Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. október 26.
Újságíró-házaspárhoz került a Bernády-emlékplakett
Teltházas gálaműsor keretében adta át péntek este a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében a Bernády-emlékplaketteket Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke. A díjat, amelyet minden évben olyan személyiségek vehetnek át, akik tettek a városért, munkájukkal a város hírnevét gazdagították, idén Marosi Ildikó és Marosi Barna vehette át.
„Ebben az évben különleges helyzetben vagyunk, mondhatni példanélküli esemény az elmúlt tizenhat évben, ugyanis két személyt méltatunk, egy kiemelkedő házaspárt, akik itt születtek Marosvásárhelyen, itt élték le az egész életüket, és akik munkájuk során sokat tettek azért a közösségért amelyhez tartoznak” - fogalmazott a gálán Borbély László, majd röviden bemutatta a díjazottak pályafutását.
Marosi Ildikó 1932-ben született Marosvásárhelyen. Szerkesztő, újságíró, irodalomtörténész, aki a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végzett, ahol rendezői diplomát szerzett. A Művelődés, az Új élet tudósítója, akinek az évek során számos irodalomtörténeti közlése volt, köztük Balázs Ferenc elveszettnek hitt meséi, a Kemény Zsigmond Társaság levelesládája, vagy az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája.
Marosi Barna 1931-ben született Marosvásárhelyen, író, riporter. 1954-ben végzett Kolozsváron a Babeș Bolyai Tudományegyetemen, ahol kémia és vegyész diplomát szerzett. 1958-ban, az 56-os állásfoglalásai miatt távoznia kellett a sajtóból, ezért tíz évig vegyészként dolgozott. Ezután az Előre lap tudósítója lesz, majd 1989 decemberétől a Romániai Magyar Szó szerkesztője, hamarosan pedig a Duna Televízió főmunkatársa, főszerkesztője és alelnöke is. Több kötete is megjelent, köztük 1968-ban egy kiadvány Bernády György városáról is, amelyet 1993-ban a Bernády György Közművelődési Alapítvány újra kiadott.
Az idei Bernády Napok rendezvénysorozataira reflektálva, egy különleges könyvbemutatóra is kitért. „Ha egymás mellé tesszük őket, ikreknek tűnnek, és valóban nincs sok különbség köztük. De ha jobban megnézzük őket, az egyiken azt írja, hogy a Marosvásárhelyi Kultúrpalota, a másikon pedig azt, hogy Palatul Culturii din Targu Mures. A román nyelvű kiadvány bemutatója csütörtök este volt, de sajnos a 250 meghívottból megközelítőleg harminc jött el, amelyből tíz volt a román jelenlevő. Családias hangulatban zajlott tehát a bemutató, de nem mehetünk el ezen esemény mellett anélkül, hogy ne vonnánk le a tanulságot, hogy a jövőben többet kell tennünk annak érdekében, hogy a két közösséget összehozzuk. Közelítenünk kell egymáshoz ezt a két párhuzamos társadalmat, hiszen városunk épített örökségei mellett, a hagyományok is összekötnek minket” - hangsúlyozta Borbély László a Kultúrpalota nagytermében.
Elmondta, az 1990-es események fényében nyilván ez nem olyan egyszerű, de biztos benne, hogy 1920-ban sem volt könnyű a marosvásárhelyi magyaroknak az élete. „Egyik napról a másikra egy idegen hazában találták magukat. De mit tett Bernády György? Úgy küzdött a magyarság jogaiért, hogy megpróbált partnereket találni, a románság körében is” – mondta Borbély, hozzátéve, hogy Bernády 1922-ben egyedüli magyarként bejutott a román parlamentbe, ahol gyakran felszólalt a magyarok jogaiért. „Mi ezt a munkát próbáljuk ma továbbvinni száz év távlatából, folyamatosan hangsúlyozva, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ha ez eddig megtörtént volna, és nem rajtunk múlott, nem következett volna be az, hogy két évig vitatkoztak azon, hogy joga van-e annak az iskolának Bernády György nevét viselni, amelyet ő maga épített. Nem történhetett volna meg az, hogy az orvosi egyetemen mindjárt két éve vitatkoznak arról, hogy megérdemli-e a magyar oktatás a külön tagozatot, bár a törvény szavatolja. Nem történhetett volna meg az, hogy két nappal ezelőtt a Vártemplomba kellett az 56-os emléktáblát elhelyezzük a kopjafa tövébe, mert nem engedték meg, hogy az általunk kiválasztott helyen tegyük ki” - hangsúlyozta Borbély.
Hozzátette, Marosvásárhely egész lakosságának azt kívánja, hogy legyenek büszkék a városukra, ismerjék el egymás jogait és értékeit, hiszen mindannyian egyenrangú állampolgárai ennek az országnak.
Maszol.ro

2013. október 27.
Autonómiát követeltek Székelyföldnek a demonstráció szónokai
Autonómiát követeltek Székelyföldnek és az összefogás erejét hangsúlyozták az erdélyi magyar politikai szervezetek vezetői vasárnap, akik – különböző helyszíneken – részt vettek a Székelyek nagy menetelésén.
A résztvevők becslése szerint 120 ezren, a hatóságok állítása szerint 15 ezren vettek részt vasárnap a Székelyek nagy menetelésén, amelyen a résztvevők kinyilvánították: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását.
A tömegdemonstráció békésen, rendbontás nélkül zajlott le.
A résztvevők a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán 14 gyülekezési pontban találkoztak, ökumenikus istentiszteleteket hallgattak meg, majd 26 menetoszlopot alkotva egymással szembe indultak. A menetoszlopok összetalálkozásával 53 kilométeres összefüggő oszlop alakult ki az országúton.
A felvonulók székely és magyar zászlókat lobogtattak, a szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kérésének megfelelően pártzászlókat nem vittek magukkal. A menetelés négy pontján egy-egy 250 méter hosszú székely zászlót is kifeszítettek.
A menetelők rádiókészülékeken hallgatták a rendezvény szónokait, az erdélyi magyar politikai szervezetek vezetőit. A menetelés kiáltványát Izsák Balázs, az SZNT elnöke olvasta fel. A magyar és a székely himnusz eléneklése után hazaindult a tömeg.
A felvonulók elsősorban román nyelvű feliratokat vittek magukkal, ezeken azt tudatták: „Autonómiát akarunk nem függetlenséget!" „Románia a mi országunk is!". A demonstráció nem bénította meg a forgalmat az országúton. A demonstrálók biztonságát nagy erőkkel biztosította a csendőrség. Ferencz Csaba, az SZNT kommunikációs alelnöke sikeresnek ítélte az akciót, és úgy vélte, a román hatóságok a résztvevők számának alábecslésével bagatellizálni próbálják a megmozdulás jelentőségét. Politikusok üzenetei
Az egymással rivalizáló, de a Székelyföld autonómiájáért közösen fellépő politikusok a menetelés rádióadásán keresztül szóltak a résztvevőkhöz: a szervezők ezzel a megoldással pótolták a „hangosítást", és tették lehetővé, hogy a több mint ötven kilométeres útszakaszon felvonuló emberek ugyanannak az egységes demonstrációnak a részeseivé váljanak.
Izsák Balázs: megkerülhetetlen kérdés a székely autonómia ügye
Izsák Balázs, a Székelyek nagy menetelését meghirdető Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kijelentette, hogy az idén tízéves SZNT megkerülhetetlen kérdéssé tette a román és magyar politikai vezetők számára a székely autonómia ügyét. Rámutatott, hogy az SZNT az autonómia küzdelem mozgalmi háttereként kidolgozta Székelyföld autonómia statútumát, és jelképet teremtett, a székely zászlót, amely alá föl lehet sorakozni. „Marosvásárhelyen a Székely Szabadság Napján, vagy ma, itt Bereck és Kökös között, arra mutatunk példát az utánunk jövőknek, hogy közösségi összefogással nincsen lehetetlen" – mondta az SZNT elnöke.
Tőkés László üdvözölte az erdélyi magyar pártok együttműködését
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzet Tanács (EMNT) elnöke üdvözölte az erdélyi magyar politikai szervezetek együttműködését a Székelyek nagy menetelésén, a rendezvény rádióadása által közvetített üzenetében. „Milyen jó, hogyha az erdélyi magyar pártok és szervezetek nem ellenséges vetekedéssel, hanem a közös ügy támogatásában működnek együtt... Nagyon hálás vagyok a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy sikerült egymás mellé gyűjtenie bennünket" – mondta az EMNT elnöke. Rámutatott, hogy az erdélyi magyarság olyan önrendelkezési jogokért kénytelen saját hazájában demonstrálni, amilyeneket elődei biztosítottak a románoknak, szászoknak és székelyeknek. „Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért" – hangoztatta Tőkés László.
Kelemen Hunor: a székelység maga akar dönteni a saját dolgairól
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke arról beszélt, hogy a székelység, az erdélyi magyarság nem kíván másokat megfosztani semmitől, de maga akar dönteni saját dolgairól. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ szervezőként is részt vesz a demonstráción. „A közösségi akaratot kívánjuk fölmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk föllépni, és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket" – mondta az RMDSZ elnöke.
Toró T. Tibor: nem lesz béke és nyugalom, amíg Székelyföld el nem nyeri autonómiáját
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke arra figyelmeztette a román hatóságokat, hogy nem lesz béke és nyugalom, amíg az erdélyi magyarság el nem nyeri közösségi jogait és közülük a legfontosabbat, Székelyföld autonómiáját. Úgy fogalmazott, Bukarest hivatalnoki packázással akarja megfélemlíteni az erdélyi magyarságot, de ez nem tántorítja el a közösséget, amely bebizonyította, hogy erejét és akaratát hangosan ki tudja nyilvánítani.
„Nemet kiáltani Bukarest álnok szándékára, hogy életidegen és számunkra előnytelen közigazgatási keretbe akar minket terelni, hogy aztán uralkodhasson rajtunk és szétprédálja unokáink jussát. És igent kiáltani saját kipróbált és hasznos rendünkre, az autonóm Székelyföldre. Mert tudjuk, az autonómia a megoldás" – hangoztatta Toró T. Tibor.
Bíró Zsolt: a székelység nem akar alárendeltségben élni
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kijelentette, hogy a székelység nem akar kiszolgáltatottságban és alárendeltségben élni, és soha nem mond le „ősi jussáról", az autonómiáról. Kifejtette: Trianon óta a székelységnek folyamatos román asszimilációs törekvéssel kell szembenéznie, és megmaradása érdekében ezt a folyamatot meg kell állítania. Ezért a székelyek azt követelik, hogy Bukarest tartsa be nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeit, hiszen, mint mondta, az 1919-es párizsi kisebbségi szerződésben autonómiajogot garantáltak a székelységnek.
Tamás Sándor: a Székelyföld legyen azoké, akik megtermelik javait
Tamás Sándor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség háromszéki szervezetének és a demonstráció helyszínéül szolgáló Kovászna megye önkormányzatának elnöke Székelyföld és Bukarest számára fogalmazott meg üzeneteket. A Székelyföld ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik adóbevételeit, hanem azoké, akik itt termelik meg az anyagi javakat – hangoztatta a politikus. „Mi, székelyek szeretnénk tisztelni azt az országot, ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak is kell lennie. És Romániának is tisztelnie kell a székely közösséget" – mutatott rá Tamás Sándor.
A Székelyek nagy meneteléséhez hasonló, valamennyi erdélyi magyar politikai szervezetet egy ügy mellé állító összefogásra tavaly volt először példa, amikor szeptember elsején a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumot visszaszolgáltató restitúciós bizottság meghurcolása, az egyházi ingatlanok újraállamosítása elleni tiltakozásul megrendezték az Igazság napja elnevezésű demonstrációt. Antonescu: elfogadhatatlan egy enklávé létrehozása Románia területén
Elfogadhatatlan egy székelyföldi enklávé létrehozása Románia területén – jelentette ki Crin Antonescu, a román liberális párt elnöke a Székelyek nagy menetelése elnevezésű megmozdulás kapcsán. A román kormánykoalíció részét képező Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnökét az Agerpres hírügynökség idézte vasárnap.
A kelet-romániai Focsani városban tartózkodó politikus újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: a tüntetést bölcsen, de határozottan kell kezelniük a hatóságoknak. „Elfogadhatatlan, és remélem, mindenki számára elfogadhatatlan egy enklávé létrehozása, akárcsak színlelése is Románia területén" – mondta Antonescu, aki a román szenátus elnöke is. Hangsúlyozta, hogy Románia „egységes állam", és a román hatóságok elsődleges kötelessége megvédeni ezt az egységet, valamint az államiságot, függetlenül attól, hogy éppen ki kormányoz, vagy ki az államfő – tette hozzá.
A liberális politikus emlékeztetett arra, hogy az utóbbi hetekben állást foglalt a rendőrség központosított irányításának megszüntetése ellen. A kormány decentralizációs tervei között ugyanis felmerült, hogy a rendőrség is kerüljön át önkormányzati hatáskörbe. „Lehet, most egyesek világosabban megértik, miért ellenezte a liberális párt a rendőrség decentralizációját" – mondta Antonescu. A PNL elnöke a héten egy televíziós műsorban is kijelentette, hogy a rendőrség decentralizációja az állam egységét veszélyeztetné.
MTI
Erdély.ma

Székely Nagy Menetelés – kiáltvány: autonómiát Székelyföldnek, párbeszédet és társadalmi békét!
Ma, 2013. október 27.-én, a Bereck és Kökös között összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és kárpát-medencei magyarok támogatásával, ismerve a nagyvilág magyar közös- ségeinek támogató megnyilvánulásait, megerősítik a gyegyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényüket:
- élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követe- lik Székelyföld államon belüli önkormányzását; - követelik, hogy Romániában az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén; - ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföldnek a Gyergyóditrói Nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi kö- zösségek népszavazása véglegesítse azokat! Székelyföld minden lakójának közös hazája, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozástól, ezért az államon belüli önkormányzás, a területi autonómia Székelyföld minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciája lesz.
Az államon belüli önkormányzás regionális szintű hatalmat jelent, amelynek demokratikusan létrehozott döntéshozó szerve van, és amely széleskörű autonómiával rendelkezik a hatáskörök, valamint ezek demokratikus gyakorlása terén, ugyanakkor rendelkezik a feladatok teljesítéséhez szükséges eszközökkel. Ez év március tizedikén, a Székely Szabadság napján, a marosvásárhelyi Postaréten összegyűlt székelyek beadvánnyal fordultak Románia kormányához, amelyben követelték, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót. Követelték, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió. Követelték Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását! Követelték a párbeszéd megkezdését a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Erre a beadványra nyolc hónap elteltével válasz nem érkezett!
A nagyvilág közvéleményéhez fordulva mondjuk el: változatlanul hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak. A nagyvilág közvéleménye előtt kérjük ismételten Románia kormányát, ne vegye semmibe hétszázezer polgárának akaratát, akik egyben az Európai Unió polgárai is! Ugyanakkor felhívjuk a kormány figyelmét, hogy a párbeszéd lebecsülése, a székelység akaratának mellőzése, a székely jelképek folyamatos üldözése nem fogja sem megtörni, sem elfárasztani a székely autonómiatörekvést. A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel, a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások beleértve a polgári engedetlenséget is.
Kérjük Magyarország kormányát, kérje Románia kormányától a két ország közti alapszerződés tiszteletben tartását, különös tekintettel annak 15/9 cikkére. Nekünk, székelyeknek alapvető érdekünk, hogy Magyarország és Románia között jó legyen a viszony a békés, építő együttműködés és az Európai Unió tagállamainak közös alkotmányos örökségének jegyében.
Kökös, Uzon, Szentivánlaborfalva, Réty, Eresztevény, Maksa, Dálnok, Csernáton, Ikafalva, Kézdivásárhely, Nyújtód, Lemhény, Bereck, 2013. október 27.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke

Az újságíró is közszereplő
RÁCZ ÉVA a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szeptemberben megválasztott új elnöke. Mind az írott sajtóban, mind a rádiózásban jelentős tapasztalatokkal rendelkezik, és egy olyan személyiség, akinek lehetősége volt a mikrofon túlsó oldalán is helyet foglalni, hiszen mind a kormányfőtitkárságon, mind politikai kampányokban komoly szerepet töltött be az utóbbi években, jelenleg a Kolozsvári Rádió műsorvezetője, szerkesztője. A szakemberrel, aki a Babes–Bolyai Tudományegyem Politika-, közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának is tanára, a sajtó helyzetéről és az újságírókra nehezedő problémákról, illetve etikai kérdésekről beszélgettünk.
– Azzal, hogy megválasztották a MÚRE elnökének, egészen más súlyt kapott a véleménye a romániai magyar sajtóról. Miképpen jellemzi a média jelenlegi állapotát?
– Szerkezetét tekintve jó, hogy minden szegmens jelen van, földrajzilag mindenhol működik a magyar sajtó, a különböző orgánumokat tekintve pedig van írott sajtónk, rádiónk, televíziónk és internetes portáljaink. Ez az, ami jó. Sok kritika is éri a romániai magyar sajtót, és nem mondhatom, hogy nincs benne igazág. Például az interneten nagyon elterjedt a hivatkozás nélküli utánközlés, átvétel, úgy tűnik, mintha újságíróként elfelejtettünk volna utánajárni dolgoknak, kényelmessé váltunk. De hadd’ védjem is meg az újságírókat, egyáltalán nincsenek túlfizetve, nincsenek azok a gazdasági körülmények, hogy jól éljenek a szerkesztőségek, és ezen belül tehát az alkalmazottak sem. Ezzel együtt fájdalmas, hogy egyre kevesebb a riport, kevés az az ember, aki terepen saját anyagot felderít, és ha igen, akár ezt nem is értékelik.
– Az is sokat számít, hogy a praktizáló újságírók jelentős része szakmáját tekintve nem újságíró…
– Ez még nem lenne gond. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy négyéves újságírói képzést kell kijárni azért, hogy újságíró legyen valaki, de kell valamilyen ismereteket szerezni ahhoz, hogy a szakmában elhelyezkedjen, akár az írott sajtóban, akár audiovizuálisban. Ebben biztos vagyok.
– Ha hiányoznak az alapismeretek, nyilván nem várhatjuk el, hogy valaki riportokat készítsen…
– Ha az alapokat tekintjük, máris ott tartunk, hogy mit tekintünk fontosnak. A képzéseket össze kell hangolni azokkal az elvárásokkal, amikkel újságíróként önök szembesülnek. Mert soha ne felejtsük el, nekünk azért kell tudni, hogy milyen az újságíró, mert ha ő tudja, hogyan nyúljon egy témához, akkor lesz olyan az az írás, ami az olvasónak, a hallgatónak, a nézőnek információt ad. Önmagában az újságíróképzés – de lehetne akár a mérnökképzésről is beszélni – fontossága, hogy olyan kollégákat adjon, akik tudják, mi a dolguk. Tehát az újságírókat úgy kell képezni, hogy helyesen fel tudják mutatni a társadalom tükrét.
– Az elektronikus média térhódításával más értelmet nyer az újságírói szakma. Ön kit tart újságírónak?
– Az, hogy ki az újságíró, fontos kérdés, de az első dilemmám az, mit tekintünk sajtónak és mit nem. A klasszikus értelmezés szerint a sajtónak megvannak a sajátosságai, az, hogy rendszeresen jelenik meg, az, hogy gazdasági érdekek mentén működik, az, hogy közérdekű, a köztájékoztatás a célja. Hogy ki az újságíró? Lehet arról beszélni, hogy kinek van róla diplomája vagy ki az, aki a sajtóban dolgozik, de ez a kettő sok esetben nem fedi egymást. Lehet, jogosabb újságírónak tekinteni azt, aki ebben dolgozik, és hasznosat alakít, mint azt, akinek pusztán diplomája van erről, és nem is dolgozik a szakmájában.
– Hogyan látja a nyomtatott sajtó jövőjét?
– Szeretem az újságot, ugyanúgy, ahogy a könyvet is, a nyomtatott papír szagát. Sivárnak találnám azt a világot, ahol ez nincs jelen. Fáraszt a képernyőn olvasás, és jobban át is látom a papírra nyomtatott szöveget. Tehát nyilvánvaló, hogy hozzám emberként ez közel áll, ettől még tisztában vagyok azzal, hogy a sajtótermékek egyik problémája a nyomdaköltség. Súlyosak a gazdasági nehézségek, de valamiért erdélyi sajátosságként – a visszajelzések szerint – nagyon sokaknak szükségük van a nyomtatott újságokra.
– Az „online sajtó” elterjedésével átértékelődött a nyomtatott lapok szerepe, nem versenyezhetnek az internetes portálokkal, és nagyon szűk az a réteg, amely valóban a papíralapú újságokból tájékozódik.
– Igen. Kérdés, hogy a mai húszévesek olvasnak-e még papírújságot, mint régebben, vagy mint annak idején a kávéházakban, vagy már mindent az okostelefonon néznek meg. Teljesen egyetértek azzal, hogy a hírversenyben jelentős hátránynyal indulnak a nyomtatott lapok, és át kellene értékelni a napilapok szerepét. Lehet, hogy sokkal inkább a hetilapok, az időszaki kiadványok azok, amelyekre volna jelentősebb olvasói igény.
– Mi például átértékeltük a hírlap szerepét, a közéleti hírekre kevesebb, míg ezek magyarázatára, a témák körbejárására igyekszünk nagyobb hangsúlyt fektetni. De általában véve kevés a szakember, akinek megvan a képessége, hogy átlássa az összefüggéseket.
– Ezt inkább emberi tulajdonságnak látom, ami képessé teszi arra, hogy újságíró legyen. Mert kevesen látnak át összefüggéseket, és még kevesebben tudják ezt újságíróként úgy kifejteni, hogy az a befogadót is elgondolkodtassa.
– Ha már az emberi tulajdonságnál tartunk, nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy az internetes médiát semmi sem szabályozza, és ezért rengeteg erkölcsi vétséget követnek el egyes kollégák, az álnéven hozzászólókról nem is beszélve. Melyek lehetnek azok a lépések, amelyek révén úgymond normális mederbe lehet terelni az online sajtó ügyét, hogy közben ne kiáltsanak cenzúrát vagy ne beszéljenek a véleményszabadság korlátozásáról?
– Kövezzenek meg, de én szükségesnek tartok valamilyenfajta szabályozást. De ennek nem kell feltétlenül érvényesnek lennie mindenkire. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, mi a sajtó és mi nem az, ki az, akit újságírónak tekintünk az interneten is és ki az, akit nem. Ezeket a vitákat a MÚRE-n belül meg lehet szervezni, a szervezeten belül kell ezeknek a vitáknak helyet adni. Látok erre hajlandóságot a kollégák részéről, éppen azért, mert nap mint nap beleütköznek abba, hogy az anyagaikat felhasználják hivatalos és nem hivatalos helyeken és sajátként kezelik. Az internetes szabályozás általában véve nálunk még nagyon kezdetleges, de nem lehet valamit kontrolálatlanul hagyni, elburjánzani. A mai sajtópréri egy kicsit elvadult. Ha nekiállunk gazdálkodni a saját területünkön – a MÚRE az újságírókkal és a sajtóval kell foglalkozzon –, akkor elérhetjük azt, hogy ez a préri gondozottabb hatást keltsen és értékeket teremjen. Úgy gondolom, nem lehet ezt halogatni. Ami a konkrét témát illeti, már a szeptemberi közgyűlésen úgy álltunk fel az asztaltól, hogy megmaradt bennünk az az igény, miszerint a következő tanácskozást éppen az online felületekről és az internetes etikai vétségekről szervezzük meg bővebb körben. Most ezen dolgozunk, ehhez keresünk szakértőket, helyet, és várjuk azokat az újságírókat, akik azért akarnak tanulni erről, hogy ezáltal neveljék az olvasó közönséget.
– Mi a helyzet a közösségi médiával, ahol sokan, az újságírók is sokkal szabadabban, az etikai szabályzatokra sokszor fittyet hányva nyilvánulnak meg?
– A MÚRE-n belül működik egy Etikai Bizottság, és a szervezetnek van egy Újságírói etikai kódexe, amit nem mi találtunk ki, hanem másokkal együtt alkottuk meg. Egyfelől az utóbbi időben látjuk, hogy ennek a kódexnek, bár sokszor újították, a gyorsulás miatt ismét szükség van a felújítására. Másfelől van már arra precedens – bár a példa nem biztos, hogy épp a legmegfelelőbb –, hogy a politikus a saját közösségi oldalán is közszereplő, ilyenként nyilvánul meg, „nem lehet magánember”. Egy újságíró is közszereplő, és úgy gondolom, hogy ugyanazok az etikai elvárások, amelyekhez tartja magát a szerkesztősége, érvényesek kell legyenek rá akkor is, amikor a saját közösségi profilján bejegyzéseket ír.
– Mint ahogy a lelkész akkor is lelkész, amikor nincs rajta a palást…
– Pontosan. Amikor az egyetemen a hallgatókkal arról beszélgettünk, a sajtószóvivő meddig sajtószóvivő, a diákok ők maguk jöttek rá, hogy mondjuk Kis János, amikor reggel kilép lakása ajtaján, akkor is sajtószóvivő, nemcsak akkor, amikor a kamerák elé áll. Ezt tartom érvényesnek az újságírók viselkedésére is.
– Mert ez nem pusztán szakma vagy hivatás, hanem életforma. Nem különböztethető meg az újságírói vélemény a magánvéleménytől, ellenkező esetben ez egy tudathasadásos állapot lenne, mint például Victor Ponta miniszterelnök múltkori megnyilvánulása Verespatak ügyében…
– Az is furcsa helyzet volt, amikor azt mondta, miniszterelnökként előterjeszti a verespataki cianidos aranybánya-beruházásról szóló törvénytervezetet, a következő pillanatban meg azt mondta, képviselőként ellene szavaz majd. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, kíváncsiam várom, vajon még hány énjére bukkan a kormányfő. Sajnálom, hogy ilyen helyzetek előfordulhatnak. És mint ez mindenkinek feltűnt, mivel ő egy nagyon ismert közszereplő, ugyanígy az újságírónak sem lehet tudathasadásosnak tűnő megnyilvánulása. Nem lehet hiteles a véleménye akkor, ha később vagy egy házzal odébb már mást mond.
– Ami Magyarországon tulajdonképpen már végbement, a politikai tömbösödés, az utóbbi időben egyre erőteljesebben felfedezhető az erdélyi magyar sajtóban, ami egyrészt a tulajdonosi szerkezeteknek is betudható. Ön szerint, főleg a magyarországi választások közeledtével, milyen indulatokat szül majd mifelénk ez a „szembenállás”?
– A sajtó politikai elkötelezettségét akkor tartom veszélyesnek a közéletre nézve, ha csak egyirányú elköteleződés látható. Ha mindkét oldalnak megvan a „szócsöve”, akkor beszélhetünk egyfajta kiegyensúlyozottságról. A gond azzal van – ha van két lap, mondjuk az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki –, hogy az olvasó a valós képet csak akkor kapja meg, ha mindkettőt olvassa.
– De azt a lapot, amelyik nem az általa szimpatizált oldalhoz tartozik, nem fogja elfogadni hiteles forrásként…
– Nem fogadja el, de legalább tudomása lesz arról, hogy az mit ír. De mondom még egyszer, a gond az, hogy ehhez neki külön figyelni kell mindkét oldalra. Nem álmodhatunk arról, hogy mindenkitől függetlenül működik a sajtó. Nyilvánvaló, a politikának, minden oldalnak az az érdeke, hogy a saját szócsövét megteremtse. A médiafogyasztó ezzel akkor veszít, ha az olvasónak kell utánamennie a hiteles információnak. Az olvasókat is fel kellene készíteni arra, hogy kellő tartással kezeljék a hírcsatornákat, hogy tudatos médiafogyasztók legyenek. Föl kell ismerniük azokat a módszereket, amelyekkel őket befolyásolják. A mi feladatunk lenne ezzel foglalkozni, a médiaoktatást a középiskolákban is jó volna valamilyen formában bevezetni. Az internet is rossz irányba befolyásolhat, mert sokszor azt hihetjük, hogy amit ott olvasunk, az úgy van.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

RMDSZ-es politikusok a székelyek menetelésén
A Székelyek nagy menetelésének számos pontján az RMDSZ parlamenti képviselői, polgármesterei, önkormányzati képviselői jelen voltak – számolt be vasárnap az RMDSZ sajtóirodája. Kelemen Hunor szövetségi elnök a békés demonstráción arról beszélt: a székelység, az erdélyi magyarság nem kíván másokat megfosztani semmitől, de maga akar dönteni saját dolgairól.
„Sokszor elmondtuk, és ma is elmondjuk: az autonómia nem azt jelenti, hogy mi valakitől elveszünk valamit, hanem azt, hogy valakiért valamit teszünk. A mi autonómiatörekvéseinkkel, a mi céljainkkal nem kívánunk senkit megfosztani semmitől, sem romántól sem magyartól, senkitől nem veszünk el tulajdont, döntést, jogot. Viszont azt kérjük, hogy mi, székely emberek, erdélyi magyar emberek a mi dolgainkról mi magunk dönthessünk!” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ elnöke Kézdivásárhelyen, a főtéri ökumenikus istentiszteleten vett részt Tamás Sándorral, az RMDSZ Háromszéki Szervezetének elnökével, Bokor Tiborral, Kézdivásárhely polgármesterével, és Fejér László parlamenti képviselővel közösen, majd Csernáton irányába, az ikafalvi letérőhöz meneteltek a többezres kézdivásárhelyi, és környékbeli lakossal közösen.
"A közösségi akaratot kívánjuk fölmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk föllépni és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket. A politikai akarat fölmutatása fontos. Fontos azért, hogy az önkormányzatokban, a parlamentben az érdekképviseleti munkánkat hatékonyabban tudjuk végezni" – hangsúlyozta Kelemen, majd hozzátette, az RMDSZ és az SZNT közös munkája során a Székelyek nagy menetelése elérte a célját, békés, jó szándékú, ám elhatározásában megingathatatlan tömeg nyilvánította ki akaratát a székelyföldi autonómia kivívása mellett.
„Külön köszönetet mondok az RMDSZ valamennyi önkormányzati képviselőjének, polgármestereinknek, akik Kököstől Bereckig mozgósították a lakosságot, megszervezték a menetelés rendben való lezajlását, és köszönöm minden RMDSZ szimpatizáns részvételét” – mondta el az RMDSZ elnöke.
A Székelyek nagy menetelésén 120 ezren vettek részt vasárnap, kinyilvánítva, hogy élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld önrendelkezéshez való jogát. A tömegfelvonulás békésen, rendbontás nélkül zajlott le. A menetelés négy pontján egy-egy 250 méter hosszú székely zászlót is kifeszítettek, amelyeket az RMDSZ Háromszéki Szervezete készítetett kifejezetten erre az alkalomra. A felvonulók székely és magyar zászlókat lobogtattak, illetve elsősorban román nyelvű feliratokat vittek magukkal, ezeken azt tudatták: "Autonómiát akarunk nem függetlenséget!" "Románia a mi országunk is!". A magyar és a székely himnusz eléneklése után hazaindult a tömeg.
Borbély László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikai alelnöke Bogdan Diaconu román szociáldemokrata párti képviselő javaslata kapcsán elmondta: úgy látszik, ez a képviselő azért jött a parlamentbe, hogy mindennap feljelentse a magyarságot, az RMDSZ-t. „Ne rontsuk el a jó hangulatot" – mondta a magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Diaconu közleményét kommentálva.
Az RMDSZ alelnöke azt mondta, hogy számára két üzenete van a megmozdulásnak. Az egyik az, hogy minden magyar szíve együtt dobban, a másik pedig, hogy nincs lehetetlen. Kiemelte: Brüsszelnek muszáj meghallania üzenetüket, mert – mint mondta – ott az állampolgári kezdeményezés nem csak a magyarokról szól. Száz nemzeti kisebbség él Európában, amely százmillió európai uniós állampolgárt jelent – fejtette ki az RMDSZ alelnöke, hozzátéve: azt tervezik, hogy jövő tavasszal szerte Európában, de több mint 7 országban biztosan aláírásgyűjtési akciót indítanak.
Céljuk, hogy az Európai Unió alapokmányaiban is megjelenjen az őshonos kisebbség joga az anyanyelv használatára. Borbély László hozzátette, amikor egy jó ügyről van szó, a magyarság többször bebizonyította már, hogy össze tud fogni, és ezt bizonyítja azt is, hogy az RMDSZ referenduma kapcsán kevesebb mint két hét alatt Székelyföldön több mint százezer támogatói aláírást gyűlt össze.
„Székelyföld jövője Igennel kezdődik” – hangsúlyozta Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Szervezetének elnöke vasárnap, a Székelyek nagy menetelésén. Kifejtette: tíz nap alatt több mint százezren írták alá azt a törekvésüket, hogy az egységes Székelyföldről népszavazást szervezzenek.
„Látszik, hogy a székely emberek akaratát képviseljük. A ma összesereglett sok tízezer ember is azt jelenti, hogy Székelyföld egésze a területi autonómia mellett van. Azért jöttünk tehát össze, hogy megfogalmazzuk innen, Gábor Áron útjáról, mit üzenünk Székelyföldnek és Bukarestnek. Mi, székelyek, szeretnénk tisztelni azt az országot ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletre méltónak is kell lennie, és a Székelyföldet körbevevő országnak is tisztelnie kell a székely közösséget. Székelyföld azoké lesz, akik hisznek benne. Mi pedig soha nem adjuk fel a Székelyföld területi autonómiájába vetett hitünket!” – mondta Tamás Sándor.
maszol/közlemény

BUKAREST. Tőkés László szerint az öntudatra ébredt nemzeti erők felülkerekedtek, levonták az eddigi sikertelenségek következményeit, és a tettek mezejére léptek, ennek kiemelkedő eseménye a vasárnapi Székelyek nagy menetelése.
Nekünk magunknak kell a kezünkbe venni sorsunk alakítását - mondta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, néppárti európai parlamenti képviselő a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában. "Az utolsó illúzióinkat" kellett elveszíteni az európai polgári kezdeményezések kíméletlen visszautasítása után - indokolta kijelentését. (Az Európai Bizottság szeptember 13-án közölte, hogy elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és partnerei kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezését, azzal az indokkal, hogy nem tartozik jogalkotási hatáskörébe az európai sokszínűség megőrzését célzó kezdeményezés.)
Tőkés László felidézte, hogy Erdélyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kárpát-medencei szinten pedig a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács egyaránt kimondta, hogy stratégiaváltásra van szükség a nemzeti ügyekben.
Arra a kérdésre, hogy a pártoskodás hátrányt jelenthet-e ebben a kérdésben, Tőkés László úgy választolt: az összefogást valamennyi politikai erő hangoztatja, a különbség csak az, hogy van, aki hitelesen, van aki hiteltelenül teszi ezt. Vannak, akik annyira lepaktáltak a központi hatalommal, hogy számukra az egység vagy az összefogás hangoztatása politikai fogásnak, demagógiának számít - tette hozzá. Úgy folytatta, a Székelyek nagy menetelése ebből a szempontból előremutató, mint ahogy a tavaly, az Igazság napján a Székely Mikó Kollégium mellett közös kiállás is ebbe az irányba mutatott. (2012. szeptember 1-jén együtt tüntettek Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt vezető tisztviselői, hogy együtt követeljék a romániai egyházi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatását és a visszaállamosítási kísérletek beszüntetését. A szervezők szerint a tüntetésen 30 ezren vettek részt.)
Kijelentette: amikor közös politikai cselekvésre volna szükség, akkor a szűkkeblű pártpolitikai célok továbbra is felülmúlják a nemzeti összefogás alapvető igényét. Ennek véget kell venni, egy olyan stratégiaváltásra van szükség, amely a kisebbségi kérdést az európai politikák homlokterébe állítja - tette hozzá. Tőkés László példaként említette, hogy négy évvel ezelőtt is kérték az Európai Parlamentben, de most Szili Katalin volt házelnök ismét kezdeményezte, hogy hozzanak létre egy önálló kisebbségügyi biztosi tisztséget. A parlamentnek pedig el kell fogadnia egy határozatot, amely egy egységes kisebbségügyi jogi keretben rendezi az egész kérdést, és nem engedi, hogy 40-50 milliónyi európai unióbeli kisebbségi az egyes tagországok önkényének essék áldozatul - mondta Tőkés László.
Hirek.sk

2013. október 28.
Székelyföld nem alkuszik (Százhúszezren meneteltek)
A szervezők becslése szerint 120 ezren vettek részt tegnap délben a székelyek nagy menetelésén. Kököstől Bereckig 53 kilométeren kialakult az élőlánc, és nem egyesével, hanem hármas, négyes sorban lepték el az országút jobb oldalát a tiltakozók, vonultak a Székelyföld és Erdély minden sarkából ide érkezettek kinyilvánítani: Székelyföld egy és oszthatatlan, nem engedik, hogy feldarabolják vagy román többségű régióba olvasszák, autonómiát követel magának! A székelyek nagy menetelésének kiáltványa azt is leszögezi, ha a román kormány ezt követően sem ül le tárgyalni Székelyföld autonómiájáról, akkor „erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is”.
Délelőtt tíz órakor már Sepsiszentgyörgyről is áradt a tömeg a szervezők által megadott tizennégy gyülekezési pont irányába, a megyeszékhelyről elsősorban Kökös és a rétyi kereszteződés volt a célpont. A reggeli órákban már terjedt a hír, hogy a Hargita megyei különvonat mégsem jöhet, minden csatornán arra kérték a szentgyörgyieket, főleg Kökösbe menjenek, s nagyon sokan így is tettek. Székely és magyar zászlóval fellobogózott autók, biciklisek, gyalogoscsoportok vonultak ki a városból, tették ezt falvakról is, sokan jöttek Magyarországról. Fél tizenegykor érkezett meg Rétyhez a budapestiek busza, hatalmas, háromszor öt méteres zászlókat hoztak, az európai autonóm területek – baszk, katalán, dél-tiroli, skót, Åland-szigeteki, no meg székely és magyar – lobogóit, a budapesti Székely Kör ajándékait. Tizenegy órakor mind a tizennégy gyülekezési pontnál megkezdődött az ökumenikus istentisztelet, imával készültek az egybegyűltek a menetelésre, 12 órakor pedig rendezett sorokban elindultak egymás felé a menetoszlopok. Rendőrök, csendőrök kísérték mindenütt az út jobb oldalán haladó tömeget, szükség is volt figyelmükre, mert a forgalmat nem zárták le teljesen. Baleset azonban nem történt, rendben, fegyelmezetten zajlott mindenütt a menetelés, mentőre két alkalommal volt szükség, de egyik esetben sem volt súlyos a baj, a melegtől, kimerültségtől lettek rosszul ketten. Ugyancsak 12 órakor négy helyszínen – Kökösben, Rétyen, Kézdivásárhelyen és Bereckben – fiatalok útra indították a 250 méteres székely zászlókat. A menetoszlopok valamivel egy óra után alakultak 53 kilométeres élőlánccá, rádió azonban kevés felvonulónál volt, így a beszédeket sem tudták követni, és az egységes himnuszéneklés is elmaradt. Körülbelül fél kettőkor azonban mindenütt elhangzott a magyar és a székely himnusz, majd ki-ki visszavonult kiindulási pontjához.
Gábor Áron példája
A 12 órai harangszó után Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke beszédében kiemelte: „A harangszónak itt, Székelyföldön van egy többletjelentése is. Mi, székelyek minden harangzúgáskor megemlékezünk Gábor Áronról, a székelyek nemzeti hőséről, aki egy reménytelen helyzetből tudott fordítani, és a székely virtust úgy mutatta fel a világnak, hogy azt példaértékűnek tekintheti ma minden szabadságvágyó nép.” Felsorolta a tízéves SZNT érdemeit az autonómiaharcban: sikerült megkerülhetetlen kérdéssé tenniük az autonómia ügyét, jelképet teremtettek, a székely zászlót, amely alá fel lehet ma sorakozni, az autonómiastatútummal világos jövőképet vázoltak, és sikerült létrehozniuk az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét is – sorolta az SZNT elnöke. „Méltóbban emlékezni Gábor Áron történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel, nem lehet. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz. A székely szabadság a székely autonómia magyaros megfogalmazása. S volt-e más nagyobb, fontosabb vágya, célkitűzése a székelyeknek évszázadokon keresztül, mint őseik szabadságát megtartani vagy visszaszerezni?” – zárta a menetelőket útnak indító beszédét Izsák Balázs.
Székelyföld azoké, akik hisznek benne
„Székelyföld jövője Igennel kezdődik. Mondjunk Igent Székelyföldért!” – kezdte felszólalását Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke. Ha a román hatalom tiszteletet akar, akkor neki is tisztelnie kell a székelyeket, mert „Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte” – mondotta. Felsorolásából kitetszett az akarat: Székelyföld ne azoké legyen, akik gúnyolják, kifosztják, elviszik kincseit, hanem azoké, akik itt élnek, akik szeretik, dolgoznak érte. „Székelyföld azoké legyen, akik hisznek benne. Mi hiszünk Székelyföldben. Hajrá, Székelyföld!” – mondotta Tamás Sándor.
Együtt a közös ügyért
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hozzászólása elején arra tért ki: „Milyen jó, hogy az erdélyi magyar pártok és szervezetek nem ellenséges vetekedéssel, hanem a közös ügy támogatásában működnek együtt, és nemes versenyben igyekeznek minél nagyobb részt vállalni – ez esetben – az autonómia előmozdítása érdekében. Nagyon hálás vagyok a Székely Nemzeti Tanácsnak, hogy sikerült egymás mellé gyűjtenie bennünket.” Autonómiaharcunk hosszú menetelés lesz, mely igencsak próbára teszi majd erőnket és türelmünket – vélekedett, de azt is elmondta: nagyon büszke arra, hogy nemcsak Romániában, de a Kárpát-medencében sincs még egy olyan nemzeti közösség, „amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép!”. „Nos, Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért” – hangsúlyozta Tőkés László.
Magunk dönthessünk dolgainkról
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra tért ki, hogy a közösségi akarat felmutatásához mindenkire szükség van: „Szükségünk van az otthonteremtéshez, a szülőföld építéséhez minden egyes emberre. A közösségi akaratot kívánjuk felmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk fellépni, és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket.” Autonómiát akarunk, hogy saját dolgainkról magunk dönthessünk, ami nem azt jelenti, hogy mi valakitől elveszünk valamit, hanem azt, hogy valakiért valamit teszünk – fogalmazott. „A mi autonómiatörekvéseinkkel, a mi céljainkkal nem kívánunk senkit megfosztani semmitől, sem romántól, sem magyartól, senkitől nem veszünk el tulajdont, döntést, jogot. Viszont azt kérjük, hogy mi, székely emberek, erdélyi magyar emberek a mi dolgainkról mi magunk dönthessünk!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az autonómia a megoldás
Képesek vagyunk összegyűlni, hitet, erőt sugározni – mondotta Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. „Nemet kiáltani Bukarest álnok szándékára, hogy életidegen és számunkra előnytelen közigazgatási keretbe akar minket terelni, hogy aztán uralkodhasson rajtunk, és szétprédálja unokáink jussát. És igent kiáltani saját kipróbált és hasznos rendünkre: az autonóm Székelyföldre. Mert tudjuk: az autonómia a megoldás.” Megfogalmazta azt az üzenetet is: „nem lesz béke és nyugalom e tájon addig, amíg szabadságunkat, közösségi jogainkat és közülük a legfontosabbat, Székelyföld autonómiáját el nem érjük”. „Nem hagyjuk magunkat. Ha kell, menetelünk, ha kell, népszavazást kezdeményezünk, ha kell, ismét összegyűlünk, ha kell, öntudatos polgárként élünk a polgári engedetlenség eszközével is. (…) Nyelvünket, hitünket, szülőföldünket, szabadságunkat, jövőnket nem adjuk. Az autonómia a megoldás” – zárta beszédét Toró.
Nem alkuszunk
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke a tervezett regionális átszervezés, a folyamatos román asszimilációs törekvés veszélyeire hívta fel a figyelmet, arra, hogy „megmaradásunk érdekében ezt a folyamatot meg kell állítanunk”. „Üzenjük Bukarestnek és a nagyvilágnak, hogy nem akarunk kiszolgáltatottságban, alárendeltségben élni, a területi autonómia ősi jussunk, erről soha le nem mondunk! Követeljük, hogy tartsák be az 1918. december 1-jén tett ígéretet!” – fogalmazott az MPP elnöke, aki azt is kifejtette, lojális polgárai csak olyan országnak lehetünk, amely betartja vállalásait, nem tiporja lábbal jogainkat. Európa felé is szólt, hogy ne használjon kettős mércét, és egyértelmű üzenetként fogalmazta meg: „Mondjuk ki tisztán és világosan: a nemzetállam fogalma túlhaladott, azt Románia alkotmányából törölni kell! Mondjuk ki tisztán és világosan: elég volt!” „Itt akarunk jövőt gyermekeinknek. És ha itt élünk, sorsunkat magunknak kell irányítanunk! És magunk fogjuk irányítani! Legyen világos Bukarestben és Brüsszelben egyaránt, mi nem alkuszunk!” – hangoztatta az MPP elnöke.
Tárgyalást követelünk a román kormánnyal
A székelyek nagy menetelésének kiáltványa fél kettőkor hangzott el a rádiókban Izsák Balázs tolmácsolásában: „Autonómiát Székelyföldnek, párbeszédet és társadalmi békét!” A kiáltvány követelésként fogalmazza meg: a székelység élni akar az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeli Székelyföld államon belüli önkormányzását; követeli, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek Romániában is, más közösségekhez hasonlóan a székelység is „megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén”; ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföldhöz, követeljük, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat – hangzott el. A kiáltvány azt is kimondja, hogy ez a térség közös hazája lesz minden lakójának, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozástól, a területi autonómia a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciája lesz. Az Izsák Balázs által felolvasott kiáltvány felidézi, hogy nyolc hónap elteltével is válasz nélkül maradt a Marosvásárhelyen március 10-én, a Székely Szabadság Napján elfogadott és a román kormánynak továbbított beadvány, amelyben az ott összegyűlt 30 ezer ember követelte a párbeszéd megkezdését a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Hisszük, hogy a párbeszéd a társadalmi béke záloga, a székelyek pedig békét és párbeszédet akarnak” – fogalmaz a menetelés kiáltványa, de felhívja a román kormány figyelmét arra is, hogy „a párbeszéd lebecsülése, a székelység akaratának mellőzése, a székely jelképek folyamatos üldözése nem fogja sem megtörni, sem elfárasztani a székely autonómiatörekvést. A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is.”
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Nagy menetelés Berecktől Kökösig az autonómiáért, az önrendelkezésért
Sok ezer égszínkék székely zászló lobogott tegnap az őszi napsütésben a Gábor Áron szülőfaluja, Bereck és hősi halálának színhelye, Kökös közötti országút több mint ötven kilométeres szakaszán, amely 14 települést kapcsolt össze. Az ökumenikus istentisztelet után induló békés, méltóságteljes meneteléssel a székelyek azt hirdették, hogy Székelyföld fel nem osztható, be nem olvasztható, és autonómiát követeltek Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek. A tüntetők a menetelés végén közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Közösségi összefogással nincs lehetetlen!
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kiemelte: "Megkerülhetetlen kérdéssé tettük a közéletben a székely autonómia ügyét. A politikai élet vezetőinek, magyaroknak, románoknak viszonyulniuk kell Székelyföldhöz, a székely autonómia kérdéséhez. Jelképet teremtettünk, székely zászlót, amely alá föl lehet sorakozni. Vázoltunk egy világos jövőképet Székelyföld autonómia- statútumával, amelyben pontosan leírtuk azokat az intézményeket, amelyek révén Székelyföld autonómiája megvalósul. Megteremtettük az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterét. Marosvásárhelyen a székely szabadság napján, vagy ma itt, Bereck és Kökös között arra mutatunk példát az utánunk jövőknek, hogy közösségi összefogással nincsen lehetetlen. Hétszázezer székely akarata olyan erő, amely meg fogja teremteni Székelyföld területi autonómiáját.
Nem lehet méltóbban emlékezni Gábor Áronra, történelemformáló hősiességére, mint az autonómiaküzdelemmel. Bízzunk mindannyian abban, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz.
Székelyföld jövője IGEN-nel kezdődik
– Azért jöttünk össze, hogy megfogalmazzuk, innen, Gábor Áron útjáról mit üzenünk Székelyföldnek és Bukarestnek. Mi, székelyek szeretnénk tisztelni azt az országot, ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak is kell lennie. És Romániának is tisztelnie kell a székely közösséget.
Mert Székelyföld közös alkotás. Mindannyiunk tulajdona. Mindannyiunké, akik azt akarjuk, hogy Székelyföld azoké legyen, akik megdolgoznak, megküzdenek és áldozatokat hoznak érte. Ne azoké legyen, akik kigúnyolják, hanem azoké, akik szeretik ezt a tájat, az itt lakó embereket. Ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik adónkat, hanem azoké legyen, akik itt termelik meg az anyagi javakat. Székelyföld ne azoké legyen, akik a sót, a borvizet, az erdőt elviszik előlünk, hanem azoké legyen, akik újraültetik a letarolt hegyoldalakat – jelentette ki Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Talpra, székely!
– A saját hazánkban, Erdélyországban, mi is oda jutottunk, hogy azért kelljen menetelnünk, amit eleink biztosítottak a románoknak Hátszeg vidékén, a szászoknak Szászföldön, illetve Székelyföld népének, amíg aztán utóbb autonóm jogaik meg nem csorbultak. Büszke vagyok arra, hogy ebben az országban és mondhatni az egész Kárpát- medencei magyar nyelvterületen nincs még egy olyan nemzeti közösség, amelyik ennyire állhatatosan ki tudna állani jogai és ügye mellett, mint a székely nép! Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért – mondta egyebek mellett Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre kijelentette: – Az a kezdeményezés, amelyet elindítottunk néhány héttel ezelőtt, a megyei referendumokról szól. Hogyha itt százezres számokról beszélünk, akkor azt mondom, hogy mi a hat megyében 200 ezer aláírást gyűjtöttünk össze. Mi, székelyföldi emberek felelősek vagyunk a partiumiakért, a partiumiak a Székelyföldért, a szórványért. Együtt tudunk erősek lenni. A kulturális autonómia megoldás azoknak, akik nem tömbben élnek, és igazából a mai napnak is az az üzenete, hogy a célok közösek, és a közösség akaratát föl tudjuk mutatni. Mögöttünk, a szövetség mögött áll a közösség, amely már többször bebizonyította, hogy nekünk mindig újra kell fogalmaznunk ezeket a célokat, és a magunk eszközeivel építkezni kell. Mindennap hozzá kell tenni egy téglát az épülő házhoz. Nem csodára várunk, építkező közösség vagyunk.
Gyönyörű nap ez a mai!
Berecken, ágyúöntő Gábor Áron szülőfalujában, Háromszék északkeleti kapujánál gyülekeztek a nyárádmenti székelyek. A Népújság őket kérdezte, mit jelent számukra ez a menetelés?
Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere: – Hatalmas élményt. Úgy gondolom, történelmi pillanatokat élünk át. Nyárád-szeredából és környékéről mintegy 250-300 ember van itt, mindenki pozitívan reagált a felkérésünkre, úgy néz ki, úgy tudjuk képviselni Marosszéket, ahogy tőlünk, székelyektől elvárták, s ahogy mi elvárjuk magunktól. "Hazádnak rendületlenül légy híve, ó, magyar " – zárta szavait Tóth Sándor.
Balogh István, Csíkfalva polgármestere: – Nagy élmény itt lenni, az egységnek és az összefogásnak vagyunk tanúi, ismét megmutattuk, hogy együtt tudunk lenni politikai színezettől és vallási hovatartozástól függetlenül, és egységet tudunk fölmutatni. Talán ezt emelném ki mint legfontosabbat a mai napról, és ezzel is azt kérjük, ne szakítsanak szét minket, hiszen együvé tartozunk és együtt akarunk élni ezen a földön.
Csíki Sándor, a Marosszéki Székely Tanács elnöke: – Bereckről indult a nagy menetelés. Óriási élmény, hogy Gábor Áron szülőfalujából indulunk, családtagokkal, barátokkal. Gábor Áron ’48-as forradalmár volt, úgy gondolom, jó helyszínt választottunk. Az, hogy hét autóbusszal érkezett Nyárádszereda és környéke, Nyárádmagyarós és Nyárádremete, elárulja, hogy ha kell, össze tudunk fogni. Gyönyörű nap ez a mai!
Lukács Gusztáv berecki lakos büszkén vezette azt a szekeret, amely a Gábor Áron rézágyúja másolatát vontatta. Mint mondta, soha nem gondolta volna, hogy ekkora megtiszteltetés éri.
– Nagy örömmel viszem a zászlót, látszik, hogy ha akarunk, össze tudunk fogni és sikereket elérni az autonómiáért – válaszolta a Népújság kérdésére Dimény Renáta, 16 éves berecki tanuló.
Csernátonban Osváth Csaba, Ákosfalva polgármestere nyilatkozott lapunknak: – Az életben vannak nagyon fontos dolgok, ez is az volt. Örömömre szolgál, hogy négy autóbuszt tudtunk indítani Ákosfalva községből, és több kiskocsit, kb. 300 fős csapattal érkeztünk. Ez igen fontos megnyilvánulás a hazai összmagyarság részéről, gondolom, hogy sikere is lesz.
Ambrus Róbert vitte az erdőszentgyörgyiek tábláját: – Ez a menetelés azt jelenti, hogy elindult egy folyamat Székelyföld autonómiája felé. Erdőszentgyörgyről 89-en érkeztünk, hogy kifejezzük az autonómia iránti igényünket.
Autonómiát, párbeszédet és társadalmi békét!
A résztvevők kiáltvánnyal erősítették meg, hogy az önrendelkezés joga alapján követelik a Székelyföld államhatárokon belüli autonómiáját.
A kiáltványban, amelyet Izsák Balázs SZNT- elnök olvasott fel, egyebek mellett kijelentik: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását; követelik, hogy Romániában az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a székely nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén; ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföldnek a gyergyóditrói nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat!
A kiáltvány emlékeztet, hogy "ez év március tizedikén, a székely szabadság napján, a marosvásárhelyi Postaréten összegyűlt székelyek beadvánnyal fordultak Románia kormányához, amelyben követelték, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió, illetve Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását, ám erre a beadványra nyolc hónap elteltével sem érkezett válasz.
Felhívja a figyelmet, hogy "a mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is".
Ugyanakkor kéri Magyarország kormányát, "kérje Románia kormányától a két ország közti alapszerződés tiszteletben tartását, különös tekintettel annak 15/9. cikkére. Nekünk, székelyeknek alapvető érdekünk, hogy Magyarország és Románia között jó legyen a viszony, a békés, építő együttműködés és az Európai Unió tagállamainak közös alkotmányos örökségének jegyében".
Az eseményhez kapcsolódó számos szimpátiatüntetést szerveztek Európában, Amerikában és Ausztráliában is.
Mózes Edith

Egymás mellett az autonómiáért
Összeért! – adták szájról szájra vasárnap a tüntetők, miután megvalósult a Székelyek Nagy Menetelése, az 54 kilométeres élőlánc Bereck és Kökös között. „Amit célként kitűztünk, elértük!” – jelentette ki a Krónikának Izsák Balázs, a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke miután felolvasta a rendezvény kiáltványát, és az élőlánc résztvevői közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A szervezők a gyülekezési pontokra befutott jelentések alapján 120 ezerre, a csendőrség csupán 15 ezerre becsülte a résztvevők számát. A román politikusok elutasítóan nyilatkoztak és hatósági fellépést kértek az ügyben.
Megvan? Összeért? – kérdezték egymástól a székely zászlókat, autonómiát szorgalmazó feliratokat magasba tartó menetelők, akik a helyszínen csak azt tudták, hogy az ő szakaszukon megvan az élőlánc, és aggódva lesték a híreket, hogy vajon mind az 54 kilométeren kialakult-e. Még a Himnusz felcsendülése előtt, futótűzként terjedt az örömhír: Megvan! Összeért!
A Székelyek Nagy Menetelésének résztvevői vasárnap kiáltványt fogadtak el, kijelentve, hogy élni akarnak az önrendelkezés jogával. A petíciót Izsák Balázs, a szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a rétyi keresztútnál olvasta fel, a tüntetők a többi helyszínen rádión hallgatták. A kiáltványban leszögezték: ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magába foglaló Székelyföldnek a Gyergyóditrói Nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi közösségek népszavazással véglegesítsék azokat. „Székelyföld minden lakójának közös hazája, függetlenül nemzeti, etnikai, nyelvi hovatartozásától, ezért a területi autonómia Székelyföld minden lakója számára a teljes és tényleges jogegyenlőség intézményi garanciája lesz” – fogalmaztak a petícióban. Emlékeztettek, hogy március 10-én, a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postaréten összegyűltek beadvánnyal fordultak Románia kormányához, amelyben követelik, hogy a Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót, és szavatolja törvény annak autonómiáját. Mivel a beadványra nyolc hónap után sem érkezett válasz, arra kérik Románia kormányát, ne vegye semmibe 700 ezer polgárának akaratát. „Felhívjuk a kormány figyelmét, hogy a párbeszéd lebecsülése, a székelyek akaratának mellőzése, a székely jelképek folyamatos üldözése nem fogja sem elfárasztani, sem megtörni a székely autonómiatörekvést. A mai napot követően vagy érdemi párbeszéd kezdődik a székelység képviselőivel, a székely nép kinyilvánított akaratáról, Székelyföld jövőjéről, vagy sokasodni és erősödni fognak a tiltakozó megmozdulások, beleértve a polgári engedetlenséget is” – áll a kiáltványban, mely felszólítja Magyarország kormányát, hogy kérje Romániától a két ország közötti alapszerződés tiszteletben tartását.
„Csak azért is megmutatjuk!”
A nagy menetelésre indulókat vasárnap reggel sokkolta a hír, miszerint elromlott annak a vonatnak mozdonya, amelyik a csíkszéki tüntetőket szállította volna a menetelésre. A hír hallatán az RMDSZ háromszéki és sepsiszentgyörgyi szervezete felhívást intézett a sepsiszentgyörgyiekhez, kérve, hogy minél nagyobb számban vonuljanak Kökösbe, ahova a különvonatot várták. Borboly Csaba, az RMDSZ csíki szervezetének elnöke közleményben kérte az autósokat, vegyék fel a vasútállomások környékén várakozókat, és aki teheti, üljön autóba vagy kérezkedjen fel a buszokra. „Valóban elromlott-e a szerelvény, vagy sokkal inkább a román hatóságok egy újabb olyan intézkedésével állunk szemben, amely megakadályozza magyar, székely közösségünket jogai gyakorlásában?” – tette fel a kérdést Borboly, rámutatva, hogy még csütörtökön kifizették a szerelvény bérleti díját a Regiotrans magán vasúti társaságnak.
Az 54 kilométeres útvonal 14 pontján gyülekezők felháborodottan adták szájról szájra a hírt, a tömegen eluralkodott a „csak azért is megmutatjuk” hangulat. A gyülekezőhelyeken 11 órakor kezdődtek az ökumenikus istentiszteletek, de már tíz órakor érkezni kezdtek a buszok, gépkocsik. Sepsiszentgyörgyről kerékpárral, sőt gyalog is indultak tüntetők. A buszokban, az út szélén osztogatták a székely zászlót, az angol és román feliratú táblákat. „Kér-e lelkem egy kicsike székely zászlót?” – nyújtotta egy székely ruhás bácsi a kék-arany színű lobogót. A táblákat fiatalok cipelték, osztogatták, az igényesebbek ki is válogatták, milyen feliratot emelnének szívesen a magasba. Autonómiát akarunk, nem függetlenséget! Székelyföld Románia másik arca, Vessetek véget az etnikai asszimilációnak, az etnikai diszkriminációnak! Igazságot Székelyföldnek! Székelyföld létezik! Az autonómia nem függetlenséget, hatékonyságot jelent! Hivatalos magyar nyelvet a román mellett! Használhassuk a szimbólumainkat! – hirdették a táblák.
A gyülekezőpontokon derűs volt a hangulat, baráti társaságok, nagycsaládok érkeztek együtt, örömmel fedezték fel ismerőseiket a tömegben. Felröppent a hír, hogy az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szélsőséges román alakulat autós felvonulást tervez a menetelés útvonalán, majd azt beszélték, hogy a csendőrök Kökösnél leállították a román autós karavánt. Petronela Corodeanu, a csendőrség szóvivője nem erősítette meg a hírt.
Böjte: a megbékélés hangját kell keresni
Tizenegy órakor a 14 gyülekezőhelyen egyszerre kezdődtek meg az ökumenikus istentiszteletek, a rétyi keresztútnál Deák Botond rétyi református lelkész rámutatott: imádkozunk, mielőtt elindulunk, ez a nap egyik alapgondolata. „Innen a háromszéki rónáról üzenjünk hadat az érdektelenségnek, a közönynek, az eltiprásnak és a jogfosztásnak” – hangzott el az igehirdetésen. Böjte Csaba ferences szerzetes Bethlen Gábor lángnyelves zászlóját vitte el Rétyre, beszédében a nagy erdélyi fejedelemre emlékezett, aki belátta, hogy az acsarkodás, veszekedés nem vezet semmire. „Amit együtt rontottunk el, együtt kell helyrehozzuk. A párbeszéd, a megbékélés hangját kell keresni. Erdély aranykora a párbeszédből fakadt” – hangsúlyozta Böjte, aki szerint meg kell értetni román testvéreinkkel, hogy külön-külön nem, csak együtt tehetjük tündérkertté Erdélyt. Böjte Csaba Erdély legidősebb ferences szerzetesét is meghívta Rétyre, Antal atya saját versével bíztatta kitartásra, összefogásra az egybegyűlteket.
Az istentiszteletek után Bereck, Lemhény, Nyújtód, Sárfalva, Kézdivásárhely, Ikafalva, Csernáton, Dálnok, Maksa, Eresztevény, rétyi keresztút, Szentivánlaborfalva, Uzon és Kökös gyülekezőpontjainál 26 menetoszlop indult el a szomszédos település felé. A menetelők több ezer székely zászlót lobogtattak, a négy darab 250 méter hosszú, két méter széles és 50 kilogramm súlyú lobogót Kökösnél, a rétyi keresztútnál, Kézdivásárhelyen és Berecknél bontották ki. A Brassót Bákóval összekötő 11-es országút 54 kilométeres székelyföldi szakaszán a menetoszlopok két-három kilométer után találkoztak. Az SZNT hírszolgálata szerint az istentiszteleteket mintegy 60 ezren hallgatták végig, de közben is folyamatosan érkeztek a tüntetők, így amire ki kellett alakítani az élőláncot, a szervezők szerint mintegy 120 ezer székely, erdélyi, magyarországi és kárpát-medencei magyar állt az országúton. A csendőrég, a rendőrség és a Kovászna megyei prefektúra közös közleményben 15 ezerre becsülte a résztvevők számát. Ferencz Csaba, az SZNT kommunikációs alelnöke úgy vélte, a román hatóságok a résztvevők számának alábecslésével bagatellizálni próbálják a megmozdulás jelentőségét.
Közösen az autonómiáért
Az erdélyi magyar pártok, szervezetek elnökeinek beszédét a háromszéki rádiók közvetítették, a tüntetők mobiltelefonokon, a gépkocsik kihangosított rádióin hallgatták az üzeneteket. Izsák Balázs, a Székelyek Nagy Menetelésére hívó SZNT elnöke rámutatott, hogy az idén tízéves szervezet megkerülhetetlen kérdéssé tette a román és magyar politikai vezetők számára a székelyföldi autonómia ügyét, az autonómia küzdelem mozgalmi háttereként kidolgozta Székelyföld autonómia statútumát, és a székely zászlóval jelképet teremtett, amely alá föl lehet sorakozni. „Hétszázezer székely akarata olyan erő, amely meg tudja teremteni előbb vagy utóbb Székelyföld területi autonómiáját. Bízzunk mindannyian, hogy Székelyföld autonómiája a közeljövőnek nemcsak ígérete, de megvalósulása is lesz” – hangsúlyozta Izsák.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzet Tanács (EMNT) elnöke az erdélyi magyar politikai szervezetek együttműködését üdvözölte. Rámutatott, hogy az erdélyi magyarság olyan önrendelkezési jogokért kénytelen saját hazájában demonstrálni, amilyeneket elődei biztosítottak a románoknak, szászoknak és székelyeknek. „Gábor Áron kései utódaiként mi nem ágyúval, nem fegyverrel, hanem békés, demokratikus eszközökkel küzdünk a jövőnkért” – hangoztatta Tőkés. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelység, az erdélyi magyarság nem kíván másokat megfosztani semmitől, de maga akar dönteni saját dolgairól. „A közösségi akaratot kívánjuk fölmutatni, azt, hogy Székelyföldért, Székelyföld jövőjéért egységesen tudunk dolgozni, egységesen tudunk föllépni, és egységesen tudjuk építeni a mi otthonunkat, a mi szülőföldünket” – jelentette ki a szövetség elnöke. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke arra figyelmeztette a román hatóságokat, hogy nem lesz béke és nyugalom, amíg az erdélyi magyarság el nem nyeri közösségi jogait, és közülük a legfontosabbat, Székelyföld autonómiáját. „Nemet kiáltani Bukarest álnok szándékára, hogy életidegen és számunkra előnytelen közigazgatási keretbe akar minket terelni, hogy aztán uralkodhasson rajtunk és szétprédálja unokáink jussát. És igent kiáltani saját kipróbált és hasznos rendünkre, az autonóm Székelyföldre. Mert tudjuk, az autonómia a megoldás” – fogalmazott Toró.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke kijelentette, hogy a székelység nem akar kiszolgáltatottságban és alárendeltségben élni, és soha nem mond le „ősi jussáról”, az autonómiáról. Kifejtette: Trianon óta a székelységnek folyamatos román asszimilációs törekvéssel kell szembenéznie, megmaradása érdekében ezt a folyamatot meg kell állítani. Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének és a demonstráció helyszínéül szolgáló Kovászna megye önkormányzatának elnöke Székelyföld és Bukarest számára fogalmazott meg üzenetet. „Mi, székelyek szeretnénk tisztelni azt az országot, ahol élünk, szeretnénk számítani rá, bízni benne. De régi törvény: ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak kell lennie. És Romániának is tisztelnie kell a székely közösséget” – mutatott rá a tanácselnök.
Nem akarnak „enklávét” Elutasítóan nyilatkoztak és hatósági fellépést kértek a Székelyek Nagy Menetelése kapcsán a román politikusok. Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke tegnap Focşaniban hangsúlyozta: Románia egységes nemzetállam, ahol az „enklávénak még csak a szimulációja is elfogadhatatlan”. A szenátusi elnök szerint a hatóságoknak bölcsen, de szigorúan kell fellépniük az autonómia-megmozdulás kapcsán. Úgy vélte, Románia egyike azon európai államoknak, amelyeknek a legfejlettebb a nemzeti kisebbségekre vonatkozó jogrendszere. Jóval vehemensebbnek bizonyult Bogdan Diaconu Szociáldemokrata Párti (PSD) képviselő, aki felszólította a parlamenti pártokat, hogy törvényben tiltsák be a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló megmozdulásokat, mivel, mint rámutatott, államellenes és a románság ellen irányuló akciókról van szó. Anca Boagiu, a Demokrata–Liberális Párt (PDL) első alelnöke szerint a tegnapi székelyföldi megmozdulás Victor Ponta kormányfő azon, az Egyesült Államokban tett kijelentésének következménye, miszerint Románia megváltoztathatja a Koszovóval szembeni eddigi elutasító álláspontját.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Visszavenni Erdélyt
György Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről szervezett vitát a budapesti zsidó közösségi otthonban, a Bálint Házban a Mérei Ferenc Szakkolégium. Társadalomkutatók, újságírók vitatkozhattak a szerzővel a Trianon-trauma értelmezéseiről, az Erdélyről szóló mítoszok természetéről. Parászka Boróka tudósítása.
A budapesti kerekasztal beszélgetésen felszólalt Bárdi Nándor, Feischmidt Margit, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György, Szilágyi Gáll Mihály valamint e tudósítás szerzője is. György Péter elsősorban irodalmi szövegeken, különböző életműveken, a szimbolikus terek értelmezésén keresztül keresi a választ ebben a kötetben arra, hogyan alakult az elmúlt évszázadban az Erdélyről való beszéd a magyar kultúrában. Karinthy Frigyestől Szilágyi Domokosig, Szabédi Lászlóig, Bretter Györgyig több életmű is egymás mellé rendelődik. Miféle kontextus jön így létre, és mire elég ezeknek az értelmezése? Megrajzolható-e ily módon az Erdély-képek, ideológiák története? Erről szólt az éles hangú vita, amelynek fontosabb szempontjait összegezzük. Papp Z. Attila kisebbségkutatóként úgy vélte, ez egy rendkívül gazdag könyv, rengeteg információ van benne azok számára is, akik nem Erdélyből származnak. Az azonban nem eldönthető – hangsúlyozta a kritikus, hogy kiknek szól ez a mű? Erdélyből nézve ugyanis – figyelmeztetett Papp Z. Attila – kevésnek tűnik. Az sem egyértelmű, hogy az irodalmi szövegeken keresztül megragadott Erdély „milyen Erdély”, és az az erdélyiség, amely a jelzett módon kibontakozik, kinek a valódi problémája, ha probléma? „Erdély nem az erdélyieknek gond, a csonka magyaroknak lehet kihívás, hogy mit jelent ez a térség. A kilencvenes években kerültem Magyarországra, és itt lettem valójában erdélyi, itt húzták rám a skatulyát” – magyarázta saját szempontjait a felszólaló, aki a módszertani kérdésekre kitérve elmondta: ismerve György Péter munkásságát, nem meglepő, hogy különböző irodalmi műveken keresztül próbál különböző történelmi korszakokat megérteni. De – vélekedett Papp Z. Attila – miközben a szerző mítoszt akar helyretenni, dekonstruálni, valójában újabb mítoszt teremt. Azt a mítoszt, hogy Erdéllyel nehéz foglalkozni, és ezt a probléma-összest, amelyet ez a térség, valamint az erről a térségről való beszéd, az erre való hivatkozás jelent – Magyarországon nem is lehet megérteni. „György Péter maga is mitizált gondolkodást folytat” – hangzott el a Bálint házban, ennek a kötetnek a problémája pedig az, hogy megkerüli a társadalomtudományos gondolkodást. Azt a gondolkodást – tette hozzá a társadalomkutató – amely a kilencvenes évek óta virágzik, de már a korábbi évtizedekben is működött. „Nincs jelen sem a néprajzi, sem a demográfiai, antropológiai ismeretek tömkelege, vagy csak egy-két utalás bukkan fel, hiányolom a nemzetközi szakirodalmat is, mert nem csak magyarul írtak Erdélyről” – figyelmeztetett az első felszólaló.
Inkább szól Magyarországról Szerbhorváth György szociológus is személyes szempontok felől közelített, mint olyasvalaki, aki 1992-ben költözött először Magyarországra a Vajdaságból. „Ez a kérdéskör, amit ez a könyv érint, olyan gitt, amit én is azóta rágok” – fogalmazott Szerbhorváth, aki szerint a kötet helyenként provokatív és problémaérzékeny. Ezzel együtt több szempontból „felháborítónak” nevezte György Péter munkájának több elemét. Például azt, hogy (Selyem Zsuzsa 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című művét idézve és arra hivatkozva) elmarasztalóan ír a Magyarországon tovább tanuló, az ország határain kívülről érkező diákok ellátásáról. Szerbhorváth emlékeztetett: a külföldről érkező diákok fogadtatása nem volt egyértelműen és egyöntetűen rossz, ő maga vajdaságiként kiemelt ellátásban, zavarba ejtő figyelembe részesült. „Az a gyanúm, hogy egyes határon túli írók a kelleténél is jobban traumatizálják magukat, mert ha ez nem így lenne, nem lenne miről írjanak. Trianon óta fel-fel bukkan, hogy a centrum nem tud mit kezdeni a perifériáról, Erdélyből Magyarországra érkező diákokkal. Én, vajdaságiakként éreztem a szolidaritást” – emlékezett vissza György Péter második kritikusa, aki azt is sérelmezte, hogy bizonyos életműveket – például a Gion Nándor életművét leegyszerűsítően, vagy tendenciózusan kezeli a Kolozsvári állatkert szerzője. „Gion Nándor jó tollú író volt, de nem az eszéről, hanem a karrierjéről volt híres. A hatvanas években ösztöndíjjal Magyarországra került, zsidózott egy sort, aztán visszament Vajdaságba. Írt egy bődületesen rossz naplókönyvet, és aztán kilencvenes években is belement olyasmikbe, amelyeket másképpen nem lehetett leírni, mint úgy, hogy etnikai sztereotípiákat alkalmazott, például cigányozott. Aztán megint Magyarországra érkezett és eljátszotta az áldozatot. Ezek a részek nekem nem tetszenek, mert ezt differenciáltabban is meg lehetett írni” – hangzott el a Bálint-házban. Bárdi Nándor történészként úgy vélte, ez a könyv több mint egy szöveg, a kötet nem más, mint György Péter érvényességkeresése. Mindaz, ami ebben a nagyon vitatott könyvben szerepel, a hozzászóló szerint sokkal inkább szól Magyarországról, szól a budapesti kulturális odafigyelés hiányáról, és a nemzetiesítési folyamatokról. „A magam fajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel. Összevethetném ezt a munkát T. Szabó Levente egyetemtörténeti és ideológiatörténeti írásaival, vagy Szilágyi N. Sándor ember–világ előadásaival. És kiderülne, hogy Péter egy provinciális csávó, miközben egy budapesti véleményvezérről van szó. Ez mégis egy fontos könyv, Németh László romániai útinaplójához hasonlítanám” – összegezte a kutató, aki az esszékötet javára írta a hihetetlenül széles kontextualizalizációt. „Ha erdélyi véleményeket hallok, akkor azok a következők: olyan szövegekről tesz említést ez a könyv, amelyekkel én még nem találkoztam, a második azt hogy »nem bírtam elolvasni«, a harmadik az, hogy »földhöz csaptam«” – mesélte saját tapasztalatait Bárdi, aki Papp Z. Attilához hasonlóan a „nagyon fejlett” szakirodalom, a vonatkozó román és a nemzetközi tanulmányok, kutatások használatát kérte számon György Péteren. Az éles szakmai kritika elismeréssel is kiegészült. „Azért fontos ez a könyv, mert egy véleményvezér trauma-listázásáról szól, szemben a hiszterizálással, amelynek a kialakításában, a kilencvenes években ő maga (ti. György Péter) is részt vesz. Tehát ebben a könyvben ő maga is önmaga ellen küzd” – vélekedett a hozzászóló, aki úgy vélte, mindezzel együtt „a szakmai hierarchiában” a legfontosabb teljesítmény ebben a témában Trencsényi Balázs A nép lelke című munkája, valamint a többszerzős, Feischmidt Margit által is jegyzett Kolozsvár kötet megjelenése. (Bárdi Nándor a Liana Grancea, Jon Fox, Rogers Brubaker és Feischmidt Margit által közösen szerkesztett Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetre utal.)
Mitikus vagy alulinformált kapcsolat Feischmidt Margit kulturális antropológus ehhez kapcsolódva úgy vélte, György Péter könyve egy közíró diagnózisa, keretes munka. Látlelet a kortárs magyar társadalom veszteseiről, akik a múltba menekülnek, a Trianom-traumát létrehozó Magyarországról. Erre a fajta múltba fordulásra, traumatizálásra három reakció van Magyarországon, és mindezekről ez a könyv beszél Feischmidt Margit szerint. Az egyik reakció az, amelyik létrehozza a múltba visszahelyezett Erdélyt, és működteti az ehhez kapcsolódó identitásipar. A másik tipikus reakció az elfordulóké, akik úgy vélik, ez a nosztalgikus, mítoszt teremtő ország nem a saját Magyarországuk, ezért nem foglalkoznak sem a mítosszal, sem Erdéllyel. A harmadik viszony, amit György Péter azonosít, a némaság, azoknak (a többségében erdélyi migránsoknak) a reakciója, akik nem találják a hangjukat ebben mitizáló Nagy-Magyarországban. „Megérintett engem ez a könyv” – vonta le a következtetést a társadalomtudós, aki maga is erdélyi származású migránsként telepedett át Magyarországra. Szilágyi Gál Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem média tanszékének oktatójaként szólt hozzá a vitához, György Péter kötetét provokatívnak nevezte, olyan munkának, amely megkérdőjelezi a centrum-periféria viszonyt a magyar kultúra területi megosztásában, és arra mutat rá, hogy ez egy többszólamú és nem hierarchikus kapcsolatrendszer. Az esszékötet fontos felismerése – tette hozzá Szilágyi Gál Mihály –, hogy „nincs életszerű mentális kapcsolata Magyarországnak Erdéllyel, mert ez a kapcsolat vagy mitikus, vagy alulinformált.” György Péter a kötettel kapcsolatban hangsúlyozta, az irodalmi szövegekre való hivatkozás (például a Szabédi életmű beemelése) kockázatos, de azért nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen, mert csak így lehet megértetni és közelebb hozni a magyarországi olvasókkal, hogy mi minden történt Erdéllyel, és az Erdélyre való hivatkozással. „Ma egy olyan ideológiai hidat próbálnak meghúzni, ami a Szent Magyarországtól a Szent Magyarországig tart, és közte nem volt semmi”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. október 29.
Vasárnap megszületett az erdélyi magyarok akcióegysége
Vasárnap este a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű rendez- vény után a Duna Tv Heti hírmondó című műsorának 1000. adása Kézdivásárhelyről jelentkezett. A műsor vendégei Borbély László, Biró Zsolt, Toró T. Tibor és Izsák Balázs erdélyi magyar politikusok voltak.
A Kosztándi-galéria vendégei a beszélgetés során arra keresték a választ, hogy a megmaradás egyedüli záloga-e az autonómia, aztán arra, hogy kivívható-e az területi önállóság békés eszkö- zökkel, majd arra, hogy létezik-e közös erdélyi minimum?
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke szerint a vasárnapi eseményben az a legfontosabb, hogy ezen a nap minden magyar szíve együtt dobbant. Borbély arról is beszélt, hogy nemzetpolitikai kérdésben az erdélyi magyar politikai szervezetek között nincs vita, és az emberek is melléjük állnak, ha egy jó ügyről van szó. Az RMDSZ politikai alelnöke a nemzeti kisebbségi jogok biztosításának tekintetében bizakodó, mivel szerinte 2015 után az Európai Unió chartája megváltozik.
Biró Zsolt, az MPP elnöke beszédében azt hangsúlyozta ki, hogy az az igény, amit a Székelyek Nagy Menetelésén a több mint 100 ezer ember kinyilvánított nem a pártokról, hanem az erdélyi, a székelyföldi magyar közösségről szól. Egy olyan közakaratot mutattunk fel, amely mellett Bukarest nem tud elmenni – jelentette ki Bíró. Hozzátette: nemzetközi porondra kell vinni az autonómia kérdését, mert szükségünk van a nemzetközi lobbira.
Toró T. Tibor, az EMNP vezetője miután a 20 évvel ezelőtti Kolozsvári Nyilatkozattal kezdve röviden felvázolta az autonómiaigény történelmi fontosságát, reményét fejezte ki, hogy holnaptól Bukarestben már sokkal komolyabban veszik Székelyföld területi autonómiájának kérdését.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: ma a román hatalomnak azzal kellett szembesülnie, hogy az autonómiatörekvések mellett nem a választási győzelemre törő politikusok, hanem az egész székely nép áll. Amit kitűztünk, azt megvalósítottuk, a menetelés megszervezése során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ezután a kishitűségnek, a saját erőnkkel szembeni bizalmatlanságnak nincs helye – jelentette ki Izsák. Miután Borbély a hamarosan bekövetkező decentralizációról és annak fontosságáról beszélt, Toró az egységről elmondta: azt, hogy az egységre hivatkozva az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetbe lehetne tömöríteni, a történelem felülírta, de vasárnap a menetelés bebizonyította egy új egység, az akcióegység létezését.
Az MPP elnöke szerint minél gyakrabban kell a közvetlen demokrácia eszközéhez nyúlni, pártja már többször beterjesztett népszavazási kezdeményezéseket, amelyek a prefektusi vétók miatt rendre elbuktak.
Még mindig az egységről szólva Izsák Balázs azt mondta, hogy mindenkit partnerüknek tekintenek, aki a székely zászló alatt áll, aki az autonómiáért küzd. Hittel és koherens cselekvéssel elérjük azt, amit kitűztünk – jelentette ki az SZNT vezére. Izsák azt is elmagyarázta, hogy az erőszakhoz akkor sem fognak nyúlni, ha Bukarest ellenszegül, viszont a demokratikus ellenállás minden demokratikus eszközét kifogják próbálni. Borbély László az autonómia törekvések kapcsán hangsúlyozta az erdélyi magyarság képviseletének fontosságát a román parlamentben.
Toró T. Tibor szerint – aki azt is eltudja képzelni, hogy Bukarestben kell megmutassuk az erőnket – a közösségünk most ébredt rá arra, hogy ő maga önálló politikai tényezővé tud válni.
Izsák Balázs arra hívta fel a figyelmet, hogy élni kell azokkal a lehetőségekkel, amelyet a nemzetközi erőtér alkalmi változásai hoznak magukkal, és példának említette itt az ET-hez és az EU-hoz való csatlakozást. A nemzeti minimum kérdését taglalva Toró T. Tibor feltette a kérdést: vajon majd mennyire állna ki az RMDSZ az autonómia ügye mellett, amikor majd a kormányban való részvételéről tárgyalna valamelyik román párttal.
A Heti hírmondó megkérdezte az anyaországi pártok vezetőit is a székelyek autonómiatörekvésével kapcsolatosan. Elsőként Kövér László, az Országgyűlés elnöke mondta el véleményét. Kövér kissé óvatosan, de ugyanakkor megelégedéssel nyugtázta az erdélyi magyar politikai pártok összefogását a területi autonómia kérdését illetően. Ha pedig ez a konszenzus tartós lesz, akkor az anyaországnak is sokkal könnyebb lesz, hogy megadja nekik a segítséget – fejtette ki az Országgyűlés elnöke.
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke arról beszélt, hogy ők támogatják az ilyen békés figyelemfelhívó akciókat, mert hatékony kisebbség érvényesítés autonómia nélkül nem elképzelhető.
Schiffer András, az LMP frakcióvezetője szerint a mindenkori magyar kormány feladata az lenne, hogy az Európai Uniót vegye rá a komolyabb kisebbségvédelemre a Kárpát-medencében.
Vona Gábor, a Jobbik elnöke egy elérhető célnak nevezte a székelyek autonómiáját. Vona szerint felháborítón, hogy a magyar kormány nem talált nemzetközi szövetségeseket a székelyek önrendelkezésének támogatására.
A műsor végén Süveges Gergő műsorvezető az erdélyi magyar politikusoknak felette azt a kérdést, hogy elhárult-e a veszély Székelyföld feldarabolásáról. Konszenzus volt a négy politikai vezető között: a veszély nem hárult, résen kell lenni, bár a referendum törvénye miatt a régiósítás 2015 előtt nem történhet meg. A politikusok abban is egyetértettek, hogy Romániában minden megtörténhet.
Duna Tv

Beszélgetés Venczel József máig ható munkásságáról
Beszélgetés dr. Székely András Bertalan művelődésszociológussal.
- Csíkszereda nagy szülöttének, a post mortem Magyar Örökség díjas Venczel Józsefnek a centenáriumára készül a város, a Sapientia EMTE, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, mely képviseletnek köszönhetően a Magyar Tudomány Napjának hivatalos rendezvénye lett. Dr. Székely András Bertalan úr negyedszázada kutatja Venczel munkásságát, húsz éve pedig Ön kezdeményezte a 80. évforduló megünneplését, a Vetró András szobrászművész által alkotott portrét is önnek köszönhetjük... - Venczel József személyére és munkásságára valóban az 1980-as évtized közepén figyeltem föl, amikor is egy kutatótársammal elkezdtük a Hitel c. kolozsvári nemzetpolitikai szemle történetét feltárni. A folyóirat és a mögötte álló szellemi mozgalom a kisebbségi sorba szorult erdélyi magyarság egészének gondjait számba vevő, igazi felekezetközi, a társadalom minden számot- tevő rétegét megcélzó, elhivatott közösség volt, amely a kor színvonalán, felelősségteljesen próbálta számba venni a teendőket. Korszerű, komplex társadalomvizsgálatok kezdeményezője és szervezője volt a falukutatásoktól a népegészségügyi, gazdasági, oktatási, kulturális és más területeken – az ezt bizonyító dolgozatok nyomon követhetők az első és a második Hitel hasábjain. A valóságfeltárást megmaradási stratégia kidolgozása követte, amelynek nyomán az értelmiség népszolgálatának a magasztos feladata is körvonalazódott, részint gyakorlati megvalósulásai is történtek. Záhony Évának, az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosának a folyóirat bibliográfiai feltárását, dr. Szász István Tas orvos-írónak pedig a története megírását köszönhetjük.
Nos, e folyóirat és mozgalom valóságos vezetőjét tisztelhetjük Venczel Józsefben. Ezt fokozatosan felismerve adta magát a feladat: magyarságkutatóként a venczeli életmű összegyűjtésére, feldolgozására, közzétételére jómagamnak kell vállalkoznom. Tudatosan kezdtem tanulmányozni az eredeti írásait, gyűjtöttem a reá vonatkozó információkat, kerestem fel a családtagjait, a még élő szerkesztő- és kortársait. Egyre árnyaltabb képem alakult ki arról a nagyformátumú és példás életműből, amellyel nagymértékben azonosulni is tudtam, hisz meggyőződésem: a tudomány nem önmagáért való, hanem csak akkor létjogosult, ha az az ember, a közösség javát szolgálja.
Természetes, ha valakiről – megalapozottan – ilyen pozitív kép alakul ki, akkor a személyiség és a munkásság minél szélesebb körben való ismertté tételén is elkezd munkálkodni. A kutatásaim döntően a 80-as években zajlottak, egyfelől három kötetben sikerült is itthon s otthon megjelentetni a tanulmányai, dolgozatai, cikkei színe-javát. Az első nemzeti kormány idejére esett Venczel születésének nyolcvanadik évfordulója: szívügyemmé vált, hogy azokat méltóképp megünnepeljük a szülővárosában és az anyaországban. Csíkszereda akkori polgármestere, dr. Csedő Csaba és egy alföldi kisváros, Heves – ahol jómagam is korábban egy falukutató csoport résztvevője lehettem – első számú vezetője, dr. Hegedűs György barátom mellé állt a kezdeményezésnek, így mindkét helyszínen komoly megemlékezéseket sikerült tető alá hoznunk. Tudományos konferencia illetve előadások, emléktábla-, illetve emlékmű-avatások, kiállítás és kulturális program irányította akkor rá a figyelmet. Hevesen máig Venczel József térnek nevezik azt a közterületet, ahol Vetró András domborművével a mementó áll. Csíkban pedig ugyanezt a Kézdivásárhelyen alkotott domborművet emléktáblába foglalták Önök, az akkori önkormányzat. Istennek hála, hogy ezt anyagilag támogathattuk a határon túlról és máig az évfordulós megemlékezések színhelye. Heves önkormányzatával sikerült kiadnunk és színre vinnünk az egri színház meg a gyöngyösi énekkar művészeivel a csíksomlyói passió Venczel által újraálmodott változatát, a Misztériumjátékot, amelyből műsoros magnókazetta is készült.
- Kisebbségkutatóként is tevékenykedik, a magyar-román társadalomtudományi kapcsolatokat is elemzi. Venczel József szociológiai tevékenysége hogyan körvonalazható?
- Venczel József volt az úttörője a szaktudományos alapokon álló, 20. századi erdélyi szociológiai, társadalomstatisztikai kutatásnak. Emellett etikus ember volt, aki az övéi: a székelység, az erdélyi és az egyetemes magyarság megmaradásáért, felemeléséért is megfogalmazta és megkísérelte a gyakorlatba ültetni a tennivalókat: így tehát a társadalompolitikát, a népnevelést is művelte. Dimitrie Gusti legjobb magyar tanítványaként nemcsak tanulmányozta a román nemzettudományt, hanem alkalmazva annak általánosítható elemeit, megalkotta az erdélyi magyarságtudományt. Ez utóbbi munkássága párhuzamosságot, sőt nyilván összehangolást is mutat a kor többi Kárpát-medencei hungarológiai törekvésével. A 40-es évek első felének legnagyobb szabású táj- és népkutatását szervezte és vezette Bálványosváralján, amely monografikus igénnyel több éven át folyt – sajnos a teljes feldolgozást és közzétételt a háború derékba törte.
Érdemei az erdélyi magyar felsőoktatásban a Bolyai Tudományegyetem alapító professzoraként talán ismertebbek. Venczel Józsefnek a székelység a maga sorskérdéseinek a lényegbe vágó felvetését, a cselekvő népszolgálatot, az egyetemes erdélyi és összmagyarság pedig az elmélet és gyakorlat nagy ívű összekapcsolását, az emberi tartás máig ható példáját köszönheti, amely példából a mai nemzedék a ma feladatainak, tennivalóinak és cselekvési programjának a megfogalmazásához meríthet erőt, állhatatosságot és módszertant.
- Faluszemináriumok, a vidék monografikus társadalomrajza- és fejlesztése... Venczel életműve tehát időtálló és megkerülhetetlen. E bő két évtized alatt, részben a tulajdonviszonyok helyreállítása révén a rendtartó székely falukép lassan tisztul, mely folyamat össztársadalmi vonatkozásban is elindult: szervezeteink, intézményeink vannak, egyetemünk lett, ez utóbbi anyaországi segítséggel…
- Az önálló Bolyai Egyetem megszületése nagy dolog volt a második világháború után. Ismerjük a román egyetemmel való összeolvasztása körülményeit, Szabédi tragikus tiltakozását, a Ceauşescu-rendszer beolvasztó törekvéseit. A rendszerváltozás nagy reményeket és nagy csalódásokat is hozott magával, kétségtelenül létrejöttek szervezetek, intézmények, lehetőségek, amelyekkel élni kell, élt is nem kis mértékben az erdélyi nemzetrészünk. Jó, hogy mind a Babes-Bolyai, mind a Partiumi Keresztény, mind a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, annak különböző karain megnőttek az anyanyelvű továbbtanulás esélyei, amelyeket megalapozott, jól kiegészített több anyaországi felsőoktatási intézmény kihelyezett tagozata.
Szerencsére van végre olyan anyaországuk, amely nemcsak szimbolikus, hanem valóságos tettekben is odaáll a határain túlra szorult nemzetrészei törekvéseinek, beleértve a területi és kulturális autonómia – egyébként a kontinensen bevett – jogos igényét is. Bár a magyarországi társadalom – ami persze nem csupán ottani jelenség –, szétzilálásáért, atomizálásáért, nemzeti tudatának a gyengítéséért hét évtizede belső és külső destruktív erők nagyon sokat tettek, tesznek, mégis létezik egy hol búvópatakként alig látható, hol elemi erővel feltörő nemzeti szolidaritás, aminek számtalan jelét tapasztalhatja az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai, a felvidéki és a többi közösségünk.
A döntően magyar híveket tömörítő erdélyi egyházaik, iskoláik, a szakmai és civil szervezeteik, a színházaik, öntevékeny művészeti csoportjaik szerepe kimagasló az anyanyelv, a kulturális identitás megtartása érdekében. A meglévő jogokkal élniük kell, a be nem tartottak betartatásáért és a meg nem lévők eléréséért pedig küzdeni kell, önmaguktól még sehol, sohasem teljesültek. Mindehhez hazai közös nevező, anyanemzeti és nemzetközi melléállás, szövetségesek keresése és közös fellépés szükségeltetik – ez is az egyik tanulsága a venczeli életműnek.
- Hogyan jellemezné Isten szolgája, a boldogemlékű Márton Áron és Venczel József kapcsolatát?
- A csíkszentdomokosi születésű főpap máig ható karizmatikus alakja, lobogó fáklyája volt a 20. századnak – nemcsak szűkebb pátriájában, hanem az egész magyar nyelvterületen. Lelkiismeretére hallgatva, Venczel József Márton Áron jobb keze volt a katolikus ifjúsági mozgalomban, majd utána folyamatosan. A párizsi békeszerződés nemzetiségi igazságossága érdekében is, Márton Áron oldalán megtette a maga szaktudományos lépéseit. Osztozott a nagy székely püspök sorsában az ellene folytatott koncepciós perben, majd utána is a börtönévei során. Ezek után az sem véletlen, hogy a tudós búcsúszertartását a Házsongárdi temetőben sem más vállalta, igen bensőséges szavakkal emlékezve az elhunyt földijére, eszme- és harcostársára.
- A kezemben „A híd, amely összeköt" c, könyv dr. Székely András Bertalan életének, munkásságának hat évtizedéről. Hogyan foglalná össze a szakmai, emberi ars poeticáját?
- A szakmai munkásságom értékelésére nem vagyok hivatott, tegye azt meg más a megjelent köteteim, tanulmányaim, cikkeim, szerkesztéseim, megszólalásaim alapján. Megpróbálok az eszmélésem óta valóban afféle hídként működni ember és ember, csoportok, népek, határokkal elválasztott nemzetrészek, hitvallások, világnézetek között. Merthogy a mestereim ráébresztettek, később a magam tapasztalatai ebben csak megerősítettek: nem azt kell keresnünk egymásban, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. A gyökereim katolikusak, reformátusok és unitáriusok, igyekeztem megismerni az alapvető hittételeiket, s bár az Úr a kálvini közösség felé irányított, ott igyekszem szolgálni, valahol mindhárom vallást a magaménak vallom, sohasem voltam hajlandó kijátszani egyiket a másik ellen.
Nemzetiségekkel foglalkozva, kutatóként magamévá tettem egyfelől a venczeli alapelvet, miszerint a feltárt valóság alapján cselekvési program megfogalmazására és konkrét javító lépésekre is szükség van, igyekeztem a lehetőségekhez mértem mindháromból kivenni a részem. És hát – amit nemigen mondtunk ki sokan –, megfogalmaztam, hogy nincs kétféle mérce a határon túli magyarok és a magyarországi nemzetiségek vonatkozásában. Tehát, bár nyilvánvalóak a kétféle közösségek szociológiai jellegzetességeinek, kisebbségi sorba kerülésének, településszerkezetének, identitásának a különbözőségei, etikailag nem szabad másféleképpen viszonyulni hozzájuk, segíteni szükséges őket a megmaradásban, a jogaik érvényesítésében. Mindezt következetesen, természetesen vállalva a magunk értékeit és önazonosságát, ésszerű kompromisszumokra igen, megalkuvásra viszont sohasem hajlandóan...
Az emberi hitvallásból nem maradhat ki a család, a legszűkebb mieinkért való tenni akarás, ami semmivel sem mögé, hanem mellé kívánkozik a közszolgálatnak. Négy – feleségem első házassága révén öt – gyermek, együttesen négy unokánk bőségesen szolgáltat kötelezettségeket s természetesen örömöket, gondokat is, de értelmet mindenképpen a létezésünkhöz, egyben jelenti az életünk, küzdelmeink meghosszabbítását. A családnak, a szűkebb-tágabb szakmai, vallási, civil, lakóhelyi közösségeinknek egyaránt meg kell próbálnunk használni. A kör pedig a magunk nemzetének a szolgálatával válik teljessé. Aki azt állítja, hogy mindezeket kikerülve, közvetlenül az emberiséghez csatlakozik, az valószínűleg tévúton jár. Pál apostollal együtt vallom: „A jó cselekvésben pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel..." (Gal 6,9-10)
Szekeres Adorján
/A csíkszeredai Székelyudvarhely folyóirat 2014. áprilisi számában megjelent interjú rövidített változata/

Lesátoroztak a partiumi autonómiáért
Két sátor oldalára kifeszített molinó hirdeti az erdélyiek és a Bihar megyeiek önrendelkezési-törekvéseit a nagyváradi sétálóutcán, ahol az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) hétfő óta aláírásokat gyűjt a kétnyelvű, autonóm partiumi közigazgatási régió megvalósulásáért.
„Itt élünk, itt akarjunk a jövőnket építeni, jobbá tenni. Nem országot akarunk az országban, azt akarjuk, hogy adónk Erdélyben maradjon, ne pedig egy másik régió fejlődését finanszírozzák belőle. Az adminisztratív autonómia azt jelentené, hogy a mi adóink és illetékeink 75 százaléka helyben maradna, és csak 25 százaléka kerülne Bukarestbe, a központi kormányzáshoz” – fogalmazta meg Moldován Lajos, a néppárt helyi társelnöke céljukat. A néppárt már július végén meghirdette törekvését, Bihar megyében több mint kétezren, a térségben pedig több mint tízezren támogatták szignójukkal.
Megszólítják a „nemtörődömöket”
Üzenetük mostanáig többnyire csak azokhoz jutott el, akik ellátogattak a párt helyi irodáiba, a nagyváradi sétálóutcán viszont nagyobb közönségre találnak, meg tudják szólítani a lokálpatrióta román lakosságot is, magyarázták a szervezők. Eredetileg már múlt hétfőn elkezdték volna a kampányt, de a helyi önkormányzat csak mostanra adta meg az engedélyt, és azt is csak egy hétre, naponta 10–18 óra közötti időszakra. Kristófi Kristóf, a párt váradi vezetője azonban leszögezte: november harmadika után várhatóan engedélyük újabb és újabb meghosszabbítását kérik majd, egészen addig, ameddig kellő számú aláírás gyűl össze egy népszavazás kiírásához. Moldovánék emlékeztetettek, hogy a kifeszített, egyenként hét méter hosszú transzparenseken és a sátornál lévő szórólapokon szereplő román-magyar nyelvű infógrafikát eredetileg a nyáron, Tusványoson mutatták be labirintus formában, ez olyan történelmi és gazdasági adatokat illusztrál, amelyek véleményük szerint sokakat elgondolkodtathatnak. „A szemléltetőeszközük mindig is sokat segítettek, mert az emberek eltűnődhetnek egy-egy adat felett. Megragadja az ember szemét és elgondolkozik azon, hogy érdemes-e harcolni érte vagy sem. Itt azokra gondolok, akik eddig nemtörődömök voltak” – magyarázta lapunknak Moldován.
Felemás fogadtatás
„Letáborozásuk” valóban nem maradt észrevétlen, hiszen alighogy felállították a standot, máris heves reakciókat váltottak ki több járókelőből. Miközben voltak, akik rögtön előkapták személyi igazolványukat, és nemzetiségtől függetlenül a kezdeményezés mellé álltak, páran heves vitába bonyolódtak a párt képviselőivel. „Szégyelljék magukat” – kiabálta feléjük az egyik elhaladó idősebb férfi, egy másik – immár külföldön élő nagyváradi – kifejtette: értelmetlennek tartja az autonómiaharcot, és minduntalan az Európai Unió szellemiségét szajkózta. Kristófi lapunknak bevallotta, nem számított ilyen reakciókra. „Nagyvárad elfogadó város volt. De végül is nem baj, ha vitát gerjeszt, mert abból jó dolog is kisülhet. Az információk akkor tudatosulnak, akkor vezethetnek változáshoz, ha van konfrontáció” – vallja a nagyváradi EMNP-szervezet vezetője.
Az első órák tapasztalatai nyomán leszögezték: csak olyan munkatársaikat küldik a sátrakba felügyelni, akik felkészültek a vitára és a pártvezetők is többször kilátogatnak majd a sétálóutcára. A Krónika kérdésére, hogy tartanak-e atrocitásoktól, Moldován kijelentette: „Nem. Miért kellene? Nem kell félni semmitől. Az igazat ki kell mondani, nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Elég volt már a szőnyeg alá seprésből, ez lett az eredménye. Vállalni kell az igazságot.”
Vásárhelyi-Nyemec Réka

Feljelentett menetelés-szervezők
Büntetőjogi feljelentést tett kedden a legfőbb ügyészségen a Székelyek Nagy Menetelésének szervezői ellen Bogdan Diaconu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) parlamenti képviselője.
A magyarellenességéről ismert politikus a „magyar szélsőségesség példátlan fokozódásának megfékezéséért” emelt panaszt a demonstráció szervezői ellen, akiket az alkotmányos rend megsértésével, hátrányos megkülönböztetésre való felbujtással és a bűncselekmények nyilvános magasztalásával gyanúsít. Diaconu az RMDSZ és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ellen tett feljelentést, mivel szerinte ezek azzal a céllal szervezték a tüntetést, hogy a résztvevők a „lehető leghivatalosabb keretek közt lépjenek fel a román állam egységes jellege ellen”. A képviselő hozzátette: a Székelyek nagy menetelésén elfogadott kiáltvány egy nem létező, etnikai alapon szerveződő közigazgatási formát „talált fel”, az „úgynevezett Székelyföldet”, és polgári engedetlenséggel fenyegetőzik, ha nem biztosítják számára a területi autonómiát.
Diaconu: a székelyek bujtogatnak
Diaconu szerint a tüntetés szervezői Románia egységes nemzetállam jellegének tagadására bujtogatják az ország magyar etnikumú lakosságát. A képviselő már a vasárnapi menet idején felszólította a romániai parlamenti pártokat, hogy törvényben tiltsák be a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló megmozdulásokat. A kormánypárti képviselő államellenesnek tartja az ilyen demonstrációkat.
Különben Diaconunak „papírja” van arról, hogy magyarellenes. Egy évvel ezelőtt 600 lejes pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), miután azt nyilatkozta: „a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó tanintézetre". A PSD-s képviselő annak kapcsán tette a kifogásolt kijelentést, hogy Csíkszeredában a Márton Áron Főgimnáziumnak és a Segítő Mária Gimnáziumnak is otthont adó épület homlokzatára a felújítás során ismét kikerült a magyar címer, amely eredetileg is az épület dísze volt. Diaconu tegnap a Krónikának elmondta, kifizette a büntetést, bár önkényesnek tartja a „magyarpárti” CNCD döntését. Szerinte éppenséggel a helyi önkormányzat ama magyar képviselőit kellett volna diszkrimináció miatt megbüntetni, akik elhelyezték a magyar címert egy romániai oktatási intézményen. „Az a címer ugyanis Magyarország Románia egy része fölötti önkényes uralkodására, a románok akkori szenvedésére emlékeztet. Nem tettem mást, mint felhívtam a figyelmet arra a rendellenességre, hogy román területen olyan korszak hivatalos jelképével látnak el egy iskolát, amely a román nép ellen irányuló tömeggyilkosságról híresült el” – hangzott a képviselő egyedi történelemszemlélete.
Kelemen: dél-tiroli minta szerint dolgozunk
A menetelés kapcsán Kelemen Hunor szövetségi elnök kedden a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában arról beszélt, a székelyföldi autonómiatörekvés elsőrendű feladata a román többség meggyőzése lesz. Mint mondta, az RMDSZ kulturális autonómiára vonatkozó tervezete évek óta a parlamentben van, és nem igazán lehet többséget állítani melléje. „Bármilyen autonómiaformát a parlamenten keresztül és nem utolsósorban a román társadalommal kell elfogadtatni. Minden egyes kezdeményezésünkkel azt a szándékot követjük, hogy legyen vita a társadalomban, hogy a román demokratákat győzzük meg, hogy amit mi kérünk, az nem Románia, a román társadalom ellen irányul” – mondta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor elmondta továbbá, az RMDSZ kongresszusán elfogadott határozat értelmében állítja össze az RMDSZ a székelyföldi autonómia-törvénytervezetét, ennek megalkotása során a dél-tiroli autonómiamodellt veszik alapul. „A dél-tiroli autonómia a Székelyföld számára is működő, lehetséges modell. Ezen belül a magyarok mellett a románok, és más nemzetiségűek is megtalálják a saját jövőképükhöz szükséges intézményes és gazdasági feltételeket” – magyarázta. Rámutatott, a dél-tiroli hatóságoknak a római kormány számos kompetenciát átadott, így tulajdonképpen a közösség a saját sorsáról döntött, kialakította azokat a modelleket a közigazgatás minden szintjén, ahol az etnikai elvet, például a nyelvismeretet használják, többek között az alkalmazásokhoz. „Ezek az intézkedések meggátolják az asszimilációt, az ott élő németajkú közösség számára egy olyan jövőképet vetítenek elő, amely a szülőföldön való megmaradásnak minden egyes feltételét az asszimiláció veszélye nélkül biztosítja” – tette hozzá a szövetség elnöke.
Toró: folytatni kell az összefogást
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint a vasárnapi megmozdulás sikerét a magyar összefogás biztosította, ami hatalmas mozgósító erőnek bizonyult. „Ez azt bizonyítja, hogy elvek és akciók mentén kell lehetőséget teremteni az erdélyi magyar pártok és szervezetek összefogásához, nem egyetlen pártba terelgetni az embereket” – fogalmazott. A közvetlen demokrácia eszközére a továbbiakban is szükség lehet, mondta a néppárt elnöke, aki szerint a magyar szervezeteknek közös ütemtervet kellene kialakítaniuk a hatékonyabb mozgósításért, a demonstrációsorozat következő állomása pedig akár Bukarest is lehetne. További lépés lehetne a polgári engedetlenség eszközeinek a felhasználása, viszont csak abban az esetben, ha a közösség szilárdan az ügy mögött áll – tette hozzá. A néppárt elnöke azt javasolta, hogy az összefogás jegyében folytatni kellene a magyar pártok és szervezetek közötti együttműködést a tervezett decentralizációs törvény, a régiósítási tervek vagy az alkotmánymódosítás kapcsán, a Székelyföld területi autonómiájáról szóló tervezet kidolgozásában, vagy az európai parlamenti választásokon is. A román kormánnyal egy reprezentatív erdélyi magyar delegációnak kellene tárgyalnia az autonómiáról, ebben mindhárom magyar pártnak helyet kellene biztosítani.
Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke nagyváradi sajtótájékoztatóján arról beszélt, az önrendelkezés kérdése a román demokrácia fokmérője is. „Odáig már eljutott a karhatalom, hogy alkotmányos jogon lehetőséget biztosít ilyen jellegű tüntetésekre, de politikai színezettől függetlenül még mindig nem hajlandó őszinte párbeszédet folytatni egy olyan témában, amely Európa-szerte több helyen is hatékonyan működik” – mondta. Ami az RMDSZ autonómia-tervezetét illeti, jelezte, ők támogatják azt, különösen, hogy már majd tíz éve nem készült erre vonatkozó új törvényjavaslat.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) háromszéki szervezete egyébként kedden jelentette be: a menetelés folytatásaként autonómiakonferenciát szervez november 16-án. Sánta Imre háromszéki elnök elmondta, a rendezvényre magyar és román értelmiségieket és politikusokat várnak, akikkel értelmes párbeszédet lehet folytatni arról, hogyan ítélik meg a románok az önrendelkezési törekvéseket.
Az EMNP Maros megyei szervezetének vezetői kedden azt javasolták, hogy banki szakemberekből álló bizottságot hozzanak létre, amely kidolgozná Székelyföld pénzügyi stratégiáját, valamint a lakosság adományaiból hozzák létre a székely nemzeti alapot.
Gyergyai Csaba
Székelyhon.ro

Megtaposták a székely zászlót a Noua Dreaptă tagjai a menetelés napján
Képes úti beszámolót közölt hétfőn este a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) szélsőséges szervezet egyik brassói tagja vasárnapi székelyföldi „viszontagságairól”. A román nacionalisták egyik közkedvelt portálján, a frontpress.ro-n közölt írását földbe taposott székely zászlót ábrázoló fotókkal illusztrálta. A lobogót gyalázó fiatalok egyike maga a szerző, Remus Rădoiu, a felvételek pedig a székelyföldi útján készültek.
Mint írja, a csernátoni Hasszmann Pál Múzeumot készült húsz brassói noua dreaptás társával együtt meglátogatni vasárnap reggel, a székelyek menetelésének napján. Útjukat azonban „székelyeknek mondott személyek szeparatista menetelése” keresztezte.
Ám még mielőtt székelyekkel találkoztak volna, a rendőrök megállították autóikat a Brassó megyei Szászhermánynál. Elkérték az irataikat, majd bekísérték őket a helyi őrsre. Rădoiu beszámolója szerint rendőrök másfél órát győzködték őket arról, hogy „személyes biztonságuk érdekében” forduljanak vissza, hagyjanak fel „a múzeumlátogatással”.
Végül rendőri kísérettel eljutottak Kovászna megye határáig. Háromszék területére azonban a rendőrök – szintén a biztonságukat féltve – csak kettejüket engedték be: Rădoiuit és az Új Jobboldal Kovászna megyei szervezetének elnökét.
„Apokaliptikus kép fogadott, idegennek éreztem magam a saját hazámban: mindenütt Nagy-Magyarországot ábrázoló lobogókat és székely zászlókat láttam. A mellettünk elsiető moldovai rendszámú autók utasai riadtan figyelték az irredentizmusnak ezt a megnyilvánulását” – olvasható a beszámolóban.
A két román fiatalember Kézdivásárhelyig jutott el. Sétáltak egyet a városban, többször skandálták, hogy „Hargita és Kovászna megye román föld!”, majd visszaültek az autóba, és hazahajtottak. Rădoiu írásában keserűen állapította meg, hogy a televíziók félretájékoztatták a nézőket: a székely menetelésen még tízezren sem voltak, és „szó sem volt” élőláncról.
„Rossz szájízt hagyott bennem, hogy népemet hidegen hagyják a Románia szétdarabolására irányuló akciók. Vajon miért nem vonultunk utcára országunkért? Mikor ébredünk végre fel” – zárja beszámolóját a szerző.
Maszol/frontpress.ro

2013. október 30.
Felelősséggel őrizni az örökséget
Következő feladat, az ereklyemúzeum
Hétfőn A lapok a kultúrpalota történetéből című magyar nyelvű kiadványnak a bemutatójával zárult az a rendezvénysorozat, amit az aradi magyar közművelődési élet fellegvárának valamikor számított kultúrpalota felavatásának a 100. évfordulója alkalmából szerveztek.
Az eseménysorozatot, illetve a jövőbeli terveket Bognár Levente, aradi alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei szervezetének az elnökével értékeljük, mérlegeljük.
– Elnök úr, hogyan értékeli a kultúrpalota 100 évvel ezelőtt történt átadását?
– A felavatása Arad kulturális életének egy nagyon fontos megvalósítása volt. Természetesen, akkor más volt a helyzet, intézményként másképp működött, gördülékenyen alakult a sorsa. Manapság viszont egy teljesen új helyzetben kellett megtalálnunk azt a formát, amivel megünnepelhetjük a százéves évfordulót. Elsősorban meg kellett találnunk az ott működő intézmények bevonásának a módját, a Kölcsey Egyesület törekvéseinek a kiemelésével, amelynek jóvoltából a 13 aradi vértanú múzeumának épült. Mindezeket az információkat megpróbáltuk eljuttatni mindazokhoz, akik nem rendelkeztek velük, de szükségünk volt a támogatásukra. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy az önkormányzat szintjén megfelelő keretet biztosítsunk a Kölcsey Egyesület közreműködésével egy kétnyelvű könyv megjelentetéséhez, amely románul is felsorolja annak a folyamatnak a fontos mozzanatait, amelyek során a kultúrpalota létrejött. Az átadást követően a város intézményeként a Kölcsey Egyesülettel karöltve működött, azóta viszont gyökeres fordulat állt be nem csak az aradi magyarság, hanem a kultúrpalota életében is, hiszen az impériumváltás után a múzeumra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a magyar vonatkozású kiállítási anyagnak a háttérbe szorítása, eltüntetése érdekében. Én még emlékszem a gyermekkoromban kialakított szocialista változatra, de a Ceauşescu-rezsimben a magyar vonatkozású anyagot teljesen kiparancsolták onnan. Nem csak akkor voltak, hanem még most is vannak olyan pártaktivisták, akik nagy befolyással voltak, vannak a történelmi felfogásra. 1990 óta küzdünk a nacionalista, kommunista mentalitással, ami egyes történészek fejében manapság is működik. Nekünk ilyen közegben kell megfelelő megoldásokat találnunk érdekeinknek az érvényesítésére.
– A múzeum kiállítási anyagában, szerintem manapság is rengeteg olyan elem van, amelyeknek semmi közük nincs Aradhoz. Erről mi a véleménye?
– Nem véletlenül, hiszen manapság a kultúrpalota az eredeti rendeltetéstől eltérő módon létezik. Ott most két intézmény, a város fennhatósága alá tartozó Filharmónia, illetve a megyei tanácshoz tartozó múzeum működik. Valamikor mindkét intézmény a megyéhez tartozott, de 1999-ben a megyének megszűnt a finanszírozási lehetősége, ezért a filharmóniát átadta a megyeközpontnak. Időközben a könyvtár egy másik épületbe költözött, csakhogy a gyönyörű olvasóterem szecessziós bútorai eltűntek, a helyükre létrehozták a szocialista koncepció szerint kialakított kiállító felületeket, amelyeket még most sem tudtak igazán megváltoztatni. Kiiktatták ugyan belőle a szocializmus fénykorának az anyagait, de annak a szelleme, a hangulata manapság is rányomja a bélyegét. E téren csodát, a múzeum igazgatója nehezen tud tenni, de el kell jutnunk oda, hogy az ereklyemúzeum anyagát, annak a komoly örökségét el tudjuk fogadtatni a többséggel.
Kilátások
– 2013 októberének a végén milyennek tűnik az ereklyemúzeum, mintegy 17 ezer kiállítási tárgyának, leveleinek a sorsa? Azok mikor kerülhetnek a közönség elé?
– A Csongrád Megyei Múzeum, illetve az Aradi Múzeum között működött EU-pályázat felszínre hozta az itt található felbecsülhetetlen értéket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az ereklyemúzeum eredeti anyagát, a multikulturalizmus szellemében olyan elemekkel is kibővítették, amelyeknek nincs közük az egészhez. Éppen ezért, megyei tanácsi szinten kell eljutnunk oda, hogy e kérdéseket megértsék: egyrészt ennek a felbecsülhetetlen értékű kiállítási anyagnak a haszonélvezői nem csak az aradi magyarság, hanem az összlakosság. Annak a nagyközönség számára történő kiállítása, tetemes hasznot hozhatna az intézménynek. Mert azok a kiránduló csoportok, amelyek megtekintik a Szabadság-szobrot, bizonyára látni szeretnék az ereklyemúzeum anyagát is. Nyáron, gyakran 4-5 anyaországi, köztük olykor nyugati autóbusz áll meg a Szabadság-szobornál. Az utasok valószínűleg ellátogatnának az egyébként pangó múzeumba is. Amikor a Szabadság-szobrot nem kis politikai feszültség árán sikerült visszaállítanunk, talán éppen e feszültségre való tekintettel, az ereklyemúzeum sorsának az elrendezése háttérbe szorult. A méltányos rendezése fontos kérdésnek ígérkezik, az épületben találnunk kell megfelelő teret, ahol elférne. Az alagsorban lévő kiállítási anyagot egyes források 17 ezer darabra saccolják, csakhogy tudjuk, az valamikor alaposan fel lett hígítva olyan anyagokkal, amelyek nem kötődnek az 1848–49-es magyar eseményekhez, személyiségekhez. A Csongrád Megyei Múzeummal közösen összeállított kiállítási anyag kétnyelvű kiadványának a bemutatóját tartotta meg pénteken Peter Hügel múzeumigazgató. Kívánatos lenne, hogy a kiadvány minél több, főként olyan emberhez jusson el, akik számára eddig ismeretlen volt a felbecsülhetetlen értékű anyag. Ennek az újra kiállításáról már tárgyaltam a polgármesterrel. Azt úgy kell kiviteleznünk, hogy a szükséges kiállítási területet a jelenleg kiállított anyagnak a zsugorítása, mások önérzetének a felborzolása nélkül alakítsuk ki. Komoly gondot okoz, hogy az eredeti kiállító vitrineket megsemmisítették. A város egyébként most kezdi el a hozzá tartozó Filharmónia résznek a teljes felújítását. Ugyanúgy valamikor a megyéhez tartozó rész felújításának is el kell kezdődnie. A város elkészítette a felújítási tervet, ami nagyjából 20 millió lejes beruházást feltételez. Ebből a kupola, illetve a tető felújításához szükséges 3 millió lej már rendelkezésre áll. Ezt követően, a Filharmónia, vagyis a kultúrpalota homlokzatának a felújítása, majd a belső munkák következnek. A tervekben új széksorok beszerzése is szerepel. Meglátásom szerint a házasságkötő teremnek más helyet kell találni, mert a szertartás zavarja az ott zajló kulturális rendezvényeket. A múzeum- részen is nagyon sok a károsodás, állítólag több helyen becsorgott az eső. Egyelőre nem világos, milyen felületek találhatók ott, de bizonyára kerülnének olyanok, amelyekről tárgyalni lehetne a megyei tanáccsal. Vannak, akik a felújítandó várban látnák a nagy lehetőséget az ereklyemúzeum újranyitására, ott kötődne a vértanúkhoz is. Mindez a következő időszak munkájának, egyben egyik legfontosabb célkitűzésünknek ígérkezik. Ugyanakkor elemi fontosságú tudatosítani a többségi lakosságban, hogy az országban nagyon kevés olyan város van, ahol a remekműszámba menő kultúrpalota egyben valódi kultúrközpont is. Mert Arad a XIX. század végére a térség élenjáró gazdasági központjává nőtte ki magát, 1900-ban nagyobb volt Temesvárnál. E fejlődést nagyban előmozdította az a tény is, hogy Arad 1849. október 6-án a magyar golgotává vált. Éppen ezért, ide összpontosított az egész ország, de az aradi magyarság tudatában is kialakult egy felelősség a történelmi örökség méltó megőrzésére. Ehhez viszonyítva gyökeresen megváltozott a helyzet. A nacionalista, kommunista mentalitás nagyon sokat ártott neki. Ugyanakkor azt is ki kell emelnünk, hogy a kultúrpalota megálmodása, kivitelezése, egy helybeli építésznek az érdeme. Szántay Lajost élete végén, a meg nem becsülésen túlmenően, megalázták. E ténynek a köztudatba való bevitele, az érdeklődés középpontjában tartása az utókornak a feladata. Az évforduló alkalmából a kultúrpalota előcsarnokában emléktáblát helyeztünk el Szántay Lajos tiszteletére román, magyar és angol felirattal.
Szántay-emlékmű?
– Vannak-e olyan elképzelések, melyek szerint Szántay Lajoshoz méltó síremléket, esetleg Arad valamelyik terén szobrot terveznek felállítani?
– Én már egy helyet kinéztem Szántay Lajos szobra számára, noha Salacz Gyula egykori polgármester szobrának a felavatása óta még egy év sem telt el. Bizonyos többségi polgárok már tettek olyan kijelentéseket, hogy Aradon már túl sok a magyar vonatkozású emléktábla vagy szobor. Egyértelműen úgy szeretnénk bevinni a köztudatba, hogy az nem csupán egy magyarnak a szobra, hanem Arad városé, hiszen ezek olyan értékek, amelyekből a város kialakult. Amint már többször is hangsúlyoztam, a jelenlegi Arad azon értékeknek az összessége, amelyek az idő folyamán etnikai, vallási közösséget hoztak létre. Aradról nem beszélhetünk Szántay Lajos alkotásai, a Szabadság-szobor, de a Szerb templom vagy Milan Tabacovici mellőzésével sem. Természetesen, Ioan Slavicinak is megvan a helye. Azt szeretnénk: ahogy mi tiszteljük mindazokat a más nemzetiségűeket, akik a városért maradandót alkottak, úgy mások is tiszteljék, mindazt, amit a mi elődeink tettek. A város jelenlegi arculatának a kialakításáért tették, munkájuk gyümölcsét meg kell őriznünk.
– Szántay méltatlan helyzetbe került sírhelyével mit lehetne tenni?
– Látom, civilkezdeményezés már volt e tekintetben, csakhogy a temetőnek megvannak a sajátos működési szabályai. Vagyis a sírkertet jelenleg bérlőknek bele kell egyezniük. A temető egy olyan terület, ahol nagyon sok veszteséget szenvedtünk el az ottani kaotikus helyzet miatt. A magyar vonatkozású kérdések megoldásához viszont feltétlenül szükséges, hogy a mindenkori városi és megyei tanácsban ott legyenek a képviselőink, akik felszínen tartják a jelzett igényeinknek a kielégítését. Mivel egyik tanácsban sem vagyunk ott annyian, hogy a mi szavazatunk elég lenne a fent vázolt gondjainknak a megoldásához, feltétlenül olyan partnerekre van szükségünk, akik fel tudják becsülni a mi értékeinket, és az egész város érdekében támogatják a törekvéseinket.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2013. október 30.
Kelemen Hunor: az autonómiát a román többséggel kell elfogadtatni
Az RMDSZ kongresszusán elfogadott határozat értelmében állítja össze az RMDSZ a székelyföldi autonómia-törvénytervezetét, ennek megalkotása során a dél-tiroli autonómiamodellt veszik alapul – mondta el tegnap reggel Kelemen Hunor szövetségi elnök a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában. "A dél-tiroli autonómia a Székelyföld számára is működő, lehetséges modell. Ezen belül a magyarok mellett a románok és más nemzetiségűek is megtalálják a saját jövőképükhöz szükséges intézményes és gazdasági feltételeket. A dél-tiroli hatóságoknak a római kormány számos kompetenciát átadott, így tulajdonképpen a közösség a saját sorsáról döntött, kialakította azokat a modelleket a közigazgatás minden szintjén, ahol az etnikai elvet, például a nyelvismeretet használják, többek között az alkalmazásokhoz. Ezek az intézkedések meggátolják az asszimilációt, az ott élő német ajkú közösség számára egy olyan jövőképet vetítenek elő, amely a szülőföldön való megmaradásnak minden egyes feltételét az asszimiláció veszélye nélkül biztosítja" – ismertette a szövetség elnöke.
Hozzátette, mindenképpen a román többség meggyőzése az elsőrendű feladat. "Az RMDSZ kulturális autonómia-tervezete évek óta a parlamentben van, és nem igazán lehet többséget állítani melléje. De bármilyen autonómiaformát a román parlamenten keresztül kell elfogadtatni, és a román társadalommal is. Minden egyes kezdeményezésünkkel azt a szándékot követjük, hogy legyen vita a társadalomban, hogy a román demokratákat győzzük meg, hogy amit mi kérünk, az nem Románia, a román társadalom ellen van. De azt is látni kell, hogy ez nem egyszerű feladat. Élnek még régi reflexek, élnek régi, ám alaptalan félelmek, és minden esetben azzal kell megküzdenünk, hogy a mi 6-7 százalékos parlamenti jelenlétünkhöz hogyan tudunk hozzátenni 43-44 százalékot. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy a Székelyföldön élő románok felé létezzen nyitás, és mi folyamatosan keressük a román partnereket. A munkát alig másfél hónapja kezdtük el, tehát az elején tartunk, és olyan román politikusokat, értelmiségieket keresünk Erdélyből, Romániából, akik hajlandók a vita kezdeményezésében részt venni, és később a közvitában is partnereink lehetnek" – összegezte Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Népújság (Marosvásárhely)

Nem csak „székely-ügy”
Senki se tápláljon hiú reményeket, miszerint a vasárnap lezajlott Székelyek Nagy Menetelésétől hirtelenjében meghatódik a bukaresti hatalom, és száznyolcvan fokos fordulat következik be a román kisebbségpolitikában. Az viszont bízvást feltételezhető, hogy a nagyvilágban igenis feltűnést keltett a tiltakozás, és hogy mindennek előbb-utóbb pozitív következményei lehetnek.
Több mint két évtizeddel ezelőtt egy román értelmiségitől hallotta a Bálványosi Nyári Szabadegyetem akkor még fűben és bizonytalanságban ülő hallgatóság: „Ne higgyétek, hogy majd valakik Bukarestből megkérdezik tőletek, véletlenül nincs-e szükségetek autonómiára. Az életben mindenért meg kell harcolni, magától semmi sem hull az öletekbe.” Azóta sokszorosan bebizonyosodott, mennyire igaza volt. A mindenkori román hatalom, amelyet általában a balkáni „smekerkedés”, kapkodás és a pillanatnyi politikai széljáráshoz való igazodás jellemez, amikor magyar ügyről van szó, példátlanul következetesen, és összehangoltan ügyködik a történelemhamisítás, az etnikai beolvasztás, a kisebbségi lét ellehetetlenítése érdekében.
A vasárnapi székelyföldi tömegrendezvény sok mindent bebizonyított. Egyrészt azt, hogy a részünkről annyira óhajtott pártközi összefogás megvalósítható. Másrészt pedig, hogy román részről igenis létezik megértés, támogatás, rokonszenv követeléseinket illetően, ezt tapasztalhattuk a vasárnap Háromszéken keresztülhajtó „egyszerű” autósok részéről, jóllehet az ellenkezőjére is akadt bőven példa. A román sajtó – tisztelet a kevés kivételnek – ezúttal sem hazudtolta meg magát: rég bevált stílusban próbálta az eseményt kikezdeni, jobb esetben bagatellizálni.
Dicséretesnek bizonyult a helyszín megválasztása is. Jókai Mór szavai jutnak eszembe, aki „a világ legszebb vidékének” nevezte, amikor feleségével, Laborfalvi Róza színművésznővel ott járt. Alföldre emlékeztető síkság, az országutak mentén jegenyesorokkal, háttérben pedig a Keleti-Kárpátok fenséges kékes-zöldes vonulata, áradozott az író. Csodálatos tündérkertje, mondhatnánk, az otthonukhoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó székelyeknek, akik itt akarnak élhető jövőt teremteni – nem megtűrt kisebbségként, hanem saját sorsukról rendelkező egyenlő partnerként, társnemzetként.
Bár a Székelyek Nagy Menetelésére háromszéki utakon került sor, ez nem csak „székely ügy”, hanem az egész erdélyi, Kárpát-medencei magyarság ügye. Szükség lesz folytatására, mindaddig biztosan, amíg azok is csatlakoznak, felzárkóznak valamilyen formában, akik nem tudnak, vagy még nem merik ilyen módon akaratukat kinyilvánítani.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Előtérben a műszaki tudományosság
Emlékkötet Kelemen Árpád villamosmérnök, feltaláló tiszteletére
A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve.
Úttörő kíván lenni tehát a Kelemen Árpádról szóló könyv, amelyet hétfőn délután ismerhettek meg az érdeklődők a Kolozsvár Társaság főtéri székházában. Kántor Lajos, a társaság elnöke megjegyezte: a kötet minden bizonnyal a fiatalok számára is érdekes és tanulságos lesz, akik mostanság egészen más körülmények között tanulnak, és próbálnak elindulni a siker útján. – Kelemen Árpád az olyan lehetetlen körülmények között is, amelyeket a Gheorghiu-Dej és a Ceauşescu-korszak jelentett, a mindenféle falak és gátak ellenére is tudott érvényesülni – hangsúlyozta, majd hozzáfűzte: egyetlen magyar értelmiséginek, egyetlen műszaki szakembernek sem volt eleve biztos az útja. Nem volt elég, hogy valaki tehetséges, alkatra, szociabilitásra is nagy szüksége volt, hogy az akkori körülmények között boldogulni tudjon. Sőt, Kelemen Árpád azon kevesek közé tartozott, akik például meg tudták nevettetni a román diktátor feleségét, Elena Ceuşescut, s bár egyáltalán nem alkalmazkodott a párt által diktált elvárásokhoz, itthoni sikerein túlmenően Nyugat-Európában és Amerikában is megismerték és elismerték.
A kötet két szerkesztője, Köllő Katalin és Ferencz Zsolt köszönetet mondott mindazoknak, akik a kiadvány elkészítésében közreműködtek: Vincze Annának, Kelemen Árpád unokahúgának, Imecs Mária villamosmérnöknek, Kelemen Árpád közvetlen munkatársának, Dunkler Sándor építőmérnöknek, egykori osztálytársnak – akik egy-egy interjú erejéig közelebb hozták Kelemen Árpád életét és munkásságát –, valamint Balogh Zsuzsának, a Kolozsvár Társaság ügyvezetőjének, aki összegyűjtötte a rendszerváltás előtt megjelent szövegeket és a kötet képanyagát. Kántor Lajos előszava és Köllő Katalin bevezetője után olvashatók a könyvben az újonnan született írások – beszélgetés Imecs Máriával, Vincze Annával, Dunkler Sándorral –, majd a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága által 1997-ben közzétett Kelemen Árpád-nekrológ és Kötő József búcsúbeszéde kapott helyet. A másik rész – A sajtó tükrében címmel – Somlyai László, Panek Zoltán, Kolozsi Tamás, Kassai Miklós, Rostás Zoltán és Nádas Péter (Murádin Jenő) egy-egy szövegét tartalmazza, legvégül pedig Kelemen Árpád tudományos munkásságát ismerhetik meg az érdeklődők, amelyet ő maga írt, itthon és külföldön megjelent könyveinek listájával, egyetemi jegyzeteivel, dolgozataival, díjaival, az általa szervezett konferenciák és találmányainak listájával kiegészítve. A fényképeken pedig, amelyek a nagyobb fejezeteket elválasztják, Kelemen Árpád életének különböző mozzanatai elevenednek meg, szakmai és magánéleti vonatkozásban egyaránt.
Imecs Mária megjegyezte: kollégája, akivel több mint egy negyed évszázadig dolgozott együtt, „utánozhatatlan egyéniség volt, sokan megpróbálták utánozni, de sikertelenül”. – Minden helyzetben spontán módon reagált, függetlenül attól, hogy éppen a kapussal vagy a miniszterrel beszél. Humorral kezelte még azokat az eseteket is, amikor valamivel megbántották, közben pedig folyamatosan küzdött mindenért, megvolt az ehhez szükséges lelki ereje, és mindig megtalálta a megfelelő utat – hangsúlyozta Imecs Mária. Mint mondta, szinte mindenki szerette Kelemen Árpádot – lojális barát volt, azokat is segítette, akiket kevésbé ismert –, ugyanakkor azzal a nem mindennapi képességgel is rendelkezett, hogy szinte előre látta a jövőt. Vincze Anna elmondta: Kelemen Árpád a család büszkesége volt.
A könyvbemutató után a vidékre vándorlás kérdéseit boncolgatták az egybegyűltek annak kapcsán, hogy az utóbbi időben több ferences család telepedett le Kajántón, a moderátori szerepkört Jakab Gábor kerekdombi plébános vállalta

2013. október 31.
Diaconu: nem székelyek meneteltek, Romániában csak 150 székely él
A Duna Tv Közbeszéd című műsora számára Székely Varga Edina interjút készített a szociáldemokrata párti Bogdan Diaconuval, aki büntetőjogi feljelentést tett kedden a legfőbb ügyészségen a Székelyek nagy menetelésének szervezői ellen.
Diaconu a „magyar szélsőségesség példátlan fokozódásának megfékezéséért" emelt panaszt a tüntetés szervezői ellen, akiket az alkotmányos rend megsértésével, hátrányos megkülönböztetésre való felbujtással és a bűncselekmények nyilvános magasztalásával vádol.
A képviselő szerint a Székelyek nagy menetelésén elfogadott kiáltvány egy nem létező, etnikai alapon szerveződő közigazgatási formát „talált fel", az „úgynevezett Székelyföldet". A román politikus azt állítja, hogy a tüntetés szervezői Románia egységes nemzetállam jellegének tagadására bujtogatják az ország magyar etnikumú lakosságát.
A vasárnapi megmozdulás, ami nagyon szélsőséges és alkotmányellenes volt nem is lehetett a székelyek menetelése, mert a népszámlálás adatai szerint Romániában nincs is több mint 150 székely – nyilatkozta Bogdan Diaconu. Hozzátette, hogy Romániában még csak tárgyalni sem lehet az autonómiáról, mert az alkotmány első cikkelye kimondja, hogy az ország területe egységes és oszthatatlan. Románia egy követendő példa Európában ami a kisebbségi jogok biztosítását illeti, a romániai magyar politikusok azon kellene dolgozzanak, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül minden állampolgár jól éljen, hogy a gazdasági helyzetük jobb legyen és, hogy az infrastruktúrát kiépítsék – mondta a képviselő.

Hírsaláta
MAROS MEGYÉBEN ÉRVÉNYTELENNEK TEKINTI A MEGYE JEGYZŐJE AZ ALÁÍRÁSOKAT. Jogilag érvénytelen a több mint 50 000 aláírás, amelyet a helyi referendum megszervezése céljából gyűjtött össze a lakosságtól az RMDSZ Maros megyei szervezete. A megyei önkormányzat titkára formai kifogásokra hivatkozva nem fogadta el azt a táblázatot, amelyet az érdekvédelmi szervezet az aláírások összegyűjtésére használt.
Ez azt jelenti, hogy a csaknem 55 000 aláírást tartalmazó táblázatok jogilag érvénytelenek, s a polgári kezdeményezés meghiúsult. Az RMDSZ-nek azonban van még egy lehetősége arra, hogy a fejlesztési régiók átalakítására vonatkozó népszavazási kezdeményezéséről mégis tárgyaljon a megyei képviselő-testület. A kudarc láttán új megoldás után néztek, és a megyei tanácstagok egyharmadának aláírásával referendum kiírását javasolják pontosan ugyanazzal a kérdéssel. A rendkívüli tanácsülést november 14-én tartják, napirendjén kizárólag ez a javaslat szerepel. A határozat elfogadásához azonban szükség van a többség jóváhagyó szavazatára, és – bár az RMDSZ kivételével mindegyik politikai párt ellenzi a referendumot – a szövetségiek abban reménykednek, hogy a több tízezer támogató aláírás jobb belátásra bírja őket. (Marosvásárhelyi Televízió) MEGTAPOSTÁK A SZÉKELY ZÁSZLÓT AZ ÚJ JOBBOLDAL TAGJAI. Képes úti beszámolót közölt hétfő este a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) szélsőséges szervezet egyik brassói tagja vasárnapi székelyföldi „viszontagságairól”. A román nacionalisták egyik közkedvelt portálján, a Frontpress.ro-n közölt írását földbe taposott székely zászlót ábrázoló fotókkal illusztrálta. A lobogót gyalázó fiatalok egyike maga a szerző, Remus Rădoiu, a felvételek pedig székelyföldi útján készültek. Ketten rendőri kísérettel jutottak el a Brassói megyehatárig, onnan ugyancsak rendőri kísérettel a csernátoni Haszman Pál falumúzeumig: „Apokaliptikus kép fogadott, idegennek éreztem magam saját hazámban: mindenütt Nagy-Magyarországot ábrázoló lobogókat és székely zászlókat láttam. A mellettünk elsiető moldovai rendszámú autók utasai riadtan figyelték az irredentizmusnak ezt a megnyilvánulását” – írja Rădoiu. A két román fiatalember Kézdivásárhelyig jutott el. Sétáltak egyet a városban, többször skandálták, hogy „Hargita és Kovászna megye román föld!”, megtapostak egy székely zászlót, majd visszaültek az autóba, és elhajtottak. Rădoiu írásában megállapította: a televíziók félretájékoztatták a nézőket: a székely menetelésen még tízezren sem voltak, és „szó sem volt” élőláncról. (ÚMSZ)

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos

Ingerküszöbök
Az apró sikereknek is meg kell tanulnunk örülni. Annál is inkább, mert nagyok, sajnos, nincsenek. A rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számítva eltelt negyed évszázad. Elvesztettünk Erdélyben négyszázezer magyar lelket, kit így, kit úgy, politikai érdekképviseletünk töredezett, a mindennapok létfenntartási gondjai alatt roskadozó átlagember számára szinte átláthatatlan, a fény pedig nem látszik az alagút végén. Legfeljebb pillanatokra dereng fel, s utána nem tudja az ember, káprázat volt-e vagy tényleges valóságérzékelés.
A Székelyek Nagy Menetelése után mégis újra hajlamosak vagyunk a derűlátásra. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a közösség képes összefogni a magyar jövő érdekében, s az sem tagadható már, hogy az autonómiára vonatkozóan megvan a közakarat. Világosan igazolja ezt a kifejezetten politikai, egyetlen témát felvető kezdeményezés százezres léptékű támogatottsága. A hivatalosságok ordas hazugsága a tizenötezer felvonulóról azonnal cáfolható, hiszen 53 kilométeres egybefüggő menetoszlop elképzelhetetlen annyi részvevővel: méterenként legalább egy embert kell számolni, s az már többszöröse a hivatalos számadatnak.
Múltidézés
Ilyen és ehhez hasonló akciókra lett volna szükség több mint húsz esztendeje, amikor az autonómia került az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet programjának középpontjába. Ehelyett az 1993 és 1996 közötti, hároméves Janus-arcú korszak után, amit egyik oldalról a nemzeti önkormányzat építésének megkezdése, másik oldalról meg a neptuni tárgyalás és a Nagy Benedek-féle Tőkés László elleni puccskísérlet jellemzett, az RMDSZ beállt statisztának a román kormány mellé. A kétezres években az autonómiát komolyan vevő tábor szervezeti önállósulása után pedig azt hallhattuk pozícióban levő politikusaiktól, hogy nem működne a székely autonómia, mert a székely megyék többet kapnak vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Micsoda fonák érvelés volt ez – ha egyáltalán igaz volt –, nem vette figyelembe a nemzeti önkormányzás gazdasági dinamizáló hatását, hiszen az ember mindig szívesebben dolgozik saját magának, mint másnak, arról nem is szólva, hogy a szabadság előbbre való a jólétnél. Vagy hogy az SZNT statutumához hasonló hátrányos megkülönböztetést Hitler sem mert volna megkockáztatni – Székely Ervin egykori képviselő mocskolódásának hatására keresgélné az ember a koncentrációs táborokról szóló passzust az egyébként teljes mértékben eurokonform és demokratikus statútumban, de mily meglepő, nincs benne.
Azt sem feledhetjük, hogy az RMDSZ elnöke miként kicsinyelte le az autonómiára vonatkozó székely közakarat mozgó urnás népszavazáson való kinyilvánításának jelentőségét a jogmorzsák felcsipegetésével szemben. Ami szerinte és követői szerint előbb-utóbb autonómiához vezet.
Nem vezet, ezt tudhatjuk jól, a mennyiség ez esetben soha nem csap át minőségbe. Ha netán valamennyi közösségi ingatlant, minden erdőt, földet, épületet visszaadnának a magyarságnak, még azt is, amit nem 1945, hanem 1920 után raboltak el, ha maradéktalanul biztosítanák nyelvi jogainkat, az sem jelentene autonómiát, az sem jelentené az erdélyi magyar élet szervezésének saját kézbe vételét.
Távol a magyarázatoktól
Az autonómiaharc ügyében a múlt vasárnap nagyot léptünk előre. Végre egységben mutatta meg a magyar közösség és valamennyi magyar szervezet, hogy fő célja az autonómia, azon belül Székelyföld területi autonómiája. Volt már egy hasonló történelmi csillagállás 2009-ben, akkor részben az autonomisták miatt csúszott el az üzenet. A Székely Nemzeti Tanács ragaszkodott az elsőbbségéhez, és nem volt partner az RMDSZ által felkarolt önkormányzati nagygyűlés megszervezésében, így egy gyűlés helyett kettőt tartottak, a média pedig az egységes magyar autonomista közakarat helyett a magyar torzsalkodásra helyezhette a hangsúlyt. Igaza volt az SZNT-nek abban, hogy ő kezdeményezte a székely önkormányzati nagygyűlést 2009 elején? Igaza volt. Elvszerű volt az SZNT álláspontja? Elvszerű volt. Taktikus volt, előrébb vitte az ügyet? Sajnos nem.
Most szerencsére más a helyzet. A nagy kérdés, hogy meddig lehet megtartani az RMDSZ-t az autonomista konszenzuson belül, mikor kezdik ismét azt magyarázni, hogy az autonómia eléréséhez nem tüntetések révén jutunk közelebb. Mert ma már mindent meg lehet magyarázni. Budapest volt SZDSZ-es főpolgármestere meg tudta magyarázni, hogy miért nem akar világkiállítást az általa vezetett városban a millecentenárium évében. Az RMDSZ megmagyarázta, hogy az 1999-es etnodiszkriminatív, az állami magyar egyetem létrehozását a bizonytalan jövőbe toló tanügyi törvény valójában siker, „jelentős előrelépés”. Gyurcsányék megmagyarázták – s nem kevés embert meg is győztek –, hogy miért nem kell kettős állampolgárság. Úgyhogy nem tudhatjuk, mikor fogja az RMDSZ azt magyarázni, amit ma a Demokratikus Koalíció képviselői mondanak az anyaországi szimpátiatüntetésekről, vagyis, hogy ezek csak ártanak az autonómia ügyének. Elvégre az RMDSZ kommunikációja arra állt rá, hogy az autonómiát az aprómunkával lehet építeni. Miközben az autonómia a közjogosítványokról szól, arról, hogy a magyarság a maga érdekeinek megfelelően irányítsa a sorsát a maga által befizetett adóból. Úgy pedig nem lehet autonómiát kiküzdeni, hogy e kérdésről a törvényhozásban nem beszélünk, ki sem ejtjük szánkon az autonómia kifejezést, hogy az autonómiáról szóló szavazás előtt nem élünk a szólásjoggal, sőt, kimegyünk a teremből, meg sem próbáljuk elérni a román hatalom ingerküszöbét.
Kényelmetlenségi tényező, megoldandó problémává kell válnunk, ha célunkat komolyan gondoljuk. Jobb lett volna Románia Európai Uniós csatlakozása előtt erre összpontosítani, de sohasem késő a jó irányba lépni. Ha nem érjük el a román hatalom ingerküszöbét, esélyünk sem lesz arra, hogy valaha saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Most frappánsan, látványosan adtunk jelet a nagyvilágnak és Bukarestnek létezésünkről és önkormányzásra vonatkozó igényünkről, ezt igazolják az ingerült román reakciók, a betiltási javaslatok, de ezt igazolja a hirtelen „elromlott” mozdony is.
Ezt a célorientált magyar akcióegységet kellene megőrizni, és akkor ügyünk sikerre van ítélve
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. november 1.
Az anyanyelv-használati jog biztosítása társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezésére és szervezésében Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők október 15-16-án Brüsszelbe látogattak, ahol alkalmuk nyílt megismerni a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatát. Kerekes Károly és Bónis István korábban már jelezte az Európa Tanácsnak a romániai helyzetet a kisebbségi nyelvhasználat ügyében az egészségügyi intézményekben, azt, hogy ezekben nem érvényesül a Románia által is ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában biztosított anyanyelv-használati jog. A brüsszeli látogatás tapasztalatairól kérdeztük Kerekes Károlyt.
– Látogatásunkat az motiválta, hogy meg szerettük volna ismer- ni egy olyan ország gyakorlatát az orvos–beteg nyelvi kommunikációban, ahol köztudott a feszültség a két államalkotó népcsoport, a flamand és vallon lakosság között. Az ország „kettészakadása” szinte állandóan napirenden van. A belga királyság két jelentős népcsoportja két jól elhatárolható országrészen él, északon a holland nyelvű flamandok, a déli országrészen a francia nyelvű vallonok.
Ezekben az országrészekben a nemzeti kizárólagosság a társadalmi élet szinte minden területén észlelhető. Számunkra nem az országrészek nyelvhasználati sajátosságainak, toleránsnak nem mondható gyakorlatának a megismerése volt a fontos, hanem a mi helyzetünkhöz hasonló, a kétnyelvű Brüsszel főváros régió, az ott élő flamand és vallon közösségek nyelvhasználati jogainak elismerése, kölcsönös tiszteletben tartása. Brüsszelről csupán annyit előzetesként, hogy bár a flamand országrészben található, a francia nyelvű vallon térhódítás az észak-erdélyi városokban tapasztalható demográfiai változásokhoz hasonlítható. Így talán nem kell sokat magyaráznom, hogy miért pont ide mentünk tapasztalatcserére.
– Brüsszeli tartózkodásuk során kivel tárgyaltak az anyanyelvhasználat vonatkozásairól, és milyen következtetésekre jutottak? – A látogatás első napján a flamand ajkú Brüsszeli Szabadegyetemen, az intézmény információs és dokumentációs központjában Rudi Janssens professzor a brüsszeli nyelvi helyzetet ismertette, amelyből egyértelműen kiderült a flamandok térvesztése, majd bemutatta a kétnyelvűség bátorítása végett született, a brüsszeli kórházakban létjogosultságot nyert kezdeményezéseket. Alkalmunk volt megismerni a professzor tanítványa, Antoon Cox doktorandusznak a kutatásait, tanulmányát a kórházak sürgősségi szolgálatának nyelvhasználatára vonatkozóan. A nyelvész-szociológus nagy érdeklődéssel hallgatta a romániai helyzetismertetőt, és felajánlotta, hogy saját kutatási tervét kibővíti a romániai magyar eset tanulmányozásával, mert következtetéseivel a magyar kisebbségi közösség ügyét szeretné szolgálni. Reményei szerint ehhez Brüsszel főváros régió minisztériuma anyagi támogatást is nyújthat. Vendéglátóink furcsállták a romániai gyakorlatot, a román parlament intoleráns magatartását az RMDSZ törvénytervezetével kapcsolatosan, már csak azért is, mert Románia – ellentétben Belgiummal – ratifikálta a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartáját.
Megdöbbentette vendéglátóinkat az érvelés, amellyel a román parlamentben elutasítják az anyanyelvhasználatot az orvos – beteg kapcsolatban és annak megvalósítására tett konkrét törvényjavaslatunkat. Véleményük szerint ennek a létfontosságú kisebbségi jognak a biztosítása elsősorban a kulturális szint, társadalmi befogadókészség, felelősség kérdése. Náluk csupán arra van jogszabály, hogy Brüsszelben kell működjenek kötelező módon kétnyelvű kórházak is a vallon illetve flamand kórházak mellett.
De mindkét nemzeti közösség kórházai is kötelező módon fogadják és gondozzák – anyanyelvükön – a hozzájuk fordulókat, függetlenül attól, hogy melyik nemzeti közösséghez tartoznak. Sőt, erőfeszítéseket tesznek arra is, hogy az egészségügyi személyzet a bevándorlókkal is kommunikálni tudjon, ha ezek nem ismerik a francia vagy holland nyelvet. Erre nincs törvény, a kórházaknak nincs is szükségük rá, csupán az empátiakészség és a felelősségérzet vezérli őket. Ami a felelősségérzetet illeti, elmondták, hogy ha az orvos a diagnózis megállapításánál nyelvi kommunikációs okokból téved, akkor annak súlyos következményei vannak nemcsak az orvos, hanem a kórház számára is.
A beteget már a kórházi regisztrációnál anyanyelvén fogadják, hiszen ez az első kontaktusa a kórházzal. Alkalmunk volt hallani felvételről, hogy a Brüsszelben tartózkodó románt is anyanyelvén fogadják. Megtudtuk, hogy a sürgősségi ellátás területén fel sem merül az a probléma, hogy az orvosi személyzet ne ismerje mindkét nyelvet, de van olyan megoldás is, hogy az intervenciós csapatban mindkét nemzetiségű személy legyen. A látogatásunk másik fontos epizódja az állami kórházak igazgatóságán a humánerőforrás-igazgató, Freddy Iemans helyzetismertetője volt. Elmondása szerint a kétnyelvű kórházaknál az egészségügyi személyzet alkalmazásakor feltétel, hogy az illető személy rendelkezzen sikeres nyelvvizsgával, a vallon mellett kell ismernie a flamand nyelvet is.
A kizárólagosan vallon vagy flamand kórházakban is nyelvkurzust kell végezni a kétnyelvűség biztosítása érdekében. A nyelvtanfolyamot a személyzet munkahelyén tartják, munkaidőben, még a betegellátás idején is, de zömében a szünetek ideje alatt.
Az elvárás az, hogy a személyzet csak a szaknyelvet ismerje, nem kell széles körű nyelvismeretre szert tennie, hiszen a cél az, hogy a személyzet a beteg anyanyelvén való ápolásához szükséges nyelvezetet ismerje. Vendéglátóink elismerték, hogy ez költséges, de a kormány és a kórházak együttesen biztosítják a szükséges finanszírozást, felismervén a nyelvkurzusok fontosságát. Amikor elmondtam, hogy én is egy ilyen megoldási lehetőségről beszéltem az egyik parlamenti vitán, és hogy mennyire abszurdnak tartották ezt a vitapartnereim, csak annyit jegyeztek meg fejcsóválva, hogy ezek szerint nem lesz könnyű a dolgunk egy olyan társadalomban, ahol az egészségügynek nem a szakszerű és felelősségteljes betegellátás az elsődleges feladata.
Látogatásunk második napján az Egészség Háza nevű flamand közösségi intézményt látogattuk meg, amely azt a feladatot tűzte ki célul, hogy a kisebbségi helyzetbe került brüsszeli flamand közösség egészségügyi nyelvhasználatát megkönnyítse. A civil szervezet először is a flamand szociális gondozókat kereste meg, az ezek által gondozott flamand betegeket nyilvántartásba vették, kapcsolatot teremtettek a flamand ajkú orvosokkal, asszisztensekkel, akikhez a flamand betegeket irányítják, valóságos diszpécserszolgálatot teljesítve. A brüsszeli flamand lakosság számára egészségügyi ismeretterjesztő rendezvényeket szerveznek, állandó kapcsolatot próbálnak létrehozni a brüsszeli flamand egészségügyi személyzet és a betegápolásra szorultak között. Vendéglátóink elmondták, hogy a korábbi, szigorúan szabályozott, defenzív nyelvpolitika helyett ma már offenzív jellegűnek minősíthető a tevékenységük.
Véleményük szerint a romániai magyarokkal szemben a flamandok előnye az, hogy nyelvüknek hivatalos státusa van, az ország törvényhozásában erős támpont a kvótarendszer, ráadásul közösségük tehetős, maguk is képesek megteremteni nyelvük használatának feltételeit és eszközeit, konkrétan az adminisztráció minden területén szükséges formanyomtatványok flamand nyelvű változatától kezdve az oktatásrendszer minőségi jellegét biztosító iskolahálózatig. Jelentős mozzanat volt a Belga Királyi Akadémián tett látogatásunk, ahol Frühling János radiológus- és onkológusprofesszor, az akadémia főtitkára fogadott. Biztosított arról, hogy szívesen támogat minden kezdeményezést, ami a romániai egészségügy kisebbségi nyelvhasználatát elősegíti. Elmondta, hogy saját karrierje során alkalma volt megtapasztalni, mennyire fontos a nyelvi kérdés, hiszen a beteg szavának megértése, pontos értelmezése a helyes diagnózis feltétele. Elfoglaltsága ellenére, felkérésre kész szakmai előadásokat tartani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.Véleménye szerint is sokat segítene ügyünkön, ha a magyart regionális nyelvként ismernék el Romániában.
– Ehhez képest hogy állunk itthon az RMDSZ által kezdeményezett törvénytervezettel? – Mi itthon törvénytervezetünk szenátusi plénumbeli vitája előtt állunk. Helyzetünk egyáltalán nem kecsegtető. Ugyanaz a miniszter, Eugen Nicolăescu, aki 2007-ben még azon a véleményen volt, hogy támogatható az elképzelésünk, sőt jobbító javaslatot is tett, ma már, saját magának ellentmondva, eltekintve a ratifikált chartában felvállalt kötelezettségektől, nem ért egyet a kisebbségi nyelvhasználat törvény nyomatékosította biztosításával az általa vezetett egészségügyben. A parlamenti vitapartnerek empátiakészségével is baj van, a politikai akarat hiányán túlmenően, hiszen magatartásuk, viszonyulásuk az ügyhöz a román társadalom befogadókészségét tükrözi. Tehát ezért ilyen problematikus a marosvásárhelyi magyar orvosképzés is. Mi mindezek ellenére nem adjuk fel a harcot, a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájának tiszteletben tartására vonatkozó országjelentés mellett az RMDSZ összeállítja a saját jelentését, amelyet eljuttat az Európa Tanácsnak. Látogatásunk Brüsszelben nem csak az ottani helyzet konkrét megismerését szolgálta, hanem szavunkat hallattuk az Európai Unió fővárosában.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro

Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindeneset

„Soha nem éreztette velünk, hogy milyen nagy művész”
Bemutatták a Ruha Istvánról szóló kötetet
Ruha István kétségtelenül az egyik legizgalmasabb életregény a háborút követő évtizedekben, és olyan mértékben határozza meg a kolozsvári, romániai, közép-európai, európai zenei életet, hogy nekünk erkölcsi kötelességünk eme hagyatékkal törődni – foglalta össze videóüzenetben a hegedűművész jelentőségét Selmeczi György zeneszerző a Mirela Capătă Ruha István, élet a hegedű csillagjegyében című könyv magyar változatának bemutatóján a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén szervezett eseményen, szerdán délután. – Becsüljük meg ezt a könyvet, és ne gondoljuk azt, hogy ezzel le van tudva az ő utólagos recepciója, elismertetése a művészeti közgondolkodásban. Dolgoznunk kell ezen még, elő kellene kerülnie az összes felvételének, közkézen kellene forognia a sok gyönyörű felvételnek, ami maradt utána – tette hozzá.
– Igaz, hogy napjainkban élmény- és információáradatban élünk, ám most mégis arra összpontosítanék, hogy milyen élményt jelentett számomra a könyv lefordítása. Lokálpatriótaként főleg Ruha kolozsvári éveihez és az itteni zenei élethez kötődő események felelevenítése töltött el örömmel. A maitól sokban különböző világba csöppentem, és a könyvből én is erőt merítettem – vallotta a kötet fordítója, Nagy-Hintós Diana. – A könyvet fordítgatva rájöttem, hogy mennyire igazságtalanul méltatlankodunk most mindenért, hiszen akkoriban, a háborút követő nincstelenségben a legapróbb dolgoknak is örültek az emberek. Szörnyen nehéz élete lehetett akkor a Ruha István korú, szegény fiataloknak, akiknek 16 évesen még egy hosszú nadrágra sem futotta. Ennek ellenére lelkiismeretesen végezték a munkájukat. Ruha úgy került be a zenekonzervatóriumba, hogy még csak le sem érettségizett, csak kilenc osztályt végzett, de ez nem jelentett akkor problémát. Másfajta nehézségek voltak annak idején, de a fiatalságot ez nem rettentette el a kemény munkától – mesélte a fordító.
– Ráhangolódásként Ruha István fellépéseiről készült felvételeket hallgattam, így még inkább azonosulni tudtam az általa képviselt értékkel. Korának meghatározó egyénisége volt, számtalan koncerten lépett fel, és mindent le tudott játszani hegedűn. Olyan nemzetközi versenyeken nyert, amelyre nem sok példa akad az őt követők sorában. Az oroszok mindig taroltak ezeken a versenyeken, mert az orosz zeneiskola világhírű volt, de neki mégis sikerült három ilyen versenyen kitűnően szerepelnie – fogalmazott. – Nemcsak a szegény sorsú, tehetséges fiatalt mutatja be a könyv, de láthatjuk a nehéz körülmények között élő családapát is, aki egy konyhában él feleségével és két gyermekével, miközben a fürdőszobában gyakorolva készül a nemzetközi versenyekre. Csak a világhírű orosz hegedűs, David Ojsztrah közbenjárására kap rendes lakást a család, aki kolozsvári koncertje alkalmával meglátogatta Ruhát és látta sanyarú életkörülményeit – sorolta Ruha pályafutásának nehézségeit Nagy-Hintós Diana.
Adrian Pop zeneakadémiai oktató, Mirela Capătă doktori dolgozatának irányítója hangsúlyozta: Ruha István özvegye jelentősen segítette doktorandusza munkáját azzal, hogy a nyilvánosság számára ismeretlen kordokumentumokat bocsátott a rendelkezésére. Így olyan értékes kutatási anyag birtokába jutott, amely feldolgozás hiányában elveszett volna az utókor számára. – Adriancának becézett annak idején Ruha István, mikor mindketten a filharmóniában dolgoztunk, és mindig büszke voltam olyankor, ha kikérte a véleményemet valamiről – idézte fel emlékeit, majd töredelmesen beismerte, soha nem írta meg azt a hegedűversenyt, amire Ruha felkérte, de ha valaha sor kerül rá, akkor mindenképpen a hegedűművésznek ajánlja majd.
Gavril Ţărmurenak, a besztercei Charmides Kiadó igazgatójának is volt szerencséje ismerni Ruha Istvánt, akit a 20. század egyik legkiemelkedőbb művészének tart. – Az általam alapított, komolyzenei koncerteket szervező alapítvány révén ismerkedtem meg a hegedűművésszel, aki számos alkalommal fellépett rendezvényeinken. Szerénysége, szakmai alázata, embersége volt közvetlenségének titka, soha nem éreztette velünk, hogy milyen nagy művész – beszélt a zenész rendkívüliségéről a kiadó vezetője.
Mirela Capătă, a könyv szerzője elsősorban vezetőtanárának köszönte meg, hogy tudományos dolgozatát sikerült írói szintre fejlesztenie. – Idegen világ volt számomra ez a munka, hiszen eddig a hegedűjátékommal fejeztem ki magam – jegyezte meg. – A hegedűművészet kiemelkedő alakjának életét és művészetét is bemutatja ez a könyv, ami azért nagyon fontos számomra, mert a kiváló művésztől, tanártól számos szakmai tanácsot kaptam, amelyek sokban segítették későbbi pályafutásomat – hangsúlyozta. Hozzátette: a magyar nyelvű könyv szükségessége nyilvánvaló volt, és külön örül annak, hogy ilyen családias, meleg légkörben mutathatták be a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén, a Valovits-portrék hangulatos világában.

Gál László és Balázsi-Pál Előd
FRISSEN NÉZNI RÁ A PROBLÉMÁKRA
Barabási Albert-László: a hálózatok a kulcsa a magyarság megmaradásának
„Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy harminc vagy negyven év múlva lesz-e Nobel-díj” – mondta el a hálózatkutató.
Még zajlott a Box Populi, amikor interjút kértünk a versenyben elődöntőig jutó Barabási Albert-László hálózatkutatótól. Akkor sajnos nem tudtunk beszélgetni, de a szerdai kolozsvári előadása előtt sikerült ezt bepótolnunk. Természetesen a versennyel kezdtünk, de a hálózatkutatásról és az NSA-botrányról is kérdeztük. Meglepett a népszerűséged a Box Populiban?
– Nem gondolkodtam rajta. Igazából csak Sándor bácsit (Kányádi Sándor – szerk.) szerettem volna megfelelő helyen látni. Én azért nem vagyok annyira jelen az erdélyi médiában, hogy egy ilyen versenyben tényleg jól teljesítsek. Ennek az egésznek az értékteremtő része volt számomra a legmurisabb.
Egyébként Magyarországon is van egy hasonló mozgalom, amelyben néhány barátom azt próbálja megszervezni, hogy hősöket ismerjünk fel. Kimondottan azt szeretnék, hogy a társadalomban lévő hősöket megtaláljuk, és felmutassuk a társadalom számára. Szerintem ez Erdélyben még fontosabb. Ilyen szempontból inkább kuriózumként tekintettem a versenyre.
Tisztában vagy azzal, hogy Erdélyben mennyire ismernek az emberek?
– Az ismertség mindig nagyon relatív. És ez nemcsak Erdélyben, hanem világszerte megfigyelhető. A Behálózva 20 nyelven elérhető. Olaszországban például azt hallottam róla, hogy nem lehetsz értelmiségi, ha nincs a polcodon ez a könyv. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bizonyára van egy réteg, aki ismeri a munkásságomat, de ez egyáltalán nem tömegjelenség. Ilyen szempontból két lehetőséget látok: a versenyetek vagy ezt a réteget célozta be, vagy Erdélyen belül valamivel tágabb ez a réteg. Nyilvánvaló, hogy mindenki olyan könyvet szeretne írni, amelyik valamilyen módon bestseller lesz. Én úgy látom, hogy a Behálózva és a Villanások értelmiségi bestsellerek, és nem tömegbestsellerek. De egyáltalán nem tudtam felmérni azt, hogy egy ilyen versenyből miként jövök ki. Azt szoktam mondani, hogy akinek el kell olvasnia ezeket a könyveket, az mind elolvasta.
Az előbb említetted, hogy 20 nyelven jelent meg a Behálózva c. könyved. Mind különböző borítókkal. Melyik a kedvenced?
– Pillanatnyilag az, amelyik az újabb magyar kiadáson van, és amelyiket az amerikai paperback (puha kötésű) verzióra készítettek. Mert egyszerű, de jól megragadja a kapcsolt csomópontok fogalmát. Olyan tiszta borító. Persze közel áll a szívemhez az erdélyi borítás is, de az üzenetében és a koncepciójában a mostani magyar verzió a legtisztább.
Mennyire fontos számodra, hogy az erdélyiek ismerjék a munkásságodat?
– Minden egyénnek – függetlenül attól, hogy hol termel – megvan a piaca. Az én elsődleges piacom a kutatói társadalom. Viszont abban a pillanatban, amikor hajlandó voltam ebből kilépni, és írtam egy ismeretterjesztő könyvet, akkor nyilvánvalóan volt egy olyan igény bennem, hogy ezeket az eredményeket máshova is eljuttassam. Ez az igény onnan jött, hogy a hálózatelmélet elindulásakor éreztük, hogy van ennek egy univerzális üzenete, és fontos lenne, hogy ez kirobbanjon a szakcikkek közegéből, ahol ezeket publikálni szoktuk. Letagadhatatlan, hogy egy ismeretterjesztő könyv felvállalásával elismerem, hogy számomra is fontos volt, hogy ez eljusson a közönséghez. Viszont tény az is, hogy ezek a könyvek angolul íródtak. Bár szívügyem, hogy valamilyen módon ez a munka elérhető legyen Erdélyben, akit érdekel, az hozzájusson, de az elsődleges piac számomra mégis a világpiac.
Ha jól tudom, jelenleg felváltva éltek a családoddal Budapesten és Bostonban. Amellett, hogy a Harvard Egyetemen és a Northeastern Egyetemen is tanítasz, most már a budapesti Közép-Európai Egyetemen is tartasz órát. Fontos neked, hogy hazaköltözzél? Hogy itthon is taníts? Van olyan terved, hogy visszajössz? – Valóban igaz, hogy Budapesten is élünk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy hónapot Budapesten, egy hónapot pedig Bostonban vagyunk. Miért van ez? Részben azért, mert a felségemmel kisgyerekeink vannak, és szeretnénk, ha magyar környezetben nevelkednének, ha legalább a korai éveikben magukba szívhatnák a kultúrát és a nyelvet. Másrészt pedig én szeretek itt élni.
Viszont azt is el kell ismernem, hogy a bostonihoz mérhető intellektuális környezet nincs még egy a világon. Nem arról van szó, hogy a magyarországi vagy erdélyi körülmények nem jók. Nemcsak itt nincsen, hanem sehol máshol sincs a Harvardon kívül. És nagyon nehéz ezt szakmailag feladni. Ezért lett ez a kétéltű életmód. Nem szeretném feladni azt a környezetet, különösen nem szeretném feladni a hozzáférést azokhoz a fiatalokhoz, akikkel együtt dolgozom. Végülis manapság az én munkám kollaboratív munka. Sok kutatóval dolgozom együtt, többnyire friss PhD-vel rendelkező diákokkal. Ha egy nagyon ambiciózus, tényleg jó német vagy kínai diák valahol megszerzi a PhD-jét, és ebben a szakmában tovább akar lépni, akkor neki a következő lépcsőfok a Harvard vagy Boston. Nem arról van szó, hogy nem jönnének el hozzám a diákok, ha Budapesten vagy máshol lennék, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb a piac, amiből válogathatunk. Az emberek minősége pedig kulcskérdés a továbblépésben. Ez az, ami engem még Bostonban tart, és valószínűleg hosszú távon is ott fog tartani.
Ami az életminőséget vagy életérzést illeti, mind én, mind a családom úgy gondoljuk, hogy Budapesten szeretnénk élni.
Több interjúban és cikkben is felvetették már veled kapcsolatban a Nobel-díj lehetőségét. Gyakorlatilag egy olyan új tudományág létrejötténél voltál jelen, amely meghatározó lehet az elkövetkező időkben. Viszont az is tény, hogy pl. egy újságírónak is eladhatóbb a tudós, ha a nevével kapcsolatban megemlítheti a Nobelt. Mennyire tartod reálisnak ezeket a spekulációkat?
– (nevet) Én ezt másképp fogom fel. Valóban egy új tudományágról van szó, de ez nem illik bele a mai Nobel-díj kategóriákba. Fizika lenne? Én fizikus vagyok, a hálózattudomány pedig sok eszközében fizika. Ezen kívül szerintem a fizikán belül sok újítást hozott, de nem mindenki ért velem egyet abban, hogy fizika lenne. Esetleg biológia vagy orvostudomány lenne? Valóban, a csoportom egy része biológiával foglalkozik, az orvostudományi tanszéken is tanítok a Harvardon, de azért nem vagyok sem orvos, sem biológus. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy fontos a Nobel-díj? Válaszként pedig egy egyszerű példát mondok. Néhány évvel ezelőtt voltam a Karolinska Intézetben, és végigsétáltam azon a termen, ahol a díjról döntenek. Előtte pedig az összes Nobel-díjasnak ki van téve a fotója. Nap mint nap dolgozom orvosokkal, és nem vagyok teljesen laikus, ami az orvostudományt illeti – nem vagyok ugyan orvos, de már rengeteg publikáltam ebben a témában. Viszont a képeket nézve Szent-Györgyi Alberten, illetve James Watsonon és Francis Cricken (1962-ben kaptak orvosi Nobel-díjat a DNS kettős-spirál szerkezetének meghatározásáért – szerk.) kívül senkit sem ismertem. Na, akkor most mi az, hogy Nobel-díj? Azoknak a Nobel-díjasoknak nem sikerült elérni azt, hogy tényleg egy tartós ismertségre tegyenek szert, viszont ott van például Neumann János, akinek ez sikerült. Mindenki a számítógép atyjának tartja, mindenki ismeri a világon, és ő mégsem kapott soha Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy látom a Nobel-díj szimbolikus erejét, de amit én csinálok, az nem áll be egyik kategóriába sem. Szerintem itt egy új tudomány született meg, amely fantasztikusan megváltoztatta a komplex rendszerekről gondolt világképünket. És ahogyan a század halad, egyre fontosabb lesz, mert egyre jobban felismerjük, hogy igazából egy hálózat-világban élünk. Az az értékrend, ami a hálózattudományon keresztül megteremtődik, számomra fontosabb annál, minthogy tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva – hiszen általában a 70-es és 80-as éveikben járók kapják a Nobel-díjat – lesz-e ebből Nobel-díj vagy sem.
Van egy kutatási területed, amelyben nagyon elmélyültél. Mennyire tudsz ettől elvonatkoztatni? Például amikor megismersz egy új embert, gondolsz arra, hogy vajon a kapcsolati hálózatod mennyire bővül ki általa? – (nevet) Én a hálózattudományon keresztül értettem meg és kezdtem értékelni a hálózat hatalmát. Mint a legtöbb matematikus vagy fizikus, elég introvertált személy voltam, akinek komoly erőfeszítésbe került, hogy valakivel elmenjen, és elkezdjen vele beszélgetni. Ez egészen egyetemi tanári koromig igaz volt. Egyetemi tanárként kezdtem először aktívan cselekedni annak érdekében, hogy túllépjek ezeken a gátlásokon.
A hálózatelméletnek abban volt szerepe, hogy megmutatta nekem, igenis van értelme a hálózatépítésnek. Bár az építés nem jó szó, mert azt megtanultam, hogy hálózatot nem lehet építeni, csak azok az igazi sikeres hálózatok, amelyek önmaguktól akarnak építkezni. Ha én téged meg kell győzzelek, és kell pénzeljelek, hogy benne legyél a hálózatban, az nagyon-nagyon költséges feladat. Az a hálózat sikeres, amelyikbe te önkéntesen lépsz be. Például a világháló. Hány oldalt hoznak létre önkéntesen, anélkül, hogy bárki fizetne érte? Sőt, még fizetnek is érte, hogy csinálhassák valamilyen módon. Ezek a sikeres hálók, ezen belül pedig vannak törvényszerűségek, hogy miként lehet hozzáférni és kihasználni ezeket.
A hálózatelmélet megmutatta, hogy van értelme eljönni Kolozsvárra. Nekem ez azért nem „elvesztegetett idő”, mert – bár ezalatt otthon is lehettem volna – azáltal, hogy itt vagyok, sok szinten bővül a hálózatom. Nagyon sok háló épül azáltal, hogy itt vagyok. Nem feltétlenül ezért jöttem, de ha már itt vagyok, akkor benne van a gondolkodásomban, hogy van értelme. Volt értelme elmenni a régi barátaimmal találkozni a Bulgakovba, és van értelme előadást tartani. Ezek a hálózatok a kulcsai a mai társadalomnak. Lényegében a magyarság megmaradásának is ezek a kulcsai. Ha a hálózat szétbomlik a magyarságon belül, akkor a demográfiai probléma lesz a legkisebb, mert lényegében nem lesz, ami összetartson bennünket.
A hálózatkutatás melyik területén látod a legnagyobb fejlődési potenciált?
– Ez idővel nagyon változik. Attól függ, hogy hol jelennek meg új adatok. Mi a kutatásainkat a világhálóval és a közösségi oldalakkal kezdtük, mert ott voltak az adatok. A közösségi oldal manapság már nagyon berobbant, most már mindenki azzal foglalkozik, és a világhálót is rengetegen kutatják. Viszont az internet, mint háló, nagyjából már lecsengett, mert mindent tudunk róla.
De megjelent néhány újabb terület, amelyek most kezdenek igazán dübörögni. A mérnöktudományon belül például most hoztak létre egy hálózatelméleti szakújságot. Ezen a területen tényleg van lehetőség benne, és ezt a közösség most ismeri fel. Az elején a sejtbiológiában voltak az érdekes kérdések, most már inkább az orvostudományban vannak. A Harvardon például most hoztuk létre az új Network Medicine divíziót, amiben már 200 kutató van benne. És ezt nem sejtbiológusok, hanem orvosok hozták létre. A kettő egyébként teljesen más állatfajta: az egyik alapkutatással foglalkozik, míg a másik gyógyítással. Az orvos sokkal pragmatikusabb egyén, aki azt mondja, csak akkor fontos számára valami, ha meg tud gyógyítani általa. Öt-tíz év múlva szerintem az agy fog berobbanni a hálózatkutatásba. Most még nincsenek adatok az agy hálózatának felépítéséről, nem tudjuk, hogyan néz ki. Viszont a tavaly két program is beindult, az egyik az Európai Unióban, a másik pedig az Egyesült Államokban. Ezekben pedig egy-egy milliárdot szánnak erre a problémára. Ennek következtében az eszközök kezdenek kiépülni, és általa lesznek térképek. Ha pedig lesznek térképek, akkor hirtelen nagy terület lesz a hálózattudományban. Egyébként az agy hálóinak a feltárásával a kolozsvári származású Toroczkai Zoltán foglalkozik Amerikában.
Tehát nem arról van szó, hogy mi a legizgalmasabb kérdés, hanem milyen kérdést lehet érdemileg és szakmailag megválaszolni most a létező adatokkal. Ez pedig olyan, mint egy guruló hólabda: ahogy az egyik szétesik, indul a másik. Azért esik szét, mert az eszköztárával mindent megválaszoltunk, amit tudunk arról a kérdéskörről.
Több publikációd jelent már meg a Nature és a Science tudományos szakfolyóiratokban, a Harvard Egyetemen tanítasz. Szakmailag neked még van feljebb? Érzed, hogy vannak még lehetőségek előtted?
– Azért van, mert az ember életének és kutatói pályájának különböző szakaszai vannak, amelyekben különböző eszköztárakhoz tud hozzáférni, és nagyon más szinten tud problémákat megközelíteni. Fiatalon az eszköztár elég szűkös, ezért csak olyan dolgokkal tudunk foglalkozni, ami a szűk szakmára limitált. Ebből jött ki számomra a hálózatelmélet. De most egy egész csapat van a kezem alatt, ezért egyszerre több témát is tudunk görgetni, és potenciálisan nagyon izgalmas dolgokkal foglalkozhatunk. De a szakmai életemben is meg lehet nézni, hogy minden 4-5 évben van egy drasztikus váltás a témámban. Korábban az emberi mozgást vizsgáltuk. Az 5-6 éves téma volt, amiből született egy könyv és öt-hat nagyon jelentős Nature és Science cikk. De ezen a nyáron lezártuk a témát. A csoportból mindenki elment, aki ezzel foglalkozott. Én őszintén hiszek abban, hogy ha túl sokat tudunk egy témáról, akkor az inventivitás megszűnik. Egyszerűen beragadunk abba a tudásba, és nem tudunk frissen ránézni az adott problémára. Ez pedig lényegében gátolja a fejlődést. Ezért át kell mozdulni egy más területre, ahol eléggé laikusak vagyunk és bátrak. Ez a bátorság pedig nagyon fontos.
Oltvai Zoltán kollégámmal közösen jelentettem meg a Nature-ben az első két cikkemet sejtbiológiáról. Mind a kettőben azt bizonyítottuk, hogy a sejten belüli hálózatok skálafüggetlenek, az egyik a sejtfehérje hálóról szólt, a másik pedig az anyagcserehálóról. Miután megjelentettem két biológiai cikket, úgy gondoltam, én is elkezdek egy kicsi biológiát tanulni. Elkezdtem olvasni egy nagy biológia tankönyvet, és rájöttem, hogy ez milyen bonyolult probléma. Sőt, annyira az, hogy ha korábban én mindezt tudtam volna ezekről a rendszerekről, amelyekről a cikkeket írtuk, akkor valószínűleg nem mertem volna így megírni azokat. Mert teljesen ignoráltunk egy óriási tudáshalmazt. Igazunk volt abban, amit csináltunk, de a részleteket mind ignoráltuk. Ez egy jó példája annak, hogy a tudáshalmaz mennyire vissza tud bennünket húzni. Mert azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen csinálni, mert ennél sokkal bonyolultabb. Viszont lehetne egyszerűbben csinálni, csak nincs bátorságunk hozzá.
Egy nagyon konkrét példát is mondok. Ezt a felfedezést, hogy a sejt fehérje- és anyagcserehálója skálafüggetlen, egy német származású biológus szintén felfedezte. Tőlünk függetlenül dolgozott, a mi korábbi kutatásunkat használva. Ő is beküldte ugyanahhoz az újsághoz, mint mi, de ő túl sokat tudott a témáról, ezért nem mert olyan állításokat tenni, mint amilyeneket mit tettünk, és nem merte az egész adathalmazt felhasználni, amit mi felhasználtunk, mert tudta, hogy többségük az első adathalmazból van deriválva, és úgy érezte, ez nem új információ bizonyítékként. Az ő cikke elhalt az újságnál, mert azok a kutatók, akik elolvasták, úgy vélték, hogy nem adott elég bizonyítékot. Mi nem tudtunk arról, hogy az a sok bizonyíték mind a korábbi adatokból van deriválva, így mindent belecsomagoltunk. A miénket elfogadták, az övét viszont nem. Így neki csak másfél évvel később sikerült a teljes anyagot publikálnia, és lényegében az elsőbbségét teljesen elvesztette. Én mindig próbálok hivatkozni rá, mert tudom, hogy teljesen függetlenül felfedezte azt, amit mi is, de a közösséget már nem érdekli.
Mennyire tartasz attól, hogy esetleg veszélyes lehet az, amivel foglalkozol, hogy olyan felhasználási módjai lehetnek, amelyekkel te nem értesz egyet?
– Nemrég írtam egy tanulmányt a Politico számára arról, hogy ez mennyire veszélyes lehet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy olyan mértékben és olyan titkossággal építődtek be ezek az eredmények az NSA eszköztárába, hogy nem épült ki soha társadalmi konszenzus a használatukról. Ehhez az atombomba egy hasonló példa. Akkor is teljes titkossággal és óriási sebességgel épült be a teljes tudásmennyiség a hadiparba. És akkor a kutatóközösség megállt, és azt mondta: álljunk meg, és nézzük meg,

Hóhérok szabadlábon
A kommunista rezsim börtönei és haláltáborai parancsnokainak a leleplezését és felelősségre vonását már közvetlenül a rendszerváltás után el kellett volna kezdeni, és bár most, huszonhárom évvel a kommunizmus bukása után elkezdődött a népirtók elleni vádemelés, túl lassan halad – vallják a Krónika által megkeresett egykori politikai foglyok. Van, aki azt sem tartja kizártnak, hogy még most is a hatalom védi azokat, akiknek kezéhez igen sok ártatlan ember vére tapad.
Kevés történt
„A hóhérok felfedését nem most, hanem rögtön 1990 után kellett volna elkezdeni – szögezte le a Krónika megkeresésére Gráma János, az egykori politikai foglyokat tömörítő szövetség Maros megyei titkára. – Már csak azért is, mert a városunkban, Marosvásárhelyen akkoriban még életben volt az összes verőlegény. Mára csak egy maradt belőlük, az is betegeskedik.” Gráma szerint szinte nevetséges mindössze két, rendkívül idős embert előállítani, akiket koruk és egészségi állapotuk miatt talán börtönbe se lehet vetni. Mint mondta, Ion Iliescu egykori államfőt kellene vád alá helyezni, hisz ő volt az, aki ’90 elején a szárnyai alá vette az összes munka nélkül maradt volt szekust, és számukra megalakította a Román Hírszerző Szolgálatot. Gráma János úgy tudja, ezeknek az embereknek most azért oly nagy a nyugdíjuk, mert 1990 után nagyot nőtt az amúgy is eléggé kerek fizetésük. „Az sem megoldás, hogy a két, pellengérre állított börtönparancsnoknak elveszik a nyugdíjuk 70 százalékát és azt kiosztják a még életben lévő háromezer volt politikai fogolynak, hisz ezzel még nem megyünk semmire” – tette hozzá az összesen 1401 napot raboskodó Gráma. Véleménye szerint nem csak a börtönök és haláltáborok vezetőit, hanem a még életben lévő, a politikai foglyokkal szemben rendkívül kegyetlenséget tanúsító őröket is elő kellene állítani.
Zavaró a lassúság
„Zavaróan lassan haladnak a volt kommunista lágerparancsnokok ellen népirtás gyanúja miatt indított bűnvádi eljárások” – vallja a nagyváradi Oláh János is, aki 1956-os ellenállása miatt jómaga is szembe került a diktatúrával, és államellenesség vádjával Jilavára küldték. „Az már több mint ötven éve volt, de amióta volt kommunista diktatúra, azóta volt ellenállás is” – emlékezett most vissza a volt magyartanár. Az egykori politikai fogoly arra már nem is keres válaszokat, hogy miért ilyen későn és miért ilyen vontatott menetben zajlik a rabok kínzóinak számonkérése, csak annyit mondott, hogy ebben nem illetékes, így a háttérérdekeket sem ismeri.
„Törvény védi az elkövetőket”
Értetlenül áll Dávid Gyula irodalomtörténész, a kommunista rezsim meghurcoltja is az előtt, hogy a Kommunizmus Bűneit és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet az általa eddig azonosított harmincöt pribék közül három hónap alatt mindössze kettőnek a nevét hozta nyilvánosságra, ráadásul, „ki tudja hányszor harmincöt pribék azonosítására csak ezután kerül sor”. „Hát van precedens a polgári bűnügyek esetén az efféle „adagolásra”? Ép ésszel és érzékkel elképzelhető az, hogy a bűnüldöző szervek felderítettek 35 gyilkosságot, és akkor valaki megszabja nekik, hogy ezek elkövetőit csak havi adagolásban adhatják át az igazságszolgáltatásnak?” – fogalmazta meg kérdéseit Dávid Gyula. Hozzáfűzte: biztos abban, hogy Románia „kiemelkedő idézettségi indexet fog elérni” az igazságszolgáltatás világtörténetében. „Ne próbálja senki ezzel azt a látszatot kelteni, mintha jóvátenné a „kommunizmus bűneit”. Az efféle ötletelés csak arra alkalmas, hogy ismét nyilvánvalóvá tegye: huszonnégy évvel a romániai kommunista rendszer „bukása” után, a törvényhozás még ma is a bűnök egykori elkövetőit védi” – summázta véleményét Dávid Gyula.
Sok a kérdőjel
„Megbocsáthatunk a pribékeknek, de tőlünk sem kért senki bocsánatot az elmúlt évtizedekben az elszenvedett igazságtalanságokért, a börtönévekért” – mutatott rá hasonlóképpen kérdésünkre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. „Kínozták, agyonverték a foglyokat, a börtönparancsnok tudta nélkül nem történt semmi, az egyszerű smasszerek mindent parancsra tettek” – mutatott rá Török József. Az egykori politikai fogoly ugyanakkor felidézte, hogy 1967-ben Nagyenyeden a szigorítóban a raboknak hátrakötötték a kezét, karóval verték a foglyokat. „Ez csak a kezdet, most vizsgálatot indítanak a börtönparancsnokok, pribékek leleplezésére, de hol vannak azok a szekusok, akik minket börtönbe jutattak, akik 1989 előtt folyamatosan zaklattak?” – tette fel a kérdést Török József. A volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke szerint számukra kevés vigasz, ami történik, hiszen egykori kínzóik többsége még mindig be van épülve az államapparátusba, és vannak, akik tesznek arról, hogy ezeket az ügyeket eltusolják.
Döcögős folyamat
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER még augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista börtönökben politikai foglyokat megkínzó vagy meggyilkoló egykori börtönparancsnokok és börtönőrök leleplezésére. Összesen harmincöt ilyen személyt fedeztek fel, akik ellen gyilkosság miatt tesznek feljelentést. Az első személy, aki ellen feljelentést tettek, Alexandru Vişinescu, aki az 50-es évek végén, illetve a 60-as évek elején volt a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka, ebbéli minőségében pedig olyan embertelen körülményeket honosított meg a fegyintézetben, hogy az alultápláltság, illetve a rendszeres bántalmazások miatt több politikai fogoly is életét vesztette. A most 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanúja miatt indított eljárást a legfőbb ügyészség. Augusztus közepén Ioan Ficior nyugalmazott ezredest leplezték le, aki a peripravai büntetőtábor parancsnoka volt. Az IICMER a büntetőtelep összesen ötven túlélőjét azonosította, közülük 21-en nyilatkoztak is az ott átélt borzalmakról. A hatóság szerint a Ficior által Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható, hogy annak célja a politikai foglyok kiirtása volt. Ficior ellen októberben emeltek vádat, szintén genocídium vádjával.
Menet közben ugyanakkor a kormány olyan határozatot fogadott el, amely lehetővé teszi a kommunista börtönökben politikai foglyokat meggyilkoló vagy megkínzó egykori börtönparancsnokok és börtönőrök nyugdíjának csökkentését. Az igazságügyi tárca által kidolgozott tervezet értelmében megvonhatják az illetmény egy részét mindazoktól, akikről jogerős bírósági ítélet állapítja meg, hogy 1945. március 6. és 1989. december 22. között olyan cselekményeket hajtottak végre, amelyek politikai alapon meghurcolt személyek halálához, testi sérüléséhez vezettek, vagy súlyos, fizikai vagy pszichikai szenvedést okoztak nekik. A tervezet értelmében a munkaügyi minisztérium kezelésében olyan alapot hoznának létre, amelybe az elítéltek nyugdíjának egy részét – súlyos esetében akár 50, de legalább 25 százalékát – átirányítják. Az alapból az egykori áldozatokat, illetve hozzátartozóikat kárpótolnák. A kárpótlás összegéről és időtartamáról szintén a bíróságnak kellene döntenie.
Lassan haladnak
Azt azonban, hogy a többi potenciális pribék kilétére mikor derült fény, egyelőre senki sem tudja megjósolni, s úgy tűnik, hogy a leleplezési folyamat felgyorsulására sem számíthatunk. Hiszen amíg Vişinescu és Ficior leleplezése között mintegy egy hónap telt el, s ez arra engedett következtetni, hogy bár havonta megismerünk egy nevet, októberben már nem volt pellengérre állítás. „Elviekben valóban úgy terveztük, hogy havonta leleplezünk és feljelentünk egy-egy politikai foglyokat kínzó börtönparancsnokot, de nem lehet összehasonlítani az esetek súlyosságát” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Adriana Niculescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet illetékese. Tájékoztatása szerint a vizsgálatok folyamatban vannak, ám még azt sem lehet tudni, hogy Vişinescu és Ficior után ki lesz a harmadik emberkínzó, akinek népirtás miatt kell felelnie a bíróságon. Ami a jelenleg zajló ügyeket illeti, Adriana Niculescu jelezte: ők mindenben támogatják az ügyészség munkáját, az eljárást viszont nem tudják megsürgetni. Az illetékes pedig közben abban bízik, hogy a vádhatóság érti a dolgát, és egyetlen esetben sem marad el a számonkérés.
Összeállításunk szerzői:
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd Gergely, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Felelevenített múlt
Cellát, szigorított és vallatószobát rendeztek be a kommunista diktatúra áldozatainak Sepsiszentgyörgyön készülő emlékházába. A tervek szerint még idén megnyitják a létesítményt – mondta el a Krónika érdeklődésre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. Az egyesületnek is otthont adó Beőr-palota alagsorában igyekeztek mindent korhűen kialakítani, vaságyat, matracot állítottak be, a máramarosszigeti börtönmúzeumból kaptak rabruhát. Török József immár két éve dolgozik, hogy az emlékház elkészüljön – amit nem tudott beszerezni, elkészítette, például az ő keze munkáját őrzik az ajtózárak, a bilincsek, valamint az ételbeadó kisablak. A Szekuritáte Irattárát Átvilágító Országos Bizottságtól (CNSAS) kikért iratokat rendszerezték, ezeket kiállítófelületeken mutatják be. A dokumentumok között látható lesz a besúgók jelentése, a periratok, valamint fényképek is. Mint Török József hangsúlyozta, a sepsiszentgyörgyi emlékház kiegészítője lesz a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, ahol a kommunizmus erdélyi magyar áldozatainak nem szenteltek külön teret. Például az ’56-os elítéltek rabruhájára felfestették a „contrarevoluționar”-t (ellenforradalmárt) jelentő CR betűket, az „ellenforradalmárokkal” még kegyetlenebbül bántak. Az egykori elítélt azonban arról is kénytelen volt beszámolni, hogy a városban zajló csatornázási munkálatok miatt beázott az alagsor, ám ígéretet kaptak az önkormányzattól, hogy ha a probléma nem oldódik meg, szivattyúkkal orvosolják a gondot. „A cellákat kialakítottuk, amint a kiállítófelületek is elkészülnek, reméljük, még idén megnyitjuk az emlékházat” – fejtette ki Török József.

2013. november 2.
Mesés és dákomán
Kétségtelen, hogy gyönyörűen felújították Erdély egyik régi fővárosának történelmi központját. Több mint 47,5 millió lejt, azaz 10,56 millió eurót költöttek Gyulafehérváron a várfalak, a bástyák, a terek és épületek rehabilitációjára.
Úgy tudni, hogy ezt az összeget a város és a megye költségvetéséből, állami forrásokból és az Európai Unió kohéziós alapjaiból fedezték. Az is elképzelhető, hogy a keret nem volt elég, innen-onnan még szereztek hozzá, mert arról olvasni a sajtóban, hogy bizony kevés volt a pénz, s még hátra vannak bizonyos kiegészítések, és az elvégzett munkálatok is hagynak kívánnivalót maguk után. A jelen írásnak nem az a célja, hogy mérleget vonjon, hogy minősítse a munkálatok végeredményét, hiszen ahhoz komolyabb rálátás szükséges, hetekig, hónapokig kellene tanulmányozni a különböző helyszíneket, szakembereknél, helyi vezetőknél, vállalkozóknál és polgároknál kellene érdeklődni, és jó lenne áttanulmányozni a vonatkozó dokumentációt is. Ez alkalommal mindössze az „eszmetörténeti” hatások érintettek meg. Ezek mellett viszont nem mehetünk el érdektelenül
Hiába volt annyira jelentős politikai szerepe Nagy-Románia létrejöttében a városnak – egy népgyűlés keretében itt mondták ki 1918. december 1-én Erdély egyesülését Romániával –, 1945 után amolyan mostohagyermek volt a bukaresti vezetés szemében. Az ország-gyarapítást követő években ugyan a régi román állam birtokba vette és betöltötte azt a teret, amelyet ilyen esetekben ildomos elfoglalni: rohammunkával felépült a számunkra örökkön helyidegen építészeti elemeket idéző katedrális, a Koronázási Templom, amely az erdélyi ortodoxia központja is egyben. Itt tartották 1922. október 15-én I. Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepségét. A totalitárius rendszer évtizedeiben azonban a város nem kapott kiemelt jelleget, a rendszerváltozást követően is csupán a nemzeti kártya decemberi elővételekor fordult erre az ország figyelme. Több kihasználatlan – korábban katonai és önkormányzati, megyei célokat szolgáló – épület volt a várban, amelyek bonyolult tulajdonviszonyai akadályozták az érdemi karbantartást és a felújítást, mígnem 2008 körül megfogalmazódott a szándék – hiszen itt található a Közép-Erdélyi Fejlesztési Régió központja is –, hogy egy másik, régebbi főváros, a közeli Nagyszeben példáján felbuzdulva meg kellene ejteni azokat a nagyjavításokat, amelyek jelentékenyen megnövelik a helyiek büszkeségét és látnivalókkal csábítják a turistákat.
A székesegyházban találhatók - többek között - Hunyadi János, ifjabb Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjai - a templom kriptájában tizenegy erdélyi katolikus püspök földi maradványai nyugszanak. A felújítás során több alkalommal is jártunk ezen a helyen. Többnyire a magyar vonatkozásokat kerestük, hiszen Erdély egykori fővárosában nem lehetnek jelentéktelenek ezek a nyomok. Ezer esztendőről van szó, amely alatt Erdély, hol a magyar királyság kötelékében, hol független entitásként, hol török gyámság, hol bécsi, hol budai jogar alatt élt és működött. És valamelyest magyarul lélegzett.
Ez év nyarán került sor a vár újabb birtokbavételére a helyi lakosság és az idelátogatók részéről.
Illő módon ilyen és ehhez hasonló írások köszöntötték az eseményt:
„Alba Iulia, a város, mely maga a történelem. A történelmi városközpont az utóbbi időkben – a lakosság nagy örömére – ismét »múzsája« a hivatásos és a műkedvelő fotósoknak; nyugodt szívvel örvendezhet minden lakója, hiszen manapság itt található Románia legszebb vára. Mert a fotográfiáknak különleges szerep jut a történelemben, hiszen az általuk sugalltak ezer és ezer újabb történetet szülnek, amelyek soha nem múlnak el. Most egy olyan válogatást állítottunk össze – írja Alexandra Mates az Unirea című lap internetes portálján –, amely minden bizonnyal magára vonzza a szépre »szomjazó« tekinteteket.
Apoulon – Apulum – Bălgrad – Alba Iulia, város, egy főváros, a dákó-románság és a román nemzet kétezer éves jelképe.
Mihály vajda dicsőséges bevonulásának és a Román Fejedelemségek 1600. évi első egyesülésének, Hóra, Kloska és Krisán, az 1784-85-ös Lázadás vezetőinek Golgotája, a Nagy Egyesülés jelkép-városa 1918-ból és I. Ferdinánd koronázási helyszíne 1922-ból.”
Egy város, amely majd ezer esztendeig Transilvania fővárosa volt! A város, mely maga a történelem!! A románok igazi Mekkája!!! Melynek nem lehet »riválisa« sehol a nagyvilágban… Ez a vár/os, amellyel minden itt lakó minden mesterkélt szerénység nélkül nyugodtan büszkélkedhet! Az elődeink által ránk hagyott kulturális és történelmi örökség páratlan értéket képvisel, mely arra késztet mindnyájunkat, hogy magunk is gyarapítsuk a javakat, s adjunk át utódainknak, … az utánuk következőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy ez az értékközvetítés az utóbbi években meg is történt.
Egy álom, egy ötletsor, s a józan vezetés, a magán és a közszféra együttműködése olyan tervet szült, amely nálunk, Alba Iulia Várában a hazai turizmus »gyöngyszemét« hozta létre. Mindezt az élénkülő idegenforgalom, a sok-sok ezer látogató bizonyítja, akik a felújítás kezdete óta keresték fel városunkat. Az idelátogatók száma soha nem volt annyira jelentős, mint napjainkban. Élénk azért is, mert a Várban levő terek és a többi helyszínek – az utóbbi két évben legalábbis – fontos országos és nemzetközi filmfesztiválok, szabadtéri koncertek és színházi előadások helyszínévé váltak. A változások evidensek és mindenképp folytatódniuk kell.
Elég a szóból…, hadd »beszéljenek« a hivatásos fotóművészek által készített képek, amelyek bizonnyal meggyőzik önöket, hogy a »szép-teremtő művészek« miféle csodákat értek tetten, Cetate Alba Carolinában. A frissen készült felvételek azt mutatják, hogy a város, amely még »egy menyasszonynál is felkészültebb«, az új ruhájában, és izgatottan várja itthoni és külföldi vendégeit.”
Költői magasságokban röpködő szöveg. Hihetetlenül kéklő messzeségekig hatol. Dákomán. Egyenesen dákopata.
És alig-alig kap egy-két gesztust a magyar ezerszáz esztendő ebben a könyörtelen kultúrateremtésben.
Gyulafehérvár lakossága manapság mintegy 60 ezer fő, amelyből 1800 a magyar. Ebben benne van a teológia, az érseki székesegyház személyzete és a hívek, a városi plébánia, a református gyülekezet, a szórvány unitáriusok meg a néhány magyar ajkú evangélikus és ateista is. 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása 11616 lelket talált Fehérvárott. Ebből 5226 (44,98%) volt magyar, 5170 (44,50%) román, 792 (6,81%) német, s cigány 287 (2,47%). Százhárom év telt el az óta.
A történelminek mondott Székelyföld lakosságának 71%-a jelenleg magyar ajkú.
Simó Márton

Bakk Miklós: óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt
A napokban indult el a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport román nyelvű portálja. Ennek apropóján Bakk Miklós politológus, a csoport munkatársa válaszolt az ittHON.ma kérdéseire. A többi között szó esett az elemzőcsoport tevékenységéről, céljairól, valamint az autonómiaküzdelmekről is.
– A Mensura Transylvanica magyar nyelvű portálja mellett, beindult annak román nyelvű változata is. Mi indokolta ezt a lépést?
– Számos visszajelzést kaptunk arról, hogy óriási igény van a román médiában magyar közéleti információk iránt. A komoly értelmezésekre törekvő újságírók és elemzők szeretnének első kézből kapni információkat és – miért ne ! – megismerni az ezzel kapcsolatos magyar értelmezéseket. Mondjak máris egy példát: ismerek újságírókat, akik szeretnék tisztábban látni az egyes magyar pártok törekvéseit, a köztük levő viszonyokat. Nem utolsó szempont az sem, hogy saját értelmezéseink beszivárogtatása a román közvéleménybe segítheti – hosszú távon – a párbeszédhez szükséges közös minimum kialakítását. Például abban, hogy az olyan fogalmak értelmezésében, mint autonómia, legyenek közös konceptuális támpontok. – Mit kell tudni a Mensura Transylvanica csoportról? Mivel foglalkoznak, és tevékenységükkel milyen célt kívánnak szolgálni? – A Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport 2011 novemberében-decemberében, tehát két évvel ezelőtt alakult meg, céljául az erdélyi közélet és politikai intézményrendszer reformjának elemzésekkel való támogatását, az egyeztetés kultúrájának kialakítását tűzte ki. A csoport céljainak és értékeinek rövid bemutatása egyébként megtalálható a mensura.ro honlapon. Tagjai, kevés kivétellel – ezek közt vagyok én is – fiatal politológusok és szociológusok, akik vállalták a csoport céljait és értékeit. Műhelyünk a Bálványos Intézet égisze alatt működik. Az elmúlt két esztendő többek közt arról is szólt, hogy próbáltuk kitalálni, milyen elemzői műfajokra van szükség az erdélyi piacon. Ugyanis a politikai elemzések nagyon széles skálán helyezhetőek el, a napi publicisztikus kommentároktól kezdődően a részletes, szakszerű közpolitikai elemzéseken át egészen az akadémiai szférához közelítő, tudományos tanulmányokig. Jelenleg jól állunk a napi – publicisztikai szintű – kommentárok, gyorselemzések tekintetében, ezek a „Napi háttér” rovatunkban jelennek meg, és a nagyközönség gyors tájékozódását szolgálják. Ritkábban közlünk elmélyültebb szakmai elemzéseket, ezek honlapunk „Elemzések”, illetve „Publikációk” rovatában jelennek meg, viszont elmondhatjuk, hogy ezeket az elemzéseket átveszi a sajtó, és hellyel közzel vitákat is váltanak ki. A honlap „Polémosz” rovatában szerzői írások – elemzések és esszék – jelennek meg, amelyek szerzőjük álláspontját jelenítik meg, miközben az elemzések általában a csoport nevében jelennek meg. Nos, ezt a műfaji skálát toldjuk meg most román nyelvű elemzéseinkkel. Terveink szerint ezek részben magyar nyelvű elemzéseinknek a fordításai, részben viszont román nyelven készülnek el. Önkritikusan kell elmondanom azonban, hogy mivel a csoport tagjai meglehetősen elfoglalt, másutt is sokat dolgozó publicisták, egyetemi oktatók, elemzések megjelentetésére nem épp a tervezett ütemezéssel kerül sor. – Mint politológus miként értékeli a Székelyek nagy menetelését. Milyen gyakorlati eredménye lehet a demonstrációnak? Ennek tükrében milyen reális esélye van Székelyföld egységének megtartására, valamint a területi autonómia megvalósulásának? – A politikai elemző kerülje a nagy szavakat ! Most mégis azt mondom, hogy a székelyföldi menetelés jelentős esemény volt, mert a demobilizáltság hosszú évtizede után bizonyította be, hogy a mobilizációs potenciál tekintetében nem áll olyan rosszul a székelyföldi társadalom. Csupán tudni kell a célt a megfelelő pillanatban, megfelelő módon megfogalmazni, és kialakítani a megfelelő együttműködést a legfontosabb székelyföldi politikai aktorok között. Mindaddig, míg az RMDSZ a politikai képviselet monopóliumával rendelkezett, érdeke volt a demobilizáltság fenntartása, két szempontból is. Egyrészt versenytársa, kihívója csak a mobilizált társadalmi közegben tudott volna létrejönni, másrészt a demobilizáltság fenntartása nagyobb súlyt biztosított számára a román pártok között, hiszen az egyetlen legitim képviselet imázsának a fenntartása növelte az úgynevezett koalíciós potenciálját, vagyis azt, hogy a többi romániai pártnak számolnia kell vele a koalíciók megalkotásánál. A Markó-korszak stratégiai lényege ez volt, fenntartani a képviseleti monopóliumot és a demobilizáltság állapotát. Namármost, egy külön székelyföldi mobilizáltság kialakítása – de akár felépítést is mondhatnék, mert ez időigényes és politikai kreativitást igénylő folyamat – fontos tényezője a regionális autonómia elérésének. De csupán az egyik eszköze, amelynek egyszeri „bevetése” még nem feltétlenül hoz eredményt. Eredmény csak hosszabb távon, és több eszköz váltogatott, illetve kombinált alkalmazásával érhető el. Nincs itt tér most ennek részletes elemzésébe belemenni, csupán azt jegyezném meg, hogy a fontosabb erdélyi magyar politikai szereplők között különbség és ellentét nem annyira a célok, mint inkább az eszközök tekintetében vannak. – A 2014-es magyarországi parlamenti választásokon az Erdélyben élő kettős állampolgárok is szavazhatnak. Ön szerint, milyen mértékben fognak élni szavazati jogukkal az újrahonosítottak? – Erről már készültek becslések, a sajtóban meg is jelentek. Az előrejelzések szerint az erdélyi szavazatok, tekintetbe véve a magyar választási rendszernek azt a sajátosságát is, hogy a külhoniak csupán a pártok országos listáira szavazhatnak, mindössze 1-2 mandátum sorsát tudják befolyásolni.
ittHON.ma