Tizennégy jelölt (Államelnöki választások)
Az államelnöki választásokra a kedd éjféli határidőig tizennégy jelölt adta le a törvény által megkövetelt, legalább 200 ezer támogató aláírást, és a központi választási iroda mindannyiuk pályázatát elfogadta – közölte tegnap délután Marian Muhuleţ, az intézmény szóvivője. Ennyi jelölt Románia elmúlt huszonöt évnyi történelmében egyetlen elnökválasztáson sem volt, a nagyszámú aspiráns mellett a legnagyobb újdonság a két magyar jelölt megméretkezése.
Elsőként Victor Ponta miniszterelnök, a Szociáldemokrata Párt elnöke kérte felvételét a szavazólapra, a közvélemény-kutatások szerint neki van a legnagyobb esélye, hogy a következő államelnök legyen. A jobboldali jelöltek közül a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata-Liberális Párt alkotta Keresztény-liberális Szövetség színeiben induló Klaus Johannis liberális pártelnöknek van a legnagyobb esélye – Ponta mellett – bekerülni a második fordulóba: a jelöltek közül számára gyűjtötték a legtöbb (2,2 millió) támogató aláírást. A felmérések szerint Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, a kormány mellett maradó liberálisokat tömörítő Liberális Reformpárt elnökének támogatottsága is közelíti a tíz százalékot. Az elnökjelöltek között két nő van: Elena Udrea, a Traian Băsescu támogatását élvező Népi Mozgalom Párt vezetője, és a függetlenként induló Monica Macovei európai parlamenti képviselő, volt igazságügy-miniszter. Mindketten az elkötelezett jobboldali választók voksaira számítanak. Első ízben fordul elő, hogy két magyar jelölt is összegyűjtötte az induláshoz szükséges kétszázezer aláírást: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje. Az utolsó napon felbukkant meglepetésjelölt, Teodor Melescanu a Külügyi Hírszerző Szolgálat éléről mondott le, hogy indulhasson az elnökválasztáson. A korábbi liberális politikust a média a jobboldal „tartalékjelöltjének” tekinti arra az esetre, ha az igazságszolgáltatás megakadályozná az összeférhetetlenséggel vádolt Johannis részvételét az elnökválasztáson. A liberálisok elnöke egyébként ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta tegnap, örül, hogy ilyen korai időpontot szabtak ki a tárgyalásra ügyében, amelyet államelnökjelölt ellenlábasai felhasználnak ellene, de „feltétel nélkül” bízik az igazságszolgáltatásban, és hangsúlyozta, a bíróság bármilyen döntését tiszteletben kell tartani. Újra szerencsét próbál az elnökválasztáson több – immár hanyatló népszerűségű – populista politikus, így Gheorghe Funar (független), Corneliu Vadim Tudor (Nagyrománia Párt) és Dan Diaconescu (Dan Diaconescu Néppárt). A listát Constantin Rotaru, a Szocialista Alternatíva, William Brânză, a Román Ökológus Párt és Mirel Amaritei, a Prodemo Párt jelöltje egészíti ki. A központi választási irodának 48 órán belül kell határoznia, hogy a leadott iratok megfelelnek-e a törvényes feltételeknek, a jelöltek ellen azt követően 24 órán belül lehet óvást emelni az alkotmánybíróságon. A szavazólapra felkerülő államfőjelöltek, illetve a választási jelek listája az óvások elbírálása után, szeptember 28-án válik véglegessé. Az elnökválasztás első fordulóját november 2-án rendezik. Ha egyik jelölt sem kapja meg a névjegyzékben szereplő választópolgárok több mint felének (több mint 9 millió polgárnak) a támogatását, az államfői tisztség sorsa a két legjobban szereplő jelölt között dől el a november 16-án tartandó második fordulóban. A megválasztott elnök december 22-én kezdi meg ötéves mandátumát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elvész az autonómia? (Erdélyi magyar politológusok az RMDSZ statútumáról)
Csalódtak az RMDSZ múlt héten közvitára bocsátott székelyföldi autonómiatervezetében az MTI által megszólaltatott erdélyi magyar politológusok: egyebek mellett azt kifogásolják, hogy a tervezetben elvész az autonómia, és a dokumentum nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik.
Salat Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára szerint az RMDSZ most szembesítette a román társadalmat azzal, hogy Székelyföld autonómiája nemcsak az olykor szélsőségesnek bélyegzett kis magyar pártok, hanem valamennyi romániai magyar politikai szervezet igénye. A politológus elhibázottnak tartotta azt a stratégiát, hogy az RMDSZ a tervezet elkészítésével akarja megszólítani a román társadalmat autonómiaügyben. Úgy vélte, jobb esély lenne az autonómia elérésére, ha a román felet sikerülne előbb meggyőzni az autonómiaigény jogosultságáról, majd az ahhoz szükséges politikai akarat alapján a román partnerek bevonásával készülne el a technikai részletekre is kiterjedő törvénytervezet. Salat Levente úgy vélte, a tervezet kidolgozói nem vállalták fel nyíltan, hogy tulajdonképpen hatalommegosztás, illetve törvényhozói és végrehajtói hatáskörök átruházása a törekvésük célja, aminek az lett a következménye, hogy éppen az autonómia lényege vész el a szövegben. „A tervezet egyrészt meg akarja nyugtatni a románokat, hogy nem is olyan nagy dolog, amit a magyarok kérnek, a magyarokkal pedig azt akarja elhitetni, hogy ez az autonómia” – jelentette ki a politológus. Salat Levente szerint a tervezet készítői elképzeléseiket megpróbálták beilleszteni a jelenlegi román jogrendbe és államszerkezetbe úgy, hogy az a lehető legkevesebb átalakítást tegyen szükségessé. Ezért „túlságosan nagy árat fizettek” – mondta a politológus, és példaként hozta fel: a regionális tanács csupán jogszabály-tervezeteket készít, amelyek hatályba lépése attól függ, hogy a bukaresti kormányt képviselő prefektus megtámadja-e azokat vagy sem a közigazgatási bíróságon. „Eszerint végső soron a prefektuson múlik, hogy van-e autonómia vagy nincs, legalábbis a jogszabályalkotással kapcsolatos hatáskörök terén” – jelentette ki. A törvénytervezet hiányosságaként említette azt is, hogy anélkül adja meg a székelyföldi nemzeti közösségeknek a képviselet és a kardinális kérdések tekintetében a konzultáció lehetőségét, hogy előírná a nemzetiségi regisztrációt. Bakk Miklós, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára is hibának tartotta azt, hogy a tervezet nem rendelkezik nemzeti névjegyzék összeállításáról. Megjegyezte, nélküle nehéz megnyugtatóan rendezni, hogy a köztisztviselői állásokat az etnikai arányoknak megfelelően töltsék be. Bakk Miklós a tervezet hibájának tartja, hogy az RMDSZ Hargita, Kovászna és Maros megye társulásával hozná létre a Székelyföld régiót. A romániai megyék 1968-as kialakításakor e három megyéhez olyan területek is kerültek, amelyek soha nem voltak Székelyföld részei, és román többségűek. Hozzátette, ha az RMDSZ úgy gondolja, hogy a három megye csak kiindulópont, és a települések csatlakozási, leválási folyamatával alakul ki a végleges terület, akkor az ezt leíró mechanizmust is be kell építenie a tervezetbe. A terület pontos körülhatárolását azért is fontosnak tartotta a politológus, mert szerinte csak a történelmi Székelyföldön biztosítható a törekvések mozgalmi háttere, amit elengedhetetlenül fontosnak tart a célok megvalósításához. A politológus azt is megemlítette, hogy a tervezet közzétételét régóta halogatja az RMDSZ, mégsem sikerült kiérlelt szöveggel a nyilvánosság elé állni. Szerinte a közzétett magyar szöveg számtalan fogalmi hibát, pontatlanságot tartalmaz. A közvitára bocsátott tervezettel az RMDSZ azon a helyzeten próbál változtatni, hogy jelenleg az ellenzéke uralja az erdélyi autonómiadiskurzust – fűzte hozzá Bakk Miklós. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háborúskodók
Ellenünk masíroznak a katonák. A minket gyalázó dalokkal hergelt tömeg csillogó szemmel élvezi majd a bajonettes fáklyásmenet nacionalista füstjét. Péntek este Marosvásárhely főterét kerülje el minden magyar érzelmű polgár, vagy legalább azok, akik gyenge idegzetűek! Bár ne lenne igazam, de félő, hogy a marosorbói csata – ahol a felelőtlen parancsnokok tizenegyezer katonát kergettek a biztos halálba – emlékére rendezett megemlékezést nem az egykori ellenfelek megbékélésének jegyében szervezték. Persze, minden népnek szüksége van a hősiesség mítoszára, de most a hely és az időpont kiválasztása egyértelmű provokáció. Az ország területén eddig sehol nem rendeztek ilyen demonstratív megemlékezést a második világháborús román átállás kapcsán. Még augusztus 23- át is elsunyították, mintegy szégyellve a szovjetekkel kötött paktumot. De a magyaroknak nem tudják megbocsátani a bécsi döntést és az átmeneti magyar világot. Pedig a kilencvenes évek elején milyen sok román váltotta forintra a Budapestről kapott kárpótlási jegyét, vagy élvezi most a gyorsított honosítással megszerzett magyar útlevél előnyeit! Na, ezekről biztos nem esik szó a szenvedéslitániák rohamában. Mert minket gyilkosoknak tartanak, amint naponta olvasható a nacionalista román napilapban. Századokra visszamenően keresik-gyártják vétkeinket, és amikor kollektív jogainkat követeljük, fejszenyelet emlegetnek. A vásárhelyi erőfitogtatásnak egy a célja: a megfélemlítés. Az időzítés oka a székelyföldi autonómiatervezetben keresendő. Pontosabban a nemrég elkészült RMDSZ-törvény-kezdeményezésben, amely már több mint zászlócsata. Nem mellékes, hogy a rendezvény szervezői a nemrég még hadakozó, de mostanra közös politikai alakulatba terelt megyei és városvezető. Ez utóbbi a napokban Marosvásárhelyt az etnikumközi harmónia példájaként emlegette. Furcsa harmóniaképe van. Pedig tanulhatott volna például a francia–német megbékélésből, amely elindítója volt az Európai Unió létrejöttének, vagy akár az idén nyáron megrendezett normadiai megemlékezésből. A partraszállás hetvenedik évfordulóján az egykori ellenfelek közösen koszorúztak. Jó lenne, ha bennünk is feloldódna végre a vérzivataros évek sérelme, és egymás áldozatait megtisztelve emlékeznénk! Fáklyásmenet, idegborzoló vadászrepülők és szuronyroham nélkül.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)

