Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)

Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro

Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro

Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Építkezés, táborozás, élmények
Nyár végi „mérleg” a Tékában
Az idei nyáron is számos rendezvény zajlott a szamosújvári Téka Alapítvány szervezésében: gyermek- és felnőtt-táborok követték egymást, az alapítvány keretében működő csoportok pedig külföldi fellépések során vitték messzi földre a Téka jó hírét. Közben az építkezés is folytatódott, mind az alapítvány feketelaki táborközpontjában, mind pedig a Mezőségi Szórvány Iskolaközpontban.
Nyár elején kezdődött a kialakítása, a nyár végére pedig már birtokba is vették a feketelaki táborközpont fürdőjét az akkor éppen ott táborozó „kalákások”. A régi néptáncosok „regéiből” ismert vízhordások, az emiatti takarékos tisztálkodási „technikák” ezennel történelembe vonultak, hiszen most már vezetékes víz és csempézett fürdőszoba áll a táborozók rendelkezésére. Ezt egyébként augusztusban két turistacsoport is megtapasztalhatta már: ők egy utazási iroda szervezésében érkeztek, hogy észak-erdélyi körútjuk során Feketelakot és Szamosújvárt is megismerve, Wass Albert nyomában barangoljanak tájainkon.
A Mezőségi Szórvány Iskolaközpont építési munkálatai is folytatódtak: mostanig három épületrészen készül el az alap és az első szint. A legnagyobb épületrészen az alagsor, a földszint és az emelet is felépült, és a tervek szerint ez év decemberéig teljesen elkészül ez az épületrész. A Bethlen Alap és a Communitas támogatása mellett a téglajegy program is jelentősen hozzájárult az építkezéshez szükséges anyagiak előteremtéséhez: eddig 39 ezer lej gyűlt össze az adományokból – a Téka honlapon megtekinthető a téglajegyet vásárlók névsora is. Reményeink szerint sikerül még több támogatót bevonni, hisz az iskola befejezése igencsak időszerű: a szórványban élő magyarság számára minden, önálló intézmények nélkül eltelt év visszafordíthatatlan veszteségeket okoz.
Tábori élmények kicsiknek, nagyoknak
Nemcsak tudásban, élményekben is gazdagabbak lettek a Tékában táborozó gyerekek, de lelkiekben épültek a velük foglalkozó pedagógusok is. A honismereti táborban főleg a környékbeli falvakból származó gyerekek vettek részt, hogy alkalmuk legyen jó hangulatban, anyanyelvüket közösen gyakorolva megismerni tájegységünk értékeit. A felnőtt keramikus táborban a sikeres fazekas tanfolyam résztvevői alkothattak, míg a középiskolás diákok a kézművesség mellett kolozsvári művészekkel is megismerkedhettek a számukra szervezett táborban.
A gyerekek kézműves táborában majdnem 100 gyerek alkotott 8 műhelyben, különböző természetes anyagból érdekes és főleg értékes tárgyakat, a feketelaki Kaláka edzőtábor pedig a közelgő külföldi fellépéseket alapozta meg.
Bejárták fél Európát
Fellépésekben is gazdag nyarat zárt mind a Kaláka néptáncegyüttes, mind a Rozmaring népdalkórus. Júniusban Verőcén, az Erdélyi Világtalálkozón mutatták be a Mezőséget, majd augusztus folyamán a Rozmaring Lengyelországban, a Kamara Kaláka pedig Portugáliában turnézott. Természetesen felléptek a környéken is, így a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján, valamint Désen, Noszolyban, Nagybányán, Széken is. Augusztusban pedig egy lengyel csoportot láttak vendégül, közös programokat is szervezve.
Idén 100 diák lakik a szórványkollégiumban
A sok program miatt észrevétlenül suhant el a nyár, és szeptember 15-én megnyitotta kapuit a Téka Szórványkollégium, amely ebben a tanévben 100 diáknak lesz otthona. Sorra felkerülnek a beosztások, plakátok a hirdetőtáblákra, indul az élet. Kézműves körök, néptánc, népdal, népi hangszeroktatási lehetőség várja heti rendszerességgel a diákokat, akik három zenekarba és két néptánccsoportba is bekerülhetnek. Az óvodások a Prücskök játszóházában népi gyermekjátékokkal ismerkednek.
Hamarosan jön az őszi évadnyitó rendezvény is pedagógusoknak szóló szimpóziummal és számos meglepetéssel, október végén pedig a környék adatközlői találkoznak a Mezőségi Fesztiválon…
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)

Felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatást az EP-ben Tőkés László EP-képviselő
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma

Posztkommunista tulajdon-visszaszolgáltatás Romániában
A többi kelet-közép-európai diktatúrához hasonlóan, a II. világ- háborút követően Romániában is államosították az egyházi ingatlanok jelentős részét. Közvetlenül az 1989-es rendszerváltást követően a különböző vallásfelekezetek, közöttük az erdélyi magyar történelmi – a református, a római katolikus, az evangélikus és az unitárius – egyházak is azonnal bejelentették igényüket a tőlük jogtalanul elkobzott ingatlanokra. Egyházi levéltárainkban mintegy 3.000 gépelt oldalnyi kérést őrzünk a ’90-es évekből, melyeket egyházi elöljáróként Egyházkerületünk nevében, vagy más erdélyi magyar egyházak vezetőivel közösen a román államhatalom képviselőnek címeztünk, sürgetve jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanaink visszaszolgáltatását. Jogos kéréseinket válaszra sem méltatták. A román nyelvű kordokumentumok mellett több száz oldalnyi angol, francia és német nyelvű, külföldi politikusokhoz címzett és a nemzetközi közvéleményhez intézett tájékoztatást is találunk ugyanebben a tárgyban.
Többéves huzavona után, nemzetközi nyomásra a Román Parlament 2001-ben végül is elfogadta az 501-es számú restitúciós törvényt. Két érvényes törvény – az 501/2002-es és a 247/2005-ös – és azok számtalan végrehajtási határideje ellenére, 24 év elteltével (1989-2013) az erdélyi magyar történelmi egyházak jogos tulajdonaiknak azonban csupán mintegy 60 százalékát vehették birtokba, tulajdonképpeni használatukba pedig az ingatlanoknak mindössze 30 százaléka került.
Kimutatható, hogy a restitúciós folyamatban a román államhatalom ellenérdekelt, ennek következtében annak intenzitása csak külső politikai nyomással növelhető. 2005. május 23-án az amerikai képviselőház egyhangúlag megszavazta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető, 191. számú határozatot. 2005. december 15-én – egy évvel Románia Európai Uniós csatlakozása előtt – a Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében az Európai Parlament annak szükségességét hangsúlyozta, hogy „gyorsítsák fel az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”.
Az idézett EP-határozat világosan rámutatott a romániai jogrendszer – ezen a téren is megmutatkozó – legszembeszökőbb hiányosságára: Romániában csak hosszas késedelemmel, vagy éppenséggel egyáltalán nem ültetik gyakorlatba azokat a törvényeket, amelyeket az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok nyomására hoztak meg.
Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának elmaradása hátrányosan érinti a romániai kisebbségi egyházakat, főként a román görög katolikus egyházat, illetve a erdélyi magyar történelmi egyházakat. 1948-ban a kommunista Románia a görög katolikus vallást betiltotta, ingóságait pedig az ortodox egyháznak adta. Az 1989 után újból törvényesített Görög Katolikus Egyház mind ez ideig javainak csupán a töredékét kapta vissza. A római katolikus Premontrei Szerzetesrendnek számos olyan ingatlanja van, melynek tulajdonjogát a rend bizonyítani tudja ugyan, ám mindeddig ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a Különleges Restitúciós Bizottság sorozatosan figyelmen kívül hagyja.
2012. november 19-én dr. Lomnici Zoltán, magyar állampolgár, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának volt elnöke, Erdélyi Géza, szlovák állampolgár, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház volt püspöke, és Sándor Krisztina, román és magyar állampolgár, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke arra kérte az Európai Parlament Petíciós Bizottságát, hogy tűzze napirendjére a romániai egyházi ingatlanok, köztük is a Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyét és vizsgálja meg, hogy a román államnak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására, illetve a Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó intézkedései az Európai Unió jogrendszerével összeegyeztethetők-e. Beadványukban azt is kérték, az Európai Parlament szólítsa fel Romániát, hogy az Unióhoz való csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit az egyházi ingatlanok tekintetében is tartsa be, és a már visszaadott jogos egyházi tulajdonokat jog szerinti tulajdonosaiktól ne vegye vissza.
A Petíciós Bizottság elnöke, Erminia Mazzoni asszony 1656/2012. számon iktatott válaszában arról tájékoztatta az aláírókat, hogy „megvizsgálták” a Petíciót, és azt az Európai Parlament eljárási szabályzata szerint „elfogadhatónak” nyilvánították, mivel annak tárgya az EU tevékenységi körébe tartozik. Az ügyet jogilag „megvizsgálták” és „lezárták” – olvassuk az elnökasszony átiratában, melyből csak éppen arra nem találunk magyarázatot, hogy az EP, illetve a PETI-bizottság a román állam nyilvánvaló jogtiprásait ilyen ignoráns módon miért söpri szőnyeg alá... A romániai egyházak jogos igényét, illetőleg a román állam jogtiprásait viszont nem illene kitérő válaszok formájában a szőnyeg alá söpörni az Európai Parlamentben. 2013. június 14-én az amerikai kongresszus húsz képviselője levélben kérte John Kerry külügyminisztert, hogy erőteljesen lépjen fel a román kormánynál annak érdekében, hogy az állam maradéktalanul szolgáltassa vissza a romániai egyházak 1945 után elkobzott javait. A külső nyomás ismét eredményt hozott: az amerikai diplomácia jóvoltából, több éves szünet után, folyó év júliusában újabb államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntött a román restitúciós bizottság. Amint a jó példa bizonyítja: ezért volna lényeges, hogy az Európai Parlament is következetes álláspontot képviseljen a romániai egyházak jogos tulajdonának visszaszolgáltatását illetően.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozásakor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén elvárjuk az ország monitorizálásának folytatását.
Tőkés László
Erdély.ma

Szembeszélben
A romániai magyar emberek zöme lehangoló és egyben lefegyverző lépésnek tekintette az RMDSZ ama bejelentetését, miszerint eláll az egymillió támogató aláírás összegyűjtésétől, amikor az Európai Bizottság azt üzente: hatáskörhiány okán nem foglakozik a szövetség által kidolgozott európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezéssel.
Szerencsére alig egy hét múltán megjött a szövetség vezetőinek jobbik esze, s bejelentették, hogy az EB kategorikus elutasítása dacára belevágnak itthon és hét tagországban az aláírásgyűjtésbe. Végül is az Európai Bizottság jogköre nincs kőbe vésve, a világ, vele együtt az unió is változhat, s előbb-utóbb bekövetkezhet, hogy nemcsak a nemzetállamok szövetségének tekintik a nagy vajúdások árán megszületni készülő laza államalakulatot, hanem valamilyen formában, a jelenkorinál természetesen hangsúlyosabban helyet kapnak a „jogok asztalánál” a kisebbségek is. Az ugyanis egyfajta politikai vakságra vall, hogy az említett testület tagjai eltekintettek attól, hogy például az UNESCO kutatása szerint is Európában 94 nyelv él, ebből 77 őshonos, 35-öt egy-egy állam határain kívül is beszélnek, összesen százmillióan, tehát minden ötödik ember kisebbségi. Ráadásul, egyetlen etnikailag „tiszta” állam sem létezik e földrészen. Talán másfelé sem sok. Jó ideje már a kontinens nagy államai, unióval vagy anélkül, de szemérmetlenül etnikai egyszínűségre törekednek, szerencsénkre e folyamat lassabban halad, mint szeretnék, ráadásul az elmúlt évtizedekben nem egy már nyelvét vesztett kisebbség is magára ébredt – walesiek, frízek, gallegók, szorbok –, élesztgetik, ápolgatják elveszni látszó anyanyelvüket, kultúrájukat. A nemzetiségek öntudatra ébrednek, tudják, hogy nyelvük, szokásaik a világörökség részeként érték, melyet őrizni illik és kell. Mi, magyarok, kiket a huszadik század szétszaggatott, de eltiporni nem tudott, szinte arra predesztináltattunk, hogy az európai kisebbségek jogküzdelmeinek, megmaradásért vívott harcának élére álljunk, s ha szembe is megyünk Európa nagy nemzeteinek gőgjével, a szándék mégiscsak összecseng az unió jelmondatával, mely azt hirdeti, hogy a sokszínűség adja egységét, s egyben reménykedjünk, kontinensünk majd a régiók Európájaként válik igazán naggyá és erőssé.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Magyarul mikor?
Az anyanyelv egészségügyi egységekben történő használatáról tett fel kérdést újra Bónis István, az RMDSZ Máramaros megyei parlamenti képviselője a szaktárca miniszterének. Bónis az előző parlamenti ülésszakban hasonló kérdéssel fordult az egészségügyi minisztérium vezetőjéhez, amelyben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája azon előírásainak törvénybe léptetéséről és ennek kivitelezéséről érdeklődött, amelyek az egészségügyi létesítményekben az anyanyelven történő fogadást és a diagnózis pontos megértése érdekében történő orvosi tájékoztatást és kezelést írják elő azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a húsz százalékot. A képviselő kifejtette, azért kellett újból feltennie a kérdést a miniszternek, mert az előző kérdésére adott kitérő válaszában kizárólag a 46-os törvényre hivatkozott, amely a páciensek jogaira vonatkozik a kórházakban, öregotthonokban és más egészségügyi létesítményekben.
Politikai per
Politikai indítékú eljárásnak tekinti Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője az ellene kezdeményezett pert, amelyet összeférhetetlenség vádjával a főügyészség indított azért, mert saját feleségét alkalmazta a képviselői irodájában. A politikus szerint a vádhatóság nem használt azonos mércét, mert számos más képviselő is alkalmazta családtagját parlamenti irodájában, de emiatt még nyomozás sem indult ellenük. Ráadásul tavaly júliusban arról kapott értesítést a főügyészségről, hogy nem indítanak ellene nyomozást, az akkori ügyész döntését azonban később felülbírálták. Máté szerint, ha az ügyészek ugyanazt a mércét alkalmazzák, amit vele szemben, akkor valamennyi olyan törvényhozó, de az államfő és a miniszterelnök ellen is eljárást kellene indítaniuk, akik korábbi mandátumukból újraalkalmazták egy tanácsadójukat vagy más munkatársukat.
Nem kapnak diplomáciai útlevelet
Annak ellenére, hogy a szenátus külügyi bizottsága kedvezően véleményezte, a szenátorok elutasították azt a módosító javaslatot, amely diplomáciai útlevelet biztosított volna a megyeitanács-elnököknek, a megyeszékhelyek polgármestereinek, a fővárosi polgármestereknek. A tervezet vitáján Puiu Haşotti, a liberális frakció vezetője megemlítette, csak azoknak van joguk a diplomáciai útlevélhez, akik diplomáciai tevékenységet végeznek, azaz az államelnöknek, a kormány tagjainak és a parlamenti képviselőknek. Hangsúlyozta, nem számít diplomáciai tevékenységnek az, ha két megye testvérkapcsolatot köt, vagy a régiók között szerződések születnek. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szintén kifejtette, hogy a több ezer év alatt kialakult diplomáciai tevékenység, az államközi kommunikáció szakemberek privilégiuma, és nem hiszi, hogy ennek kiterjesztése jó lenne.
Később elemzik
A kormány az intézkedés bevezetése után 6–9 hónappal elemzi a kenyér áfája csökkentésének hatását, most még korai – jelentette ki Victor Ponta kormányfő arra reagálva, hogy a Versenytanács elemzése szerint a kenyér áruforgalmi adójának tizenkét százalékos csökkentése a termék árának csupán hatszázalékos csökkenését eredményezte. „Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez egy sikeres projekt, melyet kiterjeszthetünk más élelmiszerekre is” – mondta Ponta, hozzátéve, az áfa csökkentése nyomán nagyobb lett a termelők nyeresége, tehát a nyereségadóból befizetett összegek is nagyobbak lesznek.
Lesz pénz a kórházaknak
Egyetlen kórházban sem lesznek gondok az idén a bérek és a számlák kifizetésével – biztosított Cristian Buşoi, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár elnöke. Buşoi szerint elég lesz az eddig kiutalt pénzalap. „Ami a decemberi hónapot illeti, elmondtam, és elismétlem, az októberi költségvetés kiigazításánál szükség lesz egy kis kiegészítésre, hogy minden orvosi szolgáltatást fedezhessünk. Ha erre nem kerül sor, a jövő évi büdzséből oldjuk meg a problémát” – fejtette ki, felhívást intézve ugyanakkor a kórházmenedzserekhez, hogy ne tájékoztassák félre a közvéleményt, ne mondják azt, hogy az év utolsó két hónapjára „nulla lej” marad a költségvetésben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falusi színjátszók találkozója
Színjátszó találkozó, előadások, konferencia és baráti találkozó: Székelyföldi és Anyaországi Falusi Színjátszó Találkozót és Konferenciát tartanak szeptember 25-30. között Csíkcsomortánban, Csíkpálfalván és Csíkdelnén.
A Hóman Bálint Alapítvány és a Csomortányért Egyesület szervezésében, a Nemzeti Együttműködési Alap és a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával létrejövő találkozó és konferencia célja lehetőséget nyújtani a tapasztalatcserére az erdélyi és magyarországi amatőr színjátszók között. „Sokan sokszor temették már a falusi színjátszást. A találkozó házigazdái éppen erre akarnak rácáfolni, hiszen itt generációról generációra, apáról fiúra öröklődik a „fellépés" iránti szeretet és természetesség” – vélik a szervezők.
A színjátszó találkozón két magyarországi és három székelyföldi amatőr csoport lép fel. Az előadásokról véleményt formálók között ott lesz a Csíki Játékszín két színésze, Fülöp Zoltán és Bilibók Attila, Bucz Hunor, a budapesti Térszínház igazgató-főrendezője, Marosi Antal újságíró és Nagy Zoltán Péter szerkesztő. „A találkozó nem a különbözőségekre szeretné a figyelmet irányítani, sokkal inkább az azonosságokra. Ezt hivatott segíteni és szolgálni az anyaországi és székelyföldi szakemberek konferenciája, kiegészítve a találkozón részt vevő csoportok vezetőivel és tagjaival” – mutatnak rá a szervezők. A színjátszó találkozó és a szakmai konferencia párhuzamosan folyik, így a szakemberek és az érintettek közvetlenül tudnak véleményt cserélni a tapasztalatokról.
A találkozón részt vevő színjátszók ugyanakkor bekapcsolódnak egy dokumentumfilm forgatásába is. Egy magyarországi és székelyföldi filmes szakemberekből álló stáb a Nyerges-tetői csatáról készít filmet. A filmben a színjátszók statisztaszerepet játszanak. Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Ponta: Románia számára katasztrofális lenne a verespataki-beruházás elutasítása
Victor Ponta román miniszterelnök úgy véli, katasztrofális lenne országa számára, ha elutasítaná a verespataki aranybánya-beruházást, és ezáltal azt üzenné a külföldi befektetőknek, hogy ellenük van.
A kormányfő a Reuters Investment Summit keretében egy bukaresti konferencián mondott beszédében jelentette ki, hogy a verespataki beruházás esetleges elutasítása révén gazdasági szempontból nem érné nagy kár Romániát, de ha azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy a külföldi beruházók ellen van, és nem akarja kihasználni adottságait, akkor ez katasztrófa lenne Románia számára. Ponta szerint ezért a verespataki beruházás elsősorban jelképként és nem gazdasági szempontból nagyon fontos beruházás.
A miniszterelnök szerint Romániának ki kell használnia természeti erőforrásait a környezetvédelmi szabványok tiszteletben tartása mellett. Hozzátette: ha ezeket a normákat tiszteletben tartja a beruházó, akkor Romániának a kitermelés elindítását kellene támogatnia.
Ponta bírálta az előző kormányokat, amelyeknek szerinte nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy az olyan vitatott beruházásokat, mint a Verespatakon tervezett aranybányát, vagy a palagáz kitermelését elkezdje. Egy amerikai felmérés szerint ugyanis Romániának annyi palagáztartaléka van, hogy az száz évig fedezné a belföldi gázfogyasztást.
A Rosia Montana Gold Corporation kanadai-román vegyes vállalat immár csaknem 15 éve Európa legnagyobb külszíni aranybányáját akarja megnyitni az erdélyi Verespatakon. A tervet sokan azért ellenzik, mert ciántechnológiával termelnék ki a 330 tonna aranyat és az 1600 tonna ezüstöt.
A román kormány augusztus végén egy olyan törvénytervezetet terjesztett a parlament elé, amely kimozdítaná a holtpontról a beruházást. A kormányzó Szociálliberális Szövetségben (USL) azonban egyelőre megoszlanak a vélemények a beruházással kapcsolatosan, mivel a liberálisok ellenzik, a Ponta által vezetett szociáldemokraták pedig az utóbbi időben támogatják azt, míg azelőtt ők maguk is ellenezték. MTI
Erdély.ma

Brassóban is egymásnak feszül az RMDSZ és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Brassó megyei elnöksége „döbbenettel és felháborodással” vette tudomásul az utóbbi időszakban Brassóban és a megyében zajló magyar vonatkozású politikai fejleményeket, „értetlenül” állva az RMDSZ megyei és városi szervezete megnyilvánulásai és cselekvései előtt, amelyek aláássák a két párt között megkötött szóbeli egyezséget – áll az EMNT és az EMNP állásfoglalásában.
A két szervezet azt kifogásolja, hogy Toró Tamástól – aki az EMNT és az EMNP támogatásával, de az RMDSZ listáján jutott be a városi önkormányzatba – azt kéri az RMDSZ, képviselői tiszteletdíjából fizesse be a szervezetnek a tagsági díjat, ezt „etikátlan lejáratási kampányként” értékelik. „Felháborító az a cinizmus, amivel ezt a kérdést az RMDSZ megyei csúcsvezetése kezeli, és elképesztő az, hogy magyar szervezet egy másik magyar szervezetnek román nyelvű átiratot fogalmaz meg és küld el” – fogalmaznak állásfoglalásukban. Azt is „meglepőnek” tartják, hogy „minden előzetes bejelentés nélkül döntött az RMDSZ vezetősége, hogy ellopva a korábbi szervezőktől az ötletet, sőt, a rendezvények ötleteit is, úgynevezett Brassó megyei magyar napokat szervez a Brassó városban élő magyaroknak, tudva, hogy az EMNT és társszervezetei folytatni szeretnék a három évvel ezelőtt elindított hagyományt.”
Mindezekért arra kérik az RMDSZ-t, vizsgálja felül a „minden közösségi egyezményt és érdeket semmibe vevő magatartását”, állítsa le a „szervezeteink és az azokat képviselő személyek ellen folytatott lejárató hadjáratot”, és vonja vissza az ehhez kapcsolódó döntéseit.
Háromszék
Erdély.ma

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés: manipuláció a kirakateljárás
A magyarság kollektív jogaiért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul Tőkés László szerint, hogy meg akarják fosztani a Románia Csillaga kitüntetéstől.
Az európai parlamenti képviselő – akinek ügyében csütörtökön ül össze az érdemrend becsületbírósága – a Krónikának adott interjúban leszögezte: a nyilvánosság manipulálását szolgálja az ellene zajló „kirakateljárás”, amelynek célja a magyarok megfélemlítése, a románoknak a kisebbség ellen történő uszítása. Tőkés lapunknak elmondta, az általa szorgalmazott védhatalmi státus kapcsán a magyar kormány azért reagált visszafogottan, mert nem akar felülni a prokovatív román megnyilvánulásoknak. Szerinte ugyanakkor Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok fölött, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Csütörtökön ül össze Bukarestben a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága kivizsgálni, hogy megfosszák-e Öntől a legmagasabb rangú román állami kitüntetést. Milyen döntésre számít például a testület összetétele tükrében?
Nem akarom prejudikálni a döntést, ha egyáltalán erre sor kerül csütörtökön. Azért is hatalmaztam fel Kincses Elődöt, aki 1989-ben a Ceauşescu-rezsim idején volt a védőügyvédem, hogy megváltozott körülmények között, a demokratikus Romániában védelmezenn meg a 24 évvel ezelőttiekhez igencsak hasonlatos vádakkal szemben. Amit ő a védelmi iratában megfogalmaz, annál többet nem akarok jelen pillanatban mondani. Óvatos bizakodásomat fejezem ki, hogy végül is felülkerekedik a józan ész és a demokratikus értékek iránti tisztelet a becsületbíróság tagjaiban, és ennek megfelelően hozzák meg döntésüket.
Konkrétan milyen álláspont tolmácsolásával bízta meg Kincses Elődöt?
Corina Creţu és a hozzá csatlakozott másik hét szocialista képviselő azonos szöveggel tett panaszt ellenem. Ehhez nem kívánok fölöslegesen kommentárt fűzni, csak arra szorítkozom, hogy a tusnádfürdői beszédemet teszik kifogás tárgyává és ennek kapcsán becstelen cselekedettel vádolnak, amely ártott Romániának. Továbbá azt a messzemenő következtetést vonják le, hogy megkérdőjeleztem Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét. Mondanom sem kell, hogy erről szó sincs, ennek megfelelően kértem meg Kincses Elődöt, foglalja össze álláspontomat, és tisztázza az ellenem felhozott vádak alaptalan voltát.
A vita kirobbanása, az ön ellen folytatott támadások hatására nem fontolgatta, hogy önszántából adja vissza az érdemrendet?
Természetesen megfordult a fejemben, de mivel alaptalannak tartom a kitüntetéstől való megfosztásomra irányuló törekvést, önkéntes lemondásommal még közvetett úton sem akarom hitelesíteni azt. No meg nem akarom megkönnyíteni a terv kiagyalóinak a dolgát. Hadd minősítse őket, ami történni fog, és még közvetve se működjek közre ebben velük.
Ön szerint nem éri ilyen össztűz, ha Tusnádfürdőn elhangzott, a védhatalmi státusra vonatkozó kijelentését nem protektorátusként fordítják román nyelvre? Bukarest már a területi autonómia kiejtésére is ugrik.
Igen, a panasz azt is tartalmazza, hogy az etnikai kritériumokra alapozott autonómia veszélyes tézisét népszerűsítem. Ez az állítás megfelel a valóságnak, de nincs benne semmi kivetnivaló. Hiszen a politikai véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozik egy Európa-, sőt világszerte gyakorlatban lévő demokratikus intézmény, az autonómia népszerűsítése. Megítélésem szerint ha nem ezt mondtam volna Tusnádfürdőn, akkor valami másba kötnek bele. Úgy érzem, az erőltetett és mesterséges regionalizáció elleni, illetve az autonómiáért folytatott harcaink idejére egy magyarellenes forgatókönyvnek megfelelő támadást indítottak ellenem, a román mondás szerinti „ide ütsz és oda vágsz” elve alapján. Megvádoltatásom tulajdonképpen a magyarság kollektív jogokért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul.
A román politikai osztály és a média Tőkés Lászlót tartja az erdélyi magyar önrendelkezési törekvések élharcosának. Nem az autonómia érdekében folytatott küzdelmet lejáratása, diszkreditálása a cél az olyan vádak megfogalmazásával is, miszerint Ön egyaránt volt a román és a magyar titkosszolgolat ügynöke?
Azon túlmenően, hogy belpolitikai harc folyik Traian Băsescu és a szocialista-liberális szövetség, illetve ezen belül bizonyos fokig Victor Ponta és Crin Antonescu között, főleg a nyilvánosság manipulálását szolgálja ez a „kirakateljárás”. Ezáltal akarják a magyarokat megfélemlíteni, a románokat ellenünk uszítani. Annak láttán, hogy milyen összefogás alakult ki legutóbb Katalóniában vagy milyen erőteljesen képviseltük az ügyet az autonómia idei évében akár a marosvásárhelyi székely szabadság napján, akár a júliusi autonómiamegmozdulások alkalmával, elébe akarnak menni a további fejleményeknek. Különösképpen annak a nagy menetelésnek, amelyet a Székely Nemzeti Tanács hirdetett meg, és amelyet kompromittálni, diszkreditálni, a részvevőket pedig megfélemlíteni akarják.
Milyen fogadókészségre talált a védhatalmi státus kiterjesztéséről szóló javaslata a magyar kormány részéről?
Közismertek azok a szűkszavú megnyilatkozások, amelyek ebben a tárgyban elhangzottak. Úgy ítélem meg, hogy a magyar kormány nem akar felülni olyan prokovatív jellegű román megnyilvánulásoknak, amelyek ebben az ügyben elhangzottak, ezért nagyon visszafogottan kezeli az ügyet és magát az esetet. De egyértelmű, hogy a magyar-román alapszerződésnek és Magyarország alkotmányának megfelelően Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok iránt, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Az Európai Bizottság elutasított valamennyi, az erdélyi magyar szervezetek által a nemzeti közösségek jogai érdekében indított polgári kezdeményezést. A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) elnökeként felkérést kapott a Kárpát-medence magyar szervezeteinek összehívására egy közös európai polgári kezdeményezés megszövegezése érdekében. Egy ilyen javaslatnak lehet esélye az uniós végreható tanácsnál?
Valamennyi, az európai polgári kezdeményezés eszközét igénybe vevő erdélyi szervezet egyetért abban, hogy a visszautasítás nem jelentheti az európai kisebbségvédelmi törvényalkotásra irányuló erőfeszítéseink leállítását. Ennek megfelelően a KMAT keretében azt kellene megbeszélnünk, miképpen tudjuk egyesült erővel folytatni ezt a küzdelmet. A három felé ágazó törekvés sokkal hatékonyabbá válhat, ha mindannyian összefogunk. Ezt kellene megbeszélnünk a KMAT október második felében, Lendvára összehívott ülésén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Creţu újabb kirohanása Tőkés ellen
Bírálta Tőkés Lászlót a Románia Csillagja érdemrend becsületbíróságának összehívását kezdeményező, a Tőkés-ellenes hadjárat élére állt szociáldemokrata párti (PSD) Európai Parlamenti képviselő.
Corina Creţu ezúttal amiatt rohant ki az EP-képviselő ellen, hogy az nem jelenik meg a testület előtt. Creţu kedd esti nyilatkozata szerint az EMNT-elnöknek nem az ügyvédjét kellett volna elküldenie, lévén, hogy nem bíróságról van szó, hanem „egyenlő felek közötti párbeszédről.” Creţu egyúttal Kincses Előd korábbi magyarázatát is bírálta, miszerint Tőkés ellen azért indult politikai hadjárat, mert hibásan fordították le románra, amikor védhatalmi szerepet kért Magyarországtól az erdélyiek számára. Szerinte ezt közvetlenül a júliusi nyilatkozat után kellett volna jeleznie. Creţu ugyanakkor ismét azzal vádolta meg Tőkést, hogy szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tett az Európai Parlamentben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Ocsú a búzában
Az ocsú helyett mondhatnék konkolyt, bármiféle betegséghordozó fertőzést, élősdi gyomnövényt, a végeredmény ugyanaz: be kell vallanunk, hogy mi sem vagyunk hibátlanok és bűntelenek, s érdekek érvényesítéséért sokan akár népünk elárulására, jól felfogott céljaink piszkos meglovaglására is képesek. Mindez azért jutott eszembe, mert a minap szólalt meg újra Hargita Megye Tanácselnöke, Borboly Csaba, és újfent elutasította az ellene összefabrikált vádakat, s azt is sejteni engedte, hogy feljelentői magyar emberek. De nem nevezte néven őket, bár megérdemelnék, hogy a közösségi jóérzés végre pellengérre állítsa e jelentgető senkiháziakat, kik a „nemzetmentés” álöltözetébe bújva, semmitől nem riadnak vissza, ha önös érdekeik érvényesítéséről van szó, s egy hőn óhajtott karrier megvalósításáért akár az anyjukat is denunciálnák. Borboly Csaba bűne állítólag az, hogy korszerűsített és aszfaltoztatott egy megyei utat, de a közbeszerzési pályázat győzelmét valami rokona, ismerőse kezére játszotta. Ha ez igaz lenne, főbenjáró bűnnek akkor sem tartanám, ha helyi céget támogatott és helybélieket juttatott munka- és kereseti lehetőséghez. Azért nem tartom véteknek, mert majdnem egész Székelyföldön számtalan példa van arra, hogy a közbeszerzési pályázatokat sorra idegen cégek nyerik el, ők zsírosodnak belőle, s a helyi vállalkozók hoppon maradnak, csődbe jutnak.
Persze, sokféle érdek van a világon, s nem mindig könnyű ezeket egyeztetni. A leginkább megvetésre méltó az, amikor önös érdekekből fordulnak egymás és a közösnek tartott célok ellen atyánkfiai, s nem riadnak vissza az alaptalan jelentgetésektől sem, aminek különösen örül a román hatalom. „Ti mondtátok, ti állítjátok” – szólnak kárörvendően, s valahol még igazuk is van. A Borboly-ügyben a Hargita megyei székelyeknek kell megnevezniük és lehetőleg kiközösíteniük a hitvány denunciálókat, de Háromszéken sem ismeretlen e szomorú és ocsmány jelenség. Gondoljunk csak a Mikó-ügyre, mely máig sem zárult le megnyugtatóan. A hamisan jelentgetők ülnek vélt ismeretlenségük védelmében. Pedig mindannyian tudjuk, kik is ők, milyen érdekek vezették aljas tettük elkövetésekor. Egyszer csak elő kell állniuk s legalább megkövetniük elárult közösségüket!
Amikor ezeket írom, az autonómiáért való nagy menetelésre, élőláncra készülünk Háromszéken. Dicséretes dolog, de ha abban a menetben nemzetárulók is lesznek, az egész nem sokat ér. Erkölcsileg semmiképpen. Magyari Lajos
hirmondo.ro
Erdély.ma

MOGYE-ügy – Az egyetem magyar tagozata akár külön is megtarthatja tanévnyitóját
Ha a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nem alakulnak magyar tagozathoz tartozó csoportok, külön tartja meg tanévnyitóját az egyetem magyar tagozata – mondta csütörtökön az MTI-nek Szilágyi Tibor, a tagozatért felelős rektorhelyettes.
Az oktatási intézmény tisztségviselője azután nyilatkozott, hogy a bukaresti oktatásügyi minisztériumban tárgyaltak a MOGYE magyar tagozatának képviselői. Szilágyi Tibor az MTI-nek elmondta: a tíztagú magyar küldöttség Remus Pricopie oktatásügyi minisztert és Mihnea Costoiut, a felsőoktatásért felelős tárca nélküli minisztert tájékoztatta azokról az előrelépésekről, amelyeket az egyetem román vezetőivel folytatott nyári tárgyalások nyomán tettek, és jelezték azokat az igényeket is, amelyek teljesítését még a hétfői egyetemi tanévkezdés előtt várják.
A rektorhelyettes szerint a miniszterek pozitívan viszonyultak a magyar kérésekhez, de az egyetemi autonómiára hivatkozva kijelentették, hogy az intézményen belül kell rendezni a magyar tagozat és az egyetem román vezetése közötti nézeteltéréseket. „A megoldáshoz nem jutottunk közelebb" – értékelte a megbeszéléseket Szilágyi Tibor.
A rektorhelyettes hozzátette: tárgyalópartnereik nem tudták megindokolni, hogy miért ne lehetne a magyar nyelven tanuló diákokat a tanévkezdésig önálló csoportokba besorolni. Szilágyi ezért lehetségesnek tartotta, hogy a hét végén folytatódik a tárgyalás Marosvásárhelyen az egyetem román vezetésével. Azt sem tartotta kizártnak, hogy a magyar csoportok tekintetében megállapodásra jutnak.
Szilágyi Tibor elmondta, ha nem alakulnak magyar tagozathoz tartozó csoportok, hétfőn külön tartja meg tanévnyitóját az egyetem magyar tagozata. A rektorhelyettes szerint a nagy számú magyar küldöttség azt volt hivatott bizonyítani, hogy nemcsak egy-két forró fejű tanár makacsságáról van szó, hanem mindaz, amit elmondtak, a tagozat egységesen képviselt álláspontja.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A jobbközép irányzatú Ungureanu-kormány sikertelenül próbálta kezelni a konfliktust, s ez 2012 májusában kabinetjének bukásához vezetett. Annak az évnek a szeptemberében született megállapodás az egyetem magyar gondjainak a megoldásáról, azt a Ponta-kormány akkori tanügyminisztere is aláírta. A megállapodás előírásai azonban csak részben teljesültek.
MTI
Erdély.ma

Marosvásárhely legyen a régióközpont!
December 8-ára népszavazást kezdeményez a Maros, Hargita és Kovászna megyei RMDSZ, amelyben a lakosságot arról kérdezik meg, hogy egyetértenek-e a három székelyföldi megye egyetlen fejlesztési régióvá alakításával, amelynek Marosvásárhely lenne a régióközpontja. Emellett mától kezdődik a szövetség tájékoztató kampánya, illetve a törvény értelmében előírt állandó választási névjegyzékben szereplő személyek 5%-ától való aláírásgyűjtés a referendum megszervezése érdekében.
Szerdai sajtótájékoztatóján jelentette ezt be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke, Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, illetve Péter Ferenc, a megyei szervezet politikai alelnöke. Az illetékesek azt is elmondták, hogy a népszavazás, de a tájékoztató kampány is a Hargita Megyei Tanács elnökével, Borboly Csabával, és a Kovászna Megyei Tanács elnökével, Tamás Sándorral közös projektként és egyidőben zajlik.
„Úgy vélem, hogy a lakosságot közvetlenül érintő kérdésekben megkerülhetetlen annak megkérdezése, épp emiatt referendumot írunk ki a regionalizációról. A szavazólapon egyetlen kérdés szerepel majd, éspedig az, hogy „Egyetért-e azzal, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye egy közös fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely régióközponttal?” A kérdésre igennel vagy nemmel lehet majd válaszolni.
A lakosság felvilágosítása érdekében tájékoztató kampány indul, amelyben a regionalizációt illető fontos információkat osztanak meg a székelyföldiekkel, ugyanakkor a népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtést is megkezdik. A hatályos törvény értelmében az állandó választási névjegyzékben szereplő személyek mintegy 5%-a kell igazolja kézjegyével azt, hogy egyetért a referendum megszervezésével, ez pedig Maros megyében abszolút számokban 24-25 ezer embert jelent. „Október 14-ig gyűjtjük össze az aláírásokat, ezt 30 napos közszemlére bocsájtjuk, és ennek értelmében november 14-én megyei tanácsülést hívunk össze, és javasoljuk a december 8-i népszavazást” – ismertette Brassai az ütemtervet.
Peti András alpolgármester természetesnek véli, hogy Marosvásárhely legyen a fejlesztési régió központja, hisz a város egyetemi, egészségügyi, kulturális, vallási központ, emellett nemzetközi repülőtere van, és a városban közlekedési infrastruktúra-tervek várnak megvalósításra.
„Megkérjük a civil szervezeteket, egyházakat, a politikai pártokat, hogy támogassanak ebben a kezdeményezésünkben, mert ez olyan érdekünk, amelyet a megye minden lakosának – nemzetiségtől függetlenül – fel kell vállalni. Ugyanakkor hiszem azt, hogy Dorin Florea polgármester és a román politikai pártok is leteszik a garast a népszavazásért” – szögezte le Brassai Zsombor.
Pál Piroska
Központ
Erdély.ma

Megható ragaszkodás az anyanyelvhez
Borossebesen újraéledhetnek a romok
Borossebesen a szép emlékű Gabnai Erzsébet halála óta, valószínűleg senki nem foglalkozott magyar nyelvű oktatással. A kisvárosban élő magyar gyermekeknek manapság nem adatik meg a lehetőség az anyanyelvű kultúra megismerésére, csakis a családokban, már ahol ápolják azt.
A következő beszélgetésben megható ragaszkodást hallhatunk egy helybeli fiatalasszonytól az anyanyelvű kultúra iránt. Babál Andreáról ugyanis azt hallottuk, hogy a Nyugati Jelen olvasása egyet jelent számára az anyanyelvű kultúra írott formájával. Amint elmondta, Borossebesen született, ezért sem a városban, sem a környékén nem volt mód magyarul tanulni, tehát beíratták a román nyelű elemibe. Annak ellenére, hogy otthon a szüleivel magyarul beszéltek, a gyermekek, az iskolai gyakorlat hatására, no meg a közös lecketanulás, házi feladat megírás érdekében, elkezdtek egymás között az állam nyelvén beszélni. Magyar könyveik nem voltak, ezért az MTV 1-es, illetve 2-es csatornájának a rendszeres nézésén, hallgatásán túlmenően, anyanyelvünk írott formáját csak a Jelen, később a Nyugati Jelen képezte számukra. Szerencsére, a hittant akkoriban Gabnai Erzsébet tanította nekik magyarul, ezért az órákon megpróbálta megtanítani őket a magyar olvasásra, a helyesírásra, de tanítványait még a magyar történelem alapjaiba is bevezette, már amennyire lehetősége nyílt rá. Mivel magyar nyelvű olvasmány az újságon kívül nem volt a házban, Andrea alig várta az újságnak a megérkezését, hogy a magyar nyelvű hírek mellett a gyermekeket, a nőket, a családokat is érintő, érdeklő dolgokról olvasson, magyarul. Miközben olvasott, nagyon odafigyelt az írásmódra is. E szokás megmaradt azután is hogy férjhez ment – azonnal előfizetett az újságra, mert nagyon hiányzott. Másokkal ellentétben, akik azért nem íratják magyar iskolába a gyermekeiket, hogy úgymond, megkíméljék őket a több munkától, Andrea úgy érezte, ennél többre van szüksége. Otthon magyarul beszéltek, de úgy érezte, sokkal többet szeretne megtudni a nyelvről, kultúráról, mint amennyire lehetősége van. E tekintetben sokat köszönhet az édesanyjának, Rohrszetzer Juliannának, aki mindnyájukat megtanította a magyar mondókákra, énekekre, játékokra, ő oltotta beléjük az anyanyelv szeretetét.
Manapság, amikor egyre több a vegyes házasság, fokozottan nagy a magyar félnek a felelőssége, mert mindenképp tennie kell róla, hogy a gyermeke a magyar szóval is találkozzék. Ő minderre nagyon odafigyel, sőt az ismerős szülőknek a figyelmét is felhívja az anyanyelv fontosságára. Akár az anya vagy az apa magyar, a gyermekének igenis tudnia kell magyarul! Az anyanyelv ismerete csak gazdagítja, fokozza az esélyeit az érvényesülésre.
Ambíciói készették arra, hogy a Gabnai Erzsébet nyomdokaiba lépve, könyvészeti anyagok birtokában fakultatív módon magyar olvasásra, írásra, énekekre, mondókákra, társasjátékokra tanítsa a magyar vagy magyar származású kicsinyeket. Jól tudja, hogy az óvodások körében lenne 5-6, de a kisiskolások között is kerülne nagyjából ugyanannyi, összesen talán 11 gyermek, akik két csoportban magyarul tanulhatnának. Egyik ilyen kisgyermeknek sikerült felkeltenie az érdeklődését a magyar nyelv iránt. Mivel könyvészeti anyaga nincs, a Nyugati Jelenből ki szokta vágni mindazokat az írásokat, amelyek a kicsinyeket érdekelhetik. Ha erre felkérnék, el tudná vállalni, hogy a szabad idejében, talán hét végén 5-6 óvodáskorú, illetve ugyanannyi iskoláskorú gyermeknek előbb mesékkel, énekekkel, társas játékokkal, később olvasással, írással felkeltse az érdeklődését a magyar nyelvű kultúra iránt. Igaz, maga románul érettségizett, de a magyar kultúrában már szerzett annyi jártasságot, hogy a kicsikbe beoltsa az iránta való érdeklődést, a hozzá való ragaszkodást. Nem érdekli a fizetség – kultúránknak a szeretete, a borossebesi magyar vagy magyar származású gyermekeknek történő továbbadása motiválná.
Beszélgetés közben odafutott hozzánk a kétéves Babál Zsolt, a kisgyermeke is, aki tiszta magyarsággal csilingeli nekünk a Dunáról fúj a szél, az Az a szép, az a szép…, továbbá a Hejj Jancsika, Jancsika...kezdetű énekeket. Amint az édesapja, Babál István is hozzánk lép, neki énekli tovább. Őszintén szólva, soha nem tértem még haza Borossebesről, az Arad megyei magyar kultúra legkeletibb, kicsiny bástyájáról olyan reményteljesen, mint ezúttal. Mert őszintén remélem, hogy a fiatalasszony közreműködésével, a támogatásunkkal újraéleszthetjük anyanyelvű kultúránk helybeli, romoknak hitt alapjait. Vasárnap igaza volt ft. Csűry István püspöknek, amikor a borossebesi templom felszentelésének a 200. évfordulóján hálát adott mind az elmúlt, mind az előttünk álló 200 évért. Mert Isten valóban hisz a 21. századi emberben, így a borossebesi gyülekezetben is, amit 467 év zivataraiban is megtartott. Talán nem véletlenül küldött ide olyan híveket is, akik a romoknak hitt alapokba elvethetik az új élet reménységét. Mert Isten ezt is megteheti.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Brassó: lenullázott osztály
A szülők kérése ellenére a Brassó megyei tanfelügyelőség idén nem hagyta jóvá az önálló magyar tannyelvű előkészítő osztály megalakulását a brassói 8-as számú általános iskolában.
Ehelyett úgy döntött, a nulladik osztályos kisdiákok a másodikosokkal együtt, összevont osztályban tanulhatnak. A tanfelügyelőség azzal indokolta a döntést, hogy a létszámra vonatkozó törvény szerint legkevesebb 12 diákkal lehet osztályt indítani. A törvény azonban megengedi, hogy a kérvényező iskola külön engedély birtokában mégis osztályt indítson.
A magyar szülőket képviselő Sándor Levente – az Erdélyi Magyar Néppárt Brassó megyei szervezetének elnöke – a Krónika érdeklődésére azonban elmondta, tudomásuk szerint az iskola vezetősége nem kívánt élni a lehetőséggel. Sándor érthetetlennek nevezte a tanfelügyelőség döntését annak fényében, hogy a tanintézetben az elmúlt évben hasonló körülmények közt is indulhatott előkészítő osztály. „Úgy érzem, az iskola román vezetősége nem akart magyar tannyelvű nulladik osztályt indítani” – kommentálta Sándor Levente, aki szerint érezhető, hogy Brassóban szándékosan próbálják ellehetetleníteni a különböző iskolákban a magyar tannyelvű osztályok jövőjét.
„Attól tartok, az a tendencia, hogy a jövőben a magyar diákok csak az Árpily Lajos Főgimnáziumban, a város egyetlen magyar tannyelvű iskolájában tanulhassanak” – tette hozzá. Lapunk megkerestte a magyar szülők panasza kapcsán Szabó Mária Magdolna megyei főtanfelügyelő-helyettest, aki álláspontja kifejtése után arra hivatkozva vonta vissza nyilatkozatát: nem gondolta, hogy újságcikket kívánunk megjelentetni az ügyről.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Magyar belharc Brassóban
Egymásnak feszült az EMNP és az RMDSZ helyi és megyei szervezete
Bár a helyhatósági választások alkalmával együttműködést kötött a brassói RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelöltjeik közös listán indultak a megmérettetésen a szövetség jelképe alatt –, a két szervezet közti viszony elmérgesedni látszik. A néppárt etikátlannak tartja, hogy az RMDSZ önállóan szervez magyar napokat Brassóban, és arról értesült, a szövetség megfosztaná tanácsosi mandátumától az EMNP-támogatta Toró Tamást.
Bár a tavalyi helyhatósági választások alkalmával példaértékű együttműködést kötött a brassói RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelöltjeik közös listán indultak a megmérettetésen a szövetség jelképe alatt –, a két szervezet közti viszony elmérgesedett az elmúlt időszakban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), illetve az EMNP Brassó megyei elnöksége közleményben adott hangot felháborodásának amiatt, hogy az RMDSZ megyei és városi szervezete „minden közösségi egyezményt és érdeket semmibe véve” alá akarja ásni a néppárt és a szövetség közti megállapodást.
Az EMNP és az EMNT rámutatott: az RMDSZ minden előzetes bejelentés nélkül döntött a csütörtökön elrajtolt és október 6-áig tartó Brassó Megyei Magyar Napok elnevezésű rendezvény megszervezéséről, „ellopva” az ötletet a rendezvény korábbi szervezőjétől. A közlemény emlékeztet: az EMNT 2011-ben szervezte meg először a magyar napokat, idén pedig a rendezvény harmadik kiadására készült. „Csodálkozunk azon, hogy a szövetségnek még csak szándékában sem állt megkeresni minket a közös rendezés kapcsán, annak ellenére, hogy a Brassói Magyar Napok kitalálói és szervezői mindig nyitottak voltak erre” – kommentálta lapunknak Sándor Levente, a néppárt Brassó megyei szervezetének elnöke.
Rámutatott: különösnek tartották, hogy a brassói magyar ünnep első kiadása után pár hónappal az RMDSZ helyi szervezete az Állami Találmányi és Védjegyhivatalnál (OSIM) levédette a Brassó Megyei Magyar Napok elnevezést. Sándor Levente szerint az eset kísértetiesen hasonlít a nagyváradihoz, ahol idén júliusban az RMDSZ Bihar megyei szervezete levédette a júniusban tartott nagyváradi Szent László Napok elnevezést és a logót, bár a szervezésben nem vett részt. Sándor Levente elmondta: az éppen zajló rendezvénytől függetlenül október 6–22. között megtartják a 3. Brassói Magyar Napokat.
Az EMNP és az EMNT etikátlannak tartja azt is, hogy a szövetség „az egyezség szellemét mellőzve” eltávolítaná tisztségéből az RMDSZ-listán tanácsosi mandátumhoz jutott Toró Tamást – a néppárt megyei szervezetének alelnökét –, arra hivatkozva, hogy a képviselő tanácsosi tiszteletdíjából nem fizeti az RMDSZ-nek a tagsági díjat. „A megállapodás szerint Toró Tamás RMDSZ-listán indult, de az EMNP képviselője, így természetes, hogy megmaradt az őt támogató szervezetek vezetői struktúrájában, és a néppártnak tartozik a tiszteletdíjból származó összegekkel, ha egyáltalán tartozik valakinek” – mutat rá a közlemény.
Toró Tamás a Krónika megkeresésére elmondta, pénteken várhatóan egyeztetni fognak a kérdésekben az RMDSZ-el. „Továbbra is bízom abban, hogy mindent meg tudunk tenni az együttműködés érdekében, a brassói magyar közösség érdekében” – nyilatkozta Toró. Kovács Attilát, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnökét csütörtökön előzetes egyeztetésünk ellenére nem tudtuk elérni telefonon.
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! – 10.
Megtorlás Ippen
Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek.
A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával.
Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg.
Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ.
Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak.
Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás
A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket.
Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.”
Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe.
A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak.
A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz.
Kiömlött a csordultig telt keserű pohár
Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására.
A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli.
Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl.
(folyatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

Köpönyeg nélkül
A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás. A kolozsvári Korunk egykori szerkesztőjének „köpönyegéből nőtt ki az erdélyi magyar társadalomtudomány”, a 60-as–80-as években az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” volt, majd egyszer csak eltűnt az irodalmi életből. A jelenleg Budapesten élő Aradi (Schreiner) Józseffel beszélgetve számítástechnikától a Szekuritátéval szemben választott stratégiáig jutunk, de közben azt is megtudjuk, miért (volt) érték az erdélyi interdiszciplinaritás.
– Az életrajzát böngészve meglepődtem: magyartanári előképzettséggel lett stratégiai tanácsadó, adatbázis kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és szövegelemző rendszereket tervezett.
– Eleve volt ilyen irányú érdeklődésem. Az első ajándék, amit külföldről hozattam, egy kis számítógép volt. Csokoládés dobozban csempészték át nekem. Egy Sinclair ZX81-es volt, „fantasztikusan sok”, 1 kilobájt memóriával, de ezen belül kis programokat lehetett gyártani, sőt, kis adatbázist is lehetett programozni. Ezzel „játszottam”. Egykori fiatal szerzőim közt van például Hajdú Farkas-Zoltán, az ő társadalomtudományi esszéit is közöltem a Korunkban. Belőle úgy lett később heidelbergi komputercég-tulajdonos, hogy amikor nekem el kellett jönnöm Kolozsvárról – mindössze egy hetem volt rá –, ezt a kis számítógépet neki adtam, ő „játszott” vele tovább.
– Hogyan fért meg egymás mellett a társadalomtudomány és az informatika?
– A számítástechnika nem szüntette meg az előzőt, változatlanul érdekelnek bizonyos témák. Leginkább az identitás kérdése foglalkoztatott. Egyfajta köztesség jellemzett: sem ide, sem oda nem tartoztam, közben pedig ide is, oda is egyszerre. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett engem besorolni, hogy urbánus vagyok-e vagy népi, mert mindkét világgal egyformán közeli volt a kapcsolatom. Az ide is, oda is tartozások nagyon fontossá tették számomra az identitás kérdését, de nem volt identitásválságom. Még attól sem, hogy itt Aradinak ismertek, másutt pedig a Schreinerként, az eredeti családnevemen. De mindenütt, mindig tudták rólam, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom.
– Miért lett Schreinerből Aradi?
– Először is nagyon vegyes családból származom, vannak sváb, szász, székely és román őseim, bányász nagyapám például egy móc asszony és egy francia mérnök gyermeke volt. Így igen sokféle világ találkozott abban a családban, amelybe én születtem, s amely magyarul beszélt. Magyarul beszélt a román-szász nagyanyám és a burgenlandi származású nagyapám is. Édesapám 1944-ben szovjet hadifogságba esett, ’48 körül halhatott meg, de erről sosem kaptunk hivatalos értesítést. Gyermekkoromat Arad határozta meg, és édesanyám kétségbeesett hite, hogy édesapám mégiscsak hazajön. Később Kolozsváron a Korunkban kezdtem közölni. Egy egyetemistákról szóló pályázati írásommal második díjat nyertem, de ez cenzurális okokból nem jelent meg. Első közölhető írásom Einstein fiatalkori írásairól szólt, és a közléséhez két anekdota is kapcsolódik. Közlés előtt Balogh Edgár behívott a szerkesztőségbe, és kijelentette, hogy a magyar kultúrában nem lehet idegen hangzású névvel közölni. Akkor nem közlök, mondtam. A recenzióm aztán mégis megjelent, Schreiner néven. A másik anekdota szerint – nem tudom, hogy igaz-e – Kohn Hillel, aki fontos erdélyi baloldali személyiség volt, azt írta egy levélben Gáll Ernőnek, hogy egy tehetséges zsidó fiú Einsteinról szóló recenzióját olvasta a Korunkban, támogatni kell a fiatal szerzőt. Telt-múlt az idő, és én jó ideig nem közöltem többet, míg aztán egy számomra nagyon vonzó témáról, a lustaság értelméről – arról, hogy kívülről lustaságnak tűnhet, ha valamin mélyen gondolkodunk – megjelent egy publicisztikám Aradi József név alatt. Kérdeztem Balogh Edgárt, hogy ez mégis micsoda, mire ő azt válaszolta: „ez a te írói neved”. Aztán újságíró lettem, így megszokottá vált számomra az álnév használata. És különben is: tényleg aradi vagyok.
– Itthon Aradiként mutatkozik be?
– Igen, Aradiként, mert itt Aradi Jocóként ismernek. Informatikusként a Schreiner nevet használom. Ez is a köztesség tipikus formája: két kalapom, két nevem van. Szememre is vetették később a Helikonban, hogy „névopportunista” vagyok, aki úgy váltogatta a neveit, mint más a kalapját, aszerint, hogy hol melyik névvel tud érvényesülni.
– 1983-ban hagyta el Romániát. Milyen értékekből táplálkozott nyugaton?
– Külföldön épp az volt az érték, hogy itt, Erdélyben nem szakosodtunk. Abban az időben a különféle területeknek nem voltak saját intézményeik. Ez eredményezhetett olyan helyzeteket, amibe én is kerültem, hogy Gáll Ernő egyik napról a másikra kinevezett a Korunk filozófia-szociológia-társadalomtudományok területeinek szerkesztőjévé, miközben pontosan tudta, hogy egyik területen sem vagyok szakember, hisz magyar szakos tanár voltam. Olyan helyzetek adódtak, amelyek miatt az embernek eleve interdiszciplinárisnak kellett lennie, sok irányból szedte össze az információt, sokszor több nyelven. Számos esetben azért kellett megtanulni egy nyelvet, mert az a bizonyos könyv egy adott nyelven volt elérhető. Az élet olyan helyzeteket teremtett, ami eleve sokoldalúvá tette az embert. Ráadásul felvetett olyan kérdéseket is, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a különféle területek problémái, hogy tényleg új paradigmák vannak-e a világban. Vagy hogy a paradigmák valóban váltják-e egymást, vagy mindegyik igaz-e. Ez a sajátos erdélyi pozíció olyan gondolkodásra kényszerített, ami nyugaton nagyon értékesnek számított, ott ugyanis mindenki szakosodott.
– A nyolcvanas évek Szilikon-völgye bizonyos szempontból legalább annyira sajátos közeg lehetett, mint a kommunista Románia…
– Olyan csoportban dolgoztam a Stanford-egyetemen, ahol egyetlen amerikai sem volt, kivéve a főnököket. Orvosdiagnosztikai rendszereket építettünk, de a csapatba számos területről érkeztek új kutatók. A brown bag – vagyis barna zacskó – elnevezésű beszélgetések pedig nagyon meghatározók voltak: délben mindenki barna tasakban hozta az ebédjét, és közben arról beszélgettek, éppen ki mit csinál. Másik érdekessége, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűntek emberek. „Hol van John? Tegnap még itt volt. Ja, új céget alapított”. Gyorsan változó, dinamikus világ volt, ahol csak azt nézték, hogy mit tud az ember. Egyetlen európai országban sem juthattam volna olyan helyzetbe, mint ott. Sőt, olyan helyzetbe sem, hogy később vezető legyek, mert ahhoz Európában vállalatvezetői szakdiploma kell, nem mindig a tudás számít. Amerika viszont sokkal lazább és meritokratikusabb.
– A Korunk szerkesztőjeként számos fiatallal ápolt kapcsolatot, a tanácsok mellett könyveket is adott nekik. Honnan tudta, hogy kinek adhat például egy Bibó-könyvet és kinek nem?
– Nemrég vetődött fel bennem, hogy bár az erdélyi kultúra valamennyi fontos szereplőjével találkoztam, a régiekkel is, mint az Erdélyi Fiatalok Debreczeni Lászlójával, hihetetlenül sok emberrel volt kapcsolatom, Mikó Imrével viszont soha nem találkoztam. Miért kerültem például egy Marosi Pétert, Szőcs Istvánt vagy Herédi Gusztávot? Lehet, hogy létezik egyfajta emberismeret-antenna? A diákok közül sokan rögtön hozzám jöttek, amikor behívták őket a Szekuritátéra. Azt kérdezték, mit tegyenek, és én mindig azt mondtam, hogy nem muszáj együttműködni. Bátorság volt-e mindez? Inkább stratégiának nevezném. Abból indultam ki, hogy mindenkiben megbízom, de akiket nem szerettem, azokkal nem tartottam a kapcsolatot. Azt hiszem, még Bukarestből hoztam azt a tapasztalatot, hogy ha valamit nyíltan teszel, akkor kevésbé vagy támadható. Amikor felkerestek például a magyarországi ellenzék tagjai, telefonon beszéltem meg velük a találkozót, hogy a lehallgatók jól hallhassák… Publikusan nem mondtam ellenzéki, bíráló szöveget, magánbeszélgetésekkor viszont sok mindent elmondtam, többek közt azt is, hogy meg lehet tagadni az együttműködést. Engem is többször próbáltak beszervezni, hívtak kávézóba, hogy „beszéljük meg a dolgokat”. Mondtam, hogy nagyon szívesen, jöjjenek be a Korunk szerkesztőségébe, mert Gáll Ernő, a főnököm háta mögött nem mondhatok semmit. Soha nem jöttek.
– Miért hagyta el az országot?
– Személyes, családi okokból. A feleségem angol szakos tanárként Kolozsvártól negyven kilométerre kapott állást. Bánffyhunyadról kellett ingáznia, én oda utaztam hozzá naponta. Ő volt a beszervezés számára a nyomásgyakorlás eszköze: azt mondták, hogy soha nem fog Kolozsváron vagy a város közelében állást kapni, vagy azzal fenyegették, hogy kiteszik a tanügyből. Ő korán fejébe vette, hogy ezt az országot el kell hagyni, nekem meg sem fordult a fejemben. A feleségemet kétszer is külföldre engedték, engem soha. Másodjára kint maradt Németországban. A többi egyértelmű volt: kitettek a Korunktól, és édesapám származása nyomán Németország befogadott.
– Foglalkoztatta valaha a hazaköltözés gondolata?
– ’89 után Amerikában voltam, egy olyan országban, ahol óriási élmény, hogy az embernek nem a diplomái után kutakodnak, hanem az számít, milyen képességei vannak. Ezért nem tűnt akkor alternatívának a visszatérés, de nagyon érdekeltek a hazai dolgok, sok energiát fektettem abba, hogy olyan lapokat szerezzek be, amelyek az itteni helyzetről írtak. És akkoriban indult be az internet is. Írtam az első internetes címekre, leveleztem főleg informatikában jártas emberekkel, mert másoknak még nem volt levelező címük. És ez már az az időszak volt, amikor látni lehetett, hogy igazából nem változtak meg a viszonyok. Jöttek a vásárhelyi események, és amikor San Franciscóban Tőkés Lászlóval találkoztam, elmondta, hogy távolról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan otthon elképzelték. De különben sem tudom már a saját korábbi pályámat folytatni, egyszerűen azért, mert eltérítettem magam.
Aradi (Schreiner) József
Költő, szociográfus, szerkesztő, internetstratégiai és társadalmi hálózatok szakértője,nemzetközi stratégiai tanácsadó, 1943. április 18-án született Aradon. A Babes–Bolyai Tudományegyetem filológiai karán végzett magyar szakot, majd újságíróként dolgozott a temesvári Szabad Szónál. 1983-ban Németországba emigrált, de a későbbiekben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, Kanadában, Közel-Keleten és Mexikóban is. Informatikus, rendszerszervező és üzletvezetői (MBA) képesítését a müncheni Meteosat Software Institute-ban szerezte. A ’80-as évek végén a Szilícium-völgyben szoftvertervezőként intelligens adatbázis-kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és intelligens szövegelemző rendszereket tervezett és fejlesztett, majd a ’90-es években négy éves kutatói ösztöndíjjal a Stanfordi Egyetem ontológiai kutatócsoportjába kapcsolódott be. 1994-től Szaúd-Arábiában töltött be vezető pozíciókat informatikai szakterületeken. Nemzetközi vállalkozások üzletfejlesztési igazgatói, marketing- és kereskedelmi vezetői, ügyvezető igazgatói, informatikai igazgatói és vezérigazgatói pozícióit töltötte be. Budapesten él, két fiú és egy lány édesapja.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elment a vidám szívű ember
Ismét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét.
Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg.
Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig.
Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében.
Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet.
Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét.
"A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie".
A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is.
Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam.
Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint.
A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak.
Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz.
Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből.
„A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék.
A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.”
Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében!
Bölöni Domokos
marosvasarhelyiradio.ro

Váradon alakult meg a HTMFIB
Ezúttal Nagyváradon tartotta soros ülését a kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények vezetőit tömörítő Magyar Rektori Konferencia. A tanácskozás a PKE-n zajlott, pénteken.
A térségünkbeli felsőoktatási intézmények irányítói, valamint a kárpát-medencei szakmai-tudományos intézmények képviselői üléseztek Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Most itt tartotta ugyanis aktuális plenáris ülését a Magyar Rektori Konferencia. Az ülés központi témája a Kárpát-medence magyar nyelvű felsőoktatási intézeteinek együttműködése, a közös képzések gyakorlata volt. Ebbe illeszkedő módon megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottsága (HTMFIB).
A tanácskozás sajtónyilvános részében Tőkés László, a PKE elnöke köszöntötte a résztvevőket, kiemelve, hogy még mindig nem sikerült maradéktalanul helyreállítani a magyar oktatást, óvodától egyetemig. Ezért is kellett annak idején egyházi hátterű intézeteket is létrehozni. E hálózat ugyanakkor fejlődőben van – példaként említette, hogy a támogatások révén nemsokára megkezdődhet a PKE új főépületének építése. „A magyar és az európai integráció a felsőoktatás terén is egybeesik. Mondjuk ezt különösképpen azoknak, akik a magyar nyelvű kisebbségi felsőoktatásunk létjogosultságát megkérdőjelezik, rossz szemmel nézik, vagy éppenséggel visszafejlesztenék – mint például a Selye János Egyetemet –, vagy megszüntetnék – amiképpen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatával tennék –, vagy mindmáig akadályozzák önállósulását, ahogyan a Bolyai Egyetem helyreállítását is meggátolták” – jelentette ki beszédében A magyarországi kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szólalt fel. Ő a nemzetpolitika felsőoktatásbeli megjelenüléséről értekezett. a magyar kormány további támogatásáról biztosította a jelen lévő felsőoktatási vezetőket. Ismertette azokat a kormányzati terveket, amelyek a külhoni és az anyaországi felsőoktatás közötti átjárhatóságot hivatottak biztosítani. Előadást tartott még mások mellett az ELTE, a Sapientia, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, az Ungvári Nemzeti Egyetem, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság egy-egy képviselője is. Házigazdai minőségében dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora mondott köszöntőt, bemutatva a PKE-t.
Létrejött a grémium
A tanácskozás második része során létrehozta a Magyar Rektori Konferencia a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottságát. Ezen keresztül a határon túli magyar felsőoktatási intézmények is véleményt nyilváníthatnak a felsőoktatással kapcsolatos magyarországi elképzelésekről. Hozzátette, erre az teremt lehetőséget, hogy a Rektori Konferencia a mindenkori oktatási kormányzat tanácsadójának számít Magyarországon. APKE rektora elmondta, hogy a nagyváradi tanácskozáson a különböző országokban működő egyetemek közös doktori és mesterképző programjaiban rejlő lehetőségeket is számba vették. “Ez azt jelenti, hogy a partnerintézmények a határ mindkét oldalán akkreditáltatják a képzéseket, és olyan oklevelet adnak a diákoknak, amelyet mindkét államban elismernek” – magyarázta a rektor. A plenáris ülést egyébként immár harmadjára tartották az anyaország határain túl.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Msgr. Borbély Gábor emlékére
„Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszát mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.”
(Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára)
Gyászoló testvérek!
Egy hónappal ezelőtt, a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencia résztvevői abban az élményben részesülhettek, hogy a Mária Rádió hangtárában megörökítve hallhatták többek között Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes vallomását nagy püspökünkről, akinek szálfa gerincét egész életében csodálta, akiért rajongott, és akit udvarhelyszéki székelyként követett is.
De Nagygalambfalva fia most hazatért mennyei Urához. Csillaga nem a Küküllőbe hullt, hanem most már egyházunk és székely népünk egén tündököl. A Mester magához hívta: jól van, te hűséges, derék szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, az örök élet koronájával ékesítlek. Gyere fiam, édesanyádhoz engedlek, a földihez, akit oly nagy szeretettel gondoztál nyugdíjasként is, és az én Édesanyámhoz, a te égi Édesanyádhoz, akiről – az emlékezetünkben eleven élő nagyszabású pünkösdi búcsús beszédedben – azt mondtad: „Gyermekkorunkban, amikor még mezítláb jártunk, s megütöttük lábunkat a kőbe, s bicskával elvágtuk az ujjunkat, katolikus vidéken azt mondták a felnőttek: ne sírj! A Csíksomlyói szép Szűzmária meggyógyítja…” Gyer fiam, mert a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad.
Kedves testvérek, Borbély Gábor főesperes úrról nem én lennék a legilletékesebb beszélni, hiszen nem voltam sem osztálytárs, sem évfolyamtárs, sem közeli barát, mindössze négy évig munkatársa az Úr szőlőjében. Csak arra a képre szorítkozhatok, amely bennem róla, ezek alatt az évek alatt kialakult. Csíki ember lévén csodálattal néztem s nézek fel rá, mert Csíkszeredában otthon érezte magát. Igazi székely, áldott jó ember, s pap volt a javából. A 90-es évek elején, amikor nálunk is elindult a nagy szabadság, ő volt a higgadtság, a józanság megtestesítője, aki nem ugrott neki egyből mindennek, ami új, de nem zárkózott el soha a kihívások elől. Káplánjait, munkatársait felnőtt, vele egyenrangú társakként, papokként kezelte, akikben megbízott, és akikkel szemben végtelenül nagylelkű, rugalmas vezető volt. Együtt örült sikereiknek, minden féltékenység nélkül. Ha létezett egyházmegyénkben legjobb káplántartó plébános-etalon, azt nyugodt szívvel állíthatjuk, akár huszadmagammal is, hogy Borbély Gábor volt az.
Gábor atya, főesperes úr, itt koporsód mellett is bizton állíthatjuk: hogy Csíkszereda népe, földijeid, egyházmegyéd, Székelyföld nem felejt el téged. Már csak azért sem, mert:
– Szerényen, alázattal vetted tudomásul a nyugdíjbavonulás tényét. Nem visszakoztál, díjakkal, elismerésekkel sem halmoztak el, mindössze Ferencz Imre költő, újságíró írt egy cikket a Hargitába. Most őt idézem: „Nem véletlen hát, ha nyugdíjaztatása után hiánya sokak számára döbbent csendként jelentkezett, mivel mondhatni észrevétlenül, halkan, lábujjhegyen távozott. Különben elő szokott fordulni, hogy nagy embereknek kicsi búcsúztató jut, olykor csupán egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp. Végül is egy embert a hiánya mér fel, határoz meg, tájol be.”
– Csíkszereda több mint húszezres katolikussága nem felejti, amit évtizedek alatt a lelkek megmentésért, örök üdvösségükért tettél. Amilyen plébános volt Viennay Szent János Arsban, vagy XXIII. János a nagy egyházban, Lestyán Ferenc Marosvásárhelyen, úgy kötődünk hozzád, s kötődik Csíkország hívő népe személyedhez. Nemzedékeket neveltél fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és húslég szeretetében. Névjegyed mindig “egyházam és hazám, szülőföldem és hitem” volt.
– Nem felejtjük el azt sem, hogy minden anyagi nehézség ellenére az egyház és a város szellemi-lelki kincseit is gazdagítottad, amikor templomokat, kápolnákat építettél, még ha nem is tudtad mindegyiket szíved szerint befejezni. Kezdettől fogva szíveden viselted nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a Főgimnázium viselheti, és neked köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküled nem volna Szent József kápolna, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Plébániaközpont, Hármaskereszt a Tolvajos-tetőn, de Szent Ágoston-templom sem. Galambfalvi kápolnát varázsoltál saját lakásodból, és költségeden haranglábat állíttattál, harangot öntetettél. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntetted a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttattál. A sokat gúnyolt csűrtemplomban ministránsok, elsőáldozók és bérmálkozók ezrei zsúfolódtak, és a felújított és kibővített plébániaépület adott helyet az első civil teológusoknak is.
– Élményszámba menő hittanóráidon, házassági és keresztelői felkészítőiden nemzedékek sora kapott eligazítást az életre, s arra bíztattad őket, valósítsák meg azt a krisztusi eszményt, amit Elek apó íratott a sírkövére:
“Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem.”
– Amikor az újdonsült házasokat megajándékoztad a feszülettel és egy kis Szentírással, gyöngybetűkkel magad vésted be mindegyikbe Gárdonyi Géza útravalóját:
„ Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
(…)
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.”
– Az adventi hajnali szentmisék előtt órával kígyóztak a sorban álló gyónók, és a húsvéti eledelszentelés mára már Kárpár-medencei ritkaságszámba megy.
– Kedves Gábor atya, nem felejtjük nagylelkűségedet és igényességedet, amellyel minden családot szerettél és meglátogattál munkatársaiddal együtt, azt a leleményességet, hogy a börtönben, ha kellett, népdalokra tanítottad a rabokat két hittanlecke között, és a kórházban minden emeletre jutott egy pap, hogy hetente lelkisegélyt nyújtson a betegeknek.
– Amikor anyagiakról volt szó, nem restellted szóvá tenni, de mindig tudtad a helyét, és nem volt olyan koldus, akinek ne jutott volna egy szelet kenyér. Csíkszereda első vállalkozásai a te nagylelkű segítségeddel indulhattak el. Káplánjaid jövőjéről is gondoskodni akartál, és megtanítottad őket a kevés és a sok megbecsülésére. Nem szégyellted a fizikai a munkát, az áldozatot, és jutott időd arra is, hogy észrevedd a csírázó papi hivatások jeleit, a kegyelem gyümölcseit. Személy szerint a legtöbb csíkszeredai paptestvér neked köszönheti, hogy megkapta Krisztus meghívását. Olyan év is volt, amikor egyszerre 21-en indultak Csíkszeredából a teológiára. Felpártoltad az erőseket, erősítetted a gyengéket. Plébániád mindig a közösség háza volt, ahová öröm volt betérni laikusnak és papoknak egyaránt. Gyertek be, van tea s minden, mondtad, és nem nézted az órát, amikor lejárt a fogadási idő. AZ orvostudmány, vagy más tudományágak képviselői, a hatósági emberek, a pedagógusok, a szülők, mindig feltöltődve jöttek el tőled. Káplánjaid a Toró Tibor atomfizikussal vagy Kányádi Sándor falusfeleddel töltött meghitt esték élményeit egész életükben szívükben hordják.
Gábor atya, koporsód mellett köszöni egész Csíkszereda népe, hogy a 89-es események mámorában és zavarában, nemcsak a lelket tartottad bennük, hanem bölcsességeddel, azzal, hogy köztük voltál az utcán, tartást, méltóságot adtál nekik, és imádságra fogtad kezüket.
Most az érett gyümölcs lehullt, ahogy ez ősszel természetes.
A mennyei Gazda begyűjti csűrébe, hogy íze, zamata a többit is gazdagítsa.
Jól van, te hűséges derék szolga, nyugodj meg Mestered kebelén, a hogy a feltámadáskor az igazak jutalma elnyerhessed. Gábor atya, Isten veled!
peterpater.com/content/hu//Alkalmi-irasok

Csejdi "csoda"
2000 óta tartanak minden második vasárnap szentmisét Csejden. Kezdetben a iskolában, majd 2009-től a Szent Gellért tiszteletére épített kis templomban gyűl össze a "maréknyi" közösség. Szeptember 29-én megtörtént a templomot kiegészítő harang, harangláb és oltárkép megáldása. A szertartást – 150 hívő jelenlétében – Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes végezte, aki csodának nevezte a csejdi élni akarást, ahol csupán 25 katolikus van, és mégis ilyen megvalósításra képes. Prédikációjában a harang történetét és Szent Gellért életét állította hallgatósága elé, ami által Isten szól hozzánk.
A 100 kg-os harangot a "Szent Gellért, könyörögj érettünk! Csejd 2011" felirat díszíti, melyet Lokodi Edit Emőke tanácselnök és Orbán Levente vállalkozó adományozott, és amely Balogh József "Cubi" öntödéjében készült.
A haranglábat, miként a templomot is, Hosszú Péter tervezőmérnök tervezte, Baricz László és Illyés László gyergyóalfalvi mesterek állították össze a csejdi katolikus és református hívek odaadó segítségével, a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a plébánia és két vállalkozó támogatásával.
Az oltárkép Szent Gellért püspököt és vértanút ábrázolja, Xantus Géza festőművész munkája.
A bensőséges katolikus ünnepség a falu ünnepévé vált: Bíró Jenő református lelkész is köszöntötte röviden a zsoltáros szavával az egybegyűlteket.
A házigazda Baricz Lajos plébánosnak nem maradt más feladata, mint hogy megköszönje minden jó szándékú embernek a segítségét és az ünnepségen való részvételt. Majd a jelenlévők figyelmébe ajánlotta az ez alkalomra összeállított Csejdi Harangszót, amely részletesen beszámol a templom és a harang, harangláb építéséről.
Az ünnepséget a csejdi kis közösség hálájaként szeretetvendégség követte a templom udvarán, valamint az óvoda épületében.
Igaz, hogy minden csoda három napig tart, a mondás szerint, de szükség van rá, hogy töltekezzünk és újult erővel élhessük mindennapi istengyermeki életünket Csejden és mindenhol.
(Szentgyörgyi)
Népújság (Marosvásárhely)