Markó Béla: Nagy menetelés
„Ha lehetne még hinni a politikusok szóvirágainak, akkor most Székelyföldön több százezer ember saját halotti igazolványának beszerzésével foglalkozik. Ugyanis az október 27-i „nagy menetelés” előtt nem sokkal, egy sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón a Székely Nemzeti Tanács nevű civil szervezet elnöke, aki természetesen önmagát szintén civilként határozza meg, és újból meg újból elhatárolódik mindenfajta pártpolitikától, kijelentette: „csak az maradjon otthon, akinek a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van, más igazoló iratot nem fogadunk el”. Nem lett volna túl nagy intellektuális teljesítmény még a burkolt zsarolás vagy fenyegetés elhangzása előtt utánaszámolni, hogy mivel a két nagy magyar többségű (Kovászna: 74 százalék, Hargita: 85 százalék) székely megyében összesen 410 000 magyar él, és ha Maros megye magyar többségű keleti részét is ideszámoljuk, akkor 500 000 székelyről beszélhetünk, az idézett nyilatkozat „tömeghalált” vizionál. Hiszen előzőleg a Székely Nemzeti Tanács aktivistái is 100–200 ezerre becsülték a lehetséges részvételt, ami aztán nagyságrendekkel kisebb volt, de mint tiltakozó megmozdulás vagy szolidaritási akció, ismerjük el, egyáltalán nem volt kicsi. Akik ott voltak, valóban megtapasztalhatták a közvetlenül kinyilvánított közösségi akarat súlyát, az együttlét felemelő érzését. Joggal gondolhatták, hogy ők is tettek valamit a román kormány – egyébként éppen halódó, de ki tudja, mikor feltámadó – regionalizálási szándékai ellen, illetve Székelyföld autonómiája érdekében…”
[interneten ennyi jelent meg az írásból]
Élet és Irodalom LVII. évf. 45. sz.

Székely Istvánt választották a Kulturális Autonómia Tanács elnökévé
„A kulturális autonómiát egy három elemből álló csomagként képzeljük el, amelyben a parlament asztalán levő kulturális autonómia törvénytervezete mellett szerepelnek a közép- és hosszú távú szakpolitikai stratégiákat, valamint az azonnali lépések lis- táját az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás és a nyelvhasználat terén”‒ hangzott el Székely István, az RMDSZ társadalomszerve- zésért felelős főtitkárhelyettesének felszólalásában. A főtitkár- helyettes a Kulturális Autonómia Tanács tevékenységét ismertetve elmondta: a KAT elsődleges szerepe, hogy egy kooperációs felület legyen, amely a 90-es évek struktúráját próbálja visszahozni.
A KAT ideiglenes elnöke elmondta: „a mai ülés célja, hogy a civil társadalom és az egyházak széleskörű bevonásával beindítsuk azt a programalkotó folyamatot, amely 2014 nyaráig kidolgozza, és társadalmi vitára bocsájtja az egyes ágazatok részletes szakpolitikai programjait.” Székely István kifejtette: a jövőben nagyobb mértékben kell az önkormányzatokra támaszkodni.
Hegedüs Csilla kultúráért felelős főtitkárhelyettes egy erdélyi kulturális stratégia létrehozását sürgette, ezen belül pedig az együttgondolkodás szükségességét hangsúlyozta. „Stratégiára azért van szükség, mert a kultúrát hatások érik, befolyásolják, hol virágzik, vagy hanyatlik. A kultúrához értő közösség kell, amely nem csak fogyasztja, hanem meg is rendeli azt.”‒ hangsúlyozta Hegedüs Csilla, majd hozzátette: „Egy szervezet nem fog tavaszt hozni, ezért szükséges a stratégia, amelyet csak a közösségi akarat tud létrehozni.” A főtitkárhelyettes négy célt fogalmazott meg: a kultúrához való hozzáférés minden erdélyi magyar számára, a kulturális örökség megőrzése, helyreállítása és hasznosítása, a kortárs alkotók számára megfelelő alkotási körülmények létrehozása, valamint a magyar közösség figyelmének felhívása a kultúrának, mint terméknek a fogyasztására. „Egy széleskörű konzultációt kell szervezni, hogy mindenki bele tudjon szólni abba, milyen kultúrát szeretne” ‒ hangsúlyozta Hegedüs Csilla.
Magyari Tivadar oktatásért felelős főtitkárhelyettes szerint az oktatás egy új szakaszba érkezett. „Lezárult egy jogalkotási folyamat az új oktatási törvénnyel. Nagyon pontos önismereti, tudományos alapra helyezett, információkat rendszerező munkára van szükség, hogy a mostani helyzetet tisztán lássuk, ugyanakkor rövid és hosszú távú stratégiákat kell alkotni, és ezeket regionálisan, megyei szinten kell megalkotni” – hangsúlyozta Magyari Tivadar. A főtitkárhelyettes kifejtette, hogy a stratégia kidolgozásának módszertanát a helyiekre akarják bízni, annyit kérve tőlük, hogy legyen benne olyan cselekvés, amelyet az RMDSZ országos szinten tud képviselni, amelyet Bukarest felé, a minisztériumok felé is továbbít majd.
Az ülés megválasztotta a KAT új elnökségét, e szerint az új vezetőség tagjai: Székely István elnök, alelnökök: Antal Attila, Bandi Katalin, Földes Adalbert; titkár: Szonda Szabolcs, Kereskényi Sándor. A KAT végén a jelenlévők elfogadták a működési szabályzatot, valamint az Össztársadalmi együttműködéssel a kulturális autonómia programjáért határozatot.
Össztársadalmi együttműködéssel a kulturális autonómia programjáért
A Kulturális Autonómia Tanács megállapítja, hogy az RMDSZ XI., csíkszeredai kongresszusának döntései a társadalomszervezés és intézményépítés kereteként a közösségi autonómiákat határozta meg, elősegítve ezáltal a kulturális autonómia kiépítését.
A kulturális autonómia kérdését egy hármas programcsomagként kívánjuk meghatározni. Ennek meghatározó eleme a parlamentbe benyújtott kisebbségi törvénytervezet, amely tartalmazz a kulturális autonómia intézményét, amelyet továbbra is fenntartunk. Az autonómia-csomag további elemeként ki kívánjuk dolgozni azokat a közép- és hosszú távú szakpolitikai stratégiákat és megvalósítási terveket, amelyek az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás és a nyelvhasználat terén biztosítják nemzeti identitásunk megőrzését és továbbadását, kultúránk ápolását és fejlesztését. Meggyőződésünk, hogy kisebbségi társadalmunk jövőképe, a közösségi integrációnk módozata a kulturális autonómia tervezetével, és a hozzá rendelt szakpolitikai koncepciókkal határozható meg. Ezzel párhuzamosan ki kell dolgoznunk azokat a konkrét, ágazati cselekvési terveket, amelyeket a jelenlegi hatáskörök birtokában – elsősorban az önkormányzatokra alapozva – gyakorlatba tudunk ültetni. A programalkotás folyamatában – mint ahogyan a Kulturális Autonómia Tanács egészének tevékenységében – kiemelten fontosnak tartjuk a civil szervezetek, az egyházak és az érdekképviselet együttműködését, valamint a minél teljesebb társadalmi konzultációt. Hangsúlyt kell ugyanakkor fektetni a partnerek keresésére a többségi társadalom sorában, és a román közvélemény korrekt tájékoztatására.
A szakpolitikai koncepciók kidolgozásánál, valamint az azonnali teendők meghatározásánál az erdélyi magyarok eltérő élethelyzetéből, az ebből adódó lehetőségekből kell kiindulnunk. A székelyföldi önkormányzati intézményeket tudjuk magyar intézményekként működtetni, ezekre kell alapoznunk. Az interetnikus környezet önkormányzati és állami fenntartású kulturális és tudományos intézményeiben etnikai arányunknak megfelelően kell jelen lennünk. Ez egyszerre vonatkozik az adott intézmény programstruktúrájára, költségvetésére, valamint főállású munkatársi körére. Ennek érdekében fel kell mérnünk, hogy az említett intézményekben jelenleg milyen ez az arány, és ott, ahol szükséges, kiemelt célként kell kezelnünk a megfelelő struktúra kialakítását. Ennek elérése kiemelt feladata kell legyen az önkormányzati képviselet és a politika számára.
Interetnikus környezetben, valamint az önkormányzati háttér nélküli szórványban tovább kell erősítenünk a kulturális feladatokat vállaló civil szervezeteket. Olyan értékek hordozói ők, akik az eddigiekhez képest nagyobb odafigyelést, együttgondolkodást, támogatást érdemelnek.
A kulturális autonómia irányába történő előrelépést – a jelen feltételei között – e három elem, a székelyföldi, magyarként működtetett kulturális intézmények, az interetnikus környezet többségi intézményeinek magyar programjai, valamint a civil szervezetek szerződéses viszonyán alapuló, programszintű együttműködése jelenthet. Az együttműködés kialakításának koordinálását a Kulturális Autonómia Tanácsában képzeljük el.
Tovább kívánjuk vinni a Kulturális Autonómia Tanácsban eddig elkezdett programokat, valamint továbbiakat kívánunk beindítani a Transsylvania Semper – Erdélyi Magyar Értéktár létrehozásával, a közgyűjtemények gyűjtési területeinek összehangolásával, valamint elkezdjük a szükséges konzultációt az Erdélyi kalauz véglegesítése érdekében.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ párbeszédet sürget a román és a magyar kormány között
Mint tegnapi lapunkban olvashatták, a nemzetpolitikai stratégia megújítása, az egyszerű honosítás és a jövő évi választások voltak a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) budapesti ülésének napirendjén.
A tanácskozás után Borbély Lászlóval, az RMDSZ politikai alelnökével beszélgettünk.
A politikai alelnök szerint meglepően feszültségmentes volt a Máért-találkozó, annak ellenére, hogy jelen voltak a magyarországi ellenzéki pártok, illetve a határon túli magyar képviseletek is. Egyetértettek abban, hogy a kettős állampolgárság intézménye létezik, a határokon túli magyaroknak is élniük kell szavazati jogukkal.
– Az RMDSZ mindig azt mondta, hogy éljen mindenki szavazati jogával anélkül, hogy beleszólnánk a magyarországi belpolitikai csatározásokba. Ez egyértelműen elfogadott álláspont volt a tegnapi Máért-on is.
A határon túli szervezetek hozzászólásait Kelemen Hunor kezdte, hiszen nemcsak a legnagyobb szervezete vagyunk a magyarságnak a határon túl, de nagyon odafigyelnek ránk a többi szervezetek.
Kimondtuk, hogy be kell tartani a választási törvényt, itt számunkra nincs kérdőjel.
Az alelnök tájékoztatott, hogy Martonyi János külügyminiszterrel, Németh Zsolt külügyi államtitkárral, vagy akár Áder János köztársasági elnökkel folytatott egyéni beszélgetései során elmondta, hogy az RMDSZ igényelné, hogy – betartva nyilván a játékszabályokat – a két ország, Románia és Magyarország, amely stratégiai partnerként nevezi meg magát, miniszterelnöki szinten, a külügyminiszterek szintjén vagy akár államelnöki szinten gyakrabban találkozzék, beszéljék meg az érzékeny kérdéseket, amelyekről szemtől szemben sokkal hatékonyabban lehet tárgyalni. Függetlenül attól, hogy vannak vitatott kérdések, a párbeszéd nagyon fontos.
– Hogyan fogadták a javaslatot?
– Elvben mindenki egyetértett ezzel, ugyanakkor, ahogy gyakran lenni szokott, mindenki a másik féltől várja, hogy megtegye az első lépést. November 26-án Bukarestben lesz a kínai miniszterelnök, aki közép-kelet- európai államfőkkel és kormányfőkkel találkozik. Úgy tudom, hogy itt lesz Orbán Viktor miniszterelnök is. Ez jó alkalom lenne, hogy leüljenek Románia miniszterelnökével, és tárgyaljanak a román–magyar kapcsolatokról.
Mi ebben tudunk közvetíteni, ezt tettük az elmúlt időszakban is, és hál’istennek normális kapcsolatunk van a magyar kormány képviselőivel. Dialógust folytatunk nyilván a román kormány tagjaival is, mert mi nem párt vagyunk, egy közösséget képviselünk, ennek megfelelően kell kapcsolatot tartanunk a mindenkori kormányokkal.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Sanyarú a romániai szellemi fogyatékosok sorsa
Sanyarú a romániai intézetekbe került szellemi fogyatékosok vagy pszichiátriai problémákkal küszködők sorsa. Nem kormányzati szervezetek kimutatása szerint a betegeket valóságos kínzásnak vetik alá a szakosított intézményekben, a beutaltak legalább 65 százaléka életét veszíti.
51 ellenőrzés – súlyos problémák
Szociális felügyelők idén június 20-a és július 5-e között 51 alkalommal látogattak el pszichiátriai központokba. Megállapításuk szerint a Munkaügyi Minisztérium alárendeltségébe tartozó ilyen jellegű intézetekben a gondozottakkal való bánásmód rengeteg kívánnivalót hagy maga után.
Az 51 látogatás alkalmával tapasztaltak szerint a gondozottak igen rosszul tápláltak, gyógyszerezésükben is sok a hiányosság, a személyzet pedig nem megfelelően felkészült és szakképzettségük sem üti meg a kívánatos szintet. Vannak intézetek, ahol a szükséges személyzet alig kétharmada dolgozik, másutt viszont 110 százalékkal is túllépik a keretet.
Az ellenőrzések során három intézetet is találtak, amelyek egészségügyi engedély nélkül tevékenykedtek. Egyik közülük Ilfov megyében működött – az ellenőrök teljesen érthetetlennek találták, hogy az egymillió eurós támogatásban részesült kórház miként működhet egészségügyi jóváhagyás nélkül –, kettőt pedig Bukarestben fedeztek fel. A három intézet egyikében sem vezettek pontos nyilvántartást a betegekről, nem léteztek betegekre kiszabott, egyéni gyógymódok
Sanyarú a romániai intézetekbe került szellemi fogyatékosok vagy pszichiátriai problémákkal küszködők sorsa. Nem kormányzati szervezetek kimutatása szerint a betegeket valóságos kínzásnak vetik alá a szakosított intézményekben, a beutaltak legalább 65 százaléka életét veszíti.
Egyébként mind az 51 meglátogatott intézetben súlyos problémákat találtak.
A pszichiátriai központokban kezelt gyermekek esetében súlyos gondot jelent az, hogy a 18 éven felüli gyermekekkel már nem törődik jóformán senki. Az intézeti gyermekek törvényes képviselői a megyei tanácsok, akik egyben hitelutalványozók is, így tehát ilyen vonatkozásban érdekellentétet is fennáll.
35 ezer személy
Jelenleg Romániában több mint 35 ezer személyt ápolnak a pszichiátriai intézetekben. Civil szervezetek szerint az államnak haladéktalanul fel kell lépnie az ellenük alkalmazott bánásmóddal szemben.
Mindennek alapján a Jogi Erőforrásügyi Központ máris azt szeretné, ha az állami illetékesek mellett a civil társadalomi szervek is rendszeresen és szúrópróbaszerűen ellenőrizhetnék ezeket az intézeteket. A kérés jogos, hiszen Románia már régebben ratifikálta az Egyesült Nemzetek Szervezetének a fogyatékos személyek jogait védelmező konvencióját, amelynek romániai alkalmazása tulajdonképpen még várat magára. Tíz esztendő alatt ugyanis mindössze 200 szúrópróba látogatásra került sor a Jogi Erőforrásügyi Központ illetékeseinek részéről.
A központ megállapításai szerint a beutaltak az 1970-es évek bánásmódjában részesülnek, amikor a betegek csupán gyógyszeres ellátást kaptak. Jelenleg viszont feltétlenül el kell ismerni és be kell tartani a beutaltak emberi jogait – jelentette ki a Jogi Erőforrásügyi Központ ügyvezető igazgatója, Georgiana Iorgulescu. Véleménye szerint mielőbb meg kell állapítani azt is, hogy milyen állami hatóság vagy szerv felelős az ENSZ-konvenció romániai tiszteletben tartásáért, kinek a hatáskörébe tartozik az intézetekben zajló tevékenység monitorizálása, a nem kormányzati szervezetek számára pedig rendszeresíteni kell az ellenőrzés lehetőségét, ezeknek az intézeteknek ugyanis komoly tapasztalataik vannak ezen a területen.
Véget kell vetni annak a gyakorlatnak is, hogy személyeket akaratuk ellenére helyeznek el pszichiátriai intézetekben, ennek ugyanis drámai hatásai lehetnek az érintettekre.
Minisztériumi vélemény
A kérdésben megszólalt a munkaügyi minisztérium államtitkára, Codrin Scutaru, aki maga is sürgette, hogy a civilek minél nagyobb mértékben vegyék ki részüket az ellenőrzésből, az intézetek tevékenységének irányításából. Az államnak ugyanis nincsenek megfelelő forrásai a mozgássérülteket, illetve pszichiátriai betegségekben szenvedőket ápoló intézetek tevékenységének fenntartására, megfelelően képzett személyzete sincs. Codrin Scutaru nem tartja kizártnak, hogy jövő évtől a munkaügyi minisztérium és a nem kormányzati szervezetek szakemberei közösen hajtsanak végre szúrópróbaszerű ellenőrzéseket, mindenekelőtt a pszichiátriai intézetekben.
Központok helyett gondoskodó személyek
A munkaügyi tárca egyébként a jövőben arra törekszik, hogy az általánossá váló európai gyakorlatnak megfelelően a pszichiátriai betegségben szenvedő gyermekeket és felnőtteket ne központokban ápolják, hanem olyan személyek környezetébe helyezzék el, akiktől megfelelő segítséget és egyben gondoskodást is kaphatnak.
Egyébként mind az 51 meglátogatott intézetben súlyos problémákat találtak.
A pszichiátriai központokban kezelt gyermekek esetében súlyos gondot jelent az, hogy a 18 éven felüli gyermekekkel már nem törődik jóformán senki. Az intézeti gyermekek törvényes képviselői a megyei tanácsok, akik egyben hitelutalványozók is, így tehát ilyen vonatkozásban érdekellentétet is fennáll.
Bogdán Tibor
Maszol.ro

