Megosztja a magyar pártokat a büntető törvénykönyv módosítása
Az RMDSZ megszavazta, hogy a törvényhozók ne minősüljenek többé köztisztviselőknek. Az EMNP szerint ezzel megszűnik az érintettek elszámoltathatósága.
A magyar pártokat is megosztja Romániában a büntető törvény- könyv módosítása: míg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) frakciója megszavazta, hogy a törvényhozók ne minősüljenek többé köztisztviselőknek, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint „elszámoltathatóságuk törvényi megszüntetésével" durván visszaélnek választópolgáraik bizalmával. A szociálliberális kormánytöbbség, az RMDSZ és a kisebbségi frakció által megszavazott módosítást a nemmel voksoló jobbközép ellenzék és Traian Basescu államfő is úgy értelmezte: azáltal, hogy a törvényhozók nem minősülnek köztisztviselőknek, már nem indítható eljárás ellenük hivatali visszaélésért, befolyással való üzérkedésért vagy megvesztegetésért, mert ezeket a bűncselekményeket a köztisztviselőkre vonatkozóan tárgyalja a jogszabálycsomag.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásában felháborítónak nevezte, hogy a parlamenti képviselők úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak az ország minden polgárára érvényes törvényes előírások.
„A módosítások, amelyek értelmében a köztisztviselők csúszópénz elfogadása vagy hatalommal való visszaélés miatti büntethetősége a parlamenti képviselőkre és szenátorokra nem vonatkozik, azt jelzik: az igennel szavazó honatyák (közöttük sajnálatos módon az RMDSZ teljes frakciója is) felsőbbrendű állampolgároknak tekintik önmagukat, akik ellen korrupció gyanúja miatt még eljárás sem indítható" – fogalmazta meg az EMNP elnöke, és arra biztatta a magyar választókat, kérjék számon képviselőiken a parlamenti szavazás során tanúsított „felelőtlen magatartásukat".
A Krónika című erdélyi lap csütörtöki számában megszólaltatott RMDSZ-képviselők szerint azonban a képviselőház tulajdonképpen csak helyreállította a korábbi állapotokat, amelyeket Monica Macovei volt demokrata-liberális párti (PDL) igazságügy-miniszter „bolygatott fel", egy kalap alá véve a közhivatalnokokat, a bírákat és a képviselőket.
Márton Árpád, az RMDSZ frakcióvezető-helyettese szerint a keddi döntés csupán annyit jelent, hogy a képviselők és szenátorok összeférhetetlenségi eseteit a továbbiakban nem a köztisztviselőkre érvényes jogszabály alapján vizsgálják majd, hanem a honatyák jogállását rögzítő sajátos törvény alapján, amely rögzíti, milyen esetek számítanak összeférhetetlenségnek.
Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője a lapnak elmondta: a keddi döntést szerinte az is indokolja, hogy az alkotmánybíróság egy határozatában megállapította: egy képviselő vagy egy szenátor nem láthat el közfeladatot. A frakcióvezető azt is cáfolta, hogy a honatyák ezáltal kikerülnének a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vagy feddhetetlenségi ügynökség (ANI) joghatósága alól. „A képviselők jogállását szabályozó törvényben is szerepel az az érdek-összeférhetetlenség, aminek a kivizsgálása az ANI hatásköre" mutatott rá Máté András.
Kihátrálnak a liberálisok
A PNL, szociáldemokrata koalíciós partnereivel, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) és a kisebbségi frakcióval együtt kedden megszavazta a törvénymódosítást.
A nemmel voksoló jobbközép ellenzék és Traian Basescu államfő is úgy értelmezte: azáltal, hogy a törvényhozók nem minősülnek köztisztviselőknek, már nem indítható eljárás ellenük hivatali visszaélésért, befolyással való üzérkedésért vagy megvesztegetésért, mert ezeket a bűncselekményeket a köztisztviselőkre vonatkozóan tárgyalja a jogszabálycsomag.
Crin Antonescu szerint ő maga szerdán „részleges tájékozatlansága miatt" jóhiszeműen védte a törvényt. Hozzátette: a PNL támogatja, hogy a törvényhozók ne legyenek köztisztviselők, de nem azon az áron, hogy ez a törvény fölé emelje őket.
Antonescu rámutatott: pártja a – szociáldemokrata koalíciós partnerei által támogatott – amnesztiatervezettel sem ért egyet, és a továbbiakban sem járul hozzá olyan jogszabályok elfogadásához, amelyeket úgy lehet értelmezni, hogy a törvényhozók saját maguknak akarnak valamilyen „szupermentességet" biztosítani.
Traian Basescu, aki csütörtökön az Adevarul élő adásának vendége volt, úgy fogalmazott: a Btk. módosítása és az amnesztiatörvény nyomós okot szolgáltatna arra, hogy fontolóra vegye a parlament feloszlatását. Az elnök azonban reményét fejezte ki, hogy a parlament végül nem fogadja el a két vitatott jogszabályt. Az államfő korábban jelezte, hogy visszaküldi megfontolásra a parlamentnek a Btk. módosítását.
Az Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége közleményben figyelmeztette szerdán a román hatóságokat, hogy „visszalépés lenne Románia számára", ha a törvényhozók megakadályoznák összeférhetetlenségük vizsgálatát. A külképviselet rámutatott: a Btk. ilyen értelmű módosítása elbátortalanítaná a befektetőket, ami hátrányosan érintené a román gazdaságot.
Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője rámutatott: minden hivatalos személynek alá kell vetnie magát a korrupcióra és az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályozásnak. Aggodalmát fejezte ki Nagy-Britannia és Hollandia bukaresti nagykövetsége is, a német nagykövetség pedig fontosnak nevezte, hogy a korrupcióellenes hatóságok és az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működhessenek. Elévülhetetlen bűntett marad az emberölés
Elévülhetetlen bűntett marad Romániában az emberölés – derült ki csütörtökön, miután az alkotmánybíróság szavazattöbbséggel elutasította a büntető törvénykönyv (Btk.) tavalyi módosítása ellen beterjesztett alkotmányossági óvást.
A döntés lehetővé teszi, hogy folytatódjék a kommunista pribékek, az 1989-es decemberi sortüzek és az 1990-es „bányászjárásokként" emlegetett erőszakos cselekmények felelőseinek felkutatása és elszámoltatása. A román Btk.-ban eredetileg az emberölésnél 22 és fél év volt az elévülési határidő. A törvénykönyvet 2012 márciusában módosította az akkori jobbközép kormánytöbbség, mert közeledett az 1989-es decemberi gyilkosságok elévülési határideje.
A Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez vezető 1989-es megmozdulások idején több mint ezer ember vesztette életét, túlnyomó többségük a diktátor elfogása után.
MTI
Erdély.ma

A takarítás ránk hárul
Aktuális témák körüljárása, illetve a politikai viszonyrendszerekben történő eligazodás mellett az esztendő történéseinek összegzésére tett kísérletet Simon Judit, aki az RMDSZ elnökét, Kelemen Hunort kérdezte – ünnepi terveire is kitérve – kolozsvári dolgozószobájában.
- Közelednek az év utolsó napjai. Mennyire lesz az idén más a karácsony Kelemen Hunoréknál, hogy baba van a családban?
- Tavaly ilyenkor még nem tudtam, hogy idén Hannával együtt ünnepelünk. Természetesen most is állítunk fát, de ebből ő még nem sokat fog érteni.
- Kolozsváron vagy Karcfalván tölti az ünnepeket?
- Itt is, ott is. Karácsony estén Kolozsvárott, utána megyünk haza Csíkba. Ha az ember többlaki, több helyen kell jelen lenni ünnepeken is.
- Lehet RMDSZ elnökként magánember utcán, bevásárlóközpontban, vendéglőben?
- Mindig igyekeztem megőrizni a normális életvitelt, de az ember nem tud eltekinteni attól, hogy jó néhány éve megismerik, akárhová megy. Ráköszönnek, megállítják, megnézik. Ehhez hozzá kell szokni, el kell fogadni, ez ezzel jár. Aki politikusként az ilyesmit nem tudja elfogadni, megszokni, az ilyen helyzeteket kezelni, annak megkeserítik az életét az ilyen pillanatok.
- Valamikor szerették Önt összehasonlítani Markó Bélával. Akkor azt mondta, más ember, más vezető. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján milyen elnöknek tekinti magát?
- Az embernek nehéz saját magáról beszélnie, én sem szeretem magamat jellemezni. Igen, más vagyok, mint Markó Béla, ő is más, mint Domokos Géza volt, ha csak az RMDSZ elnökeit nézzük. És ez a világon a legtermészetesebb, még az ikrek is különböznek, mi pedig még ikrek sem vagyunk Markó Bélával. Az biztos, sok mindenről hasonló módon gondolkodunk. Ha egy prioritáslistát kellene készíteni, akkor rengeteg olyasmi kerülne egymás mellé, ami azt mutatná, sok kérdésben hasonlóan gondolkodunk. Vannak kérdések, amelyeket másképpen látunk árnyalataiban vagy lényegében is, de ez is természetes. A stílusunk is más, az idők is változtak, ezért a politikai vezetésben is új megoldásokat kellett keresni, az új helyzetekben ugyanis nem mindig hatékonyak a régi megoldások. Ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ami előtte volt. Ez lenne a legnagyobb butaság. Mindig azt próbáltam kihozni magamból, amit a legjobbnak tartok.
Nem vagyok az az ember, aki gyorsan dönt, többnyire nem is szeretem azokat a helyzeteket, amikor valamire rögtön azt kell mondani, hogy fehér vagy fekete, igen vagy nem. Azt szeretem, ha egy kérdést körbejárhatok.
Ez a politikában nem mindig jó, mert vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni, ezt is meg lehet tanulni. De nem vagyok annak a híve, hogy nem lehet még egy napot várni, aludni egyet rá, körüljárni. Ilyen szempontból, úgy gondolom, megfontolt ember vagyok. Hogy mennyire kiegyensúlyozott, jó vagy rossz, nem tudom, de hogy megfontolt, azt bátran állíthatom.
- A közelmúlt olyan helyzetet hozott, mintha az RMDSZ nemcsak Bukarestben, de Budapesten is ellenzéki szerepbe kényszerült volna. Újabban viszont úgy látszik, Orbán Viktor belátta, az RMDSZ-szel kell elsősorban tárgyalnia. Hogyan tudta meggyőzni a kormányfőt?
- Orbánt elsősorban a számok győzték meg. Ezek 2012-ben két alkalommal is egyértelműen üzentek. Orbán pragmatikus ember, racionálisan gondolkodó politikus, aki látta, hogy Erdélyben minden erőfeszítés ellenére sem Szász Jenő, sem Tőkés László nem tudta, nem tudja lenullázni az RMDSZ-t, és bármennyit fektettek ebbe a projektbe, az sorozatosan megbukott. Elsősorban az erdélyi magyarságnak az akarata győzte őt meg, persze nekünk is voltak beszélgetéseink. Ezek egy része négyszemközt zajlott, máskor mindkét oldalon többen voltunk. E beszélgetések mindig őszinték voltak. Nem mindig kellemesek, de sosem sepertük a szőnyeg alá a problémákat. Nem tettünk úgy, mintha nem tudnánk arról, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Minden kapcsolat lényege: ha nem is értünk egyet, legyünk őszinték. Az ilyen politikai viszonyokban is fontos a szókimondás. Ha nem vagy őszinte, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy nincs valóság amögött, amit mondtál. Ez a típusú párbeszéd hozta meg az eredmények mellett a változást – ha változásról beszélünk –, amit ma vannak, akik irritáltan, mások megnyugodva vesznek tudomásul.
Nekem az elmúlt években a magyarországi politikai vezetők közül, a Jobbikot és a DK-t kivéve mindenkivel volt és van kapcsolatom, rendszeresen találkozunk. Ezeket én nem rejtegetem, ezután sem fogom.
A nyáron az LMP-vel volt találkozónk, többször találkoztam Bajnaival, Mesterházyval is beszélgettem, Semjén Zsolttal és Orbán Viktorral is. A legnagyobb butaság lenne, ha az erdélyi politikát kizárólag úgy szemlélnénk, hogy csak egy magyarországi párttal lehet jó viszonya. Vagy úgy tekintenénk az erdélyi magyar politikára, hogy valakihez lecsatlakozik, utánfutója lesz valamelyik magyarországi politikai pártnak. Nem ez a helyes út, a helyes viszony köztünk.
- Megtörtént a kiegyezés a magyar kormány, illetve a Fidesz és az RMDSZ között?
- Kiegyezésről nem beszélhetünk. Arról lehet beszélni, hogy a viszonyunk javult, változott. És ennek nagymértékben az az oka, hogy ők látják, tudják, érzik, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen Erdélyben.
Ha nemzetpolitikát akarsz hatékonyan megtervezni, akkor az RMDSZ-t nincs hogy megkerüld Romániában, nincs hogy olyan pártokra, politikusokra építs, akik autón kívül mást nem tudnak vezetni, egy jó vacsorán túl mást nem tudnak megszervezni.
- Mit hoz a politikai konyhára ez a közeledés?
- Az erdélyi magyar közösség érdekképviseletét kell ellátnunk és ehhez eszközöket, partnereket kell keresni. Az elmúlt három és fél esztendőben a Fidesz-KDNP kormánytól az RMDSZ, az RMDSZ közeli alapítványok nem kaptak semmiféle támogatást. Nem kértünk és nem kaptunk. Ez akkor sem változott, amikor a viszonyunk Orbánnal javult és 2013-ban gyakran találkoztunk. Minden találkozási lehetőséget kihasználtunk. Most Orbán éppen Bukarestben volt, jelezték, hogy találkozzunk. Amikor én voltam Budapesten, akkor is találkoztunk. Ilyen szempontból ez valóban változás, de nem jelenti azt, hogy a támogatáspolitikát valaki újragondolta volna. Voltak kérdések, amikben nem értettünk egyet, legalábbis úgy tűnt.
Például székelyzászló ügyben nekem egy magyarországi kormánypolitikussal volt egy kis csörtém, amikor azt mondtam, ha még egyszer így megsegítenek, akkor végünk van. Legyenek szívesek, szóljanak, amikor segíteni akarnak, hogy kapaszkodjunk meg. Nagyokat nyilatkozni lehet Budapesten, de a problémákat nekünk kell megoldanunk, a takarítás ránk hárul.
Akik irritáltan nézik, hogy a dolgok változnak, ezeket nem akarják észrevenni. Voltak olyan kérdések is, amikor úgy éreztük, következetesen kiállnak. Például a MOGYE ügyét mindig szóba hozták a magyar politikusok. Más helyzetekben is bírtuk a kormány mellett a magyarországi pártok nagy többségének a támogatását: a régiós átalakításokkal, a decentralizációval, a nagy meneteléssel kapcsolatosan. Szeretném, ha eljutnánk egy olyan pontra, hogy a Magyarországon kívüli magyar közösségekkel kapcsolatos ügyek, a nemzetpolitika Magyarországon ne belpolitikai háborúk tárgya legyen. Amikor egymást próbálják lenyomni, vagy egymást próbálják legyőzni, ne azzal foglalkozzanak, hogy minket használjanak bokszzsáknak. A Máért zárónyilatkozatának az elfogadása ilyen szempontból azt mutatja, talán el lehet oda jutni. Nem ez az első Máért nyilatkozat, amit mindenki aláírt. Volt olyan újságíró, aki úgy mutatta be, hogy most megtörtént a csoda, mások szerint a katasztrófa. Rengeteg olyan dokumentum volt, amit mindenki aláírt, de úgy látom, ahogy közelednek a választások, a csodák és a katasztrófák gyakrabban kerülnek az asztalra. A kormányoldal elfogadta az MSZP javaslatait, más javaslatokat az ellenzék fogadott el, végül összeállt egy olyan szöveg, amellyel kapcsolatban lehet kifogásokat emelni, de mindenki aláírta. Részint ne az RMDSZ-en kérjék számon, hogy miért írta alá mindenki, másrészt az is érdekes, hogy vannak újságírók, akik ránk haragszanak, amiért a Fidesz kétharmaddal nyert, illetve amiért megint nyerésre áll.
Időnkét azt látom, a saját tökéletlenségüket is ránk vetítik, illetve ilyen kövérlászlói csőlátásból próbálnak mindent nézni, ami soha nem viszi a dolgokat előre, mindegy, kinek a szemére van téve a másfél colos cső.
- Az EP-választások is benne vannak a pakliban? Az SZKT-n azt mondta, az RMDSZ senkivel nem fog össze, csak szövetségi tagok indulhatnak a listáján. Mit szólt ehhez Orbán Viktor?
- Semmit. Én a magyar kormány részéről nem éreztem nyomást, hogy mit kellene tenni az EP-választásokkal kapcsolatban. Orbánnak korábban is elmondtam, meg kell őriznünk a képviseletünket, s ezzel ő egyetértett. Másrészt jó ideje hangoztatom, hogy a 2012-es történéseken nem fogjuk egykönnyen túltenni magunkat, és RMDSZ-identitás alatt fogunk indulni. Ő nem kérte tőlem, hogy ne így legyen, nem kérte, hogy Tőkéssel, meg nem tudom még kivel, mit kezdjünk. Ilyen szempontból tiszta és egyértelmű volt minden találkozónk. E pillanatban Tőkés teljesen más pályán van, de ez nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a választásokon úgy szerepeljünk, hogy a képviseletet tudjuk megőrizni. Tudjuk, két-három ember az öt-hatszáz képviselőt számláló testületben nem olyan szám, ami radikálisan változtatni tud a dolgokon, de ha ott van két-három emberünk, akik következetes álláspontot képviselnek, a nehéz diót is föl lehet törni. A nemzeti kisebbségek jövőjéről beszélek, és az EU viszonyáról ehhez a kérdéshez. Az erdélyi vagy a felvidéki magyarság kérdését, a Magyarország határain kívül élő magyar közösségek kérdését az európai politikában ma magyar kérdésként megjeleníteni nem vezet eredményre. De úgy, mint európai ügy, a sok másik nemzeti közösséggel az Északi-tengertől, az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig eredményes lehet, és erre előbb-utóbb oda kell figyeljen az Unió. Az a kérdés, hogy nekünk ott kell-e lenni, csak egyféleképpen válaszolható meg. Ebben a pillanatban kizártnak tartom azt, hogy feladjuk az RMDSZ identitását, kizártnak tartom, hogy olyan ember, aki más pályára lépett, akivel a kölcsönös bizalom teljes egészében hiányzik, azzal tudjunk bármiféle együttműködést elképzelni. Bármilyen más megoldás lehetséges az RMDSZ listán belül.
- Itthon kétharmados többség mellett nem könnyű ellenzékben politizálni. Felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások. Ugyanakkor a rossz nyelvek azt mondják, ezekkel a PSD szeretné megmutatni a macskát az RMDSZ-nek, mintegy előkészítve akár a közös kormányzást az EP választások után. Mit mond Ön erre?
- Most már lassan 72 százalékkal állunk szembe. Az én részemről úgy néz ki a dolog, hogy nincs helyzet. És amikor nincs helyzet, úgy tenni, mintha lenne, az részemről nem indokolt. Az újságírók, az elemzők szabadabbak a politikushoz képest, mert nincs felelősségük. Kimondják, leírják, holnap mást mondanak, mást írnak, mondhatják: megváltozott a széljárás. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. E pillanatban van egy működőképes koalíció, egymást nyesik, szeretik, utálják, szurkálják, piszkálják, bírálják, ami nem egyedülálló a koalíciók történetében. Románia az elmúlt 24 évben ehhez szokott hozzá. Azt a látszatott kelteni, hogy mindig békés koalíciók vezették az országot és most hirtelen nagy viták vannak, nem felel meg a valóságnak.
Szerintem még jó ideig együtt marad ez a koalíció, és ameddig nincs helyzet, nem akarok spekulációkba bocsátkozni.
A magyarellenes hangulattal az a helyzet, hogy volt már sokkal erősebb is. Már a mi kormányzásunk idején, 2009 végétől 2012 áprilisáig az USL folyamatosan magyarellenes hangulatot keltett. Számításból vagy meggyőződésből, az más kérdés. Volt, aki meggyőződésből magyarellenes, volt, aki számításból tette, de ez nem azóta van, amióta kormányra kerültek, hiszen már 2010-ben, 2011-ben erős megnyilatkozásaik voltak. Egyes jelek azt mutatják, az USL-n belül is van néhány szolgálatos politikus, aki ezzel foglalkozik, míg a vezető politikusok egy része nem magyarellenes. Súlyosabb gond, hogy a magyarellenességre, a megszerzett jogok visszanyirbálására, a megfélemlítésre, az erődemonstrációra nem a parlamentet használják. Más intézményeket használnak a magyarellenes ügyekre: a rendőrséget, az igazságszolgáltatás egyik-másik részét. A titkosszolgálat egyik tisztje időnként ámokfutásba kezd. Utóbbi kész röhej, mert ha a titkosszolgálat valakit meg akar figyelni, nem bunkó tisztekkel végezteti, aki üldözőbe veszi a politikusokat Csíkszeredában egy telefonnal és egy szappantartó fényképezőgéppel. Az igazságszolgáltatásban olyan döntéseket hoznak, amelyek sem a törvény szellemével, sem a betűjével nem összeegyeztethetőek. Kiforgatják a diszkriminációs dolgokat, csorbítják a nyelvhasználatot, a szimbólumhasználatot. S ha bírálod az igazságszolgáltatást, azt mondják, befolyásolni akarod, hatni akarsz rá politikusként, ha pedig nem bírálod, akkor elfogadod, az az igazság. Nem tudom elfogadni, hogy az igazságszolgáltatás mindig az igazságot mondja ki, hanem azt mondom – Varga Gábor esetében ez nyilvánvaló –, hogy van egy döntés, s azt alkalmazzák.
Az igazságszolgáltatás döntéseit az állam alkalmazza, de ez nem jelenti azt, hogy e döntések az igazságról szólnak.
Ilyen értelemben egy perverz átalakulását látom a kisebbségellenes stratégiáknak. Ez a legaggasztóbb. Egyébként a Demokrata Pártban is vannak olyan politikusok, akik mélyen magyarellenesek, és vannak olyanok, akik mindig tisztességesebben viszonyultak, és vannak, akik megváltoztak. Boc a Bibliára tett kézzel megesküdött, hogy a magyarokkal többet soha. Másnap koalícióra léptünk, együtt kormányoztunk és ma Kolozsváron úgy szervezzük meg a magyar napokat, hogy nincs semmiféle akadálya a polgármesteri hivatal részéről. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy együtt dolgoztunk, ismer bennünket. Másrészt itt van Marosvásárhely, ahol egy modern funarióta polgármester vezeti a várost, akinek az a jó magyar ember, aki lehajtott fejjel ül, nem kér, nem mond semmit, de azt is csendben teszi. Kiszorítja a város központjából, sőt a városon kívülre tolja a magyar napokat, mert számára ez csak úgy működhet, ha a magyar és a román kulturális programok egymásba folynak. A PSD-ben, a PNL-ben is van ilyen is, olyan is. Ez a történet az elmúlt 23 esztendőben, bár változott, mindig attól is függött, hogy melyik román párt volt ellenzékben és melyik kormányon.
- Milyen következményei lehetnek a decentralizációnak? Kell-e tartani attól, hogy míg a székelyföldi megyék, települések erősödnek, Erdély többi része és a Partium gyengül?
- Nem fog gyengülni Erdély és a Partium, minden önkormányzat erősödni fog. Erdélyben és Partiumban is kapnak hatásköröket az önkormányzatok. A Székelyföld, Erdély és a Partium szembeállítása szerintem kontraproduktív, szerencsétlen dolog. Sokat járok az országban, és nem az a tapasztalatom, hogy ettől szenvednének bármelyik részen az emberek. Az biztos, hogy a Partiumban a 2012-es választásokon nagyobbak voltak a veszteségeink úgy, hogy több szavazatot kaptunk, mint négy évvel azelőtt. Nem minden négy évben lesz USL, nem minden négy évben lesz olyan helyzet, hogy akkora felhajtóerővel bír egy párt, egy koalíció, hogy olyan mértékben változtat a belső politikai arányokon, mint 2012-ben. Ha Szatmárnémetiben az önkormányzati választásokon elveszítettük a várost és a megyét úgy, hogy abszolút számokban több szavazatot kaptunk, mint 2008-ban, az ennek a felhajtóerőnek köszönhető. Ez 2016-ban megfordulhat, lehet egy más helyzet, akkor azok az önkormányzatok erősek lesznek, amelyeket reményeink szerint mi vezetünk. A liberális párt nem viselkedett korrektül. Mert amikor rájuk nem volt szükség, mi csak megállapodtunk velük, korrekt megyei viszonyt alakítottunk ki, miközben a PDL-vel kormányoztunk. Ezt is el tudtuk fogadtatni. A korrekt viszonyulás az, hogy amikor fordul a kerék – az életben, a politikában fordul a kerék –, akkor ők is ugyanígy próbáljanak viszonyulni hozzánk, de nem tették meg. Ennek sok oka van, de nem fog így maradni a világ végéig.
A decentralizáció jó, mi 23 éven át folyamatosan kértük, s amikor lehetett, tettünk is érte. Nem elég mély ez a decentralizáció, de mélyebb, mint bármelyik eddigi kezdeményezés.
A pénzügyi részben nem volt meg az áttörés, a következő lépés az kell legyen, hogy ez is megtörténjen. Az o

