Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Enuț, Dana
14869 tétel
2014. október 11.
Emlékőrző Galícia
Ha a hangrögzítés technikájának bár töredékével rendelkeztünk volna ifjú korunkban, sok részletet menthettünk volna meg nagyapáink-apáink első világháborús emlékeiből – osztottuk meg véleményünket Balázs Antallal, akinek abban a szerencsében volt része, hogy magyarországi barátaink meghívták Galíciába meglátogatni a magyar katonai emlékeket őrző vidékeket, az első világégés véráztatta háborús színtereit. S mert egyre fogy az évfordulós esztendő, arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is lengyelhoni élményeit.
– Bedécs Gyula régi barátomnak megígértem, hogy ha Galícia felé mennek, emlékkopját faragok a brassói huszonnégyes honvéd gyalogezred emlékére, és személyesen elviszem velük oda – kezdett a történetbe. – 2012-ben voltunk mi már együtt, ugyancsak a huszonnégyesek emlékeit keresve, Olaszországban, eljutottunk Doberdóig, az Isonzóig, viszontláthattuk a Pó-síkság magyar vér áztatta harci színtereit. Ebben az évben Galícia következett, ide szervezett emléktúrát a győri székhelyű Isonzó Baráti Kör. Ismerkedni mentünk a galíciai harcterekkel-emlékekkel, főt hajtani ott nyugvó hőseink sírhantjánál.
Itt közbevetem: mifelénk is élt egy hivatásos haditudósító, aki a huszonnégyesek nyomában bejárta Galícia és az olasz front színtereit, s megrázó eseményeit könyvben rögzítette. Ádám Éva író a lengyel származású Kamenitczky Etelka volt, aki bányafelőr lányaként született Köpecen. Könyvének hasonmás kiadása régi feladata a hazai magyar könyvkiadásnak. Síremléke a Fehér megyei Kulcs temetőjében áll, múlhatatlan érdemeiért nem emelt neki emléktáblát Köpecen az utókor.   – Én Rymanówban találkoztam barátaimmal – folytatja Balázs Antal. – Első megállónk Salis Soglio volt. Ott áll Galícia legnagyobb erődje, az akkor épített 15 közül! Ezeket bekerítették az oroszok. Kiéheztették az erődök katonáit, akik fűrészkorpával keverték a lisztet, hogy mindenkinek jusson egy darab kenyér, majd fogságba hurcolták a legyengülteket Oroszországba. Emlékezetes marad számomra, mert itt hajtottak főt a Harangozó dédunokák felmenőjük, Harangozó István síremléke előtt. Emlékbeszédet mondott Harangozó Bertalan, Vas megye jelenlegi kormánymegbízottja, imát Harangozó Vilmos kőszegi plébános, felhangzottak Kulcsár Béla harmonikaművész katonadalai. Megható volt. Másnap eljutottunk Galícia egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumába, megtekinthettük annak nagyon gazdag gyűjteményét, ez a város volt Przemyśl. Magyar katonák-kiskatonák vére áztatta itt a földet, megrázó élmény volt látni, ahogy a sokat szenvedett és szabadságszerető lengyel nép mennyire őrzi-gondozza a magyar hősöket befogadó temetőket! Koszorúztunk. Az első világháborúban magyar katonák ezrei haltak hősi halált az itt álló romos erőd egykori orosz ostromakor. Nekik állított emléket a költő Gyóni Géza a Csak egy éjszakára című versében. Egyike volt az erőd védőinek, itt került orosz fogságba, ahonnan soha nem tért haza. Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Bodosban nyugvó Egyed Géza tanító a krasznojárszki fogolytáborban kötött barátságot Gyónival, aki felett halálakor lévita képzésű református kántortanítóként mondott emlékbeszédet – csavargatva az emlékezés gomolyáját, ezt is felelevenítjük Balázs Antallal. A magyar nép külön emlékművet szentelt a przemyśli vesztett csatának. A Margit híd budai hídfője mellett áll az oroszlános emlékmű, rajta ennyi: Przemyśl. És ha magunkat keressük, van még érdekes dolog, ami minket, sepsiszentgyörgyieket ehhez a galíciai városhoz köt: a megyeszékhely szívében, a Szent József-plébániatemplom tornyában naponta megszólal egy szép hangú harang, melyet ebben a városban, Lengyelország egyik nagyobb harangöntödéjében öntöttek! – Augusztus 6-án Luznára igyekeztünk, ahol bemutatták a Pustki-dombon fekvő hősi temető magyar részlegét – sorolja Balázs Antal. – Menet közben fejet hajtottunk a Gorlicei-domb előtt is, a második sorsfordító galíciai ütközet színhelyén. A Pustki-domb temetőjét nemzetiszín szalaggal vettük körül, és minden magyar katonasíron meggyújtottunk egy mécsest. Tábori misét tartottak a csoport magyar papjai, ministráltak a Harangozó fivérek, az Isonzó Kör bemutatta műsorát. Számunkra emlékezetes meglepetés volt, hogy a misén tiszteletét tette a luznai önkormányzat képviselőete. Tarnówba siettünk, Bem apó szülővárosába, és útközben igazi élmény volt megállni Limanówban. Itt van a Limanovai Magyar Hősi Temető. Felolvastuk Muhr Ottomár limanovai hős ezredes emlékművének megrázó feliratát, amelyen a 9. császári és királyi huszárezred magyar katonáinak neve sorakozik. A magyar nyelvű felirat így hangzik: „1914 december 11–12-én ezredes urunkkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. Fergeteges harc alakult ki itt annak idején, az ezred leszállt a lóról, és kézitusára került  sor. Az ezredes sortüzet és rohamot vezényelt, s ennek során hősi halált halt... Nincs olyan szó, amellyel ki lehetne fejezni, hogy mit éreztem én, a csehétfalvi székely ember, amikor Tarnówban megláttam annak a Bem tábornoknak a díszes és szép síremlékét, aki életét az utolsó percig veszélyeztette a magyar szabadságért, és örökre összekötötte a barátság fonalával a magyar és a lengyel nemzetet.
Azt már a nem Háromszéken és Erdélyben élő olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy Bem tábornok Háromszék földjén is többször megfordult. Petőfivel egy moldvai útjáról hazatérőben nagyon letörten találkozott Bereckben, és elmondta a költőnek, hogy szívesen jönnének fegyverbe Háromszékre a moldvai csángó magyarok, de akkor oda vissza soha nem tudnának térni, hiszen mit mondanának az ott élő románok, hogy ők Erdélyben a románok ellen harcolnak! A Bem–Petőfi találkozó emlékműve Bereck főterén áll, szobra Kézdivásárhely szívében, nevét felvette a lemhényi iskola. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, úgy gondolta, a török–orosz viszályban szerepet kaphat még, így beállt a török seregbe. Ám ahhoz, hogy abban harcolhasson, fel kellett vennie a muzulmán hitet. Így lett Bem Józsefből Murad pasa, aki a szíriai Aleppo városát megmentette a pusztítástól. Ott szerzett sérüléseibe halt bele. 79 évig pihentek földi maradványai az aleppói temetőben, majd 1929-ben szülővárosa kezdeményezésére exhumálták hamvait és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezt igen leleményesen Szyszko Bohusz szobrász-építész úgy oldotta meg, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezte Bem szarkofágját, a tábornok végső nyughelyét. Az égbe temették Bem József maradványait!
– Utunk utolsó emlékezetes állomása Tuchów volt, számomra a legfontosabb település, mert ennek a városkának hadi temetőjében nyugszanak a sokat szenvedett magyar királyi brassói 24-es honvéd gyalogezred hős katonái, a mi vidékünk férfiai. Ebben a temetőben a meghatódottságtól megszállva helyeztük el zuhogó esőben az általam faragott kopját azoknak az emlékére, akik soha nem láthatták meg székelyföldi szülőfalujukat. Amire bedöngöltük a kopjafát, megérkezett a városka polgármestere. Látni lehetett arcán a megilletődöttséget, pedig egy szót sem értett abból, ami ott elhangzott! Mire a kőszegi plébános megszentelte a kopjámat, kisütött és ránk mosolygott a Nap. Szerethette az Úristen a huszonnégyeseket – mondtam a plébánosnak, mert megsiratta őket. Végezetül pedig egy nagyon megható dolog történt: az a polgármester, aki szemtanúja volt az emlékállításnak, odajött, és megsimogatta a kopjafát! Hirtelen hazagondoltam, és azt mondtam magamban, hogy micsoda nemes gesztus lett volna, ha a mi megyénk prefektusa is megsimogatott volna legalább egy emlékkopját azok közül, amelyeket felszenteltünk Gábor Áron síremléke mellett az eresztevényi temetőben. Mennyire más érzéssel távozott volna onnan az a pár száz résztvevő, aki jelenlétével megtisztelte a szabadságharcos hős születésének bicentenáriumát! A lengyelek szeretetét felülírni nem lehet. Most hiszem, hogy mennyire igaz az a négysoros, miszerint „lengyel s magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!” Azt is világgá kiálthatta volna Balázs Antal, hogy a lengyelek is megértsék, hogy a távoli Háromszéken, a Rétyi Nyír előterében szépen felújítva áll a huszonnégyes honvéd egész alakos szobra, amelynek újbóli avatóünnepségét jeles személyiségek jelenlétében tartottuk 2010. augusztus 20-án. Ezek a fiúk bámulatra méltó haditettekkel, hősi eseményekkel írták be nevüket az első világháború történetébe.
Kilencvenhat esztendeje annak, hogy Galíciában és az olasz fronton elnémultak a fegyverek, s már azok is hantok alatt pihennek, akik hazatérhettek a harcmezőkről. Galíciában estek át a tűzkeresztségen, védték a Kárpátokat, az Uzsoki-szorost. 1918 januárjának kemény telén parancsszóra átvitték őket az olasz frontra. Assiago alatt, a Piavé lankáján vívták lankadatlan küzdelmüket egészen az összeomlásig.
„Galícia véráztatta mezőin A szellő is csak susogva szálljon, Hősök nyugszanak ott, fiatal fiúk, Hősök álmát ne zavarja meg senki  a világon!” Bíró István fiatal önkéntes sorai ezek, amelyek a korabeli hírlapokban láttak napvilágot. 1914 októberében 285 halottat, 759 sebesültet jegyzett a statisztika, 853-an eltűntek! Ők voltak a muszka áradat fenntartói, a magyar bánat és hősiesség jelképei.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 11.
Máglya – egy kamaszlány hangján
Megjelent Dragomán György új regénye
"Az ember azt gondolná, hogy nem változhat át 13 éves lánnyá, pedig olyan ijesztően mélyen merültem el benne, hogy úgy éreztem, ő valahogy mégis én vagyok" – mondta az MTI-nek Dragomán György, akinek a napokban megjelenő legújabb regénye, a Máglya, a 13 éves Emma hangján szólal meg.
Az irodalmi életbe A pusztítás könyvével 2002-ben berobbant fiatal író, akinek második regényét, A fehér királyt harminc nyelvre fordították le és szó van a megfilmesítéséről, a Máglyában is a múlttal való szembenézésre vállalkozik.
Dragomán György 15 évesen hagyta el Marosvásárhelyet a nyolcvanas évek végén, családja Magyarországon telepedett le. Mikor íróvá érett, műveiben utat tört magának a diktatúrában eltöltött gyerekkor és a kivándorlás traumatikus élménye. A Máglyát tavasszal fejezte be Finnországban, ahol ösztöndíjjal dolgozott néhány hónapig. "Ha összeadom az időt, amit a könyvvel töltöttem, nem olyan sok, négy év. Párhuzamosan írtam még egy regényt és két kötet novellát is" – mondta.
A szeptember 30-án a Magvető kiadónál megjelent regény, amelyet feleségének, Szabó T. Annának ajánlott, egy családi történetet helyez a diktatúrát átélők számára ismerős történelmi kontextusba. "Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen túlírva, ne legyen túl szép. Kíméletlenül kellett bánni ezzel az anyaggal, hogy pontos legyen. Mert egy nagyon érzelmes történetet kellett a lehető legkíméletlenebb pontossággal elmesélni úgy, hogy mégse legyen kegyetlen. Halálosan nehéz volt írni, de most, hogy készen van, tényleg boldog vagyok ezzel a könyvvel."
Emma szülei halála után egyedül marad, intézetbe kerül. Egy nap megjelenik egy idős asszony, és azt mondja, hogy ő a nagymamája, akiről nem is tudott, és magával viszi. A lebilincselő történet fiktív térben, egy titkokkal terhes kisvárosban, egy diktatúra elsöprése után pár hónappal játszódik.
"Nem terveztem lányhangon írni, egyszerűen elkezdtem hallani a hangját. A fehér király főszereplőjét, a 12 éves fiút jobban ismerem, közelebb volt hozzám, inkább voltam én. Ez a lány meglepően más ember, egy idő után mégis annyira a bőrében voltam, hogy az már szinte skizofrén állapot" – mesélte az író.
Emma a szüleivel 12 évet élt a diktatúrában, de nem tanult meg hazudni. "Én mindig szabad emberekről írok. Amikor 'megismerkedtem' Emmával, azt gondoltam, hogy ő is az. Az előző két könyvemben az érdekelt, hogy a diktatúrában hogyan lehet szabadnak lenni. Most pedig az, hogy ez a szabadság hogyan működik. Mert egy dolog megélni a szabadságot, de eljön az a pillanat, amikor meg kell érteni az egészet, hogy mi történt, mi ebben hogyan vettünk részt. Ez a könyv pont erről az elnyújtott pillanatról szól."
A fehér király múlt időben játszódik, a Máglyában viszont Emma és a nagymama végig jelen időben szólal meg. "A narráció mindig a legnagyobb kérdés" – mondta erről az író. "A korábbi könyveimnél fontosabbá vált most az idő és a múlt, valamint az, hogy mire, hogyan és miért kell emlékezni."
Emma, aki számos titokkal szembesül, a nagymama varázslatos világát, "hétköznapi" mágiáit magától értetődő természetességgel fogadja be. Dragomán György alapélményeként mesélt arról, hogy gyerekként maga is sok időt töltött egyedül nagymamája kertjében. "Elhittem azokat a rituálékat, amiket kitaláltam magamnak. És amikor annak idején írni kezdtem, nem is gondoltam, hogy ezek elő fognak jönni. A pusztítás könyvében és A fehér királyban is előfordulnak mágikus elemek, itt meg egyszerűen azt vettem észre, hogy minden mozdulat, minden tárgy, a nagymamával való viszony minden pillanata valahogy több önmagánál. Természetesen működő része lett minden pillanatnak, hogy ez egy varázslatos könyv, hogy ezek a nők akár boszorkányok is lehetnének."
Miközben a mágia valamiféle védőernyőt borít nagymama és unoka fölé, a képélességű leírások kézzelfogható közelségbe hozzák világukat. "Erősen realista írónak képzelem magam abban a tekintetben, hogy pontosan látom a dolgokat. A fehér király narrátora kisebb gyerek, máshogy lát, a részletek nem fontosak számára. Emma kicsit hidegebb szemmel néz és pontosabban lát tárgyakat. Amilyen tisztán látom, hogyan néz ki egy vasaló, olyan tisztán látom, miként lehet azzal kivasalni egy rossz álmot egy lepedőből. Amit ő valóságosnak lát, én is annak látom. A fizikai tárgyak valósága szinte átmenet nélkül csúszik át egy metafizikai valóságba, ahol tényleg bármi megtörténhet, ahol lehet repülni, lehet embert csinálni sárból, ahol úgy változik a világ, ahogy erőnkkel akarjuk."
Emma "leckéről leckére" tud meg egyre többet magáról, a múltról, a hozzá közel állókról. Tanul a nagymamájától, de ez nem feltétlenül racionális folyamat. Dragomán György a Máglyát tartja a legkevésbé racionális könyvének. "A megvilágosodás pillanata nem arról szól, hogy racionálisan megértünk valamit, hanem arról, hogy részünkké válik az igazság. Ebben a könyvben az a tét, hogy ez megtörténhet-e?" – fogalmazott.
Felidézte, hogy írói látomásában Emma egy forgószél közepén áll: egyszerre lát mindent, próbál megérteni mindent és tud meg mindent. A könyv végén meg is történik, hogy hirtelen fölülről látjuk az egészet. "Ebben a pillanatban egyszerre értjük meg a múltat, a jelent és a jövőt, ez egy vad transzcendens pillanat, amihez a kamaszság ereje kell" – mondta, és magyarázatul hozzáfűzte, hogy olyan ez, mint amikor az ember szerelmes. "Mikor rájössz, hogy szerelmes vagy, minden a helyére kerül, addig nem érted, hogy mi történt veled, de aztán mindent megértesz. Ennek a pillantanak az élménye miatt írtam az egész könyvet."
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 11.
Bemutatták Böszörményi Zoltán új verseskötetét
„Talán önmagamat kellene kitalálnom”
Böszörményi Zoltán legújabb verseskötetét mutatták be csütörtökön a Jelen Ház dísztermében, az Irodalmi Jelen és az Aradi Kölcsey Egyesület közös estjén.
A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Majorana a tér tenyerén címet viselő kötet hasábjain az olvasók újra találkozhatnak a szerző alteregójával, a titokzatos körülmények között eltűnt olasz fizikussal, Ettore Majoranával. Aki már olvasta a József Attila-díjas – bemutatásra már nem szoruló – szerző korábbi költeményeit, tudhatja, hogy gyakran az általa csodált és tisztelt olasz zseni bőrébe bújik, így próbálja saját énvilágát, gondolkodásmódját, vágyait és félelmeit az olvasók elé tárni.
A bemutatón Böszörményi költői életútját, szellemi tevékenységeinek állomásait (többek között emigrációs éveit) Jámbor Gyula összegezte, emlékeztetve az olvasókat, hogy a szerző immár 35 éve publikál, verseskötetei mellett több regényt is megjelentetett. Ez a tizedik verseskötete, az első, az Örvényszárnyon 1979-ben látott napvilágot.
A költő, aki a majd évszázaddal korábban élt Ettore Majorana figurájához nyúl, „tág teret kap, nagyszerű választás számára, hiszen a nevében, bőrébe bújva nagyon sok mindent elmondhat arról, amit a XXI. század elején érez” – mondta Jámbor.
A hat versciklusos, komoly filozófiai és kultúrtörténeti értékeket hordozó 58 költeményt magába foglaló kötet a költő gondolatvilágának, érzéseinek tükre. „Böszörményi Zoltán e kötetében az érett és bölcs, művelt férfiú, a világból némiképp kiábrándult, de a reményt mégsem végképp feladó költőként áll az olvasó elé”.
Böszörményi Zoltán bevallotta: úgy érzi, hogy a Majorana-ciklusnak, azaz a Majorana-verseknek ezzel a kötettel vége, valami mást, „talán önmagát kellene kitalálnia” az elkövetkezőkben.
A szerző verseiről hozzászólásában dr. Brauch Magda is véleményt mondott, szerinte nagy részük kiábrándultságot sugall, utalva itt például a Majorana létüres tere c. költeményre („Míg létüres térben kószál a lélek, / vajmi életet kell még hozzá élned”), melyet olvasván az embernek az az érzése támadhat, hogy a költő az előtte álló élet értelmét keresi.    
„Új kötetében Böszörményi Zoltán Majoranát, a nyomtalanul eltűnt atomfizikust jeleníti meg. Az ő nevében kutat költészete a ’hiányzó rész’ után. A Majorana a tér tenyerén ciklusai e keresés állomásait és metódusait írják le, az önvizsgálattól, a magában-magát-kereséstől a formák, a megragadható összefüggések analízisén át a még lakható mikrovilágok felé. Rezdülések, fénytörések, pillanatrajzok: az érzéki tapasztalás összekapcsolása az érteni akarással, egymásba hullámzó romantikus és racionális mentalitás. Reflexív költészet. Visszatükröz mindent, ami felé fordul. Elmélkedik, megszólít, felidéz, vitat: jelen van a kultúra szüntelenül táguló egészében, mindennapokban, történelemben, természet és ember alkotta terekben” – írja Mányoki Endre a kötet ajánlójában.
A könyvhöz egy DVD is jár, mely a Katedrális az örök télnek c. kötetének verseit tartalmazza. A verseket maga a szerző adja elő.
A könyvbemutató záróakkordjaként a szerző dedikált, majd a vendégeket baráti beszélgetésre, koccintásra invitálták.        
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2014. október 11.
Már várja látogatóit a Donát-szobor
A terveknek megfelelően az Erdélyi Néprajzi Múzeum szabadtéri részlegén, az ún. Falumúzeumban állították fel a korábbi helyéről májusban leemelt, a nyár során Magyarvistán konzervált és megtisztított Donát-szobrot.
Városházi forrásokból megtudtuk: a közeljövőben avatóünnepséget is szerveznek ennek kapcsán, Tudor Sălăgean múzeumigazgató pedig arról tájékoztatta a Szabadságot, hogy a szobor kihelyezése egy hete történt, és az ezzel kapcsolatos munkálatokat tegnap fejezték be. – A Donát-szobrot a szabadtéri múzeum bejáratán belül helyeztük el, mert itt biztonságosabb, mintha a múzeum elé került volna, ahová többen javasolták. Meg kell védenünk műalkotásainkat, nehogy vandál kezek pusztításának essenek áldozatul. A konzerválás véleményem szerint jól sikerült – összegezte a múzeumigazgató a 38 ezer lejes, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal által finanszírozott munkálatok végeredményét.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 11.
Most nem titokban tárgyalnak
Februárban Brassópojánán lesz az új Neptun
Viharfelhők gyülekeznek a romániai magyar politikai életben az amerikai közvetítéssel zajló román–magyar párbeszéd kapcsán – derül ki a Krónika riportjából. Borbély László, mint régi neptunos, védi a mundér becsületét, mások óvnak a rossz kompromisszumtól. Márpedig a témával foglalkozni kell, ugyanis februárban újra összeülnek az érintettek a Project of Ethnic Relations (PER) égisze alatt.
Mint arról beszámoltunk, az amerikai PER nevű amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof egy hétfői sepsiszentgyörgyi fórumon elmondta, a PER felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon ebben a párbeszédben, akárcsak 1993-ban. Kassof azt is elmondta, a hétvégén Brassópojánán már negyedik alkalommal találkoztak a román politikai pártok és az RMDSZ képviselői, a következő forduló februárban történhet meg. 
Borbély: bárhol, bármikor
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a Krónika érdeklődésére elmondta, szerinte a magyar-román párbeszédnek bármikor helye van, függetlenül attól, hogy amerikai vagy európai szervezet próbál közvetíteni a felek között. „Minden olyan kezdeményezésnek örülünk, amely a párbeszédről szól. Ez hasznos alkalom elmagyarázni szemtől szemben a román félnek, mit is akarunk mi az autonómiatervezetünkkel. De beszélhetünk a magyar nyelv regionális nyelvként való elfogadásáról is. Elvégre a román is regionális nyelv volt Ukrajna egy részében, amikor meg ezt az ukrán parlament eltörölte, nagy felháborodást keltett Romániában is” – mutatott rá Borbély.
MPP: tudjunk róla mi is!
A tárgyaláson a Magyar Polgári Párt (MPP) is részt szeretne venni – jelentette ki a Krónikának Biró Zsolt. A párt elnöke viszont aggályainak is hangot adott a párbeszéd kereteivel kapcsolatban: „ha egyáltalán lesz ilyen találkozó, arról nekünk is kell tudnunk, nem úgy, mint az 1993-ban Neptunon szervezett PER-találkozóról, ami miatt már most is sokan farkast kiáltanak” – fogalmazott Biró, utalva arra, hogy a tengerparti üdülővárosban lezajlott tárgyaláson Frunda György, Tokay György és Borbély László RMDSZ-politikusok titokban, mandátum nélkül tárgyaltak az akkori román hatalommal.
Ingyen pacifikálnak minket
Tőkés László szerint korábban is az amerikai és a román fél választotta ki a tárgyalópartnert. „Most pedig megint ugyanez történik, mindig a kényelmes magyarokat választják (...) Attól tartok, hogy egy neptuni forgatókönyv szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ rendőrének szerepkörében olyan forgatókönyvet gondolt ki, amelyben a román érdekek érvényesülnek, és a magyar felet megint pacifikálják, az autonómiaügyet pedig valamilyen kompromisszum mentén leszerelik” – fogalmazott.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint 1993-ban, Neptunon stratégiai célokat söpörtek a szőnyeg alá, „kiváltva azokat látványos, de a jövő szempontjából nem túl lényeges elemekkel”. Szerinte előrelépés lenne, ha elindulna egy újabb magyar–román párbeszéd, de fontos, hogy ez ne a színfalak mögött történjen, és fedje le a romániai magyar társadalom minden szegmensét, azaz ne csak a mindenáron alkupártiak legyenek jelen. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. október 11.
Pontrablás a bukaresti pokolból
Magyarország megtörte bukaresti kudarcsorozatát: ha nyerni ugyan nem is tudott, de 1-1-es döntetlennel pontot rabolt Romániától a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnoki csoportselejtező szombati mérkőzésén.
