Továbbra is szabadon garázdálkodhatnak a kőröspataki cigánygyerekek
Szabadon garázdálkodhatnak tovább a kőröspataki cigánygyerekek. A rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak nem sikerült állami gondozásba adnia azt a hét kiskorú roma gyereket, akik a nyáron folyamatosan, szó szerint összelopták a környékről a mindennapi betevő falatot.
Amint jelentettük, Kőröspatakon, Árkoson és Kálnokon mindennaposak lettek a betörések a nyár folyamán. Egy falubeli cigány családból a felnőttek Magyarországra mentek, és itthon hagytak hét kiskorú gyereket, a legnagyobb tizennégy év körüli fiú. A minden megélhetési forrást nélkülöző „családnak” enni kellett, ezért rendszeresen megdézsmáltak minden elérhető eledelt. Olyan idős asszonyról is tudunk, akihez tízszer is visszatértek, kiürítették kamráját, hűtőszekrényét, elvittek mindent, ami ehető, de eltakarítottak minden maradékot a viszonylag nagyszámú hétvégi házból is.
A rendőrség többször elkapta őket, de nem járhat el ellenük, mert nem töltötték be a 18. életévüket. Kisgyörgy Sándor polgármester kezdeményezte, hogy adják őket állami gondozásba. Miután gyorsított eljárással végigcsinálták a szociális ankétot, jelentkeztek a gyerekek nagyszülei, és „felelősséget vállaltak” értük.
– Milyen felelősséget? Igaz, hogy van valamennyi nyugdíjuk, de abból nem lehet hét gyereket eltartani. A polgármester csak bohócnak van odatéve, mindenki látja, hogy így tovább fog tartani a fosztogatás, de semmit nem lehet tenni, a törvény őket védi. A rendőrség, a polgármester nem tud csinálni semmit, arra jók, hogy majd legyen, akit szidni, hogy nem tudták megoldani a problémát – dühöng Kisgyörgy.
A település vezetője attól is tart, hogy ez precedenst teremt a faluban, ahol még 800 roma él, sokan hasonló helyzetben. A prefektúrán, elvben, létezik egy részleg, amelynek a romák integrációjával kellene foglalkoznia, de nem működik: évek óta nem találnak munkatársat az iroda vezetésére. Marius Popică kormánymegbízott szerint a korábbi tanácsadói állást referenssé alakították éppen azért, mert az előbbi egyetemi végzettséget feltételezett volna, de így sem kerül senki, aki elfoglalja az egyébként jól megfizetett pozíciót.
A prefektus szerint ez a legnagyobb akadálya annak, hogy komoly romaintegrációs programot dolgozzanak ki. Szerencsés lenne ugyanis, hogy a cigányok problémáival foglalkozó szakember maga is roma származású legyen.
– A legnagyobb baj az, hogy nem találjuk azt a személyt, aki teljesíti a követelményrendszert, ez most már csak középiskolai végzettséget jelentene, és a roma lakosság elfogadja őt – mondja Marius Popică.
Addig is „erőből” próbálnak úrrá lenni a helyzeten, ott, ahol már pattanásig feszült a húr. A prefektus csendőrőrsöket hozna létre, első körben Kézdiszentléleken és Előpatakon. A probléma „csak” annyi, hogy ehhez létszámbővítésre lenne szükség, mert – meglátása szerint – a jelenlegi állomány nem tudná ellátni ezt a feladatot, ezt elérni pedig „igen bonyolult és összetett kihívás”.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Bírósági felügyelet alá helyezték Nagy Zsoltot
Bírósági felügyelet alá helyezték Nagy Zsoltot, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt miniszterét szerdán abban a perben, amelyben első fokon öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
A bírósági felügyelet a büntetőjogban a lakhely (település) elhagyásának és megváltoztatásának tilalmát, bírósági engedélyhez kötését jelenti, valamint azt, hogy a vádlottnak időről időre jelentkeznie kell a bíróságon vagy a rendőrségen.
Az úgynevezett stratégiai privatizációk perében emellett Kerekes Gábor, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke nevére előzetes letartóztatási parancsot bocsátott ki a román legfelső bíróság, miután a bírósági felügyeleti státust megszegve, engedély nélkül hagyta el az országot – közölte a Mediafax hírügynökség. Kerekes ügyvédje azt állította, hogy védencével a bíróság nem közölte a felügyeleti szabályokat, és sürgősen el kellett utaznia Németországba beteg szüleihez, ezért nem jelenhetett meg a szerdai tárgyaláson.
Bírósági felügyelet alá helyezték Codrut Seres volt gazdasági minisztert, valamint az ügy több másik vádlottját is. A volt kormánytagokat és a Credit Suisse First Boston nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég vezetőit abban találták vétkesnek első fokon, hogy 2005-ben és 2006-ban törvénytelenségeket követtek el állami vagy csak részben állami tulajdonú vállalatok privatizációjakor.
A szerdai tárgyaláson az ügyész Nagy Zsolt és Codrut Seres házi őrizetbe helyezését kérte, de a bíróság elutasította ezt a kérést, és bírósági felügyeletet rendelt el ellenük. A fellebbviteli tárgyaláson a bíró bejelentette, hogy az utolsó tárgyalásra november 26-án kerül sor, amikor a vádlottak megtarthatják védőbeszédüket.
Nagy Zsoltot felmentették a hazaárulás vádja alól, de bűnszövetkezetben való részvételért öt évre ítélték tavaly decemberben. Az ügy fővádlottját, a bolgár Sztamen Sztancsev pénzügyi tanácsadót 11 évre ítélték kémkedésért.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Szőcs Géza elnökkel
PEN Club-vezető először Aradon
Tekintve, hogy a Magyar PEN Clubnak egyetlen elnöke sem járt még tudtunkkal Aradon, kihasználtuk a ritka lehetőséget, amikor Faludy György emléktáblájának a Jelen Házban történt leleplezésén részt vett Szőcs Géza, a jelenlegi elnök is.
– Elnök úr, tudomása szerint, járt-e eddig Aradon Magyar PEN Club-elnök?
– A kérdésről nincsenek egyértelmű ismereteim, de nagy valószínűséggel PEN Club-elnöki vagy -főtitkári minőségben magyarországi PEN-vezető nem járt még Aradon. Ez nem zárja ki azt, hogy azok az írók, költők, akik később vagy korábban vezető tisztséget viseltek a budapesti székhelyű PEN-ben, valamikor megfordulhattak a Maros-parti városban. Elnöki minőségében valószínűleg nem járt még itt senki, talán én vagyok az első. Hangsúlyoznunk kell: a magyarországi PEN nem jelenti a magyar PEN-t. Ezelőtt 25 évvel 33 erdélyi magyar író PEN Egyesületet hozott létre a Bécsben élő Szépfalusi István lutheránus lelkipásztor, az ottani Bornemisza Péter Társaság vezetőjének a közvetítésével, menedzselésével. Később a 33 taggal létrehozott erdélyi magyar PEN egyesület beszüntette a tevékenységét, mint olyan. Ezzel kapcsolatban voltak is viszályok, ütköztek bizonyos vélemények, bukaresti, neves román írók is felvetették: mire való Romániában egy román, illetve egy magyar PEN Club, vagyis kettő? Ez a kérdés azóta is, tehát ma is nyitott.
– Ha erdélyi PEN Egyesület nem működik, ki képviselői az itteni magyar írók érdekeit?
– Természetesen, addig is, amíg intézményesül az erdélyi magyar PEN, a Budapesten székelő, anyaországi PEN Club nyilvánvalóan feladatának tekinti a határon túli magyar közösségek, írók érdekeinek a képviselőetét is. Ennek elég sok dokumentuma is maradt az elmúlt évekből, amikor is több nemzetközi fórumon szólaltak fel a budapesti székhelyű PEN vezetői. Példának okáért Benyhe János korábbi PEN-főtitkár vagy Csicsery Rónay Erzsébet elnökségi tag a kisebbségi nyelvhasználathoz fűződő jogok, igények és érdekek szószólóiként. A határon túli írók, költők érdekképviselőete továbbra is elsőrendű feladat számunkra, bárhogy is alakul strukturálisan az egyes PEN Clubok sorsa. A Nemzetközi PEN-nek volt egy, a Száműzött Írók PEN-tagozata, Writers in Exile, amelynek a kommunizmus idején Amerikába vagy Nyugatra száműzött írók, költők voltak a tagjai. Az elnöke egy ideig a magyar Görgey Klára írónő volt.
– Melyek a PEN Clubok fő célkitűzései?
A PEN alapcélkitűzéseihez visszatérve, az esztétikai értékek képviselőete és promoválása mellett tágabb értelemben is meghatározó a bárhol létező PEN Cluboknak a lelkiismereti szabadság, a kifejezési, a véleményszabadság védelme, mint az irodalom számára kardinális értékeké. Az volna a cél, hogy olyan helyzetbe jusson el a világ, és itt a jelentős írásbeli kultúrával rendelkező nemzetekről és államokról beszélünk, ahol nem csak cenzúra nincs, de öncenzúra se legyen. Éppen ezért az írók összefogását, különböző nemzetekhez, vallásokhoz, kultúrákhoz tartozó írók együttes érdekeit célozza a PEN Klub sok-sok programja, igen változatos tevékenysége. Bevallottan törekednek a politikában gerjesztett feszültségeknek a csillapítására, egy olyan, globálisan érvényes közhangulatnak a megteremtésére, amelyben lehetetlenné válik az írók terrorizálása a véleményük, nézeteik, állásfoglalásaik miatt.
Rehabilitálni Wass Albertet
– A Magyar PEN Club tehetne-e valamit a Wass Albert háborús bűnösségét semmissé nyilvánító per újrafelvételéért?
– Wass Alberttel az a helyzet, hogy miután negatív szimbólummá vált a bukaresti propaganda hatására, az életműve még Magyarországon is megosztja az olvasóközönséget. Vannak elvakult hívei, és hasonlóképpen, fanatikus gyűlölői, ellenzői is. Csendesen hozzá kell tennem, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem olvas Wass Albert-műveket, hanem egy politikailag mérgezett közegben áll egyik vagy a másik oldalra különböző vélemények alapján. A kérdés kultúrpolitikaiból belpolitikaivá lett. Wass Albert perújrafelvételének az előmozdítása minden magyar írónak a kötelessége, bármilyen döntés szülessen majd a perben. Mert ha a háborús bűnösségét eredményezné is, az legyen végre kimondva, a közvélekedés ne csak egy roppant kétes minőségű és összetételű, közvetlenül a II. világháborút követő népbírósági tárgyalás konklúzióira szorítkozzon. Tudni kell, hogy eddig az erdélyi magyar jogvédelemnek nem sikerült a perújrafelvételt elérnie. Habár ezzel például Kincses Előd nagyon sokat foglalkozott. Akik viszont minden eszközzel gátolják a perújrafelvételt, nyilván tudják, mit szeretnének elkerülni. Ha biztosak lennének Wass Albert háborús bűnösségében, maguk erőltetnék, hogy azt végre mondja ki egy komolyabb szakmai presztízzsel rendelkező bíróság is. Tudni kell azt is, hogy Wass Alberttel kapcsolatban nemcsak egy egyszerű bírósági eljárás folyt, hanem amikor néhány évvel a háború után amerikai beutazó vízumért folyamodott, az Amerikai Bevándorlási Hatóság szakemberei értesültek a háborús bűnösségi vádról, ezért töviről hegyére átvilágították a személyét és a tevékenységét. Mivel Wass Albert amerikai állampolgárságot kapott, ez azt bizonyítja, hogy a népbírósági ítélet felülvizsgálatra szorul. Jelen pillanatban a Magyar PEN Club Wass Albert rehabilitációjának azért nem tud a zászlóvivője lenni, mert a belpolitikai csatározásoknak a kereszttüzébe kerülne, a magyar–román viszonylatról nem is szólva. Ez tehertétel volna a PEN Clubnak, amit így is érnek támadások a személyem miatt is, mivel nekem is van egy bizonyos közéleti vagy politikai megbízatásom, amit mellesleg tendenciózusan állítanak be. Amikor elnökké választottak, leszögeztem: politikát nem akarok a Clubba bevinni. Amíg elnök vagyok, az ellen fogok fellépni, hogy a számos magyar intézményt szétvető belpolitikai feszültség a PEN Clubot is tönkretegye. Ehhez tartom magam azóta is, ezért soha nem volt olyan helyzet, hogy egy belpolitikai konfliktusban a PEN Club állást foglaljon, noha egyes esetekben sokszor konkrét, világos álláspontom volt. De azt a PEN Club falain kívül tartottam.
– Ezek szerint, a PEN Club semmilyen módon nem óhajt a politikába beavatkozni, de a Wass Albert-per újrafelvételét sem szorgalmazhatja?
– Nem teheti. Attól függetlenül, hogy magam íróként és független gondolkodóként azt tartom, hogy Wass Albert ügyében az egyetlen járható út a perújrafelvétel lehetne.
– Nem értem a rendszerváltás utáni anyaországi kormány álláspontját sem, amivel megtagadta Wass Alberttől a magyar állampolgárságot. Az nagyban hozzájárulhatott az öngyilkosságához is. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?
– Erre magam is hivatkoztam, ez a meggyőződésem. Egyébként csak közvetett bizonyítékaink vannak, mivel ezt az író nem fogalmazta meg szóban vagy írásban. De nem kell hozzá nagy fantázia, hogy beleéljük magunkat egy olyan író lelkiállapotába, aki egész életében magyar íróként határozta meg magát. Egész életében azokért a jogokért próbált tenni, amelyeket örökölt, illetve a neveltetésénél fogva a magyar jogállamiság tiszteletében szolgált, és amely jogok sokak szemében avíttnak, konzervatívnak tűnhetnek, a kelet-európai egész rendezéssel kapcsolatban anakronisztikusak is. Kétségtelen, hogy Wass Albert a magyaroknak nem kért olyan jogokat, illetve előjogokat, amelyekből másokat ki akart volna zárni. A magyar kultúrát szolgálta, az, hogy kirekesztő, xenofób, elfogadhatatlan eszméket szolgált volna, fedezet nélküli állításnak számít. Magam sem ismerem Wass Albert minden leírt sorát, nem ismerem a publicisztikáját, a levelezését vagy a szűkebb körben tartott előadásait. Még ha elő is kerülnének a publicisztikájában olyan elemek, amelyeket manapság erős kritikával lehetne illetni, akkor is az lenne a válasz: őt nem publicistaként kívánjuk megítélni, hanem íróként. Márpedig, ha itt tartunk, kérdem én: született-e valaha is olyan szeretettel, empátiával írt alkotás bármely nép írójától egy másik nép iránt, mint amilyen Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye, amely az egyszerű, havasi román pásztorok iránti legnemesebb szeretettel ábrázolja a világukat? Ha ez a regény románul született volna meg, manapság a román irodalom mioritikus etalonja, egy olyan ikonikus mű lenne, mint a magyar irodalomban az Ábel a rengetegben. Az előítéletes, türelmetlen gondolkodásmód, amely az említett román propaganda miatt áthatja a román kultúra hangadó szereplőit, lehetetlenné tette azt is, hogy ennek a regénynek a román fordítását úgy olvassák, ahogyan kellene, ahogyan tisztességes lenne. Nem a regényt olvasták, hanem az írót meg a fordítót kezdték gyalázni. De kit érdekel az ilyesmi, amikor a legszervezettebb politikai bugyrokban vagyunk kénytelenek létezni.
Bűntény-e Wass Albertet olvasni?
– Manapság Wass Albert azért is aktuális, mert nálunk üldözni kezdik műveinek az olvasóit. Egy tévéadásban szenzációként fitogtatták, hogy valakit tetten értek egy Wass Albert-mű olvasása közben. Ezek szerint bűnténynek számít Wass Albert műveinek az olvasása?
–      Magyarországon, de Romániában is az a borzasztó, hogy a magyar irodalmi tudat alakításában szerepet játszhat egy ellenséges politikai román propaganda. Mindnyájan a foglyaivá lettünk egy erősen barátságtalan, negatívan elfogult, gyűlölködő retorikának, amelyet több mint fél évszázada Bukarestből gerjesztenek. Mi pedig elveszítettük a szuverenitásunkat abban, hogy a saját íróinkat, magunkat megítéljük, és elhelyezzük a saját értékvilágunkban. Mert addig, amíg egy bizonyítatlan háborús bűnösségi vád, valamint a magukból a Wass-művekből kimutathatatlan, retrográd nézetrendszer feltevésében fogalmazzuk meg ellenérzéseinket, általában szövegismeret nélkül, addig az egész borzasztóan infantilis színvonalat mutat. Visszatérve az állampolgárság kérdéséhez: Wass, aki egész életében, írásműveivel, mindazzal, amit csinált, a magyar nemzetet és a magyar irodalmat kívánta szolgálni, hirtelen azzal szembesült, hogy a magyar állam nem tartja őt magyarnak. Az állampolgárság valamelyest életművének az elismerését is jelentette volna, évekkel a rendszerváltás után persze, hogy megrázó élmény volt számára a visszautasítás. Az, hogy nemkívánatos személynek nyilvánították Magyarországon, miközben a demokrácia hazájának számító Amerikában teljes jogú állampolgár lehet, noha neki a magyar állampolgárság alanyi jogon járt volna, teljes lelki összeomlásba sodorhatta. Olyan családból származott, amely a nemzetnek több száz évre visszamenőleg adott kiváló szereplőket. Ha valakinek sem a nyelvismeretével, sem a származásával kapcsolatban nem merülhetett fel kétely, az éppen Wass Albert volt. Az elmondottak értelmében Wass Albertet olvasni nem lehet bűntény. És ne fogalmazzanak meg vele kapcsolatban állásfoglalást, csakis az életművének az ismeretében.
– Köszönöm a beszélgetést, amit abban a reményben zárunk, hogy mégis kerül hivatalos zászlóvivője Wass Albert per-újrafelvételének, rehabilitálásának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Osztják már az egészségügyi kártyát: egyelőre mutatóba
Illetéktelenekhez kerülhetnek személyes adataink, vélik orvosok
A közelmúltban országszerte – Kolozs megyében is – elkezdték az egészségügyi kártyák szétosztását, és bár csak jövőtől vezetik be használatukat, a háziorvosoknak addig működésbe kell helyezniük az új elektronikus adathordozókat.
Kolozs megyében a postának összesen 132 egészségügyi kártyát kell szétosztania, amiből már 30 ezret sikerült eljuttatni a tulajdonosokhoz. Mint máskor is, az elméleti résszel tehát jól állunk, de a gyakorlatba ültetés már nehezebben halad, hiszen a háziorvosok még nem rendelkeznek kártyaleolvasókkal. Mi több, az egészségügyi kártyát újabb tehernek érzik, hiszen használatához elengedhetetlen minden egyes beteg adatainak időszerűsítése, ami töménytelen pluszmunkát és időt igényel, mialatt hanyagolniuk kell a betegellátást. De számos más tisztázatlan kérdés is felmerül az új – elvileg biztonságos – adattároló kapcsán, amelynek bevezetéséhez kétségtelenül rögös út vezet.
Szabadság (Kolozsvár)

Több ezer hektár erdő jár még a nemesi családoknak Maros megyében
Huszonötezer hektár erdő visszaszolgáltatása van még függőben Maros megyében, derül ki a prefektúra adataiból. Ez összesen hét visszaszolgáltatási eljárást jelent, amelyeket a Bánffy, az Éltető és a Farkas családok leszármazottai indítottak.
A visszaigényelt területek többsége a Maros völgyében található. Az eddigi bírósági ítéletek alapján még 8100 hektár erdőt kell visszaadni az örökösöknek.
A Maros megyei prefektúra a nyáron perújrafelvételt kért egy korábban lezárt visszaszolgáltatási ügyben arra hivatkozva, hogy a Bánffy család leszármazottai törvénytelenül kaptak vissza egy 9000 hektáros erdős területet.
A hatóság azt állítja, hogy a valamikori tulajdonos Bánffy Dániel háborús bűnös volt, ezért kobozták el vagyonát, így ezt nem kellett volna visszaadni az örökösöknek. Az ügy következő tárgyalási fordulója október 21-én lesz a szászrégeni bíróságon.
Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár)

Kémügy: törvénytelenül járt el a külügyi hírszerzés?
A Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) megsértette az alkotmány összeférhetetlenségi előírásait, amikor 1997-ben (az elnök állítása szerint) beszervezte az akkor ügyészként dolgozó Victor Pontát, a jelenlegi kormányfőt – állította Traian Băsescu államfő.
Az elnök szerdán este sajtónyilatkozatban szólt hozzá az általa kirobbantott botrány fejleményeihez. Mint ismeretes, az államfő hétfőn este azzal vádolta meg Pontát, hogy 1997 és 2001 között ügyészként a SIE-nek dolgozott, amivel törvényt sértett, mivel a két szerep összeférhetetlen.
Băsescu szerdán a politikai játszmákba való beavatkozással vádolta meg a SIE ideiglenes vezetését, illetve volt igazgatóját, és kijelentette: meg kell erősíteni a titkosszolgálatok felügyeletét, mert azok „visszaélésre hajlamosak”.
Az elnök egyszerű \"karrieristának” nevezte Pontát, aki szerinte csak azért lépett be 27 évesen a SIE-hez, hogy külföldi rendezvényekre utazhasson. Kifejtette: semmi akadálya nem lett volna annak, hogy Ponta feltüntesse önéletrajzában, hogy a hírszerzésnek dolgozott, ha beszervezésével nem sértették volna meg az alkotmányt. Az államfő törvénycikkelyek sorát ajánlotta a sajtó figyelmébe, amelyek szerinte azt támasztják alá, hogy a SIE tevékenysége és aktív állománya ugyan államtitoknak minősül, de a volt ügynökök felfedését a törvény nem tiltotta: ezt szerinte csak Victor Ponta ügynökmúltjának leplezése érdekében, egy szabálytalan kormányhatározattal titkosították. Mint arról beszámoltunk, Ponta hazugságnak nevezte az elnök vádjait.
Băsescu: csak a tolvajoktól vagyok beteg
Cáfolta csütörtökön Traian Băsescu államfő azokat a sajtóhíreket, miszerint súlyos beteg lenne. Az államfő a milánói Európa-Ázsia csúcstalálkozóra való elutazása előtt közölte: csak „a tolvajok teszik beteggé.” A kormányhoz közel álló România TV hírcsatorna szerdán este azt állította, hogy az államfő Parkinson-kórban szenved, kétszer is agyvérzése volt, ami miatt többek között egy bécsi klinikán is.
Az államfő leszögezte: nem történt ilyesmi, és felhatalmazta orvosait, hogy a nyilvánossággal is megosszák az egészségi állapotával kapcsolatos információkat. Az államfői hivatal honlapján később közzé tették az orvosi vizsgálatok eredményét, amelyekből kiderül: alkalmas feladata ellátására.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Figaro házassága: modern és közérthető
Huszonegyedik századi látásmódban került az operakedvelők elé Wolfgang Amadeus Mozart vígoperája, a Figaro házassága a Kolozsvári Magyar Operában, október 9-én. Nem csak a díszlet- és jelmeztervezésben léptünk át jelenünkbe, de a zenében is felcsendültek a 21. századi ember füle számára ismerős dallamok, mint például egy recitativo számozott basszus kíséretébe beleszőtt Nokia-csengőhang is.
Mozart harmadik hegedűversenyének azt a kadenciáját juttatta eszembe, amelyet Gilles Apap értelmezett XXI. századi felfogásban: a hegedűművész a jazztől a magyar csárdásig minden stílusú zenét beleszőtt a kadenciába, hogy utána visszatérjen Mozart zenevilágának sajátos stílusába. Az operában is ehhez hasonló stílszerű, ötletes kísérletet hallhattunk. Öröm volt látni, hogy a fiatal énekes generáció is bátran vállalja a főszerepeket. Kemény munkájuk jutalmát, a vastapsot szerényen, de egyben büszkén fogadták.
Gergely Mária Edith, III éves muzikológus hallgató
Szabadság (Kolozsvár)

Lelket önteni az autonómia-elképzelésbe
„Minden ember, család vagy közösség sikeres szeretne lenni, az ehhez szükséges legfontosabb társadalmi tőke a bizalom. Romániában ma ez az alap hiányzik leginkább az emberi kötelékekből” – jelentette ki csütörtök este Kelemen Hunor szövetségi elnök az Udvarhelyi magyar hangok című pódiumbeszélgetésen.
Az eseményen Nagy Endre rádiós újságíró mellett Antal Lóránt, az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke és Szász Csaba rádiós szerkesztő volt a beszélgetőpartnere.
„Tisztességes munkáért tisztességes jövedelmet, munkahelyeket, megfelelő egészségügyi szolgáltatásokat, versenyképes oktatást akarnak az emberek” – tette hozzá a beszélgetésen az RMDSZ államelnök-jelöltje, aki szerint a társadalomban tapasztalható bizalomhiány gazdasági téren is megmutatkozik, bizalom nélkül pedig az autonómiát sem lehet elképzelni.
„Kitartással és türelemmel kell folytatnunk az erről szóló vitát, az autonómia-statútumot ugyanakkor az intézményes garanciák szempontjából kell megközelítenünk és fiataljainknak is el kell magyaráznunk, hogy miért akarjuk. Figyelmet kell fordítanunk erre, hogy ne vágyódjanak el ebből az országból” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a közelgő választásokon a magyarság szolidaritását, a közösség erejét kell felmutatni, mert akkor nem lehet megkerülni igényeit, törekvéseit.
Antal Lóránt ifjúsági szervezeti elnök szerint sem a regionális, sem a kulturális autonómia mibenléte nem világos a kortársai számára. „Azt szokás mondani, hogy azé az ország, akié a föld. Székelyföldön jól állunk, mert visszakapták az emberek földjeiket, közbirtokosságok alakultak, a gazdák kapják a földalapú támogatást. Kérdés csupán az, hogy miként hasznosíthatjuk ezt a földet a jövőben” – mondta az udvarhelyszéki ifjúság vezetője, és hozzátette: a fiatalokat a közélet nem igazán érdekli, kíváncsivá kell tenni őket, ezt követően pedig érthetővé kell tenni számukra az autonómiát is.
„Nekünk, székelyeknek itthon sokkal könnyebb a helyzetünk, mint a szórványban. Ezért nekünk kell kiharcolnunk és úgy kell kialakítanunk az autonómiát, hogy a többszörösen kisebbségben élő közösségek számára is kedvező legyen. Kollégám szóhasználatával élve: lelket kell öntenünk ebbe az elképzelésbe” – fogalmazott Antal Lóránt.
„Felnőtt egy nemzedék, amelynek már európai szintűek az elvárásai, természetes számára az, hogy a határnál alig kell fékezni. Mások az igényei és ezért erőfeszítést kell tennünk és feltételeket teremtenünk jövőjükhöz a szülőföldön” – mondta Kelemen Hunor, aki szerint a magyarság számára kedvezőtlen lenne egy olyan rossz autonómia-vita, amelyben annak van igaza, aki elég hangosan mondja, hogy a statútum miért nem jó.
"Én sem Karcfalván tanultam meg románul"
A beszélgetésen felmerült a román nyelvtudás kérdése is. „Én sem Karcfalván tanultam meg románul, hanem később, amikor tanulmányimhoz szükségem volt erre. Ahhoz, hogy a székelyföldi gyermekek megtanulják, teljesen más módszerekkel kell tanítani nekik a román nyelvet. Ezt már most el kell kezdeni” – jelentette ki Kelemen Hunor, akinek mondottaihoz Antal Lóránt azzal csatlakozott, hogy akár az autonómiának, az anyanyelvhasználat szükségességének és a román nyelvtudás igényének is ésszerűnek kell lennie, a „fejekben kell megszületnie”.
„Az anyanyelvünk használatát meg kell követelnünk a közhivatalokban, ezzel párhuzamosan pedig meg kell lennie bennünk annak a nyitottságnak is, hogy jól megtanuljunk románul, a saját érdekünkben” – tette hozzá az ifjúsági szervezeti vezető és azt is elmondta: Udvarhelyszéken is le kell építeni az ezzel kapcsolatos előítéleteket.
„Ha az autonómiának nem lenne ilyen erőteljes etnikai színezete, és egyesek nem ismételgetnék folyton azt, hogy ez kizárólag etnikai színezetű lehet, akkor a Bánságban is lennének olyan többségiek, akik ezt felvállalnák. Olyan emberek, akik nem örülnek annak, hogy a térség nem tud fejlődni, haladni a saját lábán, más térségeket kell fenntartania. Ám azok, akik a bánsági autonómiát támogatnák, azt akarnák, amit mi is, tartanak attól, hogy ezt nyíltan felvállalják, mert félnek attól, hogy megbélyegeznék őket” – utalt az előítéletekre Kelemen Hunor és felidézte azt, hogy voltak olyan hangok is, akik őt terroristának, terrorszervezet vezetőjének nevezeték azért, mert bemutatta az RMDSZ autonómia-statútumát.
„Később, egy vita során azt tapasztaltam, hogy enyhül a hangulat, ha észérvekkel állunk elő és türelmesen elmagyarázzuk a céljainkat” – jelentette ki a szövetségi elnök, aki a dél-tiroli modellre utalva lényegi különbségként említette azt, hogy az ott élő közösségek megúszták a kommunizmust. Az RMDSZ államelnök-jelöltje azt is hangsúlyozta, hogy Európában a kisebbségek jogait is szabályozni kellene. „Ha az Unióban fontosnak tartják azt, hogy mekkora legyen az uborka hajlásszöge, akkor – úgy gondolom –, legalább ennyire fontosnak kellene lennie annak a negyvenmilliónyi embernek a sorsa, aki az Unió területén él, és aki más nyelvet beszél, mint ami országa hivatalos nyelve” – mondta Kelemen Hunor az európai kisebbségek igényei szabályozásának szükségességéről. 
maszol/közlemény

Újabb botrány Köröstárkányban
A Fekete-Körös völgyi Köröstárkány (Bihar m.) elrettentő példája a politikai machinációk szülte magyar-magyar ellentétnek, háborúskodásnak, amely még a szorult helyzetben lévő, de jobb sorsra hivatott kis magyar közösségeket is sújtja manapság – dacára annak, hogy több évszázados küzdelmes helytállással sikerült mindeddig példáját adni az önbecsülésnek.
A mára már román beltengerré változott Belényesi-medencében Tárkány az egyetlen olyan község, amelynek a lakossága mindmáig többségében magyar nemzetiségű. Ennek ellenére itt az elmúlt huszonöt évben egyetlen egyszer, 1996-ban sikerült magyar elöljárót választani, de annak megbízatása is csúfosan ért véget négy év múlva. Azóta a megosztottság sorra fialja a botrányokat, s az RMDSZ mindig minden cirkuszban főszerepet játszik. Ez pedig főképp abból adódik, hogy megyei pártszervezet kísérleti terepnek tekinti Köröstárkányt, ahol a fentről érkező utasítások végrehajtásának technikáját gyakorolják – a helyi közösség rovására. Amúgy azt is a nagyváradi tulipános vezérkar dönti el, hogy adott periódusban éppen ki a „jó fiú” Tárkányban, kit kell támogatni vagy ellehetetleníteni, mikor mi történjen a községben, legújabban még azt is, hogy mikor, mit és hogyan ünnepelhetnek, mikor, kire és hogyan emlékezzenek a helybéliek.
Ebben az évben már két „világraszóló” és több kisebb botrányt is sikerült kiprovokálnia a Szabó Ödön parlamenti képviselő „ügyvezette” Bihar megyei RMDSZ-nek, amely itt is, miként újabban szinte mindenütt, a református egyházat is kollaborációra utasította. Ami azért sem váltott ki különösebb önérzeteskedést az egyháziakból, mert már Tárkányban is – mint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület legtöbb eklézsiájában – a Párt és az Egyház szinte egy: a központi, megyei és helyi hatalmat megtestesítő RMDSZ változatos eszközökkel vonta befolyása alá a lelkészeket, presbitériumokat, egyéb egyházi testületeket.
Tavasszal az borzolta fel a kedélyeket Köröstárkányban – és a híradások révén az egész Kárpát-medencében –, hogy a helyi RMDSZ-vezetők az egyháztanáccsal karöltve megakadályozták egy turulszobor kihelyezését az 1919-es vérengzés áldozatainak emlékművére. Holott az eredetileg is egy turulmadaras szoborral volt elképzelve, de amikor másfél évtizede felavatták, akkor még sem a politikai helyzet nem volt kedvező, sem szobor nem állt rendelkezésre. Időközben a Pro Tharkan Egyesület kapott volna egy kétmillió forint értékű bronz turulszobrot, adományként, de az mégsem kerülhetett a helyére, mert kihelyezését a tárkányi RMDSZ-esek az egyháziakkal karöltve megfúrták. Ugyanis a világháborús emlékmű történetesen az egyházközség által betábláztatott zsebkendőnyi telken áll, a templom előtt. 1999. augusztus 15-én avatták fel annak emlékére, hogy nyolcvan évvel korábban a Köröstárkányba bevonuló román félkatonai alakulatok vérfürdőt rendeztek az addig a Székely Hadosztály védelme alatt álló lakosság soraiban. Az ártatlanul meggyilkolt közel száz férfi, nő és gyermek neve ott áll az emlékfalon, amely felerészben a Magyarok Világszövetsége költségén épült meg, a többi pénzt közadakozásból és pályázatokból teremtették elő.
Akkor még az RMDSZ is „tettestársként” tűnt fel, de a román nacionalista sajtókampány és az igazodási kényszer már megosztotta az emlékmű-állítók és emlékezők közösségét. A tulipános fennforgók félelmükben azt hangoztatták, hogy kár felszaggatni a múlt sebeit, így aztán valójában csak az RMDSZ nemzeti-polgári vonulata, az ún. belső ellenzék állt ki maradéktalanul az 1919. április 19-i magyarellenes pogrom áldozatainak és leszármazottainak tisztelete mellett. Csapó I. József szenátor, Patrubány Miklós MVSZ-alelnök, Tőkés László püspök neve fémjelezte az akciót, a végrehajtásban Gábor Ferencnek vannak elévülhetetlen érdemei, aki akkor még helyi RMDSZ-elnökként szállt szembe az akadékoskodókkal. Ő honosította meg Köröstárkányban a nagypénteki megemlékezéseket is, hiszen a tömeggyilkosság a világháború utáni első húsvét szombatján történt. Évről évre lélekmelegítő, öntudaterősítő, közösségformáló tisztelgéseknek volt helye az emlékfal és a mögötte álló református templom, s mivel húsvét mozgóünnep, senkit sem zavart, hogy a megemlékezések nem egy fix dátumhoz kötődnek, hanem a krisztusi áldozat mindenkori évfordulójához. A „Párt” azonban szekularizálni óhajtja ezt is, miként privatizálni az emlékművet, ezúttal is a református egyházközséggel együttműködve. A turulmadár kihelyezését azzal az ürüggyel akadályozták meg tavasszal, hogy a kezdeményező – ugyanaz a Gábor Ferenc, aki az emlékmű felavatását követően már le is vetette az RMDSZ-gúnyát, s manapság egy civil szervezetet vezet – nem kérte a helyi egyházi és tulipános vezetők beleegyezését, ráadásul összeszűrte a levet a Magyar Polgári Párttal is. Most, ősszel pedig az RMDSZ-esek egyszerűen a párt nevére íratták az egész emlékművet! Mondván, hogy már nemcsak az a talpalatnyi hely nem köztulajdon, amin áll s amit bekeríttettek, sőt lakattal le is zártak, hanem maga a műalkotás sem (amit annak idején ők maguk csúfoltak fürdőszobafalnak, mivel nem ők építették). Az építtetők szerint viszont az emlékmű közterületen áll, a falu főutcáján – ami igaz is –, köztulajdon (vagyis az önkormányzat leltárában szerepel) és bárkinek joga van bármikor fejet hajtani előtte.
Ebből kiderül: politikai szembenállásról is beszélhetünk, de a tény az tény: az RMDSZ mindent a magáénak tekint, s ami nem az, arra megpróbálja rátenni a kezét. Az eset súlyosságát tetézi, hogy „hivatalos átiratban” köteleznék a párt emberei a civil lakosságot arra, hogy akkor ünnepeljen és emlékezzen, amikor ők előírják. A köröstárkányiak például ne minden év nagypéntekén, a keresztény hagyományt is ápolva, hanem mindig csak április 19-én, a polgári időszámítás szerinti pogrom-évfordulón. Mert csak akkor veszik majd le a lakatot az elkerített emlékmű kapujáról…
Időközben a botrányt azzal próbálják csillapítani az RMDSZ szószólói, hogy ők csak a köz érdekében és a román törvények alapján vették a nevükre a tárkányi emlékművet, a lakat meg nem is az övék. Sőt a fejléces, pecsétes papír sem, nem is beszélve a pártutasításról, amivel kisajátították az emlékezés és tisztelgés jogát.
itthon.ma

Neptun újratöltve?
A neptuni tárgyalás felemlegetését az érintettek és támogatóik előszeretettel nevezik lerágott csontnak, s iróniával próbálják élét venni a megalapozott bírálatnak. Dacára annak, hogy ma már közöttük is akad, aki nyíltan elismeri, hogy az RMDSZ által 1996 óta folytatott politika Neptun szellemében történik. Magyarán: a neptuni tárgyalásról folyó mába nyúló vita valójában a közel két évtizede folytatott RMDSZ politika legfőbb elvi és taktikai kérdéseiről szól.
Kirakat és tényhamisítás
Az emlékezetes tárgyalás óta lassan már több idő eltelt, mint a két világháború között, felnőtt egy egész generáció, így talán nem haszontalan röviden összefoglalni az akkor történteket. Egy amerikai civil szervezet, a Project On Ethnic Relations (PER) kezdeményezésére tárgyalássorozatra került sor a kormányon levő, nyíltan magyarellenes román kommunista utódpárt és az erdélyi magyarság képviselői között. A kezdeményezés – miközben semmi érdemi gesztust nem tett az irányunkban – Románia európai tanácsi felvétele előtt alkalmat adott a hatalomnak arra, hogy kisebbségbarát, demokratikus színben tetszelegjen a Nyugat előtt. A tárgyaláson részt vevő RMDSZ-politikusok, Borbély László, Frunda György és Tokay György partnerek voltak a hamis látszatkeltésben, és nyilvánvaló módon nem képviselőték az RMDSZ autonómia-követeléseit. Belső források szerint a tárgyalás tényleges tétje az RMDSZ 1996-os kormányba emelése volt, ami később meg is történt, igaz, a másik politikai garnitúra oldalán.
Bármiről is tárgyaltak 1993 tavaszán Gerzenseeben és ugyanazon év júliusában Neptunban, súlyosan sértette az erdélyi magyarság érdekeit. Akárcsak az, hogy a világsajtóban több híradás is úgy jelenhetett meg a román hatalom engedékenységéről, toleranciájáról, hogy annak semmiféle valós alapja nem volt. Elég, ha csak a szalagcímeket említjük, annál is inkább, hogy a legtöbb emberben csak azok maradnak meg: „Románia kezdeményező lépéseket tesz a magyar kisebbség felé” (David B. Ottoway, Washington Post, 1993. április 3.); „Románok és magyarok építik a kölcsönös bizalmat” (David Binder, New York Times, 1993. július 20.). (Mindkét írás teljes fordítása olvasható a tavaly kiadott A Neptun-gate című kötetben.) Tőkés László Az RMDSZ PERe című írásában csokorba gyűjtötte a nemzetközi sajtóban a Neptun nevével fémjelzett tárgyalássorozat kapcsán megjelent híradásokat. Hadd idézzünk néhány részletet annak érzékeltetésére, mennyire jól jött a román hatalomnak a neptuni trió aktív közreműködésével biztosított ingyenreklám: „Az etnikai feszültségek enyhítése” (Plain Dealer) „a nagy létszámú romániai magyar kisebbség sorsán javítani hivatott, meglepetést jelentő egyezség született Neptunon” (George Stein, München); „A románok és a magyar kisebbség megegyezett a jogok kiszélesítésében”; „A hivatalosságok beleegyeztek a kisebbségi jogok javításába” (New York Times). Utóbbi még súlyosabb tényhamisítás.
Befeketítők
Miközben a neptuniak nem képviselőték az RMDSZ hivatalos programjának legfőbb követelését, megengedték maguknak, hogy befeketítsék és rágalmazzák a következetes autonomistákat. Cikkében David B. Ottoway idézi Tokay Györgyöt, aki így szólt Tőkés Lászlóról: „Tőkés pap, biblikusan gondolkozik és néha apokaliptikus látomásai vannak. Hibázik.” Az eltelt húsz év alatt négyszázezer lélekkel lettünk kevesebben. Hogy is állunk az apokaliptikus látomásokkal? Sajnos inkább Kasszandrát kellene emlegetnünk Tőkés László „látomásai” kapcsán. Ahogy egy székely híve másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazta egy fórumon: „Tőkés Lászlónak soha nincs igaza, neki mindig csak igaza volt”. Közösségünk negyedének eltűnéséről beszélünk, tíz közepes székelyföldi város lakosságáról.
Az RMDSZ hivatalos politikája azóta is változatlan. Kifelé kormányzati szinten vagy protokollumok útján hitelesíti a román hatalmat, Markó Béla által is elismerten feladva az önálló külpolitikát, aktívan segédkezve a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának terjesztéséhez. Ez a politika – miként Markó Béla rámutatott tavalyi Élet és Irodalombeli esszéjében – valóban összeegyeztethetetlen a Székelyek Nagy Menetelésével. Ez a politika az autonómiát csak hivatkozási alapként használja, és mellőzi a nyomáskifejtő konfrontatív eszközöket. Ily módon a lényeget, a sorsunkat alapvetően befolyásoló, az önrendelkezést és autonómiát illető kérdések szükségszerűen kudarcra vannak ítélve.
Vissza a kezdetekhez
A PER ismét aktivizálódni készül a román–magyar viszony kezelésében. Már nyugdíjba vonult vezetője, Allen Kassof elismerte, a húsz év alatt elért eredmények gyakorlatba ültetésével gond van és „többre van szükség”. Mindez mérsékelt reményekre jogosít fel. Most más a helyzet, mint 1993-ban. Most a tárgyalásokon lényegében nincs mit veszítenünk, a román hatalmi rendszer stabilizálódott, külpolitikai síkon elérte, amit akart, elnyerte a magyarság támogatását az unióba való belépéshez, nemzetközi szinten már a kommunista utódpártot sem tekintik szalonképtelennek, világhatalmi tényezők visszhangozzák a román propagandaszólamokat a hazai kisebbségpolitika toleranciájáról és mintaértékéről. Nincs mit veszítenünk, hiszen az, ami Neptunban botrány volt – a hamis látszatteremtés, a román nemzetstratégiai érdekek kiszolgálása –, lassan két évtizede hivatalos RMDSZ-politikának számít. Ezen rontani már nem lehet.
Viszont nyerhetünk. Sőt, lehetne e tárgyalás akár fordulópont is az erdélyi magyar érdekképviselőetben, ha az RMDSZ vezetői úgy döntenének, hogy a továbbiakban a közösségi érdekek képezik politikájuk zsinórmértékét, nem pedig a klikkérdek. Nem kétséges: kevés erre az esély. De akinek tényleges célja az autonómia kivívása, mindenkoron kötelessége felmutatni a követendő utat. No meg a hajlandóságot arra, hogy még az autonómia ügyét megszámlálhatatlan alkalommal eláruló RMDSZ-szel is készek a magyar érdekek mentén történő, elvi alapú együttműködésre. Ha Kelemen Hunor komolyan gondolta mindazt, amit kampánynyitó beszédében mondott, ha az RMDSZ tényleges célja a háromszintű autonómia megteremtése, akár tabudöntögetés árán – mert, ugyebár, „tulajdonosai vagyunk ennek az országnak és nem albérlői” –, itt az alkalom ennek bizonyítására. Hic Rodos, hic salta!
A tárgyalások érdemi voltához viszont elengedhetetlen, hogy a magyar delegáció a teljes erdélyi magyar közösséget képviselője. Ehhez össze kellene hívni az erdélyi magyar egyeztető kerekasztalt, konzultálni kell az erdélyi magyar egyházakkal is. Ki kell alakítani a közös magyar álláspontot az autonómia ügyében, és azt következetesen képviselőni a készülő tárgyalásokon.
Az RMDSZ és a kormányerők tárgyalásához nincs szükség a PER-re, Neptunban olyan jól összemelegedtek az illetékesek, hogy az elmúlt húsz évben jószerivel el sem engedték egymás kezét. A neptuni hármak a maguk oldalára állították a korábban az egyensúlyozás látszatára még ügyelő Markó Bélát, és 1996 késő ősze óta együtt diktálják az irányt. Érdekes fordulata lenne a sorsnak, ha ott érne véget e szomorú korszak, ahol kezdődött: Neptunban.
Csak ügyszeretet, következetesség, s az adott szó betartása kellene hozzá.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

KIFO HÍRLEVÉL I. évf. 241. szám - Hozzászólás Ambrus Attila: Lehet-e a globális érdek magyar? c. írásához
István Fülöp
Kiemelt hozzászóló, Babes-Bolyai Tudományegyetem
Na, álljunk meg egy pillanatra!
Az szép, hogy a szerző szinte szóról szóra idézi az SZNT közleményét, ha már a maszol (Új Magyar Szó) eddig elhallgatta.
Az ellenben gáz, ahogy manipulálni próbál.
Elsősorban a FPER nem egy amerikai alapítvány, hanem a nagy manipulátor Hrebengiuc által létrehozott szervezet, a célja csak a nép megtévesztése.
Másodsorban a kisebbségi jogok biztosítása nem lehet belügy, bármennyire akarja azt Hrebengiuc és magyar hangja Ambrus Attila. Az alapszerződés világosan kimondja, hogy nem az. Aki onnan vissza akar lépni, az a magyarok nyílt ellensége.
Harmadsorban: az autonómia egy teljesen reális igény, amit nem azért hangoztatunk, hogy valaki kevesebbet bár vessenek ide nekünk a románok! Azért kérjük, mert azt akarjuk, s aki a nevünkben annál kevesebbről merészel egyezkedni, az nemzetáruló, utolsó gazember. Ez legyen világos. (ÚMSZ)
Ágoston András:
Beismerés
Néhány napja Hírlevelünkben (235. szám, 2014. október 9.) megállapítottuk: a „PER a szocialista Jugoszlávia felbomlása során elsősorban a stabilitás megteremtését, illetve megtartását célozta meg”. Utaltunk arra is, hogy ez a Neptun II. Allen Kassof részvételével – lévén, hogy ez nem globális érdek – autonómiát nem eredményezhet.
Ambrus Attila, a Magyar Szó brassói tudóstója a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) napilapjában az Új Magyar Szóban ezt a vélekedést megerősíti. Senki se reménykedjen, így a szerző, hogy akár az FPER el tudja hozni az autonómiát vagy hivatalossá tudja tenni a magyar nyelvet Romániában, de számos létező jog alkalmazását, újabb jogok biztosítását, a regionális nyelv elfogadását és talán még a magas fokú decentralizációt is ki tudja csikarni. Természetesen globális érdekből”. S az RMDSZ eszmei platformján állva felteszi a kérdést: De ez miért zavarna minket?
Hát ez az. A beismerés, ami zavar minket autonómiakövetelőket. De nem azért, mert Ambrus Attila ettől elérő véleményt ad közre. Ez szíve joga.
Az ellen sem tehetünk semmit, ha egy PER-szerű nagy, globalizációt szorgalmazó nemzetközi szervezet romániai fiókja, a PER nyugdíjas vezetőjével együtt, az autonómiával szemben a stabilitást, konkrétan, a régió (kikényszerített) nyugalmát részesíti előnyben.Mert így véli meghaladni a trianoni traumát. S ennek érdekében cselekszik.
De akkor, mi a teendőnk?
Látnunk kell, hogy a román politikai elit és a nemzetköziek kiválasztott partnere az RMDSZ. Semmiképpen nem lehet hát feladatunk, hogy olyan szekér után szaladjunk, amely nem vesz fel bennünket. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi jogok biztosítása elvileg nem belügy, de kérdés, érdemes-e ezen vitatkozni egy ilyen erőspartnerrel? A NEPTUN II. egyeztetés folyamatába nem kapcsolódhatunk be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit.
A dolgunk az, hogy a tényleges autonómiáért folytatott küzdelmet ne adjuk fel. A magyar miniszterelnök beiktatását követően vállalta ezt a küzdelmet. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) azokkal a kisebbségi erőkkel, amelyekkel lehet, egyességre kell jutnunk, s az autonómiára vonatkozó nemzeti minimumot autonómiamodellbe sűrítve, nemzeti követelésünket meg kell jelenítenünk a nemzetközi politikai színtéren.
Nincs mire várni. Ha valaki nem vette volna észre, megkezdődött harc az autonómiát mellőző, együttműködésre hajlandó magyar politikai elitek integrálásáért. Erdélyben az RMDSZ, a Felvidéken a Most-Híd, a Vajdaságban pedig a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a célpont.
Ez a reális helyzet, melynek felismerése, tudatosítása nélkül nincs esélyünk tovább lépni.
A nemzeti feladatunk az, hogy a nemzetközi porondon is bebizonyítsuk, a valóban stabil társadalomfejlődés tájainkon feltételezi a kisebbségi, a magyar autonómiát.
vmdp.org.rs/index –

Diakónia Zágonban
Ünnepélyesen megnyitották tegnap Zágonban a Diakónia Alapítvány helyi kirendeltségét. Az idős- és beteggondozást nyújtó iroda az orvosi rendelő épületében, egyelőre egy alkalmazottal működik. Személygépkocsi is rendelkezésre áll, így nemcsak zágoni, hanem papolci rászorulókon is segíthetnek. Az előzetes becslések szerint a községben 40–50 személy szorul segítségre.
Megnyitóbeszédében Kis József polgármester azt mondta: Zágon mindig élen jár az új megvalósításokban, s bár a Diakónia szolgálatának honosításával kissé elmaradtak, de pótolják a hátrányt. Az elöljáró mindenkit biztosított: nem lesz gond az új intézmény finanszírozásával, akár helyi forrásokból is előteremtik a pénzt.
A Diakónia Keresztyén Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület Szeretetszolgálatának tevékenységét Tóth Anna, a megyei szervezet vezetője ismertette. 2002-ben indult a szolgálat, református szervezet koordinálja, de hovatartozástól függetlenül minden rászorulón segítenek. Kovászna megyében ma már 54 településen dolgoznak, ebből három város. Alapápolást nyújtanak olyan személyeknek, akik nem tudnak gondoskodni magukról, orvosi szolgáltatással, kezelésekkel segítenek egészségügyi asszisztensek együttműködésben a családorvosokkal. Közösségi szolgáltatást végeznek, vizet, fát hordanak be, recepteket, gyógyszert váltanak ki, kapcsolatot tartanak az önkormányzatokkal, orvosokkal, bevásárlásban segítenek, szükség esetén ágyneműt, pizsamát biztosítanak. Mosodát is működtetnek, segédeszközöket (mankókat, tolókocsit, speciális ágyat, járókeretet) kölcsönöznek.
A zágoni irodát a papolci Veres Jolán vezeti, napi nyolcórás alkalmazásban. Örvend, hogy elkezdheti a munkát, bízik a közösségi összefogás erejében – hangoztatta a megnyitón. Ördög-Gyárfás Lajos, az alapítvány kuratóriumának elnöke saját tapasztalatát osztotta meg: egyszer mindenki saját bőrén érezheti a szolgálat szükségességét. Márton Árpád képviselő szerint az egyházi vagyonok visszaszolgáltatása hozzájárult ahhoz, hogy a felekezetek szociális kérdések megoldásában is szerepet vállalhassanak. A jelen lévő lelkészek is méltatták a szolgálat beindulását, támogatásukról biztosították a működtetőket. Beszédében Hölgyesi Pál Zsolt plébános megfogalmazta a szeretetszolgálat lényegét: szabadon, örömmel, szeretettel fordulni a beteghez, rászorulóhoz. Tamás Sándor megyeitanács-elnök az összefogás fontosságát hangsúlyozta. Szeretetszolgálat, önzetlenség, felbecsülhetetlen munka, az erőfeszítés mellett szükséges az együttműködés. A megyeháza évi 300 ezer lejjel támogatja a hasonló szolgálatokat, jövőben 20 százalékkal növelik a keretet – jelentette be.
A létesítmény megáldása, az avatószalag elvágása után a jelenlévők szemrevehették a Diakónia új kirendeltségét. Az ünnepet szeretetvendégség zárta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha elmentetek...
Szomorú írás: de ha elmentetek, hát el. Hát elmentek. Ha el, hát el. B. elment: válogatott csapatkapitány volt. K. elment: kávéházai voltak, és jó ember volt. S. is elment: tanár volt, nevelő, és elment. L. is elment: sportoló volt, bajnok és jó barát. Sz. is elment, M. is elment, ha elmentek, hát elmentek. Barátaim. És még sokan mások. Barátnőim is.
Nem messze, csak ide Londonba, Brüsszelbe, Hamburgba, Melbournebe, Calgaryba. Aki csak az Anyaországba ment – mondjátok, Barátaim, nektek mitől Anya, ha elmentetek? –, azokkal még köszönünk néha. Mégis közelebb van. Pedig oda is elmentetek, sokan. Néha szeretnék az egészségetekre inni, koccintani.
De kivel? Vagyunk még páran. Még. De úgy valahogy, hogy aki van, az sincs. Aki itthon maradt, van még egy kis birodalom, rendszerint falun, talán ez a jövő. Ott még meg lehet élni. Talán. Még. Velük ritkán találkozom, olyankor koccintok. Rátok is, akik elmentetek. Amíg emlékezünk rátok. Még. De lassan már egymásra sem. Nézem ezt a kicsi várost itt, a Kárpátok kanyarjában, ezt szerettük, itt éltünk, itt élünk páran, nélkületek. Még. Nekem még van egy falatnyi hazám itt. Egy kicsi szerkesztőség, egy kicsi kávéház. Olyan, amilyen: de itt vagyok vele. És néha Rátok gondolok, akik elmentetek: és nem tudom, kinek volt igaza. Bi­zonyosan megvolt rá minden okotok. Bizonyosan jobban éltek most. És bizonyos vagyok benne: nem éltek jobban. Aki a nélkülözés elől menekül el, abban megmarad a nélkülözés alakú űr. Lehetnek új barátok, lehet font, dollár, euró és jen: soha nem szabadultok a haza képzete elől. Nehéz és kissé közhelyes ez a mondat: de ismerlek Benneteket: még. Még. Ti nagyon jól tudjátok, mert ezért mentetek el: aki itthon maradt, annak nehezebb. És persze könnyebb is, mert itthon van. Igen, én is gyáva voltam, naiv, kényelmes: mert itthon maradtam, és most itt ülök néha a Petőfi utcában, és vasárnaponként már annak örülök, ha Mariusszal és Liviuval kávézom: mert jó emberek, csak éppen nem a sajátjaim. De jó velük itthon, mert itthon vagyok: még. Még. Nélkületek már nem sokáig. Mert amikor elmentetek, nemcsak magatok jobbik felét hagytátok el: hanem minket is. Engem is. A sok „engemet”, akiket fel lehet hívni telefonon, egyre ritkábban: de néha-néha mégis. Még. De ez nem szemrehányás, és nem is önfelmentés. Könnyű volna erre kihegyezni a dolgokat, és valami frappáns befejezést adni ennek az írásnak, amiről magam sem tudom, mi az: meg tudnám tenni, íróember vagyok. Még. De nem. Együtt éltem, együtt ittam, együtt ettem és együtt laktam Veletek. Még mindig hiányoztok. Még. Hiányoznak a barátok, a harcostársak, kissé megvisel az, hogy lassan még van amiért, de nincs akiért harcolni. Most már fontosabb a feleségem, a macskám és az eltett vegyes savanyúság, mert ezek, amiben feltétlenül megbízhatok. Egyelőre. Még. Vagy már.
György Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Próbálok Csiki Lászlóra emlékezni
Aki a magyar folyóiratok rendszeres olvasója vagy csak forgatója, talán észrevette, hogy régóta hiányzik egy név. Egy szerző neve, aki költő, próza- és drámaíróként, forgatókönyvek szerzőjeként él a köztudatban, de aki recenziók, jegyzetek, riportok, kisesszék százait írta.
Próbálok a hetven éve született Csiki Lászlóra emlékezni, aki már hat esztendeje hiányzik közülünk, s eszembe jut, ha most azt mondhatnám neki, több mint négy évtizedet visszaugorva az időben, hogy éppen őt akarom felidézni, bizonyára azt kérdezné, hogy meg tudom-e határozni az emlékezést. Nem kötekedésből tenné, csak azért, mert örökkön kételkedő volt, az a vitázó fajta, aki nem érvel, hanem visszakérdez.
Hallom gyermekkora városából hozott székelyes kiejtését, s bár az idő múlásával kopott valamicskét beszédének összetéveszthetetlenül erős, Háromszéket feledni soha nem tudó zenéje, azért még így is hangmelléklete lehetne egy nyelvjárás-tudományi dolgozatnak. − Meg lehet idézni torzítás nélkül a valóságot? Egyáltalán, mi is az emlékezés? – kérdezné, s én összeszedve gondolataimat, s félve, hogy ne kérdezzen rá külön-külön is félmondataim részleteire, talán azt felelném: − Azt hiszem, az emlékező felidézést nem kell tudományosan meghatároznom. Sűrítve, képien jelennek meg a voltak. A holtak hangja talán megszelídül, talán csak foszlányaiban idézhető fel, de a hangsúly, a hangszín úgy tapad a képhez, mint zamathoz az illat... És okoskodnék, ahogy mifelénk, Erdélyben mondanák, bölcsködnék. (Lám-lám, olyan rég nem használtam ezt a szót, hogy ízlelgetnem kell. Be kell hatolnom értelmébe, megfejtve egyszersmind azt a titkot is, vajon az erdélyi ember miért használja a filozofálni – magyarul bölcselkedni – igét pejoratív értelemben?) De nincs Csiki Laci, hogy rákérdezzen kérdésemre, s eszembe jut, hogy kolozsvári egyetemistaéveink elején, ifjúságunk bandázó korában, aztán a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, Erdély akkori legjobb hetilapjánál újdondász korszakunkban már észre kellett volna vennem, hogy véleményre az ellenvélemény tromfját mindig mandzsettájában hordozó barátom nem humorizál, nem hamiskártyás.
Ezek örökös, talán örökölt magányának, társtalan életének trükkjei voltak. Magányos volt élete hatvannégy évében s halálában is. Olyan volt személyisége, mint a gerinc helyett vázát hordozó csiga házának gyöngyházfényű belseje. Ki kellett költöznie párhuzamos létünkből, hogy tisztán láthassam, nem jelzőtűzrakó volt. Amit fénynek véltem, az szivárványos jellemének ragyogása volt.
Nehéz róla írni. Szinte lehetetlenné teszi, hogy életünk színhelyváltozásai is párhuzamosan azonosak. Kolozsvár után mindketten Sepsiszentgyörgyre, aztán onnan még ugyanabban az évben Bukarestbe és ismét Kolozsvárra költöztünk, hogy néhány napos különbséggel Pesten folytassuk az életet. Kiről is írjak? A barátról, a pályatársról? Vagy esetleg arról, aki a Kriterion Könyvkiadónál verseim, novelláim szerkesztője volt? Nem is csak barátként viselkedett. A néhány hónapnyi korkülönbség miatt ő, az egyke, a nagyobb testvér, a báty szerepében próbált védeni. Amikor megtudta, hogy nősülni akarok (mert rossz véleménnyel volt a művészek közötti házasságokról), átutazott Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre, hogy figyelmeztesse ekkor már híres színésznő menyasszonyomat: – Velem gyűlik meg a bajod, ha Attilát bántani mered. (De ne intimpistáskodjak, intene le, ha beleolvashatna ezekbe a sorokba.) Csiki Lászlóról nem tudok úgy beszélni, mintha idegen lenne, felülemelkedve érzelmeken, hideg fejjel méricskélve a szavakat. Szeretném megfejteni a titkot, Őt, aki már nincs, de kevés mindaz, amit tudhattam róla. Úgy, ahogy térképész a Földet méretarányos térképként mutatja, nem tudnám leírni. Mert ha van valamilyen lépték, az csak 1/1 lehetne: Csiki László/Csiki Lacihoz mérve. Bele­írni gyermekkora vándoréveit, ahogy tanítónő édesanyja munkahelyeit követve belakja Csík és Háromszék falvait, hogy aztán felnőttként se lelje helyét a világban.
Család, barátok, pályatársak között élve, mintha csak a szavakban bízott volna. A leírt szavak hitelében. A magánya örökre megfejthetetlen. Személyes ügyek című verse talán kulcs lehetne életéhez, de az az érzésem, hogy van egy kulcsom, csak éppen nem tudom, hol van az a Csiki László nevű ajtó, amelyiket kinyitná: S magányodban vígságig vigasztal, / mint egy jól elénekelt panaszdal, / hogy bírtad mostanáig hanggal, / mindig újra, de sohase elölről, / és telik még lélekből, erőből. Olyan képtelenül nehéz beszélni róla, mintha fogalmazásórán azt a feladatot adná a tanító néni első elemista korunkban, hogy írjunk a zenéről, vagy mintha egy vak embernek kellene elmagyaráznom Munkácsy és Csontváry stílusának különbözőségét.
Talán versben könnyebben tudnék róla szólani, mint ahogy ő sem írt hosszú elemző önéletrajzokat magáról, s ha már versről van szó, álljon itt közel negyven éve írott, Balassi című versének néhány sora annak példázatára, amit mondtam: De költő nem voltam, én csak énekeltem, / volt, ki a beszédet jobban tudta nálam. / Semmim sem volt, hát szabadnak kellett lenni, / de ha kellett – és kellett −, a harcot álltam.
VÁRI ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A MOGYE oktatóival és diákjaival egyeztettek RMDSZ-es politikusok
Az elmúlt egy év történéseiről, a szükséges szakmai, közigazgatási és politikai lépésekről egyeztettek az RMDSZ politikusai a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE ) oktatóival és diákjaival október 17-én.
A tanácskozáson Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla szenátor, Borbély László politikai alelnök, Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke és Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere vett részt, és arra ösztönözte az esemény résztvevőit, hogy jelöljék meg azokat az eszközöket, intézkedéseket, amelyek rövid és hosszú távon szükségesek ahhoz, hogy a MOGYE-én megerősödjön a magyar nyelvű oktatás.
„A törvény betartásának szükségessége mellett, melyek azok az eszközök, lépések, amelyekre – az egyetemi autonómia figyelembevételével – szükség van a magyar nyelvű oktatás megerősítése érdekében. A választások utáni új helyzetben tudnunk kell, hogy politikai szinten milyen lépéseket tekintenek fontosnak, ezeket kell közösen előkészítenünk” – mondta az egyetemi oktatóknak Kelemen Hunor szövetségi elnök, azt is hozzátéve, hogy az idei beiskolázáskor 15-15 állami helyet sikerült kieszközölni az oktatási minisztériumtól, ám a tűzoltás mellett a perspektívák meghatározása is elengedhetetlen.
Dr. Szabó Béla, a magyar tagozat vezetője arra emlékeztetett, hogy 2014-ben a tanárok azért vonultak ki az egyetem vezetői struktúráiból, mert az oktatási törvény be nem tartása mellett azt a hétpontos megállapodást sem tartották tiszteletben, amely a magyar és a román tagozat közötti együttműködést szabályozta volna. Az orvosprofesszor azt is hozzátette: az egyetemen kialakultak azok az ellenszelek, amelyeknek központi politikai támogatottságuk is van, ugyanakkor az egyetem jelenlegi vezetése részéről nem várható az álláspont megváltoztatása. A helyzet romlása abban is tapasztalható, hogy fizetéses helyekre csak román diákok jutottak be, a tanári állások esetén még utólag is változtattak a szabályokon. „Intézményes garanciákat kell szereznünk, létre kell hoznunk egy önálló struktúrát, mert ez a mindennapos harc felőrli a magyar oktatást” – hangsúlyozta dr. Szabó Béla.
„Az utóbbi időben gyakran kétségbeesünk, elszomorodunk, és úgy érezzük, hogy végünk van. Nekünk ki kell lépnünk ebből a hangulatból és pontosan tudnunk kell, hogy kinek és mi a dolga ahhoz, hogy változtatni tudjunk a kialakult helyzeten. Ez az egyetem a miénk is. Nem vonulhatunk ki abból az intézményből, amely megteremtette Erdélyben a magyar orvosi szakoktatás hagyományát” – mondta Markó Béla az oktatókkal való találkozón.
Dr. Mártha Orsolya az utánpótlás kérdésére hívta fel a figyelmet. A tanároknak meg kell találniuk és támogatniuk kell azokat a diákokat, akiket az oktatásra érdemesnek találnak, ugyanakkor tájékoztatniuk kell őket a szakképzés lehetőségeiről és szabályairól, hogy ne fogjon ki rajtuk a rendszer. „Tudományos lépéseket kell tennünk ügyünk érdekében, vissza kell hoznunk az optimizmust és félre kell tennünk a sértődéseket” – fogalmazott dr. Mártha Orsolya.
„Az oktatási törvényt alkalmazni kell, amint azt a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is tették. Nekünk meg közös nevezőre kell jutnunk ahhoz, hogy ezt az ügyet előre tudjuk mozdítani” – mondta a szövetségi elnök a MOGYE diáksága képviselőinek, Tubák Nimródnak, Dudás Csabának és Gáspár Szilveszternek.
„Fontosnak tartom az oktatói utánpótlás kérdésének megoldását, ki kell nevelni az új tanárnemzedéket és bátorítani kell az ehhez szükséges szakképesítés megszerzésére. Ugyanakkor a tanáraitokkal közösen meg kellene jelölnötök azokat a feladatokat, amelyekben a politikum részéről vártok támogatást. Arra is kérünk benneteket, hogy ha valahol úgy látjátok, hogy sérülnek a jogaitok, azonnal jelezzétek azt az RMDSZ helyi és országos vezetőinek, hogy tudjunk segíteni” – tette hozzá a találkozón Borbély László politikai alelnök.
Felfokozott hangulat uralkodott el az egyetemen, amelynek eredménye abban is megmutatkozik, hogy az elsőéves diákok száma csökkent. A helyzet orvoslására a magyar karon belüli szolidaritásra van szükség, az egyensúlyállapot visszaállítására és arra, hogy a magyar és román orvosi és gyógyszerész szakképzés visszanyerje egyenlő rangját, mert jelenleg súlyeltoldódás tapasztalható a román nyelvű szakképzés irányába. „Az elvándorlás problémája is jelentős a magyar diákok körében, és azt is érdemes kihangsúlyozni, hogy az önálló magyar kar amúgy is kétnyelvű lenne” – mondták a diákok a találkozón, hozzátéve azt, hogy az egyetemi hallgatóknak az intézménnyel kötött szerződésének szövegében is vannak olyan homályos megfogalmazások, amelyek miatt diáktársaik vonakodnak az aláírástól.
Markó Béla a diákok mondottaihoz hozzáfűzte: a megnyugtató megoldás az volna, ha az állami és fizetéses helyeket az egyetem egyenlő módon osztaná le a magyar és román tagozat között, a szakmai gyakorlat is külön zajlana, mert csak ebben az esetben biztosítható a kétnyelvű szakképzés, hiszen a magyar diákok mindkét nyelvet ismerik. (közlemény)
Transindex.ro

A példamutató Gábor Áron
Könyvbemutatóval egybekötött konferencián értekeztek helyi és magyarországi történészek, művészettörténészek Gábor Áron életéről, tetteiről, az ágyúöntés technikájáról, a székely hős emlékére emelt szobrokról, emlékművekről szombat délelőtt Sepsiszentgyörgyön. A megyei tanács által kezdeményezett Gábor Áron Emlékév részeként zajlott esemény helyszínéül nem véletlenül választották a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termét: emitt hangzott el, hogy lészen ágyú – hangsúlyozták többen is a konferencia nyitányában.
Köszöntőbeszédében Demeter László történész rámutatott: az 1848-as szabadságharc idején megvalósult a székely összefogás, erre most is szükség van, és ennek jegyében vesznek részt az eseményen mindhárom székely megye képviselői. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke emlékeztetett: sokadik rendezvénye a konferencia a Gábor Áron Emlékévnek, majd köszöntötte Kozma Pétert, a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kormánymegbízottját. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke arra hívta fel a figyelmet: a székely összefogás szelleme perdöntő lehet a közösség jövője szempontjából, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke pedig azt hangsúlyozta: Gábor Áron a tettek embere volt, fontos, hogy a cselekvésbe vetett hit ma is éljen.
A megnyitót követően dr. Süli Attila őrnagy, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos kutatója nyitotta meg az előadások sorát, Erdővidék szerepét méltatva a szabadságharc hadiiparában. Következtetésként fogalmazta meg: 1848–49-ben a kistérség erején felül teljesített a hadiiparban. Dr. Prokai Gábor budapesti művészettörténész az ágyúöntés múltját, technikáit ismertette részletesen. Az ágyú történetéről szólva rámutatott: a fegyver előzményének számítottak például a hajítógépek, amelyekkel az ostromlott vár falain belülre lőttek be különféle „fegyvereket”: cserépedénybe tett kígyókat, viperákat, méhkast. A fából, vasból készített ágyúk történetének bemutatása után a bronzöntés technikájáról is szólt a művészettörténész. Bordi Zsigmond Loránd sepsiszentgyörgyi régész a Gábor Áron halálát okozó kökösi csata történetét ismertette, dr. Csikány Tamás ezredes, hadtörténész, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára pedig a kor tábori tüzérségéről szólt, kitérve arra is, milyen műszaki, tudományos ismeretekkel kellett rendelkeznie egy tüzérnek a 19. század közepén. Dr. Szakács Lajos budapesti hadtörténész azt vette számba, mennyire változatos formákban él ma Gábor Áron emlékezete Magyarországon és a Kárpát-medencében: kezdve a kisgyermekek által is jól ismert népdaltól a tankönyveken, intézmény-, utcaneveken át a székely hősnek állított emlékművekig. Váry O. Péter, lapunk munkatársa, a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság elnöke az ágyúöntő háromszéki emlékezetéről beszélt, kitérve az eresztevényi emlékműre, a kézdivásárhelyi, csernátoni, berecki, sepsiszentgyörgyi szobrokra, majd dr. Jánó Mihály művészettörténész vette számba, miként ábrázolták Gábor Áront a képzőművészeti alkotásokban, kitérve Gyárfás Jenő befejezetlen kompozíciójára is.
Csikány Tamás ezt követően röviden bemutatta az Ágyúba öntött harangok című, az alkalomra megjelent tanulmánykötetet is. A konferencián elhangzott előadások közül több is része a kötetnek, de szólt a további szerzőkről, kiemelve a konferenciáról egészségügyi állapota miatt hiányzó Egyed Ákos akadémikust. Zárszóként Váry O. Péter jelentette be: novemberben Bereckben kerül sor a Gábor Áron Emlékév zárására, a tervek szerint ekkor mutatják be a meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett dráma felolvasószínházi változatát is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Viorel Hrebenciucot is „vinné” a DNA
A héten tárgyalja a képviselőház jogi bizottsága az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) kezdeményezését, miszerint a parlament járuljon hozzá Viorel Hrebenciuc és Ioan Adam képviselők vizsgálati fogságba helyezéséhez.
A nyomozóhatóság az illegális erdő-visszaszolgáltatás ügyében zajló nyomozás keretében tett javaslatot a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) két honatyája mentelmi jogának megvonására.
Valeriu Zgonea, az alsóház szintén PSD-s elnöke az állandó bizottság szombati ülése után bejelentette, hogy a testület továbbította a nyomozó hatóság kérését a jogi bizottsághoz, amelynek három napon belül állást kell foglalnia az ügyben.
Viorel Hrebenciuc képviselő ellen bűnszervezet létrehozása, befolyással üzérkedés és befolyással üzérkedésre való felbujtás, míg Ioan Adam ellen hivatali hatalommal való visszaélés, bűnszervezet létrehozása és megvesztegetés gyanújával indított bűnvádi eljárást a DNA. Az ügyészség azzal indokolja a két politikus vizsgálati fogságba helyezésének szükségességét, hogy fennáll a tanúk befolyásolásának gyanúja.
A nyomozó hatóság szerint a Kovászna és Brassó megyei bíróság törvénytelenül, csúszópénz elfogadása ellenében szolgáltatott vissza több tízezer hektár erdőt – emiatt Ördög Loránd András és Gabriel Uţă Kovászna megyei, valamint Roxana Adam brassói bíró, előbb őrizetbe, majd bírósági felügyelet alá helyezték –, a PSD befolyásos politikusai pedig nyomást gyakoroltak a Romsilva állami erdészeti társaságra, hogy a restitúciós perek során ne az állam érdekeit képviselője.
A nyomozati anyag szerint a PSD szürke eminenciásának tartott Hrebenciucnak közvetlen érdeke származott egy 43 ezer hektáros erdőterület visszaszolgáltatásából, amiből 12 ezer hektár a tulajdonába került volna.
Egyébként a DNA azt állítja, az ügy három gyanúsítottja Korodi Attila környezetvédelmi miniszterrel is felvette a kapcsolatot annak érdekében, hogy járjon közben Adam Crăciunescu Romsilva-igazgatónál a restitúciók kapcsán. Az RMDSZ-es tárcavezető a hétvégén a Mediafax hírügynökségnek cáfolta, hogy bárki megkereste volna a bűnvádi eljárás tárgyát képező témában. 
Krónika (Kolozsvár)

Tanúmeghallgatással folytatódott a Mikó-ügy fellebbviteli tárgyalása
Az ingatlanbecslő meghallgatásával folytatódott kedden a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületének visszaszolgáltatása ügyében zajló per fellebbviteli tárgyalása a Ploiesti-i Táblabíróságon – közölte az MTI-vel Markó Attila parlamenti képviselő, a restitúciós bizottság volt tagja, az ügy egyik vádlottja.
A vád szerint jogtalan volt az 1 millió 300 ezer euróra felértékelt épületegyüttes visszaszolgáltatása a református egyháznak. A védelem szerint az ingatlan piaci értékétől függetlenül szó sincs bűncselekményről: a tanú meghallgatásával arra akartak rávilágítani, hogy a vádiratot pontatlanságokra, feltételezésekre, szubjektív értékelésekre alapozva állították össze – magyarázta a képviselő. Első fokon a bíróság 2012-ben jogtalannak ítélte a visszaszolgáltatást és börtönbüntetést szabott ki a restitúciós bizottság tagjaira.
Az ügyben eljáró buzaui bíróság Markó Attilát, akit időközben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselőjévé választottak, és Marosán Tamást, a református egyház jogtanácsosát három-három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
A vádlottak fellebbezése nyomán a legfelsőbb bíróság tavaly októberben – saját illetékességét elhárítva – megállapította: az ügyben a ploiesti-i táblabíróságnak kell kimondania a jogerős ítéletet.
A fellebbviteli tárgyalás november 12-én folytatódik. A kéttagú bírói tanács szeptemberben elfogadta azt, hogy annak a polgári pernek a dossziéját is becsatolják a bizonyítékok közé, amelyben a Kovászna megyei törvényszék megállapította a restitúciós bizottság illetékességét az egyház által visszaigényelt ingatlan visszaszolgáltatása ügyében.
A kovásznai periratot még nem kapta meg a fellebbviteli bíróság. Amennyiben a novemberi tárgyalásig megérkezik a peranyag, ezzel lezárul a bizonyítási eljárás, és – a vád-, illetve védőbeszédek elhangzása után – a bíróság meghozhatja a jogerős ítéletet – közölte az MTI-vel Markó Attila.
A három éve zajló Mikó-per nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarság körében. Az erdélyi történelmi egyházak egyértelművé tették, hogy ezt az ügyet az egyházi ingatlanok újraállamosítási kísérletének tekintik. Az amerikai külügyminisztérium is jelezte: figyelemmel kíséri a Mikó-pert, és nagy hangsúlyt helyez a kommunista rezsim által elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatására.
MTI
Erdély.ma

Saját csapdájába esett a prefektus (December 1.-törvény)
„Kiábrándított Antal Árpád polgármester az 1918. december 1-jére vonatkozó törvényre való reagálásával” – írja tegnap délután a sajtónak küldött üzenetében Marius Popica Kovászna megyei prefektus. A kormánymegbízott érveket sorakoztat fel amellett, mit biztosít a román állam polgárainak, és ezekért cserébe „csupán egy kis tiszteletet” vár el. „A prefektus saját csapdájába esett” – kommentálta a Háromszék megkeresésére Antal Árpád a prefektusi üzenetet. Szerinte Popica érvelése éppen neki ad igazat, ugyanis Antal Árpád korábban azt javasolta: Románia nemzeti ünnepe december 22-e legyen.
1918. december 1-je nem akármilyen nap, a román állam napja, azé az államé, amely biztosítja számunkra a békét és a csendet, a helyes nevelést, hogy mindenki saját anyanyelvén tanulhasson, az az állam, amely gyerekeinknek minden feltételt megad a neveléshez és a tanuláshoz, biztosítja minden kisebbség számára hagyományai és szokásai őrzését – sorolja a polgármesternek címzett üzenetében Marius Popica prefektus. Hozzáteszi: az, hogy Antal Árpád jelöltethette magát, és megválasztották polgármesternek, ugyancsak annak a román államnak köszönhető, amely biztosította a szabad és demokratikus választásokat, de még az is a román állam érdeme, hogy civilizált szóváltást folytathatnak a szabad sajtón keresztül. Miként az is, hogy egyre több pénzt kaphat fejlesztésre a város Bukarestből és az Európai Uniótól – sorolja tovább a prefektus, majd felteszi a kérdést: „Egyre többet kérünk és várunk el az államtól, és valóban, mindig lenne helye a még többnek, de mit adunk mi cserébe? Mint egy anya, aki csupán egy kis tiszteletet vár el gyermekeitől cserébe azért, amit értük tesz, úgy az állam is csak annyit vár el, hogy tiszteljük, tiszteljük törvényeit, szimbólumait, hagyományait és »születésnapját«, amely 1918. december 1-je. Ez tényleg olyan sok lenne?”
Megkeresésünkre Antal Árpád polgármester fontosnak tartotta megjegyezni: értékeli a prefektus civilizált hangnemét, ami azt jelzi, az eddigi román kormánymegbízottak közül Marius Popicával a legkorrektebb a kapcsolata. Ami a román állammal szembeni számon kért tiszteletet illeti, Antal Árpád úgy véli: az, hogy betartja a törvényeket, fizeti az adót, igenis az állammal szembeni tiszteletet jelenti. „De hogy azért kellene tisztelni december 1-jét, mert akkor alakult meg az a román állam, amely biztosítja a jólétet, a társadalmi csendet, a szabad választásokat, a szabad sajtót és mindazt, amit még felsorol a prefektus, nos, ezekkel saját csapdájába esett, ezeket ugyanis nem 1918. december 1-je szavatolja, hanem 1989. december 22-e, és én éppen azt kértem, hogy az 1989-es rendszerváltás napja legyen Románia nemzeti ünnepe, melyet, mellékesen, magyar ember, Tőkés László robbantott ki” – ecsetelte. Sepsiszentgyörgy polgármesterének érvelése szerint az 1989 előtti időszak az erdélyi magyarság számára az elnyomást, az asszimilációs törekvéseket jelentette, ha pozitívan akarunk viszonyulni az államhoz, csak az 1989 utáni időszak jöhet számításba. „Bár az sem felhőtlenül – gondolok az 1990-es fekete márciusra, vagy arra, hogy huszonöt év után sincs államilag finanszírozott magyar egyetem Romániában, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a törvény ellenében sincs magyar kar, és a példákat sorolhatnám még sokáig. A prefektus érvei csak azt erősítik, hogy Románia nemzeti ünnepének december 22-ének kellene lennie, azt mi is magunkénak éreznénk, míg december 1-jéről a magyarságnak csak a be nem tartott ígéretek jutnak az eszébe. Az erdélyi magyarság szempontjából az 1918. december 1-jén született román állam több problémát okozott, mint amennyit megoldott” – összegzett Antal Árpád.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékválasztás előtt az erdélyi magyarság
Kampánykörútjának részeként kedden Udvarhelyen találkozott a sajtó képviselőivel Szilágyi Zsolt. Az Erdélyi Magyar Néppárt államelnökjelöltjét Toró T. Tibor, a párt elnöke, illetve Izsák Balázs, az SZNT elnöke is elkísérte. Az erdélyi magyarság egyértelműen értékválasztás előtt áll november 2-án, fejtették ki, hogy a bukaresti vagy az erdélyi központú politikát választják.
A Partiumban elkezdett kampánykörút során két visszatérő kérdéssel szembesült a delegáció – mondta el Toró T. Tibor –, hogy miért volt szükség két magyar jelöltet állítani az államelnök-választásra, illetve hogy a választásnak van-e tétje az erdélyi magyarok számára. „1996 óta van magyar jelölt a romániai elnökválasztásokon, ellenben ha visszatekintünk, levonhatjuk a következtetést: a lényegről, azokról a kérdésekről, amelyek az erdélyi magyarság jövője szempontjából fontosak, soha nem beszéltek az RMDSZ jelöltjei. Nem beszéltek az autonómiáról, a hosszú távú megoldásokról, a stratégiai kérdésekről, hiszen többnyire meg akartak felelni a közakaratnak” – fejtette ki. Toró hozzátette: az EMNP elérkezettnek látta az időt, hogy „egyenesen és őszintén beszéljen” az említett kérdésekről, ezért állított Szilágyi Zsolt személyében saját jelöltet.
Szívükre hallgathatnak a választók
A két magyar jelöltnek körülbelül azonos esélye van bejutni a választások második fordulójába, jelentette ki a továbbiakban Toró. „A magyarok számára viszont az első fordulónak van tétje, ahol egyértelműen értékválasztásról van szó, melyet nem fednek el egyéb zavaró tényezők, nem kell elérni az ötszázalékos küszöböt, nem fenyeget az, hogy magyar városokban román polgármesterek lesznek. Ezen a választáson a magyar közösség tagjai a szívükre hallgatva tudnak szavazni, értéket tudnak választani” – magyarázta. A néppárti politikus szerint egyértelműen két jövőkép, a politikához való két különböző hozzáállás látszik körvonalazódni a kampányban.
Székelyföld maradjon a székelyeké!
A Székely Nemzeti Tanács Izsák Balázs vezetésével akkor döntött úgy, hogy a „fegyverek egyenlőségének elvét alkalmazva” az EMNP-t támogatja a kampányban, amikor nyilvánvalóvá vált: az államelnöki kampány egybe fog esni az RMDSZ által elkészített alternatív autonómiastatútum közvitájával. „A Kelemen Hunor választási plakátján olvasható hármas jelszó – Jólét. Jövő. Biztonság – és az a kijelentés, hogy ez jelentené az autonómiát, félrevezető. Az autonómia célja, hogy Székelyföld megmaradjon a székelyeknek. Másodlagos hozadéka a gazdasági prosperitás, a biztonság, a jólét, hisz a kettő Európában mindenütt együtt jár. Nem tartjuk elfogadhatónak azt a megközelítést, amely épp a lényeget akarja kivenni a székely autonómiából” – hangsúlyozta Izsák.
Az autonómia nem szabványméretű anyacsavar
Az SZNT vezetője egyébként helytelennek tartja azt a gyakorlatot is, hogy a szövetség a dél-tiroli autonómiastatútumra alapozva készítette el saját tervét. „A dél-tiroli autonómiastatútumot nem lehet kiragadni és másolni, hisz az ott érvényes” – tette hozzá Izsák, kiemelve: a dél-tiroli autonómiastatútum például nem utalja a regionális hatáskörbe az oktatást és a művelődést, így az RMDSZ autonómiastatútumában sem jelenik meg az oktatási kérdés.
„Olyan előírások vannak a dél-tiroli autonómiastatútumban, amelyek ma már retrográdak, és óriási gondja ez a dél-tiroli német ajkú lakosságnak. Nem véletlen, hogy a később elfogadott baszk vagy katalán autonómiastatútumok különböznek a dél-tirolitól. Nem lehet úgy alkalmazni elképzeléseket emberi társadalmakra, mint egy szabványosított anyacsavart. Székelyföld autonómiastatútumának a székely székekre kell épülnie, amelyek jelen vannak, valósak” – nyomatékosította Izsák, aki szerint egyébként az RMDSZ törvénytervezete a „Ponta-kabinet közigazgatási reformjának szálláscsinálója”, hisz több pontban megegyezik a régiósítási tervvel.
Bukarest vagy Székelyföld?
A székelyek kilencvenéves szabadságharcának újabb állomása a november 2-ai államelnök-választás, mondta el Szilágyi Zsolt. „Kilencven éve azt látjuk, hogy Bukarest nem tud vagy nem hajlandó jó döntéseket hozni életünkben. Egy túlközpontosított és korrupt államban élünk, amelyben leszegényítették, elzüllesztették Erdélyt” – fejtette ki. Ahhoz, hogy a döntéseket az állampolgárok és nem a bukaresti zsákmánypolitikusok érdekében hozzák meg, két dolog kell – magyarázta. „A döntéseknek és a pénznek is közelebb kell kerülni az emberekhez. A székely autonómia nem más, mint a székelység normális, tisztességes élethez való jogának tiszteletben tartása.
A Néppárt államelnökjelöltje a nemrégiben elfogadott és érvénybe lépett – a román nemzeti ünnep megtartásának kötelezővé tételéről is szót ejtett. Elmondta: elfogadhatatlan, hogy a jogszabály ellen egy magyar képviselő sem emelt szót, sőt a szövetség két politikusa megszavazta azt. „Tiszteletben tartjuk a románok érzéseit, tudomásul vettük, hogy 1918. december 1-je az ő ünnepük. Azt kérjük viszont, hogy a mi érzéseinket is tartsák tiszteletben” – hangsúlyozta. Szilágyi egyébként úgy értékelte, egyértelmű választás előtt áll az erdélyi magyarság november 2-án: Székelyföld vagy Bukarest között kell dönteniük.
Kovács Eszter |
Székelyhon.ro

Marosvásárhelyiek a Gloria Victisen
Egy autóbusznyi középiskolás és egyetemista indult útnak Marosvásárhelyről, hogy részt vegyen az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére Budapesten szervezett Gloria Victis elnevezésű rendezvényen.
A Rákóczi Szövetség idén huszonkettedik alkalommal rendezi meg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen Gloria Victis elnevezésű 1956-os emlékünnepségét, Kárpát-medencei ifjúsági találkozóval és középiskolai történelmi vetélkedővel összekötve. A rendezvényen idén is több mint ezerháromszáz határon túli egyetemista és középiskolás vesz részt, emellett száz Kárpát-medencei középiskola több mint négyezer diákja utazhat az október 23-i Diákutaztatási Program keretében legalább egy Kárpát-medencei határ átlépésével egy másik magyar középiskolához ünnepelni.
„Marosvásárhelyről húsz egyetemista indult Budapestre, a Petru Maior Egyetemről, az orvosiról és a Sapientiáról egyaránt jelentkeztek, továbbá tizenkilenc középiskolás diák a Református Kollégiumból is részt vesz a megemlékezésen” – közölte a portálunkkal a Rákóczi Szövetség marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Benedek Zsolt, akitől megtudtuk: a Kárpát-medencei magyarság szolgálatában tevékenykedő Rákóczi Szövetség egyik legfontosabb feladatának tekinti a magyar ifjúság identitás- és összetartozás-tudatának erősítését. A Diákutaztatási Programban sikerrel pályázott Marosvásárhelyről az Avram Iancu szakképző líceum, a Bolyai Farkas Gimnázium, a Református Kollégium, Nyárádszeredából a Bocskai István Gimnázium, Segesvárról a Mircea Eliade Főgimnázium.
A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték. Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között a forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el, közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta: Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost, Temesváron végezték ki dr. Kónya István Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
Az ő emlékükre október 23-án, csütörtökön az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete 17 órakor emléktáblát avat a Forradalom (volt Lenin) utca 8. szám alatt, 17.30-tól pedig a Vártemplom udvarán ünnepi beszédekkel egybekötött koszorúzással zárul a rendezvény. A Maros megyei EMNT szervezésében Velünk vagy ellenünk – 1956 címmel tart zenés, verses emlékműsort a Gondűzők színjátszó csoportja 18 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében, a belépés ingyenes.
A Magyar Dolgozók Egyesülete és a Szociáldemokrata tömörülés október 24-én 18 órakor emlékezik a forradalomra a Deus Providebit Tanulmányi Házban, meghívottak a volt politikai elítéltek. A történelmi bevezetőt Novák Zoltán történész tartja, köszöntőt mond Benedek István professzor, szavalnak a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai, táncol Kiss Vivien Bernadett és Madaras Hunor, énekel Buta Árpád Attila.
Gáspár Botond |
Székelyhon.ro

Aradi kisiskolások eredményes szereplése Lakiteleken
Október 15–16-án rendezték meg Lakiteleken a Bács-Kiskun Megyei Kisiskolások Egyesülete szervezésében, az immár hagyományosnak számító, Tollas Tibor helyesírási egyéni- és csapatversenyt, 3-4. osztályos tanulók részére.
Megyénket 5 iskolából (Arad – Mósóczy-telepi Aron Cotruş Gimnázium, Aurel Vlaicu Gimnázium, Neuman Fivérek Általános Iskola, Csiky Gergely Főgimnázium, valamint a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola) 16 kisdiák képviselőte.
Az aradi résztvevők első napja korán indult, mert az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark meglátogatását nem hagyhattuk ki. A kissé borongós időben a kisiskolások és kísérőik megcsodálhatták a Feszty Árpád körképét, pár perc erejéig maguk is részesei lehettek a honfoglalásnak. Talán még nagyobb élmény volt a gyermekek számára, hogy belepillanthattak mindabba, ahogyan és ahol nagyszüleik és dédszüleik élhettek. Birtokukba vehették a régi községházát, postahivatalt, fodrászatot, iskolát, de még a szélmalom minden egyes részének működését is megtanulhatták.
Lakiteleken egy rendhagyó foglalkozáson vettek részt Helyesírás érdekesen címmel, majd a finom vacsora után csapatos nyelvi játékok, versenyek által készültek a másnapi megmérettetésre.
A másnapi helyesírási versenyt 3 ország közel 70 kisiskolása várta türelmetlenül, ami tollbamondásból és nyelvhelyességi gyakorlatokat magába foglaló feladatlapból állt.
Az eredményhirdetést feszült izgalom előzte meg, de a kemény munka meghozta gyümölcsét.
A győztesek értékes könyvjutalomban részesültek. 
Leib Gáspár György tanító tudósítása 
Nyugati Jelen (Arad)

Három díj a temesvári versenyzőknek az Őszirózsa Népdalvetélkedőn
„Akár felnőtt kategóriában is indulhatnának!”
A Temes megyei Újszentesen került sor október 17–19. között az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedő országos döntőjére, ahol 12 megyéből 106 versenyző mérte össze a tudását. Kiváló eredményeket értek el a Temes megyei versenyzők: az V–VI. osztályosok korcsoportjában Szabó Abigél II. díjat, Mag Szilvia dicséretet nyert a rendkívül erős mezőnyben, felkészítő tanáruk Szilágyi Borbála. Az előkészítő–I–II. osztályos korcsoportban Nagy Edina elnyerte a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját. Mindhárman a Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai. Első díjat nyert, a legkisebbek korcsoportjában Casian Anett (Szamosújvár), a III–IV. osztályos korcsoportban Lőrincz Miklós Rachel (Székelyudvarhely) és Rázmán Eszter Ágota (Szászrégen), az V–VI. osztályosok korcsoportjában Tóth Abigél Evelin (Sepsiszentgyörgy) és végül a VII–VIII. osztályosok korcsoportjában Gorzó Boglárka (Kolozsvár).
Az újszentesi Őszirózsa Népdalvetélkedő tapasztalatait Fall Ilona színművésznő, énekesnő zsűri-elnök foglalta össze a Nyugati Jelen olvasói számára.
„Ilyen sokan még soha nem voltak az Újszentesi Népdalversenyen. A 106 gyereket négy korcsoportra kellett osztani, úgy, hogy mindenhova jusson a zsűriből is. Én az előkészítő, I. és II. osztályosok zsűrijében kaptam helyet, így elsősorban az ő teljesítményüket értékelhetem, de a díjkiosztó gálán a „nagyokat” is meghallgattam. Annyi nagyon ügyes, nagyon szép hangú, nagyon jól éneklő gyereket hallottam ezen a versenyen, hogy szinte felnőtt kategóriában is indulhatnának már ezek a gyerekek, annyira tökéletesítették a népdaléneklési tudásukat! Már sok éve zsűrizem ezt a népdalversenyt, azok a gyerekek, akik évről évre újra és újra eljönnek ide, hihetetlenül sokat fejlődtek előadásmódban, akár egyik évről a másikra. Sokat fejlődött a dikciójuk is, már nincs olyan, hogy nem értem azt, amit énekel. A gyerekek és maga a verseny is fejlődik, nagy eredmény, ha valaki itt díjat nyer. A népdal kiválasztása a felkészítő tanárok érdeme, az ő komolyságukat dicséri, hogy a gyerek korának megfelelő dalokat választanak ki.”
Az Őszirózsa Országos Magyar Népdalvetélkedőt az Újszentesi Általános Iskola szervezte, Dénes Ildikó aligazgató és az őt segítő csapat közreműködésével. A rangos rendezvényt az Újszentesi Polgármesteri Hivatal, a Temes Megyei Tanács és az Oktatásügyi Minisztérium támogatta.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Hrebenciuc lemondott képviselői mandátumáról
Lemondott kedden képviselői mandátumáról az ellene zajló korrupciós eljárások miatt Viorel Hrebenciuc, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) befolyásos politikusa, a képviselőház eddigi alelnöke.
A döntést Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke, Hrebenciuc párttársa jelentette be. A hatodik parlamenti mandátumát betöltő Hrebenciuc később közölte: egyedül döntött, előtte nem egyeztetett senkivel, nem bánt meg semmit, mostantól pedig áll az ügyészek rendelkezésére. Egyúttal megjegyezte: 2016-tól visszatér a parlamentbe.
A további eljárás értelmében a parlament plénuma tudomást vesz Hrebenciuc lemondásáról, és megállapítja mandátumának megszűnését. Erre várhatóan hétfőn kerül sor. A határozatot a Hivatalos Közlönyben is meg kell jelentetni. Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) ugyanakkor már ez előtt kezdeményezheti az őrizetbe vételét.
Victor Ponta miniszterelnök, a PSD elnöke és államfőjelöltje a hírre úgy reagált: a lemondás kiiktatja az igazságszolgáltatást a választási kampányból. A pártvezetés egyébként kedden délután rendkívüli ülést tartott az ügy miatt.
Mint arról beszámoltunk, Hrebenciuc ellen összesen három ügyben nyomoz a DNA. A legfrissebb, hétfőn nyilvánosságra került ügyben azzal gyanúsítják, hogy bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe az ellene zajló DNA-nyomozásokról, a lehallgatott beszélgetéseiről kért adatokat Dumitru Iliescutól, a kormányőrség (SPP) volt vezetőjétől. Az ügyészség szerint a politikus az információkért cserébe ígéretet tett arra, hogy Iliescu lányát, aki építész, segít egy közintézménynél alkalmazni.
Egyúttal azzal is gyanúsítják, hogy párttársának, Dan Șova volt fejlesztési miniszternek, a párt szóvivőjének ígéretet tett, támogatja őt a pártelnökség megszerzésében, amennyiben új amnesztiatörvényt kezdeményez, és nyomást gyakorol az igazságügy-miniszterre egy olyan módosító javaslat elfogadása érdekében, amely a korrupció ellen küzdelemről és a korrupt politikusok büntetéséről szóló 78/2000-es törvényt érintette volna, és amely épp a Hrebenciucot érintő vizsgálatokban szavatolt volna számára büntetlenséget. Az ügyben Șova ellen is bűnvádi eljárás indult befolyással üzérkedés miatt.
Egy másik ügyben a DNA azzal gyanúsítja, hogy több más személlyel együtt anyagi ellenszolgáltatás fejében azt ígérte különböző személyeknek, hogy közbenjár az érdekükben bizonyos, őket meg nem illető javak visszaszolgáltatásában.
Hrebenciuc ellen még ez előtt befolyással üzérkedés miatt indult vizsgálat, mivel a gyanú szerint nyomást gyakorolt a médiahatóságra egy pártkollégája televíziójának sugárzási engedélye ügyében. A DNA az illegális visszaszolgáltatások ügyében kérte Hrebenciuc előzetes letartóztatásba helyezését.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Unitárius találkozó Árkoson
Október 10–12. között rendezte meg az Árkosi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet a Mindennapok a kommunizmusban témájú köri találkozót, amelyen összegyűlt a felsőrákosi, sepsiszentgyörgyi, vargyasi, kökösi, olthévízi, datki, brassói egylet néhány tagja. A témával összefüggő előadást a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum történelem szakos tanára, Tăraș Silviu tartotta. Ebben egy kis ízelítőt kaphattunk arról a korról, amelyről otthon vagy az iskolai tanórákon nem hallhatunk, vagy csak nagyon keveset.
Az előadást követően kerekasztal-beszélgetésen mondhattuk el, hogy milyen az egyleti élet a településünkön, és ezt hogyan lehetne színesebbé, érdekesebbé és értékesebbé tenni. Arról is szó esett, hogy mi, egyletesek hogyan tudnánk elsősorban segítséget nyújtani egyházunk számára, valamint beszéltünk arról, miként kérhetnénk segítséget az egyháztól, ha szükségünk van rá.
A szombat délután a vetélkedés jegyében telt el, az utolsó közös estet szórakozással zártuk. A vasárnapi istentiszteleti szolgálatot Bíró Attila helyi unitárius lelkész végezte. 
A közös ebéd elfogyasztása után, amikor eljött a búcsú ideje, tudatosult bennünk, hogy részesei lehettünk annak a csodának, amit mi magunk teremtettünk meg, és ezáltal egy kis családdá alakulhattunk. Köszönet az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnek, a Háromszék–Felsőfehéri Egyházkör Esperesi Hivatalának, az árkosi unitárius egyházközségnek, az árkosi nőszövetségnek és nem utolsó sorban szüleinknek a támogatásért, mert nélkülük nem jöhetett volna létre ez a rendezvény. 
Péter Tünde Izabella, Árkos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro

Borosjenő dinamikusan fejlődik
Egészséges felfogás a békés együttélésről
Borosjenőn előbb a Magyar Ház felújításával, működtetésével kapcsolatban, később viszont városfejlesztési viszonylatban is igen sok pozitívumot hallottunk Călin Abrudan polgármesterről. Mészáros Dávid helybeli vállalkozó, a magyar rendezvények szervezője, a városban tett röpke körúton mutatta be az utóbbi két év megvalósításait, köztük a városközpontban épült takaros parkot. Út közben találkoztunk az egész várost átfogó csatornarendszer építőivel. Miután lefektették a lefolyórendszert, kezdődhet az utcák aszfaltozása is. Ugyanakkor a földgázt is bevezették a város minden utcájába. A munkálatoknak egy része az előző polgármester mandátuma idején kezdődött, a jelenlegi azonban, ha lehet, még nagyobb lendülettel folytatta a város korszerűsítését. A borosjenői szőlődombra is húzzák a vezetékes vizet. Felkerestük a temetőt is, ahol korszerű, fedett terasszal ellátott ravatalozó kápolna, mellette a halotti torok megszervezését szolgáló, minden szükséges berendezéssel felszerelt, mosdóval ellátott, gázfűtéses, nagyteremmel működő épület készült. A komplexumot jutányos feltételek között lehet temetések alkalmával használni. A temetőhöz térkővel burkolt járda és tágas autóparkoló épült, a temető elhanyagolt részeit is rendszeresen lekaszáltatja az önkormányzat. Az sem elhanyagolandó, hogy a romakérdés megoldásának az előmozdítására a helybeli településgazdálkodási, illetve köztisztasági vállalat számos romát alkalmazott, akiknek, de más közalkalmazottaknak is a munkáját a polgármester személyesen követi nyomon. Talán ezért is rendezettek a parkok, tiszták az utcák.
Természetesen Călin Abrudan polgármestert is megkerestük, akit éppen a városhoz tartozó Apatelken találtunk, ahol az ott zajló közmunkálatokat ellenőrizte.
A korszerűsítési munkálatok stádiumára vonatkozóan elmondta: örvend, amiért a város közművesítése, korszerűsítése jól halad, a nagy beruházások azonban csak ezután következnek. Október 22-én szervezik a közbeszerzési eljárást a városban megépítendő 12,2 kilométernyi utcaaszfaltozás kivitelezésére. Az aszfaltozással párhuzamosan, hasonló terjedelemben korszerűsítik a járdákat, illetve az esővíz elvezető árkokat és bejáró hidakat is. Másik komoly beruházás a Mihai Viteazul Líceum épülete tetőszerkezetének a felújítása.
Arad megye turistaparadicsoma lehetne
A borosjenői vár sorsa felöli érdeklődésünkre a polgármester hozzáfűzte: éppen a napokban tárgyalt a várat 2010 óta haszonbérben használó intézmény igazgatójával. Az általuk végzett konszolidációs munkálatok feljogosítják őket a további használatra, ugyanakkor az EU 2014–2020. közötti költségvetésében a történelmi jelentőségű ingatlanok felújítására, kulturális intézmények részére csak jövő márciusban jelennek meg a pályázati kiírások. Ha viszont nem lenne haszonbérbe adva, a Borosjenői Polgármesteri Hivatal simán pályázhatna a létesítmény felújítására, amire erőforrások is lennének. Éppen ezért a bérlő intézmény vezetőségével elkezdődnek a tárgyalások egy olyan tulajdonviszony kialakítása érdekében, ami lehetővé tenné a vár felújítására történő pályázást. Ha sikerülne, Arad megyei turisztikai paradicsomává lehetne azt változtatni, ami fellendíthetné a városka életét is.
Kérdésünkre, hogy miért támogatja a Magyar Házban zajló tevékenységet, természetesnek tartotta a nemzeti kisebbségekkel való jó viszonyt. Annál is inkább, mert a baráti köréhez is tartoznak magyarok. Örvend, hogy Borosjenőn magyarok is élnek, mert már a puszta jelenlétük is megváltoztatja a többség mentalitását. Ez nemcsak Borosjenőre, hanem egész Erdélyre érvényes, hiszen az itteni románságnak is teljesen eltér a felfogása a Kárpátokon túl élőkétől.
Ettől függetlenül, a város életében igen fontos lesz a következő időszak, amikor elkezdik a szőlődombra vezető útnak az aszfaltozását. Az infrastruktúra-fejlesztés mellett bizakodott a kulturális élet, az értékek fejlesztésében is. Ebbe beletartozik a magyarok által használt teremnek, illetve az épületnek a megjavítása, otthonossá téltele is. Azt szeretnék, ha a maguk, illetve a kisebbségieknek a gyermekei e foglalkoztatásokon a magukévá tennék a hagyományaikat, amelyeket a többiekkel is megosztanának. Ezzel nemcsak a maguk kultúráját, hanem a borosjenőit is gazdagítanák, ami hozzájárulhat a többség és a kisebbség közötti harmonikus, békés együttélés javításához, a jólétnek a fokozásához – mondta Călin Abrudan, Borosjenő város fiatal, agilis polgármestere.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kártérítésre kötelezhetik az államot a volt kommunista börtönparancsnok ügye miatt
Elfogadta a bukaresti táblabíróság szerdán az állam perbehívását Alexandru Visinescu volt kommunista börtönparancsnok ügyében, így a román államnak a vádlottal közösen kell majd az áldozatok által igényelt kártérítést kifizetnie, ha bebizonyosodik Visinescu bűnössége.
Visinescut, aki 1956 és 1963 között a hírhedt Ramnicu Sarat-i börtönt irányította, emberiesség elleni bűncselekmények miatt állították bíróság elé. Azzal vádolják, hogy a politikai foglyokat kínozta, és legalább 12 fogoly haláláért közvetlenül felelős.
A szerdai tárgyalási napon a bíróság zár alá helyezte a most 89 éves volt börtönparancsnok lakását, és elrendelte a romániai átlagbér kétszeresére rúgó, 3376 lejes (240 ezer forint) nyugdíja egyharmadának a visszatartását az esetleges kártérítés fedezeteként.
Mivel a lefoglalt vagyontárgyak nem fedezik az áldozatok hozzátartozóinak 660 ezer eurós kárigényét, a bíróság elfogadta a felperesek indítványát, hogy a börtönigazgatóságot, a belügyminisztériumot és a pénzügyminisztériumot is – anyagilag felelős polgári félként – beidézzék Visinescu büntetőperébe.
A szerdai tárgyaláson Visinescu nem jelent meg: levelet küldött a bíróságra azzal, hogy egészségi állapota nem teszi lehetővé a tárgyaláson való részvételét. Mivel ezt nem támasztotta alá bizonyítékokkal, a bíróság elrendelte a vádlott előállítását a november 5-i következő tárgyalásra.
Romániában a kommunista rezsim idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be, közül sokan nem élték túl az embertelen fogvatartási körülményeket.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) tavaly kezdte el a sajtó által „kommunista pribékeknek" nevezett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok elszámoltatását. Visinescu az első, akinek az ügye a bíróság elé került.
A román kormányzati intézmény nyilvánosság elé tárt részletes feljelentései nyomán a média tág teret szentelt az utóbbi hónapokban a kommunizmus idején elkövetett, politikai hátterű bűnöknek, amelyek a konkrét történetek és szereplők ismeretében sokkal nagyobb visszhangot keltettek a közvéleményben, mint a korábban közölt statisztikai adatok.
MTI
Erdély.ma

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)