A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Vendégségben Aradon
Tizenötödik alkalommal került sor a másfél évtizedes hagyományra visszatekintő találkozóra Arad és Kovászna megye pedagógusai között.
Tulajdonképpen az azóta meghirdetett szórványprogram előfutárának is tekinthető rendezvénysorozatot az az elgondolás hívta életre, hogy ne csupán magyarországi tanintézetekben keressük a követendő példát, de magunk között, házon belül is ismerjük meg mindazt, amit érdemes hazai viszonyok között követnünk, mércének felállítanunk. A még Korodi Hajnalka és ikertestvére, az Aradon tanító Matekovits Mária, illetve az Arad megyei pedagógus-szövetségi elnök, Matekovits Mihály által megálmodott esemény kiváló ötletnek bizonyult, ma is él, és nagy népszerűségnek örvend a két megye pedagógusai körében. Az idén a háromszékieken volt a sor, hogy ellátogassanak Aradra, s utunk vonzerejét fokozta, hogy részt vehettünk a tizenhárom vértanú tiszteletére rendezett emlékünnepségen mind a minorita templomban, mind pedig a Szabadság-szobor terén. A látogatás során sikerült eljutnunk Temesvárra is, a városközeli Újszentesen pedig közvetlenül érzékelhettük, miképpen veszítheti el hihetetlenül rövid idő alatt egy színmagyar település, a határ túlsó oldaláról nem is olyan rég idetelepítettek faluja magyar többségét, miképpen válik a magyar iskola vékony tagozattá, a magyar szó pedig egyre ritkábbá. Ezt egyébként láthattuk-hallhattuk Tornyán is, ebben a határ menti faluban, ahol a magyar tannyelvű oktatás már meg is szűnt, egyedüli biztos szigetnek pedig egy lelkes házaspár által berendezett és működtetett tájház számít. Pécskán ugyancsak meggondolkoztató példával találkoztunk. A valamikor aránylag erőteljes magyar líceumi tagozattal rendelkező városkából az anyanyelven továbbtanulni akaróknak Aradra kell ingázniuk, legtöbben viszont – a magyar tannyelvű nyolcadik osztály elvégzése után – a helybeli román líceumba iratkoznak, amelynek egyébként Arad megyében igen nagy tekintélynek örvendő magyar pedagógus az igazgatója. Ő az, aki a magyar tannyelvű általános iskolai oktatást is közvetlenül támogatja. Meglepő és roppant felemelő volt tapasztalni az itteni pedagógusok kitartását és elhivatottságát, látni, hogyan próbálnak minden magyar szülőt meggyőzni, hogy gyerekének magyar iskolában a helye. Megszívlelendő tényként jelentette ki egyik háromszéki társunk, milyen különbség van a két megye beiskolázási lehetőségei között: nálunk kitárjuk az iskola kapuját, s besétálnak a tanulók a magyar iskolákba, Arad megyében viszont házról házra kell járniuk a pedagógusoknak, hogy becsalogassák a gyerekeket. Az aradi vértanúk tiszteletére rendezett ünnepség felemelő volt mind a minorita templomban, mind a Szabadság-szobor terén. Különösen a templomi ünnepség hitszónokának sikerült rendkívül hatásosan megfogalmaznia, hogy mit vár el vezetőitől a ma embere: a széthúzás helyett az összefogás segíthet csak megóvnunk önmagunkat, magyarságunkat. A téren felsorakozott a város és a megye román vezetése is két magyar politikai párt és a magyar kormány képviselői mellett, rövid köszöntőjüket akár hitelesnek is elfogadhatnánk, ha mögöttünk nem álltak volna a szélsőjobb hatalmas román zászlót kifeszítő képviselői. Igaz, senkit nem zavartak, mint ahogy az ünnepség közben feltűnő módon bevonuló jobbikosok sem. Az viszont fájdalmas volt, hogy az ünnepélyes, valóban szépen elgondolt koszorúzás harmadánál a koszorút elhelyezők magukra maradtak, a politikai vezetők leléptek, s mire az utolsó virágcsokrok is a szobor tövéhez kerültek, a korábbi, aránylag népes tömeg is bántóan megfogyatkozott. Ha egy vezetőnek nincs elég ideje arra, hogy végigüljön egy ilyen magasztos rendezvényt, küldjön maga helyett mást, aki kibírja azt a másfél, két órát! DR. PÉTER SÁNDOR
Kovászna megyei RMPSZ-elnök
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brassai: Elfogadhatatlan a nyelvhasználatért folytatott kiállást demagógiának minősíteni
RMDSZ-reakció a polgármester kirohanásaira
A minapi városi tanácsülésen részt vett Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke is. Elmondása szerint a polgármester nem hagyta figyelmen kívül a jelenlétét, az amúgy sem vitamentes tanácskozás közben rajta töltötte ki a mérgét. Erről beszélgettünk a megyei elnökkel.
– Hogyan minősítené a városvezető reakcióját?
– Nem lep meg, hogy nyilvánosan kritizált a polgármester, hiszen a Forgatag óta nem felhőtlen a viszonyunk. Ellenben meglep az álláspontja. Egyrészt bagatellizálja a kétnyelvű árcédulákat osztogató hölgyet ért egyértelmű diszkriminatív intézkedést, jóllehet közvetve ő a felelős a piacigazgatóság és a helyi rendőrség túlkapásáért. És közvetlenül ő a felelős azért, hogy Marosvásárhelyen nem beszélhetünk valós kétnyelvűségről. Amennyiben érvényt szerezne a törvény előírásainak, fel sem merülne olyan konfliktus, mint amilyen a szóban forgó eset is. Az lenne természetes, ha nem kellene fél év után is szóvá tenni tanácsülésen, hogy a testület a döntését még mindig nem tartotta be, elkezdődött az új iskolai év, de nincsenek a kétnyelvű névtáblák feltéve az épületek homlokzataira. Sőt, elszámolhatott volna a nevezetes Együtt–Împreuna üggyel is, amivel kapcsolatosan még mindig várjuk válaszát.
Nehezen tudnám elegánsan minősíteni, hogy megnyilvánulásában vissza próbálta fordítani a fegyver csövét, az inkriminált hölgyet nevezte provokátornak, és minket tett felelőssé azért, hogy Marosvásárhely rossz hírneve miatt nem lehet európai kulturális főváros. Minősíthetetlen a kirohanása, de nem ez a legnagyobb baj. Sokkal nagyobb gond az, hogy tényleg megoldatlan egy sor olyan kérdés, amiért a polgármesteri hivatal végrehajtói felelnek. Gond az, hogy a törvényben szavatolt jogainkért állandóan szót kell emelni, mert nem számíthatunk a polgármester törvénytiszteletére. Tulajdonképpen a magyarságot illető jogok csorbítása kompromittálja Marosvásárhely hírnevét! Hihetetlen arcátlanság azt állítani, hogy a minket illető jogok be nem tartása miatti tiltakozás vet rossz fényt a városra. Döbbenetes arra gondolni, hogy cinikus megjegyzésekkel illette a tanácsülésen a magyar tanácsosokat, akik anyanyelvüket használták felszólalásuk során. Elfogadhatatlan, hogy a nyelvhasználat miatti kiállást demagóg és képmutató politizálásnak minősítette.
– Végül is az anyanyelvhasználat jogának törvényes garantálása nem mai keletű. A tanácsosok eddig mégsem éltek ezzel a joggal…
– Eddig pragmatikus megfontolásból, a hatékony vita- és tárgyalókészség érdekében mellőzték a tanácsosok ezt. Eljött az ideje azonban, hogy nyilvánvalóvá tegyük azokat a jogokat, melyekért az RMDSZ következetesen küzdött huszonhárom éven át. Mi tudunk magyarul és románul is érvelni, vitatkozni, tárgyalni. Nemcsak tudunk, de egyenlő állampolgárként megillet minket a jog, hogy használjuk anyanyelvünket. Szomorú, hogy ezt demagógiának minősítve a polgármester azt bizonyítja, hogy voltaképpen szemfényvesztésnek minősül, amikor választások előtt mindenki polgármesterének nevezi magát. Arra kérem tanácsosainkat, hogy a következőkben is, következetesen, minden gyűlésen, minden megszólalás alkalmával beszéljenek magyarul és románul!
– A tanácsülésen, mint korábban említette, az RMDSZ-frakció sem volt egységes állásponton. Nem szoktak egyeztetni az ülések előtt? Nem kellene egységet felmutatni bár a frakción belül? Vagy nem tudnak megegyezni? Semmiképpen sem vet jó fényt a frakcióra.
– Valóban, frakciónk több esetben nem volt egységes, költségvetési és beruházási kérdésekben fele-fele arányban más-más állásponton voltak. Ez nem jó, sokkal több időt és figyelmet kell fordítani a belső egyeztetésekre. Ellenben biztatónak tartom, hogy az anyanyelvhasználat kérdésében egységes volt a hozzáállás, kivétel nélkül mindegyikük anyanyelvén szólt hozzá a napirenden lévő témákhoz. Ez karakán kiállás volt!
– Ez így nagyon szép, de vajon várható-e ebben következetes folytatás?
– A következetességet tartom a legfontosabbnak. Higgadt következetességgel is azon kell lennünk, hogy érvényt szerezzünk a minket megillető nyelvhasználati jognak. Piacon, tanácsülésen, hivatalokban, üzletekben, iskolai folyosókon, azaz a helyi társadalmi tér minden szegletében. Dacára annak, hogy a polgármester demagógiával vádol minket, meggyőződésem, hogy a valódi multikulturalitás – ami a kétnyelvűségben nyilvánul meg – szavatol hitelt Marosvásárhelynek ahhoz, hogy igényt tarthasson európai színvonalú kulturális minőség elnyerésére. Az idén a polgármester többször is megalázta a vásárhelyi magyarságot, és rossz politikusnak, illetve vezetőnek bizonyult, amikor fontos gazdasági kérdésekben nem tudott politikai konszenzust teremteni. Ezzel nem én kell elszámoljak választóimnak!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ügyek és ügyek
Jelenleg több olyan ügy van napirenden, amelyek különböző horderejűek, de egy tőről fakadnak, és rámutatnak az erdélyi magyar közösség egyik-másik nagy hiányosságára. A napokban a magyar médiában a legnagyobb visszhangja a Mikó-pernek volt, de a marosvásárhelyi anyanyelvhasználattal kapcsolatos ügyek is kiemelt helyen szerepeltek. Marosvásárhely ugyanis az a város, ahol a legtöbb romániai magyar él, legalábbis statisztikailag, de az anyanyelvhasználat meglehetősen töredékesen érvényesül. Ennek több oka van, egyrészt a kereskedelmi cégeknél és állami itézményekben egyaránt olyan méretű román dominancia figyelhető meg, ami azt sejteti, hogy bizony nagyon kevés magyar marad itthon dolgozni, és akik maradnak is, nem szívesen vállalják a munkát főleg állami intézményekben, de olyan kereskedelmi cégeknél sem, ahol esetleg többnyire román környezetben kell helytállni.
Egy másik oka a töredékes anyanyelvhasználatnak az, hogy sok a rejtőzködő magyar, ugyanis Marosvásárhelyen erősen tetten érhető az a pszichés gát, hogy a nyilvánosságban jobb nem megszólalni magyarul, hiszen nem tudható, hogy aki velünk szemben áll, tud-e magyarul, vagy sem. Az anyanyelvű ügyintézés ugyanakkor sok magyarnak is fejtörést okoz, például ezért is alakult ki az a furcsa helyzet Marosvásárhelyen, hogy a városi tanácsban az önkormányzati képviselők csak protesztként használják anyanyelvüket annak ellenére, hogy már több mint tíz éve joguk lenne megtenni. Most úgy tűnik, hogy változni fog ez, miután a városban a polgármesteri hivatal tűzzel-vassal irtja a magyar nyelvet, időnként funári hangulatot idézve a rafináltabb eszközök ellenére is.
A Mikó-ügy és az anyanyelvhasználat esetében is megfigyelhető, hogy ha nem is azonos súlyú dolgok, de elsősorban jogérvényesítésről és jogaink megvédésről van szó. Csak akkor fogunk merni és tudni élni jogainkkal, ha ezeket alaposan megismerjük, és képesek is leszünk azokért kiállni hivatalos és informális környezetben egyaránt. Bizony elkelne a romániai magyarságnak több jól felkészült, jogi ismerettel rendelkező ügyvédje, aktivistája – bíróról és ügyészről nem is beszélve –, de az öntudatosságnak, a tudás és az ismeretek megszerzésének a fontosságát minél több emberben kellene tudatosítani. A Mikó-perben a buzăui bíró elfogultsága számomra egyértelmű, hiszen a vádlottak lényegében a román kormány által elfogadott rendelkezéseket alkalmazták, amit a parlament később törvényerőre emelt. Ilyen alapon a román kormány akkori miniszterelnökét is be kellene zárni, hiszen a visszaszolgáltatásról lényegében 1999-ben Románia kormánya határozott. De ennek az ügynek a kimenetelétől függetlenül, semmiképpen nem szabad azt a következtetést levonni, hogy minek tanulni és ismerni a törvényeket, ha amúgy is a magyarokkal szemben részrehajlóan alkalmazzák. Éppen ellenkezőleg, az újabb Mikó-perek elkerülése végett valamennyi közszereplőnek és nem közszereplőnek oda kell figyelnie, és azon kell munkálkodnia, hogy a jogász értelmiség – de nem csak – utánpótlása biztosítva legyen a romániai magyarságnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Visszamagyarítás erőszak nélkül
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő József
Hatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni.
Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai.
Plébánosból molnár, majd író lett
Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált.
1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték.
Keserű emigráció
Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül.
Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit.
Hol vannak a hamvak?
Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg.
A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett.
Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Vádirat: Orbán Viktorral is riogatott Liviu Dragnea
„Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” Ilyen üzenetek megfogalmazására biztatta a szociáldemokraták kampányfőnökeként beosztottjai az államfő leváltásáról szóló tavalyi referendumom Liviu Dragnea – derül ki a kormányfőhelyettes elleni vádiratból.
Hetvenöt személyt vádolnak az ügyészek azzal, hogy a Traian Băsescu államfő tisztségéből történt felfüggesztéséről döntő népszavazáson törvényellenes cselekedetekkel igyekeztek biztosítani a referendum érvényesítéséhez szükséges szavazatszámot. A fővádlott Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, aki – a népszavazás idején a Teleorman megyei tanács elnökeként, a Szociáldemokrata Párt főtitkáraként és kampányfelelőseként – tekintélyét felhasználva igyekezet minden eszközzel elérni azt, hogy a választók legalább 60 százaléka jelenjen meg az urnák előtt.
Választási tombola
Az ügyészek vádpontjai szerint Liviu Dragnea, a befolyása alatt álló több felelős személlyel közösen komplex mechanizmust hozott létre a választópolgárok törvénybe ütköző mozgósítása érdekében. Így például, a szociáldemokraták főtitkáraként, két átiratban is felszólította pártja megyei szervezeteit, megyei kampányigazgatóit és szociáldemokrata polgármestereit, hogy tegyenek meg mindent a szavazók mozgósításáért. Ebben benne foglaltatott a szavazók „megajándékozása”, illetve az az ajánlás is, hogy a prefektusoknak javasolják választókörzetek megnyitását olyan idegenforgalmi helyeken, amelyek nem képeznek területi-közigazgatási entitást. Így például utasításba adta, hogy a mangáliai polgármesteri hivatal szervezzen szavazókörzeteket a vonzáskörébe tartozó Saturn, Venus, Cap Aurora, Jupiter, Neptun, Olimp üdülőkben is, a konstancai polgármesteri hivatal pedig ugyanígy járjon el Mamaia esetében is.
Liviu Dragnea rendelkezésére ugyanakkor tombolát szerveztek, amelyen a szavazatukat leadó személyek vehettek részt; értéküket tekintve a nyeremények ne legyenek nagyok, ám minél nagyobb számban osszák ki azokat a voksolók között – hangzott az utasítás. A sorsolásra nyomban urnazáráskor került. A szavazók – Dragnea rendelkezése értelmében – ingyen belépőt kaphattak a strandokra, a nagyvárosokban „Summer party”-n (Nyári mulatságokon) vehettek részt, gyermekjátszó-helyeket létesítettek a kisgyermekekkel érkező szavazók számára, a nyári melegre való tekintettel sátrakat állítottak fel, ahol a voksolók hideg ásványvizet kaptak...
Komplex mobilhálózat – 4400 üzenet
Ezzel egyidőben Liviu Dragnea komplex országos mobilhálózatot hozott létre a szociáldemokraták weboldalainak felelősével, a tanúként beidézett Ciubotariu Dan Ionut segítségével. Ily módon a törvényes rendelkezések megkerülésével megfelelő adatokat kapott a referendumon való részvételről, illetve a szavazás alakulásáról. A mobilhálózat útján 14 ezer felhasználóval állt kapcsolatban, akiknek utasítást adott a szavazási arány növelésére.
Az országos mobilhálózat révén az 1855-ös szám hívásával közvetlenül kapcsolatban állt pártja megyei kampányfőnökeivel, polgármestereivel, pártaktivistáival. A hálózatnak köszönhetően korlátozott számú személy – a „megyei választási koordinátorok” – kellő időben értesülhettek a szavazók számáról, de arról is, miként alakultak a szavazatok a választási körzetekben, a számokat pedig eljuttathatták Liviu Dragneához és embereihez. Ezeket az információkat az „illetékesek” előre megadott felhasználói névvel és jelszóval érhették csak el. Dragneáék így a referendum minden pillanatában teljes mértékben tisztában voltak a szavazók számával, és időben mozgósítani tudtak ott, ahol kevesebben járultak az urnákhoz. Ennek a rendszernek a segítségével már jóval urnazárás előtt tudták az igen és a nem szavazatok arányát. A referendum idején több mint 4400 ilyenfajta üzenetre került sor.
A „magyar veszély”
A dossziéban mellékelték Dragnea üzeneteinek szövegét is. Íme, egynéhány „főnöki üzenet”: „Vigyétek szavazni az embereket, ha kell az öletekben, ha kell, megkötözve!”; „Menjetek az utcára, biztassátok szavazásra az embereket. Egyben terjesszétek az üzenetet, amelyet rövidesen megkaptok”. Az üzenet maga pedig így hangzott: „Magyarország miniszterelnöke felkérte a romániai magyarokat, ne menjenek szavazni, távolmaradásukkal érvénytelenítsék a népszavazást. Azt akarjátok, hogy Magyarországon döntsenek a románok sorsa felől? Gyertek szavazni!” „A választói részvétel tekintetében elmaradt választási körzetekbe azonnal küldjetek egy szociáldemokrata és egy nemzeti liberális párttagot, a mozgósítás céljából”. „A gyenge részvételt felmutató szavazókörzetekben zárásig ott kell maradnotok, a helyzetet ellenőrizendő”; „Keressétek fel a szavazástól távolmaradókat és vigyétek szavazni őket!” „Ismétlem: menjetek el a távolmaradók lakására, vigyétek urnákhoz őket. Az üzenetet adjátok át a liberálisoknak is!” „21 órakor nyolcmillió szavazat gyűlt össze. Szervezzétek meg magatokat: 100-100 embert küldjetek minden választási körzethez, akiknek minimum 10 szavazót kell összegyűjteniük, hogy megszabaduljunk Băsescutól. Elegendő idő áll rendelkezésekre! Bátorság!”
A 23 órakora tervezett urnazárás előtt 50 perccel a következő üzenetet küldte Dragnea: „Fontos! Tegyetek meg minden lehetségest, hogy a szavazórészlegek előtt sorban álló embereket a szavazókörzetben tartózkodókként vegyék tekintetbe, hogy így szavazni tudjanak!”
„Eprészek”, halottak, megvesztegetés
Liviu Dragnea, Teleorman megye tanácselnökeként, pártja főtitkáraként tehát politikai alakulatának tagjait arra utasította, hogy akár a törvények megszegésével is mozgósítsák szavazásra az embereket.
Az ügyészek szerint Dragnea utasításait 74 személy – Teleorman, Vrancea, Gorj és Olt megyei szociáldemokrata megyei elnök, a szavazókörzetek szavazóbizottságainak szociáldemokrata tagja – követte, akik egyebek között meghamisították a szavazókörzetek dokumentumait, meghamisították a szavazólistákat, külföldön tartózkodó személyek és halottak is „leadhatták” szavazatukat, a szavazók számát meghaladó szavalólapokat dobtak az urnákba.
Vádiratukban az ügyészek tisztázták: a felmérés – objektív okok miatt – nem terjedhetett ki az egész országra, hanem csupán a szavazószám mesterséges megnövelése tekintetében a legkirívóbb eseteket ismertették. A dossziéban Liviu Dragneát és embereit egyebek között választói aláírások meghamisításával vádolják: így például az egyik Piatra Olt-i szavazókörzetben 35 meghamisított aláírásra bukkantak.
A vádak között szerepel a külföldön élő román állampolgárok – az „eprészek” – „megszavaztatása” is, az egyik Olt megyei szavazókörzetben 13 ilyen esetet fedeztek fel – ezt a választási iroda két tagja el is ismerte; egy Teleorman megyei körzetben 43 ilyen esetről tudtak.
Több helyen halottak is szavaztak, mint például a Teleorman megyei Tigănesţi-en.Dragnea emberei nem egy esetben megvesztegették a szavazói irodák demokrata liberális tagjait is, akik – Bragadirun például – fejenként 200 lejt kaptak. Végül visszaéltek az urnás szavazás lehetőségével is: Vrancea megyében például 245 szavazatot hamisítottak meg.
Széles „játéktér”
A korrupcióellenes ügyészség által beindított bűnvádi eljárás tavaly szeptemberben kezdődött meg, a dosszié a legfelsőbb bírósághoz került, tekintve, hogy Liviu Dragnea tagja a parlamentnek.
Az ügyészek szerint a választási csalás tényéhez nem férhet kétség, ám azt igen nehéz bizonyítani. Az 527 oldalas vádiratban ott sorakoznak a különféle megyékben elkövetett rendellenességek – ám hiányoznak a megdönthetetlen bizonyítékok, ezek hiányában pedig bárki könnyen állíthatja, hogy egyszerű politikai dossziéról van szó.
Az ügyészek által felépített ügy ugyan logikusnak hangzik – ám azt nehéz bizonyítani, Liviu Dragnea ügyelt arra, hogy ne hagyjon nyomokat maga mögött. Ily módon nagyon nehéz lesz bebizonyítani a „művelet agya”, valamint maga a művelet és az azt végrehajtók közötti egyértelmű összefüggést – vélik szakértők, akik szerint ebben az esetben igen sok függ a bíró hozzáállásától. A törvénysértést csakis közvetett bizonyítékok, tanvallomások alapján lehet bebizonyítani, a bírónak viszont igen széles a „játéktere” a felmentés és az elítélés között, hiszen Dragnea egyetlen szóval sem biztatta alárendeltjeit választási csalásra – a választási részvételre való mozgósítás pedig nem törvényellenes.
Maszol.ro

Továbbra is magyarul szólalnak fel a tanácsosok Marosvásárhelyen
Nem egyedi alkalom volt a magyar nyelv használata a keddi tanácsülésen az RMDSZ-frakció részéről – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Peti András marosvásárhelyi alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke és Haller Béla oktatásért felelős alelnök. Azt tervezik ugyanis, hogy a következőkben is magyarul szólalnak fel, majd lefordítják román nyelvre is a mondanivalójukat.
Peti András elmondta, alkotmány biztosította jog az anyanyelvhasználat, amellyel a marosvásárhelyi önkormányzat hol élt, hol nem élt. Magyarázata szerint korábban azért nem használták anyanyelvüket az RMDSZ-frakció tagjai, hogy gördülékenyebben haladjanak a tanácsülések. „Néha egy-egy ülés négy-öt órát is tart, nem akartuk továbbnyújtani a fordításokkal is” – fogalmazott Peti. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarból románra, ezért a képviselők jobban bíznak abban, amit ők mondanak el mindkét nyelven.
Haller Béla arról is beszámolt az újságíróknak, hogy szeptember 15-ig fel kellett volna kerülniük az oktatási intézményekre a kétnyelvű iskolanév-tábláknak. A költségvetésből erre a célra szántak pénzt, ám ez mégsem történt meg a mai napig sem, és magyarázat sem érkezett a hivataltól a késlekedés okairól.
A két politikus kitért a Lakó Péterfi Tünde ügyére is. Kifejtették: rendőri túlkapás volt, hogy a civil aktivistát 1500 lejre bírságolták a kétnyelvű árcédulák miatt. Azok ugyanis nem reklámok és nem is propaganda jellegűek, csupán segítségnyújtás az árusoknak, pótolva azt, amit a hivatalnak kellett volna megtennie. Ezen kívül Lakó nem idegeneknek osztogatta az árcédulákat, hanem olyanoknak, akiket ismert, akikkel kapcsolatban állt – magyarázták.
Az RMDSZ továbbra is kész segíteni a kétnyelvű megnevezéseket kezdeményező hölgynek, a Mikó Imre jogsegélyszolgálat rendelkezésére áll, amennyiben mégis elfogadná a támogatást – mondta Peti András.
Antal Erika
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Györbiró István: Pajtás
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem tágítanak a római katolikus főgimnáziumtól
Sajtónyilatkozat
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány mint a marosvásárhelyi Unirea Nemzeti Kollégium által használt épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője nyilvánosságra hozza a következőket:
– A Római Katolikus Egyház által építtetett, a kommunista rendszer alatt államosított és a közelmúltban visszaszolgáltatott iskolaépület-együttest, amelyben hajdanában a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal történt megegyezés értelmében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány 2008-ban bérbe adta a város Polgármesteri Hivatalának, az Unirea Nemzeti Kollégium javára. A megkötött bérleti szerződéssel az 1. és 3. épületrészeket 2008. november 1-től kezdődően 15 évre, a 2. épületrészt a felújítási munkálatok befejezéséig, de nem tovább, mint a 2011/2012-es tanév kezdetéig adta bérbe.
– A szerződés értelmében a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal kötelezte magát a 343/200. számú kormányrendeletben meghatározott lehetséges legkisebb bérleti díj kifizetésére. Az ingatlan 2006. június 1-től történt visszaszolgáltatása és a szerződésben megállapított első részlet kifizetése között eltelt periódusra a bérlő által fizetendő díjba beszámítódtak azon munkálatoknak a díjai, amelyeket a bérlő a 2. épületrészben a 2002. év folyamán végeztetett el.
– A szerződés értelmében a bérleti díjat a bérlőnek havonta kellett átutalnia, azzal, hogy a 60 napot meghaladó késés a szerződés azonnali hatálytalanítását, illetve az elmaradt bérleti díjak, büntetések behajtásának és a bérlő azonnali kilakoltatásának jogát vonja maga után.
– A 2. épületrész bérleti határidejének lejárta után, az Unirea Nemzeti Kollégiumnak a szerződés III. fejezete 2. cikkelyének újratárgyalására vonatkozó, 2011. november 22-i keltezésű megkeresésére az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány tudomásul vette a bérlő igényét ezen épületrész bérleti szerződésének a meghosszabbítására, és javasolta a szerződésnek 2013 júliusáig a 2008-ban megkötött szerződési feltételek mellett történő meghosszabbítását. A szerződés-kiegészítés aláírására a bérlő részéről nem került sor, így az épületrészt érvényes szerződés hiányában használta s használja jelenleg is az Unirea Nemzeti Kollégium.
– Miután 2011 áprilisa és 2012 júliusa között a polgármesteri hivatal nem törlesztette adósságát, 2012 júliusában az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kénytelen volt megállapítani a szerződésben a bérleti díj kifizetésének határidejére vonatkozó feltétel megsértését. 2012. július 16-án figyelmeztetést küldött a Polgármesteri Hivatalnak, jelezve, hogy a törlesztés elmaradása esetén érvényesíti a szerződésbontásra vonatkozó kitételt. Mivel a figyelmeztetésre válasz nem érkezett, s a törlesztésre se került sor, 2012. augusztus 1-jén jogerősen hatálytalanította a bérleti szerződést, egyszersmind jelezve, hogy hajlandó további tárgyalásokba bocsátkozni, hogy elkerülhető legyen a bérlemény kedvezményezettjének kilakoltatása az épületegyüttesből.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványnak kánonjogi kötelessége és joga az oktatási intézmények szervezése, amit teljesít is minden tulajdonában lévő erdélyi iskolaépületben. Eddig az egyetlen kivétel a marosvásárhelyi ingatlana, ahol a Polgármesteri Hivatal mindeddig nem volt hajlandó az új szerződés feltételeiről érdemi tárgyalást folytatni.
A marosvásárhelyi hívekkel szembeni kötelességének teljesítése érdekében az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium önálló jogi személyiségként való újraindítására, az 1/2011. számú tanügyi törvény előírásainak betartásával konkrét, saját tervezetet dolgozott ki. A javaslat értelmében az újraindítással párhuzamosan elkerülhető az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása a bérelt épületegyüttesből. Eszerint ugyanis az újraindítandó intézmény a jelenleg a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban lévő katolikus osztályok és az Unirea Nemzeti Kollégium magyar tannyelvű osztályainak egybevonásával jönne létre, önálló jogi személyként, azzal, hogy minden osztály abban az épületben fejezze be tanulmányait, ahol elkezdte. Így változás csak a szervező jogi személyiség vonatkozásában jelentkezne. Ennek a javaslatnak az elfogadásával egyfelől fenntartható a status quo, az Unirea Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályaival a jelenlegi épületegyüttesben folytathatná kiemelkedő eredményeket felmutató tevékenységét, másfelől úgy szervezhető meg a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium, hogy egyúttal a beiskolázási terveket, a már beiskolázott osztályokat és a tanerők alkalmazását is érintetlenül hagyná.
A megfogalmazott javaslatot az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány minden érdekelt félnek hivatalosan megküldte. Első körben patthelyzet alakult ki, miután a Polgármesteri Hivatal visszautasította a javaslatot, a Maros Megyei Főtanfelügyelőség pedig válaszában azt kérte, hogy a Státus előbb a helyi közigazgatás jóváhagyását igényelje. Ezt követően az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kérésére sor került egy találkozóra minden érintett fél részvételével, melyen dr. Dorin Florea polgármester úr is részt vett. Utólag a Polgármesteri Hivatal új szerződés megkötésének kérésével kereste meg az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítványt, anélkül, hogy reflektált volna a Státus javaslatára, egyúttal kifejezve készségét akár az épületegyüttes megvásárlására is.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány következetesen kitart álláspontja mellett, miszerint:
– Az épületegyüttest megtartja saját kezelésében, nem kívánja semmilyen formában elidegeníteni.
– Mint az épület tulajdonosának, a Római Katolikus Egyháznak a képviselője az ingatlanban újra kívánja szervezni a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot.
– Nyitott marad a párbeszédre, kész a helyi hatóságokkal való együttműködésre, nem célja az Unirea Nemzeti Kollégium kilakoltatása.
– A II. Rákóczi Ferenc Főgimnázium újraszervezésére vonatkozó törekvés megfelel az országban érvényben lévő tanügyi törvénykezésnek, és mint az épülettulajdonos képviselőjének, joga van egy önálló, saját jogi személyiséggel rendelkező oktatási intézmény létrehozására az 1/2011. számú tanügyi törvény keretei között. Ez az intézmény a jelenlegi iskolahálózatban új jogi személyiséget jelentene, viszont szerves része a romániai magyar nemzeti kisebbség történelmi iskolahálózatának, annak az iskolahálózatnak, amelyet egykor a Római Katolikus Egyház működtetett. Úgy ítéljük meg, hogy az újonnan szervezendő iskola és az Unirea Nemzeti Kollégium ugyanabban az épületegyüttesben való párhuzamos működtetése megfelel századunk szellemiségének csakúgy, mint az ország törvénykezésének és az Európai Unió normatíváinak.
– Amennyiben a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal elutasítja ennek az intézménynek az újjászervezésére vonatkozó igényünket, és az Unirea Nemzeti Kollégium elköltöztetése mellett dönt, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a tanügyi törvény által biztosított lehetőségekkel élve kezdeményezni fogja a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium létrehozását, hogy az épületegyüttes továbbra is iskolai célokat szolgálhasson.
Jelen sajtóközleménnyel határozottan tisztázni kívánjuk álláspontunkat azokkal a híresztelésekkel szemben, melyek szerint egyfelől nem volna jogunk dönteni a Római Katolikus Egyház épületének felhasználásáról, másfelől, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló szándékunk bármilyen formában is árthatna az Unirea Nemzeti Kollégiumnak, illetve hogy annak felbomlását eredményezné.
Úgy ítéljük meg, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány a kérdés kezelésében maximális felelősséget tanúsított, és hasonló magatartást várunk el mindazoktól, akik a szerződés megújításában, illetve a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjászervezésére irányuló törekvésünk vonatkozásában döntéshozó illetékességgel bírnak.
Kolozsvár, 2013. október 10.
Dr. Holló László, az igazgatótanács elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)

Barangolás Szászföldön – elhagyott települések
Aki szeretné megcsodálni Erdély szépséges tájait, szereti a művészettörténetet, a műemlékeket, az feltétlenül keresse fel Szászföldet. Ez nagyjából magába foglalja Fehér megye keleti részét, Szeben megyét, Maros megye déli részét, valamint Brassó megye nyugati részét. Vonattal vagy autóval utazva, nagyon sokszor csak az elsuhanó templomtornyokat látjuk. Ebben az esztendőben 10 alkalommal, mintegy 12 napon 110 településen csodáltam meg a gótika, a reneszánsz remekeit. Láttam a hatalmas templomokat, zömök tornyokat, jártam nagyon sok templom tornyában, láthattam több száz éves harangokat, nagy szárnyasoltárokat, két-három évszázados orgonákat, falfestményeket, keresztelőmedencéket. Nagyon sok helyen még megvannak a védőfalak bástyákkal.
Tudjuk, hogy a szászok a mai Németországból telepedtek le Erdély déli részén még a 12. században. Hosszú története van mindannak, hogyan és miért kerültek Erdélybe, hogy védőszerepet töltsenek be. Tanulmányozhatjuk, mivel foglalkoztak, milyen volt az életmódjuk, a kultúrájuk. Sokáig önállóak voltak, mezőgazdasággal, kereskedelemmel foglalkoztak.
A frissen letelepedett szászoknak nagyon fontos volt hitük ápolása, és áldoztak is erre: templomokat építettek. Templomaik általában a helység központjában, vagy egy kiemelkedő dombon épültek. Először csak kisebb védőfallal vették körül, majd a 16–17. században a török harcok idején emelték, erősítették meg. A falak vastagsága elérte az egy métert, magasságuk pedig a 6-8 métert. Az idők során a falakon belül élelmiszerkamrákat alakítottak ki, hogy a hadjáratok idején a lakosság élelmiszertartaléka biztonságban legyen. A várfalakkal egyvonalban védőtornyokat építettek. Ezek közül ma már alig maradt meg egy néhány. Fejlett iskolarendszerük volt. A legtöbb templom közelébe épült az iskola, ezek nagy része ma üres, vagy szociális otthonná alakították át. A szászok (németek) száma még a második világháború után is mintegy négyszázezer lehetett. Kitelepedésük már a háború után elkezdődött, majd az 1980-as években mind többen hagyták el Erdélyt, hogy aztán a rendszerváltás után tömegesen keressenek új hazát. Számuk Erdélyben jelenleg 15-20 ezer lehet. Nagyon sok helyen csak 5–10 szász maradt. Általában egy itthonmaradt szász atyafi vigyáz a templomra, illetve nála van a templom kulcsa. A városokban, mint Szeben, Brassó, Medgyes, Segesvár, Szászsebes lehetnek egy pár százan. Az elköltözöttek hátrahagyták házaikat, telkeiket, ahova románok vagy cigányok költöztek be.
A Szászföldön alig volt ipar. Nagyon sok település elég messze esett a városoktól. Sokszor több kilométert gyalogoltak nehéz utakon. Nyáron, szép időben a vidék elragadó. Egyik ilyen távol levő település Almakerék, nagyon szép templommal, Segesvár környékén található. Mintegy 10 kilométer megtétele után hosszú völgyön, erdők és mezők, szántóföldek között haladva érjük el. E vidéken az utak nagy része javításra szorul. Turistaszállás nincs minden faluban, ezért jó, ha a táskánkban van egy kis elemózsia. Lehetett látni felújított templomokat, több helyen a nyáron is javítási munkálatokat végeztek, és vannak leromlott, javításra szoruló templomok.
Izelítőül két templomot mutatunk be. Az egyik legszebb templom a Maros megye déli részén, a Segesvár–Brassó műút mentén fekvő Szászkézd temploma, ahol még mintegy 50 német él. A templom a 15. században épült. Különálló tornya 1677-ben készült. A templom és a falu is rendezett. Egy másik templom a Medgyes közelében fekvő Völc temploma, amelyet a 15. század elején csúcsívesen építettek. A szászok már teljes egészében kitelepültek. A templom szentélye, a keleti fal még 2002-ben beomlott. Azóta az épület romos állapotban található. A faluban sok az elhagyatott ház. Az utóbbi időben nagyon sok képes album jelent meg ezekről a templomokról. Mindezek ellenére érdemes időt szakítani és megtekinteni a még meglévő szász épített örökséget.
Kun Árpád, nyugalmazott lelkipásztor
Szabadság (Kolozsvár)

Gazda József: az autonómia a szülőföld megtartását jelentené
A magyar szétszórattatás lelki térképét rajzolta meg Gazda József művészeti közíró. A székely értelmiségi az utóbbi évtizedekben 54 országban járt magyarokat keresve, Új-Zélandtól Brazíliáig a földkerekség sok szögletében jegyezte föl a világban hagyott nyomainkat. Ma is Háromszéken éli a félrelökött magyarság sorsát, mondja a Székelyek Nagy Menetelésre készülve a 77 éves alkotó a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.
Hol vagytok magyarok: – kiáltja a közíró, a háromszéki Kovásznán élő Gazda József kétkötetes, hatalmas ívű munkájában, amelyet a héten mutattak be az Írószövetségben. A Harmadik ág című alkotás a világban szétszóródott magyarság múltjáról és jelenéről szól.
Az első könyvben a hazátlanná válás kényszerű körülményeiről, a politikai elnyomás, megtorlás, az országcsonkolás, a diktatúra, majd a jobb megélhetés, a karrier reményének folyamatairól ír a szerző.
Az emigráció történetét nézve az első hullám a Rákóczi szabadságharc után következett be, majd folytatódott 1848-49-ben, a 20. század fordulóján az ambiciózusabb szegények áradata özönlött ki, aztán Trianon következett, 1944-ben majd egymilliós nemzetrész sodródott a szovjet invázió előtt a fronttal, majd az 1956-os emigráció következett, a 60-as években Délvidéket, a 80-as években Erdélyt hagyták el sokan, sorolta Gazda József. Majd következik a mai idők egész magyar nemzetet érintő leszorítottsága, amelyben a világmaffia a szegényebb országokat prédának tekinti, s az emberek a munkanélküliség elől menekülnek.
A második, Félszáz ország című kötet a szerző találkozásairól szól. Gazda József ezer embert kérdezett meg a világ 54 országában a megmaradás esélyeiről, mert, ahogy írja „ennyi helyen szóródtak szét levelei a magyar fának. E könyvvel és a benne megszólalók szavaival üzenem, kiáltom minden magyarnak, éljen bárhol is a nagyvilágban, sorsunk a saját kezünkben van.”
A szerző szerint általánosságban elmondható, hogy a magyar egy nagyon individuális, hihetetlenül tehetséges nép, amelyet akár hová dobnak is, mindig talpra tud állni, és képes utcaseprőből is főnökké válni, ugyanakkor a beolvadásban is élen járunk.
Gazda József hangsúlyozta: a reményt nem szabad feladni. Ennek is eszköze az autonómia megszerzésére, a szülőföld megtartásáért szervezett Székelyek Nagy Menetelése október 27-én. „Az autonómia a szülőföld és önmagunk megtartását jelentené, mert minden erő célpontja vagyunk, hogy bennünket el tudjanak pusztítani”, fogalmazott Gazda József.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság
Erdély.ma

Kommentár: Amilyen a múlt, olyan a jövőkép
A román történészek a tökélyig fejlesztették azt a módszert, amellyel fából vaskarikát, azaz a magyar történelemből román történelmet tudnak fabrikálni. Ha van még valaki, aki kételkedik ebben, az elmulasztott ellátogatni a nagyváradi önkormányzat által szervezett kétnapos történelemtudományi szimpóziumára, amelyet Nagyvárad kilencszáz éves múltja apropóján szerveztek meg, túlnyomórészt román történészek részvételével.
A váradi városházán tegnap délelőtt kezdődött konferencia hangulatát akaratán kívül is pompásan felvezette az az idős, ősz szakállas bácsi, aki az esemény ünnepélyes megnyitása előtt egy dokumentumot osztogatott a sajtó képviselőinek, amelyiknek már a címe is sokatmondó volt, magyar fordításban körülbelül ez: Az etnikai kisebbségek visszaélnek a mássághoz való joggal és meghamisítják a kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat. A Ioan Ieremia rendező nevével szignált papíros öt pontba szedve szapulta az etnikai kisebbséghez tartozónak nevezett Daniel Vulcu városi tanácsost, a Mária Királyné Színház igazgatóját, aki az „udemerével” kötött politikai alkuval meggyalázta a helyi román nemzeti színházat. Az irományt nem ismertetem teljes terjedelmében, csak annyit ragadnék még ki belőle, hogy az úriember fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Szigligeti Ede-szobrot a „Horti Miklos” rezsim idején állították fel a színház elé, meg azt, hogy el van keseredve, amiért Nagyvárad napján magyar nemzeti színű bannerek lobognak a Bémer téren, amelyekkel mást ünnepelnek, mint amit ünnepelni illene.
Ilyen előzmény után szinte üdítő volt meghallgatni dr. Nicolae Erdoiunak, a kolozsvári George Baritiu Történelemtudományi Intézet tagjának az előadását a román-cirill írásról azon a szimpóziumon, amelyet tulajdonképpen egy latin nyelven írt dokumentum apropóján rendeztek meg. Hogy a cirill betűs írásnak mi köze van a Könyves Kálmán királyunk által 1113-ban kiadott oklevélhez, az Erdoiu előadásából nem derült ki, de legalább a megjelentek megtudhattak egyet s mást a Nagymorva Birodalomról, Cirillről és Metódiuszról, és persze a román identitásról. Nem kevésébé figyelemre méltó előadást tartott Șerban Turcuș, a Babeș-Bolyai Egyetem professzora. Az ő mondandójának lényege az volt, hogy ha valamit ért is a középkori magyar királyság, abban vajmi kevés érdeme van a magyar etnikumnak. Turcuș nyomatékosította, hogy a magyar királyi hatóság alig volt valami az egyházhoz képest, sőt, a királyi hatóságot az egyház csak amolyan minisztériumnak tekintette, és különben is, a magyar királyságnak két évszázadon át nem volt kancelláriája. És azt se higgyük, hogy a magas egyházi méltóságok, a püspökök magyarok voltak a magyar királyságban. Nem magyarok voltak. Továbbá a magyarországi klérus tagjai közül nagyon kevesen tudtak írni, és akik tudtak, azok az országba behívott idegenek voltak. Nem magyarok. A klérus nyolcvan százaléka írástudatlan volt a XI–XII században; na ők magyarok voltak. És miután Turcuș eloszlatott minden kételyt afelől, hogy ki volt magyar és ki nem volt magyar a középkorban, előállt az aduásszal, ami rávilágít arra is, miért hangsúlyozta beszédében annyira az egyházi hatalom elsőbbrendűségét a magyar királyi hatalommal szemben: a váradi püspökség feltehetőleg egy korábbi, görög-szláv rítusú püspökség volt, azt változtatták át latin rítusú püspökséggé. Azt pedig a hallgatóság kellett továbbgondolja, hogy ez mit is jelent. A város történetének kezdeteit felidéző szimpózium első részében Szent László neve egyetlenegyszer hangzott el, amikor Turcuș kijelentette, hogy szerinte Szent László idejében még nem létezett a váradi püspökség.
Dr. Fleisz János történész megadja azokat a támpontokat, amelyeket ajánlatos szem előtt tartani, amikor román történészek előadásait hallgatjuk Nagyvárad múltjáról. Egy fél mondatot azért átemelnék ide a tanár úr szövegéből, azt amelyik szerint örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést. De végül az ő cikkéből is az derül ki, amit nekem is tapasztalnom kellett a helyszínen: a román városvezetés egyáltalán nem vállalja fel Nagyvárad múltját, ehelyett a történelemtudomány paravánját felhasználva kreál egy olyan szellemi-érzelmi légkört, amelyben csupán a román nacionalisták érzik és érezhetik jól magukat. Ez a paraván azonban nem tudja eltakarni a jelenlegi városvezetés szándékait, még akkor sem, ha Mircea Malan alpolgármester a konferencia megnyitóján ilyen szép mondattal bájolta el a hallgatóságot: „azért kell tanulmányozni a múltat, hogy megértsük a jelenünket, és erre alapozva tudjuk felépíteni a jövőnket.” A szimpózium első két előadásából kirajzolódó múlt alapján nem lehet kétség afelől, hogy a jelenlegi városvezetés milyen jövőt képzel el a Nagyváradot alapító szent király utódainak. Még szerencse, hogy valamelyest rajtunk is múlik, hogy valóra válik-e az általuk megálmodott jövő.
Pap István
erdon.ro

Tisztújítás, alapszabály-módosítás az EMNT Küldöttgyűlésén
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2013. október 12-én, szombaton Nagyváradon tartotta Országos Küldöttgyűlését, amelynek keretében az elnökség és a jelen lévő 129 küldött az elmúlt két év eredményeit összegezte, továbbá tisztújításra és az Alapszabály módosítására is sor került.
A küldöttgyűlés Herman M. János igei köszöntőjével vette kezdetét, majd Török Sándor házigazdai minőségében köszöntötte a küldötteket és a meghívottakat.
Az EMNT elnöke, Tőkés László a Nemzeti Tanácsok megalakulása óta eltelt elmúlt tíz év eredményeiről és kudarcairól szólva – a „külső elnyomás” és a „belső bomlasztás” körülményei között – a közös felelősség fontosságát hangsúlyozta. A tőle elvitatott Románia Csillaga érdemrend jelmondatát idézte: „hitben van a szabadulás”. Mint mondotta: „1989-ben ebben a hitben reméltünk és cselekedetünk, negyed század után azonban csőd lett a vége”.
A napokban Zilahon megjelent magyarellenes falragaszokra utalva az EMNT elnöke fölvetette a kérdést: „Ez jelentené a többségi román nemzet jövőképet és demokratikus ideáját? A csillagtalan vak gyűlölet lenne a szabadságeszmény alternatívája?”
A Kárpát-medencei magyarság helyzetének általános kiértékelője rendjén Tőkés László rámutatott azokra a negatív folyamatokra, amelyek Európa hallgatólagos hozzájárulásával a nemzet „leépüléséhez” vezetnek. Nincs időnk a halogatásra, stratégiaváltásra van szükség, és az EMNT jövőbeli szerepe ennek megvalósításában mutatkozik meg. A stratégia elemeit részletezve Tőkés László elmondta: nem erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki magyar ügy, hanem Kárpát-medencei ügy van, amelyet képviselni kell. Európa szintjén kisebbségi, és ezen belül pedig magyar kisebbségi stratégiára van szükség. Az EMNT elnöke teljes körű autonómia-rendszer kidolgozását, a jogsegélyszolgálat kiterjesztését, valamint a sok helyütt állampolitikai rangra emelkedett magyarellenesség tilalom alá helyezését szorgalmazta. Ugyanakkor megismételte a Tusnádfürdőn tett kijelentését, miszerint Magyarország, sőt Európa védhatalmi státuszt kellene vállaljon az erdélyi magyarok felett. Beszéde végén az európai parlamenti képviselő az erdélyi magyar összefogást sürgette, akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, akár más intézményi keretek között.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár köszöntő beszédében elmondta: küzdelmes és eseménydús évet tudhat maga mögött az erdélyi magyarság, gondoljunk csak a Székelyföldet kedvezőtlenül érintő regionalizációs tervekre, a verespataki bányaberuházásra, vagy a nemzeti szimbólumok szabad használata elleni törekvésekre. Az EMNT ebben a küzdelemben helyt tudott állani, mint amiképpen nagy a szerepet játszik abban, hogy az autonómia kérdése folyamatosan napirenden legyen a közvéleményben – vélekedett a helyettes államtitkár. Hozzátette: a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit, de nem cselekedhet a külhoni magyarok helyett. Az erre irányuló stratégiákat a közösségeknek kell kidolgozniuk, ugyanakkor el kell oszlatni az autonómiával kapcsolatos félelmeket és tévhiteket – fogalmazott Répás Zsuzsanna.
„A mi nagy közös ügyünk a honosítás” – utalt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja arra, hogy az EMNT demokrácia-központjai segítenek a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges dossziék összeállításában. Ez a hálózat sokat segített a magyar konzulátusoknak a könnyített honosításban, ezért köszönet illeti mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek – mondta a főkonzul. Hangsúlyozta: a honosításnak nincs határa, és a következő években is folytatódni fog, hiszen az eddigi adatok azt mutatják, hogy a kedvezményesen honosítottak száma nem érte el a lehetséges maximumot. Magdó új feladatként említette a magyarországi parlamenti választásokra történő regisztrációt, amelyben a konzulátusok segítenek, és ismét számítanak az EMNT segítségére, hiszen az erdélyi magyaroknak lehetőséget kell adni, hogy élhessenek szavazati jogukkal, hogy ezáltal véleményt nyilváníthassanak a jelenlegi magyar kormány teljesítményéről.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az EMNT mögött két nehéz év áll, miután a legutóbbi Küldöttgyűlésen stratégiai jelentőségű döntéssel létrehozta a Néppártot abból a megfontolásból, hogy a civil politikai eszköztár nem elég gazdag így pártpolitikai eszközökkel kell dolgozni a kitűzött cél – az autonómia – eléréséért. Toró szerint a Néppárt felnőtt a feladathoz, hiszen két nehéz kampány és választás után is életben maradt, ebben pedig az EMNT-nek is nagy szerepe volt, például befogadta székházaiba a pártot.
A politika szempontjából 2012 háborús év volt, és a kampányokban a civil mozgalmak háttérbe szorulnak, a pártoknak jut a főszerep. Ámde 2013 az autonómia éve, és az EMNT bebizonyította, hogy képes építkezni, és egy sor hasznos eseményt rendezett ennek jegyében – mondta a Néppárt elnöke.
Toró elmondta, a 2014-magyarországi választások előtt a Néppárt és az EMNT szerepet vállal abban, hogy megkönnyítsék a magyar állampolgárságot szerzett erdélyiek részvételét. Az erdélyi magyarok számára újdonság a levélben szavazás, és a választásokat megelőző regisztráció, ezért a két szervezet segíteni fog – szögezte le. Azt is elmondta, hogy a Néppárt által a magyar közösség számára kedvező régiósítás érdekében indított aláírásgyűjtés folytatódni fog addig, ameddig a kellő számú ember megérti, hogy mi a tétje, hogy mi a különbség a fejlesztési, illetve a közigazgatási régió között. Ez egy alapos és hosszú folyamat, amelyben a Néppárt számít az EMNT segítségére is – tette hozzá Toró T. Tibor.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az elmúlt két év tevékenységét értékelte beszámolójában. Röviden összefoglalta a szervezet elnökségének, választmányának és szakbizottságainak munkáját. Említést tett az erdélyi magyar közösség gazdaságfejlesztési tervéről, a Mikó Imre tervről, szólt az EMNT külkapcsolatairól, a területi szervezetekkel való kapcsolattartásról, az EMNT rendezvényeiről, valamint az Erdélyi Magyar Néppárttal való viszonyról is.
Nagy József Barna, Bardocz Csaba és Szabó László régióelnökök után Borbély Zsolt Attila, Boros Zoltán, Mátis Jenő és Szilágyi Ferenc alelnökök számoltak be eddigi munkájukról, majd Tiboldi László ismertette az EMNT-irodák honosításban vállalt tevékenységét.
Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Szociális Unió elnökének üzenetét Kerényi György főtanácsadó tolmácsolta.
***
A tisztújítás során a Küldöttgyűlés újabb kétéves elnöki mandátummal bízta meg Tőkés Lászlót, aki egyedüli jelölt volt az elnöki tisztségre. Megválasztása után Tőkés László Sándor Krisztinát javasolta az ügyvezető elnöki tisztségbe, a Küldöttgyűlés pedig szavazással jóváhagyta a jelölést.
A három régióelnöki tisztségbe a Küldöttgyűlés Nagy József Barnát (Partium), Gergely Balázst (Közép-Erdély) és Nagy Pált (Székelyföld) választotta.
Az Alapszabály egyik módosítása értelmében ötről háromra csökkent az EMNT alelnökeinek száma, a tisztségekbe Mátis Jenőt, Borbély Zsolt Attilát és Tiboldi Lászlót választották.
Az ülés végén a küldöttek zárónyilatkozatot fogadtak el.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nagyvárad
Nyugati Jelen (Arad)

Elévült az Agache-ügy
Közel 24 évvel az 1989-es romániai forradalom után született jogerős ítélet a Kézdivásárhelyen meglincselt Aurel Agache milicista őrnagy perében: a bírói testület elévültnek nyilvánította az ügyet, egyben elutasította az Agache-család kártérítési igényét a halált okozó ütlegeléssel vádolt Paizs Ottó leszármazottaival szemben.
A legfelsőbb bíróság honlapján október elsejei keltezéssel közölt ítéletről a Háromszék napilap számolt be pénteki számában. Frunda György ügyvéd-politikus, aki korábban közel egy évtizeden át védte az Agache-per kézdivásárhelyi vádlottjait, az MTI-nek elmondta: noha a legfelsőbb bíróság „ködben hagyta” az ügyet, az időközben elhunyt Paizs Ottó mégis ártatlannak tekinthető, hiszen a végső ítéletben nem állapították meg a bűnösségét.
A több mint két évtizedes pereskedés során a román legfelsőbb bíróság 2001 márciusában már hozott egy jogerős ítéletet. Akkor öt személy számára szabott ki halált okozó ütlegelés miatt börtönbüntetést. Az elítéltek közül Héjja Dezsőt és Reiner Antalt börtönözték be, a többiek külföldre menekültek. Mind az elítéltek, mind az Agache család képviselői (ez utóbbiak a per elhúzódása miatt) az Európai Emberjogi Bírósághoz fordultak az ítéletet követően. A strasbourgi testület mindkét kereset alapján elmarasztalta és kártérítés fizetésére kötelezte a román államot. A strasbourgi ítélet nyomán az időközben Magyarországon elhunyt Paizs Ottó leszármazottai kérték a perújrafelvételt. Ennek a pernek a végén született az október elsejei jogerős ítélet, amely elévültnek tekinti az ügyet.
A román média az évtizedek során az Agache-ügy etnikai jellegét hangsúlyozta, Aurel Agachét többnyire a székelyföldi magyarok által kegyetlenül meggyilkolt román hősként mutatták be. A Ceauşescu-diktatúra rettegett milicista őrnagyát a román állam post mortem alezredessé léptette elő.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Soha nem adtak helyet
Ilyen mértékű cinikus törvénytelenségre, mint ami a volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium épülete körül történik, amelyben jelenleg az Egyesülés Nemzeti Kollégium működik, tágabb kitekintésben ritkán találni példát. Ezért tartjuk időszerűnek, hogy a katolikus egyházat képviselő Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány végre nyilvánosságra hozta a háttérben zajló eseményeket. 2005-ben a kormány melletti restitúciós bizottság visszaszolgáltatta ugyan a volt tulajdonosnak az épületet, de azóta sem tudták még részlegesen sem birtokukba venni. A Klastrom utcai szecessziós épületet a múlt század elején (1903–05) építtette a Római Katolikus Egyház. A főgimnáziumot, ahol egy időben tanítókat is képeztek, 1948-ban államosították. Utódját a jól bevált romániai forgatókönyv szerint 1962-ben egyesítették a román tannyelvű lánylíceummal, majd a román oktatás térnyerésével fokozatosan a minimálisra csökkentették a magyar osztályok számát. Az öregdiákokból alakult Sanctus Emericus Egyesület (Bányász Sándor, Péter Mihály akadémikus, Ávéd Ervin és társaik Kiss Dénes jogtanácsos vezetésével) sokéves küzdelmet folytatott a visszaszolgáltatás és a katolikus oktatás újraindítása érdekében, s rendszeresen támogatták a 2005/06-os tanévben beindult katolikus középiskolai osztályokat. Ezeknek azonban az egyház tulajdonába visszakerült, 1.200 négyzetméter összfelületű és 5.000 négyzetméter beépített hasznos felületű iskolaépületben soha nem adtak helyet, s a zsúfolt Bolyai középiskolába szorították be őket. Eközben az iskolaépületet, amelyet a katolikus egyház 15 évre bérbe adott a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, egy szebeni egyetemnek is bérbe adták. A restitúcióról szóló kormányhatározatot Marosvásárhely polgármestere a Táblabíróságon támadta meg, ahol nyert ügye volt, de mivel a perindításra nem kapott felhatalmazást a helyi tanácstól, jogi minőség hiányában a Legfelsőbb Bíróságon elveszítette a pert.
A bérbe adott épületre, amelyből az albérlet révén jövedelme is származott a főbérlőnek, a helyhatóság folyamatosan elmulasztotta kifizetni a kormány által megállapított bérleti díjat az egyháznak, annak ellenére, hogy a szerződés szerint ez pénzbüntetéssel és a bérlő azonnali kilakoltatásával járt. Az udvaron levő kisebb épületre a szerződés már a múlt évben lejárt, a főépületre szólót pedig a bérleti díj törlesztésének elmaradása miatt a katolikus egyház augusztusban jogerősen hatálytalanította. A Római Katolikus Státus Alapítvány által kidolgozott tervezetet, amelynek értelmében az önálló katolikus iskola újraindulhatna, s ezzel párhuzamosan az Egyesülés Nemzeti Kollégium román tannyelvű osztályai is az épületben maradhatnának, a sokszorosan eladósodott polgármesteri hivatal visszautasította. Erre hivatkozva a megyei tanfelügyelőség is. A döntéshozókat, az ellenőrző szerveket láthatólag továbbra sem zavarja, hogy szerződés hiányában az Egyesülés kollégium jelenleg teljesen törvénytelenül működik, és bármelyik percben kilakoltatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Közel negyvenezer aláírás már a megyei tanácsnál van
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöksége október 14-én 39.400 aláírást iktatott a megyei tanácsnál. Az alig tíz nap alatt összegyűlt aláírások nagy száma igazolja, hogy a megye polgárai fontosnak tartják a régiósítás ügyét, a megye és Marosvásárhely jövőjét. Az RMDSZ aláírásgyűjtő kampányát a történelmi egyházak és a Magyar Polgári Párt is támogatja. "Büszkék vagyunk a Maros megyeiekre, tíz nap leforgása alatt majdnem negyvenezren írták alá kezdeményezésünket, ami figyelmeztetés kell legyen mindenki számára, hogy a polgárok igényt tartanak arra, hogy létfontosságú kérdésekben közvetlenül, népszavazás útján megkérdezzék őket" – hangsúlyozta Brassai Zsombor megyei elnök.
Az aláírásgyűjtés folytatódik a november 14-re tervezett megyei tanácsülésig. Mivel a román pártok sajnálatos módon etnikai kérdéssé torzították a kezdeményezést, és ennek megfelelően elhatárolódtak az ügy támogatásától, az RMDSZ saját felelősségeként vállalja át a román polgárok megkeresését is. Az RMDSZ helyi szervezetei, önkéntesei Marosvásárhelyen és vidéken is folytatják
Népújság (Marosvásárhely)

Hová tűnt a kétnyelvűség a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban/ból?
Miközben a sajtóban arról szólnak a tudósítások, hogy egy marosvásárhelyi hölgyet megbírságoltak, mivel kétnyelvű feliratokat osztogatott a piacon, az önkormányzati tanácsosok magyarul szólaltak fel a tanácsülésen (ha joguk van hozzá, akkor miért csak tiltakozásul?), a bírság kifizetésére szolidáris gesztusként aprópénzgyűjtést kezdeményeztek, ügyes-bajos dolgaim – jelesen egy örökösödési folyamat – kapcsán a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal adó- és illetékosztályán akadt tennivalóm.
Évekkel ezelőtt a nevezett hivatalt üvegfalas térelválasztással egész civilizált ügyosztállyá alakították. A különböző ablakok felett egységesen formázott grafikájú számok és kék-szürke betűk alkotta feliratok adták tudtul ROMÁNUL és MAGYARUL, hogy hol mit lehet intézni. Mára ezekből a feliratokból semmi nem látható, ugyanis az üvegfelületek mindenféle – amúgy hasznos tudnivalókat tartalmazó – "házilag nyomtatott" papírlapokkal vannak "letapétázva", a legnagyobb méretű ív a 12.00-12.30 közötti szünetet jelző nyomtatvány, de még véletlenül sincs közöttük egy sem, amely akár csak egy szót is tartalmazna MAGYAR NYELVEN.
A 11-es számú ablaknál az írja, hogy INFORMATII, ott lehet tehát űrlapokat kérni és tájékozódni, mármint annak, akinek sikerül. Ugyanis az ablaknál egy olyan hölgy ül, aki nem ért és nem beszél magyarul. És állnak a rászoruló öreg nénik, rosszul látó- halló bácsik – ilyenkor októberben fűtéspótlékért, máskor másért –, akik lehet, hogy anyanyelvükön is nehezen értenék meg az "állam nyelvén" fensőbbséges hangnemen tudomásukra hozott "informatii"-kat. Néhány jóindulatú várakozó megpróbál tolmácsolni, ám ha az ablaknál rá kerül a sor, akkor véget ér a segítség, szorongathatja az okmányait továbbra is egyedül a románul nehezen értő ügyfél.
Tanácsos uraim, alpolgármester úr! Kérem, nézzenek körül hivatali székhelyükön a tanácstermen kívül is, és próbálják meg kideríteni, hogy hová is tűnt a kétnyelvűség a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban/ból?
Kiss Éva Evelyn, marosvásárhelyi lakos
Népújság (Marosvásárhely)

Nem veszélyezteti az erdélyi magyar EP-képviseletet a kettős állampolgárság
Csökkenhet a saját hazájuk pártjaira szavazó romániai magyarok száma a jövő évi európai parlamenti választáson amiatt, hogy a magyar állampolgársággal is rendelkezők maguk dönthetik el: romániai vagy magyarországi párt listájára adják-e le a szavazatukat – írta hétfőn a România Liberă című napilap. Az újság szerint a 2014-es EP-választás alkalmából először fordulhat elő a kedvezményes honosítás következtében, hogy a romániai magyarok nagyobb számban maguk dönthetik el, romániai vagy magyarországi jelöltekre szavaznak-e.
Csökken a szavazóbázis a kettős állampolgárok miatt?
A lap feltételezése szerint a romániai magyarok egy része a magyar külképviseleteken fog voksolni, hogy „így fejezze ki a Fidesz és Orbán Viktor iránti háláját a kettős állampolgárságért”. Emiatt a romániai magyarok már kevesebb, mint 7 százalékot fognak képezni a romániai szavazók körében, és csökkenni fog a magyar szavazóbázis. A lap megállapítja, hogy amennyiben mindhárom erdélyi magyar párt külön-külön vesz részt a választáson, akkor az RMDSZ esetében fennáll az a „komoly kockázat”, hogy nem éri el az EP-be való bejutást biztosító 5 százalékos küszöböt.
A lap szerint Tőkés László EP-képviselő akár függetlenként indul Romániában egy újabb mandátumért, akár a Fidesz listáján, elegendő szavazatokat vonhat el az RMDSZ-től, hogy ez utóbbi szervezet ne jusson be az európai törvényhozói testületbe, és Tőkés legyen az egyedüli erdélyi magyar képviselő Brüsszelben. A România Liberă megállapítja: ez a forgatókönyv alaposan megváltoztathatja a romániai magyar közösségen belüli politikai erőviszonyokat, ami a magyar politikusok diskurzusának a radikalizálódásához és Erdélyben újabb nemzetiségi feszültségek megjelenéséhez vezethet – olvasható a lapban.
Csak egy tagállamban lehet szavazni az EP-választásokon
Székely István politológus lapunknak elmondta: az Európai Unióban (EU) a választópolgár csak egy tagállamban érvényesítheti szavazati jogát. A magyarországi EP-választásokon részt vehet az EU bármely tagállamának választópolgára, ha nyilatkozatot tesz arról, hogy választójogát Magyarországon kívánja gyakorolni, és magyarországi lakóhellyel való rendelkezését igazolja. Tehát a választójog ebben az esetben nem magyar állampolgársághoz kötött – például az a román állampolgár is szavazhat, akinek Magyarországon van az állandó lakóhelye.
Tőkés László indul, de nem RMDSZ-listán
Tőkés László a Mediafax hírügynökségnek a hétvégén megerősítette, hogy 2014-ben indul az európai parlamenti választáson, de határozottan cáfolta a híresztelést, miszerint RMDSZ-listán pályázna újabb mandátumra. Tőkés – akit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szombati nagyváradi tisztújító küldöttgyűlésén újraválasztottak a szervezet elnökévé – az erdélyi magyar pártok közötti választási szövetség lehetőségéről beszélt, nem zárta ki viszont azt sem, hogy esetleg függetlenül, vagy „más felállásban” induljon az EP-választáson.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke lapunk érdeklődésére kijelentette: egyelőre csak arról van tudomása, hogy Tőkés László – amint azt júniusban bejelentette – indul a jövő évi európai parlamenti választáson. Emlékeztetett továbbá, hogy az EMNP szeptemberben ismételten tárgyalást kezdeményezett az RMDSZ vezetőségével négy témakörben, többek között, az európai parlamenti választást illetően. A néppárt elnökségének határozott álláspontja, hogy erős európai magyar képviseletet az erdélyi magyar politikai erők megállapodása eredményezhet. Szilágyi Zsolt kifejtette: Tőkés László, az EMNP védnökeként is támogatja az erdélyi magyar politikai erők összefogását.
Kovács Péter kizártnak tartja a választási szövetséget
Az ügyben megkérdeztük Kovács Pétert is, aki elmondta, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) november 23-i marosvásárhelyi ülésén elfogadja az európai parlamenti képviselői jelölési szabályzatát, és várhatóan jövő év elejére elkészül az RMDSZ végleges jelöltlistája. Az RMDSZ főtitkára teljes mértékben kizártnak tekinti egy esetleges választási szövetség létrejöttét az erdélyi magyar politikai erők között. Kovács Péter hangsúlyozta, az RMDSZ mindig önállóan indult a választásokon, így 2009-ben is, amikor Tőkés László a szövetség listavezetője volt. „Semmi nem indokolja azt, hogy jogi értelemben választási koalíciót hozzunk létre” – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkára, kiemelve, hogy minden RMDSZ-tag egyforma eséllyel pályázhat az EP-képviselői jelöltségre. „Ha például egy Tőkés László nevű RMDSZ-tag indul ebben a folyamatban, ugyanolyan esélye van neki is, mint más jelentkezőnek” – fejtette ki Kovács Péter.
Kiss Tamás: Eltűnik a különbség a magyar és román részvétel között
Kiss Tamás szociológus szerint a 2014-es EP-választások alkalmával a magyar és a román részvétel közötti különbség csökkenni fog.
Mindkét Európa-parlamenti választáson a magyarok részvétele jóval meghaladta az országos átlagot, az elmúlt 23 évben csakis e két alkalommal, 2007-ben és 2009-ben tapasztalhattunk ilyen eltérést. Úgy vélem, hogy ennek a különbségnek elsősorban nem az erdélyi magyar politikai erők összefogása vagy ellenkezőleg, az ezek közt kialakult versenyhelyzet az oka, ahogy azt korábban feltételeztük, hanem egyszerűen az, hogy az erdélyi magyarok körében sokkal kedvezőbb kép alakult ki az Európai Unióról, mint a románoknak. Ez nem meglepő, hiszen az egész magyar politikai elit az EU-csatlakozást megelőző évtizedekben azt sulykolta a köztudatba, hogy az unió kisebbségi kérdések terén is megoldást jelent majd. Az elmúlt időben azonban ez a bizalmi többlet megcsappant, a magyaroknak az EU-hoz való viszonyulása megváltozott, kezd közelíteni a románokéhoz. Véleményem szerint ez jelenti a fő problémát. Felméréseinkből arra következtetünk, hogy jövőre már nem lesz ekkora különbség a románok és magyarok részvétele között, mint az elmúlt két választáson, függetlenül attól, hogy lesz-e összefogás vagy sem.
A szakértő szerint nagy kérdés, megbírja-e a külön indulást az erdélyi magyarság, pontosabban a különindulásnak milyen formáit bírja el. Véleménye szerint nem valószínű a 2007-es helyzetnek a megismétlődése, mármint hogy Tőkés is mandátumot nyer, és az RMDSZ is bekerül az európai parlamentbe.
 • Románia 2007. január 1-jétől tagja az Európai Uniónak. Ugyanabban az évben EP-választást tartottak az országban, a kétéves, csökkentett mandátum megszerzésére 13 párt indult, köztük az Európai Néppárthoz tartozó RMDSZ és egy független jelölt Tőkés László személyében. Tőkésre 176 533-an voksoltak, ami a szavazatok 3,44 százalékát jelentette. (A független jelöltek számára a bejutási küszöb 3 százalék.) Az RMDSZ-listára 282 929-en szavaztak (5,52 százalék). (A pártok számára a küszöb 5 százalék.) Az RMDSZ-lista élére Frunda György került, aki egyéb fontos megbízatására hivatkozva végül visszalépett. A listán befutónak számító helyeire Sógor Csaba és Winkler Gyula került, a bizonytalan harmadik helyre a nagyváradi Bíró Rozáliát jelölték. Az országos részvétel 29,46 százalék volt.
A 2009-es európai parlamenti választáson az RMDSZ-lista 431 739 voksot kapott, ami a szavazatok 8,92 százalékát jelentette, ez a szavazatarány 3 mandátumot eredményezett. A Magyar Összefogás listáját Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette. Őt Winkler Gyula és Sógor Csaba követte. A választási részvétel 27,67 százalék volt. Romániának 2009–2014 között 33 EP-mandátum jár.
Szabadság (Kolozsvár)

Megvan a támogatás régióügyben
Bár a Székelyföldön már összegyűltek a fejlesztési régiók átalakítását célzó népszavazást támogató aláírások, Maros megyében még nem tudni, melyik román pártot sikerül partnernek megnyernie az RMDSZ-nek a kezdeményezés sikere érdekében. A Partiumban „véletlen egybeesés” folytán a liberálisok is támogatják a Nagyvárad-központú fejlesztési régió létrehozását, Bihar megye románlakta térségeiben például az USL is besegít az aláírásgyűjtésbe.
Összegyűltek a Kovászna–Hargita–Maros fejlesztési régió kialakítása érdekében tervezett népszavazást támogató aláírások: a két székely megyében hétfőn összesítették a szignókat, míg Maros megyében be is nyújtották azokat a megyei önkormányzathoz. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap a sajtónak elmondta, a szükségesnél jóval több, Hargita megyében 28 ezer, Kovászna megyében 33 ezer, Maros megyében közel 40 ezer szignó gyűlt össze. Az RMDSZ székelyföldi vezetői a pártfeletti összefogás sikerét méltatták, és abban bíznak, hogy a prefektúrák nem gáncsolják el a kezdeményezést.
Borboly Csaba, az RMDSZ Csík területi szervezetének elnöke hétfőn a Krónikának elmondta, pártfeletti összefogással sikerült lebonyolítani az aláírásgyűjtést, az íveket azonban még nem zárták le, várják az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csatlakozását. „Ennyi aláírás után a Hargita Megyei Tanács köteles napirendre tűzni a tervezetet. Bízunk benne, hogy a prefektúra nem támadja meg, és meg tudjuk szervezni a népszavazást” – fogalmazott lapunknak Borboly Csaba, aki szerint az emberekben van egyfajta várakozás az önálló székelyföldi régiót illetően.
Háromszéken már az elmúlt héten több mint húszezer támogató aláírás gyűlt össze, azaz a szükséges szám kétszerese. Kovászna megyében több mint száz településen gyűjtötték a kézjegyeket, köztük olyan falvakon is, ahol hivatalosan nincs magyar nemzetiségű lakos. Az akcióhoz a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is csatlakozott, az összefogásnak köszönhetően naponta több mint ezer aláírás gyűlt össze, magyarázta Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke. Ahhoz, hogy a megyei önkormányzatok napirendre tűzhessék a referendumról szóló határozattervezetet, a szavazati joggal rendelkező lakosok öt százalékának kell aláírásával támogatnia a kezdeményezést. Kovászna és Hargita megyében a többségi RMDSZ-frakció vagy a tanácselnök is előterjeszthette volna a tervezetet, ám a társadalmi támogatottság felmutatása érdekében úgy döntöttek, aláírásgyűjtésbe kezdenek. Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke korábban úgy nyilatkozott, ötven százalékos esélye van annak, hogy megszervezhessék a referendumot, és a kezdeményezést ne gáncsolják el a prefektúrák. A háromszéki politikusok elismerték, annak már kevesebb a valószínűsége, hogy – amennyiben meglesz a népszavazás és győznek az igenek –, megalakuljon a székelyföldi fejlesztési régió. Hangsúlyozták, ez az egyetlen járható út, hiszen a közigazgatási régiók megalakításához alkotmánymódosításra van szükség, az SZNT és az MPP autonóm Székelyföldre vonatkozó próbálkozásai pedig mind elbuktak.
Maros: elzárkózik Dobre, visszatáncolt Florea
A Maros megyei RMDSZ hétfőn délután iktatta a megyei tanácsnál a népszavazás kiírásához szükséges támogató aláírásokat. A szövetségnek alig tíz nap alatt 38.075 támogatót sikerült szereznie a szükséges 24.500-zal szemben. „Maros megye szavazati joggal rendelkező magyarjainak csaknem egynegyede felkarolta a kezdeményezést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy leállunk az aláírásgyűjtéssel” – nyilatkozta a Krónikának Brassai Zsombor, a szövetség megyei elnöke. Mint mondta, az RMDSZ november 14-ig folytatja a „politikai adunak” szánt támogató aláírások gyűjtését. Arra a kérdésre, hogy mire számítanak a román pártok részéről azok után, hogy Ciprian Dobre megyei tanácselnök, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) megyei elnöke korábban elutasítóan nyilatkozott a kérdés kapcsán, a szociáldemokraták pedig semmiféle választ nem fogalmaztak meg az RMDSZ irányába, Brassai kifejtette: az elkövetkezendő napok és hetek a politikai egyeztetésről fognak szólni.
Mint ismeretes, a beszélgetésen, melyet a szövetség kezdeményezett a román pártokkal a kérdésben, csupán a Demokrata-liberális párt (PDL) helyi elnöke, Mihai Poruţiu jelent meg. Poruţiu ugyan nyitva hagyta a régiósítás kérdését, azonban az alakulat megyei elnöke, Dorin Florea – aki pár hónappal ezelőtt, néhány biztató nyilatkozatával még partnernek tűnt – demagógiával vádolja a székelyföldi gazdasági régió létrehozását szorgalmazó RMDSZ-t. Brassai is belátta, hogy a marosvásárhelyi polgármesternek az utóbbi időben tanúsított magyarellenes viselkedése kevés esélyt kínál az eredményes párbeszédre. Az RMDSZ ugyanakkor arról sincs meggyőződve, hogy a megyei önkormányzat jegyzője, Paul Cosma napirendre tűzi a kérdést. Ciprian Dobre tanácselnök ugyanis korábban úgy vélekedett, hogy az efféle referendumok szervezése nem a megyei, hanem a központi hatóságok hatáskörébe tartózik. „Ha formai okokra hivatkozva a jegyző elutasítja a kérés napirendre tűzését, akkor az RMDSZ tanácsosai fogják azt benyújtani. Ha a megye vezetősége így sem hajlandó vitázni erről, akkor a szövetség képviselői rendkívüli tanácsülés összehívását kezdeményezik” – vázolta a lehetséges forgatókönyveket Brassai Zsombor. Úgy vélte, azon túl, hogy a román pártok esetleg nemet mondanak, semmiféle gazdasági, földrajzi, történelmi vagy egyéb észérvet nem hozhatnak fel annak bizonyítására, hogy miért lenne jó Maros megyét elszakítani a Székelyföldtől, és egy mesterségesen létrehozott térségbe olvasztani. Az RMDSZ megyei elnöke szerint a román pártok többségben lévő képviselői ugyan élhetnek az erődemonstráció lehetőségével, azonban az etnikai kártya kijátszásával Maros megye és Marosvásárhely régión belüli esélyeit kompromitálnák.
USL-s támogatás a Partiumban
Bihar megyében múlt kedden kezdődött és a hét végéig tart a szignók gyűjtése, de Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke szerint az aláírások száma már meghaladta a tízezret. A parlamenti képviselő szerint a Szociálliberális Unió (USL) helyi képviselői is támogatják kezdeményezésüket, és azt ígérték, hogy ők is gyűjtenek aláírásokat a többségében románlakta településeken. Cornel Popa, a megyei önkormányzat nemzeti liberális párti (PNL) vezetője többször is kinyilvánította, ellenzi, hogy Bihar megye Kolozsvár központú fejlesztési régióba kerüljön, ám azt még nem tudni, hogy a közgyűlés hogyan fog reagálni egy esetleges határozattervezetre. A Krónika esélylatolgató kérdésére Szabó Ödön elmondta: amennyiben a bukaresti politikum nem szól bele, van esély, hogy megszavazzák a tervezetet. A képviselő azonban „példastatuálástól” tart, szerinte nem tesz jót az ügynek, hogy a bihari liberálisok elszigetelődtek a központi szervezettől.
Dumitru Voloşeniuc Bihar megyei nemzeti-liberális párti (PNL) tanácsos a Krónikának megerősítette: a többnyire románlakta vidéken az USL gyűjti az aláírásokat. Azok összegzést péntekre tervezik, de a megyei tanácsos biztos abban, hogy összegyűl a referendum kezdeményezéséhez szükséges szignómennyiség. „Ezzel nyomást tudunk gyakorolni Bukarestre, hogy lássák: nem értünk egyet az általuk számunkra elképzelt fejlesztési régióval” – szögezte le a PNL-s politikus.
Még tart a mozgósítás Szatmárban
Szatmár megyében valamennyi magyarlakta településen elkezdődött az aláírásgyűjtés, az akció keretében a RMDSZ szatmárnémeti székházában meghosszabbították az ügyfélfogadás órarendjét és tájékoztató pontokat is létrehoztak – közölte szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében Nagy Szabolcs. Az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke arra nem tért ki, hogy eddig hány szignót sikerült összegyűjteni, de mint jelezte, a kezdeményezést egyre több román nemzetiségű lakos is támogatja.
Adrian Ştef Szatmár megyei tanácselnök, a Nemzeti Liberális Párt szatmárnémeti szervezetének elnöke egyáltalán nem idegenkedik a kisebb régiók megalakításának ötletétől, sőt, már egyeztetéseket is folytatott egy esetleges közös fellépést illetően. „Több ízben is tárgyaltam például Radu Căpâlnaşiu zilahi polgármesterrel, Szilágy megyei liberális pártelnökkel, Ilie Bolojan nagyváradi polgármesterrel, illetve Cornel Popa Bihar megyei tanácselnökkel, a liberális párt Bihar megyei elnökével egy kisebb régió esetleges magalakításáról” – nyilatkozta a Krónikának Ştef. Hozzátette, nem a Partium újjáalakítása a céljuk, mindössze véletlen egybeesésről van szó, azonban úgy vélte, kisebb régiók esetén könnyebb lenne a közös döntések meghozatala, és jobb lehetőségek nyílnának az egyes térségek egyenletes fejlődésére. „Hamarosan leülök tárgyalni Máramaros megye vezetőivel is, hogy lássam, hajlandóak-e csatlakozni hozzánk, és hogy a Bihar–Szatmár–Szilágy verziónál maradunk-e vagy Bihar–Szatmár–Szilágy–Máramaros verzióban gondolkodunk tovább” – fejtette ki lapunknak a tanácselnök.
Jól teljesített a Szilágyság
Szilágy megyében is hétfőn nyújtották be a megyei önkormányzathoz a támogató aláírásokat. „Nagyon jól állunk, még tart az összesítés, de már tizenkétezer fölött járunk” – mondta lapunknak tegnap délután Szilágyi Róbert István, a Szilágy megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. Mint részletezte, október 3-án kezdték el gyűjteni a szignókat, és bár akciójuk román politikai partner nélkül zajlott, meghaladták a minimális küszöböt, ami kevéssel több mint tízezer aláírás volt. A megyei tanácsos elmondta, a referendum kiírására vonatkozó határozattervezet napirendre tűzését 30 napos konzultációs időszak előzi meg, és reméli, képviselőtársai is belátják, hogy a fejlesztési régiók átszervezése nem etnikai probléma, minden Szilágy megyeit érint. Tájékoztatása szerint a liberálisoknak is az RMDSZ-éhez hasonlóak az elképzeléseik, miszerint Szilágy megyének Bihar és Szatmár megyével kellene közös régiót alkotnia. A megyei közgyűlés döntését a kormányhivatal is láttamozza. „A prefektúra még nem fogalmazott meg hivatalos álláspontot, de úgy gondolom, ezentúl dől el a kezdeményezés sorsa. Eddig csak nyilatkozat szintjén volt tárgyalva” – jelentette ki Szilágyi.
Mint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor szövetségi elnök szeptember 25-én jelentette be, hogy az RMDSZ aláírásgyűjtésbe kezd Erdély hat megyéjében annak érdekében, hogy december 8-án a székelyföldi és partiumi megyékben helyi népszavazásokat lehessen kiírni a fejlesztési régiók átalakításáról. A székelyföldi megyékben a szavazólapon egyetlen kérdés szerepel majd: „Egyetért azzal, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye közös gazdasági-fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely régióközponttal?”. A partiumi Bihar Szatmár és Szilágy megyében a kérdés a Nagyvárad-központú régióra vonatkozna. Az aláírásokat a tervek szerint október 14-én nyújtották volna be a megyei önkormányzatokhoz, ezt követően a vonatkozó törvényi előírásoknak megfelelően 30 napos közvitára kerül sor. Az előzetes menetrend szerint a megyei tanácsok november 14-én tűznék napirendre a népszavazást kiíró határozattervezetet, amelyet elküldenének a prefektushoz láttamozásra, majd megjelentetnék a sajtóban. Ha minden zökkenőmentesen halad, a referendumokat december 8-án tarthatnák meg. Az RMDSZ elnöke azt is elmondta, hogy a népszavazás önmagában még semmire sem kényszeríti a kormányt, azonban ha sikeres lesz, erős fegyver lehet a szövetség kezében a parlamentbe benyújtott régióátszervezési törvénytervezet vitája során.
Összeállításunk szerzői:
Babos Krisztina, Bíró Blanka, Szucher Ervin, Vásárhelyi–Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

- Eddig közel harmincezer új külhoni magyar állampolgár regisztrált levélben a jövő évi parlamenti választáson való részvételre - közölte Pálffy Ilona az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának keddi budapesti ülésén.
A Nemzeti Választási Iroda vezetője felhívta a figyelmet arra, hogy az augusztus 15-től lehetővé tett, levélben történő regisztráció mellett november 1-jétől online is lehetőség lesz bejelentkezni.
Pálffy Ilona arra számít, hogy ezzel az újabb lehetőséggel jelentősen bővül majd a regisztrálók száma.
Hozzátette: az online regisztrációval várhatóan nagy számban élnek majd a fiatalok, a tengeren túl élők, illetve azon államok polgárai, ahol tiltják a kettős állampolgárságot.
Kitért arra, hogy 239 ezer tájékoztató levelet küldtek ki, amiből mintegy nyolcezer jött vissza hibás cím, vagy "postai hozzáállás miatt". A legtöbb - mintegy kétezer - Németországból, de magas a visszaérkező levelek száma Romániából és Szerbiából is. Elmondta, számos jelzés érkezik, hogy problémás a regisztrációs ívek kitöltése, ezért mintanyomtatványt tettek közzé. Nagyon sokszor gondot okoz, hogy az érintettek nem szívesen adják meg az értesítési címüket. Ezzel összefüggésben felhívta a figyelmet arra, hogy lehetőség van bármilyen értesítési cím megadására. Az állampolgárok érdeke, hogy az adott ország nyelvén adják meg azt a címet, ahová a levélcsomagot kérik - jelezte.
Pálffy Ilona elmondta, hogy a postai úton beérkezett szavazatokat a választások estéjén 7 óra után kezdik majd feldolgozni, és előzetes eredményt várhatóan aznap éjfélig már tudnak mondani.
Potápi Árpád, a testület fideszes elnöke úgy számolt, hogy ha a jelenlegi tendencia megmarad, akkor csupán 90-100 ezer lesz a regisztráltak száma, ami igen alacsony a kérelmeket és az esküt tevők arányát nézve.
A kormánypárti politikus tájékoztató kampányt sürgetett, amelyen a regisztráció fontosságára hívnák fel a figyelmet. Félőnek nevezte, hogy sokan az utolsó pillanatra hagyják ezt, és nem tudnak majd élni szavazati jogukkal. Óriási a felelőssége a társadalmi és civil szervezeteknek, pártoknak, történelmi egyházaknak egyaránt - jegyezte meg.
Hidvéghi Balázs (Fidesz) alelnök arra volt kíváncsi, a diaszpóra magyarságát milyen módon tervezik megszólítani. Érdeklődött a tervezett angol nyelvű anyagok, valamint a szórólapok elkészülte iránt.
A jobbikos Szávay István arra volt kíváncsi: mennyiben elfogadható elv, hogy határon túli politikai pártok ajánlják fel segítségüket a választópolgároknak, hogy irodájukat adják meg értesítési címként. Tíz évre szól a regisztráció; azt hogyan ellenőrzik majd, illetve hogyan előznék meg, hogy elhunyt emberek adataival éljenek esetleg vissza? - kérdezte. A külképviseletek felkészültségére is rákérdezett a szavazás zökkenőmentes lebonyolítása szempontjából.
Szabó Vilmos (MSZP) szerint nagyon korrekt és informatív tájékoztatást kaptak. Azt kérdezte: a regisztráció folyamatában kik vehetnek részt, van-e erre vonatkozó külön rendelkezés.
Kalmár Ferenc (KDNP) felvetette, hogy hirdetéseket lehetne feladni rádióban, televízióban is a témában.
Többen is felhívták a figyelmet a szerintük túlzottan szigorú előírásokra, amelyek megszegése a szavazásból való kizárást eredményezheti.
Pálffy Ilona válaszában elmondta: az irodának nincs kezdeményező szerepe, nem jogalkotó, és a szabályokat nem ők hozták. Muszáj bizonyos pontokat megfelelően kitöltetni, hogy minél kevesebb támadási felület legyen - felelte az aggodalmakra, jelezve egyúttal: ehhez minden olyan segítséget, információt igyekeznek megadni, ami pártsemleges.
Kitért arra, hogy kisfilmet készítenek a regisztrációról, amit televízióban, rádióban sugároznak majd és kérik a határon túli médiumok segítségét is.
Jelezte: a Diaszpóra Tanács novemberi ülésén tájékoztatót tart majd a regisztrációról, és felmerült külképviseleteken tájékoztatók szervezése is. Az angol nyelvű anyagok is elkészültek, ezek pár napon belül kikerülnek a honlapra. Emellett francia és német nyelvű tájékoztatás is lesz.
Az NVI semmilyen egyesülettel, egyházzal nem tart kapcsolatot, egyedül a külképviseletekkel - fűzte hozzá, és megemlítette azt is: a regisztrációs lapok minden külképviseleteken elérhetők. A levélben szavazók külön névjegyzéken szerepelnek, és ehhez viszonyítják mennyi voks érkezett be. Külképviseleten a választások előtti nyolcadik napig lehet jelentkezni. (MTI)

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

Kárpát-medencét átfogó Magyar Szórvány Napja
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tagszervezeteinek képviselői arról számoltak be a szórványszakbizottság tegnapi ülésén, hogy mindenütt készülnek a november 15-ei eseményekre, így egy átfogó rendezvénysorozat valósul meg a Magyar Szórvány Napján. A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napjára időzített rendezvény az RMDSZ javaslatára idéntől az egész Kárpát-medencére kiterjed.
A Máért tegnapi, Budapesten megtartott gyűlésén az RMDSZ részéről Winkler Gyula európai parlamenti képviselő tájékoztatta a résztvevőket a Magyar Szórvány Napjának erdélyi eseményeiről. Elmondta: harmadik alkalommal ünneplik Erdélyben a Magyar Szórvány Napját, a központi rendezvénynek idén Nagyenyed lesz a házigazdája, a kulturális programok mellett oktatással foglalkozó szórványkonferenciára is sor kerül, ahol megvitatják és kiértékelik az RMDSZ két sikeres szórványprogramját: a Szórvány–Székelyföld együttműködést és a Fogadj örökbe egy műemléket programot. Továbbá november 16-án és 17-én is tartanak szórványnapi ünnepségeket, így többek között Beszterce, Fehér, Szeben, Brassó, Hunyad, Temes, Arad megyében ünneplik meg a Magyar Szórvány Napját.
A Máért szórványszakbizottságának napirendjén szerepelt a nagyvárosi szórvány kérdésköre is, amelynek előadója Bodó Barna, a szórványszakbizottság társelnöke volt. A téma kapcsán Winkler Gyula tájékoztatta a résztvevőket, hogy az RMDSZ kiemelt fontossággal kezeli a szórványkérdést, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak kutatásaira építve, közösen dolgoznak ki cselekvési tervet, amely választ tud adni a 21. századi kihívásokra a nagyvárosi környezetben élő magyarok számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetemmel és önmagukkal is ismerkedtek hétvégén a középiskolások
Középiskolások hosszú hétvégéje a BBTE-n címmel szervezte meg az erdélyi magyar iskolák diákjait megcélzó háromnapos rendezvényét október 11. és 13. között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. A magyar tagozat történetében első alkalommal lebonyolított esemény 180 középiskolás diákot vonzott Kolozsvárra. Arról, hogy hogyan töltötték a hétvégét, miként sikerült a figyelmüket felkelteni és megismertetni velük az egyetem világát, Makkai Júlia Annát, a tagozat kommunikációs felelősét kérdeztük.
– Tavaly az iskolámban még a népszerűsítő karaván mutatta be a BBTE-t. Miért gondoltátok, hogy változtattok ezen, mi volt a célja a mostani rendezvénynek?
– Karavánok alkalmával mi kérezkedünk be az iskolákba, a karok képviselői legjobb tudásuk szerint bemutatókkal, képekkel, tapasztalatokkal, kiadványokkal próbálják népszerűsíteni az egyetemet. Most azonban mi hívtuk meg a diákokat, szállást, kaját és előadásokat biztosítottunk 180 középiskolásnak és kísérőiknek. A cél az volt, hogy a középiskolások betekintést nyerhessenek az egyetemista életbe, kimondottan a BBTE-s egyetemisták életébe, az egyetemen zajló oktatói és kutatói munkába. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a diákoknak lehetőségük nyílt egyetemi hallgatókkal is találkozni, beszélgetni. Lényegesnek tartottuk, hogy közelebb vigyük az egyetemet a leendő felvételizőkhöz. Megpróbáltuk elérni, hogy egy hétvége erejéig érezzék magukat kolozsvári egyetemistának, hogy átérezzék Kolozsvár hangulatát, belekóstoljanak a nagyvárosi életbe.
– Hogyan valósult meg mindez?
– Tudományos, ismeretterjesztő előadásokat, interaktív foglalkozásokat, beszélgetéseket és kulturális programokat egyaránt tartalmazott a hétvége. Ezáltal a diákok átfogó képet alkothattak arról, milyen lesz az egyetemi oktatás és élet. A megnyitón Soós Anna tagozatvezető rektorhelyettes köszöntötte őket, ezt követően Dégi L. Csaba és Markó Bálint tudományos előadását hallgathatták meg a jelenlevők. A folytatásban mindenki tetszés szerint választhatott a párhuzamosan zajló előadások közül, érdeklődési körének függvényében.
Főként tanárok, doktoranduszok és diákok tartották az előadásokat, amelyek interaktívak, tudományosak és szórakoztatóak voltak. Míg pénteken ezek mind az egyetem főépületében zajlottak, fontosnak tartottuk, hogy a szombati előadásokat a különböző karokon tartsák. A vasárnapi program fontos extrakurrikuláris tevékenységekre fókuszált, hogy az intézményen kívüli diáktevékenységet is megismerjék a résztvevők.
– Melyek voltak ezek?
– Szakosztályok, kutatóműhelyek tevékenységének a bemutatása. Az ő érdekük is volt, hogy bemutatkozzanak, jó hangulatot teremtsenek az előadásokon, műhelyeken, elnyerjék a diákok tetszését, mert lehet, hogy éppen emiatt választják majd a diákok az illető szakot. Fontosnak tartottuk a Kolozsvári Magyar Diákszövetség jelenlétét is, mivelhogy ők szorosan részt vesznek a magyar tagozat programjaiban, számos esetben besegítenek a diákközpontú rendezvények szervezésébe. Kifejezetten interaktív és szórakoztató programot ajánlottak a diákoknak, közben pedig tevékenységeikről is tájékoztatták az érdeklődőket.
– Említetted, hogy a rendezvénysorozat magába foglalt különböző kulturális programokat is. Melyek voltak ezek?
– Pénteken este Kisgyörgy Ilka és Burcă Renáta előadásában hallgathattak film- és könnyűzenei feldolgozásokat, szombaton pedig a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat előadásában az egyetemista életből ihletődött Mit csináltál 3 évig? című előadást tekinthették meg a Tranzit Házban. Ennél odaillőbbet aligha találhattunk volna. Emellett szervezett városnézésen és rendhagyó házsongárdi sétán vehettek részt. Záróakkordként Hevele Ádám, Jakab Villő Hanga, Major Zsuzsa és Nagy Csilla Esterházy Péter Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét olvasták fel event riszpekt műfajban. A műsor végén adták át a diákoknak az alumni albumokat.
– Kit, mit tartalmazott ez az album? Miért éreztétek fontosnak, hogy megkapják ezt a diákok?
– Ez a BBTE első alumni albuma, amelyben olyan végzett hallgatók jelennek meg, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el saját szakterületükön, munkásságuk példaértékű lehet a középiskolás diákok, és nem utolsósorban a jelenlegi egyetemi hallgatók számára is. A kötetnek jövő év elején elkészül a második kiadása is, mivel egyetemünknek rengeteg olyan végzettje van, akiknek helyet kell kapniuk benne.
– Hogyan értesültek a diákok a hosszú hétvégéről? Kik jöttek el?
– A rendezvényre erdélyi iskolákat hívtunk meg, az általuk „delegáltakat” minden iskola maga választotta ki. Annak ellenére, hogy bizonyos büzséhez voltunk kötve, próbálták minél inkább lefedni a régiókat, és arányosan meghívni diákokat.
– Melyek voltak azok a rendezvények, amelyek iránt különösen érdeklődtek a résztvevők?
– Változó volt a részvétel, tehát aki pénteken egyik tudományterületet választotta, az nem föltétlenül ugyanoda tért vissza másnap. A diákok még válogatnak a szakirányok közül. Ezzel összefüggésben pedig, azt vettem észre, hogy még nincs kikristályosodva bennük, milyen szakon szeretnének továbbtanulni. A kimondottan tudományos előadásokon, valamint a vasárnapi diákprogramokon voltak a legtöbben.
– Visszatekintve, hogyan értékelitek a rendezvényt?
– Sikeres volt, hiszen nagyon sok tapasztalatot nyújtott, és úgy érezzük, igény van rá az elkövetkezendő években is. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések során bebizonyosodott, hogy kifejezetten szórakoztatónak tartották a rendezvénysorozatot, és jól érezték magukat, az ismerkedés mellett pedig alkalmuk nyílt arra is, hogy saját képességeiket teszteljék. A kísérő tanárok pedig örömmel nyugtázták, hogy diákjaik körében már a középiskolában megfogalmazódik néhány szempont az egyetemi évekkel kapcsolatban. Nemsokára kiértékelő űrlapokat küldünk ki mind a 180 résztvevőnek, és arra kérjük őket, hogy véleményüket, észrevételeiket, tapasztalataikat írásban is megfogalmazzák.
NAGY KINGA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Király András elnökkel
A megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek
Tekintve, hogy az aradi Szabadság-szobor Egyesület idén ünnepelte születésének a tizedik évfordulóját, megkerestük a civilszervezet elnökét, Király András oktatási államtitkárt, akivel a tízévi munkájukról, a terveikről beszélgettünk.
– Elnök Úr, gratulálunk az Egyesület tízéves évfordulójához, megkérem, ismertesse megalapításának a hátterét!
– Köszönöm a gratulációt. A köztudatban a civilszervezetünk a Szobor Egyesülete néven rögződött. Természetesen, köze van a Szabadság-szoborhoz, ugyanis annak a felállítása előtt egy évvel jött létre. Abban az időben, amikor éreztük, hogy szükség van egy olyan támogatásra, ami elsősorban nem anyagi, hanem az Arad megyeiek, az erdélyiek, de az anyaországiak is, érzik, tudják, hogy egy nagyon fontos dolog készül az aradi, de a magyarság egésze számára. Valami Trianon után, ami jelkép volt, az is marad a magyarság számára. Újra köztérre kerülhet a Szabadság-szobor. Magam történelemtanárként, RMDSZ-elnökként sokat foglalkoztam a kérdéssel, ezért jól tudtam, hogy 1890 előtt is volt egy nemzeti összefogás, amiben a sajtó is igen komoly szerepet vállalt. Úgy éreztük, ha megalakul egy olyan civilszervezet, amelyik oda is el tud jutni, ahova a politikum nehezebben teheti meg, vagy különböző okok miatt nem jut el, mi vigyük el ezt az üzenetet, a kérést, hogy emberek, itt a lehetőség, részünk lehet egy olyan munkában, aminek az eredménye, remélhetőleg örökké megmarad.
– Igen, de az elhatározás mellett, még sok tényezőnek össze kellett állnia…
– Valóban, nagy szükség volt a szerencsére is, ami mellénk állt, hiszen egy évnek sem kellett eltelnie, és a Szobor köztéren állt. Ez év alatt viszont sokat dolgoztunk. Nagyon sok RMDSZ-tagszervezet, rengeteg civilszervezet, anyaországi polgármesteri hivatal állt mellénk, nemzeti üggyé vált a Szobor újraállításának az igénye. 2003 októberében, amikor nem sikerült felállítanunk, én elmondtam: Los Angelestől Sidney-ig mindenki összefogott, aki érdekelt volt a kérdésben. Mivel látták, hogy mi komolyan vesszük, mi kaptuk a megtisztelő feladatot, közvetíteni a Magyar kormány által kijelölt alapítvány és a restaurátorok munkájának a lebonyolítása között. Mi vezényeltük le, mi felügyeltük, vigyáztuk a felújítási munkálatokat. Valójában oroszlánrészt vállaltunk a szobor újraállításában. A közreműködésünkkel sikerült a debreceni vállalatot megtalálni, amelyik rendelkezésünkre bocsátotta a 300 tonna teherbírású, óriási emelődaruját a Szobor elfordításához. A civil hozzájárulás, természetesen nem lett volna elég az RMDSZ, illetve az akkori kormánypárt támogatása nélkül. Szinte óráról órára kapcsolatban álltunk a daru ideutazása kapcsán, hiszen az nem kelhetett át Ártándnál, mert az útba eső kisebb hidak teherbírása nem volt megfelelő. Az akkori komoly, kitartó munka mára történelemmé vált, épen ezért jó, ha néha visszaemlékezve, alaposabban beépülhet a tudatunkba a visszaállítás története.
Arculatváltás
– A Szabadság-szobor újraállítása után nem érezték-e, hogy az Egyesület teljesítette a küldetését, tehát a további fenntartása értelmetlen?
– Sok minden megfordult az agyunkban, de az is tudatosodott, hogy az újraállítás során létrejött összeköttetések, a megszerzett tapasztalatok komoly értéket képeznek, amit hasznosítani kell. Éppen ezért a vezetőség kidolgozta az Egyesület tevékenységének az új arculatát, ami arra irányult, hogy a név megtartásával, a mindenkori vezetőség feladata legyen a mártír-tábornokok emlékének az őrzése, a Szobor üzenetének továbbvitele. Ezzel párhuzamosan nyitni kívántunk az Arad megyei magyar közösség irányába, ezért maradtunk az RMDSZ-nek azon háttér egyesülete, amely nem politizál, hanem a közösség összetartásának a nagyon fontos feladatát, üzenetét, különféle kulturális rendezvények támogatásával kívánja előmozdítani. Természetesen, ezzel párhuzamosan figyelemmel kísérjük a Szobor életét is. Amikor megcsonkították, mi voltunk az elsők, akik a restaurálását előmozdítottuk. A Vesztőhelyen lévő Obeliszkről sem feledkeztünk meg.
– Honnan szerzik a kulturális rendezvények támogatásához szükséges pénzt?
– 2004-ben még nagyon kevés civilszervezet létezett, ezért a pályázatírásban megszerzett tapasztalatainkat, a befolyásunkat a vidéki, illetve az aradi rendezvények támogatása szolgálatába állítottuk. Nagyon fontosnak tartottuk az ifjúsággal való kapcsolattartást, ezért a megalapításától jó kapcsolatokat ápoltunk az Arad Megyei Magyar Ifjúsági Szervezettel. Ha nem is mindig pénzzel, de háttérmunkával, szervezéssel rendszeresen besegítettünk. Ugyanakkor a Csiky Gergely Főgimnáziummal, a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolájával is kiemelten kívántunk foglalkozni. Ezen a téren azonban vannak némi adósságaink, mert szerintem jobban meg kellene találnunk a velük való együttműködés lehetőségeit.
– Vannak-e kézzelfogható elképzeléseik a Főgimnáziummal való együttműködésre?
– El kell döntenünk, hogy a rászoruló fiatalokon kívánunk-e segíteni, esetleg a tehetséggondozásban kívánnunk-e részt venni? Ne tegyük mindig, hogy december 8-án, a Csiky Napon adunk nekik egy összeget, hanem legyen állandó, tartalommal megtöltött kapcsolat az Egyesület és a Csiky között. A kicsinyekkel való foglalkozás külön fejezet a tevékenységünkben, hiszen folyamatosan szervezzük a Mikulás-napokat.
– Milyen a kapcsolatuk a többi civilszervezettel?
– Én valójában azt szeretném, ha az Egyesület komoly szerepet tudna vállalni az aradi és a megyei civilszervezetek összefogásában. Meg kellene erősíteni a Kulturális Autonómia Tanácsot, amit azért hoztunk létre, hogy legyen egy olyan szervezet, ami a megyében a magyarságtudat erősítésére összpontosít. Szerintem jó lenne, ha a civilszervezetek vezetői leülnének, és anélkül, hogy megválasztanák a közös vezetőt, egyeztetnék a rendezvényeiket, hogy ne szervezzenek egymása. Egymást támogatva sokkal hasznosabbak tudnánk lenni. Nem érzek versengést közöttük, de időnként egymásra tevődnek a rendezvényeik.
– Nem gondolja, hogy az RMDSZ szárnyai alatt működő Kulturális Autonómia Tanács nem érte el a célját?
– A cél tekintetében, amiért a KAT-ot létre hoztuk, egyediek voltunk a megyei szervezetek között. Én is úgy érzem, ennek a munkáját tovább kellene gondolni, mert nem igazán találja meg a helyét, noha testületnek kellene lennie. Úgy érzem, a következő időszakban e kérdést újra kell tárgyalni. Sajnos, a diák-kérdés tekintetében már a 24. órában vagyunk, de ez egy külön témát képez egy esetleges, külön beszélgetéshez. Értesüléseim szerint, e témával az RMDSZ elkezdett komolyan foglalkozni mind megyei, mind országos szinten.
Kiadványok, tervek
– Elég sok könyv látott napvilágot az Egyesület jóvoltából. Megkérem, érintsük e témakört is.
– A múlt, a jelen és a jövő harmonikus összevonása céljából adjuk ki a könyveket. Már az ötödik könyvünk lát napvilágot, szerintem, mindnek jó volt a fogadtatása. Az Aradi Magyar Napok programjába illesztett Szabadság-szobor Egyesület Napját mindenképp egy aradi magyar eseményhez vagy aradi magyarhoz kívántuk kötni. Tavaly Tokay György könyvének a kiadását szerveztük, idén a Szántay Lajos műveiről szóló könyv kiadását tettük lehetővé, amivel nem akartunk versenyre kelni a Kölcsey Egyesülettel, ezért e részt egy kicsit nyitva is hagytuk. Jövőre Kovách Géza halálának a X. évfordulóján, az emlékére kívánunk egy napot szervezni, aminek érdekében előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a Gyulai Levéltárral. Ott őrzik Kovách Géza hagyatékát, amit feldolgoztattunk. Kovách Gézának volt egy megkezdett érdekes munkája, ami az aradi zsidóság történetét fogta volna át. Ő is úgy érezte, hogy az aradi zsidóságnak fontos szerepe volt a város kulturális fejlődésében.
– Ha már amúgy is közművelődési rendezvényeket támogatnak, nem lehetne-e a támogatáshoz kötni, hogy a civilszervezetek ne szervezzék a programjaikat egymásra?
– A szabadelvűség átka, hogy a programok megtervezésekor a mieink se tudnak egymással egyeztetni. Ha hozzánk támogatási kérelem érkezik, azt megpróbáljuk kielégíteni. Idén 7-8 rendezvényt támogattunk. Mivel azonban közpénzről van szó, csak akkor tudunk támogatást adni, ha el tudnak vele számolni, mert nekünk is számot kell adnunk róla. Kis összeggel, 400-500 lejjel szinte minden civilszervezetet támogatni tudunk, ha el tudnak vele számolni.
– Idén mennyi pénzt tudott összepályázni az Egyesület?
– Össze kell számolnunk, mert külföldi pályázataink is voltak. Így a Bethlen Gábor Alaptól is kaptunk egy komolyabb összeget, ami a kiadásainknak a jó részét fedezte is.
– Emlékhely-állítást támogatnak-e?
– A Fábián Gábor-szobor felállítási költségeit is pályázat útján gyűjtöttük össze. Természetesen, támogatunk.
– Azért kérdem, mert 2014. szeptember 19-én lesz a 70. évfordulója a világosi vérengzésnek, amikor lelőttek 10 ártatlan, magyar polgárt, akiknek soha, senki nem állított emlékhelyet. A kerek évforduló kínálná ehhez a legjobb lehetőséget…
– Szerintem támogatni tudnánk, de már el kellene kezdeni az emlékhely-állítás munkáját, nehogy a jóváhagyások miatt kifussunk az időből.
Nem ideális, de van hatásköre
– Mivel Elnök Úr egyben oktatási államtitkár is, válaszolna-e a kérdésemre: mit jelent ellenzékiként magas rangú kormánytisztviselőnek lenni?
– A helyzet furasága, hogy én a kormányváltás után is ott maradtam. Akkor mindenki úgy vette, hogy átmeneti kormányban sok minden lehetséges. Amikor azonban a decemberi választások után is a helyemen maradtam, mindenki meglepődött. A kormányfő azonban azt mondta: ha a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó államtitkárság őelőtte is megvolt, ő a továbbiakban is meghagyja. Valóban, most teljesen más helyzetben dolgozunk, mint ahogy tettük kormányváltás előtt. Mert a fő döntések nem az én kabinetemben születnek meg, azelőtt viszont nálam is folytak a tárgyalások. Szerencsém is van, abból kiindulva, hogy én vagyok az, aki a parlamenti kapcsolatokért felel, tehát én tartom a minisztérium és a törvényhozás közötti kapcsolatokat, én veszek részt a plénumokon, a bizottsági üléseken. Tehát nem tudnak kihagyni bizonyos dolgokból. Ezen kívül, a miniszter elég nyitott, eléggé européer ahhoz, hogy bármikor, bármilyen kérdésben leüljünk megbeszélni a dolgokat. Amiben tud, segít, amiben nem tud segíteni, azt megígéri, de még nem utasított el. Érdekes szituáció kicsit kívülről nézni, hogy mi történik bent, illetve belülről is kifelé tekintgetni. Nem mondom, hogy ideális állapot, de a kisebbségi oktatás rajtunk megy keresztül, az szerves része a román oktatásnak, ezért minden törvénytervezet rajtunk is keresztül megy. Többször is elmondtam: ezt nem írom alá, üljünk le, beszéljük meg. Nem érzem, hogy nyomást gyakorolnának rám, akaratom ellenére még semmit nem írtam alá. Noha az ideális feltételektől messze vagyunk, megvan a mozgásterem és a hatásköröm.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményes munkát kívánok!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Nagyvárad: egyenlőtlen bölcsődei egyenlőség
Nem biztosított a kisebbségi foglalkozás a nagyváradi bölcsődékben, a hatályos törvények miatt a szülőknek semmi nem garantálja, hogy magyar nyelvet ismerő pedagógus foglalkozik majd a gyermekükkel. A Szent József bölcsödéből például épp a napokban, jóval a beiratkozások lezárta után küldték el azt a magyar nyelvű nevelőnőt, aki miatt több szülő is erre az intézményre bízta a gyermekét.
„Voltak olyanok is, akik bár már vihették volna óvodába a kicsit, de nem tették, mert azt szerették volna, hogy én foglalkozzak vele” – mondta el a Krónika megkeresésére Lévai Bea, aki 2011 decemberétől mostanáig foglalkozott ott a gyermekekkel, ám hiába emeltek szót mellette a szülők, kihelyezését nem hosszabbították meg. Csoportját pár hónapra Mátyás Lídiára, az intézmény koordinátorára bízták, ám neki szintén le fog járni a szerződése, így most még bizonytalan, hogy januártól lesz-e olyan pedagógus, aki a két év felettiek számára továbbra is kétnyelvű foglalkozást tudjon biztosítani. Lévai távozása miatt különben három család döntött úgy, hogy kiveszi gyermekét a bölcsödéből, hiszen eleinte ennek az intézménynek a működését magyarul beszélő alkalmazottakkal képzelték el. Ez márciusban változott, azóta folyamatosan cserélődtek a munkatársak, legutóbb egy román óvónő érkezett a kiscsoportosokhoz – szintén kihelyezésessel.
Kihelyezéses kényszermegoldás
Amióta ugyanis az állami szférában betiltották az új munkahelyek létrehozását, és az idei évig még a menet közben megüresedett posztokra sem lehetett senkit sem alkalmazni, a bölcsődék működtetésére az egyedüli törvényes megoldás az lett, hogy a személyzet tagjai magánvállalkozóval kötöttek munkaszerződést, hogy utána egy évre szóló, majd félévenként meghosszabbítható kihelyezéssel betölthessék az állást. Adina Ciucioiu, a bölcsődékért felelő Nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Hivatalának (ASCO) illetékese emlékeztetett, hogy a megnövekedett igény miatt az elmúlt években több új bölcsődét is kialakítottak – köztük a Szent József bölcsödét –, de végleges posztokat nem hozhattak létre. Most kevesebb volt a gyermek, így több alkalmazottnak – köztük Lévainak – nem hosszabbították meg a kihelyezését. Jelezte: a gyermekekkel foglalkozó személyzetnek szakmai képesítéssel kell rendelkeznie, ám elbírálásukról az ASCO dönt, mégpedig a szociális jogszabályok alapján, amelyek értelmében nekik nemzetiségtől és vallási hovatartozástól függetlenül, egyenlő ellátást kell biztosítaniuk minden gyermek számára. Ezen egyenlőség szellemében pedig nincs lehetőség arra, hogy külön magyar pedagógust alkalmazzanak, vagy éppen külön csoportot indítsanak. „Minden bölcsödében van olyan alkalmazottunk, aki beszél magyarul. Nem feltétlenül magyar nemzetiségű, de tud kommunikálni a kicsikkel. Vannak gyerekek, akik nem magyar vagy román nemzetiségűek, hanem például angolul vagy németül beszélnek. Hozzájuk is alkalmazkodunk, velük a személyzet azon tagja foglalkozik, aki ismeri a nyelvet. Olyan még nem fordult elő, hogy ne értsük meg, mit szeretne a gyermek” – szögezte le Ciucioiu.
Ellentmondásos törvények
Az ASCO munkatársa érdeklődésünkre azt is elmondta, hogy arra eddig nem volt példa, hogy szülők külön magyar csoport indítását kérvényezzék náluk, hiszen erre a szociális jogszabályok nem adnak lehetőséget. Pedig Szabó Ödön, RMDSZ-es parlamenti képviselő értelmezésében megfelelő létszámmal elviekben kérhető lenne a magyar pedagógus alkalmazása. A bölcsődékben zajló tevékenységnek ugyanis eleget kell tenniük az új tanügyi törvénynek is, az pedig garantálja a kisebbségi nevelést. A jelenlegi helyzetre Pető Csilla, Bihar megyei szaktanfelügyelő megoldást abban látna, ha a bölcsődéket átrendelnék a tanügyminisztérium hatáskörébe.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Összefogással az álkonfliktusok ellen
A történelemhamisítás és a magyarellenesség különféle aspektusairól, az autonómiáért folytatott aláírásgyűjtésről is szó esett az Erdélyi Magyar Néppárt csütörtöki sajtótájékoztatóján.
A Székelyföld tagadásával, a székely zászló kitiltásával indultak el a magyarellenes cselekmények, melyekkel ismét – mint ahogy évtizedek óta mindig – a valós problémákról akarják elvonni a lakosok figyelmét, jelentette ki Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke a sajtótájékoztatón. A Vásárhelyi Napokat egy szomszéd településen kellett megtartani, múlt héten pedig egy olyan történelmi konferencia színhelye volt Nagyvárad, ahol igyekeztek elhallgatni a magyar jelenlétet. A „magyar kártyával” ismét a munkahelyek hiányáról, a nemlétező infrastruktúráról, az egészségügy katasztrofális helyzetéről és nem utolsó sorban az aggasztó méreteket öltő korrupcióról akarják elhárítani az emberek figyelmét, ez nyolcvan éve így megy.
Összefogás
S hogy mindez hová vezet? Egy múltheti felmérés szerint más nemzetekhez képest legkevésbé a magyarokat kedveli a román lakosság, előttünk az oroszok vannak, tíz százalék fölénnyel. Ez nagyon sokat mond arról, hogy ez a retorika mennyire veszélyes, fejtette ki az alelnök, aki szerint a verbális agresszió ellenünk fordítja a románokat. Fontos lett volna leülni a tárgyalás asztalához, ezzel megelőzhető lett volna például, hogy december elseje legyen a nemzeti ünnep, vagy hogy Nagyváradon óránként hangozzon el Iancu himnusza, Nagyvárad napja pedig nem október 12-én lenne. Úgy tűnik, egyeseknek nem érdekük a megbékélés, nagyon jól tudnak az ilyen álkonfliktusok által fenntartott „zavarosban” halászni. Persze a párbeszédhez mindkét fél szándéka szükséges, s amíg ez létrejön, addig is fontos lenne az összefogás a politikai és civil szervezetek között – de nem úgy, ahogy az RMDSZ hirdeti, „egy a zászló, egy a csapat” jelszóval, hanem ügyek mentén, közös stratégiák kialakításával.
„Nem igazán értik a románok, hogy mi mit keresünk itt, zavar van a fejükben, ennek tisztázása érdekében kellene összefogniuk a civil szervezeteknek, az egyházaknak és a politikai pártoknak” – részletezte Zatykó Gyula, aki szerint a Magyar Egyeztető Tanács keretein belül lenne fontos leülni és beszélni minderről. Most látszik, tette hozzá, mekkora jelentősége van a Szent László Napok rendezvénynek, melynek megszervezése nyomán „saját magyarjaink támadtak bennünket”. Amikor román nacionalista erők el akarják tüntetni, akkor álljunk félre? – tette fel a retorikus kérdést. „Ezt folytatnunk kell, el kell magyarázzuk, hogy Nagyvárad Szent László óta létezik, nem 1113 óta”- fejtette ki.
Aláírásgyűjtés
Kristófi Kristóf, a néppárt nagyváradi elnöke arról szólt: folytatódik az aláírásgyűjtés Partium autonómiájáért, s amennyiben megkapják erre az engedélyt, jövő héttől a Fő utcán állítanak fel két sátrat, ahol önkénteseik déltől 17 óráig várják az érdeklődőket. Az akciót terveik szerint október végéig folytatják, de igény esetén akár meg is hosszabbíthatják. A két sátor előtt két, egyenként hétméteres molinót függesztenek majd ki – bíznak benne, hogy erre is meglesz az engedély. A két molinó játékos, könnyen érthető formában ismertet gazdasági, történelmi adatokat, melyek rámutatnak arra, hogy Erdélynek szüksége van egy föderatív formájú autonómiára. A román nyelvű szövegben párhuzamot vonnak Erdély és Svájc között, ennek a szlogenje: Erdély, Románia Svájca. Arra hívják fel a figyelmet, hogy ha nem herdáljuk el az altalaji kincseinket, illetve a megtermelt hasznot nem „rabolja el” Bukarest, akkor Erdély Svájchoz hasonlóan virágzóvá válhat. Mint láttuk, a játékos rajzok között Bukarest egy polipszerű pénzszivattyúként jelenik meg, a Svájccal való összehasonlítás során pedig ara is kitérnek, hogy a Milka tehénhez hasonlóan nekünk is van tehenünk (Joiana, vagy Mariska), illetve a svájci bicskának is megvan az itthoni megfelelője, a székely bicska. A két molinót az idén, Tusványoson mutatták be először.
Részvétel
Az EMNT, valamint az EMNP csatlakozik a Civil Összefogás Fóruma által szervezett budapesti békemenethez. Még mintegy tíz szabad hely van, eddig negyven körüli a Bihar megyei jelentkezők száma. Az indulás október 23-án, szerdán fél tízkor lesz a Partiumi Keresztény Egyetem elől, jelentkezni a 0259.220126 telefonszámon lehet, a hozzájárulás 50 lej. Az 56-os forradalom tiszteletére szervezett békemenet a Hősök terén ér véget, ahol 16 órától Orbán Viktor mond ünnepi beszédet. Szintén ezen a számon lehet jelentkezni az október 27-i Székely Menetre, melyen belül 47 kilométeres élő láncot fognak alkotni. Ehhez 30 lejt szükséges kifizetni, hangzott el.
Neumann Andrea
erdon.ro

Médiaviszonyokról beszélgettek
Nagyvárad- A művelődés hete- a tanulás ünnepe rendezvénysorozat keretében A média függetlensége napjainkban címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést az Ady Endre Középiskola könyvtártermében.
A kedd esti rendezvény szervezői a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége, a Sapientia Varadiensis Alapítvány és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület voltak.
A megjelenteket köszöntő dr. Fleisz János BINCISZ-elnök arra hívta fel a figyelmet: október 12-26. között immár kilencedik alkalommal rendezik meg A művelődés hete- a tanulás ünnepe sorozatot a bihari térségben. Az események a felnőttképzéshez kötődnek ugyan, de művelődés központú jellegűek, céljuk, hogy jobban megismerjük a helységet, ahol élünk, a múltunk és a jelenünk. Most éppen a sajtó a téma, a média felelőssége és viszonyulása a világhoz. Úgy vélték, hogy ezt összekötik a sajtószabadsággal és -függetlenséggel, inkább a gyakorlati tapasztalatokra helyezve a hangsúlyt. Kiindulópontként a hetven évvel ezelőtt, 1943-ban zajlott balatonszárszói találkozót jelölték meg, ahol Németh László megfogalmazta, hogy nincs külön jobb- és baloldali út, csak egyetlen út van, a magyar.
Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület vezetője arról beszélt, hogy a művelődés hete programként először az Egyesült Királyságban jelent meg a ’80-as években, s terjedt el, napjainkban már a világ 130 országában lebonyolítják. A sajtónak is fontos is szerepe van abban, hogy legalább egy évben egy nap erejéig megünnepeljék azokat az embereket, akik életük végéig tanulnak, illetve továbbképzik magukat, s ezáltal hozzájárulnak a maguk fejlődéséhez és a társadalom átalakulásához. Erre azért is nagy szükség van, mert Magyarországon például egy friss adat szerint 750-800 ezer közé tehető a teljesen analfabéták száma, 1 millióan nem végezték az első nyolc általános osztályt és ugyanennyi személynek nincs semmilyen szakmája.
Kerekasztal-beszélgetés
Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész betegsége miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak, Függetlenség és felelősség című dolgozatát Fleisz Judit tanárnő olvasta fel. Ebben szó esett hitelességről, ellehetetlenítésről és a sajtónyelv magyarságáról. A tanulmány azzal a pesszimista végkövetkeztetéssel zárult, hogy a média állapota egyáltalán nem megnyugtató.
A mintegy másfél órás kerekasztal-beszélgetés résztvevői váradi médiaszakemberek, újságírók, szerkesztők voltak: Dérer Ferenc, Villányi Zoltán, dr. Fleisz János, Borsi Balázs és Szűcs László, akik olyan kérdéseket próbáltak megválaszolni, mint például mit értünk sajtó- és szólásszabadságon, mennyire hiteles és magyar a mai magyar sajtó, illetve mit jelent politikailag függetlennek lenni? Egyebek mellett szó esett az 1989 előtti és utáni helyzetről, nyelvhelyességről, sajtóhibákról, hatalmi befolyásokról, arról, hogy a laptulajdonosok és a politikusok mennyire akarnak beleszólni az újságok, híranyagok szerkesztésébe, az értékpreferencia azonos-e a szervilizmussal, létezik-e egyáltalán függetlenség vagy csak szakmaiság és tisztesség kellene legyen.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro