartania saját szabályait, ha ez nem így történik, akkor komoly problémái lesznek.
A külügyi államtitkár a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki, az EU integráció alkotmányos korlátai címmel tartott rendezvényén a Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök megválasztása körül kialakult helyzetre utalva úgy vélekedett: ha elkezdik túl tágan értelmezni a jogot, az nagyon veszélyes lehet. Az unió politikai, érték- és jogi közösség, és ha a saját szabályaikat nem tartják be, nagyon nagy bajban lesznek - tette hozzá.
Az ukrán válságról azt mondta: a háború sosem jó, s az unió arról szól, hogy nincs háború. Lehet szidni az uniót, ez manapság divat is, de érdemes belegondolni, hogy néz ki Európa, mióta létrejött az unió. Szerinte észhez kell térni, mert az, hogy béke van (az EU-ban), nem magától értetődő. Az semmilyen jogelv alapján nem magyarázható, hogy egy ország elfoglal egy másik államhoz tartozó területet. Úgy látta: az ukrán válság kapcsán tudott az unió gyors lenni, van reakcióképessége a szervezetnek.
Sokkal egységesebbnek kell lenni ugyanakkor külpolitikai kérdésekben, és a maláj utasszállító gép kapcsán is ki kell jelenteni: nem lehet "lenyelni" a történteket.
Oroszország márciusban bekebelezte az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet, miután az év eleji véres kijevi tömegtüntetések hatására megbukott az akkori ukrán kormányzat, Viktor Janukovics oroszbarát elnök Oroszországba menekült, s Kijevben Nyugat-barát vezetés jutott hatalomra. A kelet-ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyékben oroszbarát szakadárok hónapok óta fegyveres harcot vívnak az őket terroristáknak tekintő, s ellenük hadjáratot indító ukrán kormányerőkkel. Múlt csütörtökön Kelet-Ukrajna felett lezuhant a Malaysia Airlines légitársaság repülőgépe, fedélzetén 298 emberrel. Kijev és a nyugati országok azt gyanítják, hogy a szakadárok lőtték le a gépet egy, Oroszországtól beszerzett Buk-üteggel, de Moszkva és a lázadók ezt cáfolták. Az Európai Unió a Krím Oroszországhoz csatolása és Moszkva Ukrajna-politikája miatt március óta több lépcsőben több tucat orosz, illetve oroszpárti ukrán állampolgárt, valamint több céget büntetett az EU-ban elérhető javainak - alapvetően bankszámláinak - befagyasztásával, valamint egyesek esetében beutazási tilalommal is.
Győri Enikő a Tusványosként emlegetett szabadegyetemen tartott előadásában úgy vélekedett, hogy a magyar kisebbségnek mindig ereje volt az, hogy jogszerűen lépett fel. Ennek így kell maradnia a jövőben is - szögezte le. Problémának látta azonban, hogy nincsenek nemzeti ügyek, amely köré 15 millióan fel tudnának sorakozni.
Sógor Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) európai parlamenti (EP-) képviselője azt mondta: a lisszaboni szerződés "olyan koktél, amelyet olyan pohárba töltöttek, ami félig tele van, félig üres". Szerinte az integráció alkotmányos korlátait "bontogatni" kellene, erre lehetőséget ad maga a szerződés is. Úgy látta: a nyelvi diverzitás tagállamokon belül is lehetséges, és a diszkriminációt le kell küzdeni. Lehetőségként említette még a polgári kezdeményezést és a szakpolitika területét is. Reméli, hogy előbb-utóbb Románia meghallgatja az Európa Tanács ajánlásait.
Kiemelte: Ukrajnában háború van, és ilyenkor az a legfontosabb, hogy mi a kárpátaljai magyarok érdeke és mit lehet tenni értük. Óva intett a felelőtlen nyilatkozatoktól, amelyekből szerinte van bőven.
Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja EP-képviselője szerint nagyon összetett kérdésről van szó, és nemcsak jogi aspektusai vannak, ez politikai és "pszichológiai-lelki érettségi kérdése is". Az EU működésén javítani szeretnének, de alternatívája nincs - jelentette ki.
Úgy látta: az Ukrajnával kapcsolatos válság elő fogja segíteni a közös uniós kül- és biztonságpolitika tekintetében a közös gondolkodást, s bár nem lehet látni, hogy a válságnak mi lesz a vége, a kijózanodás jelei már tapasztalhatóak.
Az EU-nak el kell döntenie, hatalmi pozícióban akar-e megjelenni és képes-e rá - jegyezte meg, hozzátéve: az unió már több alkalommal bizonyította, mennyire sérülékeny.
Szerinte azt is meg kell nézni, milyen kérdésekben kell központosítani, és milyenekben nem, s hol hatékony az unió. Az emberek mindennapjait érintő kérdésekben a jelenleginél is jobban kellene decentralizálni - jegyezte meg.
Kijelentette: a kisebbségvédelmi témát is kezelni kell valamilyen módon, az unió viselkedése kétarcú e téren. A kettős mérce nem maradhat fenn - rögzítette.
Szavai szerint ideje volna ugyanakkor a magyar naivitásokkal is leszámolni, nem lenne szabad olyat mondani, hogy a szlovák-magyar viszony soha nem volt olyan jó, mint most.
Tusnádfürdő, 2014. július 25., péntek (MTI)
Bognár Renáta az MTI különtudósítója jelenti: Győri Enikő külügyi államtitkár szerint az Európai Uniónak be kell tartania saját szabályait, ha ez nem így történik, akkor komoly problémái lesznek.
A külügyi államtitkár a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki, az EU integráció alkotmányos korlátai címmel tartott rendezvényén a Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök megválasztása körül kialakult helyzetre utalva úgy vélekedett: ha elkezdik túl tágan értelmezni a jogot, az nagyon veszélyes lehet. Az unió politikai, érték- és jogi közösség, és ha a saját szabályaikat nem tartják be, nagyon nagy bajban lesznek - tette hozzá.
Az ukrán válságról azt mondta: a háború sosem jó, s az unió arról szól, hogy nincs háború. Lehet szidni az uniót, ez manapság divat is, de érdemes belegondolni, hogy néz ki Európa, mióta létrejött az unió. Szerinte észhez kell térni, mert az, hogy béke van (az EU-ban), nem magától értetődő. Az semmilyen jogelv alapján nem magyarázható, hogy egy ország elfoglal egy másik államhoz tartozó területet. Úgy látta: az ukrán válság kapcsán tudott az unió gyors lenni, van reakcióképessége a szervezetnek.
Sokkal egységesebbnek kell lenni ugyanakkor külpolitikai kérdésekben, és a maláj utasszállító gép kapcsán is ki kell jelenteni: nem lehet "lenyelni" a történteket.
Oroszország márciusban bekebelezte az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet, miután az év eleji véres kijevi tömegtüntetések hatására megbukott az akkori ukrán kormányzat, Viktor Janukovics oroszbarát elnök Oroszországba menekült, s Kijevben Nyugat-barát vezetés jutott hatalomra. A kelet-ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyékben oroszbarát szakadárok hónapok óta fegyveres harcot vívnak az őket terroristáknak tekintő, s ellenük hadjáratot indító ukrán kormányerőkkel. Múlt csütörtökön Kelet-Ukrajna felett lezuhant a Malaysia Airlines légitársaság repülőgépe, fedélzetén 298 emberrel. Kijev és a nyugati országok azt gyanítják, hogy a szakadárok lőtték le a gépet egy, Oroszországtól beszerzett Buk-üteggel, de Moszkva és a lázadók ezt cáfolták. Az Európai Unió a Krím Oroszországhoz csatolása és Moszkva Ukrajna-politikája miatt március óta több lépcsőben több tucat orosz, illetve oroszpárti ukrán állampolgárt, valamint több céget büntetett az EU-ban elérhető javainak - alapvetően bankszámláinak - befagyasztásával, valamint egyesek esetében beutazási tilalommal is.
Győri Enikő a Tusványosként emlegetett szabadegyetemen tartott előadásában úgy vélekedett, hogy a magyar kisebbségnek mindig ereje volt az, hogy jogszerűen lépett fel. Ennek így kell maradnia a jövőben is - szögezte le. Problémának látta azonban, hogy nincsenek nemzeti ügyek, amely köré 15 millióan fel tudnának sorakozni.
Sógor Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) európai parlamenti (EP-) képviselője azt mondta: a lisszaboni szerződés "olyan koktél, amelyet olyan pohárba töltöttek, ami félig tele van, félig üres". Szerinte az integráció alkotmányos korlátait "bontogatni" kellene, erre lehetőséget ad maga a szerződés is. Úgy látta: a nyelvi diverzitás tagállamokon belül is lehetséges, és a diszkriminációt le kell küzdeni. Lehetőségként említette még a polgári kezdeményezést és a szakpolitika területét is. Reméli, hogy előbb-utóbb Románia meghallgatja az Európa Tanács ajánlásait.
Kiemelte: Ukrajnában háború van, és ilyenkor az a legfontosabb, hogy mi a kárpátaljai magyarok érdeke és mit lehet tenni értük. Óva intett a felelőtlen nyilatkozatoktól, amelyekből szerinte van bőven.
Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja EP-képviselője szerint nagyon összetett kérdésről van szó, és nemcsak jogi aspektusai vannak, ez politikai és "pszichológiai-lelki érettségi kérdése is". Az EU működésén javítani szeretnének, de alternatívája nincs - jelentette ki.
Úgy látta: az Ukrajnával kapcsolatos válság elő fogja segíteni a közös uniós kül- és biztonságpolitika tekintetében a közös gondolkodást, s bár nem lehet látni, hogy a válságnak mi lesz a vége, a kijózanodás jelei már tapasztalhatóak.
Az EU-nak el kell döntenie, hatalmi pozícióban akar-e megjelenni és képes-e rá - jegyezte meg, hozzátéve: az unió már több alkalommal bizonyította, mennyire sérülékeny.
Szerinte azt is meg kell nézni, milyen kérdésekben kell központosítani, és milyenekben nem, s hol hatékony az unió. Az emberek mindennapjait érintő kérdésekben a jelenleginél is jobban kellene decentralizálni - jegyezte meg.
Kijelentette: a kisebbségvédelmi témát is kezelni kell valamilyen módon, az unió viselkedése kétarcú e téren. A kettős mérce nem maradhat fenn - rögzítette.
Szavai szerint ideje volna ugyanakkor a magyar naivitásokkal is leszámolni, nem lenne szabad olyat mondani, hogy a szlovák-magyar viszony soha nem volt olyan jó, mint most.
Tusnádfürdő, 2014. július 25., péntek (MTI)
2014. július 26.
Közlemény
Tőkés László a magyar kormányfővel tartott előadást a Tusványoson
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével, a Fidesz elnökével közösen tartott nagy közönség- és médiaérdeklődést kiváltó fórumot Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik július 26-i zárórendezvényeként. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a bálványosi folyamat egyik elindítója volt a protokollmentes fórum moderátora.
Elsőként a kormányfő kapott szót, előadását a magyar közmédia élőben közvetítette. Az erdélyi szabadegyetem visszatérő előadójaként Orbán Viktor azzal kezdte, hogy legutóbbi tusványosi beszéde óta a kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők megnyerték a választásokat Magyarországon. Hozzátette, a „morális egyensúly” megnyilvánulásának tekinti a kétharmados győzelmet, hiszen 2004 decemberében az államhatárokon kívül élő magyarok visszafogadása ellen szavazó erők „úgy nyerték el méltó büntetésüket”, hogy a határon túli magyarok voksaival jött össze a Fidesz–KDNP kétharmada. Az elmúlt negyedszázadot kiértékelő idei szabadegyetemre 1989-es rendszerváltóként kapott meghívás, ezért rámutatott: azóta felnőtt egy olyan nemzedék, amely – személyes élmények híján – már nem tud referenciapontként tekinteni a rendszerváltásra. Amit ennyi idő után le kellene már zárni, ma ugyanis hasznosabb a világban most zajló változásról gondolkodni, a 2008-ban nyilvánvalóvá vált világgazdasági, világhatalmi átrendeződést tekintve kiindulópontnak – mondta a nemzet miniszterelnöke –, hiszen a polgárok a magyar vezetőktől azt várják el, hogy dolgozzák ki azt az új államszerveződést, amely a liberális államszerveződés korszaka után – a kereszténységet, szabadságot, az emberi jogokat tiszteletben tartva – ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget. „Félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei magyar közösségnek, sőt a világon szétszóródott teljes magyar nemzeti közösségnek” – mondta egyebek mellett Orbán Viktor.
Tőkés László a maga során egy történeti áttekintéssel és egy aktuálpolitikai körképpel kezdte, melynek során kijelentette: Romániában nem zárult le a rendszerváltás, mert még mindig az „utódkommunisták” vannak hatalmon. „Nem engedünk a 48-ból, 56-ból és 89-ből. Befejezetlen forradalmainkat be kell fejeznünk, a rendszerváltozást be kell fejeznünk” – fogalmazott, majd vitába szállt azzal a tusványosi gondolattal, hogy 25 év múlva már az autonóm Székelyföld lehet a gazdája a szabadegyetemnek. „Legyen világos: nincs másik 25 esztendőnk a tehetetlen kivárásra. Most kell cselekedni. Most van itt az ideje az autonómiának” – jelentette ki. Már csak azért is, mert az erdélyi magyar közösség olyan nyomás alatt van ma is, hogy az asszimiláció és kivándorlás kártékony következményei nyilvánvalóak, és folyamatosan zajlik Székelyföld gyarmatosítása. Bebizonyosodott, hogy a ránk kényszerített hagyományos kisebbségpolitika, az európai normák és az egyéni jogokra való hivatkozás a magyarok esetében nem járt eredménnyel. Egyedül az önrendelkezés teljes kivívása hozhat jövőt és felemelkedést. Mint mondta, áttörést kell elérni az autonómia kérdésében nemcsak a magyarok, hanem a kisebbségben élő román közösségek javára is. Úgy vélte, Európa is megérett arra, hogy rendszerváltozást hajtson végre, mert jelenleg elutasítja, hogy az őshonos kisebbségi közösségek ügyeivel foglalkozzék. Szükségesnek nevezte, hogy Európa is szolidárissá váljon a nemzeti kisebbségek törekvéseivel. „Magunktól nem leszünk képesek véghezvinni a kívánt változásokat” – tette hozzá az EP-képviselő. Kijelentette: ahhoz, hogy Európa meghallhassa az autonómiaigényt, a magyar közösségek képviselőinek ugyanazt kell mondaniuk. Európa könnyen lesöpri az asztalról autonómiatörekvésünket, ha a magyar vezetők mást és mást mondanak neki ebben a tárgyban. Ugyanazt kell mondani Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Kijevben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban – hangoztatta Tőkés László. Lelkipásztori minőségében bibliai példákat is felhozott, igei alapú gondolatokat fogalmazott meg. A „lészen autonómia” kijelentéssel például az ószövetségi „legyen világosságot” ötvözte Gábor Áron 1848-as „lészen ágyú” fogadalmával.
Orbán Viktor gondolatait folytatva Tőkés László úgy fogalmazott, a magyarországi választások által megtörtént a teljes mértékű korrekciója annak a trianoni típusú kisiklásnak, aminek tíz évvel ezelőtt, 2004-ben – a már említett népszavazás alkalmával – lehettünk tanúi. Magyarország és a nemzetrészek elszántságával és politikai akaratával felállhatunk poszttrianoni és posztkommunista legyöngült állapotunkból. Romániában és az Európai Unióban is szükség volna olyan – a Magyarországon 2010 és 2014 óta zajló – második rendszerváltásra, ami nem csak ideológiai, de nemzetpolitikai szinten is végbemegy. A rendszerváltáshoz azonban párbeszédre van szükség: a bálványosi folyamathoz hasonló magyar-román és magyar-magyar párbeszédre. Tőkés László szerint Romániában még nem alakult ki a párbeszéd kultúrája, de még az RMDSZ vezetői is elzárkóznak az őket bírálókkal való dialógustól, lám, a meghívás ellenére távol maradtak az idei Tusványostól is. A jövőben senki sem térhet ki a párbeszéd elől – jelentette ki Tőkés László. Az összefogást sürgetve azzal zárta beszédét: ahhoz, hogy komolyan vegyenek bennünket, egységesítenünk kell autonómiapolitikánkat.
Egy felvetésre reagálva az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke leszögezte: a romániai magyar politikai összefogás meghiúsulása miatt történhetett meg, hogy ő maga most fideszes képviselőként tagja az Európai Parlamentnek, amiben nem lehet kivetnivalót találni, hiszen a Fidesz–KDNP egy nemzeti listát állított és vitt győzelemre az EP-választásokkor. Ettől ő még továbbra is erdélyi képviselőként szolgálja a magyarság ügyét Brüsszelben és Strasbourgban, illetve ahol kell.
Tusnádfürdő, 2014. július 26.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája
Tőkés László a magyar kormányfővel tartott előadást a Tusványoson
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével, a Fidesz elnökével közösen tartott nagy közönség- és médiaérdeklődést kiváltó fórumot Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik július 26-i zárórendezvényeként. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a bálványosi folyamat egyik elindítója volt a protokollmentes fórum moderátora.
Elsőként a kormányfő kapott szót, előadását a magyar közmédia élőben közvetítette. Az erdélyi szabadegyetem visszatérő előadójaként Orbán Viktor azzal kezdte, hogy legutóbbi tusványosi beszéde óta a kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők megnyerték a választásokat Magyarországon. Hozzátette, a „morális egyensúly” megnyilvánulásának tekinti a kétharmados győzelmet, hiszen 2004 decemberében az államhatárokon kívül élő magyarok visszafogadása ellen szavazó erők „úgy nyerték el méltó büntetésüket”, hogy a határon túli magyarok voksaival jött össze a Fidesz–KDNP kétharmada. Az elmúlt negyedszázadot kiértékelő idei szabadegyetemre 1989-es rendszerváltóként kapott meghívás, ezért rámutatott: azóta felnőtt egy olyan nemzedék, amely – személyes élmények híján – már nem tud referenciapontként tekinteni a rendszerváltásra. Amit ennyi idő után le kellene már zárni, ma ugyanis hasznosabb a világban most zajló változásról gondolkodni, a 2008-ban nyilvánvalóvá vált világgazdasági, világhatalmi átrendeződést tekintve kiindulópontnak – mondta a nemzet miniszterelnöke –, hiszen a polgárok a magyar vezetőktől azt várják el, hogy dolgozzák ki azt az új államszerveződést, amely a liberális államszerveződés korszaka után – a kereszténységet, szabadságot, az emberi jogokat tiszteletben tartva – ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget. „Félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei magyar közösségnek, sőt a világon szétszóródott teljes magyar nemzeti közösségnek” – mondta egyebek mellett Orbán Viktor.
Tőkés László a maga során egy történeti áttekintéssel és egy aktuálpolitikai körképpel kezdte, melynek során kijelentette: Romániában nem zárult le a rendszerváltás, mert még mindig az „utódkommunisták” vannak hatalmon. „Nem engedünk a 48-ból, 56-ból és 89-ből. Befejezetlen forradalmainkat be kell fejeznünk, a rendszerváltozást be kell fejeznünk” – fogalmazott, majd vitába szállt azzal a tusványosi gondolattal, hogy 25 év múlva már az autonóm Székelyföld lehet a gazdája a szabadegyetemnek. „Legyen világos: nincs másik 25 esztendőnk a tehetetlen kivárásra. Most kell cselekedni. Most van itt az ideje az autonómiának” – jelentette ki. Már csak azért is, mert az erdélyi magyar közösség olyan nyomás alatt van ma is, hogy az asszimiláció és kivándorlás kártékony következményei nyilvánvalóak, és folyamatosan zajlik Székelyföld gyarmatosítása. Bebizonyosodott, hogy a ránk kényszerített hagyományos kisebbségpolitika, az európai normák és az egyéni jogokra való hivatkozás a magyarok esetében nem járt eredménnyel. Egyedül az önrendelkezés teljes kivívása hozhat jövőt és felemelkedést. Mint mondta, áttörést kell elérni az autonómia kérdésében nemcsak a magyarok, hanem a kisebbségben élő román közösségek javára is. Úgy vélte, Európa is megérett arra, hogy rendszerváltozást hajtson végre, mert jelenleg elutasítja, hogy az őshonos kisebbségi közösségek ügyeivel foglalkozzék. Szükségesnek nevezte, hogy Európa is szolidárissá váljon a nemzeti kisebbségek törekvéseivel. „Magunktól nem leszünk képesek véghezvinni a kívánt változásokat” – tette hozzá az EP-képviselő. Kijelentette: ahhoz, hogy Európa meghallhassa az autonómiaigényt, a magyar közösségek képviselőinek ugyanazt kell mondaniuk. Európa könnyen lesöpri az asztalról autonómiatörekvésünket, ha a magyar vezetők mást és mást mondanak neki ebben a tárgyban. Ugyanazt kell mondani Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Kijevben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban – hangoztatta Tőkés László. Lelkipásztori minőségében bibliai példákat is felhozott, igei alapú gondolatokat fogalmazott meg. A „lészen autonómia” kijelentéssel például az ószövetségi „legyen világosságot” ötvözte Gábor Áron 1848-as „lészen ágyú” fogadalmával.
Orbán Viktor gondolatait folytatva Tőkés László úgy fogalmazott, a magyarországi választások által megtörtént a teljes mértékű korrekciója annak a trianoni típusú kisiklásnak, aminek tíz évvel ezelőtt, 2004-ben – a már említett népszavazás alkalmával – lehettünk tanúi. Magyarország és a nemzetrészek elszántságával és politikai akaratával felállhatunk poszttrianoni és posztkommunista legyöngült állapotunkból. Romániában és az Európai Unióban is szükség volna olyan – a Magyarországon 2010 és 2014 óta zajló – második rendszerváltásra, ami nem csak ideológiai, de nemzetpolitikai szinten is végbemegy. A rendszerváltáshoz azonban párbeszédre van szükség: a bálványosi folyamathoz hasonló magyar-román és magyar-magyar párbeszédre. Tőkés László szerint Romániában még nem alakult ki a párbeszéd kultúrája, de még az RMDSZ vezetői is elzárkóznak az őket bírálókkal való dialógustól, lám, a meghívás ellenére távol maradtak az idei Tusványostól is. A jövőben senki sem térhet ki a párbeszéd elől – jelentette ki Tőkés László. Az összefogást sürgetve azzal zárta beszédét: ahhoz, hogy komolyan vegyenek bennünket, egységesítenünk kell autonómiapolitikánkat.
Egy felvetésre reagálva az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke leszögezte: a romániai magyar politikai összefogás meghiúsulása miatt történhetett meg, hogy ő maga most fideszes képviselőként tagja az Európai Parlamentnek, amiben nem lehet kivetnivalót találni, hiszen a Fidesz–KDNP egy nemzeti listát állított és vitt győzelemre az EP-választásokkor. Ettől ő még továbbra is erdélyi képviselőként szolgálja a magyarság ügyét Brüsszelben és Strasbourgban, illetve ahol kell.
Tusnádfürdő, 2014. július 26.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája
2014. július 27.
Orbán Viktor „illiberális” demokráciája Tusványoson
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro
2014. július 27.
Dobos László utolsó utazása
Először az ő krisztusi korában láttuk egymást. Amikor először találkoztunk, harminchárom éves volt. Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság. Önkéntelenül felnéztünk rá. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyiket 28-asoknak neveztek. A kommunisták hatalomátvételekor váltak nagykorúvá. Ők lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révészük is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépet rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket. Ők a sikeres és tragikus korosztály. A népi kollégiumok növendékei, a Fényes szelek nemzedéke, az államhatáron Felvidékről Magyarországra 1945 után átszökő, tanulni akaró és tanulni vágyó fiatalság képviselői, akik tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára. Erre, egyetlen lehetőségként a kommunista rendszerbe való beépülés kényszere nyílott számukra. Ezért egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak. Dobos László, aki most csendesen betette maga mögött az ajtót, hogy nekivágjon utolsó utazásának, nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását. Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd a kiebrudalását onnan, ahol valódi elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt. Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket. Kedves László, tudom, néhány éve készülődtél mostani hosszú utadra, szellemedben már nem is voltál közöttünk, lelked pedig ugrásra készen várta tested elszántságát erre az utolsó döntésre. Jó, hogy eddig bírtad. Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk. Köszönjük, a családodnak is. Utazz békességben. Viszontlátásra.
Duray Miklós, Felvidék.ma
Először az ő krisztusi korában láttuk egymást. Amikor először találkoztunk, harminchárom éves volt. Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság. Önkéntelenül felnéztünk rá. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyiket 28-asoknak neveztek. A kommunisták hatalomátvételekor váltak nagykorúvá. Ők lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révészük is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépet rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket. Ők a sikeres és tragikus korosztály. A népi kollégiumok növendékei, a Fényes szelek nemzedéke, az államhatáron Felvidékről Magyarországra 1945 után átszökő, tanulni akaró és tanulni vágyó fiatalság képviselői, akik tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára. Erre, egyetlen lehetőségként a kommunista rendszerbe való beépülés kényszere nyílott számukra. Ezért egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak. Dobos László, aki most csendesen betette maga mögött az ajtót, hogy nekivágjon utolsó utazásának, nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását. Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd a kiebrudalását onnan, ahol valódi elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt. Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket. Kedves László, tudom, néhány éve készülődtél mostani hosszú utadra, szellemedben már nem is voltál közöttünk, lelked pedig ugrásra készen várta tested elszántságát erre az utolsó döntésre. Jó, hogy eddig bírtad. Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk. Köszönjük, a családodnak is. Utazz békességben. Viszontlátásra.
Duray Miklós, Felvidék.ma
2014. július 28.
Tőkés László: Lészen autonómia
Tőkés László európai parlamenti képviselő a Lészen autonómia kijelentéssel parafrazálta a bibliai Legyen világosság gondolatot, illetve Gábor Áron 1848-as Lészen ágyú kijelentését szombaton Tusnádfürdőn a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján tartott előadásában.
A politikus vitába szállt azzal a tusványosi gondolattal, hogy huszonöt év múlva már az autonóm Székelyföld lehet a gazdája a szabadegyetemnek. „Legyen világos: nincs másik huszonöt esztendőnk a tehetetlen kivárásra. Most kell cselekedni. Most van itt az ideje az autonómiának” – jelentette ki. Mint mondta, áttörést kell elérni az autonómia kérdésében nemcsak a magyarok javára, hanem a kisebbségben élő román közösségek javára is.
Tőkés László szerint Romániában nem zárult le a rendszerváltás, mert még mindig az „utódkommunisták” vannak hatalmon. „Nem engedünk a ’48-ból, ’56-ból és ’89-ből. Befejezetlen forradalmainkat be kell fejeznünk, a rendszerváltozást be kell fejeznünk” – fogalmazott a politikus. Úgy vélte, Európa is megérett arra, hogy rendszerváltozást hajtson végre, mert jelenleg elutasítja, hogy az őshonos kisebbségi közösségek ügyeivel foglalkozzék. Szükségesnek nevezte, hogy Európa is szolidárissá váljon a nemzeti kisebbségek törekvéseivel. „Magunktól nem leszünk képesek véghezvinni a kívánt változásokat” – tette hozzá. Kijelentette: ahhoz, hogy Európa meghallhassa az autonómiaigényt, a magyar közösségek képviselőinek ugyanazt kell mondaniuk. Európának „nincs mit kezdenie az autonómiával”, ha a magyar vezetők mást és mást mondanak neki ebben a tárgyban – fűzte hozzá. Ugyanazt kell mondani Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Kijevben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban – hangoztatta Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tőkés László európai parlamenti képviselő a Lészen autonómia kijelentéssel parafrazálta a bibliai Legyen világosság gondolatot, illetve Gábor Áron 1848-as Lészen ágyú kijelentését szombaton Tusnádfürdőn a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján tartott előadásában.
A politikus vitába szállt azzal a tusványosi gondolattal, hogy huszonöt év múlva már az autonóm Székelyföld lehet a gazdája a szabadegyetemnek. „Legyen világos: nincs másik huszonöt esztendőnk a tehetetlen kivárásra. Most kell cselekedni. Most van itt az ideje az autonómiának” – jelentette ki. Mint mondta, áttörést kell elérni az autonómia kérdésében nemcsak a magyarok javára, hanem a kisebbségben élő román közösségek javára is.
Tőkés László szerint Romániában nem zárult le a rendszerváltás, mert még mindig az „utódkommunisták” vannak hatalmon. „Nem engedünk a ’48-ból, ’56-ból és ’89-ből. Befejezetlen forradalmainkat be kell fejeznünk, a rendszerváltozást be kell fejeznünk” – fogalmazott a politikus. Úgy vélte, Európa is megérett arra, hogy rendszerváltozást hajtson végre, mert jelenleg elutasítja, hogy az őshonos kisebbségi közösségek ügyeivel foglalkozzék. Szükségesnek nevezte, hogy Európa is szolidárissá váljon a nemzeti kisebbségek törekvéseivel. „Magunktól nem leszünk képesek véghezvinni a kívánt változásokat” – tette hozzá. Kijelentette: ahhoz, hogy Európa meghallhassa az autonómiaigényt, a magyar közösségek képviselőinek ugyanazt kell mondaniuk. Európának „nincs mit kezdenie az autonómiával”, ha a magyar vezetők mást és mást mondanak neki ebben a tárgyban – fűzte hozzá. Ugyanazt kell mondani Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Kijevben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban – hangoztatta Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 28.
Mentsük, ami menthető
Valakitől kaptam egy paksaméta iratot: két családról személyes iratokat, néhány fotót. Így, a környezetből kiszakítva nem tudok mit kezdeni velük, hiszen nem ismerem a családot, tanulmányba nem tudom beilleszteni. Pedig akadna néhány olyan, amelyet feltétlenül meg kellene őrizni az utókornak.
Többek között a Weitzer János Vagongyár által kiadott igen szép kivitelű oklevelet arról, hogy XY tanoncból szakképzett vasesztergályos lett. (Láttam ilyet berámázva is!) Avagy ugyanabban a gyárban a múlt század elején készült felvétel a vasesztergályosokról. Középen ülnek az idős mesterek, körülöttük állnak a fiatalok. Kordokumentumok. Talán már egyediek, mert az ilyen „hasztalan” papírokkal a kései utódok nem sokat vesződnek. Az elnéptelenedett háztartások felszámolásakor azok felesleges kacatként hamar a szemétbe, esetleg tűzbe kerülnek.
Ha felajánlják, én átveszem ezeket, mert mindegyik érték. De bevallom: nem tudok, mit kezdeni velük, ha nem illenek be érdeklődési körömbe. Mint a fentiek is.
A jelenlegi vagongyárnak nincs olyan levéltára, amelybe beillene. Levéltárosa sem. A megyei múzeumban nincs ki foglalkozzon ilyenekkel, még olyan személy sem akad, aki ezeknek a szövegét megértse. Pedig a város ipartörténete egyedüli a régióban. A politikatörténet mellett megérdemelne néhány tárlót a kiállítótermekben az egykor itt gyártott termékek bemutatása. Felvételek az egykori üzemekből, talán egy-két tárgyi dokumentum is.
Egyszer már javasoltam, most megismétlem: érdekvédelmi szervezetünknek kezdeményeznie kellene egy helyi, netalán országos fotótéka létrehozását. (Előbb-utóbb akadna rendező is.) Legalább mi mentsük, ami még menthető!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)
Valakitől kaptam egy paksaméta iratot: két családról személyes iratokat, néhány fotót. Így, a környezetből kiszakítva nem tudok mit kezdeni velük, hiszen nem ismerem a családot, tanulmányba nem tudom beilleszteni. Pedig akadna néhány olyan, amelyet feltétlenül meg kellene őrizni az utókornak.
Többek között a Weitzer János Vagongyár által kiadott igen szép kivitelű oklevelet arról, hogy XY tanoncból szakképzett vasesztergályos lett. (Láttam ilyet berámázva is!) Avagy ugyanabban a gyárban a múlt század elején készült felvétel a vasesztergályosokról. Középen ülnek az idős mesterek, körülöttük állnak a fiatalok. Kordokumentumok. Talán már egyediek, mert az ilyen „hasztalan” papírokkal a kései utódok nem sokat vesződnek. Az elnéptelenedett háztartások felszámolásakor azok felesleges kacatként hamar a szemétbe, esetleg tűzbe kerülnek.
Ha felajánlják, én átveszem ezeket, mert mindegyik érték. De bevallom: nem tudok, mit kezdeni velük, ha nem illenek be érdeklődési körömbe. Mint a fentiek is.
A jelenlegi vagongyárnak nincs olyan levéltára, amelybe beillene. Levéltárosa sem. A megyei múzeumban nincs ki foglalkozzon ilyenekkel, még olyan személy sem akad, aki ezeknek a szövegét megértse. Pedig a város ipartörténete egyedüli a régióban. A politikatörténet mellett megérdemelne néhány tárlót a kiállítótermekben az egykor itt gyártott termékek bemutatása. Felvételek az egykori üzemekből, talán egy-két tárgyi dokumentum is.
Egyszer már javasoltam, most megismétlem: érdekvédelmi szervezetünknek kezdeményeznie kellene egy helyi, netalán országos fotótéka létrehozását. (Előbb-utóbb akadna rendező is.) Legalább mi mentsük, ami még menthető!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)
2014. július 28.
Pusztító áradások hétvégéje Erdélyben
Hargita és Beszterce-Naszód megyében egyaránt áradásokat okoztak a hétvégi esőzések, közben Marosvásárhely utcáit is elárasztotta egy felhőszakadás során lezúduló vízmennyiség, a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját pedig meg is kellett szakítani az esőzések miatt. Emberáldozatról nem érkezett információ.
Hatalmas árvíz öntötte el vasárnap a Radnai-havasok lábánál található Beszterce-Naszód megyei Újradnát. Marius Rus, a megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője elmondta, a felhőszakadás nyomán megáradt patak egy ingatlant teljesen tönkretett, egy idős házaspár pedig csak nehezen tudott elmenekülni a vizek útjából, a férfi orvosi ellátásra is szorult. A Sajónagyfaluhoz tartozó Sajószentivánon 57 háztartást öntött el a víz tegnapra virradóra.
Hargita megyében szombaton délután okozott károkat az eső. Gazdasági épületekbe és lakóházakba is bement a víz Farkaslaka község néhány településén. Farkaslaka, Szentlélek, Bogárfalva és Malomfalva lakóit kilenc év után ismét megriadtak. Ezúttal nem volt olyan magas a vízszint, mint 2005-ben, körülbelül másfél méterrel alacsonyabban özönlött le az áradat, de így is komoly gondokat okozott.
Kovács Lehel polgármestert telefonon értük el, szabadságáról sietett haza a hír hallatán. Elmondta, hogy az előzetes felmérések alapján több mint 250 gazdaságot érintett az áradás a községben, rengeteg lakóházba bement a víz, a kutak megteltek iszappal, utakat, hidakat, pallókat sodort magával a hirtelen lezúduló vízmennyiség.
Szombaton este hét óra után Bogárfalvára még az úton hömpölygött lefele a víz: a település alacsonyabb részein több házat is elárasztott, és a kerteket elmosta, a gazdasági épületeket is elöntötte.
A Dergő-patak medre nem tudta elnyelni a hirtelen lezúduló esőt. Bálint Vencel, a falu egyik lakója elmondta, hogy habár nem volt akkora a vízszint, mint 2005-ben, ezúttal is óriási anyagi kárt okozott az áradás. Székelyszentléleken a kultúrotthon környékén nem lehetett járni. A bogárfalvi Dergő-patak és a Loki-patak találkozásánál könnyebben mozdítható tárgyakat sodort magával a víz. Rengeteg épületet elárasztott, csűröket, lakóházakat rongált meg.
Balázsi Dénes nyugalmazott lelkész panaszolta el, hogy sajnos a falu kimaradt az árvízvédelmi szabályozási programból, így a sok vizet ott sem tudta elnyelni a patakmeder. A helyiek elmondták, még sertéseket is magával vitt az áradat. Az emberek tehetetlenül várták, amíg a vízszint leapadjon. Közben pedig már gyülekeztek a tűzoltóautók: az udvarhelyszéki önkéntes és hivatásos alakulatok is odasiettek segíteni a takarításban. E két település között ráadásul nem olyan rég került az útra új aszfaltréteg, ami teljesen tönkrement.
A községközpontban hasonlóan nagy gondot okozott az áradás. Ott is lakóházakba, műhelyekbe és gazdasági épületekbe folyt be a víz. Malomfalván is egy-két házat elárasztott. Az előzetes felmérések szerint mintegy egymillió eurós kárt okozott Farkaslaka községben a szombat délután és este lezúdult árvíz.
A hirtelen lezúduló eső a Nagy-Küküllő felső részén is gondot okozott, Zetelaka községben is néhány gazdaságot elárasztott a víz. Ugyanakkor villámcsapás következtében vált a lángok martalékává két gazdasági melléképület Kápolnásfalun.
A szombat esti felhőszakadás számtalan bosszúságot hozott a marosvásárhelyieknek is: az utcák, terek tavakká változtak, a közlekedésben fennakadások keletkeztek. Eközben a szakadó eső félbeszakította szombat délután a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját, néhány percig még búzaszem nagyságú jég is hullott.
Krónika (Kolozsvár)
Hargita és Beszterce-Naszód megyében egyaránt áradásokat okoztak a hétvégi esőzések, közben Marosvásárhely utcáit is elárasztotta egy felhőszakadás során lezúduló vízmennyiség, a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját pedig meg is kellett szakítani az esőzések miatt. Emberáldozatról nem érkezett információ.
Hatalmas árvíz öntötte el vasárnap a Radnai-havasok lábánál található Beszterce-Naszód megyei Újradnát. Marius Rus, a megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője elmondta, a felhőszakadás nyomán megáradt patak egy ingatlant teljesen tönkretett, egy idős házaspár pedig csak nehezen tudott elmenekülni a vizek útjából, a férfi orvosi ellátásra is szorult. A Sajónagyfaluhoz tartozó Sajószentivánon 57 háztartást öntött el a víz tegnapra virradóra.
Hargita megyében szombaton délután okozott károkat az eső. Gazdasági épületekbe és lakóházakba is bement a víz Farkaslaka község néhány településén. Farkaslaka, Szentlélek, Bogárfalva és Malomfalva lakóit kilenc év után ismét megriadtak. Ezúttal nem volt olyan magas a vízszint, mint 2005-ben, körülbelül másfél méterrel alacsonyabban özönlött le az áradat, de így is komoly gondokat okozott.
Kovács Lehel polgármestert telefonon értük el, szabadságáról sietett haza a hír hallatán. Elmondta, hogy az előzetes felmérések alapján több mint 250 gazdaságot érintett az áradás a községben, rengeteg lakóházba bement a víz, a kutak megteltek iszappal, utakat, hidakat, pallókat sodort magával a hirtelen lezúduló vízmennyiség.
Szombaton este hét óra után Bogárfalvára még az úton hömpölygött lefele a víz: a település alacsonyabb részein több házat is elárasztott, és a kerteket elmosta, a gazdasági épületeket is elöntötte.
A Dergő-patak medre nem tudta elnyelni a hirtelen lezúduló esőt. Bálint Vencel, a falu egyik lakója elmondta, hogy habár nem volt akkora a vízszint, mint 2005-ben, ezúttal is óriási anyagi kárt okozott az áradás. Székelyszentléleken a kultúrotthon környékén nem lehetett járni. A bogárfalvi Dergő-patak és a Loki-patak találkozásánál könnyebben mozdítható tárgyakat sodort magával a víz. Rengeteg épületet elárasztott, csűröket, lakóházakat rongált meg.
Balázsi Dénes nyugalmazott lelkész panaszolta el, hogy sajnos a falu kimaradt az árvízvédelmi szabályozási programból, így a sok vizet ott sem tudta elnyelni a patakmeder. A helyiek elmondták, még sertéseket is magával vitt az áradat. Az emberek tehetetlenül várták, amíg a vízszint leapadjon. Közben pedig már gyülekeztek a tűzoltóautók: az udvarhelyszéki önkéntes és hivatásos alakulatok is odasiettek segíteni a takarításban. E két település között ráadásul nem olyan rég került az útra új aszfaltréteg, ami teljesen tönkrement.
A községközpontban hasonlóan nagy gondot okozott az áradás. Ott is lakóházakba, műhelyekbe és gazdasági épületekbe folyt be a víz. Malomfalván is egy-két házat elárasztott. Az előzetes felmérések szerint mintegy egymillió eurós kárt okozott Farkaslaka községben a szombat délután és este lezúdult árvíz.
A hirtelen lezúduló eső a Nagy-Küküllő felső részén is gondot okozott, Zetelaka községben is néhány gazdaságot elárasztott a víz. Ugyanakkor villámcsapás következtében vált a lángok martalékává két gazdasági melléképület Kápolnásfalun.
A szombat esti felhőszakadás számtalan bosszúságot hozott a marosvásárhelyieknek is: az utcák, terek tavakká változtak, a közlekedésben fennakadások keletkeztek. Eközben a szakadó eső félbeszakította szombat délután a szintén Maros megyei Nagyernye fesztiválját, néhány percig még búzaszem nagyságú jég is hullott.
Krónika (Kolozsvár)
2014. július 28.
A bátrak meséje – Kibeszéletlen határtörténetek terápiás jelleggel
„A világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal »működő« határszakasz volt” – beszélgetés Lukács Csaba újságíróval a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történteket felelevenítő, készülőfélben lévő dokumentumfilmről.
– Miközben arról hallani, hogy 12 új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk?
– Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt.
Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik.
Lukács Csaba
Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Médiaintézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Príma Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály-díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll díjjal tüntették ki.
– Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat?
– Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak.
Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempészcsapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, a történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét.
A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba, és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó.
– A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások?
– Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében.
Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták, és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie.
Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni.
– Elsősorban kiktől érkeznek történetek?
– Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak.
Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta.
– Jelentkeztek már az átszökésben segítők?
– Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke.
– A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nemcsak székelyek történetével foglalkoznak.
– Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok.
A világ huszonegynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál.
– A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során?
– Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ.
Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni a schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna.
– Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán?
– Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik.
Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez.
Dénes Ida, Krónika (Kolozsvár)
„A világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal »működő« határszakasz volt” – beszélgetés Lukács Csaba újságíróval a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történteket felelevenítő, készülőfélben lévő dokumentumfilmről.
– Miközben arról hallani, hogy 12 új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk?
– Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt.
Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik.
Lukács Csaba
Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Médiaintézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Príma Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály-díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll díjjal tüntették ki.
– Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat?
– Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak.
Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempészcsapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, a történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét.
A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba, és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó.
– A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások?
– Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében.
Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták, és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie.
Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni.
– Elsősorban kiktől érkeznek történetek?
– Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak.
Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta.
– Jelentkeztek már az átszökésben segítők?
– Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke.
– A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nemcsak székelyek történetével foglalkoznak.
– Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok.
A világ huszonegynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál.
– A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során?
– Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ.
Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni a schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna.
– Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán?
– Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik.
Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez.
Dénes Ida, Krónika (Kolozsvár)
2014. július 28.
Halódik a Népszava?
A történelem ismételni látszik önmagát.
A csőd szélén áll a Népszava, s mint megtudhattuk az egyik lapmentő pódiumbeszélgetésből, eddig is csak azért húzta, mert rendszeres hirdetője volt a balliberális sajtó által annyit támadott Simicska-féle Közgép. Hogy miért jó a kormánynak és a mögötte álló gazdasági holdudvarnak, hogy táplálja az ellenséges sajtót, miközben forráshiány miatt megszűnik a Nagy Magyarország című, nemzeti hangvételű történelmi folyóirat, azt nem tudom felfogni, de itt és most inkább az az érdekes, hogy a Népszava 2010 óta zihálva gyűlölködik a kormány ellen, miközben annak hirdetései nélkül aligha tudott volna meglenni.
Ugyanezen a pódiumbeszélgetésen fejtette ki Tamás Gáspár Miklós, hogy a jobboldalnak érdeke a baloldal léte, mert ahhoz képest határozza meg önmagát. Micsoda tévedés! Mintha azt mondanánk, hogy a betegség érdeke a szervezetnek, mert csak úgy marad egészséges. Nem. A betegség nem érdeke sem az egyénnek, sem a nemzetnek.
A „baloldal” nevű betegségre ment rá a történelmi Magyarország, a baloldal által ma is sztárolt Károlyi Mihály hazaárulására, az ütőképes, veretlen magyar hadsereg leszerelésére. Erre ment rá a második világháború után a nemzeti polgárság, az arisztokrácia, a középparasztság és értelmiség legjava. Erre ment rá a magyar történelmi folytonosságtudat, ennek köszönhető, hogy az anyaországi lakosság nagy részét elvágták kulturális gyökereitől, s most románozza az erdélyi, és szlovákozza a felvidéki nemzettársait.
Nem a szellemi kútmérgezés érdeke a jobboldalnak és a magyar nemzeti közösségünknek, hanem az, hogy minden Népszavához hasonló hangvételű orgánum, a 168 óra, a Hetek, az RTL klub és hadd ne soroljam, jusson a Népszava sorsára, már persze, ha alá nem nyúl valaki a „piacról” a jelek szerint megélni már régen képtelen nemzetellenes hecclapnak.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A történelem ismételni látszik önmagát.
A csőd szélén áll a Népszava, s mint megtudhattuk az egyik lapmentő pódiumbeszélgetésből, eddig is csak azért húzta, mert rendszeres hirdetője volt a balliberális sajtó által annyit támadott Simicska-féle Közgép. Hogy miért jó a kormánynak és a mögötte álló gazdasági holdudvarnak, hogy táplálja az ellenséges sajtót, miközben forráshiány miatt megszűnik a Nagy Magyarország című, nemzeti hangvételű történelmi folyóirat, azt nem tudom felfogni, de itt és most inkább az az érdekes, hogy a Népszava 2010 óta zihálva gyűlölködik a kormány ellen, miközben annak hirdetései nélkül aligha tudott volna meglenni.
Ugyanezen a pódiumbeszélgetésen fejtette ki Tamás Gáspár Miklós, hogy a jobboldalnak érdeke a baloldal léte, mert ahhoz képest határozza meg önmagát. Micsoda tévedés! Mintha azt mondanánk, hogy a betegség érdeke a szervezetnek, mert csak úgy marad egészséges. Nem. A betegség nem érdeke sem az egyénnek, sem a nemzetnek.
A „baloldal” nevű betegségre ment rá a történelmi Magyarország, a baloldal által ma is sztárolt Károlyi Mihály hazaárulására, az ütőképes, veretlen magyar hadsereg leszerelésére. Erre ment rá a második világháború után a nemzeti polgárság, az arisztokrácia, a középparasztság és értelmiség legjava. Erre ment rá a magyar történelmi folytonosságtudat, ennek köszönhető, hogy az anyaországi lakosság nagy részét elvágták kulturális gyökereitől, s most románozza az erdélyi, és szlovákozza a felvidéki nemzettársait.
Nem a szellemi kútmérgezés érdeke a jobboldalnak és a magyar nemzeti közösségünknek, hanem az, hogy minden Népszavához hasonló hangvételű orgánum, a 168 óra, a Hetek, az RTL klub és hadd ne soroljam, jusson a Népszava sorsára, már persze, ha alá nem nyúl valaki a „piacról” a jelek szerint megélni már régen képtelen nemzetellenes hecclapnak.
Borbély Zsolt Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. július 29.
A SRI feladatának tekinti a területi autonómia megakadályozását
A román hírszerzés feladatának tekinti, hogy megakadályozza a területi autonómia megvalósulását Románia területén – derült ki a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatójának egy hétfői nyilatkozatából. George Maiorral az egyik román hírportál készített interjút, amelyet interneten is közvetítettek. Egyebek között arról kérdezték, hogyan értékeli a magyar miniszterelnöknek az erdélyi Tusnádfürdőn szombaton mondott beszédét, és Orbán Viktor azon politikáját, „amellyel megpróbálja visszaadni a magyarok meggyőződését, hogy ők egy, fontos dolgok megvalósítására képes nagy nemzetet alkotnak".
George Maior azt mondta: a SRI igazgatójaként nem akarja kommentálni Orbán Viktor szavait, de azon van, hogy „ez a propaganda" ne alakuljon át konkrét cselekvéssé Románia területén.
„Azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul" – jelentette ki a román hírszerzés igazgatója.
George Maior megjegyezte: hibának tartja azokat a kísérleteket, amelyek a 19 századra emlékeztető nacionalizmussal próbálják feléleszteni a nemzeti büszkeséget a 21. század globalizált világában. Hozzátette: nem feltétlenül Orbán Viktorra utal.
Orbán Viktor miniszterelnök szombaton Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor rendezvényén tartott előadást és válaszolt a hallgatóság kérdéseire. A román-magyar viszonyról szólva kiemelte: az elmúlt másfél-két évben nem volt olyan magyar kormányfői nyilatkozat, amely ne adta volna meg a tiszteletet a román népnek és vezetőinek, de román oldalról hosszú az ilyen nyilatkozatok listája. Szerinte a tisztelet és a nyitottság a kulcskérdés, és azt ígérte, továbbra is megadja a tiszteletet, ami kijár a román népnek és a vezetőinek, és mindig nyitott lesz azon kérdésekre, amelyek megtárgyalása indokolt.
MTI, Erdély.ma
A román hírszerzés feladatának tekinti, hogy megakadályozza a területi autonómia megvalósulását Románia területén – derült ki a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatójának egy hétfői nyilatkozatából. George Maiorral az egyik román hírportál készített interjút, amelyet interneten is közvetítettek. Egyebek között arról kérdezték, hogyan értékeli a magyar miniszterelnöknek az erdélyi Tusnádfürdőn szombaton mondott beszédét, és Orbán Viktor azon politikáját, „amellyel megpróbálja visszaadni a magyarok meggyőződését, hogy ők egy, fontos dolgok megvalósítására képes nagy nemzetet alkotnak".
George Maior azt mondta: a SRI igazgatójaként nem akarja kommentálni Orbán Viktor szavait, de azon van, hogy „ez a propaganda" ne alakuljon át konkrét cselekvéssé Románia területén.
„Azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul" – jelentette ki a román hírszerzés igazgatója.
George Maior megjegyezte: hibának tartja azokat a kísérleteket, amelyek a 19 századra emlékeztető nacionalizmussal próbálják feléleszteni a nemzeti büszkeséget a 21. század globalizált világában. Hozzátette: nem feltétlenül Orbán Viktorra utal.
Orbán Viktor miniszterelnök szombaton Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor rendezvényén tartott előadást és válaszolt a hallgatóság kérdéseire. A román-magyar viszonyról szólva kiemelte: az elmúlt másfél-két évben nem volt olyan magyar kormányfői nyilatkozat, amely ne adta volna meg a tiszteletet a román népnek és vezetőinek, de román oldalról hosszú az ilyen nyilatkozatok listája. Szerinte a tisztelet és a nyitottság a kulcskérdés, és azt ígérte, továbbra is megadja a tiszteletet, ami kijár a román népnek és a vezetőinek, és mindig nyitott lesz azon kérdésekre, amelyek megtárgyalása indokolt.
MTI, Erdély.ma
2014. július 29.
Populista "etetés"
Románia rendszerváltás utáni történetében mindig "slágertéma" volt Magyarország, Erdély, Tőkés László és Orbán Viktor, vagy bármelyik magyar politikus, aki belépett az országba, és arról beszélt valahol, hogy támogatja az erdélyi magyarság jogköveteléseit. Kapóra jött választási kampányok idején, de mindig jól jött akkor is, amikor a magyarság jogait csorbító intézkedéseket akartak meghozni.
Örökzöld téma volt huszonöt éven át, ám mégis voltak úgymond "csúcsszezonok", amikor még ádázabban lobbant fel a magyargyűlölet. Ilyen például március 15, mostanában március 10, de a "legkitüntetőbb" figyelmet mindig a bálványosi nyári szabadegyetem kapta, ahol néha látványos barátkozásoknak is tanúi lehettünk, de a román sajtó nagyobbik fele mindig ugyanolyan ádáz ellenségességgel reagált az ott elhangzottakra.
A magyar miniszterelnök szombati beszéde is elérte a kívánt hatást. A központi sajtó ironikusan ahhoz a feleséghez hasonlította, aki a városban a barátnőinek mondja el a panaszát, mert otthon senki sem figyel rá. Ezért aztán egy évben egyszer, minden dolgát sutba vetve, elmegy Tusnádra, és néhány barátjával, élükön Tőkés Lászlóval és Németh Zsolttal, beleavatkozik Románia belügyeibe. Ilyenkor aztán szabad a szó, lehet szidni, blamálni, ostorozni őket, amit a "szolgálatos kalapácsújságírók" meg is tesznek, és falkában üvöltve küldenek vissza a pusztába mindenkit, aki nem az ő szájízük szerint beszél.
Most sem történt másképp. Egyik "politikai elemző" egyenesen Ceausescuhoz hasonlította a magyar kormányfőt. Egy ismert politikus, egyike a percről percre szaporodó államelnökjelölteknek, arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése terén Románia messzemenően tiszteletben tartja az európai szabványokat, az ország regionális átalakítását pedig nem etnikai, hanem kizárólag gazdasági szempontok alapján hajtják végre. Illetve hogy Magyarország geopolitikai törekvéseitől függetlenül a Moszkva–Budapest-tengely sohasem szeli majd át Románia egyetlen régióját sem.
Csak néhány példa, még csak nem is a legvehemensebb reakciókból. Talán jobban tennék azok, akik az állam szuverenitását féltik, ha arra figyelnének, hogy közel húszmillió, adóterhektől megnyomorított, energiaáraktól terrorizált ember nem nacionalista szólamokat vár tőlük, hanem azt, hogy bár egy részét betartsák a választási ígéreteiknek. Ez a pszichológia már nem működik. Az árvíz sújtotta, korgó gyomrú egyszerű román nem lesz boldogabb, tudja, mindez populista "etetés", és nem kerül kenyér attól még az asztalra, ha a politikusok Orbán Viktort szidják.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)
Románia rendszerváltás utáni történetében mindig "slágertéma" volt Magyarország, Erdély, Tőkés László és Orbán Viktor, vagy bármelyik magyar politikus, aki belépett az országba, és arról beszélt valahol, hogy támogatja az erdélyi magyarság jogköveteléseit. Kapóra jött választási kampányok idején, de mindig jól jött akkor is, amikor a magyarság jogait csorbító intézkedéseket akartak meghozni.
Örökzöld téma volt huszonöt éven át, ám mégis voltak úgymond "csúcsszezonok", amikor még ádázabban lobbant fel a magyargyűlölet. Ilyen például március 15, mostanában március 10, de a "legkitüntetőbb" figyelmet mindig a bálványosi nyári szabadegyetem kapta, ahol néha látványos barátkozásoknak is tanúi lehettünk, de a román sajtó nagyobbik fele mindig ugyanolyan ádáz ellenségességgel reagált az ott elhangzottakra.
A magyar miniszterelnök szombati beszéde is elérte a kívánt hatást. A központi sajtó ironikusan ahhoz a feleséghez hasonlította, aki a városban a barátnőinek mondja el a panaszát, mert otthon senki sem figyel rá. Ezért aztán egy évben egyszer, minden dolgát sutba vetve, elmegy Tusnádra, és néhány barátjával, élükön Tőkés Lászlóval és Németh Zsolttal, beleavatkozik Románia belügyeibe. Ilyenkor aztán szabad a szó, lehet szidni, blamálni, ostorozni őket, amit a "szolgálatos kalapácsújságírók" meg is tesznek, és falkában üvöltve küldenek vissza a pusztába mindenkit, aki nem az ő szájízük szerint beszél.
Most sem történt másképp. Egyik "politikai elemző" egyenesen Ceausescuhoz hasonlította a magyar kormányfőt. Egy ismert politikus, egyike a percről percre szaporodó államelnökjelölteknek, arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése terén Románia messzemenően tiszteletben tartja az európai szabványokat, az ország regionális átalakítását pedig nem etnikai, hanem kizárólag gazdasági szempontok alapján hajtják végre. Illetve hogy Magyarország geopolitikai törekvéseitől függetlenül a Moszkva–Budapest-tengely sohasem szeli majd át Románia egyetlen régióját sem.
Csak néhány példa, még csak nem is a legvehemensebb reakciókból. Talán jobban tennék azok, akik az állam szuverenitását féltik, ha arra figyelnének, hogy közel húszmillió, adóterhektől megnyomorított, energiaáraktól terrorizált ember nem nacionalista szólamokat vár tőlük, hanem azt, hogy bár egy részét betartsák a választási ígéreteiknek. Ez a pszichológia már nem működik. Az árvíz sújtotta, korgó gyomrú egyszerű román nem lesz boldogabb, tudja, mindez populista "etetés", és nem kerül kenyér attól még az asztalra, ha a politikusok Orbán Viktort szidják.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 29.
Magyar nyelvű orvosképzés a felvételi eredmények tükrében
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
A politika kudarca
A magyar közvélemény természetszerűleg még mindig sokat foglalkozik a marosvásárhelyi orvosképzés ügyével. Sajnos, egyáltalán nem tapasztal jobbulást a magyar nyelvű oktatás terén. Annak ellenére, hogy a legutóbbi kormányba (is) immár tartósan belépő RMDSZ állítólag "feltételnek" szabta az előrelépést. Igaz, még sok minden megvalósulatlannak bizonyult; ahogy mostanában mondani szokás: meghatározatlan időre "jegelték".
Ráadásul a felvételi eredmények ismertetésekor a szülők, barátok, rokonok mély csalódással értesülhettek arról, hogy az orvosi és a fogorvosi szakok tandíjköteles helyeire idén sem került be egyetlen magyar hallgató sem. A román végzősök több mint ötszörös túljelentkezése miatt annak a 134 magyar orvostanhallgatónak is örülni kell, akik tandíjmentes helyre jutottak be, egyesek alacsonyabb médiával, mint a legjobb kieső román felvételizők.
Három évvel ezelőtti, akkor még a vészesen hallgató médiában (szerkesztő megjegyzése: a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy a Népújság 1990 első napjaitól részletesen követte a MOGYE sorsát és minden véleménynek teret adott, amely a magyar oktatás ügyét szolgálta) szókimondónak bizonyuló elemzésemben (Önálló magyar tagozat: közeledünk vagy távolodunk? – Népújság/www.e-nepujsag.ro 2011. július 27/28.) jó néhány olyan megállapításra jutottam, ami azóta sem változott. Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok, elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek, hogy legyenek magyar jelentkezők és a bejutási- továbblépési feltételeknek megfelelő tanárok, hogy létezzen megfelelően színvonalas magyar oktatás és kutatás. És negatív megkülönböztetés, jogmegvonás esetén szavunkat hallathatjuk, különböző módon felléphetünk –akár a politikusokkal, szülőkkel, értelmiségiekkel, újságírókkal együtt.
A kisebbség számára az oktatás, kiemelten a felsőoktatás, legfontosabb igényeinek a teljesítése elsősorban politikai kérdés. Igazi jogállamban lehetne jogi alapon meghozott döntés, szakmai indoklással. Közelmúltbeli példákat adhatunk a Bolyai Egyetem létrehozásától és beolvasztásától a Sapientia-EMTE megteremtéséig, a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés történetén át. Ezért három évvel ezelőtti megállapításom időszerűségéből semmit sem veszített: "politikusainkon áll vagy bukik: a gyakorlatban is be tudják- e bizonyítani, hogy a tanügyi törvény valóban előrehaladást és nem visszafejlődést jelent a magyar nyelvű orvosképzés részére."
Az autonómia diadala
És miközben az erdélyi magyar politika kudarcán és saját tehetetlenségünkön túl a cikkben emlegetett stratégiahiányra és a széthúzásra sem találtunk gyógyírt, az egyetemi autonómia és a román jogalkotás diadalmenetének asszisztálhatunk. Ennek egyik jó példája a 2003-ban elfogadott 1432. számú kormányhatározat által az 2004/2005-ös tanévtől a marosvásárhelyi orvosegyetem magyar hallgatói számára érvénybe lépő, külön beiskolázási számokon túli fizetéses helyek betöltése. Eleinte az utolsó magyar hallgató nagyobb médiával jutott be, ezért az egyetem szenátusa a tandíjköteles helyeket megfelezte a román és a magyar hallgatók között. Néhány éve a helyzet megváltozott, ezért ugyanazon szenátus autonóm döntése alapján a médiák sorrendjében történik a helyek betöltése. Ez azt jelenti, hogy harmadik éve a román hallgatók viszonylagos túljelentkezése miatt a tandíjas helyekre csak román diákok kerültek be. Két éve sikerült fele-fele arányban újabb tandíjas helyeket kicsikarni a tanügyminisztériumtól, míg a tavaly óta a MOGYE szenátusa a külföldi diákoknak kijáró 5000 eurós tandíjas helyeket hozott létre a román és a magyar nyelvű oktatás keretében. A tavalyi gyakorlat szerint a hazai és a magyarországi szülők szegényebbeknek bizonyultak, mint a spanyolhoniak és az Itáliába kerültek, akik könnyebben kigazdálkodták a busás tandíjat csemetéik számára.
A marosvásárhelyi magyar oktatás helyzetének az elemzése alapos tanulmányok tárgyát képezi (meg is kellene írni őket!). De tekintsünk kissé a felvételis jelentkezési arányok mélyére! El kell fogadnunk, hogy a románul felvételizők magasabb aránya miatt az orvosi karon 9,67-es osztályzattal esett ki elsőként az a jelentkező – itt fogytak el a fizetéses helyek –, aki a magyar tagozatra simán bejutott volna (9,44 volt az utolsó bejutó átlaga). Azt is kiszámíthatjuk, hogy a magyar jelentkezők középmédiája valamivel alacsonyabb, mint a román jelentkezők középmédiája. De gondoltunk-e arra, hogy mi rejlik a háttérben, hogy ez időben mi történik a körülöttünk működő orvosegyetemeken? Bár a vizsga mindenhol ugyanakkor zajlott, miért lett nagyobb a túljelentkezés Marosvásárhelyen? Első rálátásra ellentmondásosnak tűnik a helyzet, hiszen az orvosegyetem körüli elmarasztaló híradások, feszültségek nem bizonyulhatnának vonzónak a jelentkezők számára.
Az országos adatok azt bizonyítják, hogy az utóbbi években nőtt az érdeklődés az orvosképzés, az egészségügyi pálya iránt. Vajon a szakma megbecsültsége emelkedett, vagy az orvosi diploma lett kiváló útravaló az országból elkívánkozó fiatalok számára?
Továbbá, két olyan fontos megállapításunk lehet, ami mások számára a MOGYE-autonómia sikerét bizonyítja. Hiszen a felvételi módszertanának az elfogadása mindenhol és mindenkoron az egyetem szenátusának a kompetenciája, a törvényes keretek betartásával. És itt formailag egyáltalán nem marasztalható el a kétharmadnál nagyobb többséggel rendelkező MOGYE-szenátus. Esetleg szakmailag, erkölcsileg.
Egyrészt Marosvásárhelyen az orvosi és fogorvosi karra még mindig egyetlen tantárgyból kell tesztet írni. Amikor az egykori három kötelező tantárgy kettőre, majd egyre csökkent, Marosvásárhely orvosegyeteme együtt lépett, rögtön követte a bukaresti, jászvásári, kolozsvári, temesvári és krajovai egyetemek határozatait. Másképpen a szigorúbb elvárások miatt felvételizőket veszített volna. Amikor viszont a már említett egyetemek a színvonal emelése miatt bevezették a két tantárgyra alapuló tesztvizsgát, akkor Marosvásárhelyen a kezek nem lendültek magasba. És így nyertek újabb jelentkezőket, akiknek nem kell a biológia mellett a kémiát is bebiflázniuk. Ugyanúgy alacsonyabban határozták meg az elvárásokat, mint az utóbbi huszonöt évben alakult, 1989-ben még nem létező orvosképző egyetemek.
Másrészt Marosvásárhelyen az írásbeli tesztkérdések 90 százaléka pontosan megtalálható Barron`s idén románra és magyarra lefordított anatómia és élettan könyvében, és csupán 10% új kérdés. Mondhatni, a gyengébb képességűek számára is bemagolható. A legtöbben anatómiát választanak, és ha viszonylag jó az érettségi jegyük (10 százaléka a végső jegynek), akkor eséllyel pályáznak. Nehezebb viszont a bejutás a kevésbé magolósak és a rosszabb érettségijük miatt hátrányosabb helyzetből indulók számára.
Megállapításaimat az idei statisztikák is alátámasztják. Szeben "engedékenyebb", kevesebb történelmi múlttal rendelkező orvosi karán összesen 136 diákot vettek fel az orvosi és a fogorvosi képzésre 9,48-as és 9,43-as utolsó bejutó jegyekkel, miközben 5,3-szoros volt a túljelentkezés. Az adatok hasonlítanak a marosvásárhelyiekhez. Teljesen eltérőek viszont a kolozsvári adatok: csupán háromszoros túljelentkezés az orvosira, kilenc olimpikon után az első bejutó 9,73-at ért el, a 290 tandíjmentes hely utolsó bejutója 7,36-ot. Közben aránytalanul kevés, csupán 20 a tandíjas helyek száma (ugyebár, itt nincs numerus clausus), és csupán egy moldáviai diákot vettek fel a kivételezettek sorában (Marosvásárhelyen két tucatnyi moldávot, romát és katonaorvost). Mellesleg, a fogorvosira az első helyezett 8,89-et, az utolsó bejutó 6,01-et ért el.
Az adatok nyilvánosak, az interneten megtalálhatóak. Elemzésünknél viszont már el kell gondolkodnunk. Vajon az A kategóriás kolozsvári orvosegyetem kevésbé színvonalas és kevésbé vonzó lenne, mint a B besorolású marosvásárhelyi? Vagy ők a minőséget fontosabbnak tartják, mint a nemzetiségi érdekek diktálta mennyiséget?
A remény sugara
Végül, milyen tanácsot adhatnék a kétségbeesett kiesőknek, leendő felvételizőknek és szüleiknek? Bár a magyar felvételizők idén (is) csak maguk között versengtek az orvosi és a fogorvosi karok tandíjmentes helyeire, a viszonylagos bejutási arány mégis jobb volt, mint az írásomban említett egyetemek románul felvételiző hallgatói esetén. És bár a helyzet kétségtelenül előnytelennek tűnik, hiszen kisebbségi létünk akár pozitív diszkriminációt kíván, semmiképpen se legyünk kishitűek! Éltessen a remény sugara! Talán készüljünk fel jobban, és másfelé irányulás helyett mégis fogadjuk el: Marosvásárhely orvosegyeteme szakmai, közösségi szempontból még mindig többet nyújt a magyar diák számára. Ezért érdemes jobban ráhajtani az érettségin és a tesztvizsgán.
Egyébként a mi időnkben, a nyolcvanas években szinte íratlan szabály volt, hogy a magyar diák jobban készüljön fel a felvételire. Az én 40-es létszámú osztályomból az akkori 5. számú Ipari Líceumban Szatmárnémetiben (előtte és utána Kölcsey nevét hordozta az iskola) mindenki egyetemre jutott, ami akkoriban sokkal nagyobb teljesítménynek bizonyult.
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár
*
Dr. Ábrám Zoltán újabb írását vitaindítónak szántuk. Ugyanis a szerző nem beszél az oktatók felelősségéről, akik közül sokan, a szerzőt is beleértve, az elmúlt negyedszázadban aktívan politizáltak, politizálnak mind az RMDSZ- ben, mind más magyar pártban. Vagy arról, hogy a magyar oktatók némelyike, a saját karrierépítését előtérbe helyezve, mennyit ártott a közös ügynek. Mindeddig kerülendő témának tartották az oktatói utánpótlás rossz stratégiáját, a román utódokat kinevelő magyar professzorok eseteit. De az oktatás minőségét, a kivándorlást elemző cikkeknek is teret adunk.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 29.
Az autonómia ellen dolgozik a román hírszerzés
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) meg kívánja akadályozni a területi autonómia megvalósulását Románia területén – jelentette ki hétfőn George Maior, a SRI igazgatója.
„Azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul” – jelentette ki. Maior egyúttal propagandának nevezte Orbán Viktor magyar miniszterelnök szombati tusnádfürdői kijelentését, amelyben azért bírálta a román politikusokat, mert azok nyilatkozataikban nem adják meg a kellő tiszteletet a magyaroknak.
„Az én tisztem az, hogy ez a propaganda nem vezessen operatív intézkedésekhez, azaz területi autonómiához a mi területünkön. A személyes véleményem az, hogy hiba a nemzeti büszkeséget nacionalizmus révén újraéleszteni” – mondta a SRI-vezér az Adevărul napilapnak nyilatkozva arra a kérdésre, hogyan látja Orbán Viktor Romániával kapcsolatos politikáját.
Az ukrajnai válság kapcsán úgy vélekedett: Oroszország neoimperialista politikát folytat, amely újabb hidegháború felé sodorja a világot. Szerinte Moszkva megpróbálja új módon interpretálni a nemzetközi jogot és a nemzetközi biztonságpolitika jelenlegi alapjait. „Egy terület annektálása, még az önrendelkezési jog erőltetett és hamis indokával sem része a 21. századi nemzetközi jognak, két eltérő nézetről van szó, amely feszültségekhez vezet a felek között” – mondta Maior.