„Soha ennyire érdekes”
Az államelnöki választások még soha nem voltak ennyire érdekesek, mint az idén, tekintve a jelöltek nagy számát, vélte Emil Boc volt kormányfő tegnapi sajtótájékoztatóján. „Soha nem volt még 14 jelöltünk az állam legmagasabb tisztségére, és ezek közül kettő nő” – mondta Boc.
Az államelnöki választások versenyébe 14 jelölt szállt be a törvény megszabta határidőig, azaz szeptember 23-án 24 óráig, benyújtva jelöltetését a Központi Választási Irodához.
A jelöltek a következők: Victor Viorel Ponta (PSD-UNPR-PC Választási Szövetség), Klaus-Werner Iohannis (PNL-PDL Keresztény-liberális Szövetség), Monica Luisa Macovei, Călin Popescu Tăriceanu és Teodor Meleşcanu független jelöltek, Elena Udrea (Népi Mozgalom Párt).
Benyújtották még jelöltetésüket Kelemen Hunor (RMDSZ), Szilágyi Zsolt (Erdélyi Magyar Néppárt), Dan Diaconescu (Dan Diaconescu féle Néppárt), Corneliu Vadim Tudor (PRM), Constantin Rotaru (Szocialista Alternatíva Párt), William Brânză (Román Ökologista Párt), Mirel Mircea Amariţei (Prodemo Párt) és Gheorghe Funar független jelölt.
A Központi Választási Irodának a jelöltetések benyújtását követő 48 órán belül kell iktatnia avagy elutasítani a jelöltetéseket.
A jelöltetések beiktatását vagy elutasítását követő 24 órában a jelöltek, politikai pártok és szövetségek és a választók megóvhatják a Központi Választási Iroda eme döntéseit.
Az óvásokat írásban kell benyújtani az Alkotmánybírósághoz.
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Aladár, könyveivel, Aradon
Erdély és más izgalmas témák
„Nyögvenyelősen” (ahogy az egyik interjú címében olvastam) ültem le e beszámoló megírásához: tegnap reggel nekifogtam a Nem tündérkert, vagy nagyon is az című, Erdély a magyar történelemben alcímű könyv lapozgatásának – és egyszer csak döbbenten láttam, hogy elfutott az idő. Sürgősen írni kellene, de éppen egy interjú közepén voltam, na még ezt…
Érdekes és izgalmas olvasmány Szilágyi Aladárnak a Várad Riport Kiadónál idén megjelent könyve. Annak is, aki többé-kevésbé ismeri Erdély történetét, de annak is, aki éppencsakhogy, és ebből a kötetből szerez majd hiteles (bár sok román történész által vitatott), vagy annak vélt információkat. A történelem ugyanis, régen se volt, manapság sem egzakt tudomány, ahol az egy meg egy az kettő. Az évszámok, mondjuk, talán nem vitathatók és interpretálhatók, ami azonban mögöttük áll, az nagyon.
De hogyan került a nagyváradi Szilágyi Aladár Aradra?
Egyrészt azért, mert legutóbbi, (említett) könyve bárhol a történelmi Erdélyben és Partiumban, tehát Aradon is érdekes. Másrészt mert a szerző aradi gyökerű: Pankotán született, Aradon járt középiskolába, és nem olyan koros (szeptember 22-én töltötte 71. évét), hogy ne lennének még itt egykori osztály- és iskolatársak, sőt tanárok is.
Murvai Miklós, az est házigazdája indításként a szerző életpályájáról beszélt. A pankotai lelkész fiáról, akinek édesapját, Szilágyi Sándort 1958-ban tartóztatták le, „rendszerellenes összeesküvés” címén húszévi kényszermunkára ítéltek, 15 éves korában a Szekuritáté vallatta, aki „rossz dossziéja” miatt négyszer is sikertelenül felvételizett egyetemre. Végül technikumot végzett, és a rendszerváltásig a Bihari Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, bár közben, a ’70-es évek elején a kolozsvári egyetem filozófia szakán is diplomát szerzett.
Újságírói és riporteri karrierje tulajdonképpen ezután kezdődött: a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese, a kiadóvállalat igazgatója, a Várad című folyóirat, az Erdélyi Riport szerkesztője, „mellesleg” az Ady Endre Sajtókollégium tanára, a Királyhágómelléki Egyházkerület főgondnoka, 2008-ban a Spactator-díj kitüntetettje…
Talán ezek is megérnének egy olyan (kitűnő) riportot, amilyeneket Szilágyi Aladár tud és szokott írni.
Ő azonban nem magával, hanem szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldje (talán) egyéni sornál is fontosabb kérdéseivel foglalkozik: tíz esztendő alatt kilenc (9!) önálló kötetet adott közre.
Réhon József, a szerző egyik méltatója az aradi Jelen Házban kedd este az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett (igen sikeresnek mondható, telt ház előtt zajlott) találkozón Szilágyi Aladár három könyvéről beszélt. Az egyik az 1964-es váradi „templomvédést” eleveníti fel (a Ceauşescu-korszakban, még annak kezdeti, viszonylag enyhébb időszakában is, egy ilyesmi szinte egyedülálló), a másik Várad-hegyalja legújabb kori történetét mutatja be, a Nem tündérkert… c., idén megjelent kötet pedig interjú-gyűjtemény. Szűcs Lászlónak (a Várad és Erdélyi Riport és a kiadó főszerkesztője, Szilágyi könyveinek szerkesztője) a szerzővel folytatott párbeszéd során a műhelymunka sok – egyébként a nagyközönség számára rejtve maradó – vonatkozására tért ki. Arra, például, hogyan készültek az Erdély történetéről szóló interjúk (a szervezők egy 2010-ben az RMDSZ és a Szacsvay Akadémia által kezdeményezett rendezvény keretében hívtak meg neves magyarországi történészeket, akik 2013-ban egy Erdély-súlypontú előadássorozat keretében taglalták a témákat), de szó esett a dobrudzsai és egyéb riportutakról, köztük a Várad-hegyaljaiakról is. Szilágyi országos riportútjain – amelyekből izgalmas írások születtek az „egységes román nemzetállamban élő” 24 nemzetiségről – mintegy 170 helységet keresett fel, hogy az ott élő szlovákok, szerbek, arománok, svábok, csehek, csángók, bolgárok, muzulmán cigányok és persze magyarok stb. jelenlegi állapotáról, mindennapjairól, életérzéseiről beszámoljon. Kár, hogy a vonatkozó kötetek egy részéből, mivel kifogytak, az aradiak már nem vásárolhattak. Szűcs László ígérete szerint azonban megpróbálják ezeket az interneten hozzáférhetővé tenni.
Szép, tanulságos est volt, megszervezéséért az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületét illeti köszönet.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Gyónások és lemondások
Az egész román közvéleményt sokkolta az ismert televíziós szerkesztő-műsorvezető Robert Turcescu vallomása. A román újságíró a blogján tette közzé, hogy a román hírszerzés titkos ügynöke volt alezredesi rangban. Államelnök-választási helyzetkép a jelentkezés hajrájában.
Nem éltem meg felszabadítóbb érzést, nagyobb ünnepet, nem hallottam szebb dolgokat a lelkemben annál, mint miután megszabadultam ettől a tehertől. Rájöttem: becstelenséget művelek Istennel, önmagammal, a családommal – valamint mindannyiatokkal szemben. Nem tudok tovább hazudni, el kell mondanom, be kell vallanom, függetlenül attól, mivel kell fizetnem érte – írta blogbejegyzésében Robert Turcescu. Jelezte, aláveti magát az igazságszolgáltatás ítéletének, amire könnyen sor kerülhet, hiszen az új büntető törvénykönyv értelmében államtitoknak minősülő adatok nyilvánosságra hozataláért kettőtől hét évig tartó szabadságvesztéssel sújtható az önleleplező. Államtitoknak minősülő dokumentum nyilvánosságra hozataláért pedig három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés vagy bírság róható ki. Márpedig Turcescu nemcsak mesélt, blogján nyilvánosságra hozta katonakönyvének fénymásolatát, valamint néhány fizetési bizonylatot is annak igazolására, hogy valóban titkos ügynök volt.
Miután az önleleplezést követően néhány órán át elérhetetlen volt, az újságíró megjelent a B1 televízió egyik vasárnap esti adásában, ahol láthatóan zaklatott állapotban megerősítette a közzétett dokumentumok hitelességét, majd elmondta: azért leplezte le magát, mert elviselhetetlen terhet jelentett a titkolózás. Közölte: nem folytatja a Traian Băsescu államfőhöz, illetve a jobbközép ellenzékhez közel álló B1 hírtelevízión sugárzott műsora szerkesztését. Aztán az adás vége előtt elhagyta a stúdiót.
Az egyértelműnek látszó bizonyítékok ellenére a román sajtóban olyan vélemények is napvilágot láttak, amelyek megkérdőjelezik Turcescu állításait. A Hotnews portálnak nyilatkozó források szerint katonakönyvvel csak a tartalékos tisztek rendelkeznek, a tényleges egyenruhások szolgálati igazolványt kapnak, a hírszerzőknek pedig nincs katonakönyvük. Emellett a nyilvánosságra hozott katonakönyvben az újságíró blogján szereplő fénykép látható. A védelmi minisztérium egyelőre nem kommentálta érdemben a hírt, a kibocsátott kommünikében mindössze annyi szerepelt, hogy a hasonló üggyel ártanak a hadsereg presztízsének. Victor Ponta miniszterelnököt állítása szerint nem lepte meg a bejelentés, „aki szelet vet, vihart arat” fogalmazott, és ezt az állítását érvényesnek nevezte más, Traian Băsescu államelnökhöz közel álló személyek esetében is. Ugyanakkor ellenzéki oldalról szorgalmazták Mircea Dusa honvédelmi miniszter parlamenti meghallgatását az ügyben.
Félmilliós csomag
Az államelnök-választásra való jelentkezések benyújtásának folyamata kedden éjfélkor, lapzártánk után zárult. Előtte egy nappal Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is benyújtotta a Központi Választási Irodához az államelnök-választáson való indulásához szükséges iratokat, és a jelöltségét támogató csaknem 270 ezer aláírást. Az aláírások iktatása után Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, hogy Romániának az oktatásra, kultúrára, kutatásra és infrastruktúrára kell kiemelt figyelmet fordítania, hogy megerősödjék és meghatározó szerepet játszhasson a térségben és az Európai Unióban. Hozzátette: a kampányban a romániai magyarság sajátságos érdekeit is fel akarja mutatni „Mindenhol az unióban, ahol a 20. század második felétől kezdődően stabil gazdaság, jólét, biztonság alakult ki, rendezték a többség és kisebbség viszonyát. Mindig a többség felelős a kisebbségért. A kisebbségnek képesnek kell lennie megmutatni, mit akar, hogyan akarja, ezt mi a párbeszéd útján, az érvek erejével kívánjuk megmutatni és kialakítani az előítéleteket lebontó párbeszédet” – jelentette ki Kelemen Hunor. A politikus ugyanakkor elhárította azt az újságírói kérdést, hogy kit támogat a választás második fordulójában. „Azt a kishitűséget kell legyőzni, hogy a második fordulóba az RMDSZ jelöltje nem juthat be. Ha mégsem sikerül, lesz időnk kialakítani az álláspontunkat a két forduló között” – fogalmazott az RMDSZ államfőjelöltje.
A határidő lejárta előtt néhány órával az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is benyújtotta a közel 220 ezer támogató aláírást tartalmazó csomagot annak érdekében, hogy Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök is elindulhasson az elnökválasztáson. „Mi, magyarok máris nyertünk az összesen mintegy félmillió aláírás összegyűjtésével – mondta az Erdélyi Naplónak Szilágyi Zsolt elnökjelölt. – Ha nem is megy el ennyi ember választani, a támogatók félmilliós száma már Bukarestben is komoly tételnek számít. Az EMNP számára az elnökválasztás elsődleges tétje az Erdély-központú politika megjelenítése a kampányban. Ezért vállaltuk, s ezért örülünk az első sikernek, a szükséges számú aláírás összegyűjtésének.”
Ponta: Băsescu a Szekuritáté tisztje volt
Traian Băsescu államfő a Szekuritáté tisztje volt – vádolta meg az államelnököt Victor Ponta miniszterelnök, a Szociáldemokrata Párt (PSD) államfőjelöltje. Ponta egy vasárnap esti televíziós műsorban azt mondta: azért nem szavazott Băsescura, mert tudta róla, hogy 1989 előtt a hírhedt kommunista titkosrendőrség tisztje volt. Mint ismeretes, Băsescu nemrég közölte, tudomása van arról, hogy az államfőjelöltek között egy jelenlegi vagy volt titkosügynök is szerepel. Az államfő sejteni engedte, hogy Pontára célzott. A kormányoldal nyomására elhalasztották az ellenzék által az ügy kivizsgálása céljából létrehozni kívánt bizottság megalakítását.
Bujkáló aláírások
A Băsescu által az elnökjelöltek hitelesítésének hajrájára jelzett látványos visszalépések és leleplezések sorába illeszthető Teodor Melescanu, a román Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) igazgatójának tisztségből való lemondása. Meleşcanu 2012 februárja óta vezeti a SIE-t, amikor az államfő Mihai-Răzvan Ungureanu akkori igazgatót jelölte miniszterelnöknek. A 73 éves Meleşcanu 2012-ben az akkor ellenzékben lévő Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátori tisztségéből került a külföldi hírszerzés élére, korábban védelmi és külügyminiszter is volt. 1995-ben a magyar–román alapszerződés előkészítése és aláírása idején ő vezette a román diplomáciát.
Bár Meleşcanu már nyár elején jelezte, hogy nem utasítaná el, ha felkérnék az elnökválasztáson való indulásra, a román média mégis váratlan fordulatként értékelte a bejelentést. Az is felmerült, hogy vajon nem törvénybe ütköző-e, ha egy kémfőnök egyik napról a másikra aktív politikai szerepet vállal. Azt is kíváncsian várják, honnan kerül majd elő az államfőjelöltséghez szükséges 200 ezer aláírás, hiszen eddig elvileg senki sem gyűjthetett Meleşcanut támogató aláírásokat, míg a jelölt a SIE igazgatója volt.
Az elnökválasztási kampányt már a SIE-igazgató lemondása előtt is ügynökbotrányok tarkították. A leköszönő államfő nemrég közölte, hogy az elnökjelöltek között korábbi titkosügynök is van, akit felszólított, hogy fedje fel magát, ellenkező esetben személyesen lesz kénytelen „kiegészíteni” az illető önéletrajzát.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Statútumok, választások, minőségek
Az elmúlt héten két jelentős bejelentés történt az erdélyi magyar közéletben. Mindkettő a közeljövőnek ugyanahhoz az eseményéhez kapcsolódik: az elnökválasztáshoz. Az RMDSZ közvitára bocsátotta a székelyföldi autonómiastatútumát, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke pedig bejelentette, hogy sikerült összegyűjteni a Szilágyi Zsolt elnökjelölti indulásához szükséges 200 ezer aláírást.
Geocentrikus világkép
Az autonómiastatútum – amellyel kapcsolatban már súlyos bírálatok is elhangzottak – minőségétől függetlenül a kampány része, bár ezt az illetékesek tagadják. Az RMDSZ az 1996-os kampány idején, amelyet a kormányzati szerepvállalás áldásos mivoltára hegyezett ki a választás várható győztesének kilététől függetlenül, teljes mértékben kiemelte kommunikációjából az autonómiát. Csak 2004-ben élt annak mozgósító erejével, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció színeiben indított vele szemben jelölteket.
A téma a kisebbségi törvényen keresztül még évekig a szövetség politikai propagandájának része volt, bár a törvény elbukott a román fél irracionális ellenállásán. Irracionális, mondom, hiszen az etnokratikus, homogenizáló, centralista, etatista román érdek is azt diktálta volna, hogy a látszatpolitizálás eme szemfényvesztő elemét az RMDSZ-szel közösen emeljék be a román közjogi rendszerbe, s arassák le annak presztízshasznát belföldön és külföldön egyaránt. A szólamokkal ellentétben ugyanis a jogszabály semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel a Kulturális Autonómiatanácsot, lényegében az RMDSZ önbebetonozását szolgálta az erdélyi magyar társadalomban. Mivel a „kulturális autonómia” szerepelt benne címszóként (az érdemi szabályozást a beláthatatlan jövőbe tolva ki), sulykolással sikerült elhitetni a politika iránt érdeklődő magyar közvélemény tekintélyes részével – beleértve egyes konzervatív anyaországi politikusokat is –, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális autonómiáját.
Valamivel jobb a helyzet a tervbe vétel után 21 esztendővel, az 1993-ban megszabott kétéves határidő letelte után 19 esztendővel tető alá hozott statútum esetében. Nem mintha nem lennének vele koncepcionális gondok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervezet szerint a Ceauşescu-féle 1968-as megyésítés által létrehozott területi egységek, Hargita, Kovászna és Maros megye képezi Székelyföldet, mely terület nem azonos a történelmi Székelyfölddel. Az is problematikus, hogy a nyelvoktatást feltétlenül az adott nyelvet anyanyelvként magukénak tudó tanárok által rendezné, vagyis a székelyföldi magyar anyanyelvű román tanároknak át kellene képezniük magukat, vagy mehetnének Erdély más részeibe tanítani. Az sem túl szerencsés szabályozás, hogy azokon a településeken, ahol a cigány lakosság eléri a lélekszám 20 százalékát, a cigány nyelv tanítását is kötelezővé tennék a magyar és a román iskolákban. Tény azonban, hogy a tervezet – a kisebbségi törvénnyel ellentétben – nem luftballon. A benne foglaltak megvalósulásának esetén kétségkívül előrébb tartanánk. Némi arroganciára vall viszont, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumának alapul vétele helyett teljesen új tervezetet alkotott a szövetség. De ez része a sajátos RMDSZ-es gondolkodásnak, amely emlékeztet az évezredekig uralkodó geocentrikus világszemléletre. Eszerint az erdélyi magyarság azonos az RMDSZ-szel: aki az RMDSZ ellen indul, az erdélyi magyarság ellen indul, az RMDSZ maga az erdélyi magyar nemzeti közösség egysége, aki rá szavaz, az egységet erősíti. Ami ugyan fogalmi nonszensz, de választási szlogennek eddig mindig bevált.
Gellert kapott RMDSZ-elképzelés
És már ott is vagyunk a második bejelentésnél. Meglátjuk, elég lesz-e ennyi, ha a román hatóságok indulni engedik Szilágyi Zsoltot. Mert összegyűjtött aláírások ide vagy oda, Románia nem az a hely, ahol ne lehetne elgáncsolni egy jelöltet, aki az egységes nemzetállam tabuját a föderalizmus gondolatának népszerűsítésével döntögeti. Láttunk itt már olyat, hogy legitim, az önkormányzati választásokon demokratikus felhatalmazottságot nyerő szervezet bejegyzését szüntette meg a román állam egyik bírói fóruma egy másik bírói fórum mulasztása miatt, a megválasztott tanácsosokat pedig a szemben álló párt, történetesen az RMDSZ, kizárta a tanácsból.
De induljunk ki abból, hogy két magyar elnökjelölt áll majd a rajthoz. Kelemen Hunor felkötheti a felkötni valót, s aligha alapozhat arra, hogy az egységféltő retorika elég lesz az elsöprő győzelemhez. A nagy kérdés inkább az, hogy a választói bázis veszi-e magának a fáradságot, hogy végiggondolja a két jelölt programját, és voksát adja az egyikre, vagy otthon marad, netán valamelyik román jelöltre szavaz. Annyi biztos, hogy az RMDSZ elképzelése – miszerint Kelemen Hunor összegyűjti a magyar szavazatokat, majd azokat igyekszik átcsoportosítani a magyarellenességét számtalanszor bizonyított Victor Pontához, akivel látványosan együtt kampányol az utóbbi időben – gellert kapott. S az EMNP-nek már csak ezért is érdemes volt belevágni ebbe a kockázatos vállalkozásba.
De ha hozzávesszük ehhez annak a kéznyújtásnyira levő lehetőségét, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar történelemben első ízben kap jelentős médiafelületet egy olyan magyar jelölt, aki az autonómiát (és a föderalizmust) nemcsak a saját bázis mozgósítására használja, hanem megfelelő szakmai színvonalon a román fél irányába is artikulálja, nem kétséges, hogy ez volt a néppárt történetének egyik legjobb lépése.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)

Az autonómia nem szeparatizmus – Interjú Kelemen Hunorral
Autonómiatervezetet mutatott be az RMDSZ. Sokak szerint rosszkor, a nemzetközi hangulat most nem kedvez ilyen törekvéseknek. Államfőválasztásra készül Románia, az egyik államfőjelölt az RMDSZ elnöke. A Fidesz-RMDSZ viszály a múlté, az erdélyi magyarság liberális társadalomszervezési modellhez való viszonyát nem változtatja meg az Orbán-beszéd. Kelemen Hunort kérdeztük.
– Meglepődve olvastam az RMDSZ autonómiatervezetének bemutatása kapcsán született kormánypárti nyilatkozatokat. Bár nem örülnek neki, de „beszéljünk róla", mondták olyanok, akik korábban hevesen ellenezték. Mi történt a román politikában? – Hogy mi történt a román politikában azt nehezen tudnám körbeírni, de el kell fogadni azt, hogy egy uniós tagállamban nyíltan lehet bármiről beszélni, akár az autonómiáról is. – Elfogadta ezt most a román politikai élet, a kormánypárt, a PSD? Victor Ponta miniszterelnök azt mondta, ha az autonómia decentralizációt jelent, lehet róla tárgyalni… – A lett volna a legnagyobb hiba, ha ezt a kérdést nem úgy kezelik, mint a romániai magyarság egyik célját, hanem mint az egyik román pártnak az ügyét. Nem kértük a PSD támogatását, amely párttal együtt kormányzunk és nem kértük a liberálisok és demokraták támogatását sem, amelyekkel egy pártcsalád, az Európai Néppárt tagjai vagyunk. Azt gondolom, a román társadalomban kell lebontani azokat a falakat, amelyek a magyarokkal és az autonómiával kapcsolatban emelkednek. Ha a román társadalomban az elutasítottság nem lesz olyan nagy, mint amilyen most, akkor a román politikusok is könnyebben tudnak egy ilyen ügyet támogatni.
Általában a politikus nem támogatja azt, amiről azt látja, hogy választói félnek tőle. Először a társadalmi vitát kell lefolytatni a román társadalommal, civil szervezeteivel és azután kell keresnünk ehhez a pártok között partnereket. Azt hiszem, ez a helyes sorrend. Az eddigi nyilatkozatok azt sugallják: a normális, demokratikus pártok elfogadják azt, hogy erről vitázzunk. Nem azt mondják: erről konszenzusra fogunk jutni, nem azt, hogy támogatják, hanem azt, legyen erről egy nyitott, tisztességes vita.
– Mennyire segíti vagy nehezíti az autonómiatörekvéseiket a jelenlegi nemzetközi helyzet, a kelet-ukrajnai válság, skóciai és katalán függetlenségi referendum.
– Aki megpróbálja rávetíteni Erdélyre a skót, katalán vagy ukrajnai helyzetet, az nem érti, vagy nem akarja érteni a dolgoknak a lényegét, vagy rosszindulatú. A kilencvenes években ugyebár a jugoszláviai háború dúlt. Mindig van valami, amiért nem alkalmas a pillanat. De minden pillanat alkalmas lehet, ha az ember megrajzolja a kereteket és elmondja, hogy az ő törekvései mit jelentenek és mit nem. Ha mi azt mondjuk, az autonómia nem jelent szeparatizmust, területi különállóságot, hogy nem sérti Románia területi integritását, mint ahogy ezzel kezdjük ennek a törvénynek a felvezetését is, ha olyan nemzetközi dokumentumokra hivatkozunk, amelyek ezeket a kérdéseket leírják, akkor nem lehet ezt másképpen értelmezni, csak ha valaki feszültségkeltésre használja ezt.
– Mi lesz a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés sorsa, amelyet elindítottak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) égisze alatt, de az Európai Bizottság, mint nem hatáskörébe tartozó kérdést, elutasított? – A luxembourgi bíróságtól függ. Ha a bíróság a Bizottságnak ad igazat, akkor ez így, ebben a formában érvényét veszti. Ha viszont nekünk ad igazat, akkor megkezdődhet az európai aláírásgyűjtés. – Van más elképzelésük arra miként érhető el egy általános érvényű európai szabályozása a kisebbségi kérdésnek? Lehet más formában ehhez elegendő európai támogatást szerezni? – Épp az átfogó európai keretszabályozás volt a szándékunk. Nem magyar, hanem összeurópai kisebbségi ügyként kezeltük a Minority Safe Packet, ezért is kerestük a partnereket az Északi-tengertől az Adriáig, és hoztuk létre azt a kisebbségi szolidaritást, amire még nem volt példa az unión belül, hiszen a németországi dánoktól a dániai németekig, a görögországi törökökig, dél-tiroliaktól a frízekig mindenki partner volt ebben a kezdeményezésben. Arra törekszem, s a FUEN elnökének szándéka is ez, hogy ez a kisebbségi szolidaritás ne essen szét, függetlenül a bírósági döntéstől, mert ha a Bizottságot erősíti meg a bíróság ebben a kérdésben, az nem jelenti azt, hogy nem kell újrakezdenünk a folyamatot.
De azt is látni kell, hogy ez sem olyan történet, ami egyik napról a másikra megoldódik, mégis hiszek abban, hogy az EU-nak ezt a kérdést előbb-utóbb rendeznie kell. Mert ha hosszú távon békét és stabilitást akar, akkor rendeznie kell és rendezni is fogja. Ha az a 70 millió ember, aki emögött van, nem lesz annyira fontos, mint az uborka mérete és hajlata, akkor az EU-nak is vége lesz.
– Romániában választás közeleg. Nyugalmasabb időszak várható ezután a politikában? Az utóbbi évek romániai történéseit meghatározta a politikai társbérlet, az államfő-kormányfő viszálya. A kormánykoalícióra lehet hatása? Hiszen volt már példa erre. – Normális társadalomban ennek a koalíciónak folytatnia kellene a munkát akkor is, ha Victor Ponta elveszíti a választást, akkor is ha megnyeri. Ám egy időszak mindenképpen véget ér, az a 10 éves Basescu-éra, ahol az államelnök az alkotmányos jogosítványaival mindig elment a falig és feszegette a kereteit ennek az alkotmányos rendszernek anélkül, hogy szétpattintotta volna. Azt remélem, olyan időszak következik, amelyben erre a tapasztalatra építve kiegyensúlyozott viszony lesz a végrehajtó hatalmi ágak és törvényhozás között még akkor is, ha kohabitálni kell.
– Állandóan felmerül, van-e értelme magyar jelölt indításának? Az RMDSZ mégis mindig vállalja. Tárgytalan választás ez, miért csinálják mégis minden alkalommal végig? – Erről sok vitánk van, de mindig arra a konklúzióra jutunk, nem szabad egy választásból kimaradni, nem szabad hozzászoktatni a választóinkat ahhoz, hogy nincs a szövetségnek saját jelöltje. Nem szabad kihagyni azt e lehetőséget, hogy bemutassuk, van elképzelésünk nemcsak az erdélyi magyarságról, hanem az egész társadalomról és akár jobb is mint a többieké, s vannak olyan politikusaink, akik ezt az országot el tudnák vezetni. Ezeket ilyenkor lehet felmutatni, rá lehet irányítani a figyelmet olyan kérdésekre, amelyekre máskor talán kevésbé. Ettől nem lehet félreállni.
– A második fordulóra beáll valaki mögé az RMDSZ? Általában meg szokta nevezni, hogy kit támogat. – Az első forduló előtt nem fogunk a második fordulóról beszélni. A helyes sorrend az, hogy előbb van november 2. és rá két hétre 16. A kettő között van időnk ezt eldönteni.
– Igen, csakhogy november 2. előtt is az egyik jelölt, aki biztos, hogy második fordulós lesz, az a koalíciós partner, Victor Ponta.
– A koalíciós szerződésben nincs semmilyen az államfőválasztásra vonatkozó kitétel. – Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a romániai magyar belső viták lecsengtek, s az EMNP gyakorlatilag eltűnt miután Tőkés Lászlót kiiktatták azzal, hogy Fidesz-képviselővé vált. Az MPP-vel pedig fegyverszünetet kötöttek. Most megint feléledni látszik ez a harc. – Nekem soha nem tűnt úgy, hogy ez a vita megszűnt volna. Mindenki végezte a dolgát, mi a miénket, a versenypártok a magukét, ezek közül az MPP-vel érvényben van egy stratégiai megállapodásunk a nemzetpolitikai ügyekre vonatkozóan, a másikkal nincs. Az ő munkájuk kimerül a mi bírálatunkban. Korábban is így volt, most is így van.
– A román-magyar kormányközi viszony kívülről úgy tűnik, mintha nem is létezne. Az utolsó látványos közös projekt a kolozsvári Mátyás-szobor felújítása volt. 2011-ben avatták fel, több év munka után. Újra kormányon van az RMDSZ, várható valami elmozdulás?
– Létezik olyan uniós program, amely összértékében nagyobb. Utakat építettünk, templomokat, iskolákat újítottunk fel, nyilván mindez a Mátyás-szobor szimbolikus erejét nem múlhatta felül. Közös kormányülés nem volt, mint ahogy sok minden más sem az elmúlt években, a tárcaközi kapcsolatokra és az uniós határmenti együttműködésre fókuszálódott az együttműködés. Ez nem helyettesítheti az államfői, kormányfői szintű együttműködést. Remélem, eljön a pillanat, amikor ez a négy éves szünet véget ér. Kampányról kampányra bukdácsoltunk, hol mi, hol Magyarország. Azt remélem, hogy a magyarországi önkormányzati és romániai elnökválasztás után ez a helyzet változni fog. Biztos, hogy lesz ajánlata a román kormánynak és bízom abban, hogy a magyarnak is, ha túl leszünk ezeken a választásokon.
– Az előző Orbán-kormány a magyar-magyar együttműködési rendszert is átírta. A külhoni magyar szervezeteket azóta nem vonják be a képviselt közösségét érintő döntésekbe, nem konzultálnak velük a támogatáspolitika alakulása kapcsán sem. Kezdetben nagy volt a felháborodás a külhoni magyar sajtóban is, aztán szép lassan elhalt. Lett valami Önök által is elfogadott megoldás, vagy egyszerűen beletörődtek?
– Nem foglalkoztunk ezzel, nem akarjuk, hogy a magyar-magyar kapcsolatrendszer kapcsán az legyen a benyomás, hogy csak a támogatásokról szól. Fontosabb volt, hogy a KMKF mellett a MÁÉRT is elkezdett dolgozni, az RMDSZ viszonylatában az is jelentős, hogy 2012-től újra van közvetlen konzultáció a magyar kormánnyal. Mi az elmúlt négy évben támogatást nem kértünk és nem is kaptunk. Az RMDSZ persze nem is kérhetett, a hozzánk közel állónak tartott civil szervezetekre gondolok. Most viszont újra kell gondolni ezt a támogatáspolitikát, ki kellene találni a rendszer új kereteit, oktatásra-kultúrára kell nagyságrendileg több pénzt fordítani, a gazdasági támogatásnak pedig más formát találni, mert néhány tízmillió forinttal nem lehet gazdasági kapcsolatokat építeni. Az önkormányzati választások után vélhetően lesz újra MÁÉRT, KMKF, akkor meglátjuk, mit tervez a magyar kormány, mert április óta erről még egyáltalán nem volt egyeztetés, nem ismerjük az új kabinet elképzeléseit.
– Látszólag véget ért az évtizedes háború. Milyen most a Fidesz-RMDSZ viszony, milyen az Orbán-Kelemen viszony?
– Mindketten azon voltunk 2012-től, hogy a helyzetet javítsuk. Olyasmi nem történt, ami végérvényesen befagyasztotta volna az RMDSZ-Fidesz kapcsolatát. Azt hiszem, normalizáltuk ezt a viszonyt. Azon leszünk, hogy ezt a normális kapcsolatot fenntartsuk, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy vitázzunk. Az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban ülünk, a nemzetpolitikai kérdésekben pedig megkerülhetetlen az RMDSZ. Aki megpróbálta megkerülni, az idővel rájött arra, hogy nem érdemes.
– Akkor most az RMDSZ is stratégiai partnere lett az Orbán-kormánynak vagy még mindig csak Tőkés László EMNP-je az?
– Ez az a kérdés, aminek nem látom értelmét. Az RMDSZ-nek a stratégiai partnere az erdélyi magyarság. Pont. Mi nem írtunk alá stratégiai partnerséget soha senkivel, csak az erdélyi magyarsággal. – Ha már ilyen szépen rendeződött a korábbi viszály, Tusnádon miért csak Tőkés László ül Orbán Viktor mellett, Ön nem?
– Elsősorban nem rajtam múlik, hogy ott vagyok-e, az erdélyi szervezők bonyolítják a programot. Orbán Viktorral találkozunk, amikor Tusnádra jön, szűkebb, tágabb keretek között.
– Szeretett volna ott ülni a pódiumon, amikor az elhíresült beszéd elhangzott?
– Én a saját helyemen ülök, függetlenül attól, hogy kinek a társaságában.
– Ez a beszéd azóta is téma az európai sajtóban is. Külön érdekessége, hogy épp ott mondta el Orbán Viktor, ahol önök autonómiát akarnak, ahol nemzetállamot szeretnének lebontani, ahol épp az ellenkezőjét próbálják megvalósítani, mint amit Magyarországra vonatkozóan meghirdetett. Hogyan látja ezt?
– Romániában a mi álláspontunk 25 év alatt nem változott és nem is fog változni, függetlenül Orbán Viktor tusnádfürdői beszédétől. Én továbbra is azt gondolom, hogy a nemzetállam az erdélyi magyarság számára nem megoldás, kizárólagosságot jelent, Romániában legalábbis mindig ezt jelentette. Aki nemzetállamról beszél Romániában az arra törekszik, hogy ne legyenek kisebbségek, mi pedig azon vagyunk, hogy a román társadalmat meggyőzzük, ez nem egy monolit nemzetállam.
– És a liberalizmushoz való viszonyuk?
– Kérdés, hogy a liberalizmuson mit értünk – ideológiát vagy társadalomszervezési modellt? De azt gondolom, hogy a liberális demokráciának, mint társadalomszervezési modellnek nincs alternatívája, és minden, amit annak alternatívájaként mutatnak fel, az valami olyasmi, amit én nem kívánok a magunk számára.
Gál Mária
nepszava.hu, Erdély.ma

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (2.)
A tornyos Városháza, a város egyik szimbóluma, a város központjában álló reprezentatív középület, mely híven tükrözi polgárságának szellemi életét, lelkületét, áldozatkészségét, és nem utolsó sorban öntudatát. Amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, az épület a város lakosságának pótadójából épült 1906 és 1907 között.
Ezen a héten még Bernády lenyűgöző épületről írunk a Központ olvasóinak.
Az épület előkelő stílusa meghatározza Vásárhely képet
Nagyon fontos tudni azt, hogy az impozáns és a kor igényeit kielégítő tornyos Városháza építését dr. Bernády György már polgármestersége első éveiben terve vette.
Amint azt Keresztes Gyula Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében is leírja, Bernády és Vásárhely tanácsa, valamint a város polgársága tudatában volt annak, hogy a tervbe vett városházának művészinek, a város legszebb épületének kell lennie, amely előkelő stílusával, tömegével és reprezentatív elhelyezésével meghatározza a város képét.
A magyar stílus hangulata
A város első számú középülete nemes külsőt kívánt, olyant, amelyre a város akkori és későbbi polgársága is büszke lehessen. Ugyanakkor kifejezője legyen saját korának, amikor az építészek éppen a magyar építészeti stílus létrehozásán fáradoztak.
A tornyos Városháza tehát a szecesszió jegyében, a Lechner Ödön által létrehozott magyar stílus hangulatában terveztetett és épült fel a fent már említett időszakban.
A Városházát a Széchenyi tér déli végében lévő sétatér, az úgynevezett allé végében, a nyugati oldalon elnyúló földszintes házak helyére építették.
Ha figyelembe vesszük, hogy néhány emberöltővel azelőtt azon a helyen téglavetőhely-, és a téren végigfolyó Nagyárok mentén marhafürösztő volt, akkor döbbenünk rá, hogy a városépítés terén mit jelentett a Városháza új épületének felépítése…
A Székhely terv nyertese budapesti építészpáros
A pályázatra számszerűen tizennégy terv érkezett be, és 1905. május 24-25-én már ki is hirdették a győztest. Egy budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső Székhely jeligéjű terve tetszett a leginkább a zsűrinek. Amúgy a verseny második és harmadik helyezettje is budapesti volt, nevezetesen Sebestyén Arthur, illetve Bobula János. Rajzaik egy része máig fennmaradt.
Mivel azonban a javaslatok egyikével sem volt maradéktalanul elégedett sem Bernády, sem pedig az ítélőbizottság, végül három tervet vásároltak meg.
Ezek egyike a harmadik helyezett Bobula Jánosé volt, és ennek alapján került sarokra a torony.
Komor és Jakab terveiben a torony középen volt, egészen pontosan az előcsarnok fölött, de Bernády és a zsűri néhány tagja azonban ragaszkodott a sienai- illetve a firenzei modellt idéző oldalsó elhelyezéshez, azzal érvelve, hogy így a legkihangsúlyozottabb a kompozíció.
Az irányvonalak határozzák meg a végső tervet
A jelenleg a kormánybiztosi hivatalnak helyet adó egykori városháza tehát több terv ötvözéséből jött létre.
A város meséi című könyv szerzője tudni véli még azt is, hogy a zsűri meghatározta a főbb irányvonalakat, a pályázat nyerteseinek pedig ezek követésével kellett elkészíteniük a végső tervet. Az első változatokat 1906-ban mutatták be.
Kezdetben két belső udvara volt az épületnek. Ez azzal magyarázható, hogy az eredeti tervek szerint a közigazgatási székhely mellett egy bírósági terem, fogda, sőt a rendőrség is helyet kapott volna benne. Utólag azonban ezeket törölték, és ezzel együtt felszámolták a második udvart.
Jeligék: Székház – Őrtorony – Bem apó – Tornakert – Hármaskör
Az érdekes elnevezések végett maradjunk még egy kicsit a pályázatoknál.
A Városháza tervpályázati hirdetményét egészen pontosan 1905. február huszonharmadikán tették közzé, és április harmincadikáig több mint tíz tervet mutattak be.
Amint azt már említettük a nyertes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítész Székház jeligés terve volt. A második díjat ugyancsak budapesti műépítész nyerte el, Sebestyén Arthur Őrtorony jeligés tervével.
További három tervet vásárolt meg a bírálóbizottság: Bobula János budapesti műépítész Bem apó, Schneider Iván budapesti és Várady Árpád marosvásárhelyi építész közös tervét Tornakert jeligével, és Tóásó Pál budapesti műépítész Hármaskör jeligés tervét.
A határozott törekvés és a Városházajelleg
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból még az is kiderül, hogy a díjazott tervekben lévő ötletek alapján a kiviteli tervek elkészítésével Komor és Jakab műépítészeket bízta meg a tanács.
A végleges tervek elkészítésével határozott törekvés nyilvánult meg a városházajelleg kidomborítására, mely szerint a székházat karcsú, magas torony uralja – ez különben egy középkori hagyomány –, és városképileg hangsúlyozott beállításban álljon.
A leírtak szerint az építkezést 1906 nyarán kezdték el, és bármennyire is hihetetlen, 1907 végén az egyes ügyosztályok már használatba is vették az épületet.
Bernády pótló kiegészítése
Ugyanakkor Keresztes Gyula még azt is megemlíti, hogy az épületet eredetileg földszinttel és egy emelettel terveztette a tanács.
Az építkezés ideje alatt Bernády György pótlólag rendelte el a főhomlokzat hosszán, a második emelet építését, vagyis az épület nagyobbítását, felismervén azt, hogy: „… a jövendő még számtalan hivatalt hord méhében…”.
A polgármester rendkívüli lokálpatriotizmusa
1906 nyarán tehát megtartották a kivitelezési versenytárgyalást, és július huszonnegyedikén alá is írták a szerződést a nyertessel.
A munkálatokkal ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi szakembert bízták meg. Bernády ekkor rendkívüli lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta: „…uraim, most emelünk egy városházát, aztán következnek más épületek is, de a kivitelezést minden esetben helyiekre kell bízni… Az rendben van, hogy a tervezők máshonnan jönnek, de a mesterembereknek helyieknek kell lenniük. „.
És ez, így is történt. Aláírták a szerződést a fővállalkozóval, majd kiadták a munkát több helyi építőmesternek, és így a helybéliek által befizetett adókat végül gyakorlatilag szintén marosvásárhelyi vállalatokba fektették, amelyek fellendültek ezen építkezések révén. És ez, nagyszerű dolog volt.
Azonban volt is kire alapoznia Bernádynak. Az ebben az időszakban eszközölt befektetések révén ezek a mesteremberek bátorságra kaptak, tovább képezték magukat, és kitűnő szakemberekké váltak. Valóban értették a dolgukat.
A Városháza a kor egyik legreprezentatívabb épülete
Mivel nagyon rövid volt a kivitelezési határidő, a munkálatokkal nagyon gyors ütemben kellett haladni. A szakemberek gyorsan, de nagyon jól dolgoztak.
Így 1907-ben már be is költözött a hivatal a kor egyik legreprezentatívabb épületébe, amelynek végső formájához a budapesti művészvilág krémje is hozzájárult – akárcsak a Kultúrpalota esetében. A festett üvegablakok Róth Miksa keze munkáját dicsérik, a díszítésekben pedig gödöllői művészek dolgoztak. Az 1908-ban kiállított átadási jegyzőkönyv szerint 700 ezer koronába kerültek a munkálatok, ami elfogadhatónak számít a költségelőirányzathoz képest.
A homlokzat, a nagy tanácsterem és az előcsarnok nagyon gazdag díszítésekben, de ha továbbmegyünk az oldalfolyosók és az irodák felé, egyértelműen meglátszik, hogy spóroltak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor, Erdély.ma

Kivándorlásról, „amerikázásról” a Kós Károly Akadémia előadásán
A Kárpát-medence népei történelmi sorozat csütörtök esti rendezvényének rendkívüli módon nem a bevándorlás, hanem ennek ellenkezője, a kivándorlás volt a témája. A Kós Károly Akadémia meghívottja Gyáni Gábor akadémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató-professzora az „amerikázásról” tartott előadást.
A 19-ik században Európában elkezdődik egy olyan kivándorlási folyamat, amely száz évig tart és amely által 50 millióan hagyják el szülőföldjüket, folyamatosan feltöltve az amerikai kontinenst, amely várja, befogadja őket. Ez a folyamat az írekkel kezdődik, őket követik a németek, a skandináv országok lakói, az Osztrák-Magyar Monarchia népei, a Balkán, majd Oroszországból az első világháború után a zsidók. Ennek az exodusnak különféle okai vannak: az egyik az a népesedésrobbanás, ami a 19-ik században következett be és amellyel a gazdaság modernizálása nem volt képes lépést tartani. A jogegyenlőség, az, hogy semmiféle korlátja nem volt az utazásnak, útlevél és vízum nélkül mehetett mindenki oda, ahová akart, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek, az elszegényedés, a tömeges éhínség, a gazdasági ellentétek kiéleződése is odavezetett, hogy az emberek elhagyják megszokott helyeiket. A politikai elit ezt nemhogy nem akadályozta, de inkább segítette is – magyarázta Gyáni Gábor.
Magyarország területéről nem mindenhonnan mennek az emberek Amerikába, úgynevezett szigetszerű gócok léteznek, például a vegyes nemzetiségű települések, a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, illetve a mélyszegénységgel jellemezhető Székelyföld, ahol kezdettől fogva nagy a kivándorlás és az nem is lankad. Nem feltétlenül a magyarok távoznak – hangsúlyozta a történész, a Felvidéken például az akkor tótoknak, ma szlovákoknak nevezett népcsoport indult először, akikre a csehekről terjedt el és akik a magyaroknak továbbították a kivándorlási lázt. A példa viszont hamar ragadóssá vált, hiszen a fejlesztésekből kimaradt, gazdaságilag elszigetelt területek, az iparosodás, a városiasodás, az infrastruktúra hiánya, a kevés termőföld taszítóerőnek számított, a cél, Amerika viszont olyan húzóerőnek, amely következtében egy „láncmigráció” jött létre. Ez azt jelenti, hogy a szegény magyarok Amerikában sikert érnek el, pozitív tapasztalatokat szereznek, azonnal munkahelyet és szállást találnak, bár ott a legalacsonyabb, de az óhazában mesésnek számító javadalmazást és visszajeleznek az otthonmaradottaknak, sok esetben hajójegyet küldenek, hívó szót, hogy érdemes felkerekedni. Létezik egy Amerika-propaganda is, a száz év kedvező imázsa, a szabad ország képe, erre alapoznak azok az ügynökök is, akik ellepik el Magyarországot, megkeresik a településeket, utazási lehetőségről, vonat- és hajójegyről gondoskodnak, „kipárnázzák” az utat Amerika felé. Ez a szállítócégek számára óriási profitot hoz, verseng egymással a két nagy hajótársaság, a német és az angol. Az előbbi a magyarokat Hamburgból, Brémából szállítja az ígéret földjére, míg az utóbbi Fiuméból.
Azzal kapcsolatban, hogy hányan mentek ki Magyarországról ez alatt az idő alatt Amerikába, nehéz pontos számadatokat mondani – fogalmazott az előadó. A hajóutas listák, az amerikai bevándorló hivatal nyilvántartása és a magyar statisztika adatait figyelembe véve másfélmillióra tehető azok száma, akik elhagyták az országot. 1900 és 1910 között, de főleg 1905, ’06, ’07 és ’08-ban hág a tetőpontjára a kivándorlás, százezrek kerekednek fel, a magyar szaporulatnak mintegy 75 százaléka. Ennek ellenére mégsem fogyatkozott meg Magyarország népessége, mert a bevándorlás, a magas szaporulat ellensúlyozta a kivándorlást. Sokan hazajönnek, vannak akik többször is megfordulnak az óhazában, sokan viszont életük végéig készülnek, addig amíg kitör az első világháború, utána pedig az akadályozza meg a hazatelepülést, hogy gyerekeik beilleszkednek az amerikai társadalomba, egyre kevesebben beszélik a magyar nyelvet, sőt az sem ritka, hogy a második-harmadik generáció gyerekkorában sem beszéli anyanyelvét.
A társadalmi hozzáállásról a történész elmondta, az állam tolerálja a kivándorlást, felelőtlen módon hagyja, hogy a munkaerő, a 30-40 éves, életerős férfiak, majd a nők is elmenjenek. Vannak törvények, amelyek ezt próbálják szabályozni, de nem akadályozzák, ahogyan az 1908-ban hozott, egy kicsit szigorúbb törvény is, amely azt szabályozza csupán, hogy a távozóknak a külügyi és a hadügyminisztériumtól engedély kell kérniük, de továbbra is útlevél és vízum nélkül lehet utazni. Mindez részben a liberalizmussal magyarázható, amely tiszteletben tartja azt az alapvető emberi jogot, amely az egyén szabad helyváltozatására vonatkozik. Ugyanakkor az is szempont, hogy az állam így akarja pozitív irányba elmozdítani a magyar ajkúak lélekszámát. Míg korábban 50 százalék fölött van a nem magyarok száma, ez kivándorlás során változik. A közvélemény zöme közömbös, nem érdekel senkit, hogy egy-egy távolabbi helyen, mint például a Székelyföldön milyen nyomorban élnek az emberek.
A kivándorlók zöme az elején férfiakból állt, 1905 körül ez az arány kiegyenlítődik, ugyanannyi nő megy el, mint férfi. A foglalkozás szempontjából a többség mezőgazdasági napszámos, őket követi a cseléd és a kisiparos, vagy a kisegzisztenciájú társadalmi réteg. Valamennyien New Yorkba érkeznek, ahol a képzettebbek találnak munkahelyre, gyári munkások lesznek. A többiek Ohio, New Jersey, New York, Penssylvania államokban telepednek le, az ettől nyugatabbra eső államokban nem jellemző a magyarok jelenléte. Mivel egész közösségek települnek ki, nem idegenek közt élnek, saját rokonaik, ismerőseik, szomszédaik közösségében, magyar iskolába járatják gyerekeiket az elején, illetve magyarul gyakorolják vallásukat is. Az etnikai identitásuk megőrzésében nagy szerep jut az egyháznak, ezért ezt megszervezik, hogy az óhazából papokat küldjenek ki. Az identitás megőrzése ellenben csak az első generációra jellemző, a kivándoroltak gyermekei, unokái sok esetben már meg sem tanulnak magyarul, amerikaiakká válnak, beolvadnak.
Antal Erika , maszol.ro

Ady Endre
S ha Erdélyt elveszik?
„Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is” – egy legendás és vizionárius Ady-szöveg, 1912-ből.
Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyőt, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé.
Minden elé, ami akár bennünk rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tőrt szegezhetnek túlbizakodó hitünknek és életünknek. Gyermekségem legfurcsább fényű emléke, édesapánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: "no, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz".
Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzösvonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe, vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket. Ő ifjúságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba[n].
Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza. Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.
Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkud[o]zás sorsom és a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat: – Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?
És mégis, Erdélyre gondolván el kell lágyulnom, ha nem is mint egy sipuluszi református papnak, de egy emlékekkel s szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak.
Alig nyolc évvel ezelőtt, amikor éppen a Huszadik Század s a Társadalomtudományi Társaság embereitől várhattam mindent, ami megértésben kapható, s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebből. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig – nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak.
Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.
Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.
Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal, tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért. Huszadik Század 1912. november-december
Transindex.ro

Fellebbezés a kétnyelvű kolozsvári helységnévtáblák ügyében
A kolozsvári polgármesteri hivatal fellebbezett az ellen a bírósági ítélet ellen, amelyik kétnyelvű – román és magyar – helységnévtáblák kihelyezésére kötelezte a hivatalt, ezért újabb bírósági forduló következik a város helységnévtáblái ügyében.
A fellebbezés tényét Oana Buzatu, a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivője közölte az MTI-vel pénteken, a fellebbezési határidő lejártának a napján. Hozzátette, hogy a hivatal jogi osztálya által megfogalmazott indoklás nem nyilvános. A szóvivő szerint a városháza megszokott gyakorlata, hogy fellebbez az általa elvesztett perekben, amíg erre van lehetősége.
A Kolozs Megyei Törvényszék július közepén a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány keresete alapján kötelezte alapfokú ítéletében a kolozsvári polgármesteri hivatalt a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére.
Emil Boc polgármester csütörtök este még kitérő választ adott az MTI arra vonatkozó kérdésére, benyújt-e fellebbezést. Azt mondta, péntekre várja a hivatal jogi osztályának álláspontját, s ez után hozza meg döntését. Hozzátette azonban, függetlenül attól, hogy fellebbeznek-e vagy sem, októberben az önkormányzati testület napirendjére kerül a helységnév többnyelvű kiírásának kérdése. Ekkor vitatják meg ugyanis a város bejáratainál felállítandó látványos városkapuk kérdését.
Hozzátette, 2015-re, amikor Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa lesz, olyan városkapukat akarnak felállítani, amelyek európai módon jelzik a város multikulturális jellegét.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább egy ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A Románia által ratifikált Kisebbségi Keretegyezményben rögzített elvek alapján ez a jog ott sem tagadható meg, ahol olyan jelentős lélekszámú őshonos közösség kéri, amelynek kulturális értékei nyomot hagytak a település arculatán.
A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után. A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 százalékot tesz ki. A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre.