A kormányba lépés feltétele csak az autonómia lehet
A nagy menetelés és ennek megszervezése kapcsán kialakult laza összefogás után arra gondolhatott az erdélyi magyar közösség, hogy az RMDSZ tanult valamit az elmúlt több mint húsz esztendő nem teljesen hozadék nélküli, de mégsem megnyugtató eredményeket felmutatható munkájából, s most végre ismét ellenzékben levonta a következtetést, hogy az autonómiáért való sikeres küzdelem érdekében, egy ideig legalábbis, le kell mondania a kormányban való részvételről vagy annak parlamenti támogatásáról, és egyfajta magyar–magyar összefogást és tárgya- lási platformot teremtve a civilekkel, egyházakkal, az SZNT-vel, az MPP-vel és az EMNP-vel az 1992 óta programjába foglalt háromlépcsős autonómia megvalósítására kell fordítania szervezőképességét, erejét és megmaradt tekintélyét.
A Kulturális Autonómia Tanács szombati ülése ellenben mintha ezt az illúziót akarta volna szétzilálni. Miközben elhatározták, hogy december végéig az RMDSZ közvitára bocsátja Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét (modellnek a dél-tiroli autonómiát tekintve), az ülés után megjelent közleményekből kitetszik: futó homokra épül az RMDSZ eddig eltökéltnek tűnő nekiveselkedése. Kelemen Hunor autonómiastatútum-készítő nekirugaszkodása után azonnal azt is kielemezte, 2014-ben minden esély megvan arra, hogy a jelenlegi kétharmados koalíció felbomoljon, s az RMDSZ belépjen a kormányba, vagy a parlamentből támogassa Pontáékat. Szívük szerint tehát ott loholnának a szocdemek oldalán, akik, lehet, jószolgálataiért oda-odadobnának egy-egy koncot, de annak a küzdelemnek, melyet az erdélyi magyarság szórványban és tömbben egyaránt elvár, nem kívánnak részesei maradni. Vagy elvárnák, hogy majdan kormányellenes tüntetéseket szervezzenek őellenük?
Mikor nemzeti közösségünk vészesen fogy, mikor az ország gazdasági teljesítménye inkább stagnálást mutat, mint fejlődést, mikor egy olyan kormány vezeti az országot, mely Székelyföldet, az Ér-melléket, s főként a szórványt a régiósítással fel akarja zabálni, lehangoló, hogy az a szövetség, mely jószerével egyedül maradt az erdélyi magyar politikai palettán, nem venné észre, hogy a magyar közösség az autonómiák megvalósítását tekinti legfontosabb céljának. S azt sem, ha fél vagy egy év múlva lecsatlakoznak csicskásként a szocdemek mellé, kik még létünket is megkérdőjelezik, olyan válsághelyzetbe sodorhatják az erdélyi magyarságot, mely nemcsak az ő sorsukat pecsételi meg az elkövetkező választáson, hanem valamennyiünkét. Így az autonómiastatútum belterjes kidolgozása korábbi látványpolitizálásuk mai ékes példájává válik.
Egyébként egyetérthetünk a szövetség kormányba igyekvésével – de csak, ha annak az autonómia a feltétele. Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma

Hazudott a román miniszterelnök-helyettes a ET Közgyűlésén
Hiába szerveztek százötvenezres tüntetést a székely autonómia mellett, a román régióátalakítási tervek ellen, Bukarest szemérmetlenül állítja a nemzetközi fórumokon, hogy az erdélyi magyarok elégedettek területátszervezési elképzeléseikkel.
Komlóssy József, a Közép-Kelet-Európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke számolt be arról Gecse Gézának, hogy ezt hogyan teszik.
Komlóssy – aki svájci-magyar kettős állampolgár, a magyaror- szági parlament ET delegációjának a szakértője már 22 éve – elmondta, hogy a román miniszterelnök-helyettes kérdés-felelet alapján tartott előadást az Európa Tanács Közgyűlésében. Arról beszélt miként tervezik Románia regionális felosztását, és mi lesz a decentralizációval.
A miniszterelnök-helyettes azt állította, hogy a magyarok népközösségével is konzultált, és a magyarok teljesen elégedettek az új megoldási javaslattal – mondta Komlóssy József. Hozzátette: a román miniszterelnök-helyettesnek a kérdéseket egy nappal azelőtt fel kellett tenni, a román delegáció magyar tagjának pedig megmondták, hogy jobb, ha nem tesz fel kérdést.
Komlóssy azt is elmesélte, hogy a román miniszterelnök-helyettest egy orosz képviselő megkérdezte: tudomása szerint Romániában több mint 1 millió magyar él, ők is elégedettek az új regionális felosztási tervvel? Mire a miniszterelnök-helyettes szemrebbenés nélkül válaszolt: igen, a magyarok is elégedettek.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

14 éves a Hajdina
Marosludas
Személyazonossági címmel szervezett ünnepi előadást szombaton a Hajdina Kulturális Egyesület, melyen a helybeli néptáncegyüttes megalakulásának 14. évfordulóját ünnepelték. Az együttest Tóth Sándor hitoktató a helyi művelődési élet felpezsdítéséért, zenei anyanyelvünk és tánckultúránk elsajátíttatásáért hozta létre.
Jelenleg ötvenen táncolnak a Hajdina, a Pohánka és a Tatárka együttesekben. Előbbiben 28-an, a középcsoportban 16-an, míg a Tatárkában hatan. Az együttes első táncoktatója Iszlai Camill Zsolt volt, akit meghívtak az ünnepi alkalomra. Jelenleg Kásler Magdi és Farkas Sándor Csaba oktatja a csoportokat. A zenészek, a Halicska együttes Sinkó András tanítványai, ők húzzák a talpalávalót. Lapunk hasábjain nagyon sokszor jelent már meg elismerés a Hajdina néptánc-együttesről, Tóth Sándort arról kérdeztük, hogy az együttes életéből milyen kiemelkedő eseményt említene. – 2010-ben 41 fellépésünk volt, több mint 5000 kilométert tettünk meg, ez rekordszámba megy. Idén a Vajdaságban, Korfu szigetén, Kárpátalján Tégláson léptünk fel. Mindenütt sikerünk volt. A gyerekek, fiatalok többnyire ludasiak, de vannak a környező falvakból is. Heti egy alkalommal tartunk próbát, fellépések előtt többször is találkozunk. Szombat este mezőségi, felcsíki, vajda-szentiványi és kalotaszegi táncot mutattunk be. A Tatárka a szürettel kapcsolatos összeállítással jelentkezett. Ez ünnepi alkalommal nem hagyhattuk ki A bor dicséretét sem, amelynek olyan nagy sikere volt az évek során – mondta az együttes szellemi atyja.
Amíg folyt az előadás, a gulyás is főtt, amit műsor után szolgáltak fel. Ez is jó alkalom volt a közösségépítésre, szórakozásra és az együvé tartozás megélésének örömére.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató és ismeretterjesztő előadás a Szent Koronáról a Jelen Házban
Nincs még egy nép, amely olyannyira tisztelné nemzeti jelképeit, mint a magyar a Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és összeesküvések össztüzébe került. Volt, amikor titkon őrizték, vagy csak egyszerűen ellopták.
Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de megkerült. Többször hurcolták ki az országból, elásva rejtegették, és megtörtént, hogy zálog tárgyát képezte, visszavásárolták, sőt egyszer szinte el is árverezték. A Magyar Szent Korona a Belső-Ázsiában használatos, beavató koronák egyetlen európai képviselője. Ezt az uralkodó csak egyszer, koronázásakor viselheti. Koronázások között koronaőrök vigyáznak rá, rajtuk kívül csak a nádorispán és a koronázó érsek érintheti.
A Szent Korona a magyar történelem legbecsesebb emléktárgya, és a legrégebben használt épségben megmaradt királyi fejék Európában. Csaknem ezer esztendeje elszakíthatatlan, szerves része az egész Kárpát-medence történelmének.
Ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg vele. A koronázás eredeti, csak tisztán egyházi jellegű szertartása 1205-től fontos alkotmányjogi intézménnyé válik, amikor III. András koronázásakor esküt tesz, hogy „országa jogait és a korona méltóságát" sértetlenül fenn fogja tartani.
Csak két magyar király fejére nem került a Szent Korona: II. János Zsigmondéra, az „ellenkirályéra”, aki csak névleg uralkodott, valamint II. József fejére, a „kalapos királyéra”, aki elutasította a megkoronázást, mivel jogilag nem akarta alávetni magát a Szent Korona szellemiségének.
Egyesek a korona származási idejét a IX–XIII. század közé, helyét pedig Bizánctól, Észak Európáig és más egyéb helyre tették. Akadtak, akik nem ismerve a Szent Korona analógiáit, külön kezelték a felső és alsó részét, mintha azt úgy külön készítgették volna, és majd valamikor, a késő-középkorban összebarkácsolták volna. Miután 1978 januárjában a korona végre hazakerült az USA-ból, egy mérnökökből és aranyművesekből álló kutatócsoport bebizonyította, hogy egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű, kaukázusi technikák felhasználásával, feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett.
Két szerkezeti egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A Szent Korona két részének összetartozó eszmei tartalma van: a felső rész Isten mennyei birodalmának a szimbóluma, az alsó rész pedig földi országát jelképezi. A pántok csúcsán az Ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atyaisten. Az alsó részen, az abroncson, Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gábriel arkangyalok társaságában.
A Szent Korona élete maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzáfűződő eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthető egyik, a másik nélkül. A Szent Korona nemcsak királyi ékszer, hanem a magyar államhatalom jelképe is.
Szent István Intelmei szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az uralkodó személyét, az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet. Az ország és az országban lakó, és a vendégként befogadott idegen népek igaz védelmezője. Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsőségüket a Szent Koronától kérték, és kapták, neki tulajdonították az “üdvös és hasznos törvények” kibocsátását. A Koronát a “törvények, törvényének” tekintették, neki fizettek adót és váltságdíjat, neki tettek ünnepélyes esküt, neki hagytak és ígértek egyházi és világi örökségeket, neki adták vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melyből minden ered.
A Szent Koronának misztériuma van. 1526. dec. 16-án, I. Ferdinánd koronázásakor, a németek feljegyzik, hogy: „A magyarok azt hiszik (a Szent Koronáról), hogy az égből szállt alá Szent Istvánra”.
Csete István jezsuita prédikátor írja 1701-ben: „A Magyar Korona elsőben Apostoli, másodszor Angyali ajándék, harmadszor Szűz Mária kezében és szabados hatalmában áll annak adni, akinek tetszik…Szent István is, mikor fia meghal, Máriának ajánlja fel az országot és koronát, megakarván mutatni, hogy ahhoz a mennyei ajándékhoz nem volna testnek és vérnek állandó jussa, sem erőszakkal ahhoz nem juthatni, hanem aki mennyei hivatalnak erejével választtatik és akinek adatik Boldogságos Szűz kezéből”.
A korona tisztelete nemcsak ésszerű megfontolásokat tükröz. Tisztelete egyfelől vallási, másfelől világi, a magas műveltségbe is beépülő népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekből tevődik össze, és akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem az istenség ellen is vétkezik.
A Szent Korona misztériumának legalább két vetülete van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik pedig a Regnum Marianum eszme és jogrendszer. A XVII. századra tehető Regnum Marianum eszmerendszer szerint a magyar királyok és az ország az Istenanya (Patrona Hungariae) különös védelmét élvezik. Tehát a magyarok koronája az államiság jelképe, ebből alakult ki a világon egyedülálló szemlélet, a Szentkorona Tan
A határokon kívüli magyarság tudatában az anyaországiakénál sokkal erősebben él az a tudat, mely szerint a Kárpát-medence egész területe hozzátartozik a Szent Koronához. A Kárpát-medence a Szent Korona tulajdona, tehát a Kárpát-medence minden polgára, aki a Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, egyúttal a Szent Korona polgára is. Ez a jogi helyzet azért áll fenn, mert 1038. Nagyboldogasszony napján Szent István az országot a Szent Korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az Ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette. István király ezzel a koronát önmaga és az ország fölé helyezte, jogi biztosítékot adva ezzel a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára.
A Regnum Marianum jogi alapelvei szerint a magyar király csak katolikus lehet, a főurak tanácsa segítségével uralkodik, köteles az ország szabadságát megőrizni, hosszú időre nem hagyhatja el az országot, és esküt kell tennie az alkotmányra.
Magyarország új alkotmánya, az Alaptörvény preambulumában – a Nemzeti Hitvallásban – kimondja:
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”
***
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2013. november 19-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében mutatja be Kocsis István: Magyarország Szent Koronája című könyvét, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana című videovetítéses előadás követ. Meghívott előadó: Kocsis István író, történész, az est moderátora Szekernyés János műkritikus, temesvári helytörténész.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Összeállította Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Hadisírgondozás Erdélyben
Az első világháború előtt Magyarországon nem létezett államilag szabályozott hadisírgondozás. Az ilyen jellegű szabályozást a modernkori gépi háborúk tömeges embervesztesége tette szükségessé. A Magyar Országgyűlés 1917-ben hozott rendeletet arról, hogy minden település anyagi lehetőségeihez mérten emlékművet állítson, amin megörökíti hősi hallottainak a nevét. Az 1920. június 4-én és 1947. február 10-én aláírt diktátumok is tartalmaznak rendelkezéseket arról, hogy az eltemetett katonák sírhelyeit tartsák tiszteletben és ápolják. A kommunista hatalomátvétel után azonban nem lehetett szó a magyar katonasírok gondozásáról, és egyáltalán a hősi halottak tiszteletéről. Szisztematikusan számolták fel a magyar hadisírokat, vagy hagyták, hogy elenyésszenek. Ezt tették mind Magyarország, mind Erdély területén. A helyzet némi javulása észlelhető a rendszerváltást követően. A Magyar Honvédelmi Minisztérium keretén belül megalakult a Hadisírgondozó Iroda, amely céljául tűzte ki a magyar hadisírok, katonatemetők felkutatását, nyilvántartásba vételét, rendben tételét, ápolását. Berekméri Árpád-Róbert hadtörténészt arról kérdeztük, miként történik napjainkban a magyar hadisírgondozás szűkebb hazánkban Erdélyben, a Székelyföldön, Maros megyében:
– Beszélhetünk-e intézményesített, szabályozott hadisírgondozásról térségünkben?
– Nem beszélhetünk, hiszen Erdély területén erre eddig nem volt lehetőség. Az ország területén a hadisírgondozás az ONCE (Hősök Kultuszának Nemzeti Hivatala) felügyelete alá tartozik, de a magyar hadisírok feltérképezését, nyilvántartását, gondozását ez a szervezet sajnálatos módon nem végzi, sőt azt sem akadályozza meg, hogy ezeket a sírokat ismeretlen személyek tönkretegyék, meghamisítsák. Ilyen például a sósmezői temető esete, ahol a magyar és német katonák neveit kitörölték, és román nevekkel helyettesítették.
– Vannak-e nyilvántartott, gondozott magyar haditemetők, hadisírok Erdélyben?
– Vannak, hiszen az egykori magyar Hadisírgondozó Iroda munkatársai a 2000-es évek elején bejárták az erdélyi területeket, s az akkori lehetőségekhez mérten feltérképezték a levéltári forrásokból ismert temetőket, sírokat, vagy feltételezett sírhelyeket. Ugyanakkor a helyi magyar lakosság is gondoskodott, gondoskodik egy adott településen, vagy annak közelében fennmaradt hadisírokról, temetőkről, sőt sok esetben az egykori (azóta eltűnt) sírok helyét is felújították.
A térség több száz magyar katona nyughelye
– Marosvásárhelyen, Maros megyében vannak-e ilyenek?
– A mostani Maros megye (az egykori Maros-Torda vármegye) az I. és a II. világháborúban egyaránt heves harcok helyszíne volt. Ennek megfelelően a térség máig is több száz magyar és ellenséges katona nyughelye. A megye területén nagy számban találhatók azonosított vagy eddig ismeretlen egyéni és tömegsírok, de sajnos igen kevés azoknak a száma, amelyeket megfelelőképpen gondoznak.
A hadisírok gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és a hősök emlékét ápoló magánszemélyek végzik
– Kik gondozzák Erdélyben, a Székelyföldön a hadisírokat?
– Intézményesített keretek hiányában ezeknek a síroknak a gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és nem utolsó sorban a hősök emlékét tisztelő és ápoló magánszemélyek végzik. Itt meg kell említenünk a csíkszentmártoni haditemetőt, amelyet a helyi önkormányzat tett rendbe és azóta is ápol, az Úz-völgyében lévő haditemetőt, amelyet az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület lelkes tagjai saját költségükön állítottak helyre (a helyreállítási munkálatok még folyamatban vannak), a tordai haditemetőt, amelyet a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság hozott rendbe. De a fent említetteken kívül számos más követendő példát is említhetnénk.
– Magyarország részéről van-e segítség arra, hogy az Erdély területén lévő magyar hadisírokat felkutassák, rendbe tegyék, nyilvántartsák, gondozzák?
– Tevékenysége alatt a Hadisírgondozó Irodának nem volt lehetősége arra, hogy az erdélyi hadisírgondozást megfelelőképpen támogassa. Ezt egyfelől egy államközi egyezmény hiánya akadályozta, másfelől pedig az, hogy az irodának ebben az időszakban más célkitűzései voltak. Figyelme elsősorban az egykori doni hadszíntéren elesett honvédek számára kialakított központi temetők kialakítására összpontosult. 2010-től ez a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen a Honvédelmi Minisztérium keretében megkezdte működését a Társadalmi Kapcsolatok és Háború Kegyeleti Főosztály, amely egyre nagyobb figyelmet szentel, többek között a Románia területén lévő hadisírok és haditemetők feltérképezésére, rendbetételére, gondozására. Ezt a tevékenységet a 2008-ban, a hadisírok jogi helyzetéről szóló román-magyar államközi megállapodás is jelentősen elősegítette. A megszabott célkitűzések eredményei valójában a közeljövőben lesznek érzékelhetők.
– A román, szovjet katonák haditemetői, hadisírjai gondozottabbak, mint a magyar katonáké?
– Igen, így van, de ne felejtsük el, hogy Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be mind a két világháborút, s ebből adódóan a hősi halottaink iránti kegyelet gyakorlati kifejezése az adott politikai konjunktúra miatt hosszú ideig nem volt kivitelezhető. Természetesen ez nem volt érvényes sem az egykori vörös hadsereg sem pedig a román haderő hősi halottjaira. A fasizmus leverése érdekében hozott áldozatuk – sokszor a propaganda által felnagyítva – különleges, hősi státuszt biztosított számukra, így emléküket is más módon és más keretek között őrizték, s őrzik a mai napig.
A sírok felkutatása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása
– Hogyan lehetne Erdélyben felkutatni, rendbe tenni, folyamatosan gondozni a magyar hadisírokat? Kiknek a feladata, kötelessége lenne ez?
– Az erdélyi területeken szétszórva létező hadisírok felkutatása, és a hősi halottak beazonosítása nagyon összetett feladat, amely a levéltári forrásokból kiindulva, a terepbejáráson keresztül a helyi kollektív emlékezetig terjedhet. A sírok felkutatása és lokalizálása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása. Ehhez a holttestet, ha nem rendelkezünk levéltári forrásokkal, exhumálni kell, majd a maradványok, illetve a sírban található tárgyak alapján azonosítani. Ez egy olyan eljárás, amihez hatósági hozzájárulás és anyagi fedezet szükséges. Ez az út egyelőre nem járható. A beazonosított hadisírok, temetők rendbetétele, gondozása az erre a feladatra kijelölt szakemberek, a helyi önkormányzatok, illetve lakosság hozzájárulásával viszont könnyen kivitelezhetők, ha a feladatnak megfelelő figyelmet szentelünk.
– Lehetnek olyan hadisírok, amelyekről egyelőre nincs tudomása a kutatóknak?
– Természetesen számos olyan sír van Erdély területén, amelyről nincs tudomásunk, hiszen a harcok hevében eltemetett katonák sírját nem minden esetben tudták a bajtársak megfelelően megjelölni, vagy a harcok elülte után hátramaradt halottakat a helyi lakosság is jelöletlen sírokba temette el. Ezek beazonosítása szinte lehetetlen.
kozpont.ro

Műemlékvédelmi detektívmunka kezdődött
Bodolai Gyöngyi
Megyeközpontunk műemlékeinek helyzete kétségbeejtően silány. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ a helyzet orvoslása érdekében indította el az idén nyáron a Marosvásárhely műemléki topográfiája című projektet több szakmai partnerintézménnyel (Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfiáért, Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Babes–Bolyai Tudományegyetem, Pro Professione Alapítvány) közreműködve. Az átfogó Kárpát-medencei műemlékleltárba illeszkedő projektet, amely az első Erdélyben, tegnap délelőtt a Bolyai Klubban mutatta be Entz Géza művészettörténész, a Kárpát-medencét behálózó projekt irányítója és Orbán János művészettörténész, a marosvásárhelyi projekt vezetője, amelyet a Bethlen Gábor Alap támogat. A vállalkozás előzménye a 2012-ben tartott Gyorsuló metamorfózis, városunk műemlékeinek helyzete témájú tanácskozás volt.
– A leltár elkészítése azért is nagyon fontos, mivel a Marosvásárhely műemléklistáján szereplő, tehát jogilag műemléknek nyilvánított objektumok száma nem éri el a másfél százat. Holott a becslések szerint félezer építészeti vagy művészettörténeti, városképi értékkel rendelkező épületet, szobrot, utcatartozékot kell ebben a projektben felleltározni – hangzott el az indoklás Orbán János bevezetőjében.
Egy olyan tudományos tevékenységről van szó, amely a legszélesebb társadalmi közérdeket szolgálja, és mindazoknak szól, akik egy adott terület, város, település, régió, ország épített örökségének az ügyében bármiféle kompetenciával bírnak. Akár úgy, hogy a kormány, a törvényhozás, az önkormányzatok oldaláról ezeket a tevékenységeket szabályozni, irányítani, ellenőrizni, hatósági szempontból megítélni hivatottak, akár úgy, hogy közületként vagy magánszemélyként az adott érték- együttesek valamely részének a tulajdonosai. És szól azoknak is, akik ebben a közegben (beleértve az ember által a maga képére alakított természeti viszonyokat is) élnek – tette hozzá Entz Géza. Az épített örökség és a kultúrtáj is beletartozik abba a körbe, amelynek műemléki topográfiája egy adott felület teljes egészének a minden idetartozó szempontból történő értékleltárát jelenti. Ez a leltár egy részletes művészettörténeti leírást kell tartalmazzon minden műemlék jelenlegi helyzetéről, besorolásáról, stílusáról, továbbá az épületek történetéről, régi és mai fényképeket, rajzokat. Mindez egy értelmezett leltár, úgynevezett kataszter kell hogy legyen, ami megmutatja azokat az összefüggéseket, amelyekben a mai valóság létrejött, s azokat a történeti rétegeket is, amelyeket még képvisel, s amelyeknek az ismeretében a műemlék értéke megállapítható. Ami azért fontos, mert abban az esetben, ha hozzányúlnak az épülethez, az értékek ismeretében történjen az átalakítás, kibontakoztatva vagy felhasználva azokat.
Nyugat-Európában az ilyen típusú leltár két évszázados múltra tekint vissza, és mindenki számára hozzáférhető. A németországi településekről például 900 kötet készült, Ausztriában 60, s Magyarországon is megjelentek már az első kötetek, akárcsak a Székesfehérvárról bemutatott kötet, amelynek a mintáját követni fogják.
A cél az, hogy a műemlékállományról készült leltár mindenki számára követhető, érthető legyen. Nemcsak az épületek fontosak, hanem a település egésze, szerkezete, a szerkezetében megnyilvánuló funkcióváltozások nyomon követése és értelmezése, a közterek, parkok, temetők, ipari létesítmények változásai a kezdetektől az utóbbi időkig. Nem azt kell nézni, hogy mi a szép, és mi nem, hanem hogy mit akarunk megőrizni, és továbbadni a következő nemzedékeknek. Amit nem ismerünk, azt nem fogjuk se szeretni, se fontosnak tartani, ezért mennek tönkre a műemlékek.
A leltár román nyelvű változatát is el kell készíteni, ami nagyon nehéz feladat lesz. Amíg nem vagyunk egy pontos leltár birtokában, addig nem tudjuk, hogy mit kell védeni, mire kell vigyázni – magyarázta Entz Géza. A topográfia elkészítése összetett folyamat, amelyben több szakma képviselői vesznek részt. A választás azért esett Marosvásárhelyre, mivel itt össze lehetett állítani egy olyan fiatal szakemberekből álló csapatot, akik képesek a munka elvégzésére. Ebben elismert művészettörténeti egyetemi tanárok nyújtanak segítséget a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemről és a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemről. A 12 tagú csapatban részt vesznek a megyei múzeum szakemberei is, akiknek tapasztalata van ezen a területen.
Első lépésként a főtér, azaz a Rózsák terének a felmérése kezdődött el, ahol 79–80 olyan objektum van, amelynek a leltározása folyik, függetlenül attól, hogy korábbi vagy későbbi korokban épült. Minden értékes elemről (homlokzati díszek, kapuk, zárak, kályhák, kovácsoltvas szerkezetek stb.) fotó és leírás készül, hogy később számon lehessen kérni a nem szakszerű beavatkozásokat. Kiemelten próbálnak odafigyelni, hogy minél több archív fotót gyűjtsenek össze egy-egy objektumról.
A munka végeredménye egy könyv lesz, de addig is internetes adatbázis formájában teszik nyilvánossá az eredményeket, ami a jövő évtől mindenki számára hozzáférhető lesz – tette hozzá Orbán János. A Rózsák terét felmérő leltárt a Bolyai utca épületeinek számbavétele követi. Az épületek mellett a város minden művészettörténeti értékkel rendelkező elemét, köztük a szobrokét is nyomon követik.
A Népújság kérdésére válaszolva elhangzott, hogy a Színház térről eltávolított kagyló (halacska), számára, ami nem került vissza a helyére, állítólag már találtak új helyet, de az ellopott Puskás Sándor-szobor esetében ez már kevésbé valószínű.
A vár felújításának tervezésekor, nem került-e szóba, hogy a régi, monumentális lépcsőt visszaállítsák? – kérdeztük, amire Orbán János nemmel válaszolt, mivel már a hatvanas években történt felújítás során az volt a cél, hogy visszaadják a vár kora újkori, 17. századi jellegét. Ha a lépcső megéri az ezredfordulót, valószínűleg nem nyúltak volna hozzá – tette hozzá.
Olyan műemlékvédelemre, felügyeletre lenne szükség, ami rendszeresen teszi a dolgát, de ettől Maros megye – az e célra alkalmazott megfelelő szakember hiányában – távol van – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Népújság (Marosvásárhely)

Pusztába kiáltott szavak?
Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régészprofesszora nyitotta meg a Professzorok Erdélyben előadás-sorozatot, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre indított útnak. Csütörtökön este a Vártemplom gótikus termét megtöltő érdeklődő közönségnek az előadó, aki az UNESCO MNB Kulturális Szakbizottságának az elnöke, anyanyelvünknek a globalizálódó világban való megőrzéséről és ápolásáról beszélt. A vendéget Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul mutatta be, s az előadást Henter György vártemplomi református lelkész ajánlotta a nézők figyelmébe.
A legnagyobb kincs, amelyet szüleinktől, nagyszüleinktől ajándékba kapunk, az anyanyelv. Ezt akkor őrizzük meg elődeink emlékéhez méltó módon, akkor sáfárkodunk jól vele, ha mindennap használva, állandóan fejlesztjük, gazdagítjuk, s úgy adjuk gyermekeinknek, utódainknak tovább. Erre a feladatra az az 1100 év is kötelez, amióta a népek olvasztótégelyében, a Kárpát-medencében letelepedve, sok küzdelem és veszély árán sikerült megmaradnunk és megőriznünk ezt az örökséget. Ami azért is figyelemre méltó teljesítmény, mivel ebben a térségben, amely a különböző irányból – nyugatról, keletről, délről – érkező népek végállomása volt, egyik sem tudta önazonosságát néhány száz évnél tovább fenntartani. Még az avarok sem, akiknek egykori jelenlétét a több ezer sírból álló feltárt és feltárandó temetők igazolják. A honfoglaló magyarok viszont magukba olvasztották a velük érkező és a később letelepedő népeket is, s a nyelv akkor is fennmaradt, amikor a hódító törökök a középső részt kiharapták az országból, vagy a későbbiekben, amikor német–osztrák, majd orosz nyomás nehezedett a térségre. A trianoni békediktátum igazságtalanságát bizonyítja, hogy bár 1910- ben Magyarország népességének 55 százaléka, tehát több mint fele magyar volt, területe kétharmadának a feladására kényszerítették.
Hogy ki a magyar? Az, aki magyarnak vallja magát – idézte a történeti bevezetőt követően Illyés Gyulát az előadó. Az anyanyelv kérdése századokon át nem okozott gondot, s egy ország minden polgárát a vezető politikai nemzethez tartozónak tekintettek. A nemzeti hovatartozás a nemzetállamok megalakulásával vált fontossá, a kisebbségi kérdés úgyszintén. Bár vannak súlyos gondjaink, más nyelvekhez képest a helyzetünk nem is annyira szomorú – állította az előadó, s meg is indokolta, hogy miért. Hétezer nyelvet tartanak számon a földgolyón, amelyek 85 százalékát 22 országban beszélik. 15 millió használójával a magyar nyelv a hétezerből a 42. helyen áll, Európa 67 nyelve közül a tizenkettedik. Ezért nincs igazuk azoknak, akik kis nyelvnek tartják a miénket.
A nyelv az ember, az anyanyelv egy kultúrába (vallás, tudomány, irodalom, hagyományok stb.) való beágyazódottságot jelent. Amikor az anyanyelvünket beszéljük, ez a kultúra visszhangzik bennünk, egy tanult nyelv esetében pedig egyszerű használók vagyunk. Ezt a különbséget figyelembe véve kell büszkének lennünk, ápolnunk, védenünk az anyanyelvet, s ezért fontos, hogy egy erős anyaország segítse azokat, akik hátrányos helyzetbe kerülnek.
Az anyanyelv megtartását egy sor irányelv, ajánlás, program is támogatja, amelyet a nagy nemzetközi szervezetek, az ENSZ, az UNESCO, az Európai Parlament hozott. Ezeket sorolta fel évszámok szerint az előadó, s még aki jártas ezen a területen, az is meglepődhetett, hogy a kisebbségeknek, a nyelvi közösségeknek járó jogok mennyire körültekintően átfogják az élet minden területét, a teljes körű anyanyelvi oktatástól kezdve a szellemi örökség, a hagyományok, a sokszínűség megőrzésén át a többség számára előírt toleranciáig, amellyel megállítható lenne az aktív és a passzív asszimiláció. 2008 a nyelvek nemzetközi éve volt, s minden évben február 21-én van az anyanyelv nemzetközi napja. Mindezek ellenére a sok ajánlás, sőt a tagállamok többsége által ratifikált előírások is az Európai Unió bizonyos országaiban pusztába kiáltott szónak bizonyulnak, s a törvény is csak annyit ér, amennyi abból megvalósul. Miért ez a kettősség az elmélet és gyakorlat között, miért ódzkodik az Európai Unió, hogy az etnikai kérdésekben állást foglaljon, és miért tartja egy tagállam belügyének azt, ha megsértik a nemzetközi szinten jól meghatározott nyelvi jogokat? – tette fel a kérdést Visy professzor, és kérdezzük mi is évek óta, minden egyes alkalommal, amikor a többség túlkapásaival kell szembesülnünk.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Most vajon ki a „s(S)oros”? Pityinger?
Sorban kapják Soros György amerikai–magyar dollármilliárdostól, pénzügyi gurutól a támogatásokat Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc érdekeltségei. Látható, hogy Soros imádja a balliberális oldalhoz köthető személyeket és pártokat, akik Orbán Viktort és kormányát a pokolba kívánják. Vajon ki kap még pénzt a továbbiakban Soros úrtól? Talán Pityinger Dopeman László? Soros–Pityinger szövetség? Nem hangzik rosszul.
De persze lehet, hogy tévedek, s legközelebb Kónya Péter vagy a szoborgyalázásban szintén részt vett, szolidaritásos Szabó Szabolcs kap érdemi támogatást Soros doktortól. Mindezt azért feltételezem, mert Sorosnál egyértelmű a helyzet: mindenki pénzt érdemel, mégpedig sokat, aki meg kívánja dönteni – az eszközökben nem válogatva – a kétharmados többséggel, tehát igazi és nagy társadalmi legitimitással rendelkező Orbán-kormányt.
Hát ez bizony nem igazán demokratikus, Soros úr!
Tudom, hogy kissé cinikus vagyok, tudom, hogy nagyobb megbecsüléssel kellene írnom a tehetséges pénzügyi gururól. De meg kell mondanom Önöknek: itt egy ország sorsáról van szó, mégpedig hazám, Magyarország sorsáról. És én meg vagyok győződve arról, hogy ennek az országnak a sorsáról nem Soros Györgynek, nem az amerikai balliberális köröknek kell dönteniük, hanem a magyar állampolgároknak
a a jövő évi választásokat nem mi, magyar állampolgárok dönthetjük el, hanem befolyásos pénzügyi-gazdasági körök, Soros György és az ő hazai kollaboránsai, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc, akkor 2014 áprilisában-májusában lehúzhatjuk a demokrácia rolóját és nyugodtan tudomásul vehetjük a gyarmati státuszt.
Nyilvánvaló ma már, hogy Bajnai Gordont vezető amerikai liberális körök, Clinton asszony, Charles Gáti, Soros György és „eszmetársaik” (mármint a globális uralomban hívő eszmetársaik) találták ki, s „küldték” Magyarországra, hogy a feladatot – a nemzeti szuverenitásban valóban hívő Orbán-kormány elűzését – végrehajtsák. Hogy Bajnai már eleve itt volt? Ez csak részletkérdés. A Center for American Progress – mely mögött Soros-pénzek is vannak – nagy összegekkel támogatta-támogatja a Bajnai-féle Haza és Haladás (micsoda álságos elnevezés!) Alapítványt, a többi támogatási formáról pedig nem tudunk, de lehetnek sejtéseink.
Gyurcsány Ferenc cégeit is közvetetten Soros György támogatja az általa alapított Open Society Foundationsön keresztül; roppant érdekes jelenség, hogy a „bukott” (bukott?) Ferenc testvérnek, mióta „ellenzékben” van, még annál is jobban mennek a vállalkozásai, mint amikor miniszterelnök volt.
Tudom, tisztában vagyok vele: Soros György jót akar nekünk. Ahogyan jót akart Nagy-Britanniának, amikor sikeres támadást intézett az angol font ellen, ahogyan jót akart néhány éve Szingapúrnak – majdnem tönkre is mentek a jóakarata folytán –, illetve, amikor két éve jót akart a hazai banki szféra magyar zászlóshajójának, az OTP-nek. Jóakarata akkora volt, hogy a döntéshozók nem győzték menteni Sorostól az OTP-t, mielőtt még csődbe vitte volna – színtiszta jóakaratból.
Soros György elméleti, társadalomfilozófiai tárgyú munkásságának legfontosabb mondandója, hogy nyitott társadalmakat akar a világon mindenütt. Lassan már értjük, mit jelent ez konkrétan: előtte nyíljon meg minden ország és állam.
Egyébként, ha szintén filozófia szinten közelítjük meg a modelljét, akkor érdemes kiindulni a piac–állam–társadalom hármasságából, mert megítélésem szerint a mai kor működésmódját ebben az összefüggésben érthetjük meg leginkább. Ideális esetben a piac a profit elve alapján működik, a társadalom a közösségi értékeket és célokat követi, míg az állam a közjót állítja a középpontba, s hatalmi erejével egyensúlyt hoz létre piaci és társadalmi elvek és működésmódok között.
Soros György és „elv-társai”, a világ vezető, látható és kevésbé látható pénzügyi irányítói viszont elégedetlenek az állam meghatározó szerepével, s ezen keresztül a nemzetállamok szuverenitásával, mert a nemzeti függetlenség, valamint az állam közjó iránti elkötelezettsége „akadályozza” a nyitott társadalmak létrejöttét. Értsd: az állam és a nemzet a globális tőke útjában áll.
Mi a megoldás Soros és társai szerint tehát? Az államot a végletekig le kell gyengíteni (emlékezzünk a kommunista tételekre: „az állam elhal”), a nemzeti szuverenitásokat meg kell szüntetni (internacionalizmus), a társadalmakat pedig a közösségi értékekről a piaci profit elvére (induvidualizmus, családok szétrombolása stb.) kell átállítani. S máris kész a nagy mű, ahogyan Horváth Ágnes, Gyurcsány alatti volt egészségügyi miniszter mondá egykoron: az egészségügyben is „minden a profitról szól”. (Mi meg, hülyék, azt hittük, hogy az emberek meggyógyításáról.)
Persze tudjuk, Soros úr, hogy jogilag nem tudunk belekötni az Ön áldásosnak nem mondható támogatássorozatába, amellyel közvetetten beleavatkozik a belügyeinkbe. Csak azt tudjuk mondani, hogy e tárgyú ügyködése a demokratikus normákba ütközik.
Morál és önkorlátozás, Soros úr! Tudja, ez tartja össze a társadalmakat!
S még egyszer: vajon KI a Soros?
Fricz Tamás
MNO