Visszavonulót fújt Antonescu – Megijedtek a nyugattól a bukaresti liberálisok
Amerikai és uniós nyomásra kihátrálnak a román koalíciót erősítő liberálisok a büntető törvénykönyv (Btk.) módosítása mögül, és a tervezet újratárgyalását kezdeményezik. Az ügy megosztja a magyarokat is.
Miután az Egyesült Államok és Románia uniós partnerei aggodalmukat fejezték ki a román büntető törvénykönyvben tervezett változtatások miatt, az egyik koalíciós erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, Crin Antonescu csütörtökön visszavonulót fújt. A Btk. módosítása a képviselőket felmentené a korrupciós cselekmények büntetőjogi felelőssége alól, ha törlik őket a köztisztviselők sorából. A PNL, szociáldemokrata koalíciós partnereivel, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) és a kisebbségi frakcióval együtt kedden még megszavazta a törvénymódosítást. A nemmel voksoló jobbközép ellenzék és Traian Basescu államfő viszont úgy értelmezte: azáltal, hogy a törvényhozók nem minősülnek köztisztviselőknek, már nem indítható eljárás ellenük hivatali visszaélésért, befolyással való üzérkedésért vagy megvesztegetésért, mert ezeket a bűncselekményeket a köztisztviselőkre vonatkozóan tárgyalja a jogszabálycsomag.
A bukaresti amerikai nagykövetség közleményben figyelmeztette szerdán a román hatóságokat, hogy „visszalépés lenne Románia számára”, ha a törvényhozók megakadályoznák összeférhetetlenségük vizsgálatát. A külképviselet rámutatott: a Btk. ilyen értelmű módosítása elbátortalanítaná a befektetőket, ami hátrányosan érintené a román gazdaságot. Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője szerint is minden hivatalos személynek alá kell vetnie magát a korrupcióra és az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályozásnak. Aggodalmát fejezte ki Nagy-Britannia, Hollandia és Németország bukaresti nagykövetsége is.
Időközben a magyar pártokat is megosztotta a módosítás: az RMDSZ támogató szavazatait a parlamenten kívüli Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) úgy értelmezte, hogy „elszámoltathatóságuk törvényi megszüntetésével” a törvényhozók durván visszaélnek választópolgáraik bizalmával. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerint „az igennel szavazó honatyák (közöttük sajnálatos módon az RMDSZ teljes frakciója is) felsőbbrendű állampolgároknak tekintik önmagukat, akik ellen korrupció gyanúja miatt még eljárás sem indítható”.
Kristály Lehel
magyarhirlap.hu
Erdély.ma

13.
Aljasságból jeles
Mélyebbre már aligha süllyedhet a romániai törvényhozás, mint ahová a keddi nap után került. A parlament eddig sem tartozott azon intézmények közé, amelyek iránt a lakosság túl nagy bizalmat táplált volna – de az már az aljasság netovábbja, amit a büntető törvénykönyv módosítása során elműveltek a honatyák: a köztisztviselők meghatározásának változtatása révén ugyanis már nem indítható eljárás ellenük hivatali visszaélésért, befolyással való üzérkedésért vagy megvesztegetésért.
A törvényhozók tehát a törvény fölé helyezték magukat, az így elnyert „szupermentelem” pedig gyakorlatilag szabad utat jelent a lopásnak, korrupciónak. És nem csupán az államfő és köre állítja ezt, hanem az érintett igazságszolgáltatási szervek: az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség, a korrupcióellenes ügyészség, a legfelsőbb bíróság, valamint az ellenzéki, de még a kormányhoz közel álló sajtó is. Nem csoda hát, ha a módosítás kiütötte a biztosítékot Európában és a nagyvilágban is: az Egyesült Államok képviselője a befektetők elriasztásáról beszélt, szokatlanul gyorsan és élesen reagáltak az európai országok nagykövetei – tegnap Németország, Hollandia, Franciaország diplomatái kértek magyarázatot a képviselőház jogi bizottságának tagjaitól –, de az Európai Bizottság is jelezte, hogy figyelemmel követi a módosításokat, mi több, Pontáék nagy barátja, Hannes Swoboda, az Európai Parlament szocialista frakciójának vezetője is rossz döntésnek és óriási visszalépésnek minősítette a bukaresti parlament lépését. Ezen reakciók pedig meglehetősen egyértelműen jelzik: nem ideológiai, politikai kérdésről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy a romániai törvényhozók eszközökben nem válogatva próbálják menteni irhájukat a korrupcióellenes hatóságok elől. És ha mindez önmagában nem volna elég felháborító, keserűen kell azt is tudomásul vennünk, hogy az erdélyi magyarok szavazatai segítségével parlamentbe jutott RMDSZ-es képviselők aktívan részt vettek eme szégyenteljes döntésben, hiszen egyöntetűen megszavazták azokat a változtatásokat, amelyek ellen tiltakozik most a civilizált világ. Vajon ez miben szolgálja a magyar közösség érdekeit? Vajon ezért oly fontos a bukaresti jelenlét, melyről oly sok szó esik választások előtt?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy könyvritkaság a helyére került
Viszontagságosan érdekes lehet a könyvek sorsa is. Hosszú éveken lapulnak személyes könyvgyűjteményekben, hogy aztán egy nap a különös véletlenek folytán visszakerüljenek a társuk mellé, a könyvtárba, ahol mindig is a helyük lett volna. Két évszázad után adták át tegnap Köteles Sámuel 1817-ben megjelent Az erköltsi filo’sofiának eleji című művének első kötetét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárnak. A könyvet az teszi értékessé, hogy a 15 éves Bolyai János tulajdonában volt, amiről kézírása és aláírása tanúskodik. A könyvet matematikusokból, újságírókból és RMDSZ- politikusokból álló csoport juttatta vissza példás összefogással a Tékába, a világhírű matematikus egykori személyes könyvtárában levő csonka második kötet mellé.
Bolyai János az erdélyi magyar tudományosság kimagasló személyisége, talán a legnagyobb magyar matematikus. Emlékezete kollektív identitásunk fontos eleme, ápolása kötelességünk… Ennek jegyében került sor az értékes kötet megvásárlására és adományozására a Teleki Téka Alapítvány számára – hangsúlyozta nyilatkozatában Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki tegnap Peti András alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke, Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Lázok Klára, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője jelenlétében ünnepélyes keretek között adta át a kötetet az alapítványnak.
Az elmúlt idő nyomában
Kérdés, hogy valaha kiderül-e, hogy a kötet hol lapult, merre vándorolt olyan hosszú időn át, de felfedezése, az írás azonosítása, a könyv értékének megállapítása és megvásárlása is felér egy detektívregénnyel. A történet a november 8-i kolozsvári Bolyai-vacsora napján kezdődött. A Bolyaiak emlékét ápoló rendezvényen a magyar tudomány napját ünnepelve arra emlékeztek, hogy az idén 190 éve kelt Bolyai Jánosnak apjához címzett híres levele: "…a semmiből egy új, más világot teremtettem". A vacsorán tartott előadást a Népújság olvasói számára jól ismert Oláh-Gál Róbert, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának oktatója, akinek a Bolyaiak életéről szóló kötetét a Fehér Holló újságírósorozatban adta ki Szabó Csaba, a sorozat szerkesztője.
A Bolyai-vacsorára volt hivatalos a marosvásárhelyi származású Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem Matematikai Intézetének docense, aki a Bolyai Farkas középiskola után a kolozsvári BBTE matematika- informatika szakán végzett. Ismert Bolyai-kutató, a Bolyai- kultusz határon túli népszerűsítője, akit az idén másodszor tüntettek ki az egyetemek közötti közép-európai felsőoktatási tanulmányi csereprogramok (CEEPUS) működtetésében játszott szerepéért.
Mivel korábban érkezett meg egyetemi tanulmányai színhelyére, a Farkas és a Király utcában sétált, ahol a kovácsoltvas ablakrácsokkal s az oszlopos erkéllyel díszített szép, öreg Toldalagi–Korda-palotában működött a matematika tanszék és a könyvtár.
– Ahogy kolozsvári diákságunk helyszínén keresgéltem az emlékeim közt ("Á la recherche du temps perdu"), akkor vettem észre egy kapualjban a kis antikváriumot, ahova betértem, miközben kedves barátom, Müller Ádám emléke dolgozott bennem. A zsúfolt helyiségben magyar könyveket kerestem. Kiderült, hogy nincsenek, ezért matematikakönyvekről érdeklődtem, de az is kevés volt. Már kifele indultam, amikor az elárusító kislány odaszólt, hogy van valami érdekes, egy olyan könyv, ami Bolyai ex librisét tartalmazza. A páratlan kis könyvben valójában nem ex libris, hanem Bolyai János saját kezű beírását láttam. Ha nem foglalkoztam volna Bolyai János munkásságával, akkor is feltűnt volna, hogy mennyire hitelesnek látszik a beírás, és az eltelt idő alatt be is bizonyosodott, hogy nem tévedtem. A könyvben az 1817. november 12-i dátum szerepelt, Bolyai János 15 éves volt akkor. Az Appendixen és az Üdvtan címlapján is hasonlóan jellegzetes kalligrafikus írás látható. Feltételezésem megerősítette, hogy a kis könyv utolsó lapjára is be volt írva, hogy a Bolyai Jánosé. Első oldalain az íráson kívül 3x4 centiméteres pecsét vagy régebbi érme benyomódása látszott. Bár 80 százalékban meg voltam győződve, hogy a beírás eredeti, gyanús volt számomra, hogy mind az első, mind a második oldalon egy 4x5, illetve egy 6x8 centiméteres rész éles késsel vagy ollóval ki van vágva. A könyvet, amely 1817-ben jelent meg, a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdájában nyomtatták. A kivágások láttán arra gondoltam, hogy esetleg a Tékából ellopott könyvek közül való, s ha nagyon érdeklődöm, talán nyoma vész. Az ára 700 euró, mondták, s nem engedték, hogy lefényképezzem, ezért az adatokat lejegyeztem, majd láttam, hogy egy kis üvegszekrényben a ritkaságok közé teszik vissza. Végiggondoltam, hogy meg kellene vásárolni, de ha kiderül, hogy lopott, igazolnom kell, hogy miképpen került hozzám – morfondíroztam, majd sajnálkozva otthagytam az antikváriumban.
A nyomozómunka
Este a Bolyai-vacsorán egyetemi vezetők, matematikusok társaságában mondtam el, hogy szívesen felajánlom, valaki járjon utána, tisztázza, hogy lopott könyv-e vagy sem, majd meg kellene vásárolni, s a Tékában elhelyezni. A társaságból Szabó Csaba újságíró, Oláh- Gál Róbert könyvének a kiadója mozdult rá, átvette a nyomozást, s a későbbiekben minden lépéséről tájékoztatott – mondta el Körtesi Péter.
A történtekről Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója és vezetője a Kolozsvári Televízió magyar adásában részletesen is beszámolt. A helyszínen sikerült megnyernie az antikvárius bizalmát, aki számlát ígért, s hagyta lefényképezni a kötet első lapját. Ezután kezdődött az igazi nyomozómunka, amelyben fontos szerepe volt Wanek Ferencnek, aki az írásszakértői véleményt készítette, s "az alacsony t betűk", "a visszaforduló kerek betűzárások", "a kezdőbetűk kiemelt kezelése" és más jellegzetességek alapján – Bolyai János 1814-es és 1817-es kézírásával összehasonlítva – arra a következtetésre jutott, hogy a viszonylag érett, kiírt jellegű írás minden valószínűség szerint a jövendő tudósé.
A Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetőjével felvett kapcsolat során kiderült, hogy a könyv második kötetét a Tékában őrzik, de az első kötet sorsáról nem tudtak. Amint Lázok Klára, a Téka vezetője elmondta, Deé Anikó tudományos kutató a két Bolyai személyes könyvtárának 152 kötetét azonosította be a Teleki–Bolyai Könyvtár állományában, s tudomásuk volt arról, hogy a két tudós gyűjteményéből szétszórtan még fellelhetők könyvek.
A második kötetet 1880. április 8-án Koncz József, a Református Kollégium könyvtárosa a helyi katolikus gimnázium könyvtárának adta cserébe egy másik könyvért, s úgy került be az 1960-as években a Teleki Tékába. A kötetben Bolyai János aláírása mellett Koncz József sorai olvashatók.
A Téka felértékelése és a budapesti Széchényi Könyvtár szakvéleménye alapján megállapították, hogy az ár reális, érdemes a könyvet megvásárolni.
Mivel a pénzt nem sikerült adakozással összegyűjteni, és a "nyo-mázás" szerepelői úgy gondolták, hogy a Tékában van a könyv helye, Szabó Csaba az RMDSZ-hez fordult, ahol első perctől kedvezően fogadták a lehetőséget, s a Communitas Alapítvánnyal közösen megvásárolták a könyvet.
Magángyűjteményből közgyűjteménybe
Az átadáson Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, hogy a legjobb értelemben vett postás szerepét vállalta egy szellemi értelemben jelentős örökség átadásával, amelyet a szakemberek régóta keresnek. A könyv azt mutatja, hogy Bolyai János a kor legfontosabb értékeit tudhatta magáénak, hisz az, hogy ki milyen értéket tart a könyvtárában, ki milyen könyveket olvas, a szellemi habitusát is megmutatja. A nyomtatvány igazi jelentőségét a kutatók fogják meghatározni, most viszont az a fontos, hogy egy magángyűjteményből közgyűjteménybe került, viszonylag jó állapotban. – Nekünk nem a semmiből kellett új világot teremtenünk, de sokszor azt érezzük, hogy amikor a mi világunkat újra kell teremteni, akkor az nemcsak a jövőről, hanem a múlt értékeinek a felfedezéséről, megőrzéséről és beépítéséről szól. Azért adományozzuk a Teleki Téka Alapítványnak, hogy jó kezekben legyen a következő évtizedekben. Ha olyan írott értékekre bukkanunk, amelyek az erdélyi magyar, sőt az egyetemes magyar kultúra számára fontosak, a jövőben is arra törekszünk, hogy azokat visszaszerezzük – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Hű őrzői leszünk
Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke vette át, majd át is adta Lázok Klárának, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetőjének a könyvet, amit a Bolyai-múzeum tárlójában helyeztek el, s tegnaptól már meg is lehet tekinteni a Bolyai-relikviák között.
Mindenki elmerenghet a Horatius-idézeten, amelyet Bolyai János, a majdani zseniális tudós 15 évesen beleírt azon az őszön, amikor a református kollégiumban tett sikeres záróvizsga után tanulmányai folytatására várt – mondta Haller Béla, aki Szabó Lőrinc fordításában olvasta fel a Horatius sorait: "Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és / légy szilárd; viszont okosan, magad vond/ össze, hogyha kedvez a szél, túlontúl/ büszke vitorlád."/ (Ódák)
Az eltelt kétszáz év alatt odalett a latin és az a mértéktartó bizakodás is, amellyel János 15 évesen kilépni készült az életbe, de temperamentumát ismerve lehet, hogy csak az illendőség parancsának megfelelve választotta ezt az idézetet. A magunk részéről megígérjük, hogy a könyv hű őrzői leszünk – tette hozzá Haller Béla.
A megtalált könyv tudománytörténeti jelentőségű, mivel keltezése pontosan tájékoztat arról, hogy mikor került Bolyai János könyvtárába a kötet, s ugyanakkor segítséget jelent a fiatal Bolyai szellemi fejlődésének megismerésében. A bejegyzésben szereplő latin nyelven írt mottószerű Horatius-idézet szerepének, jelentésének tisztázása további kutatást igényel – mondta Lázok Klára. A történet érzelmi oldala, hogy Bolyai János egykori könyvtárának két kötete egymás mellé került, s így kiteljesedett egy történet, lezárult két könyv vándorlása egymás felé
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