Mi a SZAR?
„A romániai Székelyföld autonómia statútuma” – ez a címe a dokumentumnak, amelynek már több mint egy hete uralnia kellene a közbeszédet, lázban kellene tartania mindenkit. De nem. A társadalmi vita helyett egyelőre csak alpári hangvételű vitát sikerült generálni. Nem véletlenül.
Kemény erőfeszítés komoly arccal végigolvasni a tervezetet és átérezni, hogy a szövetség szakértői mennyire odatették a csontot, amikor korszakalkotó megfogalmazásban határozták meg mindazt, amit akarunk, az autonóm Székelyföldet. Nehéz úgy olvasni a statútumot, hogy közben ne röhögjünk ordítva.
Már a fent idézett cím sokat elmond az egészről. Így mindjárt az elején el van oszlatva minden kétely: a romániai Székelyföldről van szó, nem pedig a szlovákiai vagy az algériai Székelyföldről. Azt ugorjuk át nagystílűen, hogy az „autonómia statútum” normális körülmények között egybeírandó. Figyeljünk inkább egy kicsit a tervezet 1. cikkelyére: „Az egységes és oszthatatlan Román Államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen Statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező, Székelyföld Autonóm Régió.” Vagyis létrehoznák a SZAR-t. Ügyes. Ezért érdemes volt ennyi ideig várni, érdemes volt türelmesnek lenni. Látszik, hogy okos, értelmes, megfontolt, körültekintő és odaadó emberek kezében van a sorsunk. Hát persze.
Felmerül a kérdés, hogy milyen társadalmi vitát lehetne lefolytatni egy olyan dokumentumról, amelynek hülye a címe, az első cikkelye pedig nagyon kínos. Amely ráadásul olyan, mintha román nyelvről fordították volna magyarra. A Google-fordító segítségével.
Felvetődhetne az is, hogy miért kötekedem ilyen apróságokkal, amikor jóval többről van szó. Tulajdonképpen a saját sorsunk a téma, az érdemi résszel kellene foglalkozni. Na, a kérdésfelvetésben benne van a válasz. Ha ez komoly téma, sorsdöntő és így tovább, akkor komoly munkával kell előrukkolni, nem egy ilyen félviccel, ami csak arra jó, hogy az újabb választások előtt ismét el lehessen játszani az autonómista szerepét félszájjal.
Szüszer-Nagy Róbert, Székelyhon.ro

A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közíró (155 éve született Benedek Elek)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen: nem érzek bátorítást Budapest felől
Az autonómia sem lehet tabutéma – ez volt a végkövetkeztetése a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA), hétfőn rendezett nyilvános vitának, amelynek meghívottja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt. A románok meglepően pozitívan reagáltak, de az orbáni Magyarország alkotmánya nem tetszik nekik.
A fórum több felszólalója is utalt rá, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán támogatása inkább teher az RMDSZ-nek.
Az én Romániám: erős ország, politikai tabuk nélkül című fórumon az államelnök-jelölt Kelemen Hunort főként a székelyföldi autonómiáról faggatták, nem véletlenül, hiszen két hete sincs, hogy az RMDSZ közvitára bocsátotta erre vonatkozó törvénytervezetét. Azonban a vitát moderáló Cristian Pirvulescu politológus felütése, majd az egész vita merőben eltért attól, amit „magyar ügyben" a román közvélemény részéről megszokhattunk.
Pirvulescu kijelentette: az RMDSZ javaslatát előítéletektől mentesen, racionálisan kell értékelni. A politológus szerint a románok tájékozatlanságból tartják ördögtől valónak az autonómiát. Emlékeztetett arra, hogy az 1859-ben perszonálunióval létrehozott Románia, a későbbi Nagy-Románia magja föderáció volt. – A történetírás sajnos a múltunknak ezt a részletét következetesen elhallgatta – fűzte hozzá a professzor. Majd a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) állásfoglalására utalva – miszerint az RMDSZ-es javaslat „támadás a jogállam ellen" – kijelentette, semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes. A megállapítással a többi felszólaló is egyetértett.
Ugyancsak többen fölvetették, hogy az autonómia-statútum közvitára bocsátásának időzítése nem volt a legszerencsésebb. Az ukrajnai feszültségek és a skóciai függetlenségi népszavazás kontextusában az RMDSZ törekvéseit bizony összemossák a szeparatista mozgalmakéval – figyelmeztetett Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió rendszerváltás előtti munkatársa. Az RMDSZ államfőjelöltje válaszában úgy értékelte: a skót népszavazás üzenete elsősorban nem a szeparatizmus – pláne hogy az uniópártiak győztek –, hanem az, hogy demokratikusan is lehet rendezni a problémákat.
– Amikor az autonómia szóba kerül, mindenki azt kérdezi, mire gondoltok. Inkább azt mondanám el, mire nem gondolunk. Nem gondolunk függetlenségre, szeparatizmusra, államiságra. A romániai magyarok meg akarják őrizni az identitásukat. Nem akarunk elmenni, nem szeretnénk, ha a románok 50-60 év múlva azt mondogatnák, milyen kár, hogy nincsenek már magyarjaink. Ahogy most mondogatják a németekről – tette hozzá.
Luca Niculescu, a francia közrádió (RFI) román nyelvű adásának igazgatója főleg arra volt kíváncsi, hogy Kelemen Hunor miként látja összeegyeztethetőnek a régiók Európája vízióját a nemzetállamokkal. Az RMDSZ jelöltje erre azt válaszolta: a kettő között nincs ellentmondás, hiszen a tagállamok eddig is lemondtak a szuverenitásuk egy részéről anélkül, hogy ezáltal veszélybe került volna a létük. Úgy vélte, az erős regionális identitásokkal rendelkező országok erősebbek, Románia pedig ebben a szerencsés helyzetben van.
Több felszólaló is utalt arra, hogy az RMDSZ számára – az autonómiáról szóló közvitában különösen – inkább teher a Moszkvával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló, a liberális demokráciát temető Fidesz. Először Emil Hurezeanu hozta szóba az Orbán-kormányt, majd amikor diszkrét érdeklődésére nem kapott választ Kelemen Hunortól, nekiszegezte a kérdést: „nem érzi magát feszélyezve, amikor Budapest felé tekint?"
– Nem érzek bátorítást – hangzott az RMDSZ elnökének válasza. Majd leszögezte: nem ért egyet azokkal, akik a liberális demokrácia végét vizionálják. – Én hiszek a liberális demokráciában – tisztázta, hozzátéve: nem akar Orbán Viktor helyett magyarázkodni.
A közönség soraiból Gabriel Andreescu politológus, emberjogi harcos az RDMSZ elnökének azt a kijelentését kapta fel, miszerint Romániának új alkotmányra van szüksége. Utalt arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy egy új alkotmány a jelenlegi körülmények között a jelenleginél sokkal rosszabb lenne.
– Elég ha arra gondolunk, mi történt Orbán Viktor Magyarországán, ahol az új alkotmánnyal drasztikusan csorbult a demokrácia – mondta Andreescu, aki az ezredfordulón tagja volt a Románia föderalizálását sürgető Provincia-csoportnak. Úgy vélte, elsőrendű fontosságú lenne, hogy az RMDSZ nyíltan vállalja értékeit, megszabaduljon Budapest gyámságától, és elhatárolódjon a magyar szélsőségesektől.
Kelemen Hunor válaszában kitért arra, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről „létrehoztak két pártot". Meglátása szerint ez is azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-t soha nem befolyásolta Budapest. – Nem létezik gyámság, ilyesmit nem fogadtunk el, és nem fogadunk el – jelentette ki a szövetségi elnök hozzátéve, hogy ezt sokszor fel is rótták a magyar kormányok.
Az autonómiastatútumot illetően Kelemen Hunor elmondta, a kulturális önrendelkezést is magába foglaló kisebbségi törvénytervezet kvázi kudarca után a szövetség ezúttal előbb nem a politikai pártokat akarja meggyőzni, hanem a román társadalmat. Ennek érdekében országszerte nyilvános vitákat szerveznek, hogy minél több emberrel ismertessék meg az RMDSZ elképzeléseit. nol.hu
Erdély.ma

Egymásnak feszült a román és a magyar közösség Györgyfalván
Mától román elemi osztályt hoznak létre a helyi általános iskolában
A hír hallatára, hogy Györgyfalván nincs román nyelvű oktatás, és a néhány falubeli román kisgyerek kénytelen magyar tagozatra járni, a kolozsvári román sajtó elárasztotta a közeli települést. A múlt héten így öles címek hirdették a román újságokban: a román gyerekek sírva mennek iskolába, ahol arra kényszerítik őket, hogy magyarul tanuljanak. A szülők pedig szótárakkal felfegyverkezve járnak szülői értekezletre, hogy értsenek is valamit… A györgyfalvi iskolában oktató magyar pedagógusok értetlenül állnak a román szülők magatartása előtt, és azt állítják: mindig egyforma odaadással és szakmaisággal oktatták az oda járó gyerekeket, nemzetiségüktől függetlenül. Ugyanakkor tagadják a vádat, amely az ellentét alapját képezi, nevezetesen, hogy nem tájékoztatták volna a szülőket az önálló román elemi osztály létesítésének lehetőségéről. Ez egyébként ma megvalósul, de az ügyben belső vizsgálatot kért a tanfelügyelőség.
Román sajtósok árasztották el a hét közepén Györgyfalvát, majd az újságok jókora címmel közölték a „szenzációs” hírt: kötelezik a román tanulókat, hogy magyarul tanuljanak, így sírva mennek a gyerekek az iskolába. A román sajtónak a györgyfalvi román szülők és nagyszülők arról panaszkodtak, hogy a pedagógusok nem foglalkoznak a román gyerekekkel, akiket a sarokba küldenek játszani, amíg a magyar gyerekek tanulnak, sőt, a szülői értekezleteken sem fordítják le nekik a mondanivalót, mi több, tanévkezdéskor a szükséges tanszereket tartalmazó listát is magyarul írták, és nem voltak hajlandók azt románra fordítani. A román sajtó gyorsan bűnbakot is talált: a györgyfalvi tanintézetért felelős magyar pedagógust, Kozman Csillát hibáztatja, mert az nem értesítette a helyzetről az erdőfeleki iskola román igazgatónőjét, akihez a györgyfalvi iskola jogilag tartozik.
Az óvodában senkit sem küldenek sarokba játszani.
Szabadság (Kolozsvár)

Sokkal jobb technológia, de kevesebb emberség és empátia jellemzi az orvostudományt
Fábián András tüdőgyógyász főorvost kérdeztük szakmáról, hivatásról
Nyugdíjba vonult a jelenlegi kolozsvári magyar orvosnemzedék egyik alapembere, s bár az évtizedek során sikerült kinevelnie az utánpótlást, a fiatalabb orvosok máshol találtak maguknak állást. Fábián Andrással a római katolikus egyház keretében működő Filantróp Humanitárius Alapítvány Szentegyház utcai székhelyén találkoztam, s a kisbácsi illetőségű, nyugodt, barátságos orvost szakmai tevékenységének kezdeteiről, a leggyakoribb tüdőbetegségekről, a technológia fejlődéséről, valamint az orvosok mai hozzáállásáról faggattam. De szóba került az is, mi okozza a leggyakoribb tüdőbetegségeket, és arról is beszélt, hogy mit ajánl azoknak, akik inkább megelőznék ezeket az egészségügyi gondokat.
Rögtön beszélgetésünk elején, elmeséli, hogy az 1990-es évek elejétől az alapítványnál is rendel. Akkoriban sokkal többen keresték meg a rendelőt, ugyanis a Segítő Jobb Alapítvány jóvoltából az önkéntes orvosok ingyenes gyógyszereket is biztosítottak a betegeknek. Sajnos a helyzet radikálisan megváltozott, amióta a gyógyszergyártó cégek megkövetelik a megmaradt orvosságok hatástalanítását és megsemmisítését. Régebben a nyugat-európai nyugdíjas orvosok és gyógyszerészek a kórházakból összegyűjtötték, és különböző kelet-európai országokban működő, humanitárius tevékenységek kifejtő alapítványoknak küldték el az orvosságokat.
– A Filantróp Humanitárius Alapítvány a katolikus egyházhoz tartozik ugyan, de felekezeti, nemzetiségi, faji hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen fogadunk. Többen vállaltuk, hogy a napi munkát követően önkéntes alapon dolgozunk. Elsősorban idősek járnak hozzánk, a fiataloknak talán nincs idejük, vagy inkább máshova mennek, esetleg a térítéses ellátást választják. Az alapítványnál általános orvosi vizsgálatot végzünk, tanácsot adunk, alapszolgáltatást nyújtunk. A Segítő Jobb Alapítványon keresztül lehetőség nyílt Magyarországon kezelni a betegeket, de a pénzügyi keret hiánya miatt ez a tevékenység sajnos teljesen megszűnt.
Szabadság (Kolozsvár)

A Mecénás Alapítvány átvilágítását kezdeményezheti az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt fontolóra vette, hogy a Számvevőszékhez és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz fordul az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott, közpénzeket is forgató Mecénás Alapítvány tevékenységének átvilágítása céljából.
Mindezt az európai parlamenti képviselő és EMNT-elnök Tőkés László és Csomortányi István, az EMNP helyi vezetője jelentette be pénteken egy nagyváradi sajtótájékoztatón, amikor is a napokban átadott érmindszenti Ady-emlékház kapcsán felelevenítették, hogy 2002-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezete a Mecénás Alapítvány révén „eltérítette” azt a magyar kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület számára megítélt 1,1 millió eurós támogatást, amelyből épp a költő szülőfalujába terveztek kulturális és turisztikai centrumot.
A Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő által irányított alapítvány, mint ismert, ehelyett egy 300 ezer euróra becsült, máig befejezetlen Ady-központot építtetett Nagyváradon, ám azt azóta már elcserélte a helyi önkormányzattal a Léda-házra.
Tőkés László most ismételten felszólította a pártot, hogy számoljon el a támogatással, és az ügy kapcsán arra kérte a nagyváradi római-katolikus püspökséget, hogy vizsgálja ki Fodor József vikárius szerepét a pénzek eltérítésében.
Szabó Ödön – az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – és a katolikus egyház közötti hírhedt viszonyra Csomortányi is rámutatott, mégpedig az Erdélyi Napló című hetilapban megjelentekre hivatkozva ismertette, a képviselő egyháztanácsosi minőségében szerepet játszott abban, hogy a belvárosi kántorlakot – amelyben a lap szerint jelenleg az édesanyja lakik – az anyagi gondokkal nem küszködő váradi Szent László-plébánia még 2007-ben eladta az egyik rokonának.
A néppárti vezető a korrupciógyanús botrány kapcsán említette a közpénzes állásokat elfoglaló Szabó Ödön vagyonának nagyiramú gyarapodását is, hiszen az utóbbi években az RMDSZ-ügyvezetőnek két belvárosi lakást és több telket is sikerült megvásárolnia.
Az EMNP Bihar megyei szervezete ezért közleményében ismét felszólította Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, tisztázza a botrányokat, ne legyen tovább „cinkosa” párttársai „vagyonszerzési, korrupciós és egyéb ügyeinek, hiszen az RMDSZ színeiben botrányt okozó politikusok nem csupán a tulipános szervezetet, de egész közösségünket járatják le”.
A Krónika megkeresésére Szabó Ödön úgy vélekedett, hogy ezt a sajtótájékoztatót nem véletlenül időzítették Kelemen Hunor csíkszeredai kampányindítójával egy napra.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ pozitív kampányt, a néppárt pedig mocskolódó kampányt indított. Elmondtuk, a román közösséget kell meggyőznünk, nem pedig a magyart szétrombolni. X-edjére vették elő a Mecénás-ügyet, megbélyegezték az egyházat. Többször elmondtam már, és ők is nagyon jól tudják, hogy a pénzekkel maradéktalanul elszámoltunk. Ebben a mocskolódásban nem kívánok részt venni, mi arról beszélünk inkább, ami a magyar embereket valósan érdekli” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Krónika (Kolozsvár)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Tanévnyitó a helyi egyetemen (Sepsiszentgyörgy)
Legyetek nyitottak, tanuljatok, kutassatok, kössetek barátságokat és fejlesszétek személyiségeteket – köszöntötte az elsőéves hallgatókat Laura Olteanu igazgató tegnap a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának tanévnyitóján. Október 1-jétől az alapképzésben százkilenc, a mesterin huszonnyolc gólya kezdi meg tanulmányait, velük együtt háromszázötven fiatalt képez a tizenhét főállású és húsz bedolgozó tanár.
A tizenhét esztendeje főiskolaként indult helyi felsőfokú oktatási intézmény 2005-ben nyerte el a kihelyezett tagozat státuszt, akkor, amikor a hallgatók száma meghaladta az ezret. Azóta a létszám folyamatosan csökkent, új szakok indításával sem sikerült megtartani a korábbi hallgatói számot. Jelenleg kétszázhúszan tanulnak a közgazdasági kar három szakán (kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdaságtana, vállalatgazdaság, marketing), huszonketten az idén indult környezettudományok szakon, negyvenhatan a környezetmérnöki II. és III. évén, valamint hatvannyolcan a közigazgatási szakon.
A megnyitóünnepélyen Laura Olteanu igazgató hangsúlyozta, igaz, hogy a sepsiszentgyörgyi tagozaton nem sikerült növelni a hallgatói létszámot, idén hasonló a jelentkezők aránya a tavalyihoz, de ez általános jelenség az egész országban, ami részben a sikertelenül érettségizők nagy számának köszönhető. Fosztó Mónika, a közigazgatási kar magyar vonalának felelőse arra hívta fel az elsőévesek figyelmét, hogy tanuljanak idegen nyelveket, Sebastian Cucu megyei kormánymegbízott-helyettes a tanulás mellett az egyéni személyiségfejlesztést tartja fontosnak, Cziprián-Kovács Loránd, a közigazgatási szak tanára hisz abban, hogy a meglazult tanulási kedv, a szabályok mellőzése megfordítható, Bartalis Ildikó, a környezetmérnöki kar irányítója pedig azt hangsúlyozta, a döntéseket mi mindannyian hozzuk meg egy élhetőbb és tisztább jövőért. Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok szerint az a tény, hogy a fiatalok egy része itthon akar tanulni, azt jelenti, „itthon, körülöttünk és talán értünk is tervezik jövőjüket. A szülőknek, tanároknak, a vidék minden polgárának és intézményének az a feladata, hogy a mai diákok itthonmaradásának, hazatelepülésének a feltételeit kialakítsák, biztosítsák, mert a maroktelefonnal, skype-on vagy repülő segítségével ápolt családi, rokoni, baráti kapcsolatok nem igaziak és teljesek, az ilyen esetekben nagyon sokszor mindenik fél visszafordíthatatlanul sérül és károsul.” Az elsőéveseket köszöntötték a nagyobb hallgatók, a tanévnyitón rövid zenei műsorral közreműködött Sebestyén-Lázár Enikő és Szilágyi Zsolt Herbert.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felszentelték a türi Magyar Házat
Egy szórványtelepülésen, a Fehér megyei Türben megvalósult Kémenes Lóránt atya álma, készen áll a Magyar Ház. Többévi küzdelem után a felújított templom mellett új köntösbe öltözött a romos állapotban visszaszolgáltatott volt felekezeti iskola. Lóri atya buzdítására hittel és kitartással, rengeteg munkával, jó szándékú és a nemzeti feltámadásban bízó emberek támogatásával, Isten segedelméből most, a II. Türi Magyar Napokon az elmúlt hét végén újra ünnepelhettünk. Nemcsak türiek és a küküllőszögiek, hanem mi mind, akik hittük, hogy van feltámadás, hogy Türben újraéled a románul beszélő magyar emberek ajkán az elfelejtett anyanyelv.
Az ünneplő Tür utcáin, az impozáns katolikus templom körül gyülekeztek az autók, érkeztek a vendégek, a meghívottak, akik osztozni kívántak az örömben, akik megértették a Lóri atya lelkületéből fakadó kérést, s jelenlétükkel erősítést vittek a szórványba. A rendezvénysorozat rendkívül gazdag programot kínált, mindezt a fő esemény, a Magyar Ház felszentelése köré fűzték fel. A marosvásárhelyi Ludas utcai református egyházközség gyülekezetéből és a Bárdos Ilona nyugalmazott tanítónő kirándulótársulata köré tömörülők közül idén is százan mentek el Türbe, a Magyar Ház felszentelési ünnepségére. Érkezésünkkor a baróti Székely Virtus hagyományőrző huszárezred huszárai és katonái már végigvonultak a falun, a lovas felvonulást sokan megcsodálták. Díszes öltözetükön idén is megakadt a szem. Aztán érkeztek a Székelyföld több szegeletéből, Csíkdánfalváról egész tánccsoport, mert úgy érezték, ott a helyük a szórvány ünnepén.
A déli harangszóra megtelt a Magyar Ház, elhangzott az Úrangyala imádság, felcsendült a Himnusz és elkezdődött a házszentelési ünnepség.
Kémenes Lóránt atya szavait hallgattuk:
– Rendkívüli pillanat életünkben az ünnep. Ha tudunk ünnepelni. Ha méltóak vagyunk arra, hogy tisztelettel és becsülettel emlékezzünk elődeinkre, akik itt éltek, iskolát, házat és hazát álmodtak.
Falusi plébános vagyok, egy egyszerű álmodó, nem ünnepi szónok. Minden embernek kötelessége szembenéznie önmagával: mit akar a jövőtől, mit vállal a jelenből, mire emlékezik, mit ment át a múltból.
Ma szembenézek önmagammal, szembenézek veletek, és István király Intelmeinek szellemében – örökül ezt hagyta fiának, Imre hercegnek: Légy becsületes! – hangosan gondolkodom jövőnkről, jelenünkről, múltunkról. Aki a múltról emlékezik, az a jelenről gondolkodik és a jövőről álmodik.
Ha ma újságírók, riporterek megkérdezik a türi utcán a járókelőket, mit ünneplünk ilyen sokan, többnyire dadognak, hebegnek-habognak: a magyaroknak van valami "mánifésztáréjuk"… Pedig a falu szívében vagyunk ma ilyen sokan, nem a periférián, és mégis... szálkák vagyunk a peremvidékiek szemében. Nagyon sokan nem tudják: ezen a napon feltámadást ünneplünk, a 701 éves Türt az ezeréves magyar államiságban, azt, hogy itt vagyunk, itt élünk ezer éve a Kárpát-medencében. Azt, hogy István király erős magyar államot szervezett, keresztény nemzetté tette a magyarságot, szilárd erkölcsi alapokra épített jelent – és jövőt. És ennek egy oázisa kel ma újra életre, egy álom, melynek neve: türi Magyar Ház.
Csoda, ha elfelejtettünk, ha ma már nem tudunk ünnepelni? Miért nem tudunk ünnepelni? Miért silányul állandó iszogatássá egy-egy jeles napunk? Miért lesz egy falunapon eltompult agyú sörkertté Erdély?
Képesek vagyunk-e elzavarni rabtartóinkat? Képesek vagyunk-e igazán élni a totális szellemi zűrzavarban, tévés vetélkedők és valóságshow-k mocsara mellett? Válasz minderre: igen. Mert valóra váltottuk az álmot, hogy erőt adjon, befogadjon, megvédjen, erősítsen.
2014. szeptember 27-én, átlépve e hajlék küszöbét, meg kell kérdeznünk egyenként magunktól: óhajtjuk-e keresztény múltunkat megélni, merjük-e elűzni rabtartóinkat, akarunk-e hinni a magyar feltámadásban?
Én hinni akarok abban, hogy egyszer mégiscsak tanulunk a múltból, és elkezdjük megélni értékes örökségünket.
A felszentelt Magyar Házban elhelyezték a Szent Korona hiteles másolatát, majd ugyanilyen lelkületben folytatódtak az előadások, felszólalások. Többek között a Tiberius vonósnégyes tagjai, Molnár Tibor és Molnár József hegedűjátékát hallhattuk, fellépett a csíkdánfalvi táncegyüttes.
Nemcsak a ház, az udvar is megtelt, közben főtt a gulyás Török Zoltán szakácsmester kifogyhatatlan üstjében. Az ünnepi ebédre mindenkit meghívtak.
Az ünnepség két napon át tartott, köszöntők, előadások hangzottak el, és színes műsor várta a résztvevőket. A szombat esti szentmisét követően magyar bált szerveztek a Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a szórványlét éltetője! mottó jegyében.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Kistérségi együttműködés
Turizmusfejlesztési csomagok
Pénteken délelőtt a Nyárádmente LEADER Egyesület székházában tartott sajtótájékoztatón jelentették be, hogy sikerült egy olyan pályázatot megnyerni, amely lehetőséget teremt két megyénkbeli kistérség, a Nyárád- és a Marosmente LEADER Egyesület összefogására. A két régió az érdekeltek bevonásával közös turisztikai programcsomagokat fog kidolgozni és értékesíteni.
A sajtótájékoztatón részt vett Antal Zoltán, a nyárádmenti és Vajda Mária Erzsébet, a maros-menti egyesület képviselője. Elmondták, hogy a közös tervek elkészítését és megvalósítását az együttműködéseket szorgalmazó 421L intézkedés tette lehetővé. Célja, hogy olyan turisztikai programcsomagokat dolgozzanak ki, amelyek kihasználják mindkét térség természeti adottságait, épített örökségét. A Nyárádmentén tizenhárom község (hatvanhat falu), míg a Marosmentén négy község (húsz falu) tartozik a kistérséghez, ez bőven ad lehetőséget arra, hogy igen változatos idegenforgalmi kínálatot állítsanak össze. Természetesen bevonják a már meglévő egységeket, panziókat, kulcsos házakat működtetőket, de hangsúlyos szerepet kapnak a terv kivitelezésében a helyi önkormányzatok is.
– Vannak sajátos és közös értékeink, amelyek mindkét térségben egyediek, ugyanakkor a program keretében kiegészítik egymást – mondta Antal Zoltán, a nyárádmenti LEADER csoport ügyvezetője. A Nyárádmentén folyamatban vannak olyan programok, amelyekre a turizmust építeni lehet. Egy másik projekt is készül, a kulturális örökség leltára, amely az épületek feltérképezése, számítógépes nyilvántartásba vétele mellett tartalmazza az élő néphagyományokat is. A Natura 2000 programmal pedig a természeti értékeket próbálják megóvni, amelyeket így majd idegenforgalmi vonzerőként, programcsomagok keretében lehet értékesíteni. Egy másik programban az idén nyáron több városi fiatal nyárádmenti gazdáknál dolgozott, hogy közvetlenül ismerje meg a vidéki életet. Van amire építkezni – emelte ki Antal Zoltán.
Arra a kérdésre, hogy miért nem kapcsolódott be a Kis-Küküllő mente térség is, Antal Zoltán elmondta, ők inkább a külföldi partnerkapcsolatok erősítését célozták. Ám a pályázat révén szeretnék bizonyítani, hogy a hazai kistérségek összefogása sokkal hatékonyabb, mint a határon átnyúló programok. Ez nem zárja ki azt sem, hogy egy következő alkalommal keresik majd az összefogást a Kis-Küküllő mentével, és szívesen építenek ki partnerkapcsolatokat külfölddel is. Ez egy kísérleti program, amely követendő példa lehet.
Konkrétan: a programban szerepel egy háromnapos műhelymunka szervezése, amelyen az érintettek felmérik a két térség turisztikai lehetőségeit, ugyanakkor lehetőség lesz gyakorlatok bemutatására, tapasztalatcserére is. Ezután több kiadvány, igényes katalógusok, térképek is készülnek majd a látványosságokról. Az adatok pedig egyrészt az ugyancsak uniós program által támogatott megépítendő nyárádremetei információs központhoz jutnak el, illetve ebből gazdálkodik majd a Gernyeszegen létrehozandó hasonló szolgáltatóegység is.
Antal Zoltán kifejtette, arra szeretnék ösztönözni a térségben lakókat, hogy a mezőgazdasági munka mellett a turizmussal is foglalkozzanak, hiszen ez lehetőséget nyújt saját termékeik értékesítésére, ugyanakkor kiegészítő szolgáltatásokat is ösztönözhet, mint a kézművesség, vagy akár a helyi kulturális, hagyományőrző csoportok bekapcsolódását is. Az önkormányzatnak pedig érdeke lesz rendbe tenni az utcákat, kiépíteni a közműveket, és talán az idegenek által gyakrabban felkeresett települések lakói vendégváróként rendezettebb környezetet teremtenek az utcákban.
Azt is megtudtuk, hogy az információs irodákat olyan szállásfoglaló, programszervező turisztikai szolgáltatókként is szeretnék működteti, ahol a helyi kézműves- és mezőgazdasági termékeket is reklámozni lehet, így egységes egészként értékesíthetik mindkét térség szellemi termékeit és anyagi javait a nagyvilágban, és ez reális fejlődést eredményezhet – mondták a térségek képviselői, majd hangsúlyozták, "receptjüket" más hazai térségek is kipróbálhatják.
A program hat hónapig tart és 62.922 euró támogatással valósul meg.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Haza magasban és mélyben – Szárhegyi Írótábor Borzonton
A hétvégén Borzonton tartották meg a Lázár-kastély körüli, elhúzódó huzavona miatt „hazátlanná vált” Szárhegyi Írótábort, így még aktuálisabbá vált a 9. találkozó kérdésfelvetése: „Hol van az író hazája?”
A másfélnapos tanácskozásra a Magyarországra, vagy még nyugatabbra elszármazott, erdélyi származású írókat hívtak haza a szervezők, hogy megkérdezzék tőlük, nekik ugyan hol is van a haza.
Markó Béla költő, a Communitas Alapítvány elnöke megnyitó beszédében elmondta: „virtuálisan legalább össze kellene varrni ezt a kettévágott irodalomtörténetet”, hiszen könnyebb lenne az elvándoroltakkal együtt folytatni.
Amint a tábor főszervezője, Egyed Péter megjegyezte a Molnár Gusztávval való beszélgetése előtt, igyekszik elkerülni, hogy fogalmi vitákba keveredjenek, ami gyakran elő szokott fordulni beszélgetéseik során. A fogalmi viták azonban elkerülhetetlenek voltak, Láng Gusztáv például arról értekezett, milyen változatai voltak az idők során a haza szónak, hiszen főként a régebbi időben nem föltétlenül egy országot jelölt ez a kifejezés, sokkal inkább a települést, ahonnan az illető származott.
Láng Gusztáv egyébként, a többi meghívottal ellentétben, nem Erdélyben, hanem Budapesten született, de középiskoláit már Szatmárnémetiben végezte, Kolozsváron szerzett egyetemi oklevelet, majd ugyanitt egyetemi tanár is volt, egészen 1984-ig, amikor ismét Magyarországra telepedett.
Szűcs Jenő történészt idézve elmondta: a haza nem szorul arra, hogy az ember benne éljen, úgy is tekinthetünk egy országot hazánknak, ha a sors messze sodort tőle. Szerinte ugyanakkor fontos különbséget tenni a haza és a szülőföld kifejezések között, a szülőföld ugyanis mindig hiányzik az embernek, és ez a hazával ellentétben mentes a politikai, ideológiai töltettől.
„El lehet menni úgy is, hogy az ember marad: én például a Magyarországra való áttelepülésem után is munkatársa maradtam a romániai magyar folyóiratoknak” – Fogalmazott Láng. Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy Babits például különbséget tett mappa szerinti és lélek szerinti haza között, ő maga pedig Erdélyt tekinti lélek szerinti hazájának, hiszen 37 évig élt itt, 27 évig egyetemi előadóként, így aktívan részt vett az itteni kultúrügyekben. Megemlítette ugyanakkor Márai álláspontját is, aki szerint a haza a magyar nyelv.
A fogalmi viták ellenére is érdekes beszélgetések zajlottak tehát le, hiszen amint Lakatos Mihály író, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója fogalmazott: „konferenciát csak megválaszolhatatlan kérdések köré érdemes szervezni”.
A konferencia részvevői ugyanakkor a valós honosodás lehetőségéről is eszmét cseréltek. Kenéz Ferenc költő szerint nem volt könnyű, ahogyan az anyaországi irodalmi élet képviselői fogadták őket, hiszen a nyolcvanas évek második felében – amikor maga is kénytelen volt elhagyni az országot – tucatjával telepedtek át erdélyi írók Magyarországra, ami már az ottani irodalmi közélet számára is problémát jelentett.
„Azok, akik akkor kimentek Magyarországra, nem bekacsolódtak az ottani irodalmi vérkeringésbe, hanem rátelepedtek arra” – fogalmazott. „Elmenni könnyű, megérkezni nehéz” – fogalmazott később a témával kapcsolatban Tompa Andrea író is, aki Kolozsvárról ment ki Budapestre.
Minél több ismeretet szerzel, annál irrelevánsabb a haza kifejezés – idézte Hans-Georg Gadamer szavait Hajdú Farkas-Zoltán, aki egyben a legtávolabbról hazalátogató író is volt a találkozón: 26 éve él Heidelbergben. A csíkszeredai születésű író elmondása szerint igazi transzszilván családból származik, hiszen édesapja csíki székely volt, édesanyja pedig brassói szász. Egy zsidó közmondást is idézett, miszerint a haza ott van, ahol sikeresen tudsz reklamálni.
Az is elhangzott ugyanakkor a megbeszélésen, hogy a ’89 előtt eltávozottak többnyire úgynevezett „passzív emigránsok”, hiszen legtöbb esetben nem saját elhatározásból, hanem politikai nyomásra voltak kénytelenek elhagyni az országot, ezzel szemben akik a rendszerváltás után távoztak, már saját elhatározásból tették.
A legifjabb kivándorlók történetéből ugyanakkor az is kiderült, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen Csender Levente még gyerekkorában került Magyarországra a szülei döntésének következtében, Nagy Koppány Zsolt pedig eredetileg csak az egyetemet végezte volna az anyaországban, majd a felesége miatt maradt kint. Az egyetlen „aktív emigránsnak” Potozky László bizonyult, aki elmondása szerint már középiskolás korában eldöntötte, hogy egyszer Budapesten fog letelepedni, ami a közelmúltban sikerült is.
A tanácskozást követően lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt vehette át a Csiki László-díjat, amelyet 35 évnél fiatalabb alkotóknak ítélnek oda az elmúlt két évben megjelent kötetért. A díjat korábban Karácsonyi Zsolt és Szabó Róbert Csaba kapta meg, idén pedig Papp Attila Zsolt Vízimozi című verseskönyvét összesen 12 kiadvány közül találta a legjobbnak a díj kuratóriuma. A díjazott a tábor szervezőinek és az elismerés alapítóinak köszönte meg, hogy otthon érezheti magát.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

Nagyon drágák az állami egyetemek a hallgatók szerint
Az országos diáktanács (ANOSR) arra panaszkodik, hogy az ország 21 állami felsőoktatási intézményében évről évre egyre magasabbak a díjszabások. A hallgatók szerint a felvételi- és tanulmányi díjak folyamatos növelése indokolatlan. Ezért tiltakozássorozatot is kilátásba helyeztek.
Hétfői közleményében a diáktanács példának a térítéses jogi képzéstt hozza fel. Ennek ára évi 2000 lej a Román-Amerikai Egyetemen, a kolozsvári BBTE-n viszont már 3600 lej. Nagyok a díjszabások közötti eltérések az orvosi képzésben is: a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen 4800 lej, a bukaresti Carol Davila Egyetemen pedig 9000 lej a tanulmányi díj. Ezek az eltérések a diákszervezet szerint indokolatlanok.
Az ANOSR felmérése szerint az elmúlt években átlagban 81 százalékkal emelkedtek a díjszabások a felsőoktatási intézmények közel negyven százalékánál. A diáktanács tanulmánya több térképet is tartalmaz, egyiken a bentlakásárakat tüntették fel. E szerint Nagyszebenben (havi 540 lej) és Iaşi-ban (havi 500 lej) a legdrágábbak a kollégiumi szállások.
A felvételi díj az orvosin a legnagyobb: 350 lej Iaşi-ban, 200-500 lej Marosvásárhelyen és 300 lej Kolozsváron. A pótvizsgadíjak sem elenyészőek: 25 lejért vizsgázhat újra az a diák, aki elbukott, vagy aki javítani szeretne, ám a vizsgadíj mellé a kreditekért is fizetnie kell. Így az 5 kreditpontot érő pótvizsga akár 675 lejbe is kerülhet az ANOSR szerint.
A szervezet arra kéri az oktatási tárcát és a kormányt, hogy ne az egyetemi hallgatók kárára próbálják megoldani a tanügy alulfinanszírozását, hanem költségvetés-kiegészítéssel próbálják orvosolni a romániai felsőoktatás problémáit. A diákszervezet kilátásba helyezte az „Egyetemi Ősz” elnevezésű tiltakozássorozatot is, ha a kormány illetékesei nem reagálnak kérésükre.
maszol/agerpres

A kolozsvári Orbán-ellenes tüntetés ellen szerveznek tüntetést
Magánszemélyek szerveznek tüntetést Orbán Viktor mellett október 3-án 11 órától. A kolozsvári magyarság kiáll Orbán Viktor mellett című Facebook-esemény a kolozsvári mentőállomás elé szervez találkozást az Orbán mellett kiállni akarók számára.
"Szomorúan vettük tudomásul, hogy Orbán Viktor Miniszterelnök Úr kolozsvári látogatása alkalmával egyes csoportok ellentüntetést szerveznek." A szervezők azt is írják, hogy az Orbán-ellenes tüntetést uszításnak értékelik.
"Mi kolozsvári magyarok, mutassuk meg, hogy kiállunk Orbán Viktor és nemzetpolitikája mellett. Ha Önök is úgy gondolják, hogy ellen kell állni az értelmetlen uszításnak, és a magyar-magyar ellentétek szításának , akkor Október 3-án, 11 órakor találkozzunk a kolozsvári Mentőállomás előtt. Megmutatván azt, hogy erős és egységes a magyar közösség, és nem hagyunk teret a politikai szélsőségeknek" - írják.
A tüntetés szervezői, annak ellenére, hogy a szövegben október 3. 11 órát jelölték meg az esemény időpontjának, a Facebook-esemény beállítható időpontját - feltételezésünk szerint véletlenül - október 11-re tették.
A szervezők által említett tüntetésről hétfőn írtunk. Az eseményre mutató Facebook-oldal később elérhetetlenné vált, de úgy tudjuk, hogy a tüntetés ennek ellenére meg lesz tartva. Az “Orbán Viktor és kormánypártja, a Fidesz politikája ellen” tüntetőket október 3-án 11 órától a Kálvin/Câmpeni utca 1. szám előtt, a mentőállomással szemben, a Nagy/Horea úti református templom mögé várják.
A tüntetés célja felhívni a figyelmet “a Fidesz és Orbán Viktor önkényes és demokráciaellenes politikájára. Ma Magyarországon megbélyegzik a szegénységet, diszkriminálják a hajléktalanokat, megfélemlítik a Fidesszel kritikus civil szervezeteket.
Orbán Viktor Tusnádfürdőn azt mondta az idén nyáron, hogy a külföldről finanszírozott civil szervezetek veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra. Mindeközben kulturális és civil szervezetek sora került kiszolgáltatott helyzetbe Magyarországon, a hatalom különböző eszközökkel gyakorol rájuk nyomást. Ez ellentétes az európai normákkal, a demokráciával” – áll a Demonstráció az erdélyi társadalmi egyensúlyért és Orbán Viktor politikája ellen mottójú Facebook-esemény oldalán közölt, kétnyelvű felhívásban.
A kezdeményezők szolidaritásukat fejezik ki a magyarországi civilekkel, és tiltakoznak a jogsértő tekintélyelvű politika ellen. “Erdély többnemzetiségű, multikulturális régió, amelynek az értékei a tolerancia, az együttműködés és a szolidaritás, ahol a nemzetállami, nacionalista és etnicista politika, amit Orbán Viktor is képvisel, nem segít, sőt kiindulópontja lehet a nézeteltéréseknek, és társadalmi szinten feszültségeket okoz” – írják a kezdeményezők. (hírszerk.)
Transindex.ro

Szakolczay Lajos
Székely Csaba: Bányavidék
(Írónk helye a glóbuszon) Különleges könyv jelent meg a múlt évben az erdélyi – marosvásárhelyi illetőségű – Székely Csaba tollából. A drámatrilógiának aposztrofált Bányavidék. (A megnevezés egy kissé megtévesztő, mert a kötet valójában három egyfelvonásos színművet tartalmaz.) A három színpadi játék közül – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz – a Bányavirág futott be bizonyos karriert, hiszen nem csupán Marosvásárhelyt mutatták be (két társulat, egy profi és egy amatőr), hanem a mi Nemzeti Színházunk is. A kritikákból ítélve zajos sikerrel.
Mi váltotta ki a nézőkből a tetszést? A hagyományos Erdély-kép, mondjuk így, leporolása. Hogy lássuk az igazi valóságot: a bűn (ital, megrontás, politikai árulás, az egyház megcsúfolása stb.) ott is létezik. A drámai, többnyire poénokra épülő „föltárásnak” nyilván egy új generáció tapsolt. Azok, akik nem voltak megelégedve – lehet, hogy nem is ismerik? – a klasszikusok, egy Tamási Áron, egy Székely János, egy Sütő András, egy Páskándi Géza ósdi Erdély-képével.
Amelyekben a kisebbségi-nemzetiségi sors, a történelem, a diktatúra és a hatalom abszurditása játszott szerepet. Amelyeket olyan rendezők vittek színre – elég legyen csak a zseniális Harag György nevét megemlítenem –, akik a román színházból is táplálkozó modern eszközökkel, a jobbak az agresszív látványszínház erejével világossá tették, hogy az ember csak porszem a világmindenségben, de méltósága sosem hagyhatja cserben. Még akkor is a küzdelmes igaz kerül a fókuszba, ha – a valódi megnevezést rejtezve világítva – Az eb olykor emeli lábát (Páskándi).
Az erdélyi (romániai magyar) dráma azért tudott az egyetemes magyar irodalomnak és színházművészetnek is sokat mondani, mert nem csupán a szociográfiailag ugyan pontos, de valahol a – nagy egészet tekintve mégiscsak hamis – valóságra, valóságmorzsákra tekintett, hanem megrázó erővel az egészre. A pálinka – mindenki, mindenhol részeg – roncsoló hatását fölülírta az égető szabadsághiány, a kisebbség sok évtizedes vesszőfutása, a túlélés módozatain való töprengés. Aki ismeri Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy nem idegen tőle Sütő András Káin és Ábeljének üzenete – ha összecsombolyodva, kínok kosarában is, de élni –, annak aligha kell magyarázni bármit is a képes beszéd erejéről, s nem utolsósorban a drámaíró felelősségéről.
A rendszerváltás óta más időket élünk. Romániában is a hirtelen jött szabadság lett az úr. S felnőtt lassan egy írónemzedék – a Serény múmia és a Nagy kilometrik tagjairól beszélek –, amelynek már nem kell gúzsba kötve táncolnia. Szabad a parkett, és az író olyan táncot mutat be, amilyet akar. Csupán tehetségétől, ízlésvilágától, emberségképétől stb. függ a produkció milyensége, mondanivalója, hatóereje.
Hogy Székely Csaba hozzájuk tartozik-e, nem tudhatni. Némelykor az egy kissé fanyar nyelvével az ő kabátjukat viseli, ám azt is szívesen ledobja magáról, hogy ne szorítson. Szabad akar ő lenni, hogy ebben a törvényeket nem vagy alig ismerő szabadságban lubickolhasson. Semmi bajom nem volna vele, ha nagyképűen nem akarná átlépni a dráma klasszikusait – lenne mit tanulnia –, ha tehetségét (?) nem áldozná föl a pénz és egy más (liberális) eszmevilág oltárán. Láthatóan, adják alá a lovat – ilyen még nem volt, végre drámában is kimondja valaki igazul az erdélyi valóságot! –, s ahelyett, hogy visszautasítaná az érdemtelenül a fejére hullott babérokat, szívesen mutatkozik dicsfényben. A minap megjelent Népszabadság-interjú bevezetője nem kevesebbet állít az íróról: „A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő
Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat.”
Kétségkívül ilyen körülrajongásban – hogy mennyire hamis értékszemléletet tükröz, arról most ne beszéljünk – nehéz megállni, pontosabban nehéz józannak maradni. Mert ha az író önelégültségből nincs tisztában saját irományának súlyával – a nagyok többé-kevésbé mindig tisztában voltak –, legalább a szakma figyelmeztesse: megállj, odébb van még a Kánaán. S akkor talán kételkedni fog, s bölcsen másokra hallgatva, pokolba taszított „hősei”, szereplői helyett maga fog pokolra szállni.
Mert a felülről való ítélkezés nem sok jót szül. Csak annyit – egy kis körben pillanatnyi sikert –, hogy az íróságban jól érezze magát az ember. Elevickéljen azon a tengeren, amelyen a bóják – egy Shakespeare, egy Csehov, egy Tennessee Williams – egyben világítótornyok is. S ők csak azoknak mutatják – valljuk be, viharokkal telve – az utat, akik nem hunyják be a szemüket.
Székely Csaba drámáiban behunyt szemmel ítélkeznék? Szó se róla. Csak keresett, túlpoentírozott mikroszkopikus pontossága rakott szemére hályogot. A fűszálat szálfának képzeli, s ahelyett, hogy a kertről, az erdőről – az emberiség-rengetegről – szólna, megelégszik az extrém helyzetek, a furfangos kitalációk, a trendit meghatározó témák dialógussá fokozásával. Minden hihetetlenre – nem sci-fi íródik! – jön egy még hihetetlenebb, s evvel be is záródik a kör.
Csakhogy a konstruált nyelv – a mostani kánon megannyi nagyja szok így beszélni („nem-e rendőr?”, „nem-e amiatt beszélgetnek?” stb.) –, a jópofáskodásnak tűnő, az alak jellemét csupán székelycsabásan megrajzoló trágárság („indítsad be a szaragyú kocsidat, és vegyed be a kipufogóját a szaragyú szádba”; „Feldughatod az újságodat a vigyorgó seggedbe!” – Bányavirág; „A Duna partján szoptátok az anyafarkas faszát!”; „Nekem se járt el a szám a plébános levágott tökéről, te szar!” – Bányavakság; „a kutyák ragacsos faszába bele!”; „S a csupasz, levágott pöcsű emberek az Isten házába valók-e?” – Bányavíz [az utóbbi kettő egy katolikus pap szájából]) inkább feltűnést keltő, a színházba a mocsokért járó réteg kielégülését szolgáló beszédmodor, mint az alakok személyiségét tudatosító jellemfestő szándék.
(Mese, mese, meskete) Erdélyt valamennyire, a sok évtizedre visszanyúló erdélyi falukutató mozgalmat és a bányát is (saját szerencse) jól ismerem. S a bányabezárásokkal, elszegényedéssel, munkahelyvesztéssel „tarkított” tragédiákat is. A föld csak ott nem forog, ahol nem forgatják. Márpedig modern korunk az életformaváltással, a kényszerű ide-oda költöztetéssel – akarjuk, nem akarjuk – nagyon is forgatja. A drámaíró erdélyi faluját is – közép-európai sajátosság? – kifordította magából, szenvedésözönt hozva az ott lakókra. Mihály mondja, a Bányavirág megkeseredett orvosa: „Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány.”
Van benne igazság. Viszont, hogy ez az igazság hathatósan éljen, furtonfurt módszerrel ki kellett agyalni a valóságot meghamisító, „szociológiailag” abszurd faluképet is. A „vén takony”, vagyis az apa (nincs jelen a színen) haldoklik. Azért van elátkozva – a papír nem bírja el a kiátkozás itteni megannyi formáját –, mert a fekvő beteg két év óta csak parancsolgat felnőtt gyermekeinek, s végül – ez a slusszpoén – az örökséget sem rájuk, hanem az egyházra hagyja. Felesége fölakasztotta magát a macska megdöglése miatt – az orvos táskájából kilopott morfium végzett az állattal –, de ez ebben a környezetben nem újdonság. Mindenki iszik, mindenki fölakasztja magát – a főhős Iván és az egy kissé Csehov-alakra hajazó orvos, Mihály csupán azért él még (különben mindketten élő-halottak), hogy legyen, aki káromkodásözönben „végigmondja” a történetet. Persze nemcsak a rossz emberek nyúlnak a kötél után, hanem – láss csudát! – némely jó is. (A szomszéd például azért tett a nyakára hurkot, hogy felesége nyugodtabban beleszerelmesedhessen a dúvad Ivánba.)
Mese, mese, meskete. Szó se róla, a rövid, poénra kihegyezett alpári mondatok peregnek – Spiró György Csirkefejének beszédmódja ehhez viszonyítva szenteltvíz –, s a szituációknak is megvan a drámai élük. (Legjobban a Bányavirágban, a többiben csökkenő, „elkozmásodó” mértékben.) Csak a kitaláció – agyament konstrukció – ezer formáját tudnám feledni. Persze, ha ez nincs, nincsen új Erdély-kép. Márpedig enélkül, legalábbis egy bizonyos közegben, a siker sincs biztosítva. A drámaíró mindezt figyelembe véve kétségkívül éles szemmel dolgozik. A Bányavirág túlontúl meghökkentő meséjére a Bányavakság rátesz még egy lapáttal (hogy maradjunk „szakmaközelben”, szívlapáttal).
A falu polgármesteri címéért versengő két alak, Ince és szomszédja, Izsák ütközik meg egymással. Szapulják, fojtogatják egymást. Az előbbi, akiről később ki fog derülni, hogy igencsak lopott, méghozzá egy erdőnyi fát, egy házhoz hívott rendőr (a román Florin) segítségével akarja ellenlábasát maga alá gyűrni. De Izsák sem akárki, a Turul Zászlóalj Harcosainak tagja. Két százkilós tisztet azért vert agyon a katonaságnál, mert azok „szólni mertek neki, hogy ne rovásírással töltsön ki egy űrlapot”. Egy normális olvasó itt abbahagyja a történetet, és kimegy a levegőre sétálni. De akkor sok mindenről le fog maradni. Például arról, hogy Izsák végső soron otthagyta a Turul Zászlóalj Harcosait, „mert őszerinte túl liberálisok voltak”. Persze a beszédmódját nem hagyta el: „Erőt, békét, magyar igazságot! A szarrágó barom kurva seggfej bátyád merre van?”
A fiatalok természetesen ebből a faluból is mind elmentek (egy községben vagy háromban dúl az élet?, ennyi ökörség ritkán sűrűsödik össze egy helyen). S „aki még nem ment el, az felakasztotta magát”. Minthogy Ince egy „szőrös oláht” is házhoz hívott (Florinnak neveztetik), hogy saját „igazát” megcövekelje – és természetesen, hogy a másikat besározza –, bepillantást nyerhetünk a román–magyar együttélés (mocskolódás!) papírízűen kihegyezett titkaiba is. Izsák, ahogy illik, magáévá teszi ellenfele lányát (aki az egyetemi tanulmányait abbahagyta, s „három kurva éve” egy hipermarketben takarít), s olykor-olykor valódi fogát is kivillantja (Florin megjelenését értelmezve): „És idejönnek beleverni szőrös orrukat a mi dolgunkba. Nem lesz itten soha magyar autonómia, ha mindenféle szőrös kérdésekkel jöhetnek ide kedvük szerint mindenféle oláhk!”
Sok mindent görget a történet. Az egyetemi professzorokat Kolozsvárt, hogy meg ne bukjon a tanuló, természetesen le kell fizetni. A bozgorságról is szó van, a „Kossuth Lajos azt üzentét” is eléneklik (Florin: „Mondd meg nekem, miért kell várni még egyszer üzenjen az a Kossuth Lajos?”), s a kis bűn (az egyetemista lány tízévesen csupán azért nyerte meg a templomi szavalóversenyt, mert megengedte, hogy a pap belenyúljon a bugyijába) és a nagy bűn is terítékre kerül (ez utóbbi: a lopós polgármesterjelölt húga felelős a férje haláláért). Érdekes, hogy Izsák a rendőrt eltünteti? Semmiség. A fontos az, hogy „Izabella érettségi képe helyett egy Nagy-Magyarország-térkép lóg a falon”.
Hihetetlennél hihetetlenebb történetek, „politikai marcipánnal” nyakon öntve, az ember azt sem tudja, hogy a kitalált erdélyi falu sarát vakarja-e le a cipőjéről, vagy áldozzon – azt hívén, minden író erkölcscsősz – a marionettfigurák meseien sokszínű kalandjának. De mindez még semmi a nagy trouvaillehoz, a Bányavíz (nyugodtan mondjuk így) aljas mesketéjéhez viszonyítva. A katolikus pap, Ignác háza maga a fertő. (Itt is megtudhatjuk: a fél falu öngyilkos lett, a másik fele pedig beköltözött a városba. Az a pár ottmaradt annyira szerencsétlen, hogy még kötélre sem tellett nekik, hogy fölakaszthassák magukat.) A pap iszik, mocskos szájú, a huszonhat éve a szemetesvödörben talált, jobb sorsra érdemes gyermek nemi vágyainak kielégítője lett. (A fiú álló pöcsű meg pöcs nélküli alakokat formázó kis szobrokat farag, hogy az oltárra helyezhesse őket; sanyarú sorsáról „tenger”-versben regél.) Ignác pap a tanítót és tizenhat éves lányát befogadta a paplakba, mert a házuk leégett. Bonyodalom bonyodalomra, a pap a tűzvészt kihasználva lopott, a fiatalok a szerelmi gőzben egymást szapulva egymásnak esnek: „Az a tetves, geci református?”; „Rendes katolikus gyermeked lesz, a kurva életbe!” stb. (Istenem, sok száz évvel ezelőtt Tordán valóban kinyilvánították-e a vallások testvériségét?) Hogy nagyobb legyen a zűr, mindenki alatt meginogott a talaj. Ignác atya a pulpituson (házi oltáron?) a Kisded születését ünneplő szentbeszédét gyakorolván nevelt fiát orális szexre kényszerítette. Rab a rabot? Borzalom. Mindez, nesze neked modern erdélyi falukép!, az írói utasításból tudható meg. („Ignác kifújja magát. Kijön a pulpitus mögül, felhúzza a sliccét, fogja a kabátját, és kimegy. Márton előmászik a pulpitus alól, megtörli a száját. Arcán ütésnyom, szemöldökén ragtapasz.”) Mondanom sem kell, a pap viselt dolgait a püspök majd el fogja simítani.
Itt a vége, fuss el véle! Csak az olvasónak nem nagyon van kedve futni. Dühöngeni? Arra sincs indíttatásom. Ha van felvevőpiac ilyen színművekre, tessék, szabad a gazda! Mindenki élvezze úgy, ahogyan akarja. Pár szót azért valaminő dramaturgiáról is illenék szót ejteni. Például Csehov csendjeinek a sokféleségéről: az azonnali csendről, a késleltetett csendről, az irgalom és megbocsátás csendjéről stb. Mindazon „csendekről”, amelyek meghatározzák a szereplők tartását, a figurák beszédmódját is.
Ha az összes szereplő ugyanazzal a nyelvhasználattal él – ugyanolyan modorban beszél –, valami hibádzik a jellemfestő szándékban. Székely Csaba gyors pörgése nem modern színházi habitus, hanem egy mértéket nem ismerő író – nehogy avantgárdnak gondoljuk, attól messze van – akaratlan önleleplezése. Fiatal tollforgatónk a föntebb említett klasszikusoktól, Tamásitól, Páskánditól, Sütőtől és Székely Jánostól fényévekre van. S „bányabarangolása” az igazi kortárs erdélyi drámához viszonyítva is – elég legyen Visky András műveit említenem – csupán másodlagos, harmadlagos jelenség.
(Magvető, 2013)
Kortárs

Tanévnyitó a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskolán
"Ahol hit van, ott erő, munka, eredmény, tisztesség van"
Mit jelentett az elmúlt 25 esztendő, és mit hoz az új tanév? Hogyan kell fogadni az új évet, milyen szerepe van a kántor- tanítóképzésnek a kisebbségi létben, az egyházkultúrában? Mit lehet tenni azért, hogy fiataljaink ne külföldön keressék a boldogulást, hanem a szülőföldön szolgálják közösségüket? – e gondolatok köré épült a tanévnyitó ünnepi istentiszteleten az elsőéves diákoknak szóló útravaló üzenete.
A Vártemplomban megtartott, hálaadó istentisztelettel egybekötött tanévnyitó ünnepélyen Ötvös József vártemplomi lelkipásztor köszöntötte az egyházi elöljárókat, a marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola tanárait, hallgatóit, szülőket, meghívottakat, majd dr. Balla Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora köszönte meg az oktatóknak a sok évtizedes, hűséges, kitartó szolgálatot, az elmúlt 25 év vezetői szolgálatát a leköszönt tagozatvezetőnek, dr. Barabás Lászlónak. A marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola, a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozatának igazgatója ugyanis negyed évszázados vezetői tevékenysége után visszavonul, és helyét átadja Gál Józsefnek. Dr. Balla Péter hangsúlyozta, minden egyes következő év egy talány, de félelem nélkül kell fogadni, és Istent szolgálni. "Nemcsak a tananyag leadása, az igényes szakmaiság a fontos, az igazi tanítónak az élete a legjobb vonzerő. Félelem nélküli szolgálat, tiszta, szent élet legyen mindannyiunk kiváltsága" – tette hozzá a rektor. Az ünnepi közgyűlést megnyitó dr. Barabás László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, immár a 25. tanévnyitó ünnepi istentiszteletén hangsúlyozta, "huszonnégy évvel ezelőtt a semmiből egy új egyházi főiskola jött létre a Vártemplom, a testvéregyházak és a Károli Gáspár Református Egyetem segítségével. Az eltelt 25 év alatt 850 erdélyi fiatal végzett a marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskolán és vállalt szolgálatot. Az elmúlt 20 évben 288-an kántori oklevelet is szereztek, közülük 178-an református, 79-en római katolikus, 25-en unitárius, négyen baptista és hárman evangélikus kántorvizsgát tettek". Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke méltatta azt, ahogyan nemzetben gondolkodva, a Károli Gáspár Református Egyetemen és kihelyezett tagozatán, a Kántor-tanítóképző Főiskolán 25 éve oktatnak. Egyedüli, vissza nem térő lehetőségnek nevezte ezt az iskolát, amelynek jövőjét a diákokban élő hit meghatározza. Hozzátette, "ahol hit van, ott erő, munka, eredmény, tisztesség van". Az ünnepségen a főiskola diákjaiból alakult kórus énekelt, átadták az okleveleket azoknak, akik a kántorvizsgát a nyáron sikeresen letették. Dr. Barabás László hangsúlyozta, a kántorképzés fontos, nagy szükség van minden felekezetben kántorokra. Az erdélyi mintegy 500 egyházközség csupán 25 százalékában van szakképzett kántor – jelentette ki. Nagy László unitárius lelkész, főjegyző gondolatai után volt és jelenlegi diákok szóltak az elsőévesekhez. "A három év alatt útipoggyászunkba észrevétlenül mindenki belecsúsztatta a maga kis ajándékát: megértést, melegséget, emberséget, bátorítást, közvetlenséget, szeretetet" – hangzottak el Borka Vitális Erzsébet szavai. Imreh Gabriella Noémi frissen diplomázott kántor orgonajátéka után dr. Szenczi Árpád, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja a vezetőváltásról szólt, a folytatásról. A marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola vezetői tisztségét Gál Józsefnek ítélte oda az egyetem szenátusa, akinek vállalt feladata – mint elmondta – olyan értelmiségieket képezni, akik tisztikart alkothatnak a nép irányítására, képzett tanítókat és énekvezéreket, akik szeretik népüket, ezért nem különülnek el attól, hanem annak körében végzik napi tevékenységüket.
"A több mint két évtizedes hatékony munkára való visszatekintés nyomán érzem a rám ruházott tagozatvezetői megbízatás súlyát, felelősségét, személyemet megtisztelő voltát. Jelen helyzetben én sem szeretnék egyebet, mint ami joggal elvárható: tudatosan építkező, becsülettel végzendő munkát ígérni" – mondta az új tagozatvezető, Gál József.
Dr. Molnár Tünde orgonaművész, a főiskola tanárának orgonajátéka után következett az elsőévesek fogadalomtétele, majd Sebesi Margit elsőéves levelezős diák éneke hangzott el, az ünnepség az egyetemi polgárrá fogadással és a kántorjelöltté fogadással zárult.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)