Kisebbségek helyzete az önkormányzat szemszögéből
A 10. EU Tábor szerdai napjának harmadik előadása a kisebbségek és az önkormányzatiság témáját foglalta magába. Felszólalt Béres Csaba, Székelyhíd polgármestere, szociológus és kisebbségkutató, valamint Simó Dezső-Szabolcs, Szentábrahám polgármestere. A moderátor szerepét Takács Aranka, Vajdahunyad önkormányzati képviselője töltötte be.
Béres Csaba a tapasztalatszerzés lehetőségeként tekint az EU Táborra, többször is kiemelte, milyen fontos a fiatalok marosfői jelenléte. Székelyhíd polgármestere elmesélte, környékükön mindenki kisebbségben van, ennek ellenére nincsenek konfliktusok, az emberek jól egyeznek egymás között. Elmondása szerint Székelyhíd legnagyobb problémája a roma kérdés, ez eddig nem volt kellőképpen kezelve. A roma kérdés három pillérre helyezhető: oktatás, lakhatás-egészségügy, munkahely. Szerinte a romáknak fel kell állítani egy életpálya modellt.
Tapasztalatai szerint nehéz az önkormányzati élet. A polgármesternek sokrétű a feladata. Meg kell próbálni kezelni a dolgokat, a kisebbséget támogatni kell, de a többség ne érezze, hogy a kisebbség többet kap. ”Aki őszinte meggyőződéssel dolgozik, kitűnik, tovább jut az életben. Amíg fiatalok vagyunk, addig fogjunk neki a nagy dolgoknak” – fejtette ki.
Simó Dezső-Szabolcs véleménye szerint a községben élő embereknek egy mentőöv a munka területén, hogy közel laknak a városhoz, Székelykeresztúrhoz. A turizmus gyerekcipőben jár, a látványosságok nincsenek kihasználva. Meglátása, hogy két féle roma létezik: van, aki beletörődött a sorsába és segélyből él, a másik, aki szakmát tanult és külföldre jár dolgozni. Elmondása alapján motiválni kell a beletörődötteket, munkahely lehetőségeket kell felajánlani, iskolába járatni a gyerekeket. „Ki kell szakítani a környezetéből, oktatni kell őket, legyenek együtt a többi gyerekkel és tanárokkal. Ha szükséges tegyünk kivételeket, a szegényebbeket támogassuk, próbáljuk segíteni őket az előrehaladásban” – ezt tartja a legfontosabbnak. Azt, hogy a roma gyerekek minél több időt töltsenek az iskolában, szociális segéllyel próbálják elérni.
Takács Aranka meggyőződése, az etnikumok közötti jó kommunikáció kialakításával, elszántsággal nincs olyan cél, amit ne tudnánk elérni. A MIÉRT összefogja a magyar kisebbséget. „Egyedül senki nem ér semmit, csak akkor vagyunk erősek, ha együtt teszünk valamit, közösen visszük előre a céljainkat”– zárta a beszélgetést.
„Ha én még egyszer a MIÉRT elnöke lehetnék…” – visszatekintés: 10 éve MIÉRT
Szerdán, kora délután, Visszatekintés: 10 éve MIÉRT cím alatt beszélgettek a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) korábbi elnökei. A nosztalgikus hangulatú beszélgetésen Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, Borboly Csaba, az RMDSZ Csík Területi Szervezetének elnöke, Bodor László, az RMDSZ főtitkár-helyettese, illetve moderátorként a MIÉRT jelenlegi elnöke, Szabó József is részt vett.
Kovács Péter, a MIÉRT első elnöke, a múlt felelevenítése mellett a jövőbeni tevékenységekre fektetette a hangsúlyt: „A nemrég megjelent MIÉRT elmúlt 10 éve tematikájú kiadványban számos tapasztalat fellapozható, inkább arról fogok beszélni, hogy mi lenne, ha én még egyszer a MIÉRT elnöke lehetnék…”
Kovács Péter rámutatott, hogy végeztek egy kutatást az ifjúsági szervezetek politika iránti érdeklődése kapcsán, amelyből kiderült, hogy a fiatalok elenyésző százalékát foglalkoztatja a közösségi tevékenységek végzése. Fő problémaként a fiatalok passzivitását említette, hiszen nem mutatnak érdeklődést a közéleti tevékenységek iránt. Kiszorítva érzik magukat a döntésekből, divat lett nem szavazni, nem részt venni a közösségi életben. „A kérdés az, hogyan tudnánk kimozdítani őket ebből az állapotból és elérni, hogy bármilyen viszonyulást tanúsítsanak a közélet iránt” – emelte ki a főtitkár.
Az ifjúsági szervezetek legfontosabb feladataként azt határozta meg, hogy befogadóbbá tegyék a fiatalokat. Eddigi sikeres példaként az érettségi.ro-t emelte ki, továbbá hozzátette: „Vannak pozitív elképzelések, amire lehet, hogy felcsillan a szeme az ifjúságnak. Fontos, hogy teljes nyitottsággal fogadjuk el, amit mondanak.”
Borboly Csaba, korábbi MIÉRT elnökként hangsúlyozta, a szervezet legnagyobb erénye, hogy sokan kipróbálhatják magukat a közélet terén. „A MIÉRT-ben való munka egy második diploma”- mondta az elnök. Borboly rávilágított arra, hogy mire van szüksége a fiataloknak a mostani életben: odafigyelés egymásra, összetartás, értékelése. A felnőtté válásban kiemelkedő szerepe lehet egy ifjúsági szervezetnek, ami ugyanakkor maradandó közösségi élmény.
„Jövőbe tekinteni a múlt nélkül nem lehet”- kezdte felszólalását Bodor László. A MIÉRT elnökeként megélt tapasztalatai mellett, az EU Tábor szervezésének néhány részletére is kitért a MIÉRT legutóbbi elnöke. Elmondta, az ifjúsági szervezeteknek nagyobb szerepet kell vállalniuk a fiatalok életében: szükséges jövőképet mutatni a felnövekvő nemzedéknek.
EU Tábor Sajtóiroda
2013. július 3.
Marosfő
Erdon.ro

Népszámlálási végeredmény – Apad és öregedik Háromszék lakossága
Az etnikai arányok számottevően nem változtak, de egészében fogyott Háromszék lakossága, az átlagéletkor pedig emelkedett a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz mérve. A 2011. októberi népszámlálás tegnap nyilvánosságra hozott végleges eredményei szerint másfél évvel ezelőtt 210 177 személy élt megyénkben, 12 272-vel (5,5 százalékkal) kevesebb, mint 2002-ben – közölték a megyei statisztikai hivatal vezetői.
Illés Andrea igazgató és Lőrinczi Ferenc, a népszámlálás technikai részéért felelős szakember először az országos adatokat ismertette (ezeket tegnapi lapszámunkban közöltük), és azt is elmondták, hogy a végleges számok hogyan alakultak ki. Megyénkben közel 206 000 személyt sikerült terepmunkával összeírni, 5800 különböző nyilvántartásokból adódott hozzá: pénzügyi, munkaügyi, iskolai, egészségügyi intézmények táblázataiból összesítették a 2011. október 20-ai referenciadátumon aktív (iskolába járó, fizetést, segélyt, családi pótlékot, nyugdíjat stb. felvevő) lakosokat; a kapott adatokat a lakossági nyilvántartó hivatal lajstromaival is összevetették, de ebben akár ötvenezerrel több név is lehet, mert minden valaha itt élt (de akár évtizedekkel korábban kitelepedett, de román állampolgárságát megtartó) személy is szerepel, ám most csak azokat kellett összeírni, akik itt is élnek, vagy csak ideiglenesen tartózkodnak másutt. Azt is elmondták, hogy emiatt nem teljesen pontos az etnikumra és vallásra vonatkozó eredmény, ezeket ugyanis semmilyen más adatbázisban nem tárolják.
A népszámlálás idején otthon nem talált, illetve nem nyilatkozó személyek aránya egyébként országszinten Kovászna megyében a legalacsonyabb, 0,5 százalék. Ennél kicsit több, összesen 6117 személyről nem tudni, hogy melyik etnikumhoz vagy felekezethez tartozik, illetve melyik az anyanyelve (ezeket nem volt kötelező bevallani), ami a nagyvárosokhoz mérten nem tűnik soknak (Bukarestben egy megyényi lakost, közel 240 000 főt írtak be utólag papírokból), de elgondolkodtató, hogy 2002-ben csak 81 ilyen esetet jegyeztek.
Azt a lehetőséget, hogy valaki kétszer kerüljön be az adattárba, határozottan kizárták: személyi szám alapján történt az összeírás, az egyedi azonosító, és a számítógépes rendszer nem fogadja el kétszer. Arra viszont nem tudtak magyarázatot adni, hogy a központi statisztikákban miért szerepel csak 71,6 százalékos magyarság megyénkben. Saját adataik szerint ugyanis a megkérdezettek (tehát nem az összlakosság, hanem csak a válaszolók) 73,7 százaléka vallotta magát magyarnak (2002-ben 73,8%), ez 150 468 fő, de 75,3 százalék magyar anyanyelvűnek, 22,1 százalék románnak (2002-ben 23,3%), ez 45 021 fő, és 24,6 százalék román anyanyelvűnek, 4,1 százalék pedig romának (2002-ben 2,7%).
Az önmagukat romának valló személyek létszáma érdekesen alakult. Íme a legkirívóbb példák: Sepsiszentgyörgyön a 2002-es 932 főről 398-ra esett vissza a létszámuk, Előpatakon 1778-ról 2172-re nőtt, Ozsdolán 75-ről 811-re, Bölönben 503-ról 1306-ra. A más nemzetiségűek aránya elenyésző: németnek 114 személy tartja magát az egész megyében (a legtöbben, 61-en Sepsiszentgyörgyön élnek), az egyéb hovatartozású személyek összlétszáma Háromszéken 190 fő. Vallásáról 203 744 személy nyilatkozott, közülük 21,4% ortodox hívő, 36,2% római katolikus, 33,3% református, 4,3% unitárius, 0,4% evangélikus, 2,3% pünkösdista, 2,1% más vallású, 0,4% vallástalannak mondta magát.
Kevesebben városon, többen vidéken
A legnagyobb lélekszámú település továbbra is Sepsiszentgyörgy (56 006 fő, ebből 41 233 magyar), a következő Kézdivásárhely (18 491 lakossal, ebből 16 292 magyar), Kovászna (10 114 lakos, amiből 6354 magyar), Barót (8672 fő, 8129 magyar) és Bodzaforduló (7528 fő, amiből 33 magyar). A községek közül Zágon a legnépesebb (5282 fő, amiből 2642 magyar), második Gelence (4815 lakossal, ebből 4551 magyar), harmadik Bardoc (4782 fő, amiből 3612 magyar) – az ellenkező oldalon Dálnok áll (956 lakossal, ebből 933 magyar), Kommandó (1006 fő, 938 magyar) és Nagypatak (1051 fő, 13 magyar). A népesség néhány falu kivételével mindenütt csökkent, a legnagyobb mértékben Sepsiszentgyörgyön, ahol 5537-tel élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Számottevő növekedést csak Előpatakon mértek: ott 777-tel gyarapodott a létszám tíz év alatt, de Árkos, Bölön, Illyefalva, Kőröspatak, Torja, Hidvég, Réty, Esztelnek, Gidófalva, Gelence, Bardoc, Bodok és Nagyborosnyó lélekszáma is nagyobb, mint volt. Azoknak a száma, akik 2011. október 20-án 12 hónapnál hosszabb ideje tartózkodtak külföldön, 5377 fő. A legtöbben Olaszországban élnek (2081 személy), Magyarországon 1576-an, jóval kevesebben keresik boldogulásukat Spanyolországban (378 személy), illetve Németországban (360 személy).
Az itt élő lakosság nagyobbik része nő (50,8%), illetve falun él (52%), ami fordulatot jelent, eddig a városiak voltak (enyhe) többségben. Nőtt az átlagéletkor
Kor szerinti megoszlásban a legnépesebb kategória az aktívnak nevezett életkorban van: 55,4% a 25–64 évesek aránya, a 0–14 éves gyermekeké 17,5%, a 15–24 éves fiataloké 12%, a 65 év fölöttieké 15% (ebből 1,2% a 85 év fölöttieké). Az átlagéletkor majdnem mindenütt nőtt, szinte csak Előpatak fiatalodik. Családi állapotát tekintve a válaszolók 46,2 százaléka házasságban él, 41,2% egyedül, 8,5% özvegy, 4,1% elvált; élettársi kapcsolatot 10 670-en közöltek. A népszámlálás során felmérték a tíz éven felüliek iskolázottságát is. Ugrásszerűen, 4,2-ről 9,8 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya; középfokú képesítéssel 41,9% rendelkezik, 0–8 osztállyal 46,1%, írástudatlan 4024 fő. A lakáskörülményekről, munkaviszonyokról gyűjtött adatok feldolgozását még nem fejezték be, októberre ígérik a végeredményt. Demeter J. Ildikó
Háromszék
Erdély.ma

Németh Zsolt: vonzó jövőkép kell a külhoni magyarságnak
Mivel a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika elválaszt- hatatlan egymástól, a határon túli magyarok elemi érdeke, hogy Magyarország szomszédságpolitikája sikeres legyen – jelentette ki Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára pénteken Felsőszinevéren, a XXI. Kárpátaljai Nyári Szabadegyetemen tartott vitaindító előadásában.
A Választások, eredmények, lehetőségek a Kárpát-medencében című, külhoni magyar politikusok részvételével rendezett tanácskozáson Németh Zsolt elemezte a magyar kormány nemzet- és szomszédságpolitika terén eddig elért eredményeit, s vázolta a jövő feladatait. Mint hangsúlyozta: a szomszédságpolitika legfontosabb kérdése a nemzetpolitika, és mivel elsősorban a határon túli magyarok érdeke, hogy nekik kedvezően működjenek az anyaország szomszédsági kapcsolatai, ezért a szomszédságpolitika egyben nemzetpolitika is.
A politikus az eltelt három év legkiemelkedőbb eredményeinek a működő egyeztetési mechanizmus létrehozását, a könnyített honosítást és a választójog ezzel kapcsolatos gyakorlásának biztosítását, a külhoni magyar felsőoktatási intézmények fejlesztését és az anyaországi társadalomban a nemzetpolitika – mint fogalmazott – emancipálása terén elért lényeges áttörést nevezte. Hozzátette: a környező országokban, Ukrajna kivételével, mindenütt kormányváltások voltak, ám a magyar külpolitika összességében sikerrel vette az akadályokat, talán Románia kivételével. Szerbiával sikerült áttörésszerű eredményt elérni a megbékélési gesztus révén, amelynek elsősorban a vajdasági magyarság lehet a haszonélvezője – emelte ki. Ukrajna kapcsán kifejtette, hogy Kijevvel sikerült kedvező légkört kialakítani. Úgy vélte, a magyar kormány határozott fellépése hozzájárult ahhoz, hogy tolerancia, félelemmentes légkör jellemzi a magyar kettős állampolgárság kérdéséhez való viszonyt Kárpátalján. Kiemelkedő fontosságúnak mondta a beregszászi magyar főiskolával nemrég aláírt együttműködési megállapodást is.
Szlovákia esetében az államtitkár a kedvező légkör, a „stratégiai türelem" kialakítását hangsúlyozta, megjegyezve, hogy ennek kisebbségpolitikai eredményekben is testet kell öltenie. Romániáról szólva kifejtette: az előző kormány idejét jellemző „mézeshetek" a kormányváltással befejeződtek, de „sikerült elkerülni jóvátehetetlen károk bekövetkeztét, s van remény a konszolidációra". Előadását összegezve Németh Zsolt kiemelte: az igazi kérdés a magyar közösségek megmaradása szempontjából az, hogy „mindezek az eredmények összeállnak-e vonzó jövőképpé a határon túli magyarok számára". Úgy vélte, ennek érdekében javítani kell a nemzetpolitikát érintő kommunikációt, hangsúlyosabban kell kezelni a nyelvtörvényekkel, nyelvhasználati jogokkal kapcsolatos kérdéseket. Ki kell terjeszteni a határon túlra a családpolitikát, együttműködést kell kialakítani a mezőgazdaság terén, s újból divatba kell hozni a magyar kultúrát, magyart a modernizáció nyelvévé kell tenni – zárta előadását Németh Zsolt.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMN) elnöke előadásában hangsúlyozta, hogy pártjának a legutóbbi romániai választásokon elért eredményei feljogosítják az EMN-t a folytatásra. A jövő szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte az erőegyensúly kialakítását a két legnagyobb romániai magyar politikai erő között, mert – mint fogalmazott – a többségi hatalommal szemben csak ekkor lehet hatékony az érdekérvényesítés. Ezt az erőparitást 2016-ig sikerül majd elérni – tette hozzá Toró.
A magyar autonómiáért folytatott küzdelem kapcsán elmondta: nem szabad, hogy lankadjon a jelenleg meglévő tenni akarást, ki kell aknázni a közösség erejében, az önszerveződésben rejlő lehetőségeket. A külhoni magyarok európai érdekvédelmét tekintve a magyar diplomáciának kell a „lándzsahegy" szerepét játszania – fogalmazott az erdélyi magyar politikus.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke beszédében kiemelte: a szerb-magyar megbékélést öt év kemény munkájával sikerült elérni, amelyben a magyar kormánynak is fontos szerepe volt. A határon túli magyarok politikai érdekérvényesítése kapcsán rámutatott: ez csak akkor lehetséges, ha a magyar szervezetek ott vannak a politikai porondon, s ki vannak építve a kommunikációs csatornáik a többségi politika irányában.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke a kárpátaljai magyarság helyzetét elemezve azt emelte ki, hogy a magyarok az ukrán választójogi rendszer korrumpálódása következtében kiszorultak a közhatalomból. Ennek ellenére a közösségnek sikerült komoly eredményeket elérnie, elsősorban a kettős állampolgárság felvétele, a szabad utazás, a vízumszerzés terén. Fontosnak nevezte, hogy sikerült elhárítani azt a szervezett támadást, amely nemrég indult a beregszászi magyar főiskola ellen, s amelynek célja a felsőoktatási intézmény megsemmisítése volt.
MTI
Erdély.ma

Az Erdélyi Vándorszínház Háromszéken
Szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy idén Háromszéken vendégszerepel az Erdélyi Vándorszínház: ők is jöttek volna már nagyon Székelyföldre, a Lármafa Egyesületnek pedig célja hasonló a vándorszínházéhoz, vagyis egy kis kultúrát elvinni olyan vidéki településekre (is), ahol színházzal például ritkán találkozhat a helyi ember.
Az Erdélyi Vándorszínház 2007-ben alakult meg olyan erdélyi és magyarországi fiatalokból, akik – a magyar színjátszás és kultúra szeretetétől vezérelve – magyarlakta területeken ingyenes színházi előadásokat mutatnak be. Az elmúlt években többnyire Magyarországon, illetve Erdélyben Kolozsvár környékén játszottak, idei előadásukkal Háromszék falvainak népét szórakoztatják. A Bükkfaszéki Márika a commedia dell’arte műfajában készülő, az egykori erdélyi vásári színházak világát felelevenítő misztériumjáték, szórakoztató tanmese erkölcsi mélységekkel, népies nyelvezeten előadva. A rendezőstül, zenészestül tíztagú társulat ittlétét a Lármafa Egyesület szervezi. Csernátoni Loránd, az egyesület vezetője elmondta, a vándorszínháznak a sepsikálnoki parókia ad otthont, próbáik ott zajlanak, reggelijükről, vacsorájukról is a faluban gondoskodnak. Előadói körútjukra jövő héten indulnak, s ahogy illik, a bemutatóval a befogadó falut tisztelik meg: vasárnap este kilenckor lesz a Bükkfaszéki Márika háromszéki ősbemutatója (amúgy az előadások kezdetét mindenütt erre az időpontra tették, falusi embernek legyen lehetősége „a csorda után” még tisztába tennie magát). A jövő heti útvonaluk: hétfőn Sepsikőröspatak, kedden Bodok, szerdán Gidófalva, csütörtökön Zalán, szombaton Sepsiszentgyörgy, vasárnap Kézdivásárhely, az előadások napján a településeken szekéren körbejár a vándorszínház, így toborozva nézőket az esti előadásokra.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványkörúton
Egész Erdély példát vehetne arról, ahogyan Abrudbánya népe ünnepelt nemrég – mondotta lapunknak Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács szórványprogram-felelőse, aki június végén negyedmagával szórványkörúton vett részt. Csütörtöktől vasárnapig meglátogatták Erzsébetváros, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Őraljaboldogfalva, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Csombord, Tür, Kőhalom magyar közösségeit.
Az Összetartozunk Székelyföld–szórvány partnerségi program részeként zajlott látogatásokon elbeszélgettek a helybeliekkel mindennapjaikról, a szórványsors nehézségeiről, a gondok megoldási lehetőségéről, a magyarságtudat erősítésének módozatairól – számolt be Kiss Csilla, a megyeháza programfelelőse. Gudor Kund Botond lelkésszel, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével az őszi Bethlen Gábor-programról, háromszéki előadók fellépéséről tárgyaltak. Szombaton az abrudbányai magyar közösség napján vett részt a küldöttség. A rendezvényen népdalokkal, néptáncokkal felléptek a kovásznai kisiskolások is. Az ünnepi istentiszteleten Demeter László üdvözlő szavaiban kiemelte, hogy a helyiek egymás iránti kölcsönös tisztelete, történelmi fájdalmakat felülmúló toleranciája a székelyföldiek számára is példaértékű. Tolmácsolta Tamás Sándor megyeitanács-elnök üdvözletét, kiemelve, míg Abrudbányán gond nélkül befogadják Kovászna megye zászlaját, addig Háromszéken küzdenünk kell értékeinkért, jelképeinkért, hagyományainkért.
A csombordi Rózsafesztivál után a Fehér megyei Tür településre látogattak, számba vették a Magyar Ház új tetőszerkezetét, Kémenes Lóránt plébános a további munkálatokról, tervekről számolt be. A település első írásos említésének 700. évfordulóját októberben ünneplik, a programban több háromszéki előadó is szerepel. Demeter László lapunk érdeklődésére elmondta: a legmeghatóbb az volt, ahogyan Abrudbányán ünnepeltek. Ott, ahol valamivel több mint félszáz magyar él hatezer román között, a központ tele volt a magyar napokon, a románok is ott voltak. Az, ahogyan elfogadták, tiszteletben tartják a másságot, egész Erdélyre példa lehet – tette hozzá.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bástyákat építünk a következő 500 évre
Exkluzív interjú Kató Béla erdélyi református püspökkel
Az Erdélyi Református Egyházkerület a hét végén Szovátán tartotta közgyűlését, ahol főtiszteletű Kató Béla püspök úr mandátumának első hat hónapjáról tartott beszámolót. Ebben felvázolta az egyházkerület jelenlegi helyzetét, és szó esett arról, hogy válságban van az egyház. Elsőként a hívek fogyását említette, hiszen 1992 óta az Erdélyi Egyházkerület lélekszáma 490.000-ről 366.000 főre csökkent. Szó esett a gazdaság és a lelkészek erkölcsi válságáról is. Ennek kapcsán kérdeztük a püspök urat.
– A püspök úr kijelentette, hogy válságban van az egyház. Ami a nyugati egyházakban száz év alatt következett be, Erdélyben húsz év alatt történt meg. Mire gondolt pontosan, amikor ezt a kijelentést tette?
A kommunizmus idején az egyház az egyedüli alternatívát jelentette a felekezeti és nemzeti identitás megőrzésére. 1990 után kitágult a világ, sokkal nagyobb lett a cselekvési lehetőség, az emberek elé sokkal nagyobb választási lehetőségek tárultak, más perspektívák nyíltak, más pénzkeresési, szórakozási, útkeresési lehetőségek adódtak, s az emberek éltek a lehetőségekkel, ez vezetett az egyháztól való eltávolodáshoz.
– A püspöki jelentésből kiderül, hogy az egyházkerület lélekszáma húsz év alatt 124.000-rel csökkent. Ez óriási szám. Mi vezetett ide?
– Valóban óriási szám, de a népszámlálás frissen közzétett adatai is világosan tükrözik ezt. Az egyházkerület lélekszáma évente 5000-rel fogyott. Három dolog vezetett ide: a kilencvenes évek után elkezdődött a kivándorlás, adva volt a lehetőség, a fejlett országokban szükség volt a fiatal munkaerőre, s a képzett fiatalok elhagyták szülőföldjüket. A kivándorlás az uniós csatlakozás után még jobban felgyorsult. Egy fiatalnak megélhetés szempontjából nem mindegy, hogy 300 euróért vagy 1500 euróért dolgozik. Az elvándorlás következménye, hogy a fiatalok nem itthon alapítottak családot, gyermekeik nem itt születtek meg. Szinte minden településen több volt a temetés, mint a keresztelés. A harmadik dolog, ami a fogyáshoz vezetett, a gazdasági tényező. Ha nincs munkahely az adott településen, a fiatalnak máshol kell azt keresnie. Vannak olyan települések, ahol 50 százalékos volt a veszteség. Ha ezen nem változtatunk, saját magunkat számoljuk fel.
– A püspök úr az egyház pénzügyi válságáról is beszélt. Kijelentette, hogy a közegyházi fenntartásra érkezett 200.000 euró egyharmada perekre megy el. Milyen perekről van szó?
– Amikor közegyházi fenntartásról beszélünk, akkor a gyülekezetek hozzájárulásáról van szó, hiszen a külföldi támogatások a minimálisra zsugorodtak. Az egyházkerülethez befolyt pénz egyharmadát az ingatlanjainkért folytatott perekre költjük. A restitúciós törvényt úgy alkották meg, hogy az önkormányzatok ezeregy pert indíthatnak ellenünk annak érdekében, hogy az általuk eddig használt ingatlanok továbbra is a birtokukban maradjanak. A legkirívóbb példa erre a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esete, és sorolhatnám. Ha adott esetben az egyik bíróság döntést hoz, egy másik bíróság ugyanabban az ügyben az ellenkezőjét mondja ki. Bárki bármit megtámadhat. Ilyen igazságszolgáltatás mellett keressük az igazunkat az ingatlanok visszaszerzése érdekében.
– Az egyházkerület lélekszámának csökkenése az egyházmegyék összevonásához vezethet. Mikor kerülhet erre sor?
– Ha a lélekszámcsökkenést vesszük figyelembe, akkor a 16 egyházmegyéből hat el kellett volna tűnjön. A Hunyadi Egyházmegyében például csak 5000 lelket számlálunk. Nyilvánvaló, hogy bizonyos infrastruktúrához bizonyos lélekszám kell, következésképpen ésszerű összevonásokra lesz szükség. A jelenlegi egyházmegyéket megtartjuk, amíg lehet. Nem hitetlen és feladó magatartásra van szükségünk. Gyönyörű örökségünk van, de örökséget csak örökösökkel lehet átvenni. A legfontosabb, amire most koncentrálnunk kell, hogy az örökösök megmaradjanak, nélkülük mit sem ér az örökségünk. Nem csapot-papot hagyva, szerszámot eldobálva, hanyatt-homlok menekülünk innen; pont arról van szó, hogy új struktúrákba szerveződve megyünk tovább. Nagyon reálisan szembenézünk a problémákkal, amelyeket meg kell oldani. A cél, hogy új struktúrákban új bástyákat építsünk a következő 500 évre. Most nekünk a gyermekeinkre kell koncentrálni, nélkülük nincs értelme az egésznek.
A beszámolóban elhangzott, hogy 69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetében pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi történik azokkal, akiknek a tevékenységét súlyosnak találták?
A romániai átvilágítási törvény, a kollaboránstörvény arról szól, hogy senkit sem lehet elmozdítani a helyéről csak azért, mert együttműködött. Bizonyos szabályokat azért be kell tartani, le kell mondaniuk tisztségükről, vagy nem tölthetnek be bizonyos tisztséget. Eltávolítani, vagy csúnya szóval: kirúgni senkit sem lehet. Ezt a törvény sem engedi meg. Nem is szándékunk ezt tenni. Ha feltárta a közösség, és ehhez bűnbánat járul, akkor a keresztény közösség meg is tud bocsátani. Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha, elismerve vétkeiket, nyilvánosan is bocsánatot kérnek. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk. Nem könnyű így élni tovább, hogy fény derült arra, amire azt hitték, sohasem derül fény, a titkosszolgálatnak dolgoztak. Úgy vélem, elég komoly megpróbáltatás volt számukra. Igazságot kell szolgáltatni, a mostani fiataloknak tanulságokat kell levonni. Több eset van, egyesek karrierépítés miatt mentek bele, mások pedig szükséghelyzetben vagy kényszerhelyzetben, megfélemlítés alatt váltak besúgókká. Nem szeretnénk, ha ez az egész egyházra rányomná a bélyegét, ez lenne a legrosszabb, hiszen nem lehet általánosítani. Ezzel az átvilágítással láthatjuk, hogy a legtöbb kollaboráns valamilyen kényszerhelyzet folytán került a hálóba. Nem, mi nem személyeket akarunk megbélyegezni, hanem egy jelenséget szeretnénk feltárni.
– A püspök úr említette az egyesületi kereszténységet, amely egyre nagyobb teret hódít az egyházon belül. Pontosabban kikre gondolt?
– Kilencven után különböző ötletek támadtak, aztán ezekhez szereztek külföldi támogatót, létrehoztak jogi személyeket, alapítványok és egyesületek létesültek, mint például a CE szövetség. A tagok ott élik meg kereszténységüket. Ez egy veszélyes folyamat, hiszen ezzel az egyház megüresedhet, tevékenységét kivisszük az egyesületi tevékenységbe. Én arra buzdítok mindenkit, hogy az egyházon belül kell szövetkezni, ahol megélhetjük a hitünket és ahol akár kegyesebb életformát gyakorolhatunk. Nem kell ehhez kiválni, vagy külön kisebb közösségeket létrehozni, ez előbb-utóbb eltávolodáshoz vezet, ami veszélyes folyamat. Mindenkinek azt mondom, hogy az egyházat belül kell megújítani.
– Marosvásárhelyen kirobbant a Carit-San- botrány. A közgyűlés napirendjén is szerepelt az ügy. Született-e valamilyen döntés ezzel kapcsolatban?
– A Marosi Egyházmegye arra kért, hogy a közgyűlés foglaljon állást, és a vétkeseket keresse meg, továbbá vállaljon szolidaritást a károk enyhítésére. A közgyűlés hosszasan tárgyalta, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a vétkesek feltárása a fegyelmi bizottság feladata. Meg kell állapítania, hogy mikor, hogyan és ki vétkezett abban, hogy ez az állapot előállhatott. Nagyon súlyos az eset és nagyon sok pénzbe kerül, ha kifizetésre kerül sor. Majd a bíróság dönt arról, hogy lehet-e ezt követelni. Az egyházmegye előző vezetősége felelős, nagyon felületesen kezelte a helyzetet, azok az orvosok, akik ezt megengedték maguknak, nem törődtek azzal, hogy az egyház nevén van a szerződés, súlyosan vétkeztek. Az egyházat nagyon súlyos helyzetbe hozták ezzel. Erről egyelőre ennyit.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Legyünk mi bölcsebbek
Mert úgy tűnik, vezetőink nem nőttek fel a feladathoz. Mintha nem érzékelnék a veszélyt, hogy néhány év múlva a szórvány sorsára juthat Székelyföld is, ha a román hatalom megvalósítja régióátszervezési terveit.
S ha ma még egyik vágyunk az, hogy regionális hivatalos nyelvként ismerjék el a magyart, néhány évtized múlva talán már azért izgulhatunk, meglesz-e húszszázalékos arányunk, hogy bár szülővárosunk nevét magyarul is kiírják… Mindeközben képviseletünkre vállalkozó politikusaink csak pártérdekeikkel foglalatoskodnak. Nyugtatgatnak, hogy messzi még a veszély, fanyalogva nyilatkozgatnak, cinikusan üzengetnek egymásnak a sajtóban. Az RMDSZ elnöke nemrég kertipartiszerű összejövetelen látta megfelelőnek nyilvánosságra hozni, hogy szeptemberre szerveznek nagyszabású tüntetést. Csak remélhetjük: a helyszín és a bejelentés módja nem annak a fokmérője, hogy mennyire komolyan viszonyulnak az ügyhöz. Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői, vélhetően kiszorítva érezvén magukat a szervezésből, senkivel nem egyeztetve, július 20-ra hirdettek megmozdulásokat Erdély-szerte. Csak ennyi kellett, nem is késett a replika. Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nekiesett az EMNP-nek, azzal vádolva őket, hogy vízipisztollyal indulnak háborúba. Mi több, ezúttal a márciusi marosvásárhelyi autonómiatüntetésen az RMDSZ központi vezetésével nyíltan szembeszegülő háromszéki RMDSZ-elnök is sietett Kovács nyomdokaiba lépni, maga is különutassággal vádolva a Néppártot. S ha mindez nem lett volna elég, megszólaltak az MPP képviselői is, akiknek meg az fáj, hogy központi szinten nem egyeztettek velük. És – a Hargita megyeiek közleménye szerint – az is, hogy nyár van, a melegben pedig, ugyebár, nehéz tiltakozni. Így állunk hát most, miközben a hatalom rendületlenül folytatja elképzelései gyakorlatba ültetését. Holnap Székelyföldre látogat Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, Bálványoson szerveznek közvitát a közigazgatási átszervezésről. Országjáró körútján újabb helyszínt pipálhat majd ki, s amikor előáll majd a kormány terveivel, senki sem vádolhatja azzal, hogy nem kezdeményezett széles körű társadalmi egyeztetést. Ráadásul fű alatt szervezik át az államigazgatást is a tervezett új berendezkedésnek megfelelően, most éppen az adóhivatalok összevonása folyik a leendő régiók mentén. Történik pediglen mindez nyáron, amikor egyes vezetőink szerint úgysem fenyeget semmilyen azonnali veszély, mások meg a hőség miatt nem tartják időszerűnek felemelni szavukat. Hát ezért kellene nekünk bölcsebbnek lennünk. Hagyjuk a vádaskodást politikusainkra, míg végre eldöntik majd, kinek milyen messzi lő a vízipuskája – mi pedig fogjunk össze, mutassuk meg, hogy bírjuk a meleget, felelősségteljesen viszonyulunk jövőnkhöz, és legyünk ott minden tüntetésen, bármelyik magyar szervezet kezdeményezze azt. Júliusban is, szeptemberben is, valahányszor szükség van rá.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeptemberben lesz közös tiltakozás (Székelyföld szétszabdalása ellen)
Az RMDSZ az elmúlt időszakban egyeztetett az MPP-vel és az SZNT-vel, és közösen, összefogással szeptember elején szerveznek egyetlen nagyobb tiltakozó megmozdulást a Székelyföld szétszabdalására irányuló régiósítási tervek ellen – közölte Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök, aki szerint nyáron, az aratás és szabadságolás idején kevésbé lehet sikeresen utcára szólítani az embereket. És az sem egészen érthető, hogy miután három erdélyi magyar szervezet megegyezett az együttes fellépésről, „jön az EMNP durcásan”, hogy ők július 20-án tüntetnek, mindenki igazodjon hozzájuk.
Talán jobb, eredményesebb lenne, ha néha az EMNP hallgatna másokra is, és ez nem feltétlenül politikai, hanem inkább gyakorlati, hatékonysági kérdés – vélekedett Tamás –, hiszen Székelyföldön az RMDSZ-nek van a legnagyobb mozgósító ereje: két megyei és 129 helyi önkormányzat vezetésének erejével tud szervezni, miközben az EMNP csak két polgármesterrel rendelkezik, azoknak sincs tanácsi többségük. Egy nyár középi, különutas, szétszórt tiltakozó akció a háromszéki RMDSZ-elnök szerint meglehetősen kétséges hatású lehet a régiósítás elleni harcban.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tulipán és vízipisztoly
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség már ismét mást akar. Nem tudjuk még, hogy mit, de azt nagyon. Ismerve a korábban Markó Béla, ma pedig Kelemen Hunor vezette társaságot, sok jóra nem is számítunk. Pedig arról lenne szó, hogy meg kellene védeni azt a fránya – hivatalosan már 1 225 000 főre apadt – erdélyi magyarságot a beolvadástól.
Pedig Kelemenék állításuk szerint a bukaresti parlamentben romániai testvéreink egyedüli érdekképviselői és felkent jóakarói. Ennek ellenére a parlamenten kívüli Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdett legújabban is olyan akcióba, amelyet az RMDSZ is bátran felvállalhatna, de nem teszi.
Mint arról beszámoltunk, az EMNP, valamint az EMNT a múlt héten bejelentette: tüntetéssorozatot indítanak a régióátszervezés ellen és az autonómia mellett. Toró T. Tibor EMNP-elnök szerint nem lesz kiemelt helyszín, minden olyan településre számítanak, ahol szervezeteik vannak, vagy ahol partnereket találnak. Jelenleg azon dolgoznak, hogy a húszperces tiltakozó megmozdulások lehetőleg egységes forgatókönyv szerint történjenek, és azt szeretnék, ha összesen legalább száz település csatlakozna a kezdeményezésükhöz, hiszen a néppárt kezdeményezőként tekint magára, de a tüntetéssorozat nyitott valamennyi erdélyi politikai alakulat, civilszervezet számára.
Igen ám, de az eddigi visszajelzések felemás képet mutatnak, hiszen eddig csupán a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) jelezte, hogy nemcsak részt vesz az eseményeken, hanem a szervezőmunkából is kiveszi a részét. Toró szerint a Magyar Polgári Párt helyi és megyei szervezeteivel szemben már felemásak a tapasztalataik, de többnyire a partneri viszony jellemző a két alakulat kapcsolatára. A néppárt elnöke ugyanakkor elmondta: az RMDSZ országos vezetése részéről érdemi válasz nem érkezett.
Ez az, amire a bevezetőben is utaltam.
A kutya, az RMDSZ jókora tulipánjával a szájában, itt van nagyon elásva, mégpedig a Dambovita medre alá, jó mélyen. Ugatása ennek ellenére még e félig-meddig bukaresti műfolyó csobogása alól is kihallatszik: Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára szerint az EMNP különutas politikát folytat az autonómia és a regionális átszervezési terv ügyében. A főtitkár itt arra is utalt, hogy az RMDSZ jó ideje tárgyalásokat folytat az SZNT-vel egy őszi, nagyszabású demonstrációról, és szerinte sajnálatos, hogy az EMNP egyszerű kampányeseménnyé degradálja az autonómia és a regionális átszervezés témáját. Kovács még azt is hozzáfűzte, hogy „az EMNP sok kicsi vízipisztollyal megy a háborúba, pedig most a nagy ágyúra van szükség, hiszen csak egy több tízezres nagyságú utcai megmozdulás tud megfelelő súlyt adni a követeléseinknek”.
Kár, hogy a politikusok, még mielőtt új hivatásuk és a valóság közti küszöböt átlépik, nem esnek át a szenilitásukat és az amnéziára való hajlandóságukat megállapító szűrésen. Éppen ezért tekintik elmeháborodottnak a választókat, de még a sajtót is.
Én mégis tetszelegnék egy kicsit, ha hagyják, ama bizonyos őrkutya szerepében. Szíves emlékeztetésül leírom tehát, hogy az erdélyi magyar leányzók fekvése március elején még egészen más irányú volt. Olyan értelemben, hogy amikor az SZNT ugyancsak az autonómia érdekében hirdette meg március 10-re marosvásárhelyi, végül harmincezresre sikeredett tüntetését, éppen hogy az RMDSZ hatalmasságai fintorogtak a részvételtől – tisztelet a kivételnek, annak a néhány székelyföldi polgármesternek, aki mégis ott volt a megmozduláson.
De az, hogy most Kovács Péter éppen az SZNT-re hivatkozva mondaná be az unalmast, az már finoman szólva is olyan, mintha Piroska a farkassal tervezne őszre kortárs találkozót tartani. De ha így akarják, legyen. De szóljon már végre valami: nagyágyú vagy vízipisztoly – mit bánom én! Még az sem lenne gond, ha hétfőn az SZNT, kedden az EMNT, szerdán az MPP, csütörtökön az RMDSZ, pénteken az EMNP, majd hétvégén az erdélyi románok mennek az utcára Erdélyért, a regionalizációért és/vagy autonómiáért.
Kezdje el már végre valaki a munkát, mert 1989 decembere óta csak hangzatos kijelentések fogalmazódtak meg ez ügyben, s ha tetszik, ha nem, a vízipisztolyokat is az RMDSZ tartotta a kezében, miközben az ezredesei fordítva ültek a lovon.
És ha nem lesz nagy durranás, hát majd a sajtó üti tovább a vasat. Hála istennek vagyunk még néhányan, akiknek nincs a szájában tulipán, s a Dambovita is messze csordogál tőlük.
Kristály Lehel
Magyar Hírlap
Erdély.ma

Tusványos mottói mentén: erdélyi magyarság-tükör
Közeledik „a mi időnk”, nemsokára újra benépesedik Tusnádfürdőn az Olt partja. A legrégebbi romániai nyári egyetem nem véletlenül vált a fiatalság legkedveltebb diáktáborává: kezdetek óta a művelődés, a társadalomkutatás, a politika és a szórakozás találkozási pontja volt. Szerepéről mindent elárul, ha végigolvassuk a rendezvény mottóit 1990-től napjainkig: a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor tulajdonképpen egyfajta lázmérője a kommunizmus utáni romániai magyarságnak. Társadalmi, politikai, társadalom-politikai lázmérő, amely kimutatja, melyek voltak a 23 év legsúlyosabb betegségei. A diktatúrából a demokráciába való átmenettől egészen a mi időnkig fonjuk a tusványosi szálat, segítségünkre volt Bencze Tibor és Sándor Krisztina, korábbi főszervezők.
Akiknek nincs emlékük a kommunizmusról, azoknak valószínűleg arról sincs emlékük, hogy mi volt a nyári egyetem a bálványosfürdői első hét évben. Sőt, valószínűleg akad olyan, aki azon is meglepődik, hogy a mára „Tusnádfürdőhöz nőtt” fesztivál története nem az Olt partján kezdődött.
– A ’90-es években, amikor elkezdtük, a magyar–román párbeszéd egyik legfőbb helyszíne, alkalma volt a nyári egyetem – emlékezett vissza Bencze Tibor, aki a kezdetektől „része” a Tusványosnak, az ezredforduló előtti években főszervezője is volt a fesztiválnak. – Akkoriban három pillérre épült a szervezés: az anyaországra, az erdélyi magyarságra és a románságra.
Az első évek a diktatúrából való kilábalás, a „demokratizálódás” évei voltak. Ezt tükrözik a mottók is: Átmenet a diktatúrából a demokráciába (1990), Napforduló után (1991), Románia Kelet és Nyugat között (1993), A baloldali nosztalgia Közép- és Kelet-Európában (1994), Közös kihívások az átmenet során (1995), A posztkommunizmus nyomorúsága (1997). Az egymásra találás, az együttélés, az európaivá válás közös útkeresése nehezedett a három pillérre, majd éppen a Tusnádfürdőre való átköltözés után politikai fordulatok következtek – ezeket is nyilvánvalóan megüzenik a mottók.
Ami a jelmondatokból nem derül ki, arra Bencze Tibor hívta fel a figyelmünket:
– A ’90-es évek derekától a vége felé ez a háromlábú szék egyre sántább lett. Az Emil Constantinescu elnöksége előtt ellenzékben levő Román Demokratikus Konvenció egyre kevésbé érezte fontosnak a nyári egyetemet, és román szervező fél kikopott. Senki sem szorította ki őket, csak hatalmon már nem voltak annyira elhivatottak. Ez egyébként az RMDSZ-re is jellemző volt némileg a kormányba kerülése után.
A román fél csendes távozásával az erdélyi magyarság és az anyaországi magyarság közötti párbeszéd erősödött meg Tusnádfürdőn.
– Hozzájárult ehhez természetesen az is, hogy 1998-ban a Fidesz nyert Magyarországon, és az általuk képviselt új nemzetpolitika vált az elkövetkező évek nyári egyetemeinek a vezérfonalává. A Tusványos ennek a nemzetpolitikának vált az importőrévé – jegyezte meg Bencze Tibor.
Az első Orbán-kormány ideje alatt a polgári megerősödés műhelye volt a nyári egyetem: a mottók igazolják, hogy a kommunizmusból felocsúdva egyre inkább Európa felé tekint az erdélyi magyarság. Kelet-Közép-Európából Európa felé (1998); Közép-Európa? Kelet-Európa? Balkán? – regionalizmus és integráció (1999); Politikusok rövidnadrágban (2000); Tíz évvel a Napforduló után – kényszerek és lehetőségek (2001); A polgári kibontakozás Európában (2002).
Törésvonal áll be 2003-tól: a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) létrejöttével új kihívások elé néz az erdélyi magyarság.
– Ettől az évtől kezdve sokkal nagyobb hangsúly tevődik az erdélyi magyarság „belpolitikájára”. Egyre nagyobb szakadék képződik az erdélyi magyar bal- és jobboldal között, következnek azok az évek, amikor Markó Béla minden évben meghívást kap, és végig kérdéses, hogy megjelenik-e – nyilatkozta Sándor Krisztina, aki 2008-tól négy éven át főszervezője a tábornak. A 2003-as mottó: Együtt vagy külön utakon – Integráció és nemzeti érdek.
Egy év múlva már az Európai Unió az egyik központi téma. 2005-ben ismét felugrik a lázmérő csíkja: Összetartozunk ?! – Az Európai Unió kihívásai és lehetőségei – utal a mottó a kettős tematikára. Egyik a december 5-re való reakció, a másik továbbra is az EU felé való kacsintás.
– Tusványos hetét mindig is arra szánták a szervezők, hogy valamennyi politikai nézőpont találkozhasson itt. Rendkívül fontos elvi kérdéseket fogalmazott meg, és éppen a kérdésfelvetés az egyik legfőbb erőssége a Tusványosnak. Ugyanakkor ajánlott is egyfajta választ, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a válaszok miatt első sorban a nemzeti liberális és a konzervatív érzelműeknek vált a kedvenc helyszínévé – mondta Sándor Krisztina.
Európa a központi téma 2006-ban és 2007-ben is: Így is lehet: Egy másik Románia, egy másik Magyarország, Vitán felül.
2008-ban gyökeres változás következik be: átveszi a főszervező szerepét a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), és elnöke, Sándor Krisztina. A mottó hosszú évek után először nem csak politikai: Más kép. És egyre „vidámabb” mottók jönnek: Húsz esztendőm hatalom (a 20., jubileumi kiadás jelmondata, 2009), Nyílt lapokkal (2010), Összenő, ami összetartozik (2011), Tusványos a világ közepe (2012), és eljutottunk A mi időnkig.
– Az idei mottó nagyban reflektál a Magyarország Unióban való helytállására, hiszen az utóbbi évben nagyon sok támadás érte Brüsszelből az Orbán-kormányt. De figyelmeztetés ez számunkra is az alkotmánymódosításhoz és a régióátszervezéshez hasonló fontos kérdések előtt, hogy itt és most kell cselekednünk – közölte Sándor Krisztina.
– Az utóbbi szűk 15 év sokkal több változást hozott, mint a diktatúra bukása utáni első 10 év. A kommunizmus jegyei még mindig visszaköszönnek olyan kérdésekben, mint például a tulajdon-visszaszolgáltatás vagy a szekus kérdés. De ma már nem annyira az elvárásokban való csalódás válsága, hanem az egész világot befolyásoló gazdasági válság, valamint a lelki válságunk okozza a legnagyobb fejtörést. Mivé lett az ember, mivé lettünk mi? Erre is választ keresnek a jelenkor tusványosai – fogalmazott Bencze Tibor.
A jelmondatok megfogalmazásakor – mint ahogy a MIT korábbi elnöke is megjegyezte – természetesen a figyelemfelkeltő jelleg is szerepet játszik. De így is jól tükrözik, hogy az erdélyi magyarság milyen főbb problémákkal ütközött a rendszerváltás után: önmeghatározás, a diktatúra levetkőzése és a demokrácia ruhájának a felöltése, az anyaországgal való együttműködés, az erdélyi magyar „többpártrendszer” kialakulása és hatásai, politikai bal és jobb közötti különbségek, európai integráció.
Még az idei Tusványos el sem kezdődött, de Sándor Krisztina szerint is borítékolható, hogy a következő évi nyári egyetem mottóját nehéz lesz megfogalmazni:
– Túl leszünk az EP-választásokon, megismerjük az EU 2014–2020-as támogatási időszakának a költségvetéseit, parlamenti választások lesznek Magyarországon, elnökválasztás lesz Romániában, napirenden az alkotmánymódosítás és a régióátszervezés – sorolta azokat a témákat, amelyek nélkül nem szervezhetnek jövőre Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort.
Egyelőre azonban ne ugorjunk nagyon előre. A legfontosabb tudnivaló: július 23. és 28. között vita, tudomány, művészet, szórakozás Tusnádfürdőn. Legyen a mi időnk!
Kovács Hont Imre
morfondir.ro
Erdély.ma

Az űrlap alja
A magyar jövőről a Partiumi Írótáborban
Az idén a X. Partiumi Írótábort szervezte meg Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület. A Hagyomány, haladás, megmaradás című színvonalas és programokban gazdag rendezvénynek a nagyváradi Góbé csárda adott otthont.
Az írótábor zárónapján Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke köszöntötte jelenlévőket, majd ezután átadta a szót a rendezvény állandó vendégének és támogatójának, Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, aki még mielőtt elkezdte volna az előadást, megemlékezett Tüzes Bálint költőről.
Egyházi, politikai és nemzeti ökuménia
„Az egyneműsítő politikák ellen fel kell lépni, és a szabad, egyesült Európa megszorító keretei között, a totalitárius vagy globalista rendszerekkel szemben a magyar út megtalálására kell törekednünk” – jelentette ki a volt református püspök a Szárszó – múlt, jelen, jövendő címmel tartott értekezésén. Az 1943-as balatonszárszói írótalálkozón és konferencián a befejezéséhez közeledő háború várható következményeivel, illetve az ország sorsával vetettek számot. „A jelenben egy vértelen pusztulásnak vagyunk a szenvedő alanyai” – mutatott rá Tőkés László utalva a vészjósló népszámlálási adatokra, a magyarság fogyatkozására. Az EP-képviselő a szárszói példa követésében látja a megoldást, és azt tanácsolja, gondolkozzon együtt a civil szféra, az egyház és a politikum azon, hogyan lehetne megállítani a fogyatkozást, hiszen ugyanúgy cselekedtek 1943-ban is Balatonszárszón. „Keressük az egyházi, politikai és nemzeti ökuménia útját” – mondta az egybegyűlteknek.
„A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni”
Németh László küzdelme a magyar jövőért címmel tartott ezután előadást Pomogáts Béla irodalomtörténész. „A háborús események végső kimenetelének és az ország, illetve a nemzet várható sorsának megítélése adott feladatot és tartalmat az 1943. augusztus 23–29. között a népi írótábor vezető személyiségei, mindenekelőtt Püski Sándor által megrendezett szárszói találkozónak” – kezdte az értekezést az irodalomtörténész. Majd a következőképpen folytatta. A tanácskozás harmadik napján Németh László tartott előadást, ami Szárszói beszéd címmel vált a magyar politikai irodalom egyik klasszikus művévé. Nem váratlanul szólaltatta meg a beszéd Németh László történelmi felismeréseit és szorongásait, előzményei között ott találhatóak az 1942-ben rendezett lillafüredi írótalálkozón és az 1943-ban Nagyváradon tartott előadások, valamint az a polémia, amelynek során Népi író címmel fejtette ki nézeteit. Váradon fiatal hallgatóság előtt beszélt arról, hogy a kisebbségi sorsból szabaduló erdélyi magyarok előtt milyen tennivalók állnak. Annak fontosságára figyelmeztetett, miszerint a kisebbségi sorsban kialakított és tanúsított közösségi erkölcsöt (felelősségvállalás, józan számvetés és az egymás iránt tanúsított szolidaritás) a többségi helyzetben is fenn kell tartani. Pomogáts Béla Németh Lászlót idézte: „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni. Engem a világháború rémségei közt ez tölt el csaknem optimizmussal: Európában sokkal több erkölcs lappang, mint hittem. A kis népek, csoportok, egyének hősiesebben védik jellegüket, mint a civilizáció langyos fürdője után várni lehetett. Még a magyarságban is javára csalódtam. Nos, a kisebbségi embernek, akár magyar, vagy holland, vagy hindu, ilyesformán kell hűségben, halálraszántságban, áldozatkészségben fokozottan fegyverkeznie. Az elnyomás arzenáljai ellen a katakombák arzenáljait kell megépítenünk.”
Németh László sejtelmei beteljesedtek
Visszatérve a Szárszói beszédre Pomogáts Béla elmondta, Németh László féltve a magyarságot előrevetítette, milyen súlyos következményei lesznek a szovjet megszállásnak, illetve a magyar értelmiség közéleti szerepvesztésének. „Én ezt a háborút – idézte a beszéd egyik lényeges megállapítását az irodalomtörténész – az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcolásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni rendezéstől. Az az üdvösség, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk megváltókat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a poglavnik, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is, – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Pomogáts Béla elmondta, amitől itt Németh László féltette a magyarságot az néhány esztendő múlva bekövetkezett. A jelenlévők közül többen is bólogattak, hiszen bőségben voltak a tapasztalatoknak.
Az értelmiség: Noé bárkája
A másik fontos megállapítása Németh Lászlónak az előadó szerint az volt, amit az értelmiségről mondott. A szárszói felszólaló számos írása tanúsítja, hogy az értelmiségi társadalom utópiájában találta meg azt a szellemi és erkölcsi stratégiát, amely hite szerint képes lehet kivezetni az emberiséget és a magyarságot a modern kor folyamatos válságaiból. „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti. (…) Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniuk kell, hogy értelmiségi emberek, és ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring az a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában” – idézte az irodalomtörténész Németh Lászlót. Pomogáts Béla kijelentette, a két stratégiai mondanivaló szorosan összefügg egymással. A magyarság és a magyar értelmiség sorsát nem is lehetett volna egymástól elválasztani – tette hozzá. Ebben a tekintetben a szárszói szónok nemcsak ideológusnak, hanem jövendőmondónak is bizonyult, hiszen a magyar értelmiség szinte folyamatos közéleti szerepvesztésének a veszedelmét és következményeit jól érzékelte. A szárszói szónok beszéde éppen azt szolgálta, hogy ezt a veszélyt valamiképpen elhárítsa, legalább úgy, hogy a magyar értelmiség legyen tudatában annak, mi történik hazájával és mi történik vele. E tekintetben Németh László gondolatai hét évtized elteltével sem veszítettek aktualitásukból.
Szárszó öröksége
Szakolczay Lajos műkritikus Szárszó élő öröksége címmel tartott előadást (aminek szövegét teljes terjedelemben már leközöltük hétfőn az értekezésnek a ’43-as találkozóról és jelentőségéről való átfogó jellege miatt). „A tanácskozás egyik tanulsága többek között az, hogy ne hagyjuk magunkat – mutatott rá az előadó. Az a miénk, amit kikövetelünk. Imádkozással? Építéssel! – mondta, majd hozzátette: A minőségtégla – e nélkül nincsen tartós fal – ott lebegjen szemünk előtt, s mikor az egyiket a másikra tesszük, gondoljunk őseink századok óta vívott csatáira. A népi írók mozgalma a Zrínyitől Illyésig tartó utat erősítette avval, hogy visszaadta önbecsülésünket. Megacélozta tartásunkat, kiegyenesítette gerincünket.”
Fleisz János történész ezután bemutatta Gábor Ferenc Egy falu, melynek nem látni mását. Köröstárkány monográfiája és Életem viharának emlékére. Köröstárkány fekete húsvétja című kötetét, melyet a méltató és a szerző is egyaránt hiánypótlónak nevezett. Gábor Ferenc kijelentette, több helytörténeti írásra lenne szükség, illetve arra, hogy mindezeket oktassák az iskolákban, hogy a diákok ismerjék meg a múltat helyi vonatkozásban is. Ezt követően Meleg Vilmos színművész versműsort adott elő, többek között József Attila Balatonszárszó, Kosztolányi Dezső Milyen sötét-sötét a Balaton, Csukás István Szárszó, nyár és a Vonat kattog, valamint Rónay György Szeptemberi csönd című művét szavalta el.
Elismerés és reményteljes búcsú
Díjátadással zárult a rangos rendezvény. Idén a József Attila-díjas Mezey Katalin budapesti prózaírót, költőt, műfordítót részesítették elismerésben, akit Ködöböcz Gábor irodalomtörténész méltatott. „Mezey Katalin példaszerű hűségről, felelősségről és rendületlen elkötelezettségről árulkodó pályáján végigtekintve jó okkal juthatnak eszünkbe Pál apostol Korinthusbeliekhez írott második levelének kétségbeesésben is méltóságot, reménytelenségben is reménységet, erőtlenségben is erőt sugárzó szavai: »Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk«” – mondta Ködöböcz Gábor a köszöntés végén.
Miután Tőkés László átnyújtotta a díjat Mezey Katalinnak, Barabás Zoltán megköszönte az egybegyűlteknek a részvételt és azt, hogy ez a családias, meghitt hangulatú rendezvény létrejöhetett, valamint búcsúzóul reményteljesen arra bíztatta az egybegyűlteket, jövőre is legalább ilyen szép számban vegyenek részt, ahogy azt idén is tették.
Ladányi Norbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Érettségi csatáink
Túl az érettségi vizsgákon mélységesen emberi kicsit hátradőlni, és egy percre laza felülnézetből szemlélni ezt az idők során alaposan átalakult, mégis változatlan jelentőségű megmérettetést. Ahhoz képest, hogy annak idején az érettségi oklevél máris belépőt jelentett az értelmiségi világba, most „csak” a továbblépés megkerülhetetlen állomása. Formai jelentőségén túl azonban majdnem mindent elveszített: már nem feltétlenül tizenkét év tudásfelhalmozásának keresztmetszete, egy-egy tudományágazatra való alkalmasság kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Diplomagyár, amelyet tanári jóindulat, szülői anyagi áldozatvállalás működtetett – de elsősorban egy torz oktatási rendszer terméke.
Éveken át mindenki tudta, a többség pedig cinkosan asszisztált a vizsgákra széleskörű puskaarzenállal bevonulók másolási buzgalmához, s az egyre mélyebbre süllyedt vizsgamorál szükségszerűen termelte ki a középszert. Az egy-két éve elkezdődött szemléletváltás egyelőre lehangoló vizsgaeredményeket hoz, és inkább értetlenséget, mintsem szolidaritást fakaszt. Nem is történhet másként, hiszen az egészen más szemlélet- és elvárásrendszerhez szoktatott tanári társadalom és az általuk nevelt diákok részéről nem puszta elhatározás kérdése a „holnaptól másként lesz” gyakorlatba ültetése.
Bár szigorú, nullatoleranciás felügyeletet harangoztak be a vizsgákra, már-már rendőrségi készenlétről beszéltek az iskolák környékén, még bőven előfordultak korrumpálási kísérletek. Még sokan nem hitték, nem hiszik, hogy talán Romániában is életbe léptethető egy korrupciómentes rendszer, még túl közeli a pénzért bármit meg lehet vásárolni szemlélete. Még időbe és könyörtelen következetességbe kerül, hogy a tanári presztízs romjai között a szülő ne a tudatlanságért áldozzon, hanem a tudás elsajátítását, az ahhoz nyújtott segítséget fizesse meg. Még várnunk kell, még bőven szed áldozatokat az egészségessé válás folyamata.
S miután az érettségi diploma nem több, mint belépő a felhalmozás másik minőségi szakaszába, inkább ebből a szemszögből érdemes nézni a dolgokat. A csak papíron létező tudást ugyanis pillanatok alatt leselejtezi a társadalom, a munkaerőpiac. A melltartókba csempészett eurókon vett képzettséggel szemben a tényleges szűrőkön átmenő konkurencia már az első kanyarban előz, s javításra csak egészen kivételes esetben van lehetőség.
Az első percek ígéretes akciókat hoztak, a felkészületleneket már a pálya szélén ápolják, a pénzes táskás ember egyre ritkábban találja meg a címzettet. A kisebbek pedig talán már kezdik kapiskálni, mire is megy ki a játék. Nehéz, maratoni meccs lesz, de győzni csak a pályán érdemes.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar autonómia kulturális térben
Mézesmadzagként húzogatja a kormány a magyarság orra előtt az alkotmánymódosítás kisebbségvédelmi kitételeit. Garancia lehet-e néhány alkotmányos előírás Romániában a kulturális autonómia létrehozására? Lehetséges válaszként a délvidéki személyi elvű autonómia történetét jártuk végig dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével.
Június derekán több RMDSZ-es indítványt fogadott el a parlamenti alkotmánymódosító bizottság a nemzeti kisebbségek szimbólumainak szabad használatáról, illetve arról, hogy létrehozhatják az identitásuk megőrzéséhez és kifejezéséhez szükséges önálló döntéshozó szerveiket. Az elfogadott szöveg azt is tartalmazza, hogy a hatóságoknak valamennyi őket érintő kérdésben konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel. Varujan Pambuccian, a nemzeti kisebbségek parlamenti frakcióvezetője szerint az RMDSZ-es indítványt valamennyi kisebbség támogatta. Az alkotmánymódosítás kitételei garanciát jelenthetnek arra, hogy a kisebbségi törvényt még idén elfogadja a román törvényhozás –, vélekedikaz örmény képviselő. Hasonlóan optimista Markó Béla RMDSZ-szenátor is, aki szerint a kisebbségbarát alkotmánymódosítás közvetlenül is megteremti a kulturális autonómia jogi kereteit, és a közigazgatási autonómiához is közelebb vihet.
A délvidéki út
A hosszú évek óta vajúdó román kisebbségi törvény eddig egyetlen képviselőházi szakbizottsági ülésen sem ment át. Márpedig kulturális autonómia nem lehetséges a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadása nélkül. Ezt bizonyítja a délvidéki példa, ahol a Kárpát-medencei utódállamok közül elsőként alakult meg a kisebbségek kulturális autonómiáját szavatoló intézményrendszer. A 16 szerbiai kisebbség a 2009-ben elfogadott törvény előírásai alapján alakíthatta meg nemzeti tanácsát, 2010-ben pedig a választói névjegyzékekre feliratkozott személyek a pártok által javasolt képviselőiket választhatták be a tanácsok vezetőségébe. A következő választást 2014-ben tartják.
Nem volt könnyű az ide vezető út, ismerteti Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke. Azt tartja, a kisebbségi jogkövetelések kiharcolása Európában egy-egy kedvező történelmi pillanathoz köthető, Délvidéken ez a milosevicsi rendszer 2000-es bukásakor érkezett el, amelyre a helyi magyarság már jó előre készült. „Az egységes autonómiakoncepciót aláíró magyar pártok törvényes alap nélkül ugyan, de létrehozták az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot, hasonlóan a később megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az újonnan megalakult tanácsnak közjogi kerete és valós jogosítványai nem voltak, de megalakulása fontos előrelépés volt az autonómiakövetelés megerősítése érdekében” – mondta el lapunknak az MNT elnöke.
A következő évben – hathatós délvidéki magyar részvétellel – Szerbia hozzálátott a kisebbségi törvény kidolgozásához. 2002 februárjában született meg az új kisebbségi jogszabály, amelynek 19. szakasza szűkszavúan ugyan, de szabályozta a nemzeti tanácsok intézményét, megválasztását és elvi hatásköreit. A törvény kollektív jogként, közösségi kisebbségi önkormányzatként tüntette fel a nemzeti tanácsokat. „Ez lett az első magyar törvényesített közképviseleti intézmény Szerbiában, amelynek jogosítványait ugyan csak elvi szinten szabályozta a törvény, de már közfeladatokat ellátó köztestületként működhetett” – fogalmaz Korhecz.
A következő fontos állomás 2003: ekkor iktatták az alkotmányba a kisebbségi törvény által szavatolt kollektív jogokat. Az alkotmány szerint az országos kisebbségi önkormányzatok a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén bizonyos feladatokat végezhetnek el. Kiderült, hogy az újonnan elfogadott kisebbségi törvény mégsem volt az igazi, hiszen a 2002-ben megalakult elő nemzeti tanácsok csak botladozva, a mostanihoz képest szűkebb hatáskörrel működhettek. A szerb politikum megbánta a könnyen „kiengedett” kisebbségi törvényt, így ott szabotálta, ahol érte. A Kosztunica-kormányzat idején, 2006-ban leállították a nemzeti tanácsok megújításának lehetőségét.
„Ez az állapot 2008-ig tartott, amikor a koalíció megbukott. Az általános választások után a VMSZ koalíciós szerződést kötött a Demokrata Párttal, a megállapodás egyik kitétele pedig a nemzeti tanácsok törvényes megválasztásáról és jogállásáról szóló törvénytervezet elfogadása volt. Mi írtuk meg az új törvény 80 százalékát. A nemzeti tanácsok működését szabályozó törvény tehát magyar szellemi termék. 2008 végén a Demokrata Párt magáévá tette a magyar elképzeléseket, és a kormány elé vitte. Az oktatás terén azonban nagy volt az ellenszegülés, így aztán a folyamat 2009 tavaszán leállt. Ekkor fordultunk Borisz Tadics államelnökhöz, aki átpasszírozta a kormányon és a parlamenten az új törvénytervezetet” – rajzolta meg a politikus a szerencsés végkifejlet történetét.
Viták kereszttüzében
A kulturális autonómiát szabályozó 2009-es törvény a 2002-es kisebbségi törvényhez képest többletjogokkal és többlethatáskörökkel ruházta fel a nemzeti tanácsokat a kisebbségi lét két legfontosabb területén: az oktatásban és a kultúrában. A törvény kapcsán a délvidéki magyar pártok között is kemény viták alakultak ki. A Magyar Nemzeti Tanács választásait kétharmados többséggel megnyerő Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) az RMDSZ-hez lehetne hasonlítani, annyi kiigazítással, hogy a délvidéki párt politizálása az RMDSZ-énél jóval eredményesebbnek mondható. A VMSZ délvidéki magyar ellenfelei azt kifogásolták, hogy a választásokat a szövetség szervezi meg. A többi magyar párt azt szerette volna, ha állami hivatal kezeli a választói névjegyzéket, azaz saját nyilvántartása alapján a belügyminisztérium állítja össze, hogy a listák egyetlen magyar párthoz se kerülhessenek, ám ezt hosszas tárgyalások után a belügy elutasította. Hogy a vitára pontot tegyenek, a VMSZ azt ajánlotta: közösen kezeljék a névjegyzéket, amelyre minden délvidéki magyar szavazópolgár szabad akaratából iratkozhat fel. Közös munka mégsem lett, de „azzal, hogy Sólyom László és Orbán Viktor teljes mellszélességgel mellénk állt, és az embereket bátorította a választásokon való részvételre, rekordidő, gyakorlatilag egy hónap alatt elkészítettük a magyar választói névjegyzéket” – idézi fel a 2010-es történéseket az MNT elnöke.
Be kellett épülni a szerb jogrendszerbe
A délvidéki politikus elismeri, hogy a törvényben kevés az olyan autonóm hatáskör, amely teljes egészében a nemzeti tanács közhatalmi jogosítványa, a jogosítványok többsége az állami döntéshozatalban való részvétel. „Mi nem a jogrendszerrel szembeni megoldást választjuk, hanem az adott jogrendszert kiegészítő megoldásokat. A törvény ellenzői ezt alapjában elutasították. Egy teljesen új intézményt, autonómiatestületet úgy kellett beépíteni a jogrendszerbe, hogy működőképes maradjon. Például, hogy a magyar diákok számára írt tankönyveket csak a Magyar Nemzeti Tanács beleegyezésével lehessen elfogadni. A törvény által szabályozott keretben, sok tekintetben megkerülhetetlenné tettük a kulturális önrendelkezést szavatoló Magyar Nemzeti Tanácsot” – magyarázza Korhecz, aki szerint a jogosítványok legtöbb esetben vétójogra vagy kizárólagos javaslattevő jogra szorítkoznak. A nemzeti tanács kezdeményezése nélkül sok mindent nem lehet megtenni, de az ő jóváhagyása szükséges. Délvidéken például a magyar iskolaszékek által meghozott döntéseket az igazgató személyéről a nemzeti tanácsnak kell jóváhagynia.
A nemzeti tanácsok jogosítványai a kultúra és a közoktatás valamennyi területét érintik. A nemzeti tanács autonóm joga, hogy átveheti az állami intézmények alapító jogait. A politikus szerint folyamatban van a teljes kulturális és oktatási rendszer átvétele, azzal a kitétellel, hogy a finanszírozás fölött továbbra is a szerb állam rendelkezik. „Kicsit olyan ez, mint Magyarországon az egyházi iskolák helyzete: fenntartó és alapító az egyház, de az állami költségvetésből finanszírozzák az iskolákat” – példálózott Korhecz. Akik ellenzik vagy nem ismerik el a nemzeti tanács hatáskörét, azokat bírósági úton perelik. Az elnök szerint eddig 17 ilyen pert nyertek meg, tehát a törvény működőképes.
A kulturális autonómia-rendszer magyar bírálói szerint az utódállamok kisebbségbe szorult magyarsága számára a területi autonómia az igazi megoldás, amelynek kiegészítéseként kellene működnie a szórványban érvényesíthető személyi elvű, kulturális autonómiának. Az eddig megtett utat Korhecz sikertörténetnek tartja, de elismeri: előbb-utóbb területi önkormányzást is be kell vinni a rendszerbe, ha megnyugtatóan szeretnénk rendezni a kisebbségek ügyét. Példaként a svájci olaszokat említi, akik számbelileg a legkevesebben vannak, mégis gyarapodó közösség, mert kantonjuk kis államként működik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem engedünk az egységes Székelyföldből – Közvita Bálványoson Románia regionális felosztásáról
„A mai találkozó után meggyőződésem, találunk egy olyan megoldást, amely minden fél számára kielégítő és a legkevesebb feszültség árán megvalósítható” – nyilatkozta tegnap Bálványoson Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes a Románia regionális átszervezéséről tartott közvitán.
Majd minden hozzászólásában elismételte: döntés még nem született, de Románia modernizációja, fejlődése miatt szükséges az átalakítás, és azon igyekeznek, hogy minden itt élő számára biztosíthasson az állam „egy minimális civilizációs szintet”. Nem maradt előtte titokban az itt élők véleménye sem, s bár a házigazda megyei önkormányzat Bálványosra „rejtette” a közmeghallgatást, legalább kétszázan megjelentek. A Kovászna, Maros és Hargita megyéből érkezett politikusok, polgármesterek, önkormányzati képviselők – pártállástól függetlenül – megfogalmazták, a székelység bármilyen törvényes eszközzel megvédi szülőföldje egységét.
Székely zászlók fogadták
Székely zászlókkal díszített falvakon áthajtva érkezett csütörtök este Liviu Dragnea Bálványosra, Oltszemen, Málnáson, Mikóújfaluban és Bükszádon több mint kétszáz lobogót tűztek ki házaikra a helyiek, hogy jelezzék a miniszterelnök-helyettesnek: Székelyföldön jár. Tömeges megnyilvánulásra a helyszín nem adott lehetőséget, de mint-egy tucatnyian – az EMNP, SZNT, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői – felsorakoztak a konferenciaterem bejárata előtt, felirataik négy nyelven hirdették a bukaresti vendégnek: Székelyföld egységes régió! A bejárat előtt hatalmas székely zászlóval álló bélafalvi Boldizsár Bélával szót is váltott Dragnea, „Nem akarjuk, hogy szétdarabolják Székelyföldet” – mondotta Boldizsár, mire érkezett a miniszterelnök-helyettes szellemesnek szánt válasza: „majd Teleormanhoz csatoljuk”. „Azt meg végképp nem akarjuk, ott túl sok az analfabéta, most jöttek ki a statisztikák” – replikázott Boldizsár Béla.
S mintha ez adta volna meg a hangot, a teremben oldott, nyílt, sokszor kemény véleményeket megfogalmazó párbeszéd zajlott. A beszélgetés moderátora, Vasile Dâncu, a közmeghallgatás, az általuk kezdeményezett közvita lényegére hívta fel a figyelmet: helyben akarnak tájékozódni, az itt élők véleményére kíváncsiak, hogy „ne a Bukarestben politizáló magyarok hozzák meg a döntést a Bukarestben politizáló románokkal”. Itt most döntések nem születnek, és ez nem egy politikai összecsapás, hanem lehetőség egymás véleményének, álláspontjának megismerésére. Megértették a Bálványosra vezető nagyon rossz út üzenetét is, és meggyőződése, ha korábban megtörtént volna a regionális átszervezés, ez az út nem így nézne ki – mondotta.
Erős medve, ravasz róka
Házigazdaként Tamás Sándor Székelyföldet mutatta be, kivetített képekkel illusztrálva, hogy tájainkon a medve is otthon érzi magát, jó a levegő, ez a borvizek hazája, egy régió, amelyet szorgalmas emberek laknak. Egy újabb központosítás tanúi vagyunk, s közben azért kell rettegnünk, hogy ravasz szándékkal (egy róka jelent meg a kivetítőn) fel akarják számolni megyéinket. Ajándékként székely népviseletbe öltözött babákat, szilvapálinkát és egy, a három magyar megyét jelképező kerámiaedényt adott át Liviu Dragneának.
A róka–medve hasonlat nem hagyta nyugodni a vendégeket, Dâncu azonnal közbeszúrta: a medve lehet erősebb, de a mesékben a ravasz róka gyakran legyőzi, és Dragnea is ezzel indította felszólalását (miután magyarul is elmondta: Jó napot!), ő régi vadász, sok rókát lelőtt, kevésnek sikerült őt legyőznie. Hogy oldja a hangulatot, egy előző este hallott történetet is elmondott: a Konstancáról Bálványosra üdülni érkezett vendégek férfitagjait késő estig hiába várták haza asszonyaik, s végül az egyik feleség az erkélyen helyezkedett el urát lesve. Egyszer rettenetesen kiabálni kezd: medve, medve... mire rászól az egyik helybeli: asszonyom, ha én Konstancára utazom, nem állok ki a teraszra kiabálni, hogy hajó, hajó... Populista szándékbemutató
Liviu Dragnea bő negyven percben ismertette a kormány szándékait, prezentációja első fele a decentralizáció fontosságáról szólt, arról, mennyire fontos, hogy a döntéshozatal Bukarestből helyi szintre kerüljön. Jóformán ki sem ejtette azt a szót, hogy régió, megyékről, helyi önkormányzatokról szólt, populista közhelyeket sorakoztatott fel arról, miként akarják megkönnyíteni az emberek számára az ügyintézést, több hatalmat adni a helyi választottaknak (nem véletlenül, a teremben főleg polgármesterek, helyi és megyei választottak kaptak helyet). Térképeket mutatott be, nyilakkal színesítve, igazolandó nyolcmegyés elképzelésük létjogosultságát, ám ezek az ábrák azt sugallták, holnap a ma elmondottak ellenkezőjét is bizonyítani lehet velük. Kevés konkrétumot, de annál több jó szándékot igyekezett tükrözni.
Székelyföld régiót akarunk
A székelyföldi magyarság álláspontját Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ismertette: sok mindenben közös az elképzelésünk, decentralizációt akarunk mi is, az ország modernizálását, a jelenlegi „szklerózisos rendszer” felszámolását – mondotta. Felidézte, hogy a sokak által „nem létezőnek” nevezett Székelyföld „nem létező” lakói harcoltak annak idején Mihai Viteazul mellett, s róluk is szól a Gyulafehérvári Nyilatkozat, amely szerint „az új Román Állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak”.
Vázolta a fejlesztési régiók eddigi működésére vonatkozó adatokat: a lakosság 70 százaléka vesztese lett ennek a megoldásnak, és konkrét számokkal oszlatta szét azt a mítoszt, hogy Székelyföld a legszegényebb megyék közé tartozna. Bemutatta azt is, ha a Közép Régió hat megyéje ebben a felállásban marad, akkor a három székely megye jelentős összegeket veszít az európai alapokból, külön régióban lakosonként 170 euróval több jutna nekik (összesen 180 millió euró), mint a Közép Régióba tartozva, ahol továbbra is mindent lefölöz Szeben, Brassó, Fehér megye. Decentralizációt akarunk, Kovászna, Maros és Hargita megyéből álló fejlesztési régiót, Marosvásárhely központtal, harmadik lépésként pedig azt, hogy ez a régió közigazgatási státuszt nyerjen – hangsúlyozta Antal Árpád, és szavait a terem hosszas vastapssal jutalmazta.
Határozott vélemények
A bemutatók után a párbeszéd következett, aki szólni akart, megtehette, Vasile Dâncu mindenkinek megadta a lehetőséget. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere a távol eső régióközpontok okozta nehézségekre hívta fel a figyelmet, s kimondta kere-ken, mi itt, Székelyföldön nem akarunk még egy fölénk rendelt közigazgatási szintet, azt szeretnénk, ha saját dolgainkról mi dönthetnénk. Péter János, az SZNT alelnöke átadta Izsák Balázs elnök nyílt levelét, amelynek legfontosabb részleteit kicsit később Kulcsár-Terza József fel is olvasta. Nem sokat köntörfalazott Sorbán Attila, az EMNP Hargita megyei elnöke: mi székelyek vagyunk, nem románok, nem akarunk egyebet, mint ami más európai kisebbségeket is megillet, és ezért minden törvényes eszközzel harcolni fogunk, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben folyamatosan átvertek, becsaptak bennünket.
Klárik László, az RMDSZ háromszéki szenátora arra hívta fel Dragnea figyelmét, hogy decentralizációról beszél, de egyelőre semmit nem tudni arról, melyik minisztérium milyen hatásköröket hajlandó átadni. A Néppárt háromszéki elnöke, Benedek Erika pedig annak is hangot adott, hogy nemcsak önálló régiót, de autonóm Székelyföldet akarnak az itt élők, és átadta a pártja regionális elképzeléseit tartalmazó dokumentumot. A magyar fiatalok álláspontját Demeter Ferenc tolmácsolta.
Hol vannak a román lányok?
Szót kaptak a románság képviselői is: egy marosvásárhelyi ügyvéd, egyetemi tanár azt magyarázta el, hogy azért képviselte a prefektúrát a Hargita megyei zászló elleni perben, mert a románság jelképei nem kaptak helyet a lobogón, majd hosszasan fejtegette, nem akarnak egy, a sztálinista Magyar Autonóm Tartomány-szerű képződményben élni. Politikai döntésre van szükség, de a kormánynak figyelnie kell arra, meddig megy el a kompromisszumokkal – figyelmeztette a miniszterelnök-helyettest. Ioan Lăcătuşu azt részletezte, milyen nehéz a románok helyzete Székelyföldön, mennyire nem kapnak támogatást a mindenkori kormányoktól, s panaszát megfejelte azzal is, hogy lám, itt a vendégeket fogadó lányok között sincs egyetlen román népviseletű. Dragnea erre csak annyit mondott: miért nem hoztak egy román lányt, biztos nem akadályozta volna meg senki. Lăcătuşu sértetten távozott a teremből.
Kinek jó és kinek rossz?
A felszólalásokra Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere tette fel a pontot: le kell végre számolni azzal a tévhittel, hogy ami jó Székelyföldnek, az rossz Romániának, és ami rossz Székelyföldnek, az jó az országnak. A normális együttélés jelképeként felkérte Ioan Lăcătuşut, hogy ősszel együtt látogassanak el óvodákba, ahol ő románul olvasna fel Creangă-meséket, Lăcătuşu pedig magyarul tolmácsolhatná Benedek Elek történeteit. „Ez lenne a normális együttélés, egymás tisztelete” – mondotta – „s akkor megszűnnének azok a problémák, amelyek 1921 óta meghatározták életünket”. Ő is nyíltan kijelentette: autonómiát akar Székelyföldnek, ezt nem titkolja, s felhívta a miniszterelnök-helyettes figyelmét a regionális nyelvek fontosságára: egy térségben, ahol jelentős nemzeti közösség él, nyelvének hivatalossá kell válnia, azonos rangúvá az állam nyelvével. A hozzászólások sorát a házigazda polgármester Daragus Attila zárta, ő is a rossz útra hívta fel a figyelmet, hogy ilyen körülmények között nem kihasználhatóak a térség rendkívüli adottságai.
Dragnea és Dâncu egyaránt elégedetten nyilatkozott a lezajlott eszmecseréről, igyekeztek megnyugtatni az itt élő románokat, hogy az ő álláspontjukat is figyelembe veszik, s felhívták a magyarság képviselőinek figyelmét: ha annyira jó az, amit akarnak, erről meg kell győzniük az itteni román közösséget is. „Azt szeretném, ha Grama képviselő úr jönne az önök javaslatának támogatójaként Bukarestbe, és őt Lăcătuşu úr kísérné” – mondotta Dragnea. A sajtótájékoztatón már sok újdonság nem hangzott el, a miniszterelnök-helyettes megkerülte az etnikai régióra, autonómiára vonatkozó kérdéseket, meglepő talán csak az a kijelentése volt, hogy meggyőződése, őszre, mire elkészül a regionális felosztás tervezete, kialakul az az álláspont, amely minden felet kielégít. Lapunk kérdésére, hogy miért dugták el a vitát Bálványosra, hisz mindenütt a megyeközpontok adtak ennek helyet, csak mosolygott, maga sem érti, ezt Tamás Sándorék szervezték ilyenformán, bizonyára azt akarták, hogy végigjöjjön ezen az úton. Egyébként megígérte, lesz pénz a felújítására.
Zászlótörvényt is ígért
Liviu Dragnea bejelentette: a kormány elé terjeszt egy jogszabálytervezetet, amely törvényes lehetőséget teremt a helyi hatóságok számára saját zászló elfogadására. „Egy alapvető elv, hogy a saját zászlót ki lehessen tűzni közintézményekre, polgármesteri hivatalokra, megyei tanácsokra, illetve a helyi hatóságoknak alárendelt intézményekre”, hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes, kijelentve, azt akarja, mielőbb „elfogadjuk ezt a jogszabályt, amely szabályozna egy olyan területet, amely megmagyarázhatatlan módon maradt szabályozás nélkül. Így egyfelől megteremtené a törvényes lehetőségét annak, hogy a helyi hatóságok saját zászlót fogadjanak el, másfelől néhány minimális szabályt rögzítenénk”, ezek között a zászló méretét, kitűzését említette. Izsák Balázs SZNT-elnök nyílt levele Liviu Dragneának
A Székely Nemzeti Tanács elnöke levele elején a ma is érvényes jogszabályt, az 1968-as 2-es számú törvény 3. cikkelyét idézi, amely értelmében a „megye városokból és falvakból tevődik össze – amelyek az ország területi-közigazgatási megszervezésének alapegységei – a földrajzi, gazdasági, társadalmi-politikai, etnikai körülményeknek és a lakosság kulturális kapcsolatainak és hagyományainak a figyelembe vételével.”
Felhívja a figyelmet, hogy e jogszabállyal összhangban jött létre annak idején a magyar többségű Hargita és Kovászna megye, s most a régiósítás során fel akarják rúgni azokat az elveket, amelyeket még Nicolae Ceauşescu sem mert elvetni. Hivatkozik és részletesen idézi azokat a nemzetközi dokumentumokat, amelyeket Románia is ratifikált, s melyek ugyanezen elvek mellett állnak ki.
Leszögezi, „a régiósítás kérdése kisebbségi jogokat érint, és ezáltal nemzetközi együttműködés tárgya, és európai biztonságpolitikai kérdés is egyben!”, s hangsúlyozza: „Önnek is tudatában kell lennie, hogy nem fogják tudni figyelmen kívül hagyni az egy tömbben élő 700 000 székely akaratát, akik nem értenek egyet a kormány régiósítási tervével, és akik kifejezték azt az akaratukat, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió”. „Végül biztosítom Önt, hogy mi, székelyek nem fogjuk engedni szülőföldünket a hozzá nem értés és a gyűlölet prédájává tenni, ha kell, a polgári engedetlenség eszközével is élni fogunk, hogy Székelyföld egységét megőrizzük” – zárja Liviu Dragneának címzett nyílt levelét Izsák Balázs.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma

Mindenki bejuthat kilencedikbe
Ötvenhárom magyar és huszonöt román tannyelvű osztályba, valamint három speciális csoportba, összesen 2220 helyre felvételizhetnek a háromszéki nyolcadikosok, akik a felvételi lapokat már korábban kitöltötték.
Számítógépes program segítségével kedden osztják el a felvételizőket a megjelölt opciók és a felvételi általános alapján. Tanév elején 1971 diák kezdte meg Háromszéken a VIII. osztályt, de csak 1680 fejezte be úgy, hogy mindenből lezárták, némelyek megbuktak, mások tanév közben kimaradtak. Az egységes felmérőn 1580-an vettek részt, 1202 tanulónak sikerült minden vizsgája, de ettől függetlenül minden nyolcadikos bejuthat, mert több a helyek száma, mint a jelentkező. Az üresen maradt helyekre az elosztás második fordulóját július 25-én tartják.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hűség
Beszélgetések könyve a hűségről, a megmaradásról, az emlékezés öröméről
Bár a könyvhét újdonságaiból még jó pár várakozik íróasztalomon a törődésre, nem azokat, hanem egy régen dédelgetett, már három kiadást megért könyvet szeretnék felidézni, amelyet most és a jövőben is szükséges lesz tudatunkba bearanyozni.
Sok szó esett mostanában a Telekiekről, általában a magyar arisztokráciáról. Talán inkább ősi kastélyok révén, évtizedek hosszas visszaigénylésének megnyeréséről vagy a pompásan felújított magyarországi, állami vagyonban lévők megnyitásáról.
Mi, a Maros mentén, fél évszázada látjuk a Régenig futó falvak pusztuló kastélyait, el Marosvécsig.
Áldozatos munkával készültek róluk leírások, fotók, könyvek, riportok az átkosban is, mi másért, ha nem azért, hogy létezésük, múltjuk ne menjen feledésbe, és azok se vesszenek ki az emlékezetből, akik valaha birtokolták, építették, megtartották. És íme, az elmúlt tíz esztendőben felcsillant a remény egy-egy halvány sugara, pusztulóban, félig romosan ugyan, de a még számottevő, értékmentő örökösök újra gazdái lehettek a megmaradt kastélyoknak. Legutóbb a gernyeszegi Teleki-kastély volt az, amely visszakerült Teleki- tulajdonba, meg is nyitotta kapuit az érdeklődők előtt egy-két alkalommal. Így vettem kézbe újból a Teleki-kastélynak és lakóinak élvezetes dokumentumregény-szerűen előadott történetét Marosi Ildikó lejegyzésében még a nyolcvanas években, és amely a rendszerváltozás, a romániai forradalom nélkül a bukaresti hírhedt Sajtóigazgatóság alatt sohasem kerülhetett volna nyomdába.
Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal
A könyv 1999-ben, 2004-ben és 2009-ben jelent meg. Az alapkiadás az Argumentum Kiadónál, a legutóbbi a Pallas Akadémia (Csíkszereda) kiadása.
1984-ben a narrátor Teleki Mihály kiköltözik (kivándorol) Németországba, családja után. Akkor megvan már a kézirat, de olyan idők járnak, hogy sem a bukaresti Hét, sem a Kriterion Könyvkiadó nem vállalhatja közlését, sőt, viszontagságos, rejtett úton, de szerencsés módon a Széchényi könyvtárban zárt anyagként őrzik. Most látszik csak, hogy a Teleki Mihály családjában, barátai körében "Micu bácsi" kedves diskurálása, a jegyzetelt beszélgetés mennyire a jövőnek készült, milyen pontos kordokumentum és milyen szerencse, hogy kikerülhetett a "zár alól", és még sokáig szolgálhat tanulságul és tanúságul az olvasóknak, a kutatóknak, az utódoknak.
Amikor a "beszélgetések" elkezdődtek, Teleki Mihály, aki az utolsó valóságos birtokosa volt a gernyeszegi kastélynak, már régóta kitelepített, vagyonától, birtokától megfosztott, a Duna-csatorna munkatáborát megjárt, többszöri letartóztatást megért hétköznapi blokklakó egy vásárhelyi lakónegyedben, többféle, szaktudást igénylő munka után, amivel családját el kellett tartania, már nyugalomba vonult, de még mindig nyelvleckéket ad, nem élt soha munka nélkül.
Amikor már négy gyermekével ebbe a kétszobás blokklakásba költözött, az enyhülés időszaka jött el, de a belügyi szervek a későbbiekben is szem előtt tartják.
Ha valaki akkor végighallgatja ezeket a beszélgetéseket a csendes délutáni órákban, amikor Micu bácsi nyelvóráinak is vége volt, nem talál semmilyen rejtett célzatosságot a kérdésekben, csak hozzáértő érdeklődést egy letűnt életforma, egy különleges életpálya, egy letűnt világ iránt. A kérdésekre adott válaszokból árnyalt és roppant pontosan megrajzolt kép alakul ki. A kérdezőnek bevallása szerint nem volt magnója, mindent lejegyzett, és otthon igyekezett hamar legépelni, pontosan rögzíteni.
Teleki Mihály gróf apjával Gernyeszeg utolsó birtokosai, a két háború között a román hatalom által meghagyott földterületen apja átadja neki a vezetést. A beszélgetés idején, a háborús pusztítás, a kitelepítéssel járó ínség, megaláztatás minden fokán túl, a nyolcvanas éveit tapossa, a világon mindenről tud, aminek az erdélyi magyar életében oka volt és következménye lett, Erdély és Magyarország történetében nagy szerepet játszó ősei és rokonsága életéhez nagy események fűződnek, valamiképpen mindenről érdekes történeteket kelt életre, időnként visszatér a jelenhez, a megmaradás jelentőségéhez. Gernyeszeg nagy szerepet játszott a Maros mente és a város életében. A Teleki Tékát mindenki ismeri, elválaszthatatlan a várostól és a Kollégiumtól. A sáromberki Teleki grófnőt ugyancsak megismerte a város a Gecse utca egyik kapualjában árult virágairól. A kastélyban berendezett preventóriumot is jótékony intézménynek tartották. De milyen világ volt ebben a kastélyban a hatalmas vaskapuk mögött, a park és a tó árnyas sétányain, a kecsesen sorakozó szobrok ösvényén, vagy az istállók, a magtárak, a jégverem, a gazdasági épületek környékén? Milyen változásokat hozott az első és a második világháború? Ezen a vidéken is történelmet írtak. Megismerhetik a beszélgetésekből azok is, akik nem élték meg, akik most láthatják először a visszaszerzett kastélyt, és nem csak műemléket láthatnak benne. Kit milyen mozzanat érdekel mindebből? Milyen volt a kastélylakók napirendje, hány főúri család vendégeskedett itt hajdanán, mi volt az ünnepi étrend, vagy a főúri társaság szórakozása? Hogyan nevelték a gyermekeket, miképpen szerzett három diplomát is az ifjú Teleki Mihály? Valós, színes elbeszélésekből kiderül a Teleki grófok egyszerűsége, józansága, mértékletessége. De mindezeken kívül rájövünk, felbecsülhetetlenül értékes a társadalmi, szociográfiai leírás, a gazdálkodás ezen a földön. A földművelő, a paraszti gazdaságokat is támogató, a megélhetést, a fejlődést biztosító, a földet megtartó termelői viszony, a föld minden termésének hasznosítása, a jól tervezett és szervezett gazdálkodás. A gazdálkodó szót mint paraszti, falusi foglalkozást még magyar nyelvterületen sem értették egy időben. Ezt Teleki Mihály válaszaiból érthetjük meg igazán, és életbevágóan fontosnak ítélhetjük meg. Ez jelentette az élet újraindulását a háborús pusztítás után és a megkapaszkodást a rövid békeidőben. A haladást, a munka értelmét. Gernyeszegen és le vagy felfelé a Maros völgyén, el egészen Kemény János vécsi váráig, gazdálkodni kellett, hogy könyvkiadás, hogy színház is legyen, népművelés, szövetkezetek, a közbirtokosság fenntartása. Ha vannak manapság is jó művelői a földeknek, jó állattartók, sokat tanulhatnak. Hogyan lett mintagazdaság a gernyeszegi birtok maradványa, mit jelentett a vetőmagtermelés, hogyan illeszkedett és nyert el nagy elismerést a két világháború közti Romániában a tenyészállatok tartása, milyen volt az akkori gazdaság gépi felszereltsége, hogyan honosították meg a sertéstenyésztésben a mangalicát, mit és hogyan állított elő a tejgazdaság. Hogy lehetett csupán a mezőgazdaságból megélni.
Teleki Mihály 1929-ben doktorált a Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági szakán, és jeles professzorától megtanulta a mezőgazdasági könyvelést, amelyet példaszerűen végzett a birtokán.
Az egész család együtt élt a faluval
Története van a kastély gazdasági alkalmazottainak, a kovácsnak, aki nélkülözhetetlen ember volt, és mentette, amit lehetett, a háború alatt. A gépész, ács, majoros, kerekes, parádés és igáskocsis öröklődő mesterségek, foglalkozások voltak egy-egy családban. Állandó alkalmazottak voltak, földjük, házuk a faluban, öregségüket ott töltötték. Hárman irányították az egész uradalmat: a gróf, az ispán és a béresgazda.
A földeken, a legelőkön, az erdőkben vagy éppen a vizek mentén folyó munkákról mind élvezetesen beszél Micu bácsi. Nagy körültekintést és fizikai erőkifejtést igényelt a kendertermesztés, a kender áztatása. Amikor erre emlékezik, mesélőkedve szépírói tehetséggel párosul:
"Ökörnyál úszott már a tarlón, de azért még jó melegben. Emlékszem, ahogy feltűrt nadrággal álltak a férfiak a vízben. A kévébe kötött kendert a cövekek tartották, először persze a partra hordták a kenderkévéket a földekről, s mikor a vízbe kerültek, marosi kővel nyomtatták el, hogy ne jöjjön fel a víz színére. Frissek, zöldek voltak a kévék, mikor a vízbe kerültek. Aztán körülbelül tíz napig ázott a kender a Marosban, csak a cövekek látszottak ki és a marosi kövek. A víz lelúgozta a leveleket, s ahogy mosta-mosta, szürkésfehér lett a kender, mert csak a szár maradt meg. Mikor levették a köveket, jött a neheze: felemelni a vízzel átitatott, súlyos kévét. Egy jófajta kender majdnem két méterre is megnőtt, s aztán supp-supp, verni a vízbe,amíg az iszap lejött róla…" Mi minden, hányféle munka jön még ezután, hogy tilolás után kisimuljanak a szálak a vasfogú kenderfésűn áthúzva. Lehetne ez a kenderfonal története, ha mese volna. Így éli át régen volt gazdasága munkáinak minden percét. Aztán egy szép napon mesélő és kérdező elindulnak egy Daciával Gernyeszegre, felkeresni a még élő falusiakat, Gidófalvit, a kovácsot, felmennek a dombon az ősi kriptához, el a református templom kriptájában nyugvókhoz. A temetési ceremóniákról esik szó, az itt nyugvók életéről, tetteiről.
A "gingófa" történetével 1984 júliusában a beszélgetések lassan véget érnek. A kastély Maros felőli oldalánál a platánok, fenyők, kőrisek és füzek egy hatalmas törzsű, furcsa levelű fát is rejtenek. Azért olyan furcsa a levele – magyarázza Micu bácsi –, mert a gingófa átmenetet képez a lomb- és tűlevelűek között. Aranyszínűek a levelei, mikor elhullatja őket, és aranyszőnyeg terül el körülötte a földön.
Mondhatnám idilli kép, amit a gingófa leveleinek hullatása kelt bennem. Vajon az Erdélyhez, népéhez, földjéhez és hegyeihez haláláig hűséges Teleki Mihály körül a fennvaló kies berkekben hullnak-e a gingófa levelei, hogy aranylevél szőnyegen sétálhasson, mintha Gernyeszegen lenne?
Rózsa Mária
Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009/ Harmadik kiadás
Népújság (Marosvásárhely),

Figyelnünk kell a sikertelenül érettségizőkre is
Beszélgetés Magyari Tivadarral, az RMDSZ oktatási ügyekkel foglalkozó főtitkár-helyettesével
Nem volt mentes a botrányoktól, a feszültségtől a 2013-as év nyári érettségije sem. Igaz, hogy az eredmények első közzététele kissé megörvendeztette a közvéleményt és ezzel együtt a vizsgázókat, ám ennek ellenére az átlagember nehezen tud szabadulni attól a benyomástól, hogy az oktatás (és ezzel együtt az érettségi is) a korrupció melegágyává válhat. Magyari Tivadar, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) volt rektor-helyettese, több mint egy éve látja el az RMDSZ oktatási ügyekkel foglalkozó főtitkár-helyettesi tisztséget. Ily módon tehát alkalma nyílt nem csak a romániai magyar felsőoktatás, hanem a közoktatás buktatóit is feltérképezni. A próbakőnek tekintett érettségi néhány aspektusát górcső alá véve a szakember kifejti: ideális érettségi nincs. Figyelmeztet: a romániai magyarságnak a sikertelenül érettségizőkre is figyelnie kell.
– Egyetért azzal, hogy évről évre botrányok tarkítják az érettségit? Vagy ezek csak kisebb rendellenességek, amelyek nem befolyásolják döntő mértékben a romániai köz- és felsőoktatást, és csak a média tálalása folytán növekedtek botránynagyságúvá? Itt elsősorban a tételeknek a vizsga előtti internetes közzétételére gondolok, évekkel ezelőtt arra is volt példa, hogy a tételeket pénzért adták-vették a bukaresti piacon, idén pedig melltartóba rejtett kenőpénzekre bukkantak stb.
– Most inkább az egyes esetekre vonatkozó botrányok a jellemzőek, és ez beárnyékolja az egészet, de tízezres nagyságrendben a szabályoknak megfelelően történik az érettségi.
– Az elmúlt 4-5 évben több változtatást eszközöltek az érettségit illetően. Például a szóbeli vizsgákra eleinte jegyet adtak, ez jócskán megemelte az érettségi átlagát. Utána csak minősítéseket kapott a vizsgázó. Két éve, amióta bevezették a térfigyeléses kamerákat, jókorát csökkent a sikerarány. Ebből az átlagember azt a következtetést vonhatta le, hogy az előző évek jó eredményei csaláson alapultak. Egyetért ezzel?
– Az érettségit megszigorították, és az utóbbi években arra törekedtek, hogy az érettségi a lehető legjobban megfeleljen eredeti szerepének: azaz különböző helyeken és különböző módon tanított-tanult személyeket egységesen, országosan megmérettesse. Ez persze még távolról sem sikerült. Nyolc-tíz évvel ezelőtt érettségizők egy beszélgetésen így számoltak be élményeikről: egyikük azt mesélte, hogy „bármit mondtam a szóbelin, a tanár bólogatva bátorított, és mindenben segített, szinte súgott”. A másik azt mondta, hogy náluk viszont nagyon szigorúak voltak, fél órán keresztül „forgatták” a kérdéseikkel. Nyilván a megfigyelő kamerák mellékes dolgok, sőt furcsák, a rendszer továbbra is fennálló problémáinak egyik tünete.
– Hogyan „nézne ki” Ön szerint az ideális érettségi? Szóbeli és írásbeli vizsgával? Hány vizsgával? Tényleg szükség van térfigyelő kamerákra?
– Ideális érettségi nincs, mert az érettségi alapvetően egy mérés, és ideális mérés pedig nincs. Az a jó érettségi, amire hosszú évekkel előre ki van jelölve, hogy – tantárgyanként – mi az a tudás, képesség, amit ki kell alakítani lehetőleg úgy, hogy mindenki felkészülhessen a maga képességei szerint az adott oktatási rendszeren (azaz országon) belül rá. Szóbeli vagy írásbeli: ez tantárgytól, témától függ. Kamera nem kell, bizarr dolog. A pedagógusokat kell érdekeltté tenni abban, hogy a jó, a diákokat megmérő, a különböző teljesítményű fiatalokat jól elkülönítő rendszerben szaktudásuk szerint vegyenek részt, ebben legyenek érdekeltek. Például: tekintsék a sikertelenül érettségizőket is a rendszer részének, ne akarják titkolni, „átsegíteni” a vizsgán, vagy – az újabb módszer – el sem engedni a próbatételig.
– Idén figyelt fel a sajtó az egyes iskolák által életbe léptetett buktatási stratégiára. Etikusnak/elfogadhatónak tartja azt az eljárást, hogy a tanulók 30-40 százalékát a tanárok megbuktatják, és nem engedik nyáron érettségizni? Milyen gyakorlati haszna származhat a tanulónak abból, ha végigizgulja a nyarat, és őszre az összes vizsgatantárgyból kell készülnie, ahelyett, hogy egy esetleges sikertelen nyári érettségi után csak az elbukott – egy vagy két – tantárgyból kellene tanulnia?
– Elkeseredett, nyomás alatt álló emberek világa ez, ahol kamerát kell tenni, hogy a tanár ne engedje puskázni a fiatalt, vagy ahol a tanárnak a fél osztályt meg kell buktatnia, hogy csak azok mehessenek érettségizni, akik biztosak a sikerben. Miért? Mert hétfejű szörnyeteggé vált az érettségi, és nem csak az a szerepe, hogy – mint mondtam – egységesen, „államilag” mérje a különböző iskolákban elért képességeket, hanem ezáltal az iskolákat is vizsgáztatják, rangsorolják, besorolják, és a pedagógusok (joggal) tartanak attól, hogy amikor vágás-akasztás lesz, elő fogják venni az érettségi eredményeket, orrukhoz dörgölik a rangsorban elfoglalt helyüket.
– Hogyan vélekedik a differenciált érettségiről? Az ötlet tavaly merült fel, idén egyáltalán nem foglalkoztak ezzel. Az elképzelés szerint kétféle érettségi lenne, az egyik feljogosít az egyetemi felvételire, a másik pedig csak a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre. Ezzel állítólag megoldódna azon fiatalok gondja, akik gyengébb értelmi képességűek, de egy könnyebb érettségin még átmennének. A tanügyi törvény mindenféleképpen előírja ennek bevezetését. Mi az Ön álláspontja erre vonatkozóan? Ha a 12. osztályt elvégzett, de érettségi diplomával nem rendelkező fiatal úgyis kap egy diplomaszerűséget, amivel el tud helyezkedni, akkor mi az értelme az ilyen típusú differenciált érettséginek?
– A differenciált érettségi sok mindent megoldana, az RMDSZ-nek erről az az álláspontja, hogy átgondolt, a rendszer különböző részeire kihatónak kell lennie, mert az eddigi elképzelések inkább magának a vizsgának a kétféle – közepes és emelt – szintjére vonatkoztak, illetve a vizsga szervezésére. Mondok példát rossz megközelítésre (az eddig feldobott elképzelések ilyenek): Tegyük fel, hogy emelt szintű irodalmi érettségin verstanilag és nyelvezetileg kell elemezni Fazekas Ludas Matyiját, alacsonyabb szintű érettségin pedig csak el kell mesélni a költemény cselekményét. Ez a rossz példa. A jó változat: az emelt szintű érettségizőnek behatóan ismernie kell akár Fazekas Mihály költészetét, elmenve a verstani részletekig, de magát a korszakot is, a közepes szintű érettségizőnek pedig csak néhány, kiválasztott szerzőt kell ismernie, és nem baj, ha Fazekasról „éppen csak sejt valamit”.
– A közelmúltban indították útjára az erettsegi.ro honlapot. Melyek a következtetések, mennyire volt hasznos ez a kezdeményezés? Folytatni kívánják?
– Igen, folytatni fogjuk, ez fiatal munkatársainknak kedves, reméljük hasznos kezdeményezése.
– Az egyetemek kezdik bevezetni a felvételi vizsgát (teszt, interjú, írásbeli vizsga stb.). Erről hogyan vélekedik? Milyen hatása lesz ennek az intézkedésnek a kevésbé népszerű szakokon?
– Tudomásom szerint az érettségi eredmények továbbra is meghatározók maradnak az egyetemi felvételiken. A vizsgákat inkább azért vezetik be, hogy eredményesebb legyen a szelekció azon fiatalok körében, akik kifejezetten az adott szak iránt érdeklődnek.
– Az utóbbi öt-hat évben úgy tűnik, csökkent a tanulás értéke, fontossága. A tizenkét osztályt végzett fiatalok már nem „kínozzák magukat” azzal, hogy kétszer vagy akár háromszor is nekirugaszkodjanak az érettséginek, hanem megpróbálnak elhelyezkedni, akár külföldön is. Sőt: egyre több fiatal mondogatja azt, hogy érettségi vagy egyetem után külföldre költözik. (Lásd a tavaly decemberi választások előtt közzétett „Az utolsó pecsét” című videoklipp esetét!) Tehát érettségivel vagy anélkül, új kivándorlási hullám van készülődőben. Tehet ez ellen valamit az iskola, az oktatási tárca?
– Az iskola meglehetősen keveset tehet ez ügyben. Ez a kérdés a munkaerőpiaci lehetőségeken múlik. Évekkel ezelőtti jelenség az úgynevezett „iskolai vándorlás”, amikor a romániai magyar fiatalok egy része külföldre, főleg Magyarországra ment tanulni. Ez mára megszűnt. A sikeresen érettségizőket meg szokás dicsérni. Én azok előtt is fejet hajtok, akik nem érettségiznek, de ennek ellenére megállják helyüket a társadalomban: nem kételkedem abban, hogy érettségi nélkül is el tudnak sajátítani egy szakmát, amelyet aztán megfelelő színvonalon művelnek. Nem kell mindenkinek érettségizni, illetve átmenni ezen a megmérettetésen.
– Az idei érettségi „mumusa” nem a matematika, hanem a román nyelv és irodalom írásbeli vizsga volt, nem csak a romániai magyar vizsgázóknak, hanem a többségi maturandusoknak is. Mi az esélye annak, hogy belátható időn belül a romániai magyar fiatalok könnyebb, azaz más tételt kapjanak, mint többségi társaik?
– Nem látom ennek esélyét. A romániai érettségi tantárgyakra lebontott. Amerikában például az érettségi nem kötődik tantárgyakhoz. Ott van száz-kétszáz kérdés, amelyre mindenkinek tudnia kell a választ egy közös, egységes tudásalapnak köszönhetően.
– A köz- és talán a felsőoktatást sokszor tüntetik fel az áldozat szerepében. Minek tulajdonítható ez, a politikumnak, a hozzá nem értésnek?
– Nem hinném, hogy az oktatásra áldozatként kellene tekintenünk. A politikumnak pedig mindössze azt lehet felróni, hogy túl sok volt a kísérletezés, a változtatás. Az oktatásban stabilitásra, kiszámíthatóságra van szükség, és ez az, ami a legjobban hiányzik nálunk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Nagy az érdeklődés a Teleki Téka iránt
Ha kezünkbe veszünk egy turisztikai szórólapot, vagy rákattintunk valamelyik utazási iroda honlapjára, és Marosvásárhelyről tájékozódunk, igen sok érdekességgel találkozhatunk. A városban található látnivalók közé tartozik többek közt a Középkori Vár, a Kultúrpalota, a Városháza, a Vártemplom, a Toldalagi-palota, a Teleki ház, a Református Kollégium a Bolyaiak szobrával, a hajdani Királyi Tábla stb. A Marosvásárhelyre látogatók nagy része ezeket mind meg is tekinti. Mai lapszámunkban a Teleki Tékába kalauzoljuk el olvasóinkat.
Teleki Sámuel korának egyik legképzettebb bibliofilje
A Teleki Téka alapítója, gróf széki Teleki Sámuel (1739–1822) korának egyik legképzettebb bibliofilje volt. Gyűjteményét kezdettől fogva közkönyvtárnak szánta, és egész életében dolgozott a bibliotéka gyarapításán – olvashatjuk a Téka honlapján. Az épület – ahol a könyvtár ma is működik – a XVII-XVIII. században épült barokk stílusban. A Wesselényi családtól örökölt házhoz Teleki Sámuel 1799-1802 között emeltette azt a szárnyat, ahol gyűjtött könyvei most is az eredeti elrendezésben tekinthetők meg.
Itt látható a Vizsolyi Biblia egy példánya
Az Állandó kiállítóterem kincseit felsorolni egy lapszám teljes terjedelme sem volna elég. Így nem is vállalkozhatunk egyébre, mint, hogy ízelítőül felsorolunk néhányat: Apáczai Csere János: Magyar Encyclopedia, Utrecht, 1653. Hipocrates: Opera, Basel, 1554. Pápai Páriz Ferenc: Pax Corporis, Kolozsvár, 1695. Körösi Csoma Sándor: Dictionary Tibetan and English, 1834. Károli, avagy Vizsolyi Biblia az első teljes magyar nyelvű Bibliafordítás, 1590. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának rézmetszetes másolata, 1819.
Elsősorban külföldiek látogatják a Teleki Tékát
Petelei Klára könyvtárost, a Teleki Téka munkatársát arról kérdeztük, milyen az intézmény látogatottsága, és kikből állnak a nézelődők.
„Nagy az érdeklődés a Teleki Téka iránt, és igen széles a látogatók skálája. Elsősorban külföldi vendégeink vannak, főleg a magyar nyelvterületekről, de voltak látogatóink Japánból, Tajvanról, Ugandából és az Amerikai Egyesült Államokból is. Az érdeklődök nagy része a Kárpát-medencéből elszármazott magyar, de másokat is vonzanak a Téka kincsei, látnivalói. A magyarországi vendégeink túlnyomó többsége a turisztikai irodák által szervezett csoportok tagjaként jön el hozzánk, a gyermekek pedig az iskolák által szervezett határon túli vidékek látogatása program keretén belül” – mondta a könyvtáros.
Nagy a „hátizsákos turisták” száma
A vasfüggöny lehullása után megnőtt a nyugatiak érdeklődése Európa keletibb részei iránt. Az angol, holland és általában a nyugati turisták inkább egyéni látogatók. Ezek az úgynevezett „hátizsákos turisták”, akik 2–3–4-en indulnak útnak és járják végig a kiválasztott területek látnivalóit. A marosvásárhelyi Teleki Tékában is gyakran fordulnak meg az ilyen személyek. Az Amerikai Egyesült Államokból érkező látogatók már szervezett formában érkeznek és igen felkészültek. Előre tájékozódnak, utánaolvasnak a majdani látnivalóknak, nagy részük már a Tékába lépés előtt tisztában van azzal, hogy többek közt a Függetlenségi Nyilatkozat egy rézmetszetes másolatát is látni fogja.
Sok a műhelymunkára érkező egyetemi hallgató is
De nem csak a külföldiek körében nagy az érdeklődés a könyvtár iránt, hanem az erdélyiek, székelyföldiek között is. Igen gyakoriak az iskolák által szervezett látogatások, de sok a műhelymunkára érkező földrajz vagy könyvtárszakos egyetemi hallgató is.
Ugyanakkor az egyes szakmai konferenciákon (pl. történész), rendezvényeken, kongresszusokon (pl. orvosi) résztvevő szakemberek is szívesen iktatnak be a szabadidejükbe egy tékás látogatást. Sőt, sok esetben ez már a program része. Meg kell itt említenünk még a hivatalos látogatásokat, amelyeket más könyvtárak képviselői, vagy más országok nagykövetei tesznek a Teleki Tékába.
„Kedves látvány az, amikor egy családos látogatásnak vagyunk tanúi. Amikor a helyi szülők, nagyszülők, vagy akár a dédszülők hozzák el a gyermekeiket, unokáikat vagy dédunokáikat a Teleki Tékába. Így öröklődik a Téka, a város iránti érdeklődés, szeretet egyik generációról a másikra” – mondta el lapunknak Petelei Klára könyvtáros.
Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma

Elindult a magyar örökségek összegyűjtését célzó Julianus Program
Elindult a magyar örökségek és emlékhelyek kataszterének összeállítását célzó Julianus program, a lista várhatóan az ősz folyamán válik nyilvánossá – közölte a nemzetpolitikai államtitkárság hétfőn az MTI-vel.
Az államtitkárság közleményében felidézte, hogy a programról és a kataszterről a Magyar Diaszpóra Tanács 2012-ben hozott döntést.
A Julianus Program a diaszpórában fellelhető magyar értékeket hivatott egységes nyilvántartásba gyűjteni, hogy ezáltal betekintést nyújtson a világban szétszórtságban élő magyar közösségek identitásmegőrző munkájába. A kataszter kimondottan a Kárpát-medencén kívüli magyar emlékek összegyűjtésére szolgál.
Mint írták, az elkészült kataszter a tervek szerint ősszel válik elérhetővé a közönség számára. Ahhoz azonban, hogy a program minél átfogóbb képet mutasson a magyar emlékekről és az elhelyezkedésükről, minden magyar szervezet és ember segítsége szükséges – jelezték.
Írtak arról is, hogy a programban közreműködnek a Magyar Diaszpóra Tanács tagszervezetei és a Kőrösi Csoma Program ösztöndíjasai, akik az idén a világ különböző tájain segédkeznek a magyar közösségek munkájában. A nemzetpolitikai államtitkárság szeretné, ha minél többen közreműködnének a program megvalósításában: a szükséges dokumentációt bárki visszaküldheti kitöltve a megadott elérhetőségekre. A program teljes leírása és az adatlap is megtalálható és letölthető a www.nemzetiregiszter.hu oldal Julianus Program menüpontjában. A kitöltött adatlapokat a julianus@kim.gov.hu e-mail címre várják.
Népújság (Marosvásárhely)

„Játszani akarok mostan”
A készülő zivatar, megnyugodott, bár volt némi égi kuglizás, nem mosta el a Nyugati Jelen – Kovách Géza – Baráti Társaság I. Összejövetelét. (Ne nevessen senki a római egyesért és a nagy ő kezdőbetűért.)
Ha vannak egyáltalán kísértetek, azok nem járkálnak, csak lebegnek, kivéve a kommunizmus kísértetét. Lehet, július 11-én délután, a Jelen Ház teraszának ponyvája alatt vagy felett, volt némi kísértetlebegés. A „régi mániák” és hangulatok, azonban kézzelfoghatóan jelen voltak.
Igen, szó volt az egykori hegyaljai kirándulásokról, a tétnélküli, 100%-ban amatőr kosárlabda-, sakk- és labdarugó mérkőzésekről, az eltűnt kávéházakról.
Bejöttek négyen Simonyifalváról, hogy segítsenek tájainkon újra életre kelteni az ősi magyar kártyajátékot, az alsóst. Bognár Levente be is ült közéjük néhány osztásra. Beszállt a Krónikás is. Szidták is kegyetlenül, amiért a blanc adu alsóval indította el a játékot. Az esemény krónikása így tanulta, a játék egykori atyamestereitől, akik éppen Simonyifalváról rajzottak ki s jutottak el Aradra is.
Csernus Imre, D. Nagy Károly, Kiss József, Kiss Károly voltak a bejött „Négyek”. Ismerték néhai Bozóki plébános úr nevét, aki nem egyszer a kártyaasztaltól, akkor kelt csak fel, amikor már harmadjára harangoztak az esti litániára.
Megható tisztelettel beszéltek Kovács Mihály tanító úrról, Kádár Matyiról és Hévízi Pali „szövetkezetesről”. Tudták, hogy a faluban valamikor nyolc billiárd asztalnál karamboloztak, s nagyon kellett igyekeznie a vasárnapi ebéd után annak, aki helyet akart szerezni magának a nagyszámú kártyaasztalok egyikénél.
El tudták mondani annak a három echte sváb simonyifalvai magyarnak a nevét, akik a nehéz időkben is ünneplőbe öltöztek augusztus 20-án, Szent István napján.
Az összejövetel majdnem legfiatalabb résztvevője megkérdezte:
– Miért pont Kovách Géza?
– Márki Sándor, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Fischer Aladár, Kovách Géza voltak a „jelöltek”. A megkérdezettek, közfelkiáltással jelölték Gazsit.
– A többiek kik voltak?
– Na, látja: ezért lett „pont” Kovách Géza a baráti társaság névadója.
Szombat délután, 2013. július 13-án, 15 órakor elkezdődött a „próbajárat”. Rajtunk múlik, hogy ne fusson vakvágányra. Jó hangulatban indult a klubélet, legközelebb július 17-én, szerdán 15 órai kezdettel találkozunk. Keressük a legalkalmasabb napot és kezdési időpontot.
A módosított logó kész, a társasági kódexen dolgoznak, készül a tagsági kártya, körvonalazódnak a tervek, az elképzelések.
Nevet keresünk a klubnak.
Tessék javasolni!
Krónikás
Nyugati Jelen (Arad)

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Visz az út
Van olyan utazó, akinek már nem is számít, hogy az észak-erdélyi autópálya lassan tízéves rémtörténete az új évezred egyik legnagyobb melléfogása, vagy inkább egy nemzetközi spekulánsbrigád bombaüzlete.
Aki mondjuk Nagyvárad felől közelíti meg a Székelyföldet, annak az 52 kilométeres szakasznak is örül, amely elkészült, és amelynek köszönhetően – nagyrészt Kolozsvár elkerülésével – több mint egy órát megspórol drága idejéből. Ez azonban sehogy sem vigasztalja azokat, akik Románia úthálózatának aszfaltozatlan 40 százalékán kényszerülnek valahová eljutni, azokat, akik az árokban kötnek ki az út közepén tátongó kátyúk miatt, vagy azokat, akik a vasúti közlekedés nosztalgikus körülményeinek hála egy teljes napot kuporognak elgémberedve egy belföldi járat hagyma- és izzadtságszaggal átitatott miliőjében.
Szakemberek szerint Románia köz- és vasúti hálózatának rendbehozatalára mintegy 32 milliárd euróra lenne szükség. Mivel az állam évente ennél sokkal kevesebbet áldoz ilyen jellegű infrastrukturális fejlesztésekre, elengedhetetlen, hogy a kormány megkönnyítse a köz- és magán-együttműködések létrejöttét, illetve az európai uniós források lehívását. Nem kis cinizmussal simán kijelenthetnénk, hogy nem is olyan sok az a 32 milliárd euró, ha azt vesszük, hogy a román állam 1,4 milliárdot tudott áldozni 52 kilométer autópálya átadására. Ez annyira hihehetetlen, hogy már-már vicces, az pedig már csak ráadás, amikor az aktuális kormány diadalként könyveli el, hogy a számára, azaz számunkra rendkívül előnytelen szerződést kilenc év elteltével – csekély 37 milliós kárpótlás kifizetésével – sikerült felbontani.
Így hamarosan folytatódhat a sztrádaépítés, de félreértés ne essék: nem a Bors–Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Segesvár–Brassó nyomvonal 415 kilométerén, hanem egy olyan szakaszon (Szászsebes és Aranyosgyéres között), amely két, gyakorlatilag még nem létező autópályát fog összekötni. Várjuk hát a magánbefektetőket, akik véletlenül sem a megkenhetetlen aktuális hatalom érdekcsoportjából kerülnek majd ki, mint ahogyan olyan új közlekedési miniszter érkezésében is bízunk, akinek útjai nem a börtön felé vezetnek.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Magyar kilencedik osztályok szűnhetnek meg Maros megyében
Veszélyben a szórványban a magyar oktatás – kongatta meg a vészharangot keddi közleményében a Maros megyei RMDSZ.
A tájékoztatás szerint a kilencedik osztályok beiskolázását elemezve egyrészt kitűnik, hogy a szakoktatás iránt nincs kellő érdeklődés a magyar diákok körében, az alacsony létszámú jelentkezés miatt osztályok szűnhetnek meg. Másrészt az ellehetetlenülő osztályindítás révén történő átcsoportosítás miatt Szászrégenben és Segesváron veszélybe kerül a középiskolai szintű magyar oktatás.
Illés Ildikó Maros megyei főtanfelügyelő-helyettes közlése szerint összesen 259 hely maradt betöltetlen a Maros megyei magyar tannyelvű kilencedik osztályokban. „Főleg a szakközépiskolákban alacsony a jelentkezők létszáma, pedig igyekeztünk a különböző szakmai képesítéseket nyújtó osztályokban is biztosítani a magyar nyelven tanulás lehetőségét” – nyilatkozta a tanfelügyelő.
Segesváron a Mircea Eliade líceum matematika-informatika szakán a 29 helyből 17 maradt betöltetlen; Szászrégenben összesen 22 helyet nem töltöttek be, a Lucian Blaga líceum turizmus szakán 13, a Petru Maior Elméleti Líceum matematika-informatika szakán 9 hely maradt betöltetlen; Nyárádszeredában a Bocskai István líceumban összesen 42 üres hely maradt, a kereskedelmi szakon 14, a természettudományi szakon 16, a mechanika szakon 12 hely maradt betöltetlen; Erdőszentgyörgyön 33-al kevesebben jelentkeztek a helyi Szent György líceumba, a filológia szakon 13, a higiénia szakon 20 hely maradt betöltetlen; Szovátán a Domokos Kázmér líceumban 19 hely maradt betöltetlen, 17 a társadalomtudományi szakon, 2 a kereskedelmi szakon; Sáromberkén az élelmiszeripari szakon 29 helyből 16 maradt betöltetlen.
Marosvásárhelyen 110-el kevesebben jelentkeztek a szakközépiskolákba, a Constantin Brâncuși líceum építészeti szakára a meghirdetett 58 helyre 15-ön jelentkeztek, a Ion Vlasiu líceum famegmunkálási szakán meghirdetett 29 helyre mindössze 10-en jelentkeztek, az Emil Dandea líceum vegyészeti szakára 13-an, a környezetvédelmi szakára 8-al kevesebben, az Avram Iancu líceum textil és bőrmegmunkálási szakára 5-el kevesebben, a Traian Vuia líceum elektrotechnika-automatizálás szakára 12-en, a mechanika szakára pedig 2-vel kevesebben.
„Sajnos az alacsony létszám miatt több magyar osztály léte is veszélybe került, mivel 15 fős létszám alatt a törvény értelmében nem lehet osztályt fenntartani. Ez Marosvásárhelyen is gond, mert megszűnhet például a faipari líceumban a magyar kilencedik osztály, de még nagyobb a veszély a szórvány vidéken, például Szászrégenben és Segesváron, ahol az alacsony jelentkező létszám miatt megszűnő osztályokból nincs más olyan magyar tannyelvű osztály, ahova áthelyezhetnénk a diákokat” – nyilatkozta Illés Ildikó.
Maszol.ro

Semjén: a végsőkig kitartunk Székelyföld mellett
A székelység és a magyarság soha nem kért olyat, ami ne lenne általános az Európai Unióban – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes a Kossuth Rádióban.
A Parlament 7-es, legforgalmasabb kapuja fölött leng a székelyzászló. Semjén Zsolt a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában hangsúlyozta: fontos, hogy a Székelyföldön élők ezt tudják, amikor azért üldözik őket a saját szülőföldjükön, mert kiállnak a szimbólumaik mellett. A magyar olyan sajátos nemzet, amely három részből áll: van az anyaországi, a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarság, de ez a három nemzetrész egyetlen nemzetet alkot, s maga a nemzet kerül veszélybe, ha bármelyik ezek közül eltűnik. Ezért minden nemzetrésznek éreznie kell, hogy a magyar állam mögöttük áll, magyarázta a miniszterelnök-helyettes.
A székelység egysége történelmi, kulturális adottság függetlenül attól, hogy a politika Trianontól a mostani regionalizálásig hogyan akarja közigazgatási szétszabdalni Székelyföldet. Akárhogy szabdalgatják azonban, Székelyföld egy valóság, ugyanakkor a megmaradásunkat nagyban segíti, ha egy régióhoz tartozik a tömb-magyarság, fogalmazott Semjén. Hozzátette: ez a Partium tekintetében ugyanígy van, Szatmár, Bihar és Szilágy megyének egyben kell lennie.
Semjén Zsolt hangsúlyozta: a kormány a végsőkig kiáll Székelyföld mellett, minden segítséget megad a székelyeknek, hogy – élve természetes szabadságukkal, állampolgári jogaikkal – akik együtt akarnak lenni, azok együtt lehessenek, és ne kényszerítsék bele őket olyan hatalmas, román közigazgatási megyékbe, ahol a többségből kisebbség lesz, és nehezen tudják érvényesíteni az identitásához fűződő jogaikat.
A miniszterelnök-helyettes kiemelte: a székelység és a magyarság soha nem kért olyat, ami ne lenne általános az Európai Unióban.
Semjén Zsolt különösen fontosnak nevezte a nemzet közjogi egyesítését, vagyis, hogy a világon bárhol élő magyar megkaphatja az állampolgárságot. Az igazi erő az asszimiláció megfordítására az állampolgárság megadása: útlevél és szavazati jog, mondta a miniszterelnök-helyettes. Ennek érdekében küldött ki a kormány a nyugati diaszpórába 50 konzult és a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében 50 „népművelőt”, akik magyar nyelv, népdal, néptánc, történelem tanítással erősítik meg az identitásukban a magyarságot.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Andrei Marga utódjának is volt dolga a Securitatéval
Egyetemista évei alatt egy magyarországi vendégtanár lektorról kért jelentéseket a Securitate a Román Kulturális Intézet (ICR) új igazgatójától. Erről Lilian Zamfiroiu az Adevărulnak számolt be egy kedden közölt interjúban.
Andrei Marga utóda az ICR élén elismerte: fiatalkori évei szorosan összefonódnak a Kommunista Ifjak Szövetségével (KISZ). Szerkesztője volt többek között a „Kommunista Egyetem” című lapnak, amelyben hozsannázta a diktátor Nicolae Ceausescut – névtelenül.
Az egyetemi hallgató Zamfiroiut a kommunista titkosrendőrség is megkörnyékezte: arra kérték, vállalja írásban, hogy együttműködik a Securitatéval és jelentéseket ír a tanárairól. Egy ismerőse tanácsára nemet mondott, arra hivatkozva, hogy az egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé.
Zamfiroiut ettől függetlenül többször megkereste titkosrendőrség. Elsősorban a bukaresti egyetem egyik magyarországi lektoráról és egy másik, olaszországi vendégtanáráról faggatták. Az ICR igazgatója azt állítja, semmilyen megterhelőt nem mondott a Securitate tisztjeinek a külföldi oktatókról. „Mit mondtam volna, hogy az olasz tanár drága cigarettákkal kínált minket?” – fogalmazott Zamfiroiu.
Mint ismert, az ICR jelenlegi vezetőjének elődjét, Andrei Marga kolozsvári filozófust a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács szerint 1977-ben szervezte be Nicolae Ceauşescu politikai rendőrsége Horia fedőnéven.
Cs. P. T.
Maszol.ro

Bejegyezték az EB-nél a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezést
A polgári kezdeményező bizottság tagjai: Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Anke Spoorendonk, Schleswig-Holstein tartomány kormányának minisztere, Jannewietske de Vries frízföldi miniszter, Karl-Heinz Lambertz, a belgiumi német ajkú közösség miniszterelnöke, Valentine Inzko, az ENSZ bosznia-hercegovinai főképviselője és Luis Durnwalder, Dél- Tirol autonóm tartomány kormányzója 2013. július 15-én regisztrálták az Európai Bizottság online platformján a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezést (EPK).
A FUEN, az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Ifjúsági Szervezete által kezdeményezett indítvány mottója: "Nem vagy egyedül. Egymillió aláírás az európai sokszínűségért." A kezdeményezők ezzel fel kívánják hívni az Európai Unió figyelmét az európai kisebbségek és etnikai csoportok, valamint regionális és kisebbségi nyelvek problémakörére, ezek megoldása érdekében intézkedési javaslatokat fogalmaztak meg.
Kelemen Hunor: Az EB-nek most alkalma lesz bizonyítani
A regisztrációt követően Kelemen Hunor szövetségi elnök kijelentette: az Európai Bizottságnak most alkalma lesz bizonyítani, hogy az Európai Unió alapját jelentő értékközösség, a kisebbségek támogatása és védelme több tartalommal tölthető meg annál, amit az Európai Szerződés egy fél sora tartalmaz. – Mi, Európa őshonos nemzeti kisebbségei, összesítettük az EU-s keretbe illeszthető kisebbségvédelmi intézkedéseket, és partnerként fordulunk az Európai Bizottsághoz, hogy regisztrálja kezdeményezésünket. Ezt követően egy év alatt egymillió aláírást kell összegyűjtenünk, ezekkel felvértezve szólítjuk majd fel jogalkotásra az Európai Uniót. Bízom abban, hogy felhívásunk, amely mögött az európai őshonos kisebbségek állnak, meghallgatásra talál Brüsszelben – nyilatkozta az RMDSZ elnöke.
Hansen: Az EU csak a régiók és polgárok Európájaként lehet sikeres
Hans Heinrich Hansen szerint a kezdeményező bizottság azt szeretné, hogy az Európai Unió kezdjen párbeszédet velük.
– A 2014-ben megválasztandó új Európai Parlamenttel közösen meg kívánjuk erősíteni az európai kisebbségeket és az unió kulturális és nyelvi sokszínűségét. A siker érdekében minden érdekelt fél párbeszédére és együttműködésére szükség van. Egymillió polgár támogatása nagyon erős tárgyalási alapot jelent majd számunkra. Az Európai Unió csupán a régiók Európája és a polgárok Európája révén lehet sikeres – jelentette ki Hansen.
Vincze: Reméljük, partneri ajánlatunk meghallgatásra talál
Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke, az RMDSZ nemzetközi ügyekért felelős titkára lapunk kérdésére kijelentette: – Végül is ez egy technikai lépés. Az előkészítő munka befejeztével, utolsó lépésként bejegyeztük az Európai Bizottságnál a kezdeményezést. Az Európai Bizottságnak két hónapja van arra, hogy reagáljon. Szeptember 16-án jár le a határidő, akkor kapunk választ. Hivatalos levelet kaptunk a bejegyzésről, reméljük, minden rendben lesz.
– Mi a következő lépés, ha az EB zöldutat ad a kezdeményezésnek?
– Akkor elkezdődhet az egyéves aláírásgyűjtési időszak. Egymillió aláírást kell összegyűjteni. Tehát ha szeptember 16-án pozitív választ kapunk, onnantól kezdve 2014 szeptemberéig lesz lehetőségünk összegyűjteni az egymillió aláírást.
– És ha mégsem fogadja el a Bizottság?
– Ez az a forgatókönyv, amelyről egyelőre nem szeretnék nyilatkozni. Mi optimisták vagyunk, és reméljük, hogy az a partneri ajánlat, amelyet az európai kisebbségek az Európai Bizottság asztalára tettek, kellő érdeklődésre tarthat számot az Európai Bizottságban, és elfogadják.
Amennyiben mégsem, akkor van egy jogorvoslati lehetőségünk: a luxemburgi Európai Bíróságnál lehet benyújtani fellebbezést a kezdeményezés érdekében, és akkor majd az Európai Bíróság dönt arról, hogy megalapozott-e és az európai szerződésekhez kapcsolható-e az általunk megfogalmazott kezdeményezés. De ismétlem, ez egy nagyon negativista forgatókönyv lenne, és mindazok az emberek, akikkel az elmúlt évben egyeztettünk, arról biztosítottak, hogy olyan formája született most a kezdeményezésnek a hat szakpolitikai területtel, a benne foglalt intézkedési javaslatokkal, hogy azokat nyugodtan elfogadhatja az Európai Bizottság, hiszen illeszkednek az európai szerződésekbe foglalt kompetenciákhoz.
Európában 100 millió, a 340 őshonos nemzeti kisebbség valamelyikéhez tartozó polgár él, összesen 47 államban. Minden hetedik európai egy őshonos nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozik. Az Európai Uniónak 23 hivatalos nyelve van, és további, mintegy 60 kisebbségi és regionális nyelvet beszél összesen 40 millió, kisebbségben élő uniós polgár. Ezen társadalmi csoport nagy részének nincsen politikai képviselete – ezen is változtatni szeretne a kisebbségi EPK. A szakértők bevonásával elkészült Minority SafePack kisebbségvédelmi csomag egy sor intézkedést javasol az európai őshonos nemzeti és etnikai kisebbségek támogatása és védelme érdekében.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Új esélyt a magyar ügyeknek a kolozsvári közigazgatásban
Egy éve tölti be Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét Horváth Anna
„Fontos célnak tartom, hogy megvalósuljon az attitűd-váltás az intézményen belül, továbbá a magyar, illetve a román közvélemény irányába. Ha a városházán belül elnyerjem a kollégák bizalmát, kialakítsunk egy olyan légkört, amely az együttműködést segíti elő. Célom volt az anyanyelvhasználat „meghonosítása”: lásd az Igen, tessék! mozgalmat, illetve azt, hogy ajtómra magyar felirat is került. Régi és új munkatársak bevonásával jó csapatot hoztam létre. Szakmaisággal és nagyon-nagyon sok munkával vívtam ki magamnak azt, hogy elismerjenek ennyi idő alatt” – fogalmazott lapunknak adott interjúban Horváth Anna. Az RMDSZ-es alpolgármester, aki idestova egy éve tölti be ezt a tisztséget, az elmúlt egy év sikereiről, kudarcairól, az elkövetkező időszak terveiről beszélt. A beszélgetés alkalmával kiderült egy személyes vonatkozású cél, elhatározás is: eltökélt szándéka, hogy többé nem dohányzik.
– Milyen érvek szóltak amellett, hogy Önt javasolja az RMDSZ az alpolgármesteri tisztségbe?
– Az alpolgármester-jelöltnek mindenekelőtt városi tanácsosnak kell lennie. Ezt a feltételt az én esetemben nem volt egyszerű teljesíteni, ugyanis a jelöltlistán a negyedik helyet foglaltam el, ami nemigen számított befutónak. Remélem, ez volt az utolsó alkalom, amikor a negyedik vagy az ötödik helyért izgulnunk kellett...
Korábban az RMDSZ-es polgármesterjelölt tanácsosi listavezető volt, elvileg őt illette meg a polgármesterhelyettesi tisztség. A kampány alatt a polgármester-jelöltet jobban megismerik, nő a bizalmi indexe. Tavaly Eckstein-Kovács Péter nem kívánt jelen lenni a tanácsosi jegyzéken, így kizárásos alapon (úgy ítélték meg, Geréd Imre még túl fiatal és tapasztalatlan, Oláh Emese pedig nem vállalta) ketten maradtunk Csoma Botonddal. Egészséges, szoros versenyhelyzet jött létre. A kerületi elnökök testülete nem tudott dűlőre jutni, patthelyzet alakult ki, s végül – ezt sokan demokrácia-deficitként ítélték meg – a Megyei Állandó Tanács hozta meg a döntést, hogy én legyek az RMDSZ alpolgármester-jelöltje.
– Tavaly rendhagyó módon Ön pihenőszabadsággal kezdte tevékenységét. Miért?
– 2012. június végén kezdődött a mandátumom és a kemény munka a polgármesteri hivatalban, s csak július végén mentem pihenőszabadságra. Rendkívül nehéz, embert próbáló volt a kampány, sokszor hajnalig plakátot ragasztottunk. Számomra a nyári időszak az, amelyet a családommal, a gyerekeimmel együtt tudok tölteni.
– Milyen volt a kezdeti időszak?
– Stresszes hetek, hónapok voltak. Éreztem, hogy hatalmasok a kolozsvári magyarság velem szembeni elvárásai. Felelősséget és bizonyítási kényszert éreztem. A városházi kollégák jelezték, hogy nagyon sietek bizonyos kérdések megoldásával. Ügyeltem viszont, hogy a sietség ne menjen az elintézésre váró ügy kárára. Tévedtem: azt hittem, hogy a politikai alkudozások lesznek a legnehezebbek, s nem a döntések, teendők közigazgatási kivitelezése. Ez meglepett. Emil Boc polgármester nagyon együttműködő volt – ehhez természetesen hozzájárult a Demokrata-Liberális Párttal kötött helyi koalíciós megállapodás. Ránk van utalva, jelenleg egyetlen határozattervezetet sem tudnak nélkülünk elfogadni – korábban csak a kétharmados döntésekben volt szükségük ránk. A PDL-s tanácsosok részéről volt és van politikai számítás: amikor úgy érezték, hogy „túlfeszítettük a húrt” bizonyos kérdésben, s hogy többet veszítenek, mint amennyit nyernek, akkor rendszerint visszatáncoltak.
– Ez milyen esetekben fordult elő?
– A temetőszabályzat módosításánál például. Ezt követően nem próbálkoztunk más, számunkra hasonlóan fontos tervezeteknek a plénum elé terjesztésével. Ilyen volt a műemlékek elé helyezendő tájékoztató táblák ügye is. Elvi kifogásuk nincs ezzel kapcsolatban, de félnek, hogy nagy lesz a „politikai ára”. Volt olyan eset, amikor az ilyen javaslatokat megszavazta ugyan a tanács, de a kivitelezés mégis elakadt. Az ellenzék minden alkalmat megragad arra, hogy magyar ügyekben keresztbe tegyen. Az etnikai feszültségkeltés, és annak hozadéka még mindig túlságosan csábító ahhoz, hogy lemondjanak róla.
– Milyen célokat fogalmazott meg a mandátum elején?
– Fontos célnak tartom, hogy megvalósuljon az attitűd-váltás az intézményen belül, továbbá a magyar, illetve a román közvélemény irányába. Hogy a városházán belül elnyerjem a kollégák bizalmát, kialakuljon egy olyan légkör, amely az együttműködést segíti elő. Célom volt az anyanyelvhasználat „meghonosítása”: lásd az Igen, tessék! mozgalmat, illetve azt, hogy ajtómra magyar felirat is került. Régi és új munkatársak bevonásával jó csapatot hoztam létre. Szakmaisággal és nagyon-nagyon sok munkával vívtam ki magamnak azt, hogy elismerjenek ennyi idő alatt. A legjobb módszer a saját példa, ezért sokat és komolyan dolgoztam. Látták, hogy ha valamit célul tűztem ki, azt nem hagyom, és kész. Azt tapasztalták, hogy velem nem működik a kifárasztásos technika. Az első év csatája ez volt a városházán belül. Ezt különben a román sajtó is tükrözte, az ambiciózus magyar asszonyról írtak a többségi újságírók, akik – észrevettem – kesztyűs kézzel bánnak velem, közben keményen bírálják a városvezetőt és alpolgármester kollégámat, illetve a városi tanácsosokat. Eddig csak rossz szokásaimra – például cigarettázás – mutattak rá, viccesen, ironikusan.
– Ehhez hozzájárul az is, hogy Kolozsvárnak eddig nem volt hölgy alpolgármestere?
– Igen, egyértelműen, bár Kolozsvár és Kolozs megye szintjén egyre több a nő politikus, akiket mellesleg elég keményen támadnak a román sajtóban „nemre való tekintet nélkül”. Rólam, úgy vettem észre, pozitív kép alakult ki a román médiában és közvéleményben, bár egyesek túlmennek ezen, s azt állítják, túl erős hatásom van Bocra, s tulajdonképpen én vezetem a városházát. Ez akadályozhatja is a munkámat, s kissé tartok ettől a megítéléstől. Sokszor úgymond betesznek nekem az ilyen cikkekkel. Ezzel tulajdonképpen Bocon akarják elverni a port, s csorbítani érdemeit, önbecsülését. Sokaknak nem érdeke, hogy a városvezető és helyettese jól együtt tudjon dolgozni. Mindezt úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy minimálisra csökkentettem a román sajtóban a jelenlétet. Azt gondolom, ez előny. Nem érdekem, s sok energiát és időt elvehet a munkámtól. Egy kis érdekesség: amikor a Paprika Rádióban elkezdtem a kéthetente sugárzott interaktív műsort, nem sokkal később a Napoca FM adón a polgármester is ugyanazt tette – heti rendszerességgel.
– A magyar közösség irányába milyen célokat fogalmazott meg?
– Négyéves célt tűztem ki, amelyet röviden így fogalmaznék meg: sokkal erősebb tanácsi jelenlét! Most már tudjuk, hogy csak 15 százaléknyian vagyunk Kolozsváron, de még így sem lehetetlen a nyolc vagy akár tíz önkormányzati képviselő. Csodákban nem hiszek, de odafigyeléssel, kitartó munkával meggyőzhetők a kolozsvári magyarok arról, hogy az emberek nem önmagukért töltenek be tisztséget, hanem a közösségért. Ilyen hittel fejtem ki tevékenységemet. Azon vagyok, hogy a jelenlegi rendkívül szerencsés konjunktúrát a közösség javára tudjuk fordítani.
– A politikai súly szempontjából előny vagy hátrány, hogy Ön nem az RMDSZ megyei elnöke?
– Soha nem éreztem ennek hátrányát. Amikor valamely politikai egyeztetésen erre szükség volt, Máté Andrással tudtunk együtt súlyt adni bizonyos kérdéseknek. Amikor kellett, Csoma Botond RMDSZ-es tanácsi frakcióvezető is csatlakozott hozzánk. Előny az, hogy nagyon oda tudok figyelni a közigazgatási teendőkre, ezekre összpontosítok. Ellenzem a tisztségek halmozását. A kapacitásom le van foglalva az alpolgármesteri teendőkkel. Hiszek a csapatmunkában: a közöttünk korábban fennálló igen éles versenyhelyzet ellenére nagyon jól tudok együtt dolgozni Csoma Botonddal is. A kollégákkal megosztjuk, hogy ki, mikor, hova megy el a szakértelem, rátermettség, kompetencia, rálátás alapján. Nem tisztségekben gondolkozunk, hanem kompetenciában.
– Központi szinten Emil Boc pártja ellenzékben van. Ez mennyiben jelent nehézséget?
– Ez nem nehezíti a helyzetet, sokkal inkább az olyan „örökölt” megoldatlan problémák, amelyek a két-három évvel ezelőtti időszakból származnak, amikor a polgármester pártja, a PDL kormányon volt. Gyakori esetnek számít, hogy az azonos politikai színezetű tisztségviselők egyáltalán nem egyeztek, mi több, konfliktusban voltak. Nem könnyebb, nem nehezebb ellenzéki polgármesterrel együtt dolgozni Kolozsváron. Vákár Istvánnal, a Kolozs Megyei Tanács alelnökével sikerült egy olyan kommunikációs csatornát létrehoznunk különböző döntéshozók között, amelyet többen használnak...
– Vákár Istvánt említette, akinek sikerült kilobbiznia, hogy a megyei döntéshozó testület 60 ezer lejt utaljon át a műemlékek elé helyezendő tájékoztató táblákra és ugyanennyit a többnyelvű helységnévtáblákra. Hol tartanak ezek az ügyek?
– A műemlékek esetében a jó hír az, hogy a közbeszerzési eljárás elindult. Szeptemberben kihelyezzük az első harminc táblát, ötnyelvű szöveggel. Erre a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel kötött együttműködési megállapodás alapján kerül sor. Az első harmincat havonta további harminc követi, a végső szám 369. Megítélésem szerint a folyamat egy évet tart. A jegyzéket bővíteni lehet.
A magyar nyelvű helységnévtábla kihelyezése nem megvalósítható. Iszonyú nagy a politikai ára, s teljesen fölösleges időpocsékolásnak tartom azt, hogy kigyomrozzunk egy tanácsi határozatot, amely ellen a prefektus óvást emel a közigazgatási bíróságon, ahol aztán elveszítjük a pert. Lásd az aranyosgyéresi példát. Ezért Vákár Istvánnal azt találtuk ki, más utat keresünk. Ez a következő: a Kolozsvár 2012 Európa Kulturális Fővárosa Egyesületnek 40 ezer lej céltámogatást utaltunk át új városkapuk ötletbörzéjére. Ez látványosabb, szembetűnőbb lesz, akárcsak Brassóban. Ezek elhelyezése nem igényel városi tanácsi határozatot. A kulturális főváros magába foglalja a többnyelvűséget mint megjelenítendő értéket. Ez jövő év végéig megvalósul. A Kolozsvár 2012 Európa Kulturális Fővárosa Egyesület vezetőségében benne vannak a helyi döntéshozó politikusok, az egyetemek vezetői, a politikai pártok képviselői, a prefektus, illetve elődje. Ha ők beleegyeznek, akkor a tanácsban sem akadályozhatják meg az ügyet...
– Folyamatosan visszatérő téma a Mátyás-szoborcsoport védelme és biztonsága. A kolozsvári magyarság úgy érzi, továbbra is védtelen ez a kincs. Továbbra sincs megnyugtató megoldás?
– Védtelen a műemlék, és hosszú ideig az is marad. Bonyolult, összetett kérdés ez. A törvény szerint nem kihágás vagy bűncselekmény felmászni egy műemlékre. A szobor megrongálása az utóbbi kategóriába tartozik...
– ... s amikor nemrég letört egy bronzdarab...?
– A műemlékvédelmi bizottság illetékesei és más szakemberek szerint ez nem a szoborra való felmászás miatt történt. Ezt le is írták. Az összeszerelési hiba volt. Egy évbe telt elhitetni a városházán belül, hogy a Mátyás-szoborcsoport védelme számomra fontos. Meg kellett értetni, hogy nem csak azért intézkedem ebben az ügyben, mert valaki szombaton este felhívott vagy SMS üzenetet küldött, hanem mert komolyan gondolom ezt a kérdést, s addig fogom mondani, amíg megoldást nem találunk. Sajnos nincs lehetőség arra, hogy egy helyi rendőr folyamatosan őrizze Fadrusz alkotását. Mindenféle adminisztratív megoldást próbáltam foganatosítani, a legutolsó a vasráccsal történő körbekerítés. Ezeket is el kell távolítani, mert rontják az összképet, de a Kolozsvári Magyar Napokra visszakerül...
– ... nehogy a magyarok ismét felmásszanak rá, akárcsak a tavaly...
– ... igen, sajnos ez is előfordult. A felmászás a szoborcsoportra nem „magyarellenesség”. Sajnos magyarországi turista csoportok is felmásztak a piedesztálra. A kisgyerekek számára is nagyon csábító. Hogy ez miért baj, a kollégák is nehezen értették meg. A nyár második felében virággal vesszük körül, hátha az segít. Egyik megoldás sem teremt abszolút biztonságot.
Kiss Olivér
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Összeférhetetlenséggel vádolják Nagy József háromszéki alelnököt
Összeférhetetlenséget állapított meg Nagy József, a Kovászna megyei önkormányzat alelnöke esetében az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI).
Az intézmény megállapítása szerint a megyei önkormányzat második embere alelnöki mandátumával párhuzamosan egy magánvállalkozás ügyvezetői tisztségét is betölti – ezt a közigazgatási törvény tiltja.
Nagy József az Agerpres hírügynökségnek kedden úgy nyilatkozott, az alelnöki tisztség elfoglalásakor már tájékoztatta az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséget arról, hogy egyéni munkaszerződés alapján tudományos igazgatóként dolgozott egy Kovászna megyei cégnél, a mandátum vállalásakor azonban benyújtotta felmondását.
„Érthetetlenül állok a döntés előtt, mivel az ANI-hoz küldött levelemhez bizonylatokat is csatoltam, épp amiatt, hogy törvényesen járjak el” – mondta a Kovászna megyei önkormányzat alelnöke, aki fellebbezést nyújtott be a döntés ellen. Amennyiben bebizonyosodik, hogy Nagy József megszegte a közigazgatási törvényt, elveszítheti mandátumát, ugyanakkor három évig nem vállalhat tisztséget a közigazgatásban.
Székelyhon.ro,

1989 ÉS A MAGYAROK
Először készül átfogó kutatás a magyar közösség 89-es szerepvállalásáról A korszakot vizsgáló városkutatásokból nem csak román-magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is – mondta Gidó Attila történész, projektvezető.
A 89-es forradalmat és rendszerváltást számos formában feldolgozták, egyre többet tudni az akkori eseményekről, ám még mindig sok a homályos folt. Miért kellett eddig várni egy, a romániai magyar közösség szerepét átfogóan vizsgáló kutatásra?
- Részkutatások már korábban is foglalkoztak 1989 erdélyi magyar vonatkozású eseményeivel, illetve az azt megelőző időszakkal. Elég, ha csak a kolozsvári Videopontes stúdió életút interjúira gondolunk, amelyeket olyan értelmiségiekkel készítettek, akik a hatalomváltást megelőzően komoly véleményformáló szereppel rendelkeztek a magyar társadalmon belül. Egy-egy város, köztük Kolozsvár, Temesvár vagy Nagyszeben forradalmi eseményeiről is készültek összefoglalók. A romániai nemzeti kisebbségek részvétele az 1989-es eseményekben és az első önszerveződési formák elnevezésű kutatásunk, projektünk kezdetéig, tehát 2010-ig viszont, jószerével csak román értelmezések születtek 1989-ről, így értelemszerűen vajmi keveset lehetett tudni arról, hogy milyen módon ment végbe a hatalomváltás a többségében magyarok lakta, vagy jelentős magyar népességgel rendelkező településeken, illetve mit is hozott ez az időszak a magyarok számára. A késedelem, habár a több mint 20 éves távlat a kutatás szempontjából több előnnyel jár, mint hátránnyal, több okkal is magyarázható.
A legfontosabb ok viszont az, hogy a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 2007-es létrejöttéig nem volt egy olyan intézmény, amelynek személyi kapacitása és anyagi adottságai, valamint a téma iránt mutatott nyitottsága lehetővé tették volna egy ilyen komplex kutatás lebonyolítását. Ezért történhetett meg az, hogy egyéni kezdeményezések szintjénél, vagy részkutatásoknál tovább nem jutott soha 1989 magyar szempontú kutatása, de a román történésszakma is adós egy ilyen volumenű szisztematikus román kutatással.
Kántor Zoltán és Gáll Kinga korábbi kutatásai például elsősorban az RMDSZ megszerveződésére koncentráltak, de nem foglalkoztak a magyar társadalmi önszerveződés egyéb kérdéseivel, illetve nem végeztek szisztematikus dokumentumgyűjtést. Persze, ezzel nem kritikát fogalmazok meg, hiszen az ő kutatásuknak más volt a módszertana és a koncepciója. Amikor 2009 telén Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet kutatója felvetette egy átfogó 1989-es kutatás ötletét, az első reakcióm az volt, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozunk. Az azóta eltelt időszakban elért eredményeink viszont teljes mértékben őt igazolták.
Nemrég megjelent egy magyar vonatkozású kronológia az eseményekről a Kisebbségkutató Intézet honlapján, a kutatás eredményei pedig egy kötetben lesznek publikálva. Mikor indult a munkafolyamat és mikorra várható a kötet megjelenése?
- Tulajdonképpen nem egy, hanem több, szám szerint 17 kronológia jelent meg a kolozsvári Kisebbségkutató honlapján. Egy nagy kronológiaként is lehet kezelni, de lényegében 17 város eseményeit dolgozza fel. A tulajdonképpeni munka 2010 nyarán kezdődött, nagyjából erre az időszakra állt össze az a csapat, akik az azóta eltelt időszakban kronológiákat, dokumentációkat állítottak össze, strukturált interjúkat készítettek és a többségük esettanulmány formájában írta meg a következtetéseit egy-egy erdélyi város eseményeiről.
A kutatás eredményeiből ezeket az esettanulmányokat tartalmazó magyar nyelvű kötet készül, reményeink szerint 2013 végén jelenik meg a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában. Azt tervezzük, hogy 2014-ben román nyelven is kiadjuk a tanulmányokat, hiszen csak akkor tudjuk bevinni a román nyelvű szakmába az eredményeinket, és csak úgy tudjuk megjeleníteni 1989 magyar narratíváját, ha azt a román olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tesszük. Amint említettem, az elkészült tanulmányok és kronológiák meglehetősen széleskörű dokumentáción és sajtóanyagon, valamint interjúkon alapulnak. Ezek az anyagok minden szakember számára szabadon kutathatók a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Dokumentációs Tárában. A kutatás anyagi hátteréről azt kell tudni, hogy ennek túlnyomó részét a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet saját költségvetéséből biztosította, de jelentős támogatást nyújtott a Progress Alapítvány is.
Kik koordinálják a szakmai munkát és mit lehet tudni a szerzőkről?
- A szakmai munkát hárman koordináljuk: Bárdi Nándor, a budapesti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Intézet kutatója és jómagam, aki a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben dolgozok. Novák kollégámnak egyébként 2012-ben jelent meg László Mártonnal közösen az 1990. márciusi marosvásárhelyi román–magyar konfliktusról a könyve A szabadság terhe címmel. A könyv egy önálló kutatás eredménye ugyan, de nagyon sok szállal kapcsolódik a mi projektünkhöz is.
A koordinátorokon kívül 15 fiatal kutató tagja a projektnek. A munkatársaink kivétel nélkül felsőfokú társadalomtudományi képzéssel rendelkeznek, azaz történészek, szociológusok vagy politológusok és nagyon sokan megszerezték már a doktori fokozatot, vagy jelenleg is doktori képzésben vesznek részt. Ez is volt egyébként az egyik fő rekrutációs szempont, hogy megfelelően felkészült és jó helyismerettel rendelkező, lehetőleg fiatal szakembereket találjunk az egyes városok kutatására.
Mi volt az alapkoncepció a kutatás kezdetén? Milyen módszertani eszközöket használtak?
- Az erdélyi nagyobb településeket akartuk megvizsgálni, elsősorban kisebbségi magyar önszerveződési szempontból, mindvégig figyelve arra, hogy a többi kisebbségről is építsünk be információkat a kronológiákba és az esettanulmányokba. Lokális szinten lejátszódó folyamatokra kívántunk koncentrálni azzal a céllal, hogy részletesen feltárjuk 1989 decemberének közepétől 1990. május 20-ig, tehát az első szabad választásokig a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági eseményeket. Ehhez arra volt szükség, hogy a munkatársakat úgy válogassuk ki, hogy azok lehetőleg helybeliek, vagy jelentős helyismerettel rendelkező személyek legyenek.
A „helybeliség” előnyei akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a korabeli dokumentumok, fotó-, videó- és hanganyagok, jegyzőkönyvek, naplók összegyűjtésére kellett vállalkozni. Módszertanilag tehát a kutatás forrásfeltáráson, sajtószemlén, interjúzáson és a szakirodalom alapos átnézésén alapult. Természetesen, a korszakot illetően több narratíva létezik. Ezért is számítunk arra, hogy a most közzétett kronológiák és majd a tanulmánykötetünk is vitákat, kritikákat is ki fog váltani. A mi narratívánk elsősorban forrásalapú és dokumentációkra épül, amelyeket árnyalnak, vagy kiegészítenek a korszak helyi elitjeivel készült interjúk.
A forradalmat és a rendszerváltozás folyamatát sokan sokféleképpen élték meg és bizonyos eseményekre eltérően emlékeznek, illetve az akkor középpontba került személyek nem mindig úgy látják a saját szerepüket, mint ahogyan ez számunkra a forrásokból kiderül. A Kisebbségkutató Intézet honlapjára felkerült kronológiáknál kommentálási lehetőséget is biztosítunk, hiszen nem állítjuk azt, hogy mi vagyunk az abszolút igazság birtokosai. Amikor a Transindex Történelem rovatában közöltük az egyes városokról szóló esettanulmányok rövidített munkaváltozatát, akkor is nagyon sok hozzászólás, javaslat és esetenként kritikai is megfogalmazódott. A szerzők ezeknek egy részét be is építették a szövegeikbe, tehát a hozzászólási lehetőség a munkánkat segíti.
Hány városról készült tanulmány?
A kutatás kezdetén az volt a szándékunk, hogy az erdélyi megyeközpontokat, további néhány fontosabb székelyföldi várost, valamint Bukarestet vizsgáljuk meg. Nem minden esetben sikerült megfelelő szakembert találni, így végül a következő 11 városról készült tanulmány és kronológia: Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Temesvár. Ezeken kívül további 6 településről egyelőre csak kronológiákkal rendelkezünk: Bukarest, Brassó, Kézdivásárhely, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah.
Az eddigi eredmények alapján módosult-e, és ha igen, mennyiben a romániai magyarságnak a rendszerváltásban betöltött szerepéről kialakult kép?
Több-kevesebb információval korábban is rendelkeztünk már, de ez a kutatás szintetizálta első alkalommal az eddig csak szórványosan fellelhető ismereteket. A helyi közbeszédeknek ugyancsak sokszor témája volt egy-egy település rendszerváltás-környéki élete és az elitcsere, vagy éppenséggel a hatalomátmentés kérdése.
A vizsgálataink alapján erdélyi szinten – magyar szempontból – három szintet különíthetünk el: tömbmagyar településekét mint például Székelyudvarhely, ahol a forradalmi események lényegében teljesen összefonódnak a magyarság önszerveződésével és a magyar intézményépítéssel. A vegyes lakosságú, megközelítőleg azonos arányszámú magyar–román lakossággal rendelkező települések képeznek egy újabb szintet, ahol a rendszerváltás komoly etnikai konfliktusokat gerjesztett, mint például Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetiben.
A harmadik szintbe sorolhatók azok a városok, ahol a magyarság részaránya alacsony. Itt a rendszerváltás eseményei és a magyar önszerveződés már az első napokban/hetekben különváltak.
A kutatásunk sok szempontból hoz újat. Most már világosan látjuk, hogy a rendszerváltás környékén az olyan kulcsproblémákat, mint például az iskolakérdést, az iskolák szétválasztását, vagy éppenséggel a segélycsomagok elosztását hol milyen eszközökkel oldották meg, és ez milyen helyi konfliktusokat gerjesztett. Ami a diktatúra bukását és a rendszerváltást illeti, külön ki kell emelni, hogy az első napokban a Székelyföldön sem volt magyar etnikus jellege az eseményeknek és a korabeli román sajtóhírekkel ellentétben például, a magyar városok román hivatalnokainak és pedagógusainak túlnyomó többsége nem kényszer hatására távozott a településekről. Ha témák köré kellene csoportosítanom a vizsgált időszak eseményeit, akkor a következőket emelném ki: a diktatúra bukása és a helyi hatalomátvétel, a lincselések, a katonaság szerepe a hatalomátvételben és a rend megőrzésében (a legtöbb településen kulcsszerepet töltenek be), az első magyar érdekképviseleti szervezeti formák, a hatalomváltást követő helyi elit összetétele (egyes településeken túlnyomó részt humán értelmiségiek, máshol műszaki végzettségűek), segélyszállítmányok, iskolakérdés, a Vatra Românească által gerjesztett indulatok, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körül kialakult feszültségek és az erdélyi városokban lezajló szolidarizáló tüntetések, vásárhelyi március, 1990. májusi választások.
Természetesen, a kutatásunk ennél jóval több problémát érint. Nagyon világosan látszik, hogy az ezekben a hónapokban elért eredmények hosszú időszakra meghatározták a magyarság pozícióját. Azokon a településeken, ahol a magyarság már a kezdetektől dominálta a helyi politikát, ott később is megőrizte vezető szerepét. Ezzel szemben, habár állandó aktív szereplője volt a helyi politikai életnek, sem Kolozsváron, sem Aradon, vagy Temesváron nem sikerült nagyobb befolyást szereznie a magyarságnak. A vizsgálatokból nem csak román–magyar viszonylatban lehet következtetéseket levonni, hanem a romániai magyar önszerveződés erőtereiről is.
Eltekintve Bukarest központi szerepétől, belső magyar szempontból a kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári és a marosvásárhelyi RMDSZ-nek volt kiemelkedően fontos súlya. Az is kiderül, hogy a legtöbb helyen a régi második, harmadik vonalas nómenklatúra is pozíciókhoz jutott az új magyar helyi vezetésekben.
Transindex.ro