A hírszerzés főnöke szerint az ukrajnai válság és az agresszív orosz politika aggodalomra ad okot, mivel lehetőséget teremt „negatív jelenségek” romániai propagálására. Maior szerint a SRI feladata az, hogy ezeknek higgadtan elejét vegye. Úgy vélekedett, a román állam ereje és hírszerzési képességei révén felkészült arra, hogy válaszoljon ezekre a kihívásokra.
Az országot fenyegető nemzetbiztonsági veszélyek között megemlítette a terrorizmust, de a határokon átívelő szervezett bűnözést, a korrupciót és az adócsalást is. Maior szerint ugyanakkor az ország EU- és NATO-tagsága a legfontosabb biztonsági garancia Románia történelme során.
A hírszerzés és a politika kapcsolatáról kifejtette: néha tapasztalható bizonyos fokú feszültség, mivel a politikusok gyakran saját politikai hasznukat tekintik fontosabbnak, ugyanakkor a hírszerzés számos politikai, gazdasági, geostratégiai és katonai döntés meghozatalában segédkezett.
Külhoni románok miatt bírálják Bukarestet
Romániának tanulnia kell abból, ahogyan Magyarország védi külhoni nemzettársait – állapította meg Marius Diaconescu történész az Adevărul.ro portálon hétfőn közölt véleménycikkében. A bukaresti tudományegyetem oktatója azt veti a román hatóságok szemére, hogy nem emelik fel szavukat az ukrajnai románok védelmében, amikor azok útlezárással tiltakoznak fiataljaik mozgósítása és a kelet-ukrajnai konfliktusövezetbe vezénylése ellen.
A szerző szerint Románia távolról sem tesz annyit a külhoni románokért, mint Magyarország a külhoni magyarokért. Az Ukrajnában élő román, illetve magyar kisebbség helyzetét összehasonlítva úgy vélekedett: a magyar állampolgárság sokkal könnyebben megszerezhető, mint a román, Budapest pedig támogatja a magyar kulturális programokat és azokat a családokat, amelyek magyar iskolákba járatják gyerekeiket.
A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a románok hazafisága magyarellenes, de megfeledkezik a Románia körül élő románokról. Ezt a megállapítást az Adevărul honlapján megjelent írások népszerűségi adataival támasztotta alá: a hétvégén a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu szociáldemokrata képviselő Elegünk van Magyarországból című, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor rendezvényeivel kapcsolatos írása tízszer annyi hozzászólást és 70-szer annyi tetszésnyilvánítást gyűjtött be, mint a mozgósításuk ellen tüntető ukrajnai románokról szóló írás.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) meg kívánja akadályozni a területi autonómia megvalósulását Románia területén – jelentette ki hétfőn George Maior, a SRI igazgatója.
„Azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul” – jelentette ki. Maior egyúttal propagandának nevezte Orbán Viktor magyar miniszterelnök szombati tusnádfürdői kijelentését, amelyben azért bírálta a román politikusokat, mert azok nyilatkozataikban nem adják meg a kellő tiszteletet a magyaroknak.
„Az én tisztem az, hogy ez a propaganda nem vezessen operatív intézkedésekhez, azaz területi autonómiához a mi területünkön. A személyes véleményem az, hogy hiba a nemzeti büszkeséget nacionalizmus révén újraéleszteni” – mondta a SRI-vezér az Adevărul napilapnak nyilatkozva arra a kérdésre, hogyan látja Orbán Viktor Romániával kapcsolatos politikáját.
Az ukrajnai válság kapcsán úgy vélekedett: Oroszország neoimperialista politikát folytat, amely újabb hidegháború felé sodorja a világot. Szerinte Moszkva megpróbálja új módon interpretálni a nemzetközi jogot és a nemzetközi biztonságpolitika jelenlegi alapjait. „Egy terület annektálása, még az önrendelkezési jog erőltetett és hamis indokával sem része a 21. századi nemzetközi jognak, két eltérő nézetről van szó, amely feszültségekhez vezet a felek között” – mondta Maior.
A hírszerzés főnöke szerint az ukrajnai válság és az agresszív orosz politika aggodalomra ad okot, mivel lehetőséget teremt „negatív jelenségek” romániai propagálására. Maior szerint a SRI feladata az, hogy ezeknek higgadtan elejét vegye. Úgy vélekedett, a román állam ereje és hírszerzési képességei révén felkészült arra, hogy válaszoljon ezekre a kihívásokra.
Az országot fenyegető nemzetbiztonsági veszélyek között megemlítette a terrorizmust, de a határokon átívelő szervezett bűnözést, a korrupciót és az adócsalást is. Maior szerint ugyanakkor az ország EU- és NATO-tagsága a legfontosabb biztonsági garancia Románia történelme során.
A hírszerzés és a politika kapcsolatáról kifejtette: néha tapasztalható bizonyos fokú feszültség, mivel a politikusok gyakran saját politikai hasznukat tekintik fontosabbnak, ugyanakkor a hírszerzés számos politikai, gazdasági, geostratégiai és katonai döntés meghozatalában segédkezett.
Külhoni románok miatt bírálják Bukarestet
Romániának tanulnia kell abból, ahogyan Magyarország védi külhoni nemzettársait – állapította meg Marius Diaconescu történész az Adevărul.ro portálon hétfőn közölt véleménycikkében. A bukaresti tudományegyetem oktatója azt veti a román hatóságok szemére, hogy nem emelik fel szavukat az ukrajnai románok védelmében, amikor azok útlezárással tiltakoznak fiataljaik mozgósítása és a kelet-ukrajnai konfliktusövezetbe vezénylése ellen.
A szerző szerint Románia távolról sem tesz annyit a külhoni románokért, mint Magyarország a külhoni magyarokért. Az Ukrajnában élő román, illetve magyar kisebbség helyzetét összehasonlítva úgy vélekedett: a magyar állampolgárság sokkal könnyebben megszerezhető, mint a román, Budapest pedig támogatja a magyar kulturális programokat és azokat a családokat, amelyek magyar iskolákba járatják gyerekeiket.
A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a románok hazafisága magyarellenes, de megfeledkezik a Románia körül élő románokról. Ezt a megállapítást az Adevărul honlapján megjelent írások népszerűségi adataival támasztotta alá: a hétvégén a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu szociáldemokrata képviselő Elegünk van Magyarországból című, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor rendezvényeivel kapcsolatos írása tízszer annyi hozzászólást és 70-szer annyi tetszésnyilvánítást gyűjtött be, mint a mozgósításuk ellen tüntető ukrajnai románokról szóló írás.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)
2014. július 29.
Tusványos számokban
Mintegy 16 ezren fordultak meg a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor esti programjain, koncertjein a szervezők által hétfőn ismertetett gyorsjelentés szerint.
Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László európai parlamenti képviselő szombati előadását hozzávetőlegesen kétezren hallgatták meg a nagyszínpad előtti sportpályán.
A július 22–27. között rendezett jubileumi Tusványos 350 előadásnak, beszélgetésnek, kerekasztalnak, egyéb rendezvénynek adott otthont, többségük helyszíne 25 rendezvénysátor volt. Az Olt parti kempingben négyszáz előadó fordult meg, a rendezvényen tizenkét nagy- és tíz kiskoncert, továbbá több mint harminc buli szórakoztatta a táborlakókat; a zökkenőmentes szervezésről mintegy 150-en gondoskodtak.
Egyébként az idei Tusványos nem volt mentes a kisebb-nagyobb incidensektől. Több mint négy napja semmit nem tudni a táborban eltűnt 18 éves Tófalvi Csabáról, a korondi fiatalembert múlt csütörtök hajnali eltűnése óta a rendőrség, csendőrség, tűzoltóság, a katasztrófavédelmi felügyelőség munkatársain kívül hegyimentők és önkéntesek is nagy erőkkel keresik.
Hétfőn azonosították a hatóságok azt a 16 éves fiút, akit vasárnap hajnalban gázolt halálra az üdülővároson áthaladó vonat. Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szóvivője közölte, az előzetes vizsgálatok alapján a sepsiszentgyörgyi fiatalkorú valószínűleg öngyilkossági szándékkal lépett ki a bozótból a sínekre, a mozdonyvezető szerint ugyanis kezét a magasba emelve fordult szembe a szerelvénnyel.
A diáktábor alatt a Hargita megyei rendőrség kábítószerellenes osztályának munkatársai négy székelyudvarhelyi fiatalt értek tetten marihuánás cigaretta fogyasztása közben, ellenük bűnvádi eljárást indítottak. A Tusványoson összesen 11 fiatal igényelt orvosi ellátást túlzott alkoholfogyasztás miatt, hosszabb kórházi ellátásra egyikük sem kényszerült.
Krónika (Kolozsvár)
Mintegy 16 ezren fordultak meg a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor esti programjain, koncertjein a szervezők által hétfőn ismertetett gyorsjelentés szerint.
Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László európai parlamenti képviselő szombati előadását hozzávetőlegesen kétezren hallgatták meg a nagyszínpad előtti sportpályán.
A július 22–27. között rendezett jubileumi Tusványos 350 előadásnak, beszélgetésnek, kerekasztalnak, egyéb rendezvénynek adott otthont, többségük helyszíne 25 rendezvénysátor volt. Az Olt parti kempingben négyszáz előadó fordult meg, a rendezvényen tizenkét nagy- és tíz kiskoncert, továbbá több mint harminc buli szórakoztatta a táborlakókat; a zökkenőmentes szervezésről mintegy 150-en gondoskodtak.
Egyébként az idei Tusványos nem volt mentes a kisebb-nagyobb incidensektől. Több mint négy napja semmit nem tudni a táborban eltűnt 18 éves Tófalvi Csabáról, a korondi fiatalembert múlt csütörtök hajnali eltűnése óta a rendőrség, csendőrség, tűzoltóság, a katasztrófavédelmi felügyelőség munkatársain kívül hegyimentők és önkéntesek is nagy erőkkel keresik.
Hétfőn azonosították a hatóságok azt a 16 éves fiút, akit vasárnap hajnalban gázolt halálra az üdülővároson áthaladó vonat. Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szóvivője közölte, az előzetes vizsgálatok alapján a sepsiszentgyörgyi fiatalkorú valószínűleg öngyilkossági szándékkal lépett ki a bozótból a sínekre, a mozdonyvezető szerint ugyanis kezét a magasba emelve fordult szembe a szerelvénnyel.
A diáktábor alatt a Hargita megyei rendőrség kábítószerellenes osztályának munkatársai négy székelyudvarhelyi fiatalt értek tetten marihuánás cigaretta fogyasztása közben, ellenük bűnvádi eljárást indítottak. A Tusványoson összesen 11 fiatal igényelt orvosi ellátást túlzott alkoholfogyasztás miatt, hosszabb kórházi ellátásra egyikük sem kényszerült.
Krónika (Kolozsvár)
2014. július 31.
Tiszaháti takarodó
Katonai behívókat osztogatnak a magyaroknak, ruszinoknak, románoknak és ukránoknak. Mint száz évvel ezelőtt. Csak most nem a kétfejű osztrák sas, hanem az ukrán hatalmi jelkép díszíti a mozgósítási parancsot. Viszik nemzettársainkat megvédeni az idegen hazát saját szakadár állampolgáraitól. Kárpátalja, ne háborúzz! jelszót skandáló nők a hadkiegészítő parancsnokság előtt tiltakoztak férjeik, fiaik és fivéreik harcba vetése ellen. Útlezárásokkal tárgyalásra kényszerítették a hatóságokat. Félő, csak az üres ígéretekkel maradnak. Pedig ez a vidék, ahol honfoglaló őseink a Vereckei- hágón betódulva új hazára találtak, az elmúlt két-három emberöltő alatt elviselhetetlenül sokat szenvedett. Az öt országhatárváltás után mindig büntették a lakosságot. Börtönnel, kényszermunkával és kitelepítéssel. Így csoda, hogy mára maradt még közel 150.000 magyar. A törékeny ukrán demokráciában ez a közösség kezdte újraépíteni intézményrendszerét. És most félve azt lesi, mikor zárják le a határt az anyaország felé. Lélekben a menekülési útvonalat is mérlegelni kezdték. Aggodalmuk nem alaptalan. Hisz nem akarnak elporladni ebben a szláv mozsárban. Nem vállalják az ágyútöltelék szerepét a keleti végeken. Ez a harc számukra csak veszteséget jelent. Ráadásul a kijevi ultranacionalisták számára nemcsak az orosz nemzetiségiek követelései elfogadhatatlanok. Mindenfajta nemzetiségi igényt könnyen leseperhetnek. És akkor egy újabb kivándorlási hullámnak lehetünk tanúi. A könnyített állampolgárságot szerzett kárpátaljaiak – akik közt nemcsak magyarok, de ruszinok és más, egykori magyar állampolgárságú felmenőkkel elszámoltatott kedvezményezettek vannak – a honfoglalók útvonalát követve beözönlenek a magyar alföldre. A népességfogyással küszködő anyaországnak még jól is jönne egy kis vérátömlesztés. Lehet, ezért, de akár az orosz kapcsolat gazdasági, nagyhatalmi árnyéka miatt hallgat a magyar diplomácia. Pedig szólnia kéne. Összefogva a románokkal – akiknek szintén nagyszámú külhoni nemzettársuk szorult az ukrán fogóba –, mint európai uniós tagállamok Brüsszelben érjék el, hogy a kijevi hatalom valós garanciákat vállaljon a nemzeti közösségek védelmére. Hogy egyetlen kárpátaljai vagy besszarábiai lakost se kényszerítsenek polgárháborús vérontásra. Az Unió és az Egyesült Államok erkölcsi felelősséggel tartoznak a jelenlegi ukrajnai helyzetért. A befolyási övezet- és piacszerzési mohóságukban nem számoltak a képlékeny országot szétfeszítő érdekellentétekben rejlő veszélyekkel. Pedig tanulhattak volna Jugoszlávia esetéből. A testvérháborúk okozta, máig be nem gyógyult lelki sebekből. És akkor is menekültek magyar nemzettársaink. Dél-Baranyából, a Bácskából, a Bánságból. Mert nem akartak részt venni a gyilkolásban. Házaikat elfoglalták a betelepített többségiek. Ilyen telepesek, akik a szakadár területekről menekültek, Kárpátalján is megjelentek már. Rossz előjel. A délszláv háborút imitáló keletszláv fegyveres konfliktus még elfojtható lenne, ha a nyugat-európai vezetők valóban akarnák. Vagy legalább azt érjék el, hogy a Tiszaháton fújjanak takarodót.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
Katonai behívókat osztogatnak a magyaroknak, ruszinoknak, románoknak és ukránoknak. Mint száz évvel ezelőtt. Csak most nem a kétfejű osztrák sas, hanem az ukrán hatalmi jelkép díszíti a mozgósítási parancsot. Viszik nemzettársainkat megvédeni az idegen hazát saját szakadár állampolgáraitól. Kárpátalja, ne háborúzz! jelszót skandáló nők a hadkiegészítő parancsnokság előtt tiltakoztak férjeik, fiaik és fivéreik harcba vetése ellen. Útlezárásokkal tárgyalásra kényszerítették a hatóságokat. Félő, csak az üres ígéretekkel maradnak. Pedig ez a vidék, ahol honfoglaló őseink a Vereckei- hágón betódulva új hazára találtak, az elmúlt két-három emberöltő alatt elviselhetetlenül sokat szenvedett. Az öt országhatárváltás után mindig büntették a lakosságot. Börtönnel, kényszermunkával és kitelepítéssel. Így csoda, hogy mára maradt még közel 150.000 magyar. A törékeny ukrán demokráciában ez a közösség kezdte újraépíteni intézményrendszerét. És most félve azt lesi, mikor zárják le a határt az anyaország felé. Lélekben a menekülési útvonalat is mérlegelni kezdték. Aggodalmuk nem alaptalan. Hisz nem akarnak elporladni ebben a szláv mozsárban. Nem vállalják az ágyútöltelék szerepét a keleti végeken. Ez a harc számukra csak veszteséget jelent. Ráadásul a kijevi ultranacionalisták számára nemcsak az orosz nemzetiségiek követelései elfogadhatatlanok. Mindenfajta nemzetiségi igényt könnyen leseperhetnek. És akkor egy újabb kivándorlási hullámnak lehetünk tanúi. A könnyített állampolgárságot szerzett kárpátaljaiak – akik közt nemcsak magyarok, de ruszinok és más, egykori magyar állampolgárságú felmenőkkel elszámoltatott kedvezményezettek vannak – a honfoglalók útvonalát követve beözönlenek a magyar alföldre. A népességfogyással küszködő anyaországnak még jól is jönne egy kis vérátömlesztés. Lehet, ezért, de akár az orosz kapcsolat gazdasági, nagyhatalmi árnyéka miatt hallgat a magyar diplomácia. Pedig szólnia kéne. Összefogva a románokkal – akiknek szintén nagyszámú külhoni nemzettársuk szorult az ukrán fogóba –, mint európai uniós tagállamok Brüsszelben érjék el, hogy a kijevi hatalom valós garanciákat vállaljon a nemzeti közösségek védelmére. Hogy egyetlen kárpátaljai vagy besszarábiai lakost se kényszerítsenek polgárháborús vérontásra. Az Unió és az Egyesült Államok erkölcsi felelősséggel tartoznak a jelenlegi ukrajnai helyzetért. A befolyási övezet- és piacszerzési mohóságukban nem számoltak a képlékeny országot szétfeszítő érdekellentétekben rejlő veszélyekkel. Pedig tanulhattak volna Jugoszlávia esetéből. A testvérháborúk okozta, máig be nem gyógyult lelki sebekből. És akkor is menekültek magyar nemzettársaink. Dél-Baranyából, a Bácskából, a Bánságból. Mert nem akartak részt venni a gyilkolásban. Házaikat elfoglalták a betelepített többségiek. Ilyen telepesek, akik a szakadár területekről menekültek, Kárpátalján is megjelentek már. Rossz előjel. A délszláv háborút imitáló keletszláv fegyveres konfliktus még elfojtható lenne, ha a nyugat-európai vezetők valóban akarnák. Vagy legalább azt érjék el, hogy a Tiszaháton fújjanak takarodót.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 31.
Újjászületések
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 31.
Magyarország az egyik legellenszenvesebb ország a románok számára
Magyarország a második legellenszenvesebb ország a románok számára Oroszország után – derült ki egy szerdán közölt közvélemény-kutatásból, amelyet az Agerpres hírügynökség ismertetett.
Az INSCOP közvélemény-kutató intézet által július első hetében készített felmérés szerint a románok leginkább Németországgal szimpatizálnak, a megkérdezettek 84,3 százaléka válaszolt úgy, hogy kedvező érzelmeket táplál Németország iránt. Második helyen Nagy-Britannia áll 83,5 százalékos szimpátiaindexszel, majd Spanyolország, Olaszország és Hollandia következik.
Némi meglepetésként Franciaország csak a hatodik helyen áll 77,9 százalékos szimpátiamutatóval. Románia ugyanis frankofón államnak tekinti magát. Az Adevarul című napilap által megkérdezett Constantin Balaceanu-Stolnici román történész úgy vélte, Franciaország megérdemelné, hogy a románok jobban értékeljék, hiszen Párizsnak meghatározó szerepe volt a modern Románia megteremtésében. A felmérés eredményét azzal magyarázta, hogy a mai fiatalok már nem ismerik a történelmet.
A románok Oroszországhoz viszonyulnak a legellenszenvesebben. A megkérdezettek több mint 51 százaléka válaszolta azt, hogy inkább negatív érzelmeket táplál Oroszország iránt. Magyarországot is majdnem a megkérdezettek fele ítélte meg kedvezőtlenül, 40 százalék válaszolt úgy, hogy pozitív érzelmei vannak Magyarország iránt, 10 százalék pedig nem válaszolt.
A felmérés reprezentatív mintán, 1055 személy megkérdezésével készült 3 százalékos hibahatárral.
2013 márciusában az IRES közvélemény- kutató intézet végzett egy hasonló felmérést, amiből akkor az derült ki, hogy a románok leginkább Magyarországot tekintik Romániával szemben ellenséges országnak. Akkor a románok 41 százaléka tartotta Magyarországot ellenséges országnak, második helyen Oroszország állt, amelyről 27 százalék nyilatkozott hasonlóan.
Népújság (Marosvásárhely)
Magyarország a második legellenszenvesebb ország a románok számára Oroszország után – derült ki egy szerdán közölt közvélemény-kutatásból, amelyet az Agerpres hírügynökség ismertetett.
Az INSCOP közvélemény-kutató intézet által július első hetében készített felmérés szerint a románok leginkább Németországgal szimpatizálnak, a megkérdezettek 84,3 százaléka válaszolt úgy, hogy kedvező érzelmeket táplál Németország iránt. Második helyen Nagy-Britannia áll 83,5 százalékos szimpátiaindexszel, majd Spanyolország, Olaszország és Hollandia következik.
Némi meglepetésként Franciaország csak a hatodik helyen áll 77,9 százalékos szimpátiamutatóval. Románia ugyanis frankofón államnak tekinti magát. Az Adevarul című napilap által megkérdezett Constantin Balaceanu-Stolnici román történész úgy vélte, Franciaország megérdemelné, hogy a románok jobban értékeljék, hiszen Párizsnak meghatározó szerepe volt a modern Románia megteremtésében. A felmérés eredményét azzal magyarázta, hogy a mai fiatalok már nem ismerik a történelmet.
A románok Oroszországhoz viszonyulnak a legellenszenvesebben. A megkérdezettek több mint 51 százaléka válaszolta azt, hogy inkább negatív érzelmeket táplál Oroszország iránt. Magyarországot is majdnem a megkérdezettek fele ítélte meg kedvezőtlenül, 40 százalék válaszolt úgy, hogy pozitív érzelmei vannak Magyarország iránt, 10 százalék pedig nem válaszolt.
A felmérés reprezentatív mintán, 1055 személy megkérdezésével készült 3 százalékos hibahatárral.
2013 márciusában az IRES közvélemény- kutató intézet végzett egy hasonló felmérést, amiből akkor az derült ki, hogy a románok leginkább Magyarországot tekintik Romániával szemben ellenséges országnak. Akkor a románok 41 százaléka tartotta Magyarországot ellenséges országnak, második helyen Oroszország állt, amelyről 27 százalék nyilatkozott hasonlóan.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. július 31.
Tusványos törékeny egyensúlya
Szakmai beszélgetések, „súlyos” témákat körüljáró előadások és vérbeli fesztivállét kölcsönzött sajátos jellemzőket a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábornak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Nemzetpolitikától a zuhanyzókig – minden, ami Tusványos.
Ha valaki csupán a médiából tájékozódik, talán némi tisztelettel vegyes tartózkodással tekint Tusványosra, a diáktábor és szabadegyetem köré szerveződő szellemiségre, amelynek alappillérét a politikáról, közéletről, társadalmi folyamatokról szóló viták, előremutató ötletek és nagy gondolatok képezik, és ahol pár méterenként felbukkan egy médiából ismert arc, aki igen gyakran tekintélyes politikus vagy véleményvezér. Aztán ha valaki eljön Tusnádfürdőre, a vasúti átjárónál aláereszkedik a táborba, és tesz néhány sétát a bevett útvonalakon, rögtön érzi, roppant emberi, otthonos és közvetlen helyre érkezett. Csak bele kell például hallgatni a napról-napra ziláltabb táborlakók szabadidős beszélgetéseibe, máris feltűnik: az alaptéma szinte kivétel nélkül az időjárás, a párkapcsolat (és a hozzá kötődő komplex tevékenységi láncolat) és a buli (és persze az a köré szerveződő tennivalók).
A szakmai beszélgetések, a súlyos témákat körüljáró előadások valamint a koncertek, a partik és a fesztivállét adta érdekes kettősség igen sajátos jellemzője Tusványosnak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Különösen érződött ennek súlya idén, hiszen – vélhetőleg a Félsziget elmaradása is az oka, és talán az is, hogy felfedezték a tábor ingyenes voltát – különösen sok középiskolás diákkal találkozhattunk a rendezvényen, akiket érezhetően (és láthatóan) elsősorban nem a szabadegyetem témafelvetései vonzottak oda.
Eső, a kegyetlen
Idén nem véletlenül volt központi téma az időjárás: az eső szinte naponta eleredt, és olyan sártengert hagyott maga után, amely sokat megélt szántóvetők számára is kihívást jelentett volna. Így hát a kocsmaasztaloknál szabadegyetemhez illő tudományos alapossággal tekintették át sokan sokfelé rendületlen, hogy milyen lábbeli a legjobb ide – a hosszú szárú profi katonai bakancs vezetett rögtön a gumicsizma előtt, amely ugye, bár vízhatlan, kissé hideg és jól beleizzad a láb. Utóbbit egyébként irigyelték a boldog tulajdonosoktól azok, akiknek nem volt – többen is javasolták, hogy jó lenne jövőre például Tusványos feliratú gumicsizmát, esőkabátot is árulniuk a szervezőknek. A résztvevők egyébként remekül állták a sarat, a koncertek helyszínéül szolgáló sportpályán dagonyázás névvel látták el a bulizást, és például a nulladik napi Kiscsillag koncert végére sokan úgy festettek, mintha inkább iszapbirkózást néztek volna az első sorból. De ugyanez történt a pályaszéli kocsmák látogatásakor is, cuppogva és csúszkálva caplathatott el a sörcsapig az, akinek effélét kívánt a szervezete. Márpedig sok ilyen szervezettel találkozhattunk arrafelé. Elmondhatjuk hát: Tusványoson néhány napig mindenki egyformán sáros volt társadalmi helyzetre, ismertségre és hovatartozásra való tekintet nélkül. És persze ide találna most egy arról szóló hasonlat is, amely a közéletünk sarának hasonlóan nagyszerű közös állására világítana rá, képzelje hát ide saját szája íze szerint a nyájas olvasó. A sarat valamelyest a rászórt fűrészporral sikerült csökkenteni, ám a ki-kisütő forró nap és párás levegő miatt a moszt rothadásnak indult, így szombatra már Orbán Viktort és Tőkés Lászlót a lelkes és vidám tömeg mellett – ezt adták az égiek – hamisítatlan pajtaszag fogadta
Negyedszázad hozadékai
Aki követte a tusványosi beszámolókat – feltehetőleg sokan lehetnek ilyenek, hisz mintegy 200 újságíró regisztrált a sajtóközpontban – már bizonyára tudja, hogy idén 25 éves születésnapját ünnepelte a rendezvény. Történetekből történelem mottóval a tábor a negyedszázados múlt felelevenítését és nem kevéssé hozadékainak leszűrését, továbbgondolását helyezte a középpontba, így sok olyan rendezvénnyel találkozhattunk, amely az alapítók segítségével erre világított rá. Toró T. Tibor, a Néppárt elnöke köztársaságnak nevezte a diáktábort, amelyben azok, akik legalább egyszer eljönnek ide, és befogadják az itteni szellemiséget, megkapják az állampolgárságot és egyben a köztársaság parlamentjének is tagjai lesznek. Sántha Attila író-költő úgy véli, Tusványos az a platform, ahol egyszerre mehet végbe az egyéni kifejeződés (az autonómia) és a közösséghez tartozás (a szolidaritás). Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint: aki eljön ebbe a táborba, rossz ember nem lehet – ez az a fórum, amely számtalan személyes szállal tudta a nemzetegyesítést elősegíteni. A szintén alapító Szabó Miklós neonatológus úgy látja, az első bálványosi tábornak is ugyanaz volt a lényege, mint a mostani, huszonnégy évvel későbbinek: az elválasztottság után megismerni egymást. A sztorik felelevenítésekor az első táborok résztvevői közül sokan azt mesélték el, miként találkoztak először a medvével és hogyan ismerkedtek meg Orbán Viktorral. Azt nem tudjuk, idén mennyi esélye volt az egyszerű földi halandónak személyesen szót váltani a kormányfővel, de medvével idén is találkoztak Tusnádfürdőn: a Székelyhon portál munkatársai a benzinkút közelében éjszaka hazafele tartva pillantottak meg egy, az úton áthaladó medvemamát három boccsal. Azt mondják, bár a sztorik alapján hatalmas fenevadaknak gondolták a helyi medvéket, ez az anyamackó ahhoz képest meglehetősen kicsinek tűnt, úgyhogy ezentúl majd tessék alacsony medvékre is gondolni, ha tusnádiakról van szó.
A bűvös huszonötös
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az első rendezvényeken még egyetlen komolyabb előadás volt délelőtt, egy kulturális pedig délután. Az idei Tusványoson huszonöt helyszínen reggeltől éjszakáig várták a rendezvények a résztvevőket, és tényleg a bőség zavarával küszködtek, ha programokat kívántak válogatni aznapra az érdeklődők. Gyakran párhuzamosan zajlottak roppant érdekes beszélgetések, viták, előadások, szinte esélye sincs az újságírónak, hogy képet adjon valamennyiről.
A bevezetőben említett kettősséget fejezi ki talán az is, hogy míg Farkas Tibor budapesti szexológus a tábor legnagyobb sátrában tartott előadásán fürtökben lógtak az emberek, és annyi kérdés érkezett a közönségtől, hogy nem is sikerült mindenikre választ adni, addig a Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel ugyanabban az időpontban az ukrán konfliktusról tartott beszélgetésre sem lehetett beférni, és szintén záporoztak a kérdések. Persze a legfajsúlyosabb előadások idén is közéleti-politikai problémákhoz kapcsolódtak, olykor parázs viták is kialakultak a felek közt – például az LMP-s Schiffer András és a Fideszes Rogán Antal, az MPP-elnök Biró Zsolt és a Néppárt-elnök Toró T. Tibor közt – a jelenlévők nem kis örömére. De aki belefáradt a regionalizmus, az autonómia, az önkormányzatiság vagy az ifjúságpolitika kérdéseibe, belekóstolhatott például Borbás Marcsi főztjébe, beszélgethetett az elektronikus zeneszerzés kulisszatitkairól, a gyereknevelésről vagy akár a székely vendéglátásról, de találkozhatott az esti koncertek előadóival is.
Vagy egyszerűen csak lézenghetett, hisz e tevékenység hozzátartozik Tusványoshoz, közben rég nem látottak jönnek szembe, új ismeretségek köttetnek. És persze napi kötelesség belemerülni a koncertekkel, bulikkal tarkított éjszakába (12 nagykoncertet, 10 kiskoncertet és több mint 30 bulit tartottak idén), amelybe imitt a rock’n’roll sikít bele, túl a tucc-tucc zene dübörög, amott pedig alternatív együttes új dala ontja ránk sok világfájdalmát.
Súly alatt
Mindeközben több ezer embert kell ellátni, kiszolgálni – idén 350 előadás, beszélgetés és egyéb rendezvény közül válogathattunk, 400 előadót láttak vendégül, 150 szervező dolgozott, és a legnépesebb estéken 16 ezren voltak a tábor területén. És ez nem könnyű, a helyszín nehezen bírja el önnön terheltségét.
Egy délelőtt a frissen felújított mellékhelyiséget veszem igénybe. A zuhanyzók előtt kígyózó sor. Kitűzőmről meglátják, hogy újságíró vagyok, körülvesznek a lányok, és ömlik a panasz: írjam meg feltétlenül, nagyszerűen érzik magukat itt, csodás a szervezés, de kihívás zuhanyozni, vécére menni. A sorban a harmadik lány egy órája várakozik, kinyitja a zuhanyajtót, hogy nézzek be. A látvány elborzaszt: bokáig álló fekete lében állnak a zuhany alatt a lányok, a víz hideg, a padlón fekete iszapszerű képződmény, s a tájba felázott használt tamponok, betétek képe simul. Szemeteskuka sehol, a vécéknél sincs, s bár mindenki igyekszik magával vinni a teste folyamataihoz kapcsolódó végterméket, ha néhányan ottfelejtik, már elég. A lányok megoldást is kínálnak, mutatják a zuhanyzók előtti kihasználatlan, szemetes területet: azt kellene megtisztítani, mobilzuhanyzókkal ellátni – ezekből egyébként idén kettő van a sátortáborban, de nem elegendő sehogysem.
Merre tovább Tusványos?
A szervezőknél érdeklődve kiderül, üröm az örömben, hogy bár a tábor működtetője felújította a mellékhelyiségeket, a munka felszínesnek bizonyult. Van ugyan zuhanyrózsa, szép a fajansz és újak a vécécsészék, de a vízhálózat, a csatornázás továbbra sem bírja a terhelést. Vass Orsolya erdélyi főszervező mégis optimista, hiszen, mint mondja, ebben az évben elindult egy folyamat, biztatóak a jelek, mindez reménykeltő. A jövőről, a tábort jellemző kényes egyensúly megtartásának kihívásairól azt mondja, Tusványos sajátosságát, hogy nappal kvázi konferenciaként, este fesztiválként működik, a következőkben is megpróbálják megtartani, hiszen erre van igény. „Hogy mit hoz a jövő, egyelőre nem látom, mivel egyre nagyobb a tábor, egyre szűkebb a hely. Néhány év még biztosan hasonló módon fog eltelni, de ha marad az érdeklődés a nappali és esti programjaink iránt egyaránt, és ebben az ütemben növekedik a tábor, nagyon el kell gondolkodni azon, hogy miképpen és merre terjeszkedjen a rendezvény.”
Tragédiák fesztiválja
Beárnyékolta az idei rendezvényt a hír: a tusványosi tábor közelében eltűnt a 18 éves korondi Tófalvi Csaba. Lapzártánkkor még nem találták meg az utoljára szerdáról csütörtökre virradóra hajnali háromkor a Csukás-tó környékén látott fiút. A keresést a tűzoltóság négy szakértőjének bevonásával, illetve egy keresőcsónak segítségével a Csukás-tavon és a Szent Anna-tavon is folytatták, egy búvár közreműködésével pedig az Olt medrét kutatják át. Megtalálása érdekében országos keresést adtak ki, a hatóságok munkáját pedig számos hozzátartozó, barát és önkéntes egészítette ki, sőt, kutyás keresőcsapatokat is mozgósítottak. Egy 16 éves sepsiszentgyörgyi fiatal viszont minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal lépett egy éjszakai vonat elé a tábor közelében, őt halálra gázolta a szerelvény.
Botházi Mária, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szakmai beszélgetések, „súlyos” témákat körüljáró előadások és vérbeli fesztivállét kölcsönzött sajátos jellemzőket a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábornak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Nemzetpolitikától a zuhanyzókig – minden, ami Tusványos.
Ha valaki csupán a médiából tájékozódik, talán némi tisztelettel vegyes tartózkodással tekint Tusványosra, a diáktábor és szabadegyetem köré szerveződő szellemiségre, amelynek alappillérét a politikáról, közéletről, társadalmi folyamatokról szóló viták, előremutató ötletek és nagy gondolatok képezik, és ahol pár méterenként felbukkan egy médiából ismert arc, aki igen gyakran tekintélyes politikus vagy véleményvezér. Aztán ha valaki eljön Tusnádfürdőre, a vasúti átjárónál aláereszkedik a táborba, és tesz néhány sétát a bevett útvonalakon, rögtön érzi, roppant emberi, otthonos és közvetlen helyre érkezett. Csak bele kell például hallgatni a napról-napra ziláltabb táborlakók szabadidős beszélgetéseibe, máris feltűnik: az alaptéma szinte kivétel nélkül az időjárás, a párkapcsolat (és a hozzá kötődő komplex tevékenységi láncolat) és a buli (és persze az a köré szerveződő tennivalók).
A szakmai beszélgetések, a súlyos témákat körüljáró előadások valamint a koncertek, a partik és a fesztivállét adta érdekes kettősség igen sajátos jellemzője Tusványosnak, amelynek törékeny egyensúlyát tartani nem kis kihívás a mindenkori táborszervezők számára. Különösen érződött ennek súlya idén, hiszen – vélhetőleg a Félsziget elmaradása is az oka, és talán az is, hogy felfedezték a tábor ingyenes voltát – különösen sok középiskolás diákkal találkozhattunk a rendezvényen, akiket érezhetően (és láthatóan) elsősorban nem a szabadegyetem témafelvetései vonzottak oda.
Eső, a kegyetlen
Idén nem véletlenül volt központi téma az időjárás: az eső szinte naponta eleredt, és olyan sártengert hagyott maga után, amely sokat megélt szántóvetők számára is kihívást jelentett volna. Így hát a kocsmaasztaloknál szabadegyetemhez illő tudományos alapossággal tekintették át sokan sokfelé rendületlen, hogy milyen lábbeli a legjobb ide – a hosszú szárú profi katonai bakancs vezetett rögtön a gumicsizma előtt, amely ugye, bár vízhatlan, kissé hideg és jól beleizzad a láb. Utóbbit egyébként irigyelték a boldog tulajdonosoktól azok, akiknek nem volt – többen is javasolták, hogy jó lenne jövőre például Tusványos feliratú gumicsizmát, esőkabátot is árulniuk a szervezőknek. A résztvevők egyébként remekül állták a sarat, a koncertek helyszínéül szolgáló sportpályán dagonyázás névvel látták el a bulizást, és például a nulladik napi Kiscsillag koncert végére sokan úgy festettek, mintha inkább iszapbirkózást néztek volna az első sorból. De ugyanez történt a pályaszéli kocsmák látogatásakor is, cuppogva és csúszkálva caplathatott el a sörcsapig az, akinek effélét kívánt a szervezete. Márpedig sok ilyen szervezettel találkozhattunk arrafelé. Elmondhatjuk hát: Tusványoson néhány napig mindenki egyformán sáros volt társadalmi helyzetre, ismertségre és hovatartozásra való tekintet nélkül. És persze ide találna most egy arról szóló hasonlat is, amely a közéletünk sarának hasonlóan nagyszerű közös állására világítana rá, képzelje hát ide saját szája íze szerint a nyájas olvasó. A sarat valamelyest a rászórt fűrészporral sikerült csökkenteni, ám a ki-kisütő forró nap és párás levegő miatt a moszt rothadásnak indult, így szombatra már Orbán Viktort és Tőkés Lászlót a lelkes és vidám tömeg mellett – ezt adták az égiek – hamisítatlan pajtaszag fogadta
Negyedszázad hozadékai
Aki követte a tusványosi beszámolókat – feltehetőleg sokan lehetnek ilyenek, hisz mintegy 200 újságíró regisztrált a sajtóközpontban – már bizonyára tudja, hogy idén 25 éves születésnapját ünnepelte a rendezvény. Történetekből történelem mottóval a tábor a negyedszázados múlt felelevenítését és nem kevéssé hozadékainak leszűrését, továbbgondolását helyezte a középpontba, így sok olyan rendezvénnyel találkozhattunk, amely az alapítók segítségével erre világított rá. Toró T. Tibor, a Néppárt elnöke köztársaságnak nevezte a diáktábort, amelyben azok, akik legalább egyszer eljönnek ide, és befogadják az itteni szellemiséget, megkapják az állampolgárságot és egyben a köztársaság parlamentjének is tagjai lesznek. Sántha Attila író-költő úgy véli, Tusványos az a platform, ahol egyszerre mehet végbe az egyéni kifejeződés (az autonómia) és a közösséghez tartozás (a szolidaritás). Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint: aki eljön ebbe a táborba, rossz ember nem lehet – ez az a fórum, amely számtalan személyes szállal tudta a nemzetegyesítést elősegíteni. A szintén alapító Szabó Miklós neonatológus úgy látja, az első bálványosi tábornak is ugyanaz volt a lényege, mint a mostani, huszonnégy évvel későbbinek: az elválasztottság után megismerni egymást. A sztorik felelevenítésekor az első táborok résztvevői közül sokan azt mesélték el, miként találkoztak először a medvével és hogyan ismerkedtek meg Orbán Viktorral. Azt nem tudjuk, idén mennyi esélye volt az egyszerű földi halandónak személyesen szót váltani a kormányfővel, de medvével idén is találkoztak Tusnádfürdőn: a Székelyhon portál munkatársai a benzinkút közelében éjszaka hazafele tartva pillantottak meg egy, az úton áthaladó medvemamát három boccsal. Azt mondják, bár a sztorik alapján hatalmas fenevadaknak gondolták a helyi medvéket, ez az anyamackó ahhoz képest meglehetősen kicsinek tűnt, úgyhogy ezentúl majd tessék alacsony medvékre is gondolni, ha tusnádiakról van szó.
A bűvös huszonötös
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az első rendezvényeken még egyetlen komolyabb előadás volt délelőtt, egy kulturális pedig délután. Az idei Tusványoson huszonöt helyszínen reggeltől éjszakáig várták a rendezvények a résztvevőket, és tényleg a bőség zavarával küszködtek, ha programokat kívántak válogatni aznapra az érdeklődők. Gyakran párhuzamosan zajlottak roppant érdekes beszélgetések, viták, előadások, szinte esélye sincs az újságírónak, hogy képet adjon valamennyiről.
A bevezetőben említett kettősséget fejezi ki talán az is, hogy míg Farkas Tibor budapesti szexológus a tábor legnagyobb sátrában tartott előadásán fürtökben lógtak az emberek, és annyi kérdés érkezett a közönségtől, hogy nem is sikerült mindenikre választ adni, addig a Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel ugyanabban az időpontban az ukrán konfliktusról tartott beszélgetésre sem lehetett beférni, és szintén záporoztak a kérdések. Persze a legfajsúlyosabb előadások idén is közéleti-politikai problémákhoz kapcsolódtak, olykor parázs viták is kialakultak a felek közt – például az LMP-s Schiffer András és a Fideszes Rogán Antal, az MPP-elnök Biró Zsolt és a Néppárt-elnök Toró T. Tibor közt – a jelenlévők nem kis örömére. De aki belefáradt a regionalizmus, az autonómia, az önkormányzatiság vagy az ifjúságpolitika kérdéseibe, belekóstolhatott például Borbás Marcsi főztjébe, beszélgethetett az elektronikus zeneszerzés kulisszatitkairól, a gyereknevelésről vagy akár a székely vendéglátásról, de találkozhatott az esti koncertek előadóival is.
Vagy egyszerűen csak lézenghetett, hisz e tevékenység hozzátartozik Tusványoshoz, közben rég nem látottak jönnek szembe, új ismeretségek köttetnek. És persze napi kötelesség belemerülni a koncertekkel, bulikkal tarkított éjszakába (12 nagykoncertet, 10 kiskoncertet és több mint 30 bulit tartottak idén), amelybe imitt a rock’n’roll sikít bele, túl a tucc-tucc zene dübörög, amott pedig alternatív együttes új dala ontja ránk sok világfájdalmát.
Súly alatt
Mindeközben több ezer embert kell ellátni, kiszolgálni – idén 350 előadás, beszélgetés és egyéb rendezvény közül válogathattunk, 400 előadót láttak vendégül, 150 szervező dolgozott, és a legnépesebb estéken 16 ezren voltak a tábor területén. És ez nem könnyű, a helyszín nehezen bírja el önnön terheltségét.
Egy délelőtt a frissen felújított mellékhelyiséget veszem igénybe. A zuhanyzók előtt kígyózó sor. Kitűzőmről meglátják, hogy újságíró vagyok, körülvesznek a lányok, és ömlik a panasz: írjam meg feltétlenül, nagyszerűen érzik magukat itt, csodás a szervezés, de kihívás zuhanyozni, vécére menni. A sorban a harmadik lány egy órája várakozik, kinyitja a zuhanyajtót, hogy nézzek be. A látvány elborzaszt: bokáig álló fekete lében állnak a zuhany alatt a lányok, a víz hideg, a padlón fekete iszapszerű képződmény, s a tájba felázott használt tamponok, betétek képe simul. Szemeteskuka sehol, a vécéknél sincs, s bár mindenki igyekszik magával vinni a teste folyamataihoz kapcsolódó végterméket, ha néhányan ottfelejtik, már elég. A lányok megoldást is kínálnak, mutatják a zuhanyzók előtti kihasználatlan, szemetes területet: azt kellene megtisztítani, mobilzuhanyzókkal ellátni – ezekből egyébként idén kettő van a sátortáborban, de nem elegendő sehogysem.
Merre tovább Tusványos?
A szervezőknél érdeklődve kiderül, üröm az örömben, hogy bár a tábor működtetője felújította a mellékhelyiségeket, a munka felszínesnek bizonyult. Van ugyan zuhanyrózsa, szép a fajansz és újak a vécécsészék, de a vízhálózat, a csatornázás továbbra sem bírja a terhelést. Vass Orsolya erdélyi főszervező mégis optimista, hiszen, mint mondja, ebben az évben elindult egy folyamat, biztatóak a jelek, mindez reménykeltő. A jövőről, a tábort jellemző kényes egyensúly megtartásának kihívásairól azt mondja, Tusványos sajátosságát, hogy nappal kvázi konferenciaként, este fesztiválként működik, a következőkben is megpróbálják megtartani, hiszen erre van igény. „Hogy mit hoz a jövő, egyelőre nem látom, mivel egyre nagyobb a tábor, egyre szűkebb a hely. Néhány év még biztosan hasonló módon fog eltelni, de ha marad az érdeklődés a nappali és esti programjaink iránt egyaránt, és ebben az ütemben növekedik a tábor, nagyon el kell gondolkodni azon, hogy miképpen és merre terjeszkedjen a rendezvény.”
Tragédiák fesztiválja
Beárnyékolta az idei rendezvényt a hír: a tusványosi tábor közelében eltűnt a 18 éves korondi Tófalvi Csaba. Lapzártánkkor még nem találták meg az utoljára szerdáról csütörtökre virradóra hajnali háromkor a Csukás-tó környékén látott fiút. A keresést a tűzoltóság négy szakértőjének bevonásával, illetve egy keresőcsónak segítségével a Csukás-tavon és a Szent Anna-tavon is folytatták, egy búvár közreműködésével pedig az Olt medrét kutatják át. Megtalálása érdekében országos keresést adtak ki, a hatóságok munkáját pedig számos hozzátartozó, barát és önkéntes egészítette ki, sőt, kutyás keresőcsapatokat is mozgósítottak. Egy 16 éves sepsiszentgyörgyi fiatal viszont minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal lépett egy éjszakai vonat elé a tábor közelében, őt halálra gázolta a szerelvény.
Botházi Mária, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. július 31.
A bármi történhet jövőképe
Amióta újságírói kérdésre válaszolva 1997-ben Orbán Viktor azt mondta, hogy esetleges jövőbeli közméltósági státusától függetlenül mindig jelen lesz Tusványoson, nem telt el év, hogy a tusnádi katlanban elmondott, többségükben emlékezetesnek nyilvánítható beszédei ne keltettek volna erőteljes reakcióhullámokat. Nyilván inkább így, hiszen önmagát minősíti az a politikusi megszólalás, amely másnap már a kutyát sem érdekli. Nem volt másként ezúttal sem. Az illiberális állam- és gazdaságberendezkedés vízióját felvázoló, de talán inkább a liberalizmus működésképtelen elemeit egyértelműen szalonképtelenné nyilvánító beszéd „putyinizálása” önmagában címkézés. Arról árulkodik, hogy elkövetőit a legkisebb elemző késztetés sem vezérelte, igyekezetük megrekedt szavak és fogalmak környezetükből való kiragadásánál.
Érvényes ez „a jövőben bármi megtörténhet” első látásra valóban civilnek tűnő megállapításra is. Ha a gazdasági sarokszámok „törvényen” kívül helyezése kétségkívül hiba is lenne – bár mindenhatóságuk oszlopát erősen megrogyasztotta a pénzügyi világlufi 2008-as kipukkadása –, ez a bármi mégsem tekinthető üres szólamnak alakuló, helyezkedő, önmagát kereső világunkban. Aminek értelmezése terjedhet a riasztó tanácstalanságtól a legmerészebb álmokat is befogadó jövőképig. Csak világnézet, optimizmus, hit kérdése, melyik irányból közelítünk hozzá.
A romániai magyarság tekintetében ugyanis kénytelen-kelletlen eljutottunk néhány olyan felismeréshez, amelyek alapvetően meghatározhatják a jövőnket. A Babeş–Bolyai után a MOGYE ügyében egyre inkább járhatatlannak tűnik az RMDSZ által folyamatosan kátyúzott út, ezért aztán ma már nemcsak hangmentesen zárt szobákban hangzik el a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés rendszerének újragombolása anyaországi segítséggel. A többség által minden bizonnyal hasonlóképpen üdvözlendő lépés lenne az is, ha magyar szolgáltatók is megjelennének a közeljövőben liberalizálandó hazai egészségügyi piacon. Azaz itt az ideje, hogy gyakorlati biztonságnövelő intézkedések is társuljanak a diplomáciai erőfeszítésekhez.
Talán ennek jelentőségét vélik érteni az RMDSZ azon, Tusványoson jelenlevő székelyföldi vezetői is, akikre most kígyót-békát kiabálnak, és halaszthatatlan megfegyelmezésüket követelik a gyógyíthatatlanul liberális véleménymondók. Akik magyarországi társaikhoz hasonlóan már-már „jószolgálatot” tesznek azzal, hogy képzett cserkész módjára igyekeznek átsegíteni a túloldalra – vagy ezen az oldalon tartani? – gyengébben látó polgártársaikat.
Azok akarata ellenére. És bármi áron.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Amióta újságírói kérdésre válaszolva 1997-ben Orbán Viktor azt mondta, hogy esetleges jövőbeli közméltósági státusától függetlenül mindig jelen lesz Tusványoson, nem telt el év, hogy a tusnádi katlanban elmondott, többségükben emlékezetesnek nyilvánítható beszédei ne keltettek volna erőteljes reakcióhullámokat. Nyilván inkább így, hiszen önmagát minősíti az a politikusi megszólalás, amely másnap már a kutyát sem érdekli. Nem volt másként ezúttal sem. Az illiberális állam- és gazdaságberendezkedés vízióját felvázoló, de talán inkább a liberalizmus működésképtelen elemeit egyértelműen szalonképtelenné nyilvánító beszéd „putyinizálása” önmagában címkézés. Arról árulkodik, hogy elkövetőit a legkisebb elemző késztetés sem vezérelte, igyekezetük megrekedt szavak és fogalmak környezetükből való kiragadásánál.
Érvényes ez „a jövőben bármi megtörténhet” első látásra valóban civilnek tűnő megállapításra is. Ha a gazdasági sarokszámok „törvényen” kívül helyezése kétségkívül hiba is lenne – bár mindenhatóságuk oszlopát erősen megrogyasztotta a pénzügyi világlufi 2008-as kipukkadása –, ez a bármi mégsem tekinthető üres szólamnak alakuló, helyezkedő, önmagát kereső világunkban. Aminek értelmezése terjedhet a riasztó tanácstalanságtól a legmerészebb álmokat is befogadó jövőképig. Csak világnézet, optimizmus, hit kérdése, melyik irányból közelítünk hozzá.
A romániai magyarság tekintetében ugyanis kénytelen-kelletlen eljutottunk néhány olyan felismeréshez, amelyek alapvetően meghatározhatják a jövőnket. A Babeş–Bolyai után a MOGYE ügyében egyre inkább járhatatlannak tűnik az RMDSZ által folyamatosan kátyúzott út, ezért aztán ma már nemcsak hangmentesen zárt szobákban hangzik el a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés rendszerének újragombolása anyaországi segítséggel. A többség által minden bizonnyal hasonlóképpen üdvözlendő lépés lenne az is, ha magyar szolgáltatók is megjelennének a közeljövőben liberalizálandó hazai egészségügyi piacon. Azaz itt az ideje, hogy gyakorlati biztonságnövelő intézkedések is társuljanak a diplomáciai erőfeszítésekhez.
Talán ennek jelentőségét vélik érteni az RMDSZ azon, Tusványoson jelenlevő székelyföldi vezetői is, akikre most kígyót-békát kiabálnak, és halaszthatatlan megfegyelmezésüket követelik a gyógyíthatatlanul liberális véleménymondók. Akik magyarországi társaikhoz hasonlóan már-már „jószolgálatot” tesznek azzal, hogy képzett cserkész módjára igyekeznek átsegíteni a túloldalra – vagy ezen az oldalon tartani? – gyengébben látó polgártársaikat.
Azok akarata ellenére. És bármi áron.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. július 31.
Semjén üzenete
A korábbi évekhez képest oldottabb és érdektelenebb hangulatban zajlott a Bálványosi Nyári Szabadegyetem. Ez annak is köszönhető, hogy a legutóbbi választások során egyértelművé vált, hogy milyen magyar-magyar erőviszonyok uralkodnak itt nálunk és odaát, mindenki elfoglalta a többé vagy kevésbé megérdemelt helyét a politikai porondon. Az ősszel esedékes magyarországi helyhatósági választások már nem okozhatnak számottevő meglepetést, így aztán mindenki tartózkodott az olyan, akár helyénvaló kijelentésektől is, amelyek a román közvéleményt felkavarták volna.
Az említett rendezvénnyel egy időben, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott viszont Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesének a nyilatkozata, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Arról van benne szó, hogy „bárhol a világon, ha a magyar közösséget támadás éri, akkor eget-földet meg kell mozgatnunk az ő védelmükben”. Nem kell nagy tudomány, nem kell túl magas intelligencia, hogy megértsük. Adva van egy szétszakadt nemzet, amelynek tagjai a világ különböző tájain élnek. Egyfelől egy nagyobb tömbben, több ország határain belül, a Kárpát-medencében, másfelől pedig szétszóródva, a nagyvilág minden szegletében. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miként tudnak mások olyan hatékonyan összefogni a nemzeti céljaik eléréséért, mi lenne, ha mi is hasonlóképpen cselekednénk? Mi lenne, ha a formai kötődéseken túlmenően, akár gyakorlati meggondolásból is, a nemzetféltő közösségek csoportjába lépnénk? Mi akadályoz meg bennünket ebben? Nincs szó itt idegengyűlöletről, nincs szó diszkriminációról vagy hűtlenségről, hanem mindössze csak a saját nemzetünk szeretetéről, a hagyományaink tiszteletéről és értékeink megbecsüléséről. Ki állja, pontosabban ki állhatja utunkat abban, hogy a miénk is egy ilyen irigylésre méltó nemzet legyen?
Persze, sokaknak az a céljuk, szinte egyetlen szenvedélyük, hogy gyengítsék a magyarságtudatot, és ezzel egyidőben fölöttünk hatalmat szerezzenek. Kívülről vagy belülről törnek ránk, átveszik a pozícióinkat. Mi tagadás, egyre hatékonyabban teszik ezt. A Trianoni békeszerződéstől egészen napjainkig. Megszálló csapatokkal, ellenforradalmárokkal, rendszerváltással, betelepítésekkel vagy beruházásokkal. Háborúval vagy kormánykoalícióval. Tisztelnünk kell más nemzeteket, de elsősorban a miénket. Ragaszkodnunk kell az egyenjogúsághoz, de elsősorban saját magunkat kell egyenjogúnak tekintenünk. Féltenünk kell az elnyomott nemzetiségeket, aggódnunk kell értük, de elsősorban a miénket kell az elnyomástól megvédenünk. Amíg nem lesz kellő önbecsülés bennünk, nem várhatjuk el mások tiszteletét, elismerését. Számos példát felhozhatnánk, akár a szomszédos nemzetek közül, hogy milyen eszközök segítségével, miként váltották valóra a Semjén-üzenetet, de fölösleges ezeket a körülményeket tanulmányozni. Mindenkinek elsősorban a maga helyén, a legjobb belátása szerint kell cselekedni
Ferencz Zsombor, kozpont.ro
A korábbi évekhez képest oldottabb és érdektelenebb hangulatban zajlott a Bálványosi Nyári Szabadegyetem. Ez annak is köszönhető, hogy a legutóbbi választások során egyértelművé vált, hogy milyen magyar-magyar erőviszonyok uralkodnak itt nálunk és odaát, mindenki elfoglalta a többé vagy kevésbé megérdemelt helyét a politikai porondon. Az ősszel esedékes magyarországi helyhatósági választások már nem okozhatnak számottevő meglepetést, így aztán mindenki tartózkodott az olyan, akár helyénvaló kijelentésektől is, amelyek a román közvéleményt felkavarták volna.
Az említett rendezvénnyel egy időben, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott viszont Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettesének a nyilatkozata, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Arról van benne szó, hogy „bárhol a világon, ha a magyar közösséget támadás éri, akkor eget-földet meg kell mozgatnunk az ő védelmükben”. Nem kell nagy tudomány, nem kell túl magas intelligencia, hogy megértsük. Adva van egy szétszakadt nemzet, amelynek tagjai a világ különböző tájain élnek. Egyfelől egy nagyobb tömbben, több ország határain belül, a Kárpát-medencében, másfelől pedig szétszóródva, a nagyvilág minden szegletében. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miként tudnak mások olyan hatékonyan összefogni a nemzeti céljaik eléréséért, mi lenne, ha mi is hasonlóképpen cselekednénk? Mi lenne, ha a formai kötődéseken túlmenően, akár gyakorlati meggondolásból is, a nemzetféltő közösségek csoportjába lépnénk? Mi akadályoz meg bennünket ebben? Nincs szó itt idegengyűlöletről, nincs szó diszkriminációról vagy hűtlenségről, hanem mindössze csak a saját nemzetünk szeretetéről, a hagyományaink tiszteletéről és értékeink megbecsüléséről. Ki állja, pontosabban ki állhatja utunkat abban, hogy a miénk is egy ilyen irigylésre méltó nemzet legyen?
Persze, sokaknak az a céljuk, szinte egyetlen szenvedélyük, hogy gyengítsék a magyarságtudatot, és ezzel egyidőben fölöttünk hatalmat szerezzenek. Kívülről vagy belülről törnek ránk, átveszik a pozícióinkat. Mi tagadás, egyre hatékonyabban teszik ezt. A Trianoni békeszerződéstől egészen napjainkig. Megszálló csapatokkal, ellenforradalmárokkal, rendszerváltással, betelepítésekkel vagy beruházásokkal. Háborúval vagy kormánykoalícióval. Tisztelnünk kell más nemzeteket, de elsősorban a miénket. Ragaszkodnunk kell az egyenjogúsághoz, de elsősorban saját magunkat kell egyenjogúnak tekintenünk. Féltenünk kell az elnyomott nemzetiségeket, aggódnunk kell értük, de elsősorban a miénket kell az elnyomástól megvédenünk. Amíg nem lesz kellő önbecsülés bennünk, nem várhatjuk el mások tiszteletét, elismerését. Számos példát felhozhatnánk, akár a szomszédos nemzetek közül, hogy milyen eszközök segítségével, miként váltották valóra a Semjén-üzenetet, de fölösleges ezeket a körülményeket tanulmányozni. Mindenkinek elsősorban a maga helyén, a legjobb belátása szerint kell cselekedni
Ferencz Zsombor, kozpont.ro
2014. július 31.
Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro
2014. július 31.
Balassa Zoltán búcsúsorai Dobos Lászlóhoz
Kedves László, ezekben az órákban búcsúznak Tőled mindazok, akik ismertek, szerettek és becsültek. Távollétükkel azok is, akik nem. Lélekben én is az előbbiek közé állok. Nem hallgathatom el, hogy lenne még számos kérdésem. Az elmúlt két évtizedben sok minden felgyülemlett, amit meg kellett volna beszélnünk csöndesen, egy pohár bor mellett, de már erre nem volt mód. Az egyre rohanóbb időben nincs megállás. Folytatódik a hajsza. Amikor legutóbb fölkerestelek, még elmondtad mindazt, amit 1956-ban tapasztaltál. Csak a neveket nem akartad elárulni. Csupán az zavart, hogy évekkel korábban másképp adtad elő nekem a történteket. Akkor azzal hárítottad el a szereplők megnevezését, hogy az kivégzés lenne. Ezt most már nem tudjuk tisztázni, hacsak valamilyen dokumentum nem kerül elő valahonnan. 1968-ban találkoztunk először, amikor miniszterként Prágába jöttél az Ady Endre Diákkör estjére. Ez a nagytalálkozó még a régi teremben zajlott. Nemrégiben jártam ott. Belestem az ablakon. Átalakították. Körbejártam az épületet, amit akkor sohasem tettem meg. Máig nem tudom miért. Azóta is gondolatban körbe járom találkozásainkat. Akkor lencsevégre kaptalak és fényképed bekerült a krónikába. Most napok óta keresem ezt a fotót, de sehol nem találom. Biztos akkor fog előbukkanni, amikor nem lesz rá szükségem. Arra emlékszem erről a látogatásodról, hogy Bredár Gyula megjegyezte, legalább van egy jól fizetett emberünk. Ezzel arra utalt, nem sok reményt fűz tevékenységedhez. El fognak lehetetleníteni. Sajnos, igaza volt. Menned kellett. A Te korosztályod nem sok esélyt kapott Európa keleti felén. Túl sok volt a kísértés és túl kevés a tisztességes alternatíva. Az ateista és bornírtan pöffeszkedő csehszlovák állam csonkításai mindenkit rokkanttá tettek. Még ma is érezni ennek hatását. 1956 és 1968 volt két fényes pillanat, mely rövid időre illúziókat engedett kergetni. Szerettük őket, kapaszkodtunk beléjük, mert szükségesek voltak a túlélésünkhöz. Azután sokáig eltűntél a közéletből. Nem tudtuk mi van Veled, de okát igen. Nem kellett erről sokat morfondírozni. Ha eszembe jut az akkori politikai garnitúra, rossz érzés fog el. Lenárt és Biľak, Svoboda és Husák, meg a többi percemberke, akiknek már nevét sem tudom. Lélekromboló világ. Gajdoló nemzetiség voltunk – írod egy helyütt. „Ábrándnak talán elég, valónak kevés. (...) Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának alakításába... Politikus nemzetiség kell..." Bizony kellene. Tudok egy érdekes királyhelmeci kalandodról. Valamikor a 80-as években ott aludtál az egyik szállodában, és megkérted a portást, senkit se tegyen szobádba. Reggel, mikor fölébredtél egy régi ismerősünk köszöntött a szoba másik kanapéjáról: „Jó reggelt író úr!" Ezt az emléket sem tudom hová tenni. Az illető meg mindmáig zavarja közéletünk vizeit. Amikor ezt a történetet elmondtam neki, nem mondott semmit, csak bámult rám. Azután különböző Csemadok rendezvényeken találkoztunk, és a gorbacsovi remények korszakában Királyhelmecen széles körben beszélgettünk. Ahogy egyik hősöd alámerült, ha hazajött, Te is így tetted. Te voltál a központ. Sok mindenről szó esett. Az egyik önmagával meghasonlott református lelkész őszintén bevallotta, fölöslegesnek érzi magát. Bezzeg a katolikus papok, ők legalább közvetítők ember és Isten között! Ezt kínos és lemondó hallgatás fogadta. Majd az egyik jelenlévő arról kezdett beszélni, hogy fia egyetemista társát teherbe ejtette. Mivel a lány szlovák volt, az apa azt szerette volna, ha a fiú ráveszi a lányt, menjen abortuszra és szakítsanak, de a fiú bölcsebb volt apjánál. Elmondta neki, ez mennyire veszélyes beavatkozás és nem kívánja kitenni ennek a lányt, hiszen nem biztos, hogy lehet majd azután gyereke. Elvette és ez lett az illető kedvenc menye. Megtanult magyarul és megígérte, a következő népszámláláskor már magyarnak fogja vallani magát. Arra szólítottad föl ezt az embert, hogy vonja le a szükséges következtetéseket ebből a történetből. Akkor egy kicsit úgy tekintettem Rád, mint a felvidéki magyar Gorbacsovra. Talán mások is. Tovább mi történt nem tudom. Azt már az idő elmosta. Ugyanúgy, mint a sok hivatalos tárgyalást, ülésezést, gyűlést... A film elszakadt. Azután a Szabad Újságnál eltöltött évek jutnak eszembe, melyeknek kurtán-furcsán lett végük. Ekkor is sok fura dolog történt. Erről sem beszéltünk soha. Pedig kellett volna!
Közben jött a várva várt és mégis váratlanul betoppanó 1989, és nem tudtunk felnőni a pillanathoz. Sokan ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lettünk politikus nemzetiség, csak politizálgató. Te új lehetőségeket láttál, mint ahogy mindannyian. De nem sokáig. Most meg hirtelen arra döbbenek rá, hogy már csak emlékeimben élhetsz tovább. Nem tárcsázhatom a számot, mert már nem szólalsz meg a vonal végén. Odaátra nincs kapcsolat. Már azelőtt is sajátos csönd, magány vett körül. Emlékezem hát a jóízű beszélgetésekre és a tréfákra. Volt egy kedvenc vicced, amit többször is elmeséltettél velem. Még a könnyeid is kibuggyantak. A Beneš-dekrétumok ügye is sokat foglalkoztatott. Ki tudja, mikor veszik le magukról a szégyenbélyeget, melyet ránk sütöttek? Ezt Te nem élhetted meg. Távozásod napján született Gavrilo Princip, akinek gyilkos „jeladására" indult meg az első világháború és vezetett Közép-Európa véres feltrancsírozásához. Október 28-án születtél, azon a napon, mely Csehszlovákia hivatalos születésnapja volt. E két időpont lett a végzeted, hiszen a kétfarkú oroszlánra kapaszkodott parvenükkel kellett állandóan hadakoznod. Igaz, egy napon leszálltak róla, ám abban sem volt sok köszönet. Egyszer aztán kifakadtál: Mit vétettem, hogy most is ilyen emberekkel kell tárgyalnom!? Itt az 1989 előtti kreatúrákra utaltál. Kiderült, ezek reinkarnálódtak. Mint a rossz álomban, amelyben üldözőbe vesznek. Az eléd tornyosuló akadályon átugrasz, de mindhiába, az ismét előtted van és az üldözők egyre közelednek... Két sorsdöntő időpont. De az utóbbi napon leplezték le a New York-i Szabadságszobrot is. Valamikor az Amerikába érkezők ezt látták meg elsőként. Azóta ez a szimbólum is jócskán devalválódott. Ennyi egy ember? Dehogy. Leveszem könyveidet a polcról, beléjük lapozok. Rég tettem. A Hólepedőt 1984-ben dedikáltad. Az Egy szál ingben-t is akkor. A Földönfutókat is. Az egyikbe azt írtad: barátsággal, reménnyel. A következőben kötetedről szóló elismerő kritika bújik meg. E. Fehér Pál írta. Hát ezt biztos nem vetted dicséretnek! Hiszen ez az ember is egyike azoknak, akik átmentették magukat, és minden önvizsgálat nélkül távoztak.
Egyik kötetedet így kezded: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben." Egy másik köteted utolsó fejezetének címe Egyedül. Most már egyedül végzed a nagy utazást! Ennek a kötetnek utolsó sorait mintha erre az alkalomra írtad volna: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi." A következőben egy soron akad meg a szemem, mely így kiragadva az emberi élet rövidségére utal: „Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet." Amikor irodalmi pályádon indultál, messze voltak a csillagok. Most közeledsz hozzájuk. De nem tudom, eszedbe jut-e, Gyökössy Endre kérdése a csillagos éggel kapcsolatosan, hogy „ha ilyen szép a fonákja, milyen szép lehet odaát?" Te ezt most már tudod. Ahogy Márai írja valahol, a halottak bölcsebbek az élőknél.
Búcsúzom Tőled, László, pihenj békében! Fogadjon be a szülőföld, melynek megtartásáért annyit küzdöttél. Én meg magamban és alkalomadtán tovább vitatkozom Veled azokról a kérdésekről, melyek mindannyiunknak annyira fontosak, hogy néha nem hagynak aludni!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
Kedves László, ezekben az órákban búcsúznak Tőled mindazok, akik ismertek, szerettek és becsültek. Távollétükkel azok is, akik nem. Lélekben én is az előbbiek közé állok. Nem hallgathatom el, hogy lenne még számos kérdésem. Az elmúlt két évtizedben sok minden felgyülemlett, amit meg kellett volna beszélnünk csöndesen, egy pohár bor mellett, de már erre nem volt mód. Az egyre rohanóbb időben nincs megállás. Folytatódik a hajsza. Amikor legutóbb fölkerestelek, még elmondtad mindazt, amit 1956-ban tapasztaltál. Csak a neveket nem akartad elárulni. Csupán az zavart, hogy évekkel korábban másképp adtad elő nekem a történteket. Akkor azzal hárítottad el a szereplők megnevezését, hogy az kivégzés lenne. Ezt most már nem tudjuk tisztázni, hacsak valamilyen dokumentum nem kerül elő valahonnan. 1968-ban találkoztunk először, amikor miniszterként Prágába jöttél az Ady Endre Diákkör estjére. Ez a nagytalálkozó még a régi teremben zajlott. Nemrégiben jártam ott. Belestem az ablakon. Átalakították. Körbejártam az épületet, amit akkor sohasem tettem meg. Máig nem tudom miért. Azóta is gondolatban körbe járom találkozásainkat. Akkor lencsevégre kaptalak és fényképed bekerült a krónikába. Most napok óta keresem ezt a fotót, de sehol nem találom. Biztos akkor fog előbukkanni, amikor nem lesz rá szükségem. Arra emlékszem erről a látogatásodról, hogy Bredár Gyula megjegyezte, legalább van egy jól fizetett emberünk. Ezzel arra utalt, nem sok reményt fűz tevékenységedhez. El fognak lehetetleníteni. Sajnos, igaza volt. Menned kellett. A Te korosztályod nem sok esélyt kapott Európa keleti felén. Túl sok volt a kísértés és túl kevés a tisztességes alternatíva. Az ateista és bornírtan pöffeszkedő csehszlovák állam csonkításai mindenkit rokkanttá tettek. Még ma is érezni ennek hatását. 1956 és 1968 volt két fényes pillanat, mely rövid időre illúziókat engedett kergetni. Szerettük őket, kapaszkodtunk beléjük, mert szükségesek voltak a túlélésünkhöz. Azután sokáig eltűntél a közéletből. Nem tudtuk mi van Veled, de okát igen. Nem kellett erről sokat morfondírozni. Ha eszembe jut az akkori politikai garnitúra, rossz érzés fog el. Lenárt és Biľak, Svoboda és Husák, meg a többi percemberke, akiknek már nevét sem tudom. Lélekromboló világ. Gajdoló nemzetiség voltunk – írod egy helyütt. „Ábrándnak talán elég, valónak kevés. (...) Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának alakításába... Politikus nemzetiség kell..." Bizony kellene. Tudok egy érdekes királyhelmeci kalandodról. Valamikor a 80-as években ott aludtál az egyik szállodában, és megkérted a portást, senkit se tegyen szobádba. Reggel, mikor fölébredtél egy régi ismerősünk köszöntött a szoba másik kanapéjáról: „Jó reggelt író úr!" Ezt az emléket sem tudom hová tenni. Az illető meg mindmáig zavarja közéletünk vizeit. Amikor ezt a történetet elmondtam neki, nem mondott semmit, csak bámult rám. Azután különböző Csemadok rendezvényeken találkoztunk, és a gorbacsovi remények korszakában Királyhelmecen széles körben beszélgettünk. Ahogy egyik hősöd alámerült, ha hazajött, Te is így tetted. Te voltál a központ. Sok mindenről szó esett. Az egyik önmagával meghasonlott református lelkész őszintén bevallotta, fölöslegesnek érzi magát. Bezzeg a katolikus papok, ők legalább közvetítők ember és Isten között! Ezt kínos és lemondó hallgatás fogadta. Majd az egyik jelenlévő arról kezdett beszélni, hogy fia egyetemista társát teherbe ejtette. Mivel a lány szlovák volt, az apa azt szerette volna, ha a fiú ráveszi a lányt, menjen abortuszra és szakítsanak, de a fiú bölcsebb volt apjánál. Elmondta neki, ez mennyire veszélyes beavatkozás és nem kívánja kitenni ennek a lányt, hiszen nem biztos, hogy lehet majd azután gyereke. Elvette és ez lett az illető kedvenc menye. Megtanult magyarul és megígérte, a következő népszámláláskor már magyarnak fogja vallani magát. Arra szólítottad föl ezt az embert, hogy vonja le a szükséges következtetéseket ebből a történetből. Akkor egy kicsit úgy tekintettem Rád, mint a felvidéki magyar Gorbacsovra. Talán mások is. Tovább mi történt nem tudom. Azt már az idő elmosta. Ugyanúgy, mint a sok hivatalos tárgyalást, ülésezést, gyűlést... A film elszakadt. Azután a Szabad Újságnál eltöltött évek jutnak eszembe, melyeknek kurtán-furcsán lett végük. Ekkor is sok fura dolog történt. Erről sem beszéltünk soha. Pedig kellett volna!
Közben jött a várva várt és mégis váratlanul betoppanó 1989, és nem tudtunk felnőni a pillanathoz. Sokan ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lettünk politikus nemzetiség, csak politizálgató. Te új lehetőségeket láttál, mint ahogy mindannyian. De nem sokáig. Most meg hirtelen arra döbbenek rá, hogy már csak emlékeimben élhetsz tovább. Nem tárcsázhatom a számot, mert már nem szólalsz meg a vonal végén. Odaátra nincs kapcsolat. Már azelőtt is sajátos csönd, magány vett körül. Emlékezem hát a jóízű beszélgetésekre és a tréfákra. Volt egy kedvenc vicced, amit többször is elmeséltettél velem. Még a könnyeid is kibuggyantak. A Beneš-dekrétumok ügye is sokat foglalkoztatott. Ki tudja, mikor veszik le magukról a szégyenbélyeget, melyet ránk sütöttek? Ezt Te nem élhetted meg. Távozásod napján született Gavrilo Princip, akinek gyilkos „jeladására" indult meg az első világháború és vezetett Közép-Európa véres feltrancsírozásához. Október 28-án születtél, azon a napon, mely Csehszlovákia hivatalos születésnapja volt. E két időpont lett a végzeted, hiszen a kétfarkú oroszlánra kapaszkodott parvenükkel kellett állandóan hadakoznod. Igaz, egy napon leszálltak róla, ám abban sem volt sok köszönet. Egyszer aztán kifakadtál: Mit vétettem, hogy most is ilyen emberekkel kell tárgyalnom!? Itt az 1989 előtti kreatúrákra utaltál. Kiderült, ezek reinkarnálódtak. Mint a rossz álomban, amelyben üldözőbe vesznek. Az eléd tornyosuló akadályon átugrasz, de mindhiába, az ismét előtted van és az üldözők egyre közelednek... Két sorsdöntő időpont. De az utóbbi napon leplezték le a New York-i Szabadságszobrot is. Valamikor az Amerikába érkezők ezt látták meg elsőként. Azóta ez a szimbólum is jócskán devalválódott. Ennyi egy ember? Dehogy. Leveszem könyveidet a polcról, beléjük lapozok. Rég tettem. A Hólepedőt 1984-ben dedikáltad. Az Egy szál ingben-t is akkor. A Földönfutókat is. Az egyikbe azt írtad: barátsággal, reménnyel. A következőben kötetedről szóló elismerő kritika bújik meg. E. Fehér Pál írta. Hát ezt biztos nem vetted dicséretnek! Hiszen ez az ember is egyike azoknak, akik átmentették magukat, és minden önvizsgálat nélkül távoztak.
Egyik kötetedet így kezded: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben." Egy másik köteted utolsó fejezetének címe Egyedül. Most már egyedül végzed a nagy utazást! Ennek a kötetnek utolsó sorait mintha erre az alkalomra írtad volna: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi." A következőben egy soron akad meg a szemem, mely így kiragadva az emberi élet rövidségére utal: „Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet." Amikor irodalmi pályádon indultál, messze voltak a csillagok. Most közeledsz hozzájuk. De nem tudom, eszedbe jut-e, Gyökössy Endre kérdése a csillagos éggel kapcsolatosan, hogy „ha ilyen szép a fonákja, milyen szép lehet odaát?" Te ezt most már tudod. Ahogy Márai írja valahol, a halottak bölcsebbek az élőknél.
Búcsúzom Tőled, László, pihenj békében! Fogadjon be a szülőföld, melynek megtartásáért annyit küzdöttél. Én meg magamban és alkalomadtán tovább vitatkozom Veled azokról a kérdésekről, melyek mindannyiunknak annyira fontosak, hogy néha nem hagynak aludni!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
2014. augusztus 1.
Irányadó hatalmak
Ha valaki Orbán Viktor tusványosi beszédét követően autokráciát, putyinizmust, sőt, akár fasizmust emleget, javaslom, a miheztartás végett egyszer olvassa el a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjének, George Maior igazgatónak a napokbeli interjúját. Már eleve furcsának tűnhet, hogy egy hírszerző szolgálat vezetője kiáll a nyilvánosság elé, s aktuálpolitikai kérdésekben megnyilatkozik, fel is merülhet a kérdés, hogy egy nyugat-európai fejlett demokráciában hogyan reagálná le ezt a közvélemény és a kormányzat, de Románia, mint tudjuk, igencsak sajátos országa ennek az uniónak. Van viszont egy határ, amelyet ebben a sajátos, furcsa országban sem szabadna áthágjanak az érintettek. Az Európai Unióban teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy állami hivatal vezetője – mert a SRI végeredményben egy, költségvetésből, azaz mindannyiunk adójából finanszírozott, végrehajtó jellegű állami intézmény, amely a polgárok szolgálatában kellene legyen – szabjon meg politikai irányvonalakat egy ország számára. Egy „titkosszolga” nem mondhatja meg, hogy egy adott ország polgárai hogyan, milyen államigazgatási formában, milyen berendezkedésben képzelhetik el az életüket, ezt egyes egyedül az illető ország polgárai dönthetik el közvetlenül vagy akár közvetett formában, demokratikus módon. Ez volna az elv: a gyakorlatban George Maior kendőzés nélkül kijelenti: azon vannak, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Érdemes megfigyelni, mi minden érhető tetten ebben a, talán túlkapásnak, kommunikációs bakinak is minősíthető nyilatkozatban. A SRI igazgatója jogot formál arra, hogy elemezze, milyen politikát folytat Magyarország, hogy mit jelent a területi autonómia, s hogy ez javallott-e az itteni polgárok számára. A válasz szerinte nyilván: nem. A Maior kijelentéseire reagáló magyar nyilatkozatok, beleértve az RMDSZ nagy öregjeit, Borbély Lászlót és Verestóy Attilát, nagyon is helyesen mutatnak rá, hogy demokráciában a titkosszolgálat vezetőjének nem lehet dolga a különböző politikai törekvések minősítése, civilizált országokban a titkosszolgálatok nem szólhatnak bele a politikai döntésekbe. El tudom képzelni azonban, hogy Maior fejében meg sem fordult, hogy ő most ezzel politikai döntésekbe szól bele. Ő a román (nemzet)államra való veszélyként fogja fel az autonomista törekvéseket, olyan veszélyként, amelyek ellen a titkosszolgálat közbe kell lépjen s meg kell védje tőlük Romániát.
Azt már csak hab a tortán, hogy Maior immár politológussá válva mindezt azzal indokolja, hogy szerinte nincsen már helye „a 19. századi nacionalizmuson alapuló nemzeti büszkeség” újjáélesztésének – s ezért védi a SRI a román nemzetállamot.
Látni kell azonban azt is, hogy az autonómiára és a magyar nemzetpolitikára utaló rész az Adevărul elektronikus változatának adott videointerjújában csak egy lábjegyzet. A SRI-igazgató sokkal mélyebb értelemben vett stratégiai kérdésekben fogalmazott meg előtte véleményt és mutatott irányt: az igazságszolgáltatás függetlenségéről, a politikum milyenségéről, az ország energiapolitikájáról, a Németországgal való stratégiai viszonyról, az Oroszországgal való párbeszédről úgy tettek fel neki kérdéseket és ő úgy válaszolt rájuk, mintha ő volna az államelnök vagy legalább a miniszterelnök.
Amíg Orbán Viktor miniszterelnökként Tusnádfürdőn alapjában egy politológiai jellegű előadást tartott a jelenkori társadalmak kihívásairól és értékeiről, addig Bukarestben a titkosszolgálat vezetője szabta meg, hogy merre haladhat az ország, s hogyan élhetnek polgárai. S még Romániát tartja a nemzetközi közösség egy liberális demokráciának
Rédai Attila, Székelyhon.ro
Ha valaki Orbán Viktor tusványosi beszédét követően autokráciát, putyinizmust, sőt, akár fasizmust emleget, javaslom, a miheztartás végett egyszer olvassa el a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjének, George Maior igazgatónak a napokbeli interjúját. Már eleve furcsának tűnhet, hogy egy hírszerző szolgálat vezetője kiáll a nyilvánosság elé, s aktuálpolitikai kérdésekben megnyilatkozik, fel is merülhet a kérdés, hogy egy nyugat-európai fejlett demokráciában hogyan reagálná le ezt a közvélemény és a kormányzat, de Románia, mint tudjuk, igencsak sajátos országa ennek az uniónak. Van viszont egy határ, amelyet ebben a sajátos, furcsa országban sem szabadna áthágjanak az érintettek. Az Európai Unióban teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy állami hivatal vezetője – mert a SRI végeredményben egy, költségvetésből, azaz mindannyiunk adójából finanszírozott, végrehajtó jellegű állami intézmény, amely a polgárok szolgálatában kellene legyen – szabjon meg politikai irányvonalakat egy ország számára. Egy „titkosszolga” nem mondhatja meg, hogy egy adott ország polgárai hogyan, milyen államigazgatási formában, milyen berendezkedésben képzelhetik el az életüket, ezt egyes egyedül az illető ország polgárai dönthetik el közvetlenül vagy akár közvetett formában, demokratikus módon. Ez volna az elv: a gyakorlatban George Maior kendőzés nélkül kijelenti: azon vannak, hogy „ne lehessen kierőszakolni területi autonómiát és más olyan dolgokat, amelyekre a szomszédainknak (Magyarországnak) ez az új, nemzetinek nevezett politikája irányul”.
Érdemes megfigyelni, mi minden érhető tetten ebben a, talán túlkapásnak, kommunikációs bakinak is minősíthető nyilatkozatban. A SRI igazgatója jogot formál arra, hogy elemezze, milyen politikát folytat Magyarország, hogy mit jelent a területi autonómia, s hogy ez javallott-e az itteni polgárok számára. A válasz szerinte nyilván: nem. A Maior kijelentéseire reagáló magyar nyilatkozatok, beleértve az RMDSZ nagy öregjeit, Borbély Lászlót és Verestóy Attilát, nagyon is helyesen mutatnak rá, hogy demokráciában a titkosszolgálat vezetőjének nem lehet dolga a különböző politikai törekvések minősítése, civilizált országokban a titkosszolgálatok nem szólhatnak bele a politikai döntésekbe. El tudom képzelni azonban, hogy Maior fejében meg sem fordult, hogy ő most ezzel politikai döntésekbe szól bele. Ő a román (nemzet)államra való veszélyként fogja fel az autonomista törekvéseket, olyan veszélyként, amelyek ellen a titkosszolgálat közbe kell lépjen s meg kell védje tőlük Romániát.
Azt már csak hab a tortán, hogy Maior immár politológussá válva mindezt azzal indokolja, hogy szerinte nincsen már helye „a 19. századi nacionalizmuson alapuló nemzeti büszkeség” újjáélesztésének – s ezért védi a SRI a román nemzetállamot.
Látni kell azonban azt is, hogy az autonómiára és a magyar nemzetpolitikára utaló rész az Adevărul elektronikus változatának adott videointerjújában csak egy lábjegyzet. A SRI-igazgató sokkal mélyebb értelemben vett stratégiai kérdésekben fogalmazott meg előtte véleményt és mutatott irányt: az igazságszolgáltatás függetlenségéről, a politikum milyenségéről, az ország energiapolitikájáról, a Németországgal való stratégiai viszonyról, az Oroszországgal való párbeszédről úgy tettek fel neki kérdéseket és ő úgy válaszolt rájuk, mintha ő volna az államelnök vagy legalább a miniszterelnök.
Amíg Orbán Viktor miniszterelnökként Tusnádfürdőn alapjában egy politológiai jellegű előadást tartott a jelenkori társadalmak kihívásairól és értékeiről, addig Bukarestben a titkosszolgálat vezetője szabta meg, hogy merre haladhat az ország, s hogyan élhetnek polgárai. S még Romániát tartja a nemzetközi közösség egy liberális demokráciának
Rédai Attila, Székelyhon.ro
2014. augusztus 2.
A román betörés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején – (5.)
A megszállás
Az 1916-os év második felének eseményeiről, a román megszállás történetéről, a városigazgatás elrománosításáról, a pusztítás mértékéről elsősorban a már említett polgármesteri jelentés alapján vizsgálódhatunk. Minthogy Bálint Dénes polgármester is elmenekült, személyes élményei az otthon történtekről nem lehettek, csupán mások elbeszélése alapján rekonstruálhatta a város idegen megszállás alatti életének mindennapjait.
Az otthon maradt lakosság társadalmi, szociális állapota szerint három csoportba sorolható: legtöbben idősek, beteg emberek, akik nem vállalhatták az igen fáradságos és hosszú utazást, a többiek kötelességtudatból (orvosok, ápolók, tanítók), míg mások tulajdonuk védelmében maradtak otthon. A harmadik kategória különböző deklasszálódott (csőcselék) elemből állt, kik nincstelenségük okán úgy érezték, nincs féltenivalójuk a megszállóktól. Ez a réteg a megszállókkal és a szomszédos települések román lakosságával együtt leginkább tehető felelőssé a rablásokért, fosztogatásokért.
A román csapatok 1916. augusztus 28-án éjjel törtek be Háromszék területére. Több irányból jöttek, az Ojtozi- és a Bodzai-szoros felől egyaránt. A Tatár-szorosnál, Kisbotánál, a Musa-telepen lévő, mindössze 40 fős őrséget fogságba ejtették, Bodzakraszna-telepet felgyújtották.
Az ellenség Sepsiszentgyörgyöt 1916. szeptember 2-án délelőtt fél tizenegykor harc nélkül szállta meg. Lovas csapatokkal érkeztek Mironescu százados parancsnoksága alatt. A kórház személyzete fogadta az érkezőket, és háborús szabályoknak megfelelően hadi célokra felajánlotta az intézmény szolgálatait, ugyanakkor a békés polgári lakosság testi és vagyoni oltalmát kérte. Mironescu válaszában hangoztatta, hogy a civilizáció nevében jöttek, nem pedig lopni, rabolni és gyilkolni, s hogy katonai küldetésüket teljesíthessék, felhívta a lakosság figyelmét, éljenek nyugodtan ugyanúgy, mint eddig tették. Megnyugtatta a lakosságot, hogy amennyiben a katonaságot nem inzultálják, nem fogja őket bántódás érni.
A polgármester értékelése alapján Mironescu kijelentését a városban történt sajnálatos események megcáfolták. Szeptember 3-án a megszállók hirdetményt tettek közzé Sepsiszentgyörgy igazgatására nézve. A vagyonbiztonság felügyeletével Császár Lajost és Sikó Bélát bízták meg, aki a katonai parancsnokságnak tartozott engedelmességgel. A rend megszilárdítása érdekében a lakosság szabad mozgását szabályozták. Tilos volt a várost elhagyni, a postához, vasúthoz, gyárakhoz közelíteni. Este 8 óra után mindenkit letartóztathattak, aki az utcán járkált.
A katonaság és a lakosság közötti kapcsolatra jellemző, hogy azokkal, akik az új hatalommal együttműködtek, és segítségére voltak, jól bántak, sőt, a rablott holmiból is részesítették őket. Ellenben a vagyonukat védelmező és a katonaságnak szolgálatot nem teljesítő egyénekkel szemben brutálisan jártak el, kínozták, ütötték, verték őket. A városi tanács tagjai közül senki sem maradt otthon. A polgármester Szilágyi György fogyasztási adókezelőnek a városháza kulcsát átadta és megbízta a város érdekeinek képviseletével. A bevonuló román hatalom nem tartotta tiszteletben a megbízatást, hanem a hirdetmény értelmében Császár Lajost polgármester-helyettesnek, Sikó Bélát rendőrkapitány-helyettesnek nevezte ki. Szeptember 20-án Alemann Ilarie keresztvári tanítót ültették a polgármesteri székbe. Szeptember 29-én Guimon Györgyöt rendőrkapitánnyá tették. Dr. Barabás Sándort városi orvosnak, Kovács Ferencet útbiztosnak, Sikó Lajost írnoknak, Botos Istvánt és Serester Gyulát városi szolgának nevezték ki. Megszervezték az éjszakai őrséget is.
Szabad rablás, fosztogatás
A polgármesteri jelentés kitér a rendfenntartás és a vagyonvédelem, a megszállók által többször is hangoztatott, de be nem tartott ígéretére, nyugtázva a szomorú valóságot, azt a soha nem pótolható veszteséget, amit az elmenekült lakosság elszenvedett nem csak a katonaság, de a környékről (Előpatakról, Árapatakról, Hidvégről) beözönlő román lakosság részéről is. Mindezt csak tetézte az otthon maradt nincstelen csőcselék fosztogatása. A szabad rablás áldozatául esett csaknem minden üzlet és a családok otthon hagyott vagyontárgyai: ágynemű, ruhanemű, élelmiszer, szemes termés, a sertés- és baromfiállomány tetemes része.
Az alispáni értékelő a helyi románság és a bevonuló csapatok közötti együttműködést emelte ki. A megszállók által rendezett örömünnepélyeken közösen ültek diadalt. A helyi románok részt vettek az elmenekültek javainak kifosztásában, segédkeztek a középületek, gyárak, gabonaraktárak feltörésében. A román papok és tanítók pedig a lopásokban és a fosztogatásokban élen jártak. A közösségi emlékezés jelképei sem maradtak érintetlenül. A köpeci ‘48-as honvédemlékoszlopot meggyalázták, összetörték. A hadsereg éreztette hatalmi pozícióját és Nagy-Románia eljövetelét hirdette. Kijelentették, hogy Erdély az övék, a magyar uralomnak ezzel vége. A magyar feliratokat lefestették. A román megszállás alatt két tűzeset történt Sepsiszentgyörgyön: a Vasút utcában Incze Béla háza hamvadt el, a Neumann-tagban pedig a ház, a csűr és szalma esett a tűz martalékául. A hatóság egy halálos kimenetelű erőszakcselekményről szerzett tudomást: egy 70 éven felüli asszonyt, Klosz Józsefné Császár Teréziát két román katona gyilkolta meg. Túszokat tartottak fogságban, de az ellenség menekülésszerű visszavonulásakor ezeknek sikerült megszökniük. Gocsman Györgyné lányával és Poenár Silvester a román katonasággal együtt távozott a városból. Oláh János, Daragics Ilyés és Csatlós Mihály helybeli lakost mint hajcsárokat az ellenség magával vitte. A polgármesteri hivatal irattára és berendezési tárgyai sértetlenül maradtak, de az írógépeket és egyéb apróságokat elvitték. Az anyakönyvek, kataszteri birtokívek nem károsultak. A számadásokat és a városi pénztár tartalmát meneküléskor magukkal vitték. A gyárak közül a szeszgyárak, a likőr- és rumgyár berendezései jórészt épen maradtak. Az italgyárak késztermékeit azonban teljes mértékben elfogyasztották, vagy használhatatlanná tették.
A Kuppferstich-féle gyár szesztartályát felgyújtották, a piactéri épületek nagy szerencséjére azonban az nem robbant fel. A szövőgyárból a kész termékek nagy részét a román betörés előtt elszállították, a megmaradt részt a románok vitték el. A berendezés sértetlenül vészelte át a megszállást. A malmokból a szíjakat vitték el. Az Első Székely Műmalom R. T. szerkezetét teljesen széthordták, alkatrészei szanaszét hevertek az udvaron. A dohánygyárból a hirtelen távozás miatt csak hat-hét vagon dohányt tudtak elszállítani a román megszállók.
A közintézmények, mint a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Mikó Kollégium, a tanítóképző, a polgári iskolák, a női ipari iskola, az elemi iskola, a kórház csak kisebb károkat szenvedett. A rablás és fosztogatás már szeptember 5-én megkezdődött, s a románok kivonulásáig tartott, és leginkább a magánlakásokat érintette. Közben a városba ellenőrzésre érkező tisztek intézkedései következtében szünetelt ugyan a pusztítás, mihelyt azonban a magas rangú katonák távoztak, az itteni tisztek vezetésével folytatódott a fosztogatás. Sepsiszentgyörgy a közeli, előpataki, árapataki és hidvégi románok rablásaitól szenvedett leginkább, az ottaniak annyira mohón és gátlástalan módon fosztogattak, hogy ezt még a katonák is megsokallták, és kiűzték őket a városból.
Cserey Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A megszállás
Az 1916-os év második felének eseményeiről, a román megszállás történetéről, a városigazgatás elrománosításáról, a pusztítás mértékéről elsősorban a már említett polgármesteri jelentés alapján vizsgálódhatunk. Minthogy Bálint Dénes polgármester is elmenekült, személyes élményei az otthon történtekről nem lehettek, csupán mások elbeszélése alapján rekonstruálhatta a város idegen megszállás alatti életének mindennapjait.
Az otthon maradt lakosság társadalmi, szociális állapota szerint három csoportba sorolható: legtöbben idősek, beteg emberek, akik nem vállalhatták az igen fáradságos és hosszú utazást, a többiek kötelességtudatból (orvosok, ápolók, tanítók), míg mások tulajdonuk védelmében maradtak otthon. A harmadik kategória különböző deklasszálódott (csőcselék) elemből állt, kik nincstelenségük okán úgy érezték, nincs féltenivalójuk a megszállóktól. Ez a réteg a megszállókkal és a szomszédos települések román lakosságával együtt leginkább tehető felelőssé a rablásokért, fosztogatásokért.
A román csapatok 1916. augusztus 28-án éjjel törtek be Háromszék területére. Több irányból jöttek, az Ojtozi- és a Bodzai-szoros felől egyaránt. A Tatár-szorosnál, Kisbotánál, a Musa-telepen lévő, mindössze 40 fős őrséget fogságba ejtették, Bodzakraszna-telepet felgyújtották.
Az ellenség Sepsiszentgyörgyöt 1916. szeptember 2-án délelőtt fél tizenegykor harc nélkül szállta meg. Lovas csapatokkal érkeztek Mironescu százados parancsnoksága alatt. A kórház személyzete fogadta az érkezőket, és háborús szabályoknak megfelelően hadi célokra felajánlotta az intézmény szolgálatait, ugyanakkor a békés polgári lakosság testi és vagyoni oltalmát kérte. Mironescu válaszában hangoztatta, hogy a civilizáció nevében jöttek, nem pedig lopni, rabolni és gyilkolni, s hogy katonai küldetésüket teljesíthessék, felhívta a lakosság figyelmét, éljenek nyugodtan ugyanúgy, mint eddig tették. Megnyugtatta a lakosságot, hogy amennyiben a katonaságot nem inzultálják, nem fogja őket bántódás érni.
A polgármester értékelése alapján Mironescu kijelentését a városban történt sajnálatos események megcáfolták. Szeptember 3-án a megszállók hirdetményt tettek közzé Sepsiszentgyörgy igazgatására nézve. A vagyonbiztonság felügyeletével Császár Lajost és Sikó Bélát bízták meg, aki a katonai parancsnokságnak tartozott engedelmességgel. A rend megszilárdítása érdekében a lakosság szabad mozgását szabályozták. Tilos volt a várost elhagyni, a postához, vasúthoz, gyárakhoz közelíteni. Este 8 óra után mindenkit letartóztathattak, aki az utcán járkált.
A katonaság és a lakosság közötti kapcsolatra jellemző, hogy azokkal, akik az új hatalommal együttműködtek, és segítségére voltak, jól bántak, sőt, a rablott holmiból is részesítették őket. Ellenben a vagyonukat védelmező és a katonaságnak szolgálatot nem teljesítő egyénekkel szemben brutálisan jártak el, kínozták, ütötték, verték őket. A városi tanács tagjai közül senki sem maradt otthon. A polgármester Szilágyi György fogyasztási adókezelőnek a városháza kulcsát átadta és megbízta a város érdekeinek képviseletével. A bevonuló román hatalom nem tartotta tiszteletben a megbízatást, hanem a hirdetmény értelmében Császár Lajost polgármester-helyettesnek, Sikó Bélát rendőrkapitány-helyettesnek nevezte ki. Szeptember 20-án Alemann Ilarie keresztvári tanítót ültették a polgármesteri székbe. Szeptember 29-én Guimon Györgyöt rendőrkapitánnyá tették. Dr. Barabás Sándort városi orvosnak, Kovács Ferencet útbiztosnak, Sikó Lajost írnoknak, Botos Istvánt és Serester Gyulát városi szolgának nevezték ki. Megszervezték az éjszakai őrséget is.
Szabad rablás, fosztogatás
A polgármesteri jelentés kitér a rendfenntartás és a vagyonvédelem, a megszállók által többször is hangoztatott, de be nem tartott ígéretére, nyugtázva a szomorú valóságot, azt a soha nem pótolható veszteséget, amit az elmenekült lakosság elszenvedett nem csak a katonaság, de a környékről (Előpatakról, Árapatakról, Hidvégről) beözönlő román lakosság részéről is. Mindezt csak tetézte az otthon maradt nincstelen csőcselék fosztogatása. A szabad rablás áldozatául esett csaknem minden üzlet és a családok otthon hagyott vagyontárgyai: ágynemű, ruhanemű, élelmiszer, szemes termés, a sertés- és baromfiállomány tetemes része.
Az alispáni értékelő a helyi románság és a bevonuló csapatok közötti együttműködést emelte ki. A megszállók által rendezett örömünnepélyeken közösen ültek diadalt. A helyi románok részt vettek az elmenekültek javainak kifosztásában, segédkeztek a középületek, gyárak, gabonaraktárak feltörésében. A román papok és tanítók pedig a lopásokban és a fosztogatásokban élen jártak. A közösségi emlékezés jelképei sem maradtak érintetlenül. A köpeci ‘48-as honvédemlékoszlopot meggyalázták, összetörték. A hadsereg éreztette hatalmi pozícióját és Nagy-Románia eljövetelét hirdette. Kijelentették, hogy Erdély az övék, a magyar uralomnak ezzel vége. A magyar feliratokat lefestették. A román megszállás alatt két tűzeset történt Sepsiszentgyörgyön: a Vasút utcában Incze Béla háza hamvadt el, a Neumann-tagban pedig a ház, a csűr és szalma esett a tűz martalékául. A hatóság egy halálos kimenetelű erőszakcselekményről szerzett tudomást: egy 70 éven felüli asszonyt, Klosz Józsefné Császár Teréziát két román katona gyilkolta meg. Túszokat tartottak fogságban, de az ellenség menekülésszerű visszavonulásakor ezeknek sikerült megszökniük. Gocsman Györgyné lányával és Poenár Silvester a román katonasággal együtt távozott a városból. Oláh János, Daragics Ilyés és Csatlós Mihály helybeli lakost mint hajcsárokat az ellenség magával vitte. A polgármesteri hivatal irattára és berendezési tárgyai sértetlenül maradtak, de az írógépeket és egyéb apróságokat elvitték. Az anyakönyvek, kataszteri birtokívek nem károsultak. A számadásokat és a városi pénztár tartalmát meneküléskor magukkal vitték. A gyárak közül a szeszgyárak, a likőr- és rumgyár berendezései jórészt épen maradtak. Az italgyárak késztermékeit azonban teljes mértékben elfogyasztották, vagy használhatatlanná tették.
A Kuppferstich-féle gyár szesztartályát felgyújtották, a piactéri épületek nagy szerencséjére azonban az nem robbant fel. A szövőgyárból a kész termékek nagy részét a román betörés előtt elszállították, a megmaradt részt a románok vitték el. A berendezés sértetlenül vészelte át a megszállást. A malmokból a szíjakat vitték el. Az Első Székely Műmalom R. T. szerkezetét teljesen széthordták, alkatrészei szanaszét hevertek az udvaron. A dohánygyárból a hirtelen távozás miatt csak hat-hét vagon dohányt tudtak elszállítani a román megszállók.
A közintézmények, mint a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Mikó Kollégium, a tanítóképző, a polgári iskolák, a női ipari iskola, az elemi iskola, a kórház csak kisebb károkat szenvedett. A rablás és fosztogatás már szeptember 5-én megkezdődött, s a románok kivonulásáig tartott, és leginkább a magánlakásokat érintette. Közben a városba ellenőrzésre érkező tisztek intézkedései következtében szünetelt ugyan a pusztítás, mihelyt azonban a magas rangú katonák távoztak, az itteni tisztek vezetésével folytatódott a fosztogatás. Sepsiszentgyörgy a közeli, előpataki, árapataki és hidvégi románok rablásaitól szenvedett leginkább, az ottaniak annyira mohón és gátlástalan módon fosztogattak, hogy ezt még a katonák is megsokallták, és kiűzték őket a városból.
Cserey Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. augusztus 2.
Kelemen: a kormányból léptem ki, nem a koalícióból
Az RMDSZ azért marad tagja a bukaresti kormánykoalíciónak, mert "belülről" több esélyt lát az erdélyi magyarságnak fontos kormányzati álláspontok befolyásolására, mint ellenzékből – hangoztatta az MTI-nek nyilatkozva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki pénteki hatállyal lemondott a kulturális tárca vezetéséről és miniszterelnök-helyettesi tisztségéről.
"A kormányból léptem ki, nem a koalícióból" – mondta az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a koalíciós egyeztetéseken az RMDSZ küldöttségét továbbra is ő vezeti, annak érdekében, hogy érvényesítsék a 2014 márciusában megkötött koalíciós megállapodás előírásait.
"Nagyon fontos, hogy ott ülj az asztalnál, hogy ne kerülj fel az étlapra. Hogyha meg akarjuk próbálni befolyásolni a különböző kormányzati döntéseket, beleértve azt az álláspontot is, amit én hihetetlenül rossznak tartok, a Minority SafePack kapcsán a luxembourgi perbe való (román) beavatkozást, akkor ehhez ma nagyobb esélyünk van úgy, hogy a kormányzaton belül próbáljuk ezt a munkát elvégezni, mint hogy kívülről próbáljuk a munkát befolyásolni" – magyarázta az RMDSZ elnöke.
A kulturális tárca éléről lemondott Kelemen Hunor mandátuma utolsó napján Victor Ponta miniszterelnök társaságában megtekintette a bukaresti nemzeti színház – befejezéshez közeledő – felújítási munkálatait, amelyek első miniszteri megbízatása idején, 2011-ben kezdődtek.
Alig öt hónapos miniszteri ténykedését összegezve, Kelemen Hunor az MTI-nek elmondta: sikerült tartani vállalásait és meggyőződése, hogy Biró Rozália folytatja az általa elindított projekteket. Rámutatott: három kulturális intézményben zajlik az építkezés, sikerült az intézmények működéséhez többletforrásokat rendelni a költségvetésből, közvitára bocsátották az új mozitörvényt, és az örökségvédelmi törvénykönyv is 90 százalékban elkészült.
"Az aradi Szabadság-szobrot föltettük az A- kategóriás műemlékek listájára, és tegnap kormányhatározattal elfogadtuk, hogy Gábor Áron ágyúja végleg hazakerül Sepsiszentgyörgyre a Mikó-múzeumhoz" – számolt be a csütörtöki kormányülésen született döntésről. Hozzátette: néhány napja aláírta azt a miniszteri rendeletet, amely a műemlékek többnyelvű feliratozására vonatkozik, azokon a településeken, ahol kisebbségben élnek különböző nemzeti közösségek.
Kelemen Hunor azt követően mondott le kormánytisztségeiről, hogy a román kormány az RMDSZ-szel szemben lépett be a Minority SafePack nevű, uniós kisebbségvédelmi intézkedéseket szorgalmazó európai polgári kezdeményezéséről szóló luxembourgi perbe.
A kormányfő elfogadta az RMDSZ miniszterelnökhelyettes-jelöltjét
Victor Ponta kormányfő elfogadta az RMDSZ javaslatát, és Biró Rozália szenátort, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét jelölte pénteken miniszterelnök- helyettesnek, illetve kulturális miniszternek.
A miniszterelnök azt is bejelentette, hogy Claudiu Manda szociáldemokrata képviselőt jelölte a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszteri posztra, a jegybank helyettes kormányzójává kinevezett Liviu Voinea helyett.
A két jelölt akkor veheti át hivatalát, ha az államfő aláírja kinevezésüket, mivel az államfő menti fel, illetve nevezi ki a minisztereket a miniszterelnök előterjesztése alapján. Traian Basescu államfő több esetben elutasította egyes tisztségviselők kinevezését.
Biró Rozália alkalmasságát több ellenzéki politikus és publicista megkérdőjelezte arra hivatkozva, hogy közgazdászként kevés köze van a kultúrához. Azt is szemére vetették, hogy érdek-össze-férhetetlenség miatt folytatott vizsgálatot ellene a feddhetetlenségi ügynökség (ANI).
Biró Rozália a vádakra válaszolva egy lapinterjúban úgy vélekedett, a román kulturális tárcának elsősorban jó menedzserre van szüksége, aki a szűkös anyagi lehetőségek között is hatékonyan tudja irányítani a tárca tevékenységét. Elmondta, a feddhetetlenségi ügynökség azért vizsgálta, mert Nagyvárad alpolgármestereként 2006- ban jóváhagyta, hogy a Léda-házat (Ady Endre múzsájának a házát) annak a Partium Alapítványnak adják bérbe, amelyiknek ő az egyik alapítója. Hozzátette, az érdek- összeférhetetlenség vádját két héttel ezelőtt ejtette a bíróság.
Az RMDSZ alapszabálya szerint a belső parlamentként működő SZKT elnöke a második legmagasabb rangú tisztségviselője a szervezetnek. A bukaresti parlament márciusban az RMDSZ kormányra lépésekor új kormánystruktúrát szavazott meg, amely szerint a kulturális tárca vezetője miniszterelnök-helyettesi rangban vesz részt a kabinet munkájában.
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ azért marad tagja a bukaresti kormánykoalíciónak, mert "belülről" több esélyt lát az erdélyi magyarságnak fontos kormányzati álláspontok befolyásolására, mint ellenzékből – hangoztatta az MTI-nek nyilatkozva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki pénteki hatállyal lemondott a kulturális tárca vezetéséről és miniszterelnök-helyettesi tisztségéről.
"A kormányból léptem ki, nem a koalícióból" – mondta az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a koalíciós egyeztetéseken az RMDSZ küldöttségét továbbra is ő vezeti, annak érdekében, hogy érvényesítsék a 2014 márciusában megkötött koalíciós megállapodás előírásait.
"Nagyon fontos, hogy ott ülj az asztalnál, hogy ne kerülj fel az étlapra. Hogyha meg akarjuk próbálni befolyásolni a különböző kormányzati döntéseket, beleértve azt az álláspontot is, amit én hihetetlenül rossznak tartok, a Minority SafePack kapcsán a luxembourgi perbe való (román) beavatkozást, akkor ehhez ma nagyobb esélyünk van úgy, hogy a kormányzaton belül próbáljuk ezt a munkát elvégezni, mint hogy kívülről próbáljuk a munkát befolyásolni" – magyarázta az RMDSZ elnöke.
A kulturális tárca éléről lemondott Kelemen Hunor mandátuma utolsó napján Victor Ponta miniszterelnök társaságában megtekintette a bukaresti nemzeti színház – befejezéshez közeledő – felújítási munkálatait, amelyek első miniszteri megbízatása idején, 2011-ben kezdődtek.
Alig öt hónapos miniszteri ténykedését összegezve, Kelemen Hunor az MTI-nek elmondta: sikerült tartani vállalásait és meggyőződése, hogy Biró Rozália folytatja az általa elindított projekteket. Rámutatott: három kulturális intézményben zajlik az építkezés, sikerült az intézmények működéséhez többletforrásokat rendelni a költségvetésből, közvitára bocsátották az új mozitörvényt, és az örökségvédelmi törvénykönyv is 90 százalékban elkészült.
"Az aradi Szabadság-szobrot föltettük az A- kategóriás műemlékek listájára, és tegnap kormányhatározattal elfogadtuk, hogy Gábor Áron ágyúja végleg hazakerül Sepsiszentgyörgyre a Mikó-múzeumhoz" – számolt be a csütörtöki kormányülésen született döntésről. Hozzátette: néhány napja aláírta azt a miniszteri rendeletet, amely a műemlékek többnyelvű feliratozására vonatkozik, azokon a településeken, ahol kisebbségben élnek különböző nemzeti közösségek.
Kelemen Hunor azt követően mondott le kormánytisztségeiről, hogy a román kormány az RMDSZ-szel szemben lépett be a Minority SafePack nevű, uniós kisebbségvédelmi intézkedéseket szorgalmazó európai polgári kezdeményezéséről szóló luxembourgi perbe.
A kormányfő elfogadta az RMDSZ miniszterelnökhelyettes-jelöltjét
Victor Ponta kormányfő elfogadta az RMDSZ javaslatát, és Biró Rozália szenátort, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét jelölte pénteken miniszterelnök- helyettesnek, illetve kulturális miniszternek.
A miniszterelnök azt is bejelentette, hogy Claudiu Manda szociáldemokrata képviselőt jelölte a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszteri posztra, a jegybank helyettes kormányzójává kinevezett Liviu Voinea helyett.
A két jelölt akkor veheti át hivatalát, ha az államfő aláírja kinevezésüket, mivel az államfő menti fel, illetve nevezi ki a minisztereket a miniszterelnök előterjesztése alapján. Traian Basescu államfő több esetben elutasította egyes tisztségviselők kinevezését.
Biró Rozália alkalmasságát több ellenzéki politikus és publicista megkérdőjelezte arra hivatkozva, hogy közgazdászként kevés köze van a kultúrához. Azt is szemére vetették, hogy érdek-össze-férhetetlenség miatt folytatott vizsgálatot ellene a feddhetetlenségi ügynökség (ANI).
Biró Rozália a vádakra válaszolva egy lapinterjúban úgy vélekedett, a román kulturális tárcának elsősorban jó menedzserre van szüksége, aki a szűkös anyagi lehetőségek között is hatékonyan tudja irányítani a tárca tevékenységét. Elmondta, a feddhetetlenségi ügynökség azért vizsgálta, mert Nagyvárad alpolgármestereként 2006- ban jóváhagyta, hogy a Léda-házat (Ady Endre múzsájának a házát) annak a Partium Alapítványnak adják bérbe, amelyiknek ő az egyik alapítója. Hozzátette, az érdek- összeférhetetlenség vádját két héttel ezelőtt ejtette a bíróság.
Az RMDSZ alapszabálya szerint a belső parlamentként működő SZKT elnöke a második legmagasabb rangú tisztségviselője a szervezetnek. A bukaresti parlament márciusban az RMDSZ kormányra lépésekor új kormánystruktúrát szavazott meg, amely szerint a kulturális tárca vezetője miniszterelnök-helyettesi rangban vesz részt a kabinet munkájában.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 2.
Átadták az első sapientiás okleveleket
Tegnap került sor az első hivatalos sapientiás oklevelek átadására az egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem oklevelét a 2012-ben kommunikáció és közkapcsolatok, illetve mechatronika szakon, valamint a 2013-ban kommunikáció és közkapcsolatok, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, kertészmérnöki valamint informatika szakon államvizsgázott diákok vehették át. A tavalyelőtti évfolyamról 37, a tavalyiról 109 diák számára készült a tanulmány befejezését igazoló, sapientiás oklevél – tájékoztatott Palkó Réka, a marosvásárhelyi kar sajtófelelőse, akitől azt is megtudtuk, hogy azok a diákok, akik tegnap nem tudták átvenni az oklevelet, az elkövetkezőkben az egyetem Rektori Hivatalában, Kolozsváron tehetik ezt meg.
Mint ismeretes, a Sapientia egyetem 2007-ben kérvényezhette először a 2001-ben indult szakjainak akkreditácóját, és mivel az elkövetkezőkben a törvény által előírt három szak akkreditációját megszerezte, 2009. június 19-én az intézmény akkreditációját is kérhette. Az intézményi akkreditációs felmérés 2010 áprilisában zajlott, ezt követően 2010 júliusában az ARACIS (Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) plénuma jóváhagyta az egyetem akkreditációját. A tanügy-minisztérium ennek alapján törvénytervezetet dolgozott ki, amelyet a román kormány elfogadásra a Parlament Felsőháza elé terjesztett. A Szenátus jóváhagyását (2011. december 6.) követően 2012. február 28-án a Képviselőház is megszavazta a törvényt. Az akkreditált Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozását kimondó törvény az államelnök aláírását, 2012. március 28-át követően, a Hivatalos Közlönyben való megjelenéstől (2012. április 3.) számított három napon belül lépett hatályba. Az intézményi akkreditáció elnyerésétől kezdődően áll jogában az egyetemnek az akkreditált szakokon államvizsgát szervezni, és oklevelet kiadni az államvizsgázott diákok számára. Korábban a sapientiás hallgatóknak brassói, temesvári, marosvásárhelyi egyetemek, illetve a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem vizsgáztatóbizottsága előtt kellett tudásukat bizonyítaniuk, és az illető intézmények oklevelét kapták meg.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)
Tegnap került sor az első hivatalos sapientiás oklevelek átadására az egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem oklevelét a 2012-ben kommunikáció és közkapcsolatok, illetve mechatronika szakon, valamint a 2013-ban kommunikáció és közkapcsolatok, mechatronika, számítástechnika, automatika és alkalmazott informatika, kertészmérnöki valamint informatika szakon államvizsgázott diákok vehették át. A tavalyelőtti évfolyamról 37, a tavalyiról 109 diák számára készült a tanulmány befejezését igazoló, sapientiás oklevél – tájékoztatott Palkó Réka, a marosvásárhelyi kar sajtófelelőse, akitől azt is megtudtuk, hogy azok a diákok, akik tegnap nem tudták átvenni az oklevelet, az elkövetkezőkben az egyetem Rektori Hivatalában, Kolozsváron tehetik ezt meg.
Mint ismeretes, a Sapientia egyetem 2007-ben kérvényezhette először a 2001-ben indult szakjainak akkreditácóját, és mivel az elkövetkezőkben a törvény által előírt három szak akkreditációját megszerezte, 2009. június 19-én az intézmény akkreditációját is kérhette. Az intézményi akkreditációs felmérés 2010 áprilisában zajlott, ezt követően 2010 júliusában az ARACIS (Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség) plénuma jóváhagyta az egyetem akkreditációját. A tanügy-minisztérium ennek alapján törvénytervezetet dolgozott ki, amelyet a román kormány elfogadásra a Parlament Felsőháza elé terjesztett. A Szenátus jóváhagyását (2011. december 6.) követően 2012. február 28-án a Képviselőház is megszavazta a törvényt. Az akkreditált Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehozását kimondó törvény az államelnök aláírását, 2012. március 28-át követően, a Hivatalos Közlönyben való megjelenéstől (2012. április 3.) számított három napon belül lépett hatályba. Az intézményi akkreditáció elnyerésétől kezdődően áll jogában az egyetemnek az akkreditált szakokon államvizsgát szervezni, és oklevelet kiadni az államvizsgázott diákok számára. Korábban a sapientiás hallgatóknak brassói, temesvári, marosvásárhelyi egyetemek, illetve a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem vizsgáztatóbizottsága előtt kellett tudásukat bizonyítaniuk, és az illető intézmények oklevelét kapták meg.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)