Helyszínelés a maroshévízi temetőben
A maroshévízi rendőrök helyszíneltek hétfőn a Zsákhelyi Katonai Temetőben annak okán, hogy november nyolcadikán ismeretlen tettesek huszonöt hadisír keresztjét törték össze. A sírgyalázók kiléte ismeretlen, a keresztek helyreállítása kérdéses.
Dr. Urmánczy Nándor Egyesület elnöke, Czirják Károly értetlenül áll az újabb vandalizmus előtt, hisz májusban ugyanebből a temetőből szintén ismeretlen tettesek 78 keresztet loptak el, ezek egy részét szemétbe, árokszélre dobva találták meg. „E temetőben német, osztrák, lengyel, orosz, ukrán, szerb, román és magyar katonák holttestei nyugszanak. Ebben az évben 103 sírhantot gyaláztak meg ismeretlen tettesek” – fogalmazott Czirják, aki a civil szervezet elnökeként azt is elmondta, egyesületük évek óta megemlékezik az itt eltemetett hősi halottakról. Az okozott károk helyrehozatalát nem tudják felvállalni, hisz anyagi kereteik végesek, a korábbi keresztlopások alkalmával is gondot jelentett a pótlás. Akkor Maroshévíz önkormányzatához fordultak segítségét, és előzetes ígéretek után a polgármester közölte, a temető magánkézben van, tulajdonosa kell gondoskodjon védelméről.
A rendőrök a maroshévízi honlapról értesültek a történtekről, így hívták fel Czirjákot, majd látogattak ki kedden a temetőbe. Feljelentés nem történt, mint megtudtuk, nem is történhetett. „Problémát jelent az is, hogy ki jelentheti a rendőrségnek az ismeretlen tettesek károkozását, mert ez is a tulajdonos jogköre” – mondta Czirják. A terület, melyen a temető található, egy maroshévízi Sbârcea nevű család tulajdona, a három tulajdonos közül egy Kolozsváron, egy Brassóban, egy pedig Németországban él. „Tárgyalásokat akartunk folytatni a tulajdonosokkal, hogy megvásárolhassuk azt a birtokrészt, de a jelenlegi törvények ezt nem teszik lehetővé: nem eladható olyan terület, melyen nyilvántartott hadisírok vannak” – nyilatkozta újságunknak az egyesület elnöke.
Czirják Károly szinte kilátástalannak látná a helyzetet, a temető keresztjeinek visszaállítását, majd épségének megőrzését, ha a rongálás hírére nem keresték volna a magyar nagykövetségtől és konzulátustól, illetve a Magyarországi Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozó részlegéről. A beszélgetések részleteiről, további kilátásokról nem kívánt szólni az elnök, csupán annyit mondott: „Diplomáciai úton remélünk fejleményeket”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Szilágyi N. Sándor: nincs olyan, hogy A Magyar Nyelv
Hol van a magyar nyelv? Ki tud helyesen beszélni? Miért árthatnak anyanyelvünknek a műkedvelő nyelvművelők? Szilágyi N. Sándor nyelvészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatóját arról kérdeztük: tud-e valaki „helyesen” magyarul?
Onlájn vagyok, lájkolok néhány posztot, közben kenek magamnak egy vinettás kenyeret. Vagy vinetés? Megkérdem a Facebookon az ismerőseimet, hogy kell ezt leírni. Záporoznak a válaszok. Köztük az is, elég kategorikusan, hogy ilyen magyar szó nincs. És murok sincs, paszuly sincs, aragáz sincs. De akkor e-mail sincs? Szilágyi N. Sándor nyelvésztől, egyetemi tanártól kértem és kaptam választ.
Tudomásom szerint az a helyes magyar nyelv, ami az irodalomban, szótárakban, akadémiai nyelvhasználatban elfogadott…
Ezt standard nyelvváltozatnak hívják, és bizonyos helyzetekben elvárható, sőt el is várjuk az emberektől, hogy ezt használják: a tévé hírműsorában, írott sajtóban például. De ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ezt kellene használni, vagy hogy aki nem ezt a standard nyelvet beszéli, az nem tud magyarul, vagy helytelenül beszél magyarul. A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni.
Sokszor hallunk olyat, hogy ha valaki, aki egyébként magyar, azt mondja, hogy murok vagy vinetta (vagyis olyan szavakat használ, amiket nem minden magyar értene meg első hallásra), akkor nem tud magyarul. Ebből viszont az következne, hogy az erdélyi magyarok nagy része nem tud az anyanyelvén, hiszen a legtöbb településen így mondják a sárgarépának és a padlizsánnak. De más-másképpen beszélnek Szlovákiában, Délvidéken, Magyarország különböző részein, Kárpátalján, és mindenütt vannak szavak és kifejezések, amiket a többi nyelvváltozat beszélői nem értenének. Ezek szerint akkor senki a világon nem tud magyarul? (Szilágyi N. Sándor)
Azért mégiscsak vannak helytelen kifejezések…
Persze hogy vannak. Ha egy nem magyar anyanyelvű azt mondja például, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, az nyilván helytelen. De magyarok ilyet nem szoktak mondani. És vannak nyelvhelyességi babonák is, amik általában bizonyos szóhasználattal vagy nyelvtani formákkal kapcsolatban terjedtek el. Például hogy irtani kell az olyan szerkezeteket, mint a „be van festve”. Mert sokan úgy hallották, hogy az nem magyaros. Ezek általában botcsinálta nyelvvédők, akik mindig meg tudják mondani, mi van magyarul, és mi nincs. E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv. Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.
De akkor mindenki úgy beszélhet, ahogy akar? Minden helyes?
Nem annyira ahogy akar, hanem ahogy szokott, illetve ahogy a helyzet megkívánja. Mondom, nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Viszont van olyan – és ez az, amit érdemes mindenkinek figyelembe venni, de akkor sem a nyelvvédők kedvéért, hanem inkább a saját jól felfogott érdekében –, hogy: helyénvaló vagy nem helyénvaló. Az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez, ott tehát az a helyénvaló. Ugyanez érvényes arra is, ha mondjuk egy politikus vagy egy tudományos kutató ad rádióinterjút. Abban a beszédhelyzetben nagyon nem lenne helyénvaló például a paprika helyett azt mondani, hogy árdé. Ugyanez a kutató viszont egy székelyföldi piacon nyugodtan kérhet árdét, mert azon a helyen már az a helyénvaló.
Ezek szerint ugyanaz a személy két nyelvváltozatot is használhat?
Használ is, sőt még többet is. A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét. Látja: nem a szón múlik, hanem a helyzeten.
Tehát nincs helyes és helytelen magyar beszéd, csak helyénvaló és nem helyénvaló, és mindig az helyénvaló, ami átlátszó, vagyis ami alkalmazkodik a környezethez, a beszédhelyzethez. Jól értettem eddig?
Teljesen. Vannak ugyan túlbuzgó nyelvvédők, ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig „helyesen” beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. Az az elvárás, hogy mindenki beszéljen egyformán, és minden helyzetben, a diktatúrákra jellemző.
Ezek szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy „nem szeressük” a paszulyt, vagy „veszem a trolit”?
Otthon vagy olyan környezetben, ahol mások is így mondják, igen. A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani. A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.
De hát a magyartanárnak nem az a feladata, hogy lehetőleg a „standard” nyelvet adja át? Főleg a szórványban, ahol talán egyedül a magyartanártól hall a gyermek „rendes” magyar beszédet…
De igen. De nem mindegy, hogyan. Mi itt az egyetemen a leendő magyartanároknak is azt tanítjuk, hogy lépjenek túl a „helyes–helytelen” címkéken. Ha a gyerek azt mondja az iskolában, hogy „nem tudtam behozni a pénzt, mert édesapám somer”, akkor nem megbélyegezni kell az osztálytársai előtt, hogy helytelenül beszél, hanem például azt mondani neki: „Te most azt mondtad, hogy somer, és mi ezt itt értjük is, de mit gondolsz, ha itt lenne egy magyarországi gyerek, ő vajon értené ezt? Ha nem értené, neki hogy mondanád?” És akkor minden lelki sérülés nélkül érti meg (és nemcsak ő, hanem az egész osztály!), hogy mi itt elvagyunk ugyan a somer-rel is, de ha azt szeretnénk, hogy mindenütt értsék, akkor jegyezzük meg jól azt is, hogy munkanélküli, mert arra még szükségünk lehet.
Ez egy nagyon érzékeny terület, mert ráadásul a nyelvi teljesítmény színvonalát hajlamosak vagyunk összekapcsolni az értelmi színvonallal, vagyis bárkit rögtön bunkónak is nézni, ha úgymond „helytelenül” beszél. A mindenkit folyton kijavító és rendreutasító nyelvvédők sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot. Mondok egy példát: Csíkszeredába a kilencvenes évek elején moldvai csángó gyerekeket hoztak csángómentés címén, hogy magyar iskolában tanuljanak. A tanárok és a csíki osztálytársak (akiket senki nem készített fel, hogy új társaik egy egészen különleges nyelvjárással érkeznek) a folyamatos leszólással, csúfolódással, kijavítgatással néhány hét alatt elérték, hogy a csángó gyerekek meg sem szólaltak többé magyarul. Egymás között is csak románul beszéltek, mert abban legalább nem talált hibát senki. Így lehetett őket nagyon gyorsan leszoktatni – talán végérvényesen – a magyar nyelv használatáról.
Csakhogy a nyelvféltésnek nagyon is érthető okai vannak, hisz ez az egész Kárpát-medencében, mindenki által ismert történelmi okokból, összekapcsolódik a nemzetféltéssel. Amikor mi erdélyiek a román jövevényszavaktól féltjük a nyelvet, akkor valójában a beolvadástól félünk. Ezt Ön nem így látja?
De, ez igaz. Nálunk, magyaroknál a nyelvőrködés a nemzetféltésbe ágyazódik be. Ez nem új dolog, már Trianon előtt is így volt. Gondoljunk csak a Szózatra, már az is a nemzethalált vetíti elő. Sajnos ilyen lett a kultúránk szerkezete. Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával. És akkor mi is valahogy, hiszen mi is a magyar nemzet részének tudjuk magunkat. Pedig egy nemzet nem szükségszerűen ilyen, vannak a mienknél sokkal normálisabbak is. Norvégiában például több mint száz éve törvény tiltja, hogy a tanár megváltoztassa a gyermek otthonról hozott nyelvváltozatát, és ennek ellenére a norvég nyelv nem halt ki, sem a norvég nemzet, sőt köszönik szépen, nagyon jól megvannak. Valójában a kisebbségi nyelvhasználat a vegyes lakosságú területeken a világon mindenütt természetes módon jár együtt azzal, hogy vannak nyelvi kölcsönhatások, átvételek. Ettől még nem fog szétfejlődni, szétesni a magyar nyelv. Sőt: ettől él. Van olyan nyelv is, az igaz, amely ma már nem vesz át más nyelvekből szavakat, például a latin – mert az halott nyelv. Mondjuk ezt a nyelvészek tudják, és tudomásul is veszik, a műkedvelő, de annál harcosabb nyelvvédők kevésbé. Nem árt, ha lelke nyugalmára megtudja, hogy azok a szavak, amiket korábban említett, vagyis az aragáz (és aragázbutélia), murok, paszuly, pityóka, vinetta mind benne vannak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásában is, és éppen azért vannak ott, hogy ha ezek már magyar szavak lettek, akkor lehessen valahol megnézni azt is, hogyan is írjuk ezeket, ha leírjuk, és ne írjuk már négy-ötféleképpen, illetve hogy ha valakit nem ért az a szerencse, hogy erdélyi legyen, akkor ha valahol találkozik velük, tudjon utánanézni a jelentésüknek.
Mi a helyzet az „abonament”-tel, a „chitanţa”-val, a „primăria”-val?
Vannak a nyelvhasználatnak olyan színterei, különösen a szórványban élők esetében, ahol a magyarok majdnem egyáltalán nem tudják használni az anyanyelvüket, mert nincs rá alkalmuk. A legjellegzetesebben ilyen a hivatali ügyintézés. És akkor érthető, ha nemigen ismerik az ahhoz kapcsolódó kifejezéseket, hanem úgy mondják, ahogy azon a papíron vagy feliraton látják. Ilyen környezetben egy másik helybéli magyar is könnyebben megérti, ha az ember formulár-t mond, nem típusnyomtatvány-t. Itt is az lenne a fontos, hogy az emberek ismerjék meg annak a szónak a közmagyar megfelelőjét, és szükség esetén tudják is használni. És ez ma már nem éppen lehetetlenség, hiszen gyakorlatilag mindenhol nézhetik a magyarországi tévécsatornákat is, ami nemcsak időtöltést jelent, hanem nyelvi mintát is, ahonnan sok mindent el is tanulnak tényleg az emberek. Nem tudom, észrevette-e: mi itt Erdélyben régebben inkább nyugtát mondtunk, ma már egyre inkább számlát. És jó esély van rá, hogy előbb-utóbb a kitánca helyett is így mondjuk, magunk között is. Mert ilyen is van, csak az örökös vészharangkongatók azt nehezebben veszik észre, hogy itt nemcsak nyelvpusztulás van, hanem az egész Kárpát-medencében megfigyelhető egy egységesedési folyamat is a magyar nyelvben.
És a lájkolás?
A lájkolás – hát az már alighanem lájkolás marad: amit a magyaroknak legalább a fele így mond (vagyis aki egyáltalán internetezik), arra már nehéz lenne azt mondani, hogy olyan a magyarban nincs. Az e-mail is e-mail marad szerintem (esetleg majd imél), próbálták ugyan magyarítani drótpostára vagy villámpostára, de a magyarok nem kapták fel egyiket sem, mert jól működik a magyar nyelvérzékük, és úgy érzik, hogy ezek olyan „csináltak” és „hülyén hangzanak”, és akkor nem röhögtetik magukat ilyenekkel.
Ön szerint nem áll fenn a veszély, hogy szétfejlődik a közös anyanyelvünk, de Magyarországon használnak olyan szlenget, amit én első hallásra nem értettem meg…
Első hallásra persze. De ha egy kifejezést esetleg nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy most már akkor egyáltalán nem értjük egymást. Normális ember, ha nem ért valamit, mit csinál? Rákérdez, nem?
Szóval azzal sincs semmi baj, ha valaki „burkol egy szenyát”?
Miért lenne? A szleng egy fantasztikus dolog. Szellemes, és mindig megújul, ezért is nem tudhat kialakulni egy összmagyar szleng, hiszen arra nincs is idő. De az nem is lehet cél, hiszen abban az is az érdekes, hogy nagyon sokféle helyi változata van. És ha esetleg nem értené azt, amit éppen hallott, szívesen megmondják, hogy azt jelenti: „megeszik egy szendvicset”.
Következésképpen: a rengeteg idegen kifejezés és jövevényszó ellenére sincs veszélyben az anyanyelvünk?
Ha esetleg veszélyben lenne, az biztosan nem ettől lenne, hanem legfeljebb attól, hogy elfogynak a beszélői. A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el.
T. Koós Imola
Maszol.ro

Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet

Új kiindulópont a székely honépítésben – Dél-Tirol és a székelyek (2.)
Mussolini által 1923 után szorgalmazott betelepítés – erőltetett iparosítás révén és a hivatalok elolaszosítása után Hitler és a Duce még egy olyan egyezséget is kötött, mely szerint a dél-tiroli németek átköltözhettek Németországba, és e lehetőséggel mintegy 80 ezren éltek az akkori 246 ezerből.
Az erdélyi magyarságnak ilyesmiben nem volt része, ámbátor több százezres kivándorlási vesztesége 1919 és 1940, illetve 1945 és 1989 között jórészt a kényszerű kivándorlásnak tulaj- donítható, s ez ma is tart. 1946-ban az ún. Párizsi Szerződésben, melyet Ausztria és Olaszország írt alá, a dél-tiroliaknak nemzetiségi egyenjogúságot ígértek, mi több, autonóm törvényhozói és végrehajtói hatalmat Bolzano/Bozen és Trentino tartományok (provinciák) számára, de a bevezetett gyakorlat nagy csalódást keltett, mivel az olaszok kijátszották az egyezményt. Érdemes odafigyelni, a mai román hatalom nem véletlenül kísérli meg Székelyföld és a román többségű megyék kényszerházasságának fenntartását, újbóli intézményesítését. Lássuk, mit ír erről a Wikipédia: „Az olaszok azonban úgy kerülték ki (az olasz–osztrák egyezmény) végrehajtását, hogy Bozent egyesítették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino–Alto Adige régió ugyan szintén autonómiát kapott – viszont az egyesítéssel az etnikai arányok úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette. Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol-vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria nem nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-én megszavazta a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő Autonómia Statútumot.”
Az első autonómiaszabályt azóta többször módosították, és a joggyarapodás révén állt elő az a helyzet, hogy 2006-ban a Francesco Cossiga olasz szenátor által megfogalmazott népszavazási javaslatot – melyben arról kérdezték volna Dél-Tirol lakóit, hogy megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, vagy Ausztriához, esetleg Németországhoz kívánnak-e csatlakozni – még a szeparatisták is jobbnak látták elutasítani. Ennek és a módosításoknak a figyelembevételével ismertetjük a dél-tiroli autonómia mibenlétét és működését az alábbiakban.
A Bozen és Trient provinciákból álló Trentino–Dél-Tirol az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság öt különleges jogállású autonóm régióinak egyike, ezek mellett tizenöt rendes jogállású régióra oszlik az ország többi része. A régiók maguk is komoly autonómiával rendelkeznek, saját adókat vethetnek ki, pénzügyi önállósággal bírnak, részesülnek a központi költségvetés kiutalásaiból stb., az említett autonóm régiók pedig ezen felül többletjogokat is kaptak.
Dél-Tirol tehát rész a részben, egy autonóm régió autonóm provinciája, megyéje, az egymilliós nagyobb régió félmillió lakosú északi fele, területileg nagyjából azzal azonos, pontosabban 7 ezer négyzetkilométer. Az olasz nemzetállam a két provincia, Bolzano (Bozen) és Trentino (Trient) összekapcsolása által mintegy kettős biztosítékot kapott minden szecessziós törekvés ellensúlyozására. Ennek fejében azonban a dél-tiroli három népcsoport kiemelkedő belső önrendelkezésben részesül.
A régió önállósága nemcsak kulturális, hanem közigazgatási és gazdasági kérdésekre is kiterjed. Irányító szervei: regionális tanács, a regionális kormány és kormányelnök. A regionális tanács tulajdonképpen a két megye választott képviselőiből álló parlament, ezek mindegyike 35 képviselőt küld a törvényhozásba. A parlament az öt év első felében Bolzanoban/Bozenben, második felében Trentinoban/Trientben székel, ennek megfelelően elnöke felváltva olasz és német. A tartomány kormányát Végrehajtó Bizottságnak nevezik. Dél-Tirolnak külön törvényhozó Tartománygyűlése és kormánya van.
A szűken vett Dél-Tirol (Bozen vagy Bolzano) 116 közigazgatási településre oszlik, háromban a ladinok (egy újlatin nyelvű népcsoport), ötben az olaszok és 103-ban a németek alkotnak többséget, de úgy, hogy kb. 80-ban az a kilencven százalékot is elérik. A jogok gyakorlása a nyelvcsoportokhoz csatlakozás gesztusával kezdődik. Népszámláláskor mindenki kinyilvánítja, melyik csoporthoz tartozik, erre épül a közhivatalokban, a tisztviselői karban megvalósuló etnikai arányosság rendszere.
A három nyelv a közéletben egyenlő, azaz mindhárom hivatalos az összes állami és helyi közhivatalban, intézményben, leszámítva a hadsereget, melynek egyedüli nyelve az olasz. 1978-tól fokozatosan bevezették a két-, illetve háromnyelvűséget a hivatalokban, a közalkalmazottaknak nyelvvizsgán kell bizonyítaniuk, hogy mindkét vagy mindhárom nyelvet értik és beszélik. Az ügyfelekhez ugyanis annak nyelvén kötelesek fordulni mind írásban, mind szóban.
A nyelvet az ügyfél, a polgár választja meg. 1993-tól e többnyelvűséget a bíróságok előtt is bevezették. Az oktatási rendszerben a tannyelv olasz vagy német, mindenikben tanítják a másik nyelvet is. A kisszámú ladin közösség iskoláiban az órák egy része németül, a másik olaszul folyik, a ladin kisegítő nyelv, de óvodákkal is rendelkeznek, akárcsak a németek és az olaszok. A három iskolarendszert a Tartományi Gyűlés három iskolahivatala igazgatja, azaz külön tanfelügyelőségeik és „minisztériumuk” van. Sok a német sajtótermék, több állami és magán- tévé- és rádióadás e nyelven sugároz.
A két állam 1992-ben nyilatkozatban jelentette ki, hogy az államközi vitát lezárták. A németek mindamellett nem tekintik a kérdést véglegesen megoldottnak, annak kezelése folytonos törődést és igazítást igényel. Ausztria védhatalmi státusát a mai napig fenntartja, rendszeresen konzultál a dél-tiroli hatóságokkal, és közös parlamenti üléseket tartanak, a felsőoktatási igények kielégítéséről maga gondoskodik osztrák területen, azonfelül támogatja a dél-tiroli oktatási rendszert, ehhez pénzsegélyt is nyújt, diákotthonokat, színházakat, zenekarokat tart fenn, azaz Dél-Tirol a határok feletti osztrák kultúrközösség szerves része.
Olaszország különben nagyra értékeli a dél-tiroli autonómiát, mi több, modellként ajánlja hasonló helyzetekben található államok és népcsoportok viszonyának rendezésére. (Lásd: Dr. Csapó József: Autonómiák és autonómiatörekvések. 2003.)
(folytatjuk) B. Kovács András
(1. rész: nov. 12.)
Erdély.ma

Népszavazásgát
Előfordulhat, hogy a Maros megyei önkormányzat mai gyűlésén elbuktatják a többségiek a magyar tanácsosok népszavazási kezdeményezését. Annak ellenére, hogy elegendő támogató aláírás gyűlt össze a három székely megye jövőjét meghatározó állampolgári konzultációra. Pontosabban egy gazdasági-fejlesztési régió kialakításáról lenne szó. Csak hát a román pártok helyi vezetőivel nem lehetett megállapodni, pedig néhány hónapja még a marosvásárhelyi polgármester próbálta magához édesgetni a székelyeket. Azóta sok víz lefolyt a Maroson, és újból kiderült, hogy a nacionalista, élettérbirtokló indulatokkal szemben gyöngének bizonyulunk. Ráadásul szavazócsábítási lendületükben a feltörekvő magyar pártocskák képtelenek tűzszünetet kötni a nagy testvérrel. Összefogást szajkóznak, de közben saját – a tavalyi választásokon támogatottságot nem szerzett – elképzeléseiket kérik számon az RMDSZ-politikusokon. Ez utóbbiaknak viszont a mi mindent jobban tudunk arroganciáját kellene már levetniük. Jelzésértékű, hogy mostanában több párbeszéd zajlott a nyilvánosság előtt. Bár ezek csak médiaszereplések voltak, és nem történt előrelépés egy közös magyar minimálprogram elfogadása felé. A jövő évi EP-választások árnyékában ez nehezen elképzelhető. Ugyanis a tízszázalékos támogatottságot alig meghaladó kis pártok befutó helyet szeretnének kizsarolni abból a remélt két-három mandátumból. Azért keresik a rést a demokrata szövetség egységén. Próbálják magukhoz édesgetni a székelyföldi kis titánokat. De észnél kell lenni. A területi autonómiaharcban – amelynek én is híve vagyok – nehogy lemondjunk az erdélyi magyarság többségéről! Azokról, akik nem a Székelyföldön élnek. Ezért is érthető, hogy az RMDSZ vezetői óvatoskodnak. Hisz szavazóbázisuk nagy része nem a tömbmagyar területeken él. A néppárti vagy a polgári vezérek számára ez nem kérdés. Hisz Toró Tibor is a szórványból Háromszékre menekült szavazatvadászatra – tegyük hozzá, sikertelenül. Szász Jenő egykori polgári vezér egyenesen a szórvány áttelepítésének gondolatát fogalmazta meg. De a Székely Nemzeti Tanács minap megfogalmazott "sérthetetlen" autonómia-alapelveivel is baj van. Izsák Balázs a legnagyobb magyar közösséget, Marosvásárhelyt szakítaná le a Székelyföldről. Ugyanis elképzelése szerint a majdani határokat a városokban és községekben megtartott népszavazás véglegesítené. Mivel az egykori székely fővárosban román többség van, az eredmény borítékolható. Persze, mindez jelenleg még csak vágyálom. Talán jobb lenne összefogva és a józan román politikusokkal együtt első lépésben eltávolítani a három, székelyek lakta megye egy régióba való szerveződésének gátját. Több megértéssel és ultimátumok nélkül megvalósítható lenne.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a http://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
Szabadság (Kolozsvár)

ANI: Árus Zsolt „tiszta”
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) átiratban értesítette Árus Zsolttot arról, hogy megyei önkormányzati képviselőként nem szegte meg a köztisztségviselőkre vonatkozó törvényes előírásokat.
Az ANI korábban azzal vádolta meg a gyergyószentmiklósi politikust, hogy képviselői mandátuma idején magáncége a tölgyesi kórház megrendelésére végzett el bizonyos munkákatokat, ez pedig felveti az összeférhetetlenség, az érdekellentét gyanúját, hiszen megyei tanácsosként a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozó intézménytől fogadott el megrendelést. Árus később beperelte a feddhetetlenségi ügynökséget. A bíróság Árusnak adott igazad, de az ügynökség ezt nem ismerte el és fellebbezett. A per következő tárgyalása jövő tavaszra van kitűzve.
Időközben tavaly októberben újabb ügy vette kezdetét. Az ANI 2000 lejjel büntette meg Árus Zsoltot amiat, hogy a megyei tanácsosi mandátum befejezése után nem nyújtotta be a megyei önkormányzathoz a kötelező vagyonbevallását. Árus Zsolt ebben az esetben is a bírósághoz fordult, arra hivatkozta, hogy a kért dokumentumot iktatták. Ezt azonban azért nem ismerik el a hatóságok, mert magyar nyelven történt. A most érkezett levélben az ANI azt írja, mindkét ügyet lezárták. „Kíváncsi vagyok, hogy ezt a jelentést az ügynökség elküldte-e azoknak a bíróságoknak, amelyek ezeket az ügyeket tárgyalják. Lévén, hogy Romániában élünk, még az sem kizárt, hogy ettől függetlenül egyik vagy másik pert elveszítem, hisz már számos példát láttam az utóbbi években arra, hogy egyes bírókat a tények egyáltalán nem zavarják” – mondta Árus Zsolt.
Krónika (Kolozsvár)

szerk. ESZKÖZVITA? Markó szerint az RMDSZ téved, ha a Nagy menetelést alternatívának tekinti
Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött – összegzi Markó Béla.
A budapesti Élet és Irodalomban múlt héten megjelent írásában Markó Béla először tesz az RMDSZ szerepét árnyaló markáns aktuálpolitikai észrevételeket. Véleménye szerint a Nagy menetelés sokaknak egy “itt és most” pillanatot sugallt, ami nem csak megtévesztő, de az autonómia elérése szempontjából egyenesen kontraproduktív.
Nagyobb ostobaságot elképzelni sem tudok, mint visszamenőleg lenullázni, amit eddig elértünk, holott arról kellene vitatkoznunk, hogy sikerült-e tartalommal kitöltenünk a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább. Mehetünk, de menetelhetünk is természetesen, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként tesszük.
A minapi „nagy menetelés” viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom bántani a menetelő „közembereket”, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül is véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésben, de őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik [utalás az SZNT elnökre, aki szerint csak az maradjon otthon, akinek hivatalos halotti bizonyítványa van (a szerk. megjegyzése)], és amihez sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva, kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá! – írja Markó, aki fontosnak tartja kiemelni, nem a résztvevők élményét, hanem a szervezők politikai szándékát kérdőjelezi meg:
Akik ott voltak, megtapasztalhatták valóban a közvetlenül kinyilvánított közösségi akarat súlyát, az együttlét felemelő érzését. Joggal gondolhatták, hogy tettek ők is valamit a román kormány – egyébként éppen halódó, de ki tudja, mikor feltámadó – regionalizálási szándékai ellen, illetve Székelyföld autonómiája érdekében.
A következőkben tematikákra tagolva közöljük Markó Béla publicisztikájának erős bekezdéseit.
POZITÍV HELYZETÉRTÉKELÉS
Ha józanul elemzem mostani helyzetünket, azt kell látnom, hogy éppen Székelyföldön minden okunk meglenne az óvatos optimizmusra, hiszen a 2011-es népszámlálás szerint a magyarság aránya az azt megelőző tíz esztendőben végre nem csökkent, hanem stabilizálódott, miközben a szórványvidékeken, sajnos, nem mindenütt lehetünk ilyen bizakodóak, bár országosan szintén nem lett kisebb az arányunk. Az adatok nem olyan rosszak tehát.
MI A BAJ A NAGY MENETELÉSSEL?
Fényképen láttam egy plakátot a „nagy menetelésről”, kísértetiesen hasonlít a motívumrendszere az ötvenes évekre: „el a kezekkel Koreáról”, ha jól emlékszem, vagy valami ilyesmi. De mindez csupán hordalék, azt gondolom, mégsem ez volt a jellemző, talán a menetelők közérzetét sem ez határozta meg. Máshol van a gond, ismétlem: a kizárólagosságban. Abban, hogy ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett-e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
... Nagyon sokaknak rokonszenves, ha a „nagy menetelés” kiáltványa fellengzősen az annak idején az RMDSZ által nem támogatott, „Gyergyóditrói Nemzetgyűlésnek” nevezett rendezvényre hivatkozik, mert végre nekünk is van egy „nemzetgyűlésünk” vagy egy „népgyűlésünk”, mint a románoknak, és az is tetszik valószínűleg, hogy végre valaki odacsapni látszik: „A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel, a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.” Tiszta beszéd, mondhatná valaki. Vége a totojázásnak, a toldozásnak-foldozásnak, vége a teszetosza RMDSZ-politikának. És? Hogyan tovább, kérdem én. A székely himnusz nem ad választ erre, csak annyit mond, hogy: Ki tudja, merre...”, meg azt, hogy: „...porlik mint a szikla...” Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.
A SZÓRVÁNY ÉS A MENETELÉS
A szórványban élők most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, tulajdonképpen a kulturális autonómia törvénye, amelynek egy-két elemét a 2011-ben elfogadott oktatási törvénybe már bevittük – többek közt azt is, hogy az iskolaigazgatókat csak az illető kisebbség parlamenti érdekképviseletének egyetértésével lehet kinevezni –, teljesen elsikkad, miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét. Hamar megfogalmazódhat egyik-másik szórványban vagy kisebbségben élő magyarban is, hogy „vert viszen veretlent, kinek feje töretlen”, hiszen ők vannak igazán veszélyeztetett helyzetben, nekik nehezebb megtartani az identitásukat.
A MAGYAR KORMÁNY SZEREPÉRŐL
Kell az erődemonstráció is, amikor a román kormány prefektusai törvénytelenül megvétóznak törvényes nyelvhasználati jogokat, és megpróbálják betiltatni a saját nemzeti szimbólumok használatát, amit a törvény szavatol. És a bíróságok sorra nekik adnak igazat. Ezek szerint abszurd helyzetben vagyunk ma már: nálunk a törvényesség, de máshol az igazság. Hát ehhez kellene Budapest segítsége, a magyar kormány és a magyarországi politikai pártok egységes fellépése, ehhez kellenének a kétoldalú tárgyalások, amelyek akárhogy nézem, nincsenek.
AZ RMDSZ-RŐL
Tőlünk is függött, a kormánykoalícióval való folyamatos párbeszédünknek is köszönhető, hogy ebbőlaz elképzelésből semmi sem lett. Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak. Ugyanis éppen azt tervezi a kormány, hogy az idén nem regionalizál, hanem decentralizál, több kormányzati alárendeltségű intézményt áthelyez a megyei és helyi önkormányzatokhoz, ami számunkra létkérdés, és már-már lélegzetvisszafojtva várom, hogy valóra is váltsák ezt a végre pozitív (és köztünk szólva, az azelőtti regionalizálási tervekkel ellentétes) elképzelést.
... Nem szívesen mondom, de az RMDSZ-ben sem mindenki vette észre, hogy egy olyan váltásról van most szó, az eddigi politikai eszközök olyan mértékű megkérdőjelezéséről, ami nemcsak egy másik pályára állíthatja ezt a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. Hiszen ki tagadná, hogy az RMDSZ erős Bukarestben, néha erős Brüsszelben is, de pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy „itt és most”. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék. Bár erre a valóban komoly bizonyíték az volt, hogy a tavalyi parlamenti választásokon is megkapta az RMDSZ a magyar szavazatok kilencven százalékát, és azelőtt félévvel az önkormányzati választásokon is nagyjából ez volt a helyzet.
... Amióta ellenzékben vagyunk, persze azzal kell szembesülnünk, hogy az eddig kivívott jogokat is szívesen megcsonkítanák sokan, viszont még így is föl lehet mutatni olyan rendkívül fontos lehetőségeket, mint például az alkotmánymódosító bizottság által elfogadott javaslatcsomag, amely lényegesen bővítené a kisebbségi jogokat. Azért nevezem lehetőségnek, mert a bizottsági többség tárgyalta ugyan ezeket a javaslatokat, de most úgy tűnik, hogy talán még jövőben sem kerül sor az alkotmánymódosításra. Ennek ellenére már a bizottsági szavazás is példaértékű volt: nem halt el teljesen a szándék a magyarokkal való együttműködésre, és egyáltalán nem vált járhatatlanná az eddigi út.

Elhunyt Vigh Károly, történész
A Rákóczi Szövetség mély fájdalommal tudatja, hogy a losonci születésű neves történész, Dr. Vigh Károly 95 éves korábban elhunyt. A Rákóczi Szövetségnek sok éven keresztül alelnöke volt, a szervezet saját halottjának tekinti. Temetése november 22-én lesz Budapesten a Farkasréti temetőben.
Az utóbbi években alig lehetett hallani róla, fokozatosan elmaradtak levelei, amelyben losonci és más barátainak küldte el, különböző lapokban megjelent írásait, azok másolatát. Budapesti házában csaknem teljes visszavonultságban élt.
Néhány hónappal jelent meg az alábbi rövid, vele kapcsolatos tudósítás: „Május 8-án, a MEASZ-Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékbizottság nevében Kerecsényi Zoltán ügyvezető otthonában köszöntötte a 95 esztendős Vigh Károlyt, a történettudományok doktorát, a kiváló történészt, Emlékbizottságunk elődjének, a néhai Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságnak vezetőjét. Vigh Károly felmérhetetlenül gazdag életművével, tudományos alkotó tevékenységével, Bajcsy-Zsilinszky Endre antifasiszta mártír, politikus emlékének fenntartásával több évtizeden keresztül maradandót alkotott, példát adott!
Hosszú időn át munkálkodó tudós személyiségnek életútja elismeréseként, s a Bajcsy-Zsilinszky-kultusz őrzéséért, a tisztelet és köszönet jeleként, emléklapot nyújtott át a Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékbizottság ügyvezetője a nemrég napvilágot látott Bajcsy-Zsilinszky-emlékkötet tiszteletpéldánya kíséretében, - egyben köszönetét kifejezve azért, hogy az elkészült kiadványhoz forrásként közreadhatott, idézhetett a neves történész, Vigh Károly munkáiból."
Vigh Károly Losoncon született 1918. június 28-án. Édesapját id. Vigh Károlyt a két világháború között a legismertebb nyomdászaként ismerték.
Tanulmányait szülővárosában kezdte el, 1928 és 1936 között itt végezte el a gimnáziumot, majd a pozsonyi Komensky Egyetem történelem-magyar szakán folytatta 1936-38 között. 1939-41 között már a budapesti Pázmány Péter Egyetem hallgatója, bölcsészdoktori oklevelét is ugyanitt szerezte meg 1945-ben. Közben 1942 és 1949 között a Magyar Történelemtudományi intézet szlovák referense volt. 1950-től a Magyar Országos Levéltár, 1952-téol a Pest Megyei Levéltár, 1958-tól az Országgyűlési Könyvtár munkatársa. 1963-tól a Legújabbkori Történeti Múzeum csoportvezetője, 1967-1985 között a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa volt.
1986-tól volt a Bajcsy-Zsilinszky Endre Társaság elnöke, 1991-től a Rákóczi Szövetség alelnöke. Pozsonyban egyik alapítója volt az egyetemisták Eötvös József-körének és a Forrás c. folyóiratnak. Írásai az irodalmi Szemlében is megjelentek.
Kutatómunkájában főleg a legújabb kori történelemmel foglalkozott, Kiemelten Bajcsy-Zsilinszky Endre életével és a szlovákiai magyar kisebbség életével. Számtalan publikációja és könyve jelent meg. A 19. század szlovák hírlaptörténete (1945), Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikai nézeteinek alakulása (1979), Ugrás a sötétbe (1984), a szlovákiai magyarság sorsa (1993), A szlovákiai magyarság kálváriája 1945-1948 (1998).
Életét és életútját Ladislav Takáč: Traumák és mítoszok c. könyvében foglalta össze, amelyben magyar-szlovák és szlovák-magyar kapcsolatokról beszélgettek, bőven kitérve a losonci gyökerekre, az indulás éveire, a szlovákiai magyarság 20. századi megpróbáltatásaira.
A könyv magyar változatának bemutatóján, 2009. március 7-én járt utoljára szülővárosában Losoncon. Idézzünk ebből egy néhány gondolatát a szülővárosáról:
„Losonc lakosai, tehát földijeim, akikkel a mai napig nagyon szívesen találkozom, öntudatos polgárok, akik büszkék városukra és annak gazdag történelmére. Én se hagynék ki egyetlen alkalmat sem, hogy hirdessem a losonciak gazdasági, kulturális és művelődési eredményeit. A városnak valóban jelentős múltja van, amire méltán büszkék lehetünk."
Puntigán József
maszol/MTI
Felvidék.ma

Az RMDSZ ideológiai arculata
Az elvont eszmék köré épült sokszínű gyűjtőpártok, amelyeket nem sokkal a rendszerváltás előtt a történelmi helyzet hívott életre, s így hosszabb szerves fejlődésen nem eshettek át, meglehetős ideológiai heterogenitást mutatnak. Megalakulásakor a félmilliós taglétszámú RMDSZ is hasonlóan sokszínű volt, s hosszan tartó egységessége csak annak volt köszönhető, hogy az erdélyi politikai környezet, a választók ma is meglevő egységigénye nem kedvezett a kis magyar pártok létrejöttének. Így az 1996-os kormányzati szerepvállalást és az autonómiaépítés útjáról való letérést követően az RMDSZ neptuni ihletettségű politikáját kényszerzubbonynak érzők csak akkor alapítottak saját szervezeteket, amikor 2003-ban az RMDSZ kongresszusi leszámolt az egyik legfőbb autonomista célkitűzéssel, a belső választással, s bizonytalan időre ad acta tette a nemzeti katasztert is. Az RMDSZ mindazonáltal ma is gyűjtőpárt. Távoztak ugyan a kőkemény, megvásárolhatatlan autonomisták, de még mindig igen színes az eszmei profil. Ellentétek és politika
Az RMDSZ-en belüli politikai sokszínűség két síkon ragadható meg. Az egyik a hagyományos, eszmei-ideológiai, konzervatív/liberális, még pontosabban nemzeti/kozmopolita ellentét, a másik egy látszatra metodológiai, valójában belső hozzáállásbeli különbözőség. Utóbbi egymásnak feszülése – amit neveztek már radikális/mérsékelt, kuruc/labanc, tájba simuló/helyzetteremtő, autonomista/kisebbségi, szabadságpárti/komprádor ellentétnek – határozta meg nagymértékben a politikai mozgásokat az elmúlt mintegy negyed évszázadban, s végül az RMDSZ érdekképviseleti monopóliumának végét jelentette. Ez az ellentét az elnyomó román hatalomhoz való viszony mentén húzódik, a média előszeretettel nevezi radikális/ mérsékelt ellentétnek, ami helytelen, de annál tetszetősebb és elterjedtebb jelölés. Miközben az erdélyi magyarság körében eddig csak mérsékelt politikai irányzatok küzdöttek egymással, sem radikális célokat (határmódosítás) nem fogalmazott meg senki, sem radikális, a törvényesség határain túli eszközök bevetésére nem került sor. Ezzel együtt a tagság és a szavazók szintjén tudati síkon bizonyára létezik ez a különbségtétel, amit sokan komolyan vesznek, és komolyan hisznek. (Ha megjelenne az anyaországi kereskedelmi médiában egy hittérítő, aki azt hirdetné, hogy a Föld lapos, vélhetően ő is hamar szert tenne őszinte követőkre szerte a Kárpát-medencében. A kilencvenes évek második felében elrettentő példaként említve olvashattuk a Demokratában, hogy az Egyesült Államokban létezik is egy Flat Earth Society nevű szerveződés, amelynek tagjai szerint a Föld gömbölyűsége téveszme.) A csúcsvezetés szintjén már inkább a széplélek illetve karrierista, vagy ha úgy tetszik, a tudományos nyelvezethez közelebb álló kifejezéssel élve pozícióorientált és programorientált politikusok álltak egymással szemben. ők más megközelítésben a román érdekeket egyénelvű politikai számításból kiszolgálókként, illetve politikájukat a magyar érdekekhez igazítókként írhatók le. Így is volt mindaddig, míg az RMDSZ-en kívüli szerveződések utóbbiakat fel nem szívták. Ezzel együtt sem állítható, hogy az RMDSZ politikailag homogén szerveződés lenne, hiszen igen nagy a távolság az autonómiatörekvéseknek és a nemzeti tábor képviselőinek rendszeresen alávágó Frunda György, illetve az azokat soha meg nem tagadó, sőt, mellettük ismételten kiálló Tamás Sándor és Antal Árpád között. (A legutóbbi választásokon mindketten túlteljesítettek az EMNP-vel szembeni kommunikációs harcban, s ezzel sokak előtt végleg leszerepeltek, mindazonáltal az iménti tézis deskriptíve helytálló.)
Démoni riválisok
Eszmei-ideológiai síkon ugyanakkor megmaradt a liberális/konzervatív, még pontosabban a nemzeti/nemzetellenes síkon meglevő ellentét. A nyíltan nemzetellenes, értelemszerűen kisebbségben lévő irányzat kezdettől jelen volt az erdélyi magyar közéletben, és nem meglepő módon a „mérsékeltekkel”, az elnyomó hatalom kegyeit kereső komprádorokkal igyekezett szövetséget kötni. Nem is sikertelenül. Az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat ellen támadó médiakommandó két tagját 1993 után ott leljük érthetetlen módon a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását felvállaló Ügyvezető Elnökségben – Magyari Nándor Lászlót önkormányzati, a nemzet iránti szeretetet új-kollektivizmusként megbélyegző és alapjaiban támadó Cs. Gyimesi Évát pedig az oktatási főosztály élén. A kétezres években újhatalmi góc jelent meg az RMDSZ-ben: a „bihariak”. ők nem elég képzettek ahhoz, hogy Cs. Gyimesi Évához hasonlóan nemzetellenes pamfleteket írjanak, de anyaországi eszmetársaik Nagyváradra invitálásával gondoskodtak arról, hogy a bihari közönség kellő dózisban rendszeresen megkapja az álbaloldal nemzetellenes gyűlöletadagját. Meghívottjaik között volt a határon túli magyarok ellen uszító gyűlöletkarmester Gyurcsány Ferenc, nem sokkal a december 5-i népszavazás után, 2005-ben. Még akkoriban náluk járt a 2006-os rendőrterroron gúnyolódó és a rendőrruhába bújtatott vadállatok által eszméletlenre vert Révész Máriuszt Révész Mártíriusznak csúfoló Kuncze Gábor. Az MSZP-s Újhelyi István és Nyakó István 2009-ben kampánytechnikára okította az ifjú RMDSZ-eseket, arra biztatva őket, hogy az ellenfelet démonizálni kell, s ha nincs ehhez muníció, akkor ki kell találni. Az utóbbi időben járt náluk Bajnai, Mesterházy és szellemi holdudvaruk tekintélyes alakjai, egyszóval alig volt az anyaországi baloldalnak olyan miniszterelnöke vagy pártelnöke, aki meg ne fordult volna Nagyváradon az RMDSZ meghívására.
Belső többszínűség
Szabó Ödön, a párt megyei ügyvezető elnöke, jelenleg parlamenti képviselő, az RMDSZ-en belül addig ismeretlen eszközökkel gazdagította a politikai harcot, amit betudhatunk egyéni kreativitásának, de akár az Újhelyi-féle jótanácsok követésének is. Volt, hogy kommandósaival megjelent a másik tábor rendezvényén, és saját hangosítással botrányba fullasztotta azt. Jellemző, hogy míg Markó Béla válását az autonomista oldal nem használta ki politikai célokra, addig Szabó Ödön Tőkés László vonatkozásában előszeretettel lovagolt ezen a témán, legutóbb pedig szabályosan ellopta a Szent László Napok logóját és megrendezési jogát, annak bukaresti levédésével. A bihariak mellett vannak még az RMDSZ holdudvarában tevékenykedő, nehezen felvállalható „gerillák” is, mint a csíksomlyói búcsút leszóló, a korszerűség jegyében azzal a homoszexuálisok „előremutató, haladó szellemű” felvonulását szembeállító Czika Tihamér, akinek problémája akadt azzal is, hogy a háromszéki magyar önkormányzat a románok bevonása nélkül rendezi meg a háromszéki magyarok találkozóját. Vagy Parászka Boróka, akinek egy Facebook-bejegyzéséből megtudhattuk, hogy csak azért nem emigrál, mert román barátai ide kötik, s őt csak a magyar jobboldal zavarja, a román elnyomást nem érzékeli. Retorikájuk és megszólalásmódjuk merőben eltérő mind a székelyföldi RMDSZ-es autonomistákétól, mind pedig az RMDSZ fősodrának stílusától és mondanivalójától. Összességében tehát leszögezhető, hogy a döntéseit jellemzően egyetértésben hozó, kifelé kétségkívüli egységességet mutató RMDSZ nem egyszínű. A közös nevező az érdek, a politikai zsákmány. Ennek érdekében viselik el egymást habitusukat illetően merőben eltérő politikusok. S marad meg párton belül az a maroknyi, nemzetileg elkötelezett aktivista, aki ma is úgy érzi, úgy hiszi – vagy szeretné hinni –, hogy csak az RMDSZ-en belül lehet hatékonyan szolgálni a magyar ügyet.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tótágast álló értékrend
Van-e olyan, ma is élő erdélyi magyar személyiség – színész, énekes, művész, író és így tovább –, akit a fiatalok nagyra értékelnek? Többek között erre a kérdésre is választ vártak annak a felmérésnek a keretében, amelyet Románia tizenhat megyéjében végzett két szociológus, Kiss Tamás és Barna Gergő. A 18-35 év közötti erdélyi magyarokat célzó kutatás során Kányádi Sándor kapta a legtöbb jelölést – ami érthető is, hiszen koszorús költőnk immár középiskolás tananyag, és koránál fogva már a megkérdezettek szüleinek és nagyszüleinek is példaképe lehetett.
A meglepetések még csak ezután következnek.
A kutatásból ugyanis az is kiderül, hogy a mai fiatalok körében a második legismertebb és nagyra becsült élő személyiség a 40 éve külföldön daloló Tamás Gábor. Szociológus legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni az énekes helyezését, a felmérést végző két szakember sem tudta. Semmi gond Tamás Gáborral, mindenkinek lelke rajta, milyen műfajt szeret, ki a kedvence, ki a példaképe. Ám el lehet gondolkodni azon, milyen további sorrend alakult ki a válaszokból a fiatalok által ismert és nagyra becsült „erdélyi személyiség” címszó alatt. Egyáltalán: kiket ismernek szűkebb vagy tágabb hazájuk reprezentatív személyiségei közül, kikre tekintenek példaképként?
Egy alaposabban tájékozott személyiség számára igencsak meglepő lehet, hogy a listán Böjte atya előtt van Tamás Gábor és Dancs Annamária, Baricz Gergő énekes, a falunapok újdonsült kedvence előbbre van, mint Tőkés László, a Csillag születik gyereksztárja, a tojáshéjból alig kibújt László Attila megelőzi Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költőt. Antal Timi X-faktoros leányzó, akiről nemrég még azt sem tudtuk, hogy a világon van, nagyobb példakép, mint a magyar nyelvterület egyik legkiválóbb színésze, Bogdán Zsolt. A neveken túl sokkal többet mond a huszonévesek tájékozottságáról, hogy a megkérdezettek relatív többsége szerint nincs is ilyen személy, további egyharmad pedig senkit sem tudott említeni. Ugyanakkor a válaszadók mintegy negyede volt képes legalább egy ismert, általa nagyra értékelt személyiséget megnevezni.
El is kellene gondolkodni azon, mi okozza az értékrendek felborulását, miért „vergődnek” a legnagyobb ismeretlenségben olyan személyiségek, akik életükkel és munkájukkal példát nyújthatnának a mai fiataloknak. A példákból az derül ki, hogy a többség azt választja példaképnek, akit az unalomig nyomatnak a médiákban – függetlenül attól, hogy az illető letett-e már valamit az asztalra, a felszín alatt létezik-e valós érték. A felhígult kulturális ajánlatok áradatában, a felszínes tájékozottsággal fenyegető internet világában, a televíziós csatornák etikai válságának kellős közepén nem csoda, hogy az erdélyi fiatalok értékítélete sok kívánnivalót hagy maga után. Hiszen ugyanabból a felmérésből az is kiderül, hogy az erdélyi magyar fiatalok legnépszerűbb szabadidős tevékenysége a tévézés.
Teljesen jogosan merülhet fel azonban az a kérdés is, hogy hol voltunk mi, felnőttek, miközben csemetéink – tévét, netet, netán kocsmát bújva – szinte észrevétlenül felnőttek. Az elsekélyesedett ismeretek mögött a ma középkorú generációjának felelőssége is nagymértékben tetten érhető. Elsősorban a rendszerváltás után, amikor elkezdtünk rohanni a pénz után, az értékeket már nem a műveltségben, tájékozottságban, tudásban mértük, hanem autónk, házunk, telkünk, pénztárcánk méreteiben. Kényelmes volt, ha a gyerek lecövekelt a televízió, a számítógép előtt – az így felszabadult idő újabb pénzszerzési lehetőséggel kecsegtetett.
Szívünkre tett kézzel ismerhetjük el: nem csak gyerekeink, de saját értékrendünk is rohamosan változik. Gyermekeink felszínessége azt bizonyítja: nem a legjobb irányba… Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Anyanyelven tanulva is teljesítenek
A Bákó megyéhez tartozó gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola törekszik élni minden – a román megye kínálta – lehetőséggel. A tanárok meglátása szerint diákjaik nem egy esetben jobban teljesítenek, sőt toleránsabbak is román iskolába járó társaiknál.
megyésítés során Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön 1963-ban beszüntették a magyar nyelvű oktatást. Azt követően csak 1990 február elsejétől tanulhattak újra anyanyelvükön a gyimesbükki diákok Deáky András akkori iskolaigazgató jóvoltából, aki a szülők kérésére indítványozta a magyar nyelvű tanintézmények újraindítását. „Az akkor kiharcolt, a falubeliek által csak nagy és kicsi iskolaként ismert intézmények azóta is lehetővé teszik a magyar ajkúak anyanyelven való tanulását” – tudtuk meg Antal Etelkától, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónőjétől.
Minőségi az oktatás
Amíg a nagy iskolában az osztálylétszámok megfelelők, addig a kicsi iskolában összevont osztályokban tanulnak a gyermekek, mivel kevesen íratják oda gyermeküket. Ennek egyik oka, hogy a magyar anyanyelvű családok nem egy esetben a román tannyelvű iskolába járatják gyermekeiket, fejtette ki az igazgatónő. Hozzátette, nem tudja, miből ered a szülők ilyen jellegű hozzáállása, hiszen az intézményükben az oktatás – még a román is – magas színvonalú. Ezt bizonyítja, hogy a múlt évi román képességfelmérő vizsgán a legjobb eredményt magyar szakos lány írta.
„Mivel egyetlen magyar iskolaként működünk Bákó megyében, így az országos versenyeken részt tudunk venni, megvannak a helyeink. Mivel kolozsvári és váradi iskolákkal versenyzünk, a diákjaink által elért dobogós helyeket kitűnő eredményeknek látjuk” – mondta büszkén az intézményvezető. Az iskolán kívüli foglalkozásokon főszerepet kap a népviselet, a népzene, a néphagyomány, az iskola másként elnevezésű programot is rendszerint hagyományőrző foglalkozások köré építik fel – fejtette ki.
Különbségek gyermekek között
„Én tanítok román és magyar osztályban is, a gyermekek között különbséget nem teszek, viszont érzem a különbséget közöttük. Van olyan román tagozaton tanuló magyar diákom, aki érti a román nyelvű feladatot, jó logikával megoldja, azonban ha rákérdezek, nem tudja elmagyarázni, hogy hogyan sikerült. Mivel a családban magyarul beszélnek, számára nagyon nehéz megérteni és megtanulni azt, amit román szaknyelven magyarázok” – foglalta össze tapasztalatát Sárosi Mária kémiatanárnő.
Az iskolába egyaránt jár magyar, román és cigány szülő gyermeke, verekedésről, agresszióról, rongálásról mégsem kell soha jelentést írniuk. A diákokat elfogadásra nevelik, így azok bátran megfogják egymás kezét kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül, amihez hozzájárul a heti rendszerességű néptáncoktatás is – véli az igazgatónő. A vegyes házasságból származó gyermekeknek, habár otthon többnyire románul beszélnek, elmondásuk szerint nem okoz gondot nekik a magyar tanulása sem. Az egyik kislányt 5. osztálytól édesapja román iskolába szerette volna íratni, ő azonban ragaszkodott barátaihoz, tanáraihoz, a közösséghez, amelyet megszeretett.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Akarunk-e jobban élni vagy sem?
Elutasították az RMDSZ népszavazási kezdeményezését
A Maros Megyei Tanács tegnapi rendkívüli ülésén elutasították az RMDSZ-frakció által előterjesztett határozattervezetet, amely lehetővé tette volna népszavazás kiírását egy – Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló – fejlesztési régió létrehozására. A régióalakítás célszerűségét és hasznosságát kérdőjelezte meg Ciprian Dobre tanácselnök, a román pártok frakcióvezetői pedig egyhangúlag a határozattervezet ellen foglaltak állást és ilyen értelemben szavaztak.
A közgyűlés rendkívüliségét a jogi szempontokon túl az is érzékeltette, hogy a tanácsosi testület mellett jelen voltak a megye RMDSZ-es polgármesterei, esetenként alpolgármesterei, hangsúlyt adva ezáltal is az RMDSZ-frakció által kezdeményezett határozattervezetnek. Kelemen Márton RMDSZ- frakcióvezető már az ülés elején jelezte, hogy a képviselőkön kívül fel kíván szólalni Péter Ferenc, Szováta polgármestere, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere valamint Simon István, Kerelőszentpál polgármestere. Ciprian Dobre tanácselnök felvetette a szokásrendet, miszerint az érintetteknek írásban kellett volna ezt kérniük, illetve az erről való szavazást, végül konszenzusos alapon egyetértett a testület abban, hogy szót ad az RMDSZ önkormányzati tisztségviselőinek. A napirendi pontokat betartva, a testület megszavazta Dászkel László, Nyárádszereda volt polgármestere tanácsosi mandátumának érvényesítését. Dászkel László, aki Gáspárik Attila lemondása után kerül be a megyei közgyűlésbe, letette a hivatali esküt. A képviselők megszavazták a megyei tanács kormányhoz intézett azon kérését, hogy az állami tulajdonban és a prefektúra adminisztrálásában levő Közigazgatási Palotát és az intézményhez tartozó Kossuth utcai épületeket utalják a megye köztulajdonába és ügykezelésébe, ha pedig a tulajdonoscsere nem lehetséges, legalább az adminisztrálási jogot kaphassa meg a megyei önkormányzat.
Dobre: Nem lenne haszna a referendumnak
A napirend utolsó, az RMDSZ által előterjesztett, Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló fejlesztési régió létrehozásának célszerűségére vonatkozó határozattervezete kapcsán, amelyet egyetlen szakbizottság és maga a tanács jegyzője sem hagyott jóvá, elsőként Kelemen Márton frakcióvezető szólalt fel, magyar és román nyelven egyaránt, hiszen a "harmónia" és a "tolerancia" jegyében a megyei tanács vezetése ezen az ülésen sem biztosította a szinkronfordítást. Kelemen Márton kijelentette, öröm számára, hogy erről a témáról beszélgetés kezdődött, hiszen e fejlesztési régió létrehozása Maros megye jövőjéről szól. Hangsúlyozta, Maros megyében több mint 55 ezer polgár, illetve a közgyűlési képviselők egyharmada támogatja, hogy népszavazást írjanak ki a Hargita-Kovászna-Maros fejlesztési régió megalakításáról, hiszen "nem akarjuk tétlenül nézni, hogy Bukarest döntsön a sorsunkról, sem pedig azt, hogy Maros megye vesztese legyen a regionalizációnak, ugyanakkor Marosvásárhely is el kell foglalja az őt megillető helyet". "Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek az asztal körül, ahol az uniós alapok képzeletbeli tortáját kell elosztani. Maros megye sorsának alakításáról van szó, ehhez kérjük a politikai pártok, szervezetek partnerségét" – mondotta a frakcióvezető. A rögtön utána felszólaló Filimon Vasile PDL frakcióvezető és Bolos Vasile USL-s frakcióvezető kijelentették: frakciójuk elutasítóan fog szavazni e kérdésben. Filimon Vasile szemrehányásokkal és enyhe iróniával tűzdelt beszédében emlékeztette az RMDSZ- képviselőket, hogy annak idején nem támogatták Marosvásárhely polgármesterének azon kezdeményezését, amivel közvitát nyitott Marosvásárhely régiófővárosi státusának szorgalmazásáról. "Végre fáj Marosvásárhely sorsa, de hol voltak két és fél évvel ezelőtt, amikor Dorin Florea meghívta önöket tárgyalni e kérdésről? Egyetlen projektjét sem támogatták a megyeszékhelynek, semmivel sem járultak hozzá a fejlesztéséhez. S akkor én mit csináljak?! A határozattervezet ellen fogunk szavazni" – jelentette ki. Bolos Vasile beszéde szintén múltidézésben jeleskedett, ő a 2011 júliusi tanácsülést emlegette fel, amikor a PSD és PNL a megyehatárok felszámolására kiírandó népszavazást szorgalmazta határozattervezetében, amit a PD-L és az RMDSZ elutasított. Politikai, választási, imázsjavító céllal kidolgozott határozattervezetnek minősítette az RMDSZ kezdeményezését, amely "meg-haladja a megyei tanács hatáskörét", ezért pártja azt elutasítja. A fenti vádaskodásokat Lokodi Edit alelnök utasította vissza, aki tegnap tolmács hiányában románul szólalt fel, hangsúlyozva azokat a megvalósításokat, amelyek az RMDSZ-politikusoknak tudhatók be, majd közölte: nem a megyehatárok módosítása a cél, hanem egy erős, az európai alapokat hatékonyabban lehívni képes régió megalakítása. "Nemcsak Maros megye elégedetlen a jelenlegi fejlesztési régiókkal. A Központi Régió, amelybe Maros megye is tartozik, nem működik megfelelően, nehézkes a pályázati pénzek lehívása" – tette hozzá. Szász Izolda jogi szempontból világította meg a régióalakításról szóló népszavazást, amely "közvetlenül érinti a polgárokat, és ezért érdemben kellene tárgyalni róla, nem pedig kerékbe kötni holmi hatásköri kifogásokkal". Paul Cosma jegyző elutasításának jogi szempontjait magyarázta, Tusnea Ion kérte, halasszák el a határozattervezetről a szavazást, és a legközelebbi alkalomig a lakosságot tájékoztassák részletesen a média segítségével a kérdésről. Péter Ferenc közölte, a Központi Régió által lehívott uniós alapok nagyrészt Brassó, Szeben és Fehér megyébe jutottak, Maros, Hargita és Kovászna megye hátrányban volt, ezért elsődleges fontosságú a fejlesztési régió átalakítása. "Ennek elutasítása politikai döntés, minden pártnak jól meg kellene ezt gondolnia" – tette hozzá. Peti András közölte a képviselőkkel: az uniós alapok abszorpciós aránya 23,9 százalék, a régiók közti különbségek is egyre hangsúlyosabbak. Az alkotmányra hivatkozva hangsúlyozta a népszavazáshoz való jogot, és figyelmeztette a testületet, ez az egyetlen esélye Marosvásárhelynek arra, hogy régiószékhely legyen, hiszen az összes többi megye elutasítja ezt. "Egy polgári kezdeményezést nem ellehetetleníteni kell, hanem támogatni, hiszen alkotmányos jogról van szó" – tette hozzá Marosvásárhely alpolgármestere. Sófalvi Szabolcs szerint e kérdésben nem etnikai alapon, hanem elsősorban gazdasági megfontolás alapján kellene dönteni, hiszen "Szeben, Brassó, Fehér megyék árnyékában Maros megye nem tud fejlődni". "Ha önkormányzataink nem tudnak uniós alapokhoz jutni, képtelenek lesznek beruházásokat finanszírozni, fejlődni. Az elmúlt 11 év során nemcsak a régiók közt, de a régiókon belül is hangsúlyozottabbakká váltak az egyenlőtlenségek. A kérdés az: akarunk-e jobban élni, vagy sem?" – tette fel a kérdést. Simon István szintén az uniós alapok egyenlőtlen elosztására hívta fel a figyelmet, hozzátéve: a népszavazás lehet az első lépés a megye jövőjéről szóló párbeszédben. Az RMDSZ tisztségviselőinek felszólalását követően Ciprian Dobre a régióalakításról szóló népszavazás hasznosságát firtatta, a törvényes akadályokra hívta fel a figyelmet, majd szavazás alá bocsátotta a tervezetet. A végeredmény: 14 igen, 19 nem szavazat és egy tartózkodás. Az RMDSZ határozattervezetét a testület elutasította.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Nem mondok újat, mindenki saját környezetében is érzi, hogy Erdélyben, a Partiumban is hatalmas etnikai, nyelvi változások következtek be az elmúlt évtizedek alatt. Ha valaki arra kíváncsi, mivé lett szép magyar nyelvünk az együttélésben az elmúlt tíz, húsz év alatt, elég, ha vasárnap délután bekapcsoljuk a kolozsvári rádió betelefonálós kívánságmuzsika adását. Lehangoló, ahogyan magyarjaink beszélnek.
Elsősorban Kolozsvár és környékének nyelvromlását tükrözi az adás. Állítólag Kodály még azt mondta valamikor a XIX. század végén, hogy a magyar nyelvterületen Kolozsváron beszélik a legszebben a magyar nyelvet. Vallomása pontosan így hangzik: „Hol beszélnek a legszebben a magyarok? Kolozsváron a piacon!” Sajnos elmúltak ezek az idők!
Egyszerűen elfelejtettünk egész mondatokban, szavainkra gondosan vigyázva, értelmesen beszélni. Hallgassuk csak! „Koolozsvári rágyo? Ínen vagyok Koolozsvárból, a Monosturból. És minden telhetö jot szeretnénk kivánkozni fiiamnak Feerinek, meenyemnek Rodicának és uunokámnál is Mirelához.” Érdemes azonban itt azt is megfigyelni, hogy a rádió vonzáskörzetében milyen nyelvi oázist jelentenek még a szilágysági, bihari, koltói, hosszúmezői betelefonálók. Kellemes hallani, ahogyan ízes belső szolnoki nyelvjárásban elhangzik: „keívánnak minden jaót és baoldogságot a liányomnak, az összes pujának és az egíssz családnak”.
Milyen jó, hogy él még és erősen tartja magát a Szilágyság, Bihar, Szatmár ízes magyar nyelve!
Önként vállalt asszimiláció
Kisebbségi életünk, értékeink általános leépülési folyamatainak évtizedek óta tanúi vagyunk. Mindezek alapvetően befolyásolják nyelvünk állapotát is.
Elsőnek egy etnikai csoport létszáma és arányai fogynak el a regionális és helyi környezetben. Elkezdődik a számbeli leépülés. Sérül a csoport képviseleti jelenléte az országos döntéshozásban, érdekvédelemben, helyi önkormányzatban, elveszíti jelenlétét a gazdasági életben. Az elégtelen számú szavazat miatt a közösség képviselete kimarad a „helyi önvédelemből”. Ez számottevő közéleti érdeksérülést is okoz. Az etnikai csoportot a jogtalan politikai-hatalmi döntések nyomán is sorozatos sértések és sérülések érik. Leépülnek intézményei, nem jut hozzá anyanyelvi értékeihez, oktatáshoz, kultúrához, nyelvhasználathoz, nyelvi nyilvánossághoz. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kiscsoport önfeladással, többségi értékátvétellel védekezik. Bekövetkezik a döntően többségi intézmény-, média-, értékfogyasztása, majd a kultúravesztés. Felerősödik az anyanyelvi igénytelenség, nyelvromlás, nyelvcsere, az oktatásról és az endogám párválasztásról való lemondás.
Bekövetkezik a belső lemondás, önként vállalt asszimiláció, az anyanyelvi családnak mint utolsó végvárnak a feladása társul ehhez.
Térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció a nagyvárosokban
Tudomásul kell vennünk, hogy az erdélyi-partiumi magyarság küzdelmeinek legnagyobb hadszíntere a nagyváros lett. A térvesztés, nyelvromlás, asszimiláció legszomorúbb helyszínei ezek. Évtizedek óta közismert szlogen, hogy a nagyváros az erdélyi magyarság legnagyobb temetője. Itt sérült leginkább a kisebbségi csoport nyelvi önbizalma és otthonérzete. Elsősorban itt kerültek nehéz helyzetbe a nemrég még döntően többnyelvű, elsősorban magyar jellegű erdélyi városok polgárai. Itt a Trianontól kezdődő ingadozások után néhány évtized alatt tervezett betelepítés, nagy mesterséges etnikai arányváltás, sőt erőszakos szórványosítás zajlott. Mesterségesen, politikailag és hatalmilag lenyomták a természetes nyelvhasználati szabályozásokat, régi nyelvi értékeket. A kétnyelvű, három-négy etnikumú erdélyi városokból csonkolt népességű és etnikai arcú, mesterségesen asszimilálásra kiszemelt városok lettek. Szomorú harcot vív a magyar nyelv értékéért, használatáért nemcsak Temesvár, Arad vagy Nagybánya, de már Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta és Margitta is. Nyilvános térben még mindig nincsenek kellő arányú és méltányosan elkészített magyar feliratok egyetlen erdélyi városban sem. Eltűnőben van a „térnyelv”, a kisebbségi nyelv közhasznú, hivatali használata, értékelése, de még a szándék sincs meg ehhez. Sőt inkább a nyelvi megbélyegzések, folyamatos nyelvi sérelmek és sértések a gyakoriak. Az ortodoxia dominanciájának jegyében, városainkban tervezett „hagymakupolás honfoglalás” zajlik, térnyelvi agresszió, „manélészennyezés”, hangszórókon kihangosítva lakótelepek egészét zavarja a román ortodox pópák müezzin-zenéje, az egész lakónegyedeket stresszelő ortodox liturgiális „szluzsbaszennyezés”.
Azt is szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy erőteljes szórványosodás és ezzel nyelvi térvesztés zajlik nagyvárosaink külső övezeteiben, a magyar falvak környezetében is. Sajnos nemsokára teljesen elveszítjük erdélyi nagyvárosaink hajdani magyar föld- és tulajdongyűrűit. Hallatlan területpocsékolás zajlik, mivel jelentősen felértékelődött az építkezésekhez és befektetésekhez igencsak előnyös elhelyezkedésű, megőrzött vagy visszaszerzett magyar földtulajdon. Kialakult egy jelentős magyar falusi és városi őshonos réteg, amelynek tagjai örökség-megélhetési életformában őseik földjeiből, ingatlanaiból próbálnak (vagy kénytelenek) anyagilag talpon maradni, gyermekeiket elindítani. Ez pedig a térfeladás, értékvesztés és gazdasági elszórványosodás szomorú, gyászos formája. Világosan láthatjuk ezt szerte Erdélyben.
Azt is érzékelhetjük, hogy nagyvárosaink gyűrűjében, román és magyar falukörnyezetében is nagy népességmozgás, népességcsere zajlik, és átalakítja az évszázados településszerkezeteket. Ezzel többirányú szórványosodás is folyik! Magyarok jelentős számban eladják városi tömbházlakásaikat, házat vásárolnak és kitelepednek a városkörnyéki román falvakba is. Hasonlóképpen románok költöznek magyar falvakba. Egy számottevő magyarországi román kitelepedés is folyik a teljes román–magyar határsávban, Battonya, Biharpüspöki, Berettyóújfalu, sőt, Debrecen térségében. Több helyen már román óvodai és iskolai csoportok is indultak a szükségletek kielégítésére.
És közben a nagyvárosi lakótelepi létben a magyar közösségek, csoportok életét az elmagányosodás, szociális hátrányok, munkanélküliség, a gyermekek elszigetelődése, a galerik hatására „lakótelepi gyermekekké” (băiat de cartierré) süllyedése, a magyar oktatás leépülése jellemzi. Részben ugyanez mondható el már Aradról, Temesvárról, Kolozsvárról, lassan Szatmárról, Nagyváradról, újabban pedig Marosvásárhelyről, sőt Sepsiszentgyörgyről is, ahol a peremhelyzetben élők jelentős tömegei már más nyelvet beszélnek.
A lakótelepek uralkodó nyelve mindig az utca nyelve volt, az utca nyelve pedig szinte mindig a többség nyelve. Ezeken a településeken a kisebbségi magyarság és nyelve kiszorult a hatalmi szférából, a hivatali életből, a mindennapi hatalmi-adminisztratív kommunikációból és mesterségesen bélyegzett lett.
A városokban az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében észlelhetők tehát a legnagyobb gondok. A hatalomnak nem kell a kisebbség mássága. A történelmi utcaneveket átkeresztelték, a magyar személyneveket lefordították vagy törölték; az utcanevek kétnyelvűsége is többnyire tükörfordításokban nyilvánult meg. A többségiek nyolcvan év alatt annyit sem tanultak meg a kisebbség nyelvén, hogy nevüket, nevünket felismerhetően kiejtsék, megkülönböztessék a családnevet a személynévtől. A hatalomnak sikerült megteremtenie és a kisebbségbe sulykolnia a másság méltósága helyett a másság szégyene megalázó érzetét.
„Nettmagyarság”
Azt is megtapasztalhatjuk, hogy az anyanyelv értéke a vegyes és átmeneti területek mellett a halmozottan hátrányos nyelvi régiókban élő magyar gyermektársadalom körében van a legmélyebben. Ott, ahol nincs mód a közös anyanyelvi kultúrájú kortársközösségek, szomszédsági csoportok, utcai, játszótéri vagy szabadidős galerik kialakulására, egyszóval a legszélesebb nyelvi megnyilvánulásra, nyilvánosságra. Jól megfigyelhetjük, hogy vegyes területeken, különösen városokban, lakótelepeken már alig maradt meg anyanyelvi közegben a játszótér, a játékok, a kiszámolók, a gyermekkommunikációk nyelve. (Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket egy alkalommal, amikor Csángóföldön jártunk együtt: „figyeld meg, hogy az utcán milyen nyelven játszanak a gyermekek. Ez mutatja a falu, a település domináns nyelvét.”)
Több figyelmet és alaposabb kutatást érdemel az is, hogy (a sziget- és átmeneti területeken is) mi vezetett el a felgyorsuló időskori nyelvromláshoz, a nyelvvédelmi önkontroll sérüléséhez, a nyelvi kényelem kialakulásának állapotához. Ne csodálkozzunk ezen! Az idősödő rétegnél ugyanis a hosszú évtizedek óta tartó együttélések mentén megjelentek a „nyelvi megfáradás” jelei, és rájuk egyre nagyobb hatással van a többségi nyelv és szókészlet, nyelvi szerkezetek hosszú ideje tartó begyakorlása, a többségi fogalomkészletek berögzülő makacs agresszivitása.
Joggal haragszunk az egész nap számítógép mellett ülő gyermekeinkre, unokáinkra. De azt is érzékelhetjük ugyanakkor, hogy a mai fiatalság jelentős rétegének, amely a divatos magyar kábelmédiumokon és a magyar nettkultúrán, magyar közösségi oldalakon szocializálódott, bizonyos fokig jobb a magyar nyelvismereti szintje, mint idős nagyszüleiknek, szüleiknek. Nagyon fontos számolnunk azzal is, hogy a virtuális magyar közösségek kialakulása jelentős nyelvi tereket, kapcsolatokat hoz, hozhat létre, amiről a továbbiakban komolyan beszélni kell. A nettmagyarság a világhálón keresztül ma már teljesen átszövi a világot, és jelentőségéről esetenként nagy elismeréssel kell szólni az ismeretszerzés, de a kapcsolatépítés, az ismerkedés, sőt, a párválasztás folyamataiban is. A magyar közösségi élmények hiányát ez a nettvilág sok esetben pótolja, segíti a párkapcsolatokat, de jó és rossz értelemben meg is változtatja az élő társasági-találkozási szokásokat. Több olyan szórványmagyar fiatalt ismerek, akiben mélyen él a vágy, hogy azonos etnikumhoz tartozó társra találjon. A mindennapi élettérben nem tudtak anyanyelvi kapcsolatokat kialakítani, de a virtuális, személytelen térben nem szégyellik identitásgátlásaikat, botlásaikat, nyelvi csonkaságukat, hibáikat, és könnyebben társra találnak.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”
Sajnos azonban vannak olyan magyar vagy volt magyar közösségek is, amelyek mély történelmi folyamatok eredőjeként, önként és csoportosan váltottak vagy váltanak identitást. E régiókban, közösségekben hiába él a magyar múlt emlékezete, a közös eredet tudata, hiába van meg az eredeti anyanyelvükön szolgálatot teljesítő egyház, ez már mind nem elég. A közösség lemondott a családban beszélt anyanyelvéről is.
A magyarsághoz tartozás „kifáradása”, szinte „unalma” miatt felszámolódik az oktatás, elnéptelenül a templom, leépül a nyelv és egy-két nemzedék élete alatt befejeződik a teljes nyelvváltás. Példa erre Krassó-Szörény és Temes megye jelentős számú falusi magyarsága, Hunyad megyében, az Érchegységben Verespatak, Gyulafehérvár mellett Borbánd volt magyarsága. Erdélyben és részben Kővár és Máramaros bányavidékein szomorúan készíthettünk jegyzéket azokról a településekről, ahol az aktív, az életvitelszerűen működő anyanyelvhasználat lényegében megszűnt (példa erre a Domokos melletti Erzsébetbánya katolikus és református közössége, Tőkés, Oláhlápos, Kohóvölgy). A magyar nyelv e helyeken már csak szakrális nyelvként maradt használatban. Él még a már említett magyar („sunt ungur”, „sunt catolic”) öndefiníció, mely többnyire már csak „magyar vallást” és eredet-identitást jelent.
Tudomásul kell vennünk tehát, hogy vannak olyan régiók, főleg a Bánságban, Krassó-Szörény, Fehér, Szeben és Hunyad megyékben, ahol már a falusi népesség körében is megjelent, sőt nemsokára be is fejeződik a teljes nyelvi asszimiláció. Hajdan színmagyar települések lakossága, amely még ma is őrzi a magyar történelmi egyházakhoz kötődő vallási identitását, nyelvileg már nem is egyes egyéneiben, hanem teljes tömegében szűnik meg magyarnak lenni. Egyre több az olyan mezőségi, dél-erdélyi helység is, ahol utolsó tanúkként, nem szórvány-, hanem foszlánymagyarként él néhány ember, nem ritkán egy-egy nagy történelmi értékű műemlék templom vagy rom árnyékában. Az ő elmúlásukkal lezárul egy hosszú történelmi folyamat, eltűnik jelenlétünk emberi emlékezete is.
Ahol pedig a tömbök és szigetek pereme körül felszámolódik a szórványgyűrűk védelme, ott lassan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek maguk a szigetek, sőt a tömbök is. Beszűkül a nyelv mozgástere, a fiatalok párválasztási lehetősége, elsorvadnak az anyanyelvi kapcsolatok, megakad az értékek utánpótlása, bizonytalanná válnak a magyar gazdasági vállalkozások, sérül a magyarok gazdasági kibontakozásának lehetősége. Felszámolódik a másként való megnyilvánulás sikere, értéke és haszna.
VETÉSI LÁSZLÓ
(Megjelenés előtt a 2014-es Királyhágómelléki Református Kalendáriumban)
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Az anyanyelv térvesztését gyorsuló ütemű nyelvromlás követi. Az egyre több kölcsönszó átvétele mellett az erdélyiek beszédében megjelent és egyre jobban terjed a szó eleji nyújtott romános hangsúly, majd szinte már félmondatos román nyelvi szerkezetek épülnek be a magyar beszédbe. A magyar közösség tehát nyelvi válsággal is küzd. Ehhez kapcsolódik az anyanyelvi oktatásban nem részesülő magyar gyermekek népesedő tábora, akik még magyarként élnek ugyan, de magyar írástudatlanokként, elzárva az írott anyanyelvi kultúra összes értékétől.
Sok szó esett a többségi iskola nyelvváltoztató, asszimiláló hatásáról. Gyermekeink számára a jobb érvényesülés tévhitéből választott többségi iskola az asszimiláció kapuja. A nyelvromlás egyik fő kiváltó oka a hibás iskolaválasztás is. Ma már a Kárpát-medencében felmérhetetlenül népes azoknak a magyar közösségeknek a tábora, akik számára a magyar nyelv sérülésével örökre eltűnt az önazonosságukból a magyar irodalom, költészet és kultúra. Megjelent az anyanyelvi írástudatlanság. Ezek számára Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth és Móricz örökre eltűnik ismereteikből. Ezzel tehát, egy hosszú és nehéz etnikai folyamat örökre lezárul, a többség javára.
A magyar nyelv szépségének titka a rövid és hosszú magánhangzók és mássalhangzók dallama. Meg kell tanulnunk, hogy amit két „ll”-lel (=dallam), két „tt”-vel (=amott), „ssz”-szel (=messze) írunk, azt úgy is kell kiejteni. Sajnos a szülőnek ma már alig van idege, türelme, sőt, felhatalmazása, hogy megszólítsa gyermekét „ennyiért”. Kicsire nem adunk. Pedig ezt is vállalni kell, de legfőképpen azt, hogy a magyar beszédben jó példával járunk elől: először mi beszéljünk szépen, helyesen. Amelyik családban ápolatlanul, gondatlanul beszélnek, ahol a szatyor vagy tasak „punga”, ahol a munkanélküliség „somázs”, nyugdíjazás „kijöttem penzióba”, a megbízatás „szárcsina” és a polgármester vagy bíró „primár és primeria”, a rendőr „polic”, az iskolaigazgató „direktor”, ott hiába várjuk el, hogy a gyermek szépen beszéljen.
Hol kezdődik a nyelvi szórványosodás?
Előadásaim során gyakran kérdezik, hogyan zajlik le az érték- és nyelvvesztés, hol kezdődik a szórványosodás? Erre mindig azzal a felsorolással válaszolok, hogy:
Elsősorban és mindenek előtt az önfeladásnál, amikor valaki számára már nem fontosak azok a nyelvi, közösségi értékek, amelyeket örökölt, és nem vállal értük áldozatot.
Akkor, ha a legszemélyesebb nyelvi szférát, a körülöttünk levő eszközök, felszerelések, tárgyak „nyelvét” már nem alakítjuk magunk után. Az intim technikai eszköztárat sem tartjuk fontosnak „anyanyelvűsíteni”. (Számítógép, mobil telefon, televízió műszaki eszközeinek, a társasági oldalak, az internet nyelve, otthoni technikai felszereléseink nyelvi beállítása elmarad, íráskultúránkban felerősödik az „ékezet sérülés” igénytelensége.)
A rendszeresen, majd hangsúlyozottan más nyelven fogyasztott kultúránál.
Ha rendszeresen a többség nyelvén hallgat rádiót, néz tévét. Sajnos az erdélyi magyarság döntő többsége a Székelyföld, Szilágyság, Partium egy részét leszámítva, döntően más nyelven fogyaszt információt. („Ez szól rólunk – mondják.” )
Vajon fontos-e nekem, hogy minden lehetséges helyzetben használjam anyanyelvemet? Fontos-e, hogy a velem azonos anyanyelvűekkel ne más nyelven beszéljek? Fontos-e számomra az anyanyelvi baráti közösség kialakítása, megőrzése, ápolása? Fontos-e, hogy gyermekemnek átadjam kultúrámat, értékeimet, és ne bízzam a többségi eszközök sodrására, az utcára, iskolára, médiára? Vállalom-e a saját értékrend védelmében tett többlet-erőfeszítéseket? Fontos-e a családtagjaim számára biztosított magyar iskola? Fontosnak tartom-e, tudom-e találékonyan, leleményesen, interaktív hatékonysággal ellenőrizni, befolyásolni gyermekem etnikai értékfogyasztását: baráti közösségét, virtuális közösségi életét, nyelvhasználati, internetezési, fészbukos szokásait?
Tisztelnünk kell mások anyanyelvét, de tiszteljék a miénket is!
Előbb már szóltam arról, hogy a legfájdalmasabb nyelvi zártság és nyelvromlás-jelek mindenképpen a városokban jelentkeznek. Érthető: munkahelyen, utcán, közintézményekben már alig vannak magyar nyelvi élethelyzetek. Az anyanyelv számára a család, a templom és az iskola marad a legfőbb megnyilatkozási hely. Persze, ez is ott, ahol még nem jelent meg a vegyes család, „a másik”, a többségi iskola választása, a „magyar vallásról” való lemondás.
A kisebbség élete majdnem bezárt tér lett, amely beszorította az anyanyelvet a magyar intézmények, a család, egyház falai közé. Legfennebb „ünnepi nyelvnek” marad meg, dekoratív nyelvnek: városainkban is divatossá váltak a településnapok, és ezeknek a legtöbb helyen alkotó részei a magyar események is. Nemcsak a kortárs találkozók, de vetélkedők, főtéri játszóházak, magyar együttesek koncertjei is fontos bizalomerősítő tartalmúak. Nemcsak a beszűkült nyelv szélesedik ki itt néhány órára, de kilépünk vele azt utcára, hangosbemondó bömböli, sőt, megszólalnak még a román vezetők is egy-két szó erejéig. Anyanyelvünk legalább ünnepi tartozékként lerázza a zártság szolgaláncait.
Fontos, és mindannyiunknak jól esik, hogy környezetünk, többségi önkormányzati vezetőink tiszteljenek meg azzal, hogy anyanyelven szólítanak meg. Ugyanígy az üzleti felirat, reklám, hangosbemondó, legalább ott, ahol 20% fölötti arányban élünk. Még jobban esik, ha egy-egy üzlet, áruház-lánc valamelyike magyar felirattal köszönt. Még akkor is, ha hibákkal van tele. Sajnos kevés van belőlük! Jól esik, ha egy-egy politikus, kormánytag magyar közösségben, találkozókon, nyilvános helyen legalább annyit mond, hogy „ioestet kivanak.” (Ezt is leginkább választási kampányban gyakorolják.) Mindenkinek jól esik, ha saját anyanyelvén megtisztelik. Még a többséginek is, ha magyar templomi eseményen valaki „fülbe fordít” számukra, hogy ők is értsék. Hát még az orvosnál, ahol bajunkat alig tudjuk elnyögni magyarul is, nemhogy románul kifejezni, hogy gyomorégésem van, émelygek, prüszkölök és egész nap fújom az orromat, ingadozik a vérnyomásom.
Persze, ugyanez ránk is vonatkozik: tiszteljük meg a másik kultúráját azzal, hogy közösségi helyeken legalább néhány szó erejéig megszólalunk anyanyelvén.
Merjünk megszólalni magyarul
A nyilvános magyar beszédben két területen nincs bocsánat, nincs kegyelem, tökéletesnek és maximalistának kell lennünk: az egyik a magyar tévé és rádió, ahol nem szólalhat meg olyan, aki romlott nyelvet terjeszt. A másik pedig a szószék: magyarul helyesen nem beszélő lelkészt nem szabadna szószékre engedni.
Bármilyen közösségi vezetőnek, így az egyházban is, fontos, hogy miként beszél. Nincs rettenetesebb, mint amikor rendszeresen romlott nyelvű presbiterrel, gondnokkal, és sajnos esetenként magyar polgármesterrel, lelkipásztorral, pedagógussal, intézményvezetővel találkozunk, beszélgetünk. De legalább ugyanolyan szomorú, ha a médiában politikusaink, parlamenti képviselőink szájából halljuk a rettenetes magyar nyelvet.
Ez a sok igény és elvárás elvben nagyon szép, de a gyakorlat mást mutat. A beszélő, amikor kommunikál, valamit meg akar tudni, valamit el akar intézni, közölni akar. Ehhez a legtöbb esetben legbiztonságosabb utat választja: a többségi nyelv, a készen kapott szókészlet kényelmét. Sőt, nagyon gyakran színmagyar településen is és még a magyar tisztviselővel is úgy beszélünk, hogy a hivatali szavakat, fogalmakat a hivatal nyelvén használjuk: cséréré, szészizáré, timbru fiskál, plikkdoszár, áviz, sőt, szemnatúra. Ki merne egy fontos aláírásra váró irattal a kezében egy hivatalban nyelvileg leckéztetni, nyelvi jogokra hivatkozva érvelni? Az esetek döntő többségében ügyünk látná kárát. Győz a félelem és kényelem: nem vállaljuk!
Mégis azt mondom: merjünk megszólalni magyarul. Megszoktuk, beidegződtek a nyelvhasználati reflexek, de nem tudok elképzelni nagyobb nyelvi árulást, mint azt, ha valaki Nagyszalontán, Margittán, Szilágycsehben, Érmihályfalván vagy Székelyhídon nem anyanyelvén köszönti a hivatalnokot, legalább így: Buna ziua – jónapot! Vagy ha igen, ez lesz belőle: „Csókolom, Iluska, hogy van” és utána már úgy folytatja, hogy „kaptam instiincárét, hogy a faktúrával résztánt maradtam és a gunoj-kosérit sincs inkásszálva …”
Szabad-e, kell-e a többség nyelvén szolgálni?
Az erdélyi magyar történelmi egyházaknak egyik nagy gondja, hogy miként viszonyuljanak azokhoz a magyarokhoz vagy családtagjaikhoz, társaikhoz, akik (már) nem tudnak magyarul. A nagyvárosokban olyan fokú az asszimiláció, hogy a római katolikus egyházközségek nagy része évtizedek óta bevezette a többnyelvű miséket. Szabad-e ilyenformán a szolgálat? Ige nélkül hagyni anyanyelvü(n)ket (már) nem ismerő híveinket? Szabad-e magyar anyanyelvű híveinket azzal sérteni meg, hogy egy másik nyelven kelljen hallgatnia a prédikációt? Ez a kérdés jócskán megosztja a református egyház közvéleményét is. Van, aki azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Másik része azt, hogy legalább a nyitott közösségnek szóló alkalmakon, a temetéseken, vegyes anyanyelvű keresztelőkön, esketéseken be kell vezetni a többségi nyelvet is. Ebben a vitában nem kívánok örök igazságokat kimondani, de érdemes elgondolkodni két dolgon. Az egyik az, hogy a tapasztalat szerint fegyelmező, nevelő, rendtartó ereje van annak az ősi gyakorlatnak, hogy a „magyar templomban” (egyelőre) szó sem lehet a magyartól eltérő nyelvről. Aki többségiként ide hozzánk belép, tanulja meg a türelmet és hitvallási-nyelvi rendet. Aki magyar társat választ, és vallása református, legalább annyival tisztelje meg magyar választottját, hogy mutassa meg azzal is, hogy szereti: megtanulja, társa nyelvén elmondja a házassági esküt. Magyarul is elmondja neki Isten és ember előtt, hogy „szeretem”, a konfirmációi kérdésekre is ősei nyelvén ad választ. De tanuljon meg szeretett társa kultúrájáért, nyelvéért elfogadni, csendben lenni is. Ki merem jelenteni, hogy a Bánságot, Máramarost és egyes bihari régiókat leszámítva a Partium nagy részén, a Magyarország határsávjában az egyháznak többségi nyelven megszólalni helyrehozhatatlan bűn. A magyar nyelvvel meg kell tanítani többségi testvéreinket is nyelvi türelemre, a másság elfogadására.
Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy adott helyeken és esetekben a másik nyelvén szólás: misszió. Bizony el kell gondolkodnunk azon ¬ bármilyen fájdalmas is ¬, hogy külön istentiszteleten, bibliaórai vagy más foglalkozási formában szóljunk az Igére éhes többséghez, de volt híveinkhez is, a „magyar református egyház” erdélyi anyanyelvét nem értőkhöz.
Gyermekeink keresztneve
Nézegetem a falinaptárainkon megjelenő, sokasodó keresztneveket. Hallgatom az egyházkerületi naptárszerkesztőket, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk. Levelek tucatjait kapják, amelyekben különböző, lehetetlennél lehetetlenebb neveket kérnek feltenni a falinaptárak névnapos jegyzékébe. Ez megér egy külön elemzést: névadásunk „uniós” lett. Mélyen átitatja a külföldi munkavállalás, el-latinizálódott, szappanoperásak lettek gyermekeink: spanyol, brazil, argentin filmekből kölcsönözünk neveket nekik. Engedtük eluralkodni a „vendégmunkás időkből” hazahozott divatot ezen a területen is. Az új névadási hóbort végigsöpört Erdélyen. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a lányok döntő többsége a Krisztina, Kinga, Erika, Izabella, Ildikó neveket kapták, a fiúk, Attilák, Hunorok, Balázsok, Dávidok, Robertek lettek. Aztán, ahogy pedagógusok mesélik, az iskolában az osztályok negyede Patrik, Norbert, Franciska, Brigitta, Betti, Henike, Renáta és Ludovika.
Hadd szemléltessem a fentebb mondottakat néhány történettel. Az egyik gyülekezetben kereszteltük a lelkész negyedik gyermekét. A keresztelés rendjén mély megbotránkozást láttam a gyülekezet arcán, amikor a gyermek fejére öntve a vizet, kimondtam a kislány nevét: „Ilona, én téged keresztellek…” „Ilonának hívják? – morajlott a gyülekezet. – Milyen maradi a tiszteletes úr!”
Kérdésekkel indítottuk ezt a mai nyelvutazást. Vigyázol-e arra, hogy szépen, tisztán, gondosan beszélj magyarul? Hogy családod egészének nyelve tiszta legyen. Milyen nyelvre van beállítva, és hogyan szólalsz meg mobiltelefonodon? Milyen nyelvűre állítottad be számítógépedet és közösségi oldaladat? Vannak-e és helyén vannak-e az ékezetek neveden? Vigyázol-e, hogy amikor bejegyzed gyermeked, unokád születését, nevét helyesen, ékezetekkel írják le? Megszólalsz-e minden lehetséges helyzetben magyarul? Fontos-e neked, hogy magyarként a magyarokkal, mindig magyarul beszélj?
Számtalan kérdés, amelyekhez még félszázat hozzá lehet és kell írni. De a lényeg az, hogy rajtad is múlik, hogy a jövőben milyen lesz családod, gyermekeid, közösséged, nemzeted magyar nyelve.
Szabadság (Kolozsvár)

Megkísérelni a lehetetlent
Szinte lehetetlen küldetésnek látszik megtalálni az áttörési pontokat a román közösség, közvélemény felé, megértetni velük autonómiakövetelésünk tartalmát, lényegét. Szelíden vagy erőteljesebben megfogalmazott érveink ugyanúgy süket fülekre találnak, s az ezeregyedik magyarázat után is az a válasz: nem engedik Székelyföldet kiszakítani a nagy és dicső Romániából.
Ezt szajkózzák a politikusok, a véleményformálók, a román sajtó hozza szokott formáját: a tények egyáltalán nem zavarják, ha „szent küldetést” teljesít. Azok torzítják, ferdítik a valóságot, akik egyébként pontosan tudják, egy terület önrendelkezése nem jelent elszakadást, és hogy nagyon sok európai példa igazolja, az autonómia eredményes, jó megoldás többség és kisebbség viszonyának hosszú távú, békés rendezésére.
A székelyek nagy menetelése után a román hatalom és csatlósai az elhallgatás taktikáját választották, mégis mintha egyre több józan hang jelenne meg, kevésbé a sajtóban, sokkal inkább az interneten tünedeznek fel a reális, megfontolt, megértő vélemények, magyarázatok, egyre nagyobb számban akadnak olyanok, akik nemzettársaik számára próbálják érthetővé, elfogadhatóvá tenni a magyar igényt. Vannak tehát már néhányan, de még mindig nagyon kevesen. Számukat kéne szaporítani, hogy közösen áttörhessük a hivatalos félretájékoztatás falát, hogy eljuthasson az egyszerű emberekhez is, nem ellenük akarjuk az autonómiát, csupán magunk megmaradásáért. Ezt a célt szolgálja az a konferencia is, amely ma zajlik Sepsiszentgyörgyön: hidakat próbál építeni. Képlékeny talajra, nehézkesen, hisz még saját házunk táján sem sikerült rendet teremteni, a nagy meneteléskor egyfajta összehangolódás történt, de valós összefogás nem, s azóta is zajlik az adok-kapok, hogy ki gondolja komolyabban, ki ismeri a megfelelőbb utat. Még meg sem született az RMDSZ törvénytervezete, de vannak akik máris tudni vélik, hogy nem lesz jó, a kis pártok siránkoznak, hogy őket nem vették be a csapatba, csak utólag mondhatnak véleményt, s hogy még cifrább legyen a helyzet, most már RMDSZ-en belül is egymásnak feszülnek, egykori vezetők akarják lejáratni az autonómiaküzdelmet, összeugrasztani Székelyföldet a szórvánnyal. Sok fölösleges energia megy el ezekre a belső hadakozásokra, olyan erőt pocsékolunk, melyre nagy szükség lenne máshol. Annál is inkább, mert minden jel szerint a román hatalom próbál bekeményíteni: ezt mutatja az erdélyi visszaszolgáltatások felülvizsgálata, az, hogy a decentralizáció során alig juttattak valamit vissza a székely megyéknek, no meg hogy Victor Ponta éppen Sepsiszentgyörgyön akarja megünnepelni december elsejét. Belső egyetértésre, külső barátokra volna szükség, mert hosszú menetelés vár még ránk, kemény csapdahelyzetekkel, sok-sok buktatóval. Egy majdnem lehetetlen küldetés, amit lehetővé kell tennünk. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)