EP-választások: összefog az RMDSZ és az MKP
Közös kampányrendezvényeket tervez a jövő évi európai parlamenti választások alkalmával a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja és az RMDSZ – többek között erről egyeztetett csütörtökön Nagyváradon Csáky Pál, a felvidéki párt elnökségi tagja és az RMDSZ helyi képviselete.
„Mindkét párt hasonló cipőben jár. Ott kell lennünk, bármilyen kifogásunk is van az európai bürokráciával szemben” – mondta a volt szlovákiai kormányfő-helyettes (képünkön). A közös kampányrendezvények mellett a kért párt programjait is össze akarja hangolni, hogy utána Brüsszelben is együttműködhessenek. Az eddigi tapasztalat alapján úgy vélik, az elbukott kisebbségvédelemre vonatkozó polgári kezdeményezést meg kell ismételni, és ehhez másokat is meg lehet nyerni.
A sajtótájékoztatón a jövő évi szlovákiai elnökválasztás is szóba került, hiszen a MKP most először indít saját jelöltet. „Azért tartom fontosnak, hogy magyarok magyarokra szavazzanak, mert látom, hogy a többségi nemzet részéről egy sor nem hangzik el arról, hogyan képzelik el a mi helyzetünket államalkotóként Szlovákiában, vagy akár Romániában. Amíg nincs ilyen kínálat a többség részéről, addig magunknak kell megszervezni, nekünk kell megmondani, miről szóljon az életünk. Ilyen vonatkozásban az érdekérvényesítés és önszerveződés létfontosságú” – magyarázta Csáky, aki pártját erősebbnek érzi a szlovák-magyar vegyes pártnál.
Rámutatott, a Hídnak főleg azokon a vidékeken van támogatottsága, ahol megindult egyfajta asszimilációs folyamat, olyannyira, hogy a népszámlálás során többen „kassainak” vagy „pozsonyinak” vallották nemzetiségüket, miközben az MKP általában a magyarabb vidékeken erősebb.
Csáky Pál egyébként az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári Kör meghívására érkezett a partiumi városba, hogy bemutassa a Csend és lélek című könyvét, melyben tájékoztatása szerint két témát boncolgat. „Egyrészt a felvidéki magyar sorsokról szól, hogy az emberek meglássák magukat benne, rádöbbenjenek arra, milyen helyzetekben élhetünk és kerülhetünk. Másik része esszéket tartalmaz helyzetünkről, múltunkról és jelenünkről. Arról, hogy nem szabad asszimilálódni, mert látom, hogy a felvidéki magyarok számára pedig a legnagyobb probléma a tudati zűrzavar” – magyarázta.
Szerinte emiatt is rossz Szlovákiában a vegyes párt, amelyik a többségi fejjel való gondolkodást szorgalmazza, holott az épp a beolvadást pártolja. „A többségi szlovák politikát régóta ismerem. Két csoportra osztható, az egyik gyorsabban, durvább eszközökkel akar minket asszimilálni, a másik toleránsabb, azt mondja, hogy majd az idő elvégzi. Ha ezt elfogadom, akkor elfogadom azt, hogy a magyar közösségnek előbb-utóbb vége. Ezt nem akarom” – szögezte le Csáky Pál, aki ilyen körülmények valószínűtlen tartja, hogy az EP-választásokon összefogjanak a Híddal.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Kós Károly-szobrot avattak Budapesten
Kós Károly elkötelezett, tevékeny helytállása, embersége és magyarsága példaadó minden magyar nemzedék számára – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke az erdélyi építész, író szobrának ünnepélyes avatásán tegnap a magyar főváros XII. kerületében.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: Kós Károly az értékteremtő erdélyi magyar hűség egyik legnagyszerűbb jelképe egy olyan században, amikor sokan és sokszor voltak hűtlenek Erdélyhez. Felidézte, hogy az I. világháború, Trianon és Erdély idegen hatalom alá szakadása Kós Károlyt is válaszút elé állította, menni vagy maradni, karrier vagy közösség. Az építész a határok lezárása előtt hazament Erdélybe, az övéi melletti kitartást választotta – mutatott rá, hozzátéve: sorsa a trianoni csapástól megbénult erdélyi magyar világ felélesztésére rendelte. Kövér László idézte az építész, író Kiáltó szó címmel 1921-ben megjelent röpiratát, amelyben az erdélyi magyar megmaradás parancsát hirdette meg. Az Országgyűlés elnöke felidézte a jelenlegi kormány nemzetpolitikai intézkedéseit, és kiemelte: „mi, mai magyarok hiszünk abban, hogy nemzeti összetartozás nélkül nincs nemzeti felemelkedés, és hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért”. Azért biztosítják európai gyakorlat szerint a magyar állampolgárságot és a szavazati jogot az országhatárokon kívül élő minden magyarnak, mert hisznek abban, hogy nincsen határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar sorsközösség, csak egyetlen magyar ügy van – jelentette ki.
Pokorni Zoltán, XII. kerületi polgármester ünnepi beszédében azt mondta: Kós Károly tiszteletreméltó döntéseket hozott embert próbálóan nehéz időkben, és hihetetlenül sokat vállalt a soknemzetiségű Erdély remélt felemelkedéséért, társadalmi békéjének létrehozásáért. Nem rajta múlott, hogy az általa kitűzött célok megvalósulása még most is várat magára – mutatott rá a kormánypárti politikus.
Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész alkotása az erdélyi építészt egy íróasztal mögött ülve ábrázolja a hegyvidéki Temes lépcsőnél, a Kós Károly nevét viselő, 102 éves oktatási intézmény mellett.
Emlékkonferenciát szerveztek
Ugyancsak Kós Károly tiszteletére rendezett emlékkonferenciát tegnap a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Építőművészeti Tagozata a budapesti Duna Palotában. Olyan történelmi időket élünk, amelyek követendő példákat követelnek – mondta a konferenciát megnyitó beszédében Fekete György, az MMA elnöke. Kós Károly tevékenységét a konferencián többek között Pomogáts Béla irodalomtörténész, Anthony Gall építész, Kötő József színháztörténész mutatta be, grafikai és könyvművészetéről Sas Péter művelődéstörténész, építőművészetének hatásáról Csernyus Lőrinc építész, publicisztikájáról pedig Szabó Zsolt sajtótörténész tartott előadást. A Kós Károly Egyesülés tevékenységét Zsigmond László építész, a Kós Károly Egyesülés igazgatója, míg Kós Károly prózaírói munkásságát Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus mutatta be a hallgatóságnak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ajándék Orbán Viktornak Kézdivásárhelyről
A hetvenhat éves Nagy József nyugdíjas kézdivásárhelyi villanyszerelő októberben állította ki makettjeit a Vigadóban, többek között a Gábor Áron tér kicsinyített mását.
Azóta sem ül tétlenül, délutántól éjszaka 2-ig dolgozik naponta. Befejezte a budapesti Országház-makettet, amit elmondása szerint Orbán Viktor miniszterelnöknek készített karácsonyi ajándékként. Erre a legbüszkébb, égőkkel is felszerelte. Ezen kívül az egyik Károlyi-kastély, a gyulafehérvári görög katolikus templom és a Nádasy–Ladányi-kastély kicsinyített mását is megépítette, jelenleg pedig a szinajai Peleş-kastély miniatűrjén dolgozik. Kovászna főterének makettjét jövő év március 15-ig szeretné elkészíteni, ekkor szervezne kiállítást legújabb alkotásaiból a Vigadóban, igény esetén a fürdőváros főterének makettjét Kovásznára is elviszi. De nem pihen jövőben sem, újabb kastélyok és templomok kicsinyített mását tervezi, legnagyobb problémája a megfelelő karton beszerzése, amihez nehezen jut hozzá.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

.
Botránykrónika
Nem panaszkodhat a hazai sajtó, még az a része sem, amely főleg a botrányokra szakosodott. A romániai politikai és közélet naponta szolgáltatja a témákat. S ha netán egy napra nem jutna egy botrány, ami ritkán fordul elő, akkor az előzőn még napokig el lehet rágódni.
A hazai tévéadásokat néző, az írott sajtót olvasó polgárnak, nem véletlenül, az a véleménye alakul(t) ki, hogy Romániában szinte semmi más nincs a botrányon kívül: az ország nagy többsége nem is dolgozik (úgy-ahogy, persze), hanem az államfő és a miniszterelnök, a vezető politikai pártok főnökeinek legújabb összemenése, az Alkotmánybíróság „csínytevései”, a parlament rengeteg vitatható döntésével – a legutóbbi ellen több nyugati állam nagykövetsége tiltakozott –, a korrupcióellenes ügyészség stb. akciói, hogy Szalámi és egyéb csillagokról szó se essék.
A nyugati tiltakozásokról csak annyit: előfordulhat, hogy az Egyesült Államoknak nincs igaza a román parlament korrupcióval kapcsolatos döntését illetően (ezt állította miniszterelnökünk). Lehetséges. De a kormányfő esetleges igaza mit sem változtat azon a tényen, hogy az Államoknak ez a meggyőződése. És, ki ne tudná, hogy nem az igazság (hányféle létezik?), hanem a történésekről alkotott vélemény az igazán fontos, hiszen emberek, testületek, államok véleményüktől, meggyőződésüktől függően reagálnak – esetleg rosszul és igazságtalanul. Ez a meggyőződés azonban a valóságos történésekből leszűrt vélemények kvintesszenciája.
Az egyik legújabb esemény egy alkotmánybíró jelölése a testület megüresedett helyére. Az utóbbi hónapokban bizonyos tévéadókon (vajon ki formálja a közvéleményt?) gyakran „szakértőként” szereplő jelölt egy szélsőségesen román nacionalista párt alelnöke volt, amíg a nála is szélsőségesebb elnök ki nem rúgta. Volt „szerencsém” többször hallani rosszindulatú magyarellenes kirohanásait – és talán nem mellesleg antiszemitizmussal is vádolják.
Ennyire gyatra lenne a feddhetetlen életűek kínálata a hazai legfőbb magisztrátus számára, hogy muszáj őt az ország talán (elvileg mindenesetre) legrangosabb döntőbíróságába ajánlani? Vagy a jelölés nem is annyira őt személy szerint, mint inkább a jelölőket minősíti?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Lakónegyedek magyar lakói a beolvadás küszöbén
A nagyvárosi szórványmagyar közösségek jövőjéről tartott műhelykonferenciát Kolozsváron a Kisebbségkutató Intézet az RMDSZ Főtitkárságával közösen. Ez az a kisebbségi közeg ugyanis, amely a leginkább ki van téve a beolvadás veszélyének, mégis mindeddig erről esett a legkevesebb szó politikai berkekben vagy a médiában. A legtöbb erdélyi, bánsági vagy partiumi nagyvárosban még fenntartható az anyanyelvű oktatás, működnek a magyar kulturális intézmények, a felekezeti élet is anyanyelven folyik, de – főleg a lakónegyedekben élő – magyar vagy félig magyar családok nem kapcsolódnak rá ezekre az intézményekre. Vagyis: román iskolába járatják gyermekeiket, nem vesznek részt be az egyház vagy érdekvédelmi szervezetek nyújtotta közösségi programokban. –
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: ,,a mai műhelykonferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szorványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: ,,ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.”
Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. ,,Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.”
,,Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. ,,A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. ,,A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért mert a leendő iskolás már úgyis tud románul. ”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. ,,Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 98 százaléka elméleti-, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnybe részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. ,,Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. ,,A klasszikus értelemben vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
maszol.ro

Tőkés kitüntetése – Tőkés László az 1989-es temesvári népfelkelés hőseinek ajánlotta fel kitüntetését
Tőkés László európai parlamenti képviselő, volt temesvári lelkész Temesvár 1989-es forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlotta fel december 15-én, vasárnap, a népfelkelés 24. évfordulóján a Románia Csillaga kitüntetést, amelyre méltatlannak találta őt az érdemrend többnyire kormány közeli személyiségekből álló becsületbírósága.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a szervezet temesvári irodájában rendezett sajtóértekezleten jelentette be, hogy megalakult az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, amely a temesvári református parókia elől indult, a kommunista diktatúra bukását eredményező népfelkelés jövő évi, 25. jubileumi emlékévének rendezvényeit készíti elő.
Tőkés László jelképesen átadta a Románia Csillaga érdemrendet az újonnan alakult emlékbizottságnak. Hozzátette: ha valaki vissza akarja venni a kitüntetést, „jöjjön érte Temesvárra".
Az emlékbizottság névsora – Tőkés Lászlóén kívül – 12 olyan személy nevét tartalmazza, akik már a népfelkelés kirobbanása előtt is kiálltak a kommunista diktatúrával szembeszegülő református lelkész mellett.
Az emlékbizottság tagjainak közös célja az igazságtétel előmozdítása, a 24 éve indult rendszerváltozás folytatása és a forradalom „ellopásának" megakadályozása – hangoztatta Tőkés László, hozzátéve, hogy a névsor nyitott és a jövőben bővülni fog.
1989 december 15-én a Ceausescu-diktatúrát nyíltan bíráló Tőkés László temesvári lelkész elhurcolását a református gyülekezet élő láncot alkotva akadályozta meg. A zsarnoksággal szembeszegülő magyar közösséghez másnap a többségi románság is csatlakozott, így a református parókia előtt bontakozott ki a kommunista diktatúra megdöntéséhez vezető népfelkelés.
A fellázadt Temesvár 1989-ben csaknem egy hétig egymaga dacolt fegyvertelenül a Ceausescu-diktatúra megtorlásával, amíg az ország többi részére is átterjedt a népfelkelés. Ez idő alatt 73 ember életét vesztette, csaknem 300 pedig megsebesült a sortüzekben és mintegy nyolcszáz tüntetőt börtönbe zártak.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát. Visszavonását Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
A kormányon lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) tagjaiból és a párthoz közel álló személyiségekből álló becsületbíróság novemberben méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga érdemrendre. A testület előterjesztése alapján az államfő bocsáthat ki rendeletet az EP-képviselő kitüntetésének visszavonásáról, ezt azonban Traian Basescu eddig nem tette meg.
MTI
Erdély.ma

Gálaesttel ünnepelte tízéves fennállását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Az EMNT fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a kolozsvári Napoca-szállóban szervezett gálaünnepségén Tőkés László elnök az elmúlt tíz esztendő történéseit összegezte és irányt szabott az autonomista elveket valló szervezet további munkásságának. Azt, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, számos példával szemléltette, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy szükség volt egy olyan érdekképviseleti szervezetre, mely „nem téveszti össze a célt az eszközzel”, és amely következetesen kiáll az autonómia ügye mellett.
Az EMNT megalakításakor az alapítóknak azt kellett eldönteniük, hogy végképp beletörődnek-e az RMDSZ által erőltetett „kis lépések politikájába”, illetve a fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartanak az autonómia-stratégia folytatása mellett – emlékezett vissza Tőkés László, aki újabb példákkal támasztotta alá, hogy az a típusú „realista, pragmatista” politika, amelyet az RMDSZ folytat – és amelynek vélt eredményeit a jelenlegi kétharmados román hatalom, egy szempillantás alatt a semmivé teszi egyenlővé – nem vezet eredményre.
„Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?” – sorolta a kérdéseket az EMNT elnöke. Hozzátette: az erdélyi magyarság általános helyzetének számbavétele után az a legfőbb kérdés, hogy jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk. E „látlelet” alapján Tőkés László kijelentette: új rendszerváltozásra van szükség. „A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.” – hangzott el beszédében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtt álló főbb célokat illetően Tőkés László megemlítette a honosításban végzett munka folytatását, a magyarországi választásokon való minél magasabb erdélyi részvétel biztosítását, a székely menetelésen megnyilvánult akcióegység folytatását az autonómia érdekében, az EP-választásokon való összpárti koalíció szorgalmazását, továbbá természeti kincseink megőrzésében vállalt szerepet. Kiemelte továbbá az autonómia gondolatának népszerűsítését az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatai által, a Mikó Imre Terv gyakorlatba ültetését, egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotását.
Tőkés László összegző és értékelő beszéde végén hangsúlyozta: „Az EMNT tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta.” Elisabeth Nauclér, az Åland-szigetek finnországi parlamenti képviselője köszöntőjében a hazájában működő kisebbségvédelemről beszélt. Mint ismeretes, a finnországi Åland-szigetek svéd anyanyelvű lakóinak önrendelkezése a kisebbségi területi autonómia egyik mintapéldája az Európai Unióban. Elisabeth Nauclér hangsúlyozta: sokan megkérdőjelezik és kritizálják az ottani autonómiát, de a Baltikumban ez az egyetlen sziget, amelynek lakossága folyamatosan növekszik, ami igazolja azt, hogy az autonómia megoldást jelent a kisebbségek számára
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes-államtitkár kifejtette: miközben a temesvári rendszerváltozáskor hittünk annak őszinteségében és abban, hogy az erdélyi magyar közösség visszakapja mindazt, amit a diktatúra elvett, ma már azt látjuk nemzeti szimbólumaink szabad használatáért is mindennapi csatát kell vívnunk. „Valahol utat tévesztettünk” – mondta a fideszes politikus, hozzátéve: hatékonyabb érdekérvényesítésre van szükség. Véleménye szerint az EMNT elmúlt tíz éve nem volt hiábavaló, ugyanis munkájával nagyban hozzájárult az erdélyi magyar nemzeti közösség jogainak érvényesítéséhez, az autonómia népszerűsítéséhez, továbbá ahhoz, hogy minden magyar a maga teljességében élhesse meg magyarságát.
Toró T. Tibor, az EMNT korábbi ügyvezető elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke beszédében kifejtette: tíz évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán a szövetség megvonta a tiszteletbeli elnöki tisztséget Tőkés Lászlótól, kétfajta gondolkodásmód rajzolódott ki világosan az erdélyi magyar politikában. Miután száműzték az RMDSZ-ből azt az értékrendet, amit Tőkés László képviselt és képvisel azóta is, felálltak a frontvonalak, amelyek egyik oldalán a labanc, a másikon a kuruc gondolkodásmód feszül egymásnak – mondta Toró. A labanc és a kuruc gondolkodásmódot a bukaresti főhatalomhoz való viszony különbözteti meg egymástól: míg a labanc célja az, hogy beleépüljön a főhatalomba, kormányzatra kerüljön, paktumokat kössön, addig a kuruc irányvonal az autonómia ügyének a képviselete.
A 2003-as szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson a labancok, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László által összehívott rendkívüli ülésén, a Láncos-templomban pedig a kurucok gyülekeztek – fejtette ki a Néppárt elnöke. Toró szerint a két táborra oszlott erdélyi magyar politika nagy kérdése az, hogy lehet-e közös platformot kialakítani, van-e közös jövőképe a két oldalnak. A Néppárt elnöke szerint erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz, fel lehet oldani az elvi ellentétet, mivel vannak közös célok, és lehetséges az akcióegység kialakítása. Ez úgy lehetséges, ha sikerül megteremteni a két oldal egyensúlyát. „Találjuk meg a két tábor együttműködése mentén a közös ügyet, mivel ha a két tábor kiegyensúlyozódik, akkor képesek leszünk nagyon jól együttműködni. Ez az előttünk álló feladat. Egyensúly, együttműködés a közös jövő érdekében – ez a jelszó a következő időszakra” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Az EMNT idén első alkalommal osztotta ki a Kós Károly-díj az autonómiáért elnevezésű kitüntetést. A díjjal – amelyet ezentúl évente kiosztanak majd – olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy az autonómia ügye kiteljesedjen, vagy példaértékűen támogatták az autonómia ügyét.
Kós Károly-díjat kapott idén Király Károly egykori háromszéki szenátor, aki a Szőcs Géza által mondott laudáció szerint az autonómiagondolat egyik első frontembereként az 1970-es évek Romániájában, „a csend és a sötét országában” az egyik első hang volt, aki dacolt a zsarnokkal, és elindította az erdélyi magyarság morális és intellektuális felébredését. Király Károly egészségi állapota miatt nem lehetett jelen az ünnepélyes díjátadón.
Juhos Gábor Magyarországon élő, székelyhídi származású maratonfutó szintén Kós Károly-díjat kapott. A méltató Sánta Imre bikfalvi református lelkész elmondta, Juhos Gábor két hét alatt, naponta egy maratoni távot lefutva körbeszaladta a Székelyföldet az autonómiáért, céltudatosságával és kitartásával pedig, nem keresve kifogásokat, az akadályokkal megbirkózva megmutatta az önrendelkezés elérésének a módját.
Kós Károly-díjjal tüntették ki Bakk Miklós politológust az autonómia ügyének képviseletéért, ez irányú tudományos munkásságáért. Amint Bodó Barna a laudációban elmondta, Bakk Miklós az autonómia hosszútávfutóinak egyike. A legigényesebb szakmaisággal kezdett foglalkozni az autonómia ügyével, és ha manapság az erdélyi egyetemi és tudományos világban az autonómiáról beszélnek, a Bakk Miklós neve megkerülhetetlen.
A negyedik kitüntetett a néhai Birtalan Ákos háromszéki parlamenti képviselő. A méltató Toró T. Tibor szerint a 49 évesen elhunyt Birtalan mindig a közössége érdekében kamatoztatta kemény munkával megszerzett tudását, a parlamentben pedig az egyik első aláírója volt a benyújtott autonómiatervezetnek. A díjat Birtalan Ákos özvegye, Birtalan Csilla vette át.
Ezt követően Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke mutatta be Az autonómiaharc egy évtizede – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi közéletben című kötetét, majd Sándor Krisztina felolvasta az EMNT Választmányának A mi igazságunk: a mi erőnk című nyilatkozatát.
A pohárköszöntők után ünnepi vacsora következett, a gálaesten fellépett Sorbán Enikő, aki erdélyi népdalokat énekelt, valamint a háromszéki Transylmania együttes.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

.Megszorított magyar oktatás
Tömegesen veszíthetik el állásaikat a pedagógusok a 2014-2015-ös tanévtől, az oktatási minisztérium ugyanis jövőtől nem hajlandó többet fizetni azoknak az iskoláknak a költségeit, amelyekben a fejkvóta nem elegendő a béralap biztosításához. Ez osztályok, sőt, iskolák összevonásához is vezethet. Maros megyében azonban a megszorítások nélkül is sok az összevont osztály, és még a marosvásárhelyi lakótelepeken is kérdéses, hogy lesz-e elegendő diák a magyar osztályok indulásához.
Osztályok, sőt iskolák összevonásához vezethetnek a megszorítások
A pedagógusok szerint az összevonások főként a kisebbségi oktatást veszélyeztetik, azonban Király András államtitkár úgy véli: ez a veszély nem áll fenn. Elmondása szerint Remus Pricopie tanügyminiszter ígéretet tett az RMDSZ parlamenti frakcióinak, hogy a kisebbségi oktatás nem szenved kárt. Ezt ígéri Maros megyében lllés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes is: szórványvidékeken megmaradnak az összevont osztályok, ezért fognak küzdeni. „Minden település egyedi eset, ezért mindenütt az iskolaigazgatók, a helyi önkormányzatok és a tanfelügyelőség segítségével próbáljuk megoldani a helyzetet” – mondta Illés Ildikó. Szerinte a legtöbb összevonásra a vidéki településeken kell számítani, ahol azt kell figyelembe venni, hogy fenn tudják-e tartani az iskolát, vagy megengedhetik-e maguknak az iskolabuszt, amellyel más települések tanintézeteibe járhatnak a gyerekek. A főtanfelügyelő-helyettes kijelentette, mindent megtesznek azért, hogy minden gyermek helyet kapjon valamilyen tanintézetben.
A pedagógusok helyzetével kapcsolatban Illés Ildikó elmondta, nem feltétlenül a megszorítások miatt lesz kevesebb állás. „Sajnos meg fog szűnni néhány tanári állás, azonban nem így tevődik fel a kérdés. Például magyar nyelv és irodalom szakos tanárból hiány van, viszont nagyon sok a magyar tagozatos tanítónő, míg kevés a román tagozatos. Nagyon kiéleződött a verseny, volt olyan időszak, amikor szakképzetleneket is alkalmaztunk, most azonban a szakképzettek közül sem jut mindenkinek hely” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
A vidéki iskolákat fenyegeti az összevonás
A megye több településén is érdeklődtünk az iskolák helyzetéről. A szovátai S. Illyés Lajos Általános Iskolában jelenleg kiegyensúlyozott a helyzet Kovács Rozália igazgató szerint. „A létszámot nézve nem kell megijednünk a megszorításoktól, egyetlen óvodás csoport szűnhet meg a következő tanévtől. A tanári állások szempontjából is nagy a verseny nálunk” – jelentette ki az intézményvezető. A környező falvakból többen járnak Szovátába iskolába, a szakadáti elemi osztályok például már évek óta az S. Illyés Lajos iskolához tartoznak.
Makfalván párhuzamos osztályok összevonására kerülhet sor, ami néhány pedagógus állásának megszűnését jelentheti. A helyi általános iskola igazgatója, Albert Csilla elmondta, most készítették el a jövő tanévre szóló beiskolázási tervet, minden attól függ, hogy jóváhagyják-e.
Szovátához hasonló helyzetben van Nyárádszereda is, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója, Nagy Eszter Gizella szerint itt sem lesznek nagy változások. A gondok itt is a környező településeken vannak, ilyen például a nyárádgálfalvi helyzet.
A Székelyhonnak Karácsony Károly nyárádgálfalvi polgármester elmondta, előreláthatóan jövő ősztől a szentháromsági 5–8. osztályos diákokat iskolabusszal a községközponti Szentiváni Mihály Általános Iskolába hozzák majd, összevonva a felső tagozatot. Nyárádgálfalván jelenleg 12, Szentháromságon 10 diák van, így épp egy osztályra valóan lesznek. „A szülőkkel is folyamatosan egyeztetünk erről, hogy értsék meg, erre szükség van, és természetesen iskolabusszal hozzuk majd a diákokat, így különösebb nehézséget nem jelent majd az iskolaváltás. Tőlünk nagyon sok diákot elszippant Nyárádszereda, ezért is kell összevonni a két felső tagozatot” – mondta a községvezető.
Lakótelepi magyar osztályok is veszélyben vannak
A főtanfelügyelő-helyettes a Marosvásárhely környéki falvakban és a város lakótelepein működő magyar osztályokat tartja veszélyeztetettnek. „A környező falvak elöljárói vagy tehetősebb lakói városi iskolákba járatják gyermekeiket. Úgy gondolom, hogy mindenki saját környezetében kell nevelkedjen és tanuljon. Ezzel a mentalitással leszegényítik a magyar osztályokat vidéken, és azok a szülők, akik nem vihetik a városba a gyerekeiket, kénytelenek lesznek román osztályba adni őket” – mondta Illés Ildikó.
A marosvásárhelyi szülők igyekeznek az úgynevezett elit iskolákba járatni gyermekeiket. A város színvonalas középiskoláiban elemi osztályok is indultak az évek során, az ezekbe való bejutás nagy versenyt alakított ki a diákok körében is. „Emiatt a lakótelepeken működő iskolákban egyre kevesebb lesz a magyar diák, akik pedig hátramaradnak ezekben a tanintézetekben, kénytelenek lesznek asszimilálódni” – jegyezte meg a főtanfelügyelő-helyettes.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Szükség van-e ma Ady-körre?
Pénteken a Várad folyóirat szerkesztőségében azok közül gyűltek össze néhányan, akik a ’70-es, ’80-as években a Váradon működő Ady irodalmi kör tagjai voltak. Írásokat is felolvastak.
Vitaindítónak Sall László – alias Cseletneki Ányos – három kérdést tett fel. Ment-e előre az irodalom a huszonhárom évvel ezelőtt, 1990 januárjában megszűnt Ady-kör nélkül? Jobbat írtak-e a Securitate figyelő szeme nélkül? Mire lenne ma jó az Ady-kör, illetve a jövőben tölthet-e valamilyen szerepet?
Szűcs László úgy vélte: ahogy például Kolozsváron a napjainkban is működő Bretter-kör csupán a nevében ugyanaz mint a hajdani, de működésében valahogy más, mert a rendszerváltozást megelőző körülmények megszűntek, úgy kérdéses, hogy mi értelme van a hasonló köröknek, kluboknak, hiszen megjelentek más fórumok, melyek talán feleslegessé teszik ezeket. Hozzátette ugyanakkor: Nagyváradon sajnos kevés a tehetséges fiatal író, és a helyzeten az sem változtatott, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar irodalom szakot indított.
Kell vagy nem?
Varga Gábor felidézve néhány régi emlékeket, az elhangzottakat azzal egészítette ki: megváltozott a helyzet, napjainkban már millió találkozási pont kínálkozik, beleértve az elektronikus média világát is, viszont ami pótolhatatlannak tűnik, az az Ady-kör „brancsszelleme”, hogy azonos érdeklődésű, de nem feltétlenül ugyanolyan világnézetű fiatalok összejönnek. Ezzel együtt meglátásában ez a fajta irodalmi tevékenység még nem halt ki, és annak ellenére, vagy éppen annak köszönhetően, hogy millió önkifejezési lehetőség létezik, az Ady-kört újra lehetne éleszteni, mert menet közben jönnének új tagok, akik átvehetnék a stafétabotot. Ezen a véleményen volt Sall László is, aki szerint az Ady-körnek napjainkban is van létjogosultsága, és nem kell hogy helyettesítse a közlést. Ő volt az, aki azt is felvetette, hogy emlékoldalakat kéne létrehozni azoknak, akik már nincsenek köztünk.
A beszélgetés folyamán felmerült továbbá az is, hogy jövőre valahogy meg kéne ünnepelni az utolsó Ady-kör 24. évfordulóját, illetve digitalizálni kellene az anyagokat. Szűcs László és Zudor János verseket olvastak fel, Varga Gábor pedig egy 1975-ben keletkezett, A tagadás etikuma című rövid prózáját ismertette.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hazugsággal vádolják egymást a kormányszövetség vezetői
Kölcsönösen hazugsággal vádolta egymást hétfőn Victor Ponta miniszterelnök, a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) szociáldemokrata, és Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke. A koalíciós pártvezérek a Büntető törvénykönyv (Btk.) múlt heti módosításával kapcsolatban próbálták ily módon egymásra hárítani a korrupt tisztségviselők felelősségre vonását megnehezítő, éles ellenzéki tiltakozást és nemzetközi felzúdulást kiváltó intézkedés felelősségét. Az USL vezetői a szintén vitatott amnesztiatervezet ügyében is ellentmondtak egymásnak.
A kölcsönös vádaskodást a liberális vezetők egy zártkörű értekezletén készített és a Gândul című lap által vasárnap közzétett hangfelvétel váltotta ki, amelyen Antonescu koalíciós partnerét képmutató, a kényelmetlen döntések felelősségét nem vállaló politikusként írta le. „A kormányfő most is azt az idióta elképzelését erőltette, mint Verespatak esetében, hogy ő majd azt mondja, nem ért egyet, egyes miniszterek ellenzik a dolgot, én mint politikai vezető nem értek egyet vele, és láss csodát, a parlament mégis megszavazza” – ecsetelte kollégáinak Antonescu, hogyan akarta Ponta elfogadtatni az amnesztiatervezetet. Ponta hétfői sajtóértekezletén ezt úgy kommentálta: Antonescu hazudott kollégáinak, de nem először történik meg, hogy mást mond az USL-gyűléseken, mást a pártjában és mást a mikrofonok előtt.
Antonescu félórán belül maga is sajtóértekezletet hívott össze, ahol leszögezte: sem Pontának, sem másnak nem tűri el, hogy hazugsággal vádolja, és nem ő az, „akiről már bebizonyosodott, hogy hazudozik”. Szerinte a miniszterelnök az, aki „tisztességtelenül” viselkedik, ezért Antonescu már „rendkívül kevéssé bízik” koalíciós partnerében.
MTI
Erdély.ma

Hírsaláta
POLITIKAI OBSZCENITÁSNAK nevezte Andrei Pleşu filozófus Lucian Bolcaş alkotmánybíróvá való kinevezését, s azok arculcsapásának, akik adnak még valamit az emberi jogokra. Minden bizonnyal sokan emlékeznek még arra, amikor Bolcaş Vadim Tudor jobbkezeként helyeselte, néha túl is licitálta annak minden idegengyűlölő, zsidóellenes, rasszista, többpártrendszer-ellenes, szekuspártoló, a romániai közélet személyiségei ellen megfogalmazott útszéli kijelentéseit.
Menet közben Bolcaş faképnél hagyta ugyan a nagyromán pártvezért, de elveit nem vetkőzte le. Az a tény, hogy Victor Ponta – akiben castróista-guevarista és maoista nosztalgiák élnek – kitart Bolcaş jelölése mellett, etikátlanságát bizonyítja. A nemzetközi sajtó sem hallgat e botrányos kinevezésről, a Der Spiegel a szocliberális Románia huligán, zsidóellenes támadásáról értekezik, ahol a dolgok elszabadultak, Ponta e tekintetben tanúsított kitartása ördögi – írja a lap –, oly mélyre süllyedt a törvénytelenségek és obszcenitások mocsarában, hogy belefulladhat. (Evenimentul zilei)
VAN ITT PÉNZ BŐVEN. 5,6 milliárd lejt költ év végi juttatásokra a Ponta-kabinet. A Ziarul Financiar szerint ez az összeg a GDP 0,9 százalékát teszi ki, de az ország ekkora pluszkiadásokkal sem lépi túl a költségvetési hiánycélt. Novemberben ugyanis 1,6 százalékos volt az államháztartási hiány, de a Ponta-kabinet és a Nemzetközi Valutaalap abban állapodott meg, év végére ez a deficit elérheti a 2,5 százalékot. A lap kimutatása szerint 2008 óta minden évben tízszer nagyobb volt a kormány kiadása decemberben, mint más hónapokban, ami természetellenes, és arra utal, hogy év közben nem jól gazdálkodott. Aggodalomra ad okot, hogy a megmaradt forrásokat nem oda irányítják, ahol valóban indokolt lenne.
LEMONDANAK GIGELRŐL? Nem nevezi ki kulturális miniszternek a kormányfő a liberálisok jelöltjét, Gigel Ştirbu képviselőt. Ezt az információt maga a jelölt osztotta meg a Szociáldemokrata Párt egyik alelnökével. Ştirbu jelöléséről pénteken döntött a liberális párt vezetősége, de a poszt várományosa bírálatok kereszttüzébe került. Jelöléséről arrogánsan azt mondta: nem kell két Nobel-díj ahhoz, hogy a minisztériumot vezesse. A román sajtó emlékeztetett arra, hogy Ştirbu korábban olyan törvénymódosítást kezdeményezett, amely bocsánatos bűnnek tekintené a „balesetszerűen” elkövetett plágiumot. Victor Ponta miniszterelnök szombat este a Mediafaxnak azt mondta: hétfőn tárgyal a jelölttel, és utána dönt az esetleges kinevezéséről.
LASSÚ RESTITUTIO IN INTEGRUM. December 11-én tartott bizottsági ülésén újabb ingatlant szolgáltatott vissza az Országos Restitúciós Bizottság a református egyháznak. Idén harmadik és egyben utolsó ülésén a bizottság a Zilahi Református Egyházmegyéhez tartozó kusalyi elemi iskola épületének természetbeni visszaszolgáltatásáról döntött. Az RMDSZ elfogadhatatlannak tartja, hogy a visszaszolgáltatás folyamata ennyire lassan és hiányosan működjön. (RMDSZ-tájékoztató)
ÖTVENLEJES BELÉPŐ. A kormány 20-ról 50 lejre növelné a kaszinókba való belépési díjat – írja a Mediafax. A döntés azért született, mert a szerencsejátékokból szerzett nyereségek nehézkes nyomon követése miatt egy kormányrendelet-tervezet szerint el fogják törölni azt a 25 százalékos adókulcsot, amely a játékautomaták, a sport- és egyéb fogadások, online játékok, valamint a kaszinójátékok nyereményeire vonatkozik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antall József emléke
Ezerkilencszázkilencvenhárom december 12-én délután negyed hatkor dr. Antall József, a kommunista diktatúra utáni első szabadon választott miniszterelnök, a rendszerváltozás kormányfője itt hagyott bennünket.
Saját felelősségére, orvosai tiltakozása ellenére tért vissza a kölni gyógykezelésről, hogy teljesítse küldetését. Súlyos betegsége miatt halála nem volt váratlan, mégis hihetetlen megdöbbenést, leírhatatlan fájdalmat keltett emberek millióiban a Kárpát-medencében és egész Európában. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar nemzetet, a kereszténydemokrata, konzervatív, nemzeti liberális politikai erőket a transzatlanti térségben és minden demokratát az egész világon. Ravatalánál tízezrek rótták le kegyeletüket, és százezrek kísérték utolsó útjára december 18-án a Fiumei úti nemzeti sírkertbe.
Antall József az 1990. április 8-ai választási győzelem után azt mondta, kamikaze kormányt alakít, mert a diktatórikus rendszerből parlamentáris demokráciát létrehozni, a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot teremteni, a végletekig eladósodott, elszegényedett országban az embereknek jólétet, biztonságot garantálni csak az egész társadalmat kíméletlenül igénybe vevő átalakítással lehet. Ugyanakkor valami titokzatos módon megsejtette, hogy személyesen is a rendszerváltozás mártírja lesz. Amikor belépett elődje, Németh Miklós parlamenti dolgozószobájába, azt mondta, maradjon minden a helyén, nem kell időt és pénzt pocsékolni átalakításra, csupán egy gróf Batthyányi Lajost ábrázoló festményt hozzanak a múzeumból, és tegyék fel a hosszú fal középső részén. Az 1848-as forradalmi kormány mártír miniszterelnökét...
Antall József nemcsak ismét megteremtette a parlamentáris demokráciát Magyarországon, elkezdte a szociális piacgazdaság kiépítését, hanem belevágta fejszéjét a legnagyobb átalakításba is: a kádári agymosáson átesett, a kommunista internacionalizmus talaján felnőtt, megfélemlített népből ismét keresztény értékrend alapján álló nemzetet teremteni. Történelmet írt, amikor 1990. június 2-án az MDF III. országos gyűlésén kijelentette: „érzésben, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni!" Sütő András azt mondta ravatalánál: „Senki, aki utána jön, senki, aki nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívül élő magyarságért cselekedett."
Mi is az ő nyomdokában járunk, amikor elkötelezetten harcolunk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítéséért, az elszakított nemzetrészek tagjainak magyarként boldogulásáért szülőföldjükön, a teljes magyar nemzet felemelkedéséért a Kárpát-medencében. Küzdelmünket azonban megosztottság nehezíti saját sorainkban. Megosztottság a mai Magyarország határain belül, megosztottság a külhoni magyarok soraiban. Ezt halljuk a Parlament falai között, ezt halljuk a Magyar Állandó Értekezleten és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. Pedig már többször elhangzott a figyelmeztetés: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak. Jó lenne megfogadni Böjte Csaba atya példabeszédét, aki fenn a Hargitán egy gyors folyású hegyi patak partján sétálva látta, hogy a tiszta vízbe hulló faleveleket a sodrás a kanyarokban szépen kiteszi a parti kövekre, és a víz tisztán szalad tovább. Így kellene cselekedni nekünk is, embereknek, mondta Csaba testvér, a sérelmeket, haragot, gyűlölködést vessük ki lelkünkből menet közben, és szeretetben, egyetértésben haladjunk tovább. Így messzebb jutunk, és sikeresebbek leszünk.
Nekünk is, magyar politikusoknak a kanyarokban kell hagynunk az egymás iránti haragot, meg nem értést, a felesleges rivalizálást nemzetpolitikai kérdésekben. Ilyen kanyarnak tekinthetjük az adventi várakozásban a karácsonyt, de ilyen lehet a jövő évi országgyűlési választás is. S miközben Antall Józsefre, a rendszerváltoztató miniszterelnökre emlékezünk, legyünk hűek politikai hagyatékához, a 15 milliós magyar nemzet határokon átívelő felélesztéséhez!
Csóti György
A szerző a Fidesz országgyűlési képviselője
Krónika (Kolozsvár)

Mondjuk már ki határozottabban!
Hetek, hónapok, sőt évek óta folyik a zászlóvita, most éppen a székely zászló miatt. Oka nagyon egyszerű: a román politikum régi „hagyománya”, hogy akár bosszúból, akár szűklátókörűségből vagy „csak” (mert ők vannak többségben!), tagadják a magyarság ilyen vagy olyan jogosítványát, a – többek között – még oly igazán szerény igényét, mint a nemzeti szimbólumainak korlátozás nélküli használatát.
Mindezek alapja az a „nagyromán” államkoncepció, amelyik egy-két kihagyástól eltekintve az 1923-as alkotmányra vezethető vissza. Ide mellékelem valamennyi román alkotmány megfelelő kitételét:
1866: a Román Királyság egyetlen, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* (1), területe elidegeníthetetlen (2)
1923: a Román Királyság egységes, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* nemzeti állam (1), területe elidegeníthetetlen (2)
1938: a Román Királyság egységes, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* nemzeti állam (1), területe elidegeníthetetlen (2)
1948: a Román Népköztársaság népi demokrácia, egységes, független, szuverén állam (bevezető fejezet)
1952: „a Szovjetunió önzetlen és testvéri támogatásával és segítségével (!?) biztosítja a népi demokratikus állam felépítését és megerősítését, a Román Népköztársaság függetlenségét, állami szuverenitását
1965: A Román Szocialista Köztársaság a városi és falusi dolgozók szuverén, független és egységes állama, területe elidegeníthetetlen és fel nem osztható (1)
1991: „nemzeti, szuverén, független, egységes és fel nem osztható állam/ (meg)oszthatatlan állam/*” ) (1)
Az eddigi román alkotmányokban mindig az első cikkelyben fogalmazták meg az állam főbb sajátosságait. A legutóbb elfogadott alaptörvényben ezt még azzal is fokozták, hogy megnehezítették az alkotmány egészének, de különösen az említett cikkelynek a módosítását. Túl e jelzők és alapvonások elsődleges tartalmán, e fogalmak mögött egyetlen gondolat bújik meg, és ez a következetes nagynemzeti kizárólagosság. Az, amelyik nem akar tudni másokról, más nemzetiségűekről, csakis és kizárólag románokról. Vagy ha mégis, akkor besorolva a többségiek közé annyira hogy sajátos jogokról és jogosítványokról, legfőképpen közösségi szinten nem is lehet beszélni.
Ezt a szemléletet tükrözi már az 1866-os alkotmány azon kitétele, amelyik kimondta a 3. cikkelyében, hogy idegen etnikumú népességet nem szabad betelepíteni az országba. Ugyanezt megismételték az 1923-as változatban, majd a királyi diktatúra alatt (1938–1940) érvényben levő alkotmányban is. Eltekintve a kommunista korszak első szakaszának – látszólag eltérő – „vargabetűjétől”, ez a szemlélet a meghatározó eleme, motívuma és motivációja ezeknek az alkotmányoknak, és ebből következően ez az alapja az általuk meghatározott politikának is. Míg többségi polgártársaink mindezt magától értetődőként könyvelik el, egészen másként vagyunk kénytelenek viszonyulni mi, a magyar közösség, főleg ha figyelembe vesszük e kitételek „megfellebbezhetetlen” következményeit.
Régi reflexek
Főleg az 1923-as alkotmány kapcsán a maga korában a magyarság képviselői elmondták mindazt, amit akkor el lehetett mondani. Napjaink megváltozott (?) körülményei között, az Európai Unió zászlója alatt és 24 évvel az úgynevezett rendszerváltás után, akárcsak elődeink, mi sem tudunk érzelemmentesen viszonyulni az említett alkotmányos kitételek következményeihez, ugyanis úgy tűnik – Erich Maria Remarque-ot idézve –, hogy „Nyugaton a helyzet változatlan”. Ami azt jelenti, hogy Romániában is. Miközben őshonosak vagyunk itt (bő ezer egyszáz éve!), kimondva vagy kimondatlanul mind gyakrabban hangzik el az européer kultúrnemzet egyes tagjai részéről a felszólítás: „Afară, afară/ Cu ungurii din ţară!” Pedig taktikából, jóérzésből vagy megátalkodottságból 1948 óta nincs már szó az alkotmányokban betelepülő/betelepített idegenekről. Azonban úgy látszik, hogy a régi reflexek tovább működnek és főleg a politikai gyakorlatban.
Egyesek éppen az alkotmány általunk aláhúzott tételeinek jegyében szeretnék egyszínűnek tudni és látni Romániát, ahol semmi sem utal arra, hogy voltak/vannak itt még más etnikumok is, méghozzá bő 1100 éve. Akik tehát nem azonosak holmi újonnan betelepültekkel, hanem őshonosak. Erről nem illik megfeledkezni, de arról sem, hogy a magyaroknak, a szászoknak volt és van identitástudata. Akárcsak a székelyeknek. Mindennel, ami ezzel jár! Nehéz megérteni, hogy bár Romániában élünk, mi mégis a magyar nemzet részei vagyunk minden egykori vagy mai leválasztási kísérlet ellenére.
Márpedig akkor ugyanazok a szimbólumaink is. Még ha tiltják, akkor is. Szívünk, lelkünk erre kötelez. De a múltunk is. És ez nem száz-százöteven éves múlt. Nekünk, a romániai magyar közösségnek van saját zászlónk, van címerünk, van himnuszunk! Ne áltassuk magunkat és másokat se: a magyaroknak függetlenül attól, hogy hol élnek, ugyanazok a nemzeti szimbólumai, identitásuk ismérvei, tartozékai. Ezek magyarságunk, s így történelmünk megjelenítői is. A magyar nemzet tagjaiként mi ezeket ismerjük el sajátunknak még akkor is, ha állampolgári kötelességünk tisztelni a román és más nemzetek jelképeit is.
Ha én tisztelem a más nemzet szimbólumait, miért zavaró, ha én ugyanazt teszem a sajátoméval? Miért nem élhetek én ezzel az elemi jogommal? A magyar többségű (és miért csak ott?) helyhatóságok miért ne használhatnák a magyar nemzeti szimbólumokat is? (És most nem beszélek a nyelvhasználatról!) Székely – és nem csak – honfitársaink miért ne tűzhetnék ki a saját vagy/és a magyar zászlót? Hisz ez az ő identitásuk – és idekötöttségük – megjelenítője! Mindezekhez miért szükséges „többségi engedély”, ha ezt egyáltalán megadják?
Román nemzetállami törekvések
1918 decemberétől a mindenkori román kormány azon volt, hogy egyrészt egységesítse a más múlttal, hagyománnyal rendelkező országrészeket közigazgatásilag, pénzügyileg, azaz a pénznemek használata, a törvények tekintetében stb. Ezenközben ami magyar volt, azt elvették (mikor részben, mikor teljes egészében), vagy átkeresztelték és kisajátították, gyakran letagadták. Sikerült a magyarságot sorra-rendre megfosztani egykori, ősei vagy az általa szerzett anyagi és szellemi javai jelentős részétől.
A sokat emlegetett egységes román nemzeti állam valójában és ki nem mondva az egynemű, csak román etnikumú állam megvalósítását takarja. Minden eddigi történés, ha néha kihagyásokkal is, de ezt a törekvést fedi, legyen szó állami magyar egyetemről, nyelvhasználatról, ingatlan-visszaigénylésekről, és folytathatnánk a sort. De megemlíthetném a címeres magyar zászlót, amelyik minden magyar zászlója, az erdélyieké is. (Mert humbug, hogy az erdélyiek zászlaja „csak” a piros-fehér zöld, még ha ’89 előtt már e színek véletlen egymás mellé kerüléséből is cirkusz lett.) A koronás címer is az identitásunkhoz, egyben a múltunkhoz tartozik, és csak az tagadja ezt, aki nem magyar. Mert nem feltétlenül irredentizmus a címeres magyar zászló igénylése és használata, hiszen identitásunk része, s ugyanakkor nem lebecsülendő múltunk megjelenítője. És mindenképpen magyarságunk kinyilatkoztatása.
A fent említett negatív jelenségek és törekvések csakis „bedarálási” szándékként minősíthetők. A zsidók és a szászok után a magyarságot is fel akarják számolni, lehetetlenné szeretnék tenni létüket őseik földjén. Mindez nem más, mint az asszimilálás erőltetése. Mindennek eredménye immár több évtizede a magyarok tömeges menekülése az országból. Persze nemcsak mi menekülünk (külföldön él 2-3 millió román, és nemcsak az anyagiak hiánya miatt ...), de nekünk megvan rá a többletokunk. Mindaz, ami velünk történik, nekünk fáj és felháborít, az nemcsak hiba, hanem egyenesen bűn. Miért nem teszik fel a kérdést maguknak az illetékesek, hogy miért is történik ez, és egyáltalán jó-e az országnak?
Jó lenne nem megkérdőjelezni identitásunkat, nemzeti szimbólumainkat, azok használatát, mert ezáltal a mi létünket kérdőjelezik meg, és ez bennünket mélységesen sért. A renegátokat, asszimilánsokat meg lehet regcumolni, le lehet őket inteni, de mindenkit már nem. Nem engedünk a magyarságunkból, identitásunkból! Amit elvettek tőlünk, azt erővel vették el, megkérdezésünk nélkül, de az identitást csak attól lehet elvenni, aki arra nem tart igényt. És ilyen mind kevesebb akad Erdélyben.
Vekov Károly
A szerző kolozsvári történész, volt parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

A Prima Primissima díjas Feri atya az önbecsülés fontosságáról
A Prima Primissima díj idei közönségdíjasa, a budapesti Pál Ferenc római katolikus pap, azaz Feri atya három erdélyi városban tartott előadást nemrég. A Nyitott Akadémia rendezvénysorozatába illeszkedő programok számos hallgatót vonzottak Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és Kézdivásárhelyen is.
A neves római katolikus lelkipásztor és mentálhigiénés szakember Kolozsváron A szorongástól az önbecsülésig, a másik két helyszínen pedig Elégedetten az élettel című előadásával lépett az érdeklődők elé. Pál Feri Erdélybe is olyasmiket hozott, amikkel – hitvallásával egybecsengően – a teljesebb élet éléséhez ad kapaszkodókat.
Csodálni az embert és tanulni tőle
Sokan hirdetnek ma ilyesmit, de az ő előadásainak résztvevői talán érzik: Pál Ferenc nem az üres frázisokat puffogtató, önmagukat reklámozó, pénzre hajtó nagyotmondók egyike. Sok humorral fűszerezett, könnyed előadói stílusával feloldani igyekszik a szorongást. Mert így talán könnyebb szembe nézni a saját tükrünkből visszatekintő személlyel. Pál Feri kétségtelenül sokat tud az emberről, de könyvekből szerzett tudását személyes tapasztalatai kerekítik igazán ki. Amint azt több interjúban is kifejtette: nem volt éltanuló és nem élt szorongástól mentesen gyermek- és ifjúkorában. Az önismeret és igazi önnevelés felé a sport által tette meg az első lépéseket.
Aktív, majd főállású magasugró, a magyar atlétikai válogatott tagja, 1987-ben országos bajnok volt. Ezt a sportéletet szakította meg az újabb szerelem: az Istennel való mind mélyebb kapcsolat. „Önazonosságom kikezdhetetlen része, hogy pap vagyok” – fogalmazott egy interjúban. Teológiai tanulmányai és papi szolgálata (1996-ban szentelték pappá) során aztán mind közelebb került az emberhez, akit azóta is csodál és tanul. „Ha valamit kaptam Istentől, akkor ebből a lehető legtöbbet tovább kell adnom, hiszen egészen biztos, hogy nem magamnak kaptam” – mondta.
Önbecsülés egy sebzettségvezérelt világban
Úgy fogalmazott, szeretne nagyon az életről szólni és ezért az élet többféle dimenzióját érinti: a spirituális, a lélektani, a szociális és a szociálpszichológiai dimenziót, s ezeket igyekszik összefüggésbe hozni egymással. Azt is hangsúlyozza, hogy a több száz fős tömeg előtt zajló beszédek számára is nagy kihívást jelentenek, hiszen úgy szeretne szólni, hogy a tömeglétezés dimenzióját átélők is rá tudjanak találni a személyes valóságukra.
Pál Ferenc
1996-ban szentelték pappá Esztergomban. Budapest különböző kerületeiben végzett és végez papi szolgálatot. 2005-től a SOTE Mentálhigiéné Intézet tanára. Létrehozta a Teljes Életért Közhasznú Alapítványt, majd munkatársaival együtt mentálhigiénés szolgálatot szerveztek és működtetnek szerteágazó tevékenységi területeken, a testi, lelki, szellemi, szociális és spirituális jólét előmozdítása, fejlesztése érdekében. Rendszeresen tart előadásokat az országhatáron innen és túl.
Több rádiócsatornán jelentkezik heti önálló műsorral. Eddig négy könyve jelent meg, és közel húsz kötetben olvashatók írásai.
„Hogy a tömegben is rátaláljanak az arcukra, személyiségük igazi mélységére. Még ezer ember között is létre lehet hozni a bizalomnak azt a világát, ahol az életvitel tekintetében fontos információk át tudnak menni. Különben hiába van meg az információ, ha nem fejti ki hatását” – Pál Feri sajátos, magával ragadó stílusa tehát erre mutat. A kolozsvári előadás során is tisztán érződött mindez. Számos életbeli és saját papi szolgálatából vett példával igyekezett rámutatni, hogy a különféle sebek és zavarok miként képesek akadályozni kapcsolatainkat és munkánkat.
A sebzettségvezérelt, a „bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak!” jelszavú, realitásvesztett élet jellemzőinek számbavétele után Pál Feri a reálisan pozitív önbecsülésre jutás alapjához vezette hallgatóit. Annak felismerésére, hogy „van bennünk valaki/valami kikezdhetetlenül értékes, valaki, aki sokkal több, mint amit valaha is reméltünk”. Ezt a kincset az emberi élet egyik alapértékének számító reálisan pozitív önbecsülés képes feltárni. Ezért alapvetően fontos a helyes önbecsülés tanulása, gyakorlása, élése.
„Az önbecsülés a legalapvetőbb viszony saját magammal. Ha birtokolom, jó társasága vagyok magamnak” – mondta Pál Feri, majd ismét számos példával világította meg a helyes önbecsülésre jutás sokak számára cseppet sem egyenes útját. „Életbevágóan” fontos kérdések voltak tehát terítéken, de hogy az elénk tartott tükörbe nézés nem fájt nagyon, az azért is lehetett, mert a tükröt egy olyan ember tartotta, akinek beszédén, gesztusain, egész lényén átsütött a benne elemi erővel élő önzetlen és nagyon érzékeny szeretet. A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntetett Pál Ferit ez „hitelesíti” a leginkább.
Ozsváth Judit
Krónika (Kolozsvár)

SZÓRVÁNYPOLITIKÁK A nagyvárosi szórvány jövőjéről tanácskoztak Kolozsváron
A konferencia résztvevői az elméleti szempontok mellett latba vetették azokat a tapasztalatokat is, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány kérdésének kezelésében.
„Azt elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Megoldásokat, válaszokat keresünk szakértők bevonásával a nagyvárosi szórvány kérdéseire, problémáira, pragmatikus cselekvési terv kidolgozása és életbe léptetése a célunk” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök ma reggel A nagyvárosi szórvány jövője témakörben szervezett műhelykonferenciát Kolozsvárott.
A konferenciát az RMDSZ és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet közösen szervezi kettős céllal: felleltározni a nagyvárosi szórvánnyal kapcsolatos elméleti tudást, valamint összegyűjteni azon konkrét programok tapasztalatait, amelyek eredményt értek el a nagyvárosi szórvány összetett kérdésének kezelésében. „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza az identitásvesztést Kolozsvárott, Temesváron, Marosvásárhelyen, vagy Zilahon. El kell jutnunk a magyar emberekhez az oktatástól kezdve a közösségépítés különböző elemein keresztül úgy, hogy minden lehetséges politikai eszközt felhasználunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, hozzátéve, egyetlen konferencián nem lehetséges a nagyvárosi szórvány problémáit megoldani, ám az itt összegyűlt szakemberek mindannyian felismerték, hogy cselekedni kell, ezzel pedig elindultak a megoldás fele vezető úton.
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: „a mai műhely-konferencia célja, hogy összegyűjtse az eddigi tudást, ami a piacon létezik ebben a pillanatban, illetve, hogy szó essen néhány olyan kezdeményezésről, amelyek azokat a jellemző folyamatokat próbálják megakadályozni, korlátozni, amelyeket szórványosodási folyamatoknak nevezünk”, majd hozzátette: „ezek a kezdeményezések hozzájárulnak középtávon egy egységes cselekvési stratégia kialakításához.” Vetési László szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című előadásában hangsúlyozta: a nagyvárosi magyar egyházak pontosan követik a városnegyedek alakulását, szerkezetét. Mindegyik egyház másféleképpen cselekszik, ha a nagyvárosi szórványról van szó: egyrészt megpróbálják minden területen visszaszerezni és visszaépíteni mindazt, amit egykor elvettek tőlük, emellett a befelé való építkezés elvét is előnybe részesítik azáltal, hogy több egyházi intézményt hoznak létre. „Az egyházak óriási dilemmát élnek meg a szolgálat és a szolgáltatás helykeresése között, így az egyház a társadalomépítésbe bekapcsolódva, a civil szférával együtt kell kidolgozza a nagyvárosi szórvány helyzetének megoldásait. A jövőre nézve az egyházak feladata az, hogy kialakítsák a nagyvárosban a kis magyar közösségek hálózatát.” „Összefüggés figyelhető meg a vegyes házasságok és a pártpreferenciák közt: a vegyes házasságban élők kisebb eséllyel szavaznak magyar pártokra, mint a homogén családban élők” – mutatott rá Székely István Gergő szociológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában, majd hozzátette: azok a romániai magyarok, akiknek nincs román családtagjuk, lényegesen kevésbé szavaznak román partokra. A kutató elmondta: a magyar pártokra leadott szavazatszám 2012-re több mint a felére csökkent az 1996-os átlaghoz képest, amiért a magyarok szavazáson való alacsony részvétele és a román pártokra való átszavazás lehet a felelős. Amíg 2004 előtt a magyarok szavazási részvételi százaléka jóval magasabb volt az országos átlagnál, addig 2004-től ez megfordult.
Horváth István bemutatta a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Az Etnikai térszerkezet iskolai hálózat és társadalmi hálózat témakörében, Kiss Tamás, Vitos Katalin közreműködésével készült kutatást, amely a szórványkérdés egyik legfontosabb és legkutatottabb elemét az iskolaválasztást mutatta be. Erdélyben a magyar diákok magyar nyelvű beiskolázottsági aránya 85 százalékos az általános iskolák esetében, középiskolában pedig 75 százalékos.
Csökken a magyar iskolát választó magyarok aránya, függetlenül a családi háttértől, szórványban 10 százalékkal növekszik a román iskolát választók száma. „A magyarok iskolaválasztási szempontjait jelentősen befolyásolja a térszerkezet. Míg Kolozsváron térszerkezet szempontjából az iskolahálózat nem felel meg az etnikai térszerkezetnek, addig Marosvásárhely és Szatmár esetében az iskolai lefedettség egyenletes, az etnikai lefedettséggel összhangban van, ezért ezekben a városokban sokkal ritkábban vetődik fel a területi lefedettség szempontrendszere alapján történő iskolaválasztás kérdése.”
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese bemutatta azt a 2012–2013-ban készített kutatást, amely azoknak a szórványban élő romániai magyar családoknak az iskolaválasztási motivációit elemzi, akik román tannyelvű oktatási intézetet választanak gyermekük számára. „A fókuszcsoportos kutatásából kiderült, hogy a magyar szülőknek leggyakrabban négy megfogalmazott érvük van a román iskola mellett: jobbnak tartják a román iskolát, azt gondolják, jobban fog román környezetben boldogulni a gyermek, ha román tanintézménybe jár. Ugyanakkor fennáll az a kényszerhelyzet is, hogy a magyar iskola hiánya miatt íratják román iskolába, illetve azért, mert a leendő iskolás már úgyis tud románul.”
Veres Valér, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára annak a 2012-ben végzett kutatásnak a tanulságairól számolt be, amely az iskolaválasztás és a továbbtanulás sajátosságait térképezte fel 603 Kolozs megyei 8. osztályt végzett diák és szülő megkérdezése során. „Ebből a tanulmányból kiderült, hogy a szülők 80 százaléka elméleti, 20 százaléka szaklíceumot választana gyermeke számára, a kolozsvári állami magyar középiskolákat és a magyar nyelven való továbbtanulást előnyben részesítve” – ismertette Veres Valér, majd hozzáfűzte: Kolozsváron az elméleti és az önálló iskolaválasztásnak meghatározott társadalmi háttere és okai vannak, a gyenge szakképzési kínálat a fő oka a szakiskola-választás alacsony szintű preferálásának, de a román oktatás felé való elmozdulásnak is.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa bemutatta az iskolakveszelyben.ro honlapot és az Iskolák Veszélyben elnevezésű programot, amely a Közpolitikai Elemző Központ kezdeményezésére, a Kisebbségkutató Intézet, az RMDSZ és a nyelvijogok.ro közreműködésével jött létre. „Ennek a projektnek a célja, hogy bemutassa azokat a kritikus pontokat, oktatási helyszíneket, ahol a magyar oktatási intézményrendszer fenntartása a 2014-2020 közötti időszakban speciális tennivalókat igényel majd. A honlap választ keres arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni ezen demográfiai szempontból veszélyeztetett régiók érdekében, valamint információkat nyújt a döntéshozók részére, hogy milyen módon lehetne megerősíteni az erdélyi magyar oktatási rendszer veszélyeztetett pontjait” – hangzott el a szociológus felszólalásában.
Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese a nagyvárosi szórvány és a cselekvés lehetséges irányait vázolta fel. Elmondása szerint két idősík létezik: egy, amely 20-25 éves távlatban, szakpolitikai programok szintjén közelíti meg a kérdést, és egy azonnali cselekvési terv. „A klasszikus értelembe vett szórvány esetében az évek során több eredményes programot sikerült beindítani, ezeket kellene adaptálni a nagyvárosi lakótelepek környezetébe. Fontos, hogy a nagyvárosi szórvány kiemelt figyelemben részesüljön, külön programokkal, költségvetéssel. Fontos, ebben a környezetében is beindítani a Magyar házak rendszerét, hiszen ez által olyan infrastruktúra, olyan közösségi tér jöhet létre, amely alkalmas célzott programok indítására” – fogalmazott a főtitkárhelyettes.
Transindex.ro

Amikor csak egy forradalom segíthet
Forradalomra volna szükség.
Most, az 1989-es változások évfordulójának küszöbén minden eddiginél jobban látszik: gyökeres megújulásra volna szüksége a román társadalomnak. Huszonnégy év után sem tudni pontosan, mi történt Ceauşescu megbuktatása idején, de egyre nyilvánvalóbb, nem forradalom volt, sokkal inkább a népfelkelés hátszelén erőre kapott államcsíny, a kommunista második-harmadik vonal vette át, majd használta ki a hatalmat.
És a politikai osztály valós rendszerváltása azóta sem történt meg. Ugyanazok a pártok, ugyanazok az emberek vagy csicskásaikból kinevelt utódaik irányítják az országot, s aki kívülről jött (mondjuk az RMDSZ magyar politikusai), jól alkalmazkodtak a többségi irányvonalhoz, gyakorlathoz. Ez vezetett oda, ahol ma áll Románia. Egy velejéig romlott, korrupt politikai osztályhoz, amely elsősorban saját, a köréje fonódott csoportosulások érdekeit tartja szem előtt, újabb és újabb rend bőrt nyúzna le a csak szavazataiért fontos adófizetőkről, rég nem számít már az oly nagy garral emlegetett haza sem.
Felnőtt azonban közben egy új generáció, amely már más környezetben, más világban szocializálódott, természetes közege a szabadság, s elvárásaiban is igazodik a nyugati demokráciákhoz. És ez a nemzedék – leszámítva rendkívül opportunista, bármi áron feltörekvő tagjait, akik belesimultak, részeseivé, sőt, irányítóivá váltak a hatalomnak – nem tud labdába rúgni. Elvárják szavazatát, de még megélhetését sem biztosítja a társadalom, nincs munkahelye, lakása, a napi robottal épp csak betevőjét tudja előteremteni, és ha nem vándorolt idejében külföldre – mint megtették oly sokan –, csak nézi, hogyan süllyed mind mélyebbre minden körülötte. Elege lett a vezetőkből, a kormányokból, az elnökökből, a pártokból – ideológiától függetlenül –, hisz gyakorlatilag mindenik egykutya. És lázad. Érdekes módon nem a drágább gáz vagy benzin miatt, hanem előbb környezetéért, Verespatakért, a palagáz-kitermelés ellen, majd az arrogáns parlamenti eljárás miatt, amely gátlástalanul emeli törvényerőre a korrupciót. Változást akarnak, gyökereset, új pártokkal, új vezetőkkel, akiket még nem fertőzött meg a jelenlegi mocsok. Hónapok óta zajlanak tüntetések országszerte, néhány ezren, csúcsidőben pár tízezren hallatták hangjukat az utcán is. Az elégedetlenek száma azonban ennél sok ezerszer nagyobb. Idő kérdése, mikor telik be végérvényesen a pohár. Mert a hatalom jelenlegi és volt birtokosaitól, a kisebb-nagyobb uracskáktól, helyi és központi kiskirályoktól csak radikális módon lehet megszabadulni. Van, amikor csak egy forradalom jelenthet megoldást...
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Politikusok használták az iskolabuszt?
A Maros megyei iskolabuszok használatának kivizsgálását kéri a prefektúrától Ştefan Someşan főtanfelügyelő, miután kiderült, hogy két járművel pénteken a Nemzeti Liberális Párt (PNL) megyei szervezetének tagjait szállították egy eseményre.
A kisbuszok nem rendeltetésszerű használatáról Marius Paşcan Maros megyei demokrata-liberális (PDL) szenátor osztott meg egy kisfilmet az interneten, a videón a két jármű látható annak a szállodának a parkolójában, ahol a PNL által szervezett év végi bál zajlott, arról azonban nem készült felvétel, hogy kik szálltak le az iskolabuszokból.
Állítása szerint azonban Paşcan látta, hogy a buszokat a PNL tagjai használták. Ştefan Someşan főtanfelügyelő tegnap úgy nyilatkozott: már többször is értesítették arról – többek között a sajtó munkatársai –, hogy a buszokat nem megfelelően használják, így a prefektúrától széleskörű kivizsgálást kér. Hangsúlyozta: törvénytelenséget követ el az, aki a járműveket másra használja, mint a diákok szállítása. Ciprian Dobre megyei tanácselnök, a PNL Maros megyei szervezetének elnöke nem kívánta kommentálni a történteket.
Krónika (Kolozsvár)

Felakasztottak egy székely tanítónőt, amiért versben tiltakozott a román uralom ellen
Valamennyi nemzeti könyvkiadónk szégyene, hogy az Erdélyről és ott élő véreinkről szóló tengernyi irodalomból pont azon alapművek hiányoznak kínálatukból, melyeket 1945-ben bezúzásra ítéltek, amiért belőlük kimerítő részletességgel értesülünk a román megszállás borzalmairól, arról, hogy az ölükbe hullott területeken például felakasztottak egy székely tanítónőt, amiért versben tiltakozott a román uralom ellen, mint Kárpáti Piroskát kilencvenkét éve, 1920. július 26-án, éspedig Aradon.
Életrajza jóformán teljesen ismeretlen, eredendően az 'Esti Újság' 1920. július 14-i számában közölt verse (Üzenet Erdélyből) viszont, legalábbis az e tárgyúakkal foglalkozók körében, mára már nem: Üzent az Olt, Maros, Szamos, Minden hullámuk vértől zavaros, Halljátok, ott túl a Tiszán, Mit zúg a szél a Hargitán? Mit visszhangoznak a csíki hegyek? Erdély hegyein sűrű fellegek. Ez itt magyar föld és az is marad, Tiporják bár most idegen hadak. Csaba mondája új erőre kel, Segít a vihar és segít a szél, Segít a tűz, a víz, a csillagok, S mi nem leszünk mások, csak magyarok! Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk, Halott vitézek lelke jár velünk! Előttünk száll az ős Turulmadár, Nem is lesz gát, és nem lesz akadály. Ember lakol, ki ellenünk szegül! A székely állja, rendületlenül. Üzenik a gyergyói havasok: Megvannak még a régi fokosok. Elő velük, jertek, segítsetek! Székely anya küld egy üzenetet: Hollók, keselyűk tépik a szívünket, Rablóhordák szívják a vérünket. Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk! E végső harcban egyedül leszünk. És a honszerző hősök hantja vár, Ha odavész az ősmagyar határ! És ha rablóknak kedvez a világ, Mutassunk akkor egy új, nagy csodát! Megmozdulnak mind a csíki hegyek, Székelyföld nem terem több kenyeret, Elhervad minden illatos virág, Mérget terem minden gyümölcsfaág. Vizek háta nem ringat csónakot, Székely anya nem szül több magzatot. Vadon, puszta lesz az egész vidék, S végezetül, ha ez sem lesz elég, A föld megindul, a mennybolt leszakad, De Erdély földje csak magyar marad!
A verséért vele történtek persze korántsem voltak egyedi esetek, éspedig olyannyira nem, hogy az Erdéllyel foglalkozó mai könyvkínálatból oly hiányzó művek közül Olay Ferencéiből (A magyar kultúra válságos évei 1918-1927 (1927), Csonkamagyarország ellenséges megszállása és kulturális káraink (1929), A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918-1928 (1930), Tóth Sándoréból (Erdély huszonkét éves rabsága, 1941) és a Lukács György, a Revíziós Liga elnöke által szerkesztett tanulmánykötetből (Erdélyi mártírok és hősök aranykönyve, 1941) kimerítő részletességgel ismerhetünk meg ugyanilyen vagy hasonló eseteket, így, amint Tóth Sándoréból megtudjuk, 1919 és 1921 között mindennapossá váltak a kilakoltatások, rekvirálások, gyakran megtörtént, hogy valaki reggel elment hazulról és délben, amikor hazajött, a családját és bútorait a ház előtt, az utcán találta és ugyanakkor egy rekvirált bútorszállító kocsiból hordták be az új lakó bútorait, vagy hogy tervszerűen üldözték továbbá a magyar tanítókat és tanítónőket, akiknek olyan kérdéseket tettek fel,melyekre 'felső iskolai végzettséggel bíró szaktanárok tudtak volna megfelelni', s 'a túlnyomóan magyarlakta vidékeken a kegyetlenségig ment a magyar tanerők vizsgáztatása és elcsapása: éppen úgy dobták ki a magyar tanítókat kis állásukból, mint ahogy elvették a tiszta, egészséges magyar iskolaépületeket, ahol százszámra tanultak magyar gyerekek, hogy tíz-tizenöt iskolába kényszerített oláh kölyöknek iskolája legyen'.
Persze nem kellett sok ahhoz, hogy valakit magyarságáért üldözzenek: '1934 november végén Stan és Palace közoktatási vezérfelügyelők sorra járták Csík megye községeit a magyar tanítók nyelvtudásának felülvizsgálása végett. Eljutottak Gyergyócsomafalvára is. Amint az utcán mentek és elhaladtak Botár Erzsébet tanítónő lakása előtt, észrevették, hogy az ablakában muskátli virít. Egy pillanat s máris készen volt az irredentizmus vádja. Jegyzőkönyvet vettek fel és hivatalos feljelentést készítettek Botár Erzsébet tanítónő ellen a magyar irredenta magatartásáért. A jegyzőkönyv szerint a tanítónő feltűnően és lázítón szándékkal magyar nemzeti színekkel díszítette fel a lakását¨fehér függöny, piros cserép, zöld levél. Így tehát Gyergyócsomafalva kis magyar gyermekei hiába készültek nemsokára az iskolába. A tanítókat elbuktatták, letartóztatták és egyetlen megmaradt tanítónőjük, az ártatlan Botár Erzsike is vád alá került.'
Szintén döbbenetes kép rajzolódik ki Lukács György, a Revíziós Liga elnöke szerkesztette 'Erdélyi mártírok és hősök aranykönyvé'-ből, amelynek szerzői közül Gergelyffy Gábor az 1918 és 1940 közötti erdélyi menekültjeinkről szóló beszámolójában arról írt, hogy 'a magyar felekezeti iskolákat a legkülönbözőbb ürügyekkel bezáratták, például azzal, hogy 'a helyiségek nem alkalmasak tanításra, mert szűkek, sötétek és egészségtelenek', ami ugyna igaz volt, viszont az volt az oka, hogy 'a román hatóságok elvették a magyar iskolák helyiségeit, oda román iskolákat telepítettek, minélfogva a magyaroknak legtöbbször egészen alkalmatlan helyiség jutott', ám 'előfordult igen gyakran az is, hogy minden indoklás nélkül zárták be a magyar iskolát, mint például Sáromberkén, Válaszúton, Zsibón, Magyarzsomboron', máskor ellenben azt hozták fel kifogásként a bezárás mellett, hogy 'a tanulók száma kevés', mint Nagysomkúton, Sárdon, Mezőújlakon, Borbátvizen, vagy éppen azt, hogy (mint az aranyospolyáni iskola esetében) 'sok, holott helyiségei kicsinyek'.
Ki tudja, hány Kárpáti Piroska volt, s ha közülük valaki nem is járt úgy, mint ő, mindenesetre mindmáig nem tisztázott, hányat távolítottak el 'hazafias érzésük miatt', bezárva egyúttal iskolájukat is (csak az 1925-ben 103 római katolikus és 107 református iskolával történt ez), vagy általában hányakat állítottak elő, amiért magyar dalra fakadtak: az ismert eseteknél maradva például a fogarasi rendőrkapitány egyenesen megtiltotta a cigányoknak, hogy magyar nótát játszanak, egy pap-költőt pedig 1922-ben azért tartóztattak le, mert verskötetében ezt írta: 'Csak álljatok, mint előőrsök itt, / didergő pontján egy új kikeletnek...': az indoklás az volt, hogy a szerző Erdélyben ideiglenesnek vélte a román uralmat, de megtörtént az is, hogy valakit Nagyváradon tizenöt napi fogházra ítéltek, mert elszavalta Ady Endrének 'Fölszállott a páva' című versét', különös tekintettel alábbi két sorára: 'Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.', s végül (amint a kötetben Tóth Zsigmondnak az erdélyi magyar kisebbségi iskolahelyzetről készített látleletében olvassuk), hogy amikor egy orvosi rendelőben magyarok és románok között megkérdeztek egy három éves leánykát, hogy tud-e dalolni, azt felelte, hogy igen, a Himnuszt meg a Szózatot, de ezeket nem szabad, mert akkor 'anyukát meg apukát lecsukják'. (Persze fondorlatosabb módon is lecsuktak sokakat, így megesett, hogy egy kolozsvári paphoz beállított egy polgári személy, aki előadta, hogy az oláhok kínzásai és üldözései elől menekült, ezért segítségért könyörög, mire pénzt kapott tőle s az illető pár óra múlva román tisztként jelent meg nála és katonáival letartóztatta.)
Mindezeket megelégelve nem csoda, hogy megnőtt az Erdélyből végső elkeseredésükben anyaországunkba menekülő mieink száma (1918-ban 40 952-en, 1919-ben 33 551-en, 1920-ban 79 773-an, 1921-ben 19 879-en, 1922-ben 13 651-en, 1923-ban 7356-an, 1924-ben 1693-an voltak), akik egyre elviselhetetlenebb helyzetbe kerültek (így amíg nálunk a kormány 1911-ben engedélyt adott a román nemzeti színek viselésére, addig 1929-ben egy román rendelet megtiltotta Kolozsvárt a magyar nyelv használatát orvosi rendeléseken!) s nem akartak úgy járni, mint a verséért életével fizető Kárpáti Piroska.
Tompó László
hunhir.info
Erdély.ma

Schweighofer: a környezetvédelem félreseperte a civilek tiltakozását
Nem veszi figyelembe a rétyi fafeldolgozó üzem ellen tiltakozó több mint ezer elektronikus levelet a Kovászna megyei Környezetvédelmi Hivatal. Válasz nélkül lezárják azokat a beadványokat, melyeken nincs azonosító elem, így lakcím vagy telefonszám, mondta sajtótájékoztatón Gheorghe Neagu a hivatal igazgatója, miközben bemutatta a több vaskos dossziét, amelyekbe lefűzték a kinyomtatott tiltakozó leveleket.
Amint arról beszámoltunk, a Greenpeace természetvédelmi és környezetvédelmi szervezet romániai aktivistái fogalmazták meg a tiltakozó levelet, amelyet a honlapjukról lehetett a hivatal elektronikus postaládájába továbbítani, a tiltakozók a teljes nevüket és az email-címüket kellett megadják. A Greenpeace felhívására már első nap, vagyis december 12-én több százan válaszoltak, a rengeteg levéllel nem tudott megbirkózni a hivatal szervere, a rendszer több órára lebénult.
Gheorghe Neagu hangsúlyozta, ez egy megpróbáltatás volt számukra, amelyet megoldottak, és leszögezte a Holzindustrie Schweighofer ügyében sem a politikum, sem a gazdasági szféra részéről nem érkezett nyomás. Ugyanakkor a környezetvédelmi hivatal zöld utat adott az osztrák befektető a rétyi fafeldolgozó gyárának megépítésére. Ennek birtokában, több más véleményezéssel együtt kérheti Kovászna Megye Tanácsától az építkezési engedélyt, magyarázta Gheorghe Neagu. A környezetvédelmi hivatal igazgatója hozzátette, amikor az üzem megépül, kell kérjék a környezetvédelmi hivataltól a működési engedélyt.
Az igazgató felidézte, hogy április óta tart az engedélyeztetési folyamat, azóta több hatóság különböző elvárásokat fogalmazott meg, feltételeket szabott, például a Vízügy kérte a gyár területén átfolyó Besenyő patak szabályozását. Áprilistól augusztusig több hirdetés jelent meg ebben a témában a helyi és a központi újságokban, és nem tiltakozott senki. A közmeghallgatás előtt iktattak 68 hozzászólást, ám a rétyi közmeghallgatáson a 147 résztvevő többsége támogatta a projektet, idézte fel Neagu.
Az igazgató szerint, nem indulhatnak ki abból az engedélyeztetés során, hogy valaki törvénytelenséget követhet el, például engedély nélkül vágatja ki az erdőket: ha a törvényes feltételeket teljesíti, ki kell adják a pozitív véleményezést. Felidézte, hogy egyik kollégájuk egy lakossági panasz nyomán visszavont egy engedélyt, a cég perelt és nyert, a hivatal munkatársa azóta is törleszti a kártérítést.
Amint arról beszámoltunk, a civil környezetvédők, társadalmi csoportosulások szerint, mivel a Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem évi 1.000.000 fát dolgoz fel, jelentősen hozzájárul az erdőirtáshoz, ezért követelik, a környezeti hatásvizsgálatot az engedélyek kiadása előtt.
Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Nyelvvédelem és nyelvújítás – megőrzés és megújulás (I.)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Mátyás király és az utódok
Kötelékek – kézfogások
Adventi este Kolozsvár Főterén. Mátyás biztosan ül a lován. Ha zavarja, ha nem: a virágágyások végképp eltűntek az így jóval nagyobbnak látszó előtérből (télidőben amúgy sem gyönyörködhetne szabadtéri virágokban, ezt a kitartó hagyományőrzőknek is be kell látniuk). Akkora a Cs. Szabó László által úgy hetven éve megcsodált, páratlannak mondott tér, hogy elfér rajta a hidegek érkeztén összekovácsolt korcsolyapálya, az itt újdonságnak számító körhinta (csak gyerekeknek, lovacskákkal), no meg az alkalmanként vissza-visszatérő sok bódé – karácsony közeledtén elsősorban édességeket, csecsebecséket kínálnak a vásárlóknak. Ha pedig nagy királyunk egy kicsit jobbra néz, tekintélyes fedett pódiumot lát; és hogy a füle se maradjon kielégítetlenül, a katonazenekar a Csendes éjt játssza. (Amikor épp nincs élő zene, szól a gépi, ugyancsak karácsonyi dalokkal.)
Mátyás király tehát nem unatkozik, nem csak a vezéreit nézheti – gyönyörködhet akár az óriás, fényben úszó karácsonyfában, akár a fénykapukban –, miközben szegény Mihai Viteazulnak, egy szerényebb téren, szobor-magányát csupán néhány kisebb vagy termetesebb, pirosba öltöztetett fenyő oldja. Nem hiába, hogy a két lovasszobrot annyi minden választja el egymástól, többek között az, ami az autentikus művészet, Fadrusz János évszázados telitalálata és a kései pótlék között tátong.
Szabadság (Kolozsvár)

Elutasították Tőkés Ponta elleni keresetét
Elutasította csütörtökön a bukaresti első kerületi bíróság Tőkés László európai parlamenti képviselő Victor Ponta kormányfő ellen rágalmazás miatt beterjesztett keresetét. Kincses Előd ügyvéd a Krónikának elmondta, az alapfokú ítélet rossz fényt vet a romániai igazságszolgáltatásra, és fellebbezni fognak.
Tőkés László azért fordult bírósághoz, mert a miniszterelnök februárban azt állította róla és Monica Macovei néppárti EP-képviselőről, volt igazságügy-miniszterről, hogy románellenes érdekeket képviselnek, és külföldről pénzelik őket, hogy Romániát destabilizálják. Victor Ponta mindezt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke esetében azzal a váddal is megtoldotta, hogy horthysta nyelvezetet használ.
A kormányfő arra reagált, hogy Tőkés a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott nagyváradi sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: még Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor is „nagyvonalúbb” volt a magyarokkal Pontához képest. „Miközben a kommunista rezsim egyfajta autonómiát biztosított a magyaroknak, a jelenlegi bukaresti hatalom a Székelyföld létét sem ismeri el, és elzárkózik egy különálló székelyföldi régió létrehozásától” – jelentette ki annak idején Tőkés.
Ponta későbbi reakcióját az EP-képviselő úgy értékelte, hogy Románia iránti lojalitásában, valamint magyar önazonosságában sérti, és a minősítések miatt rágalmazásért és becsületsértésért beperelte a miniszterelnököt. Az alapfokon eljáró bukaresti bíróság azonban csütörtökön kihirdetett ítéletében megalapozatlannak találta a keresetet.
Kincses Előd, Tőkés védőügyvédje azonban értetlenül áll a végzés előtt, hiszen értelmezése szerint Ponta gyakorlatilag hazaárulással vádolta védencét, és emiatt a hatályos Büntető törvénykönyv alapján életfogytiglani börtönbüntetés szabható ki. „Victor Ponta ügyvédei azzal érveltek a tárgyaláson, hogy a kormányfő csupán egy politikai vita keretében tette kijelentéseit. Holott volt ügyészként a miniszterelnöknek nem lenne szabad összetéveszteni a politikai vitát a hazaárulás vádjával” – jelentette ki a Krónikának Kincses, emlékeztetve: Ponta ügyvédei arra is hivatkoztak, hogy Horthy Miklós a magyar történelem egy „kiemelkedő egyénisége” volt.
A marosvásárhelyi ügyvéd hozzátette, annak idején Traian Băsescu államfő is megállapította, hogy a miniszterelnök valótlanságot állít. „Az elnök tisztában volt vele, hogy az 1989-es forradalom idején vállalt szerepével Tőkés nem elárulta Romániát, hanem éppenséggel megmentette a kommunista rezsimtől. Ha hazaárulást követett volna el, Băsescu nem tünteti ki 2009-ben” – jegyezte meg Kincses, aki szerint az ítélet ellen fellebbezni fognak. Tőkés László egyébként Ponta elmarasztalásán kívül százezer lej erkölcsi kártérítés kifizettetését kérte a bíróságtól, a fájdalomdíjat pedig jótékonysági célra fordítaná.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

S. Z.
ENNI MENTEK
Rendőri túlkapás áldozata lett két fiatal Kolozsváron?
Piroson mentek át a zebrán. A rendőri igazoltatás, majd pénzbüntetés után jócskán elszabadultak az indulatok.
Csak enni szeretett volna valamit M. Tamás és kollégája a múlt szombatra virradó hajnalon. A kolozsvári kihalt úton békésen átsétáló fiatalok nem is sejtették, micsoda galibába keverednek: rendőrök igazoltatták, majd bekísérték őket, miközben a legkevésbé sem bántak kesztyűs kézzel velük. A bilincs nyoma néhány nap múlva is ott látszik M. Tamás csuklóján. És bár sokan azt tanácsolják neki, eltökélt, hogy nem hagyja annyiban. M. Tamás egy húszas éveiben járó, Nagykárolyból származó srác, aki programozóként dolgozott egy ismert kolozsvári IT-cégnél. Reggel van, egy kolozsvári kávézóban ülünk, miután ismerős ismerősén keresztül megkeresett, azzal, hogy szeretne sajtónyilvánosságot az ügyének.
A történet pedig nem is kezdődhetett volna banálisabban. „Péntekről (december 6.) szombatra (december 7.) virradó éjszaka egy céges bulin voltunk az Euphoriában” – meséli. Mivel a helyszínen valamiért nem lehetett enni, éjszaka fél háromkor egy kollégájával úgy döntött, elsétál a Hasdeuba, az ún. „Hányinger” utcára enni valamit. „A bulin persze ittunk, azonban nem voltunk annyira részegek, hogy ne tudjuk, mi történik velünk” – meséli. „A Sörgyár és az Agronómia táján mentünk át az – amúgy teljesen kihalt – monostori úton, a zebrán. Az átjáró előtt és után, az út mindkét oldalán taxisok parkoltak tilosban, kuncsaftra várva.
Azt hittük, hogy éjszaka lévén a jelzőlámpák nem működnek már, de tévedtünk: azon a monostori gyalogátjárón mindig működik a jelzőlámpa, és éppen piros volt. Azt sem vettük észre, ahogy azt sem, hogy egy rendőrjárőr halad el éppen: az autó félrehúzott a zebra melletti, Agronómia kapujánál levő kis beugróba.” Az autóban három rendőr és egy csendőr ült, és az ilyenkor szokásos eljárás szerint elkérték a fiatalok személyi igazolványát. Mivel M. Tamás román kollégája amúgy hétköznapi, gyakran előforduló családnevét nem a megszokott módon írja, a rendőr pedig azt hitte, ugratja, máris szóváltásba keveredett.
Szó szót követett, a fiatalok szóvá tették, hogy a rendőrség járókelők igazoltatásával foglalkozik, ahelyett, hogy komolyabb ügyeket göngyölítene fel. Időközben felbukkant egy harmadik járókelő is, aki szintén átment volna piroson a szóban forgó gyalogátjárón. A fiatalok odaszóltak: nehogy!
Tamás kissé távolabb beszélt a rendőrökkel, és rákérdezett, azért tart-e ennyi ideig a jegyzőkönyv kitöltése, mert magyar? Román kollégája közben egyre feszültebb párbeszédet folytatott az egyik rendőrrel. És bár nem személyeskedett, a kollégája a rendőrség munkáját egyre élesebben bírálta – emlékezik vissza M. Tamás, hozzátéve: elismerték a kihágást, és hajlandóak voltak aláírni a jegyzőkönyveket. Időközben elkészültek a jegyzőkönyvek: 160 lejre büntették a piroson átkelő fiatalokat. „Hagyjuk, nincs kivel beszélni” – mondta románul M. Tamás kollégája, majd legyintett: úgy tűnik, ekkor elpattant a húr, a rendőr hátracsavarta a karját, és betuszkolta a rendőrautóba. M. Tamás ezen a ponton visszautasította a jegyzőkönyv aláírását, mire a rendőr hangosan kérdezte, hol lakik Kolozsváron? “Azt feleltem, nála van a személyim, olvassa le arról” – meséli. Ekkor visszacsúsztatták a zsebébe a személyijét, és ráordítottak: tűnj el (dispari)!
Ő azonban nem távozott: úgy érezte, nem hagyhatja ott kollégáját. Ekkor egy rendőr őt is leteperte: karját hátracsavarta, megbilincselte, és a rendőrautó csomagtartójára fektette. „Most megtanítalak, hogy tiszteld a román rendőrséget!” – kiabálta.
„Ekkor már én is ordítottam. A rendőr nevét, azonosító számát, felettese nevét kértem, és kilátásba helyeztem, hogy panaszt teszek” – emlékezik vissza. A rendőr válaszképp többször is felhúzta a hátrabilincselt karját (napokig tartó fájdalom), majd felrántotta és visszacsapta fejét a csomagtartóra. Az egyik, autóban ülő rendőr közben segítséget hívott: perceken belül megjelent egy újabb, szirénázó járőrkocsi. „Ebből az autóból négy vérszomjas vadállat szállt ki: látszott, még örülnek is annak, hogy megvan a napi delikvens, aki fiú, és ráadásul ivott is. Betuszkoltak az autóba, miután – viccből – az amerikai filmek mintájára figyelmeztettek, nehogy megbotoljam a küszöbben” – mesél. Bár az őket igazoltató rendőrökkel nem beszéltek, M. Tamást ez a legénység már eleve bűnözőként kezelte. Az ijedt fiatal megpróbált azzal védekezni, hogy ő magyar állampolgár – sikertelenül: mint kiderült, a szervek ezt nem veszik figyelembe, ha valaki román állampolgársággal is rendelkezik (ezt persze nem így közölték). „Közben a hátsó ülésen bele-belekönyököltek a hasamba, úgymond hogy üljek szépen” – mondja.
Az út 5-10 percig tartott, a Monostor végén, a Bucium utcában levő 4-es rendőrőrsig. Akkor még nem tudta: ez a rendőrőrs balhésnak számít, egy egyszerű Google-keresés több találatot is ad, szexbotránytól villamossal való ütközésig, hamis tanúzásig, okirat-hamisításig vagy épp verésig. „Két rendőr kirángatott az autóból, a főbejáraton bevittek: az őrsön kajánul vigyorgott az egyik rendőr, látva érkezésünk. Hamarosan a kollégámat is hozták”.
A fiataloktól elvették a mobiltelefonjukat (mint utólag kiderült, ez a standard eljárás, ha valakit ki készülnek hallgatni), majd M. Tamást a kihallgatószobába próbálták bevinni (kollégájával az előtérben tárgyaltak). Ez nem ment egyszerűen, ugyanis a rendőrök nem találták a mágneses kártyát, amivel ki lehetett volna nyitni az ajtót.
Miközben többedmagával állt az ajtó előtt, M. észrevette, hogy a mellette álló rendőr ugyanaz, aki lenn, a monostori úton igazoltatta, és akiről kiderült, hogy marosvásárhelyi származású, és tud magyarul. „Magyar rendőr velünk van” – súgta oda neki, mire fel az a kezében levő iratcsomóval egy hatalmas pofont kevert le neki.
Időközben bejutottak a kihallgatószobába, amely – mint meséli – leginkább bicikliraktárhoz hasonlított. A szoba egyik fele ugyanis tele volt (valószínűleg lopott és megtalált) biciklikkel. Leültették egy székre, levették a bilincset, majd egy rendőr arra próbálta rávenni, hogy vallomást tegyen.
M. Tamás erre csak annyit hajtogatott, hogy nem szólt be a rendőröknek, nem szidta őket, nem volt agresszív, nem ezt a bánásmódot érdemli. Egy idő után aztán belépett a szobába az egyik csendőr, aki lenn volt az Agronómiánál: ő szólt, hogy hozzák ki.
Az előtérbe visszajutott M. Tamásnak szóltak, most tűnjön el, majd az egyik rendőr a nyakánál fogva ki is tette az épületből.
Arra azonban senki nem számított, hogy háromszor is visszamegy.
„Visszamentem, és a telefonomat követeltem. A portán levő rendőr azt kérte, írjam alá az átvételi elismervényt. Elutasítottam, így ezúttal ez a rendőr dobott ki az őrsről, szintén a nyakamtól fogva”. Amikor M. Tamás másodszorra visszament az őrsre, megfenyegették, hogy előzetesbe teszik. Sokkos állapotban levő kollégáját épp azzal fenyegették, hogy 2 ezer lejre büntetik, ha a jegyzőkönyvet nem írja alá. A magyarul beszélő rendőr arra kérte M. Tamást, menjen el, ő azonban nemet mondott: a telefonját kérte vissza. Ekkor már kollégája is vele tartott. Újból kitették.
M. Tamás harmadszorra is visszafordult: ezúttal aláírta a portán levő nyilvántartást arról, hogy átvette a telefonját. Szóltak neki, hogy a jegyzőkönyvet majd hazaküldik a személyijében szereplő nagykárolyi lakcímre. „A kollégámmal együtt azonnal taxiba ültünk, és a megyei kórházba mentünk, a sürgősségire” – meséli. Amikor elmondtuk, hogy rendőrök bántalmazták, hirtelen mindenki távolságtartó lett a sürgősségin. A kollégája testén nem volt nyoma fizikai agressziónak; M. Tamás esetében néhány napon belül gyógyuló sérüléseket állapítottak meg.
Két napra rá, hétfőn törvényszéki orvosnál is járt M. Tamás: a válla, a testén látható karcolások, tompa tárgyak ütése nyomán keletkezett zúzódások a szakember szerint is 7-én, szombaton keletkeztek, és alátámasztják a bántalmazásról szóló történetet.
Kollégája személyes okokból nem kíván semmilyen lépést tenni emiatt az éjszaka miatt; M. azonban most ügyvédet keres, hogy jogi útra terelje az ügyet. A panaszt pedig a napokban szeretné iktatni a rendőrségen.
„Nem szeretném senkinek a karrierjét tönkretenni. Csak annyit várok el, hogy kérjenek bocsánatot, és tartsák be a törvényeket a rendőrök is, ne éljenek vissza a hatalommal” – mondta.
A 4-es rendőrőrsön a Kolozs megyei rendőrfelügyelőség szóvivőjéhez irányítottak; a szóvivő kérdésünkre elmondta, hivatalosan akkor indulhat belső vizsgálat az ügyben, amikor valaki panaszt tesz.
Transindex.ro

Strasbourghoz fordulnak zászlóügyben
Az Emberi Jogok Európai Bíróságához nyújtott be keresetet Kovászna Megye Tanácsa. A keresetben megfogalmazták, hogy a megye hivatalos zászlójának betiltásával Kovászna megye lakosságának szimbólumhasználathoz való jogát sértette meg a romániai igazságszolgáltatás – ez pedig ellentmond az ország által is ratifikált Európai Unió Alapjogi Chartájában megfogalmazott elveknek.
Tamás Sándor elnök szerint nem hagyhatják annyiban a szimbólumhasználat folyamatos akadályozását, ezért fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához – tájékoztatott Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája.
„Az igazunk érdekében hajlandók vagyunk elmenni a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához is, hiszen meg vagyunk győződve, hogy Európában, ebben az országban bennünket, székelyeket is pont ugyanazok a jogok illetnek meg, mint az ország többi megyéjében lakó embereket. Úgy gondolom, hogy nekünk is lehet megyei és helyi zászlónk, hiszen a román többségű megyék javarésze is rendelkezik ilyennel. Úgy érezzük, hogy mind az igazságszolgáltatás, mind a közigazgatás terén Romániát kétfelé osztották: vannak azok a megyék, ahol a vonatkozó jogszabályok értelmében használhatják helyi szimbólumaikat, és van Hargita és Kovászna megye, ahol ugyanazon törvény szerint ezt megtiltották” – mondta Tamás Sándor.
A tanácselnök értetlenül áll az ősszel meghozott bírósági döntés előtt. „Helyi és megyei zászlókról beszélünk: ezek használata nem sérti a helyi román közösség érzékenységét, különösen azért, mert a megyezászlón lévő címer a 16-17. században több erdélyi román család címeréhez hasonló elemet tartalmaz”. A bíróság szerint azonban a megye zászlója túlzottan hasonlít a székely zászlóra, használatát ezért tiltották be. Tamás Sándor mindezt elfogadhatatlannak tartja. „Katalán példával élve létezik egy sor olyan jog, amelyet nemzeti minimumnak neveznek, és amelyről a közösség semmilyen körülmények közt nem mondhat le. Nálunk is van ilyen: az anyanyelvhasználat, szimbólumaink használata nem lehet vita tárgya. Az Európai Unióban Bretagne-tól kezdve Dél-Tirolon át egészen a finnországi svéd közösségig használnak saját szimbólumokat. Az EU tizenegy országában létezik valamilyen típusú területi, vagy kulturális autonómia, de még azokban az országokban is, ahol ilyen nincs, teljesen normális dolog, hogy helyi zászlókat használhasson egy adott közösség” – mutatott rá Tamás Sándor.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro