Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Enuț, Dana
14869 tétel
2013. október 18.
Kovács Péter: Tőkés László EP munkássága egy nagy nulla
A székelyföldi fejlesztési régió létrehozásáról szóló népszavazás kiírása támogatására Hargita megyében 28 ezer aláírás gyűlt össze. Ezeket az aláírásokat tartalmazó dossziékat Csíkszeredában a megyeházán kedden iktatták.
A részletekről Maksay Ágnes a Duna Tv székelyföldi stúdiójában Kovács Péterrel, az RMDSZ főtitkárával beszélgetett, aki elmond- ta, hogy az RMDSZ a Partiumban egy héttel később kezdte gyűj- teni az aláírásokat, de így is a hat megyéből négyben már iktat- ták a megyei tanácsnál az aláírásokat. Példának Szilágy megyét említette, ahol 10 ezer aláírásra volt szükség, és ezzel szemben 13 ezer fölötti aláírást iktattak.
A főtitkár elmagyarázta, hogy a partiumi megyékben, ahol az RMDSZ kisebbségen politizál, egyeztettek a román pártokkal ezek támogatásának megszerzése érdekében. Hozzátette: bízik benne, hogy mindhárom megyében „átmegy” a kezdeményezés, mert szóbeli egyesség van az szociálliberális unióval, hiszen ők is jól tudják: ez csak részben magyar ügy és inkább gazdasági kérdésről van szó. Partiumban a román pártok is gyűjtötték az aláírásokat, és Székelyföldön is írtak alá román emberek – mondta Kovács.
Ha a megyei tanácsok elfogadják a kezdeményezést, a határozatot még a prefektusok megtámadhatják, és akkor majd a közigazgatási bíróság döntésére várva elhúzódhat a népszavazás – fejtette ki az RMDSZ főtitkára. Kovács kijelentette: bár az igaz, hogy a népszavazás eredménye nem kötelez senkit, azonban a kormány a százezrek akaratát nem kerülheti meg.
A közelgő EP választásokkal kapcsolatban Kovács Péter kihangsúlyozta, hogy ott nem csökken az RMDSZ szavazótábora, mert az Európa Parlamenti választásokon nem az állampolgárság számít, hanem az állandó lakcím.
A főtitkár Borboly Csaba kezdeményezéséről is szólt, miszerint a közelgő Európai Parlamenti választásokon Tőkés László az RMDSZ listáján induljon vezető helyen. Ezzel kapcsolatosan Kovács kijelentette, hogy az RMDSZ-nek nem feladata egyengetni Tőkés politikai karrierjét. Ha pedig elgondolkozunk Tőkés László elmúlt hatévi munkásságán az EP-ben, akkor „egy nagy semmi, egy nagy nulla” jut eszünkbe – mondta az RMDSZ főtitkára.
Duna Tv
Erdély.ma
2013. október 18.
Legyen miénk a tér
A magyar orvostanhallgatók gyakorlati oktatása nem folyhat anyanyelvükön, mert a román szaknyelv elsajátítására ezt az egy módszert ismeri a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetése.
És az ilyen ügyekben legilletékesebbnek tekintett testület, a diszkriminációellenes tanács döntése szerint ez nem hátrányos megkülönböztetés, nem sérül az esélyegyenlőség elve. A marosvásárhelyi zöldségpiacon nem lehet kétnyelvű árcímkéket osztogatni, az ilyen jellegű kezdeményezés sérti az egységes román nemzetállam törvényeit. Zászlónk nem loboghat közintézményen, a tiltást alátámasztandó pedig nem győzik hangsúlyozni: olyan, hogy Székelyföld, nincs is. A polgármesteri hivatalra nem szabad felírni magyarul az intézmény nevét – a községháza megnevezés szúrja a prefektus és megbízói szemét, ezért aztán a kormányhivatal nem sajnál sem időt, sem pénzt, sem energiát, és perek sorozatát indítja a székelyföldi önkormányzatok ellen. Mert ez most a legégetőbb gondja Romániának – nem az egyre növekvő szociális válság, nem az, hogy maholnap alig találni társadalmi réteget, mely ne tiltakozna valami ellen, vagy ne készülne sztrájkolni. Utcára vonultak a verespataki ciántechnológiás aranykitermelést ellenző civilek, a palagáz-kitermelés miatt aggódó lakosok, egyelőre fehér karszalaggal jelzik elégedetlenségüket az egészségügyben dolgozók, de hamarosan következhet az általános munkabeszüntetés, és a napokban jelentették be az oktatási szakszervezetek, hogy tüntetésre készülnek a tanügyiek is. Mindeközben pedig a hatalom nem a lakosság problémáinak megoldásán dolgozik, hanem minduntalan a magyar kártyát akarja kijátszani, leplezni próbálva a kormányzat tehetetlenségét, hozzá nem értését, kiteljesíteni igyekezvén asszimilációs, homogenizációs törekvéseit. Nem élhető jövő képét mutatja fel a különböző társadalmi csoportoknak, hanem például Tőkés László kitüntetésének visszavonásán fáradozik, afféle trófeaként akarják felmutatni híveiknek – az ügyben várhatóan ma ülésezik ismét az úgynevezett becsületbíróság. Folyik hát a kiszorítósdi, úgy tűnik, minden fronton támadást indítottak ellenünk, kétségbeesetten igyekezvén bizonyítani: övék, az önös érdekeiket követő román politikusoké, a bukaresti nacionalistáké, gyűlöletkeltőké itt a tér. Ideje hát megmutatnunk, hogy ez mégsem így van, hogy itt vagyunk mi is, sokan, egységesen, szót és jogot kérünk, itthon akarjuk érezni magunkat szülőföldünkön. Jó alkalom lesz erre október 27., a székelyek nagy menetelése.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 18.
A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén... (Válaszféle a Magyari Nándoroknak)
Szeretnék tisztelettel tekinteni a romániai magyar szellemi elitre, a tudományos ranglétrán legmagasabbra jutott – hadd nevezzem így őket – szuperkoponyáinkra. Szeretném tisztelni őket azért, hogy szellemi képességüket a nemzet szolgálatába állítják.
Sajnos, többükkel ezt nem tehetem. Legutóbb Salat Leventével sajtóvitáztam, hangot adván ama véleményemnek, hogy okos érvelésével a „másik oldal” malmára hajtja a vizet, hogy ne mondjam úgy: odaátra és ellenünk „dolgozik”. Hogy semmiről sem sikerült meggyőznöm, egy azóta megjelent újabb írásával támasztja alá. Vele újra felvenni a csatabárdot nem akarom, mert nem lehet célom, hogy arra ingereljem, tovább rontsa – amennyiben képes erre – autonómiaesélyeinket. Mert ha csak egy embert is meggyőz arról, hogy értelmetlenség a kisebbségi sorsban élő magyarság megmaradásának pillanatnyilag egyetlen biztosítékáért, az autonómiáért küzdeni, bizony rontja. S én hiszek abban, hogy minden ember számít, minden magyar felelős minden magyarért. Igen, de most itt a másik „elitünk”, ama ranglétra másik jelessége: Magyari Nándor László. Mekkora segítség lenne, ha az ő tudása szövetséges tudás, szellemi ereje szövetséges erő lenne. De sajnos nem az. Hallgatom a bukaresti rádió október elsejei magyar adásában, miként nevezi autonómiáért való busójárásnak a készülő székelyföldi tüntetést (Magyari Nándor Busójárás autonómiáért írása blogján, a systemcritic.blogspot.ro honlapon jelent meg – szerk. megj). Az idő átlépésének egy képtelen „összevetése” jut eszembe: ha Hunyadi Jánosnak Magyari Nándor lett volna szellemi tanácsadója, nem született volna nándorfehérvári győzelem. Mert nándorfehérvári győzelmek csak a lehetetlen megkísértésével „jöhetnek össze”. Ő pedig okos racionalitásával, okoskodó bölcsességével, a gúnytól sem visszarettenő fölényességével úgymond „tisztán látja”, hogy nekünk, „rommagyaroknak” (micsoda kettős értelmű, akár gúnyosan, akár fájdalmasan is értelmezhető szócsinálmány!) semmi esélyünk az autonómiára. És: magát az autonómiáért való áhítozásunkat is eleve helyteleníti és szükségtelennek látja, mert az (barátjától és eszmetársától, Salat Leventétől kölcsönzött kifejezéssel) „megkésett projekt”. Sőt, kártékony is – ez már az ő gondolata, mert „székelyföldi elkülönülési kísérlet (disszimiláció)” (kiemelések tőlem – G. J.), mely „a román döntéshozók ellenállásától függetlenül is, szinte teljességgel esélytelen. A székelyföldi területi autonómia ilyen körülmények között való propagálása üresjárat, politikai homokozóba való tematizálása és elfedése a valódi projekteknek.” (Magas szellemre vall már az is, ahogy az autonómiát „tematizálja” mint nem „valódi projektet”.) És azt sem tudja eldönteni őurasága, „a kívül maradt rommagyarok hogyan fognak viszonyulni a székelyekhez, és megfordítva”, ha az utóbbiak netán kiharcolják/kiharcolnák az autonómiát. Nem éri fel ésszel, hogy az egész nemzetrésznek (a „rommagyarságnak”) nem ártalmas az, ha bármelyik rész megerősödik. Abszurd logikával rombolja, zavarítja a fogalmakat. Merthogy: „a területi autonómia esetén (az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi)” – fejtegeti. Meg zavarosságokat „olvas bele” a magyarországi politizálásba. „Azok a kultúrnemzeti (transzlokális) identitások is problematikusak, melyek a magyarságot, autonómia ide vagy oda, a többi magyar közösséghez és mindenekelőtt a magyarországi »nemzettársakhoz« kapcsolják. Vagy senki nem veszi észre, hogy a magyar kormány, amikor a nemzeti integrálást (NER) a Kárpát-medencei magyarságra alapozza, akkor kihátrál a területi autonómiatörekvések mögül?” – süti ki zagyván és logikailag értelmetlenül. Mindent összekuszál, csak hogy „világossá tegye”: semmi esélyünk az autonómiára, és hogy a székelyek nagy menetelése „előrehozott politikai busójárás”, mely „csak arra való, hogy egyes vezérek újra megmártózhassanak a tömeg éljenzésében fölösleges zászlólengetés és vitézkedések, fogadkozások közepette, operettszínpad kulisszái között (nem kétlem, tele lesz a határ »hagyományőrző, alkoholbűzös mézeskalács huszárral«, ahogy kell)”. Szerinte tudomásul kell vennünk, hogy mi, „rommagyarok” csak kisebbség vagyunk így is és úgy is (hogy szülőföldünkön 80–85 százalékban élünk ma is, megfosztva mindentől, ami számunkra szent, hogy itt a legalacsonyabb az életszínvonal, s legmagasabb a munkanélküliség, ezek őuraságát hidegen hagyják). Hogy hitelesítse „megemészthetetlen katyvasz”-át, s előrevetítse a kudarcot, nem retten vissza a ferdítésektől sem. „Az eddigi legnépesebbnek kikiáltott rommagyar vonulásokon/gyűléseken mintegy 25 000–30 000 személy vehetett részt (még a legmagasabb licitek szerint is).” (Hát a marosvásárhelyi 1990. február 10-i gyertyás-könyves felvonulás nem történt meg?) És azt is állítja, hogy: „(Láthattuk a méreteiben sokkal nagyobb katalán megmozdulást, és azt is, hogy nem történt látványos előrelépés az ottani autonómia ügyében).” (Vajon?) Tovább idézhetném e félrecsúszott elme zagyvaságait, rosszindulatú ferdítéseit s egészében azt a fullánkló gúnyolódást, mely azok felé özönlik, akik szeretik ezt a földet, s megpróbálják a lehetetlent is vagy a pillanatnyilag lehetetlennek tetsző parányi kis esélyét annak, hogy megalázó helyzetünkön javítani tudjunk. Minden ember magánvéleményét illesse tisztelet. Magyari Nándor László egyetemi adjunktus a Babeş–Bolyain nemzedékek szellemi adjusztálója. Tisztelettel kérném, villantson fel előttük ásatag, de máig megdöntött alternatívákat is, mondjuk bolyais szellemben: „Tudod, az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb borostyánt arat”, vagy: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”, vagy: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért” – mondom Arany Jánossal, Deák Ferenccel és Madáchcsal. Én nekik hiszek, nem a Magyari Nándor-féle jelenkori eminenseinknek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 18.
A szemtelen magyarok
Nap mint nap bebizonyosodik, hogy csak velünk, magyarokkal van baj Romániában, akárcsak Szlovákiában is. Ez derült ki a román külügyminiszter, Titus Corlățean beszédéből, amikor szlovák kollégájával, Miroslav Lajcakkal tárgyalt Nagylakon, ahol a szlovákok 210 éve történt letelepedését ünnepelték.
Lám, ők milyen szépen beintegrálódtak a román társadalomba, mi meg állandóan rúgkapálunk az integrálódás ellen. A szlovákok nem követelnek területi autonómiát, nem akarnak anyanyelvű oktatást óvodától egyetemig, nem kérnek szlovák orvosi karokat, nem akarnak egy régióba tartozni, nem szervezik meg a szlovákok nagy menetelését sem Nagylaktól Aradig. Lajcak elégedett a szlovákokkal való itteni bánásmóddal, de ő is elégedetlen a szlovákiai magyarok viselkedésével. Ráadásul semmit sem hallani arról, hogy problémák lennének a szlovákiai románokkal – annál inkább a magyarokkal, akik szemtelenül kettős állampolgárságot is szeretnének. De ezt a szlovákok szerencsésen megakadályozták, nem úgy, mint Románia. Máskülönben ugyanúgy akadályoznak meg egyéb magyar kilengéseket a szlovákok is, akárcsak nálunk a többségi nemzet. Sikeresen veszik fel a harcot a magyar anyanyelvhasználat ellen a szlovák nyelvtörvénnyel. Ehhez nálunk még nyelvtörvény sem kell, mert úgy lehet büntetni a kétnyelvűséget, mint Marosvásárhelyen az árcímkékért. Szlovákiában a nyolcvan százalékban magyarok lakta mátyusföldi Pered helység lakói ragaszkodnak ahhoz, hogy kapják vissza falujuk ősi nevét. A települést 1948-ban Tesedikovónak keresztelték át a csehszlovák hatóságok. Most a magyarok képesek voltak népszavazást szervezni, és a lakosok egyértelműen a régi név mellett döntöttek. Az esetből okulva meg kellene tiltani a magyaroknak népszavazások kiírását. Viszont annak ellenére, hogy mi törvénytelenül magyar szigeteket akarunk a román tengerben, és némely magyar politikusok nacionalista retorikát használnak, lám, mégis nagylelkűek velünk, folytatják a védelmünkre irányuló politikát, és meg kívánják óvni nyelvi és kulturális önazonosságunkat. De ha még eltelik száz év, és annyian leszünk, mint most itt a szlovákok, éppen olyan jó lesz a viszony a magyarokkal, mint most a szlovákokkal. Akkor majd egy román–magyar összeröffenésen egymást dicsérve borul egymás nyakába a két tárcavezető. De addig is vígan élhetünk, mert ismét megerősítette külügyminiszterünk: az európai normák meg sem közelítik a nálunk alkalmazott kisebbségi előírásokat.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 18.
Újabb pofon az orvosinak
Nem értenek egyet a diszkriminációellenes tanács döntésével a MOGYE magyar oktatói.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntése ellenére továbbra is jogfosztónak és hátrányosan megkülönböztetőnek tartják a marosvásárhelyi magyar professzorok az orvosi egyetem kikötését, miszerint a gyakorlati oktatás kizárólag az állam nyelvén folyhat. Amint arról beszámoltuk, a CNCD nem találta diszkriminatívnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatán tanulókat sújtó korlátozást. A diszkriminációellenes testület közleménye szerint a vásárhelyi egyetem ügyében többségi szavazással döntöttek, a testület két tagja különvéleményt fogalmazott meg.
Mint ismeretes, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) az év első felében tett panaszt amiatt, hogy a magyar tagozaton tanuló diákok számára is román nyelven zajlik a gyakorlati oktatás. Kincses Előd, az egyesület ügyvédje korábban azt állította, hogy az egyetem román többségű vezetői a magyar orvosképzés elsorvasztása céljából gátolják a magyar gyakorlati oktatás újraindítását. Különvéleményen a CNCD elnöke
Asztalos Csaba testületi elnök lapunknak elmondta, Leonard Azamfirei rektor azzal az érvvel győzte meg testületbeli kollégáit, miszerint csak a román nyelvű gyakorlati oktatással lehet elérni, hogy az egyetem magyar tagozatának a végzősei ismerjék a román szaknyelvet. A felsőoktatási intézmény vezetője szerint ha a magyar hallgatók a gyakorlatot is anyanyelvükön végeznék, csak Hargita és Kovászna megyében, illetve Magyarországon tudnának elhelyezkedni, ami óriási hátrányt jelentene számukra. Amikor az anyanyelvű gyakorlati oktatás ellen szólt, a rektor egy példát is felhozott. Mint mondta, az ötödéves magyar hallgatók közül egyesek még mindig nem beszélik jól az állam nyelvét.
Asztalos Csaba egyetértett a román szaknyelv ismeretének fontosságával, azonban úgy vélekedett, ezt nem a román nyelvű gyakorlati oktatással kell elérni. Meghallgatásakor hasonló álláspontot fogalmazott meg a panaszos egyesület ügyvédje, Kincses Előd is. Asztalos továbbá az MTI-nek elmondta: a MOGYE rektora érvként hozta fel, hogy Marosvásárhelyen nincs elég magyar oktató, és az állások megpályáztatásakor diszkriminatív lenne a magyar nyelvtudás megkövetelése. Ám a CNCD elnöke tévesnek tartotta az érvelést. Kijelentette, hogy a nyelvtudás a munkaköri leírás részét képezheti, nem lehet diszkriminatívnak tekinteni. Asztalos Csaba az általános romániai közhangulatnak tulajdonította, hogy a tanács többsége nem fogadta el érveit. Ugyanakkor elmondta: az utóbbi időben Romániában egyre gyakrabban értelmezik beszűkítő módon az anyanyelvhasználatra vonatkozó szabályokat.
Kincses Ajtay Mária, a panasztevő RMOGYKE elnöke a bukaresti testület döntése ellenére továbbra is diszkriminatívnak tartja az anyanyelv használatát korlátozó jogot. „A CNCD két fontos szempontot is figyelmen kívül hagyott. A betegellátás célja az, hogy minél jobb körülményeket teremtsen a páciens számára, amihez az anyanyelven való kommunikációs jog is hozzátartozik. Tudhat az orvos-pedagógus és a diák tökéletesen románul, ha a beteg esetleg nem tudja jól kifejezni magát egy számára idegen nyelven! Másrészt az alkotmány, a tanügyi törvény a diákoknak is garantálja a teljes körű anyanyelvű oktatáshoz való jogot. Egyébként kinek a jogai sérülnének azzal, ha a kórházi gyakorlaton a magyar diák a magyar beteggel magyarul, a románnal pedig románul beszél?” – kérdezett vissza a diszkriminációellenes tanács döntése kapcsán a civil szervezet vezetője. Kincses Ajtay Mária emlékeztetett, hogy világszerte nem véletlenül működik tizenegynéhány olyan orvosi egyetem, ahol valamelyik kisebbséghez tartozó diákok anyanyelvükön tanulhatnak. A nyugalmazott oktató megítélésében az anyanyelv használatának korlátozása a romániai magyar nyelvű oktatás elsorvasztásához vezet. A gyakorlati oktatás révén kerülhetnének be ugyanis a rendszerbe azok a fiatal magyar tanársegédek, akik később magasabb tanári fokozatokba léphetnének elő.
„Mit is kellene mondanom egy ilyen döntés kapcsán? Legfeljebb azt, hogy no comment” – reagált Szabó Béla tagozatvezető az Országos Diszkriminációellenes Tanács érveire. A MOGYE professzora értetlenül állt a döntés előtt, annál is inkább, mivel az egészségügyi törvény világosan kimondja, hogy a beteggel anyanyelvén kell beszélni. Szilágyi Tibor rektorhelyettes szerint a fővárosi testület álláspontja egy újabb pofon az amúgy hátrányos megkülönböztetésben működő magyar tagozat számára. „Sajnos Romániában a kisebbségi jogok alkalmazásának gyakorlatba ültetése körül még nagyon sok a tennivaló” – fűzte hozzá a magyar nyelvű oktatásért felelős rektor-helyettes. Az oktatás jövője forog kockán
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) álláspontja szerint immár nemcsak az egyetem vezetősége, de a diszkriminációellenes testület is figyelmen kívül hagyja a magyar hallgatók aláírásokkal alátámasztott követelését, miszerint állítsák vissza a kétnyelvű gyakorlatot. „Jól tudjuk, hogy emberi alapjog anyanyelven tanulni, anyanyelven szólni a beteghez. Azért is lenne szükség az önálló főtanszékek megalakítására, hogy külön lehessen meghirdetni a magyar tagozatot illető tanársegédi állásokat. Ha nincs utánpótlás, jövője sem lesz a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzésnek” – szögezte le lapunknak Tubák Nimród, a diákszövetség elnöke.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 18.

Kárpát-medencei magyar autonómiát követel az EMNT
Tőkés Lászlót választotta újra elnökévé az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi küldöttgyűlése. A közgyűlés a civil-politikai szervezet stratégiaváltásáról is döntött.
Tisztújító küldöttgyűlését tartotta múlt szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Nagyváradon. A mintegy 150 küldött jelenlétében sorra kerülő kongresszust december 14-én ünnepi rendezvény egészíti ki Kolozsváron: az egykori alapítók az EMNT évek során bővült csapatával, tagjaival és szimpatizánsaival ünneplik közösen a szervezet megalakulásának tíz éves évfordulóját. A nagyváradi rendezvény is egyféle szembenézés volt az elmúlt időszakkal – utóbbi kapcsán Tőkés László, a szervezet elnöke (képünkön) sommásan úgy fogalmazott: az erdélyi és más utódállambeli magyarság életének alakulásában stratégiaváltásra van szükség ahhoz, hogy meg lehessen állítani, illetve meg lehessen fordítani Európa hallgatólagos hozzájárulásával végbemenő nemzeti leépülést. Az elnök szerint az EMNT-nek ebben a stratégiaváltásban kell fontos szerepet játszania. A civil-politikai szervezet elnöke a teljes körű autonómiarendszer kidolgozásában, a jogsegélyszolgálat kiterjesztésében, illetve az állami rangra emelkedett magyarellenesség – az antiszemitizmushoz és rasszizmushoz hasonló – tilalom alá helyezésében látja a gyökeres váltás lehetőségét, amelyet az Európai Unió közömbössége mellett is fel kell vállalnia a Kárpát-medencei magyarságnak.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár ráerősített a stratégiaváltás fontosságára. Hangsúlyozta: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Mint fogalmazott, az autonómiastratégiákat a helyi magyar közösségeknek kell kidolgozniuk.
Kritikus hangot ütött meg a szervezet ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina, aki az EMNT sikertörténeteként is elkönyvelhető számos tömegrendezvény, konferencia és közéleti fórum mellett a szervezet hiányosságairól is szólt, elsősorban a szakbizottságok gyenge teljesítményéről. Az EMNT-Néppárt súrlódások ténye is felszínre került: Nagy Pál frissen megválasztott székelyföldi régióelnök szerint a két szervezet kapcsolatán még sokat kell javítani. A néppárti politikusok egy része kampányban nagyobb segítséget szeretett volna kapni attól a szervezettől, amelynek sorából maga a Néppárt is kinőtt. Ezekre a súrlódásokra is reagálva, zárszavában Tőkés László úgy fogalmazott: az EMNT-nek nem szabad elpártosodnia, az erősödő civil tevékenység nem rendelhető alá pártérdekeknek.
A közgyűlés foglalkozott a sikertörténetnek számító honosítási folyamattal is: a magyarországi vendégek elismerésüket fejezték ki az EMNT által működtetett Demokrácia Központok munkájáért. A világszerte nyilvántartott mintegy félmillió új magyar állampolgár egyharmadának az EMNT munkatársai állították össze ügyiratcsomóját Erdélyben.
A három tartózkodás mellett a küldöttek egyhangú szavazatával EMNT-elnökké újraválasztott Tőkés László ismét Sándor Krisztinát bízta meg az ügyvezető elnöki teendőkkel. A három régióelnöki tisztségbe Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált választották. Az alapszabály-módosítás során az eddigi 5-ről háromra csökkent alelnöki mandátumokért erős versengés alakult ki: a közgyűlés Mátis Jenőnek, Borbély Zsolt Attilának és Tibold Lászlónak szavazott bizalmat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. október 19.
Autonómiák a világban
A székelység autonómiatörekvései mindennek, csak épp kivételesnek nem nevezhetők – erről győződhet meg bárki, aki az idevágó nemzetközi statisztikákat szemügyre veszi. 2009-es kimutatás szerint a világ 20 államában létezett 61 autonóm státussal rendelkező terület, amelyet jogállami keretek között demokratikusan igazgatnak.
A jogállamiság tehát fontos előfeltétel, s ha Románia jogállamként kíván létezni a továbbiakban, akkor semmiképp sem tehet olyat, mint Titus Corlățean külügyminiszter minap a Bánságban, ahol egy vegyes lakosságú község szlovák lakosait agyba-főbe dicsérte, mert szerinte a román kisebbségpolitika nagyvonalúságáról állít ki átmenő bizonyítványt, sőt, díszoklevelet mindaz, ami ott az együttélésben megnyilvánul. A riporterek még nyíltabban fogalmaztak: némely szlovákok román voltát nevezték példaszerűnek. A törpekisebbségek és az elszórványosodott népcsoportok ilyetén felkarolása régi gyakorlata a román politikának, pontosan be nem vallható céljai elfedésére szolgál az, ahogy őket a népi-nemzetrészi igényekkel fellépő erdélyi magyarsággal szembeállítja. E fogást ma kiforrottabbnak nevezhető államok is kipróbálták saját múltjukban – és ma mit látunk, miről számolnak be a statisztikák? A világ fent említett kisebbségi autonóm területeinek össznépessége ma meghaladja a nyolc és fél milliót, bár létrejöttükhöz rendszerint hosszadalmas, békés és nem békés eszközökhöz folyamodó küzdelem vezetett. A nemzetközi kimutatások e területi autonómiák mellett számos olyan példát is számba vesznek a világ további államaiban – Közép- és Délkelet-Ázsiában, így Kínában, az Orosz Föderációban, Új-Zélandon és Ausztráliában, valamint Észak- és Dél-Amerikában –, ahol a törzsi önkormányzatiság feltételeinek megteremtésével kísérlik meg a bennszülött népek kultúrájának megmentését, a többség és a kisebbségi népcsoport életének méltányos egybehangolását. A székelységet és az erdélyi magyarságot több illeti meg, s egy jogállamban ennek mára kitaposott útja van. Szövetségesekre is méltán számíthatunk, ha egy másik adatot is társítunk a fentiekhez: a világ ma elismert, körülbelül kétszáz állama közül mindössze harminc tekinthető etnokulturálisan homogénnek. Mindenütt másutt felmerül a népcsoportok önállósulási igénye. A kisebbségi önrendelkezés szükségszerű volta tehát olyan világprobléma, amelynek kezelése nemzetközi kényszerhelyzetből is fakad.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 19.
„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 19.
Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro
2013. október 21.
Emlékezzünk együtt október 23-án!
"… egy nép azt mondta: Elég volt."
(Márai Sándor)
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete 2013. október 23-án az 1956-os forradalmárok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tiszteleg. A szervezők tisztelettel meghívják Marosvásárhely lakosságát, vegyen részt a rendezvénysorozaton, emlékezzünk együtt!
14 órakor az általános iskolások ’56-os tematikájú történelmi csapatvetélkedőjére kerül sor a Kultúrpalotában. 17 órakor emléktábla- avatás és koszorúzás a Vártemplom udvarán, majd ezt követően 18 órakor ünnepi műsor a Vártemplomban.
Az 56-os forradalom a magyar nép szabadságszeretetének szimbóluma. Magyarország megmutatta a világnak, hogy a magyar népet nem lehet büntetlenül diktatúrába kényszeríteni. 1956 októberében munkások, diákok, értelmiségiek egyöntetűen kinyilvánították, hogy nem tekintik magukénak a szovjet típusú elnyomó rendszert, hogy szabadságot, emberhez méltó életet szeretnének. A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték, mi több, visszafojtott lélegzettel követték, és ahol lehetőség volt arra, támogatásukról, szimpátiájukról biztosították a magyar forradalmárokat. Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta! Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István- Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
Program
14 órakor – 56 izzó ősze volt – általános iskolás diákok vetélkedője a Kultúrpalotában
17 órakor – emléktábla-avatás a Vártemplom udvarán
Beszédet mond: Peti András alpolgármester, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke és Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke
17.30 órakor – Közös koszorúzás az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Maros megyei szövetségével az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére emelt kopjafánál
16 órakor – Ünnepi műsor a Vártemplomban
– Ökumenikus áldás
– Márai Sándor: Mennyből az angyal – Vass Márton, a Református Kollégium diákja szaval
– 1956 és Marosvásárhely, Tófalvi Zoltán előadása
– Cseh Tamás–Bereményi Géza: Corvin köziek, előadja Kovács Károly Márk
– Az 56 izzó ősze volt esszéíró pályázat rövid kiértékelése és a győztes diák előadása
– Illyés Gyula: Ne feledd a tért! – Malinás Nimród, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja szaval.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 21.
Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 21.
Húsz éve jópásztorkodik a Bonus Pastor Erdélyben
Húsz év alatt megannyi alkohol-, drog- és játékfüggő, de hozzátartozóik és más, velük kapcsolatba kerülő ember élete változott meg az 1993-ban létrehozott Református Mentő Misszió munkája során. Az elmúlt két évtized ajándékait ünnepelték vasárnap a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában.
A Református Mentő Misszió alapító-lelkésze, aki néhány évvel később a jogi és pénzügyi hátteret biztosító Bonus Pastor Alapítványt is létrehozta és mai napig vezeti, akárcsak a Jó Pásztor Egyesületet, Horváth Levente hirdette az igét – a Jó Pásztorról. Az ember nem saját maga tulajdona, így csak bérese lehet önmagának, nem képes megvédeni magát, ezt egyedül Krisztus teheti meg jó pásztorként – mondta a lelkész a szószékről.
Az igemagyarázatot rövid múltba tekintés követte, egyrészt képekben, másrészt szavakban: Horváth Levente húsz évvel ezelőtt Csiha Kálmán akkori püspöktől kapta a megbízatást, hogy szenvedélybetegekkel foglalkozzon, ebben az évben tartották az első gyógyító-tábort, emellett támogató csoportot is indítottak a felépülni vágyóknak Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen is. Azóta több városban is működnek csoportok a református egyházon belül, a születésnapi ünnepségre is több helységből eljöttek családtagjaikkal együtt.
A hozzátartozókra is gondoltak a Mentő Misszió munkatársai, amikor az utógondozói táborokba őket is elhívták, illetve 1998-tól a szenvedélybeteg szülők különböző korú gyermekeinek külön táborokat szerveztek. Az évente háromszor megszervezett, 12 napos rövid távú terápiás programok mellett a hosszú távú terápiára (3-9 hónap) a szenvedélybetegek számára 2005-től nyílt lehetőség a magyarózdi kastély átalakított magtárában.
A Jó Pásztor Egyesületet legújabb projektje is igen népszerű: családi háttértől, személyes problémák minőségétől függetlenül jelentkezhet bárki életvezetési táborba – idén az első angol nyelvű, ilyen jellegű nemzetközi táborra is sor került.
A háttérben a falra vetített fényképek idézték a múltat, az előtérben pedig három „szabadult alkoholista” (a függőség betegség, amely nem múlik el, de rabsága alól fel lehet szabadulni) vallott saját múltjáról. Egyikük, aki Magyarországról érkezett az ózdi terápiás otthonba, elmondta: ő most a saját születésnapját is ünnepli, mert Ózdon újjászületett. Másikuk, a szatmárnémeti Gombola András könyvet írt Vívódások címmel életútjáról: profi vívóként kerítette hatalmába az ital és a drog, hosszú utat járt be, míg szembe tudott nézni önmagával, és a gyógyulást választotta.
„Azt mondták sokan, hogy ez csak akarat kérdése, de én nem tudtam parancsolni a kezemnek, hogy ne emelje a számhoz a poharat. Nagyon megalázó volt. Így hát zugivó lettem” - vallotta egy borász, aki 15 hónap terápia után visszatért eredeti mesterségéhez, amelyet élvezettel és absztinensen végez a jelenben. Kiemelte: körülményei nem változtak meg, de olyan kompetenciákat sajátított el Ózdon, amelyek segítségével sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania, kiegyensúlyozott és kreatív személyiséggé vált, és rájött: az ő problémájának nincsen köze az alkoholhoz, az csak menekvés volt valami más elől.
A templom terében nem csak az ózdi bentlakásos terápia révén szenvedélyüket legyőzött függőbetegek, hanem a rehabilitációs otthon jelenlegi lakói is ott voltak. Istentisztelet után a maguk főzte töltött káposztával kínálták a finom illatokkal odavonzottakat. Az általuk készített képeslapokból is lehetett vásárolni, ugyanakkor sütemények fogyasztásával, torta-licittel is lehetett támogatni a Jó Pásztor Egyesület tevékenységeit.
Ózdon a következő rövid terápiás program november 4. és 15. között zajlik.
Maszol.ro
2013. október 22.
Októberi menetelések
Október hava a Kárpát-medencében élő magyarok számára a megemlékezések időszaka. Megmelékezések közelebbi, távolabbi történelmi eseményekről, ugyanakkor alkalom jelenünk átgondolására, átértékelésére – a jövőbe tekintésre
Az októberi rendezvénysorozat Kolozsváron már a múlt pénteken elkezdődött a felújított szamosfalvi emlékmű felavatásával. Az obeliszk az 1849. október 18-án kivégzett Tamás András madéfalvi huszárezredesnek és Sándor László csíkszentmihályi honvédőrnagynak állít emléket. Az ő tiszteletükre emelték 1896-ban a most felújított Honvéd Emlékművet. Jó volt látni, hogy az ünnepségen sokan vettek részt, nemcsak helybéliek, hanem székelyföldiek, magyarországiak, sőt amerikaiak is.
Holnap, október huszonharmadikán nemcsak Budapesten, hanem Erdély-szerte tízezrek tisztelegnek majd az 1956-os magyar forradalom hősi halottainak, az embertelen kommunista rendszer áldozatainak emléke előtt. A tömegben, immár hagyományosan, sok erdélyi is jelen lesz. Kolozsváron a sétatéri ’56-os emlékmű elé várják a résztvevőket.
Hetek óta folyik a szervezése a hétvégi, október huszonhetedikére meghirdetett Székelyek Nagy Menetelésnek. Az ötvennégy kilométeres távon, a háromszéki Bereck és Kökös közötti útszakaszon tízezrek fognak tüntetni Székelyföld egységéért, az európai hangzású régiósítási tervek ellen, amely az itt élő magyar közösség asszimilációjával lenne hosszú távon egyenlő. A helyszín bővelkedik jelképekben: Bereck az ágyúöntő 1848-as forradalmár hős, Gábor Áron szülőhelye, Kökös a történelmi Székelyföld első települése a hajdani Szászföld határán, a menetelés útvonalához a díszlet a háttérben húzódó Kárpát-kanyar őszi színpompás vonulata, amely a történelem során annyiszor nyújtott védelmet őseinknek.
Látszólag a fenti három eseménynek semmi köze egymáshoz, tudatunkban mégis összetartoznak. Akárcsak azok a személyek, akiket a közös ügy, szabadságjogaink, az önrendelkezéshez való jogunk korlátozása elleni közös tiltakozás összefűz. És ha különböző okokból fizikailag nem is leszünk mindannyian ott ezeken a megmozdulásokon, lelkileg annál inkább. Ott voltunk együtt Szamosfalván, szerdán ott leszünk a budapesti és kolozsvári helyszíneken, vasárnap pedig mindazok, akik – a történelmi példákból tanulva – hiszünk a közös fellépés erejében, a háromszéki országúton menetelőkhöz csatlakozunk nagyon nagy számban.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 22.
Próbakő
Az előre látható eredmények mellett aggasztó adatok is kiderülnek abból a felmérésből, amelyben azt vizsgálták, hogyan szavaznának a frissen honosult erdélyi és partiumi polgárok a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon.
A választási preferenciák nem meglepőek: mintegy 80 ezer új állampolgár venne részt a szavazáson, ami egy országgyűlési mandátumot jelent. Mivel pedig a Fidesz a leadott voksok 86 százalékát kapná meg, ez az egy mandátum a kormánypártnak jutna. Ez minden bizonnyal annak tudható be, hogy a Fideszre eddigi retorikája, illetve kormányon megtett lépései – a kedvezménytörvény, majd a könnyített honosítás bevezetése – nyomán úgy tekint a határon túli magyarok elsöprő többsége, mint arra az anyaországi pártra, amely a leginkább elkötelezettebb az elszakított nemzetrészekről való gondoskodás iránt.
Az ellenzéki pártok viszont azt a konzekvenciát vonhatják le, hogy egyelőre hiábavaló volt elzarándokolni Erdélybe és bocsánatot kérni 2004. december 5-ért.
Van azonban a felmérésben egy számunkra aggasztó adat is. Eszerint miközben például a románok 71 százaléka egyetért azzal, hogy a határon túli románok ingyenes romániai orvosi ellátásban részesüljenek, az anyaországi magyaroknak csupán egyharmada gondolkodik így a könnyen honosult határon túli honfitársak tekintetében. Ez még akkor is elgondolkodtató, ha tényleg nem korrekt egy olyan szociális rendszer juttatásait ingyenesen használni, amelyhez az ember nem járult hozzá anyagilag. Azt jelzi ugyanis, hogy koránt sem teljes körű a konszenzus a határon túliakhoz való viszonyulásról.
Ez főleg azért aggasztó, mert fennáll a veszélye, hogy az ellenzéki erők eddigi erdélyi toborzópolitikájuk kudarcát látva 2004-hez hasonlóan ismét csak a határon túliak elleni kampány révén próbálnak meg a Fideszen ütni egyet. A jövő évi választási kampány így a határon túliakkal kapcsolatos politika próbaköve is lesz. A balliberális oldal azáltal bizonyíthatja a bocsánatkérés őszinteségét, ha a mostani adatok ismeretében nem csupán nem próbálja meg még inkább ellenük hangolni az anyaországiak erre fogékony részét, de emellett megpróbálja szétoszlatni választóiban a velük kapcsolatos előítéleteket és téveszméket.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 23.
A forradalom üzenete
Ötvenhét éve ezekben a napokban dőlt el Magyarországon, hogy a magyar nép változtatni akar a sorsán és gyarmati helyzetén. A szabadságot választja, akár a kuruc korszakban, vagy 1848–49-ben.
Mindez nem megy könnyen, október 23-án kitör a fegyveres harc, naponta változik a kommunista pártvezetés és kormány összetétele. Véres harcok után, október 28-án délután híres rádióbeszédében Nagy Imre bejelenti a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánítja az előző napok megmozdulásait. Az események felpörögnek. Október 30-án Nagy Imre bejelenti az egypártrendszer megszüntetését, majd felszámolják a rettegett Államvédelmi Hatóságot. Újjáalakulnak a pártok, kinyílnak a börtönök kapui, tárgyalások kezdődnek Magyarország Varsói Szerződésből való kilépéséről, a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot, nemzeti ünneppé nyilvánítják október 23-át! Közben szovjet „tanácsadók” Moszkvába viszik Kádár Jánost. A moszkvai vezetők meggondolják magukat, ismét megjelennek magyar területen a Vörös hadsereg csapatai, Budapesten megkezdődnek a véres harcok, a nagyvilágban dúl a szuezi válság, a forradalmat vérbe fojtják, Kádár hazatér, ő és klikkje veszik át a Szovjetunió vezéreinek jóváhagyásával a hatalmat, és megkezdődnek a megtorlások. A többit tudjuk. Tudjuk? A megtorlások értelmi szerzőit, a kivégzések elrendelőit máig nem vonták felelősségre, most készülnek a 92 éves Biszku Béla elleni újabb perre. Ugyanakkor felmerülhet bennünk ama gondolat is, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok másként alakulnak? Igen, győzhettek volna a forradalmárok, akkor még egyet akart az egész nemzet, a szabadságot, és Maléter Pál csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, s a térségben 33 évvel hamarabb kezdődhettek volna el a magyar példa nyomán a demokratikus átalakulások. Bibó István, a végsőkig kitartó államminiszter az ENSZ ülésein fejthette volna ki emelkedett nézeteit az emberi jogokról, és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség! De hát, tudjuk – tudjuk! – nem ez és nem így történt. Jött Kádár az akasztófákkal, jöttek az ítéletek, Pest és a kivérzett ország felett köröztek a halál fekete madarai. Ennyit ért az Albert Camus által is felhánytorgatott magyarok vére? Később, persze, változott a lemez, mint a balcsillagzat alatt álló magyar történetben annyiszor. Ígéretek is jöttek, aki nincs ellenünk, velünk van! És megszületett Kádár János népe. Bibó István nem az ENSZ-ben tartott szabadelőadásokat, hanem a váci fegyházban taníthatta angolra Göncz Árpádot. De mindez már hideglelősen ismerős.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 23.
A kommunizmus áldozatainak mementója
Valóban így élethű, de múzeumi rendeltetésű helyiségnek nem a legalkalmasabb, azonkívül az iratok sem biztos, hogy kibírnák, amit mi évek során átéltünk – jegyzi meg Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetségének elnöke A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában annak kapcsán, hogy – „hála” a városszerte az utcákat szétromboló, mindent, csak becsületes munkát nem végző vízhálózat-cserélőknek – ázik a Beőr-palota pincéje.
Dohos szag, rozsdázni kezdő vasak, a szigorítottban derékaljul szolgáló, felkunkorodott farostlemez, csak a durva posztó csíkos rabruhák bírják a megnövekedett páratartalmú levegőt. A kommunista diktatúra áldozatainak emlékházáról tavaly ilyenkor tudósítottunk, akkor még úgy volt, idén felavatják. Ideális időpont a múlt hónap lett volna, 1950-ben szeptember 22–23-án zajlottak Háromszék-szerte a kollektivizálás elleni zendülések, a hatalom meg sem próbálta csitítani a „közösbe” kényszerítetteket, erőszakkal válaszolt a szervezetlen megmozdulásokra, embereket lőttek le, a hangadókat családostul deportálták. Az emlékház azonban nem készült el a lehetséges avatási időpontra. Török József mindent megtett az emlékház létrehozásáért: a celláknak, vallatószobának kialakított helyiségekbe korhű vaságyakat, matracot kerített, amit pedig nem lehet már beszerezni, elkészítette ő maga: az ajtókra olyan zárakat, kukucskálót, ételbeadó kisablakot, a sarokba küblit, amilyen a börtönökben volt, a szigorítottba kéz- és lábbilincset, s a máramarosszigeti, egykori börtönből átalakított múzeumból még rabruhát is kapott – minapi ottjártunkkor épp a zubbonyok hátára festette fel a CR betűket, azaz a contrarevoluţionar (ellenforradalmár) megkülönböztetést. Az ‘56-osok ugyanis, vagyis akiket a magyarországi forradalommal és szabadságharccal valamiképp kapcsolatba hozva ítéltek el, a számon kívül e két betűt is ruhájukon viselték – és a börtönökben is ennek megfelelő bánásmódban részesültek. Az emlékház berendezésének neheze készen hát, a kiállításra szánt iratokat is beszerezték a levéltárakból, ezek válogatása, összeállítása folyamatban. A sepsiszentgyörgyi létesítmény ugyanis nem „kistestvére” szándékszik lenni a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, hanem kiegészítője, mivel ott az erdélyi magyarság meghurcoltatása nincs eléggé hangsúlyosan megjelenítve, mondja Török József. Az erdélyi magyarságból, számarányunkhoz képest, a kommunista diktatúra negyven esztendeje alatt – kezdve a második agrárreformtól a kollektivizáláson és az ötvenes évekbeli fegyveres ellenálláson át, folytatva az 1956-os történésekkel, el egészen 1989-ig – jóval többen estek politikai perek áldozatául, mint Románia többségi lakosságából: a magyar ellenállók, a másképp gondolkodók nagy hányada megjárta az ország hírhedt börtöneit, s a román forradalomnak nevezett rendszerváltásig, ha nem sikerült disszidálniuk, folyamatos megfigyelés, ellenőrzés alatt kellett élniük életüket. Ezeknek az éveknek az irattárakból összegyűjtött bizonyságai egészítik ki tehát a Beőr-palota alagsorában az elítéltek börtönbéli (cella, szigorított, fekete szoba), és odáig elvezető (vallatószoba) létkörülményeinek oly élethű megelevenítését, hogy a börtönt meg nem járt látogató is önkéntelenül nyakát behúzva, a fal mellett lehajtott fejjel kénytelen végigmenni a folyosón. A kommunista diktatúra áldozatai emlékházának újabb avatási időpontot nem rögzítettek, Török József szeretné, ha az immár két éve készülő létesítmény még idén látogatható lenne, de semmint félkészen adják át, inkább kivárnak.
Szerző: Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 23.
Merre van a malom, ámbaerök? (Válasz „válaszfélére” a Gazda Józsefeknek) – Visszajelzés
Bár én Önt (vagy a Gazda Józsefeket) meg nem szólítám, válaszféléjét köszönöm (Gazda József: A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén – Válaszféle a Magyari Nándoroknak. Háromszék, 2013. október 18.).
Rövidre foghatnám válaszom, hiszen érvet nem találtam abban, amit közzétett, csak személyeskedő minősítéseket, személyem elleni támadásokat, és azt, hogyan „zavarítja a fogalmakat” (sic!), melyek mellett könnyen elmehetnék. Ha mégis hosszabban, akkor két okból igyekszem reflektálni keresetlen szavaira: egyfelől, mert próbálom kihasználni a felkínált lehetőséget, hogy újra kiemeljem, esetleg még érthetőbbé is tegyem az Ön által félreértett, és mint ilyen, olcsó jelzőinek pellengérére állított jegyzetem főbb állításait, és persze újra felvillantsam a mögöttük levő érveket. Másfelől meg, mert meggyőződésem, hogy tudatosan uszít, arra számít, hogy a felbujtott névtelenek majd jól odamondanak nekem, esetleg még meg is ijesztenek és elhallgattatnak. Ha az autonómia kérdését a racionális érvelés és értelmezés összefüggésében tekintjük, akkor azon idézett tételem, mely szerint „az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi”, a tőlem telhető legpontosabb megfogalmazása a helyzetnek. A területi autonómiát csak térképpel a kézben lehet felfogni, azaz ki kell jelölni egy területet, amelyre érvényes, márpedig etnikailag teljesen homogén területeket nem fogunk találni még a hagyományosan (bár közelebbről alig meghatározott) Székelyföldnek mondott területen sem. Ezért a területi autonómia nem lehet etnokulturális (vagy pláné nem etnonacionalista, amit oly sokszor sulykolnak), hiszen figyelembe kell vennie az ott élő kisebbségek (mindenekelőtt a jelentős számú románság és a szintén számos roma/cigány csoportok) etnokulturális elvárásait. Aki a székely kizárólagosságnak – vagy akárcsak a kijelölt területen érvényesítendő többségi demokrácia (szupremáciájának) kisebbségek kárára való alkalmazásának – híve, ellentmondásba keveredik, hiszen olyasmit szorgalmaz, nevezetesen a többség zsarnokságát, ami ellen országos szinten hangosan tiltakozik. Aztán egészen biztosan hátrányos helyzetbe hozza a többi erdélyi vidék magyar lakóit: ott a helyi/országos többség szintén felhatalmazva fogja érezni magát arra, hogy semmibe vegye a magyar kisebbség igényeit. A sokat hangoztatott, de végig nem gondolt területi autonómia jelszavát lobogtatók – meglátásom szerint – még csak fel sem vetik a problémát, nemhogy megnyugtató megoldást kínálnának a helyzetre. A területi autonómia intézményén belül kialakítandó etnikai alapú egyenlőtlenség (esetleg nyílt elnyomás) megerősíti azt a választóvonalat, mely már most is jellemző a székelység és a más területeken élő itteni magyarság között. Végül, bár könnyen belátható, de a rend kedvéért ismételjem meg, hogy a kulturális autonómia nem területi alapú, és mindenhol érvényes lehet, ahol valamely kulturális értelemben vett (egyszerűbben nyelvi) kisebbség él. A leplező retorika ellenére nehéz másképpen érteni a magyar kormány nemzetegyesítő elképzeléseit (NER) és lépéseit, mint a kulturális és állampolgári értelemben vett kultúrnemzeti összetartozás erősítését, ha úgy tetszik, a határon túli területi autonómiák ellenében. Mind az állampolgárság megszerzésének megkönnyítése, mind a ki- és áttelepítések meglebegtetése (melyet a Szász Jenő-féle intézmény szorgalmaz – legutóbbi programatikus nyilatkozata szerint: „újra kell fogalmazni a 21. század körülményei között a haza fogalmát, és jó hogyha a Kárpát-medencében, a Kárpát-hazában gondolkodunk”) a nemzetegyesítést a területi autonómiaelvek feladásával szemben tételezi és támogatja. Jegyzetem – szándékom szerint, és annak ellenére, hogy Gazda József ezt a kérdést gondosan megkerüli – legfontosabb felvetése, hogy a most tervezett székely élőlánc nem kecsegtet semmiféle pozitív politikai vagy adminisztratív fejleménnyel vagy előrelépéssel akár a kulturális, akár a területi autonómia területén. Nem gondolom szerencsésnek a most zajló – a kormányzat által erőltetett – regionalizációs tervek, viták és kísérletek kontextusában a kivonulást, és főként nem a területi autonómia kérdését az adminisztratív felosztás (fejlesztési régiók kialakítása) kérdésével összemosni, sőt, mindezt határozottan kontraproduktívnak vélem. Ez az összemosás rontja a nem kívánt regionalizációs intézkedések kivédésének esélyeit (ha G. J. így jobban érti), az élőlánc és az ott minden bizonnyal elhangzó, szimbolikusan megjelenített stb. autonómiakövetelés a kormány törekvéseinek „malmára hajtja a vizet”. Szemmel láthatóan a mindenoldalú politikusokat érzelmeik és indulataik, türelmetlenségük vezeti, de amikor megterveznek egy nagyszabású akciót, azt mérlegelniük kellene, hogy mekkora energiák mozgósításával mekkora várható haszna lesz a megmozdulásnak. Tartok tőle, hogy semmiféle józan mérlegelés nem előzte meg, semmiféle cél-, eszközkalkulusra nem került sor a jelen esetben, és még azt sem veszik észre forrófejű eleink, hogy magunk alatt vágjuk, amikor tömegmegmozduláson összemossuk a regionális újrafelosztás és a sokat emlegetett székelyföldi autonómia kérdéskörét. Az élőlánc számháborúhoz fog vezetni (a hatóságok, a román média ötezerről, a székely harsonák majd ötszázezer résztvevőről fognak szólni), és semmi máshoz, aztán éppen az ott felmerülő „túlzó szecessziós veszélyre” való tekintettel fogja erőltetni a kormány a számunkra előnytelen területi újrafelosztást. A jövő zenéje, de én erre nagyobb tétben mernék fogadni!
Úgy gondolom, Gazda József(ek?) azért ragadott tollat, mert szerette volna mozgósítani ellenem elvbarátait, az álnéven gyűlölködő, rasszista aranyköpéseket és egyéb alpári és agyament ötleteket, olcsó összeesküvés-elméleteket stb. pufogtató kommentelőket. Most, remélem, elégtétellel, a „jó munka” örömének tudatában dől hátra kényelmes karosszékében, a piszkos munkát helyette elvégezték a nevüknincs kommentelők. Ajánlom, ne sokat nyújtózzék a karosszékben, mert bár nem tudok „ásatag, de máig megdöntött alternatívákat” (sic!) felvillantani, azért nem tud(nak) oly könnyen meghátrálásra vagy hallgatásra bírni, folytatás következik (apropó: kíváncsi lennék, egyetért a csahosokkal, Ön is egy közülük, vagy ismét csak véletlen, hogy similis simili gaudet?).
Magyari Nándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 23.
Kerekasztal-beszélgetés az autonómiáról
A magyar nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint az autonómia ügye mellé minden erdélyi politikai erő odaállt, ez jelentheti a biztosítékát az erdélyi magyar jövőnek. Répás Zsuzsanna e véleményének a Göröngyös úton: autonómia, regionális átalakítás, polgári kezdeményezés címmel a budapesti Magyarság Házában kedden rendezett kerekasztal-beszélgetésen adott hangot.
A helyettes államtitkár megnyitójában kifejtette: fontos, hogy legyenek olyan ügyek, közös pontok, amelyek befolyásolják az erdélyi magyarság jövőjét, amelyek mentén lehetőség van közös fellépésre. Az autonómia ügye ilyen lehet – mutatott rá.
Répás Zsuzsanna a Nemzetpolitikai Kutatóintézet létrehozását felidézve azt mondta: nagyon fontosnak tartották, hogy legyen egy tudományos bázis. Szükség van arra, hogy a kormányzati munkának megalapozott háttere legyen, amely alapján a konkrét társadalmi folyamatokat elemzik és következtetéseket vonnak le.
Dabis Attila, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja szerint az autonómia előfeltétele az egységes akarat. A közösségi akarat felmutatása tekintetében a székelység nagyon jól áll – fejtette ki. A közigazgatási átszervezésre ugyanakkor mindenképpen szükség van, ha autonóm Székelyföldet szeretnének – jelezte.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke azt mondta: az elmúlt egy évben új helyzet alakult ki Romániában. Az, hogy az RMDSZ nem kormányzati tényező, meghatározza a történéseket is. Szerinte ma már inkább egyfajta kihátrálást látni a decentralizációs elképzelések tekintetében. Úgy tűnik, ez nagy falatnak bizonyult, de ébernek kell lenniük az átszervezésekkel kapcsolatban. Azt ugyanakkor valószínűsítette, hogy a fejlesztési régiók átszervezése előbb vagy utóbb megtörténik.
Biró Zsolt az autonómiáról szólva kiemelte: az egyedüli konkrét változat e kérdésben a Székelyföldre kidolgozott statútum. Reményét fejezte ki, hogy a javaslat újra törvényhozás elé kerülhet, és hogy október 27-én, a székelyek nagy menetelésén valóban együttműködve léphetnek fel.
Székely István, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkár-helyettese szerint az alkotmánymódosítás mögött nem áll politikai érdek. Kitért arra: hat javaslatuk közül négy "átment", a különleges státusú régiók és a regionális nyelv kérdését vetették el. A főtitkár- helyettes jó esélyt lát arra, hogy az aláírásgyűjtéssel, a székelyek nagy menetelésével és egyéb lobbimunkával megállítható lesz az adminisztratív hatáskörű közigazgatási régiók létrehozása Romániában.
Az autonómia keretét szerinte tartalommal kell feltölteni, szakpolitikai terveket kell hozzákapcsolni, mert egyébként a politikai csatározások eszközévé válhat. Csomagban gondolkodna, ami a szakpolitikai elképzeléseket, a konkrét törvényjavaslatokat és az azonnali intézkedéseket egyaránt tartalmazza – jelezte Székely István.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kiemelte: az átszervezések ügyében a legnagyobb vita a nagyobbik kormánypárt berkeiben zajlik. A miniszterelnököt "rángatják" jobbról, balról, és nem képes egységes álláspontot kialakítani – mondta. Nagyon ingatag a helyzet, nagyon nehéz átlátni – jegyezte meg. Szerinte a fejlesztési régió az RMDSZ "játékszere", ők terjesztettek be erről javaslatot, amely most az asztalfiókban hever.
Kitért arra is: az identitás szempontjából kulcsfontosságú, hogy ne Bukarestből vezényelt oktatásügy legyen.
Az autonómiával kapcsolatban az egyik járható útnak különalku megkötését nevezte Bukaresttel, de szerinte eredményes lehet az "aszimmetrikus regionalizmus" is, amelyre komoly európai példák vannak, és ez nem csak a magyarlakta területek problémáit oldaná meg. Az elnök optimista volt a székelyek nagy menetelése ügyében, mint mondta, ez "egy ütős akció" lehet.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója hozzátette: az erdélyi autonómiatörekvések a leginkább intenzívek, kidolgozottak. Megjegyezte: az elmúlt húsz évben a politikai tiltakozások új fajtái is megjelentek, erre példa a székelyek nagy menetelése is.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 23.
Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnak
A marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála
Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária.
Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.
Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt.
Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti."
Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.
A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.
Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított.
Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.
November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:
"A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam."
Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé.
Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását."
Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli."
Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet.
Dudás József 1912–1957
1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.
1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is.
Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték.
Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. október 23.
Fidesz-listán indulna Tőkés?
Fidesz-listán indulna újabb európai parlamenti képviselői mandátumáért Tőkés László – közölte meg nem nevezett forrásokra hivatkozva kedden a bukaresti Adevărul. Demeter Szilárd, az EP-képviselő központi irodájának vezetője úgy véli, az ilyen hírek keltésében azok a politikai formációk érdekeltek, „amelyek el szeretnék távolítani Tőkés Lászlót az erdélyi magyarság politikusainak köréből, ki szeretnék lőni azt a kényelmetlenségi faktort, amelyet ő jelent bizonyos politikai erők számára”. A kérdésre, hogy eldöntötte-e már Tőkés László, megpályáz-e és milyen módon egy újabb mandátumot, Demeter azt mondta: az EP-képviselő szeretné folytatni munkáját, ha az erdélyi magyarok erre felhatalmazzák, de azt, hogy miként indul a választáson, még nem döntötte el. „Több variáció lehetséges: indulhat pártkoalíciós listán, indulhat egyéniben, és más opciók is figyelembe vehetők” – állította.
Az  Adevărul Sorin Bocancea politológust is megszólaltatta, aki szerint Tőkés László politikai pályájának végét jelenti, ha a Fidesz listáján indul, hiszen az erdélyi választók nem bocsátanák meg neki, hogy egy „másik állam érdekeit képviseli”.
Tőkés László az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közelmúltban rendezett tisztújító közgyűlésén is kifejtette álláspontját, hogy az erdélyi magyarság számára a pártkoalíciós közös lista lenne az optimális, hiszen a hatályos törvények szerint az EP-be jutáshoz a pártkoalícióknak sem kell a pártoknál magasabb küszöböt elérniük, ugyanúgy öt százalékot kell teljesíteniük – ismertette Demeter Szilárd irodavezető.
„Ha abban vagyunk érdekeltek, hogy az erdélyi magyarságnak minél erősebb EP-képviselete legyen, akkor egy összpárti koalíció lenne a megoldás, amihez csak politikai akarat szükségeltetik” – mondta Demeter.
Nincs pontosan szabályozva a kettős szavazás az EU-ban
Az uniós szabályozásban nincsenek speciális rendelkezések arra, hogy az európai parlamenti (EP) választásokon kizárják a többes szavazást a kettős állampolgárok esetében – közölte a magyar Nemzeti Választási Iroda (NVI). Az uniós szabályozás csak általánosságban tiltja, hogy bárki is egynél többször szavazzon az Európai Parlament tagjainak választásán.
Az MTI azt követően kereste meg az irodát, hogy a kolozsvári Mensura Transilvanica politikai elemzőcsoport hétfőn közzétett jelentésében azt állapította meg: a romániai választójogi törvény nem zárja ki, hogy a magyar állampolgársággal és magyarországi állandó lakhellyel is rendelkező romániai választópolgárok romániai és magyarországi EP-jelöltekre is leadják szavazatukat.
Az NVI tájékoztatása szerint a tagállamok döntésén múlik, hogy az EP-választásokon a szavazati jogot csak a területükön élő állampolgáraiknak, vagy lakóhelytől függetlenül minden állampolgáruknak biztosítják. Magyarországon az európai parlamenti választásokon csak a magyarországi lakcímmel rendelkező magyar (és uniós) állampolgárok vehetnek részt.
Közölték, amennyiben valamely tagállam lakóhelytől függetlenül biztosítja az aktív választójogot saját állampolgárainak (mint például Románia), akkor azok, akik másik uniós tagállam állampolgárságával is rendelkeznek, több névjegyzékbe is bekerülhetnek az európai parlamenti választások során. Ennek kizárására, illetve a többes szavazás megakadályozására vagy felderítésére az uniónak nincs sem jogi, sem egyéb eszköze – fűzték hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 24.
„Számomra különösen fontos az eszmeiség, amit Kós Károly képviselt”
Szerdán este (lapzárta után) ökumenikus keretek között leplezték le a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén a Kós Károlyt ábrázoló domborművet.
Az esemény díszvendége volt Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, aki szerdán délután a Magyar Házban tartott sajtótájékoztatót Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában. A sajtótájékoztatón szó esett a magyar nemzeti ünnep, október 23-a jelentőségéről és temesvári vonatkozásairól, a 130 esztendeje született Kós Károly temesvári kötődéseiről és a transzszilvanizmus eszméjéről, valamint aktuálpolitikai kérdésekről.
Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke a Nyugati Jelennek az alábbiakat nyilatkozta temesvári látogatása céljáról: „Erdélyi értelmiségiként vagyok itt Temesváron, akinek fontos a Kós Károly emléktábla leleplezése. Számomra különösen fontos az az eszmeiség, amit Kós Károly képviselt Erdélyben a két világháború között és azután is. A Kós Károly Akadémia Alapítvány, amelynek elnöke vagyok, az RMDSZ politikai alapítványa, amely egy eszmeiséget kíván képviselni, illetve a politikai utánpótlás neveléséhez akarunk hozzájárulni. Az Alapítvány nem kizárólag azért jött létre, hogy Kós Károly emlékének az ápolásával foglalkozzunk. Kós Károly eszmeiségét viszont vállaljuk, ezért is választottunk ezt a nevet, és azt gondolom, ha már a Kós Károly nevét viseli ez az Alapítvány, akkor közvetlenül is hozzá kell járuljunk a Kós Károly-kultusz fönntartásához!”
Markó Béla az aktuálpolitikai kérdésekre is kitért nyilatkozatában: „A regionalizálási terv, amelynek megvalósulása nagyon rossz lett volna nekünk, nem halt el, de halasztódni látszik, és aki időt nyer, életet nyer!
Ha hagyományos történelmi régiókat hoznak létre, akkor is vitatható lett volna, hogy kell-e még egy közigazgatási szint, még több bürokrácia, de így nagyon rossz lett volna nekünk ez a regionalizálási tervezet.
Most napirendre került a decentralizációs törvénytervezet, amelyet úgy tűnik, nagyon hamar el akarnak fogadtatni, és ez nekünk nagyon jó, mert a kormánynak alárendelt intézményekből, ha nem is eleget, de sokat átvinne a megyei tanácsokhoz, esetleg a helyi tanácsokhoz. A magyar közösség választott képviselői ellenőrizhetnék ezeket az intézményeket. Mi pontosan ezt akarjuk, minél több erőt és minél több hatáskört a választott vezetőink által! A keddi egyeztetés során Dragnea miniszter a mi javaslatainkat is meghallgatta, jól viszonyult hozzájuk. Úgy tűnik, hogy rendben lesznek a dolgok, de azért ne igyunk előre a medve bőrére!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 24.
Magyar név az alternatív pribéklistán
Saját, harmincöt nevet tartalmazó „pribéklistát” tett közzé a Lelki milícia (Miliţia Spirituală) nevű civil szervezet, amely elégedetlen amiatt, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) a saját, ugyancsak harmincötös listájáról eddig csupán két nevet tett közzé.
A lista szerzője az intézet egy korábbi munkatársa, Mihai Burcea, aki egy, az IICCMER vezetése és közötte kirobbant konfliktus miatt távozott. A lista bevezetőjében bírálják is az IICCMER-t, amiért az „elképesztő kijelentéseket tett a kommunista elnyomás történetéről”, valamint azért is, mert – a szerző szerint – az intézet fegyverként használja a közzé tett neveket és a volt politikai foglyok traumáit a Traian Băsescu államfővel, és az intézetet korábban vezeti Vladimir Tismăneanuval vívott harcban.
Megjegyzik azt is, hogy beadvánnyal fordultak az intézethez, hogy az kiadja a további 33 érintett nevét, azonban az megtagadta ezt. A lista – amelyen az eddig az IICCMER által nyilvánosságra hozott két név, az Alexandru Vişinescué és a Ion Ficiorué nem is szerepel – a bukaresti Országos Központi Történeti Archívum, a Büntetés-végrehajtás Országos Igazgatóságának Archívuma, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívuma, szakdolgozatok és a túlélők visszaemlékezései alapján készült. A dokumentum a szekuritáté, a milícia és a büntetés-végrehajtás egykori, ma is élő magas rangú alkalmazottjai mellett katonai ügyészek és bírák nevét is tartalmazza. Olyan személyekről van szó, akik közreműködtek politikai foglyok elítélésében, vagy a munkatáborok, politikai börtönök parancsnokaiként a megkínzásukban.
A listán számos hírhedt romániai büntetés-végrehajtási intézmény és kényszermunkatábor működtetői szerepelnek. Megtalálható rajta egy magyar hangzású név is: a Szatmár megyei Mikolán 1926-ban született Babicsák Antoné (valószínűleg Antal), aki alezredesi rangban vonult nyugállományba, és miután 1951-ben egy ideig a szatmárnémeti börtönben volt börtönőr, a jilavai büntetés-végrehajtási tisztképzőbe küldték. A Duna-Deltában működő kényszermunkatáborok irányításában játszott jelentős szerepet, ő volt a peripravai láger parancsnoka. 1977-ben vonult nyugállományba.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER augusztus elején jelentette be, hogy harmincöt fős listát állított össze aolyan egykori személyekről, akik a kommunista rendszer börtöneiben politikai foglyokat kínoztak vagy öltek meg. Eddig azonban csak két nevet hoztak nyilvánosságra, ellenük népirtás miatt tettek feljelentést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 24.
A trianoni jóvátétel és az erdélyi Stockholm-szindróma
Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.
Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.
A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.
„Alternatív” szemlélet
Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.
Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.
Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (http://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.
Metafizikai hiba
A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”
Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.
Közéleti pszichopatológia
De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)
De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.
Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.
Csipikei elrettentés
A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.
Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|
2013. október 25.
Arról, hogy mi dolgunk a világon*
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 25.
Gábor Áron útján folytatódó szabadságharc
Interjú Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökével a Székelyek Nagy Meneteléséről.
– Melyek azok a legfontosabb technikai adatok, amelyeket a Székelyek Nagy Menetelésén résztvevőinek tudniuk kell?
– A vasárnapi esemény a Kökös és Bereck közötti, pontosan 53 és fél kilométeres szakaszon kialakított tizennégy gyülekezési helyen 11 órától rövid ökuménikus istentisztelet veszi kezdetét. A gyülekezési pontok zöme az útszakaszon elterülő falvak központjában van, a rétyit a Moldvába vezető út elágazásánál hozzuk létre. A déli harangszóra elindulnak a menetoszlopok; Bereckről és Kökösről értelemszerűen egy-egy, a többi pontról kettő, egyik jobbra, a másik balra, a szomszéd település irányában. Amikor az utolsó menetelők is két falu között, a határban találkoznak, ha elegen leszünk, összeáll egy 53 és fél kilométeres összefüggő oszlop. Egy olyan menetoszlop, amely Gábor Áron szülőfaluját a halálának a helyszínével köti össze. A rendőrséggel aláírt egyezség alapján csak az út egyik felét használjuk, a másik sáv fennmarad a gépkocsiforgalomnak. Mint minden megmozdulásnak, tüntetésnek, ennek is lesz üzenete. Ahhoz, hogy ezt az üzenetet úgy tudjuk megfogalmazni, hogy el is jusson a résztvevőkhöz, létrehozunk egy alkalmi rádióstúdiót, amely a hanganyagot az internet segítségével adja át annak a hat területi kereskedelmi rádióadónak, amely élőben sugározza a rendezvény. Ezért kérjük a menetelőket, hogy, aki csak teheti, vegye elő és hozza magával az ultrarövid hullámhosszal rendelkező táskarádióját. Rendkívül fontos, hogy mindenütt ugyanazok a beszédek, ugyanazok a dalok szólaljanak meg – azonos időpontban. Így amikor a rádióban felcsendül a Kossuth-nóta, a teljes menetoszlop azt hallgatja illetve énekeli. Amikor véget ér a rendezvény, szintén az élő közvetítésnek köszönhetően, együtt énekelhetjük el szinte 54 kilométeres távon a magyar, majd a székely himnuszt.
– Számít a menetoszlopok összeérésére? A közel 54 kilométeres táv „kitöltésére” rengeteg résztvevőre van szükség.
– Nagyon bízom benne. Habár mi nem egy élőlánc kialakítását tűztük célul, hanem huszonhat menetoszlop elindulását a Gábor Áron útján.
– E nemzeti jelképünk alapján választották ki az útvonalat?
– Igen, mert ez lényegében a szabadságharc legnagyobb székely hősének, Gábor Áronnak az útja. Más eszközökkel, de a székelység ma is egy olyan harcot folytat, melynek a szabadság megszerzése a végső célja. Gábor Áron Berecken született, Kökösön halt meg, a két település közötti Uzon községben hantolták el.
– Számolnak egyes türelmetlenkedő vagy éppenséggel nem magyarbarát gépkocsivezetők illetlen gesztusaira?
– Többre semmiként nem számítunk, mint amennyi március 10-én, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján ért. Ott egyetlen egy említésre méltó verbális incidens sem volt. Meggyőződésem, hogy az 1990-es évek rég elmúltak, ma mégiscsak 2013-at írunk.
– Lehet, hogy az idők és az eszközök változtak, de az országos útügyi hatóság pénzkövetelési próbálkozása mégiscsak arra enged következtetni, hogy valakiket nagyon zavar a székely tömegrendezvény.
– Nem nevezném kimondottan magyarellenes gesztusnak azt, amit egy sor törvény felsorolásával néhány útügyis köztisztviselő elkövetett. Miután mi megválaszoltuk a levelüket, tisztán leírva, hogy az általuk említett paragrafusok egyike sem vonatkozik a Székely Nemzeti Tanács tüntetésére, korrekt módon beismerték tévedésüket és elvi beleegyezésüket adták az úttest használatára.
– Milyen szinten kapcsolódnak be a rendezvénybe az erdélyi egyházfők?
– Az istentiszteleteket többnyire helyi papok, lelkészek celebrálják, nyilván, azokban a falvakban, amelyekből hiányzik valamelyik felekezet, ott máshonnan érkező lelkipásztorok meghívásáról kellett gondoskodnunk. A rétyi útkereszteződésnél – ahol egyébként a szervezői főhadiszállást és a sajtóközpontot is fölállítjuk – Böjte Csaba testvér fog prédikálni. Azt, hogy püspökök, helyetteseik vagy esperesek személyesen bekapcsolódnak-e az akciónkba, most még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Kató Béla, Erdély református püspöke messzemenően támogatja a kezdeményezést és annak eszmei gondolatát, a korábban rögzített programja miatt viszont nem vehet részt. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, aki ugyan világosan tudtunkra adta, hogy az általa vezetett egyház nem politizál, nem tiltotta meg papjainak a részvételt.
– Annak tudatában, hogy az itt született vagy ide telepített románság is a Székelyföld szerves részét képezi, amitől az autonómia-küzdelemben nem lehet eltekinteni, valamilyen szintű kísérlet történt a térségben élő románok megszólítására? Vagy legalább próbálkoztak megértetni velük, hogy a vasárnapi menetelés nem ellenükben folyik?
– Tízéves fennállása óta a Székely Nemzeti Tanács folyamatosan szembesül azzal a kérdéssel, hogy miként szólítja meg a románságot. De a románság kifejezés meglehetősen tág fogalmat takar. Mit értsünk ez alatt, az első román embert, aki szembejön velünk az utcán? Vagy azt, aki hajlandó szóba állni velünk? Esetleg azt, aki pozitívan viszonyul hozzánk és törekvéseinkhez? Szerintem amikor a románság felé való közeledésről beszélünk, akkor a választott képviselők megszólítására kell gondolnunk. Közvetlenül megalakulása után az SZNT megkereste az összes hazai parlamenti párt frakcióvezetőjét és bemutatta terveit. Legutóbb pedig, idén március 10-én Románia kormányához folyamodtunk, arra kérve az ország vezető politikusait, hogy hallgassák meg a székelyek óhajait. Beadványunkra a mai napig nem kaptunk választ. Ennek ellenére mi nem mondunk le a párbeszédről. A másik kommunikációs csatornát a román nyelvű sajtó jelenti, amelynek képviselőit minden egyes rendezvényünkre szívesen láttunk és látunk. Ugyanakkor lehetőségeink szerint szinte az összes fontosabb dokumentumunkat lefordítottuk román nyelvre és eljuttattuk a románság képviselőihez. A Székelyek Nagy Menetelésére nem csak román újságírókat, hanem román politikai elemzőket is meghívtunk. Egyszóval: a labda nem a mi térfelünkön van.
– Mindezek után nem lehangoló, hogy míg a párszáz, legfeljebb ezer elégedetlenkedőt számláló tüntetések során bizonyos kormánytagok vagy éppenséggel a miniszterelnök rögtön a helyszínen terem, az SZNT március 10-i beadványát a Ponta-kabinet a mai napig válaszra sem méltatta?
– Ennek a sikertelen párbeszéd-kezdeményezésünknek nem mi vagyunk az erkölcsi vesztesei, hanem azok, akik úgy gondolták, hogy az akkor, Marosvásárhelyen összegyűlt több tízezres tömeg választ sem érdemel.
– Az erkölcsi győzelemből viszont még nem születik meg az autonómia.
– Nyilván, de az autonómiához nagyon sok minden szükségeltetik. Elsősorban az, hogy a közösség tisztában legyen és éljen a saját önszerveződő erejével. Erre Nyugat-Európában számtalan pozitív példa van, mások olyan lehetőségekkel élnek, amelyeket sajnos mi még nem használtunk ki. Persze, ha az emberek nem tudják, hogy mit lehet tenni, nem is tesznek. Azon túl, hogy a közösség részéről sokkal nagyobb céltudatosságra volna szükség, az önkormányzatoknak is fel kellene értékelniük saját hatáskörüket és szerepüket. Előszeretettel hajtogatjuk, hogy a központi hatalomnak át kell adnia a feladatköröket, de kérdem én, minden egyes székelyföldi önkormányzat készen áll azok átvételére? Más kérdés: mindenütt van olyan polgármesterünk, aki bizonyos kockázatokat vállalva, határozottan fellép az autonómiáért? Mert ne feledjük, óhajainkat, sérelmeinket előadhatjuk Brüsszelben vagy Strasbourgban, felsorolhatjuk őket Bukarestben is, de a politikai küzdőtér legfontosabb helyszíne a hazai porond.
– Véleménye szerint a vasárnapi esemény, függetlenül attól hogy húsz-, harminc- vagy éppenséggel százezer résztvevője lesz, párbeszédre kényszerítheti a Ponta-kormányt?
– Azt hiszem, hogy igen. Egy ilyen nagyszabású demonstrációt a román politikum nem tekinthet meg nem történtnek. Előbb-utóbb a románság előtt is ki kell alakulnia egy reális képnek arról, amit mi akarunk. A románok is rá fognak jönni arra, hogy ha a Székelyföld egy gazdagabb régióvá válik, abból az ország is nyer.
– Hogyan sikerült fölsorakoztatni a rendezvény és az eszme mögé az összes erdélyi magyar pártot?
– A tízesztendős küzdelmünk egyik sikere a politikai csatatértől való távolmaradásunk. Az SZNT soha nem törekedett a hatalom megszerzésére, nem engedett a pártokba való betagolási próbálkozásnak. Eljött az az idő, amikor ezt azok is belátják, akik néhány esztendővel ezelőtt egyfajta vetélytársat láttak bennünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ráéreztek az egyszerű emberek sorában megnőtt tekintélyünkre is, amikor úgy döntöttek, hogy támogatják az október 27-i menetelést. Én azt szoktam mondani, hogy ha a székelyföldi autonómia létrejötte esetében a regionális parlamenti patkóban minden egyes erdélyi magyar pártnak helye van, akkor a Székely Nemzeti Tanácsra a patkó megépítésének feladata hárul. Ezzel a küldetéssel nem állhatunk egyik alakulat mellé sem, az arányokat majd a népnek, azaz a választóknak kell eldönteniük.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. október 25.
Bereznay András
REPLY A romlott hús nem étel (Magyari Tivadar figyelmébe)
Bereznay András a magyar nyelvű történelmi atlaszról: olyan ez, mintha azzal kínálná mosolyogva fogyasztásra valaki az egyik oldalán megzöldült büdös húst, hogy jó lesz az, hiszen található olyan része, ami nem romlott.
Nem visszásságok nélküli, hogy az RMDSZ oktatásügyi főtitkárhelyettesének írása a Transidexen a saját ott közölt írásomra adott válaszként jelent meg. Bárhogyan is kapcsolódik a pártfunkcionárius írása ahhoz, amit szóvá tettem, e besorolása szerkezetileg kifogásolható, amennyiben, amint írásom megjelent, már ott is volt mellette az övé. A Transindex tehát az RMDSZ-nek elébe menve, a párt számára – alighanem szerzői jogaim megsértésével – mintegy „leadta a fülest”. Ezzel a portál elvette olvasóitól annak az esélyét, hogy észrevételeimről maguk által, befolyásolás mentesen, elfogulatlanul alkossanak önálló véleményt: manipulálni igyekezett őket. Mindenesetre ez nem a főtitkárhelyettes hibája. Az viszont, hogy mindent megtett, hogy elkerülje az érdembeli reagálást mondanivalóm lényegére, őt terheli. „Válasza” mellébeszélés.
Kétség nem fér hozzá, hogy – meghatározóan – a kérdéses történelmi atlasz az erdélyi magyarság egésze legalapvetőbb érdekének – a fönnmaradásának – a saját síkján brutális, és nem kevésbé fonák megtámadása. Ez nem takargatható. Olyanok számára, akik Erdélyben élnek és effélével törődnek – szomorú lenne, ha az RMDSZ főtitkárhelyettese nem tartozna közéjük –, axiomatikus, ezer szálon megélt valóság, hogy Románia részéről, bár a diktatúra korához képest más módszerekkel, de folytatódik az erőfeszítés a magyarság beolvasztására. Nincs szükség arra, hogy soroljam az asszimilációt célzó eszközöket, magyar falvakban épített görögkeleti templomok esetét, táblaügyeket, egyebet. Mindez közismert. Az is bizonyított, hogy a dákoromán „elmélet”, amelynek a magyar történelem tényeinek átköltésében kulcsfontosságú mozzanatát az RMDSZ az atlaszban magyarul, magyar párt létére igen fonákul propagálta, már régen nem jóhiszemű tudományos álláspont – ha valaha az volt –, hanem az Erdélyben exkluzivitásra törekvő román politika eszköze, mégpedig születése óta magyarellenes éllel. Akármi is a kérdéses atlasz készítésének háttere, egyértelmű, hogy ami megjelent, a maga eszközeivel elsősorban ezt a célt szolgálja. Írásom erről szólt, és annak érdekében tettem közzé – a témának közömbös, hogy hol élő szakembereként –, hogy megtudhassa az erdélyi magyarság, mit tesznek vele, illetve ellene, ebben az ügyben azok, akik képviseletét keresik, és szavakban legalábbis vállalják.
Furcsa Magyarinak a saját nézeteire csak többes számban, így az RMDSZ mögé bújva tett utalással a magyar közösséggel keresett összekacsintása, miközben ugyanabban az ügyben amiben kacsint, éppen ellenük dolgozik. Nem számít, hogy mik az ő „vastag”-ként utalt nézetei a román történelemszemléletről, ha nem vállalja föl, amit tud a magyarság érdekének védelmében. Érdektelen, hogy magában mit gondol, ha nézeteit félretéve a talán joggal föltett, de kényszer szinten már nem létező román elvárásnak gazsulálva magától elébe megy. Ezzel, ami a tényeket illeti, elutasítja, hogy képviselje az RMDSZ-nek szerinte pedig vallott nézeteit a választók érdekében, akik a pártot pozíciójába juttatva aligha kétséges, hogy tőle pontosan ezt várják. Ez különösen áll az oktatás területére.
Egy kisebbség érdekvédelmi szervezete pedig – ha demokratikus – soha, sehol nem járhat el úgy, hogy valamiképpen is az általa képviselt kisebbség céljai és érdeke ellenére tegyen. Az ilyen viselkedés semmilyen módon sem racionalizálható. A tárgyalt atlasz anyagi támogatásával és terjesztésével pedig az RMDSZ így járt el. Súlyos dolog, hogy az erdélyi magyarok saját legfőbb pártja – amellyel ettől eltekintve, sietek hozzátenni, a világon semmilyen problémám sincs, meg nem is foglakoztat az ilyesmi – ezúttal az asszimilációt célzó propaganda terjesztésével tett sokat azért, hogy aláássa a nemzeti öntudatát/önbecsülését azoknak, akiket elvben éppen nemzeti alapon képvisel. Ebben áll a botrány, amelyet a főtitkárhelyettes – válasza tanúsága szerint – nem orvosolni, hanem elkenni igyekszik.
Mondanivalóm elrejtésére irányuló igyekezete során Magyari különféle eszközökkel él. Lényegük a tagadás – az sem egyenesen. Szembenézés helyett mindenekelőtt a föltártak természetének átkódolására, súlyuk elbagatellizálására törekszik, de közben személyes lejáratásom keresésétől sem riad vissza. Áttematizálási kísérlete során a hangsúlyok áthelyezésével hol a mellékest emeli ki az elhallgatott lényeg rovására, hol úgy viselkedik, mintha műfajilag válaszcikkének része lehetne annak a kiadványnak a maga általi ismertetése, illetve deklaratív földicsérése, amiről éppen a megválaszolandó ismertetésben hangzott el megindokolt kritika. Ezt közben szégyentelenül tekintélyelvű, tartalmilag üres hivatkozások szövik át maga által annak nagyított, de erdélyi tudományos körök előtt ismeretlen, így bizonyára csak állítottan „szakértők”-re, mintha az elfogadhatatlannak térképre vitele elfogadhatóbbá válna attól, hogy valakik azt – ki tudja miért – jóváhagyták. Kérdés, miben állt ezeknek a szakértőknek egyáltalán a szerepe. Nem úgy tűnik, hogy sokban. Rejtély továbbá, hogy mivel töltötte remélhetőleg nem drága idejét az a hatékonynak nem tűnő társaság, melyet a főtitkárhelyettes így mutat be: „A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.” Ez rendkívül érdekes annak fényében, amit csak kritikám közzététele után azonosítottam. Azt ugyanis, hogy a most magyarul kiadott atlasznak volt már két előzménye a Cartographia részéről, románul. A tárgyalt magyar atlasznak azokat a térképeit melyeket a Cartographia magyarországi atlaszaihoz képest „új”-nak neveztem – amelyek tartalmát leginkább elmarasztalom –, különösen a gimnáziumoknak szánt Atlas istoric şcolar-nak a térképeivel összevetve ébredtem rá, hogy azok sem újak. Apró – nem föltétlenül előnyükre történt – módosításoktól eltekintve megvoltak már ezek románul, egyetlen kivétellel, a 26. oldal egyszerű kis-térkép sorozatáéval. Sovány eredmény ez a hónapokig egyeztető munkacsoporttól, mégha a 17/a térkép román változatának két komolyabb esztelenségét is eltüntették (maradt éppen elég), és talán a magyarországi eredetű térképekkel is foglalkoztak. Úgy látszik, leginkább a névírás tekintetében, biztossá téve, hogy Bukarest neve ne szerepeljen magyarul, és a helységnevek írásmódjában minimális logika se érvényesüljön. Szakértők? Magyari a levegőbe beszél.
Bizonyára ennek ismeretében kereste a nagyobb nyomaték kedvéért személyemnek – ránézve méltatlan – hiteltelenítését. Föltűnő, ahogyan jobb híján mások alantas – xenofób – ösztöneire apellálva igyekezett hangulatot kelteni ellenem: a biztos hatás kedvéért ötször irányítva a figyelmet az atlasz minősége tekintetében érdektelen tényre, hogy Londonban élek, azt is az olvasó értésére adva – nehogy elfelejtse azonosítani –, hogy ez a hely „távoli”. Jó lenne megtudni mi a főtitkárhelyettes álláspontja arról, hogy lakhelyem hollétéből a témára nézve mi következik. Szintén tisztázandó, hogy pontosan milyen összefüggésben említi a tantervet, amire áthághatatlan akadályként utal a tisztességes történelmi atlasz készítés útjában. Jó lenne megtudni, annak mely pontjai írják elő konkrétan az általam szóvátett esetekre nézve kötelezően azt a fajta ábrázolást, illetve nyelvhasználatot, amelyet kifogásoltam. Ez az érdekes – nem, hogy merrefelé lakok és, hogy milyennek osztályozza a stílusomat – de erről mit sem tudunk meg tőle.
Amikor pedig nem meggyőzően büszkélkedik, hogy a szerinte érdemdús atlasz – amelynek ügyében, ahogyan inszinuálja, csak jómagam alkalmatlankodom – valamilyen akadályt tört volna át azzal, hogy a „magyar közösség” történelme kikerüljön, amint mondja „a szokásos ignorancia, a torzítás állapotából, amibe a román tantervek helyezték”, akkor talán jól hangzó, de az atlaszban láthatók fényében egészen üres szavakat használ. A kérdéses atlasz nem, hogy nem emeli ki a magyar közösség történetének bemutatását semmi ilyesmiből, hanem a maga eszközeivel – az ignorancia és torzítás hitelesítésével – nagyot taszít rajta, hogy még mélyebbre zuhanjon pontosan abba. Föltehetően arra utal, hogy azzal, hogy a magyarul először most közölt, a román nacionalizmus szellemétől fűtött új térképek az atlaszban a magyarországi eredetű, legalább lényegileg valósághűekkel keverednek, a kiadvány valamiféle eredményt ért el. Nincs így. Az összkép ellentmondó és zavaros, a zavar pedig sosem a megértés irányába visz, hanem rombol. Ez az atlasz arra alkalmas csak, hogy önmagát – és ezzel a magyar atlaszkészítést – hiteltelenítse a látható részleteket összevető diák fejében. Még arra is gondolhat, akit érdekel a téma és román atlaszt is megnéz, hogy a román legalább követhető szempontsorozatot közvetít, szemben az önmagának is sorozatosan ellentmondó magyarral, ami emiatt tudatlannak és hazugnak tűnhet. Arra következtethet a használó, hogy ha a zavaros magyar atlasz is azt hangsúlyozza legalább Románia területe vonatkozásában, amit a román, akkor a románnak igaza kell, hogy legyen, különben a magyar atlasz miért mondaná ugyanazt? Nincs „jut is, marad is”.
Olyan ez, mintha azzal kínálná mosolyogva fogyasztásra valaki az egyik oldalán megzöldült büdös húst, hogy jó lesz az, hiszen található olyan része, ami nem romlott.
Nem segíti az atlasz kiadásával keletkezett baj orvoslását a főtitkárhelyettesnek az az erőfeszítése sem, hogy írásom világos mondanivalóját és konkrétumait még megoldandónak maszkírozott szakmai részletek kategóriájába bizonytalanítsa majdani vita tárgyaként. Nem az, nem erről van szó. Hanem arról, hogy semmi kétség, hogy a jövőben erre az atlaszra sokszor fognak román részről hivatkozni, mint nacionalista mítoszaik helyességének magyar részről is belátásnak a bizonyítékára. Ezzel a kiadvány csak a saját hamis fölénytudatától eltelt román nacionalizmust izmosíthatja. Szerintem viszont együtt élő népek (vagy személyek) őszinte jó viszonya – ami rendkívül fontos, és remélem, hogy mást a főtitkárhelyettes sem kíván szolgálni – sem az egyik fél által fetisizált valótlanságok hajbókoló ál-elfogadására, behódoló propagálására, sem egyiküknek a másikkal szembeni bármilyen vonatkozásban is elfogadott alávetett voltára nem épülhet.
Nem értem, hogy amennyiben nem szándékosan árt az RMDSZ az erdélyi magyarságnak, miért nem siet, hogy elkövetett baklövését jóvátegye? Miért védi a védhetetlent? Éppen az ő érdekük lenne ezt az ügyet nem eltussolni próbálni, hanem mindent megtenni annak érdekében, hogy a Cartographia kolosszális és cinikus felelőtlenségét semlegesítsék, és a helyzetből, ami menthető, megmentsék. Nem gondolom azt, hogy ez a támadás az erdélyi magyar közösség kollektív önbecsülése ellen, amit az RMDSZ finanszírozott, ilyen értelemben szándékos volt a részéről. Csak az biztos, hogy megtörtént. Lehetett ez csak nemtörődömség, hozzá nem értés, rossz kommunikáció, a Cartographia képességeibe, vagy éppen a „szakértők”-ébe tévesen fektetett bizalom eredménye. Ha így van, nincs mit takargatni. Nem az a szempont, hogy a Cartographia jól járjon, hanem az, hogy a magyar diákokat ne csaphassa be senki saját történelmükről.
Transindex.ro
2013. október 25.
LEGISMERTEBB URALKODÓNK
Bethlen-szakértők aranykora
Három napig Kolozsváron adnak randit egymásnak a Bethlen-kutató történészek. Lupescu Makó Mária egyetemi adjunktust kérdeztük, megérné-e ezért mindannyiunknak három napra Kolozsvárra költözni?
Október 24–26. között zajlik a „Bethlen Gábor és Európa” című nemzetközi tudományos konferencia Kolozsváron. A Bethlen Gábor trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából megszervezett konferencián nem csak erdélyi magyar, de román, magyarországi, sőt külföldi meghívottak is adnak elő.
Erdély talán legismertebb és legkiemelkedőbb fejedelmének állítunk emléket - magyarázta a Transindexnek az egyik szervező, Lupescu Makó Mária-Magdolna egyetemi adjunktus. A többnyelvű konferencia az Erdély „aranykorának” nevezett időszakot a lehető legszélesebben kívánja lefedni.
Kovács Katalin előadásából kiderült, hogy a korabeli Európa legtöbb udvarában és legfontosabb pontjain Bethlen Gábor ügynökeit szívesen látták Kovács Katalin előadásából kiderült, hogy a korabeli Európa legtöbb udvarában és legfontosabb pontjain Bethlen Gábor ügynökeit szívesen látták.
"A források alapján a kor emberének nagyon sokat jelentett Bethlen fejedelemmé választása. Mint kiderült, a választás jó volt, mert egy megfontolt, politikában, gazdaságban, kultúrában jártas ember került Erdély élére, aki a kezdeti tapogatózások után Erdélyt az aranykorába emelte. A mai ember tudatában legalábbis így reprezentálódik: Erdély aranykora. Ezt Bethlen Gábornak köszönhetjük. Valószínűleg Erdély fejedelmei közül Bethlen Gábor jutna az elsők között eszükbe, ha az egyszerű embereket kérdeznénk" - magyarázta az adjunktus.
"A források alapján a kor emberének nagyon sokat jelentett Bethlen fejedelemmé választása. Mint kiderült, a választás jó volt, mert egy megfontolt, politikában, gazdaságban, kultúrában jártas ember került Erdély élére, aki a kezdeti tapogatózások után Erdélyt az aranykorába emelte. A mai ember tudatában legalábbis így reprezentálódik: Erdély aranykora. Ezt Bethlen Gábornak köszönhetjük. Valószínűleg Erdély fejedelmei közül Bethlen Gábor jutna az elsők között eszükbe, ha az egyszerű embereket kérdeznénk" - magyarázta az adjunktus.
Párhuzamos szakosztályokban folynak az előadások, már a konferencia első napján az előadók arra törekedtek, hogy az új források alapján tegyenek hozzá a kialakult Bethlen Gábor- és Erdély-képhez, vagy a már ismert források alapján újraértelmezzék, új szögből világítsák meg a már ismert adatokat. "Roppant izgalmas előadásokat hallhattunk eddig Bethlen Gábor régészeti, műemléki örökségéről, vagy a politikájáról az írott források tükrében. Az általános kép gazdagítása a lényeg. Úgy van értelme egy konferenciának, ha valami újat is hozzáteszünk a meglévőhöz, és eddig ezt tapasztalni lehet ezen a konferencián" - tette hozzá a szervező. Párhuzamos szakosztályokban folynak az előadások, már a konferencia első napján az előadók arra törekedtek, hogy az új források alapján tegyenek hozzá a kialakult Bethlen Gábor- és Erdély-képhez, vagy a már ismert források alapján újraértelmezzék, új szögből világítsák meg a már ismert adatokat. "Roppant izgalmas előadásokat hallhattunk eddig Bethlen Gábor régészeti, műemléki örökségéről, vagy a politikájáról az írott források tükrében. Az általános kép gazdagítása a lényeg. Úgy van értelme egy konferenciának, ha valami újat is hozzáteszünk a meglévőhöz, és eddig ezt tapasztalni lehet ezen a konferencián" - tette hozzá a szervező.
Minden szekcióban előfordulnak viták, ez is izgalmassá tesz egy ilyen nemzetközi szakmai eseményt, a kutatók meghallgatják egymást, majd reagálnak a kollégáik előadásaiban elhangzottakra.
Mégis, nemcsak a szakma vagy a történelem iránt különösebben érdeklődő művelt közönség számára, hanem az átlag kolozsvári vagy átlag erdélyi magyarnak is érdekes egy ilyen konferencia - véli Lupescu Makó Mária-Magdolna.
"A magyar történelmi és szűkebben az erdélyi magyar történeti múltból leginkább Mátyás király az, akivel foglalkozunk. Emellett azonban a következő korok személyiségei is megkerülhetetlenek. Ráadásul az a kép, amit felépítünk róluk és környezetükről, legtöbbször nem eléggé árnyalt. Aki jobban meg szeretné ismerni ezt a korszakot - nem feltétlenül a fejedelmet, hanem az embert, a mecénást, a politikust és Erdély aranykorát, magát a korszakot -, annak három napra Kolozsvárra kell költöznie."
Transindex.ro
2013. október 26.
Az autonómiaharc évtizede
Pont tíz évvel ezelőtt ezen a napon jött létre a Székely Nemzeti Tanács közképviseleti testületként egyetlen célkitűzéssel: a székelyföldi területi autonómia kivívásáért. Ez alatt az évtized alatt számos módon, eszközzel próbált eredményt elérni, ám kezdeményezései az egyre éleződő magyar–magyar politikai harcok miatt többnyire kudarcba fulladtak.
E tíz esztendő krónikáját állítottuk össze, a teljesség igénye nélkül, nem ejtvén szót a nemzetközi fórumokon tett népszerűsítési, figyelemfelkeltési próbálkozásokról és a román hatalomhoz több ízben intézett nyílt levelekről, perekről. E kronológia jól tükrözi, miként sikerült előbb közbeszéd tárgyává, majd az erdélyi magyar pártok programjának részévé emelniük az autonómiaküzdelmet.
Az SZNT végig próbált és többnyire sikerült felülemelkednie a pártpolitikán, tagjai, némely vezetői azonban csatlakoztak egyik vagy másik szervezethez (legtöbben az MPP-hez), így sok kezdeményezés az erdélyi magyarság belső politikai csatározásának áldozatául eset. Ez történt a helyi népszavazásokkal, a belső referendummal, több tüntetéssel, a székelyföldi önkormányzati nagygyűléssel. Az RMDSZ főként a politikai vetélytársat látta benne, túl radikálisnak találta kezdeményezéseiket, és nem volt hajlandó támogatni azokat. E számbavételben tisztán tetten érhetőek az RMDSZ válaszként megfogalmazott, soha be nem váltott ígéretei, de az is: 2012 után a szövetség székelyföldi képviselői végre nyitnak az SZNT irányába, és elkezdődhet a közös munka. Ennek köszönhetően jöhetett létre idén márciusban Marosvásárhelyen a minden eddiginél nagyobb autonómiatüntetés és az összefogásnak, együttműködésnek hála remélhetően sok tízezren, akár százezren vonulnak ki vasárnap a székelyek nagy menetelésére. Tanulságos ez az évtized, hűen tükrözi, mekkora szükség van arra, hogy politikum és civil kezdeményezés egyet akarjon, összehangoltan, egymást kiegészítve cselekedjék. Ha nekünk, erdélyi, székelyföldi magyarságnak sikerül saját hibánkból okulnunk, a következő tíz év sokkal eredményesebb lehet. Ez lenne az SZNT következetes kiállásának legnagyobb hozadéka.
2003. október 26. – Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Azért itt, mert mint megfogalmazták: „Ebben a teremben döntöttek másfél évszázada őseink az önvédelmi harc vállalásáról, a most megjelentek pedig ugyanezt vállalják”. A bejelentkezések alapján 211 személyt regisztrálnak, ám a nem hivatalos küldöttekkel, az érdeklődőkkel együtt közel négyszázan gyűlnek össze. Megválasztják a vezetőtestületet, melyben minden székely szék képviselője helyet kap, és az autonómiastatútum kidolgozóját, Csapó József lesz az SZNT elnöke. Négy határozatot és egy kiáltványt fogadnak el. A székely székek önigazgatásáról, a Székelyföld autonómiájáról hozott határozat leszögezi: „..a székely székek mai polgáraiként, Székelyföld lakóiként kinyilvánítjuk akaratunkat a székely székek önigazgatására, Székelyföld autonómiájára, Székelyföld autonómiastatútumának törvény általi jóváhagyására.” Ekkor döntenek arról, hogy véglegesítik az autonómiastatútumot és az SZNT jóváhagyása után Románia parlamentje elé terjesztik.
2003. december – összesítik a beérkezett módosító javaslatokat.
2004. január 17. – a testület szintén Sepsiszentgyörgyön ülésezik és egyöntetűen fogadja el a kiegészített statútumot. A 22 fejezetből és 131 szakaszból álló statútumtervezeten végrehajtott módosítások jelentős része formai, többnyire pontosító, lényeget kiemelő változtatások kerülnek a dokumentumba. A Székely Nemzeti Tanács Birtalan Ákos képviselőt kéri fel az autonómiastatútum törvénytervezetének román parlament elé terjesztésére, és Kovács Zoltán, Kónya Hamar Sándor, Szilágyi Zsolt, Vekov Károly, Pécsi Ferenc illetve Toró T. Tibor képviselőt bízza meg ennek támogatásával és fenntartásával.
2004. február 25. – a megbízott képviselők a román parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot. 2004. március 30. – a képviselőház elsöprő többséggel elutasítja az SZNT által kezdeményezett és hat RMDSZ-es honatya által benyújtott törvénytervezetet. A közigazgatási szakbizottság egy általános vita után elutasító jelentést állított össze a tervezetről, ebben megismétlik a törvényhozási tanács korábban már megfogalmazott ellenérveket. A kormány is hasonló érveket sorakoztatott fel, az alkotmányos renddel összeegyeztethetetlennek minősítette a javaslatot. A képviselőházi vitában az autonómiával kapcsolatos általános kérdések kerültek napirendre. A kezdeményezők nevében Szilágyi Zsolt mutatta be a tervezetet, kiemelte, hogy a területi autonómia pozitív megoldás az unió több országában, kifejtette: a kisebbségek helyzetének rendezésére ezt szorgalmazta az Európa Tanács is tavalyi határozatában.
2004. június 29. – a szenátus is elutasítja a statútumot, a szavazáson a tizenkét RMDSZ-szenátoron kívül mindenki egyöntetűen a tervezet ellen voksolt.
2004. augusztus – a magyar többségű megyei tanácsokhoz fordulnak az SZNT széki elnökei, kérik, írjanak ki népszavazást az autonómiáról.
2004. szeptember 28. – többszöri egyeztetés után Kovászna megye tanácsa elutasítja az SZNT kérését, érvelésük szerint jogászaik törvénytelennek ítélték a referendum kiírását, ezért úgy határoztak, az erre vonatkozó törvény módosításának kezdeményezésére kérik fel az RMDSZ parlamenti képviselőit oly módon, hogy helyi ügyekről helyi szinten, regionálisakról pedig regionális szinten lehessen dönteni.
2004. október – a megyei tanácsok elutasítása után az SZNT a helyi önkormányzatokat kéri fel, hogy írjanak ki helyi népszavazást, amely során a szavazópolgárok igennel vagy nemmel válaszolhatnak arra a kérdésre, akarják-e, hogy Székelyföld autonóm adminisztratív régióvá váljék, és hogy településük ehhez tartozzon.
2004. október 20. – az illyefalvi tanács megszavazza a népszavazás kiírását, ugyanezt teszik Nagybaconban és következő év elején Vargyason is, a prefektúra minden esetben közigazgatási bíróságon támadja meg a döntéseket
2005. február 12. – Gyergyószentmiklóson ülésezik az SZNT, ismét szorgalmazzák, a helyi önkormányzatok tűzzék ki az autonómia népszavazást. A testület határozatban kezdeményezett tárgyalásokat Románia kormányával, miniszterelnökével, illetve elnökével Székelyföld területi autonómiájáról. Döntés születik arról is, hogy a frissen megválasztott parlament elé is beterjeszti statútumtervezetét. 2005. február 14. – az RMDSZ bejelenti, nem támogatja az SZNT autonómiastatútumának újbóli parlamenti előterjesztését, azt ígérik, az RMDSZ elkészíti saját törvénytervezetét, és azt terjeszti elő. 2005. május 13. – Csapó József az SZNT elnöke bejelenti, változatlan formában újra parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot, és kezdeményezik, hogy az Európai Parlamentben nyílt meghallgatásra kerüljön sor a székelyföldi autonómia ügyében.
2005. június – Csapó nyílt levélben kéri az RMDSZ segítségét a statútum parlamenti beterjesztéséhez, a szövetség ezt visszautasítja, arra hivatkoznak, amíg a kisebbségi törvényt nem sikerül elfogadtatni, az RMDSZ nem foglalkozik más törvénytervezetek beterjesztésével.
2005. június 30.– Sógor Csaba szenátor és Garda Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalja az SZNT statútumának beterjesztését.
2005. szeptember 23. – a képviselőház közigazgatási bizottsága vita nélkül elutasítja az autonómiastatútumot. 2005. szeptember 29. – jogerős, végleges döntéssel utasította el a brassói táblabíróság a vargyasi helyi tanács autonómiáról szóló népszavazásra vonatkozó határozatát.
2005. október 12. – a képviselőház plénuma is nemet mondott az autonómia-törvénytervezetre
2005. december – elutasító választ ad Csapó József levelére Traian Băsescu államelnök, újságírók kérdésére alkotmányellenesnek nevezi a székelyföldi területi autonómiát.
2005. december 11. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT. A közakarat határozott kinyilvánítására szólítanak mindenkit, tüntetések megszervezésével kívánnak közösségi nyomást gyakorolni választottaikra. Döntöttek arról, hogy 2006. március 15-én Székelyudvarhelyen Székely Nagygyűlést tartanak.
2006. március 15. – húszezren gyűlnek össze Székelyudvarhelyen a Székely Nagygyűlésen. „Autonómiát a Székelyföldnek – Szabadságot a székelységnek” – hangzott több ezer torokból azt követően, hogy Csapó József, az SZNT elnöke felolvasta a Székely Nagygyűlés kiáltványát.
2006. április – az SZNT Állandó Bizottsága felszólítja tagjait: válasszanak valamely pártban betöltött politikai tisztségük, illetve a közképviseletben vállalt vezetőszerepük között. Többen eleget tesznek a felkérésének, Szász Jenő azonban nem hajlandó erre.
2006. június 18. – Gyergyóditróban megtartják a Székely Nemzetgyűlést. A székelyföldi települések 4000–5000 küldötte kézfelemeléssel és háromszori „akarjuk” felkiáltással fogadják el a Csapó József által felolvasott határozatot, a széki elnökök az ezeréves, legendás, titkos helyen őrzött székely kehelyből kortyolt borral szentesítik fogadalmukat. Itt hangsúlyozta Csapó József, hogy a székely nép a történelem során mindig akkor hívta össze a Székely Nemzetgyűlést, amikor megelégelte a jogfosztottságot.
2006. október 7. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT, kezdeményezik, hogy még év vége előtt, Románia EU-csatlakozását megelőzően szervezzenek népszavazást Székelyföld autonómiájáról. Itt hangzik el, hogy mivel a hivatalos népszavazás kiírását megakadályozta a román hatalom – beperelték az erről határozatot elfogadó önkormányzatokat – belső, nem hivatalos népszavazással lehetne felmutatni az autonómiaigényt.
2006. október 15. – az SZNT is részt vesz az RMDSZ által szervezett agyagfalvi nagygyűlésen. Csapó ezt követően kezdeményez találkozót Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, kéri, a szövetség támogassa az SZNT autonómia-népszavazását. Markó kijelentette: ezzel egyetértene, ha lenne rá törvényes lehetőség. De nincs, és ezt azok is tudják, akik ezt a népszavazást követelik – tette hozzá.
2006. október 23. – Csapó József váratlanul lemond az SZNT elnöki tisztségéről.
2006. november 4. – az SZNT Fodor Imrét választja ideiglenes elnökéül.
2006. november 22. – a gidófalvi tanács is elfogadja az autonómia-népszavazásról szóló határozatot. 2006. december 16. – a székely székek közül elsőként Bardoc-Miklósvárszéken (Erdővidéken) kezdik el a belső népszavazást. Önkéntesek járnak mozgóurnával házról házra.
2007. február – számos székely széken megkezdődött a belső népszavazás.
2007. március 30. – az SZNT ÁB a belső népszavazás határidejének meghosszabbításáról dönt, június végéig összesíthetik a támogatókat azokon a településeken, ahol objektív okok miatt akadozott a szervezés. Addig az időpontig 150 ezer igen választ gyűjtöttek az önkéntesek.
2007. szeptember 19. – Árpád fejedelem -díjat kap az SZNT.
2008. február 20. – az SZNT kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön szolidarizáló tüntetést tartanak a néhány nappal korábban függetlenné vált Koszovóval. A jelenlevők kinyilvánítják autonómiaigényüket. 2008. február 23. – Izsák Balázst választja elnökévé az SZNT sepsiszentgyörgyi ülésén. Határozatokat fogadnak el, amelyek elsősorban az autonómiaigény nemzetközi tudatosítását, hitelesítését célozzák. Ekkor hozzák nyilvánosságra a belső népszavazás eredményét: 209 304 szavazatot sikerült összesíteniük. Az SZNT adatai szerint az elérhető szavazók 52,98 százaléka nyilatkozott, és 99,31 százalékuk igennel válaszolt arra a kérdésre, akarja-e Székelyföld területi autonómiáját. 2008. június 18. – Sólyom László magyar államfő fogadja az SZNT küldöttségét. Átadják neki az autonómia-népszavazás eredményét tartalmazó iratcsomókat. Sólyom László megerősítette korábbi kijelentéseit, miszerint a székelyföldi autonómiaigény jogos, fontos és európai.
2008. július 5. – az SZNT ÁB ülésén döntenek arról, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot a frissen megválasztott megyei és helyi önkormányzatokkal, elsősorban a hivatalos autonómia-népszavazás kiírásáról, a székely jelképek használatáról, a székelyföldi autonómiastatútum támogatásáról kívánnak egyeztetni.
2008. augusztus – az SZNT vezetősége tárgyalásokat kezdeményez a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, polgármestereivel, önkormányzati képviselőivel az autonómia kérdésében. A megbeszélések egyik pontja a hivatalos autonómia-népszavazások kiírása.
2008. augusztus 30. – az SZNT felkéri a székelyföldi önkormányzatokat, november 30-ra tűzzék ki a referendumot, amely során arról kérnék ki a régió lakóinak véleményét, akarják-e a megyehatárok megváltoztatását oly módon, hogy létrejöhessen az autonómiastatútumban szereplő régió.
2008. szeptember 11. – nyílt levélben kéri az SZNT Markó Béla RMDSZ- és Szász Jenő MPP-elnöktől, hogy támogassák az autonómia-népszavazás kiírására vonatkozó kezdeményezésüket. Az MPP már másnap igennel válaszol. Markó Bélával október elején találkozik Izsák Balázs, az RMDSZ elnöke akkor azt ígéri, szakértőikkel elemzik a kezdeményezés jogi és politikai vonatkozásait, később azonban az RMDSZ kihátrál, és arra hivatkozva, hogy nincs jogi lehetőség a népszavazások megszervezésére, nem támogatja az SZNT kezdeményezését. Több tanács mégis napirendjére tűzi a népszavazást, és számos helyen el is fogadják az erről szóló határozatot.
2008. október 25. – ötödik születésnapját ünnepli az SZNT, úgy döntenek, hogy állampolgári kezdeményezésként – 100 000 aláírás összegyűjtésével – vagy a parlamenti képviselők révén harmadszor is a román parlament elé terjesztik Székelyföld autonómiastatútumát. Napirendre kerül a népszavazások ügye, hogy minél több polgármestert, önkormányzati képviselőt meg kell nyerni ennek támogatására, kiderül, az ülés napjáig alig néhány településen született döntés, de a következő hetekben várhatóan megsokszorozódik ezek száma. A népszavazás kiírását elfogadták már Gyergyóditróban és Gyergyóalfaluban, Kézdivásárhelyen, Kőröspatakon, Újszékelyen elutasította az RMDSZ-es többségű tanács, Marosvásárhelyen, Kovásznán és Zágonban a polgármesterek nem hajlandóak napirendre tűzni; – az SZNT vezetői Sepsiszentgyörgyön találkoznak a hivatalos romániai látogatáson lévő Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, aki megerősíti korábbi álláspontját: jogosnak, európainak tartja a magyar közösség autonómiatörekvéseit.
2008. december 15. – Izsák Balázs közleményben szólítja fel az RMDSZ-t, hogy vállaljon aktív szerepet a székelyföldi népszavazások kiírásában, Székelyföld autonómiastatútumának parlamenti elfogadtatásában, a nemzetközi támogatás megszerzésében.
2008. december – a sepsiszentgyörgyi városházára is kikerül a székely zászló, amely az SZNT jelképe, és amelyet a tanács egyik alapítója, sepsiszéki elnöke, a néhai Kónya Ádám tervezett. Egyre több községházán tűzik ki a székely lobogót.
2008 vége – 2009 eleje – a prefektúrák megtámadják a helyi tanácsok autonómia-népszavazás kiírásáról szóló határozatait, a közigazgatási bíróságok érvénytelenítik az önkormányzati döntéseket. 2009. január 28. – Izsák Balázs kezdeményezi a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. 2009. március 3. – Izsák Balázs ismét az autonómia támogatására kéri az RMDSZ-t, nyílt levélben fordul Markó Béla szövetségi elnökhöz és az autonómia-népszavazások, illetve a statútum parlamenti beterjesztésének támogatása mellett azt kéri, pártok fölötti összefogással kezdeményezzék a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását.
2009. április 3. – az RMDSZ és az EMNT megállapodásának köszönhetően megalakul az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF), amelynek feladata egyezségre jutni és megoldásokat találni az erdélyi magyar közösség jövőjét érintő stratégiai, politikai kérdésekben. Elhangzik, várhatóan már őszig közös törvénytervezeteket fogadnak el az autonómiáról. Az SZNT nem fogadja el a felkérést, nem delegál képviselőt az EMEF-be, mert politikai és kampánycéllal létrehozott testületnek tartja azt. Szerintük nincs szükség újabb tervezetek kidolgozására, az RMDSZ-szel közösen kellene képviselniük az EMNT által kidolgozott személyi elvű autonómiastatútumot, illetve az SZNT Székelyföld autonómiastatútumát.
2009. május 13.– az EP-választási kampányban levő RMDSZ és EMNT úgy dönt, felkarolja az SZNT által kezdeményezett székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. Bejelentik, május 23-án Székelyudvarhelyen tartják meg a székely parlament előfutárak
2013. október 26.
„Tiszta” Romániát! (14.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Olteanu hívásra megy?
A Maniu-gárdák első csoportja feltűnés nélkül a mészárlás előtti este, szeptember 25-én ér Szárazajtára. Olteanu állítása szerint ő egy század fegyveres élén – a szárazajtai románok hívására – megy a faluba, hogy a helyszínen megbüntesse a románellenes bűncselekmények elkövetőit.
Az önkéntesek számát eltúlozza, mert Ion Ţârlea őrmester – a mészárlás napján írt jelentésében – 70 önkéntest említ. Az azonban, hogy valóban hívásra mennek, igazolható. A sepsisbükszádi Vaszi Albert, bár nem járt Szárazajtán, emlékszik rá, hogy amikor a gárda Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban székelt, Szárazajtáról valaki „hívta őköt”. Olteanu örömmel megy a hívásra, mert a gárda szentgyörgyi tartózkodása céltalanná vált.
A tömegmészárlás előkészítése
Olteanuék Szárazajtára érve azonnal hozzáfognak a kivégzések akciótervének elkészítéséhez. Meglepetésszerű eljárásra törekednek, hogy senki se tudjon elmenekülni. Reggelre már előkészítik a kivégzés helyszínét. Kora hajnalban, négy-öt óra körül a gárdisták a helybeli román fiatalok segítségével összeszedik a gyanúsítottak többségét. Németh Ákos elhurcolásukról elmondja, hajnalban öt fegyveres megy hozzájuk, a kaput beütik, és édesapját, őt, valamint öccsét elhurcolják az iskolába. A nagyteremben már 22-en vannak, mindenüket elveszik, majd hátraviszik őket az óvoda épületébe, ahol levetkőznek „ingre s gatyára”. Hasra kell feküdniük, „aztán csúfolkodtak velünk, hogy így Horthy, s úgy Horthy”. Közben hallják az utcán, hogy dobolnak. A dob helyett a „polgár” – Berszán Sándor, a kisbíró – egy rossz edényt, fazekat ver össze, és úgy hirdeti ki, hogy minden 15 és 60 év közötti korban lévő magyarnak kihallgatásra kell jelentkeznie. Aki ezt nem teszi, azt főbe lövik.
Az iskolaudvar golyószórókkal és fegyveresekkel van körülvéve, még az iskolaépület udvar felőli ablakában is fegyveres áll. Szép András elmondja, hogy a géppuskásoknak készített állványok úgy voltak elhelyezve, hogy azok szembe legyenek „a néppel, hogy ha esetleg úgy alakul a helyzet, támadni tudjanak”. A fegyveresek egy része ellátva robbanótölténnyel is. Hátul az istállóban „három kötél lóg, mindegyikre hurok van vetve, s mindegyik alatt egy-egy kicsi szék áll. Balról, a pince előtt, az iskolakapuval szemben áll egy tőke, egy fatuskó, mellette egy fejsze.” A csutak mellett egy vizescseber, benne beáztatva egy háromszorosra csavart szekérkötél.
Halállista A tömegmészárlás előkészítésének fontos mozzanata a feketelista összeállítása. Elképzelhető, hogy azt már a szeptember 4-i német–román csata előtt elkészítik. Egyed Vilma ezt meggyőzően állítja. Benkő Levente forrásfeltárásai lehetővé teszik, hogy egyre hitelesebb képet nyerjünk a szárazajtai eseményekről. Levéltári kutatásai során rábukkant egy olyan adatra, amely szerint a névsort a hadi események után gépelik le. Eszerint „Rozalia Bogdan és a helyi csendőrőrs akkori parancsnoka – vagy munkatársa –, bizonyos Goţa csendőrőrmester szeptember 16-án vagy 17-én, tehát a szeptember 4-i hadi események után gépelték le azt a névjegyzéket, amelynek alapján szeptember 26-án a magyarokat kivégezték”. E sorok írója ennek alapján úgy véli, a rendőrség is tud arról, mire készül a helyi románok egy csoportja, és hogy kapcsolatban állnak Olteanuval. Hogy hány név szerepel a listán, pontosan nem lehet tudni. Van, aki 150 nevet emleget, de Egyed Vilma látta a listát, és azt állítja, hogy „az árkuspapírnak az egyik fele tele volt írva, s a másik fele félig”, ez mintegy 30–40 nevet jelent.
Nincs törvényesség
A lefejezéshez előkészített tuskó mellett – Nagy Gyula emlékezete szerint – „két-három méterre lehetett az asztal, ahol Olteanu a papírokkal, doszárokkal állt”. A bűnösség megállapításának eszköze a megfélemlítés és a rövidre szabott gondolkodási idő. Az iskolaudvarra terelt szárazajtaiaknak három perc alatt kell megmondaniuk, hogy ki tehető felelőssé egy román tiszt életéért. A tét nem kicsi. Ha nevet nem mondanak, akkor azonnal 150 embert végeznek ki. A félelemből, hallomásra hivatkozással kimondott név elég arra, hogy a megnevezettet azonnal kivégezzék. Az ítélethozás egyoldalú, nem hallgatják ki az elítélteket, nem adnak lehetőséget a védekezésre sem. Minden törvényességnek ellentmond, hogy a bűnjeleket a kivégzés után gyűjtik össze. Olteanu erre is csupán harminc percet ad. A parancs szerint azonnal fejbe lövik azt, aki a birtokában lévő katonai ruhát, jelvényt, fegyvert és lőszert nem szolgáltatja be.
Nincs irgalom!
A vallomások többsége arra utal, hogy a szárazajtai tragédiát a falustársak közti torzsalkodások, sérelmek idézik elő. Ezt tükrözi a 2013. szeptember derekán készült beszámoló is. A szemtanú, a 87 éves Szép Imre határozottan állítja, hogy keresztapjának, Szép Bélának a halálát egy borozda föld feletti vita okozza. A hasba lőtt Szép Béla súlyos sérüléseibe október 7-én hal bele. Elekes Lajos egy lúdért veszti életét, mert évekkel korábban egy alkalommal a kapujával szemben lévő kaszálóján tartózkodó idegen ludak közé csap. A hivatalos vád szerint a templom tornyából lövi a román katonákat, mit számít, hogy ő még a frontról sem ért haza. Németh Gyula halálának oka, hogy évekkel korábban egy alkalommal, kuglizás közben rászól egyik román falustársára, hogy mondjon igazat. Mivel azt találja mondani, hogy „a szemedet kéne kiütni, hát mondd azt, ami igaz”, e pár szóért életével fizet, letartóztatásakor a szuronnyal még a szemét is ki akarják szúrni. Gecse Bélát otthonában hajnalban, fél öt táján menekülés közben lövik agyon. Németh Izsák, aki jó gazdálkodó, még a harmincas években a földjén, a sarjújában juhokat legeltető falustársához üt, ezért érdemli ki a sortüzet. Málnási Józsefet reggel fél ötkor lövik meg, amikor az iskolaudvarról próbál menekülni. A sebesült Málnásit meg lehetne menteni, ehelyett a tehetetlen embert Olteanu fejbe rúgja, nem engedi bekötözni, még vizet sem kaphat, ezért vérzik el szörnyű kínok közt. A legszörnyűbb kivégzést a Nagy testvéreknek szánják. Ellenük az a hamis vád, hogy a szeptemberi csata után „ásóval és kapával román katonákat vágtak össze”. A kivégzésük valódi oka azonban egy elszántott földdarab miatti nézeteltérés. Először Sándort végzik ki. Két kezét összekötve kerül a hóhér elé, aki egy keménykötésű gárdista. Mivel az vonakodik lefejezni, bár a fejszét kétszer is felemeli, Olteanu ráförmed: „Mi van? Elvállaltátok?! Elvállaltátok, s most nem meritek megtenni?!” Végül egy kis termetű ember ugrik elő, és a faragófejszével lecsapja Nagy Sándor fejét. A következő áldozat testvére, András. Mivel a tőke csupa vér, kétségbeesetten mondogatja, hogy: „Jaj, Istenem, hogy tegyem [a fejemet – K. Gy. megj.] oda?!... A testvérem vérébe… Én sem vagyok hibás.” Mivel a nyakcsigolyája valamilyen okból ferde, nem tudja nyakát megfelelőn a tőkére tenni, ezért a fejsze fokával nyakon csapják, majd több elvétett csapás után rálőnek, míg végül a második golyó végez vele. Hasonlóan kegyetlen kivégzés áldozata a Szép házaspár. Szép Albertné Málnási Regina volt az egyetlen nő, akit kivégeznek. Ő sem kap lehetőséget arra, hogy elmondja, miért alaptalan a vád. Miután átadja azt a gyűrűt, amit hálából Ioan N. Ionescu hadnagytól kapott, amiért sebesülése idején ápolta, Olteanu felpofozza, majd meggyanúsítja azzal, hogy „levágta egy román tiszt ujját”. Miután beállítják a „bűnösök” közé, férje, Szép Albert szót kér, hogy felesége ártatlanságát megmagyarázza. El akarja mondani, hogy a román tiszt hamarosan eljön, hogy megköszönje az ápolását. Azonban be sem fejezheti a mondatot, rálőnek. A golyó gyomron találja, egyúttal feleségére is tüzelnek, hátba lövik, majd még egy golyót a hasába, így az a férje holttestére zuhan.
A 62 éves Szabó Béniámot is beállítják a kivégzőhelyre, a sarokba, a faistálló mellé, és agyonlövik, még vád sem hangzik el. De nem kegyelmeznek Nagy D. Józsefnek sem. Kiállítják a tömegből, összekötik a kezét, miután ő is bemegy a sarokba, sortüzet vezényelnek. Mivel nem találják el, megint rálőnek. A 12. golyó az alsó fogsorát éri, hasra esik, és hallottnak tetteti magát. Szerencséjére életben marad, de 1955-ben, alig 50 évesen szívgyengeségben meghal. A 38 éves Tamás László, aki cigány nemzetiségű, egyszerű munkásember, és ortodox vallású, azért hal meg, mert egy katonaruhás a kivégzés idején a rémült tömegbe lő.
Az arcátlan embertelenséget, aljasságot a kivégzésen jelen lévő Németh Béniám élethűen ismerteti: „kacagták ezek a fegyveresek, amikor lőtték meg az embereket… Röhögtek, mintha színházban lettek volna.” Olteanu izzó magyargyűlöletét mutatja a következő parancsának szövege is: „Takarítsátok el a dögöket! Mindenki vigye, s haladéktalanul temesse el az övét!” A kivégzést azért szakítják meg, mert a temető felől lövéseket hallanak. Nem kizárt, hogy orosz katonák lövései állítják le a további vérfürdőt. A mészárlás után minden magyart arra köteleznek, hogy „egy-egy téli ruhát, illetve kabátot és egy-egy pár cipőt”szolgáltasson be.
Magyar–román konfliktus?
A vallomások alapján állítható, hogy 1944. szeptember 26-án ártatlan szárazajtaikat mészároltak le. Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor történész szavai szerint ezek az emberek a nem létező bűneik miatt lakolnak. Az egyik szárazajtai visszaemlékező egyértelműen rámutat arra, hogy a személyes ellentétek, a bosszú borítja fel a faluközösség szokásos életét, és vezet a szörnyű tragédiákhoz. Olteanu az ártatlan szárazajtai áldozatokat románellenes bűnözőknek mutatja be. Ezzel akkor sem mindenki ért egyet. Sajnos, a múlt máig kísért, mert a 2013. szeptemberi megemlékezés előtti napokban is egy román párt képviselői arról győzködik Szárazajta lakosságát, hogy ne vegyen részt mártírjai meggyilkolásának 69. megemlékezésén. Amíg akadnak olyanok, akik a sötét középkort idéző mészárlás áldozatairól való megemlékezés ellen agitálnak, jelzi, hogy még ma is élnek az Olteanuék eszmeiségéhez közel állók. Nemrég egy bukaresti román–magyar futballmérkőzésen tízezrek üvöltötték: Ki a magyarokkal az országból! Újabban a december elsejei ünnepléseken, felvonulásokon a székely városok utcáin gyakran hallható nemcsak az Ázsiába küldözés, de annak ordítozása is, hogy Székelyföld román föld! Akadnak, akik üldözik a székelység nyelvét, szimbólumait. Nem csoda, ha a székely nép – a történelmi és az etnikai jog alapján is – követeli a történelmi Székelyföld Románián belüli önkormányzatát, autonómiáját. Népünk e követelése jogos, mert a székelységet megilleti a hazához való jog! Ez nem lehet más, mint a szülőföldje. A hazához való jog a székelység jövőjének, megmaradásának alapja. E haza akadályozhatja meg a szárazajtaihoz hasonló bestiális gyilkosságokat, a magyarságunk miatti arcátlan büntetéseket. A székely hazában, a történelmi Székelyföldön, mint önálló fejlesztési régióban, akárcsak Dél-Tirolban, nemcsak magasabb életszínvonalat lehetne teremteni, de példamutatóan meg lehet valósítani a székely–román együttélést, a két nyelv egyenlőségét, az arányos részvételt a területi autonómia vezetésében. Ezért is van szükség arra, hogy október 27-én a székelyek nagy menetelésén minél többen legyünk!
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 26.
Ami jó Hargita és Kovászna megyében, Marosvásárhelyen nem jó?
Az RMDSZ-frakció rendkívüli megyei tanácsülést kér november 14-re
– Arcátlanság lenne a politikusok részéről, ha nem vennék figyelembe több tízezer Maros megyei és marosvásárhelyi állampolgár akaratát – jelentette ki tegnap Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Kelemen Mártonnal, a megyei tanács RMDSZ-frakciója vezetőjével tartott közös sajtótájékoztatón annak kapcsán, hogy egy nappal korábban a megyei tanács jegyzője negatívan véleményezte az RMDSZ által benyújtott, a helyi referendum kiírását kezdeményező több mint negyvenezer aláírást.
"Nem a marosvásárhelyi társadalommal, a politikusokkal vannak gondok"
A megyei elnök emlékeztetett a pár nappal korábban az 1956-os forradalom emlékére tartott megemlékezésen tett kijelentésére, amely szerint nem Marosvásárhellyel, a marosvásárhelyi társadalommal vannak gondok, hanem azzal a politikai elittel, amely időről időre, alkalomról alkalomra mesterséges etnikai konfliktust gerjeszt. Annak kapcsán mondta ezt, hogy miután az RMDSZ polgári akciót, aláírásgyűjtést kezdeményezett, amely Maros megye és különösképpen Marosvásárhely lakóinak az érdekeit tartja szem előtt, és arról kérdezné meg a megye és a város lakóit, hogy mit gondolnak a térség jövőjéről, a PDL és az USL politikusainak nyilatkozatai eltorzították ezt a véleménye szerint nemes szándékot, és olyan köntösbe próbálják öltöztetni, amelyik etnikai feszültségekhez vezethet, és kockára teszi mind a megye, mind a térség jövőjét.
Az RMDSZ arra törekszik, hogy meggyőzze a kormányt, az illetékes döntéshozó hatóságokat, hogy ennek a térségnek az szavatol fejlődést, ha a jelenlegi nagy régiót kisebbre osztják. Ez szüntetné meg azokat a különbségeket a megyék között, amelyekről az utóbbi tizenöt évben bebizonyosodott, hogy ebben a képletben nem a térség javát szolgálják.
– Mi a gond a felvetéssel, kit zavar az, hogy Marosvásárhely számára, amely az elmúlt évtizedekben beszűkült, régióközpontként keresse a jövőt? – tette fel a kérdést. A választ meg is adta: a PDL- és USL-vezetők, akik nem fogalmaztak meg egyetlen logikus ellenérvet sem, a kérdést etnikai természetűvé torzították, elutasítva a párbeszéd gondolatát is. – Egyre gyakrabban hallunk mind sértőbb és bántóbb, az idegengyűlölet határát súroló megnyilatkozásokat, amelyek rendkívül egészségtelenek és károsak a helyi társadalomra nézve – mondta.
Sajnálattal vette tudomásul, hogy ez a hangulat begyűrűzött a társadalomba is. Véleménye szerint ha tovább fokozódik ez a fajta feszültség, a felelősség azokra a PDL-s és USL-s politikusokra hárul, akik nem képesek túltenni magukat bizonyos hiúsági kérdéseken, bizonyos politikai ambíciókon, nem tudnak összefogni Marosvásárhely és a megye érdekében. – Sajnálattal veszem tudomásul, hogy már-már versenyszerűen vetélkednek az USL és PDL politikusai abban, hogy ki a nagyobb román, ki a nagyobb nacionalista. Úgy gondolom, ezt a folyamatot meg kell állítani, és ezért a felelősséget az USL és a PDL politikusainak vállalniuk kell – jelentette ki.
"A megye jegyzője több mint 50 ezer emberrel csúfolkodik "
Kelemen Márton szerint csupán formai hibákra hivatkozva utasította vissza Paul Cosma a kezdeményezést, amelyet szeptember 26-án nyújtottak be, és választ a 29. napon kaptak, amelyben a megyei tanács titkára elutasította azt a formanyomtatványt, amelyekre az aláírásokat gyűjtötték.
A Népújság kérdésére elmondta, hogy a táblázattal kapcsolatban fogalmazott meg teljes mértékben formai kifogásokat, amelyek nem érintik a kérdés lényegét, nem változtatják meg, nem helyesbítik, nem pontosítják a kérdést.
Mint mondta, alapjában nem lepte meg őket ez a fordulat, számítottak arra, hogy politikai meggondolásból akadályozni fogják. Ezért egy másik törvény adta lehetőséggel éltek, és a megyei tanácsosok egyharmadának aláírásával benyújtottak egy másik kezdeményezést referendum kiírásáról ugyanazzal a kérdéssel. Véleménye szerint ennek a kérdésnek a megvitatását a megyei tanácsban politikai eszközökkel már nem lehet megakadályozni. A rendkívüli tanácsülést november 14-re kérik, amelyen az RMDSZ-tanácsosok a több tízezer aláírásra hivatkozva kérik a kérdés megvitatását.
Az RMDSZ politikusai szerint a három székelyföldi megyét érintő kezdeményezést a román politikum folyamatosan eltorzítja, holott csupán gazdasági fejlesztési régióról van szó, amelynek nincs etnikai vetülete, csupán arról szól, hogy az európai uniós alapokat hogyan osztják le.
Az aláírásgyűjtést folytatják, eddig ötvenötezer támogató aláírás gyűlt össze, magyarok és románok részéről egyaránt. Kijelentették: a megye titkára technikai okokra hivatkozva lesöpörheti ugyan az asztalról a negyvenezer aláírást, de a megyei tanács elnöke, a tanácsosok, akik a lakosság szavazatainak köszönhetően jutottak tisztséghez, nem tekinthetnek el attól, hogy a megye egy nagyon jelentős része mit szeretne.
A kérdések során kiderült, hogy az azonos fejléccel ellátott listákat mind Hargita, mind Kovászna megyében elfogadták, egyetlen nap alatt megkapták a választ.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)