Kudarcot vallott a Román Labdarúgó-szövetség kampánya, legalábbis ami a xenofób megnyilvánulások megfékezésére irányult, hiszen gyakran lehetett hallani a „Ki a magyarokkal az országból!” rigmusokat, szitkozódást, a magyarok részéről pedig „cigányozást”.
A magyar himnuszt a románok petárdadurrogtatásokkal és görögtüzekkel megspékelt füttykoncertje nyomta el, a román himnusz alatt pedig a vendégszektorban ülők mutogatásokkal válaszoltak. Ekkor különben továbbra is petárdák hangjai adták meg az alaphangot, és a görögtüzek „hangulatvilágítása” közepette a hatalmas román lobogó is legördült a lelátókon, és a politikai „üzenet” sem maradt el.
„România este stat național suveran și independent, unitar și indivizibil”, azaz Románia szuverén, független, önálló és feloszthatatlan nemzetállam – olvashatta a stadion közönsége.
Szinte észre se lehetett venni, amint a skót játékvezető síppal jelezte a meccs kezdetét és a hazaiak letámadták a vendégek gyenge védelmét. Az iram nem volt rossz, de úgy tűnik, néhány szurkoló nem a mérkőzés miatt jött, és beigazolódott a lapunk által megszólaltatott drukkerek jóslata: bár a román rivális klubok szurkolóit megpróbálták szétültetni, a Kolozsvári U és a Dinamo ultrái között verekedés tört ki, így – akárcsak az egy évvel ezelőtti román–magyar vb-selejtező alkalmával – ezúttal is gyorsan átrendeződött a stadionbeosztás.
Eközben javában zajlott a játék a pályán, és bár a magyarok egy „Mindent bele!” felkiátással próbálták ösztönözni a nemzeti tizenegyet, sem Dzsudzsák Balázs szögletrúgásából, sem pedig az azt követő szabadrúgásából nem lett veszélyes helyzet, vagy akár gólhelyzet. Támadásban a románok voltak aktívabbak, ugyanakkor a kapura lövések terén nem izzasztották meg túlságosan Király Gábort.
Az első félidő közepén a „Vesszen Trianon!” is előkerült a tarsolyból, de ezután a hangulat is kezdett normalizálódni. Ekkor már a korábbi petárdázástól bedugult fülek is ismét „hallottak”, és egymás sértegetése helyett biztatással próbálkoztak a románok, és Victor Pițurcă legénységének helyzeteit tapssal jutalmazták.
Aztán talán mintha Dárdai Pál alakulata meghallotta volna, hogy Mindent bele!”, és egy pontrúgás talpra ugrasztotta a vendég szurkolókat. A 39. percben ugyanis Szalai Ádámnak – aki utána a földön maradt és ápolásra szorult – sikerült bevennie Ciprian Tătărușanu kapuját, csakhogy az öröm hamar elillant, mivel a magyar ék lesről indulva fejelte az érvénytelen találatot.
Miközben a lelátókról „Székelyföld, román föld!” rigmus csendült fel a román szektorból, a percek nagyon gyorsan peregtek, olyannyira, hogy a stadion arra eszmélt fel, hogy a 45. percben a csapatkapitány Răzvan Raț középreadását Raul Rusescu tolta be öt méterről a magyar hálóba – 1-0-s román előnnyel küldve így szünetre a csapatokat.
A román szövetségi kapitány kezdő tizenegye különben nem okozott meglepetést – bár Goiant már rögtön az ötödik percben Gardoșra kellett cserélnie, várható volt, hogy Luchin végül kispados lesz, és ha Keserű és Rusescu között kell választania, akkor utóbbit küldi előbb harcba. Ez jó megoldásnak tűnt, akárcsak Sânmărtean bevetése, aki a 67. percig – amíg Tănaséra cserélték –, hatékonyan tartotta a labdát.
A magyarok nem adták fel: hol Szalai próbált meg felszaladni a labdával, hol pedig kombinatív építkezésekkel próbálkoztak, de mindhiába. De amikor már úgy tűnt, hogy nyeretlenül távoznak a román fővárosból, a magyarok bebizonyították, hogy értenek a pontrúgáshoz: a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs a 82. percben szabadrúgásból kiegyenlőített.
A hajrában bármi megtörténhetett volna, de a második félidőben irányító magyar válogatott pontot szerzett, így a Bölöni László által megtippelt döntetlen maradt a végeredmény. Ezt a magyar szurkolók énekléssel ünnepelték, miközben a hazaiak alig pár perc alatt elhagyták a lelátókat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro |
2014. október 11.
Sárándi Tamás
SZÉKELYFÖLD KÖZELLÁTÁSA 1940 ŐSZÉN
Amikor Székelyudvarhelyet csak ejtőernyővel lehetett megközelíteni Mi nehezítette Székelyföld közellátásának biztosítását 1940 őszén? Például az, hogy a kivonuló román hadsereg sok esetben minden mozdíthatót leszerelt és elszállított.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés révén visszakerült Magyarországhoz Észak – Erdély, beleértve a Székelyföld is. a kezdeti nehézségek áthidalására a magyar kormány katonai közigazgatás bevezetése mellett döntött, ami 1940. november 26-ig igazgatta a területet. Ezen időszak alatt a különböző szintű parancsnokságok több nehézséggel is szembetalálták magukat, a Székelyföld esetében azonban a legsúlyosabbnak a közellátás biztosítása bizonyult.
Mindennek több oka és előzménye volt. Jelen írásunkban ezen okokat vesszük számba, illetve a konkrét megvalósulást igyekszünk nyomon kísérni. Elsősorban a Székelyföld esetében követjük nyomon a fejleményeket, de igyekszünk rövid áttekintést is adni az egész visszacsatolt terület közellátására vonatkozóan is.
Az 1940 őszi gazdasági és közellátási nehézségek több okra vezethetők vissza. Egyrészt a román hadsereg az európai általános politikai és katonai helyzet – első bécsi döntés, majd Kárpátalja 1939-es megszállása, 1940. júniusi szovjet ultimátum – miatt 1938-tól kezdődően mozgósítva volt, ami oda vezetett, hogy a második bécsi döntést megelőző hónapokban a román hadsereg kétharmada Erdélyben állomásozott. A helyszínen állomásozó román csapatok felélték a lakossági készletet – a korabeli beszámolók folyamatosan a román hadseregben uralkodó rossz élelmezési helyzetre panaszkodtak, ami miatt a hadsereg tagjai folyamatosan megdézsmálták a lakosság készleteit – másrészt a kivonuláskor rekvirálásokat hajtottak végre. A Székelyföld esetében ez a probléma két szinten jelentkezett, a lakosság lóállományának jelentős részét elrekvirálták, valamint egyes gyárakat leszereltek, ami fokozta a munkanélküliséget. Sok esetben a román hadsereg minden mozdíthatót leszerelt és elszállított,
pl. a későbbi közellátás szempontjából kulcsfontosságú vasúti szállítóeszközökből 800 mozdonyt, 700 személyvagont és 10 ezer tehervagont vittek el. A helyi lakosság szempontjából nagyobb gondot okozott, amikor egész gyárakat szereltek le. Pl. Désről a szeszgyárat, Sepsiszentgyörgyről pedig a dohánygyárat vitték el.
Az ezt követően meghozott második bécsi döntés negatív hatása – gazdasági értelemben – hogy addig szorosan összefüggő régiókat s vidékeket vágott el egymástól. A Székelyföld esetében ennek ugyancsak két súlyos aspektusa volt, egyrészt Brassó „elvesztése”, másrészt a térségben elhelyezkedő két cukorgyárat elvágta termőterületeitől. Pl. Brassó és Háromszék megye kölcsönösen kiegészítette egymást, a város innen kapta a nyersanyagok (elsősorban fa), az élelmiszer (70%) és a munkások jelentős részét, míg a megye a várostól kapta a kész ipari termékek (főleg vas), a közszükségleti cikkeket és a cukrot. A botfalusi (Brassó megye) cukorgyár Romániában maradt, míg a termeléshez szükséges termőterület Magyarországhoz került, a marosvásárhelyi cukorgyár esetében pedig fordítva történt ugyanez. A Székelyföld esetében a másik súlyos gazdasági gondot a fakereskedelem lecsökkenése jelentette.
A nagyobb üzemek regáti román tulajdonosok kezében voltak, akik leállították a termelést a bizonytalanság miatt és a meglévő fakészletet sem tudták elszállítani a területről. A székelyföldi és Naszód megyei fatelepek összesen 20–25 ezer munkást foglalkoztattak, azonban 1940 végén a leállások miatt csak mintegy 6–7 ezren dolgoztak. Korabeli jelentés szerint a Székelyföldön 250 ezer köbméter faáru volt, ami elszállításra várt. A gazdasági problémák harmadik csoportját a kőolajtermékek és földgáz használata jelentette, ugyanis ez jobban el volt terjedve Romániában, mint Magyarországon (a földgázmezők közelsége miatt ez hangsúlyosabban volt jelen a Székelyföld esetében).
Mielőtt rátérnénk a Székelyföld 1940 téli közellátásának biztosításához hangsúlyoznunk kell, hogy a visszacsatolt észak-erdélyi megyék mindegyikében gondok voltak a közellátással, másrészt a Székelyföld – más hegyes vidékhez hasonlóan, mint pl. Máramaros és Beszterce-Naszód – az alapélelmiszerek tekintetében mindig is behozatalra szorult. Ez elsősorban a búza- és kukorica behozatalt jelentett, míg árpából, zabból és szénából folyamatos többlettel rendelkezett. 1940-ben sem a behozatal jelentette a nagy problémát, hanem annak fizikai eljuttatása. Az ellátási gondokat nehezítette, hogy a román hadsereg kivonását a magyar hadsereg bejövetele váltotta fel, aminek ellátására ugyancsak tetemes mennyiségű élelmet kellett beszállítani. A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföldön 10 ezer katona és 1500 ló állomásozott, akik elsősorban a határvonal megerődítésén munkálkodtak.
A katonai közigazgatás időszakában a Székelyföld legnagyobb gondját a vasúti összeköttetés hiánya okozta, ugyanis azt – Kolozsvárról Aranyosgyéresen és Marosludason át Marosvásárhelyre tartó vonal – az új országhatár kettévágta. A Kolozsvártól délre elterülő kiszögelés – az úgynevezett Göring-zsák – a belga tulajdonban lévő szamosújvári szódagyár igazgatójának közbelépésére alakult ki, s maradt a terület Romániánál (lásd a térképet). A helyzetet csak fokozta, hogy október 23-ától kezdődően a román hatóságok leállították a peage – átmenő – vasúti forgalmat, így a Székelyföld ezt követően vasúton átmenetileg megközelíthetetlenné vált. A helyzet súlyosságát érzékeltetve – kis túlzással élve – Teleki Pál ezt úgy fogalmazta meg, hogy Székelyudvarhelyre csak ejtőernyővel lehet eljutni.
Az elszigeteltséget azonban jól jelzi, hogy a katonai közigazgatás időszakában a postai küldeményeket a fontosabb székelyföldi városokba repülőgéppel jutatták el, illetve fölé érve ejtőernyővel dobták azokat le. A légi posta Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyöt érintette.
A tél közeledtével az ellátás megszervezése a katonai közigazgatás egyik legsürgősebb és egyben legnagyobb volumenű kihívása is volt. A problémával már szeptember végén a legmagasabb szinten – Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsban – foglalkoztak, ahol csak azt állapították meg, hogy a terület nem képes az önellátásra, így azt az anyaországból fogják biztosítani, illetve elrendelték a meglévő készletek, illetve a bevitelre szükséges áruk mennyiségének összeírását, illetve döntöttek ennek fontossági sorendjéről. Ugyanakkor elhatároztak, hogy az ellátás megszervezését a helyi szövetkezetekre bízzák, s az anyaországi szövetkezetek tevékenységét egyelőre nem engedik meg a visszacsatolt területeken. Október 28-án ismét tanácskozást tartottak a kérdésről ekkor döntöttek, hogy a visszacsatolt területet két részre osztják, ellátásra szoruló térségekre – Székelyföld, Beszterce és Máramaros – illetve azon megyékre, amiket kereskedelmi tevékenység útján lehet ellátni. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy míg a négy Székely megyét 100%-ban, addig a másik két – román többségű régiót – csak 50–60%-ban kívánják ellátni. A döntés értemében a Székelyföldre 16896 t, Máramarosba 748 t, Besztercére 3480 t élelmiszert terveztek szállítani. A két román többségű régió ellátása nem okozott gondot, így oda a szállítást a MÁV-ra bízták, a Székelyföld esetében azonban kombinált szállításra – vasúti és közúti – volt szükség. A térség ellátásához a leginkább használható közúti összeköttetés a Beszterce–Szászrégen út volt, így a Besztercéig vasúton érkező árút itt átpakolták tehergépkocsikra, majd Szászrégentől, illetve Marosvásárhelytől ismét a MÁV végezte a szállításokat
Nincsenek pontos kimutatásaink arra vonatkozóan, hogy miből mennyi készlet, illetve hiány volt a Székelyföld esetében, azonban – az eddig elmondottakból következően is – semmiképpen nem arról volt szó, hogy az ellátás biztosításához szükséges mennység 100%-át be kellett szállítani a területre. Több esetében előfordult, hogy olyan készleteket is beszállítottak, amikből elegendő volt a területen is. A helyzet inkább az volt, hogy míg egyes termékekből krónikus hiány volt, amit a katonai közigazgatás végéig sem siketül teljesen megoldani – pl. kőolajtermékek – addig másokból több ezer tonnányi felesleggel rendelkeztek. A helyzet illusztrálására bemutatjuk Háromszék megye terményeiről készült kimutatást, ami a bevonulás előtti állapotokat tükrözi (lásd a grafikont).
Ezen egyetlen eset tanulsága szerint is, még az élelmezésben kulcsfontosságú búza tekintetében is csak két járásban nem volt elégséges mennyiség, vagyis a kenyérellátást megoldható lett volna megyén belül, árpából pedig minden járás felesleggel rendelkezett. A kimutatásba nem vettük be a burgonyát, miből természetesen minden járásban több ezer tonna felesleg létezett. Kisebb hiány volt kukoricából és hüvelyesekből, amiből viszont semennyi készlettel nem rendelkeztek az a szalonna és petróleum volt, így ezen mennyiségeket 100%-ban az anyaországból kellett pótolni. A kukorica esetében számolni kellett azzal is, hogy ez ekkor még a lakosság táplálkozásában is jelentős szerepet játszott. A hadsereg lovainak az ellátására 60 vagonnyi kukorica volt előírva, azonban a Vezérkari Főnökség felvetette, hogy ezt inkább cseréljék ki zabra, ami a helyszínen is beszerezhető, s a kukoricát ajánlják fel a lakosság táplálkozásának biztosítására.
A közellátás nagy volumene révén jelentős üzletet is jelentett, így konfliktus alakult ki a szövetkezetek – erdélyrészi Hangya, illetve magyarországi Futura – illetve a különböző szállítási cégek – MÁVAUT és MATEOSZ – között. Mint láttuk első lépésként az a döntés született, hogy az ellátást a helyi szövetkezetek révén oldják meg, azonban ez alól kivételt jelentettek a partiumi járások, ahol az ellátást kezdetektől a Futura kapta meg. A Vezérkari Főnök erdélyi körútjának tapasztalataként azt a következtetést vonta le, hogy az erdélyrészi Hangya infrastruktúrája nem elég fejlett, így a közellátás zavartalansága érdekében vonják be a Futurát is. Mindez az erdélyrészi Hangya akarata ellenére történt, aki már ezt megelőzően is egyeztető tárgyalásokat folytatott a magyarországi szövetkezetekkel, így igyekezvén biztosítani pozícióit a visszacsatolt területeken. Ezt követően a beérkező árut a Hangya és a Futura együtt vette át és szállította a kijelölt raktárakba. A közúti szállítás lebonyolításába a Honvédség mellett bekapcsolódott a MÁVAUT és a MATEOSZ is. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács ülésén felmerült, hogy a MÁV elégedetlenségét fejezte ki, ha valaki nem az ő autóikkal – MÁVAUT – végzi a szállítást, holott a nagy forgalmat a vasúttársaság nem volt képes ellátni, ezért a minisztérium kérte a másik budapesti vállalatnak a MATEOSZ-nak a bekapcsolódását is. Nehézségek ezt követően is felmerültek, részben az anyagellátásban részben a fizetési kötelezettségek miatt. November végén a besztercei szállítási kirendeltség arra panaszkodott, hogy a hadsereg nem utalt ki motalkót, így a MÁVUT tehergépkocsik kénytelenek voltak ideiglenesen elállni. December végén a hadsereg teherutóin lévő gumiabroncsok kímélése miatt a szállítás csökkentéséről döntöttek. Folyamatos probléma volt a Beszterce–Szászrégen műút áteresztőképességével is, ami túl keskenynek bizonyult, illetve a túlzott terhelés miatt minősége hamar leromlott. Az út feljavítására a hadsereg zsidó munkaszázadokat rendelt ki, azonban ezeket sem tudták megfelelő felszereléssel ellátni. Ásót, csákányt és talicskát biztosítottak a számukra, de kővágót és kalapácsot már a helyszínen kellett beszerezniük. Mindezen nehézségek ellenére a Székelyföld közellátása egy sikertörténetnek tekinthető, s a katonai közigazgatás megoldotta a rá háruló feladatot. A közúti szállítás tehermentesítése érdekében 1940. december 20-áig elkészítették a Marosvásárhelyről kiinduló keskeny nyomtávú vasút Kolozsnagyida és Szászlekence közötti meghosszabbítását, ami napi 25 vagont volt képes átereszteni, majd ezt további bővítésekkel felvitték napi 50 vagonra (lásd a térképet). A vasútépítést a hadsereg végezte, 10 héten át hét vasútépítő század, két vasúti felépítmény század és hat vasúti építő munkásszázad vett részt. A közúti szállításban összesen 260 honvédségi, 100 MÁVAUT és 104 MATEOSZ tehergépkocsi segédkezett. A hadsereg emellett 16 vegyes munkaszázaddal is segítette a folyamatos átpakolásokat. Mindezen erőfeszítéseknek köszönhetően 4200 t búzát, 3000 t kukoricát, 31 t zsírt, 31 t szalonnát, 75 t tésztát, 75 t konzervet és 24 t étolajat jutattak el idejében a Székelyföldre. Ezen sikeres akciót követően is a katonai közigazgatás szerveinek – a visszacsatolt területek egészén – különböző technikákhoz kellett folyamodniuk a közellátás minimális szintjének biztosítása végett. Az ez irányba tett első lépések között volt az árak maximalizálása. Az árak maximalizálásának lényege, hogy a megszabott ártól drágábban elviekben nem lehetett árulni az illető cikket. Ezáltal az áremelkedést, illetve az inflációt akarták megakadályozni.
A közellátás biztosítása érdekében a katonai közigazgatás másik intézkedéssorozata a városokban található közellátási cikkek nyilvántartásba vétele, hiány esetén ezek zárolása volt. Emellett elrendelték a mezőgazdasági termények forgalmának a korlátozását is. Eszerint, ha valakinek a megadott mennyiség fölött volt terménye, azt be kellett jelentenie, illetve, ha el akarta azt adni, akkor azt csak a hadseregnek tehette meg. Később ezt a rendeletet is tovább szigorították és búza esetében már 50 kg feletti mennyiséget is be kellett jelenteni. Mivel egyes termékek esetében így sem rendelkeztek a lakosság ellátásához szükséges készletekkel, így a parancsnokok elrendelte ezek jegyrendszer alapján való adagolását. A heti fejadag az alábbiak szerint volt megállapítva: cukorból fejenként 12 dkg, kávéból 10 dkg családonként, teából 2 dkg családonként, rizsből 50 dkg családonként. Később ezt kiterjesztették a kenyérre és a zsírra is. A napi kenyéradag egy tisztviselő esetében 50 dkg, egy munkás esetében 1 kg volt, zsír esetében pedig egységesen 30 dkg. A későbbiekben tovább szigorították a kenyérre vonatkozó rendeltet, egyrészt korlátozták a malmok esetében a finomliszt őrlésének mennyiségét, illetve megtiltották fehér kenyér sütését, másrészt elrendelték, hogy burgonyát keverjenek a kenyérliszthez.
A húsfogyasztás korlátozása érdekében úgynevezett hústalan napokat vezettek be, amikor a piacon nem lehetett árulni, az éttermekben pedig felszolgálni olyan ételt, ami húst tartalmazott. Ez kezdetben heti két nap teljes, illetve két nap korlátozott húshoz való hozzáférést jelentett. Később ezen rendelkezést tovább szigorították és októbertől már három, teljesen hústalan nap volt. Ugyancsak a közellátás megkönnyítését, illetve a visszaélések megakadályozását szolgálta az az intézkedés, ami előírta, hogy minden családfő 48 órán belül jelentse be családját a hozzá legközelebb fekvő kereskedőnél, ahonnan a közszükségleti cikkeket be kívánta szerezni. A kereskedők ugyanis ezen lista alapján kaphattak árut. Ugyanakkor kikötötték, hogy azon családok, akik készletekkel rendelkeznek a zár alá vett közszükségleti cikkekből, csak az előírt fejadagoknak megfelelően fogyaszthatnak, illetve csak saját készleteik kimerülése után jelentkezhetnek a boltokban. Mindezen intézkedése ellenére egyes nyersanyagokból és ipari termékekből a katonai közigazgatás teljes időtartama alatt hiány volt (petróleum, benzin, gyufa, szappan, talpbőr). Ez azonban minden megyére jellemző volt, nemcsak a Székelyföldre. A terület nem piaci alapú ellátása azonban oda vezetett, hogy az árak tekintetében több esetben a Székelyföldön olcsóbban lehetett hozzájutni, mint Észak-Erdély más megyéiben.
Pl. a búza 1940 őszén Marosvásárhelyen 680 lej/q, addig Kolozsváron 840 lej/q, a zsír esetében Marosvásárhelyen 47 lej/kg, Kolozsváron pedig 88 lej/kg. Összegzésként elmondhatjuk, hogy az észak-erdélyi katonai közigazgatás egyik legnagyobb teljesítménye a négy székely megye ellátásának biztosítása tekinthető, amit minden nehézség ellenére sikeresen oldott meg. A nagy volumenű felvásárlások és szállítások felszínre hozták a regionális ellentéteket az erdélyi és anyaországi szövetkezetek közti különbséget. A közellátás nem piaci alapú megoldása következtében 1940 telén – habár folyamatosan voltak fennakadások – és mindenféle kényszerintézkedést kellett bevezetni, de nem a Székelyföldön volt a legrosszabb a közellátás színvonala.
Sárándi Tamás muzeológus-történész. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte 2005-ben, attól kezdve a Szatmár Megye Múzeum munkatársa. Jelenleg az ELTE doktori iskolájának hallgatója. Kutatási területe a nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940-1944 között.
• Észak- Erdély politikai közigazgatási helyzete 1944 augusztus 23 után, in. Székelyföld, 2005 július, 73- 91 p. • A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944-1945, in. Pro minoritate, 2005 ősz, 112-131 p. • A magyar lakosságot ért sérelmek és az MNSZ politikája, in. Magyar kisebbség, 2005/1-2, 369-393 p. • Észak- Erdély 1940-1944 közötti történte a román történetírásban, in. Limes 2006/2, 131-138 p. • Evoluţia membrilor Uniunii Populare Maghiară în judeţul Cluj în perioada 1945- 1948, in. Satu Mare Studii şi comunicări, 2005-2006, pp. 237-253. • Kísérletek a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között, in. Németek a Kárpát- medencében konferencia anyaga, Bonyhádi evangélikus füzetek 2, Bonyhád 2009, 295-319. • Historia domus, ca sursă istorică. Unirea subiectivă, (Diana Iegarrel közösen), in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 119-126. • Consideraţii privind primul val de recrutare SS din 1942 în judeţul Satu Mare, in. Satu Mare Studii şi comunicări 2008, p. 223-246. • Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, in Limes, 2010/2, p. 75-96.
Transdindex.ro
2014. október 12.
A Gyilkos-tónál ülésezett a Székelyföldi Önkormányzati Tanács
Az RMDSZ székelyföldi önkormányzati tisztségviselői és parlamenti képviselői találkoztak október 10-én a Gyergyószentmiklóshoz tartozó Gyilkostó üdülőtelepen, ahol aktuális közéleti problémákat vitattak meg. A résztvevőket Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke köszöntötte házigazdaként, aki a helyszínválasztást nemcsak a Gyilkos-tó turisztikai fontosságával indokolta, hanem a Hargita és Neamț megye közti tisztázatlan közigazgatási határok helyzetével is, hiszen Gyilkostó ebből a szempontból is jelentős település.
Ilyés Gyula, az RMDSZ önkormányzatokért felelős főtitkárhelyettese elmondta, hogy fontosnak tartja a regionális önkormányzati tanácsok időszakos találkozóit, hiszen számos olyan együttműködési témakör és kapcsolódási pont van az RMDSZ önkormányzati és kormányzati tisztségviselői között, amelyek megvitathatók a találkozón. A megbeszélésen jelen volt Korodi Attila környezetvédelmi miniszter is, aki a tárca által finanszírozott aktuális székelyföldi beruházások helyzetéről tájékoztatta a résztvevőket. Felszólalt Borbély László politikai alelnök is, aki hozzászólásában hangsúlyozta: az RMDSZ büszke a teljesítményére, az elért eredményekre: a 2014-es év során is jelentős megvalósítások születtek a Szövetség közbenjárására: többek között a pénzügyi amnesztiáról szóló jogszabály, a zászlótörvény elfogadása vagy akár a Székelyföldön különös jelentőséggel bíró Gábor Áron-ágyú hazahozatala, iskolabuszok biztosítása. Kelemen Hunor szövetségi elnök az államelnöki kampány helyzetéről számolt be, és elmondta, meggyőződése, hogy a romániai magyar szavazatok ismét a mérleg nyelvét képezhetik a választásokon, ahogy az már sok esetben előfordult.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a fiatalok elvándorlása, a történelmi egyházakkal való együttműködés, a Sapientia egyetem finanszírozása és az RMDSZ jogszabály-alkotási konzultációs rendszere ügyében foglalt állást. Mint kifejtette, a jogszabályalkotás és -módosítás konzultációs rendszerében nagyobb feladatot kellene kapniuk és vállalniuk a helyi és megyei önkormányzati vezetőknek, tisztségviselőknek, ennek érdekében érdemes lenne az önkormányzati hírlevélhez hasonlóan egy bejáratott rendszert kialakítani, amelyhez a SZÖT tagjai is aktívan hozzájárulnak.
A SZÖT jelen levő tagjai állásfoglalásban összegezték a történelmi egyházakkal való együttműködés fontosságát: a résztvevők úgy látják, meg kell osztani a közösségszervezést, a politikum feladatait történelmi egyházainkkal, a civil szférával, szakmai és egyéb szervezetekkel, ezért az egyházak nagyobb szerepvállalására van szükség az oktatási, szociális, egészségügyi szférában, illetve ezt lehetővé tevő jogszabály-módosításokra, amelyek kidolgozásában az RMDSZ önkormányzati és kormányzati tisztségviselői egyaránt szerepet vállalnak.
Állásfoglalásban fogalmazták meg a résztvevők a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami finanszírozásának szükségességét is. Az előterjesztő, Borboly Csaba megyeelnök szerint ez tipikusan olyan kérdés, amely egyfelől nagyon fontos nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából, másfelől pedig fenntarthatatlan az az állapot, hogy felsőfokú képzésen részt vevő romániai magyar adófizetők gyerekei felének/harmadának oktatási költségeihez a román állam egy lej támogatást sem ad, és a magyar állam vállalja a száz százalékot. „Ha a jelenlegi magyarországi támogatás mellett a Sapientia megkaphatná a román költségvetési támogatást is mint közhasznú intézmény, akkor nem kétséges számunkra, hogy a Sapientia egyetem Románia egyik legütőképesebb, legnagyobb presztízzsel rendelkező egyetemévé válhatna” – fejtette ki Borboly Csaba, és azt javasolta, hogy már a 2014–2015-ös tanévben rendezzék a közös finanszírozás kérdését, mert az visszafordíthatatlan és nagy segítség lenne a közösség megmaradásának. „Elvárásunkat az idevonatkozó román–magyar államközi egyezmények is alátámasztják” – hangsúlyozta. Ennek kapcsán Bokor Sándor, Parajd polgármestere szintén fontosnak nevezte a Sapientia egyetem támogatását, amely a magyarságé, így közösségi ügy.
Egy másik fontos kérdéskör a fiatalok elvándorlása, erre vonatkozóan Borboly Csaba egy RMDSZ-programcsomag létrehozásának igényét fogalmazta meg, amelyhez az önkormányzatok és civilszervezetek is tudnak társulni, hogy amit nem engednek meg a jogszabályok, azt szövetségi szinten tudják kezelni. A megyeelnök ismertette a Hargita megyei kezdeményezéseket ezen a téren: gyakornokprogram, ösztöndíjprogramok, tehetséggondozás, pályaorientációs tevékenység támogatása, pályaválasztási börzék szervezése tapasztalattal rendelkező magyarországi testvérmegyékkel együttműködve, a megyei tanács ifjúsági pályázati kiírásai vagy akár a diákhitelprogramra vonatkozó előterjesztés. Közlemény
Erdély.ma
2014. október 13.
A románságnak is van helye az autonómiában
A Székelyföldön élő román közösségnek járó garanciák biztosítása volt az egyik fontos kérdésköre annak a pódiumbeszélgetésnek, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnököt a Gyergyói- medencében élő magyarok kérdezték pénteken a gyergyószentmiklósi Korona teremben. Az RMDSZ államelnökjelöltjének beszélgetőpartnere Bende Sándor, az RMDSZ gyergyó területi szervezetének elnöke és Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere volt.
Kelemen Hunor a beszélgetés felvezetőjében a kölcsönös bizalom jelentőségét emelte ki, amely nélkül nem működik sem barátság, sem házasság, sem a nagyobb közösségek közti viszony, és amely a pénznél is fontosabb. "Láthatjuk, hogy a jól teljesítő európai társadalmakban magas a bizalmi szint a közösségen belül és a közösségek között is. Amikor jövőnkről beszélünk, amelyet ebben az országban tervezünk, ezt a kérdést nem kerülhetjük meg. Mert a bizalom hiánya – ezt is tapasztalhatjuk – konfliktusokat termel újra, a folyamatos feszültségek pedig megterhelik a társadalmi viszonyokat" – jelentette ki az RMDSZ államelnökjelöltje, aki szerint Romániában az etnikai hovatartozás még mindig elsőrendű akkor, amikor az országos szintű ügyek terítékre kerülnek.
"25 év alatt rengetegszer elhangzott már az autonómia szó, de a hangoztatáson nem jutott tovább senki. Amikor egymás között beszéltünk, mindenki azt értett alatta, amit csak akart, és nem biztos, hogy ugyanazt. Most van egy tizenkilenc oldalas törvénytervezetünk, amelyről a kritikák hamarabb megjelentek, még azelőtt, hogy azt olvasták volna. Hosszú út elején állunk, és bízunk abban, hogy ennek az útnak a végén a törvényt elfogadják" – mondta Bende Sándor területi elnök, akinek mondandóihoz Laczkó Albert Elemér polgármester azzal csatlakozott, hogy a törvénytervezet kapcsán a legfontosabb az, hogy az ország megismerkedik ezzel a törekvéssel, a közvita során a Gyergyói-medencében élő románsághoz is eljut az üzenet.
"Jól választottunk, amikor a dél-tiroli modellt tekintettük alapként, hiszen úgy alakította ki az autonómia hatásköreit, hogy az ott élő közösségek nem tudnak egymás ellen cselekedni, ezen túl pedig biztosítja a valós kétnyelvűséget. A székelyföldi autonómiában élő románoknak is garanciákat kell biztosítanunk identitásuk megőrzésére, mert mi ugyanezt elvárjuk Romániától. Ezt a Székelyföld többi területén is támpontnak kell tekintenünk" – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki szerint vannak olyan nyitott gondolkodású román vitapartnerek, akik megpróbálják megérteni a magyarok törekvéseit, de kételkednek is ezek helyénvalóságában. "Mi mindig azzal kezdjük a párbeszédet, hogy az ország területi integritását nem akarjuk megbontani, és ezzel meg is tettük a lépést a nyitottság felé, hiszen román partnereket keresünk, akik az előítéletek lebontásában segítenek. Csupán ezután fordulunk majd a politikumhoz, hiszen így nagyobb az esélyünk arra, hogy a törvényhozásban is érdemi vitára kerül sor" – fogalmazott az RMDSZ államelnökjelöltje, akinek hozzászólásához Bende Sándor azt fűzte hozzá, hogy Gyergyóban is beszélgetett már olyan román emberekkel, akik el szeretnék olvasni az RMDSZ autonómiastatútumát, mert érdekli őket, hogy miről szól ez a tervezet.
"Ne feledjük el, hogy ma annak a politikai közegnek tudunk üzenni, amely a kilencvenes években leülni sem akart velünk egy asztalhoz. Engem is állítottak meg román ismerősök, hogy megkérdezzék: mit is akartok ti? Az előítéletek lebontásában mindnyájan részt kell vennünk, minden magyar ember felelős ezek lebontásáért" – mondta a hallgatóság soraiból Dézsi Zoltán.
Az autonómia gazdasági felté-telei kapcsán Kelemen Hunor elmondta: nem tart attól, hogy ez a rendszer ilyen szempontból nem megalapozható. "Amennyiben a helyi adók jelentős része itthon maradna, és ebből tudnánk gazdálkodni, sokkal jobban boldogulnánk, mint eddig. Gazdasági szempontból sem szakadnánk el az országtól, de nem kellene Bukarestbe menni ahhoz, hogy jóváhagyást kérjünk különböző beruházásokra, hanem mindezt helyi szinten döntenénk el" – tette hozzá Kelemen Hunor, akinek mondandói kapcsán Gyergyóremete polgármestere azt hangsúlyozta, hogy a térségben kevés a befektetés, sok az adminisztratív buktató, az intézmények pedig hatalmas összegek kifizetését várják el a vállalkozóktól. "Nagy befektetések nélkül ma nem tudjuk megállapítani, hogy igazán milyen munkavégzésre lennénk képesek, és ezért én az autonómia kérdése kapcsán a kitartó munkát húznám alá mint feladatot" – mondta Laczkó Albert Elemér.
A Magyar Polgári Párttal való együttműködést firtató kérdésre Kelemen Hunor elmondta: bár voltak viták a törvénytervezet kidolgozásakor, mégis sikerült egy olyan szöveget alkotni, amelyet az RMDSZ és az MPP is közvitára alkalmasnak tartott. "Az autonómia működtetése a közösség felelőssége, ezért együtt kell működnünk, a párbeszédet folyamatosan ébren kell tartanunk, és azt ajánlom, hogy soha olyat ne tegyün, és ne mondjunk, amiről nem szeretnénk, hogy a másik megtegye vagy elmondja ellenünk. Felelősen gondolkodó emberek vagyunk, akik felismerték, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben az együttgondolkodást kell gyakorolnunk" – jelentette ki Kelemen Hunor és hozzátette: az RMDSZ az autonómiatervezetet kormányzati szereplőként mutatta be, ezért elutasítja azokat a vádakat, amelyek a megalkuvást emelik ki a törvénytervezet létrehozása kapcsán.
"Hogy kinek és mit hozott a Romániában most befejeződő éra, azt majd mindenki eldönti magának. Egy dolog azonban biztos: sok minden megváltozik a következő időszakban. Lezárulhat, de ki is tágulhat a mozgásterünk. Sok a dolgunk, sok mindent el kell magyaráznunk a körülöttünk élőknek, és közben azt is kell tudnunk, hogy mások is odafigyelnek arra, hogy mi, magyarok támogatjuk-e egymást" – jelentette ki végezetül a gyergyószentmiklósi beszélgetésen Kelemen Hunor.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 13.
Értékelő Sebestyén Csaba RMGE elnökkel
Mire számíthat mezőgazdaságunk 2020-ig?
Sebestyén Csaba RMGE országos elnökkel az aradi Magyar–magyar Gazdatalálkozó alkalmával értékeltük az Agromalim kiállításon és vásáron szerzett tapasztalatait, illetve megvitattuk a mezőgazdasági érdekvédelem időszerű kérdéseit.
– Elnök úr, milyen benyomásokat szerzett az Agromalim kiállításon és vásáron?
– Azon az RMGE immár 15 éve szervezi meg a Magyar-magyar gazdatalálkozót, ami igen fontos az országhatár két oldalán élő, tevékenykedő magyar gazdák számára, de örömmel tapasztalható, hogy most már a Kárpát-medencei magyar gazdák is bekapcsolódtak az együtt gondolkodásba, a gondok közös megbeszélésébe. Köszönjük az Agromalim vezetőségének, amiért erre alkalmat biztosítanak. A megelőző évekhez hasonlóan idén is fontos üzenetet fogalmazott meg a Magyar–magyar Gazdatalálkozó, ahol vázolni próbáltuk: ahhoz, hogy a Kárpát-medencei mezőgazdaságnak jövője legyen, fontos az Európai Unió támogatási formáinak a megszerzése, az agrárpolitikának az erdélyi magyar gazdák érdekei szerinti alkalmazása. Ugyancsak fontos, hogy az oktatástól a szaktanácsadásig minden lehetőséget kihasználjunk az intézményszervezésben a pénzek megszerzése érdekében. Mindez a gazdák hatékony tevékenységének az előmozdítását szolgálja. Újra kihangsúlyoztuk: a mezőgazdasági hatékonyságot nem feltétlenül tonnákban és hektoliterekben mérjük, hanem fontos a tájfenntartás, a tájközeli gazdálkodás. Nem feltétlenül ipari létesítményeket, nagyparcellás gazdaságot akarunk, hanem mindenhol olyat, ami éppen megfelel az ottani gazdálkodóknak. Azt, hogy a gazda hány hektár földnek a megműveléséből éljen meg, nem másnak, hanem magának a gazdának kell eldöntenie, miközben a politikumnak, a kormányzatnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ott tudjon dolgozni, meg is tudjon belőle élni, ne kelljen segélyért folyamodnia.
– Érdekes dolgot mondott ezzel kapcsolatban a délvidéki Nagy Miklós, aki szerint náluk 4,4 hektár a gazdánként átlagosan megművelt terület, aminek a hasznából meg is tudnak élni.
– Természetesen, még kevesebb hektár hasznából is megél egy család, ha megkapja hozzá a kellő segítséget. Ha viszont 10 hektárt képes megmunkálni, akkor ahhoz a területhez kell neki eszközöket, munkafeltételeket biztosítani.
Ugyanannyi pénzre számíthatunk
– A következő 7 évben az ország vidékfejlesztése 8,1 milliárd euró EU támogatásra számíthat. Véleménye szerint a jelzett összeg elég lesz-e, fellendítheti-e a gazdálkodást vagy több pénzre lenne szükség?
– Szerintem a mezőgazdaságban nincs annyi pénz, amit ne lehetne ésszerűen elkölteni. Ez a 8 milliárd annyi, amennyi az elmúlt 7 esztendőben volt, és azt nagyjából el is költöttük az adott időszakban. A mezőgazdaságban felhasznált EU-támogatásokat Romániában 70-80%-ban használtuk fel. Van, amire elég, máshova viszont kevés ez a pénz. A 8 milliárd csak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervnek a keretösszege, ami nem tartalmazza a területalapú, illetve az egyszeri kifizetések alapján működő támogatásokat. Ha viszont az összeget elosztjuk a 16 intézkedésre, amire a kormány, vagy a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv szánta, akkor kiderül, hogy vannak olyan intézkedések is, amelyekre szerintem több pénz kellett volna.
– Megemlítene közülük néhányat?
– Példának okáért a fiatal gazdák támogatására 400 millió eurót szántak, ami szerintem nagyon kevés, a kisgazdaságok támogatására 150 millió, ami nagyjából 10 ezer pályázatra elég, tehát nagyon kevés, mert legkevesebb 100 ezer kisgazda szorulna támogatásra. Éppen ezért, tízszer ekkora alapra lett volna szükség. Ugyanakkor vannak olyan intézkedések is, amelyekre véleményünk szerint túl sokat különítettek el. Ilyen az infrastruktúrafejlesztésre, vagyis a falvakon megépítendő víz- és gázvezetékekre elkülönített 1 milliárd euró, ami komoly összeg, de nem innen, hanem a regionális alapokból kellett volna finanszírozni, mivel a mezőgazdasághoz sok közük nincs. Mindent összevetve, a folyó költségvetési keretet picit jobbnak tartom a legutóbbinál. Biztos vagyok abban, hogy Dacian Cioloş jelentősen hozzájárult a kisgazdaságok elismertetéséhez. Ugyanakkor Romániában is komolyan kellene venni a szaktanácsadást, az innovációt, az együttműködést, amelyek benne vannak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben. Reméljük, el is indítják őket, nem hanyagolják, mint az elmúlt 7 esztendőben.
– Sok jót hallottam az anyaországi falugazdászok működéséről, nálunk nem lehetne-e hasonló szakember gárda tevékenységét beindítani?
– Nagyon jó ötletnek tartom, de hát már elejétől hangoztattuk, hogy komoly gondok vannak a szaktanácsadással, ami a régi elképzelésben, de az új változatban sem működik. Ezzel a legnagyobb gond a politikai akaratnak a hiánya. Magyarországon viszont komoly alapokra helyezték az agrárgazdasági kamarákat, amelyek a falugazdász hálózatot is működtetik. Nálunk viszont a kormánynak két forgatókönyve volt az agrárkamara létrehozásakor: egyik, hogy alá legyen rendelve a politikumnak, akkor megkapja a működéséhez szükséges alapokat; második forgatókönyv szerint a gazdáknak maguknak kellene megszervezniük, mindennemű támogatás nélkül. A második változat állt be, miszerint a gazdák úgy gondolták, hogy nincs szükség a politikum beavatkozására. Aminek az lett a következménye, hogy néhány megyében bejegyezték ugyan, de alapok, tehát tevékenység nélkül, infrastruktúra hiányában. Ilyen feltételek között nem tudnak tevékenységet kifejteni. Nem tudom, mi lesz a sorsuk azoknak az EU-alapoknak, amelyek kizárólag az agrárkamarai tevékenységekre, a szaktanácsadásra, a továbbképzésekre vannak elkülönítve. Attól tartok, azok valamilyen magáncégekhez kerülhetnek, esetleg átmennek a mezőgazdasági igazgatóságokhoz.
– Én azt hittem, hogy az agrárkamarák létrehozásával a mezőgazdasági igazgatóságok kompetenciái is hozzájuk kerülnek, míg utóbbiakat felszámolják, csakhogy nem így lett. Mi erről a véleménye?
– Az a legnagyobb baj, hogy az agrárkamráknak nem adtak kompetenciákat sem. Ha adtak volna, példának okáért a mezőgazdasági területek kivonását a mezőgazdasági forgalomból, az hatalmas nagy pénz, ami az Agrárkamarákhoz jutva némi alapot szolgálhatna számukra. Ha azt mondanák, hogy az agrárkamarák jogosultak pályázatírásra vagy azok kezelésére, új anyagi forrást jelenthetne számukra. Tehát az agrárkamarák anyagi forrásait sem határozták meg, de az Agrárkamarák Törvényében az sincs benne, hogy ezek önkormányzati támogatást élvezhetnek. Mert ha egy tisztességes megyei tanács vagy annak az elnöke támogatni kívánná a helybeli agrárkamarát, nem teheti meg, mert nincs rá törvényes keret. Szerintem a valós kompetenciákkal, működési feltételekkel felruházott agrárkamarai rendszer politikai akarat nélkül nem jöhet létre. Amíg Magyarországon sem született meg az alaposan kidolgozott Agrárkamarai Törvény, meg lehet nézni, hány agrárkamara működött.
– De hát államelnöki tanácsosként nem lehet-e oda hatni, hogy nálunk is megszülessen egy hasonló törvény?
Követendő francia modell?
– Az államelnöki mezőgazdasági bizottság által készített stratégia fenn van a honlapon, abban az említett dogok benne vannak. A baj csak abban áll, hogy egyetlen stratégiában sincs benne, hogy a kormány kötelezettsége lenne a benne foglaltak végrehajtása. Szerintem a kormányon múlik, hogy a kidolgozott stratégiából átveszi-e a jó pontokat. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia szervezőbizottsági tagjaként abba jó néhány újítást sikerült bevinnünk. Példának okáért, hogy pályázati elbíráláskor elsőbbséget élvezzenek a családi gazdaságok és a közepes gazdaságok. Ez a mi jelenlétünknek köszönhető, remélhetőleg sok kis- és közepes gazdaság élvezi majd az előnyeit. Az érdekvédelem, sajnos, állandóan ki van téve a politikum szeszélyeinek. Éppen ezért nem tud annyira megerősödni, hogy politikai nyomást gyakorolhasson. Példának okáért Franciaországban az agrárkamarák nélkül nem lehet mezőgazdasági minisztert választani, akit az agrárkamarák bármikor leválthatnak. A román kormánynak minden kell, csak ez nem. A decentralizálást hirdetjük ugyan, de nem valósítjuk meg. Ehhez szerintem jönnie kell egy új hatalomnak, amelytől a választások előtt elvárják, hogy a minden téren történő decentralizálást ne csak hirdesse, hanem kötelezően végre is hajtsa.
– Azzal zárjuk az értékelőt, hogy megmagyarázzuk az RMGE közelgő 170. születésnapját. 1844-ben Románia török uralom alatt volt, akkor hogy alapulhatott meg a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete?
– Az RMGE jogelődjét, az Erdélyi Gazdasági Egyletet 1844-ben alapították, 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet néven működött, de 1947-ben a kommunista hatalom a többi civilszervezettel együtt megszüntette. 1990 márciusában, amint lehetőség nyílt rá, megtörtént az újraalakítása. Akkor még nagyon sokan éltek az EMGE-tagok közül, akik újralapították a rendszerváltás után Romániai Magyar Gazdák Egyesülete néven, aminek az alapszabályzatában benne van, hogy az EGE és az EMGE jogutódja. Ezért vagyunk büszkék arra, hogy 170 évesnek nevezhetjük magunkat, és a jogelődjeinknek a képviselői vagyunk. Az évfordulóra november 8-án, Székelyudvarhelyen szeretnénk méltó módon megemlékezni.
– Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2014. október 13.
Magyarderzse elárvult templomát takarítottuk
Tavasszal Aranykút a cél, szabad csatlakozni
tavaszi páncélcsehi templomtakarítás után szombaton Magyarderzsére került sor – mintegy 60 önkéntes vállalta az újabb szomorú, mégis erőt adó feladatot.
A magyarderzsei középkori református templom állapota még a páncélcsehinél is siralmasabb. Ugyanaz a vihar, amely 2001-ben levitte a páncélcsehi templomtorony sipkáját, a derzsei templomot teljesen kifedte, a tetőtlenül megélt évek súlyos nyomait viseli az épület. 2008-ra mentő megoldással újrafedték, hogy legalább az esőtől védjék. Alighanem az új tetőszerkezet súlya is hozzájárult, hogy egyik oldala megdőlt. Szószékére még fel lehet menni, de vakolat szinte semmi, kő köszön vissza mindenhonnan. Tornyát az utolsó átfogó felújításkor építették, 1889-ben. Két idős református asszony él még a faluban, hosszú évek óta először hallhatták ismét templomuk harangjait megkondulni. A Kolozsvári Református Egyházmegye kezdeményezésének következő állomása a tervek szerint Aranykút lesz.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 13.
Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)
2014. október 13.
Magyar történészsors Romániában
Tófalvi Zoltán író, történész kapta meg idén a Tőkés László Alapítvány által alapított Tőkés-díjat. Az alábbiakban közöljük M. Kiss Sándor történésznek, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesének a Kisvárdán múlt vasárnap rendezett ünnepségen elhangzott laudációját.
Tófalvi Zoltán. Elvarázsolt ember. Sajátos csodalény. A különösen egyedi kelet-közép-európai sors méltóságteljes hordozója. Másként szólva: nyugdíjas történész – egyáltalán létezik ilyen státus, hogy nyugdíjas történész?
Publicista, író, tévészerkesztő. Tegyem hozzá: elszabadult igazságkereső, a hűség szobra, húsból-vérből való, vagyis elkötelezett magyar értelmiségi. Különben hetvenéves. Ilyenkor az ember leül a kertjében – ha van diófája, akkor az alá –, és elmereng a múlton, vajon mi marad meg mindabból, amit eddig termelt? Tófalvi Zoltán e helyett – bár gereblyéznivalója lenne épp elég – jövőt tervez.
Huszonnégy évvel ezelőtt – 1990 elején – kezdett el foglalkozni a romániai magyarság 1956-tal kapcsolatos szervezkedéseivel, s az ezt követő politikai perekkel.
Viszont a szigorúan őrzött és titkosított levéltári dokumentációhoz a romániai lusztrációs törvény megjelenése után, csak 2002-től férhetett hozzá. Öt év múlva, 2007-ben indította útjára tíz kötetre tervezett sorozatát 1956 erdélyi mártírjai címmel, amelyből eddig öt kötet jelent meg, darabonként 750-800 oldalon.
Tehát a hiány további öt kötet, vagyis – kilóban számolva – körülbelül 4000 oldal. A napokban – magam is hetven körül téblábolok – különböző nyavalyáimat sorolva orvos barátom megnyugtatott, mondván, az emberi élet százhárom évre van kalibrálva, és az egyénen múlik, hogy ebből a százhárom évből mennyit képes realizálni. Másként szólva: hány éves koráig képes élni. Zoltán! Hét év alatt öt kötet, további hét év – s akkor még csak hetvenhét éves leszel –, további öt kötet. S az azt követő negyedszázad? Valóban ideje elkezdeni tervezni a jövőt!
