Könyvbemutató: Egy kor fény- és árnypontjai
Nagyvárad- Kedden az Ady Endre Középiskolában mutatták be dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvét.
A múltat többet közt azért kell tanulmányozni, hogy tanuljunk belőle, anélkül azonban, hogy a megszerzett tudást leszámolásra, mások kiközösítésére vagy pellengérre állítására használnánk. Ugyanakkor ez ahhoz is szükséges, hogy helyesen tudjunk értékelni egy adott kort, a saját értékrendünkbe beiktassunk valamit mindabból, ami egykor jó és helyes volt, hogy olyan emléket tudjunk mi is állítani, melyben majdan visszatekintve megtalálhatjuk önmagunkat. Ezek a megfontolandó szavak, mondatok, tanácsok kedd délután a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében hangzottak el dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvének, doktori disszertációjának a bemutatásakor. A szép számú érdeklődőt Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Ezután dr. prof. Marton József tanszékvezető egyetemi tanár azon meggyőződésének adott hangot, hogy az árulkodó című kötet egy kényes, de az utókor számára fontos témát boncolgat. A szerző jogosan érezhette magát felhatalmazva arra, hogy a kommunista időszakot kutassa, hiszen személyes átélője, szemlélője volt az akkori társadalmi körülményeknek. Ez egy tudományos dolgozat esetében előny, hiszen közvetlenül ismeri az akkori eseményeket, de ugyanakkor hátrány is, mivel az érzései szubjektívek lehetnek, de ő igyekezett ezeken felülkerekedni. A kiadvány így egy átfogó és valós képet a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség helyzetéről a szocializmus évtizedeiben. A bevezető fejezetek azokról az előzményekről szólnak, melyek befolyásolták a kommunista időszakot egyházügyi szempontból. Az ezt követő oldalak talán a legkényesebb ügyet, a váradi és szatmári egyházmegyék joghatósági vitáját taglalják, a két püspökség hol egyesített, hol pedig szétválasztott jellegét. Hiánypótlónak tekinthető az archív anyagokat felszínre hozó rész, és szintén különösen figyelemre méltóak a békepapokról szóló gondolatok. Külön fejezetek mutatják be a szerzetesrendek tevékenységét, és boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életét és munkásságát. E tekintetben a szerző egy újdonsággal is előáll, elfogadható magyarázattal szolgál a néhai főpásztor egyházmegye váltásával kapcsolatban. Az ökuménia kerül előtérbe a Szent László-templom lebontására tett kísérlet leírásakor, a szlovák hívekről szóló rész és a következtetések levonása után pedig függelékekkel zárul a kötet. „Egy nehéz korszak lehangoló eseményei kerülnek bemutatásra, mégis a reménység szelleme hatja át a doktori munkát”- vélekedett a könyv méltatója.
Fénypont és árnyék
Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, főlevéltáros arról beszélt, hogy egy kutatómunka során milyen problémákkal kell szembesülni. A historia domusok a közvélekedéssel ellentétben szűkszavúak, elég kevés iratot tartalmaznak, 1948 után pedig a váradi püspökség és székeskáptalan teljes anyaga átkerült az állami levéltárba. A korabeli egyházpolitikában érintett állami szervek iratai, illetve az állambiztonsági szolgálatdokumentumai viszont jól hasznosíthatóak egy tanulmány elkészítésekor. A szakember szerint a könyvben ott lappang, hogy a túlélés, együttműködés és ellenállás hármasának kérdéskörével nem csupán a híveknek, hanem az egyházi vezetőknek is szembe kellett nézniük, a kötet azonban nem redukálódik le az ellenállók és együttműködök, illetve az üldözöttek és ügynökök szerepének az ismertetésére.
Dr. Lőrincz Ottó a hitelesség kedvéért felmutatta az átvilágosítási dossziéjának azon lapját, mely azt bizonyítja, hogy nem működött együtt a titkosszolgálattal és nem tudta őt beszervezni a Securitate. Hangsúlyozta: azért döntött a könyv megírása mellett, mert nem akarta, hogy legyen egy szürke folt az egyházmegye történetében, szándékosan vállalva azt is, hogy nemcsak a jót és a szépet tárja fel. Úgy fogalmazott: arra törekedett, hogy legyen realitása és tartalma a történelemnek, ne egy olyan átlátszó ablaküveg legyen, amelyen át lehet látni, hanem olyan, melynek van fénypontja és árnyéka is. A felszólalások után a közönség tagjai kérdéseket tehettek fel, melyek során szóba került a felelősség, a megbocsátás és az örökség helyes megítélésének a kérdése is, majd dedikálással ért véget a kulturális esemény.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Elszabadult a magyarellenesség – Egymásra licitálnak a román politikusok
Már diplomáciai következményekkel is jár, hogy nem csitulni, hanem fokozódni látszik a magyarellenesség a román politikában. Traian Băsescu államfőnek a magyar politikusokat támadó hétfői nyilatkozata óta egymást követik a reakciók, és egyre meredekebb véleményeket fogalmaznak meg.
Titus Corlăţean külügyminiszter ugyancsak Marosfőn tartott előadásában elítélte ugyan az államfőt, de szélsőséges és irredenta magatartással vádolta a magyar kormányt. A következmény: Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár tegnap bekérette hivatalába a budapesti román nagykövetet, és határozottan elutasította Corlăţean állításait. Közben a román kormánykoalíció egyik képviselője, Bogdan Diaconu a magyar szélsőségesek kiutasítására vonatkozó törvénytervezetet nyújtott be a bukaresti parlamentben. Maga Băsescu tegnap újabb erős kijelentéseket tett: szerinte a románok „vérrel vették meg Erdélyt”, és „földrengető” ennek az áldozatnak a vitatása. Azt is megfogalmazta, hogy „a kölcsönös tisztelet jelének”
venné, ha román zászlókat is kifüggesztenének Székelyföldön.
A vérrel megvett Erdély
A románok nem pénzzel, hanem „vérrel fizették meg Erdélyt”, és földrengető, illetve kiábrándító az, hogy a ’89-es forradalom hősének hitt személy Erdély hovatartozását kívánja vita tárgyává tenni – jelentette ki tegnap Traian Băsescu államfő Marosorbón. Ugyancsak tegnap sérelmezte, hogy a székely és magyar zászlók mellett nem látott román zászlókat, mikor Marosfőre utazott, hogy részt vegyen az 1996 és 2001 között épült ortodox kolostor búcsúján. Szerinte „senki nem mondja, hogy ne tűzzék ki ezeket a saját otthonukon, ha úgy akarják. De meg kellene találni a helyét a román trikolórnak is, mert ez a kölcsönös tisztelet jele lehetne”.
Corlăţean is túllő a célon
Traian Băsescu államfő Magyarország rendreutasításáról szóló nyilatkozata nem lehet hiteles, miután korábban egy asztalnál ült azokkal, akik „szélsőségesen nacionalista” retorikát használtak – jelentette ki Titus Corlăţean külügyminiszter szerdán Marosfőn. Emlékeztetett: Băsescu 2010-ben részt vett a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, „ideges retorikát használó” magyar politikusok oldalán. (2010-ben a román elnök Orbán Viktor, Németh Zsolt külügyi államtitkár és Tőkés László Európai Parlamenti képviselő társaságában vett részt a tusnádfürdői fórumon.) Corlăţean idejétmúltnak, populistának és hiteltelennek nevezte az államfő harcias nyilatkozatát. „Amikor élére akarsz állni egy főváros, vagyis egy ország elleni akciónak, és nem teszel különbséget az egyes politikusok között, a szélsőséges megnyilvánulásokat egy egész országgal azonosítod, akkor nincs mit keresned a politikában, legalábbis a külpolitikában” – vélekedett.
Előadásában Băsescu és a korábbi jobbközép kormány szemére vetette, hogy 2010-ben nem tiltakoztak, amikor a „Fidesz-kormány a Jobbik támogatásával” elfogadta a „trianoni békeszerződésről való megemlékezés” (a Nemzeti Összetartozás Napja), illetve a könnyített honosítás törvényét. Corlăţean szerint ezek a jogszabályok a Kárpát-medence visszaszerzését célozzák a magyar nemzet számára, vagyis a versailles-i békeszerződések újratárgyalását vetik fel. A külügyminiszter szerint a román reakciók elmaradásának tulajdonítható, hogy most „egyes forrófejűek az úgynevezett Székelyföld” autonómiájáról beszélnek, és magyarországi politikusok „választási kampányt folytatnak” Hargita és Kovászna megyében. „Van egy európai stratégiai partnerségünk Magyarországgal: azon kell dolgoznunk, hogy ez legyen a meghatározó, nem pedig a feszültségek, a szélsőségesen nacionalista retorika. Ennek érdekében munkára, párbeszédre van szükség: ezeket a kérdéseket nem a sajtó által közvetített harcias szólamokkal lehet megoldani” – jelentette ki.
A tervezett közigazgatási átszervezésről beszélve határozottan leszögezte, hogy „Románia régiósítása csakis európai alapokon történhet meg, szabály szerint, semmiképp sem etnikai alapon, ez legyen világos”. Az etnikai alapú régiósítás „néhány forrófejű magyar politikai vezető” rögeszméje Hargita és Kovászna megyéből, de Magyarországról is. Ez nem meglepő, de „Romániának kötelessége, kormánytól függetlenül, állandóan és nagyon világosan fenntartani a román törvényeket, az alkotmányt, a vonatkozó európai szabályokat, amelyeket mindenkinek be kell tartania” – mondotta. Corlăţean szerint „az úgynevezett autonomista modellek nem képviselnek európai szabályt, nincsenek elfogadva Európában sem, és nyilvánvalóan, az alkotmány szerint is elfogadhatatlanok Romániában”. Decentralizálás igen – mondotta –, közigazgatási autonómia a fejlődéshez szükséges gazdasági forrásokkal igen, minden polgárnak – legyen az magyar vagy román Hargita és Kovászna megyében –, de más nem.
Bekérették a nagykövetet
Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára tegnap a hivatalába kérette Románia budapesti nagykövetét, Victor Miculát, és szóbeli jegyzékben utasította vissza Titus Corlăţean román külügyminiszter marosfői nyilatkozatát és a Gândul lapnak adott interjújában foglaltakat. A magyar külügyi tárca közleménye szerint Németh Zsolt határozottan visszautasította és cáfolta Titus Corlăţean azon kijelentését, amely szerint a nemzeti összetartozásról szóló törvény „a Kárpát-medence magyar nemzet számára való visszaszerzésének stratégiáját” tartalmazná és „a Versailles-i békerendszer megkérdőjelezését” célozná. Az említett törvény szövege ennek pontosan az ellenkezője – emelte ki.
Budapest visszautasította és cáfolta Titus Corlăţeannak a magyar állampolgársági törvénnyel kapcsolatos nyilatkozatát is, amely szerint a magyar honosítási gyakorlat etnikai alapú lenne. Valójában a magyar honosítás – a román gyakorlathoz hasonlóan – a magyar nyelvtudást és legalább egy magyar állampolgárságú felmenő igazolását követeli meg. A magyar külügyi tárca álláspontja szerint „az alaptalan megállapítások” alkalmasak Magyarország megrágalmazására és a romániai magyarság megfélemlítésére, miközben a romániai magyar közösség demokratikusan kifejezett törekvése – így megfogalmazott autonómiaigénye is – törvényes, megfelel az európai és a nemzetközi gyakorlatnak és normáknak. Németh Zsolt közölte a román nagykövettel, hogy Magyarország továbbra is elkötelezett a magyar–román kapcsolatok fejlesztése mellett az őszinte és tárgyilagos párbeszéd alapján.
Kiutasítaná a magyar szélsőségeseket
A külföldi szélsőségesek kiutasításáról és rendezvényeik betiltásáról terjesztett törvénytervezetet a bukaresti parlament elé Bogdan Diaconu szociáldemokrata képviselő. A jogszabály betiltana minden olyan rendezvényt – találkozót, konferenciát, tábort és tüntetést –, amely akár csak közvetve is megkérdőjelezi Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét, és nemkívánatos személynek nyilvánítana Romániában minden olyan külföldit, aki – bárhol a világon – megkérdőjelezi a román alkotmány első cikkelyét. Bár a tervezet nem utal a magyarságra, a hozzá csatolt sajtóközleményben Diaconu kifejtette, hogy ez a második olyan képviselői kezdeményezése, amely a „magyar szélsőségesek megfékezésére” irányul. Tavasszal Diaconu jogszabálytervezetet dolgozott ki a pártokhoz kötődő alapítványok külföldi finanszírozásának betiltásáról, amellyel állítása szerint Tőkés László európai parlamenti képviselőt vette célba. Háromszék
Erdély.ma

Izsák Balázs nyílt levele a Kárpát-medence önkormányzataihoz
Az elmúlt időszakban számos erdélyi és magyarországi önkormányzatot kerestünk fel személyesen, ez év június kilencedikén pedig nyílt levélben kértük Magyarország önkormányzatainak erkölcsi, politikai támogatását ahhoz az európai mozgalomhoz, amelynek célja a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal rendelkező régiók – köztük Székelyföld – védelme. E mozgalom keretén belül szeretnénk megteremteni eme régiók védelmének uniós jogi alapjait, szeretnénk a közösségi jog számára láthatóvá tenni Székelyföldet, Katalóniát, Baszkföldet, Bretagne-t, Korzikát, Frízföldet, Flandriát, Skóciát, hiszen ezek egyike sem látható Brüsszelből. Ám a polgári kezdeményezésünk bejegyzését az Európai Bizottság elutasította egy olyan indoklással, amiből az derül ki, alaposan félreértették a kezdeményezés lényegét.
Ez az elutasítás azonban semmit nem változtat a feladatunk „peremfeltételein.” Sem a helyzetünk, sem a céljaink nem változtak meg. A polgári kezdeményezés ügyében az Európai Unió bíróságához fordulunk, kérve, hogy helyezze hatályon kívül a régiók egyenlőségére és a regionális kultúrák fenntarthatóságára vonatkozó kezdeményezés bejegyzését elutasító határozatot, és kötelezze a Bizottságot a kezdeményezés bejegyzésére. Teljesen függetlenül azonban a jogorvoslati eljárás kimenetelétől, a fent leírt európai mozgalom erősítésén fogunk munkálkodni. Szeretnénk minél több európai önkormányzatot megnyerni a gondolatnak, hogy minden falunak, minden városnak, minden régiónak joga van ahhoz, hogy történelmileg kialakult arculatát, hagyományait megőrizze, és a modernizáció eszközei, de legfőképpen az uniós politikák semmiképpen sem fordíthatók ezek megváltoztatására.
Ezért azt kérem a Kárpát-medence önkormányzataitól, járuljanak hozzá, hogy partnerekként tüntethessük fel őket mozgalmunk honlapján, segítsék testvér-települési kapcsolataik révén a mozgalom megerősítését, más európai önkormányzatok bevonását, s nem utolsó sorban: lehetőségeik szerint járuljanak majd hozzá az aláírások összegyűjtéséhez, amennyiben a jogorvoslati eljárás sikerrel járna.
Marosvásárhely, 2013. augusztus 16.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
sznt.ro
Erdély.ma

Könyvbemutató: Egy kor fény- és árnypontjai
Nagyvárad- Kedden az Ady Endre Középiskolában mutatták be dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvét.
A múltat többet közt azért kell tanulmányozni, hogy tanuljunk belőle, anélkül azonban, hogy a megszerzett tudást leszámolásra, mások kiközösítésére vagy pellengérre állítására használnánk. Ugyanakkor ez ahhoz is szükséges, hogy helyesen tudjunk értékelni egy adott kort, a saját értékrendünkbe beiktassunk valamit mindabból, ami egykor jó és helyes volt, hogy olyan emléket tudjunk mi is állítani, melyben majdan visszatekintve megtalálhatjuk önmagunkat. Ezek a megfontolandó szavak, mondatok, tanácsok kedd délután a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében hangzottak el dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvének, doktori disszertációjának a bemutatásakor. A szép számú érdeklődőt Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Ezután dr. prof. Marton József tanszékvezető egyetemi tanár azon meggyőződésének adott hangot, hogy az árulkodó című kötet egy kényes, de az utókor számára fontos témát boncolgat. A szerző jogosan érezhette magát felhatalmazva arra, hogy a kommunista időszakot kutassa, hiszen személyes átélője, szemlélője volt az akkori társadalmi körülményeknek. Ez egy tudományos dolgozat esetében előny, hiszen közvetlenül ismeri az akkori eseményeket, de ugyanakkor hátrány is, mivel az érzései szubjektívek lehetnek, de ő igyekezett ezeken felülkerekedni. A kiadvány így egy átfogó és valós képet a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség helyzetéről a szocializmus évtizedeiben. A bevezető fejezetek azokról az előzményekről szólnak, melyek befolyásolták a kommunista időszakot egyházügyi szempontból. Az ezt követő oldalak talán a legkényesebb ügyet, a váradi és szatmári egyházmegyék joghatósági vitáját taglalják, a két püspökség hol egyesített, hol pedig szétválasztott jellegét. Hiánypótlónak tekinthető az archív anyagokat felszínre hozó rész, és szintén különösen figyelemre méltóak a békepapokról szóló gondolatok. Külön fejezetek mutatják be a szerzetesrendek tevékenységét, és boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életét és munkásságát. E tekintetben a szerző egy újdonsággal is előáll, elfogadható magyarázattal szolgál a néhai főpásztor egyházmegye váltásával kapcsolatban. Az ökuménia kerül előtérbe a Szent László-templom lebontására tett kísérlet leírásakor, a szlovák hívekről szóló rész és a következtetések levonása után pedig függelékekkel zárul a kötet. „Egy nehéz korszak lehangoló eseményei kerülnek bemutatásra, mégis a reménység szelleme hatja át a doktori munkát”- vélekedett a könyv méltatója.
Fénypont és árnyék
Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, főlevéltáros arról beszélt, hogy egy kutatómunka során milyen problémákkal kell szembesülni. A historia domusok a közvélekedéssel ellentétben szűkszavúak, elég kevés iratot tartalmaznak, 1948 után pedig a váradi püspökség és székeskáptalan teljes anyaga átkerült az állami levéltárba. A korabeli egyházpolitikában érintett állami szervek iratai, illetve az állambiztonsági szolgálat dokumentumai viszont jól hasznosíthatóak egy tanulmány elkészítésekor. A szakember szerint a könyvben ott lappang, hogy a túlélés, együttműködés és ellenállás hármasának kérdéskörével nem csupán a híveknek, hanem az egyházi vezetőknek is szembe kellett nézniük, a kötet azonban nem redukálódik le az ellenállók és együttműködök, illetve az üldözöttek és ügynökök szerepének az ismertetésére.
Dr. Lőrincz Ottó a hitelesség kedvéért felmutatta az átvilágosítási dossziéjának azon lapját, mely azt bizonyítja, hogy nem működött együtt a titkosszolgálattal és nem tudta őt beszervezni a Securitate. Hangsúlyozta: azért döntött a könyv megírása mellett, mert nem akarta, hogy legyen egy szürke folt az egyházmegye történetében, szándékosan vállalva azt is, hogy nemcsak a jót és a szépet tárja fel. Úgy fogalmazott: arra törekedett, hogy legyen realitása és tartalma a történelemnek, ne egy olyan átlátszó ablaküveg legyen, amelyen át lehet látni, hanem olyan, melynek van fénypontja és árnyéka is. A felszólalások után a közönség tagjai kérdéseket tehettek fel, melyek során szóba került a felelősség, a megbocsátás és az örökség helyes megítélésének a kérdése is, majd dedikálással ért véget a kulturális esemény.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Băsescu: „vérrel fizettünk drága Erdélyünkért”
A román nép nem pénzzel és nem szívességekkel fizetett Erdélyért, hanem vérrel, jelentette ki Traian Băsescu államelnök csütörtökön Marosorbón, és ismét utalást tett Tőkés László EP-képviselő közelmúltban tett kijelentéseire, melyek – bevallása szerint –megbotránkoztatták és megrendítették.
„Lehet, hogy egyesek számára, akik nem olvasták az ország történelmét, egyszerűnek tűnik úgy beszélni Erdélyről, mint egy olyan országrészről, amelynek sorsán lehet változtatni, másfelé lehet fordítani. Ma, itt, Marosorbón, mindannyian tudjuk, hogy Erdély nagyon sokba került a román népnek, és a román nép nem pénzzel vagy szívességekkel fizetett, hanem vérét adta Erdélyért. Véleményem szerint ez itt az a hely, ahol fel tudjuk mérni, mennyire drága számunkra Erdély” – fejtette ki Băsescu.
Az államelnök beszédet mondott az 1944-ben, az Észak-Erdély felszabadításáért vívott marosorbói csatában elesett román katonák emlékére tartott ceremónián. Az államfő utalást tett Tőkés László EP-képviselő közelmúltban tett kijelentéseire, anélkül azonban, hogy a nevét megemlítette volna, kifejtve, azon kijelentések „megbotránkoztatták őt”, mivel a román forradalom szimbólumának tekintette az illető személyt.
„És amikor azt hallod egy román állampolgártól, hogy védhatalom alá helyeztetné Erdélyt, megrendülsz. Engem megrendített egy román állampolgár erre irányuló kérése, mivel a román forradalom szimbólumának tekintettem őt. (…) Az elmúlt időben nem állom meg újra és újra emlegetni ezt, mivel számomra, államelnök számára, sokkot jelentett” – mondta Băsescu. Rámutatott, ezért is kívánt feltétlenül jelen lenni csütörtökön Marosorbón.
Minden kereszt lelkünk egy darabja, az országa védelmében elesett román katona lelkét jelenti, és mindez annak bizonyítéka, hogy ez a nép kivívta ás megvédelmezte egységét. A maihoz hasonló napokon emlékeznünk kell minderre, és ugyanilyen felelősen kell ezután is viselkednünk” – hangsúlyozta az államelnök.
A sajtó képviselőinek későbbi kérdésére, hogy Tőkés Lászlóra utalt-e beszédében, az államelnök kijelentette: „Kire másra?”. Elmondta még az újságíróknak, hogy a hónap végén Szlovákiába látogat, ahol az illető országot felszabadító harcokban elesett román katonákra emlékeznek egy ceremónián, és úgy gondolta, hogy előbb ide kell eljönnie, Marosorbóra, „ahol 11 000 katona esett el”. Hozzáfűzte, Szlovákiában szintén 11 000 román katona esett el a felszabadító harcokban.
A marosorbói megemlékezésen Băsescu államelnök koszorút helyezett el az elesett román katonák emlékművénél és részt vett az itt tartott vallásos szertartáson.
Maszol.ro

„Tiszta” Romániát! (5.)
A második bécsi döntés jellege
Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést.
A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között.
Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti.
Igazságos volt a második bécsi döntés?
Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”
E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek.
A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A politikai elit felelőssége
Korunk globalista zsarnoksága abban különbözik a történelem eddigi autokratikus rendszereitől, hogy tagadja önmaga létét. Önfenntartását célzó eszmei pillére nem az emberek meggyőzésén alapul, mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szociáldemokrácia/szocializmus, hanem azok félrevezetésén. Valamennyi – amúgy rég idejétmúlt – ideológia képviselői közé beférkőznek a globalizátorok, akik lényegében színjátékot játszanak, amikor úgy tesznek, mintha még mindig e letűnt politikai ellentétek határoznák meg a világ folyamatait és a nemzetek jövőjét. A meg nem vásárolt lényeglátók egy része is belemegy a játékukba, mert esélytelennek érzi a tiszta beszédet, fél a periferizálódástól, a szalonképtelenné nyilvánítástól vagy egyszerűen a választási vereségtől.
Ebben az orwelli rendszerben igazi felüdülés egy olyan rendezvény, ahol az előadók nyíltan beszélnek globalizmusról, nemzetellenes látszatmagyarokról, az erdélyi magyarság létkérdéseiről. S teszik ezt a nemzet sorsa iránti felelősségtől áthatva. Miként 2006-ban az akkor négyéves fiam megállapította: az EMI táborban „magyar a levegő”.
Neptun: akkor és ma
Az EMI-tábor idei programjának keretében megszólalók tovább vitték a valódi szólásszabadság e nemes hagyományát, legyen szó Ady Endre szabadkőműves kötődéseiről, az autonómiáról, a sajtószabadságról vagy a Neptun-ügyről, amely kerek húsz esztendeje kavarta fel az erdélyi politikum állóvizét.
A Neptun-problematikát elemző kerekasztal kapcsán a Magyar Távirati Iroda is kiadott egy hírt, amire Borbély László, az egyik egykori részvevő fontosnak tartotta reagálni. Az MTI által közzétett „válaszban” foglalt állításokat a következőképpen rendszerezhetjük: az e sorok írója által szerkesztett Neptun-gate című könyv, amely összefoglalja a húsz évvel ezelőtti polémia legfőbb dokumentumait, „tele van valótlanságokkal”. A következő mondatot pontosan idézném, mert nem teljesen világos a tartalma: „Szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.” Továbbá: ha a neptunosok nem jártak volna el helyesen, akkor is, utána is, a magyarság eláll mellőlük, nem élvezték volna a magyarság bizalmát. „Nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.” A külpolitikainyomásgyakorlás eszközét feladta az RMDSZ.
Valótlanságok?
Ami a valótlanságokat illeti, jó lenne, ha Borbély László megnevezné azokat. Egy dokumentumgyűjteménynek, amely módosítás nélkül közli egy adott kérdésben megnyilatkozók interjúit és esszéit, nem feladata a korrekció, ettől függetlenül a kötet szerkesztése és végső korrektúrája során nem találkoztam valótlan állításokkal.
A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét 1996-ban az RMDSZ feladta, mint ahogy az autonómiáért való tényleges küzdelmet is. Az RMDSZ-politika legfőbb haszonélvezője a román nemzetállam volt: úgy integrálódhatott az európai struktúrákba, hogy az erdélyi magyarság sorsának rendezése érdekében semmit nem tett az RMDSZ kormányba emelésén kívül. Az RMDSZ pedig – miniszteri, államtitkári és igazgatói pozíciókért cserébe – a Neptun-ügy mintájára vállalta az etnodiszkriminatív román politika legitimálását.
Nem várhatjuk a magyar érdeket súlyosan sértő politikai paktum egyik illusztris szereplőjétől, hogy ezt elismerje és ne beszéljen mellé. A modern politikai kommunikáció legfőbb problémája, hogy a választópolgár előtt a valós szándékokat leplező, az egyéni érdekmotiváltságot elfedő, a közösségi érdeket sértő álláspont éppoly racionális felvértezettséggel jelenik meg, mint a valóságot tükröző, a nemzeti érdekekkel ténylegesen konvergens, jövőbe mutató álláspont, s csak igen kevesen képesek elválasztani az ocsút a búzától.
Közösségi érdekek és azok felismerése
Érdemes részletesen górcső alá venni azt az álláspontot is, hogy meg lehet-e téveszteni egy nemzeti vagy politikai közösséget hosszú távon a saját érdekeit illetően. E kérdés átvezet egy másik problémához is: a választók milyen mértékben képesek felismerni saját érdeküket? Helytálló-e a liberális demokrácia azon alaptétele, hogy a politikai testet alkotó állampolgárok zöme racionális, döntőképes, tisztában van saját érdekeivel, s így felelős döntést tud hozni a választásokon? Ha e tétel igaz lenne, nem kellene kivenni a népszavazási kérdések közül az adóval kapcsolatos ügyeket.
Az egyéni érdekkövetés nem mindig mutat a közösségi érdekérvényesítés irányába. Jó példa erre 1918 késő ősze, amikor az lett volna a közösségi érdeknek megfelelő magyar politikai cselekvés, ha az ütőképes, zömmel harcedzett katonákból álló, az ellenség földjén állomásozó csapattesteket átszervezik az ország történelmi határainak védelmére. A szabadkőműves dominanciájú Károlyi-kormány mégis a leszerelés mellett döntött, a tömeg ujjongása közepette. Innen egyenes út vezetett az ország két harmadának elvesztéséhez.
Alois Schumpeter osztrák közgazdász-politológus írja, hogy a közakarat nem a demokratikus politikai folyamat hajtóereje, hanem annak végterméke. Más szóval: a közakaratot a pártok teremtik meg politikai marketing útján. S miként a mosóporok közül is azt választja a fogyasztó, amelynek meggyőzőbb a reklámja, tehát amely mögött jellemzően nagyobb tőke áll, nem pedig azt, amely hatékonyabban mos, a választók zöme is azt a politikai gárdát választja, amelynek reklámja, marketingje ügyesebb, rafináltabb, erőteljesebb.
Az elit felelőssége
A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, amelyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében, és képes is rá. Amelynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza, s cselekvéseit elsősorban nem a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat.
Az RMDSZ-vezetés előtt két út állt 1996-ban. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a borzonti EMI-táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni.
Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómiapolitika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum.
Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak, s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgálótájékoztatáspolitikátátépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására.
Ahogy könnyebb volt 1918-ban a „béke” mellett szónokolni, amikor három oldalról fenyegette ellenséges támadás az országot, ahogy Európa-szerte ma is népszerű és könnyű a globalizmus, a fogyasztói társadalom jelszavait szajkózni a politikai korrektség idiómáját követve, úgy könnyű a hatalommal való megegyezés mellett síkra szállni a lassan száz éve a többség által nyomorgatott közösségben is. A választók nagy része vevő erre, lásd a Bugár Béla-féle felvidéki szörnypártot, a Híd-Most nevű szlovák–magyar képződményt, amelynek elnöke odáig megy az önfeladásban, hogy nyíltan kimondja: nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják a gyermekeiket, s azzal kampányol, hogy az MKP-vel ellentétben ők NEM akarnak autonómiát.
Az erdélyi magyar politikai elit közös felelőssége, hogy a pártcsatározások közepette mi ne juthassunk ide. Ehhez viszont közös nemzeti minimumra, közös múltértelmezésre és jövőképre lenne szükség. Nem pedig arra, hogy egy többszázezres lélekszámfogyással járó, közösségi szempontból megbukott politikai kurzus origóját, a Neptun-ügyet ma is mintának állítsuk be.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ünneplőbe öltöztek a lelkek
Közel egy évvel elkészülte után, augusztus 17-én, szombaton nagyszabású népünnepély részeként avatták fel és szentelték meg az udvarhelyszéki Gordon-tetőn álló Jézus Szíve kilátót. Az impozáns, Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-ábrázolásának számító szobor civil kezdeményezés révén, közösségi összefogással valósult meg.
A bogárfalvi Protemp Alapítvány kezdeményezésére létrejött Jézus Szíve kilátó tavaly novemberre készült el, a szobor talapzatának utómunkálatai, valamint a térrendezés miatt az avatóünnepség idén nyárra halasztódott. Szombaton délelőtt több mint kétezren, helybéliek és külföldiek zarándokoltak ki Gordon tetejére: a szentmisével egybekötött felavatást, megszentelést ft. Tamás József püspök végezte.
Egy álom valósult meg a szombati ünnepségen, jegyezte meg Tamás József püspök. „Érdekes az, hogy a közvéleményt ez az alkotás megosztotta, mint ahogyan a történelem folyamán magának az Úr Jézusnak a személye is megosztotta az emberiséget, hiszen őróla már jövendölte Simeon a jeruzsálemi templomban: jel lesz, amelynek sokan ellene mondanak. Az idő majd eldönti, hogy a kilátó ügyében kinek volt, vagy kinek van igaza. Azt kérjük, és azt kívánjuk a jó Istentől, hogy tegye olyan jelképpé ennek a vidéknek ezt az alkotást, mint amilyen az Eiffel-torony Párizsnak, hogy Székelyföldünknek és ennek a vidéknek igazi zarándokhelyévé váljon” – mondta.
A néhai Magyari Árpád, a Protemp Alapítvány elnökének, a szoborállítás kezdeményezőjének felkérésére Oláh Dénes, marosvásárhelyi főesperes tartotta a szentbeszédet. „Mindaz, ami sajtóvitaként ennek az alkotásnak a megáldását megelőzte, esetleg még követni is fogja, teljes mértékben visszaigazolja azt, hogy Jézus Krisztus a múltban, ma és a jövőben is az ellentmondás jele lesz, volt, marad” – jelentette ki. Folytatásként egy, Márk és János evangélisták által is – némi eltéréssel – megörökített bibliai jelenetet idézett: a betániai vacsorát, ahol egy bűnösnek nevezett asszony Simon farizeus házában 300 dénárt érő olajjal kente meg Jézus lábait. „Mindaz, amit a hívő szeretet immár kettőezer éve templomokra, képekre, szobrokra és terekre áldozott, vagy ha úgy tetszik, pazarolt, az valójában nem más, mint a betániai bűnös nő 300 dénárt érő szeretetvallomásának megismétlése térben, időben és anyagban. Csupán ennyi akar lenni ez a megáldott alkotás is, és ettől ilyen lenyűgöző” – fűzte hozzá.
A Jézus Szíve kilátó arra hivatott, hogy „eszünkbe juttassa azt a valakit, akinek annyira fontosak voltunk, hogy emberré lett, 33 éven át osztozott emberi sorsunkban, majd iszonyatos kínok között meghalt mindannyiunkért a golgotai kereszten”, tette hozzá végül.
A szentmisét követően Kovács Lehel, Farkaslaka község polgármestere osztotta meg ünnepi gondolatait. „Itt, a Gordon tetején áll a Jézus Szíve-kilátó, melyet egyszerű, civil emberek álmodtak meg. Egyszerű emberek, de nagy emberséggel, akik nap mint nap érezték az isteni gondviselést. Érezték, hogy Jézus vigyáz ránk a Gordon-tetőről. És vigyázott ránk 2005-ben is, amikor még ismeretlen összefogással építette újjá a községet a mi kicsi közösségünk. Itt a Gordon tetején és a Nyikó völgyében az álmok valóra válnak. A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, úgy gondolom, hogy a kilátónak kimagaslóan nagy szerepe lesz közösségünk megismertetésében, bemutatásában és fellendülésében is” – jelentette ki, majd köszönetet mondott a Mária rádiónak, hogy élő közvetítéssel Erdély-szerte hirdették a helybéliek ünnepét. Az esemény meghívottja volt még Soltész Miklós, magyarországi szociális és családügyért felelős államtitkár, illetve Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja.
A nagyszabású ünnep zárásaként a szervezők kulturális műsorral kedveskedtek a jelenlévőknek, melyen az Ave Rosa Szentlélek bogárfalvi egyházi kórus, a farkaslaki Zeng a magasság kórus, Sebestyén Hunor színművész és a malomfalvi Százszorszép énekkar is közreműködött.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

De miért engem?
Varga Gábor író, drámaíró, az Ady Kör egyik szervezője, az Irodalmi Kerekasztal házigazdája. Olykor-olykor a Securitate vendége. Közben főkutató egy vegyipari üzemben. 1990 után az RMDSZ egyik alapítója, majd egy évtizedig Bihar megyei elnöke. 1998-tól rövid megszakítással másfél évtizedig az Állami Találmányi és Védjegyhivatal (OSIM) vezérigazgatója. 2013. július 8-án jogerősen másfél év felfüggesztett börtönre és pénzbüntetésre ítéli a bukaresti Táblabíróság. Július végén a miniszterelnök meneszti, néhány nappal 65. születésnapja előtt. Szűcs László interjúja.
Hogy az olvasó megértse, mi is történt veled, hol keressük ennek az ügynek a gyökereit, meddig kell az időben visszamennünk?
Egészen 1996-ig, amikor még nem voltam az intézmény élén. Ekkor az OSIM akkori ideiglenes vezetője, később tizenöt éven át a helyettesem összeismerkedett egy informatikussal, aki a rendelkezésére bocsátott egy egyszerű fizetés-kiszámítási programot, ami az akkori gazdasági osztály hat-nyolc alkalmazottjának bőven megfelelt. Menet közben ez az együttműködés ezzel a céggel – Ecso&Exo Kft. – tovább fejlődött, s a program, amit Exman néven adtak el nekünk, egy komplex menedzsment programmá vált, már nem csak a fizetéseket számolta ki, hanem a teljes könyvelést ezzel végezték. A Szabadalmi Hivatal sokrétű kérésére különböző modulokat iktattak be ebbe a programba. Ebben benne volt az is, hogy Varujan Vosganian pénzügyminiszter kérésére közvetlen összekötetés jött létre a Pénzügyminisztérium és az OSIM adatbázisa között. Benne volt az is, hogy az Uniótól kapott szabadalmi és védjegykivizsgálási program (Jouve) és a pénzügyi program között kapcsolat jöhetett létre. Ha például valaki befizetést eszközölt a pénztárnál, a védjegyosztályon az illető munkatársunk tudomásul vehette, s beindulhatott a kivizsgálás.
Értsem úgy, hogy speciálisan az OSIM számára fejlesztettek ki egy más intézményekben is használható informatikai programot?
Volt egy alapprogram, ami kifejezetten a mi hivatalunkra lett méretezve. A fejlesztésekkel párhuzamosan természetesen nőtt az értéke is. Az a licensz, amit 2002-ben egy évre megvásárolt a hivatal, az mondjuk 2007-ben már nem volt érvényes, bármennyire is szerette volna a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ezt a nyakunkba varrni, a nyakunkba is varrta különben. Nem csupán fejlesztették, de egy egészen más számítógépes nyelvre is átírták. Közben az RMDSZ kikerült a kormányból, s engem egyik napról a másikra egy miniszteri rendelettel – amiről a mai napig nem tudom, mennyire volt jogos – leváltottak. Azért mondom ezt, hiszen első és második alkalommal is a miniszterelnök nevezett ki. Jött hát egy utódom, aki nagy élvezettel rendelt el egy kivizsgálást, aminek egyik célpontja ez a számítógépes program volt, amivel szerinte kárt okoztunk a hivatalnak.
Az illető addig is a hivatal munkatársa volt?
Én ezzel az úriemberrel addig nem találkoztam, ő egy futballbíró volt. A mai napig nem tudom, mi vezérelte őt abban, hogy gazdasági ellenőrzést tartson. Kihívatta a minisztérium ellenőrző testületét, mely megállapította, hogy hatalmas kifizetési hiányosságok történtek, s a DNA-hoz utalta a dossziét a gazdasági igazgatónőm felelősségét megállapítva. Ekkor a hivatalban dolgoztam, mint tanácsos, s bevallom, eléggé meg voltam zavarodva, mert a gazdasági igazgatónő, aki ellen a vád megfogalmazódott, egyszerűen eltűnt, egy reggel még beszéltem vele, majd – mint utóbb megtudtam – gyakorlatilag kirángatták az irodájából, ahonnan semmit nem vihetett magával. Telefonhívásaimra sem válaszolt, mind a két számát letiltották.
Ő korábban is veled dolgozott?
Igen, jól ismertem. Nem mondom azt, hogy a tűzbe tettem volna érte a kezem, de kisebb rendellenességeken, szokványos hiányosságokon túl nem volt panasz a munkájára. A történések 2009-ben jutottak oda, hogy a Szabadalmi Hivatal feljelentést tett a gazdasági igazgatónő ellen, eltávolításakor fel is függesztették. Amikor én 2010-ben visszakerültem a hivatal élére, azt kezdtem el keresni, milyen iratok nincsenek meg. Egy csomó irat, amelyről a számvevőszéki jelentés is, s a DNA jelentés is hosszas oldalakon át írta, hogy nem kapták meg többszöri kérés ellenére sem, egyszer csak szép csendben előkerült. Hogy eldugták vagy trehányság volt, hivatali nemtörődömség miatt nem adták át 2009-ben a vizsgálatot folytató szerveknek, ezt nem tudhatom.
A futballbíróval mi történt, amikor visszakaptad a vezérigazgatói megbízatást?
Ő előlépett a Szenátus főtitkárhelyettesének. Amikor a helyemre került, rettenetesen fel volt háborodva, el nem tudta képzelni, hogy lehet ebből a fizetésből megélni. Kérte, áruljam már el, milyen plusz bevételeim voltak nekem. Később megnyugodhatott, hiszen a Szenátusban jóval nagyobb fizetést kapott.
Gondolom, amikor 2010-től ismét te vezetted a hivatalt, tisztázni próbáltad az ügyet.
Pontosan. Bár akkor még nem voltam érintettje, de már folyt a kivizsgálás, jöttek a levelek a DNA-tól, amelyekre postafordultával válaszoltunk. Közben elrendeltem egy leltárt, mely során egy csomó irat került elő. Júniusban értesítették a hivatalt, hogy a DNA részéről elkészült a szakjelentés. Három jogtanácsosomat küldtem érte, el is hozták. A jelentést alaposan végigolvasva konstatáltam, hogy az egyik legnagyobb tétel, amit a hivatal rovására írnak, az az, hogy kifizetéseket eszközölt számítógépes programok plusz szolgáltatásaira, s a kifizetésekkel kapcsolatban semmiféle igazoló iratot nem találtak. Ezeket az iratokat többször is kérte a DNA 2009-ben, de nem kapta meg. Ekkor elrendeltem egy újabb leltárt, s horribile dictu hetven darabot meg is találtunk, de nem a gazdasági osztályon, hanem négy emelettel feljebb, a beruházási osztályon. Ezeket mind végig is olvastam, egy összesítő táblázatot is készítettem. Nem sokkal később – éppen a marosfői Miért-táborban voltam – jött egy telefon, hogy hétfőn, 2010. június 5-én várnak a DNA-nál. Megyek is be egymagamban, a táskámban az iratokkal. Ahelyett, hogy szóba álltak volna velem, a kezembe nyomtak egy papírt arról, hogy vád alá helyeztek. Utólag kiderült, még vagy hat embert a gazdasági igazgatónőn kívül, aki akkor már vád alatt volt.
Azt már tudtad, hogy ő vád alá lett helyezve?
Azt igen, de hogy engem is belesodortak, azt nem. Azért is találtam meglepőnek, mert az a bizottság, amely három héttel korábban átvette az iratokat, az arról értesült, hogy a DNA – lévén túl kicsi az összeg – az ügyet át fogja adni egy kerületi ügyészségnek. Augusztusban szabadságolások voltak a DNA-nál, szeptemberben pedig vártam, hogy behívjanak. Mert amikor júniusban már egy ügyvéddel mentem be, kérte, hogy szeretné elolvasni a vádiratot. Aztán szeptember 11-én ezt a házat, ahol most beszélgetünk, jelzálog alá helyezték, s közölték, minden kihallgatás nélkül, hogy elkészült a vádirat, bíróság elé küldenek. Azonnal fellebbeztünk ez ellen, ezt előbb Tuluş főügyész úr utasította vissza, majd ugyanezt tette Morar DNA-elnök úr. Október közepétől elkezdődött egy negyven tárgyalásból álló sorozat, ebből harminchat alapfokon, négy a Táblabíróság szintjén. Valamenyin jelen voltam, úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nem vagyok ott. Kemény menetek folytak, az ellenségeimnek sem kívánom azt a hangulatot. Az első 24 tárgyalást egy Melania Bejenaru nevű bírónő vezette, aki az általunk benyújtott igazoló iratok ismeretében elrendelt egy informatikai szakellenőrzést. Ezt a Bukaresti Műszaki Egyetem informatika professzora Mihai Caramihai készítette el, aki kimutatta, hogy mind a 42 szerződés (proces verbal de asistenţă technică) mögött plusz munka áll, ezek értéket hoztak, s kifizetésük zömében jogos volt. Mindössze azt állapította meg, hogy egyes esetekben a vásárlás helyett a bérletszerződés érvényesítése lett volna a kívánatos.
A DNA a vádiratát arra alapozta, hogy fölösleges szolgáltatásokat vásároltatok?
Egyrészt, hogy túl drágán vásároltuk a licenszeket, s plusz szolgáltatásokat vásároltunk fölöslegesen.
Arról nem szólt a vád, hogy ebből anyagi hasznod származott volna?
Nem, fel sem merült. S mint mondtam, a huszonvalahányadik tárgyalásra tisztázódott, hogy az igazoló iratok mögött elvégzett munka van.
Mit lehetett ezen ennyit tárgyalni?
Egyik napról a másikra a bírónőt lecserélték, pontosan felfelé buktatták, a Táblabíróságra. Utána jött egy másik bírónő, aki eleinte szintén bizalmatlanul méregetett minket, de utána ő is elrendelte a gazdasági szakjelentést az informatikai mellé. Akkor őt is leváltották. Jött egy harmadik bíró, aki leseperte a gazdasági szakjelenésre vonatkozó igényünket. Két tárgyalás után már ítéletet is hirdetett alapfokon. Az ítélet oldalakon át szinte betűhíven megismételte a DNA vádiratát. Természetesen fellebeztünk mind a heten. A DNA is, mert végrehajtandó büntetést kért.
Ekkoriban már gondoltál arra, hogy többről van szó, mint egy vitatható közbeszerzési eljárásról?
Nem voltam olyan naiv, hogy ne érezzem, itt egyfajta külföldi nyomás is van, példát kell statuálni. De folyton az a kérdés fogalmazódik meg, miért éppen engem? Azzal is tisztában voltam, hogy itt egyfajta zsarolás is van. Szinte egy időben futott a Nagy Zsolt ügye, Kerekes Gábor ügye, majd Markó Attila ügye. Egyfajta móresre tanítása is folyik az RMDSZ-nek, méghozzá olyan emberek esetében, akik tisztességében eddig az RMDSZ nem kételkedett. S kiderül, hogy íme, ezek a nagy korruptak.
Jegyezzük meg, közben az RMDSZ szinte végig kormányon volt.
Igen.
Megfogható, hogy ki áll e dolgok mögött? Gondolom, nem Emil Boc miniszterelnök rendelte el, hogy vegzáljanak.
Már csak azért sem, mert akkor 2010-ben nem helyezett volna vissza. Ez az a hatalom, ami definiálhatatlan. Az a bizonyos Big Brother, akinek én, mi, valamiért az útjában voltunk.
Hogyan élted meg, hogyan élte meg környezeted, munkatársaid, hogy első fokon másfél évet kapsz, s közben, ha nem is vígan, de tovább vezérigazgatod a céget?
Munkatársaim nyilván mindenről tudtak, már csak az intenzív levelezés okán is. Tisztában voltak vele, hogy ehhez az egész mocsokhoz semmi közöm. Élveztem a hivatalom munkatársainak a bizalmát. De bennem korántsem volt már az a lelkesedés, az az ambíció, ami az első mandátumom alatt. Amikor arra törekedtem, hogy a hátrányunkat behozva ez a hivatal olyan szinten működjön, mint a prágai, a varsó, a budapesti.
Az elsőfokú ítélet után nem akartak leváltani?
Tudtak a feljebbvalóim erről az ítéletről, a hercehurcáról, de részben az ártatlanság vélelme miatt, jogerős ítélet hiányában, illetve látva, hogy jó néhány hasonló ügy futott, a végső döntésre vártak.
Gondolom, te is optimistán tekintettél a másodfokú tárgyalás elé.
Még jobban felkészültünk, újra leadtuk az összes iratot, csak annyit kértünk, hogy egy gazdasági kivizsgálással döntsék már el, könyörgöm, hogy az az egymillió lejes kár az húszezer lej, negyvenezer lej, vagy mennyi fejenként kiszámolva?
Mi történt közben magával az informatikai rendszerrel?
A rendszert az utódom felrúgta, minek következtében a cég, amely miatt engem elítéltek, beperelte a hivatalt, s arra fél évre, amikor az OSIM nem fizetett nekik, megnyerte a pert. A szabadalmi hivatal vagy három hónapja egy igen tekintélyes összeget ki is fizetett.
Aztán megszületett a másodfokú, jogerős ítélet.
Igen, július 5-én, de csak július 8-án tették közzé, s 30-án a miniszterelnök visszahívott a hivatalomból. Közben két hetet Nagyváradon töltöttem kórházban. Rettenetesen megviselt ez az ügy. Én, aki soha nem voltam kórházban, most három hét alatt kétszer is. Amúgy néhány nap múltán el is értem a nyugdíjkorhatárt. Azt reméltem, kedvező ítélettel s egy jó hangulatú búcsúpoharazással végződik ez az egész.
Találkoztál Ponta miniszterelnökkel?
Csak az egyik tanácsosával, akinek 9-én a kezébe adtam a felmondásomat. Ő azt javasolta, ne én mondjak fel, mert az azt jelentené, hogy elismerem, amivel vádoltak. Amúgy egész kafkai volt a leváltásom. Harmincadikán, kedd délután lóhalálában keresnek, hogy azonnal menjek a Victoria palotába, mert kormányülés van, most vitatják meg a hivatal átszervezésére vonatkozó javaslatot. Ezt előzőleg betegségem miatt nem tudtam aláírni, a helyettesem írta alá, de így nem fogadták el. Négy órakor értem az előcsarnokban, nagy csődület volt. „Jaj, de jó, hogy jött, vezérigazgató úr, itt írja alá” – fogadtak. Aláírtam. Este fél kilenc körül értesültem a leváltásomról. Megjelent a Hivatalos Közlönyben. Másnap reggel úgy is mentem be, hogy már nem írok alá semmit. Csütörtökre jött meg a hivatalos átirat.
Ebben szerepelt valami indoklás?
Annyi, hogy kaptak a minisztériumtól egy átiratot, hogy a hivataltól tájékoztatás érkezett jogerős elítélésemről. Ennek alapján váltottak le.
Te mit gondolsz erről az ítéletről?
Én ezt, akármennyire is nem comilfo így mondani, egy abszolút igazságtalan, részrehajló, a bírósági procedúrákat figyelembe nem vevő döntésnek tartom. Ha volna még hol, akkor fellebeznék. Sajnos Romániában nincs hol.
Függetlenül a te esetedtől, szerinted az RMDSZ hogyan tudná hasonló helyzetekben megvédeni az embereit?
Nagyon fontos lépés volt a jogsegélyszolgálat létrehozása, már azért is, hisz az önkormányzatokban folynak a perek polgármesterek, tanácsosok ellen. Nagyon gyorsan jogi megoldásokat kell kínálni az embereknek. Az ügyvédeket sem tudja mindenki megfizetni. Nekem is nagyon sokba fájt.
Mennyi pénzt kell az ítélet értelmében fizess?
Kamatokkal együtt úgy hetvenezer eurót. Hogy honnan kerítem elő, azt nem tudom. Én csak a hivatalomnak éltem, nem volt másodállásom. Még az írással is leálltam, mióta ez a cirkusz tart.
Volt olyan szituáció, amikor íróként, kívülről tudtál tekinteni erre az egészre?
Nem volt hozzá erőm. Ha egyszer lecsitul, talán. Ez egy diabolikus játék. Presztízs okok, politikai okok, vagy a kettő keveréke miatt egy fontos közhivatal, amit annak idején a nagy korrupció ellen hoztak létre, szóval a DNA képtelen volt felülbírálni azt, hogy rossz vádiratot fogalmazott meg. S nincs az a bíró, aki meg merné ma a DNA vádiratait kérdőjelezni. Kicsit elégtételül szolgál, hogy a Táblabíróságon a három bíró közül egy a teljes felmetésemet kérte. De csak egy.
A többiekről mit tudsz?
Még súlyosabbak az ítéleteik, ráadásul rendszeresen kell a rendőrségen jelentkezzenek, jelenteniük kell, ha elhagyják lakhelyüket.
Hogy vagy most?
Emberileg ez nagyon megviselt. Nyilván talpra kell állnom, mert az élet megy tovább. De hosszú hetek, hónapok kell elteljenek, amíg fel tudom ezt dolgozni. Egy halom iratot hoztam haza. Ma délelőtt is néztük a feleségemmel. Ahelyett, hogy egy regényt fogjak a kezembe vagy írjak. Lapozgatjuk, nem tudom feldolgozni.
A kollégáktól volt alkalmad elbúcsúzni?
Az utolsó nap aláírtam az átvételi-átadási okmányt, az igazgatókkal leparoláztam. A titkárságomon dolgozó legközelebbi munkatársaimmal átöleltük egymást, s minden jót kívántunk.
Mit tudsz most kezdeni, újra itthon, Váraddal?
Ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. Ez a város már nem az, amit én 1998-ban elhagytam, ha kéthetenként haza is jöttem. Ha akarnám sem tudnám ugyanott, ugyanúgy folytatni. Sajnos a látásom is nagyon megromlott, ez is beszűkíti azt a pászmát, amiben még működhetek. Hosszú heteknek kell még eltelnie ahhoz, hogy mosolyogva leüljek egy kávézóban a Fő utcán. De bízom abban, hogy el fogok jutni még addig.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Árus Zsolt: diszkriminál a diszkriminációellenes tanács
Árus Zsolt a nyílt levelében részletezi, hogy korábban két olyan eset miatt fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökéhez, amelyek során úgy érezte, állami tisztségviselők és intézmények hátrányos megkülönböztetésben részesítették. A két beadványára egy közös válasz érkezett, amelyben: „egyrészt kioktatnak, hogy az anyanyelvemet csak a helyi hatóságokkal folytatott kommunikációban használhatom, másrészt felszólítanak, hogy a beadványokat nyújtsam be újra, román nyelven”.
Az augusztus 19-én keltezett nyílt levél szerint a keltezés napján választ küldött a tanácsnak, de fontosnak tartja álláspontját a nyilvánossággal is megosztani. „Az alkotmány 128. cikkelye világosan kimondja, hogy az igazságszolgáltatásban is használhatom az anyanyelvemet. Az ön által vezetett tanács nyilvánvaló módon igazságszolgáltatási feladatokat lát el, hisz egy jogszabály betartását ellenőrzi, ezzel kapcsolatosan kivizsgálásokat végez és a jogszabályt megsértőkre büntetéseket ró ki. Az alkotmány 73. cikkelye értelmében a parlamentnek kötelessége lenne sarkalatos törvény formájában elfogadni a nemzeti kisebbségek statútumát. Ebben a statútumban kellene szabályozni többek közt a nyelvhasználat kérdését is, legalább olyan szinten, ahogy az a szocializmus éveiben elfogadott, majd 1989 után hatályon kívül helyett statútumban szerepelt. Sajnálatos, hogy erről a kötelezettségről az elmúlt tíz évben senki nem beszélt, de legalább olyan sajnálatos az, hogy az ön által vezetett intézmény munkatársai látszólag nem is tudnak erről a kötelezettségről, és nem tesznek lépéseket azért, hogy a parlament mihamarabb pótolja ezt a mulasztást” – írja Árus. A szerző nehezményezi, hogy a diszkriminációellenes tanács nem veszi figyelembe, hogy Romániában tilos bármiféle hátrányos megkülönböztetés, többek közt az anyanyelv alapján, és garantált az állampolgárok egyenlő elbírálása a bíróságok és minden más igazságszolgáltató szerv előtt.
„Felháborító, hogy ezeket az előírásokat pontosan az az intézmény sérti meg, amely azok betartásáért felel. Amikor engem arra szólítanak fel, hogy a panaszomat román nyelven fogalmazzam meg, akkor gyakorlatilag az történik, hogy a diszkriminációellenes tanács diszkriminál. Ilyesmi egy jogállamban elképzelhetetlen” – fogalmaz a nyílt levél írója, hozzátéve: „számomra különleges jelentőséggel bír az az, hogy a demokráciadeficit palástolásában egy magyar ember játszik kulcsszerepet. Véleményem szerint ez az egész magyar nemzetre nézve sértő, s mint ilyen elfogadhatatlan, főleg ha azt is szem előtt tartjuk, hogy ezen jogsértő állapotnak a szenvedő alanyai elsősorban a hazai kisebbségek, köztük magyar emberek. Úgy gondolom, hogy önnek két választása van: vagy gondoskodik arról, hogy az ön által vezetett intézmény szigorúan tartsa be a 2000/137-es kormányrendelet előírásait és azonnal hagyjon fel mindenféle diszkriminációval, vagy ha erre nem képes, akkor lemond”.
Válasz Asztalos Csabától
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke megkeresésünkre közölte, hozzá nem jutott el Árus levele, ezért azt a lapunk bocsátotta rendelkezésére. Asztalos Árus Zsolthoz címzett válaszban kijelenti: „sajnálattal vettem észre, hogy közszereplőként nem ismeri a törvényeket és felelőtlenül nyilatkozik. Politikusként nem várom el, hogy ismerje a törvényt, de azt igen, hogy mielőtt nyilatkozik, legalább tanácsosai elemzéseit elolvassa (ha van ilyen)”.
Asztalos cáfolja, hogy a tanács az igazságszolgáltatás része lenne. „Az Országos Diszkriminációellenes Tanács nem az igazságszolgáltatási hatalom része, hanem egy központi közigazgatási intézmény – autonóm közigazgatási hatóság. Félelmetes, hogy közszereplőként nem ismeri azt a tényt, hogy Romániában (és általában egy demokráciában) az igazságszolgáltatás a Legfelsőbb Semmítő és Ítélőszéken és a törvény által meghatározott bírói hatóságon keresztül valósul meg” – áll a válaszlevélben, az anyanyelvhasználat kérdésére pedig részletezi: “Központi autonóm közigazgatási hatóságként nem áll rendelkezésünkre törvényes keret az anyanyelvhasználat biztosítása terén, ezért kértük meg, hogy az állam hivatalos nyelvén is terjessze be panaszleveleit”.
Továbbá kiderül, Asztalos többször tett lépéseket a kisebbségek statútumának elfogadása érdekében a parlament szakbizottsági üléseink, nemzetközi szakértőkkel és külföldi diplomatával folytatott megbeszélésen, mint írja, a tanács éves jelentéseiben is külön kitérnek a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdésére, hiányosságaira. „Bár az anyanyelvhasználat biztosítása nem tartozik nyilvánvalóan a tanács hatáskörébe, az általam vezetett intézmény volt az egyetlen, amely ezen a területen a romániai magyarok anyanyelvhasználata esetében hátrányos megkülönböztetést állapított meg és bírságot szabott ki, ezeket a határozatokat a Legfelsőbb Semmítő és Ítélőszék is helyben hagyta. A tanács aktívan jelen volt a magyar kisebbséget érintő sérelmek orvoslásában, ezt mindenki tudja, precedens értékű döntéseink voltak. Végezetül, alázattal javaslom, hogy mielőtt nyílt leveleket ír, olvasson. Nem elég magyarnak lenni közösségünk megmaradása és fejlődése végett, legalább annyira fontos a versenyképességünk és felelős magatartásunk” – zárja válaszát a tanács elnöke.
Balázs Katalin
Szekelyhon.ro

Elsüllyedt világ
A kolozsvári Világhírnév Kiadónál jelent meg Lőwy Dániel legújabb könyvbe foglalt remeke, melyben továbbra is teljesíti azt az önként felvállalt fogadalmát, hogy a nagyvilágnak elmondja azokat a körülötte levő eseményeket, melyeket elolvasva, erősítheti az emberek közötti megértést, párbeszédet, valamint az életbe vetett hitet.
Könyvének címe- Károlyka gróf díszfogata- jól érzékelteti a szerző szándékát. Keresztmetszetet adni egy olyan korról, mely a XX. század fergeteges viharaiban olyan változásokon ment keresztül, amelyek nagyon sok hagyományt változtattak meg gyökereiben, de sokszor a keserves, kegyetlen és embertelen események sem tudták eltüntetni azt, ami benne értékes volt.
Erről a korról számos írás jelent meg, melynek következtében újat mondani nagyon nehéz, de nem lehetetlen.
Lőwy Dániel sajátos formában ráérez arra a fonalra, melyben úgy tud bemutatni egy életformát, hogy az az olvasóinak olvasmányos, tanulságos és élvezetes legyen.
Károlyka, nem más, mint az egyik legismertebb erdélyi nemes családban született gróf Teleki Károly születetett 1930-ban Kolozsváron. Majd Sáromberkére kerül. Az ottani kastélyban nevelkedik. Mikor eljönnek az iskolaévek, először magántanítók, nevelőnők képezik. Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának Angol Internátusában folytatta tanulmányait 1941 szeptemberében, ahol kimagasló tanulmányi eredményről tett tanúbizonyságot. Különösen a matematikában és természettudományokban jeleskedett. Pécsre kerül. Fiatalon elmenekül az országból Ausztriába. Ott később német nyelven érettségizik Bécsben. Beiratkozik a grázi egyetemre. Technische Universitat Graz. Emigrál az Egyesült Államokba. Beiratkozik a Massachusetts Institute of Technology-ra, és gépészmérnöki diplomát szerez, majd mesterfokozatot nyer gépészmérnöki szakterületen.
Szakmai pályafutását a repülés- és űrtechnológiának szentelte. Részt vett az első űrhajók és a továbbiak tervezésében. Tervező mérnökként jelen volt a Cape Kennedy Kilövő Állomáson valamennyi űrhajó kilövésén, majd Kaliforniában részt vett az űrhajó működésének kiértékelésén. Ő volt az, aki felügyelte az űrhajók hasznos tehervitelének a biztonságát. E tevékenységéért a NASA-tól több kitüntetést is kapott. Főmérnöki beosztásban a Landsat nevű kommunikációs szatellit tervezője és kivitelezője volt. (A szakmai életrajzot Teleki Kati állította össze.) Ezek után nyugodtan állíthatjuk, az űrprogramban jelentős szerepet játszott egy magyar gróf is, aki nem volt más, mint gr. Teleki Károly. Akire mi csak büszkék lehetünk, hiszen azt bizonyította életével, és munkásságával adottságai megfelelnek minden követelménynek. Gondolkodásban, tevékenységben távol áll attól a képtől, melyet a különböző rendszerek, nagyon sokakban az elnyomás korszakaiban igyekeztek kiépíteni az Erdélyben nevelkedett arisztokráciáról.
Lőwy Dániel a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Kémia karán szerzett diplomát és jelenleg több mint 21 éve Washingtonban él, ahol a Marylandi Egyetem tudományos főmunkatársa és a Virginia Állam-beli Alexandria Nova Egyetemének docense. Mivel vonzódása az irodalmi életben is tekintélyes. Kolozsvár napilapjában is több írása jelent meg. Közölt a Korunkban. Budapesten kiadott Panoráma magazin folyóirat tudósítója. A Dunánál c. művelődési folyóirat főmunkatársa, a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Népszava Szabadság szerkesztőségi tagja, 2006-2007 között a Washingtoni Magyar Klub társelnöke, majd az elnöke (2007. december – 2009. január). Több könyv szerzője.
A könyvről
Lőwy Dániel nem véletlenül vette észre a több évtizede Amerikában élő magyar gróf Teleki Károlyban azt az irodalmi lehetőséget, amit könyvbe sűrítve most jelentetett meg. Hiszen a főúri világ rejtelmes rezdülései az olvasókat, különösen, ha még jól is van tálalva, lekötik.
Olvasván a könyvet megállapíthatjuk, beszélgetésre épülő családregény, amit a napokban mutattak be. A könyvet a Világhírnév Kiadó adta ki, a Fehér Holló sorozatban (szerkesztője Szabó Csaba). A borítóterv Szabó Gellért munkája. A borítólapon látható gr. Teleki Károly fiatalkori fényképe (1943), a hátlapon Melka Vince festménye a sáromberki kastélyról. A kötet grafikai illusztrációi, linómetszetei Balázs Ernő munkája.
A „Hetedfél évtized múltán felidézett letűnt életvitel” című fejezetben a szerző elmondja, Teleki Károllyal a Washingtoni Magyar Klubban ismerkedett meg. A beszélgetésüket kötetbe foglalta.
„Amit a beszélgetések során felidézett, egyedi megközelítés: gyermekszemmel felmért családi viszonyok, rácsodálkozás a kastély életére, és az egykori, gyorsan kibontakozó értelmű kisfiú által becserkészett mozgástér, illetve feltérképezett világ…Amit gr. Teleki Károly elmondása megörökít, elsüllyedt világ. A kastély mindennapjai és ünnepnapjai, reggeli lovaglással, emlékezetes vendégségekkel, hajtóvadászatokkal vagy magaslesből lőtt őzekkel…”
Beszélt a szüleiről, apjáról, Károly grófról, akit a társaságban Pufiként ismertek. Az édesanyja Teleki Gemma. Marosvásárhelyen „virágárus grófné-ként ismerték.” Portréját ismerhetjük meg, aki az otthonmaradást választotta a kivándorlás helyett, vállalva annak minden nyomorúságát, megpróbáltatásait. Az elmúlt rendszerben pincelakásban lakott Marosvásárhelyen. Bár lehetősége lett volna, hogy jobb életfeltételek között éljen, vállalta ezt az életformát. Egyik TV interjúban arra a kérdésre, miért nem megy ki a külföldön élő gyermekeihez, azt válaszolta: „Igen, jól élnek, de igazából hazájuk nincs. Ő hazament, ő a földhöz ragaszkodott”. Rendkívül pozitív életszemlélete volt. De a Teleki család más tagjairól is érdekes emlékei vannak, mint például Teleki Sámuelről, a híres Afrika-kutatóról, vagy Teleki Béla erdélyi politikusról.
A kötet szerzőjére jellemző a nagyfokú dokumentáltság. A Függelékben megtalálható a könyvben szereplő Teleki család tagjainak életrajza, a kötetben szereplő más személyek életrajzi adatai. Az olvasó megismerheti a sáromberki Teleki kastély, a sárospataki Teleki kastély, a tancsi Földvári –Teleki udvarház, a marosújvári Mikó- Teleki kastély rövid történetét. Megtudható, melyek voltak a főúri városi Teleki házak Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A Jegyzetek-című fejezetben a beszélgetés során felmerült események, adatok forrásait, jelöli meg. Szemléletessé teszi a könyvet a fekete- fehérben bemutatott Fényképalbum.
A szerzőt kérdeztem
Lőwy Dániel elmondta, 2007-ben rögzített beszélgetések alapján született meg ez a családregény. A beszélgetések magyar nyelven zajlottak le. A szerző számolt azzal a ténnyel, hogy a beszélgetőtárs emlékképe egyes esetekben pontatlanságot is tartalmazhat, 75 év távlatából. Emiatt az adatokat, a történésekre vonatkozó beszélgetés tényanyagát ellenőrizte, megjelölve a forrásokat (Jegyzetek). A beszélgetésekben részt vett Teleki Károly második felesége, Teleki Károlyné Pesthy Katalin is, önéletrajza megtalálható a kötetben. Fontos volt a nevek azonosítása, hiszen a családban csak Károly névvel több személy szerepel. A beszélgetés során sok apró részlet, kitérő bukkan elő, ami nem feltétlenül vált ki érdeklődést az olvasónál, mert szubjektív értékű. Információözönben az ember elveszhet. Emiatt szükséges az információk szelekciója. Az elmondottakban néha ellentmondások jelentkeztek. Fontosnak tekintette, hogy a családtörténeti emlékezés tényanyagának elemzését, azonosítását.
A rendkívül olvasmányos könyv magával ragadja az olvasó figyelmét. Számomra élményt jelentett a Károlyka gróf díszfogata-című, beszélgetős családregény olvasása.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Nemzethalál elhalasztva
A román kormány el akarja lehetetleníteni az erdélyi magyarokat – legalábbis ettől félnek azok a székelyek és erdélyi magyar politikusok, akik az elmúlt hónapokban tüntetéseket szerveztek, és hamarosan helyi népszavazásokat is indítanak a közigazgatás átszervezése ellen. A magyaroknak létkérdés, hogy egyben tartsák a megyéiket, és megőrizzék a hatalmukat, mert ez lehet az alapja a székelyföldi autonómiának, amitől a legtöbb ember azt várja, hogy egy csapásra megoldja a problémáikat.
Frissen vágott fűvel megrakott szekér zötyög gyalogtempóban a kanyargós úton, egy férfi a bakon ül, egy másik mögötte ballag kezében nagy alumíniumkannával, így gyorsan beéri őket a következő jármű: egy újabb szekér. A fával megrakott járművet két ló is húzza, a bakon két férfi, a rakáson két fiatal fiú ül kapucnis pulcsiban. A szűk utcán kisebb forgalmi dugó alakul ki, amikor a két kocsi egymás mellé ér, és még egy szippantós tartályt vontató traktor is beéri őket. Legalább van egy kis élet, mert az utca aprócska boltjának kapuját támasztó eladó egyébként legfeljebb csak azt nézheti, ahogy a szemben lévő roskatag fakerítésre ragasztott plakátokat tépi a többnapos hőséget hirtelen kisöprő szél.
„Az autonómia a megoldás!" – hirdetik a kifakult, félig leszakadt plakátok a Székelyföld déli határához közel fekvő Maksa utcácskáján azt több tucat székely faluba meghirdetett tüntetést, amit az Erdélyi Magyar Néppárt rendezett még július végén a román kormány régiósítási tervei ellen, iletve Székelyföld autonómiája mellett. A plakátokat látva és a romániai magyar sajtót olvasva úgy tűnhet, hogy Erdélyben, de legalábbis a Székelyföldön az elmúlt hónapokban mindenki ezzel a két témával, a régiók átszervezésével és az autonómia óhajával kelt-feküdt.
Ehhez képest a kapuban álldogáló idős asszony csak a vállát vonogatja, amikor megkérdezzük, volt-e a tüntetésen, és mennyire fontos neki a téma. „Tudja, mi Sepsiszentgyörgyön lakunk, nem itt, csak hétvégére járunk ki ide. Építettük ezt a kulipintyót, jöjjenek, nézzék meg, milyen aranyos" – invitál a kertjébe.
Hiába feszegetjük a székelyföldi autonómia kérdését, vagy azt, hogy mit szólnak a kormány régiósítási terveihez, csak azt ismételgeti, hogy nem foglalkoznak ilyesmivel, megvan nekik a maguk baja: a városi lakásban drága a közös költség, ketten kell megélniük 800 lej (kb. 56 ezer forint) nyugdíjból. Még az a szerencséjük, hogy van ez a kert a kis házzal, amiben ugyan nincs víz, villany is csak akkumulátorról, de a kertben megterem sok minden – már ha nem olyan száraz a nyár, mint most. Nézzük csak meg, minden senyved, nem győznek elég vizet húzni a kútból. Ők még csak elvannak a férjével, viszont a fiuk hiába járta ki az iskolákat, nem talál munkát, kilátástalan az élete. Hogy a politikusoknak van-e válaszuk ezekre a problémákra? Az asszony szerint nincs. „Elvannak az autonómiával, ami lehet, hogy jó lenne, talán tényleg könnyebb lenne az élet" – mondja bizonytalanul. Hogy ez pontosan mit jelentene számukra, arra nem tud válaszolni.
Nagyobb a fagy, nem csúszik a hó
Alig egy órával később és néhány kilométerrel odébb, Sepsibesenyőn, a Háromszéki Ifjúsági Tanács szabadegyetemén a legnagyobb romániai magyar párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetője, Kelemen Hunor és Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád meghirdette, hogy helyi népszavazásokat indítanak a közigazgatási átszervezés ellen.
A cikkünkhöz pont kapóra jött a bejelentés, mert éppen azért utaztunk Erdélybe, hogy megvizsgáljuk, miért fáj az erdélyi magyaroknak a román kormány régióátalakítási terve – bár épp most dőlt el, hogy ezekből a bonyolult belpolitikai csatározások miatt biztos, hogy egy éven belül nem születik róla döntés.
Egy év a román politikában nagyon hosszú idő, közben teljesen megváltozhatnak az erőviszonyok, úgyhogy a halasztás valószínűleg azt jelenti, hogy a tervekből már nem lesz semmi – mondta több interjúalanyunk is. Az RMDSZ azonban nem ilyen bizakodó. „A kérdés nem kerül le a napirendről. A lavinaveszély nem múlt el, csupán kicsit nagyobb a fagy, és nem csúszik a hó, de bármelyik pillanatban olvadhat, és akkor jön a lavina" – indokolta a népszavazásokat Kelemen Hunor. Az átszervezéstől azért félnek ennyire az erdélyi magyar politikusok, mert úgy gondolják, hogy azok veszélybe sodorhatják az egyébként is kiszolgáltatott magyar közösségeket. Romániában jó tíz évvel ezelőtt, az EU elvárásainak megfelelően, a lakosságot lélekszáma alapján nagyjából egyforma részekre osztva, nem túlságosan átgondoltan alakítottak ki nyolc régiót. Ezeknek valós funkciójuk és hatáskörük nem volt, a magyarországi régiókhoz hasonlóan főleg arra kellettek, hogy az uniós fejlesztési pénzeket meg tudják pályázni. A pénzeket viszont mechanikusan osztották el, egyáltalán nem figyeltek arra, hogy az elmaradottabb régiókba több jusson, így csak tovább növelték az országban amúgy is meglévő egyenlőtlenségeket – magyarázta Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere, aki éppen nemrég fejezte be doktori értekezését a régiók átalakításának problémájáról. A nemzethalálig is eljutottak
A régiók átalakításának az lenne az elsőrendű tétje, hogy ezeket a problémákat kiigazítsák, ezzel azonban már elkéstek, mert a következő uniós költségvetési ciklusra már semmiképp sem készül el – mondta Horváth. Ráadásul az átszervezés ötlete nem is ezért, hanem politikai okokból merült fel. Még az előző kormányzati ciklusban vetette fel az államelnök, Traian Basescu, hogy új régiókat alakítana ki, és azoknak hatásköröket is adna, hogy így próbálja meg a nagyhatalmú, de a többségében ellenzéki megyei vezetőket ellehetetleníteni. A tervből a Basescuval együtt kormányzó RMDSZ ellenállása miatt a kormányváltásig nem lett semmi. A jelenlegi kormánynak már se politikai, se egyéb racionális oka nincs a régiók átalakítására, mégsem tettek le erről a tervről – foglalta össze a lényeget Székely István politológus.
Konkrét tervekig azonban egyik kormány sem jutott el, legfeljebb elnagyolt tervezetek jelentek meg arról, hogyan osztanák fel az országot régiókra. Ezek között volt olyan is, amely a három nagy, többségében magyarok lakta megyét – Hargita, Kovászna és Maros megyét, tehát a Székelyföldnek is nevezett tömböt – szétszabdalta volna, és több régió között osztotta volna el. Ez pedig azt jelentené, hogy a magyaroknak egyetlen régióban sem marad többségük. „Erre azonnal beindult a magyar hiszti, ha nem is sokan, de volt, aki a nemzethalálig is eljutott" – mondta Székely.
„Én már nem tudok jóhiszemű lenni a román politikusokkal, és azt gondolni, hogy ez nem tudatos, ellenünk irányuló lépés volt. Ezzel ők több legyet is ütnek egy csapásra. A nyilatkozataikból az derül ki, nagyon zavarja őket, hogy a többségében magyarok lakta megyékben erősek vagyunk az önkormányzatokban. Sokféleképpen próbáltak ez ellen tenni, de választásokon nem tudtak minket legyőzni. A közigazgatási reform viszont jó alkalom lehet erre: ha olyan régiókat hoznak létre, ahol kisebbségben vagyunk, akkor előbb-utóbb kiszorulunk a hatalomból" – mondta Kelemen Hunor.
Marosvásárhelyen már megtapasztalták, hogy mit jelent, ha nincs többség: folyamatosan vesztik el a pozíciókat, megcsappannak az anyagi források, és beszűkülnek a magyar közösség lehetőségei. A kormányzati tervekre válaszul ezért az RMDSZ és a kisebb magyar pártok is elkezdtek olyan régiófelosztási tervezeteket készíteni, amelyek egyben tartották volna a magyarok lakta részeket. Ezeket azonban a román politikusok csípőből utasították el azzal, hogy Romániában nem lesz etnikai alapon régiófelosztás – és ezzel elindult a hónapokig tartó nyilatkozatháború.
„Annak ellenére, hogy a nacionalizmusnak már egyre kisebb a közönsége és a felhajtóereje Romániában, egy magyar többségű régió létrehozása elég meredek ötlet. De az is természetes, hogy a magyar politikusok reflexszerűen úgy gondolják, hogy ha már át kell szabni valamit, akkor úgy tegyék, ahogy az nekik a lehető legjobb" – mondta Székely. Horváth Anna úgy látja, hogy a román tervek sem feltétlenül lennének végzetesek – „rosszabb, mint most, nem biztos, hogy lehet, hiszen ennél kevesebben nem leszünk" -, de ha már hozzányúlnak a régiókhoz, a magyar politikusoknak kötelességük, hogy minimálisan képviseljék azt, ami a székelyföldi autonómia alapja lehet a későbbiekben. „Az autonómiának ennél teljesebb formáját biztosan nem lehet mostanában elérni, úgyhogy arra kell törekedni, hogy legalább ez meglegyen" – mondta.
A mindent megoldó varázsszó
A székelyföldi autonómia kérdése évtizedek óta sarokpontja a romániai magyar politikának, a kérdés a kilencvenes években és a kétezres évek elején többször a parlament elé is került, de a román többség mindig határozottan leszavazta. Amikor az RMDSZ kormányra került, az autonómia helyett inkább a kulturális jogokra koncentrált, viszont az ellenzékükként alakult magyar pártoknak mindig egyik legfontosabb céljuk volt a székelyföldi autonómia kivívása, és ez az a kérdés, amellyel az anyaországi politikusok is a legtöbbet foglalkoznak.
„Középtávon a közösség fennmaradása szempontjából az autonómia kulcskérdés, de semmi jele annak, hogy az erdélyi magyar eliten belül bárki is komolyan foglalkozna azzal, hogy pontosan miről szól az autonómia, és hogyan lehetne elérni, hogyan lehetne erről meggyőzni a román politikusokat és a román közvéleményt. Az autonómiát minden politikus csak szlogenként használta az elmúlt években, mozgósításra és az egymás elleni küzdelmekben" – mondta Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója és Barna Gergő, a kolozsvári Kvantum Research szociológusa.
Szerintük ezért egy időben kicsit hitelüket is vesztették az autonómiatörekvések. A választók felismerték, hogy ez egy olyan szlogen, amivel négyévente az urnák elé citálják őket, „látták, hogy na, jönnek a választások, megint teszik ki a fiúk a Székelyföld-táblákat", de aztán semmi nem történik. Az elmúlt években azonban valami változik: az önkormányzatok élére került vezetők is elkezdtek tudatosan építkezni, és a fogyasztási termékekben már kezd működni a „Székelyföld-brand". És az emberek is megint nyitottabbak lettek. „Nemrég volt egy vizsgálatunk, ami meglepő eredményt hozott. Azt kérdeztük a Székelyföldön élőktől, hogy mi áll hozzájuk közelebb, a székely vagy a magyar zászló, mire több mint hetven százalék a székely zászlót választotta. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felfut ez a dolog. Látszik, hogy elindult valami" – mondta Kiss Tamás. Az autonómia egyetemleges mantra lett, amibe az összes vágyunkat és pozitív jövőképünket kivetítjük, de ennek a realitása nagyon-nagyon messze van – mondja Székely. A két szociológus is hasonló okokat lát a megerősödött autonómiatörekvések mögött. „Kiürültek a jövőképek. Sokáig az Európai Unió volt a hívószó, mindenki azt hitte, hogy ha belépünk az EU-ba, akkor azon a szinten fogunk élni, mint Franciaország. Ez persze nemcsak a magyarokra volt jellemző, hanem az egész román társadalomra, de a magyarok még abban is bíztak, hogy az EU-tagsággal itt is eljön majd a kisebbségek közötti harmónia, mint Svájcban. Ez a jövőkép megdőlt, és Székelyföldön az autonómia vette át a helyét, ettől várják az emberek, hogy a sorsuk jobbra forduljon."
Popzene és székely csizma
A sepsibesenyői szabadegyetem fiatal, a napok óta tartó táborozásban már láthatóan megfáradt hallgatósága pénteken reggel tíz órakor csak akkor élénkült fel kicsit, amikor a hangszórókból megszólalt Carly Rea Jepsen Call me maybe című száma, egyből énekelni és táncolni kezdtek a padokon ülve, egész addig, amíg le nem halkították a zenét. Kelemen Hunorék bejelentését, ami alapjaiban érintheti a jövőjüket, már egykedvűen hallgatták. Ahogy később kérdezgettük őket, kiderült, sokan azt sem tudták, miről szól az egész régiós átszervezés, és az autonómiáról sem volt sok mondanivalójuk.
Így egészen megörültünk, amikor egy laptopon dolgozó fiú nagyon határozottan válaszolt a kérdéseinkre. „Szerintem a régiós átszervezés miatti hangoskodás a székelyföldi autonómiának kedvez, ez a válasz arra, hogy az átszervezéssel földbe akarták tiporni a magyarok elképzelését. Én a Partiumban élek, engem nem érint az autonómia, de azt gondolom, jó lépés lenne az erdélyi magyarság számára. Szerintem a legkedvezőbb a gazdasági és önkormányzati autonómia lenne. Ugyanúgy Románia területéhez tartozna Székelyföld, de saját önkormányzata lenne, saját törvényeket hozhatna, és gazdaságilag is külön állna, vámolhatna és a többi" – mondta határozottan, a két társaságában lévő lány pedig csillogó szemekkel nézett rá: hű, megmentetted a becsületünket, ehhez nem tudunk mit hozzátenni.
Sokkal nehezebben tudunk szóra bírni egy idősebbnek tűnő, a klasszikus Ray-Ban szemüveg rikító zöld másában álldogáló fiatalt. „Ha az embernek fáj valami, nem beszél róla. Egy székely férfi nem panaszkodik" – indokolja később. De azért sem akart beszélni, mert ő székelyként nem tartja jó ötletnek a székelyföldi autonómiát. „Nagyon szép, nagyon jó, hogy nekünk lesz autonómiánk, de nem csak Székelyföldből áll a romániai magyarság. Ha kapunk itt egy kis autonómiát, mi megesszük egymást bent, azokat a magyarokat meg, akik kint maradnak, megeszik a románok" – mondja. Szerinte az egész felhajtást csak a politikusok gerjesztik. „Rájöttek már régen, hogy olyan dolgokkal kell elterelni az emberek figyelmét, amik érdeklik őket. Most szépen elvan itt mindenki a székely zászlóval, a székelységgel meg a magyarsággal, és közben megy tönkre az ország. Én egy kulturális intézetben dolgozom, annyit, mint egy süket, minimálbérért, ami olyan nettó 40 ezer forint körül van. Szeretem, de nem tudunk megélni belőle. A székelyföldi autonómiához erősen kötődnek érzelmileg az emberek, a politikusok meg kihasználják, hogy ezzel elfedhetik a konkrét problémákat". „Én azt mondom, hogy a székelységet nem zászlóval kell megmutatni. Az én székelységem nem abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a székely zászlót tetoválom a vállamra, vagy kirakom az ablakba és az autóba. Isten őrizz! Én székely vagyok, a menyasszonyom székely, és lesz nekünk székely gyerekünk. Ezt tudjuk magunkról, s ez elég, nem kell, hogy verjük a mellünket, hogy mi székelyek vagyunk."
Ha problémája van, inkább megoldja. „Soha nem nézem azt, hogy nekem nincsen pénzem arra, hogy készíttessek magamnak székely csizmát, mert az belekerül ezer lejbe. Az egy vagyon. Vagy így, vagy úgy, de megoldjuk. Én ezt látom, hogy mindenhez optimistán kell hozzáállni. Lesz csizmám, mert van egy fél székelyruha-készletem, amit be kéne fejezni, mert lehetőleg viseletben szeretnék esküdni. Csak kifizessük majd valahogy."
A csizma sem azért kell, hogy mutassa, mekkora székely, mondja, hanem azért, mert néptáncol, és ahhoz nem árt, ha van az embernek egy viselete. „Adidas cipőben vagy szandálban elég nehéz csattogtatni a lábadat, az fájdalmas. A székely csizma meg azért lett kitalálva, mert abban nem fáj az embernek a lába."
Vorák Anita
origo.hu
Erdély.ma

Egy udvaron ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Kedden este első alkalommal ünnepelte meg közösségi és ökumenikus rendezvényén keretébe Marosvásárhely magyarsága Szent István napját, a belvárosi Keresztelő Szent János plébánia templom udvarán. Eredetileg a Színháztérre tervezték a megemlékező ünnepséget, azonban a polgármesteri hivatal nem engedélyezte a szervezők kérését. Az elutasítást azzal indokolták, hogy nem szeretnék vandalizmusnak kitenni az újonnan felújított közterületet. Továbbá ezen ürügy kapcsán a rendezvényt kitiltották Marosvásárhely közterületeiről.
Cseh Gábor, az Erdélyi Nemzeti Tanács maros megyei szervezetének elnöke szerint Marosvásárhely magyarsága megmutatta, hogy méltón tud ünnepelni. Az ünnepségen mind a három párt képviseltette magát, jelen volt az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt.
Cseh Gábor a városi hivatal álláspontja kapcsán Czegő Zoltán erdélyi költő szavait idézte, miszerint „azé a haza és a szülőföld, aki csontjaival megszenteli azt. És azé a birtoklás joga, aki meleg tenyerét ükanyja, ükapja fejfájára téve megpecsételi így a tulajdonjogot.”
Portik Vilmos, Néppárt megyei elnöke Márai Sándort idézte „minden ünnep fontos”. Kiemelte, hogy a közösségi élményre az embereknek szükségük van azért, hogy megmaradásról tudjunk beszélni.
Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács alelnöke hangsúlyozta, Szent István ünnepe a mindenhol élő magyarok ünnepe. Jó a vásárhelyi magyarságnak a mostani nehéz időkben együtt ünnepelnie, és hozzátette „a közös kenyeren keresztül mi, marosvásárhelyi magyarok egyek vagyunk, és az új kenyér életet jelent, jövőt jelent.”
László Edith Zsuzsanna, a Kossuth Rádió munkatársának kérdésére, miszerint mi a véleménye a hivatal hozzállásához, az alelnök asszony hangsúlyozta, hogy a polgármestert jellemzi, hogy hogy áll a város magyar nemzetiségű lakosságához. Hozzátette, hogy ilyen sehol sincs a Földön. A magyarok sosem csináltak ilyent a kisebbségekkel, és a Debreceni Virágkarnevált nevezte meg egy jó példának a multikulturális ünnepségre egy nemzeti ünnep kapcsán.
Tőkés Tibor, világbajnok pékmester, a 25 kilós kenyér készítője reméli, hogy jövőben is megünnepli Marosvásárhely Szent István ünnepét, mert ilyen még nem volt a városban.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

A felpörgetett nacionalizmus
Csodálkozom, hogy csodálkoznak. Most, hogy a román államfő felvette a trikolóros mezt, és félteni kezdte Romániát a magyaroktól, sokan értetlenül nézik ezt a pálfordulást. Pedig, ha jól tudom, Traian Băsescu sosem ígért autonómiát az erdélyi magyaroknak, de még a székelyeknek sem, nem csatározott az Alkotmány nemzetállamot kimondó cikkelyének megváltoztatásáért, azt sem állította, hogy most már járna az állami magyar egyetem a transzilván tájakon élő adófizetőknek... Egyszerűen, vigyorogva megette a kürtős kalácsot, összeborult néhány magyar politikussal, majd elment előbb Besszarábiába megnyugtatni a moldávokat, hogy lesz egyesülés, majd újból ellátogatott Székelyföldre, hogy biztosítsa az ottani ortodoxokat: velük van, és a „csúnya” magyar főfejek, ha továbbra is az ideszakadt magyarok jogairól, támogatásáról szónokolnak, akkor nem lépik át a határt, mert itt nem lesz székely enklávé.
Persze, hogy Traian Băsescu a támogatottság hiánya miatt nyúlt a nacionalizmushoz, hiszen ez a „vendégszerető” román népnél mindig menő. De akár jobbra, akár balra tekintünk a román politikai palettán, a túlzott nemzeti érzelmek felgerjesztése közös módszer. Egyszerűen azért, mert – miként a volt angol miniszterelnök, George Lloyd az első világégés után nem sokkal mondta – „az egész dokumentáció, melyet szövetségeseink a béketárgyaláson rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt.” Ugyanakkor a román fél beígérte az erdélyi autonómiát. Immár szinte száz esztendeje reszketnek, nehogy számonkérjék a valaha mondottakat, ígérteket. Folyamatosan félnek attól, hogy a legendákból álló történelmüket nehogy átírják, de attól is, hogy egy valóban demokratikus társadalom létrejöjjön, mert az a száz esztendeje állandóan melegen tartott nagynemzeti álmok végét jelentené.
Bármilyen negédes szavakat intéznek a román politikusok néha-néha az erdélyi magyarsághoz, Nagy-Romániáról, az egységes nemzetállam létrehozásáról sosem mondtak le. Ehhez pedig elengedhetetlen a felpörgetett nacionalista érzelem. S ha szükségét látják, fel is pergetik.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Fodor Imre nem futamodott meg
Amikor magyarországi vendégek jönnek Fodor Imréhez, mindig elcsodálkoznak, hogy a csíksomlyói Fodor-ház tulajdonosa egyszerű tömbházlakásban éldegél Marosvásárhely központjában. Az egykori székely főváros utolsó magyar polgármestereként emlegetett Fodor Imrének azonban ez nem számít, szerinte az a fontos, hogy itthon maradjunk, és ne hagyjuk cserben a nemzetet. Ő pedig nem futamodott meg.
– Csíksomlyóról, méghozzá a Fodor-házból származik. Mit kapott ön attól a vidéktől?
– Ikertestvéremmel együtt úgy érezzük, adomány az élettől, hogy Csíksomlyón születtünk, s pont a Fodor-házban, és ott is nőttünk fel. Rengeteg szellemi és egyéb tudást, felfogást szedtünk össze 17 éves korunkig édesapánktól is, de nem csak. 17 éves korunkra kialakult egy olyan életszemléletünk, amelyen nem volt okunk változtatni később sem. Lehet nem jól van, de én most is ugyanúgy látom a világot, és ugyanazt találom fontosnak, mint 17 éves koromban. Akkor is minden reggel arra ébredtem, hogy azon gondolkodtam, hol rontottuk így el a sorsunkat.
– Mi mint erdélyi magyarok?
– Pontosan.
– Megtalálta a választ?
– Mindenképp a török idők alatti fogyás és az azután következő népességfeltöltődésnél kezdődött a baj. Abszolút hibásan történt, hogy mi befogadtunk nagyon sok idegen népességet, akik aztán ellenünk fordultak. Sohasem a minőséggel volt a baj, hanem a mennyiséggel. Márton Áron püspök szerint a román anyák szerezték meg Erdélyt, s ebben igaza van. Átgondoltam azt is, hogy melyek azok a legfontosabb tulajdonságok, amelyek segítenek bennünket. Első a hűség. Nem szerelmi, nem a politikai, hanem a népedhez való hűség. Nem lehet azzal megoldani semmit, hogy megfutamodom. Nem azt mondom, hogy könnyű itt maradni, de azt sem hiszem, hogy jobb élni máshol idegenként. Szerintem nem mindegy, hogy egy életnek milyen erkölcsi tartalma van, ha ezt itthon úgymond végigkínlódják, akkor tettek valamit a szüleikért, gyerekeikért, unokáikért. Ez az egyik fontos probléma, a másik az összefogás. Mert a politikában igaz, hogy aki mer az nyer, s egymást megesszük élve, de nem kisebbségi sorsban, úgy nem lehet csinálni. Én 2003-ig nagyon jó polgármesternek minősültem, de akkor a szatmári RMDSZ-kongresszuson kiálltam, és azt mondtam, hogy ez bűn, nem lehet megosztani kisebbségi sorsban a magyarságot, és hogy Tőkés Lászlóval bár nem könnyű, de lehet együttműködni. Attól a naptól én többet nem voltam jó polgármester, ugyanazért a dologért, amiért azelőtt agyba-főbe dicsértek, utána szidtak engem. A másik igen fontos probléma a kisebbségi létben a következetesség. Nem tudom, ki mennyire tudja, hogy mi magyarok kértük 1945-ben, hogy Észak-Erdélyt csatolják vissza Romániához. Utána azonban a Magyar Népi Szövetség lett a romániai magyarság vezető politikai ereje, és teljesen eladta a magyar igényeket. Fontos még a hit problémája, az egyházak sok mindenben segítettek, de nem eleget. Főleg az én egyházam.
– Visszatérve Csíksomlyóra, mi hozta el onnan?
– Somlyón nőttünk fel, oda is jártunk iskolába az ikertestvéremmel, aki egy életen keresztül segített mindenben és most is. 1957-ben azonban édesapámat letartóztatták, '58-ban 35 évi kényszermunkáéra ítélték mint az egyik erdélyi 56-os fővádlottat. Minket a testvéremmel a Bukaresti Műegyetemről kirúgtak ötödév végén emiatt. Vajdahunyadon dolgoztunk hengerművekben, aztán 1964-ben a politikai foglyokat hazaengedték, s akkor újrajárhattuk az ötödévet. Én szinte tíz évet éltem így Bukarestben. Az egyetem után elvittek egy bukaresti tervezőintézetbe, ahol automatizmussal foglalkoztam.
– Csíksomlyón azonban még ott a Fodor-ház, amely őrzi a család emlékét.
– Igen, mi visszakaptuk a Fodor-házat, de már azelőtt mind gondolkodtunk, hogy valami közösségi dolgot kéne csinálni belőle, így került bele a Csibész Alapítvány, s lett ifjúsági szálló belőle. A megnyitón mondták is, nem is az a legfontosabb, hogy ennek a családnak csak ez az egy ingatlanja volt, s azt is a köznek adta, hanem hogy ezzel példát mutatott a közösségnek.
– Önök járnak még Csíksomlyóra?
– Természetesen. Nekünk van egy szoba-konyhánk ott, de pünkösdkor, amikor nekünk is legjobban kellene, nagy szeretettel mindig el-el kérik. Amikor azonban én viszem az embereket oda, akkor mondom is, hogy úgy aludjon ebben az ágyban, hogy ebben Tőkés László, Kövér László, most pünkösdkor pedig Áder János aludt.
– Csíksomlyón már nincsenek Fodorok?
– Nincsenek. Van 17 halott a temetőben.
– S hogy került Marosvásárhelyre?
– El kellett jönnöm Bukarestből, mert megriadtam, hogy Bukarestben fogom végigélni az életem. Kérdezték is tőlem, hogy tudtam otthagyni Bukarestet, de hát édesapám Budapestet, édesanyám Berlint hagyta ott Erdélyért, miért ne hagyhattam volna én ott Bukarestet. Marosvásárhelyen '67-ben a vegyi kombinát automatizálási részlegén kezdtem el dolgozni, nyugdíjazásomig ott voltam, 1995-ig. A rendszerváltás után az első dolog pedig amivel, foglalkoztam az Outward Bound volt, én hoztam Romániába, majd megvettük Szovátán az istállókat és kiépítettük.
– Akkor önt a sport is érdekli...
– Hát az egész családot, de főként a feleségemet, sok díjat is nyert, versenyszerűen sízett. Ő mindig, most is sportos. Mind az öt unokája, még a kicsi négyéves is tud már úszni. Ilyen értelemben igenis sportos életet éltünk. Mert két gyerekünk és öt unokánk van, ez mind a legfontosabb abból, amit eddig mondtam.
– Hogy jött képbe a polgármesterség?
– Ez úgy jött, hogy voltak németországi kapcsolataim, hoztam mindenféle támogatást, ezeket bonyolítottam, amikor megyei tanácsosnak javasoltak. Utána több polgármesterjelöltet állítottak, és egy előválasztáson titkos szavazással döntötték el, hogy én leszek a jelölt, meg is nyertem a választásokat.
– Emlékszik azokra az első polgármesteri napokra?
– Az első napokban még nem is voltam tudatában annak, hogy mennyire fontos ez a tisztség, aztán ráébredtem. Ami nagyon érdekes volt, akármennyit dolgoztam, azt az érzést, hogy fáradt vagyok, azalatt a négy év alatt nem éreztem. Mintha a Jóisten betett volna valamilyen rakétát, és közben nagyon örvendtem, hogy csinálhatom ezt. Én, akit a társadalom a szélére nyomott az édesapám pere miatt, csinálhatom ezt, és akkor idejön Göncz Árpád és Emil Constantinescu, a román és magyar államelnök, és én fogadom őket. Göncz Árpáddal amikor találkoztam, rám nézett, és azt mondta: „nem ismerlek, de tudom, hogy ki vagy, légy szíves állj ide mellém, és két-három napot maradj mellettem”. Így kísérgettem én őt, Göncz Árpáddal együtt koszorúztunk a Székely vértanúknál is, amikor koszorúval a kezünkben meghajoltunk, csendben azt kérdezte: vajon édesapád lát most bennünket? Most is elérzékenyülök.
– Mit sikerült elérni az alatt a négy év alatt?
– Néhány dolgot csak sikerült csinálnunk. Az egyik az, hogy az európai uniós előcsatlakozás alatt uniós tőkéből kaptunk 27 millió eurót, amellyel korszerűsítettük az ívóvíztermelést és a szennyvízfeldolgozást. A másik volt a Gedeon Richter privatizálása. Másik nagyon fontos dolog a kétnyelvűség volt, megesett, hogy szombat este 11-kor hívtam fel magyar cégtulajdonosokat, hogy a cégtáblájuk miért csak egynyelvű. Akkoriban építettük ki a különböző testvérvárosi kapcsolatokat is.
– A Vásárhelyi Napok is az ön nevéhez kapcsolódnak.
– Igen, most megint kezdeményezik, hogy Mátyás király kiváltságlevelére hivatkozva szervezik a forgatagot. Emlékszem, mi Tonk Sándorral néztük, mi lenne az, ami régi és minden szempontból megfelel, hogy ahhoz kapcsoljuk a városnapokat. Akkor találtuk Mátyás király 1482-béli kiváltságlevelét. Elmentem Pál-Antal Sándorhoz, s ő megmutatta a kiváltságlevelet eredetiben, én úgy megvoltam illetődve.
– Ön szerint, mi lett a Vásárhelyi Napokból?
– Ezért csak mi vagyunk a hibásak. Miért táncoltunk vissza a napokat illetően?
– Emlékszik-e, milyen volt a második választási kampány, és milyen volt elveszíteni azt?
– Közvetlenül a választások előtt egy ilyen abszolút takony hatalmi harc miatt leváltották Kincses Elődöt mint megyei RMDSZ-titkárt, s helyébe tették Kelemen Atillát. Tudniillik Kincses Előd már akkor is a nemzeti vonalat képviselte, és szervezett egy belső szavazást, hogy milyen sorrendben induljanak a városi tanácsosjelöltek. Arra a szavazásra nem mentek el elegen, de neki az volt a véleménye, hogy a semminél mégis több az, amit ők ott kifejeztek. Ezért azonban Kincsest lemondatták, ami nagyon negatívan befolyásolta az embereket. Így is 168 szavazaton múlott, hogy elveszítettem a választásokat. Sokan pedig, hogy nagyon jól szavazzanak, a tulipánra akarták ütni a pecsétet, s így kikandikált egy milliméter mondjuk a pecsétéből, ami ugye érvénytelennek számított. 1800 szavazat veszett el így.
– Ez azt jelenti, hogy ön nem is kellett volna elveszítse a választásokat...
– Persze, hogy nem. Tudja, ebbe bele lehet betegedni. A poklok poklát éltem, s tán még ma is azt élem. Persze erre azt mondják, hogy aki nagystílű, az továbblép. Én is sok érdekességet csináltam, de továbbra sem könnyű elviselni.
– Sokan Vásárhely utolsó magyar polgármesterének is nevezik önt, a kifejezésben pedig benne van egy lemondás is, hogy nincs már esély visszanyerni a városvezetést. Hisz még abban, hogy lehet magyar polgármestere a városnak?
– Nehéz kérdés ez, de azóta megváltozott a választási törvény, elég az egyszerű többség is. Ha az én időmben lett volna ilyen választási törvény, biztos nem veszítek.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Unokákkal, családdal vagyok, s megírom az akkoriban történeteket. Már elkezdtem, minden benne lesz, és mindenki név szerint. Októberben pedig elmegyek a székelyek nagy menetelésére.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bálint Tibor emlékharangja összefogó erő lehet
Több politikus felszólalása tarkította hétfőn este a magyar operában megtartott IV. Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláját. Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő azt hangsúlyozta: a romániai magyarság saját maga határozhatja meg jövőjét, jobban mondva azt közösen kell építenünk. Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nevében szólva felelevenítette: bő négy évvel ezelőtt sokan kételkedtek a Kolozsvári Magyar Napok sikerében, de már az első rendezvény után eloszlott minden kételye. – A Kolozsvári Magyar Napok sikere példátlan teljesítmény. Minta és követendő példa lett sok más erdélyi nagyváros, Brassó, Nagyvárad és Marosvásárhely magyarságának is, ahol hasonló rendezvényeket szerveznek. Habár a fentebbi városok etnikai összetétele megváltozott az 1970-es és 1980-as évekhez képest, mégis a magyar közösség megtalálta a számára megfelelő magyar napos rendezvénysorozatot – összegzett a politikus. 
Gheorghe Vuşcan prefektus először gratulált a Kincses Kolozsvár Egyesületnek a szervezésért és a gazdag programkínálatért, majd elmondta: a politikusok radikalizálódó nyilatkozatai közepette Kolozsvárnak meg kell maradnia a tolerancia és a kölcsönös tisztelet, valamint a két nemzetség békés együttélése példájának. – A románok és a magyarok történelme nem volt mentes a megpróbáltatásokról, ám ezek nem távolítottak el minket egymástól. Bebizonyosodott, hogy őszinte párbeszéddel minden megoldható. Váljon hagyománnyá a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, és a kultúra ezen templomában kijelentem: Kolozsvár az Önök kultúrája és művészete által gazdagodik! – összegzett a prefektus.
A Kolozs Megyei Tanács elnöke, Horea Uioreanu beszéde „a két nép közös bölcsője, Erdély” gondolat alapján körvonalazódott. – Mindkét nép bölcsője Erdély. Örüljünk tehát ennek a rendezvénynek, amelyet a megyei tanács is támogatott. Kiváló az együttműködés a tanács RMDSZ-es alelnökével, Vákár Istvánnal és a szövetséggel, s ez remélem, a jövőben is megmarad. Isten védje Kolozsvárt! – közölte a liberális politikus.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a magyar napok nyitottságát hangsúlyozta először beszédében, majd a szervezőket dicsérte, és úgy vélekedett, hogy a példamutató kolozsvári rendezvény valóságos magyar napok vonzalmat indított el Erdély-szerte. – Amikor egy évvel ezelőtt – még beiktatásom előtt – eljöttem Kolozsvárra, pont a magyar napok idején érkeztem. A magyarországi Szent István-nap mottója: együtt az ország. Ha ezt Kolozsvárra vonatkoztatjuk, akkor elmondhatjuk: együtt Kolozsvár – fogalmazott a főkonzul.
A Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Vákár István jelképes töltetű gesztusnak nevezte azt, hogy Erdély fővárosának magyar színpadán mondhat köszöntőt a kincses város egyik legfontosabb eseményén, a Kolozsvári Magyar Napokon. – Szent István királyunk országot, hazát és nemzetet alkotott, s hagyott örökségül. Ez az ünnep itt, Mátyás király szülővárosában annak a bizonyítéka, hogy tudunk együtt szervezni és ünnepelni. Kolozsvár igazi kincseit az itt élő és alkotó emberek alkotják, ám mi csak kis részecskéi vagyunk ennek az időórának. Feladatunkat a történelem diktálja nekünk, értékeinket ápolnunk kell egymást erősítve. Ahogy eddig, továbbra is magaménak tekintem a KMN-t és támogatom – mondta Vákár.
Tőkés László Európai Parlamenti képviselő először a Marosvásárhelyen első alkalommal megszervezendő Vásárhelyi Forgatagról beszélt. – A demokrata-liberális párti Dorin Florea a magyar vandalizmustól félti Marosvásárhelyt, habár az eddigi magyar napos rendezvények során nem történt rendbontás, hanem emelkedett méltósággal mutattuk fel értékeinket. Távolról sem lehetünk elégedettek azzal, amit elértünk Kolozsváron, Erdélyben, Romániában. Távolról sem beszélhetünk még magyar jövőről. A magyar napos rendezvények a jövő irányába mutatnak, és ezért a jövőért cselekednünk, dolgoznunk, harcolnunk kell. Szent István olyan alapokat teremtett, amelyre a jövőben is számíthatunk – kezdte beszédét Tőkés.
– Huszonnégy évvel a kommunista diktatúra után nem találjuk a jövőbe vezető utat, az ország a csőd szélén áll, és a regionalizmus veszélyével kell szembenézni. A többségi nacionalizmus egymás ellen uszítja a románokat és a magyarokat – hangsúlyozta a politikus. Tőkés szerint az ország regionalizálása három történelmi nagyrégiót kíván: Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát, majd hozzátette: egy föderális Romániában a visszacsatolt Moldova Köztársaság is elférne. Tőkés szerint a Szent István-i állameszme szellemében rendezzük dolgainkat, majd arra buzdított, hogy 2014-ben vegyünk részt a választásokon „ideát és odaát”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Kolozsvárt a legnagyobb erdélyi magyar városnak nevezte, pontosabban Erdély szellemi fővárosának, ahol elsődleges volt a kulturális értékek létrehozása. – Kolozsvár azért vált szellemi fővárossá, mert mindig befogadó város volt. A kérdés most csak az: tudunk-e élni ezzel a tartalékkal, erővel, amit Kolozsvár jelent az erdélyi magyarság számára – mondta a politikus. – Nem siránkozni kell, hanem cselekedni. Döntéseink tekintsenek a jövő fele, mi pedig őrizzük meg a transzszilván szellemiséget és értékeinket – hangoztatta a politikus, majd az önbecsülés és az egymásba vetett bizalom megerősítésének fontosságát hangsúlyozta. Bejelentette ugyanakkor, hogy politikai tárgyalások eredményeképpen Marosvásárhelyen mégis a Városligetben szervezik meg a Vásárhelyi Forgatagot.
A nyitógála után Gergely Balázs főszervező kérésének eleget téve Kelemen Hunor és Tőkés László együtt húzták meg az épület előcsarnokában elhelyezett Bálint Tibor-emlékharangot, majd ezt követően Horváth Anna alpolgármester és Gergely Balázs is közösen harangozott. A harangozást a nyitógála közönségének nagy része is kipróbálta.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Milo Băsescu Minderbinder
és mindenki elégedett, mindenki jól jár! Mint a 22-es csapdájában a Milo Minderbinder vezette szindikátusban. Az amerikai légierő beszerzéssel megbízott kapzsi tisztje feketepiaci csencseléssel kezdi, majd eszeveszett üzleti machinációkba bonyolódik a nyereség érdekében, például náci repülőgépeket bérel saját katonai bázisának bombázására. Az eredmény tetemes kár, több halott – és óriási profit, amiből természetesen mindenki, aki élve maradt, ilyen vagy olyan formában részesül, mind az amerikai, mind az ellenséges német haderő megtalálja számítását. Hazaárulásról szó sincs, csak üzletről.
Így van most (megint) ezzel a cinikus román politika is. A végeredmény: Tőkés László érdemrendjének visszavonása, legalábbis ennek kilátásba helyezése. A végkifejlet tehát még függőben, de a népszerűségi százalékokban mért profiton egyesek máris osztoznak. A román politika Minderbindere, Traian Băsescu machinációiról van szó, aki vásárra visz mindent, hazaszeretetet, nemzetféltést, becsületet. Ha politikai érdekei úgy kívánják, nem számít, hány tetemet hagy maga után.
Felmérések szerint komoly szavazóbázisra a Jobbik nem számíthat Erdélyben, legalábbis a jövő tavaszi magyarországi parlamenti választások tekintetében. Nem kimondottan kampányolni jöttek tehát, de ha már itt voltak … Az EMI-táborban tett látogatásuk, tudjuk, nem maradt visszhang nélkül, a szélsőséges párt hetek óta vezető hír a pangó politikai rovatokban, itthon és Magyarországon egyaránt. (Ha pedig mégis történik egy s más kormányszinten, sumák, drágítás, egyéb népátverés, az ilyen botrányok direkt arra jók, hogy eltereljék ezekről a figyelmet.) Szerencséjük volt: Băsescu túlméretezett reakciója Vonáék borzonti kijelentésére nemhogy elásná a nacionalista nézeteiről ismert pártot, épp ellenkezőleg, sokakban a félreértett, meghurcolt vendég imázsát erősíti. Az államfő hetek óta Románia és Moldova egyesülésére való hergeléssel próbálja a szunnyadó vágyat a határon túli románokban felpiszkálni, ennek fényében bármilyen határrevízióval kapcsolatos kijelentés akár legitimnek is tűnhet. „Csak kérni kell az egyesülést, és meglesz!”, hangoztatta az államfő – büntetlenül. Világosan felmérte: a határon túli románság az a teknő, ahonnan még új, biztos szavazatokat meríthet. (Ez egyre kevésbé érvényes a korábban Băsescu párti, de az államfő és egykori kormánypártjának teljesítményében szintén csalódott diaszpórára.)
A Jobbik-ügy kapcsán a Fidesz beinkasszált jó néhány meg nem érdemelt pofont, a magyar külügy azonban úgy döntött: óvatos lesz. A stratégia bevált: Orbán Viktor pártja megerősíthette pozícióját otthon és határon túl azok körében, akik nem konfrontatív, ugyanakkor kompromisszumot – fontos ügyekben legalábbis – nem ismerő magatartást várnak el határon túli ügyekben a budapesti kormánytól.
Itthon javában áll a bál. Băsescu egy személyben akarja megszerezni a monopóliumot a határon túli románok, Cioabă király gyászoló romái, a Nagy-Románia Párt szétszéledt szélsőségesei fölött. Szintén „líderre” vár Dan Diaconescu oszlásnak indult pártja, amely a perifériára szorultakat szólította meg nagy sikerrel és populizmussal. Így próbálja politikai tőkéjét visszaszerezni Băsescu, amivel majd a nemistudomhogyhívják új pártjának élére áll, mihelyt kikerül a Cotroceni-ből. Dupla vagy semmi játék, eszközökben ilyenkor nem válogat az ember. Tekintettel arra, hogy többé nincs szó államfői mandátumának megőrzéséről/megújításáról, Băsescunak érthetően nincs szüksége többé az erdélyi magyarok támogatására, akiknek szavazata saját pártjaik között oszlik meg. Ha az „uszítsunk csak egy kicsit” játék jól sikerül neki, nem kell attól tartania, hogy a csipkerózsika-álmából ébredező PRM malmára hajtja a vizet. Mert ez is kockázati tényező. (Nem tudom, ha másnak is feltűnt, hogy a sokak által már csak megmosolygott Gheorghe Funarnak Kolozs megye prefektusához intézett felszólítása, miszerint azonnal távolítsa el a Kolozsvári Magyar Napok magyar feliratait, egészen másként, veszélyesebben rezonál most, hogy Băsescu nacionalista húrokat penget.)
Az államfő magyarellenes kampánya nagyon jól jöhet a sunyi liberálisoknak is: az Európai Néppártba való felvétele egyre sürgősebb a PNL-nek, a májusi EP-választások előtt kéne végrehajtani a tervezett jobbra fordulást. Ezért ne csodálkozzunk, ha Crin Antonescu egyszer csak baráti gesztusokat tesz majd a Băsescutól elhidegülő Fidesz irányába. Antonescu, akinek álmát egyre inkább megzavarják az olyan híresztelések, miszerint a PSD mégiscsak saját elnökjelöltet akar, csak erő felmutatásával tudja arra kényszeríteni a PSD-t, hogy tartsa ígéretét. Kiadó szavazatok pedig a jobboldalon vannak, az ideológiai családok közti versenyről szóló EP-választások pedig tökéletes alkalom ennek megjelenítésére, becserkészésére.
„Mindenki nyer!” alapon mondom, hogy a Băsescu-féle ámokfutás sokat hoz(hat) az erdélyi magyar pártok konyhájára is. Vész idején megnő a szolidaritás, az erdélyi magyarok zárják soraikat, a közös ellenség mozgósít, ugyanakkor növeli az összefogásra való hajlamot. Hogy ezt a helyzetet az RMDSZ, az EMNP és az MPP mennyire tudja kamatoztatni – együtt és/vagy külön-külön –, az viszont nem Băsescun múlik. Az államfő máris megtett minden tőle telhetőt, hogy az erdélyi magyarokat rádöbbentse: abszurd, ha saját repülőgépeikkel bombázzák saját tankjaikat. A nyereséget ugyanis más fölözi le, nekünk csak a tetemek maradnak.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen Gábor fejedelem is beáll a Kétágú körüli élőláncba
Indul a gyűjtés – októberben avatják a bronzszobrot
A kolozsvári Kétágú templom előkertjében avatnák fel Bethlen Gábor kétméteresnél magasabb egész alakos bronzszobrát október 23-án, a fejedelemmé avatás 400. évfordulóján – az első ilyen méretű és jellegű Bethlen-szobrot Erdélyben. A szoborállítást az 1979–80-ban Budapesten létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezte, a júniusban létrejött szoborbizottság – Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke – intézi. Az emlékmű alkotója a székelyföldi származású Péterfy László, aki 25 évvel ezelőtt Bethlen Gábor-makettet ajándékozott az alapítványnak, ennek mintájára készül most a szobor. A 25–27 millió forintra becsült költséget közadakozásból és pályázati támogatással fedeznék, erről július 10-én felhívást tettek közzé a Bethlen-emlékév felsorolt fővédnökei. A Kolozsvári Magyar Napok idején több helyszínen adományozhatunk.
A bejárattól mintegy 12 méterre, a gömbkövek jelenlegi helyén tervezik elhelyezni fejedelemmé avatása 400. évfordulóján Bethlen Gábor egész alakos bronzszobrát, amely az utcáról profilból látszana. A szoborbizottság úgy találta, a Kétágú templomnál népes tömeg elfér úgy a templomban, mint a kertben, ugyanakkor az egyházi tulajdonban álló városközponti terület és az ünneplő emlékezők védettségét kerítés biztosítja.
Bethlen Gábor ma különösen időszerű
A szobor bronzba öntése Magyarországon, a kezdeményező Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával-szervezésével és Péterfy László szobrászművész közreműködésével történik, majd adományként az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül. A talapzat költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az alapítvány megelőlegezte, a Kolozsvári Magyar Napokkal kezdődik a közadakozás annak megtérítésére. Az adományozási felhívást hirdető, bíborvörös hátterű, a majdani szobor gipszfigurájával illusztrált reklámtáblák közelében álló standoknál akármilyen csekély összeget elfogadnak, de a Román Kereskedelmi Bankban nyitott számlára is utalhatunk („BG szoboralap”, Eparhia Reformata din Ardeal, RO43 RNCB 0106 0266 0457 0512), illetve folyamatosan lehet adományozni az egyházközségeknél, a püspökségen. Az adományozók névsorát aranykönyvben őrzik majd a Kétágú templom múzeumában.
Szeptember elején készül pontos költségvetés a talapzatról és az ünnepségről, akkor egyeztetnek a többi magyar történelmi egyház püspökével. A szobrot még augusztusban megöntik – mondta el lapunknak Kató Béla, aki az anyagiak előteremtésében számít a Bethlen Gábor Alapítvány több mint 60 díjazottjára is, akik mind a fejedelem szellemiségét próbálják ápolni és továbbadni a Kárpát-medencében.
– Bethlen Gábor az egész magyarság történelmi példaképe, Erdély aranykorának letéteményezője, ha erőt akarunk meríteni és újabb dolgokat szeretnénk megvalósítani, mindannyian visszanyúlunk példájához. Bethlen Gábor alakja, személyisége, életpéldája most különösen időszerű, ezt egyre többen felismerik, nemhiába viseli oly sok egyesület a nevét. Ez a szoborállítás több mint szoborállítás. Mindent megteszünk, hogy ez az ünnep szépre sikeredjen, mindenkire nézve nagyon gazdag és komoly üzenetet hordozó ünnep legyen, senkit nem zárunk ki belőle. Hiszem, hogy a Kárpát-medencei magyarság ebben a kérdésben képes összefogni, összeadni a szükséges pénzt – mondta a református püspök úgy értékelve, hogy a Kétágú templom előkertjében a Bethlen-szobor hasonló lesz a Szent Mihály-templom Márton Áron-szobrához: kicsit bent, kicsit kint.
Kőkertbe kerül a letagadott római szarkofág
Adorjáni László, a Kétágú templom lelkipásztora lapunknak elmondta, a szobor felállítására engedélyért folyamodtak a városházához, a választ augusztus végére várják.
– Megtisztelő, hogy ránk esett a választása, bár a Kétágú templom történetének sok köze nincs Bethlen Gáborhoz. A nagy fejedelem nevét viselő hóstáti dalkörünk tagjait kellemes meglepetésként érte a hír, jelzésértékűnek érzik a választást. Úgy látjuk, a Kétágú ezzel egy kicsit jobban az érdeklődés középpontjába kerül, érdekes és tanulságos múlt áll az impozáns épület mögött. Kicsit jelképe a sorsunknak is, különösen a tudatosan szétszórt, templomunk körül egykor nagy egybefüggő területen élő hóstáti közösséget nézve. A Bethlen Gábor Alapítvány ügyvezető kurátora azzal fogadott Budapesten, amikor a készülő szobrot megtekintettük Péterfy László műtermében, hogy ezzel a szoborállítással Bethlen Gábor is beáll abba az élőláncba, amelyet a templom körül fontunk, tiltakozásképpen az újabb buldózeres erőszakos építkezés ellen – mondta Adorjáni László, akitől azt is megtudtuk, a gömbköveket kissé hátrébb költöztetik, majd később a tervezett kőkertbe. Ott kiállítanák a régi templomtól származó, birtokukban levő két követ is, reményeik szerint valamilyen formában a régi templom makettjét, valamint azt a megmentett római szarkofágot és római épület-sarokkövet, amely a tanfelügyelőségi építkezés során nagy titoktartással és sebtében végrehajtatott régészeti kutatások utolsó napján került elő (és amelynek létét hivatalosan nem ismerték el).
A Bethlen Gábor fejedelem marosillyei szülőházát megmentő Böjte Csaba így fogalmaz a szoborállítás kapcsán: „A 400 évvel ezelőtt Kolozsváron megválasztott nagy fejedelmet én leginkább azért tisztelem, mert képes volt a magyarokat, székelyeket, szászokat, románokat, mindazokat, kik e térségben éltek, egymással kiengesztelni, egy asztalhoz ültetni, és az így felszabadult erőket az országépítésre bölcsen befogni. Bármerre járunk szülőföldünkön, sokfelé még ma is láthatjuk a nagy fejedelem idejében épített kastélyokat, épületeket, megálmodott intézményeket. Úgy érzem, hogy nekünk nagy-nagy alázattal az ő útján kell járnunk, mert minden más út fájdalomba, pusztulásba torkollik. Itt, ebben a multikulturális térségben egymás nélkül csak egy megsebzett, bűnre épülő, torz világot teremthetünk.”
A 33 évesen fejedelemmé választott Bethlen Gábor Tündérkertet varázsolt Erdélyben a török és Habsburg elnyomás dacára, zászlaján a „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” jelszóval. A vallási türelem mintapéldája, kollégiumot alapított, támogatta a szegények oktatását, könyvtárat gyűjtött, külpolitikája figyelemre méltó, sikere nem maradt észrevétlen Európában. Uralkodásának idejét (1613–1629) nevezik Erdély aranykorának.
Szabadság (Kolozsvár)

Kinevezések: maradhatnak a magyar iskolaigazgatók?
Idén sem tartanak az iskolaigazgatók számára versenyvizsgát, tehát akár az előző évben, egy évre szóló kinevezés útján döntenek az oktatási intézmények vezetőinek személyéről. Szatmár és Maros megyében is politikai egyeztetéssel sikerült megoldani, hogy magyar intézményvezetők kerüljenek olyan iskolák élére, ahol amúgy a törvény szavatolná a jelenlétüket.
Az iskolák igényeit, javaslatait a megyei tanfelügyelőségek összesítették, majd jóváhagyásra felküldték az oktatási tárcához. A minisztérium hivatalos válasza a napokban várható.
Politikai egyeztetésre volt szükség
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a maszol.ro kérdésére elmondta, a törvény kötelezővé teszi, hogy azokban az oktatási intézményekben, ahol kétnyelvű a tanítás, magyar vezető is legyen. Ezt Maros megyében többnyire sikerült is megvalósítani, kivétel a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium, ahol annak ellenére, hogy magyar nyelvű osztályok is működnek, „valamilyen okból kifolyólag” néhány éve nincs magyar aligazgató. Politikai nyomásra ez szeptembertől változni fog, körvonalazódik az is, hogy ki fogja elvállalni ezt a feladatot.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, Maros megyében nagy változások nem lesznek, többnyire ugyanazok maradnak az intézményvezetők, akik eddig voltak. Illés hozzátette, hogy a segesvári gimnázium igazgatóhelyettesi tisztségénél lesz változás, illetve Marosvásárhelyen a Református Kollégium igazgatójánál – ez utóbbi pedagógus személyes okokból kérte felmentését.
Bár politikai egyeztetésre volt szükség Szatmár megyében is, egyelőre úgy tűnik, nem lesznek számottevő változások a magyar iskolaigazgatók, aligazgatók személyét illetően Szász Piroska helyettes főtanfelügyelő szerint. A politikai egyeztetésekről optimistán nyilatkozott Pataki Csaba megyei, valamint Kereskényi Gábor szatmárnémeti RMDSZ-elnök, azonban mindjketten megjegyezték: nincs még végleges döntés. „Úgy vélem, a magyar közösségek ez irányú igényeit 90 százalékban sikerül kielégítenünk” — mondta Kereskényi. Pataki pedig úgy nyilatkozott, hogy annyit kértek a hatalmon levő pártok képviselőitől: tartsák szem előtt a tanügyi törvényben is szereplő etnikai arányosság elvét a kinevezések során.
Székelyföldön és Kalotaszegen nem lesz gond
Augusztus végén valamennyi háromszéki iskola igazgatójának is lejár a mandátuma. A Kovászna megyei tanfelügyelőség a legtöbb tanintézmény élére az eddigi igazgatók ideiglenes kinevezését javasolja a szaktárcának, de lesznek olyan iskolák, ahol új igazgatócserére kerül sor, mivel az eddigi vezetés nem bizonyult hatékonynak, tájékoztatott Keresztély Irma háromszéki főtanfelügyelő.
Az ideiglenes kinevezések legtöbb egy évre szólnak, hacsak időközben a szaktárca meg nem szervezi a versenyvizsgákat, mondta a főtanfelügyelő. Hozzátette: azokban az iskolákban, ahol nem voltak gondok, az eddigi igazgatók mandátumának meghosszabbítását javasolják.
Vannak azonban kivételek, hiszen az oktatási minisztérium alkalmazza az új tanügyi törvényt, amely szerint az lehet igazgató, akinek van ilyen irányú képesítése, illetve végleges tanári állása van. Ez gondot jelent több vidéki tanintézményben, ahol tanítók voltak az igazgatók, és eddig néhány órát oktattak a gimnáziumi osztályokban. Idéntől azonban a tanítóknak vissza kell térniük elemi osztályos katedráikhoz, és emellett a vezetői pótlékért kellene ellátniuk az intézmény igazgatását is. Ezt a tanítók többsége nem vállalta, hiszen az elemi osztályos gyerekek tanítása egész embert igényel, szerintük ezzel összeegyeztethetetlen az igazgatói tevékenység. Ezekben az iskolákban a Kovászna megyei tanfelügyelőség jelenleg keresi az igazgatójelölteket.
A "hajpántbotrányos" iskolában indokolt az igazgatócsere. A Háromszék értesülései szerint a trikolórbotrányként elhíresült márciusi események miatt a megyei tanfelügyelőség leváltja a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum igazgatóját és két aligazgatóját. Az indoklás szerint a háromtagú csapat nem kezelte megfelelően az incidenst. Az évi értékelés alapján Háromszék több iskolájában lesz igazgatóváltás, Kovásznán ellenben valóban a márciusi események következtében nem hosszabbítják meg Simon István igazgató és a két aligazgató ideiglenes kinevezését – erősítette meg a főtanfelügyelő. Keresztély Irma leszögezte: „Az ellenőrzés során kiderült, a márciusi incidens amiatt fajult el, mert az iskola vezetősége nem kezelte megfelelően a helyzetet”. Az új igazgató személyéről egyeztettek Kovászna polgármesterével is, kiválasztották a két aligazgatót is, egy magyar és egy román ajkút, ám a neveket egyelőre nem hozzák nyilvánosságra, a kinevezések szeptember 1-től érvényesek.
Háromszéken 344 tanintézmény működik, mindegyikük vezetőjének lejár a mandátuma, már egyetlen egy sem marad, aki versenyvizsgával szerezte meg a kinevezését.
Hargita megye tanintézményeiben már kinevezték az iskolaigazgatókat a 2013/2014-es tanévre, jelentős változás itt sem történt. Az intézményvezetők 98 százaléka változatlanul a következő tanévben is betölti vezetői tisztségét – tudtuk meg Bartolf Hedvigtől, Hargita megye főtanfelügyelőjétől. Az elkövetkező időszakban várható miniszteri rendelet megjelenését követően az új tanév kezdetéig az aligazgatókat is kinevezik.
Nem lesz gond Kolozs megyében sem az iskolaigazgatók kinevezésénél. Ahol igazgatócsere történt, a tanfelügyelőség lekérte az iskoláktól a javaslatokat, vezetőtanácsi ülésen megbeszélték és helyi szinten jóváhagyták a kéréseket. A minisztériumi jóváhagyásnak a napokban kell érkeznie. „Vélhetően nem lesznek meglepetések, eddig soha nem voltak, de amíg nem látjuk, mi sem mondhatunk semmi biztosat” – mondta el a maszol.ro-nak Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Az elmúlt napokban a tanügyminisztérium képviselői elmondták, hogy az elkövetkező hetekben várható a miniszteri rendelet, amelynek normái alapján ki lehet majd nevezni az aligazgatókat is azokban a tanintézményekben, ahol a tanulólétszám ezt indokolja.
A.E., K. Zs., P. K., T. A.
Maszol.ro

Ellenpontokról Kolozsváron
Harminc év távlatából tekinthettek vissza a Ceauseşcu-rezsim utolsó, legvadabb éveinek történéseire Az Ellenpontok szamizdat folyóirat kolozsvári vonatkozásai címmel szervezett kerekasztal-beszélgetés meghívottjai, Marius Tabacu és Józsa Márta. Mindketten aktív résztvevői voltak azoknak a többé-kevésbé szervezetten működő ellenállási mozgalmaknak az erdélyi magyar értelmiségiek körében, amelyek a Romániában zajló durva emberjogi visszaélésekről, az erdélyi magyarság marginalizálásának veszélyéről igyekeztek tájékoztatni itthon és külföldön egyaránt.
Ez az igény hívta életre 1982-ben az Ellenpontok szamizdat folyóiratot is, amelynek rövid, alig egyesztendős élete alatt nyolc szám jelent meg. A Securitate 1982 novemberében tartóztatta le a kiadvány „kemény magját”: Tóth Károly Antalt, Tóth Ilonát Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát és Keszthelyi Andrást. A lapban névvel, álnévvel vagy névtelenül több erdélyi értelmiségi is közölt, nagy részük az állambiztonsági szervek zaklatásának következtében emigrálni kényszerült.
Ez a sors várt a „hagyományosan illegalista” családból származó Józsa Mártára is. A ’80-as években alig húszéves fiatal lány részt vett az Ellenpontok terjesztésében, a Securitate retorzióinak 1983-as emigrálása vetett végett. Az elmúlt időszakban a Magyar Televízió egyik sikeres szerkesztőjeként vált ismertté.
A ’80-es években zenei pályája kezdetén álló Marius Tabacu számára a Lăncrănjan-ügy volt az, ami világossá tette a bukaresti hatalom magyarságpolitikájának vonalvezetését. Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Vallomás Erdélyről) című durván magyarellenes könyvének megjelenése felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok körében, és nem csak! Két, egymástól független tiltakozó memorandum is született, az egyiket Szőcs Géza és Marius Tabacu kezdeményezte. Tabacu személyesen vitte Bukarestbe, a Központi Bizottság titkárságára a beadványt, ahol iktatták. A Lăncrănjan-ügy miatt is a hatóságok figyelmébe kerülő Tabacu-családnak hosszú évekig kellett a zaklatásokat elviselni: több mint tízszer volt nála házkutatás, folyóiratokat, könyveket, leveleket, kéziratokat koboztak el, megfigyelték, telefonját lehallgatták. Szekus dossziéja 6000 oldalt tesz ki.
A zord időket felelevenítő kedd délutáni beszélgetést furcsa derűs hangulat lengte be: nem volt szó dekonspirációról, szenvedés-történetekről, „hősképzésről”, két olyan ember beszélt, akik – bevallásuk szerint – nem tettek mást, mint „igyekeztek egyenesbe hozni magukat saját lelkiismeretükkel”. (Talán innen a nyugodt derű, az önmagukkal „egyenesben” levő emberek nyugodt derűje…) A felidézett történetek az állambiztonsági szervek „hétköznapjaira”, működésére mutattak rá, annak minden abszurditására, embertelenségre. A megfigyeltek életének legintimebb pillanatait rögzítő, az életükbe gyakorlatilag „beleköltöző” spiclik jelentéseiből derült fény arra a gépezetre, amit 1989 előtt a Securitate jelentett. És amely ma is érezteti jelenlétét, cinikusan ma is üzen.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Aggódik a CEMO a Kultúrpalota évfordulója körüli rendezvény miatt
A marosvásárhelyi Kultúrpalota építésének századik évfordulója alkalmából szervezett, majdnem kizárólag román nyelvű programsorozat, és az egynyelvű óriásplakátok azt bizonyítják, hogy a Maros megyei tanács magyar tagjai nem képviselték határozottan és kitartóan a magyar közösség érdekeit – szögezi le szerdai keltezésű nyílt levelében Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) elnöke, aki írását a magyar tanácsosokhoz is eljuttatta.
A CEMO-elnök rámutatott: a magyar önkormányzati képviselők sem a szakbizottsági üléseken, sem a program megszavazásakor nem kérték, hogy legyen magyar programfüzet, magyar plakát és magyar műsor.
Szigeti Enikő hangsúlyozta, a magyarok által megbízott politikusoknak szüntelenül követelniük kell, hogy a magyar nyelv a románhoz hasonló módon legyen jelen a közintézményekben. "A 100 éves a marosvásárhelyi Kultúrpalota rendezvénysorozat diszkriminál, semmibe veszi a magyar közösség nyelvi és kulturális jogait – fogalmazott a civil mozgalom elnöke. – Átnéztük a megyei tanács szakbizottságainak jegyzőkönyvét, mert azt szerettük volna tudni, hogy a magyar tanácsosok kérték-e, hogy az említett program összeállításakor vegyék figyelembe a magyar közösséget is. A program elfogadásáról szóló határozat megszavazásakor a 12 magyar tanácsosból öten voltak jelen és közülük is egy, épp szavazás előtt kiment a teremből. Ezt úgy értékeljük, hogy képviselőink nem fordítottak kellő figyelmet erre a fontos, magyar vonatkozású rendezvénysorozatra.
Csép Andrea megyei tanácsos szerdán elmondta, természetes és normális, hogy kétnyelvű lesz a rendezvény programja, erről már előzetesen egyeztettek az illetékesekkel. "Igaz, hogy a román nyelvű plakátok hamarabb elkészültek és a megyei tanácselnök bemutatta a programot, de az csak egy tervezet. Várhatóan pénteken ismertetjük a magyar vonatkozású programokat" – nyilatkozta Csép Andrea.
Sikeres kaputábla-akció
Nyitottak voltak és elfogadták a marosvásárhelyi magyarok és románok a CEMO által felajánlott kétnyelvű kaputáblákat, s az önkénteseknek sokkal több pozitív, mint negatív tapasztalata volt – derült ki a mozgalom tegnapi sajtótájékoztatóján. Tegnap délben Klósz Bálint kapujára szerelték fel az ezredik táblát. Az idős férfi szerint természetes, hogy Marosvásárhelyen lehet és kell használni a kétnyelvű tájékoztató táblákat, így szívesen fogadta a CEMO által felajánlott kétnyelvű táblát.
Horváth Kovács Ádám, a CEMO munkatársa elmondta, hogy az volt a legkirívóbb negatív eset, amikor egy személy kihívta a helyi rendőrséget és arra panaszkodott, hogy zaklatták. A közösségi rendőrök először meg akarták büntetni őket, de végül beismerték, hogy jogilag erre nincs alapjuk, így elmaradt a beígért bírság. "Másrészt megható volt látni, hogy egy idős asszony megsimogatta a kitett kétnyelvű táblát. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a kis költségvetésű akciónk csak egy kis lépés a valós kétnyelvűség felé, de azt bebizonyította, hogy a marosvásárhelyi románok és magyarok sokkal nyitottabbak eziránt, mint azt a politikusok hirdetik és hiszik" – nyilatkozta Horváth.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Szekerek, nyelvek, otthonok
Ha a román nyelv oktatásával kapcsolatos véleménye visszhangra nem talál, egy maradt volna a Romániában élő ismeretlen külföldi állampolgárok közül. A Székelyföldön élő, nyelvoktatási menedzsmenttel foglalkozó angol Andrew Hockleyval erdélyi élményeiről beszélgettünk.
– Mindjárt az elején idézzük fel: mit is javasolt abban blogbejegyzésben, ami aztán románul és magyarul újságcikként is megjelent?
– Mindenekelőtt: fontosnak, sőt alapvetőnek tartom, hogy valamennyi román állampolgár tudjon románul. Az én gyermekeim és máséi, akiknek úgynevezett első nyelve a magyar, és magyar oktatásban részesülnek, jól meg kell tanulniuk románul. Ez volt az alapvetésem, majd kifejtettem, hogy a rendszer voltaképpen hogyan akadályozza ezt meg. Nem második nyelvként tanítja ugyanis a nem román anyanyelvűeknek, pedig nyilvánvalóan az. Sőt a lányom esetében harmadik nyelv, mivel ő magyarul és angolul beszél. Nagyon jó módszerek vannak a második nyelv oktatására, ám ezeket nem alkalmazzák itt, úgy tesznek, mintha nem is léteznének olyan román állampolgárok, akiknek nem anyanyelve a román. A világ legtöbb országában felmerül hasonló probléma, ám a világ legtöbb országában nem így oldják meg.
– Milyen mintákkal találkozott hasonló esetekben?
– Angliában bevándorlók vannak ilyen helyzetben, míg itt történelmi okai vannak annak, hogy oly sok gyereknek nem román az első nyelve. De ha más is a helyzet, a megoldásnak többé-kevésbé ugyanannak kellene lennie: léteznie kellene a kifejezetten második nyelvként való oktatásnak, és nem azt kellene elvárni, hogy valamennyi román állampolgár Ion Creangát olvasson. Anyanyelvtől függetlenül mindenkinek képesnek kell lennie a román kommunikációra, a románul való érvényesülésre a munkaerőpiacon. Nem kellene viszont mindenkinek román irodalmat tanulni a kötelező oktatás részeként, és ugyanazokat az elvárásokat – például érettségi vizsgát – teljesíteni román nyelv és irodalomból, mint a román anyanyelvűeknek. Ezért azok a kisebbségiek, akik nem olyan vegyes környezetben élnek, ahol a mindennapok részeként elsajátíthatnák az ország nyelvét, csak frusztráltak és dühösek lesznek a román nyelvvel kapcsolatban, ráadásul anyanyelvi keretek közé szorulnak. Ez a rendszer a gyerekeket is cserben hagyja, de az országot is visszaveti, szóval igazán jelentős a probléma.
– Hasonló reakciókra számított a véleménye közzététele után?
– A blogbejegyzésem kapcsán a legtöbb reakció pozitív volt, az újságcikk után pedig mindenféle reakciók érkeztek. Számomra egyébként nagyon meglepő volt, hogy milyen felkapott lett a téma, hisz amiről írtam, előtte sem volt titok, sőt. A szenzációt valószínűleg az okozta, hogy az én véleményem volt. Mert ha magyar írta volna, azt mondják rá, hogy csak panaszkodik, ha pedig román mondta volna, elsikkad a kérdés.
– Ezek után adódik a kérdés: hogyan került éppen Erdélybe?
– Mint sok hasonló esetben, a párom miatt. Amikor feleségemet, Erikát megismertem, épp Amerikában éltem, de ha jól számolom, tíz országban laktam már. Nagy-Britanniában születtem, de éltem Spanyolországban, az Egyesült Arab Emírségekben, Thaiföldön, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában, majd ismét Olaszországban. Aztán Amerikába költöztem, majd Óceániában, a Mikronéziai Szövetségi Államokban laktam két éven át, majd hat évre újra Amerika következett, de hat hónapig Palesztinában is éltem. S végül idejöttem. A munkám főleg abból áll,hogy menedzsmentkészségeket tanítok nyelvoktatással foglalkozóknak, nyelviskolák menedzsereinek, tanulmányi igazgatóinak vagy akadémiai vezetőknek. Ennek köszönhetően továbbra is sokat utazom, először ugyanis személyes találkozások alkalmával többnyire Románián kívüli helyszíneken oktatok, majd visszajövök, és a munkám további részében ugyanazokat a hallgatókat on-line képzem.
– Voltak elvárásai, elképzelései azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz itt az élete?
– Azt hiszem nem, viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha Romániába fogok költözni. Egynek tartottam a kelet-európai országok közül, nem tudtam róla túl sokat. Hallottam például Ceausescuról és a forradalomról, de csak nagy általánosságban. Azt hiszem, mi, nyugatiak Kelet-Európát nagyon iparosítottnak és szennyezettnek tartjuk. Talán kicsit engem is befolyásolt ez.
– Mivel számos országban jár, illetve élt már, aligha érte különösebb kulturális sokk nálunk. Mégis, milyenek voltak az első benyomások?
– A legelső dolog, amit észrevettem – és azt hiszem, mindenkinek ez tűnik föl először – a lovas szekerek voltak. Vezetés közben megpakolt szekereket kerülgetni az elején igencsak meglepő volt. Ennél nagyobb „kulturális sokk” tényleg nem ért. Az viszont nagy különbség, hogy az országokban, ahol eddig éltem, angoltanárként dolgoztam, volt körülöttem egy szintén angol vagy legalábbis angolul beszélő közösség. Itt viszont egy Csíkszereda melletti kis faluban, Csíkbánkfalván élünk, vagyis körülöttem nem olyan emberek élnek, akiknek hozzám hasonló élményei, tapasztalatai volnának.
– Ezen a vidéken érhették még a szekerekhez hasonló apró meglepetések...
– Nem sokkal azután, hogy ideköltöztem, a feleségem megkért, hogy menjek el a közeli boltba kenyérért és tejért. Még egyáltalán nem tudtam magyarul vagy románul. A kenyeret könnyen megtaláltam, a tejért viszont hiába tettem tűvé a helyiséget, sehol nem leltem. Hazamentem, mondván, hogy nincs tej. Feleségem persze kételkedett, ezért együtt mentünk vissza az üzletbe. Odament a hűtőhöz – amit előtte én is átnéztem –, benyúlt, és kivette a tejet. Zacskósat… Előtte soha nem gondoltam volna, hogy a tejet műanyag zacskóban is lehet tartani, én dobozt, üveget vagy flakont kerestem. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan tároljuk majd ezt otthon, de megtanultam, hogy a zacskós tejhez van külön tárolóedényünk.
– Elsősorban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie külföldiként Romániában?
– Akadtak bürokratikus kérdések, ráadásul amikor Romániába költöztem, az ország még nem volt az Európai Unió tagja, ezért bonyolultabb volt a helyzetem. Nem tartózkodhattam itt évi hat hónapnál többet, és maximum három hónapot egyhuzamban. Ezért tartózkodási engedélyt kellett kérnem, aminek igénylése igencsak problémás volt. Szabadúszóként ugyanis nem álltam szerződéses viszonyban egyetlen itteni céggel sem, szabadúszó viszont csak akkor lehettem, ha már van tartózkodási engedélyem. Kölcsönösen feltételezték egymást a követelmények, amelyeket így lehetetlen volt teljesítenem. Ha Erikát akkor elveszem feleségül, megoldotta volna a helyzetet, de kicsit még korai lett volna. Végül alapítottunk közösen egy céget, így jutottam tartózkodási engedélyhez.
– És a nyelvvel, jobban mondva nyelvekkel hogyan boldogult?
– Magyarul viszonylag tűrhetően beszélek, románul kevésbé. Elég jól értem viszont a román nyelvet, mivel jól beszélek spanyolul, valamennyit franciául, illetve portugálul, és ezekhez eléggé közel áll a román. A román híreket nézve tudom, miről van szó, de mivel nem gyakorlom a nyelvet – itthon magyarul és angolul beszélek –, a beszéd nagyon nehéz. Elég bizarr, amikor Bukarestben vagy Iasi-ban románul beszél hozzám valaki, és én értem, de nem tudok válaszolni. Egy ideig egyébként elég érdekesen beszéltem románul, úgynevezett „feliratos románt” használtam. A filmeket román felirattal néztem, így gyakoroltam, de ez persze még nem jelentette, hogy ki is tudom ejteni a szavakat. Egyszer például azt akartam mondani, hogy „sajnálom”, amire mindig azt írta a felirat, hogy „imi pare rau”, s én valahogy úgy ejtettem ki, hogy „imi pé rá”… Persze, hogy nem értették. Azóta megtanultam, hogy mindenki egyszerűen csak úgy mondja: „scuzaþi”. Tudok magyarul vásárolni, de ha többen vagyunk egyszerre, nehéz követnem a beszélgetést. Elég nagy kihívás a nyelv, főleg, hogy a falunkban nem nagyon beszélnek angolul. Köszönünk egymásnak a szomszédokkal, de elég korlátozott a kommunikációnk többek között azért is, mert más az életünk. Ráadásul elég erős tájszólásban beszélnek: értem a szavakat, hisz azokat tanultam meg, de a hangsúly, az akcentus nagyon megnehezíti a dolgomat.
– Mit szeret leginkább Erdélyben?
– Elsősorban az élet nyugodt ritmusát, hogy az emberek nem rohannak mindenhova. Lehet, hogy ez Kolozsváron már nincs így, itt viszont igen, és ez nagyon tetszik. Szeretem a gyönyörű tájat, az embereket és az életmódjukat.
– Az otthon szó mit jelent önnek?
– Az otthon itt van: a környék, Csíkszereda és Csíkbánkfalva. Már huszonhat éve nem élek Angliában, ezért nincs túl erős kötődésem Nagy-Britanniához. Erdély egyébként is hihetetlenül szép pontja a világnak, és meglepő számomra, hogy nem ismerik jobban. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, csak a nacionalizmus zavar. Természetesen értem, miért van szükség arra, hogy az emberek a nemzeti identitás mentén határozzák meg magukat, de azt hiszem, a torzsalkodás nem vezet sehová, sőt visszavet. Erdély és történelme valóságos multikulturális modell lehetne. Tudom, hogy az én vállaimat nem nyomják ugyanazok a történelmi terhek, hisz az én nemzetemet sosem fenyegették. Ezért aztán kiváltságos helyzetből, de azt mondom: felejtsétek el a különbségeket, voltaképpen egyformák vagytok!
Andrew Hockley
Angliában született 1966. március 2-án. Oktatási menedzser, tanácsadó, tanárképző. Több országban dolgozott angoltanárként, majd oktatási menedzserként. 2004 óta él Romániában, ám nemzetközi szinten aktív tanárképzőként továbbra is a világot járja. Társszerzője a From Teacher to Manager: Managing a Language Teaching Organization (2008) és szerzője az Educational Management (2007) című köteteknek. A www.szekely.blogspot.ro címen elérhető a Csíkszereda musings (Csíkszeredai tűnődések) című blogja. Ennek egyik bejegyzését jelentette meg román fordításban az Adevărul című napilap ªcoala în Secuime: literatura, da, româna practică, ba. Cum vede un englez predarea limbii române pentru unguri? (Székelyföldi iskola: román irodalom igen, beszélt román nyelv nem. Hogyan látja egy angol a román nyelv oktatását a magyarok számára?) címmel.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Titanic kapitánya
Egy hajóskapitány minden körülmények között a partra vezeti a hajót – jelentette ki elnökké választását követően Traian Băsescu, amikor egy kérdésre a szükséges változtatások kihívásairól fejtette ki véleményét. A kijelentés azokban az időkben történt, amikor a politikai ígéretek komolyan vételének még volt némi értelme Romániában. Ám a megpróbáltatások időszaka hamarosan ezt is megcáfolta. Hiába küzdött az elnök a maga módján, a szükséges változások nem történtek meg.
A vitrinpolitika nagymesterei
A történelem nem azzal foglalkozik, hogy mit akar, vagy nem egy uralkodó, hanem a valóságot mutatja. Aki elfogadja a tényeket, az ki tudja olvasni ezt a valóságot, aki nem és mégis tudni véli, az „igazának” védelmében fenntarthatatlan magyarázatokra szorul, netán támadásra kényszerül. Ez utóbbit figyelhettük meg az uniós csatlakozást követő években, mikor a román társadalomban nyilvánosságra került néhány mítoszromboló evidencia. Ilyen volt az 1941-42-es román holokauszt feltárása, melyről a román történelemírás több mint 60 éven át hallgatott, és amely 3-400 000 áldozatot követelt. Vagy az 1944. augusztus 23-ai fordulat, melynek csak a PR-laborban készült verzióját tanították az iskolákban. Nem beszélve a dák–római származásról, melyről Lucian Boia neves történész szerényen csak annyit mondott, hogy nem vállalható és nem dokumentált. A római gyökerekkel dicsekedő grandiózus elképzelés valamikor a 18. század végén született, a dák származás mítosza pedig Nicolae Densuşianu 1913-as A prehisztorikus Dácia című könyvében lett kitalálva. Ezekre a kényelmetlen evidenciákra a román szakemberek meglehetősen idegesen reagáltak. Támadtak minden oldalról, a legtöbbjük pedig mélyen hallgatott. Eredmény? Elfogadás helyett továbbra is pompálták a kultúrába a mítoszt és a bűnbakot, nem tanulván az eléjük tárt tükörből. Nincs ez másként a gazdaságpolitikával sem. A ’89-es forradalom óta számtalan reformelképzelés született, hiába. A hatalmi elit országépítés helyett mindig a saját jólétével foglalkozott, íratlan szövetségben a közpénzek felett uralkodó maffiarendszerrel. Nem csoda hát, hogy tabuvá dagasztották a totális központosítás eszméjét, mely biztosítja számukra az uralkodást és a fehéringű fosztogatás lehetőségét. Betartani a törvényt? Csak ott, ahol nem zavar. Komolyan venni az EU normáit, az ügyeskedés promoválását a munka becsületével helyettesíteni? Majd jövőre... Tisztelni a másságot? Még mit nem! Az erényes attitűd idegen a vitrinpolitika nagymesterei számára. Inkább bevonnak néhány külföldön is szalonképes formaszemélyt s formaszövetséget, melyekre rábízzák a vitrinszerepet, s a film forog tovább. És azt remélik, örökre... Csakhogy a történelem másként gondolkodik. Egyik axiómája szerint az önámítás nem vezet sehova (Kérdés: Hova mentek? / Válasz: Tönkre.). Legyen a hajón a világ legjobb kapitánya, a Titanic akkor is menthetetlen. A kérdés tehát nem az, hogy a hajó miként ér partot, hanem hogy a katasztrófa mikor következik be. És ezt a kényelemhez és az íratlan előjogokhoz ragaszkodó román elit nem érti. Aki pedig vezetés helyett uralkodni akar, az taburendszeréhez igazodik, és nem veszi komolyan az alapvető változtatás imperatívuszát.
Párbeszéd kitiltva
A jelenlegi román–magyar feszültség a Szociálliberális Unió (USL) hatalomra kerülésével, a „Székelyföld nem létezik” tétel terjesztésével, a természetes magyar régiók felszámolását célul kitűző regionalizációs politikával és a székely zászlók ellen indított szimbolikus agresszióval kezdődött (erőfitogtató magyarellenes propaganda, a zászlók eltávolítására való felszólítások, perek indítása – „idegen szimbólumokat tűznek ki”, indokolják a prefektusok, „a székely zászló támadás a román nemzeti jelképek ellen”, hangoztatja a védelmi miniszter). Azelőtt nagyjából csend és béke honolt, éveken át senki nem foglalkozott ezekkel a zászlókkal. Majd jött 2012 és a (sokadjára!) felélesztett román sovinizmus. Ebben a kontextusban zajlott az idei Tusványos, melyről semmit sem közvetített az előadásokon végig jelen lévő román média, holott az egész rendezvény a magyar–román–európai párbeszédről szólt (miért is voltak ott?). A meghívottak más-más kultúrkör – angol, olasz, katalán, svéd – képviselőiként vázolták fel szemléletüket, és érveltek természetes nyitottsággal együttélésről, európaiságról és autonómiáról. Miért adatott az ész ha nem azért, hogy a tabukká merevedett butaságok ledöntésére is használjuk? Mégis ezt tartja megengedhetetlennek Románia elnöke, aki az etnikumközi eszmecserének otthont adó Tusványos betiltásával fenyegetőzik, éles nyilatkozattal elítélve azt a rendezvényt, amelyre minden alkalommal meghívják a román felet is.
Párbeszéd, érvek, konstruktivitás, nyitottság – olyan fogalmak, melyeket az önkény nem tűr. Ezért elbújik előlük, vagy támadásba menekül. Jól tudja, hogy informálatlan, manipulált néppel és pihesúlyú politikusokkal könynyű elfogadtatni saját legitimitását és a nemes fogalmakba bújtatott kettős mércét, de az értelem kerekasztalánál megsemmisül. „Etnikai autonómia itt soha nem lesz!” – kiáltotta az államfő, elfelejtvén, hogy ő nem isten. Majd következett az autonómia Sztálinnal való asszociálása – egy újabb ellenséges gesztus, mely a múlt felelőtlen értelmezését, illetve a román történelmi ígéretek teljes mellőzését tanúsítja. És Traian Băsescu még tovább megy. Egy kérdésre válaszolva a magyar miniszterelnök kifütyülésére buzdít, majd kinevezi Magyarországot az „instabilitás tűzfészkévé”, és bejelenti, hogy Románia ezután támadni fogja Magyarországot, és a román állam vezető szerepet vállal Budapest megregulázásában! Szomorú. Így köszönte meg a román elnök a magyarok kiállását mellette. Kijelentése kétségtelenül több mint választási propaganda vagy véletlen elszólás; egy igen tapasztalt államférfi csatakiáltása ez akkor, mikor a magyar kormány történelmi megbékélésre jutott Szerbiával, a szlovákokkal való viszonya sokat javult, a többi szomszédjával is stabil, jó viszonyt ápol, és békés együttműködésre törekszik, és a Visegrádi Négyek szövetségének eredményes építésében is tevékenyen részt vállal. Ezt a józan észre épülő regionális békét akarja lerombolni a tabutémákról való párbeszédet nem tűrő Traian Băsescu.
Az igaz kapitány
Emlékszünk még a Tusványosra tartó magyar miniszterelnöki konvojt ért balesetre, a sérültekre és a hivatalos rendőrségi nyilatkozatra? És felfigyeltünk-e arra a hallgatásra, ami ezt a balesetet ma is övezi? A román rendőri felvezetés alatt történt esemény mintha csak előrejelezte volna ezeket a fejleményeket... A balesetet követő három hétben a Tusványost megtámadták, Magyarországnak nem hivatalos hadüzenet küldtek, és előkerült az ortodox pap által pszeudolegitimizált „Székelyföld szent román föld” és „a román nép vére Erdélyért” kártya is. Véres propaganda ez, amibe nem kellene belemenni. Egy igaz kapitány nem így viselkedik. Románia igaz kapitánya egyformán viszonyul magyarhoz és románhoz. Ezért eljön Tusványosra és meghallgatja a magyarok érveit és kéréseit, majd fogadja köszönetüket, amiért megtisztelte őket a látogatásával. Románia igaz kapitánya véletlenül sem képzeli magát istennek, hanem fejet hajt az igazság előtt. Állást foglal a román etnikum körében terjesztett magyargyűlölet ellen, és nem felejti el az első forradalmárok tekintetét; azokét, akik 1989 decemberében életüket kockáztatva mentek utcára azért, hogy valami alapvetően megváltozzon ebben az országban. Majd lelőtték őket, mint a kutyákat és a nyulakat. Elvették az életüket azok, akik utólag mosolyogva előléptették egymást, rátették a kezüket a közvagyonra, és cinkosaikkal együtt ma is hevesen védik a mindenre kiterjedő maffiarendszert, a tabukkal körbefalazott szupercentralizált berendezkedést. Igen, ez a Titanic. – Hol vagy, Románia igaz kapitánya?! – hangzik a kiáltás az üresen álló hajókormány mellől. Várakozás... 24 év... nincs válasz. Majd csendben megjelenik a tekintet. A ’89-es forradalmár mélyreható tekintete, mely csendesen csak annyit mond: „Szórakozik a Titanicon”.
Lőrinczi Loránd
Erdély.ma

Kincses városi térhódítás
Minden várakozást felülmúlt a Kolozsvári Magyar Napok látogatottsága: a negyedik alkalommal megszervezett egyhetes rendezvénysorozat első négy napján több ezren voltak kíváncsiak a programokra.
A szervezők és a csendőrség becslése szerint a szerda esti Csík zenekar koncertjét több mint 15 ezren követték a főtéren, és a becslések szerint ez a szám megduplázódhat a vasárnap esti István, a király rockoperán. Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője-ötletgazdája a Krónikának elmondta, a korábbi években csak a csúcsnapokon volt jellemző, hogy ekkora tömeg összegyűljön a Szent Mihály-templom előtti téren.
„Egyértelműen pozitív a mérleg, ami a látogatottságot illeti, és remélhetőleg minden eddigi csúcsértéket felülírunk a hétvégén. Szívből örülünk annak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok négy év alatt a Kárpát-medencei magyar közösségünk egyik legnagyobb és legértékesebb kulturális rendezvényévé nőtte ki magát, ezt igazolják a részvételi adatok és az a sok pozitív visszajelzés, amit a résztvevőktől kaptunk" – mondta Gergely Balázs.
Ez az István nem az az István
A félreértések elkerülése végett egyébként a szervezők közleményben szögezték le: a Kolozsváron bemutatandó István, a király nem azonos az Alföldi Róbert által rendezett, augusztus 20-án Szegeden előadott produkcióval. A magyar napokon bemutatásra kerülő „változatot" Zsuráfszky Zoltán rendezte. A több mint 80 fellépős darab főpróbája miatt egyébként a szombati Tankcsapda-koncertet a szervezők a sportcsarnok előtti térre költöztetik, ugyanott kerül sor a Knock Out jubileumi koncertjére is.
A vasárnapi előadás miatt a főtéri színpadot ki kell majd bővíteni, s a hatalmas érdeklődés miatt lezárják majd a Deák Ferenc (Eroilor) és a Jókai (Napoca) utcát is. Gergely Balázstól megtudtuk, a Deák Ferenc utcában hatalmas kivetítőt szerelnek fel, hogy azok is követhessék az István a királyt, akik nem juthatnak közel a színpadhoz. Az előadás idejére továbbá az idős, illetve mozgáskorlátozott vendégek számára 500 ülőhelyet tartanak fenn. Ezek elfoglalása érkezési sorrendben történik, ezért a szervezők azt javasolják, hogy érkezzenek meg idejében a helyszínre.
A szervezők továbbá azt tanácsolják, hogy kisgyermekkel, csecsemővel, illetve gyerekkocsival ne menjenek a tömeg sűrűjébe, a kiskorúakat pedig valamilyen formában – karszalag, papírfecni, stb. – „szereljék fel" a gyerek nevével, illetve a szülők telefonszámával. A rendezvény teljes területére és ideje alatt szigorúan tilos bármilyen közbiztonságot, mások testi épségét veszélyeztethető tárgyat (például táblákat, zászlórudat stb.) hozni.
Családias fesztivál a Farkas utcában
Gergely Balázs elmondta továbbá, elsősorban a családok utcája az idei Kolozsvári Magyar Napokon a Farkas utca, hiszen a rendezvénysorozat bejáratott fesztiválutcáját a családi, ifjúsági programok helyszínének szánták. Hozzáfűzte, emiatt ragaszkodott hozzá, hogy Fekete Emőke, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagja kettős minőségben, mint felesége is jelen legyen a fesztiválutca megnyitóján. A politikus házaspár most először szerepelt együtt a nyilvánosság előtt.
„Köszöntöm a jelenlevőket, és még egyszer köszöntöm a kedves feleségem" – hangsúlyozta fesztivál családi jellegét a Gergely Balázs az eseményen résztvevők derültségére. Fekete Emőke ugyanakkor kifejtette: örül annak, hogy amit négy évvel ezelőtt elkezdtek a KMN szervezői, az ennyire kiteljesedett. „Akkor is abban gondolkodtunk, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek szóló programokat szervezzünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a család minden tagja megtalálja a számára leginkább érdekes kiállítást, kerekasztal-beszélgetést vagy koncertet" – mondta Fekete Emőke.
A megnyitóbeszédek után a Bálványosi Intézet szemléletes infografika-kiállítása nyílt meg: magyarul és románul egyaránt megtekinthetik az érdeklődők, hogy mi a hasonlóság, és mi a különbség Erdély és Svájc között. A Farkas utcában egyébként már szerdán gőzerővel folyt a munka, ottjártunkkor javában építették a sátrakat. A hivatalos megnyitó időpontjában már működtek a lacikonyhák és sörcsapok is, de a szinte megszámlálhatatlanul sok kézművesportékát kínáló stand előtt is szép számmal láthattunk érdeklődött. A Postakertben a széki Szalmakalap előadásában, a Zurboló táncegyüttes közreműködésével elevenítették fel azt a régi hagyományt, miszerint a széki cselédet vasárnaponként itt rophatták a táncot.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (6.) – Kis magyar idő: 1940. augusztus 30. és 1944. augusztus 26. között
Észak-Erdély helyzete nem közvetlenül kapcsolódik a fő témához, de helytelen lenne, ha röviden nem mutatnánk be, mert az események szorosan összefüggnek. Így például: nagyon sok dél-erdélyi magyar telepedett át Észak-Erdélybe, és onnan nagyszámú román Dél-Erdélybe. Az 1944. őszi magyarellenes pogromok, valamint az 1945 utáni évek társadalom- és politikatörténete is kapcsolódik az 1940 után beállt politikai változásokhoz.
Magyarok Mivel a magyar nemzetállam megteremtését a történelmi folytonosságra alapozták, az ország vezetése központosított jellegű maradt. Jó lett volna, ha a visszatért részeken élők számára biztosítják a területi autonómiát, mert nagyobb beleszólásuk lehetett volna a helyi ügyek intézésébe.
Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi érdekvédelem megteremtésére 1940 őszén szorgalmazta egy erdélyi párt alapítását. A politikai képviseletet a magyar parlament mindkét házában az úgynevezett „behívott” képviselők látták el. Ezek a korábban működő kisebbségi pártok és szervezetek képviselői közül kerültek ki. Az Erdélyi Pártot az erdélyi képviselők szervezték meg a hajdani Magyar Párt bázisán. Bár a kormánypárt támogatói voltak, de képviselték a sajátos erdélyi érdekeket is.
Így például látva, hogy Erdély kettéosztását Hitler a német birodalmi érdekeknek rendelte alá, a háborúból való kiugrást támogatták. A visszatért területeken élő nemzeti kisebbségek is rendelkeztek képviselettel mind az alsó-, mind a felsőházban.
Észak-Erdély visszatérése magyar szempontból egyértelműen pozitívnak tekinthető. Az 1918 után elmenekült észak-erdélyi magyarok egy része hazatérhetett szülőföldjére.
Nagyszámú magyar fiatal, aki korábban tanulmányait magyarul nem folytathatta, most élhetett e lehetőséggel. Teljes körű elemi és középiskolai rendszer állt rendelkezésükre mind egyházi, mind állami szinten. Az első világháború után megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ismét megnyitotta kapuit.
Tanítóképzőket és ipari-kereskedelmi iskolákat hoztak létre, mezőgazdasági főiskolát alapítottak. Megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet. A román uralom idején elvett magyar színházak, múzeumok, az egyetem és a klinikák visszakapták épületeiket. A magyar állam óriási erőfeszítéssel támogatta az erdélyi intézményrendszert, bővült a könyvkiadás, a sajtó.
A kultúra támogatása mellett a magyar államvezetés hihetetlen mértékű anyagi ráfordítással Észak-Erdély gazdasági felemelésére, az infrastruktúra kiépítésére, a mezőgazdaság fejlesztésére és a gazdatársadalom talpra állítására törekedett. Az ipari beruházókat, a kiskereskedőket és a kisiparosokat hitellel támogatták. Mivel a román uralom felszámolta a magyar tisztviselői kart, adminisztrációt, ennek működtetésére a helyi viszonyokat nem ismerő anyaországiakat hoztak, ami gyakran vezetett feszültséghez.
1941. június végén – akárcsak Közép-Európa többi állama – Magyarország is kénytelen belépni a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar katonai részvétel arányaiban sokkal kisebb, mint Romániáé, de gazdasági függősége nem elhanyagolható mértékű. Magyarország hamar rákényszerült a hadigazdálkodásra, így Észak-Erdély területén is megszabták a termelést és a fogyasztást, és bevezették a fejadagrendszert.
Románok Egyértelmű, hogy a románok, elsősorban azok, akik az uralkodó nemzet tagjaiként haszonélvezői voltak Észak-Erdély románosításának – kultúrzóna, az elbocsátott magyar tisztviselők állásai, csendőrség és más munkakörök elnyerése –, nehezen törődtek bele az új helyzetbe. Természetes az is, hogy imaginárius dákoromán történelmi tudatuk miatt Észak-Erdély visszaadását Magyarországnak másképp élték meg, mint a magyarság.
A magyar állampolitika törekedett a románokkal való együttműködésre. Büntetést is lehetett kiszabni azokra, akik a kisebbségekre lealacsonyító szavakat használtak, ösztönözték a helyi lakosság nyelvét ismerő tisztviselők, rendőrök kinevezését. Több helyen igénybe vették a „megbízható” kisebbségi tisztviselők munkáját.
Gesztusértékű az is, hogy a magyar pénz hatnyelvű. A román nyelvet oktatták a magyar iskolákban, amely érettségi tantárgy is. Sajnos, mindezt gyakran elhomályosította a némely, többnyire anyaországi magyar tisztviselő részéről megnyilvánuló sérelmi-reváns viselkedés. Erre nagyobb mértékben az Észak-Erdély visszavétele utáni első két hónapban került sor, amikor e régió katonai igazgatás alá került. A nemzetiségi sérelmek felsorolásánál azonban nem szabad elfelejteni, hogy háború volt, a nemzetiségi kérdés szakszerű megoldására pedig négy év nem elég.
Jellemző az e korszakot bemutató történetírásra, hogy – a korábbi évtizedekben publikált magyar szakmunkák hatására – csak a magyar elnyomást hangsúlyozzák, akárcsak a román kiadványok. E „forrásokra” támaszkodva tovább gyűrűzik a kialakított egyoldalú kép. Így például a háromkötetes Erdély története is így fogalmaz: bár az ortodox és a görög katolikus egyháznak „meghagyták ugyan”, hogy anyanyelven továbbra is működtethesse az elemi iskoláit és 14 önálló középiskolát, „de kötelezővé tették a magyar nyelv tanulását”.
Kulturális téren elmondható, hogy négy éven át megszakítás nélkül, állandó jelleggel megjelenhetett a Tribuna Ardealului napilap és három időszakos kiadvány. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy korlátozták más lapok kiadását. Bár a hatóságok zaklattak néhány román papot magyarellenes tevékenység gyanúja miatt, ennek ellenére a román egyházak szerepe a kulturális élet irányításában megnőtt. A románok a megyék vezetésében alul képviseltek, de részvételük a községi szinteken kiegyensúlyozottabb. Mivel az 1921-es román földreform igazságtalan jellegű volt, lehetővé tette az egykori tulajdonosoknak, hogy perekkel – mintegy 17–20 ezer – visszaszerezhessék földjeik egy részét. A földműves lakosságnak a Plugarul érdekvédelmi szövetkezeti hálózat nyújtott némi védelmet. A román falusi gazdaságokban, akárcsak a magyaroknál, hiányzott a kellő munkaerő, mert a felnőtt férfiak katonai szolgálatot teljesítettek. Mivel a románok nagyobb többsége még elemi szinten sem ismerte a magyar nyelvet, kiképzésük nehézségekbe ütközött, ezért nagyobb részüket segédfeladatokra (pl. istállószolgálat) osztották be. Természetesen itt megaláztatásuk is nagyobb volt, érthető, hogy közülük sokan megszöktek. Csak az említett okok ismeretében érthető meg, hogy a románok az 1942/43-as évtől miért kerültek munkásszázadokba. Azonban az is igaz, hogy közülük sokan megállták helyüket a harctereken. Bizonyítható – írja e kérdés szakavatott kutatója, Illésfalvi Péter –, hogy a Honvéd Vezérkar megkövetelte „a románokkal való emberséges bánásmódot, s megtiltotta az »oláhozást«”.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A csángók fennmaradása minden magyar felelőssége”
A moldvai csángó gyermekek oktatásában részt vevő tanárok, fiatalok, pályakeresők élményeit, tapasztalatait az interjúsorozat első interjújában, a július 29-i lapszámban, Botos Erzsébet mesélt kiadós csángó-élményeiről. Mostani beszélgetőtársunk Nagy-György Anna, aki Hódmezővásárhelyről érkezett Moldvába, és egy évet töltött egy Diószén (csángósan „Gyoszény”) nevű faluban. Anna magyar–történelem szakos tanári főiskolán végzett, és a tanítás mellett összeállította a csángóoktatás történetével foglalkozó mesteri disszertációját is.
– Honnan ered a csángómagyarok iránti érdeklődésed, és mi motivált abban, hogy a csángó gyermekek tanításában részt vegyél és náluk tölts egy évet?
– Már gyermekkorom óta foglalkoztat a történelem, különösen a magyar nép története. Úgy érzem, a csángók történelme egy kicsit elhanyagolt téma. Engem nagyon megragadott ez az ősi kultúra. 2009-ben Moldvába utaztam egy hétre, az az utazás meghatározó volt. Akkor és ott eldöntöttem, hogy valamilyen formában én is szeretnék segíteni abban a küzdelemben, amelyet csángó öntudatuk és nyelvük megőrzéséért folytatnak az évszázados ellenszélben.
– Mit tapasztaltál a csángó emberek között az első utad során és később Diószénben?
– Annak ellenére, hogy nehezebb körülmények között élnek, mint az erdélyi, vagy az anyaországi magyarok, mégis valahogy boldogabbnak és őszintébbnek tűnnek nálunk. Tanulhatunk tőlük sok mindent, én legalábbis nagyon sokat tanultam az ottlétem során. Elsősorban kitartást és összetartást.
Diószénben is barátsággal fogadtak, és végig nagyon kedvesek voltak hozzám. Ugyanakkor a közösségek ma is rendkívül zártak, nem fogadnak be csak úgy akárkit. De végig azt éreztem, hogy tisztelnek, a tanító ma is megbecsült foglalkozás Moldvában, különösen, ha magyar tanító az ember. Néhány családdal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, de elég kevés fiatal maradt a faluban, a fiatal nemzedék többnyire külföldön dolgozik, szinte teljesen kiesik a 18-35 év közötti korosztály, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon élnek vendégmunkásként.
– Miben érzed különlegesnek ezt a közösséget?
– Mivel a moldvai csángók olyan vidéken élnek, amely szinte soha nem tartozott a magyar államhoz, így valójában nem alakulhatott ki a magyar nemzeti öntudatuk. Ugyanakkor ennek az elszigeteltségnek köszönhetően őrizhették meg az ősi magyar néprajzi kincset, az archaikus csángó nyelvet. Ragaszkodásuk a katolikus vallásukhoz meggátolta a teljes beolvadást, azonban a terjedő globalista világszemlélet sajnos az asszimilációnak kedvez. Ezért is nagyon fontos lenne, hogy végre kinevelődjön egy olyan csángó értelmiségi réteg, amely felvállalja a küzdelmet kisebbségi és anyanyelvi jogaiért.
– Milyen volt a kapcsolatod a gyermekekkel? Hogy boldogultál a tanítással?
– Kezdetben okozott kisebb problémákat, hogy nem beszélek románul, különösen az óvodás csoportban, ahol szinte alig tudtak magyarul. Összességében ez azonban inkább pozitívum volt, ugyanis a gyerekek rákényszerültek arra, hogy magyarul beszéljenek, ezáltal sokat fejlődtek az önálló nyelvhasználat terén. A gyermekekkel hamar sikerült megtalálni a közös hangot, és a tanév folyamán erőst a szívemhez nőttek.
– Milyenek voltak a tanítási elképzeléseid és módszereid? Alakultak ezek időközben?
– Mivel iskolán kívüli, fakultatív magyarórákat tartottam, igyekeztem az órákat minél színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanulás mellett gyakran belecsempésztem játékot és kézműveskedést is az órákba. Véleményem szerint elengedhetetlenül fontos, hogy a magyartanár a csángó kultúra megőrzésében is szerepet vállaljon, ezért a legapróbbaktól a legnagyobbakig tanultak csángó népdalokat és táncokat is, amelyeket a gyermekek több ízben bemutathattak szüleiknek és a falu érdeklődő lakóinak.(Tartottunk csángó guzsalyas táncházakat, karácsonyi ünnepséget és évzárót is). Teljesen más módszert kellett itt kialakítanom, mint amit a főiskolai képzés nyújtott. A csángó gyerekek néha nagyon szeszélyesek abban, hogy mikor mihez van kedvük. Emellett pedig folyamatosan szükségük van a pozitív visszajelzésekre, hogy kitartsanak egy-egy tevékenységben.
– Milyen volt a kapcsolatod a kollégákkal?
– A kollégákkal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, különösen azokkal, akik a szomszédos falvakban tanítottak. Sokat segítették a munkámat és úgy érzem, hogy sikerült maradandó barátságokat kötni.
– Érzel-e magadon változást a moldvai időszak után? Mit nyújtott neked ez az ott töltött év, milyen érzéssel jöttél el?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem Moldvába. Az ott töltött egy év során korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznem, különösen az életkörülményeket tekintve, ugyanakkor soha nem kaptam ennyi szeretetet és megbecsülést. A csángók megtanítottak rá, hogy a kicsinek is tudni kell örülni, valamint arra, mik az életben a valódi értékek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és örökre a szívembe zártam ezt a kicsike népcsoportot, amelynek fennmaradása minden Kárpát-medencei magyar felelőssége.
– Miről szól a csángó-éved alatt megírt mesteri disszertációd?
– Utolsó éves hallgatóként engedélyt kaptam rá, hogy kedvezményes tanulmányi renddel fejezzem be az egyetemet. Nem maradt sok szabadidőm, de össze tudtam egyeztetni a tanítást a tanulással. Mivel a diplomamunkám szorosan kötődött a moldvai magyarsághoz, így kifejezetten előnyös volt, hogy ott élhettem közöttük. Az 1948–58 közötti moldvai magyar nyelvű oktatást mutattam be a dolgozatomban. Ugyan rengeteg probléma volt az akkori oktatással, és át volt itatva kommunista propagandával, mégis lényegesnek tartottam ennek feldolgozását, elsősorban azért, mert ezt az időszakot megelőzően a csángók soha nem tanulhattak intézményes formában magyarul. Érdekes volt azokkal az idős emberekkel beszélgetni, akik ebben az időszakban a magyar iskolákban tanultak, és ma is eleven emlékeik vannak a régi magyar tanítóikról.
Bán Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Én a magyarokat pártolom! Ti? Pontát?
A Bukaresti Egyetem történelem szakos tanárának írása a www.valentinstan.com honlap Analytical menüpontjánál olvasható. A televíziós politikai vitaműsorokból ismert „laptopos professzor” pártatlanul kritikus szemléletű, a kisebbségek jogainak szakavatott ismerője és védelmezője, olyasmire vállalkozott, amire eddig egyetlen román értelmiségi sem. Valentin Stan szembefordult az erősödő és a médiában teret nyerő szélsőséges nacionalizmussal, sovinizmussal. Honlapján vitába száll elvakult nemzettársaival és hazai, valamint nemzetközi dokumentumokra hivatkozva olyan alaposan, egyúttal szellemesen védi a romániai magyarok jogait, hogy erről példát vehetnek az anyaországbeli, valamint a romániai magyar politikusok. Engedélyével, szerkesztett, rövidített formában – Lakatos Péter fordításában – közöljük a tusványosi előadását követő össztűzre, blogja kommentjeire írt válaszát.
Ami „a magyarokat pártolja” kifejezést illeti, Ön azt a hibát követi el, amely felelős a történelem legsúlyosabb kegyetlenségeiért. Azt akarja sugallni, hogy nekem a románokat kellene pártolnom az evidencia ellenében? Az igazság ellenében? Az odesszai mészárlás esetében a románokat kellene pártolnom? És ami a transznisztriai lágereket illet? Ugyancsak a románokat, nemde? Ha Ön számára román az, aki a primitív nacionalizmust, az agresszív tudatlanságot, az intelligenciahiányos sokaságot megszemélyesíti, akkor sajnálom Önt.
Én más románokat pártolok! Egyeseket, akik megvalósították Romániát! Egyeseket, akikről semmit nem tanítanak az iskolákban, mert gondolataik megsemmisítően hatnának a jelenkori román politikai elitre.
Kit „pártolok én” és miért? Azok a románok, akiket én pártolok, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod. A „rossz nyelvek” azt mondják, Iuliu Maniu foglalta be a Nagy Nemzetgyűlés 1918. december 1.-jei gyulafehérvári nyilatkozatába az alábbiakat: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzá tartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.”
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak az erdélyi magyarok számára? Nem a magyarok, hanem a románok által a történelembe foglalva? Példának okáért, ha ezt alkalmaznák, a romániai magyaroknak nem lenne szükségük az RMDSZ-re, nem kellene részt venniük a választásokon, mert a román lakossághoz viszonyított számarányuknak megfelelően képviseltethetnék magukat mind a Parlamentben, mind – figyelem – a kormányban.
Ami a régiókat illeti, egy új közigazgatási területi felosztás előfeltétele a lakossággal való konzultáció, jelen esetben azon a Székelyföldön lakók megkérdezése, amelyet a bukarestiek semmi módon nem akarnak elismerni. Tételezzük fel, hogy Székelyföld nem létezik, illetve nincsenek is székelyek, mert a népszámláláson keveset regisztráltak (nem voltak hülyék, hogy székelynek vallva magukat a bukaresti vezetők pont annyival csökkenthessék a romániai magyarság létszámát). Mert a székely a kulturális magyar nemzet része, nyelvi és értékközösségi értelemben. Csak egyesek, nagyon kevesen, amúgy tiszteletre méltó emberek, a jellegzetes székely identitástudat iránti elkötelezettségükben vallották magukat székelynek, anélkül, hogy ez befolyásolná az országban lakó magyarok számát.
De ha nincsenek székelyek, és Székelyföld nem létezik, mivel magyarázható, hogy egy román miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod aláírt egy egyezményt az első világháborút lezáró párizsi Békekonferencián, amely nélkül Erdély soha nem lehetett volna a mienk.
Ez az 1919. december 9.-i Kisebbségi Egyezmény. A 11. cikkelyben a szász és székely közösségek helyi autonómiájáról van szó az egyezményben megjelölt kérdésekben: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”
Hogyan képzelhető el a székelyek helyi autonómiája, ha Székelyföld nem létezik? Vagy létezett 1918-ban, és mi románok semmisítettük meg, miután Erdélyt elvettük? Egyúttal kiirtottuk a székelyeket is? Ez a változat jobban tetszik? Ez drámai. Mert Székelyföld ezt jelenti: történelmi hely, ahol székelyek élnek!
Tudják ki is Vaida-Voevod? Hát egy nagy „áruló”, akárcsak Maniu, feltételezem. Én csak egy kisebb áruló vagyok, mert nem írtam alá semmit, amivel autonómia adható a székelyeknek. Vaida-Voevod olyan ember, akinek volt bátorsága elmenni a budapesti Parlamentbe és megmondani a magyaroknak, hogy Erdély elszakad Magyarországtól. Nehéz helyzetben volt Vaida-Voevod. Brătianu visszautasította a Kisebbségi Egyezményt, így Románia hátrányba került Párizsban. A harctéren elesett százezrek dacára elveszthettük volna Erdélyt. A Brătianu kormánynak mennie kellett. Romániát a nehéz helyzetből Vaida-Voevod mentette ki. Őt és Iuliu Maniut nem a magyarok, hanem a mi románjaink ölték meg a kommunista börtönökben. Maniu és Vaida-Voevod románok voltak a Birodalomban. Tudták, milyen jogokat tagadtak meg tőlük és harcoltak a kétfejű Birodalom széthullásáig. Erős és egész Romániát akartak, amelyben minden polgár biztos lehet, hogy a román állam őt is képviseli. Ezért foglalták dokumentumokba a kisebbségeket megillető jogokat.
Románia összes hülye nacionalistája üvölt, hogy be kell tartani a trianoni szerződést, amely az I. világháború után, 1920 júniusában nekünk adta Erdélyt. Különben a trianoni szerződés nincs is már érvényben, a határokra vonatkozó előírásait átvette az 1947-es párizsi Békeszerződés, amely lezárta a második világháborút. Ezek 1996-ban bekerültek a kétoldalú román-magyar egyezménybe is. Hányan tudják, hogy a trianoni szerződésben, amely nekünk adta Erdélyt, vannak más előírások is, mint a határokra vonatkozóak? Például a 47. cikkely: „Románia Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy Romániában a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek. (…)”
Tehát Trianon pont a Kisebbségi Egyezményre utal, amelyből imént a 11. cikkelyt idéztem. Ugyanitt szerepel, hogy a Szövetséges hatalmak bármikor megkérdezhetik, miként kezeli Románia a kisebbségi kérdést. A nemzet „nagy hazafiai” és egyéb szekusok, unokák, rokonok a külügyminisztériumból, akik mindenféle hülye nyilatkozatokban állítják, hogy Magyarországnak, illetve Románia más szövetségesének nincs joga támogatni a romániai kisebbségek igényeit, mert ez a belügyekbe való beavatkozást jelent. Vegyék tudomásul, hogy az EBESZ, ET, NATO, EU és ENSZ okiratainak megfelelően, a kisebbségi kérdés nem kizárólagosan nemzeti jogkör, hanem nemzetközi megítélés alá esik.
Apropó, hogy van ez? Kéred, hogy a magyarok tartsák tiszteletben Trianont, de csak azokat a cikkelyeket, amelyek számodra kedvezőek, a többit már nem kell betartani?
Térjünk vissza az új közigazgatási-területi felosztás tervére, amelyet meg kéne előznie egy székelyföldi referendumnak, amiről a bukarestiek hallani sem akarnak. Ezt nem én mondom, hanem a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának 5. cikkelye a helyi önkormányzatok határának védelmére vonatkozóan: „A helyi önkormányzat határainak védelme. Nem lehet megváltoztatni a helyi önkormányzatok határait az érintett közösségekkel való előzetes konzultáció, vagy ahol ezt törvény lehetővé teszi, esetleges helyi népszavazás nélkül.”
Tehát, ha retusálni akarod a közigazgatási határokat, meg kell kérdezned a lakosságot, az állampolgárokat. Ez annál inkább szükséges, mert olyan közigazgatási egységekről van szó, ahol számottevő kisebbség él. Ezt nem én állítom, hanem a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikkelye: „A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”
Tehát mi románok nem tehetünk úgy, mint Ceauşescu idején! Nem „gyarmatosíthatjuk” az Erdélyben többségében magyarok által lakott helységeket a mi románjainkkal, azért, hogy csökkentsük az ott lakó kisebbség számarányát. Nem módosíthatjuk a közigazgatási határokat, egyesítve egyes megyéket, ahol számottevő magyar kisebbség él, olyan megyékkel, ahol megsemmisítő a román többség, azért, hogy az újonnan létrejövő közigazgatási egységben felhíguljon a kisebbség számaránya. Ezt az az Európai Egyezmény tiltja, amelyet mi is elfogadtunk. Amennyiben ez nem tetszik, kérjék a román kormánytól, vonuljon ki az Európa Tanácsból. Ne engem vádoljanak, hogy „pártolom a magyarokat”, amikor azokból a nemzetközi jogi dokumentumokból idézek, amelyeket Románia elfogadott.
Ha már székelyekről, autonómiáról, régióátszervezésről beszélünk és én „pártolom a magyarokat”, el kell mondani, hogy a románok nem hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első pillanatától. Mert sokkal egyszerűbb a gátlástalan, műveletlen, tisztességtelen román politikusoknak, hogy a választásokon kijátszhassák az örök ostoba nacionalista kártyát. A magyarok iránti bizalmatlanság még mindig szavazatokat hoz a nacionalistáknak Romániában. Egyszerűbb, s politikai elégtételt generál a szavazatokat hozó fóbiák gerjesztése, mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e fóbiatehertől. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol az ostoba nacionalizmus jelentős választási kártya.
Ponta kit pártol, miközben én a „magyarokat pártolom”? A románokat? Jobban mondva azokat a hülye románokat, akiket az ujjai köré csavar? Úgy, ahogy Băsescu tette. És mennyire hülyék azok a románok, akiket egy Ponta értelmi szintű ember az ujjai köré csavarhat? Hogy Băsescu úr értelmi szintjéről ne is beszéljek, megtettem ezt éveken keresztül. Esetleg e hülyék között vannak emberek, akiknek úgy tűnik, hogy „pártolom a magyarokat”? Amikor választ tudnak adni ezekre a kérdésekre, várom Önöket újból a blogomon.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az egységről és a magyar-magyar versenyről vitázott az RMDSZ és az EMNP alelnöke
A romániai magyarság egységéről és a közösségen belüli magyar-magyar versenyről is vitázott Borbély László, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai alelnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke a Kolozsvári Magyar Napokon szervezett pódiumbeszélgetésen. A jó hangulatú, de pengeváltásoktól sem mentes beszélgetésen Borbély László – utalván arra, hogy az EMNP vezetői az RMDSZ-ben kezdték a politizálást – újra a szövetség soraiba hívta az ellenzékieket. „Gyertek vissza. A romániai magyarság azt várja, hogy összefogjunk" – fogalmazott az RMDSZ alelnöke.
Borbély László úgy vélekedett, nem érzékelhető olyan különbség a magyar szervezetek céljai között amely indokolná a különállást. Arra kérte vitapartnerét, sorolja fel azokat a sarkalatos kérdéseket, amelyeket az EMNP másképpen lát mint az RMDSZ.
Szilágyi Zsolt az RMDSZ autonómiához való viszonyulásával magyarázta a különállást. Kijelentette, a román parlamentben csak akkor került szóba az autonómia, amikor a mai EMNP-s politikusok – még az RMDSZ színeiben – törvénytervezeteket nyújtottak be. „Miért nem az RMDSZ frakció nyújtotta be ezeket a tervezeteket?" – tette fel a kérdést a politikus.
Úgy vélekedett, ma nem az a kérdés, hogy ismét egy szervezetbe tömörül-e az erdélyi magyarság, hanem az, lesz-e összefogás a magyar szervezetek között. „Mi elfogadjuk, hogy nem mi vagyunk a domináns párt. Az RMDSZ-nek azt kellene elfogadni, hogy nincs egyedül" – fogalmazott az EMNP alelnöke.
Borbély azzal érvelt, hogy rendkívül nehéz kisebbségi pozícióból érdeket érvényesíteni a parlamentben. „Egy kritikát elfogadok: nem tudtuk mindeddig megfogalmazni a magyarok egységes területi autonómia-statútumát". Hozzátette, az RMDSZ szakemberei dolgoznak a törvénytervezet szövegén, az két hónap múlva el is készül. Szívesen megvitatják a tervezetet az EMNP-vel is – tette hozzá.
Az MTI kérdésére, hogy milyen forgatókönyvet tartanának jónak annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság a 2014-es választásokon is a számarányát meghaladva juttasson képviselőket az Európai Parlamentbe, Szilágyi kijelentette: az EMNP mind a magyar-magyar versenyt, mind az összefogást lehetségesnek tartja. Hozzátette, a verseny 2014-ben sokkal kockázatosabb lenne, mint 2007-ben volt, amikor Tőkés László független jelöltként jutott be, az RMDSZ listájáról pedig két jelölt szerzett mandátumot. Borbély a kérdésre azokat a negatív tapasztalatokat sorolta fel, amelyeket az RMDSZ azt követően gyűjtött, hogy 2009-ben Tőkés Lászlót tette az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közös jelöltlistája élére. „Nem a mi dilemmánk, hogy Tőkés László azóta két pártot hozott létre ellenünk. Ilyen körülmények között nem tudjuk elfogadni, és nem bízunk meg benne" – jelentette ki Borbély László.
MTI
Erdély.ma

Olyan „bangómargitos” koncert Diószegen
A tizenhetedik alkalommal megrendezett Bihardiószegi Községi Napokon szombaton köszöntötték az aranylakodalmasokat, este pedig az egész környékről érkeztek a nézők Bangó Margit koncertjére. Az est zárásaként helyi tehetségek kaptak lehetőséget a megmutatkozásra.
Szombaton délelőtt teremfoci bajnoksággal és bográcsosfőző versennyel indult a rendezvény, mindkettő eredményét a délutáni megnyitó alkalmával hirdették ki, a focipályán. Változott ugyanis a helyszín, most már nem a Zichy-kertben, hanem a labdarúgó pályán állították fel a színpadot, ott ütöttek tanyát a lacikonyhások és a vurstli is. Szóval a focibajnokságban hat csapat versengett, a győzelmet a Gyros King szerezte meg, és a cég nevét viselő még egy csapat a főzőverseny eredményhirdetésekor is örülhetett, hiszen a sertésbográcsos kategóriában lettek elsők, míg a babgulyás kategóriában a Bakator, az egyebeknél a Diószegi Nyulászok diadalmaskodtak 12 csapat 15 féle ételének mezőnyében. A községi nap megnyitóján elsőként Mados Attila polgármester köszöntötte a megjelenteket, egyebek mellett elmondva, hogy a jelenlegi községvezetők sok mindent másképp tesznek, mint elődeik, például a rendezvény helyszínén is változtattak, ugyanakkor megköszönte a szervezők munkáját. Biró Rozália szenátor úgy vélte, hogy a szervezőknek a legnagyobb köszönet a sok résztvevő, ami egyúttal arra is utal, hogy jövőre is számítanak a rendezvényre.
A szeretet szövetsége
Cseke Attila képviselő – ugyancsak az új helyszínre utalva – emlékeit elevenítette fel, amikor margittai focistaként járt a diószegi „arénában”. A szónokok románul és magyarul is elmondták beszédeiket, mint ahogyan két nyelven köszöntötték ezt követően a község aranylakodalmukat ünneplő házaspárjait is. Ez a momentum már hagyományosan része a diószegi községi napok megnyitójának. Mados Attila beszédében elárulta, hogy ő 10. házassági évfordulóját ünnepelte ebben az évben, és példaképül szolgálhatnak az ennek ötszöröse óta együtt élők a fiatalabbaknak. A 14 párnak gratulált Biró Rozália, Cseke Attila, illetve Sabău Constantin alpolgármester is, továbbá a szlovákiai Diószegről érkezett Katona Edit helyi tanácsos, aki Szabó Antal ottani polgármester üdvözletét tolmácsolta. Az egyházi vezetők közül Gellért Gyula református lelkipásztor kért áldást a párok további életére. Esküvőjük, 1963 óta sok minden megváltozott, de férjet és feleséget megtartotta a szeretet szövetsége – a titok a megbocsátásban van, hiszen elválásra naponta lenne ok, fejtette ki a lelkipásztor.
Ismét Szömörce
Az ünnepeltek tiszteletükre készült zenés-verses műsort is megtekinthettek, majd kezdődött a színpadi produkciók sora. Elsőként Mohácsi Brigitta koncertezett két táncosa, Edina és Zsolt társaságában, majd utaztak is tovább Szatmár megyébe. Rockkoncerthez képest szokatlan időpontban, késő délután zendített rá a szalontai Basic Faces együttes, a Bonanza Banzai, Ákos, Kerozin, Edda, Quimby-dalokat leginkább a sörsátrak alól hallgatta a közönség. A székelyhídi Tini Dance Táncstúdió apraja-nagyja színpadra lépett: a TDC, a B612, a Monster Dance, a Táncmanók, a Gézengúzok, és már előadásuk közben megérkezett az este sztárfellépője, Bangó Margit, aki lazán, sportcipőben és edzőnadrágban szállt ki a kocsiból, olyan közvetlenül társalogva, mintha legalábbis hetente érkezne Diószegre. Kicsit leült a focipálya színpad mögé eső egyik kispadjára, majd az öltözőbe távozott. Közben a 3 hónapja ismét újraalakult helyi Szömörce néptánccsoport kicsinyei felcsíki táncokat mutattak be.
Mindenből egy kevés
Utánuk a Nagyvárad Táncegyüttes következett mintegy egy órás, a népzenét és néptáncot szeretőknek nagy örömet okozott műsorral, benne marossárpataki, nádasmenti, kalotaszegi, magyarszováti és ördöngősfüzesi táncokkal. Utóbbi előadások alatt már erőteljesen megszaporodott a publikum, bár a nagyobb tér miatt más volt a hatás, mint régebben a Zichy-kertben. Este fél tíz előtt öt perccel lépett színpadra Bangó Margit, és előzőleg szinte egy produkciónyi időt vett igénybe díjainak, kitüntetéseinek, pályája kimagasló állomásainak felsorolása. A művésznő elmondása szerint műsorában szerepelt mindenből egy kevés, ami olyan „bangómargitos”, amit hálásan is fogadott a közönség, melynek soraiban a tágabb környék is képviseltette magát. Következett a fiatalok örömére Corina, aki a román könnyűzenei élet egyik aktuális csillaga, ezt bizonyítja, hogy a legnagyobb videómegosztón több milliós a klipjeinek nézettsége. Az est zárásaként – a program megfogalmazása szerint – helyi tehetségek kaptak lehetőséget a megmutatkozásra.
Rencz Csaba
erdon.ro