Játék a számokkal? Nem egészen! Tessék csak figyelni! Tófalvi Zoltán 1944-ben született. A múlt század nyolcvanas éveinek végén – Temesvár Romániában, sajátos rendszerváltás Magyarországon, amit a múlt bajnokai rendszerkorrekciónak terveztek – felparázsoltatta a reményeket. Most majd megismerjük a múltunkat, s nemcsak a jövőnket tervezhetjük a magunk tehetségéből, a magunk erejéből.
Aztán eltelt Tófalvi Zoltán életéből további bő évtized, amíg végre megnyíltak azok az addig titokzatos levéltárak, amennyiben tényleg megnyíltak. Vagyis: megkésett nemzedék vagyunk. Tófalvi Zoltánt közel hatvanévesen illette meg a múlt megismerésének a joga.
A múlt! Fránya dolog ez a múlt. Más a múltképe annak, aki a szocialista államok belügyeinek karmai között élte meg – át és túl – ezt a múltat, s más azé, aki akkor már felnőtt ember volt, s emlékei később érlelődtek tudássá akár szakmai ártalomként is, mert történész lett. S más azoknak, akik könyvek oldalairól ismerkednek azzal a múlttal, azzal az ’56-tal, ami nekünk életre szóló élmény és tanulság maradt.
És más olyan ország polgárának, aki ennek a terrornak a szelét sem érezte, s csodálva tekintett a Molotov-koktélos pesti srácra, amint élet-halál harcot vív az orosz medvével, majd – ha még erre is volt irányultsága – döbbenve olvasta a sztorizástól már akkor sem tartózkodó nyugati lapok híradásait a magyarországi megtorlásról. S az erdélyi magyarok elleni megtorlásról? Arról nem! Ott jobban őrizték a titkot. Ott belső ügy maradt!
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írni a magyarországi magyar történésznek sem könnyű feladat. Még ma sem. Nálunk is kérdés, hogy „kinek a forradalma”, vívjuk is csatáinkat, de ennek a csatának érthető az oka. És legfeljebb – hogy az egyik legdivatosabb ma használt fogalomnál maradjak – a narratívák különböznek egymástól.
De a tényeket legalább ismerjük. Mennyiben különbözik a magyarországi magyar történész helyzete a romániai magyar történész helyzetétől? 1991-ben – az Antall-kormány kormányfőtanácsosaként – félig magán-, félig hivatalos minőségben Erdélyben jártam információkat szerezni, hogy volt-e valami megmozdulás ’56-ban Erdélyben is? Kósza híreink voltak ugyan, de konkrét tudásunk nem. Voltak beszélgetéseim, voltak sokatmondó hunyorítások, de beszélgetőtársaim leginkább hallgatásba burkolóztak, s azt ajánlották, hogy keressem meg a „szibirákokat”. Érezni lehetett a félelmet még akkor is. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem Tófalvi Zoltán vállalkozásának nehézségeit.
Tófalvi Zoltán a magyar és a román történetírás történetében először publikálta az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzés ürügyén halálra ítélt tizenkét erdélyi magyar és két román politikai fogoly kivégzési jegyzőkönyveit – akkurátusan a kivégzőosztagok teljes névsorát feltüntetve, pontosan sejtve, hogy a még élő érintettek halálosan is megfenyegetik! –, a corpus delectiként emlegetett, az erdélyi kérdés megoldását sürgető, a magyar forradalom hatására született négy, korábban egyáltalán nem ismert tervet, tanulmányt. De eddig el kellett jutni, az utat végig kellett járni.
Lássuk ezt az utat! A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia szakán szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját a korondi gimnáziumban kezdte, aztán rádiószerkesztő lett, s mint ilyen, újságíró is, majd televíziós szerkesztő. Egyetemistaként a Sóvidék történetével foglalkozott. 1989-ig három kötete jelent meg, ezek közül A pogány fohászok faluja című szociográfiai kötete Nyugaton – jelesen az Amerikai Egyesült Államokban – is nagy sikert aratott. 1982 hozta meg számára a Szeku „kitüntetett figyelmét”.
A Temesváron élő atyhaiak közössége címet viselő szociológiai munkáját a Szabad Európa Rádió folytatásokban, teljes terjedelemben közölte. Külön „honoráriumként” 1982 októberében egy házkutatás során a román belbiztonsági szervek kéziratai s tanulmányai egy részét a „biztonság kedvéért” begyűjtötték. Gondoljuk el: közel egy évtizedet a román biztonsági szervek kitüntetett figyelmétől kísérve élni! A Kondukátor Romániájában.
A Sóvidék népi fazekassága éppúgy témája volt, mint a Skandináviában élő magyar értelmiség hídszerepének vizsgálata. Értekezett Bolyai Farkas szembetegségéről, összesen 15 önálló kötet és hozzávetőlegesen 5-600 tanulmány, esszé, újságcikk fűződik nevéhez.
Díjnyertes dokumentumfilmek jelzik útját, amelyeket a Román Televízió magyar adása, a Duna Televízió vagy a Magyar Televízió sugárzott. Megnyerte a Hitel folyóirat 1994-es pályázatát, a Civitas Humanitas Alapítvány filmpályázatának első díját, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete 1997-ben, a Székelyföld folyóirat 2002-ben ismerte el munkásságát egy-egy nívódíjjal. Kitüntette őt Petőfi Sándor-sajtószabadság díjjal a Magyar Újságírók Közössége, 2014. március 15-én Marosvásárhely városa tüntette ki őt a Könyv és Gyertya díjjal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyfajta alternatív marosvásárhelyi díszpolgári címmel, idén október 4-én pedig az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Székelyudvarhelyen EMIA-díjjal. Tófalvi Zoltán tehát termékeny, közfigyelmet kiváltó, szépen dekorált tudós ember, aki méltán szerzett megbecsült nevet magának.
2013 kora nyarán szól a telefonom. A vonal másik végén Izsák Lajos professzor, kedves barátom, az ELTE Történeti Intézetének vezetője, s arra kért, hogy vállaljam el az egyik tag szerepét Tófalvi Zoli doktori munkahelyi vitájában. A téma a magyar ’56 erdélyi vonatkozásai, az „erdélyi kérdés”. Elhűltem! A Zoli doktori vitája? Na ne.
Tragikomikus a történet, vagy emelkedettebben: egy erdélyi magyar történész sorsa Romániában. Miről is van szó? 1989-ig a román kommunista hatalom megakadályozta, hogy Tófalvi Zoltán bármely történeti doktori iskolába beiratkozzon. Az ember csak legyint. A magam kisdoktori disszertációjának beadását – a második világháború alatti polgári ellenállás volt a témám – is megakadályozta akkori munkahelyem. Nem volt kívánatos téma a kommunista Magyarországon a nem kommunista antihitlerista ellenállás történetének kutatása, de 1996-ban – húsz éves késéssel – ugyanebből a témából végül is kandidáltam.
1990 után Romániában Tófalvi Zoltánnak ez nem adatott meg. Kiderült ugyanis, hogy a tervezett történészi disszertációt csak román nyelven lehet leadni és megvédeni. Na erre mondják, hogy kisebbségi sors egy demokratikus országban, amely tagja az EU-nak, s tiszteli a kisebbségeket. Hát ezért iratkozott be Tófalvi Zoltán tizenöt kötetes szerző az ELTE történettudományi doktori iskolájába, ahol már megszerezte az abszolutóriumot, „(…) már csak a disszertáció megvédése van hátra” – írja a szerző szakmai önéletrajzában.
Hát én – s nemcsak én – Tófalvi Zoltán történésztől olvastam először az ’56-ot követő romániai megtorlásról. Csak sikerül az a védés, Zoltán! Azt azért már most bizton állíthatom, hogy többlettudással távozom majd a védésedről. Szomorú s egyben felemelő történet, s van benne valami „tófalvis”. Túl a hetvenen az ember egy címet már nem tudományos hírneve megerősítéséért akar megszerezni. Az már régen megvan. Tartozik ezzel – ha már a sors így akarta – önmagának, a múltnak, a kedves, szeretett társsal eltöltött közös múltnak. S a következő könyv fedlapján már ezt olvashatjuk majd: Dr. Tófalvi Zoltán: Írók, költők a Szekuritáté karmai között.
Számtalanszor elmondjuk, leírjuk: úttörő vállalkozás. Kodolányi János 1943-ban Szárszón nagyon is nagy súllyal beszélt a szóinflációról. Igaza volt. Ezért sem írom le, hogy Tófalvi Zoltán úttörő munkát végzett. Pontosabbnak érzem a megfogalmazást így: Tófalvi Zoltán páratlan munkát végzett.
Szász László írta az egyik recenziójában Tófalvi Zoltán munkájának leglényegéről: „(…) a Magyarországon olykor elsuttogott vélemény ellenében (miszerint Erdélyben nem történt semmi, ugyan sok embert, de csupán ártatlanokat börtönöztek be ’56 kapcsán) bizonyítható: tudatosan és valóságos akciókat készítettek elő Erdélyben, a magyar forradalmat megelőző időszakban és azzal párhuzamosan. Viszont sokkal nehezebb, veszélyesebb helyzetben nemcsak azért, mert a román társadalom eleve ellenséges tömegeinek közegében tették ezt, hanem mert az anyaország vezetése nagyvonalú gesztussal feláldozta az erdélyi magyarságot.
Kádár János és küldöttsége 1958 februárjában, nagyuras bukaresti fogadtatás után, a romániai magyar foglyokat egyszerűen kiszolgáltatta a megerősödött román nacionalista kurzusnak. Ezzel is magyarázható, hogy a perek tulajdonképpen napjainkig ismeretlenek a közvélemény előtt, a Tófalvi Zoltán által feltárt sok tízezer oldalnyi anyag közzététele alapvető szemléletváltozást is jelenthet a történetírásban is. Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét.”
Bizony ez így igaz. S főként igaz akkor, ha arra is emlékezünk, mit ajánlott Gheorghe Gheorghiu-Dej – Dés (!) György, „az utolsó romániai magyar miniszterelnök”, ahogy ezt a sajátosan keserű pesti humor akkor megfogalmazta – 1957-es látogatása során Kádárnak. Valami ilyesmit mondott: „Önök nem tudták 1945-ben megsemmisíteni a fasisztákat, most itt az alkalom”.
Tízezres nagyságrendben gondolkodott Dej, s Kádár is csak sajnálkozni tudott később: akkor, amikor körmenetbe kellett volna akasztani, nem volt hozzá elég erőnk. Vagy Horn Gyula 1989. áprilisi megnyilvánulása is fontos adalék ebben a kérdésben. Ő a Nagy Imre-ügy kapcsán fejtette ki, hogy még nem érett meg az idő, hogy minden dokumentumot közöljünk ’56-ról, mert ’56 nemzetközi összefüggései mellett még a Dubček-ügy is eltörpül hatását tekintve.
Tófalvi Zoltán – s ebben igaza van méltatóinak – tabukat döntöget, amikről jobb nem tudomást venni. Ha nem támadhatunk, akkor hallgassuk el, régi jól ismert recept. És a kérdések kérdése! Szólaljon meg Tófalvi Zoltán is: „1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is.
Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtott autonómiatervezetekben. Olvasóknak, politikusoknak, a történész szakmának szeretnék olyan, 1000 oldalas kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvőn megtaláljuk az „erdélyi kérdéssel” kapcsolatosan kidolgozott összes magyar, román, szász és nagyhatalmi tervezetet. Elkészítettem egy dokumentumfilm-tervezetet a Székelyföld autonómiatörekvéseinek alátámasztására. Abban a meggyőződésben, hogy az Európai Uniót, a nagyhatalmakat csak egy nagyon jól „megkomponált” filmmel lehet meggyőzni a követelés jogosságáról. Egyszer talán film is lesz a tervből…”
Drága jó Tófalvi Zoltán, elvarázsolt ember, sajátos csodalény, így kell hinni egy talpig értelmiséginek a tények perdöntő erejében! Enélkül sem élni, sem dolgozni nem érdemes. És túl minden kesernyés gondolaton, egyszer győzhet az igazság is. S az esélyt valóban meg kell teremteni. Köszönteni s ünnepelni jöttünk Tófalvi Zoltánt. Gratulálni a megérdemelt kitüntetéshez, a Tőkés-díjhoz. Éltessen Téged az idők végeztéig a mi Istenünk! Váltsa valóra álmodat: a szabadság rehabilitációja vezessen el a székely autonómiához! Írj és küzdj érte továbbra is!
Krónika (Kolozsvár)
2014. október 13.
Civil sétány negyedszer
A szervezetek fele sem működik
Közel húsz civilszervezettel ismerkedhettek meg Sepsiszentgyörgy lakói pénteken a megyeháza előtti Szabadság téren. Főként a szociális szférában tevékenykedő karitatív alapítványok képviselőtették magukat, de ifjúsági szervezetek is bemutatkoztak.
A Civilek Háromszékért Szövetség negyedik alkalommal rendezte meg az akciót a megyeszékhelyen, idén szeptemberben pedig Kézdivásárhelyen lehetett tájékozódni a szervezetek tevékenységeiről. Opra Szende programvezető kérdésünkre elmondta, fontosnak tartják felmutatni azokat az értékeket, amelyeket a civil szféra képviselő. Idén főként arra fektették a hangsúlyt, hogy a szervezetek a megvalósított eredményeiket mutassák be.
A Turulmadár Ifjúsági Irodánál az önkéntességet népszerűsítették, a Diakónia Keresztyén Alapítvány, a Caritas, a Vöröskereszt a szociális szolgáltatásokra helyezték a hangsúlyt, de vérnyomást és vércukorszintet is mértek a helyszínen. A Civilek Háromszékért Szövetség katalógusában mintegy 200 civil szervezet adatai találhatók meg, de Kovászna megyében megközelítőleg 600 civil szervezet van bejegyezve; ezeknek közel fele aktív. 
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. október 13.
Legalább negyven sérült
Ütöttek-vertek a román biztonságiak
A Románia–Magyarország Eb-selejtezőt biztosító BGS Security emberei nem válogattak az eszközökben, saját szurkolóikat is kíméletlenül megverték, de könnygázt is bevetettek a zsúfolt szektorba.
Helyszíni beszámolók szerint az indokolatlan brutalitás nagyjából a 15. percben szabadult el, mikor két kisebb, néhány főből álló román csoport összetűzésbe keveredett egymással a lelátón. Erre az eseményt biztosító BGS Security emberei lerohanták a lelátót, válogatás nélkül ütötték a drukkereket, és közvetlen közelről alkalmaztak könnygázt. Ebben a szektorban tartózkodott a román Prosport.ro fotósa, Alexander Hojda is, akit megütöttek, majd le is köptek a biztonságiak, és azzal fenyegették meg, hogy kivezetik a stadionból.
Hivatalos adatok szerint összesen negyvenhat személyt kellett orvosi ellátásban részesíteni a meccs alatt és után, közülük tizenkét személyt szállítottak kórházba. Volt, akit azért, mert cukorbeteg, de azért zömmel bordatörés, lábtörés és fejsérülés miatt kellett ellátni a szurkolókat. Egy kivételével mindannyian románok voltak – egy 23 éves magyar nőt szívritmuszavarok miatt kellett az orvosoknak ellátni. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. október 13.
Elkészült az RMDSZ vitaindítója a magyar közoktatás helyzetéről
Az RMDSZ kistérségi iskolahálózatok kialakításával és a szórványkollégiumi rendszer kiteljesítésével, működésének megszilárdításával biztosítaná a magyar nyelvű oktatás jövőjét.
A magyar nyelvű közoktatással kapcsolatos teendőket összegző vitaindító dolgozatot Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese írta a Kulturális Autonómiatanács (KAT) megbízásából, és a Transindex portál közölte hétfőn.
Az RMDSZ továbbra is olyan oktatási rendszer létrehozását tekinti céljának, amely minden magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelven való tanulás lehetőségét. "Cél, hogy egyetlen magyar tanuló se kényszerüljön más tannyelvű iskolába" - fogalmaz a dokumentum. A vitaindító többek között olyan kutatás adatait idézi, amely a megszűnés határán levő, veszélyeztetett magyar oktatási helyszíneket összegzi. A kutatás szerint Erdélyben 2006 óta csökken folyamatosan a magyar iskoláskorú gyermekek száma. Az apadás hatványozottan érinti a szórványvidékeket. "Ha a romániai magyar közösség nem készül fel tudatosan ezekre a kihívásokra, a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek felszámolódása egy olyan folyamatot indíthat meg, amely rövid távon (akár 2020-ig) a szórvány oktatási hálózat szinte teljes ellehetetlenüléséhez vezet" - áll a dokumentumban.
A kutatás 235 veszélyeztetett magyar oktatási helyszínt azonosít, a legtöbbet Maros megye és Kolozs megye szórványvidékein.
Székely István, az RMDSZ keretében létrejött Kulturális Autonómiatanács elnöke úgy vélekedett, az elemi osztályosoknak lehetőleg helyben kell biztosítani az anyanyelvi oktatást, míg a felsőbb tagozatokon a kipróbált, bevált módszerek közül kell kiválasztani a megfelelőt. Ez helyenként a tanulók iskolabuszos vagy költségtérítéses ingáztatása, máshol a diákok szórványkollégiumokban vagy nagy iskolaközpontok kollégiumaiban történő elhelyezése, esetleg a tanárok ingáztatása lehet.
Az RMDSZ hírlevele idézte Székely Istvánt, aki szerint egy éven belül el kell készíteni egy olyan, egész Erdélyre kiterjedő tervet, amely minden kisrégió számára a legmegfelelőbb megoldást tartalmazza.
Transindex.ro
2014. október 13.
Orbán Balázs-díj a család és a munka jegyében
Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkész, Laczkó-Albert Elemér gyergyóremetei polgármester és Ludescher László, a gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője az idei Orbán Balázs-díj kitüntetettje.
A Székelyföld Napok keretében immár negyedik éve adták át a legnagyobb székelyről, a „szegény báróról” elnevezett Orbán Balázs-díjat, a rendezvénynek idén a marosvásárhelyi Kultúrpalota adott otthont hétfőn este. A kitüntetést azoknak adományozza a három székelyföldi megye, akik a térség érdekében folytatnak kimagasló tevékenységet.
Amint Orbán Balázs leszögezte: minden tagoltsága ellenére Székelyföld egységes egészet alkot, ennek jegyében 2011-ben Kovács Piroska, Váncsa György és Simon Judit, 2012-ben Beder Tibor, Haszmann Pál és Domokos Ilona, tavaly pedig a Kós Károly évben három egyesület munkatársai vehették át az elismerést – ismertette B. Szabó Zsolt műsorvezető. „A család az a biztos pont, ahol önzetlen szeretetet lehet kapni, a munka pedig a megélhetéshez szükséges” – e kettőnek, amely nem egymást kizáró, hanem kiegészítő, az összehangolásáért járt idén a 70 milliméter átmérőjű, 4 milliméter vastag, kör alakú díj.
A Maros megyei RMDSZ politikai alelnöke, Péter Ferenc szovátai polgármester a díj névadójáról elmondta, a néppel a népért cselekedett, nem siránkozó, hanem cselekvő ember volt, harmincéves közéleti munkásságát A Székelyföld leírása című hatkötetes enciklopédiában tette közzé, miután bejárta Székelyföld minden zegét-zugát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a térség jövőjét illetően a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, hiszen „mindenki a mindennapokban hozzáad az értékekhez”.
„Ismerjük Székelyföld múltját, vállaljuk örökségét, ezen a szülőföldön kell magyarnak megmaradni. Erős Székelyföld erősebbé teszi Romániát is. Székelyföld jelentős változások előtt áll, reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor Maros megye román nemzetiségű tanácselnökével közösen adhatjuk át az Orbán Balázs-díjakat, mert ő is Székelyföld része” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul elmondta,  a díj szimbolikus jelentőségén túl becsüljük meg a jövőnket, és Orbán Balázshoz hasonló kitartással, lelkesedéssel maradjunk szülőföldünk szerelmesei.
„Székelyföld és a székelyek léteznek, egyiket sem kell kitalálni. Marosvásárhelyen és Marosszéken erősíteni kell a székely öntudatot, mert az erdélyi magyarság számára Székelyföld amolyan belső anyaországként kell működjön. Területi autonómiára van szükség, amely nemcsak erős, hanem valós önkormányzatiságot eredményez, hogy Székelyföldön Székelyföld lakói döntsenek saját sorsukról. Meg kell állítani az elmúlt 25 év tendenciáját, miszerint naponta átlagosan 65 magyarral vagyunk kevesebben. A mostani díjátadó kis lépés, de a nagy menetelés során elmaradhatatlan” – mondta az MPP elnöke, Biró Zsolt.
Az Orbán Balázs-díjra mindhárom megye egy-egy személyt jelöl évente. Kovászna megye nevében a kitüntetést Tamás Sándor tanácselnök Ráduly-Baka Zsuzsanna erősdi református lelkésznek adta át, aki hatodik gyerekét várva a háromszéki szórványmagyarság mozgatórugója, 145 fős gyülekezetében élteti a magyarságtudatot.
Hargita megye nevében az elismerést Borboly Csaba tanácselnök Laczkó-Albert Elemérnek, Gyergyóremete negyedik mandátumát töltő polgármesterének, négygyerekes családapának adta át, aki a következőt vallja: „Életünket szervezzük az értékek mentén. Igyekezzünk az értékek mentén élni”.
„Székelyföld a székelyek mellett a románoké és a romáké is, és nemcsak gazdag és szép, hanem szociális gondjai is vannak, szegény is. Az egymásra figyelés az egyik legnagyobb kihívás, amellyel meg kell küzdenünk” – fogalmazott az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, aki a nagykárolyi születésű Ludescher Lászlónak adta át a díjat. A gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője hat megyében folytatott tevékenységet koordinál, és úgy érzi, ez az elismerés nemcsak neki, hanem a mellette álló csapat 11 éves munkásságának szól.
A rendezvényen fellépett a Tiberius Quartet, Kilyén Ilka színművésznő, Buta Árpád bariton és a Dzseztán együttes.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2014. október 13.
In memoriam Rácz Károly László (1948–2014)
„Többé válni ennyit jelent: még jobban egyesülni” – ismételgette a rajongásig kedvelt Teilhard de Chardin gondolatát.
Amikor az ő elmenetelének híréről érkezett üzenet, nem tudtam elmúlásra, eltűnésre gondolni, csak a „többé” válásra. Rácz László atya szenvedélyesen vágyott erre az egyesülésre. Azok közül való volt, akik mélységesen meghajoltak a teremtett világ csodája előtt. Teológushallgatóként már hegyet mászott, tutajt épített, szeretett belebódulni a természet által is szólaló Teremtőbe. Látása egyre szélesebbre tágult, s ezzel belső szabadsága is nőtt, így nem volt könnyű számára az ember által kreált formákhoz igazodni. Gyönyörű világa volt, amelyikbe ajándék volt betekintést nyerni. Az egység tudatnövekedés általi nagyobbodásának lehetőségeiről, az analízis által elkábított modern gondolkodásról, a szintézis evolúciós szempontból teremtő szerepéről és persze az egyetemes fejlődés fizikai pólusán ragyogó krisztusi teljességről (is) folytatott hosszú eszmélődések többünk számára meghatározó látást adtak.
Mosolyogva mondogattuk, hogy Rácz László atya jelenlétében a tér és az idő „más jelentést kap”. Aztán rájöttünk, az igazi szeretet erőterében gyakori az ilyesmi… Utánozhatatlan humora felszabadítólag hatott másokra, de saját gondjain is segített felülemelkedni. A természeti környezetben bemutatott szentmisék, a jó hangulatú közös vacsorák, kirándulások, indiántalálkozók (mert azok is voltak) sokáig bennünk élnek.
Természetszeretete, belső szabadsága aztán mind jobban találkozott Szent Ferenc világával – a harmadrend tagjaként szeretettel öltötte magára a rendi ruhát. Akik igazán ismerték őt, megértették ennek a lelki kapcsolódásnak a külső megjelenülését. És akik igazán érezték nagyságát, szerették, segítették a – sportos szervezet ellenére – gyenge szívvel élő papot. Isten áldása kísérje őket minden időben! Úgy érzem, Rácz László atyától „nem illik” búcsúzni. Tanítványai, barátai nevében nem is ezt teszem, csupán hálás szeretettel „intek” a teremtő egyesülés Ómega Pontja felé, ahonnan egészen biztosan kedves mosoly érkezik vissza…
Ozsváth Judit
erdon.ro
2014. október 13.
Magyari Tivadar
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Vitaindító a közoktatásról
Közoktatással kapcsolatos tennivalók, különös tekintettel a demográfiai szempontból veszélyeztetett oktatási helyszínekre: Magyari Tivadar KAT-vitaindítója.
Az alábbiakban az évtized közepére megerősödő oktatásügyi kihívások és veszélyhelyzetek lehetséges, egységes kielemzésének és megválaszolásának a főbb pontjait fektetjük le.
A kulturális autonómia és az önkormányzati elv erősítése az oktatás terén
A politikai érdekképviselőet általános irányelvei, programja szerint is, a nemzeti közösség prioritása – a kulturális autonómia jegyében – közjogilag szavatolt rendszerbe foglalni az önkormányzatra épülő oktatási hálózatunk működtetését. Önkormányzatra épülő hálózatunk rendszerét a hárompillérűség (állami, felekezeti, magán) elvére építjük.
A teljes körű anyanyelvi oktatás elvének gyakorlatba ültetése érdekében továbbra is az a cél, hogy egyetlen magyar tanuló se kényszerüljön más tannyelvű iskolába járni. A helyzet megoldására a kistérségi iskolahálózatok kialakítása mellett a szórványkollégium-rendszer kiteljesítése, működésének megszilárdítása szükséges, különös figyelemmel a civil szervezetekkel és az egyházakkal való, eddigiekben is gyümölcsöző együttműködésre. Tennivalók: - román nyelvű oktatásban résztvevők beazonosítása - a román iskolákba íratott magyar tanulók számára magyar osztályok indítása - a román osztályokban tanulók bevonása a magyar nyelven folyó tehetségápolási programokba - a magyar nyelvű oktatás kereteinek további bővítése Csángóföldön b) Kiemelten kell kezelnünk állami iskolahálózatunk építésében a finanszírozási és infrastrukturális feltételek biztosítását szórványvidéken, jogi vonatkozásban pedig felügyelnünk kell a jogi személyiséggel rendelkező egységek, törvényesen előírt létszám alatti, a nemzeti kisebbségek nyelvén tanuló osztályok és csoportok engedélyezését a tanügyi törvény szabályozásának megfelelően. c) Alapvető feladat az önálló, anyanyelvű közoktatási intézmények alapítása a csángók lakta övezetekben. Saját iskoláik létrehozásáig a magyarul tanulni vágyó csángó gyermekek részére biztosítanunk kell anyanyelvünk, kultúránk elsajátításának lehetőségét a román nyelvű tanintézetekben, illetve alternatív oktatási formákban is.
d) Az érdekképviselőetnek el kell látnia érdekvédelmi feladatát az anyanyelven működő állami oktatási egységek vagy alegységek, intézmények létesítésével, megszüntetésével, működtetésével és az oktatási kínálat megállapításával kapcsolatban, valamint a megyei és intézményi szintű vezetőségekben való részarányos képviselőet biztosítása érdekében.
e) Az új közoktatási struktúrában nagy szerepet kap az iskola előtti nevelés. Bölcsődéinkben eddig nem alkalmaztak szakképzett pedagógusokat, meg kell oldanunk a kisdedóvóképzés feladatait.
f) Az oktatás másik fontos pillére a felekezeti oktatás, amelynek jelentős hagyományai vannak Erdélyben. Az új tanügyi törvény kodifikálja a felekezeti oktatást, és biztosítja az állam által elismert felekezetek jogát tanintézmények alapítására, valamint előírja a felekezeti oktatás rendszerében tanuló iskoláskorúak számára is érettségiig a fejkvóta megadását. A képzés szintén fontos pillére a magánoktatás. Erdélyi magyar közösségünk kiemelt értékei a különféle alapítványok által működtetett magánóvodák, magániskolák.
A demográfiai okokból és a román állam tartósan rossz oktatáspolitikája miatt veszélybe kerülő szórványbeli iskolák veszélyeztetettsége és tennivalók:
2013. november 23-án az RMDSZ felső döntéshozó testülete, a Szövetségi Képviselők tanácsa döntést hozott arról, hogy ki kell dolgozni a jelenlegi válságos, népességfogyásos helyzetben egy szerkezetváltási tervet, és első körben (de a továbbiakban is a lehető legnagyobb mértékben) helyi (regionális) cselekvési programok szükségesek, amit helyi szakmai körök kezdeményeznek.
Ennek a döntésnek az alapján a szakmai, értelmiségi közösség egyes felismerései álltak:
1. Eljött az ideje annak, hogy az oktatásunk differenciált, regionális megközelítése még nagyobb hangsúlyt kapjon, miután az országos oktatáspolitika (vagyis a keretfeltételek) alakításában a közösség immár messze eljutott azáltal, hogy:
- a viszonylag kedvező új tanügyi törvény született meg, illetve: - kevés kivétellel megalakulhattak a kívánt magyar iskolák, és ezzel egy 1989-től tartó folyamat a végéhez, de legalábbis új szakaszához közelített, valamint: - a nagy regionális rendszereket épített ki (vagy vett részt kiépítésükben) az oktatás szolgálatában (pl. szórványkollégiumok, országos segítő programok)
2. Az oktatást érintő gazdasági és demográfiai tényezők is, de a politikai kapacitás, befolyás is régióról régióra nagyon különböznek;
3. Helyi adatokon, tényeken alapuló elemzés szükséges, a helyiek önismerete megkerülhetetlen;
4. A helyi oktatási problémákra, kihívásokra a választ a helyieknek kell legelőször megfogalmazniuk, a megvalósítás is bizonyos részekben rajtuk múlik; 5. Az oktatás válsághelyzetei helyi jellegűek, egyes kényszerű változások áldozatokkal, terhekkel járhatnak, érdekcsoportokat érintenek, konfliktusokat is okozhatnak: a legbölcsebb ezek kezelését is elsődlegesen a helyeikre bízni. 6. Az új oktatási törvény csökkenti a központosítást, és a szubszidiaritás jegyében a tanintézetek működtetését a helyi közösségekre bízza.
Az elemzés első, nagyobbik szakasza befejeződött, a veszélyeztetett oktatási helyszínek katasztere 2014 nyarára összeállt, az egyes iskolákról szóló részletes adatlapok nagyrészt naprakészen használhatók. A Közpolitikai Elemző Központ által végrehajtott program eddigi részei a magyar állam, az RMDSZ főtitkársága, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research Kft támogatásával valósultak meg. Az elemzők feliratukban így indokolták a kataszter szükségességét, értelmét: „Erdélyben 2006 óta folyamatosan csökken a magyar gyermekek száma. 2010-ben először következett be az, hogy a magyar újszülöttek száma tízezer fő alá esett. Az elmúlt néhány év 15%-os gyermekszám-csökkenése Erdély szórványterületein és a Bánságban hatványozottan jelentkezett. Az erdélyi szórványmegyékben mintegy harmadával, a Bánságban 50%-kal esett vissza rövid időszak alatt a gyermekszám. Ennek hatására a 2014-es tanévtől kezdődően a magyar tannyelven beiskolázható gyermekek számának visszaesése miatt komoly kihívások érik majd az erdélyi magyar oktatási intézményhálózatot. Ha a romániai magyar közösség nem készül fel tudatosan ezekre a kihívásokra, a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek felszámolódása egy olyan folyamatot indíthat meg, amely rövid távon (akár 2020-ig) a szórvány oktatási hálózat szinte teljes ellehetetlenüléséhez vezethet.”
A veszélyeztetett oktatási helyszínek száma megyékre lebontva, az elkészített elemzés szerint a következőképpen alakul:
Arad - 11 Beszterce-Naszód - 14 Bihar - 23 Brassó - 13 Fehér - 15 Hargita - 6 Hunyad - 6 Kolozs - 35 Kovászna - 4 Krassó-Szörény - 1 Máramaros - 7 Maros - 42 Szatmár - 18 Szeben - 19 Temes - 12 Összesen 235 Az „Iskolák veszélyben” program első szakaszának keretében – több más összegző, elemző tanulmány mellett – teljes körűen feldolgozásra kerültek az erdélyi magyar oktatásról rendelkezésre álló statisztikai adatok, és terepmunka keretében összeírásra került erdélyi magyar oktatási hálózat mintegy 200 veszélyeztetett helyszíne. Ezek jellemzően olyan települések, illetve iskolák, amelyekben a magyar oktatást 2020 előtt komoly kihívások érik. A program keretében ugyanakkor az is egyértelműen kiderült, hogy ezeken a területeken (is) vannak olyan komoly oktatásszervezési és demográfiai tartalékok, amelyekkel nagymértékben lehet csökkenteni a fenntarthatósági kockázatokat. Ennek nyomán szakmai testületek megyei szinten közép és hosszabb távú együttműködési tervezeteket dolgoznak ki, együttműködve a helyi érdekképviselőettel, illetve annak önkormányzati tényezőivel, mely végső célja helyi megközelítésű, de országos szintéziseket és közpolitikai lépéseket megalapozó egységes, praktikus, operacionális oktatási terv elkészülése.
Sarkalatos elv: az anyanyelvi jogok érvényesülése az oktatásban
Közösségünknek minden magyar gyermek számára biztosítania kell a magyar oktatás lehetőségét, akkor is, ha a gyerekszám a lakóhelyen nem teszi lehetővé semmilyen kedvező jogszabály révén az iskola fenntartását. Ennek érdekében az ismert, kipróbált, egyes helyeken bevált módszerek közül az optimálist kell választani (tanulói ingázás, térítés vagy iskolabusz révén, tanári ingázás, szórványkollégiumi vagy a nagy iskolaközpontok kollégiumaiban történő elhelyezés). Egy éven belül el kell készíteni egy ezzel kapcsolatos világos, összerdélyi tervet a szórványkollégiumok hálózatának szükséges és elégséges elemeivel.
A szakoktatás megerősítése, a lemaradások felszámolása
Az érdekképviselőet programjában is kijelölt feladat kell legyen a szakiskolák létesítése; egyre több szaklíceumi profilú intézményt kell létrehoznunk, a versenyképességünk növelése érdekében pótolnunk kell a hiányzó vagy elsorvadt profilokat, mint például a mezőgazdasági és környezetvédelmi szakemberképzés terén. Ily módon jó lehetőségek nyílnak az állami és vállalkozói partnerségben, kettős nyereséget kínálva: bevonjuk a magántőkét, és azonnali elhelyezkedési lehetőséget nyújtva biztosítjuk a helyi szakemberek utánpótlását.
Stratégiai megoldások sürgős kidolgozása idültté vált közoktatási problémák kezelésére egy tanéven belül. Bár törvényalkotási vonalon előrelépés történt, az utóbbi években a gazdasági, illetve demográfiai természetű válsághelyzetekre rátevődik, sőt a kezelési módozatokat ellehetetleníti egy sor idült szerkezeti-szervezeti válság, amely nagyrészt az új oktatási törvény alkalmazásával járó átalakítások miatt van, de jórészt amiatt, hogy az új törvényt részlegesen, átértelmezve, késve alkalmazzák. Az orvosolandó helyzetek az alábbi pontokban foglalhatók össze:
1. A törvényes, jogszabályi helyzet:
- Az oktatási törvény elhúzódó és elodázott alkalmazása, illetve az alkalmazási módszerek révén való átértelmezése.
2. A gazdasági gondok, a pénzhiány:
- Pénzügyi megszorítások (maga az új törvény alkalmazása sokkal többe kerülne, mint a korábbi oktatási rendszer); fejkvóta rendszer rossz alkalmazása.
3. Centralizáció
- A minisztériumi, és azáltal a tanfelügyelőségi centralizmus és bürokrácia óriási növekedése; - Pedagógusok leterhelése korábbi terhelésükön túl, főleg központi eredetű feladatokkal, uniformizált, s ezért helyben bonyodalmasan alkalmazható tennivalókkal; uniformizált, ezért egységesen csak sok igazságtalansággal alkalmazott mércékkel - Iskolaigazgatói pozíciók versenyvizsgájának évek óta való halasztása
- Oktatói kinevezések centralizációjának fenntartása; iskolák kiszolgáltatottsága ennek.
4. Szakmai problémák
A közelmúltban a tanárképzés visszáságai miatt, a tanári státust (javadalmazás, presztízs, közmegbecsülés) hátrányosan érintő gazdasági és társadalmi tényezők miatt, sőt bizonyos nézetek szerint a kommunikációs és kulturális generációváltás folytán is, az oktatásunk szakmai tartalmi vesztességekkel, azaz rosszabbul felkészült, hiányos tudású tanulóval jár jelenleg.
Ezek miatt a következő évben a közoktatás ügyeiben tevékenykedő összes politikussal, képviselővel, civil vezetővel egyeztetve el kell készíteni a lehetséges jogszabály-kezdeményezések, rendelet-tervek, orvosolnivaló helyzetek konkrét, operatív listáját és előkészíteni azokat a megoldási stratégiákat, amelyeket az érdekképviselőetek kötelezően követnek. Ez a következő idült gondokat kell, hogy érintse:
1. új tantervek ügye:
Az új tantervek késve, lassan alakulnak ki. Első körben számba kell venni, hogy tantárgyanként hol tart a tanterv-készítés, mit kell erről kommunikálni az érdeklődő szakmának, és melyek a hátralevő sürgős teendők.
2. tankönyvkiadás ügye (ezen belül: a tankönyvlicitek ügyei): A tankönyvek késése, a licitek bonyolítása nyomán ki kell dolgozni egy rövidtávú tervet, mind a tankönyv-helyzet, mind pedig a segédanyagok kapcsán. Egy kimutatást kell készíteni a pillanatnyi helyzetről, ezeket kommunikálni kell a szakma felé, mert igény van rá. Ki kell dolgozni az érintett, potenciálisan licitáló kiadókkal való egyeztetés módjait.
3. iskolaigazgatók versenyvizsgájának ügye
Várhatóan, hosszú késés után 2015 őszére meghirdetik az iskolaigazgatói állásokat; ezekre fel kell készülni (formai megfelelések helyzetének feltérképezése).
4. szakiskolák ügye
A helyi (és ebből levezethető országos) tervekben el kell készülnie a tervezett, szükséges szakiskolák térképének (hálózatának), pontos, adatokban gazdag elképzelésekkel.
5. Iskolabusz-rendszer visszásságainak megoldása
A törvényi is bürokratikus okok elhárítása, az önkormányzatok pénzügyi mozgásterének (vagy az iskolaközpontok) növelése.
6. országos versenyek hátrányai kisebbségi oktatás terén; ezek orvoslása: Az országos vetélkedők túlzott központosításának révén megoldásokat kell találni, közösen az államtitkársággal a következő problémákra (amik az országos felmérők problémái is) - a fordítások problémája
- a kidolgozásra rendelkezésre álló idő ügye
- a pontozás, értékelés ügye
7. összevont (szimultán) falusi elemi iskolák ügye, különös tekintettel az előkészítő év problémáira: Az előkészítő év tanterve és eszköztára problémás; bürokrácia és a „külső vezérlésű” tanrendek jellemzik, a tanítókat megkötik a központi részletes tervek és előírások, munkájukat hátráltatják. Ha szükséges, alternatív jogszabály-tervezetet kell kidolgozni.
Transindex.ro
2014. október 13.
Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban
2014. október 14.
Eltűnhetnek a szórványbeli magyar iskolák
Kistérségi iskolahálózatok kialakításával és a szórványkollégiumi rendszer kiteljesítésével, működésének megszilárdításával biztosítaná a romániai magyar nyelvű oktatás jövőjét az RMDSZ.
A magyar nyelvű közoktatással kapcsolatos teendőket összegző vitaindító dolgozatot Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese írta a Kulturális Autonómiatanács (KAT) megbízásából, és a Transindex portálon jelent meg.
A dokumentum szerint az RMDSZ továbbra is olyan oktatási rendszer létrehozását tekinti céljának, amely minden magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelven való tanulás lehetőségét. „Cél, hogy egyetlen magyar tanuló se kényszerüljön más tannyelvű iskolába” – írja Magyari Tivadar. A vitaindító többek között a megszűnés határán levő, veszélyeztetett magyar oktatási helyszíneket is felsorolja egy nemrég elkészült kutatás alapján, amely szerint Erdélyben 2006 óta csökken folyamatosan a magyar iskoláskorú gyermekek száma. Az apadás hatványozottan érinti a szórványvidékeket. „Ha a romániai magyar közösség nem készül fel tudatosan ezekre a kihívásokra, a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek felszámolódása egy olyan folyamatot indíthat meg, amely rövid távon (akár 2020-ig) a szórvány oktatási hálózat szinte teljes ellehetetlenüléséhez vezet” – figyelmeztet a vitaindító. A kutatás 235 veszélyeztetett magyar oktatási helyszínt azonosít, a legtöbbet Maros és Kolozs megye szórványvidékein.
Az RMDSZ hírlevele Székely István KAT-elnököt idézi, aki szerint egy éven belül el kell készíteni egy olyan, egész Erdélyre kiterjedő tervet, amely minden kisrégió számára a legmegfelelőbb megoldást tartalmazza. Az elemi osztályosoknak lehetőleg helyben kell biztosítani az anyanyelvi oktatást, a felsőbb tagozatokon a kipróbált, bevált módszerek közül kell kiválasztani a megfelelőt. Ez Székely István szerint néhol a tanulók iskolabuszos vagy költségtérítéses ingáztatása, máshol a diákok szórványkollégiumokban vagy nagy iskolaközpontok kollégiumaiban történő elhelyezése, esetleg a tanárok ingáztatása lehet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 14.
Gyűlöletkeltés a közvitában
Az új polgári törvénykönyv előírásai
Pénteken délelőtt a Maros Megyei Könyvtár Amerikai Sarok (American Corner) részlegén Cristina Lupu, a Független Újságíró Központ programigazgatója több megyénkbeli újságíróval találkozott, akikkel megosztotta tapasztalatait arról, hogy miként jelentkezik a gyűlöletkeltés a közvitában, különös tekintettel a választási kampányra. Kevesen tudják, hogy ezt az új polgári törvénykönyv börtönnel bünteti.
A központ középiskolás diákokkal készített egy felmérést arról, hogy különböző államelnök-jelölteknek milyen politikai diskurzusuk volt, s ebben miként jelentkezett az etnikai, vallási megkülönböztetés, a különböző embercsoportok iránti gyűlöletkeltés, a szexuális diszkrimináció. Ebben élen jár Gigi Becali, Dan Sova, de sokan mások is használtak a televíziócsatornák vitaműsoraiban a törvény által tiltott megbélyegző kifejezéseket. A véleménynyilvánítás a demokrácia alappillére, de vannak egyes esetek, amikor ezek korlátozhatók – ezzel az axiómával indította el az újságírókkal való beszélgetést Cristina Lupu, majd közösen kifejtették, hogy milyen esetekben indokolt a különböző csoportok vagy a magánszféra, illetve államérdek céljából megtiltani azt, hogy bizonyos információk a nyilvánosság elé kerüljenek. Mint ismeretes, a törvényalkotók, illetve a szakma máig sem tisztázta azt a kérdést, hogy szükség van-e médiatörvényre? Romániában jelenleg az alkotmány bizonyos cikkelyein és az audiovizuális törvényen kívül nincsen olyan jogszabály, amely kizárólag a médiára vonatkozna. Illetve az új polgári törvénykönyv és a büntető törvénykönyv tartalmaz olyan előírásokat, amelyek az állampolgárokat védik bizonyos jól meghatározott esetekben. Ezekről esett szó részletesebben is a beszélgetéseken. Az ország alaptörvénye leszögezi, hogy tilos bárminemű diszkrimináció, faji, nemi, vallási, etnikai megkölönböztetés, a gyűlöletre uszítás, obszcén megnyilvánulás. Az alkotmány a szerző mellett a kiadót, a médiacég tulajdonosát teszi felelőssé az említett tiltott megnyilvánulások nyilvánosságra juttatásáért. A tiltásokat a polgári törvénykönyv 74. és 75. cikkelye tartalmazza, jó, ha ennek előírásait ismerik a médiában dolgozók, illetve azok, akiknek kapcsolatuk van a sajtóval vagy közszereplők. Az előadó külön kiemelte, hogy az internetes tartalom, a közösségi oldalak is nyilvános térnek számítanak az Európai Emberjogi Bizottság jogszabályai szerint, így az itt megjelenő sértő kijelentésekért is felelősségre lehet vonni az elkövetőt. Ezekért elsősorban az oldalt működtető, másodsorban pedig az információt feltevő (posztoló) a felelős, még akkor is, ha névtelenül vagy álnéven jelentkezik be. (Sz.m.: Megvannak a műszaki és jogi eszközök is arra, hogy azonosítsák az illetőt.)
Az előadáson elhangzottak mellett az újságírók konkrét esetekben is kikérték a szakértő véleményét, aki elmondta: az új polgári törvénykönyv szerint bármilyen kényes kérdésben, amelyben valaki a médiában dolgozó valamely közszereplőt állítja célkeresztbe, bizonyítania kell a jóhiszeműségét és a szándékát, hogy a megjelentek elsősorban közérdeket szolgálnak. Természetesen emellett vannak olyan etikai normák, amelyeket a szakmabeliek kötelezően be kellene tartsanak, mint a több forrásból való tájékozódás, az adatok hitelessége, bizonyíthatósága, amelyekkel mindenekelőtt a szakma hitelességét erősítik.
A jelenlevők fontosnak tartották a médiaoktatást is. A központ ezért is szervezett a szóban forgó témáról egy nyári tábort marosvásárhelyi diákoknak, de ennek kapcsán felvetődött az is, hogy a középiskolákban kötelezővé kellene tegyék – akár választható tantárgy szintjén – a médiaoktatást, mert ezáltal értőbb fogyasztókat nevelnének ki, akik megfelelően tudnak szelektálni az információhalmazból, és ezáltal társadalmunk felkészültebb, érettebb polgárai lehetnek.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 14.
A Monarchia jónéven vette a kivándorlást
DR. GYÁNI GÁBOR egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a társadalom- és mentalitástörténet magyarországi meghonosításának úttörőjét Szilágyi Aladár kérdezte az első világégés előtti Amerikába „tántorgás” történetének kevésbé ismert részleteiről.
Beszélgetésünkre készülődve ellentmondásos adatokat találtam a kivándorlás történetével kapcsolatban. A szakma milyen mértékben dolgozta fel az emigráció folyamatát?
Elég jól, és ez egyetlen történész, Puskás Julianna érdeme. Harminckét éve publikált egy monumentális monográfiát, Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 címmel. Halála előtt Amerikában megjelent a könyv továbbfejlesztett, angol nyelvű változata. Valójában nehezen meghaladható a munkássága. Szemléletileg olykor túl lehetne lépni rajta, ugyanakkor hihetetlen mennyiségű tudásanyagot foglalt össze. A második könyvébe még az 1956-os kivándorlást is belefoglalta.
1870 táján kezdődött, 1914 előtt tetőzött a magyar migráció, főleg az Egyesült Államokba, megközelítőleg kétmillió ember. E bő négy évtized alatt mennyire változott a kivándorlók társadalmi rétegződése?
Sok kérdésre nem lehet pontos választ adni, mert nem gyűjtöttek adatokat. Alaposabb adatbázis az 1899 és 1913 közötti tizennégy évben alakult ki. Ez az időszak a legjobban dokumentált statisztikailag. Az emigráló tömegek társadalmi szerkezete az évtizedek során nagyjából egyforma volt. A kivándorlók körülbelül 60 százaléka mezőgazdasági bérmunkás (napszámos, cseléd), 10-15 százaléka kisbirtokos paraszt volt. Tíz százalék körüli a városi proletárok (nem ipari munkások) aránya, főként házicselédek, városi napszámosok. Ez jól mutatja, hogy
alapvetően az agrárvidékek népessége, tehát a parasztság vándorolt ki Amerikába, annak is főként az alsó része.
Láttam egy táblázatot, ahol három oszlopban sorakoztak az adatok. Az elsőben az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának kimutatásai szerepeltek, a másodikban a tengeri kikötők adatai, a harmadikban a Magyar Statisztikai Hivatalé. Már a két első forrás között is meglehetős eltérés van, jóval több ember szerepel a kikötői adatokban, mint a Bevándorlási Hivataléban. Ennek mi a magyarázata?
Nem csupán a személyek számában volt különbség, hanem abban is, hogy milyen nemzethez tartozónak tekintették a bevándorlókat. Az Ellis Island szigeten volt a beléptetés, ott a mai napig bevándorlási múzeum működik. Az amerikai emigrációs hivatal tisztviselői számára nem volt teljesen világos, hogy ha valaki az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, az ki is valójában. Így összekeveredtek, olykor el is kallódhattak egyes etnikumok. Ráadásul egyes olyan nemzetiségek, melyek Magyarországon is éltek, érkezhettek Amerikába máshonnan is. A kérdést jól érzékelteti egy szépirodalmi példa. Tamási Áron Ábel Amerikában című regényének a hőse egy székely bevándorló, bár későbbi időszakból. Hogyan írja le Tamási, aki maga is végigjárta ezt az utat, tehát nem légből vette a történetet, hanem a saját tapasztalatai alapján írta meg? Amikor a hősét megkérdezték, milyen nemzetbeli, azt válaszolta, „székely”. Ezzel azonban semmit sem árult el magáról a kérdezőnek, aki felszólította, mondjon valami mást, mert hogy „micsoda nemzet az a székely”? „Magyar” – válaszolta. Ez akkor, az 1920-as években jelentett már valamit, hiszen százezrek érkeztek korábban Magyarországról az USÁ-ba. Az Osztrák-Magyar Monarchiából egyébként sok nemzetiség vándorolt ide, nagy számban magyarok is. Nem feltétlenül nemzetiség szerint regisztrálták őket, hanem a Monarchia állampolgáraiként. Ez történt tehát a befogadás oldalán. A kikötői forgalmi adatok azért megtévesztők, mert onnan máshová is mentek hajók, benne kivándorlókkal, és őket is magukba foglalják ezek a számadatok. Hivatalos magyar részről pontosabbak a kivándorlási adatok, az eltávozókat a helyhatóságok többé-kevésbé regisztrálták. Egyébként a kikötői iratokat Puskás Julianna fel szerette volna dolgozni, forráskritikával közelített volna hozzájuk, de nem volt már ideje befejezni a munkát. Miután meghalt, az addigi feldolgozás jegyzetei elkallódtak. Tehát részben az etnikai meghatározás bizonytalansága okozza az eltéréseket, részben az, hogy nehéz ma leválasztani az amerikai kivándorlásról a más irányba tartó exodust. A magyarországi elöljáróságok sem regisztrálták hiánytalanul az útlevél nélkül útra kelőket.
Viszont a Magyar Statisztikai Hivatal 1900 és 1914 közötti kimutatásai szerint a kivándorlók száma 400 ezerrel kevesebb, mint amennyi az előző két forrásban szerepel…
Ma nehéz megmondani, mi a szembeszökő eltérés oka. Egyes kivándorlók kétszer-háromszor, akár többször is megtették az utat a tengerentúlra és vissza, és az ebből következő halmozódás az amerikai adatközlést torzítja el. Puskás Julianna becslése szerint, ha ezt is figyelembe vesszük, legföljebb 100-150 ezres eltérést lehet megállapítani a magyar és az amerikai számadatok között.
Arra vannak megbízható adatok, hogy milyen volt a visszatérők aránya?
Általában 30-40 százalékra teszik a visszatérők arányát Európa-szerte mindenhol, ahonnan tömeges volt az amerikai kivándorlás.
Ez a nemzetközi trend. Hogy átlagosan mennyi időt töltöttek odakint, akik végül hazatértek, megválaszolhatatlan, nem készült róla statisztika.
A magyar kormány tett-e valamit annak érdekében, hogy megfékezze ezt a folyamatot?
Még az előző kérdésre visszatérve mondom, hogy a 19-20. század fordulóján kötelezően nem volt használatban az útlevél, ez tehát egy nem útlevélhez kötött migráció. Következésképpen a hatósági kontroll sem lehetett pontos. Liberális korban vagyunk, az állampolgárok szabadon lépik át az országhatárokat, vízumkényszer nincs, az útlevél majd a két világháború között válik kötelező úti okmánnyá. A hatóságok és maga az állam bizonyos fokig jó néven vették a kivándorlást. Többek közt azért is, mert ez a tömeges exodus a hatalmat fenyegető szociális feszültségeket oldott meg vagy enyhített rajtuk. Az 1880-as, 90-es években egymást érték a zendülések, elsősorban az agrárvidékeken. Ami szokatlan, hiszen általában az ipari munkásság szokott lázadozni. A kivándorlás csökkentette a szociális és politikai feszültségeket, mivel a különösen szegény rétegek vették elsősorban kezükbe a vándorbotot. Persze, nem minden szegény ment el az országból, de tény, hogy „általában a szegények” mutatták erre a legtöbb hajlandóságot, akik politikai radikalizálódása reális veszélyforrásnak tűnt a hatalom és az elit szemében. Nem kevésbé fontos, hogy a Magyar Királyság területéről Amerikába tartó kivándorlóknak, akár kétmillió, akár 1,3 millió csupán a számuk, ahogy Puskás Julianna véli, a kisebbik hányada volt etnikai magyar, vagyis magyar anyanyelvű személy.
Tudtommal egynegyede…
Valamivel több, körülbelül az egyharmada. A dualizmus kori magyar politikai életnek és főként magának az elitnek sok fejtörést okozott, hogy soknemzetiségű országot vezettek, ahol a többséget nem magyar nemzetiségűek alkották. A nemzetállamok korában ez valóban aggasztó lehetett, ma sem problémamentes egy ilyen nemzetiségi összetétel. Napirenden volt a „pánszláv agitáció”, meg az ehhez hasonló felforgató tevékenységek okozta riadalom. Az asszimiláció elősegítése kínálkozott megoldásként. A szlovákok tekintélyes része valóban elmagyarosodott – körülbelül 400 ezerre teszik a kultúrát váltók számát. Számos hazai nemzetiség, így a románok vagy a szerbek azonban szinte egyáltalán nem olvadtak be. Ennek sokrétű társadalmi okai voltak, nem feltétlenül az erős nemzeti öntudat játszotta benne a főszerepet.
S ha nem magyarosodnak el kellő számban, kellő ütemben a magyarországi nemzeti kisebbségek, akkor úgy is csökkenthető a számarányuk, hogy hagyjuk őket elmenni Amerikába.
Lehet-e tudni, hogy az említett népek közül melyik, milyen mértékben vándorolt ki?
Az Amerikába irányuló kivándorlás Európában futótűzszerűen terjedő jelenség volt, amely az ír kivándorlással kezdődött az 1830-as években, ott az éhínség volt az exodus kiváltó oka. A franciák nem követték őket, a németek viszont igen. A finnek, a svédek és a norvégok is bekapcsolódtak a nagy európai kivándorlási hullámba, majd a közép- és kelet-, majd dél-európai népek és nemzetek követték őket. Hozzánk cseh, illetve szlovák közvetítéssel jutott el a mozgalom. A felvidéki szlovákok mindig is a legmobilisabb népelemet jelentették országunkban, ők hagyományosan sokat mozogtak szűkebb körben is. Ismertek az olyan jellegzetesen „tót” foglalkozások (drótos tót, üveges tót), amelyek éppúgy ezt látszanak tanúsítani, mint az is, hogy az ország egész területén kialakultak itt-ott szlovák települési gócok. A szlovákok Amerikába is nagy erővel kezdtek kivándorolni, ők adták a mintát magyar követőiknek. Különösen ott volt ragadós a minta, ahol vegyesen éltek együtt, vagy ahol egymás közelében laktak. A szlovákoké a legnépesebb magyarországi kivándorló népcsoport (kevéssel a magyar előtt), őket követik a horvát-szlovén, a németajkú, majd a román és a zsidó magyar állampolgár kivándorlók.
Azért nem volt intenzívebb a magyarországi román népesség Amerikába tartó vándorlása, mert mire hozzájuk ért a kivándorlási hullám, jött az első világháború, ami blokkolta a mozgalmat.
Mi volt az a taszító erő, ami a folyamatot elindította, illetve fenntartotta? Hadd beszéljünk arról is, hogy Amerikában mi volt az a szippantó erő, amely indukálta és fokozta ezt?
Futólag említettem csupán, hogy a szegénység, valójában a túlnépesedés az egyik leghatásosabb taszítóerő. Az európai népek akkor szánták rá magukat nagy hévvel a kivándorlásra, amikor belekerültek a demográfiai átmenet folyamatába, amikor feltűnővé vált a népességszaporulat mértéke: több mint egy százalék évente. Magyarország az 1880-as években jutott ide. Azokról a peremterületekről indul meg és válik később áthatóvá az el- és főként a kivándorlás, így a Felvidékről, Székelyföldről és egynémely belsőbb, de szintén marginális régióból, amelyek távol estek az urbanizáció gócpontjaitól, és nem hatott rájuk közvetlenül a piaci kapitalizmus modernizáló kisugárzása. Ráadásul a munkaerőpiac is túltelített, főként a nagybirtokrendszer miatt. Tömegesen jutottak válságba a paraszti egzisztenciák. Ez a szimpla magyarázat azonban nem magyarázza, miért csak egyes régiókból folyt kivándorlás, érintetlenül hagyva a hasonló struktúrájú régiók, sőt egyes nagytájak népességét is. A gazdasági ösztönzők soha sem önmagukban hatnak, hanem azáltal, hogy keresztülmennek a mentális szűrőn. A cselekvés, tehát egyesek el- és kivándorlása egy idő múlva ragadós példává lesz, és éppen ez a tömeges kivándorlás magasabb szintű magyarázata. Az emberek itt és ott egyszer csak azzal szembesülnek, hogy lehetnének mobilak is, ami végül kimozdulásra készteti őket. A kivándorlók területi elhelyezkedése góc- és szigetszerű. Elszigetelt helyekről (egyes falvakból, egymáshoz közeli falvakból) elindulnak az emberek, máshonnan viszont nincs migráció.
A vegyes nemzetiségű helyekről és a nyelvhatár közeli településekről legintenzívebb a kivándorlás.
Ahonnan sokan elmennek, ott később lehetőség nyílik arra, hogy szinte mindenki megmozduljon, és meg se álljon Amerikáig. Ahonnan idővel visszagenerálják a mozgalmat. Ha tehát valahol Amerikában megtelepszik néhány család egy adott faluból, akkor a rokonok, a szomszédok, a falubeliek szinte nyomban és könnyen kedvet kapnak arra, hogy kövessék őket: érthető, hisz kintről hajójegyet kapnak, majd munkahellyel és szállással várják őket. S mi ezen túl az amerikai vonzerő motorja? Nincs még számottevő népesség ez időben az Egyesült Államokban, ezért a túlnépesedett Európából a nyitott kapuk liberális gyakorlatával igyekszik odavonzani az emberek mind nagyobb tömegeit. Az a cél, hogy benépesítsék az egyre gyorsabban iparosodó hatalmas országot. Az Egyesült Államok – Németország mellett – a kor leggyorsabban iparosodó országa. Hihetetlen mérvű a munkaerő iránti szükséglete, mert extenzív ipari fejlődést él át. A bevándorlók milliói bányákban és nagyipari üzemekben fognak dolgozni.
Mondhatni, mindenki azzal a szándékkal ment ki, hogy visszajön?
Igen, mindenki így indult el, ha végül másképp sült is el a dolog a többség számára. Az emigránsok legalább a 60 százaléka végül kint maradt Amerikában. Egyébként jelentős summát utalnak haza a kinti magyarok. Frank Tibor tanulmányozta mostanában a kérdést. Akadémiai előadásában vázolta a pénzhazautalások történetét és becsléseket is megkockáztatott azt illetően, hogy mekkora összegről lehet szó az évek során. Ezt szinte lehetetlen pontosan megmondani, de komoly tételekről beszélhetünk. A rokonoknak utalták haza a kinti keresmény egy részét, hogy hazatérve földet vegyenek, és önálló kisparaszti egzisztenciát teremtsenek maguknak. Parasztok voltak és azok is akartak maradni. Ezért kellett Amerikába menniük. Sokan térnek vissza az óhazába idővel, mert úgy gondolják, már sikerült elég pénzt összegyűjteniük. Aztán esetleg tönkremennek, vagy csak kiderül, hogy még több pénzre lenne szükségük, ezért újra „kitántorognak” Amerikába. Oda-vissza járkálnak az első világháború előtti évtizedekben.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. október 15.
Konferencia a Horthy-korszakról
A trianoni béke revíziójára törő Horthy-kori magyar külpolitika egy idő után önmagát megsemmisítő programmá vált, a népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember, a diktatúrák azonban hosszú távon nem életképesek a tömegek részvétele nélkül. Többek között erről beszéltek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tegnap Budapesten.
Zeidler Miklós történész, az intézet főmunkatársa szerint a két világháború közti magyar külpolitikát alapvetően a trianoni béke revíziójának szándéka határozta meg. Ebben a magyar közvélemény is a hivatalos politika mögött állt, és ez jó hivatkozási alap volt a kormányzat számára, de kétarcú kommunikációt folytatott: míg idehaza a mindent vissza jelszavát, a történelmi Magyarország integritását hangoztatta, addig külföldön sokkal óvatosabb volt. A harmincas évek közepétől a vezetés már nem rejtette véka alá követeléseit, ám ennek elérése érdekében egyértelműen el kellett köteleznie magát Németország mellett, ami egyre szűkülő mozgástérhez vezetett, és a háború kimenetele egyúttal a revízió sorsát is eldöntötte – fejtette ki. Borhi László történész felidézte, hogy a világháborúban az elfoglalt területeken milliószám végezték ki a fegyvertelen embereket részben a megszállók, de jelentős részben maguk a helyiek. Ez „intim genocídium” volt, ahol szomszédok, munkatársak, iskolatársak végeztek egymással többnyire szegény, elmaradott területeken, évszázados etnikai, vallási, gazdasági konfliktusokat lezárva. Magyarországon ugyanakkor egymilliós világvárost néhány száz mindenre elszánt ember képes volt terrorizálni a német szövetségből sikertelenül kilépni próbáló Horthy-rendszert felváltó nyilas hatalom időszakában. Hozzátette: nem kell sok ember egy népirtáshoz. Borhi László legfrissebb kutatásai alapján elmondta: előfordult, hogy valaki rövid időn belül üldözöttek megmentője, majd áldozat és végül tettes, az üldözöttek gyilkosa lett. Sokan nem megrögzött nyilasként keveredtek a borzalmakba, mintha csak a történelem vihara néhány hétre kiemelte volna őket abból a társadalmi helyzetből, amelyben addig és utána is élték hétköznapi, normális életüket. A tömegek bevonása nélkül nem lettek volna életképesek a fasiszta és kommunista diktatúrák – vélekedett Borhi László.
Stark Tamás kutató felidézte, hogy korábban a zsidóságot a magyarságba integrált, egységes, asszimilált népcsoportként kezelték. Az első világháború vége felé azonban a közbeszédben a zsidóság 19. század végén, 20. század elején érkezett csoportjait elkezdték a kapitalizmus nehézségei, illetve a forradalmak fő felelőseként kezelni. Már a két világháború között számos hatósági intézkedés történt a magyar állampolgársággal nem rendelkezők zsidóknak az összeírására, és egyre határozottabb törekvések voltak a kiutasításukra is, de nem volt hová. Ám amikor 1941 nyarán a katonai helyzet változásával lehetőség nyílt kitoloncolásukra, mintegy 22 ezer hontalanként számon tartott zsidót – köztük nem kevés magyar állampolgárt – deportáltak Kamenyec-Podolszk térségébe, ahol jelentős részüket kivégezték a németek. Keresztes-Fischer Sándor belügyminiszter néhány hét után leállította ugyan a deportálásokat, de a már kitoloncoltakat nem engedték vissza, gyakorlatilag halálra ítélve őket is – idézte fel a kutató. Az előadások után újságírói kérdésekre válaszolva Borhi László azt fejtegette: Magyarország 1944. márciusi német megszállása a nyugati szövetségesek számára is fontos volt, hogy német katonai erőket kössön le a második front megnyitása, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás idején. Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet pedig kudarcra volt ítélve, hiszen már legalább egy évvel korábban eldőlt, hogy Magyarország nem az angolszász, hanem a szovjet érdekszférába fog tartozni a háború után. A történész megjegyezte: a 800 ezer magyarországi zsidó sorsa a rendelkezésre álló források szerint, úgy tűnik, nem nagyon foglalkoztatta a nyugati hivatalos köröket. Egy korabeli amerikai tisztviselő úgy fogalmazott: „könyékig ér a vér, néhány százezer ember már nem számít”. Paksa Rudolf történész a magyar kiugrási kísérlet esélyei kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1944. augusztusi román kiugrás után már csak a zalai kőolajvidékről szerezhette be a német hadsereg a további harcokhoz nélkülözhetetlen üzemanyagot, ezért Magyarország – Hitler egy megjegyzése szerint – Berlinnél is fontosabb volt. A kutató egy hetvenes években elvégzett amerikai kísérletre emlékeztetett, ahol átlagos, teljesen normális embereket zártak össze fogvatartóként, illetve rabként, de a kísérlet rövid időn belül úgy eldurvult, hogy le kellett állítani. Magyarországon 1944–45-ben mintha ez a kísérlet zajlott volna le nagyban és élesben, és csak a szovjet hadsereg bevonulása állította le. Paksa Rudolf az újkori történelmi témák iránti fokozódó érdeklődés kapcsán megjegyezte: a történész szakma válaszai soha nem elég egyszerűek a közvélemény számára. Katona Csaba, az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának kommunikációs referense a rendezvény zárásaként azt hangsúlyozta: nem létezik hivatalos akadémiai vélemény, hiszen ez a kutatás szabadságát sértené.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 15.
Nagy-romániás álmok
Tizenkétezren meneteltek nemzetiszín arcfestéssel és zászlókat lobogtatva Bukarest utcáin. Na nem a román–magyar focimérkőzés balhékereső ultráira gondolok, hanem az ellenséges hangulatú rangadó másnapján felvonuló nagy-romániás egyesülést követelőkre. De ez közel sem kapott akkora hírverést, mint az ökölrázós, nemzeti büszkeséget irritáló döntetlen. Pedig a tét sokkal nagyobb. Számunkra is. Bár a geopolitikai kérdésekben jártas elemzők nem sok esélyt adnak a Moldovai Köztársaság Romániába való beolvasztásának a közeljövőben, a honi politikusok közül sokan kacérkodnak ezzel a gondolattal. Az önmagukat unionista akciócsoportnak nevezők konkrét lépéseket is követelnek. A hadászati- védelmi ernyő kiterjesztésén túl gazdasági lépéseket sürgetnek. Valahogy a kettészakított Németország egyesüléséhez hasonlókat. Csak arról feledkeznek meg, hogy a jelenlegi román gazdaság teljesítménye fényévekre elmarad az egykori nyugatnémet "motorhoz" képest. Mi beledöglenénk, ha újabb koloncot akasztanának a nyakunkba. Már ezen a télen didereghetünk, ha Pruton túli féltestvéreket kell netán megmentenünk az orosz gázkorlátkozás okán. De ennél többet követelnek a besszarábiai egyesülést megelőzően. Az áruforgalmi vámok eltörlését, a munkaerőpiac azonnali megnyitását minden moldovai állampolgár számára, még mielőtt az Európai Unióhoz való csatlakozás megtörtént volna. Természetesen az egyesülést lehetővé tevő alkotmánymódosítás is a programjukban szerepel. Érdekes, hogy ebben az esetben a legfelsőbb bírói tanács egyetlen tagja sem kiáltott "árulást", mint tette néhány napja Kelemen Hunor esetében, aki a székelyföldi autonómiatervezet kapcsán emlegette az alkotmány módosításának szükséges voltát. Tudjuk, a kettős mérce mifelénk államgépezeti kellék. Mielőtt még valaki a jegyzetíró szándékát félreértené, és magyar érzelme miatt háborús uszítással vádolná, ki kell mondani: az egyesüléspártiaknak joguk van vágyaikkal utcára vonulni. És nekünk is jogunk van követelni a Székelyföld autonómiáját, vagy netán Erdély függetlenségét is. Mert felelősek vagyunk unokáink magyartudatú jövőjének megteremtéséért a szülőföldön. Abba is beleszólásunk van, hogy mire használják adólejeinket. Mennyit költenek az áttelepült moldovaiak iskoláztatására, letelepítésére, és mibe kerül nekünk egyénenként is az egyesülés útjának kikövezése? Annak ellenére kell erről beszélni, hogy Kisinyovban járva nem tapasztalható valami lelkes egyesüléshangulat, de a történelmi tanulságokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 15.
A magyar néptánc ezer éve
Novák Ferenc "Tata" előadása Marosvásárhelyt
A Székelyföld Napok keretében kedden délelőtt a Maros Művészegyüttes szinte telt házas termében tartott rendhagyó történelemórát Novák Ferenc "Tata" Kossuth- és Erkel-díjas koreográfus, a nemzet művésze. A magyar néptánc ezeréves múltját feltáró és összegező, igencsak nívós, vetített képes előadása során a szóban forgó táncokat élőzenés kísérettel a Maros Művészegyüttes tagjai mutatták be a szép lélekszámú közönségnek.
– A 13. században a Kárpát-medencében csak körtánc volt, amit érdekes módon az itt élők úgy megőriztek, hogy még most is táncolják – kezdte értekezését Novák Ferenc. – Egy görög vázán lévő rajzból kiderült, hogy már az antik görögöknél is volt körtánc. Valószínűleg temetkezési szertartásokon táncolták. Érdekes módon, amikor ez a körtánc megszűnik, valahogyan a lányok szokásai között marad fenn. Annyira nem számított mulatságnak, hogy nagyböjtben is lehetett táncolni. Csak énekkel, zenei kíséret nélkül, mert úgy már mulatságnak számított volna. Saját magukat kísérték. Nagyon érdekes, hogy például a Feröer-szigeteken, az elszigetelt földrajzi helyzet miatt mai napig fennmaradt ez a fajta körtánc, és ha egy magyar asszony vagy lány beállna a Feröer-szigeteki körtáncba, el tudná táncolni velük, mert ugyanolyan egyszerű lépések vannak benne. A körtánc általunk az ötvenes években zajlott gyűjtések során hallott neveiből kiderül, hogy mindez nem a huszadik avagy tizenkilencedik században keletkezett, hanem a középkorból maradt fenn számunkra. Üzenet a múltból. Ha valahol egy fesztiválon látunk néptáncokat, akkor figyeljük meg, hogy a Kárpátoktól délre, a román alföldön, Szerbiában, Bulgáriában ma is csak körbe táncolnak. Ez azért van, mert ahol török fennhatóság volt, oda az újabb táncdivatok nem jöttek be, és ezek a területek nagyon korán török fennhatóság alá kerültek. Később az újabb táncdivatok ugyanezen okból még Magyarországra sem értek el, csak Erdélybe. A körtánc a legrégiesebb táncforma, ezzel kezdődik a magyar tánckultúra.
Van még egy nagyon régi táncformánk, a fegyvertánc. A kivetített görög domborművön katonákat láthatunk pajzzsal, a kezükben kard volt egykoron, amelyeket az elmúlt két és fél évezred alatt valakik letörtek, valószínűleg a törökök. Nálunk is nagy divat volt a kardtánc, a katonák gyakorlási formaként használták. A harcos, hogy erős keze, karja és csuklója legyen, kardforgatással erősítette őket. És hogy ne legyen unalmas a gyakorlás, tánccal fűszerezték azt. Ezt már az ókori görögök felfedezték, és a középkorban Európa-szerte alkalmazták. Spanyolországtól a Kaukázusig mindenhol volt egy gyakorlási forma – az ifjú nemesek úgy gyakorolták a kardtáncot, hogy egymással szemben forgatták a kardot, sőt, egy hölgy állt a két, látszólag küzdő férfi közé. Ha az egyik a kardjával megérintette a hölgy szoknyáját, az nagyon nagy szégyen volt, ha túl távol állt tőle, az is. Ez a táncforma nálunk is divatossá vált. Az 1600-as évek elején egy Edward Brown nevű angol utazó Kelet-Magyarországon is átutazott, ő írta le a magyar kardtáncot: mint vélte, "csodálatos, ahogy a magyar ifjak táncolnak a karddal saját mértékük szerint énekelve". A régi Magyarország keleti vidékén éltek a cigány kardkovácsok. Rákóczi fejedelemnek is ők kovácsolták a kardot. Ők látták az ifjú urakat, hogy az általuk kovácsolt kardokkal hogyan táncoltak. Megirigyelték őket, de nekik nem volt szabad kardot viselni, ezért bottal utánozták őket. És kialakult egy tánc, amit úgy hívunk, hogy cigány botoló, amelyben rengeteg olyan kifejezést találunk, ami teljesen biztosan a kardtáncra utal. Például "csinálj egy huszárvágást." A cigány botoló csak a Kárpát-medencének ebben a csücskében található meg, sehol máshol. A kísérőzene nagyon lágy, olyan, mint egy keringő. Erre nagyon szépen lehet forgatni a kardot.
A változás a 14. században történt. Akkor zajlott le a talán legnagyobb szellemi forradalom Európában, a reneszánsz. Nagyon érdekes módon egyes nyugat-európai kolostorok valamilyen módon, óriási titokban folyamatosan végigmásolták a római és a görög irodalmat. És amikor ezek az iratok szinte egy pillanat alatt elterjedtek, felvilágosult egész Európa. Óriási fordulat volt, amely "megölte" a körtáncot is. A gótika után felépültek azok a templomok, paloták, amelyeken már óriási ablakok voltak: bejön a fény, amely azt is jelképezi, hogy ekkora szellemi forradalom nem volt az elmúlt ezer évben. Nyilvánvalóan a zene és nyomában a tánc is követte a változásokat, és így jött létre az a táncforma, amelyet ugrósként ismerünk. Ebben a korszakban jelentek meg a táncmesterek, akik bejárták Európát. Egy emberöltő során, amely alatt a néprajzban és szociálantropológiában 25 évet értünk, a Kárpátok déli lejtőiig egész Európában elterjed az ugrós, amely a jelenlegi Magyarországon a mai napig is létezik. Nagyon egyszerű, pár lépés az egész, de e lépések variációiból születik a csoda. A körtáncban össze kellett kapcsolódni, mindenkinek ugyanazt kellett táncolnia, amit a szomszédjának. Ez egy nagyon fegyelmezett tánc volt. Gondoljuk el, mekkora botrány lehetett, amikor ez a kör szétnyílt, és a párok egymással szemben álltak.
Jóval később jött egy új táncritmus, amely Flandria és Észak-Németország felől terjedt el. Forgós táncnak hívták, és Magyarországra nem ért el a török uralom miatt. De Erdélybe igen, és új korszakot jelentett. Olyan korszakot, amely magával hozta a bonyolultságot, a túldíszítettséget: a barokkot. A zene átalakította a táncot is. Ha megváltozik a zenei világ, akkor a táncnak mennie kell utána. Ha van parasztbarokk, akkor ez a tánc annak a megtestesülése. Megérkezik Erdélybe a barokk zene a barokk hangszerekkel egyetemben. Magyarországra nem, mert a török vasfüggöny jóval szigorúbb volt a kommunista vasfüggönynél, utóbbi alatt legalább a rock'n'roll beszivárgott. Magyar és román legények hallgatták az új, barokk zenét, és a forgós táncból Erdélyben egy vad férfitánc lett magyar, román vidékeken egyaránt. Az egyik legszebb legényes forma Kalotaszegen maradt fenn. A román legényes forma pedig szinte ugyanolyan, mint a magyar, hiszen egy kultúrához – az erdélyihez – tartozik.
Innen kezdve jön a dekadencia: a verbunk és a csárdás. Ez a kettő a legújabb magyar táncritmus. Történetük összefügg a magyar szellemiséggel és annak változásaival is. 1715-ben a bécsi udvar elrendeli, hogy Magyarországon is jöjjön létre a katonaszedés intézménye: a verbuválás. A szó német eredetű, a verbunk toborzást jelent. A magyar tisztek kitalálták ennek a módját. Összeszedtek igen jó táncos legényeket. A táncosokból álló regiment mulatságot provokált a faluban, avagy egy mulatsághoz csatlakozott. Az ital a falubeli legényeknek ingyen járt, a verbuváló katonák – kitűnő táncosok – táncra provokálták a legényeket, akik számára, ha lerészegedtek és ittas állapotban aláírták az orruk elé tolt szerződést, már nem volt mentség: vitték őket katonának. És a katonai szolgálat 8-12 év volt akkoriban. Mire a 18. század végére érünk, kialakult egy viszonylag egységes verbunkstílus. A verbuválás időközben megszűnik, már senki sem megy oda táncolni, amikor verbunkot hirdetnek, mert félnek. Az intézmény a történelem szemétdombjára kerül, de a tánc megmarad. A magyar írók biztatására a zeneszerzők írtak verbunkos zenét, a táncmesterek, leszerelt verbuváló katonák tanították a verbunkot. De ez már nem néptánc volt. A verbunk nem is lett a táncrend része, még a bálok szüneteiben sem táncolták soha. Mutatványos tánc maradt, amelynek lényege a magatartás volt: "Tudtok-e így táncolni? Na ugye, hogy nem tudtok?!"
A verbunkot követte a csárdás. Ezt a szót 1843-ban, a reformkor közepén írta le először egy lelkes újságíró, aki nyilván nem sokat járt falura. A báltermekben műtáncokat táncoltak, és már nagyon kezdett mozgolódni a magyar szellemiség, érezhetővé vált hogy hamarosan valami történni fog. Ekkor iszonyatosan szigorúvá vált a cenzúra. Még a Vörösmarty Csongor és Tündéjét is betiltották, de a báltermekben dühöngött a magyar zene. Mert arra senki sem figyelt oda (ez hasonlóképpen történt a kommunista diktatúra éveiben is). A csárdás, ez a páros táncforma pedig Székelyföld kivételével elterjedt az egész magyar nyelvterületen. Ma már mindenütt jelen van, mindenhol ezzel kezdődött, illetve fejeződött be a bálok táncrendje. Általában van lassú és friss része is.
Körtáncok, ugrós táncok, forgós táncok, verbunk és csárdás. Nagyvonalakban ennyi az elmúlt ezer év tánckultúrája, amely hála istennek gyűjthető módon a 20. század második feléig megmaradt. Az én generációm még láthatta azokat a fantasztikus táncosokat, akik átadták nekünk a magyar tánckultúrát. Magyarország nagyhatalom a tánckutatásban: ha a huszadik század első felében hatvanéves embereket filmeztek le, akkor azok a 19. század második felében tanultak meg táncolni. Ez egy csodálatos ajándék. Az akadémián, a tánckutatás szekciójában 240.000 méternyi (!) filmanyag van. Ebből körülbelül 10-12.000 métert már feldolgoztak. Óriási adomány ez, amelyért hálával tartozunk elődeinknek – zárta nagyszerű, számos anekdotával és további részletekkel gazdagított előadását Novák Ferenc Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 15.
V. Székelyföld Napok
Orbán Balázs-díjátadó gála
A magyar és székely himnusszal indult és Dzseztán-koncerttel zárult hétfő este az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett Orbán Balázs-díj-átadó gála. Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor. A megtisztelő díjat idén Ráduly-Baka Zsuzsanna (Kovászna megye), Laczkó Albert-Elemér (Hargita megye) és Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője vehette át.
A rendezvényen fellépett Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád előadóművész, a Tiberius Quartet, valamint a Dzseztán együttes. Műsorvezető B. Szabó Zsolt volt.
Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kiemelte: – Akkor, amikor ilyen neves díjak átadására ülünk össze, óhatatlanul ki kell mondanunk, hogy Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk. Mi, akik Székelyföldön élünk, Székelyföldön gondolkodunk, határozottan állítjuk, hogy van elképzelésünk Székelyföld jövőjéről, mert tiszteljük, becsüljük múltját, tudjuk, ismerjük és vállaljuk az örökségét, mert a mindennapokban azért dolgozunk, hogy hozzáadjunk Székelyföld értékeihez: mindenki a maga helyén, a maga módján, a maga tehetségével, de minden egyes alkalommal elkötelezetten a szülőföld iránt. Itt maradtunk ezen a földön, apáink, nagyapáink, dédapáink, szépapáink földjén, és itt akarunk maradni, a szülőföldön akarunk jövőt tervezni mindazoknak, akik utánunk következnek, és hiszünk abban, hogy ezen a földön magyar emberként tudjuk ezt a jövőt megtervezni. Amikor arról beszélünk, hogy van elképzelésünk, akkor azokra az intézményes garanciákra gondolunk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy nemzeti identitásunkat biztonságban tudjuk. Ezt nevezhetjük területi autonómiának akár, de a lényeg az, hogy ezt csupán a románokkal közösen tudjuk elképzelni, és az érvek erejét próbáljuk használni akkor, amikor meg akarjuk győzni őket, hogy ezek az intézményes garanciák előbbre viszik, erősebbé teszik ezt az országot. Ma még nem áll itt a megválasztott román tanácselnök, de biztos, el fog jönni az a pillanat, amikor az Orbán Balázs- díjakat együtt fogjuk átadni. Eljön az az idő, amikor az őszinte párbeszéd meggyőző tud lenni, ezért kell nekünk tenni mindennap, hogy ettől a jövőképtől ne féljen senki. Azok sem, akik itt élnek, de azok sem, akik nem Székelyföldön élnek, és úgy tekintenek Székelyföldre, mint valami csodabogárra – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának részéről köszöntötte az eseményt. A maga és a főkonzulátus nevében gratulált a díjazottaknak, és azt kívánta, kísérje őket továbbra is az egész magyar közösség megbecsülése.
Nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet
A Magyar Polgári Párt elnöke, Bíró Zsolt Széchenyit parafrazálva úgy fogalmazott, nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet. Viszont felhívta a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen és Marosszéken van tennivaló a székely öntudat erősítése érdekében. Ezért külön üdvözölte, hogy Marosvásárhely és Marosszék újra bekapcsolódott a Székelyföld Napok rendezvénysorozatba, és hogy idén ebben már a város önkormányzata is partner. Véleménye szerint Székelyföld az erdélyi magyarság életében a belső anyaország szerepét tölti be, de ezt a szerepet csak akkor tudja hatékonyan ellátni, ha megteremtik annak gazdasági alapjait. Ezért kérik Székelyföld területi autonómiáját, azt az autonómiát, amely nemcsak erős önkormányzatiságot jelent, hanem gazdasági megerősödésünket, kulturális és oktatási intézményeink önállóságát is jelenti, illetve azt, hogy Székelyföld lakói legyenek azok, akik saját sorsukról döntenek. Rámutatott: vannak olyan helyzetek, amikor együtt kell lépni, ugyanolyan egységben, mint tavaly a székelyek nagy menetelésén. – Meneteljünk tehát együtt tovább az autonómia felé ugyanolyan egységben, ahogy sikerült azt tavaly megteremteni a Bereck és Kökös közötti szakaszon. Lehet, hogy kis lépés ez az Orbán Balázs-díj-kiosztó gála, de a nagy menetelés során kihagyhatatlan, és biztos vagyok benne, hogy egyet előre lépünk – mondta az MPP elnöke.
Csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni
Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei szervezetének politikai alelnöke Orbán Balázs Székelyföld leírása című művét olyan történeti, néprajzi, régészeti, földrajzi és természetrajzi leírásnak, olyan dokumentumgyűjteménynek nevezte, ami ma is kiindulópont bármiféle, Székelyföld egészére, egy részére, de akár egyetlen településére vonatkozó vizsgálódásnak. Hangsúlyozta: Orbán Balázs arra törekedett, hogy népét fölemelje, ráébressze saját erejére, fölmutassa szellemi, kulturális értékeit, önbecsülésében megerősítse, és föltárja annak a földnek a gazdagságát, amelyen és amelyet ősei vére és verejtéke által magukénak tud. Idén a család és a munka összehangolásának jegyében olyan személyiségeket díjaztak, akik életükkel bebizonyították, hogy a család és a munka összeegyeztethető, és csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni – sommázta Péter Ferenc.
Annyit ér az ember élete, amennyi örömet szerez másoknak
Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy az idei Orbán Balázs-díjat a hivatás és a család köré szervezték. Felhívta a figyelmet a Székelyföldön belüli szórványra, ahol kihívás magyarnak lenni. Székelyföldet egy "jó sütetű, éltető házi kenyérhez" hasonlította, kijelentve, hogy Székelyföldnek csak egyben van esélye, tömbre és peremvidékre egyaránt szükség van. Azért, hogy Székelyföld talpon tudjon maradni, mindenkire szükség van, ezért az elkövetkező időszakban "átírják a politika logikáját", vagyis nem a napi pártpolitikát fogják promoválni, hanem a nemzetpolitikát, mert Székelyföldnek minden becsületes emberre szüksége van.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke kijelentette: látszik, hogy Székelyföld az együttműködés útján halad, a Székelyföldbe vetett hit megkerülhetetlen tényezővé vált. Mint mondta, Orbán Balázs kívánsága teljesülőben van, az Orbán Balázs-díj átadása a Székelyföld legfontosabb és talán legrangosabb eseménye, hiszen a három megye együtt adja ezt a díjat, és az együtt szóban ott van az erő.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta, hogy az idén a marosvásárhelyi önkormányzat nyitottabb volt, ami mind az augusztusi Vásárhelyi Forgatagon, mind az őszi fesztivál keretében tartott Székelyföld Napok rendezvényein megnyilvánult. Ezeket, mondta, értékelni kell, ezekre oda kell figyelni, és Maros megyében ezekre hangoltan kell folytatni a politizálást. Ugyanakkor Maros megye és a Székelyföld szociális problémáira, az odafigyelés, az együttérzés, a megoldások keresésének szükségességére figyelmeztetett. Ennek a felismerésnek a jegyében
Maros megye díjazottja Ludescher László
Ludescher László Nagykárolyban született 1973. május 3-án. A temesvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki oklevelet 1996-ban, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szociális munkás felsőfokú képesítést 2003-ban. Menedzseri tanulmányokat végzett Linzben, az idősgondozásra történő szakosodás mellett a pszichodrámai képzéseken túl a különböző típusú egyesületekkel való kommunikáció terén is szakmai ismeretekre tett szert.
2003-tól a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, 2009-től a Főegyházmegyei Caritas szociális ágazatának a vezetője, hat megye – Fehér, Kolozs, Hunyad, Maros, Hargita, Kovászna – szociális munkáját koordinálja. Ebben a minőségében hozzájárult a Caritas tevékenységi palettájának a lényeges bővítéséhez, szakszerűsítéséhez, elsősorban a fogyatékos ellátása, a korai nevelés- fejlesztés, a családsegítés, a romaprogramok és az önkéntes programok területén. Ágazati igazgatóként felel továbbá a Főegyházmegyei Caritas által működtetett öregotthonokért, valamint a vidékfejlesztési programért.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díj
A Székelyföld Napok alkalmával átadott Székelyföldi Orbán Balázs-díjat Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsa 2011-ben közösen hozta létre. Azoknak adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért.
A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja a térség érdekében folytatott kimagasló tevékenységért. A 2014-es év a család és munka összehangolásának éve. Az idei Orbán Balázs-díjat olyan személyeknek ítélték, akik bebizonyították, hogy munka és család területén is lehet sikeresnek lenni, ugyanakkor lehet közösségi feladatokat vállalni, társadalmunk jövőépítésén, értékeink megőrzésén, hagyományaink ápolásán dolgozni.
A díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, kétoldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megyei önkormányzatok vezetői a külön erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
Az emléklap szövegét Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa, az emléklap látványtervét Botár László csíkszeredai képzőművész tervezte.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 15.
Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba
Néhány nappal a csíkszeredai kampánykezdés után Bukarestben is bemutatta államelnöki programját KELEMEN HUNOR, az RMDSZ jelöltje. Akadémiai környezetben, a Politikatudományi és Közigazgatási Egyetemen (SNSPA) a politikust CRISTIAN PÂRVULESCU politológus, EMIL HUREZEANU politikai elemző és LUCA NICULESCU újságíró, a Radio France Internationale munkatársa kérdezte. A szeptember 29-i vita rövidített, szerkesztett változatát szemlézzük.
Cristian Pârvulescu: Ez az első olyan vita, amelyet Kelemen Hunor államelnök-jelöltként az akadémiai szférában kezdeményez. Az RMDSZ és a Kelemen Hunor által képviselőt ügyek a román társadalomban rendkívül vitatottak. Ráadásul Európa-szerte a kisebbségek ügye ma hullámokat vet. Azt hiszem, hogy a politikatudományi tanszéken nincs helye a sztereotípiáknak, világosan kell látnunk az RMDSZ szándékait. A Szövetség javaslatai egy szélesebb társadalmi párbeszéd alapjait jelenthetik a jövőben.  Nemrég Skóciában – a nemzeti oldal sikereként – népszavazás volt a függetlenségről. Spanyolországban viszont alkotmányellenesnek minősítették a katalán különválásra vonatkozó népszavazást.  Romániában mellőzhetjük a hasonló kérdéseket? Kérhetjük az RMDSZ-t, hogy ne vigye be az autonómia ügyét az államelnöki kampányba? Azt hiszem, hogy nem, megfelelő az idő ahhoz, hogy tárgyaljunk minderről.
Kelemen Hunor: Köszönöm Pârvulescu úrnak a vita lehetőséget, és azt, hogy itt lehetünk. A mi szándékunk az, hogy akadémiai keretek között, szakértőkkel folytassunk párbeszédet mindarról, ami Románia számára fontos, nem csak a kampányban, hanem azon túl is. Mert ezek az ország, és a románok számára is fontos felvetések. Amikor erről beszélünk, nehéz csak racionális szempontokat figyelembe venni. Erős érzelmek kötődnek ezekhez az ügyekhez. Ha volt hibánk az elmúlt 25 évben, akkor az az volt, hogy nem szerveztünk hasonló vitákat gyakrabban. A kampányban országos programot szeretnék bemutatni. 1990 után a román társadalom nagyon fontos céljai és problémái fogalmazódtak meg, demokratikus intézményeket, jogállamiságot kívántunk létrehozni, a piacgazdaság kialakításán dolgoztunk. Mindezek létrejöttek, de nem működnek tökéletesen, 24 év után változásra van szükség. Az általunk támogatott észak-atlanti integráció révén Románia fontos szereplője a térség biztonságpolitikájának. Látnunk kell azonban, hogy az uniós csatlakozás után nincsenek fontos nemzeti céljaink, országos program nélkül maradtunk. Nincs olyan ügy, amelyet az ország többsége támogatni tudna, ezzel kapcsolatban konszenzust keresne. Most kell eldöntenünk, hogy milyen Romániát akarunk a továbbiakban. Hiszek egy erős Romániában, amit elismernek a térségben, és az Európai Unióban. A jogi feltételek megteremtése mellett az ország állampolgárainak a mentalitása is változnia kell ahhoz, hogy erős országgá váljunk. És ha már az állampolgárnál tartunk: szükség van arra, hogy az állam intézményei tiszteljék az állam polgárait. Hiába várunk el tiszteletet és együttműködést az állami intézmények felé, ha nem adunk cserébe tiszteletet, és nem kínálunk együttműködést.  Ebben a kampányban erről szeretnék beszélni a legtöbbet, mert minden az állampolgárra, a családra, a közösségre épül. 2015-2016-ban új alkotmányra van szükség, ez a legnagyobb törvényhozói kihívás. A jelenlegi alkotmány működőképes, de őrzi az 1991-92-es időszak bélyegét.
Nem lehet megtiltani a következő nemzedékeknek, hogy más megoldásokat keressenek, mint amilyeneket a rendszerváltás utáni törvénykezés megfogalmazott. Elkötelezett híve vagyok a regionalizálásnak, az aktuális adminisztrációs felosztás meghaladott, Romániában erős a régiós identitás, és ezt meg kell erősíteni, meg kell őrizni.
Másik kihívás az, hogy mit kezdjünk az elnöki intézménnyel? Hosszú távon Romániának parlamentáris köztársasággá kell válnia. Ez nem azt jelenti, hogy az államelnököt ne választanánk közvetlenül. De az államelnök jogköreit, és a végrehajtó hatalom hatásköreit pontosan el kell különíteni. Mi legyen a parlamenttel? Egykamarás, kétkamarás parlamentre van szükség? Ez is egy fontos kérdés, amelyre választ kell adnunk. Amikor autonómiáról kezdünk beszélni, mindenki izgatott lesz, és azt kérdezi, hogy mire gondolunk igazából, amikor autonómiát mondunk? Talán azt kellene először leszögeznünk, mire nem gondolunk? Nem gondolunk szeparatizmusra, enklavizációra, önálló államiságra. Cristian Pârvulescu példáira reagálva Skóciában és Katalóniában is más-más a helyzet, mint Romániában. Mi szubszidiratiásra, decentralizációra gondolunk, ha autonómiáról beszélünk. Ott, ahol a magyarok többségben élnek, figyelmet fordítunk a nyelvi jogokra, az intézményes megoldásokra, a nemzeti identitásra. Azt hiszem, hogy az identitás megőrzése Európában rendkívül fontos. A romániai magyarok nem akarnak jobban élni, mint a románok, de meg akarják őrizni a nemzeti identitásukat. A kulturális autonómia, a régiós szinten biztosított intézményes keretek: ez teszi lehetővé. Azok az európai államok, amelyek a világháború után megoldották a többség-kisebbség problémáit, prosperáló, stabil országokká váltak. Ahol nem találtak mindenki számára elfogadható megoldást, ott a problémák újra és újra visszatérnek. Amikor kulturális autonómiáról, nyelvi jogokról beszélünk, 1990 óta mindig elmondjuk, hogy a többséggel folytatott párbeszéd révén, együtt a románokkal, a parlamenti demokrácia eszközeivel élve kívánjuk elérni a céljainkat. Nem az utcán, a demokrácia határain kívül keressük a megoldást. Ezért elkerülhetetlen a racionális párbeszéd, amelyhez nagyon sok érvünk van. Arról is beszélni kell, hogy mi az Európai Unió jövője középtávon. Vagy erősebbé válik az együttműködés, és létrejön az Európai Egyesült Államok, vagy minden szétesik, ami a második világháború óta épült. Ez a szuverenitás feladását is jelenti: az európai államok Kína, és más globális szereplők piacává válnak. A kérdés az, hogy hogyan nőhet a tagállamok versenyképessége: ha közösen, az Unióban lépnek fel, vagy ha mindenki külön utat keres. Azt hiszem, hogy csak együtt, és erős uniós politikával maradhatunk versenyben a többi nagyon fontos és erős hatalom, az USA, Kína, Oroszország, Latin-Amerika mellett. Románia és Moldávia viszonyáról el kell mondanom: a két ország viszonya lesz a következő évek legfontosabb kérdése, mert ez érzelmileg mindenkit nagyon érint. Azt hiszem, ha a Prut két partján élők együtt akarnak élni, akkor ez meg fog történni. Később vagy hamarabb, de bekövetkezik. A kérdés csak az, hogy hogyan és milyen módon? Ha Moldávia elfogadható ajánlatot kap uniós csatlakozásra, akkor ez egy elfogadható, demokratikus megoldás lesz.
Cristian Pârvulescu: A mai Románia létrejöttének két fontos pillanata volt, 1859 és 1918. Mindkét dátumhoz súlyos félreértések kötődnek. Elfelejtettük például, hogy 1859-ben föderális államként jött létre Románia, ezt a hivatalos történetírás hajlamos elhallgatni. Először fejedelemségek egyesülése történt meg, és csak aztán jött létre az egységes nemzetállam, mert akkor az volt az elfogadott állam-modell Európában. 1918. december 1-el kapcsolatban nem hallottam Kelemen Hunort a Gyulafehérvári nyilatkozatról beszélni, de tudom, hogy az RMDSZ diszkurzus gyakorta hivatkozik erre. Érdemes figyelmesen elolvasni a harmadik pontot, amely egyértelmű ígéret bizonyos fokú autonómia biztosítására. Ez lehet, véleményem szerint alapja a föderalizációnak is
Emil Hurezeanu: Pârvulescu úr nagyvonalú akadémiai ívet rajzolt 1859 és 1918 között, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a két évszám között történt még egy s más. Beszéltünk a román fejedelemségek föderális egyesüléséről, az egységes nemzetállam létrejöttéről, de nem beszéltünk például a Duna-menti törekvésekről, arról, hogy Románia és Magyarország egy állami egység részeivé váljanak. Összegezve: az elnök úr erős, tabuk nélküli államot akar. Azt kell mondanom, ez nem lehetséges. Már csak azért sem, mert Ön következetesen és professzionálisan a magyar kisebbséget képviselői, a többség és a kisebbség viszonya itt tabukkal és totemekkel terhelt – hadd parafrazáljam az államelnök-jelölt szlogenjét. Tabuk nélkül lehetetlen politizálni. Például emeljük ki az ön összefoglalójából Moldvát, és helyettesítsük be Erdéllyel… Mi történne, ha így vetnénk fel a kérdést?
Kelemen Hunor: Itt nem áll fenn ez a helyzet.
Emil Hurezeanu: Mondhatjuk azt, hogy ha az emberek akarják, akkor az erdélyiek és a magyarországiak egyesülhetnek?
Kelemen Hunor: Mondom, ez nem az a helyzet.
Emil Hurezeanu: Nem tud eltávolodni a politikai célok hasonlóságaitól. Ezek az egyezések a fent jelzett ügyek militáns támogatói számára szerencsések, a hazai szavazókat azonban elriasztják. Úgy mutat be egy autonómia-tervezetet, hogy közben az ukrajnai szeparatista törekvésekről beszél, hogy közben ez idézi a skóciai és a katalóniai folyamatokat. Ennek jelentősége van még úgy is, hogy tudjuk, hogyan zárult a skóciai népszavazás. Önnek sokkal pontosabban kell kifejtenie a szándékait ahhoz, hogy párbeszéd lehessen azokról. Mert az anyaországát – és ez Magyarország, akárhogy is vesszük – olyan politikus vezeti, aki – hogy is fogalmazzak, meglehetősen szokatlan utat követ. Vitatja az európai intézményeket, értékeket, a liberális demokráciát. Szövetséget köt gazdasági téren, de a politikai értékek terén is Oroszországgal. A belpolitikai támogatottsága ennek az embernek jelentős, és most nem vitatjuk ezt a népszerűséget – tudjuk, hogyan születik ez az értéktagadó politika révén. Nem tűnik úgy, hogy a megkerülhetetlen regionalizációs terve előterjesztésekor (ezt Ön inkább autonómia-tervnek nevezi, egyértelmű miért) mindezeket figyelembe véve, magyarázatokra szorul? Melyek azok a nehézségek, amelyekkel szembenéz ekkor? Ön ugyanabba a nyomvonalba lépett, mint a szeparatisták. Világ szeparatistái egyesüljetek? Hogy tudja kezelni a Donyeck-Barcelona-Edinburgh közötti feszültséget? A Moszkva-Budapest tengelyt? Tabukkal teli térerőben politizál, ez nem fullasztó?
Kelemen Hunor: Mindaz, amiről Hurezeanu úr beszél, igaz. Nagyon nehéz örökséggel kell szembenéznünk. Sztereotípiákkal, előítéletekkel küzdünk mindannyian. De ezekről, nem tehetünk mást, beszélnünk kell. És arról is, hogy melyek a saját előítéleteink, és melyeket hoztuk magunkkal a kommunista rendszerből, mert a problémák zöme abból az időszakból származik. Meggyőződésem, hogy nincs, és nem lesz ideális pillanat ahhoz, hogy ezeket kibeszéljük. Mi már a kilencvenes években is beszéltünk az autonómiáról, a Tăriceanu kormány idején volt is egy kormányzati kulturális autonómia tervezetünk – ez a parlamentben akadt el. Akkor a Nyugat-Balkán eseményei, a volt jugoszláv tagállamok válsága nehezítette a párbeszédet. Tökéletes pillanatot nem fogunk találni. Ezt kell megérteni, és ahányszor kell, annyiszor mondom el: a mi javaslatunknak semmi köze Moszkvához, a Krímhez, a szeparatistákhoz. Amikor Székelyföldről beszélünk, akkor nagyon sok szempontból nemzeti identitásról, nyelvi kérdésekről beszélünk. De ha ezektől eltekintünk, akkor ez a modell bárhol működik, akár Moldáviában is. Mi történik Magyarországon? Meg kell mondanom Önnek, hogy
az autonómia-tervről nem egyeztettünk magyarországi politikusokkal, mint ahogy nem egyeztettünk moszkvaiakkal sem. Mi a román többséggel próbálunk párbeszédet folytatni, amikor csak tehetjük, ezért nem szeretem, és el is határolódom az ukrajnai párhuzamtól.
Ami a skót népszavazást illeti: számomra az a fontos tanulság, hogy demokratikus módon hogyan lehet eljutni egy ilyen kérdés rendezéséig. Fontos üzenet, hogy lehetséges az ilyen megoldás. A kérdés az, hogy el tudunk-e szakadni az előítéletektől.
Cristian Pârvulescu: Ön hogy tekint Budapestre? Mit gondol arról, amikor a budapesti kormány az Ön javaslataival ellentétben kevésbé európai és demokratikus javaslatokat tesz? Kényelmetlen ez Önnek? Az első felvetésemkor nem élt a lehetőséggel, hogy Orbán Viktorról beszéljen. Megértem. Zavarja Önt, bátorítja?
Kelemen Hunor: Nem bátorít. Én évente kétszer-háromszor találkozom Orbán Viktorral, ez hagyományosan így volt az eddigi magyar miniszterelnökökkel is. Az utolsó találkozásunkkor nem kérdezett semmit az autonómiáról.
Cristian Pârvulescu: Miről beszéltek?
Kelemen Hunor: Nagyon sok közös programról, a Sapientia egyetemről, amit a magyar állam támogat. Amikor Nyugat felé tekintesz akár Bukarestből, akár Kolozsvárról, Budapest előtted van, nem lehet kikerülni. Nem tekinthetsz el attól, hogy Magyarország szomszédos állam. Nem érthetek egyet a liberális demokrácia végét hirdető kijelentésekkel. Én azt gondolom, a liberális demokráciának nincs alternatívája, és hiszek benne, minden korrekcióra váró hibájával együtt.
Luca Niculescu: Hogyan készülnek az ön által javasolt társadalmi párbeszédre?
Kelemen Hunor: Hosszútávfutásra készülünk. Iaşitól Konstancán át Temesvárig el szeretnék jutni, és minden egyes alkalommal türelemmel el szeretném mondani a mi álláspontunkat. Emlékezzenek vissza arra, hogy 1990-ben egyetlen kétnyelvű marosvásárhelyi felirat hova vezetett. Azóta a mentalitás nagyon sokat változott. Ha ma türelmesen érvelve elmondasz valamit, az emberek elfogadják. Azóta csatlakoztunk az Unióhoz, a hazai románok is Európa szerte dolgoznak, utaznak. Vannak barátaim, akik Dél-Tirolban élnek, és nincs semmi ellenvetésük azzal kapcsolatban, hogy mi is valami ilyesmit szeretnénk. Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba.
Parászka Boróka fordítása
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. október 15.
interneten terjed:
Porig alázták őket - A magyar-román egy résztvevő szemével
A hétvégi magyar-román mérkőzés utóhangjaként egy résztvevő élménybeszámolóját szeretnénk megosztani a nyilvánossággal. A hölgy leírhatatlan felháborodással tért haza Bukarestből, azóta próbálja a nyilvánosság elé vinni felháborodása okát, ám egyetlen magyar média sem hajlandó meghallani a szavát.
Íme, a történet, első kézből:
A Nyugati-pályaudvaron, indulás előtt, nyilvánvaló volt a fokozott készültség. Ám el kell mondanom, hogy a rendőrök igen készségesek, segítőkészek voltak, rendelkezésünkre álltak, amiben csak lehetett. Mindenek előtt szögezzük le, hogy a nagyjából háromezer ember, akikről beszélünk, nemhogy nem barátai, ismerősei egymásnak, hanem épp ellenkezőleg, inkább fordul elő velük, hogy egy-egy hazai mérkőzésen ellendrukkerekként vannak jelen a lelátókon. Mégis, arra a napra egy csapattá kovácsolódtunk. Leírhatatlan az a hangulat, az az érzés, ami ott, akkor összekötötte ezt a cirka háromezer embert. Az egymáshoz tartozás érzése szinte könnyeket csalt a szemekbe.  
Az első meglepetés akkor ért minket, amikor is kiderült, hogy az út alatt egyetlenegyszer sem szállhatunk le a vonatról. Több órás útról beszélünk, nyilván mindenki tudja, ami alatt igenis jó lett volna egy-egy megállóhelyen leszállni, kinyújtózni és friss levegőt szívni, de ezt nem tehettük meg. Lökösházán, az itt-ott olvasható leírásokkal ellentétben, egy órát várakoztunk, amíg az okmányainkat vizsgálták. Két román határőr járta végig a vagonokat, s gyűjtötte be a szükséges iratokat, egyikük beszélt, úgy-ahogy magyarul. Ezzel még nem is lett volna baj, ám a mód, ahogyan ezt végezték, felháborítaná a legbéketűrőbb embert is. 
Átlátszó, műanyag, afféle süteményes tálkákba szedték össze az okmányainkat, majd, ahogyan említettem, nagyjából egy órányi várakozás elteltével, ömlesztve ledobták elénk, és közölték, hogy válogassuk szét keresse meg mindenki a magáét, azzal távoztak. Mit volt mit tenni, nekiálltunk, és igyekeztünk mindenkinek visszajuttatni a saját iratait. Eltartott egy ideig, mivel a papírok össze-vissza keveredtek, többeknek nagy sokára került csak elő az igazolványa. A szerelvény tovább indult, mi pedig próbáltuk elviccelni a dolog élét. 
Bukarestbe érve, nem a központi pályaudvaron szállítottak le bennünket, hanem a város szélén, egy kisebb megállóhelyen. Hermetikusan elzárva tereltek bennünket a buszok felé, melyek a stadionba voltak hivatottak szállítani a magyar szurkolókat. Ekkor ért bennünket a második meglepetés. Mindent, de mindent ki kellett pakolnunk, az öngyújtóktól, gyufáktól kezdve, az aprópénzen át, gyakorlatilag kiforgatták a zsebeinket. Mindez délután kettő órakor. A mérkőzésre este hétkor került sor, tehát gyakorlatilag öt órával a mérkőzés kezdete előtt a dohányosok már egyetlen szál cigarettára sem gyújthattak volna rá. Éjfél után tudtunk elindulni hazafelé, ami annyit tesz, hogy a dohányosok tizenkét órán át nem cigarettázhattak volna. Aki nem dohányzik, annak ez nem sokat mond, de aki maga is hódol a nikotin élvezetének, az tudja, mit jelent mindez. Persze megoldották, mert az utolsó, még égő cigarettáról sorba gyújtották meg a többit, de a lényeg nem is ez, hanem maga a gesztus. 
És ez még csak a kezdet. El kellett dobnunk ugyanis az összes fémpénzt, zsebekből, tárcákból, mindenhonnan, úgy a magyar, mint a román fémpénzeket. Volt, aki pár száz, de akadt, aki négyezer forintot volt kénytelen a földre dobni, ahol aztán mindenki csak taposott a magyar pénzeken. Azt mondták, ez a szabály, a stadionba fémpénzt nem lehet bevinni. Előhozakodhatnánk azzal, hogy Magyarországon sokan egy órát dolgoznak négyszáz forintért, négyezerért akár két teljes napot is. Előhozakodhatnánk azzal, hogy amiként a magyar zászlót fáj a porba taposva látni, épp úgy tud fájni az a látvány, amint a magyar fémpénzeket beletapossák a porba. Előhozakodhatnánk azzal, hogy a háromezres létszámú csapat több százezer forintot volt kénytelen egyszerűen kidobni. Mindez igaz is, de mégsem ez a legfelháborítóbb a történetben. Hogy mi az, mindjárt elmondom.  
Most azzal folytatnám, hogy harmincöt személyes buszokra tereltek minket, úgy nagyjából ötven-hatvan főt buszonként. Rendőri kísérettel haladtunk a stadion felé, a forgalom elől lezárt utakon. Közben persze, jobb híján, nézelődtünk. Elképesztő, de azt kellett látnunk, hogy a bukaresti utca emberi közül sokan, de még gyerekek is, köpködnek felénk, odakiabálnak, s bár nem értettük, szerencsére, de a hangsúlyból és az arckifejezésből lehetett tudni, hogy nem boldog születésnapot kívántak. Szavakkal leírhatatlan az az irtózatos gyűlölet, ami áradt felénk. Itt szembesültem azzal, hogy Bukarestben, az a szó, hogy „magyar”, a világ legocsmányabb emberét jelenti. A négy éves gyerektől az aggastyánig, mutogattak, köpködtek ránk, a legocsmányabb módon viselkedtek velünk. Le volt zárva az út, a rendőrök konvojban kísértek, vittek bennünket. Itt jegyezném meg, hogy a román rendőrök hozzáállása, viselkedése példaértékű volt, de ahogyan az utca embere viselkedett velünk, arra egyszerűen nincs jelző. 
- Ha jól értem, a háromezer magyar szurkolónak esélye sem volt okot adni az ottaniak agressziójára?
- Nem, hiszen teljesen elzárva tereltek, vittek bennünket, rendőri kísérettel, lezárt utcákon át, a közelükbe sem kerültünk az ottaniaknak, csak messziről figyeltük a reakcióikat, amikor ráeszméltek, hogy magyarok ülnek a buszokon. Állt a forgalom, hosszú konvoj volt, sok autóval, sok biztosítással, természetesen felkeltette a figyelmet, és csak a reakciókat láttuk. Szinte harapni lehetett az ellenünk irányuló ellenszenvet, már az úton, befelé a stadionhoz. 
Összesen négy alkalommal motoztak végig minket, méghozzá elképesztő alapossággal. A stadionban az első motozás után tíz métert tudtunk haladni, ott következett a második motozás, ugyanolyan alapos módon. Szinte nevetséges, de még a copfomat és széttúrták, hátha esetleg oda rejtettem valamit, ami a stadionba lépve nemkívánatos eszköznek minősül. A fiúkkal még a cipőket is levetették, a lányoknak belenyúltak a melltartóikba, jó alaposan körbetapiztak benne, sőt, a stadion beléptető kapuinál alulról megragadták a melltartók korcát, és kihúzva, alaposan megrángatták, nem esik-e ki belőle némi elrejtett aprópénz, vagy akármi más. Mindezt, ismétlem, négy alkalommal. Kiforgatták az öltözékeink minden apró kis zugát, a nőknek alányúltak, a legapróbb, legelrejtettebb zugokba is betapogattak, minden korcba belenéztek, kiforgatták a zoknikat, belenyúltak a zsebekbe, nem rejtegetünk-e valami nem odavalót a ruhánk alatt. 
Volt ott egy úriember, egy magyar szervező, aki véletlenül meghallotta, amint csendben, magamban háborgok az eldobott pénzek miatt.
- Drága, mennyi pénzt dobott el? - fordult oda hozzám, gunyorosan.
- Negyven forintot – felelte a férjem, mire az úr rávágta:
- Jó, akkor meghívom egy kávéra.
Hát tegye a kávéját, ahová akarja, nekem nem kell! Nem a negyven forintról van itt szó, noha mondom, több százezer forintra rúghatott az összeg, amit a háromezer emberrel kidobattak. De valaki árulja el nekem, hogy én, Európai Uniós állampolgár létemre, miért vagyok kénytelen tűrni, hogy az országomban használt hivatalos pénzeken taposson akárki is, bármilyen összegről legyen is szó! 
A rendezők, a rendőrök a stadionban is nagyon korrekt módon viselkedtek, készségesen mutatták, merre menjünk, hová üljünk, velük semmi probléma nem volt, az ellenségesség legkisebb jelét sem mutatták. Az ötvenötezres stadion a mérkőzés kezdetére dugig lett. Eleinte nem is volt semmi atrocitás, semmi probléma. Itt-ott beszólogattak a „fekete szektorba”, ezek voltunk mi, egyforma fekete pólókban. Némi apró csetepaté, hangoskodás, de ennyi még belefér. A gond akkor kezdődött, amikor beengedték az ultrákat. Ugye három ultra csoport van, külön szektorokba tették őket, mert tavaly összeverekedtek. Most külön tették őket. Kettő volt mellettünk. Egy alul, egy fölül, gyakorlatilag egy szektor volt kettőnk között, és úgy voltak az ultrák. Ahogy bejöttek, abban a tizedmásodpercben nekirontottak alul lent a mi keménymagunknak. De olyan mértékben, hogy átugrottak a korláton, és mint az állatok nekik! 
- Így kezdtek?
- Így kezdtek! Így kezdtek, és még a meccs el sem kezdődött. Biztonságiak futottak, rendőrök futottak, tolták ki az ultrákat. Nem a mieinket, az ultrákat tolták kifelé. Persze megint dobálózás, már kezdődtek a dobálózások, elkezdődött a meccs, hát, nem akarok hazudni, a magyar himnuszt azt mi úgy álltuk végig, a piros-fehér-zöld zászlócskával a kezünkben, hogy közben petárdák százai, hang-, és fénygránátok  tömkelege székek, flakonok, poharak, én nem is tudom, hogy mi-mindent vágtak közénk. Egyetlen pillanat alatt valósággal háborús helyzetbe kerültünk, de úgy, hogy volt olyan srác, akinek a fején robbant a hanggránát.
- Ezt nem értem! Ha a magyar szurkolókat írd és mondd négyszer motozták végig tetőtől-talpig, és még az aprópénzt is elszóratták velük a porba, azzal a jelszóval, hogy veszélyes, és nem lehet bevinni a stadionba, akkor az ultráknál hogyan lehettek petárdák, gránátok, és ki tudja, még mi-minden?
- Ugye? Na ezt kérdezem én is. Ezt szeretném megtudni, hogy ha tőlünk olyan gondosan elszedtek mindent, tehát esélyünk nem volt arra, hogy bármiféle, úgymond, veszélyes eszközt magunknál tartsunk, akkor az hogyan lehetséges, hogy ők még görögtűzzel is dobálóztak? Olyan arzenál volt náluk, hogy az valami elképesztő! Elképesztő! Mi még a vizet is műanyag poharakba ihattuk, náluk üvegek voltak, valódi üvegből készült palackok, amiket dobáltak át hozzánk, de nem csak azt, mondom, ezerféle mást is, széktámlákat, amit csak mozdítani tudtak, mindent hozzánk vágtak. 
Az ötvenezer román fütyült, ordított, dobálózott, mi pedig torkunk szakadtból énekeltük a magyar himnuszt. Még most sincs hangom, de ez most nem számít – mosolyog bánatosan. - Az a háromezres kis csapat, ahogy ott álltunk, egy emberként üvöltöttük a magyar himnuszt, az valami csoda volt. Nem leszek focirajongó, nem vagyok focimániás, nem vagyok szélsőséges sem, de ott akkor olyan megerősítést kaptam, amire szavak sincsenek. Egyszerűen sírvafakadtam, mert láttam, hogy mindenkinek fenn van a keze, és állnak, és énekelnek, noha dobálnak minket minden létező irányból, mindenféle elképzelhető eszközzel.  
Tehát, ahogy elkezdődött a magyar himnusz, olyan háborús övezet alakult ki, amire szó sincs. Megnéztem a meccset a tévében, és azt figyeltem, hogy a kamera kínos gonddal kerülte el ezeket a helyeket. Hallani a gránátok robbanását, meg egynémely gyanús zajt, de látni semmit sem lehet az egészből. Ott mi a túlélésért küzdöttünk, hogy ne gyújtsanak minket fel.
Tehát az a kérdés, amit feltettél, és örülök, hogy végre valaki egyáltalán feltette ezt a kérdést, hogy minket szó szerint szétcincáltak a beléptető kapuknál, a hajunkba beletúrtak, a zsebeinket kiforgatták, a melltartónkban, bugyinkban, zokninkban kotorásztak, a nyakamnál a pólót kifordította, nincs-e benne valami, akkor ezek az emberek hogyan tudtak egy egész arzenált behozni? Nem kevés felszerelés volt náluk, hiszen gyakorlatilag a kilencven perc azzal ment el, hogy háborúztunk. Petárdák tömkelege, hang-, és fénygránátok, görögtűz, vizes flakonok, és nem is tudom, mi-minden, hiszen nemigen volt időnk nézelődni, helyette védekeztünk, és egymást védtük. De például magyar zászlót is égettek.
Ahogy vége lett a magyar himnusznak, na, akkor végképp elszabadult a pokol. Onnantól a mieink is visszadobtak, megjöttek a rendőrök, ott termettek, és kihangsúlyozom, hogy nagyon korrektek voltak. Minket nem bántottak, egyetlen ujjal sem. Jöttek, bementek az ultrákhoz, és alaposan elverték, kizavarták őket. Rengeteg sérült volt, azt hallottam. Viszont, a következő, ami nagyon felháborít, hogy a román média ezt úgy tálalta, hogy a tavalyi fotókat vágta be, és azokkal bizonygatta, hogy a magyarok támadták meg az ultrákat, pedig ez pont fordítva volt. Kihangsúlyozom, a román rendőrökkel nekünk semmiféle konfliktusunk nem volt. Ha mi támadtunk volna, akkor nem őket verik, és nem őket zavarják ki, igaz? Meg is tapsoltuk őket, amikor az ultrákat olyan vehemens módon kizavarták, hogy csak na! Persze, a magyarokat is hajtották visszafelé a helyükre, de minket nem bántottak, és nem voltak ellenségesek. 
Végül is, ami miatt kicsordult az a bizonyos pohár, az nem más, mint hogy minket állítottak be támadókként, telekürtöltek mindent azzal, hogy a magyar szurkolók kezdték a balhét, noha mondom, ennek a fele sem igaz. És én csak arra szeretnék választ kapni, hogy magyar állampolgárként, sőt, Európai uniós állampolgárként, miért vagyok köteles elviselni két ilyen atrocitást. Mire fel? Hiszen gondoljuk már végig a helyzetet fordítva! Idejön bármely másik uniós tagállamból egy uniós állampolgár, én pedig kiüríttetem a zsebeit, és eldobatom vele az összes apróját, s még meg is taposom. Olyan, világra szóló botrány lenne belőle, hogy csak na! 
További kérdésem. Az az ötvenezer román, akik bent voltak a stadionban, azoknál egy fillér nem volt? Vajon mind az ötvenezret végigmotozták, ahogyan minket, és eldobatták velük az összes aprópénzüket? Ugye, a gránátokról, petárdákról, satöbbiről ne is beszéljünk! Velünk miért bántak úgy, mint a köztörvényes bűnözőkkel, miközben nagyon úgy fest, hogy ők a legegyszerűbb ellenőrzésen sem estek át a kapuknál?
Miért kell nekem szó nélkül tűrnöm, hogy magyar zászlót égetnek a szemem láttára, hogy magyar pénzeket taposnak a porba, amit ráadásul olyan emberekkel dobattak el, akik a kis pénzüket, hogy kijussanak erre a meccsre, fillérenként kuporgatták össze? Némelyik olyan szegény, mint a templom egere, és egyetlen vágya volt kijutni, megnézni ezt a mérkőzést. És négyszáz forintért egy órát dolgozik. És egyszerűen eldobatják vele. Miért? Miért kell ezt háromezer magyar, és háromezer Európai uniós állampolgárnak szótlanul tűrnie? Nagyon szívesen megkérdezném a külügyminiszter urat, hogy a mi érdekünkben miért nem lép fel az Európai Unió? Hiszen háromezer állampolgárát érte atrocitás. Ha ezt Magyarországon egyetlen, más nemzetiségű állampolgárral meg mernénk tenni, nemzetközi botrány lenne belőle. Mi háromezren voltunk, és senki sem áll ki az érdekünkben, senki sem kéri számon, miért aláztak bennünket porba. Mérhetetlenül felbosszant! 
Találkoztunk itt olyannal, aki Angliából jött ide. Jött Budapestre, itt szállt fel velünk a vonatra, és utazott velünk Bukarestbe. Magyar, de Angliából csak azért  jött ide, hogy eljöhessen velünk szurkolni. Voltak közöttünk felvidéki magyarok, ukrajnai magyarok, délvidékiek, egyszóval a történelmi Magyarország egész területéről érkeztünk.
Fortyogok, azóta is. És nem azért, mert négyszer letapiztak, és eldobatták a pénzemet, és mindent, ami nálam volt, hanem azért, mert ugyanakkor nem tették ezt meg a román szurkolókkal, mert védtelenül álltunk, ötvenezer, gyakorlatilag mindenfélékkel felfegyverzett támadóval, és mert nincs ember, aki kiállna az érdekünkben, és annyit mondana legalább, hogy nana! Miért kell nekünk ezt a megaláztatást eltűrni?
Igenis, erre nekem válaszoljon a külügyminiszter, vagy valaki, hogy miért kell nekem magyar állampolgárként, Európai uniós állampolgárként, ezt a megaláztatást végigcsinálnom! Ha Magyarországon egyetlen Európai uniós állampolgárt bármilyen atrocitás ér, akár a legkisebb is, akkor az Unió azonnal kopogtat a fejünkön. Most háromezer Európai uniós állampolgárt ért atrocitás, több százezer forintot raboltak el tőlük, de őértük senki sem áll ki, senki sem emel szót. Ez hogy van? Ezt nem lehet eltűrni már szó nélkül! Itt háromezer embert aláztak porba. Háromezer magyar állampolgárt. Nem szurkolót, dózsást, fradistát, bármit, hanem háromezer Európai uniós állampolgárt. Teljes jogú EU-s állampolgárt. És hagyjuk? Szó nélkül? Miféle nemzeti kormány az, amelyik a szavát sem emeli fel efféle helyzetben?
Nos, a kérdés egyelőre a levegőben lóg. Riportalanyunk annyit mondott még, mindent elkövet, hogy választ kapjon rá. Rajtunk nem múlik!
L. A. Írta: fullank.com
Írta: fullank.com
2014. október 16.
Félrevezetés és diverzió
Tragikus, hogy 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után, az erdélyi és ezen belül a székelyföldi magyarságnak még mindig téves elképzelése van az autonómiáról. Ez nyilván nem a véletlen műve, hanem a román hatalom és a szolgálatában álló titkosszolgálatok ellenünk irányuló tevékenységének a következménye, így próbálják ugyanis megakadályozni, hogy a nemzeti megmaradásunkat biztosító önrendelkezés útjára lépjünk. Éppen ezért a köztudatból sürgősen ki kell küszöbölni az autonómiával és saját helyzetünkkel kapcsolatos hamis értesüléseket.
Ezek egyike például arról tájékoztat, hogy az autonómia megvalósulása esetén nem tudnánk magunkat eltartani. Ez ránk nézve nemcsak megalázó, hanem rendkívül veszélyes megállapítás is, hiszen azt sugallja, hogy konzerváljuk a jelenlegi állapotot, vagyis jobb, ha továbbra is Bukarest gyámsága alatt maradunk. Ugyanakkor a valóságnak sem felel meg, a székely megyék ugyanis jelenleg is jóval többet fizetnek be a központi költségvetésbe, mint amennyit onnan számukra visszaosztanak. Kiszipolyozásunk és kifosztásunk ellenére tehát még mindig mi tartunk el másokat, és nem fordítva. Ez tény, amely a rendelkezésünkre álló adatokkal bármikor bizonyítható.
Le kell szögeznünk továbbá, hogy a félrevezető híresztelésekkel ellentétben, gazdasági fellendülés sem lehetséges autonómia nélkül, mert nemcsak megmaradásunknak, hanem fejlődésünknek is csak sorsunk irányításának kézbevétele teremtheti meg az alapfeltételeit. A helyi nyersanyagforrások kiaknázásának és hasznosításának joga, az általunk befizetett adók méltányos részének helyben maradása és a közösség érdekében történő felhasználása, valamint döntési jog gyakorlása nélkül ugyanis nincs előrelépés, s egy elfogadható életszínvonal megteremtése csak hiú ábránd marad. Ez a megállapítás pedig nemcsak ránk, hanem a románokra is érvényes, hiszen ők is jobban élhetnének, ha nem Bukarestben születnének a helyi közösségeket érintő határozatok.
Ne dőljünk hát be az álhíreknek, és saját képességeinkben bízva, tanuljunk meg újra mankók nélkül járni, hittel küzdeni és meggyőződéssel cselekedni a közösség javára, illetve a magunk érdekében úgy, ahogy ezt egykor őseink is tették.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma