Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. június 12.
Beszélgetés dr. Molnár Róberttel
Isten gyermekeinek lenni
D. Molnár Róberttel, a Csongrád megyei Kübekháza polgármesterével az Egy politikus, akit rabul ejtett Isten és az Ébresztő Magyarország című könyvek szerzőjével az Arad megyében megtartott előadássorozatának egyike után beszélgettünk.
– Arad megyei körútján hallgatósága a hittel kapcsolatos felfogásában, a Jézus követésében láthatóan újat kapott. Ön hogyan értékeli mindezt?
– Nagyon fontos megérteni minden hívő embernek, lelkipásztornak és civil foglalkozásúnak – mivel én is az utóbb említett kategóriához tartozom –, hogy egyetemes feladatunk, Isten megváltott gyermekeinek, az Ő országának az építése. Teljesen igaz, ahogy a Bbliában meg van írva: „A világ sóvárogva várja Isten fiainak az eljöttét.” Tehát a világ, köszöni szépen, nem kér a vallásosságból, mert annak hullaszaga van. Sok valláskárosult ember van az egyházainkban, ahol be vannak tokosodva a gyülekezet falai közé, ezért ez nem vonzó. A rezzenéstelen arcú emberek nem szélesítik Isten országának a határait, akik viszont Istennek adott életű gyermekeiként szolgálnak, azoknak sava, borsa van. Erre viszont vevő a mai világ is, amire sokan azt mondják, ott Isten már nem tényező. Ez nem igaz, mert én azt látom, hogy ebben a nyomorúságban, amiben a mai társadalmaink vannak, éppen azt munkálja az emberekben, hogy kicsit a tekintetüket az egekre emeljék. Mert a nyomorúságokon, a jelenlegi babiloni válságban, mint az adósság, a kilátástalanság, a reménységnélküliség, a talajvesztettség, az identitászavar, a házasság válsága, az erkölcsi züllés, az alkoholizmus, a prostitúció, illetve abortusz-kérdések, ezeken az ember nem tud úrrá lenni. Nem tudjuk magunkat megreformálni, erre csak Isten képes. A szolgálataim és a könyveim révén azt látom, hogy egyre több ember keresi a kézzel meg nem fogható, de a világban jelen lévő értékeket. Ha nyitott szemmel járunk a világban, megláthatjuk, hogy azt Isten milyen csodálatos rendben irányítja. Milyen csodálatos, ahogy az akarat nélküli természet nem mond ellent Istennek. Mi, emberek viszont, akartunknál fogva, ellentmondunk. Példának okáért ha a fecskék nem mennének el, amikor Isten sugallja nekik, itt megfagynának. Sorolni lehetne minden, a természetben lévő élőlényt, amelyik Isten akaratának engedelmeskedve él, virul, miközben mi, emberek ellentmondunk, mert azt hisszük, mi vagyunk az okosabbak, mi mindent jobban tudunk. Magam is úgy gondoltam sokáig, hogy megoldom minden feladatomat, csakhogy azok egyszerre annyira megszaporodtak, fojtogattak, hogy az öngyilkosságon kezdtem gondolkodni. Nem tudtam túllátni a problémáimon. Nagyon sokan vannak úgy, hogy inkább van bátorságuk a halált választani, de nincs bátorságuk az élethez, noha Jézus Krisztus azért jött e világba, hogy a reménytelenségbe reményt, a szeretetlenségbe szeretetet, a kilátástalanságba világosságot, a sötétségbe fényt hozzon. Nekünk, Isten gyermekeinek, akik már elfogadtuk a meglátását, az a feladatunk, hogy e sötét, kietlen világban fényhozók legyünk. Ha mindezt a társadalom előtt hitelesen tudnánk megélni, ha nem kennénk magunkra több réteg púdert, hanem bevallanánk, hogy magunk is kegyelemre szoruló, sokszor igen nyomorult bűnösök vagyunk. Ennek ellenére Isten kegyelmes hozzánk, megsegített, bekötözött, meggyógyított, örök élettel ajándékozott meg. Mindez bennünket hálára kötelez, ezért el kell vinnünk ezt az üzenetet a világba, mert Istennek nem tökéletes, hanem engedelmes emberekre van szüksége. Ha mi azzal a tudattal tudnánk élni, hogy papjaink, lelkipásztoraink tökéletetek, miközben azonban az életük nem erről szól, más lenne ez a világ. A közelmúltban Dél-Afrikában jártam, ahol egy algériai lelkész azt mondta: aki Jézus Krisztust hirdeti, annak elvágják a torkát, mégis évente 800%-ban növekszik a keresztény egyház. Azt mondta egyik lelkipásztor társáról, hogy lángol az Úrért, akiért odaadta az egész életét. Tehát nem a világgal van a baj, mert az olyan, amilyen. A zsoltár is azt mondja: Bűnben melengetett engem az anyám és nincs az a keresztvíz, ami lemossa rólunk a bűnünket, ezért szükséges újjászületnünk. Mindenkinek, aki üdvözülni akar, el kell fogadnia a megtérést, mert a világtól sok jót nem lehet várni, de a hatalomtól sem, mert nincs képességük a jó cselekvésére. Nem azzal van baj, hogy nem prosperál a gazdaság, hanem azzal, hogy a szőlővessző levált a tőkéről. A jót cselekedni csakis Isten gyermekei képesek. Amíg karba tett kézzel ülünk, vagyis érdektelenek vagyunk Isten iránt, addig ne várjuk, hogy megáldjon bennünket. Ott, ahol gyűlölet van, onnan száműzve van Isten. Abban a családban, ahol baj van a férj és a feleség között, ott nincs áldás semmilyen szempontból. Ha a problémákat a társadalom legkiesebb sejtjében, a családban látni lehet, hogy várjuk a társadalomban, hogy a szeretet, a békesség istene a gyűlölet közepette is megáldjon bennünket. De hát Isten nem is sokaságban, hanem az egyben gondolkozik: magában, meg bennem. Ha mi komolyan vesszük Isten országát, nem lehet, hogy annak a jele ne mutatkozzon meg a környezetünkben, a társadalomban. Mert Isten nem azt kéri, hogy vegyük fel a legújabb öltönyünket, kenjük magunkra a púdert, hanem úgy menjünk elé, ahogy vagyunk. Ha egy társadalom rájönne arra, hogy a maga nyomorúsága nem a gazdasági válságban, hanem az istentelenségében van, akkor arra az a gyógyír, hogy Istenhez kiáltunk. Ha egy egész nép tud Istenhez kiáltani, akkor egyre több áldás lesz rajta. Ha vezetőink is oda tudnának kiáltani Istenhez, elkezdene virág nyílni a trágyadombon is. Ezt viszont ők nem tudják, csak ha mi eléjük tárjuk, ezért a felelősség a mienk.
– Éppen ezért kell példát mutatnunk?
– Valóban, mert ha az emberek szidnak egy politikai erőt, elmondom nekik: elsősorban önmagunkat kell szidnunk, mert az első számú bűnösök érte mi, hitvalló keresztények vagyunk. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy Isten állandóan lát bennünket, nem kell megalkudnunk a világgal, nem kell annak a trendjeit követnünk, a kősziklára kell állnunk, ami Jézus Krisztus. Amikor a Vasárnapi krónikában látom, hogy rezzenéstelen arcú emberek motorikusan mondják az Evangéliumot, amit meg sem élnek, nagyon elszomorodom. Éppen ezért hitvalló keresztények kellenek, mert Isten a vezetést a maga gyermekeinek szánja. Ha viszont azok nem élre, hanem félreállnak, akkor Istennek a világ fiai közül kell vezetőket választania, csakhogy az ő munkájukon nem áldás, hanem átok terem. Minden elvetett magnak lesz termése: a rossznak rossz, a jónak jó. Most már az országok életében el kell jönnie annak az időnek, amikor a keresztények jó magvakat kezdenek vetni. Ez nem nemzet vagy vallás kérdése, hanem az élő Krisztus kérdése. Ha az mozog a szívben, lesz áldás, ha viszont csak valami vallásos szertartás, rituálé az életünk, az a pokolban folytatódik.
– Mivel magyarázható, hogy Magyarországon közel 300 felekezet volt, de még mindig több mint 30 olyan van, amelyeket hivatalosan elismernek?
– Bizonyára olyan vezetőik is vannak, akik ebből hasznot szereznek, de annak lesz ám böjtje, mert aki Jézus nevével visszaél, az számítson az Isten igaz ítéletére. Én viszont azzal sem értek egyet, hogy az állam vagy a világ mondja meg, ki az Isten gyermeke vagy mi az Isten egyháza. Ezt ne világi hatalom, hanem Isten döntse el.
– Tavaly Brüsszelben azért panaszkodott az idegenvezető, hogy az egyháztámogató hívek rohamos csökkenése miatt a templomokat nem tudják fenntartani. Múzeummá, könyvtárrá kívánják átalakítani őket, hogy valami hasznos célt szolgáljanak. Erről mi a véleménye?
– Nem kell Brüsszelig menni, elég megnézni a magyarországi vagy a romániai templomokat, mivel azok is üresek, mert Istent száműzték belőlük. Bár Isten nem épített templomokban, hanem a szívünkben lakik, ha bevisszük a templomba, akkor ott is van. Ne csodálkozzunk, hogy üresek a templomok, mivel az emberek nem vágynak a vallásos képmutatásra. Nem vagyok az egyház, a papok ellen, de az istentelenség, a valláskárosultság ellen igenis, vagyok. Mert vallásos embereket csinálhatunk, de azok távol vannak az Úrtól. Megtanítjuk őket a hittanra, de Isten országát nem mutatjuk meg nekik. Ha az egyház tartja a markát a normatív támogatásokért, akkor eladta magát a világi hatalomnak. Ha viszont az egyház Isten szolgálatában állna, nem kellene neki normatív támogatás, hanem Isten gyermekeinek megnyílna a pénztárcájuk. Ismerek olyan élő gyülekezeteket, ahova Isten gyermekei járnak, ezért áldás van az életükön. Óvodát, iskolát tartanak fenn, mégsem tartják a markukat állami támogatásért.
– Az Ön közvetlen környezetében kelni látszik-e az elvetett mag, vagyis az ön meggyőző munkájának a gyümölcsei?
– Istennek az a terve, hogy a gyermekei magvetők legyenek, de Isten országában mindenkinek más feladata van. Van, aki magvető, más öntöz, miközben az Úr áldást ad rá, hogy aratás is legyen. Úgy éljünk, hogy akik titkon látnak, észrevegyék rajtunk Isten országának a kisugárzását, a szeretetét, az erejét.
– Kübekházán történt-e valami változás az Ön megtérése óta?
– Isten csodálatos dolgot végzett abban a faluban, a három évvel ezelőtt 3 taggal indított bibliakörben manapság egy-egy szerdai napon 60-70-en vagyunk. Legnagyobb ajándék, hogy egy csomó emberi élet megváltozott. Amikor polgármester lettem, odaálltam a polgármesteri szék elé, mondván: Uram, foglalj helyet benne, mert Kübekházának nem Molnár Róbert, hanem Jézus Krisztus a polgármestere. Én igyekszem jó szolgája, szárnysegéde lenni, igyekszem Őt követve járni. Én annak is, aki utál, de annak is a polgármestere vagyok, aki szeret engem.
– Az előadásait isteni sugallatra teszi?
– Ha Isten indít, meghalljuk az Ő hangját, Ő bátorít, Ő adja meg mindennapi harcainkhoz a muníciót. Olyan eset is volt, hogy előadásra kellett volna mennem, de nem volt pénzem az üzemanyagra, mert az előadásaimért soha nem kérek pénzt. Amit akarnak, adnak, valahonnan rákerül a bankszámlámra. Akkor is azt mondtam: Uram, látod, hogy én mennék, de nincs pénzem üzemanyagra. Alig mondtam ki, csörrent a telefont, amin egy soltvadkerti vállalkozó támogatást ajánlott fel. Mert Isten pontosan ismeri a szükségleteinket, de megvárja, hogy kimondjuk a nyomorúságunkat. Attól kezdve nyertes helyzetben vagyunk, mert addig, amíg a nyomorúságunkat titokban tartjuk, az elválaszt bennünket Istentől. Mindez nem jelenti, hogy a kezelés fájdalommentes lesz. Sokan nem merik feltárni a nyomorúságukat Jézus Krisztus előtt, mert félnek szembenézni önmagukkal. Nem mernek belépni abba a bizonyos orvosi rendelőbe, mert félnek, hogy le kell vetkőzni. Szívszaggató fájdalom nélkül nincs gyógyulás. Isten nem fájdalomcsillapítóval gyógyít, hogy érezzük meg, a bűneinkkel milyen fájdalmat okoztunk másoknak. Ha a seb igazán fájni tud, akkor van igazi gyógyulás.
– Mit üzen azoknak, akiket az előadása megérintett, szeretnének megtérni, de nem tudják, hol kezdjék?
– A megtérésre legjobb hely a kisszoba magánya, ahol valaki el tud csendesülni, leborulhat Isten előtt. A legjobb gyónás, bűnvallás az, ha meglátjuk saját magunkat, nem akarunk elmenekülni, hanem leborulva Istentől bocsánatot kérünk a tékozlásainkért, a bűneinkért, a mocskainkért, főképpen az istentelen életünkért. Mert valójában az a legnagyobb bűn. A többi már csak a rossz fának a férges gyümölcse.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Isten gyermekeinek lenni
D. Molnár Róberttel, a Csongrád megyei Kübekháza polgármesterével az Egy politikus, akit rabul ejtett Isten és az Ébresztő Magyarország című könyvek szerzőjével az Arad megyében megtartott előadássorozatának egyike után beszélgettünk.
– Arad megyei körútján hallgatósága a hittel kapcsolatos felfogásában, a Jézus követésében láthatóan újat kapott. Ön hogyan értékeli mindezt?
– Nagyon fontos megérteni minden hívő embernek, lelkipásztornak és civil foglalkozásúnak – mivel én is az utóbb említett kategóriához tartozom –, hogy egyetemes feladatunk, Isten megváltott gyermekeinek, az Ő országának az építése. Teljesen igaz, ahogy a Bbliában meg van írva: „A világ sóvárogva várja Isten fiainak az eljöttét.” Tehát a világ, köszöni szépen, nem kér a vallásosságból, mert annak hullaszaga van. Sok valláskárosult ember van az egyházainkban, ahol be vannak tokosodva a gyülekezet falai közé, ezért ez nem vonzó. A rezzenéstelen arcú emberek nem szélesítik Isten országának a határait, akik viszont Istennek adott életű gyermekeiként szolgálnak, azoknak sava, borsa van. Erre viszont vevő a mai világ is, amire sokan azt mondják, ott Isten már nem tényező. Ez nem igaz, mert én azt látom, hogy ebben a nyomorúságban, amiben a mai társadalmaink vannak, éppen azt munkálja az emberekben, hogy kicsit a tekintetüket az egekre emeljék. Mert a nyomorúságokon, a jelenlegi babiloni válságban, mint az adósság, a kilátástalanság, a reménységnélküliség, a talajvesztettség, az identitászavar, a házasság válsága, az erkölcsi züllés, az alkoholizmus, a prostitúció, illetve abortusz-kérdések, ezeken az ember nem tud úrrá lenni. Nem tudjuk magunkat megreformálni, erre csak Isten képes. A szolgálataim és a könyveim révén azt látom, hogy egyre több ember keresi a kézzel meg nem fogható, de a világban jelen lévő értékeket. Ha nyitott szemmel járunk a világban, megláthatjuk, hogy azt Isten milyen csodálatos rendben irányítja. Milyen csodálatos, ahogy az akarat nélküli természet nem mond ellent Istennek. Mi, emberek viszont, akartunknál fogva, ellentmondunk. Példának okáért ha a fecskék nem mennének el, amikor Isten sugallja nekik, itt megfagynának. Sorolni lehetne minden, a természetben lévő élőlényt, amelyik Isten akaratának engedelmeskedve él, virul, miközben mi, emberek ellentmondunk, mert azt hisszük, mi vagyunk az okosabbak, mi mindent jobban tudunk. Magam is úgy gondoltam sokáig, hogy megoldom minden feladatomat, csakhogy azok egyszerre annyira megszaporodtak, fojtogattak, hogy az öngyilkosságon kezdtem gondolkodni. Nem tudtam túllátni a problémáimon. Nagyon sokan vannak úgy, hogy inkább van bátorságuk a halált választani, de nincs bátorságuk az élethez, noha Jézus Krisztus azért jött e világba, hogy a reménytelenségbe reményt, a szeretetlenségbe szeretetet, a kilátástalanságba világosságot, a sötétségbe fényt hozzon. Nekünk, Isten gyermekeinek, akik már elfogadtuk a meglátását, az a feladatunk, hogy e sötét, kietlen világban fényhozók legyünk. Ha mindezt a társadalom előtt hitelesen tudnánk megélni, ha nem kennénk magunkra több réteg púdert, hanem bevallanánk, hogy magunk is kegyelemre szoruló, sokszor igen nyomorult bűnösök vagyunk. Ennek ellenére Isten kegyelmes hozzánk, megsegített, bekötözött, meggyógyított, örök élettel ajándékozott meg. Mindez bennünket hálára kötelez, ezért el kell vinnünk ezt az üzenetet a világba, mert Istennek nem tökéletes, hanem engedelmes emberekre van szüksége. Ha mi azzal a tudattal tudnánk élni, hogy papjaink, lelkipásztoraink tökéletetek, miközben azonban az életük nem erről szól, más lenne ez a világ. A közelmúltban Dél-Afrikában jártam, ahol egy algériai lelkész azt mondta: aki Jézus Krisztust hirdeti, annak elvágják a torkát, mégis évente 800%-ban növekszik a keresztény egyház. Azt mondta egyik lelkipásztor társáról, hogy lángol az Úrért, akiért odaadta az egész életét. Tehát nem a világgal van a baj, mert az olyan, amilyen. A zsoltár is azt mondja: Bűnben melengetett engem az anyám és nincs az a keresztvíz, ami lemossa rólunk a bűnünket, ezért szükséges újjászületnünk. Mindenkinek, aki üdvözülni akar, el kell fogadnia a megtérést, mert a világtól sok jót nem lehet várni, de a hatalomtól sem, mert nincs képességük a jó cselekvésére. Nem azzal van baj, hogy nem prosperál a gazdaság, hanem azzal, hogy a szőlővessző levált a tőkéről. A jót cselekedni csakis Isten gyermekei képesek. Amíg karba tett kézzel ülünk, vagyis érdektelenek vagyunk Isten iránt, addig ne várjuk, hogy megáldjon bennünket. Ott, ahol gyűlölet van, onnan száműzve van Isten. Abban a családban, ahol baj van a férj és a feleség között, ott nincs áldás semmilyen szempontból. Ha a problémákat a társadalom legkiesebb sejtjében, a családban látni lehet, hogy várjuk a társadalomban, hogy a szeretet, a békesség istene a gyűlölet közepette is megáldjon bennünket. De hát Isten nem is sokaságban, hanem az egyben gondolkozik: magában, meg bennem. Ha mi komolyan vesszük Isten országát, nem lehet, hogy annak a jele ne mutatkozzon meg a környezetünkben, a társadalomban. Mert Isten nem azt kéri, hogy vegyük fel a legújabb öltönyünket, kenjük magunkra a púdert, hanem úgy menjünk elé, ahogy vagyunk. Ha egy társadalom rájönne arra, hogy a maga nyomorúsága nem a gazdasági válságban, hanem az istentelenségében van, akkor arra az a gyógyír, hogy Istenhez kiáltunk. Ha egy egész nép tud Istenhez kiáltani, akkor egyre több áldás lesz rajta. Ha vezetőink is oda tudnának kiáltani Istenhez, elkezdene virág nyílni a trágyadombon is. Ezt viszont ők nem tudják, csak ha mi eléjük tárjuk, ezért a felelősség a mienk.
– Éppen ezért kell példát mutatnunk?
– Valóban, mert ha az emberek szidnak egy politikai erőt, elmondom nekik: elsősorban önmagunkat kell szidnunk, mert az első számú bűnösök érte mi, hitvalló keresztények vagyunk. Éppen ezért úgy kell élnünk, hogy Isten állandóan lát bennünket, nem kell megalkudnunk a világgal, nem kell annak a trendjeit követnünk, a kősziklára kell állnunk, ami Jézus Krisztus. Amikor a Vasárnapi krónikában látom, hogy rezzenéstelen arcú emberek motorikusan mondják az Evangéliumot, amit meg sem élnek, nagyon elszomorodom. Éppen ezért hitvalló keresztények kellenek, mert Isten a vezetést a maga gyermekeinek szánja. Ha viszont azok nem élre, hanem félreállnak, akkor Istennek a világ fiai közül kell vezetőket választania, csakhogy az ő munkájukon nem áldás, hanem átok terem. Minden elvetett magnak lesz termése: a rossznak rossz, a jónak jó. Most már az országok életében el kell jönnie annak az időnek, amikor a keresztények jó magvakat kezdenek vetni. Ez nem nemzet vagy vallás kérdése, hanem az élő Krisztus kérdése. Ha az mozog a szívben, lesz áldás, ha viszont csak valami vallásos szertartás, rituálé az életünk, az a pokolban folytatódik.
– Mivel magyarázható, hogy Magyarországon közel 300 felekezet volt, de még mindig több mint 30 olyan van, amelyeket hivatalosan elismernek?
– Bizonyára olyan vezetőik is vannak, akik ebből hasznot szereznek, de annak lesz ám böjtje, mert aki Jézus nevével visszaél, az számítson az Isten igaz ítéletére. Én viszont azzal sem értek egyet, hogy az állam vagy a világ mondja meg, ki az Isten gyermeke vagy mi az Isten egyháza. Ezt ne világi hatalom, hanem Isten döntse el.
– Tavaly Brüsszelben azért panaszkodott az idegenvezető, hogy az egyháztámogató hívek rohamos csökkenése miatt a templomokat nem tudják fenntartani. Múzeummá, könyvtárrá kívánják átalakítani őket, hogy valami hasznos célt szolgáljanak. Erről mi a véleménye?
– Nem kell Brüsszelig menni, elég megnézni a magyarországi vagy a romániai templomokat, mivel azok is üresek, mert Istent száműzték belőlük. Bár Isten nem épített templomokban, hanem a szívünkben lakik, ha bevisszük a templomba, akkor ott is van. Ne csodálkozzunk, hogy üresek a templomok, mivel az emberek nem vágynak a vallásos képmutatásra. Nem vagyok az egyház, a papok ellen, de az istentelenség, a valláskárosultság ellen igenis, vagyok. Mert vallásos embereket csinálhatunk, de azok távol vannak az Úrtól. Megtanítjuk őket a hittanra, de Isten országát nem mutatjuk meg nekik. Ha az egyház tartja a markát a normatív támogatásokért, akkor eladta magát a világi hatalomnak. Ha viszont az egyház Isten szolgálatában állna, nem kellene neki normatív támogatás, hanem Isten gyermekeinek megnyílna a pénztárcájuk. Ismerek olyan élő gyülekezeteket, ahova Isten gyermekei járnak, ezért áldás van az életükön. Óvodát, iskolát tartanak fenn, mégsem tartják a markukat állami támogatásért.
– Az Ön közvetlen környezetében kelni látszik-e az elvetett mag, vagyis az ön meggyőző munkájának a gyümölcsei?
– Istennek az a terve, hogy a gyermekei magvetők legyenek, de Isten országában mindenkinek más feladata van. Van, aki magvető, más öntöz, miközben az Úr áldást ad rá, hogy aratás is legyen. Úgy éljünk, hogy akik titkon látnak, észrevegyék rajtunk Isten országának a kisugárzását, a szeretetét, az erejét.
– Kübekházán történt-e valami változás az Ön megtérése óta?
– Isten csodálatos dolgot végzett abban a faluban, a három évvel ezelőtt 3 taggal indított bibliakörben manapság egy-egy szerdai napon 60-70-en vagyunk. Legnagyobb ajándék, hogy egy csomó emberi élet megváltozott. Amikor polgármester lettem, odaálltam a polgármesteri szék elé, mondván: Uram, foglalj helyet benne, mert Kübekházának nem Molnár Róbert, hanem Jézus Krisztus a polgármestere. Én igyekszem jó szolgája, szárnysegéde lenni, igyekszem Őt követve járni. Én annak is, aki utál, de annak is a polgármestere vagyok, aki szeret engem.
– Az előadásait isteni sugallatra teszi?
– Ha Isten indít, meghalljuk az Ő hangját, Ő bátorít, Ő adja meg mindennapi harcainkhoz a muníciót. Olyan eset is volt, hogy előadásra kellett volna mennem, de nem volt pénzem az üzemanyagra, mert az előadásaimért soha nem kérek pénzt. Amit akarnak, adnak, valahonnan rákerül a bankszámlámra. Akkor is azt mondtam: Uram, látod, hogy én mennék, de nincs pénzem üzemanyagra. Alig mondtam ki, csörrent a telefont, amin egy soltvadkerti vállalkozó támogatást ajánlott fel. Mert Isten pontosan ismeri a szükségleteinket, de megvárja, hogy kimondjuk a nyomorúságunkat. Attól kezdve nyertes helyzetben vagyunk, mert addig, amíg a nyomorúságunkat titokban tartjuk, az elválaszt bennünket Istentől. Mindez nem jelenti, hogy a kezelés fájdalommentes lesz. Sokan nem merik feltárni a nyomorúságukat Jézus Krisztus előtt, mert félnek szembenézni önmagukkal. Nem mernek belépni abba a bizonyos orvosi rendelőbe, mert félnek, hogy le kell vetkőzni. Szívszaggató fájdalom nélkül nincs gyógyulás. Isten nem fájdalomcsillapítóval gyógyít, hogy érezzük meg, a bűneinkkel milyen fájdalmat okoztunk másoknak. Ha a seb igazán fájni tud, akkor van igazi gyógyulás.
– Mit üzen azoknak, akiket az előadása megérintett, szeretnének megtérni, de nem tudják, hol kezdjék?
– A megtérésre legjobb hely a kisszoba magánya, ahol valaki el tud csendesülni, leborulhat Isten előtt. A legjobb gyónás, bűnvallás az, ha meglátjuk saját magunkat, nem akarunk elmenekülni, hanem leborulva Istentől bocsánatot kérünk a tékozlásainkért, a bűneinkért, a mocskainkért, főképpen az istentelen életünkért. Mert valójában az a legnagyobb bűn. A többi már csak a rossz fának a férges gyümölcse.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2013. június 13.
Megbírságolták a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu iskolát a magyar nyelv mellőzése miatt
600 lejes pénzbírságot rótt ki szerdai ülésén az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu általános iskolára, mivel a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat – tájékoztatta az MTI-t Asztalos Csaba, a testület elnöke.
A nyelvi jogok érvényesítését szorgalmazó Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) azt kifogásolta, hogy a magyar feliratok kiszorulása a nyilvános térből a magyar tanulókban kisebbrendűségi, a románokban pedig felsőbbrendűségi tudatot alakít ki.
A diszkriminációellenes hatóság emiatt 2011-ben figyelmeztetésben részesített négy marosvásárhelyi kétnyelvű tanintézményt, a mostani bírságot pedig azért rótta ki, mert a Liviu Rebreanu iskola továbbra sem gondoskodott a feliratok pótlásáról.
Előzmények: Marosvásárhelyi szülők hosszú évek óta küzdenek azért, hogy gyerekeik iskolája – a Liviu Rebreana Általános iskola – a diszkriminatív egynyelvűség helyett válassza a kölcsönös tisztelet jegyét tükröző iskolai kétnyelvűséget. A szülők először 2010-ben fordultak a tanintézmény vezetőségéhez és kérelmeikben többszörösen kérték a kétnyelvű feliratok kihelyezését. Bedványaikra minden alkalommal elutasító válasz érkezett. Ezt követően a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a szülők kérésére feljelentette az iskolát (három más tanintézménnyel együtt) az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), amely a 2011/172-es határozatával diszkrimináció miatt elmarasztalta az iskolát. A határozat, és igazgatócsere után a három épületből álló épületegyüttesbe kikerült 4 darab magyar felirat (tanári szoba, könyvtár, igazgató helyettes, titkárság), de minden más közérdekű információt továbbra is kizárólag román nyelven jelenített meg az intézmény.
A 2012-2013-as tanévben a szülők javaslatára, az iskola egyik tanítónője kétnyelvű osztálycimkéket rendelt a magyar tagozat számára, ezeket az illető osztályok tanítói, vagy osztályfőnökei fizettek és helyeztek az osztálytermek ajtóira. (ugyanakkor az igazgató asszony utasítására előzetesen kihelyett egynyelvű, sok esetben a tanító nevét helytelenül megjelenítő feliratokat nem lehetett eltávolítani ezek kifejezetten furcsán hatnak a kétnyelvű és igényesen elkészített feliratok mellett).
2012 októberében több mint 350 magyar szülő újból benyújtott egy petíciót a Liviu Rebreanu Általános Iskola igazgatóságára, amelyben kérték, hogy a tanintézmény tartsa tiszteletben a magyar gyerekek és szüleik törvények által biztosított nyelvi jogait. A beadványt iktatták a Maros Megyei Tanfelügyelőségen és a Polgármesteri Hivatal iskolákkal foglalkozó osztályán is.
Annak ellenére, hogy a Tanfelügyelőség biztosította a szülőket arról, hogy felhívta az intézmény figyelmét lehetséges konfliktusok elkerülésére, és kilátásba helyezte, hogy követni fogja az eseményeket, ezt nem tette meg, talán ennek a magatartásnak is köszönhető, hogy a Liviu Rebreanu Általános Iskola vezetősége megtehette azt, hogy több mint két és fél hónapon keresztül megtagadta a hivatalos válaszadási kötelezettségét és nem válaszolt a több száz szülő beadványára. A kezdeményező szülők 2013. januárjában egy újabb levelet fogalmaztak meg az iskola vezetőjének, amelyhez csatolták az általuk javasolt 40 felirattípus kétnyelvű mintáját, arra kérvén az iskola vezetőségét, hogy járuljon hozzá az ingyen, adományként felajánlott feliratok kihelyezéséhez. Az iskola válasza februárban érkezett: az intézmény vezetőségi tanácsa február 11-én szóban és írásban közölte a magyar szülők képviselőivel,hogy a magyar szülők valós kétnyelvűség megvalósításával kapcsolatos kérései indokolatlanok, következésképp, az iskola vezetősége nem hajlandó kitenni az iskola folyosóira, belső tereibe a szülők által ingyen felajánlott kétnyelvű táblácskákat. A kétnyelvű információk közlését azzal hárítja el az intézmény vezetősége, hogy minden információt a Tanfelügyelőségtől kap, és nincs lehetősége azokat lefordítani. Az iskola vezetősége a válaszában tulajdonképpen azt üzente, hogy tovább folytatja a nyelvi jogi diszkriminációt a magyar gyermekek és szüleik irányába, nem hajlandó semmiképpen engedni a szülők jogos követelésének és mindemellett a törvényes előírásokat sem akarja betartani. Beszédes példája annak, hogy mennyire tiszteli Adina Chirilă igazgató asszony a magyar gyerekeket az is, hogy az igazgatói iroda „director" táblácska alatt nem jelenhet meg magyarul az „igazgató" felirat, noha jelképes üzenetére a szülők erre több ízben felhívták a figyelmét.
A szülők, a CEMO támogatásával, további civil lépéseket terveznek a gyerekeik nyelvi jogainak érvényesítéséért, mindaddig ameddig az iskola vezetősége hajlandó megszüntetni a diszkriminatív helyzetet.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom a szülők kérésére újabb panasszal fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz, amelyben kérték a 2011/172-es határozat érvényre juttatását és az iskolára a maximális büntetés kiszabását.
A szülők a mai napig 5 alkalommal tartottak villámcsődületet a felszerelésre váró kétnyelvű táblákkal, amellyel a közvélemény figyelmét akarták felhívni a hátrányos megkülönböztetésre.
mti / CEMO
Erdély.ma
600 lejes pénzbírságot rótt ki szerdai ülésén az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu általános iskolára, mivel a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat – tájékoztatta az MTI-t Asztalos Csaba, a testület elnöke.
A nyelvi jogok érvényesítését szorgalmazó Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) azt kifogásolta, hogy a magyar feliratok kiszorulása a nyilvános térből a magyar tanulókban kisebbrendűségi, a románokban pedig felsőbbrendűségi tudatot alakít ki.
A diszkriminációellenes hatóság emiatt 2011-ben figyelmeztetésben részesített négy marosvásárhelyi kétnyelvű tanintézményt, a mostani bírságot pedig azért rótta ki, mert a Liviu Rebreanu iskola továbbra sem gondoskodott a feliratok pótlásáról.
Előzmények: Marosvásárhelyi szülők hosszú évek óta küzdenek azért, hogy gyerekeik iskolája – a Liviu Rebreana Általános iskola – a diszkriminatív egynyelvűség helyett válassza a kölcsönös tisztelet jegyét tükröző iskolai kétnyelvűséget. A szülők először 2010-ben fordultak a tanintézmény vezetőségéhez és kérelmeikben többszörösen kérték a kétnyelvű feliratok kihelyezését. Bedványaikra minden alkalommal elutasító válasz érkezett. Ezt követően a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a szülők kérésére feljelentette az iskolát (három más tanintézménnyel együtt) az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), amely a 2011/172-es határozatával diszkrimináció miatt elmarasztalta az iskolát. A határozat, és igazgatócsere után a három épületből álló épületegyüttesbe kikerült 4 darab magyar felirat (tanári szoba, könyvtár, igazgató helyettes, titkárság), de minden más közérdekű információt továbbra is kizárólag román nyelven jelenített meg az intézmény.
A 2012-2013-as tanévben a szülők javaslatára, az iskola egyik tanítónője kétnyelvű osztálycimkéket rendelt a magyar tagozat számára, ezeket az illető osztályok tanítói, vagy osztályfőnökei fizettek és helyeztek az osztálytermek ajtóira. (ugyanakkor az igazgató asszony utasítására előzetesen kihelyett egynyelvű, sok esetben a tanító nevét helytelenül megjelenítő feliratokat nem lehetett eltávolítani ezek kifejezetten furcsán hatnak a kétnyelvű és igényesen elkészített feliratok mellett).
2012 októberében több mint 350 magyar szülő újból benyújtott egy petíciót a Liviu Rebreanu Általános Iskola igazgatóságára, amelyben kérték, hogy a tanintézmény tartsa tiszteletben a magyar gyerekek és szüleik törvények által biztosított nyelvi jogait. A beadványt iktatták a Maros Megyei Tanfelügyelőségen és a Polgármesteri Hivatal iskolákkal foglalkozó osztályán is.
Annak ellenére, hogy a Tanfelügyelőség biztosította a szülőket arról, hogy felhívta az intézmény figyelmét lehetséges konfliktusok elkerülésére, és kilátásba helyezte, hogy követni fogja az eseményeket, ezt nem tette meg, talán ennek a magatartásnak is köszönhető, hogy a Liviu Rebreanu Általános Iskola vezetősége megtehette azt, hogy több mint két és fél hónapon keresztül megtagadta a hivatalos válaszadási kötelezettségét és nem válaszolt a több száz szülő beadványára. A kezdeményező szülők 2013. januárjában egy újabb levelet fogalmaztak meg az iskola vezetőjének, amelyhez csatolták az általuk javasolt 40 felirattípus kétnyelvű mintáját, arra kérvén az iskola vezetőségét, hogy járuljon hozzá az ingyen, adományként felajánlott feliratok kihelyezéséhez. Az iskola válasza februárban érkezett: az intézmény vezetőségi tanácsa február 11-én szóban és írásban közölte a magyar szülők képviselőivel,hogy a magyar szülők valós kétnyelvűség megvalósításával kapcsolatos kérései indokolatlanok, következésképp, az iskola vezetősége nem hajlandó kitenni az iskola folyosóira, belső tereibe a szülők által ingyen felajánlott kétnyelvű táblácskákat. A kétnyelvű információk közlését azzal hárítja el az intézmény vezetősége, hogy minden információt a Tanfelügyelőségtől kap, és nincs lehetősége azokat lefordítani. Az iskola vezetősége a válaszában tulajdonképpen azt üzente, hogy tovább folytatja a nyelvi jogi diszkriminációt a magyar gyermekek és szüleik irányába, nem hajlandó semmiképpen engedni a szülők jogos követelésének és mindemellett a törvényes előírásokat sem akarja betartani. Beszédes példája annak, hogy mennyire tiszteli Adina Chirilă igazgató asszony a magyar gyerekeket az is, hogy az igazgatói iroda „director" táblácska alatt nem jelenhet meg magyarul az „igazgató" felirat, noha jelképes üzenetére a szülők erre több ízben felhívták a figyelmét.
A szülők, a CEMO támogatásával, további civil lépéseket terveznek a gyerekeik nyelvi jogainak érvényesítéséért, mindaddig ameddig az iskola vezetősége hajlandó megszüntetni a diszkriminatív helyzetet.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom a szülők kérésére újabb panasszal fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz, amelyben kérték a 2011/172-es határozat érvényre juttatását és az iskolára a maximális büntetés kiszabását.
A szülők a mai napig 5 alkalommal tartottak villámcsődületet a felszerelésre váró kétnyelvű táblákkal, amellyel a közvélemény figyelmét akarták felhívni a hátrányos megkülönböztetésre.
mti / CEMO
Erdély.ma
2013. június 13.
Alkotmányfércelés
Lehet fanyalogni, demokráciát hiányolni, sötét korszakokat idéző szavazógépet kiáltani, ha egy kongresszusi dokumentumot vagy jogszabálytervezetet csont nélkül emel törvényerőre az arra hivatott grémium.
Több esetben azonban éppen az előkészítő munka alapossága rejlik a felszín simaságában, nem pedig a diktatúra terrorja.
A román alkotmánymódosítás műhelymunkája viszont leginkább a medve viccbeli feketelistájára emlékeztet, amelyről bármikor le lehet kerülni, csak rá kell kérdezni. Némi túlzással eddig csak a nemzetállamiságot kimondó első cikkelyre való javaslatot nem kellett visszavonni, no meg a népszavazási részvétel küszöbének csökkentését. Mert például hiába hányta a keresztet a közel teljes román társadalom, a családmodell vagy a homofóbia kérdését egyaránt visszautalták átgondolásra.
A nyugdíjas évekre szánt hintaszékét próbálgató államelnök rá is érzett a „még az is lehet, hogy ki tudja" stabilitású helyzetben rejlő lehetőségre. Máris jelezte: készen áll újra megnépszavaztatni a parlament karcsúsítását célzó korábbi elképzelését, ha alkotmánymódosító igyekezetében a kormány nem veszi figyelembe a 2009-ben hasonló tárgyban kiírt referendum egyértelmű, ám a kormánypártok által csak véleménynyilvánítónak ítélt eredményét. Nem nehéz megjósolni, mit mondana a vox populi, ha újra megkérdezik a témában. A mozgósítás során nem kell egyebet meglovagolni, mint a pénztelenséget, a politikai osztály kivételezettségét, a társadalmi áldozatvállalás terén tanúsított szolidaritás vélt vagy valós hiányát. A fokozott takarékossági intézkedésekre való uniós felhívásokat talán nem is érdemes belekeverni, nehogy megzavarja a nép egészséges, zsigeri felháborodását.
Băsescu ékverése a romániai magyarság számára is hozhat a konyhára. Kérdés, hogy vezetői továbbra is a minél nagyobb létszámú parlamenti képviseletet kívánják fenntartani, vagy megpróbálják a közösség elemi érdekeit is hozzávarrni az egyelőre szánalmas fércmunkához. Az államelnök „diverziója" mindenesetre időt adhat a magyarságra leselkedő veszélyek elleni hatékonyabb felkészülésre.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
Lehet fanyalogni, demokráciát hiányolni, sötét korszakokat idéző szavazógépet kiáltani, ha egy kongresszusi dokumentumot vagy jogszabálytervezetet csont nélkül emel törvényerőre az arra hivatott grémium.
Több esetben azonban éppen az előkészítő munka alapossága rejlik a felszín simaságában, nem pedig a diktatúra terrorja.
A román alkotmánymódosítás műhelymunkája viszont leginkább a medve viccbeli feketelistájára emlékeztet, amelyről bármikor le lehet kerülni, csak rá kell kérdezni. Némi túlzással eddig csak a nemzetállamiságot kimondó első cikkelyre való javaslatot nem kellett visszavonni, no meg a népszavazási részvétel küszöbének csökkentését. Mert például hiába hányta a keresztet a közel teljes román társadalom, a családmodell vagy a homofóbia kérdését egyaránt visszautalták átgondolásra.
A nyugdíjas évekre szánt hintaszékét próbálgató államelnök rá is érzett a „még az is lehet, hogy ki tudja" stabilitású helyzetben rejlő lehetőségre. Máris jelezte: készen áll újra megnépszavaztatni a parlament karcsúsítását célzó korábbi elképzelését, ha alkotmánymódosító igyekezetében a kormány nem veszi figyelembe a 2009-ben hasonló tárgyban kiírt referendum egyértelmű, ám a kormánypártok által csak véleménynyilvánítónak ítélt eredményét. Nem nehéz megjósolni, mit mondana a vox populi, ha újra megkérdezik a témában. A mozgósítás során nem kell egyebet meglovagolni, mint a pénztelenséget, a politikai osztály kivételezettségét, a társadalmi áldozatvállalás terén tanúsított szolidaritás vélt vagy valós hiányát. A fokozott takarékossági intézkedésekre való uniós felhívásokat talán nem is érdemes belekeverni, nehogy megzavarja a nép egészséges, zsigeri felháborodását.
Băsescu ékverése a romániai magyarság számára is hozhat a konyhára. Kérdés, hogy vezetői továbbra is a minél nagyobb létszámú parlamenti képviseletet kívánják fenntartani, vagy megpróbálják a közösség elemi érdekeit is hozzávarrni az egyelőre szánalmas fércmunkához. Az államelnök „diverziója" mindenesetre időt adhat a magyarságra leselkedő veszélyek elleni hatékonyabb felkészülésre.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
2013. június 13.
Román alkotmánymódosítás - Elismernék a kisebbségek szerepét és garantálnák a nemzeti jelképek szabad használatát
Baranyi László, az MTI tudósítója jelenti:
Bukarest, 2013. június 13., csütörtök (MTI) - Az új román alkotmány elismerné a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában, és lehetővé tenné számukra a nemzeti jelképek szabad használatát, miután az alkotmánymódosítást előkészítő parlamenti bizottság elfogadta csütörtökön a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erre vonatkozó módosító javaslatait - közölte az MTI-vel Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, a bizottság tagja.
Az alkotmány-szövegező bizottság csütörtöki ülésén visszatért több olyan, a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyhez, amelynél korábban nem született döntés az RMDSZ módosító javaslatairól.
"Az első cikkelynél megmarad az, hogy Románia nemzetállamként határozza meg magát, de elismerik államalkotó tényezőként a kisebbségeket" - magyarázta az RMDSZ képviselője. Tájékoztatása szerint a bizottság szövegtervezetébe ez olyan megfogalmazásban került be, hogy Románia elismeri a királyi ház, a nemzeti kisebbségek, a román ortodox egyház és a többi vallásos felekezet történelmi szerepét a román állam kialakulásában.
A bizottság szövegtervezetébe bekerült egy olyan kitétel, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják köztéren és magánterületen az etnikai, nyelvi és vallásos identitásukkal kapcsolatos nemzeti jelképeiket. A frakcióvezető szerint, ha ezt a kitételt a parlament plénuma is megerősíti, többé nem lehet korlátozni a székely, vagy a magyar zászló kitűzését Romániában.
Az alkotmány-szövegező bizottság az RMDSZ azon javaslatát is elfogadta, amely szerint a nemzeti kisebbségek képviselői saját döntéshozó és végrehajtó szerveket hozhatnak létre az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Az MTI kérdésére, hogy ez a kisebbségek kulturális autonómiájának készíti-e elő a talajt, Máté András kitérő választ adott, de jelezte, hogy ez az új alkotmányos cikkely arra a - román törvényhozásban 2005 óta elfektetett - kisebbségi törvénytervezetre is hivatkozik, amelyben szerepel a kulturális autonómiára vonatkozó fejezet.
A frakcióvezető elmondta: az RMDSZ egy negyedik javaslatát is elfogadta az alkotmány-szövegező testület, amely előírná, hogy a hatóságoknak konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel minden őket érintő kérdésben.
Egyes cikkelyeknél volt tartózkodás, de gyakorlatilag mind a kormánypártok, mind az ellenzék támogatták az RMDSZ említett alkotmánymódosító javaslatait - mutatott rá Máté András. Hozzátette: a bizottság a jövő héten folytatja munkáját és várhatóan akkor dönt az RMDSZ azon javaslatáról, amely lehetővé tenné, hogy sarkalatos törvénnyel elismerjék egyes "hagyományos térségek különleges státusát" Romániában.
A parlamenti különbizottság által előkészített alkotmánymódosítás akkor lép hatályba, ha azt a román parlament kétharmados többséggel elfogadja és érvényes népszavazás is megerősíti.
Baranyi László, az MTI tudósítója jelenti:
Bukarest, 2013. június 13., csütörtök (MTI) - Az új román alkotmány elismerné a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában, és lehetővé tenné számukra a nemzeti jelképek szabad használatát, miután az alkotmánymódosítást előkészítő parlamenti bizottság elfogadta csütörtökön a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) erre vonatkozó módosító javaslatait - közölte az MTI-vel Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, a bizottság tagja.
Az alkotmány-szövegező bizottság csütörtöki ülésén visszatért több olyan, a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyhez, amelynél korábban nem született döntés az RMDSZ módosító javaslatairól.
"Az első cikkelynél megmarad az, hogy Románia nemzetállamként határozza meg magát, de elismerik államalkotó tényezőként a kisebbségeket" - magyarázta az RMDSZ képviselője. Tájékoztatása szerint a bizottság szövegtervezetébe ez olyan megfogalmazásban került be, hogy Románia elismeri a királyi ház, a nemzeti kisebbségek, a román ortodox egyház és a többi vallásos felekezet történelmi szerepét a román állam kialakulásában.
A bizottság szövegtervezetébe bekerült egy olyan kitétel, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják köztéren és magánterületen az etnikai, nyelvi és vallásos identitásukkal kapcsolatos nemzeti jelképeiket. A frakcióvezető szerint, ha ezt a kitételt a parlament plénuma is megerősíti, többé nem lehet korlátozni a székely, vagy a magyar zászló kitűzését Romániában.
Az alkotmány-szövegező bizottság az RMDSZ azon javaslatát is elfogadta, amely szerint a nemzeti kisebbségek képviselői saját döntéshozó és végrehajtó szerveket hozhatnak létre az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Az MTI kérdésére, hogy ez a kisebbségek kulturális autonómiájának készíti-e elő a talajt, Máté András kitérő választ adott, de jelezte, hogy ez az új alkotmányos cikkely arra a - román törvényhozásban 2005 óta elfektetett - kisebbségi törvénytervezetre is hivatkozik, amelyben szerepel a kulturális autonómiára vonatkozó fejezet.
A frakcióvezető elmondta: az RMDSZ egy negyedik javaslatát is elfogadta az alkotmány-szövegező testület, amely előírná, hogy a hatóságoknak konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel minden őket érintő kérdésben.
Egyes cikkelyeknél volt tartózkodás, de gyakorlatilag mind a kormánypártok, mind az ellenzék támogatták az RMDSZ említett alkotmánymódosító javaslatait - mutatott rá Máté András. Hozzátette: a bizottság a jövő héten folytatja munkáját és várhatóan akkor dönt az RMDSZ azon javaslatáról, amely lehetővé tenné, hogy sarkalatos törvénnyel elismerjék egyes "hagyományos térségek különleges státusát" Romániában.
A parlamenti különbizottság által előkészített alkotmánymódosítás akkor lép hatályba, ha azt a román parlament kétharmados többséggel elfogadja és érvényes népszavazás is megerősíti.
2013. június 14.
Ki nem akar együttműködést? – Utcai tüntetés Székelyföldért
Az elmúlt napok nyilatkozatai alapján mindhárom erdélyi magyar politikai szervezet fontosnak tartja nagy utcai tiltakozás megszervezését, a közös fellépést a román kormány régiósítási szándékai ellen. Az RMDSZ és SZNT megtalálta a tárgyalási alapot, és ehhez csatlakozik az MPP is, folynak az egyeztetések az EMNP és az SZNT között is, de minden jel azt mutatja, a valós, minden tábort felölelő magyar–magyar együttműködés még távolról sem körvonalazódik. Saját jó szándékáról mindhárom szervezet biztosítani igyekszik a közvéleményt, és egymásra mutogatnak a párbeszéd késlekedéséért.
„Amit Kelemen Hunor elnök úr mondott (utcára vonulva tiltakozhat a magyarság, amennyiben a régióátszervezés során a magyar többségű megyéket beolvasztják román többségű nagyrégiókba – szerk. megj) az az erdélyi magyarok véleménye, ez a közhangulat. Mi itt, Háromszéken pontosan érzékeljük ezt, az 1968-as emlékeket még hála Istennek nem lehetett törölni, s az a tény, hogy Ceauşescuval szemben is megvédtük az álláspontunkat, azt hiszem, kellő önbizalmat ad ennek a közösségnek” – fejtette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere, aki azt is hozzáfűzte, az utcai tiltakozás nem ördögtől való, demokratikus eszköz, amely akkor bevethető, ha nem tudjuk a parlamentben, politikai eszközökkel megvédeni jogainkat. Elmondta, az SZNT-vel folyamatosan egyeztetnek, tárgyalnak az egyházakkal is, de úgy látják, a Néppárt ismét különutas próbál lenni.
„Ez a kockázat most is, hogy vannak, akik nem rendelkeznek olyan szervezői kapacitással, stratégiai tudással, hogy ezt az egészet okosan felépítsék, de mégis ők lesznek a leghangosabbak, miközben világos, hogy Székelyföldön, ha valamit akarunk szervezni, nem megkerülhető az RMDSZ, amely az önkormányzatok 85 százalékát vezeti” – fejtette ki. „Egyetértés van abban, hogy utcára kell vonulni, de nem lenne szerencsés, hogyha a Néppárt bejelentené, hogy például augusztus 7-re tüntetést szervez, és aki nincs ott, az áruló. Lehet, mi úgy gondoljuk hogy szeptember 13-án kellene tüntetni. Ez nagyon komoly veszély.
Jó lenne, ha ez az egész nem arról szólna, ki tud hangosabban tüntetéseket bejelenteni, hanem arról, ki tud eredményesebben tüntetéseket szervezni” – hangsúlyozta Antal Árpád. Félőnek tartja azt is, ha nem sikerül egy átütő tiltakozást megszervezni, akkor elveszhet az egész ügy, és a magyar közösség is elveszítheti azt az egészséges önbizalmát, amelyet sikerült az utóbbi időben visszanyernie. Ugyanezt erősítette meg Kulcsár-Terza József, a MPP háromszéki elnöke: nemzeti ügyekben összefogásra van szükség, és ő is úgy vélte, a Néppárttal nem sikerül szót érteniük.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke értetlenül áll az RMDSZ-es nyilatkozatok előtt, az elmúlt időszakban több ízben kezdeményezték az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) összehívását, hiszen azt a testületet pont e célból hívták életre 2007-ben. Akkor két társelnöke volt, Tőkés László és Markó Béla, de alig egy évig működött, amíg az RMDSZ nem volt kormányon, ahogy visszakerültek a hatalomba, elaltatták az ügyet. Most ők kérik a testület felélesztését, és várják a pozitív jelzést az RMDSZ-től, azután lehet időpontot keresni, napirendről, összetételről egyeztetni – fejtette ki.
Toró meglátása szerint az RMDSZ most is igyekszik elhatárolódni a tárgyalásoktól, ugyanazt teszi, mint korábban, amikor az alkotmánymódosítás vagy a regionális átszervezés kapcsán kérték egyeztetésre őket. „Mi maximálisan nyitottak vagyunk” – mondotta, s hozzáfűzte, lehet, itt az ideje kilépni a protokollból, és gesztusokat tenni. Ugyanakkor megfogalmazta azt is, tartanak attól, hogy az RMDSZ háttéregyezséget köt a bukaresti hatalommal, és tulajdonképpen nem támogatni, hanem leszerelni akarja a tömegmegmozdulást.
„Ha meg tudunk egyezni abban, hogy a közösség meghatározó politikai tényező a tárgyalásokban, akkor azon túl már csak technikai kérdés az időpontról, a szervezés mikéntjéről egyeztetni. Ehhez azonban fel kell ismerniük, hogy alig pár százalékos parlamenti jelenlétnek nincs akkora ereje, mint magának a magyar közösségnek” – fejtette ki Toró T. Tibor.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma
Az elmúlt napok nyilatkozatai alapján mindhárom erdélyi magyar politikai szervezet fontosnak tartja nagy utcai tiltakozás megszervezését, a közös fellépést a román kormány régiósítási szándékai ellen. Az RMDSZ és SZNT megtalálta a tárgyalási alapot, és ehhez csatlakozik az MPP is, folynak az egyeztetések az EMNP és az SZNT között is, de minden jel azt mutatja, a valós, minden tábort felölelő magyar–magyar együttműködés még távolról sem körvonalazódik. Saját jó szándékáról mindhárom szervezet biztosítani igyekszik a közvéleményt, és egymásra mutogatnak a párbeszéd késlekedéséért.
„Amit Kelemen Hunor elnök úr mondott (utcára vonulva tiltakozhat a magyarság, amennyiben a régióátszervezés során a magyar többségű megyéket beolvasztják román többségű nagyrégiókba – szerk. megj) az az erdélyi magyarok véleménye, ez a közhangulat. Mi itt, Háromszéken pontosan érzékeljük ezt, az 1968-as emlékeket még hála Istennek nem lehetett törölni, s az a tény, hogy Ceauşescuval szemben is megvédtük az álláspontunkat, azt hiszem, kellő önbizalmat ad ennek a közösségnek” – fejtette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere, aki azt is hozzáfűzte, az utcai tiltakozás nem ördögtől való, demokratikus eszköz, amely akkor bevethető, ha nem tudjuk a parlamentben, politikai eszközökkel megvédeni jogainkat. Elmondta, az SZNT-vel folyamatosan egyeztetnek, tárgyalnak az egyházakkal is, de úgy látják, a Néppárt ismét különutas próbál lenni.
„Ez a kockázat most is, hogy vannak, akik nem rendelkeznek olyan szervezői kapacitással, stratégiai tudással, hogy ezt az egészet okosan felépítsék, de mégis ők lesznek a leghangosabbak, miközben világos, hogy Székelyföldön, ha valamit akarunk szervezni, nem megkerülhető az RMDSZ, amely az önkormányzatok 85 százalékát vezeti” – fejtette ki. „Egyetértés van abban, hogy utcára kell vonulni, de nem lenne szerencsés, hogyha a Néppárt bejelentené, hogy például augusztus 7-re tüntetést szervez, és aki nincs ott, az áruló. Lehet, mi úgy gondoljuk hogy szeptember 13-án kellene tüntetni. Ez nagyon komoly veszély.
Jó lenne, ha ez az egész nem arról szólna, ki tud hangosabban tüntetéseket bejelenteni, hanem arról, ki tud eredményesebben tüntetéseket szervezni” – hangsúlyozta Antal Árpád. Félőnek tartja azt is, ha nem sikerül egy átütő tiltakozást megszervezni, akkor elveszhet az egész ügy, és a magyar közösség is elveszítheti azt az egészséges önbizalmát, amelyet sikerült az utóbbi időben visszanyernie. Ugyanezt erősítette meg Kulcsár-Terza József, a MPP háromszéki elnöke: nemzeti ügyekben összefogásra van szükség, és ő is úgy vélte, a Néppárttal nem sikerül szót érteniük.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke értetlenül áll az RMDSZ-es nyilatkozatok előtt, az elmúlt időszakban több ízben kezdeményezték az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) összehívását, hiszen azt a testületet pont e célból hívták életre 2007-ben. Akkor két társelnöke volt, Tőkés László és Markó Béla, de alig egy évig működött, amíg az RMDSZ nem volt kormányon, ahogy visszakerültek a hatalomba, elaltatták az ügyet. Most ők kérik a testület felélesztését, és várják a pozitív jelzést az RMDSZ-től, azután lehet időpontot keresni, napirendről, összetételről egyeztetni – fejtette ki.
Toró meglátása szerint az RMDSZ most is igyekszik elhatárolódni a tárgyalásoktól, ugyanazt teszi, mint korábban, amikor az alkotmánymódosítás vagy a regionális átszervezés kapcsán kérték egyeztetésre őket. „Mi maximálisan nyitottak vagyunk” – mondotta, s hozzáfűzte, lehet, itt az ideje kilépni a protokollból, és gesztusokat tenni. Ugyanakkor megfogalmazta azt is, tartanak attól, hogy az RMDSZ háttéregyezséget köt a bukaresti hatalommal, és tulajdonképpen nem támogatni, hanem leszerelni akarja a tömegmegmozdulást.
„Ha meg tudunk egyezni abban, hogy a közösség meghatározó politikai tényező a tárgyalásokban, akkor azon túl már csak technikai kérdés az időpontról, a szervezés mikéntjéről egyeztetni. Ehhez azonban fel kell ismerniük, hogy alig pár százalékos parlamenti jelenlétnek nincs akkora ereje, mint magának a magyar közösségnek” – fejtette ki Toró T. Tibor.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma
2013. június 14.
Apró lépések politikája
Van alpolgármester és Bernády iskola, nincs kétnyelvű felirat és döntés a Sütő-szobor ügyében
Tegnap majdhogynem a kulisszák mögötti forgatókönyv szerint zajlott a marosvásárhelyi tanács ülése. Mint ismeretes, a többször elhalasztott soros ülésen olyan kényes témák szerepeltek, mint az alpolgármester-választás, az utcák és az intézmények kétnyelvű feliratozása, a Sütő András tervezett szobrának elköltöztetése eredetileg megszavazott helyéről a központba, illetve a hőenergia-szolgáltatás ügye.
Miután a napirend előtti felszólalások több mint egy órán át elhúzódtak, és ez idő alatt azon is vitatkoztak a tanácsosok, hogy milyen napirendre tűzött határozattervezeteket vonjanak vissza, illetve sürgősen tárgyaljanak meg, Dorin Florea polgármester igencsak kioktatta a tanácsosokat, de legfőképpen az RMDSZ képviselőihez szólt, majd elmondta, hogy két óriási politikai hibát követtek el. Az egyik az, hogy "egyes politikusok saját érdekeiknek megfelelően" levették a sürgősségi klinikai kórházat "az ország térképéről", a másik ilyen tévedés a Digitális város című tervhez való viszonyulás volt. Aztán következett az alpolgármester megválasztása, de időközben kiderült, hogy a Sütő András szobrának felállítási helyére vonatkozó határozattervezetet az RMDSZ visszavonta. Peti András frakcióvezető azzal indokolta ezt a lépést, hogy még nem egyeztek meg ezen a téren más pártok képviselőivel, ezért attól tartott, hogy kedvezőtlen döntés születik e téren. Mindemellett megerősítette, van érvényben levő tanácsi határozat a szoborállításról, csak az elköltöztetés körül nincs még egyetértés, ezért nem erőltetik most a kérdést. Arra viszont senki nem tudott egyértelmű választ adni, hogy az utcák és az intézmények kétnyelvű feliratára vonatkozó határozattervezet miért nem szerepelt a napirendi pontok között, holott korábban – a Népújságban is közölt – összehívóban benne volt.
A válasz némiképpen a további történésekben benne volt. Következett az alpolgármester-választás. Dr. Benedek István az RMDSZ frakciója nevében javasolta Peti Andrást, majd az ülésvezető félszegen megkérdezte, hogy van-e még javaslat? Természetesen nem volt. Akkor 20 perces értetlenkedés után végül kijelölték a szavazatszámláló bizottságot, ugyanis a tanács működési szabályzatának megfelelően az alpolgármestert titkos szavazással választják meg. Az egyetlen jelöltet húsz támogató és két ellenszavazattal elfogadták. Majd a kinevezésére vonatkozó határozattervezetet egy ellenszavazattal elfogadták. Ezt követően Peti András Cioban Maria jegyző jelenlétében (a magyar Bibliára) letette a hivatali esküt, és aláírta az erről szóló jegyzőkönyvet. Rövid beszédében azt ígérte kollégáinak, hogy alpolgármesterként igyekszik pártállástól függetlenül a város összes lakóját képviselni.
A Népújság arra volt kíváncsi, hogy mi a garancia arra nézve, hogy Peti András alpolgármesterként nem jár úgy, mint elődje, akit semmibe vett a polgármester?
– Biztató az a jel, hogy nagy többséggel, két ellenszavazattal fogadták el a jelöltségemet a kollégák, ez azt jelenti, hogy minden politikai párttal sikerült egyezségre jutni személyem, illetve az RMDSZ jelöltjével kapcsolatosan. Rendelkezem azzal a nyitottsággal, áldozatkészséggel, hogy a város lakói érdekében megtaláljam a közös hangot a tanácsban mind a többi politikai párt képviselőjével, mind a végrehajtó hatalommal, mind a polgármester úrral.
Az "egyezség" következő lépéseként került szavazásra a 2-es számú általános iskola ügye, amely kb. egy éve és kilenc hónapja "napirenden" van, és a politikai hercehurca miatt mindeddig nem sikerült elérni, hogy felvegye az iskola építőjének, a város hajdani polgármesterének, dr. Bernády Györgynek a nevét. Miután az ülésvezető elmondta, hogy a jogi szakbizottság nem egyezett bele a határozattervezetbe, és más bizottságokban is voltak kifogások ez ellen, vitára bocsátotta ezt. Aztán miután – enyhe csodálatára – senki sem akart hozzászólni, szavazásra bocsátotta. A tanácsosok három ellenszavazattal (Sabau Pop Aurelian Olimpiu, Puiac Ion Claudiu, Loghin Lucian Mircea) elfogadták azt, hogy az iskolát szeptembertől Bernády György Általános Iskolának nevezzék.
A teremben tartózkodtak a szülői bizottság képviselői, akiknek a nevében a folyosón Györgyné Kis Anna nyilatkozott. Elmondta, hogy több mint egyéves küzdelem végére érnek, de azt szeretnék, hogy az RMDSZ nevezzen ki egy felelőst, aki tovább követi az ügyet és gondoskodjon arról, hogy az új tanév kezdetekor felkerüljön helyére az új tábla. Peti András alpolgármester hozzáfűzte: "sikerült meggyőznünk a többséget, hogy ez egy jogos, legitim követelése a magyar közösségnek, és ezt elfogadták. Amióta az RMDSZ kisebbségben van a tanácsban, bármit szeretnénk elérni, meg kell találjuk a partnereket a keresztülviteléhez. Külön köszönet ezért a CEMO-nak, illetve a szülői akciócsoportnak, akik végigkövették a névadás folyamatát, és mindig felhívták a figyelmet akkor, amikor elakadt a folyamat."
A továbbiakban – többek között – elfogadták azt is, hogy a Locativ Rt. kéri majd a távhőszolgáltatás meghosszabbítását az Országos Energetikai Hatóságtól azért, hogy tudjon meleg vizet szolgáltatni a hálózatban maradt mintegy 1200 előfizetőnek, azzal a megjegyzéssel, hogy októberig, a fűtés beindításáig mérlegeli a tanács, hogy megéri-e a városnak fenntartani a távhőszolgáltatást, vagy megoldást talál arra, miként rendezik az említettek sorsát ezen a téren.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Van alpolgármester és Bernády iskola, nincs kétnyelvű felirat és döntés a Sütő-szobor ügyében
Tegnap majdhogynem a kulisszák mögötti forgatókönyv szerint zajlott a marosvásárhelyi tanács ülése. Mint ismeretes, a többször elhalasztott soros ülésen olyan kényes témák szerepeltek, mint az alpolgármester-választás, az utcák és az intézmények kétnyelvű feliratozása, a Sütő András tervezett szobrának elköltöztetése eredetileg megszavazott helyéről a központba, illetve a hőenergia-szolgáltatás ügye.
Miután a napirend előtti felszólalások több mint egy órán át elhúzódtak, és ez idő alatt azon is vitatkoztak a tanácsosok, hogy milyen napirendre tűzött határozattervezeteket vonjanak vissza, illetve sürgősen tárgyaljanak meg, Dorin Florea polgármester igencsak kioktatta a tanácsosokat, de legfőképpen az RMDSZ képviselőihez szólt, majd elmondta, hogy két óriási politikai hibát követtek el. Az egyik az, hogy "egyes politikusok saját érdekeiknek megfelelően" levették a sürgősségi klinikai kórházat "az ország térképéről", a másik ilyen tévedés a Digitális város című tervhez való viszonyulás volt. Aztán következett az alpolgármester megválasztása, de időközben kiderült, hogy a Sütő András szobrának felállítási helyére vonatkozó határozattervezetet az RMDSZ visszavonta. Peti András frakcióvezető azzal indokolta ezt a lépést, hogy még nem egyeztek meg ezen a téren más pártok képviselőivel, ezért attól tartott, hogy kedvezőtlen döntés születik e téren. Mindemellett megerősítette, van érvényben levő tanácsi határozat a szoborállításról, csak az elköltöztetés körül nincs még egyetértés, ezért nem erőltetik most a kérdést. Arra viszont senki nem tudott egyértelmű választ adni, hogy az utcák és az intézmények kétnyelvű feliratára vonatkozó határozattervezet miért nem szerepelt a napirendi pontok között, holott korábban – a Népújságban is közölt – összehívóban benne volt.
A válasz némiképpen a további történésekben benne volt. Következett az alpolgármester-választás. Dr. Benedek István az RMDSZ frakciója nevében javasolta Peti Andrást, majd az ülésvezető félszegen megkérdezte, hogy van-e még javaslat? Természetesen nem volt. Akkor 20 perces értetlenkedés után végül kijelölték a szavazatszámláló bizottságot, ugyanis a tanács működési szabályzatának megfelelően az alpolgármestert titkos szavazással választják meg. Az egyetlen jelöltet húsz támogató és két ellenszavazattal elfogadták. Majd a kinevezésére vonatkozó határozattervezetet egy ellenszavazattal elfogadták. Ezt követően Peti András Cioban Maria jegyző jelenlétében (a magyar Bibliára) letette a hivatali esküt, és aláírta az erről szóló jegyzőkönyvet. Rövid beszédében azt ígérte kollégáinak, hogy alpolgármesterként igyekszik pártállástól függetlenül a város összes lakóját képviselni.
A Népújság arra volt kíváncsi, hogy mi a garancia arra nézve, hogy Peti András alpolgármesterként nem jár úgy, mint elődje, akit semmibe vett a polgármester?
– Biztató az a jel, hogy nagy többséggel, két ellenszavazattal fogadták el a jelöltségemet a kollégák, ez azt jelenti, hogy minden politikai párttal sikerült egyezségre jutni személyem, illetve az RMDSZ jelöltjével kapcsolatosan. Rendelkezem azzal a nyitottsággal, áldozatkészséggel, hogy a város lakói érdekében megtaláljam a közös hangot a tanácsban mind a többi politikai párt képviselőjével, mind a végrehajtó hatalommal, mind a polgármester úrral.
Az "egyezség" következő lépéseként került szavazásra a 2-es számú általános iskola ügye, amely kb. egy éve és kilenc hónapja "napirenden" van, és a politikai hercehurca miatt mindeddig nem sikerült elérni, hogy felvegye az iskola építőjének, a város hajdani polgármesterének, dr. Bernády Györgynek a nevét. Miután az ülésvezető elmondta, hogy a jogi szakbizottság nem egyezett bele a határozattervezetbe, és más bizottságokban is voltak kifogások ez ellen, vitára bocsátotta ezt. Aztán miután – enyhe csodálatára – senki sem akart hozzászólni, szavazásra bocsátotta. A tanácsosok három ellenszavazattal (Sabau Pop Aurelian Olimpiu, Puiac Ion Claudiu, Loghin Lucian Mircea) elfogadták azt, hogy az iskolát szeptembertől Bernády György Általános Iskolának nevezzék.
A teremben tartózkodtak a szülői bizottság képviselői, akiknek a nevében a folyosón Györgyné Kis Anna nyilatkozott. Elmondta, hogy több mint egyéves küzdelem végére érnek, de azt szeretnék, hogy az RMDSZ nevezzen ki egy felelőst, aki tovább követi az ügyet és gondoskodjon arról, hogy az új tanév kezdetekor felkerüljön helyére az új tábla. Peti András alpolgármester hozzáfűzte: "sikerült meggyőznünk a többséget, hogy ez egy jogos, legitim követelése a magyar közösségnek, és ezt elfogadták. Amióta az RMDSZ kisebbségben van a tanácsban, bármit szeretnénk elérni, meg kell találjuk a partnereket a keresztülviteléhez. Külön köszönet ezért a CEMO-nak, illetve a szülői akciócsoportnak, akik végigkövették a névadás folyamatát, és mindig felhívták a figyelmet akkor, amikor elakadt a folyamat."
A továbbiakban – többek között – elfogadták azt is, hogy a Locativ Rt. kéri majd a távhőszolgáltatás meghosszabbítását az Országos Energetikai Hatóságtól azért, hogy tudjon meleg vizet szolgáltatni a hálózatban maradt mintegy 1200 előfizetőnek, azzal a megjegyzéssel, hogy októberig, a fűtés beindításáig mérlegeli a tanács, hogy megéri-e a városnak fenntartani a távhőszolgáltatást, vagy megoldást talál arra, miként rendezik az említettek sorsát ezen a téren.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 14.
Két ország, egy cél, közös siker!
„Gyógyítás határok nélkül”
Két évvel ezelőtt, 2011 júniusában indult be az uniós finanszírozású, közel kétmillió euró értékű „Gyógyítás határok nélkül a Körös–Maros közben – Arad és Békés megye egészségügyi ellátása közös alapjainak megteremtése” című projekt, melynek legfőbb célja az esélyegyenlőség megteremtése a határoktól függetlenül.
Ennek megvalósítását szolgálja a két egészségügyi intézmény együttműködésének fejlesztése, hatékonyabbá tétele, a sürgősségi orvosi ellátás színvonalának javítása, az informatikai rendszerek összehangolt korszerűsítése. Az eltelt két esztendő alatt sikerült közös egészségügyi adatbázist kifejleszteni, melynek révén könnyebbé vált a páciensek adatlapjához történő hozzáférés, illetve a két kórház közötti – konzultációkra, vizsgálatokra, leletekre, a diagnózis felállítására, a megfelelő gyógykezelés előírására vonatkozó – információcsere. Ennek köszönhetően a határ menti térségben élők szükség esetén rövidebb időn belül juthatnak sürgősségi ellátáshoz a lakóhelyükhöz közelebb eső kórházban.
A pályázat megvalósításainak bemutatására, az elért eredmények kiértékelésére június 18-án kerül sor a Continental Szállodában. A 10 órakor kezdődő záróeseményen részt vesznek a két projektpartner – az Arad Megyei Sürgősségi Kórház és a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház – munkatársai.
Balázs Katalin
Nyugati Jelen (Arad)
„Gyógyítás határok nélkül”
Két évvel ezelőtt, 2011 júniusában indult be az uniós finanszírozású, közel kétmillió euró értékű „Gyógyítás határok nélkül a Körös–Maros közben – Arad és Békés megye egészségügyi ellátása közös alapjainak megteremtése” című projekt, melynek legfőbb célja az esélyegyenlőség megteremtése a határoktól függetlenül.
Ennek megvalósítását szolgálja a két egészségügyi intézmény együttműködésének fejlesztése, hatékonyabbá tétele, a sürgősségi orvosi ellátás színvonalának javítása, az informatikai rendszerek összehangolt korszerűsítése. Az eltelt két esztendő alatt sikerült közös egészségügyi adatbázist kifejleszteni, melynek révén könnyebbé vált a páciensek adatlapjához történő hozzáférés, illetve a két kórház közötti – konzultációkra, vizsgálatokra, leletekre, a diagnózis felállítására, a megfelelő gyógykezelés előírására vonatkozó – információcsere. Ennek köszönhetően a határ menti térségben élők szükség esetén rövidebb időn belül juthatnak sürgősségi ellátáshoz a lakóhelyükhöz közelebb eső kórházban.
A pályázat megvalósításainak bemutatására, az elért eredmények kiértékelésére június 18-án kerül sor a Continental Szállodában. A 10 órakor kezdődő záróeseményen részt vesznek a két projektpartner – az Arad Megyei Sürgősségi Kórház és a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház – munkatársai.
Balázs Katalin
Nyugati Jelen (Arad)
2013. június 14.
„Elorozták” a szlovákok az öreg huszár hamvait
Történelemhamisítással vádolja a magyar kormány a szlovák és a román hatóságokat amiatt, hogy nemrég kiásták Skultéty László huszár zászlótartó újaradi hamvait, hogy Szlovákiában újratemessék. Lapunk megtudta, az exhumálás az újaradi katolikus egyházközség beleegyezésével történt.
Három országot érintő diplomáciai botrány robbant ki a világ legöregebb huszárjaként ismert Skultéty László zászlótartó újaradi földi maradványainak exhumálása, majd Szlovákiába szállítása miatt. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön közös közleményben szólította fel a szlovák felet, azonnal fejezze be „a történelemhamisító, kegyelet- és jogsértő" magatartást, és Skultéty László hamvait szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra.
A két politikus azt kéri, azonnal állíttassák helyre az Arad egyik városrészében lévő huszársírt a szlovákok, „és a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisítási kísérleteket haladéktalanul szüntessék be". „Mélységesen felháborodva értesültünk arról az egészen elképesztő tényről, miszerint a magyar történelemkönyvekben is szereplő, összesen 81 évig katonaként szolgáló Skultéty László (születési nevén: Gábris László) magyar huszár zászlótartó újaradi temetőben lévő sírját a román hatóságok május 21-én megnyitották, holtteste maradványait exhumálták, és azt még aznap a szlovák légierő katonai gépe elszállította" – szerepel a közleményben.
A magyar kormány illetékesei leszögezik, ezidáig senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna, ezért értetlenségüknek adtak hangot, miszerint a szlovák és a román hatóságoknak „miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait". Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna úgy véli, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata.
„Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg" – mutattak rá. Felhívták a figyelmet arra, hogy a kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor. „A magyar műemléket egyszerűen feltúrták, és onnét a holttest maradványait elvitették, hogy Skultéty Lászlót mint szlovák katonát a Trencsén melletti Hegyesmajtényon újratemessék. Bizonyítja ezt a tényt az is, hogy Skultéty László hamvait a szlovák haderő vezérkarának főnöke és egy díszegység fogadta" – tették hozzá.
Továbbá sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy „a szlovák fél nem tanult történelmi hibáiból, és egyszerű emberek annak idején kötelezővé tett reszlovakizációja után most történelmi személyiségekkel próbálja meg ugyanezt megtenni". A két politikus a fölötti meggyőződésének adott hangot, hogy „a szlovák nemzet nem szűkölködik jeles történelmi személyiségekben, így nincsen rászorulva arra, hogy a magyar vagy más nemzetek hőseit próbálja szlováknak feltüntetni".
Az 1738. június 27-én a felvidéki Hegyesmajtényban született Skultéty Lászlót az egyik leghíresebb magyar huszárként tartja számos a történetírás, elsősorban azért, mert 94 éves korában – 81 évnyi katonai szolgálat után – szerelték le. Mégpedig Aradon, ezrede ugyanis a 19. század elején itt állomásozott. Az 1831. augusztus 19-én elhunyt katonát az újaradi temetőben helyezték örök nyugalomra, első síremlékét még volt parancsnoka állíttatta neki, amelyet a partiumi város 1898-ban egy díszesebb obeliszkkel cserélt fel.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere csütörtökön a Krónikának elmondta, a huszárhamvak exhumálása kapcsán sem a városi önkormányzattal, sem a helyi magyar közösséggel nem vették fel a kapcsolatot a szlovák hatóságok, mivel az újaradi temető a római katolikus egyház tulajdona. „Gyerekkorom óta jártam ott, kötődöm a magyar huszár emlékéhez, és teljesen véletlenül értesültem a hamvak elszállításáról. Eléggé furcsállom a történteket" – jelentette ki lapunknak az elöljáró.
Mathes Dirschl újaradi katolikus plébánostól megtudtuk, az egyházközséget Szlovákia bukaresti nagykövetsége kereste meg korábban, és beleegyezését kérte a huszár földi maradványainak exhumálása, majd Skultéty László szülőföldjére szállítása céljából. „Skultéty László végrendeletében meghagyta, hogy vagyonából templomot és temetőt építsenek Majtényban. Emiatt az ottani katolikus közösség eldöntötte, hogy hálája kifejezéseként újratemeti a huszár hamvait. Ebbe nemcsak mi, hanem a Temesvári Római Katolikus Püspökség is beleegyezett" – indokolta a hozzájárulást a Krónikának az újaradi plébános.
Amikor ismertettük vele, hogy a magyar kormány tiltakozását fejezte ki a történtek miatt, Mathes Dirschl atya leszögezte: a temető az egyház magántulajdona, ennek megfelelően szabadon rendelkezhetett a hamvak sorsa fölött. „A magyar hatóságok részéről eddig senki sem érdeklődött Skultéty László újaradi nyughelye iránt, ezért nem értem a mostani álláspontjukat" – jelentette ki a plébános.
Különben a május végén történt exhumáláskor az öreg huszár lábszárcsontjainak néhány darabját és koponyáját, valamint dolmánya rézgombjait találták meg és szállították Szlovákiába. Valószínűleg azért maradt meg csak ennyi Skultéty földi maradványaiból, mert azokat a 19. század végén, a ma is álló síremlék felavatásakor újratemették az újaradi temetőben. Az öreg huszárt egyébként születésének 275. évfordulóján, június 27-én helyezik örök nyugalomra a túlnyomó többségben szlovákok lakta, az ország északnyugati részében fekvő Hegyesmajtényban.
Háry János alakjának ihletője
Skultéty László 18 évesen, az 1756–57-es hadjáratban esett át a tűzkeresztségen, amikor a magyar huszárok Hadik András huszárezredes vezetésével elfoglalták és megsarcolták Berlint. Végigharcolta a Habsburg Birodalom valamennyi háborúját, küzdött franciák, törökök, olaszok, poroszok és oroszok ellen, összesen 22 hadjáratban vett részt. Többször megsebesült, hősiessége miatt 1790-ben strázsamesterré léptették elő és kinevezték az ezred zászlótartójává. Amikor I. Ferenc császár 1812-ben megszemlélte az ezredét, feltűnt neki az akkor már 74 éves zászlótartó. Elbeszélgetett vele, elő akarta léptetni tisztté és minden munka alól mentesíteni, de az agg vitéz azt válaszolta neki: ő már csak megmarad kornétásnak (zászlótartónak), mert a zászlót nem lehet elhagyni. Skultétyt 1831-ben, 94 éves korában, 81 éves katonai szolgálat után szerelték le, amikor már nem tudta megülni a lovát. A leszerelésekor Aradon állomásozó ezrede a város gondjaira bízta az agg huszárt. Garay János 1843-ban írt róla elbeszélő költeményt Az obsitos címmel, amelyben a kiszolgált huszár, Háry János a magyar nép vágyait valóra váltó császári katonaként jelenik meg, aki részt vesz az európai háborúkban és hőstetteket visz véghez. Kodály Zoltán 1926-ban zenésítette meg a költeményt Háry János címmel.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Népújság (Marosvásárhely)
Történelemhamisítással vádolja a magyar kormány a szlovák és a román hatóságokat amiatt, hogy nemrég kiásták Skultéty László huszár zászlótartó újaradi hamvait, hogy Szlovákiában újratemessék. Lapunk megtudta, az exhumálás az újaradi katolikus egyházközség beleegyezésével történt.
Három országot érintő diplomáciai botrány robbant ki a világ legöregebb huszárjaként ismert Skultéty László zászlótartó újaradi földi maradványainak exhumálása, majd Szlovákiába szállítása miatt. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön közös közleményben szólította fel a szlovák felet, azonnal fejezze be „a történelemhamisító, kegyelet- és jogsértő" magatartást, és Skultéty László hamvait szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra.
A két politikus azt kéri, azonnal állíttassák helyre az Arad egyik városrészében lévő huszársírt a szlovákok, „és a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisítási kísérleteket haladéktalanul szüntessék be". „Mélységesen felháborodva értesültünk arról az egészen elképesztő tényről, miszerint a magyar történelemkönyvekben is szereplő, összesen 81 évig katonaként szolgáló Skultéty László (születési nevén: Gábris László) magyar huszár zászlótartó újaradi temetőben lévő sírját a román hatóságok május 21-én megnyitották, holtteste maradványait exhumálták, és azt még aznap a szlovák légierő katonai gépe elszállította" – szerepel a közleményben.
A magyar kormány illetékesei leszögezik, ezidáig senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna, ezért értetlenségüknek adtak hangot, miszerint a szlovák és a román hatóságoknak „miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait". Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna úgy véli, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata.
„Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg" – mutattak rá. Felhívták a figyelmet arra, hogy a kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor. „A magyar műemléket egyszerűen feltúrták, és onnét a holttest maradványait elvitették, hogy Skultéty Lászlót mint szlovák katonát a Trencsén melletti Hegyesmajtényon újratemessék. Bizonyítja ezt a tényt az is, hogy Skultéty László hamvait a szlovák haderő vezérkarának főnöke és egy díszegység fogadta" – tették hozzá.
Továbbá sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy „a szlovák fél nem tanult történelmi hibáiból, és egyszerű emberek annak idején kötelezővé tett reszlovakizációja után most történelmi személyiségekkel próbálja meg ugyanezt megtenni". A két politikus a fölötti meggyőződésének adott hangot, hogy „a szlovák nemzet nem szűkölködik jeles történelmi személyiségekben, így nincsen rászorulva arra, hogy a magyar vagy más nemzetek hőseit próbálja szlováknak feltüntetni".
Az 1738. június 27-én a felvidéki Hegyesmajtényban született Skultéty Lászlót az egyik leghíresebb magyar huszárként tartja számos a történetírás, elsősorban azért, mert 94 éves korában – 81 évnyi katonai szolgálat után – szerelték le. Mégpedig Aradon, ezrede ugyanis a 19. század elején itt állomásozott. Az 1831. augusztus 19-én elhunyt katonát az újaradi temetőben helyezték örök nyugalomra, első síremlékét még volt parancsnoka állíttatta neki, amelyet a partiumi város 1898-ban egy díszesebb obeliszkkel cserélt fel.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere csütörtökön a Krónikának elmondta, a huszárhamvak exhumálása kapcsán sem a városi önkormányzattal, sem a helyi magyar közösséggel nem vették fel a kapcsolatot a szlovák hatóságok, mivel az újaradi temető a római katolikus egyház tulajdona. „Gyerekkorom óta jártam ott, kötődöm a magyar huszár emlékéhez, és teljesen véletlenül értesültem a hamvak elszállításáról. Eléggé furcsállom a történteket" – jelentette ki lapunknak az elöljáró.
Mathes Dirschl újaradi katolikus plébánostól megtudtuk, az egyházközséget Szlovákia bukaresti nagykövetsége kereste meg korábban, és beleegyezését kérte a huszár földi maradványainak exhumálása, majd Skultéty László szülőföldjére szállítása céljából. „Skultéty László végrendeletében meghagyta, hogy vagyonából templomot és temetőt építsenek Majtényban. Emiatt az ottani katolikus közösség eldöntötte, hogy hálája kifejezéseként újratemeti a huszár hamvait. Ebbe nemcsak mi, hanem a Temesvári Római Katolikus Püspökség is beleegyezett" – indokolta a hozzájárulást a Krónikának az újaradi plébános.
Amikor ismertettük vele, hogy a magyar kormány tiltakozását fejezte ki a történtek miatt, Mathes Dirschl atya leszögezte: a temető az egyház magántulajdona, ennek megfelelően szabadon rendelkezhetett a hamvak sorsa fölött. „A magyar hatóságok részéről eddig senki sem érdeklődött Skultéty László újaradi nyughelye iránt, ezért nem értem a mostani álláspontjukat" – jelentette ki a plébános.
Különben a május végén történt exhumáláskor az öreg huszár lábszárcsontjainak néhány darabját és koponyáját, valamint dolmánya rézgombjait találták meg és szállították Szlovákiába. Valószínűleg azért maradt meg csak ennyi Skultéty földi maradványaiból, mert azokat a 19. század végén, a ma is álló síremlék felavatásakor újratemették az újaradi temetőben. Az öreg huszárt egyébként születésének 275. évfordulóján, június 27-én helyezik örök nyugalomra a túlnyomó többségben szlovákok lakta, az ország északnyugati részében fekvő Hegyesmajtényban.
Háry János alakjának ihletője
Skultéty László 18 évesen, az 1756–57-es hadjáratban esett át a tűzkeresztségen, amikor a magyar huszárok Hadik András huszárezredes vezetésével elfoglalták és megsarcolták Berlint. Végigharcolta a Habsburg Birodalom valamennyi háborúját, küzdött franciák, törökök, olaszok, poroszok és oroszok ellen, összesen 22 hadjáratban vett részt. Többször megsebesült, hősiessége miatt 1790-ben strázsamesterré léptették elő és kinevezték az ezred zászlótartójává. Amikor I. Ferenc császár 1812-ben megszemlélte az ezredét, feltűnt neki az akkor már 74 éves zászlótartó. Elbeszélgetett vele, elő akarta léptetni tisztté és minden munka alól mentesíteni, de az agg vitéz azt válaszolta neki: ő már csak megmarad kornétásnak (zászlótartónak), mert a zászlót nem lehet elhagyni. Skultétyt 1831-ben, 94 éves korában, 81 éves katonai szolgálat után szerelték le, amikor már nem tudta megülni a lovát. A leszerelésekor Aradon állomásozó ezrede a város gondjaira bízta az agg huszárt. Garay János 1843-ban írt róla elbeszélő költeményt Az obsitos címmel, amelyben a kiszolgált huszár, Háry János a magyar nép vágyait valóra váltó császári katonaként jelenik meg, aki részt vesz az európai háborúkban és hőstetteket visz véghez. Kodály Zoltán 1926-ban zenésítette meg a költeményt Háry János címmel.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 14.
Washington is követi a MOGYE ügyét
Mark Gittenstein, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete és Peter Burba alkonzul rövid, informatív jellegű beszélgetésre fogadta Ádám Valériánt, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) titkárát.
A civil szervezet aktivistája, aki a héten Bukarestben, az amerikai, francia és német nagykövetségek előtt tüntet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar oktatóit és diákjait ért sorozatos sérelmek ellen, egy petíciót nyújtott át a diplomáciai képviseleteken. Az okiratban a RMOGYKE vázolja az egyetem vezetősége által elkövetett törvénytelenségi sorozatot, melynek egyetlen célja a magyar nyelvű oktatás visszavetése és fokozatos kiszorítása.
Az amerikai nagykövet ígéretet tett a szervezet vezetőjének, hogy szeptember folyamán egy újabb tájékozódási beszélgetést kezdeményez, amelyre meghívja az egyetem vezetőit. Ugyanakkor az évi jelentésébe is befoglalja a MOGYE jelenlegi helyzetét. “A nagykövet úr nagyon is tájékozott volt a marosvásárhelyi helyzetet illetően, ismerte a konfliktus okát. Annyit kérdezett, hogy a RMOGYKE milyen kiutat lát a jelenlegi helyzetből” – vázolta fel a beszélgetést Ádám. Az egyesület titkára elmondta a két amerikai diplomatának, hogy a helyzetet a törvény tiszteletben tartása oldaná meg, ehhez viszont hatásosabb fellépésre volna szükség.
A RMOGYKE egy hónappal ezelőtt elkezdett bukaresti tiltakozó sorozata e hét végén, egy utcai tüntetéssel zárul. A megmozdulásra az egyesület buszokat indít szombaton hajnalban Marosvásárhelyről. Amint beszámoltunk róla, az orvosi egyetem magyar vezetői nem lesznek ott a Sajtóháztól induló és a Győzelem téri kormánypalotához érkező menetoszlopban.
Szabó Béla tagozatvezető és Szilágyi Tibor rektorhelyettes ugyanakkor elmondta, hogy a diákságnak nem tiltja meg a tüntetésen való részvételét; a diákszervezet vezérei viszont a szervezők tudomására hozták, hogy az egyetemistáknak ilyenkor inkább a vizsgaidőszakra kell összpontosítaniuk, mintsem az utcai megmozdulásokra. A tüntetést az RMDSZ sem karolta föl. Míg Kelemen Hunor szövetségi elnök egy elegáns elutasító levelet írt, a párt több marosvásárhelyi politikusa is ellenségesen és gúnyosan viszonyult a szervezőkhöz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Mark Gittenstein, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete és Peter Burba alkonzul rövid, informatív jellegű beszélgetésre fogadta Ádám Valériánt, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) titkárát.
A civil szervezet aktivistája, aki a héten Bukarestben, az amerikai, francia és német nagykövetségek előtt tüntet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar oktatóit és diákjait ért sorozatos sérelmek ellen, egy petíciót nyújtott át a diplomáciai képviseleteken. Az okiratban a RMOGYKE vázolja az egyetem vezetősége által elkövetett törvénytelenségi sorozatot, melynek egyetlen célja a magyar nyelvű oktatás visszavetése és fokozatos kiszorítása.
Az amerikai nagykövet ígéretet tett a szervezet vezetőjének, hogy szeptember folyamán egy újabb tájékozódási beszélgetést kezdeményez, amelyre meghívja az egyetem vezetőit. Ugyanakkor az évi jelentésébe is befoglalja a MOGYE jelenlegi helyzetét. “A nagykövet úr nagyon is tájékozott volt a marosvásárhelyi helyzetet illetően, ismerte a konfliktus okát. Annyit kérdezett, hogy a RMOGYKE milyen kiutat lát a jelenlegi helyzetből” – vázolta fel a beszélgetést Ádám. Az egyesület titkára elmondta a két amerikai diplomatának, hogy a helyzetet a törvény tiszteletben tartása oldaná meg, ehhez viszont hatásosabb fellépésre volna szükség.
A RMOGYKE egy hónappal ezelőtt elkezdett bukaresti tiltakozó sorozata e hét végén, egy utcai tüntetéssel zárul. A megmozdulásra az egyesület buszokat indít szombaton hajnalban Marosvásárhelyről. Amint beszámoltunk róla, az orvosi egyetem magyar vezetői nem lesznek ott a Sajtóháztól induló és a Győzelem téri kormánypalotához érkező menetoszlopban.
Szabó Béla tagozatvezető és Szilágyi Tibor rektorhelyettes ugyanakkor elmondta, hogy a diákságnak nem tiltja meg a tüntetésen való részvételét; a diákszervezet vezérei viszont a szervezők tudomására hozták, hogy az egyetemistáknak ilyenkor inkább a vizsgaidőszakra kell összpontosítaniuk, mintsem az utcai megmozdulásokra. A tüntetést az RMDSZ sem karolta föl. Míg Kelemen Hunor szövetségi elnök egy elegáns elutasító levelet írt, a párt több marosvásárhelyi politikusa is ellenségesen és gúnyosan viszonyult a szervezőkhöz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. június 14.
Az űrlap alja
Ne legyenek „törvényes” és „törvénytelen” magyarok!
KÖZLEMÉNY
Az Erdélyi Magyar Néppárt figyelemmel követi az alkotmánymódosítás folyamatát, tudatában annak, hogy az új alkotmányban foglaltak elősegíthetik, de meg is nehezíthetik az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvéseinek érvényesítését.
Ennek szellemében üdvözli, hogy a román Parlament alkotmánymódosító bizottsága elfogadta azt a javaslatot, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon, nyilvánosan használhatják etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat kifejező saját jelképeiket. Ez egy olyan eredmény lehet – ha a kitétel valóban bekerül majd az új alkotmány 12. cikkelyébe –, amely a politikai képviselet és a magyar diplomácia által is támogatott erdélyi magyar közösség közvetlen megnyilvánulásának példaértékű következménye. Meggyőződésünk, hogy az elmúlt hónapok köztéri megmozdulásai, a közösségi és nemzeti jelképek, a székely és a magyar zászló használatáért rendezett demonstrációk és a közösségi fellépés más formái jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az alkotmánymódosító bizottság csütörtöki döntésével biztató lépés történjen a kisebbségi közösségek nemzeti szimbólumai szabad használatának alkotmányos garanciája felé.
Biztató fejlemény az is, hogy az alaptörvény 6. cikkelyének tervezetébe bekerült új kitételekben – ha kezdetlegesen is, de legalább – körvonalazódik a kisebbségi közösségek kulturális autonómiájának közjogi lehetősége.
Az viszont kimondottan aggasztónak tartjuk, hogy az RMDSZ által előterjesztett és a bizottság által szinte egyöntetűen támogatott indítvány szerint a kulturális autonómia intézményének létrehozási jogát nem a közösség kezébe adják, hogy annak tagjai általános, titkos és közvetlen választás útján hozzák létre döntéshozó és végrehajtó testületeiket, hanem egy kellően nem definiált szervezet – a nemzeti kisebbség úgymond „törvényes” képviselője – kizárólagos hatáskörébe utalják. Mindez előrevetíti, hogy ez a hatáskört a későbbi törvényi szabályozás az RMDSZ-re szabja majd, és ezáltal a szövetség csúcsvezetése lehetőséget kap arra, hogy – a közösség nevében fellépve, de annak demokratikus ellenőrzése alól kivonva magát – kisajátítsa a kulturális autonómia intézményeinek létrehozását és működtetését, ékes példáját szolgáltatva ezzel a minden körülmények között kerülendő és káros etnobiznisznek. A demokrácia alapelveinek mondana ellent, ha ebben az ügyben egy szűk csoport szerezné meg a kizárólagos döntési hatáskört, különösen az utóbbi évek választási fejleményeinek tükrében, amikor is az erdélyi magyar társadalom két évtized késéssel ugyan, de végre elindult a plurális demokrácia útján.
A bizottsági döntésben egyértelműen tetten érhető a román kormányzati többségnek az a törekvése is, hogy a divide et impera ősi hatalomtechnikai gyakorlat szellemében jó és rossz, „törvényes” és „törvénytelen”, együttműködő és együttműködésre képtelen magyarokra, illetve magyar politikai szervezetekre ossza a közösséget. Ugyanakkor az a szándék is látszik, hogy az egységes és homogén nemzetállami törekvéseiben mindeddig többé-kevésbé következetes bukaresti hatalom ettől a látszólagos engedménytől egyrészt a számára igen hátrányos területi-közigazgatási reformtervek miatt „felfokozott erdélyi magyar kedélyek” lehűtését reméli, másrészt a modellértékűnek kommunikált romániai kisebbségvédelmi intézkedések újabb bizonyítékát mutatja fel a nemzetközi közvéleménynek.
Felsejlik továbbá egy, a romániai politikára oly jellemző titkos háttéralku is, amelynek akár az is része lehet, hogy az erdélyi magyar közösség „törvényes képviselői” a közösség nevében egy kulturális látszat-autonómiáért cserében feladták a Székelyföld, mint önálló közigazgatási régió létrehozásának igényét, jelentősen csökkentve ezáltal az erdélyi – területi és személyi elvű – autonómiák integrált rendszere megteremtésének esélyeit.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nem lesz részese ilyen típusú politikai érdekérvényesítésnek, és arra szólítja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti képviselőit, hogy ők se váljanak cinkossá ebben.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Ne legyenek „törvényes” és „törvénytelen” magyarok!
KÖZLEMÉNY
Az Erdélyi Magyar Néppárt figyelemmel követi az alkotmánymódosítás folyamatát, tudatában annak, hogy az új alkotmányban foglaltak elősegíthetik, de meg is nehezíthetik az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvéseinek érvényesítését.
Ennek szellemében üdvözli, hogy a román Parlament alkotmánymódosító bizottsága elfogadta azt a javaslatot, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon, nyilvánosan használhatják etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat kifejező saját jelképeiket. Ez egy olyan eredmény lehet – ha a kitétel valóban bekerül majd az új alkotmány 12. cikkelyébe –, amely a politikai képviselet és a magyar diplomácia által is támogatott erdélyi magyar közösség közvetlen megnyilvánulásának példaértékű következménye. Meggyőződésünk, hogy az elmúlt hónapok köztéri megmozdulásai, a közösségi és nemzeti jelképek, a székely és a magyar zászló használatáért rendezett demonstrációk és a közösségi fellépés más formái jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az alkotmánymódosító bizottság csütörtöki döntésével biztató lépés történjen a kisebbségi közösségek nemzeti szimbólumai szabad használatának alkotmányos garanciája felé.
Biztató fejlemény az is, hogy az alaptörvény 6. cikkelyének tervezetébe bekerült új kitételekben – ha kezdetlegesen is, de legalább – körvonalazódik a kisebbségi közösségek kulturális autonómiájának közjogi lehetősége.
Az viszont kimondottan aggasztónak tartjuk, hogy az RMDSZ által előterjesztett és a bizottság által szinte egyöntetűen támogatott indítvány szerint a kulturális autonómia intézményének létrehozási jogát nem a közösség kezébe adják, hogy annak tagjai általános, titkos és közvetlen választás útján hozzák létre döntéshozó és végrehajtó testületeiket, hanem egy kellően nem definiált szervezet – a nemzeti kisebbség úgymond „törvényes” képviselője – kizárólagos hatáskörébe utalják. Mindez előrevetíti, hogy ez a hatáskört a későbbi törvényi szabályozás az RMDSZ-re szabja majd, és ezáltal a szövetség csúcsvezetése lehetőséget kap arra, hogy – a közösség nevében fellépve, de annak demokratikus ellenőrzése alól kivonva magát – kisajátítsa a kulturális autonómia intézményeinek létrehozását és működtetését, ékes példáját szolgáltatva ezzel a minden körülmények között kerülendő és káros etnobiznisznek. A demokrácia alapelveinek mondana ellent, ha ebben az ügyben egy szűk csoport szerezné meg a kizárólagos döntési hatáskört, különösen az utóbbi évek választási fejleményeinek tükrében, amikor is az erdélyi magyar társadalom két évtized késéssel ugyan, de végre elindult a plurális demokrácia útján.
A bizottsági döntésben egyértelműen tetten érhető a román kormányzati többségnek az a törekvése is, hogy a divide et impera ősi hatalomtechnikai gyakorlat szellemében jó és rossz, „törvényes” és „törvénytelen”, együttműködő és együttműködésre képtelen magyarokra, illetve magyar politikai szervezetekre ossza a közösséget. Ugyanakkor az a szándék is látszik, hogy az egységes és homogén nemzetállami törekvéseiben mindeddig többé-kevésbé következetes bukaresti hatalom ettől a látszólagos engedménytől egyrészt a számára igen hátrányos területi-közigazgatási reformtervek miatt „felfokozott erdélyi magyar kedélyek” lehűtését reméli, másrészt a modellértékűnek kommunikált romániai kisebbségvédelmi intézkedések újabb bizonyítékát mutatja fel a nemzetközi közvéleménynek.
Felsejlik továbbá egy, a romániai politikára oly jellemző titkos háttéralku is, amelynek akár az is része lehet, hogy az erdélyi magyar közösség „törvényes képviselői” a közösség nevében egy kulturális látszat-autonómiáért cserében feladták a Székelyföld, mint önálló közigazgatási régió létrehozásának igényét, jelentősen csökkentve ezáltal az erdélyi – területi és személyi elvű – autonómiák integrált rendszere megteremtésének esélyeit.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nem lesz részese ilyen típusú politikai érdekérvényesítésnek, és arra szólítja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti képviselőit, hogy ők se váljanak cinkossá ebben.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. június 14.
Ervin atya nem lett vitéz
Másodjára akarták csütörtökön, Szent Antal-napján vitézzé avatni P. Ferenc Ervin ferences szerzetest. Sikertelenül. A sajtónak azt mondta, nem akarja kacagtatni magát. A kilencvennégy esztendős szerzetes autójával érkezett, szemüveg nélkül olvasott a szentírásból, a szárhegyi hősökre emlékezett a volt politikai foglyok kérésére tartott szentmisén.
A politikai meghurcoltakért végeztettek szentmisét a volt politikai foglyok csütörtökön a szárhegyi plébániatemplomban. A szentmise után Ervin atya vitézzé avatására kellett volna sor kerüljön. A templombejárat melletti emlékműnél viszont a tervezetthez képest más történt. Boldog, akinek hite van
A György Balázs plébános és Ervin atya által koncelebrált szentmisét – amint a kilencvennégy éves ferences szerzetes elmondta – a hősök emlékének szentelték. Felajánlották a börtönben kínzottakért, akik visszaadták lelküket, de megtartották hitüket, az üldözöttekért és családtagjaikért, mindazokért, akiket a zsarnokság üldözött. „Boldog, akinek hite van, mert tudja, miért szenved. A hit megtart minden körülmények között. Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van” – mondta Ervin atya, mindenkit kérve, hirdessék az evangéliumot ott és úgy, ahogy lehet, mert szörnyű az erkölcsi válság, munkás kell, mert sok az aratnivaló.
György Balázs a tiszteletről és szeretetről szólt, mint mondta, tisztelni valakit annyit jelent, mint elfogadni a másikat úgy, ahogy van. A szeretet nem érzelem, tettekben valósul meg, úgy, ahogy a másiknak jó.
Hitünket nem vehetik el
A plébániatemplom bejárata mellett állított emlékműnél gyűltek össze a szentmise résztvevői, volt politikai foglyok, közeli ismerősök. Itt tartott beszédet Ervin atya, hangsúlyozva, aki elfelejti a múltat és nem akar emlékezni, nem érdemli meg a jövőt. Szárhegy két nagy eseményére emlékezett, emlékeztetett a ferences szerzetes.
„Hatvanöt esztendővel ezelőtt történt. Ott ültem a ferences templom kerítése melletti egyszerű vaskeresztnél Páter Lukács Manszvét lábainál. Szent Antal-napján ő prédikált a Hiszekegyről. Elmondta, mit kell hinnünk. Szép volt, akkor mindenki tudta a Hiszekegyet. Most ki tudja? Harmadnap Páter Lukács Manszvétot a fogdmegek elvitték. Akkor még kicsi legények voltak a későbbi proletárok, de már éreztették a karmukat. Mi történt vele? Nem tudtuk elképzelni, milyen gazemberséget követhetett el. Csíkszeredába mentem, egy ügyvédhez, hogy járjon utána. Az ügyvéd hajdan pap volt, otthagyta a papságot, családot alapított. Manszvét atya mentette ki a pápánál, eskette meg őket. A felkérésre csak ennyit mondott az ügyvéd: családom van, de vállalom.
Tizenkét szárhegyi egyháztanácsost béreltem fel, fizettem az útjukat, hogy tanúskodjanak, mi volt a prédikációban. Négy gazember jött Csomafalváról, azt állították, hogy Manszvét atya mocskolta a kommunizmust, az állam ellen beszélt. A szárhegyiek mind a tizenketten igazolták, hogy csak a Hiszekegyről beszélt. Ítéletet kellett hozni, de a törvényszéki elnök, akit elsőnek kijelöltek, el kellett menjen anyósa temetésére, a másodiknak hirtelen vakbélgyulladása lett, egy maradt, egy örmény elnök, aki teljesen jó szándékú volt. Elmondatta az atyával a prédikációt. Elmondhatta, mert Manszvét atya minden prédikációját leírta és megtanulta szóról szóra. Ellenőrizhették, mert a szekuritáté elkobozta a prédikációs füzetét. Két évre ítélték el. Amikor kikerült, deportációba vitték Esztelnekre. Meghalt. Márványtábla hirdeti az ő dicsőségét. Nem szabad feledni a múltat, mindenkinek meg kell bocsátani, de ne feledjünk, tanuljunk belőle.
Hatvannégy évvel ezelőtt Ambrus József volt itt a plébános. Tanította a gyermekeket hittanórán. Ketten mentek be hozzá. Egy fiatal apácanövendék veszélyt sejtve beszökött a haranglábakhoz, meghúzta a harangot. A nép összefutott: viszik el a papot! Mi lesz most?
Miért voltak ott az illető elvtársurak? Rá akarták venni Ambrus Józsefet, hogy fogadja el a fizetését. Hallottatok ilyent, hogy követelni kell, hogy valaki fogadja el a pénzt? Ezt csak akkor értjük meg, ha elmondom, hogy én 1949-ben, úrnapján a zetelakiakkal ott voltam Udvarhelyen a búcsún. Ott volt Márton Áron püspök is. Utolsó rendelkezéseit adta. Mellette ültem mint ünnepi szónok, és amikor búcsúzott, elmondta végrendeletét: egyetlen papnak sem szabad elfogadnia a fizetést, amit ad az állam. Aki elfogadja, az áruló, ki van közösítve. Így már érthető?
Ambrus József megkapta, de postán visszaküldte a pénzt. Ezért jött a két illető. Zúgott a nép, s jobbnak tartották az urak, hogy elszeleljenek. Csergő Vilmos jött haza a mezőről, látta, hogy a nép összegyűlt, s egy pasas fut. Öreg volt, egy pálca volt a kezében, azzal egyet ráütött az elvtársra. Ez még nem lett volna baj. A két személy elment, s mit jelentettek, mit nem, éjfélkor Brassóból egy hadsereg kiszállt Szárhegyre: forradalom van. A községházánál aludt az őr, bizonygatta, dehogy van forradalom. Reggelre már körül volt fogva a község, a fekete kocsival szedték össze a népet, százat, százötvenet 3-4 nap alatt. Ott volt Czimbalmas Lajos is. Tizenhat éves volt. Első nap agyonverték. Csergő Vilmost elvitték Szamosújvárra, ott verték agyon. Ez az emlékmű azokért készült, akik Istenért, népükért, földjükért bebörtönzést, vértanúságot vállaltak. Tisztelet, becsület és hála, aki ezt az emlékművet létrehozta. Ez meg kell maradjon. A múltra emlékeztet, fejet kell hajtanunk mindazok előtt, akik vállalták a hitükért a vértanúságot. Mindenünket elvehetik, de a hitünket nem. Egy veszteség érhet bennünket, egyetlenegy: ha lemondunk hitünkről. Azt soha!”
Ervin atya nem kért kitüntetést
„Valami másnak kellett volna itt történnie, de azt nem is említem. Az én életemben is olyasmik történnek, amik kicsit felzaklatnak, amelyek miatt a fejemben is valami maradt, de nem sok” – mondta mosolyogva a szerzetes, majd kitüntetéssel teli zakóját vetette le, és terítette rá a vértanúk emlékművére. „Én, alázatos szegény barát tele vagyok kitüntetéssel. Nem tudom, miért. Nem tettem sokat. Most annyit teszek, hogy ezt a kabátot a kitüntetéseimmel együtt a vértanúk síremlékére teszem, itt hagyom a plébániának. Ezt a kabátot soha többet fel nem veszem, soha többet a kitüntetéseket fel nem teszem” – fogadta meg. Isten, áldd meg a magyart – szólt a himnusz a taps után, és elmaradt a vitézzé avatás. Senkinek semmi köze
Az ünnepséget követően a sajtó képviselői kérdezték Ervin atyát az elismerés elfogadásának elmaradásáról, és arról, hogy hamarosan a csíksomlyói rendházba megy Szárhegyről.
– Vitézzé avatásra jöttünk. Miért maradt el?
– Tavaly kellett volna a budapesti fő plébániatemplomban engem a történelmi vitézi rend tábornagya vitézzé avasson. Igazoltam a gyergyószentmiklósi főorvossal, hogy kórházban vagyok. Hát két helyen nem lehettem, mint Szent Antal! Akkor elmaradt. Most pedig elmaradt azért, mert elvesztettem az elküldött kitüntetést. De lehetséges, hogy odaadtam az öcsémnek, hogy őrizze meg, mert az örökölhető. Hogy is gondolják, én kilencvennégy éves koromban kacagtassam magamat, hogy vitézzé avatnak? Na, nézzen oda az ember!
– Ervin atya búcsúzik Szárhegytől?
– Én nem búcsúzom sohasem. Szárhegyről kétszer elhajtottak. Egyszer Szabó Anti községi szolga, a néptanács elnöke. El kellett fussak, küldte a milicistákat, s én nem akartam időnap előtt börtönbe kerülni. Utána, börtön után Császár milicista őrmester hajtott el. Én innen többet el nem megyek. Nézzék, van egy lelki és egy testi távozás. Testi távozás például a halál, lelki, amikor az ember megveti valakinek a társaságát és eltávolodik tőle. Én Szárhegytől nem távolodom el. Azt hiszik, kényes kérdéseket tudnak nekem feltenni? Én már vén diplomata vagyok!
– Augusztustól Csíksomlyóra megy Ervin atya, erre vonatkozott a kérdés....
– Hiába kérdezne rá. Magának férje van-e? Mikor verekedett utoljára férjével? Lehet hazudni, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik a családban. Ahhoz, hogy én megyek-e Csíksomlyóra, senkinek semmi köze.
Balázs Katalin
szekelyhon.ro
Másodjára akarták csütörtökön, Szent Antal-napján vitézzé avatni P. Ferenc Ervin ferences szerzetest. Sikertelenül. A sajtónak azt mondta, nem akarja kacagtatni magát. A kilencvennégy esztendős szerzetes autójával érkezett, szemüveg nélkül olvasott a szentírásból, a szárhegyi hősökre emlékezett a volt politikai foglyok kérésére tartott szentmisén.
A politikai meghurcoltakért végeztettek szentmisét a volt politikai foglyok csütörtökön a szárhegyi plébániatemplomban. A szentmise után Ervin atya vitézzé avatására kellett volna sor kerüljön. A templombejárat melletti emlékműnél viszont a tervezetthez képest más történt. Boldog, akinek hite van
A György Balázs plébános és Ervin atya által koncelebrált szentmisét – amint a kilencvennégy éves ferences szerzetes elmondta – a hősök emlékének szentelték. Felajánlották a börtönben kínzottakért, akik visszaadták lelküket, de megtartották hitüket, az üldözöttekért és családtagjaikért, mindazokért, akiket a zsarnokság üldözött. „Boldog, akinek hite van, mert tudja, miért szenved. A hit megtart minden körülmények között. Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van” – mondta Ervin atya, mindenkit kérve, hirdessék az evangéliumot ott és úgy, ahogy lehet, mert szörnyű az erkölcsi válság, munkás kell, mert sok az aratnivaló.
György Balázs a tiszteletről és szeretetről szólt, mint mondta, tisztelni valakit annyit jelent, mint elfogadni a másikat úgy, ahogy van. A szeretet nem érzelem, tettekben valósul meg, úgy, ahogy a másiknak jó.
Hitünket nem vehetik el
A plébániatemplom bejárata mellett állított emlékműnél gyűltek össze a szentmise résztvevői, volt politikai foglyok, közeli ismerősök. Itt tartott beszédet Ervin atya, hangsúlyozva, aki elfelejti a múltat és nem akar emlékezni, nem érdemli meg a jövőt. Szárhegy két nagy eseményére emlékezett, emlékeztetett a ferences szerzetes.
„Hatvanöt esztendővel ezelőtt történt. Ott ültem a ferences templom kerítése melletti egyszerű vaskeresztnél Páter Lukács Manszvét lábainál. Szent Antal-napján ő prédikált a Hiszekegyről. Elmondta, mit kell hinnünk. Szép volt, akkor mindenki tudta a Hiszekegyet. Most ki tudja? Harmadnap Páter Lukács Manszvétot a fogdmegek elvitték. Akkor még kicsi legények voltak a későbbi proletárok, de már éreztették a karmukat. Mi történt vele? Nem tudtuk elképzelni, milyen gazemberséget követhetett el. Csíkszeredába mentem, egy ügyvédhez, hogy járjon utána. Az ügyvéd hajdan pap volt, otthagyta a papságot, családot alapított. Manszvét atya mentette ki a pápánál, eskette meg őket. A felkérésre csak ennyit mondott az ügyvéd: családom van, de vállalom.
Tizenkét szárhegyi egyháztanácsost béreltem fel, fizettem az útjukat, hogy tanúskodjanak, mi volt a prédikációban. Négy gazember jött Csomafalváról, azt állították, hogy Manszvét atya mocskolta a kommunizmust, az állam ellen beszélt. A szárhegyiek mind a tizenketten igazolták, hogy csak a Hiszekegyről beszélt. Ítéletet kellett hozni, de a törvényszéki elnök, akit elsőnek kijelöltek, el kellett menjen anyósa temetésére, a másodiknak hirtelen vakbélgyulladása lett, egy maradt, egy örmény elnök, aki teljesen jó szándékú volt. Elmondatta az atyával a prédikációt. Elmondhatta, mert Manszvét atya minden prédikációját leírta és megtanulta szóról szóra. Ellenőrizhették, mert a szekuritáté elkobozta a prédikációs füzetét. Két évre ítélték el. Amikor kikerült, deportációba vitték Esztelnekre. Meghalt. Márványtábla hirdeti az ő dicsőségét. Nem szabad feledni a múltat, mindenkinek meg kell bocsátani, de ne feledjünk, tanuljunk belőle.
Hatvannégy évvel ezelőtt Ambrus József volt itt a plébános. Tanította a gyermekeket hittanórán. Ketten mentek be hozzá. Egy fiatal apácanövendék veszélyt sejtve beszökött a haranglábakhoz, meghúzta a harangot. A nép összefutott: viszik el a papot! Mi lesz most?
Miért voltak ott az illető elvtársurak? Rá akarták venni Ambrus Józsefet, hogy fogadja el a fizetését. Hallottatok ilyent, hogy követelni kell, hogy valaki fogadja el a pénzt? Ezt csak akkor értjük meg, ha elmondom, hogy én 1949-ben, úrnapján a zetelakiakkal ott voltam Udvarhelyen a búcsún. Ott volt Márton Áron püspök is. Utolsó rendelkezéseit adta. Mellette ültem mint ünnepi szónok, és amikor búcsúzott, elmondta végrendeletét: egyetlen papnak sem szabad elfogadnia a fizetést, amit ad az állam. Aki elfogadja, az áruló, ki van közösítve. Így már érthető?
Ambrus József megkapta, de postán visszaküldte a pénzt. Ezért jött a két illető. Zúgott a nép, s jobbnak tartották az urak, hogy elszeleljenek. Csergő Vilmos jött haza a mezőről, látta, hogy a nép összegyűlt, s egy pasas fut. Öreg volt, egy pálca volt a kezében, azzal egyet ráütött az elvtársra. Ez még nem lett volna baj. A két személy elment, s mit jelentettek, mit nem, éjfélkor Brassóból egy hadsereg kiszállt Szárhegyre: forradalom van. A községházánál aludt az őr, bizonygatta, dehogy van forradalom. Reggelre már körül volt fogva a község, a fekete kocsival szedték össze a népet, százat, százötvenet 3-4 nap alatt. Ott volt Czimbalmas Lajos is. Tizenhat éves volt. Első nap agyonverték. Csergő Vilmost elvitték Szamosújvárra, ott verték agyon. Ez az emlékmű azokért készült, akik Istenért, népükért, földjükért bebörtönzést, vértanúságot vállaltak. Tisztelet, becsület és hála, aki ezt az emlékművet létrehozta. Ez meg kell maradjon. A múltra emlékeztet, fejet kell hajtanunk mindazok előtt, akik vállalták a hitükért a vértanúságot. Mindenünket elvehetik, de a hitünket nem. Egy veszteség érhet bennünket, egyetlenegy: ha lemondunk hitünkről. Azt soha!”
Ervin atya nem kért kitüntetést
„Valami másnak kellett volna itt történnie, de azt nem is említem. Az én életemben is olyasmik történnek, amik kicsit felzaklatnak, amelyek miatt a fejemben is valami maradt, de nem sok” – mondta mosolyogva a szerzetes, majd kitüntetéssel teli zakóját vetette le, és terítette rá a vértanúk emlékművére. „Én, alázatos szegény barát tele vagyok kitüntetéssel. Nem tudom, miért. Nem tettem sokat. Most annyit teszek, hogy ezt a kabátot a kitüntetéseimmel együtt a vértanúk síremlékére teszem, itt hagyom a plébániának. Ezt a kabátot soha többet fel nem veszem, soha többet a kitüntetéseket fel nem teszem” – fogadta meg. Isten, áldd meg a magyart – szólt a himnusz a taps után, és elmaradt a vitézzé avatás. Senkinek semmi köze
Az ünnepséget követően a sajtó képviselői kérdezték Ervin atyát az elismerés elfogadásának elmaradásáról, és arról, hogy hamarosan a csíksomlyói rendházba megy Szárhegyről.
– Vitézzé avatásra jöttünk. Miért maradt el?
– Tavaly kellett volna a budapesti fő plébániatemplomban engem a történelmi vitézi rend tábornagya vitézzé avasson. Igazoltam a gyergyószentmiklósi főorvossal, hogy kórházban vagyok. Hát két helyen nem lehettem, mint Szent Antal! Akkor elmaradt. Most pedig elmaradt azért, mert elvesztettem az elküldött kitüntetést. De lehetséges, hogy odaadtam az öcsémnek, hogy őrizze meg, mert az örökölhető. Hogy is gondolják, én kilencvennégy éves koromban kacagtassam magamat, hogy vitézzé avatnak? Na, nézzen oda az ember!
– Ervin atya búcsúzik Szárhegytől?
– Én nem búcsúzom sohasem. Szárhegyről kétszer elhajtottak. Egyszer Szabó Anti községi szolga, a néptanács elnöke. El kellett fussak, küldte a milicistákat, s én nem akartam időnap előtt börtönbe kerülni. Utána, börtön után Császár milicista őrmester hajtott el. Én innen többet el nem megyek. Nézzék, van egy lelki és egy testi távozás. Testi távozás például a halál, lelki, amikor az ember megveti valakinek a társaságát és eltávolodik tőle. Én Szárhegytől nem távolodom el. Azt hiszik, kényes kérdéseket tudnak nekem feltenni? Én már vén diplomata vagyok!
– Augusztustól Csíksomlyóra megy Ervin atya, erre vonatkozott a kérdés....
– Hiába kérdezne rá. Magának férje van-e? Mikor verekedett utoljára férjével? Lehet hazudni, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik a családban. Ahhoz, hogy én megyek-e Csíksomlyóra, senkinek semmi köze.
Balázs Katalin
szekelyhon.ro
2013. június 14.
Államalkotó lehet a magyar kisebbség
Elismerné a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában az új alkotmány, amely lehetővé tenné számukra a nemzeti jelképek szabad használatát is.
Az alaptörvény módosítását előkészítő parlamenti bizottság csütörtökön elfogadta az RMDSZ erre vonatkozó módosító javaslatait, miután visszatért több olyan, a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyhez, amelynél korábban nem született döntés a szövetség indítványairól. A testület döntése értelmében az alkotmány első cikkelyénél megmarad a meghatározás, amely alapján Románia nemzetállamként határozza meg magát, de elismerik államalkotó tényezőként a kisebbségeket. A bizottság szövegtervezetébe mindez olyan megfogalmazásban került be, hogy Románia elismeri a királyi ház, a nemzeti kisebbségek, az ortodox egyház és a többi vallásos felekezet történelmi szerepét a román állam kialakulásában.
A bizottság szövegtervezetébe bekerült egy olyan kitétel, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják köztéren és magánterületen az etnikai, nyelvi és vallásos identitásukkal kapcsolatos nemzeti jelképeiket. Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint ha ezt a kitételt a parlament plénuma is megerősíti, többé nem lehet korlátozni a székely vagy a magyar zászló kitűzését az országban. Mint ismeretes, a román prefektusok az év elején valóságos hajtóvadászatot indítottak Hargita és Kovászna megyében a székely zászlók használata ellen, és felszólították a települések elöljáróit: távolítsák el a lobogót a polgármesteri hivatalok, közintézmények homlokzatáról.
Az alkotmány-szövegező bizottság az RMDSZ azon javaslatát is elfogadta, amely szerint a nemzeti kisebbségek képviselői saját döntéshozó és végrehajtó szerveket hozhatnak létre az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Csakhogy ez az új alkotmányos cikkely arra a kisebbségi törvénytervezetre hivatkozik, amelyben szerepel ugyan a kulturális autonómiára vonatkozó fejezet, ám a jogszabály 2005 óta „porosodik” a bukaresti törvényhozásban. Ioan Avram, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője közölte: éppen azért nem szavazta meg a passzust, mivel nem létező törvényre hivatkozik. „Nem lehet beemelni az alkotmány szövegébe annak a kisebbségi jogszabálytervezetnek az előírásait, amelyet a parlament még meg sem szavazott. Még akkor sem, ha ennek a kitételnek az alkotmányban történő megjelenítése később nem kötelezi arra a parlamentet, hogy elfogadja a kisebbségi törvényt” – indokolta ellenszavazatát a PSD-s honatya.
Ezzel kapcsolatban különben az Erdélyi Magyar Néppárt aggasztónak tartja, hogy az indítvány szerint a kulturális autonómia intézményének létrehozási jogát nem a közösség kezébe adják, hogy annak tagjai általános, titkos és közvetlen választás útján hozzák létre döntéshozó és végrehajtó testületeiket, hanem egy kellően nem definiált szervezet – a nemzeti kisebbség „törvényes” képviselője – kizárólagos hatáskörébe utalják. „Mindez előrevetíti, hogy ezt a hatáskört a későbbi törvényi szabályozás az RMDSZ-re szabja majd, és ezáltal a szövetség csúcsvezetése lehetőséget kap arra, hogy – a közösség nevében fellépve, de annak demokratikus ellenőrzése alól kivonva magát – kisajátítsa a kulturális autonómia intézményeinek létrehozását és működtetését, ékes példáját szolgáltatva ezzel a minden körülmények között kerülendő és káros etnobiznisznek” – állapította meg csütörtöki közleményében Toró T. Tibor. Az alakulat elnöke szerint a bizottsági döntésben egyértelműen tetten érhető a román kormányzat ama törekvése is, hogy a divide et impera elv szellemében „jó és rossz, törvényes és törvénytelen, együttműködő és együttműködésre képtelen magyarokra, illetve magyar politikai szervezetekre ossza a közösséget”. Az alkotmánymódosításon dolgozó parlamenti bizottság elfogadta az RMDSZ negyedik javaslatát is, amely előírná, hogy a hatóságoknak konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel minden őket érintő kérdésben. A bizottság a jövő héten folytatja munkáját, és várhatóan akkor dönt az RMDSZ további indítványairól, amelyek lehetővé tennék, hogy sarkalatos törvénnyel elismerjék egyes hagyományos térségek különleges státusát Romániában, továbbá amelyek hivatalos nyelvként ismernék el egy adott régióban jelentős arányban élő kisebbségek nyelvét. Különben a testület csütörtökön javaslatot tett a parlamenti képviselők és szenátorok pártváltásának tiltására is. A megszavazott indítvány értelmében a jövőben elveszíti mandátumát az a honatya, aki kilép abból a politikai alakulatból, amelynek színeiben megválasztották. (Ez a tiltás jelenleg a polgármesterekre és helyi/megyei önkormányzati képviselőkre már vonatkozik). Egyébként a parlamenti különbizottság által előkészített alkotmánymódosítás akkor lép hatályba, ha azt a parlament kétharmados többséggel elfogadja és érvényes népszavazás is megerősíti.
szekelyhon.ro
Elismerné a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában az új alkotmány, amely lehetővé tenné számukra a nemzeti jelképek szabad használatát is.
Az alaptörvény módosítását előkészítő parlamenti bizottság csütörtökön elfogadta az RMDSZ erre vonatkozó módosító javaslatait, miután visszatért több olyan, a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyhez, amelynél korábban nem született döntés a szövetség indítványairól. A testület döntése értelmében az alkotmány első cikkelyénél megmarad a meghatározás, amely alapján Románia nemzetállamként határozza meg magát, de elismerik államalkotó tényezőként a kisebbségeket. A bizottság szövegtervezetébe mindez olyan megfogalmazásban került be, hogy Románia elismeri a királyi ház, a nemzeti kisebbségek, az ortodox egyház és a többi vallásos felekezet történelmi szerepét a román állam kialakulásában.
A bizottság szövegtervezetébe bekerült egy olyan kitétel, miszerint a nemzeti kisebbségek szabadon használhatják köztéren és magánterületen az etnikai, nyelvi és vallásos identitásukkal kapcsolatos nemzeti jelképeiket. Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint ha ezt a kitételt a parlament plénuma is megerősíti, többé nem lehet korlátozni a székely vagy a magyar zászló kitűzését az országban. Mint ismeretes, a román prefektusok az év elején valóságos hajtóvadászatot indítottak Hargita és Kovászna megyében a székely zászlók használata ellen, és felszólították a települések elöljáróit: távolítsák el a lobogót a polgármesteri hivatalok, közintézmények homlokzatáról.
Az alkotmány-szövegező bizottság az RMDSZ azon javaslatát is elfogadta, amely szerint a nemzeti kisebbségek képviselői saját döntéshozó és végrehajtó szerveket hozhatnak létre az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Csakhogy ez az új alkotmányos cikkely arra a kisebbségi törvénytervezetre hivatkozik, amelyben szerepel ugyan a kulturális autonómiára vonatkozó fejezet, ám a jogszabály 2005 óta „porosodik” a bukaresti törvényhozásban. Ioan Avram, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője közölte: éppen azért nem szavazta meg a passzust, mivel nem létező törvényre hivatkozik. „Nem lehet beemelni az alkotmány szövegébe annak a kisebbségi jogszabálytervezetnek az előírásait, amelyet a parlament még meg sem szavazott. Még akkor sem, ha ennek a kitételnek az alkotmányban történő megjelenítése később nem kötelezi arra a parlamentet, hogy elfogadja a kisebbségi törvényt” – indokolta ellenszavazatát a PSD-s honatya.
Ezzel kapcsolatban különben az Erdélyi Magyar Néppárt aggasztónak tartja, hogy az indítvány szerint a kulturális autonómia intézményének létrehozási jogát nem a közösség kezébe adják, hogy annak tagjai általános, titkos és közvetlen választás útján hozzák létre döntéshozó és végrehajtó testületeiket, hanem egy kellően nem definiált szervezet – a nemzeti kisebbség „törvényes” képviselője – kizárólagos hatáskörébe utalják. „Mindez előrevetíti, hogy ezt a hatáskört a későbbi törvényi szabályozás az RMDSZ-re szabja majd, és ezáltal a szövetség csúcsvezetése lehetőséget kap arra, hogy – a közösség nevében fellépve, de annak demokratikus ellenőrzése alól kivonva magát – kisajátítsa a kulturális autonómia intézményeinek létrehozását és működtetését, ékes példáját szolgáltatva ezzel a minden körülmények között kerülendő és káros etnobiznisznek” – állapította meg csütörtöki közleményében Toró T. Tibor. Az alakulat elnöke szerint a bizottsági döntésben egyértelműen tetten érhető a román kormányzat ama törekvése is, hogy a divide et impera elv szellemében „jó és rossz, törvényes és törvénytelen, együttműködő és együttműködésre képtelen magyarokra, illetve magyar politikai szervezetekre ossza a közösséget”. Az alkotmánymódosításon dolgozó parlamenti bizottság elfogadta az RMDSZ negyedik javaslatát is, amely előírná, hogy a hatóságoknak konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel minden őket érintő kérdésben. A bizottság a jövő héten folytatja munkáját, és várhatóan akkor dönt az RMDSZ további indítványairól, amelyek lehetővé tennék, hogy sarkalatos törvénnyel elismerjék egyes hagyományos térségek különleges státusát Romániában, továbbá amelyek hivatalos nyelvként ismernék el egy adott régióban jelentős arányban élő kisebbségek nyelvét. Különben a testület csütörtökön javaslatot tett a parlamenti képviselők és szenátorok pártváltásának tiltására is. A megszavazott indítvány értelmében a jövőben elveszíti mandátumát az a honatya, aki kilép abból a politikai alakulatból, amelynek színeiben megválasztották. (Ez a tiltás jelenleg a polgármesterekre és helyi/megyei önkormányzati képviselőkre már vonatkozik). Egyébként a parlamenti különbizottság által előkészített alkotmánymódosítás akkor lép hatályba, ha azt a parlament kétharmados többséggel elfogadja és érvényes népszavazás is megerősíti.
szekelyhon.ro
2013. június 14.
Nem mondtak le a Sütő-szoborról Marosvásárhelyen
Az RMDSZ városi frakciója visszavonta az önkormányzat csütörtök délutáni ülésének napirendi pontjai közül a Sütő András szoborállításra vonatkozó határozattervezetet, de nem mond le róla – hangzott az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi elnöke, Brassai Zsombor és Peti András is jelen volt, illetve a megyei tanács RMDSZ-frakció vezetője, Kelemen Márton sajtótájékoztatóján.
Az újságírók érdeklődésére elmondták, hogy létezik már egy korábbi határozat a szoborállításra, amit még 2009. szeptember 17-én fogadott el a tanács. Most azt a kezdeményezést kellett volna elfogadtatni, hogy ne a Mărăști térre állítsák a szobrot, ahogy az a korábbi, 377-es számú határozatban szerepel, hanem Sütő Andráshoz méltó helyre, a Színház térre.
Az RMDSZ-sajtótájékoztatón elhangzott az is, hogy egy magát megnevezni nem akaró tanácsos a Marosvásárhelyen megjelenő Központ című hetilapnak azt nyilatkozta a csütörtöki tanácsülés szünetében: azért vették le napirendről a határozattervezetet, mert a Bolyai Klubban értelmiségi körökben elhangzott, hogy Sütő nem érdemel szobrot, hiszen megosztotta a marosvásárhelyi magyar közösséget.
Brassai Zsombor és Peti András is értetlenül fogadta az újságcikket, ami szerintük nem reális hírt közöl. „RMDSZ-es tanácsos ilyet nem mondhatott” – erősítették meg többször is meggyőződésüket, hozzátéve: ami egyik-másik klubban elhangzik véleményként, még nem jelent semmit, nem lehet mérvadó egy közösség, vagy éppen az önkormányzat számára.
Az újságcikket Székely Emese, a Sütő András Baráti Egyesület titkára is olvasta és a maszol.ro-nak elmondta, mélyen felháborította a hír, és azt sem érti, hogy az újságcikknek miért nincs megjelölve a szerzője. „Felháborított, hogy ilyeneket mondanak, hogy megkérdőjelezik Sütő András értékét, egyáltalán azt, hogy érdemel vagy sem szobrot Marosvásárhelyen” – fogalmazott Székely Emese.
Érdeklődésünkre elmondta, korábban örültek, hogy 2009-ben a tanács megszavazta a Sütő-szobor helyszíneként a Mărăști-teret, de időközben rájöttek arra, hogy ez mégsem méltó helyszín. „A Mărăști és a Kinizsi Pál utcák kereszteződésében, tulajdonképpen egy terelőúton lett volna ez a hely. Amikor a külföldi adományozók megnézték a helyet, nem tetszett nekik, ahogy sok más marosvásárhelyinek sem. Így aztán más helyet kértünk” – magyarázta a maszol.ro-nak.
Peti András alpolgármester korábban egy egész alakos, a Színház-téren egy padon ülő Sütő Andrást ábrázoló határozattervezetet nyújtott be az önkormányzathoz. A csütörtöki tanácsülésen nem került napirendre, ami nem jelenti azt, hogy végleg eltekintenének a szoborállításról. Ahogy fogalmaztak a sajtótájékoztatón, „könnyebb egy napirendről levett határozatot elővenni, mint egy leszavazottat újból napirendre tűzni”.
Maszol.ro
Az RMDSZ városi frakciója visszavonta az önkormányzat csütörtök délutáni ülésének napirendi pontjai közül a Sütő András szoborállításra vonatkozó határozattervezetet, de nem mond le róla – hangzott az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi elnöke, Brassai Zsombor és Peti András is jelen volt, illetve a megyei tanács RMDSZ-frakció vezetője, Kelemen Márton sajtótájékoztatóján.
Az újságírók érdeklődésére elmondták, hogy létezik már egy korábbi határozat a szoborállításra, amit még 2009. szeptember 17-én fogadott el a tanács. Most azt a kezdeményezést kellett volna elfogadtatni, hogy ne a Mărăști térre állítsák a szobrot, ahogy az a korábbi, 377-es számú határozatban szerepel, hanem Sütő Andráshoz méltó helyre, a Színház térre.
Az RMDSZ-sajtótájékoztatón elhangzott az is, hogy egy magát megnevezni nem akaró tanácsos a Marosvásárhelyen megjelenő Központ című hetilapnak azt nyilatkozta a csütörtöki tanácsülés szünetében: azért vették le napirendről a határozattervezetet, mert a Bolyai Klubban értelmiségi körökben elhangzott, hogy Sütő nem érdemel szobrot, hiszen megosztotta a marosvásárhelyi magyar közösséget.
Brassai Zsombor és Peti András is értetlenül fogadta az újságcikket, ami szerintük nem reális hírt közöl. „RMDSZ-es tanácsos ilyet nem mondhatott” – erősítették meg többször is meggyőződésüket, hozzátéve: ami egyik-másik klubban elhangzik véleményként, még nem jelent semmit, nem lehet mérvadó egy közösség, vagy éppen az önkormányzat számára.
Az újságcikket Székely Emese, a Sütő András Baráti Egyesület titkára is olvasta és a maszol.ro-nak elmondta, mélyen felháborította a hír, és azt sem érti, hogy az újságcikknek miért nincs megjelölve a szerzője. „Felháborított, hogy ilyeneket mondanak, hogy megkérdőjelezik Sütő András értékét, egyáltalán azt, hogy érdemel vagy sem szobrot Marosvásárhelyen” – fogalmazott Székely Emese.
Érdeklődésünkre elmondta, korábban örültek, hogy 2009-ben a tanács megszavazta a Sütő-szobor helyszíneként a Mărăști-teret, de időközben rájöttek arra, hogy ez mégsem méltó helyszín. „A Mărăști és a Kinizsi Pál utcák kereszteződésében, tulajdonképpen egy terelőúton lett volna ez a hely. Amikor a külföldi adományozók megnézték a helyet, nem tetszett nekik, ahogy sok más marosvásárhelyinek sem. Így aztán más helyet kértünk” – magyarázta a maszol.ro-nak.
Peti András alpolgármester korábban egy egész alakos, a Színház-téren egy padon ülő Sütő Andrást ábrázoló határozattervezetet nyújtott be az önkormányzathoz. A csütörtöki tanácsülésen nem került napirendre, ami nem jelenti azt, hogy végleg eltekintenének a szoborállításról. Ahogy fogalmaztak a sajtótájékoztatón, „könnyebb egy napirendről levett határozatot elővenni, mint egy leszavazottat újból napirendre tűzni”.
Maszol.ro
2013. június 14.
Antal Árpád szerint az EMNP különutas
Aggasztónak találja Sepsiszentgyörgy polgármestere, hogy az EMNP a többi erdélyi magyar politikai alakulattól függetlenül hívná utcára az embereket a régióátszervezés kapcsán.
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke úgy véli, a különböző erdélyi magyar politikai-közéleti szervezeteknek úgy kell a kormány által elképzelt, és erőltetett régióátszervezési elképzelés ellen fellépniük, hogy az akciók, kezdeményezéseik ne oltsák ki egymást. Antal szerint ugyanis, míg a szövetség már tárgyalásokat folytat az Székely Nemzeti Tanáccsal az esetleges utcai megmozdulások kérdéséről, és közvetve a Magyar Polgári Párttal is, az EMNP a saját útját járja, a napokban jelentették be ugyanis azon szándékukat, hogy tiltakozni hívják az embereket, ha a helyzet úgy hozza, viszont semmilyen egyeztetést nem kezdeményeztek a többi alakulattal, szervezettel.
Az elöljáró úgy véli, hogy átütő eredményt érjen el egy tüntetés, komoly erőket kell megmozgatni, ehhez komoly szervezési háttér szükségeltetik, ezek nélkül ugyanis a figyelem nem fog kellőképpen a problémára irányulni. Antal úgy véli, mielőtt még bármelyik szervezet, vagy párt dátumokat hirdetne meg, egyeztetnie kell a többi alakulattal, hogy ne történjen meg újból az, hogy több kis, esetenként egy komolyan felépített forgatókönyvet nélkülöző rendezvényben elaprózódik az egész tiltakozás, és végül elmarad a hatás. A polgármester úgy véli, közös célról van szó, elvégre a szövetségből senki sem állítja, hogy téves lenne tiltakozást szervezni, tisztában vannak azzal, hogy Bukarestben a párbeszéd lehetősége igencsak beszűkült, és annyira nincsenek partnerek, hogy igenis utcára kell vonulni. Ebben teljes egyetértés van a szervezetek között, és éppen ezért nem kellene eljutni abba a helyzetbe, hogy az EMNP meghirdeti a tüntetést, és aki nem vesz azon részt az áruló.
„Nem a tüntetések meghirdetésében kellene versengeni, hanem a szervezés hatékonyságában, illetve abban, hogy egyfajta munkamegosztás alakuljon ki – ami már elindult az SZNT-MPP-RMDSZ vonalon – és mindenki azokkal az eszközeivel járuljon hozzá, amivel a leginkább tud” – mutatott rá Antal Árpád. Szerinte jelenleg az EMNP ebben a képletben a különutas szerepet vette magára.
A kérdésre, hogy az RMDSZ miért nem kezdeményezi az együttműködést, Antal kijelentette, hogy bár egyetért egy ilyen nyitással, de nem az ő tiszte ezt kezdeményezni, vagy levezényelni. A kezdeményezés ugyanakkor a másik oldalról is jöhetne.
Nagy D. István
szekelyhon.ro
Aggasztónak találja Sepsiszentgyörgy polgármestere, hogy az EMNP a többi erdélyi magyar politikai alakulattól függetlenül hívná utcára az embereket a régióátszervezés kapcsán.
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke úgy véli, a különböző erdélyi magyar politikai-közéleti szervezeteknek úgy kell a kormány által elképzelt, és erőltetett régióátszervezési elképzelés ellen fellépniük, hogy az akciók, kezdeményezéseik ne oltsák ki egymást. Antal szerint ugyanis, míg a szövetség már tárgyalásokat folytat az Székely Nemzeti Tanáccsal az esetleges utcai megmozdulások kérdéséről, és közvetve a Magyar Polgári Párttal is, az EMNP a saját útját járja, a napokban jelentették be ugyanis azon szándékukat, hogy tiltakozni hívják az embereket, ha a helyzet úgy hozza, viszont semmilyen egyeztetést nem kezdeményeztek a többi alakulattal, szervezettel.
Az elöljáró úgy véli, hogy átütő eredményt érjen el egy tüntetés, komoly erőket kell megmozgatni, ehhez komoly szervezési háttér szükségeltetik, ezek nélkül ugyanis a figyelem nem fog kellőképpen a problémára irányulni. Antal úgy véli, mielőtt még bármelyik szervezet, vagy párt dátumokat hirdetne meg, egyeztetnie kell a többi alakulattal, hogy ne történjen meg újból az, hogy több kis, esetenként egy komolyan felépített forgatókönyvet nélkülöző rendezvényben elaprózódik az egész tiltakozás, és végül elmarad a hatás. A polgármester úgy véli, közös célról van szó, elvégre a szövetségből senki sem állítja, hogy téves lenne tiltakozást szervezni, tisztában vannak azzal, hogy Bukarestben a párbeszéd lehetősége igencsak beszűkült, és annyira nincsenek partnerek, hogy igenis utcára kell vonulni. Ebben teljes egyetértés van a szervezetek között, és éppen ezért nem kellene eljutni abba a helyzetbe, hogy az EMNP meghirdeti a tüntetést, és aki nem vesz azon részt az áruló.
„Nem a tüntetések meghirdetésében kellene versengeni, hanem a szervezés hatékonyságában, illetve abban, hogy egyfajta munkamegosztás alakuljon ki – ami már elindult az SZNT-MPP-RMDSZ vonalon – és mindenki azokkal az eszközeivel járuljon hozzá, amivel a leginkább tud” – mutatott rá Antal Árpád. Szerinte jelenleg az EMNP ebben a képletben a különutas szerepet vette magára.
A kérdésre, hogy az RMDSZ miért nem kezdeményezi az együttműködést, Antal kijelentette, hogy bár egyetért egy ilyen nyitással, de nem az ő tiszte ezt kezdeményezni, vagy levezényelni. A kezdeményezés ugyanakkor a másik oldalról is jöhetne.
Nagy D. István
szekelyhon.ro
2013. június 15.
Elutasították az egyházi visszaszolgáltatást
Elutasította a szenátus jogi bizottsága az RMDSZ egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvénytervezetét – jelentette be Markó Attila képviselő, aki nagyon kis esélyt lát arra, hogy a ház plénuma elfogadja a javaslatot.
A szenátorok a kormány véleményezésére hivatkozva voksoltak nemmel, annak dacára, hogy korábban a kárpótlási törvény megszavazásakor a miniszterelnök ígérte, az egyházaknak visszajáró javak sorsát külön jogszabályban rendezik. Markó Attila részt vett a bizottság ülésén, de érveit figyelmen kívül hagyták. A nemleges választ a kormány most azzal indokolta, hogy a jogszabály kiterjeszti a visszaszolgáltatást egyháztól független jogi személyekre is, és Markó Attila hiába magyarázta, hogy ez nem igaz. A képviselő elmondta: a kormány és a szenátorok érvelésében viszontlátta saját perét (a Székely Mikó Kollégium református egyháznak történő visszaszolgáltatása miatt ítélték alapfokon három évre), az ügyészség érvelését.
Markó Attilának nincsenek illúziói, számít arra, hogy a szenátus plénuma is elutasítja javaslatát, és nem remél sokkal többet a döntő képviselőháztól sem. „Az igazság a mi oldalunkon, az érvek mellettünk szólnak” – hangsúlyozta, leszögezve, az ügyet nem hagyja annyiban, újra kell kezdeniük a tárgyalásokat a kormánnyal. Megjegyezte, képviselői tevékenységének tapasztalata: az ellenzéki szerepkör arra jó, hogy sokkal hangosabban elmondhassák véleményüket, de egy minőségében nagyon meggyengült parlamentben, 70 százalékos többséggel szemben nehéz bárminek érvényt szerezni.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma
Elutasította a szenátus jogi bizottsága az RMDSZ egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvénytervezetét – jelentette be Markó Attila képviselő, aki nagyon kis esélyt lát arra, hogy a ház plénuma elfogadja a javaslatot.
A szenátorok a kormány véleményezésére hivatkozva voksoltak nemmel, annak dacára, hogy korábban a kárpótlási törvény megszavazásakor a miniszterelnök ígérte, az egyházaknak visszajáró javak sorsát külön jogszabályban rendezik. Markó Attila részt vett a bizottság ülésén, de érveit figyelmen kívül hagyták. A nemleges választ a kormány most azzal indokolta, hogy a jogszabály kiterjeszti a visszaszolgáltatást egyháztól független jogi személyekre is, és Markó Attila hiába magyarázta, hogy ez nem igaz. A képviselő elmondta: a kormány és a szenátorok érvelésében viszontlátta saját perét (a Székely Mikó Kollégium református egyháznak történő visszaszolgáltatása miatt ítélték alapfokon három évre), az ügyészség érvelését.
Markó Attilának nincsenek illúziói, számít arra, hogy a szenátus plénuma is elutasítja javaslatát, és nem remél sokkal többet a döntő képviselőháztól sem. „Az igazság a mi oldalunkon, az érvek mellettünk szólnak” – hangsúlyozta, leszögezve, az ügyet nem hagyja annyiban, újra kell kezdeniük a tárgyalásokat a kormánnyal. Megjegyezte, képviselői tevékenységének tapasztalata: az ellenzéki szerepkör arra jó, hogy sokkal hangosabban elmondhassák véleményüket, de egy minőségében nagyon meggyengült parlamentben, 70 százalékos többséggel szemben nehéz bárminek érvényt szerezni.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma
2013. június 15.
"Marosvásárhelyen az összes vegyes tannyelvű tanintézet diszkriminál!"
Nemcsak a Liviu Rebreanu Általános Iskolában, hanem a megyeszékhelyen az összes vegyes tannyelvű oktatási intézményben diszkriminálják a magyar anyanyelvű diákokat – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója, azt követően, hogy a Liviu Rebreanu iskolát a napokban 600 lejjel bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács.
Amint arról tegnapi lapszámunkban beszámoltunk, 600 lejes pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a marosvásárhelyi kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolát, amiért a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat. Horváth Kovács Ádám, a szülői akciócsoport tagja elmondta, a Diszkriminációellenes Tanács tavaly már figyelmeztetésben részesítette a tanintézetet a kétnyelvű feliratok hiánya miatt, ami valójában felszólítás volt, hogy megegyezéssel rendezzék a konfliktust, viszont ez a mai napig nem történt meg. – Az igazgatócsere után négy magyar feliratot ugyan kihelyeztek, viszont az intézményben lévő közel száz felirathoz képest ez szinte egyenlő a nullával – jegyezte meg Horváth Kovács Ádám.
– A tanács döntése egy apró előrelépés ebben a folyamatban, valójában a megerősítése annak, hogy a követelésünk jogos. A CEMO által végzett felmérések eredményei arra utalnak, hogy a megyeszékhelyen nem egy, hanem az összes vegyes tannyelvű iskolában – az óvodáktól a középiskolákig – diszkrimináció éri a magyar anyanyelvű tanulókat. Feltérképeztük, hogy a középiskolák 90 százalékában román anyanyelvű tanárok oktatják a szaktantárgyakat, román tankönyvekből. Sokan arra hivatkoznak, hogy ezáltal a tanulók jobban elsajátítják a szakmát, a szakmában használt sajátos kifejezéseket, viszont ez nem így van. A vidékről érkezett diákok nem értik a román nyelven elhangzottakat, az eredmény pedig az lesz, hogy hiányos felkészültséggel távoznak majd az iskolából – tette szóvá a tapasztaltakat Szigeti Enikő, aki elmondta, idén várhatóan újabb jelentés készül arra vonatkozóan, hogy az ország miként alkalmazza a nyelvi jogok chartájában foglaltakat, ezért a CEMO eljuttatja a hiányosságokkal kapcsolatos észrevételeit az illetékes szervekhez.
Válaszra sem méltatják a szülőket
A sajtótájékoztatón a Liviu Rebreanu iskolába járó magyar gyerekek szüleinek a képviseletében Győrfi Attila és Farkas Mihály voltak jelen. Győrfi Attila elmondta, közel négy hónapja kéthetente szerveznek villámcsődületeket az iskola előtt, viszont eredménytelenül. – A 600 lejes pénzbírság nem boldogít, mert sajnos nem látjuk, hogy ennek hatására megoldódna a probléma. Levélben fordultunk Illés Ildikó főtanfelügyelő- helyetteshez, de több mint harminc nap elteltével sem kaptunk választ. Két alkalommal is találkoztunk vele, kértük, hogy kezdeményezzen találkozót az iskola igazgatónőjével, és közvetítsen a két fél között, mert az igazgatónő nem hajlandó szóba állni velünk, de semmi sem történt. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink érezzék, hogy semmivel sem kevesebbek, mint a tanintézetbe járó román anyanyelvű társaik – magyarázta az évek óta tartó küzdelem hátterében álló indíttatást a szülő, aki azt is szóvá tette, hogy a Liviu Rebreanu iskola vezetőtanácsának az összetételében is figyelmen kívül hagyták a törvényes előírásokat. – Az iskola vezetőtanácsa törvénytelenül működik, egyáltalán nincsen benne magyar szülő, sem magyar pedagógus, aki a gyerekeink érdekeit képviselje, csupán a magyar anyanyelvű aligazgató tagja a vezetőtanácsnak – nehezményezte Győrfi Attila. Farkas Mihály azt rótta fel a tanfelügyelőségnek és a tanintézet vezetőségének, hogy a szülők beadványait még válaszra sem méltatják, az iskola előtt szervezett villámcsődületekkor a vezetőség részéről senki sem kérdezte meg őket, mit is szeretnének. Horváth Kovács Ádám szerint a gond az, hogy senki nem vállal semmiért felelősséget, sem a magyarokat képviselő főtanfelügyelő- helyettes, sem a magyar aligazgatók nem vállalják fel a kétnyelvűség megvalósításához szükséges lépéseket. – Illés Ildikó azt állítja, nem tehet semmit, nem kérheti a tanintézet vezetőségétől, hogy kihelyezze a kétnyelvű táblákat –tette hozzá. Szigeti Enikő azt is elmondta, hogy a CEMO feljelentette a megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért nem lépnek annak érdekében, hogy megszüntessék a tanács által diszkriminatívnak ítélt állapotokat, azaz nem szólítják fel az iskola vezetőségét, hogy kihelyezzék a kétnyelvű feliratokat.
Szó sincs törvénytelenségről
A sajtótájékoztatón szóba került a kétnyelvű érdemoklevelek körül kialakult vita is, hiszen mint ismeretes, Marius Pascan demokrata-liberális szenátor a főtanfelügyelő lemondását követeli amiatt, hogy egyes tanintézetekben kétnyelvű okleveleket akartak kiosztani a végzős diákoknak. Pascan szerint a tanfelügyelőség ezáltal megszegi az országos tanügyi törvényt, mely előírja, hogy hivatalos okiratokat kizárólag román nyelven lehet kibocsátani. Lapunk érdeklődésére Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója kijelentette, a 2011. évi 5565-ös számú tanügyminiszteri rendelet tartalmazza azon, az oktatásban használt hivatalos dokumentumok listáját, amelyeket egy nyelven, kizárólag az állam nyelvén lehet kibocsátani, viszont az érdemoklevél nem szerepel ezek között, tehát szó sincs törvénytelenségről.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
Nemcsak a Liviu Rebreanu Általános Iskolában, hanem a megyeszékhelyen az összes vegyes tannyelvű oktatási intézményben diszkriminálják a magyar anyanyelvű diákokat – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója, azt követően, hogy a Liviu Rebreanu iskolát a napokban 600 lejjel bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács.
Amint arról tegnapi lapszámunkban beszámoltunk, 600 lejes pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a marosvásárhelyi kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolát, amiért a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat. Horváth Kovács Ádám, a szülői akciócsoport tagja elmondta, a Diszkriminációellenes Tanács tavaly már figyelmeztetésben részesítette a tanintézetet a kétnyelvű feliratok hiánya miatt, ami valójában felszólítás volt, hogy megegyezéssel rendezzék a konfliktust, viszont ez a mai napig nem történt meg. – Az igazgatócsere után négy magyar feliratot ugyan kihelyeztek, viszont az intézményben lévő közel száz felirathoz képest ez szinte egyenlő a nullával – jegyezte meg Horváth Kovács Ádám.
– A tanács döntése egy apró előrelépés ebben a folyamatban, valójában a megerősítése annak, hogy a követelésünk jogos. A CEMO által végzett felmérések eredményei arra utalnak, hogy a megyeszékhelyen nem egy, hanem az összes vegyes tannyelvű iskolában – az óvodáktól a középiskolákig – diszkrimináció éri a magyar anyanyelvű tanulókat. Feltérképeztük, hogy a középiskolák 90 százalékában román anyanyelvű tanárok oktatják a szaktantárgyakat, román tankönyvekből. Sokan arra hivatkoznak, hogy ezáltal a tanulók jobban elsajátítják a szakmát, a szakmában használt sajátos kifejezéseket, viszont ez nem így van. A vidékről érkezett diákok nem értik a román nyelven elhangzottakat, az eredmény pedig az lesz, hogy hiányos felkészültséggel távoznak majd az iskolából – tette szóvá a tapasztaltakat Szigeti Enikő, aki elmondta, idén várhatóan újabb jelentés készül arra vonatkozóan, hogy az ország miként alkalmazza a nyelvi jogok chartájában foglaltakat, ezért a CEMO eljuttatja a hiányosságokkal kapcsolatos észrevételeit az illetékes szervekhez.
Válaszra sem méltatják a szülőket
A sajtótájékoztatón a Liviu Rebreanu iskolába járó magyar gyerekek szüleinek a képviseletében Győrfi Attila és Farkas Mihály voltak jelen. Győrfi Attila elmondta, közel négy hónapja kéthetente szerveznek villámcsődületeket az iskola előtt, viszont eredménytelenül. – A 600 lejes pénzbírság nem boldogít, mert sajnos nem látjuk, hogy ennek hatására megoldódna a probléma. Levélben fordultunk Illés Ildikó főtanfelügyelő- helyetteshez, de több mint harminc nap elteltével sem kaptunk választ. Két alkalommal is találkoztunk vele, kértük, hogy kezdeményezzen találkozót az iskola igazgatónőjével, és közvetítsen a két fél között, mert az igazgatónő nem hajlandó szóba állni velünk, de semmi sem történt. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink érezzék, hogy semmivel sem kevesebbek, mint a tanintézetbe járó román anyanyelvű társaik – magyarázta az évek óta tartó küzdelem hátterében álló indíttatást a szülő, aki azt is szóvá tette, hogy a Liviu Rebreanu iskola vezetőtanácsának az összetételében is figyelmen kívül hagyták a törvényes előírásokat. – Az iskola vezetőtanácsa törvénytelenül működik, egyáltalán nincsen benne magyar szülő, sem magyar pedagógus, aki a gyerekeink érdekeit képviselje, csupán a magyar anyanyelvű aligazgató tagja a vezetőtanácsnak – nehezményezte Győrfi Attila. Farkas Mihály azt rótta fel a tanfelügyelőségnek és a tanintézet vezetőségének, hogy a szülők beadványait még válaszra sem méltatják, az iskola előtt szervezett villámcsődületekkor a vezetőség részéről senki sem kérdezte meg őket, mit is szeretnének. Horváth Kovács Ádám szerint a gond az, hogy senki nem vállal semmiért felelősséget, sem a magyarokat képviselő főtanfelügyelő- helyettes, sem a magyar aligazgatók nem vállalják fel a kétnyelvűség megvalósításához szükséges lépéseket. – Illés Ildikó azt állítja, nem tehet semmit, nem kérheti a tanintézet vezetőségétől, hogy kihelyezze a kétnyelvű táblákat –tette hozzá. Szigeti Enikő azt is elmondta, hogy a CEMO feljelentette a megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért nem lépnek annak érdekében, hogy megszüntessék a tanács által diszkriminatívnak ítélt állapotokat, azaz nem szólítják fel az iskola vezetőségét, hogy kihelyezzék a kétnyelvű feliratokat.
Szó sincs törvénytelenségről
A sajtótájékoztatón szóba került a kétnyelvű érdemoklevelek körül kialakult vita is, hiszen mint ismeretes, Marius Pascan demokrata-liberális szenátor a főtanfelügyelő lemondását követeli amiatt, hogy egyes tanintézetekben kétnyelvű okleveleket akartak kiosztani a végzős diákoknak. Pascan szerint a tanfelügyelőség ezáltal megszegi az országos tanügyi törvényt, mely előírja, hogy hivatalos okiratokat kizárólag román nyelven lehet kibocsátani. Lapunk érdeklődésére Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója kijelentette, a 2011. évi 5565-ös számú tanügyminiszteri rendelet tartalmazza azon, az oktatásban használt hivatalos dokumentumok listáját, amelyeket egy nyelven, kizárólag az állam nyelvén lehet kibocsátani, viszont az érdemoklevél nem szerepel ezek között, tehát szó sincs törvénytelenségről.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 16.
Száz esztendős lenne a Mezőség apostola
Vasárnap délelőtt került sor a Mezőség apostolaként is emlegetett Kövesdi Kiss Ferenc születése 100. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésekre a marosvásárhelyi református temetőben és a Vártemplomban.
A pedagógus, költő, közíró, felelős egyházi tisztségeket elvállaló közéleti ember, a mezőségi szórványmisszió ébresztője 1913. július 29-én született a Mezőpanit községhez tartozó Székelykövesden, abban a mezőségi faluban, ahol kő csak mutatóban akad. Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjében tanult, majd a kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképzőben folytatta, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerezzen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát. Így lett sok-sok nemzedék szeretve tisztelt okítója, a hagyományok őrizője, s az őrzést továbbadással megtoldó apostol, aki életét szűkebb pátriája, a Székely-Mezőség felemelésének, megismertetésének szolgálatába állította.
Jól felfogott és megértett fegyelmet sugalló alkatú jelenség lehetett a Tanár Úr, hiszen a marosvásárhelyi református temető kapujánál már negyed tíz előtt több őszülő hajú hajdani tanítvány gyülekezett, hogy percre pontosan ott lehessen a sírnál a fél tízkor kezdődő megemlékezésen. S az egykori tanítványok – már maguk is nyugalmazott tanárok, lelkészek, egyszerű „kétkezi emlékezők” – jelentőségteljes méltósággal, lehajtott fejjel helyezték el virágcsokraikat az egykori tanár úr, később Feri bácsi sírján. Ennél a kegyeletteljes megemlékezésnél semmi sem példázza jobban azt a megbecsülést, szeretetet, de tiszteletet is, amelyet Kövesdi Kiss Ferenc talán önkéntelenül vívott ki magának, egészen addig, mígnem az Úr 2004. évének júliusában ki nem költözött a marosvásárhelyi történelmi jelentőségű református temetőbe.
Később, a vártemplomi istentiszteletet követően a Psalmus kórus bevezetésével kezdődött el a templomi megemlékezés, amelyen a Vetési László lelkész, szórványügyi előadó, Zöld György volt köbölkúti lelkipásztor-kolléga, Bodolai Gyöngyi újságíró emlékezett a mindenki Feri bácsijára, Ötvös József református lelkész pedig a nagyenyedi schola üzenetét olvasta fel. Kilyén Ilka színművész Kövesdi-verssel tisztelgett, majd felavatták a gótikus terem falán elhelyezett Kövesdi Kiss Ferenc-emléktáblát.
Kozán István
székelyhon.ro
Vasárnap délelőtt került sor a Mezőség apostolaként is emlegetett Kövesdi Kiss Ferenc születése 100. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésekre a marosvásárhelyi református temetőben és a Vártemplomban.
A pedagógus, költő, közíró, felelős egyházi tisztségeket elvállaló közéleti ember, a mezőségi szórványmisszió ébresztője 1913. július 29-én született a Mezőpanit községhez tartozó Székelykövesden, abban a mezőségi faluban, ahol kő csak mutatóban akad. Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjében tanult, majd a kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképzőben folytatta, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerezzen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát. Így lett sok-sok nemzedék szeretve tisztelt okítója, a hagyományok őrizője, s az őrzést továbbadással megtoldó apostol, aki életét szűkebb pátriája, a Székely-Mezőség felemelésének, megismertetésének szolgálatába állította.
Jól felfogott és megértett fegyelmet sugalló alkatú jelenség lehetett a Tanár Úr, hiszen a marosvásárhelyi református temető kapujánál már negyed tíz előtt több őszülő hajú hajdani tanítvány gyülekezett, hogy percre pontosan ott lehessen a sírnál a fél tízkor kezdődő megemlékezésen. S az egykori tanítványok – már maguk is nyugalmazott tanárok, lelkészek, egyszerű „kétkezi emlékezők” – jelentőségteljes méltósággal, lehajtott fejjel helyezték el virágcsokraikat az egykori tanár úr, később Feri bácsi sírján. Ennél a kegyeletteljes megemlékezésnél semmi sem példázza jobban azt a megbecsülést, szeretetet, de tiszteletet is, amelyet Kövesdi Kiss Ferenc talán önkéntelenül vívott ki magának, egészen addig, mígnem az Úr 2004. évének júliusában ki nem költözött a marosvásárhelyi történelmi jelentőségű református temetőbe.
Később, a vártemplomi istentiszteletet követően a Psalmus kórus bevezetésével kezdődött el a templomi megemlékezés, amelyen a Vetési László lelkész, szórványügyi előadó, Zöld György volt köbölkúti lelkipásztor-kolléga, Bodolai Gyöngyi újságíró emlékezett a mindenki Feri bácsijára, Ötvös József református lelkész pedig a nagyenyedi schola üzenetét olvasta fel. Kilyén Ilka színművész Kövesdi-verssel tisztelgett, majd felavatták a gótikus terem falán elhelyezett Kövesdi Kiss Ferenc-emléktáblát.
Kozán István
székelyhon.ro
2013. június 17.
Huszártalálkozó Rákóczi cserefájánál
A 60 éves Miholcsa József alezredest köszöntötték
Egy kis fantáziával akár 200 évet is visszautazhatott az időben, aki szombaton a Rigmány melletti – a marosvásárhelyi Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület által táborozóhelyként és madártani megfigyelésekre használt tisztásra tévedt. A helyi hagyományőrző huszárok ugyanis találkozót szerveztek, amelynek célja, elmondásuk szerint, a különböző alakulatok együttléte volt. Meglepetésnek szánták a 60. életévét betöltő Miholcsa József alezredes felköszöntését, aki a huszármozgalom kezdeményezője, ösztönzője megyénkben.
A természetvédő egyesület által a szervezők rendelkezésére bocsátott jurták, a lóállások és a hely hangulata, az egyenruhák egy kis történelmi utazást tettek lehetővé, hiszen elképzelhető, hogy a huszárság korában valójában hasonló körülmények között találkoztak a bajtársak, akik a fegyvernem kötelezettsége alatt egész Európában derekasan megállták a helyüket a csatamezőkön. Ma a hagyományőrző huszárság – nemcsak jelmezes játékot jelent azok számára, akik anyagi áldozatok árán korhű ruhákat készítenek, lovakat tartanak –, hanem összetartja azt a közösséget, amely felvállalja erkölcsi tartásban, gondolkodásban, szellemi hozzáállásban mindazt, ami tulajdonképpen híressé, elismertté tette a korabeli huszárokat – mondta Miholcsa József, akinek az ötletére szervezték meg a rigmányiak a találkozót.
Csipán Csaba, a rigmányi alakulat vezetője, a találkozó főszervezője elmondta, azért nem volt nyilvános a rendezvény, mivel ez tulajdonképpen azoknak a Maros megyei hagyományőrző huszáralakulatok képviselőinek szólt, akik gyakran vendégül látják őket, s ezért "illett viszonozni ezt". S hogy ne csak beszélgetés, mulatozás legyen, úgy döntöttek, hogy ügyességi versenyen is összemérik tudásukat. Délelőtt a Militari –háromnapos összetett lovas verseny – mintájára három próbát kellett végrehajtaniuk a benevezőknek. A "vitézségi vetélkedő" abból állt, hogy a pályán elhelyezett szalmabálákon ugratták át a lovakat, utána három oszlopra szúrt "török fejet kellett porba hullatni", majd egy oszlopra helyezett karikát felszúrni a kardra és egy másikra tűzni, végül dárdát hajítottak célpontba – ezek a gyakorlatok a hajdani harci előkészületekhez tartoztak. Természetesen a huszár elválaszthatatlan lovától, sok esetben úgy jött ki győztesen egy-egy csatából, hogy a ló is megfelelően tudta teljesíteni a parancsokat. Ezért a másik két akadály a ló képességeit, illetve a ló és lovas közötti összhangot jelezte. Az idomítási vetélkedőben különböző, a lovak számára elég nehéz irányítási feladatokat kellett elvégezni, míg az ügyességi próbán a huszár olyan gyakorlatokat végzett, amelyekkel az összpontosítási képességek kerültek előtérbe. Többek között egy vízzel telt pohárral ügettek, arra vigyázva, hogy minél kevesebb loccsanjon ki belőle. A jelenlevő hagyományőrző alakulatok (Mátyás, Würtemberg huszárok, 9-esek, lófőszékelyek) egy-egy képviselővel neveztek be. A szerzett pontszámok alapján a vetélkedő abszolút győztese Berekméri Botond sárpataki Mátyás-huszár lett.
A találkozón először osztották ki a gróf Bethlen Gergely érdemérmet is, amelyet Miholcsa József alapított, annak az Abafáján született 1848-as honvéd huszárnak az emlékére, aki a marosvásárhelyi királyi tábla írnoka, később az erdélyi udvari kancelláriánál tisztviselő lett. 1848 augusztusában Kolozsváron részt vett a Berzenczey László parancsnoksága alatt szerveződő "Kossuth" önkéntes lovascsapat egy egységének felállításában. Októbertől a lovascsapat egy századának élén harcolt a román felkelők ellen. Novemberben őrnaggyá léptették elő és az önkéntes lovascsapatból szervezett 15. (Mátyás király) huszárezred 1. osztályának parancsnokává nevezték ki. Jelentős szerepe volt a császári hadsereg erdélyi központjának bevételét eredményező március 11-ei nagyszebeni ütközetben. A világosi fegyverletétel után Aradon hadbíróság, majd sorozóbizottság elé állították. 1849 novemberében szabadon engedték, de utóbb politikai okokból ismét le akarták tartóztatni. Ekkor Szerbián keresztül Franciaországba menekült és kapcsolatba lépett a magyar emigrációval. 1859-ben a Kossuth Lajos vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság ezredesi rangban az itáliai magyar légió lovasdandárának parancsnokává nevezte ki. 1860-tól tábornok a szárd (piemonti) királyi hadseregben. 1862-ben nyugdíjazták. 1866-ban a poroszországi magyar légióban (Klapka-légió) szolgált. A lovasság parancsnokaként részt vett a légió 1866. augusztus 3-ai akciójában, melynek során a Jablonkai-hágón keresztül benyomultak magyar területre. 1867-ben amnesztiát kapott és hazatért.
– Hősiessége, a szabadságharc eszméi melletti kitartása igazán példaértékű, ezért ezt a kitüntetést ezentúl azok kapják, akik sokat tesznek a hagyományőrzésért – mondta Miholcsa József.
Az idei kitüntetettek: Pál István, Márton Levente Szovátáról, Csipán Csaba Rigmányból, Mátyás László és Jankovics Ferenc Marosvásárhelyről, illetve Bodonból – voltak.
A nap fénypontja délután következett. A több mint 100 résztvevő, köztük közel 70 huszár – az utóbbiak díszsorfalat állva – köszöntötte fel a 60 éves szobrászművészt, aki meghatottan fogadta barátaitól a jókívánságokat, amelyeket Veress Gergely polgármester is tolmácsolt a község lakói nevében, aki házigazdaként védnöke is volt a rendezvénynek.
Azt is megtudtuk, hogy a hely valóban kötődik a huszárhagyományokhoz, ugyanis a tisztáson levő több száz éves cserefa tövében a szabadságharcok idején pihent meg katonái körében II. Rákóczi Ferenc. Borbély Sámuel helybéli lakos azt is elárulta, hogy a tulajdonában van az a villa, amellyel a fejedelem étkezett.
A kora délután még egy érdekes mozzanatnak is tanúi lehettünk: Váradi Csabát a hagyományoknak megfelelően tisztté avatták. Bajtársai nyeregre hasaltatták, a fejét letakarták a mentével majd a kardpengével elfenekelték arra ösztönözve, hogy tartsa be a huszárság erkölcsi szabályait, maradjon továbbra is hű szellemiségéhez.
Csipán Csaba elmondta, hogy lesz még találkozó Rigmányban – tegyük hozzá, szervezettebb formában akár idegenforgalmi érdekességé is válhatna az esemény, amely a festői környezetben fekvő faluba vonzaná azokat, akik "feltöltődni" járnak Erdélybe.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
A 60 éves Miholcsa József alezredest köszöntötték
Egy kis fantáziával akár 200 évet is visszautazhatott az időben, aki szombaton a Rigmány melletti – a marosvásárhelyi Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület által táborozóhelyként és madártani megfigyelésekre használt tisztásra tévedt. A helyi hagyományőrző huszárok ugyanis találkozót szerveztek, amelynek célja, elmondásuk szerint, a különböző alakulatok együttléte volt. Meglepetésnek szánták a 60. életévét betöltő Miholcsa József alezredes felköszöntését, aki a huszármozgalom kezdeményezője, ösztönzője megyénkben.
A természetvédő egyesület által a szervezők rendelkezésére bocsátott jurták, a lóállások és a hely hangulata, az egyenruhák egy kis történelmi utazást tettek lehetővé, hiszen elképzelhető, hogy a huszárság korában valójában hasonló körülmények között találkoztak a bajtársak, akik a fegyvernem kötelezettsége alatt egész Európában derekasan megállták a helyüket a csatamezőkön. Ma a hagyományőrző huszárság – nemcsak jelmezes játékot jelent azok számára, akik anyagi áldozatok árán korhű ruhákat készítenek, lovakat tartanak –, hanem összetartja azt a közösséget, amely felvállalja erkölcsi tartásban, gondolkodásban, szellemi hozzáállásban mindazt, ami tulajdonképpen híressé, elismertté tette a korabeli huszárokat – mondta Miholcsa József, akinek az ötletére szervezték meg a rigmányiak a találkozót.
Csipán Csaba, a rigmányi alakulat vezetője, a találkozó főszervezője elmondta, azért nem volt nyilvános a rendezvény, mivel ez tulajdonképpen azoknak a Maros megyei hagyományőrző huszáralakulatok képviselőinek szólt, akik gyakran vendégül látják őket, s ezért "illett viszonozni ezt". S hogy ne csak beszélgetés, mulatozás legyen, úgy döntöttek, hogy ügyességi versenyen is összemérik tudásukat. Délelőtt a Militari –háromnapos összetett lovas verseny – mintájára három próbát kellett végrehajtaniuk a benevezőknek. A "vitézségi vetélkedő" abból állt, hogy a pályán elhelyezett szalmabálákon ugratták át a lovakat, utána három oszlopra szúrt "török fejet kellett porba hullatni", majd egy oszlopra helyezett karikát felszúrni a kardra és egy másikra tűzni, végül dárdát hajítottak célpontba – ezek a gyakorlatok a hajdani harci előkészületekhez tartoztak. Természetesen a huszár elválaszthatatlan lovától, sok esetben úgy jött ki győztesen egy-egy csatából, hogy a ló is megfelelően tudta teljesíteni a parancsokat. Ezért a másik két akadály a ló képességeit, illetve a ló és lovas közötti összhangot jelezte. Az idomítási vetélkedőben különböző, a lovak számára elég nehéz irányítási feladatokat kellett elvégezni, míg az ügyességi próbán a huszár olyan gyakorlatokat végzett, amelyekkel az összpontosítási képességek kerültek előtérbe. Többek között egy vízzel telt pohárral ügettek, arra vigyázva, hogy minél kevesebb loccsanjon ki belőle. A jelenlevő hagyományőrző alakulatok (Mátyás, Würtemberg huszárok, 9-esek, lófőszékelyek) egy-egy képviselővel neveztek be. A szerzett pontszámok alapján a vetélkedő abszolút győztese Berekméri Botond sárpataki Mátyás-huszár lett.
A találkozón először osztották ki a gróf Bethlen Gergely érdemérmet is, amelyet Miholcsa József alapított, annak az Abafáján született 1848-as honvéd huszárnak az emlékére, aki a marosvásárhelyi királyi tábla írnoka, később az erdélyi udvari kancelláriánál tisztviselő lett. 1848 augusztusában Kolozsváron részt vett a Berzenczey László parancsnoksága alatt szerveződő "Kossuth" önkéntes lovascsapat egy egységének felállításában. Októbertől a lovascsapat egy századának élén harcolt a román felkelők ellen. Novemberben őrnaggyá léptették elő és az önkéntes lovascsapatból szervezett 15. (Mátyás király) huszárezred 1. osztályának parancsnokává nevezték ki. Jelentős szerepe volt a császári hadsereg erdélyi központjának bevételét eredményező március 11-ei nagyszebeni ütközetben. A világosi fegyverletétel után Aradon hadbíróság, majd sorozóbizottság elé állították. 1849 novemberében szabadon engedték, de utóbb politikai okokból ismét le akarták tartóztatni. Ekkor Szerbián keresztül Franciaországba menekült és kapcsolatba lépett a magyar emigrációval. 1859-ben a Kossuth Lajos vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság ezredesi rangban az itáliai magyar légió lovasdandárának parancsnokává nevezte ki. 1860-tól tábornok a szárd (piemonti) királyi hadseregben. 1862-ben nyugdíjazták. 1866-ban a poroszországi magyar légióban (Klapka-légió) szolgált. A lovasság parancsnokaként részt vett a légió 1866. augusztus 3-ai akciójában, melynek során a Jablonkai-hágón keresztül benyomultak magyar területre. 1867-ben amnesztiát kapott és hazatért.
– Hősiessége, a szabadságharc eszméi melletti kitartása igazán példaértékű, ezért ezt a kitüntetést ezentúl azok kapják, akik sokat tesznek a hagyományőrzésért – mondta Miholcsa József.
Az idei kitüntetettek: Pál István, Márton Levente Szovátáról, Csipán Csaba Rigmányból, Mátyás László és Jankovics Ferenc Marosvásárhelyről, illetve Bodonból – voltak.
A nap fénypontja délután következett. A több mint 100 résztvevő, köztük közel 70 huszár – az utóbbiak díszsorfalat állva – köszöntötte fel a 60 éves szobrászművészt, aki meghatottan fogadta barátaitól a jókívánságokat, amelyeket Veress Gergely polgármester is tolmácsolt a község lakói nevében, aki házigazdaként védnöke is volt a rendezvénynek.
Azt is megtudtuk, hogy a hely valóban kötődik a huszárhagyományokhoz, ugyanis a tisztáson levő több száz éves cserefa tövében a szabadságharcok idején pihent meg katonái körében II. Rákóczi Ferenc. Borbély Sámuel helybéli lakos azt is elárulta, hogy a tulajdonában van az a villa, amellyel a fejedelem étkezett.
A kora délután még egy érdekes mozzanatnak is tanúi lehettünk: Váradi Csabát a hagyományoknak megfelelően tisztté avatták. Bajtársai nyeregre hasaltatták, a fejét letakarták a mentével majd a kardpengével elfenekelték arra ösztönözve, hogy tartsa be a huszárság erkölcsi szabályait, maradjon továbbra is hű szellemiségéhez.
Csipán Csaba elmondta, hogy lesz még találkozó Rigmányban – tegyük hozzá, szervezettebb formában akár idegenforgalmi érdekességé is válhatna az esemény, amely a festői környezetben fekvő faluba vonzaná azokat, akik "feltöltődni" járnak Erdélybe.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 17.
Sikeres vakság
Az elmúlt két évben robbant be sikeres erdélyi kortárs drámasorozatként Székely Csaba Bányavidék című trilógiája, amelynek első két részét, a Bányavirágot és a Bányavakságot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió mutatta be nagy sikerrel itthon és Magyarországon egyaránt. A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozón kapott két újabb díjat a Bányavakság Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna színészek alakításának köszönhetően, akik a legjobb női és legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést vehették át.
Az eddig bemutatott két erdélyi produkció szinte minden fesztiválon feltűnést keltett, hiszen a szerzőnek sikerült olyan húsba vágóan mai erdélyi élethelyzetekről érvényes korképet felvázolnia, amely alig jelenítődik meg a közbeszédben vagy más kortárs művészeti alkotásokban. Székely Csaba végre nem panoptikumként vagy skanzenként közelített Erdélyhez, hanem felépített egy élethű tükörképet, amely helyenként lehet, hogy torz, de összességében megbízható ábrázolást nyújt a jelenlegi erdélyi valóságról. Székely Csaba tehát nem csak megemlékezett Erdélyről és a dicső múltjáról, hanem szembenézett a valósággal, és olyan társadalmi jelenségekről szólalt meg hitelesen, mint a szegénység, a korrupció, a nacionalizmus, a hagyomány. Már rengeteg írás jelent meg az erdélyi és a magyarországi előadásokról, a Bányavirág szövegét a Látó című irodalmi folyóirat is közölte, időközben a teljes trilógia megjelent kötetben a Magvetőnél. De igazán csak az értheti meg a már-már divatossá vált bányavidékiséget, aki megnézi a Sebestyén Aba rendezésében készült erdélyi produkciókat. Lehet sokat nevetni, de sírni is. Sőt egy kicsit bele is lehet betegedni az előadásokba, hiszen a darab metsző humorral leplezi le a nagy Erdély-mítosz alatt elterebélyesedett kicsinyességet, gyűlöletet, képmutatást, kilátástalanságot.
A mindennapi életben értetlenkedve szemléljük sokszor azt, ami körülöttünk történik. Nem értjük, hogy miért és kinek fontos a nemzetállam, miért nem értenek minket a románok, a románok pedig azt, hogy miért nem értjük meg mi őket. Miért van az, hogy román és magyar emberek nem tudnak őszintén beszélni identitási kérdésekről, de sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit jelent Romániában élni, mennyire vesszük tudomásul azt, hogy ebben az országban születtünk, hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a valósághoz, milyen kompromisszumokat kell kötni, vagy egyáltalán akarunk-e Romániában élni. Nem értjük a román–magyar viszony történelmi terhét, ami folyton megnyomorít, fogalmunk sincs, hogy miként lehetne feloldani ezt az átkos örökséget és kohéziós hajtóerővé változtatni. Iskolák, tankönyvek, oklevelek kétnyelvűsége – vagy miért ne, többnyelvűsége – még mindig kedélyeket borzol. Politikusok használják fel szavazatszerzésre a zsigeri indulatokat úgy, hogy közben színvonaltalanság, fegyelmezetlenség dúl mindenütt, a szűkebb és tágabb világban pedig villámgyorsan mennek végbe az átalakulások, amivel a belterjes világunkban már senkinek sincs ideje foglalkozni.
A Bányavidék trilógia nagy érdeme az, hogy normálisan, emberien szólal meg nyavalyáinkról. A szerzőnek nincs semmilyen érdeke, így nem torzítja mondanivalóját. Székely Csaba nem mérlegelt, hogy mit szabad és mit nem szabad kimondania, hanem végtelenül őszintén kiírta magából azt, ami zavarja. A Bányavakságban kapott a magyar és a román nacionalizmus egyaránt, tüneményes humorral van ábrázolva a románok és magyarok közötti kommunikációs nehézség, ami bizonyos helyzetekben már-már krónikus képtelenséggé fajul. Visít a nevetéstől a közönség miközben Székely Csaba megmutatja, hogy időnként milyen ostobák tudunk lenni, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha csak pillanatokra is, de a szerző száz politikusi helyzetértékelőnél, vezércikknél és politikai elemzésnél is eredményesebben lebbenti fel a fátylat az emberek szeméről, akik így szembesülhetnek családtagjaikkal, szomszédaikkal, kollégáikkal, ismerőseikkel. Vagyis önmagukkal. A marosvásárhelyi produkciókban a bányavidékiség a mai életszagú erdélyi létet jelképezi, és csak örülni lehet annak, hogy volt bátorsága egy erdélyi állami intézménynek műsorra tűznie a darabot.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
Az elmúlt két évben robbant be sikeres erdélyi kortárs drámasorozatként Székely Csaba Bányavidék című trilógiája, amelynek első két részét, a Bányavirágot és a Bányavakságot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió mutatta be nagy sikerrel itthon és Magyarországon egyaránt. A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozón kapott két újabb díjat a Bányavakság Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna színészek alakításának köszönhetően, akik a legjobb női és legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést vehették át.
Az eddig bemutatott két erdélyi produkció szinte minden fesztiválon feltűnést keltett, hiszen a szerzőnek sikerült olyan húsba vágóan mai erdélyi élethelyzetekről érvényes korképet felvázolnia, amely alig jelenítődik meg a közbeszédben vagy más kortárs művészeti alkotásokban. Székely Csaba végre nem panoptikumként vagy skanzenként közelített Erdélyhez, hanem felépített egy élethű tükörképet, amely helyenként lehet, hogy torz, de összességében megbízható ábrázolást nyújt a jelenlegi erdélyi valóságról. Székely Csaba tehát nem csak megemlékezett Erdélyről és a dicső múltjáról, hanem szembenézett a valósággal, és olyan társadalmi jelenségekről szólalt meg hitelesen, mint a szegénység, a korrupció, a nacionalizmus, a hagyomány. Már rengeteg írás jelent meg az erdélyi és a magyarországi előadásokról, a Bányavirág szövegét a Látó című irodalmi folyóirat is közölte, időközben a teljes trilógia megjelent kötetben a Magvetőnél. De igazán csak az értheti meg a már-már divatossá vált bányavidékiséget, aki megnézi a Sebestyén Aba rendezésében készült erdélyi produkciókat. Lehet sokat nevetni, de sírni is. Sőt egy kicsit bele is lehet betegedni az előadásokba, hiszen a darab metsző humorral leplezi le a nagy Erdély-mítosz alatt elterebélyesedett kicsinyességet, gyűlöletet, képmutatást, kilátástalanságot.
A mindennapi életben értetlenkedve szemléljük sokszor azt, ami körülöttünk történik. Nem értjük, hogy miért és kinek fontos a nemzetállam, miért nem értenek minket a románok, a románok pedig azt, hogy miért nem értjük meg mi őket. Miért van az, hogy román és magyar emberek nem tudnak őszintén beszélni identitási kérdésekről, de sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit jelent Romániában élni, mennyire vesszük tudomásul azt, hogy ebben az országban születtünk, hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a valósághoz, milyen kompromisszumokat kell kötni, vagy egyáltalán akarunk-e Romániában élni. Nem értjük a román–magyar viszony történelmi terhét, ami folyton megnyomorít, fogalmunk sincs, hogy miként lehetne feloldani ezt az átkos örökséget és kohéziós hajtóerővé változtatni. Iskolák, tankönyvek, oklevelek kétnyelvűsége – vagy miért ne, többnyelvűsége – még mindig kedélyeket borzol. Politikusok használják fel szavazatszerzésre a zsigeri indulatokat úgy, hogy közben színvonaltalanság, fegyelmezetlenség dúl mindenütt, a szűkebb és tágabb világban pedig villámgyorsan mennek végbe az átalakulások, amivel a belterjes világunkban már senkinek sincs ideje foglalkozni.
A Bányavidék trilógia nagy érdeme az, hogy normálisan, emberien szólal meg nyavalyáinkról. A szerzőnek nincs semmilyen érdeke, így nem torzítja mondanivalóját. Székely Csaba nem mérlegelt, hogy mit szabad és mit nem szabad kimondania, hanem végtelenül őszintén kiírta magából azt, ami zavarja. A Bányavakságban kapott a magyar és a román nacionalizmus egyaránt, tüneményes humorral van ábrázolva a románok és magyarok közötti kommunikációs nehézség, ami bizonyos helyzetekben már-már krónikus képtelenséggé fajul. Visít a nevetéstől a közönség miközben Székely Csaba megmutatja, hogy időnként milyen ostobák tudunk lenni, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha csak pillanatokra is, de a szerző száz politikusi helyzetértékelőnél, vezércikknél és politikai elemzésnél is eredményesebben lebbenti fel a fátylat az emberek szeméről, akik így szembesülhetnek családtagjaikkal, szomszédaikkal, kollégáikkal, ismerőseikkel. Vagyis önmagukkal. A marosvásárhelyi produkciókban a bányavidékiség a mai életszagú erdélyi létet jelképezi, és csak örülni lehet annak, hogy volt bátorsága egy erdélyi állami intézménynek műsorra tűznie a darabot.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 17.
Erdély-szintű tehetségnapot tartottak városunkban
A 2010-ben létrejött Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) és a János Zsigmond Kollégium (JZSK) egész Erdélyt átfogó tehetségnapot szervezett szombaton, amelynek keretében az ETT-t alkotó 32 tehetségpont (iskolák, egyesületek stb.) által támogatott több mint 40 tanuló mutathatta be képességét. A hagyományos területek (matematika, informatika, fizika, földrajz, kémia, biológia, irodalom) mellett volt homokrajzolás, robotépítés, mechatronika, népdaléneklés, papírruha-bemutató és régizene-előadás is.
A diákok Közép-Erdélyből, a Székelyföldről, Partiumból és a Bánságból érkeztek.
Péntek János akadémikustól, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökétől megtudtuk: kisebb földrajzi területet átfogó tehetségnapokat már szerveztek, ám az egész Erdélyt felölelő első rendezvényre Kolozsváron került sor.
Popa Márta, a házigazda tanintézet igazgatója köszöntőjében elmondta: nem véletlen, hogy a JZSK adott otthont az első Erdélyi Tehetségnapnak, mert az unitárius kollégium 455 éves múltja során mindig úgy adott esélyt a tanulásra, hogy idevonzotta távoli települések tehetséges gyermekeit is.
– A neves személyiségeken kívül nemzedékek hosszú sora kapta meg azt az erkölcsi alapot és tudást, amelyet saját életében és közössége javára kamatoztathatott. Az iskola homlokzatára vésett Musis et virtutibus szellemében most is olyan pedagógusok oktatnak és nevelnek, olyan diákok tanulnak a Múzsák és Erények otthonának falai között, akik hisznek abban, hogy az életben nemcsak a felhalmozott tudás jelent felbecsülhetetlen értéket, hanem a lelki-szellemi épség és az erkölcsös magatartás is – magyarázta az iskolaigazgató.
– Bármilyen tudás és tehetség önmagában erkölcsileg közömbös, csak a helyes cél és eszköz, azaz a szeretet teszi azt áldásossá az egyén és közösség számára. Kívánom, bontakozzon ki tehetségetek, tudásotok pedig a szorgalmatok és kitartásotok által gyarapodjon, hogy végül kapjátok meg a saját utatokat – fűzte hozzá az iskolaigazgató.
András Szilárd, az ETT ügyvezető elnöke (és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója) rámutatott: a tehetség fogalmát a hagyományosnál sokkal általánosabban kell értelmeznünk, és semmiképpen sem szabad leszűkítenünk valamilyen területre, valamilyen mérések eredményére, vagy akár az elért teljesítményre.
– Ez a rendezvény annak is a bizonyítéka, hogy a társadalom irányából megindult egyfajta nyitás, érzékennyé válás, a sokszínű tehetség megértése, elfogadása, támogatása irányába. Másrészt a tartalmak minőségéből arra következtethetünk, hogy diákjaink közt szép számmal akadnak olyanok, akik profi szinten teljesítenek a különféle hagyományos és modern területeken. Érdemes tehát támogatni ezt a sokszínű tehetség-kinyilvánítást – hangsúlyozta András Szilárd.
Török Ferenc tanfelügyelő, az ETT szakbizottsági tagja szerint az ETT és a tanfelügyelőség által működtetett kiválósági központok kiegészíthetik egymás tevékenységét.
Péntek János, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke, akadémikus szerint a rendezvény célja az, hogy a tehetséges gyerekek megismerjék egymást, össze tudják hasonlítani egyik teljesítményt a másikkal stb.
A tehetséges gyerekek bemutatkozása után szombat délután az erdélyi tehetségpontok képviselői tanácskoztak.
– A tanácskozás során megfogalmazódott az a következtetés, hogy a diákok érdekében sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanári együttműködésre, a több iskolát felölelő szakmai műhelyek (városi, regionális szakkörök) működtetésére. A kolozsvári iskolák képviselői megfogalmazták azt az óhajt, hogy városszintű szakköröket működtessünk magyar nyelven (román nyelven már működnek ilyen szakmai műhelyek a kiválósági központokban), az egyetemmel vagy a civil szférával közösen. A tehetségpontok hálózatát és a kisebbségek nyelvén történő tehetségápolást el kell ismertetnünk a romániai tanügyminisztérium által is. Létre kell hoznunk egy erdélyi nyilvános adatbázist, amely segíti a tehetségek fejlődését, ki kell építeni egy mentorhálózatot, átláthatóvá kell tenni és rendszerbe kell foglalni a helyi tehetségtámogató és tehetségfejlesztő programokat. Magyarországról az erdélyi tehetségápolásnak szánt támogatást valamilyen módon át kellene szervezni és figyelembe venni a helyi hiányokat, nehézségeket, speciális helyzeteket – nyilatkozta lapunknak András Szilárd az első Erdélyi Tehetségnapról, amelyet a szervezők a továbbiakban rendszeresíteni kívánnak évi egy találkozó formájában.
– Nem csak a tanulóknak, hanem az őket felkészítő mentoroknak is hasznos volt az első Erdélyi Tehetségnap. Mindannyiunk számára jó alkalom volt a tapasztalatcserére, ismerkedésre. Ugyanakkor a tehetségpontok működésének erősítése is szóba került – összegezte tapasztalatait a rendezvényről Popa Márta iskolaigazgató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
A 2010-ben létrejött Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) és a János Zsigmond Kollégium (JZSK) egész Erdélyt átfogó tehetségnapot szervezett szombaton, amelynek keretében az ETT-t alkotó 32 tehetségpont (iskolák, egyesületek stb.) által támogatott több mint 40 tanuló mutathatta be képességét. A hagyományos területek (matematika, informatika, fizika, földrajz, kémia, biológia, irodalom) mellett volt homokrajzolás, robotépítés, mechatronika, népdaléneklés, papírruha-bemutató és régizene-előadás is.
A diákok Közép-Erdélyből, a Székelyföldről, Partiumból és a Bánságból érkeztek.
Péntek János akadémikustól, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökétől megtudtuk: kisebb földrajzi területet átfogó tehetségnapokat már szerveztek, ám az egész Erdélyt felölelő első rendezvényre Kolozsváron került sor.
Popa Márta, a házigazda tanintézet igazgatója köszöntőjében elmondta: nem véletlen, hogy a JZSK adott otthont az első Erdélyi Tehetségnapnak, mert az unitárius kollégium 455 éves múltja során mindig úgy adott esélyt a tanulásra, hogy idevonzotta távoli települések tehetséges gyermekeit is.
– A neves személyiségeken kívül nemzedékek hosszú sora kapta meg azt az erkölcsi alapot és tudást, amelyet saját életében és közössége javára kamatoztathatott. Az iskola homlokzatára vésett Musis et virtutibus szellemében most is olyan pedagógusok oktatnak és nevelnek, olyan diákok tanulnak a Múzsák és Erények otthonának falai között, akik hisznek abban, hogy az életben nemcsak a felhalmozott tudás jelent felbecsülhetetlen értéket, hanem a lelki-szellemi épség és az erkölcsös magatartás is – magyarázta az iskolaigazgató.
– Bármilyen tudás és tehetség önmagában erkölcsileg közömbös, csak a helyes cél és eszköz, azaz a szeretet teszi azt áldásossá az egyén és közösség számára. Kívánom, bontakozzon ki tehetségetek, tudásotok pedig a szorgalmatok és kitartásotok által gyarapodjon, hogy végül kapjátok meg a saját utatokat – fűzte hozzá az iskolaigazgató.
András Szilárd, az ETT ügyvezető elnöke (és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója) rámutatott: a tehetség fogalmát a hagyományosnál sokkal általánosabban kell értelmeznünk, és semmiképpen sem szabad leszűkítenünk valamilyen területre, valamilyen mérések eredményére, vagy akár az elért teljesítményre.
– Ez a rendezvény annak is a bizonyítéka, hogy a társadalom irányából megindult egyfajta nyitás, érzékennyé válás, a sokszínű tehetség megértése, elfogadása, támogatása irányába. Másrészt a tartalmak minőségéből arra következtethetünk, hogy diákjaink közt szép számmal akadnak olyanok, akik profi szinten teljesítenek a különféle hagyományos és modern területeken. Érdemes tehát támogatni ezt a sokszínű tehetség-kinyilvánítást – hangsúlyozta András Szilárd.
Török Ferenc tanfelügyelő, az ETT szakbizottsági tagja szerint az ETT és a tanfelügyelőség által működtetett kiválósági központok kiegészíthetik egymás tevékenységét.
Péntek János, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke, akadémikus szerint a rendezvény célja az, hogy a tehetséges gyerekek megismerjék egymást, össze tudják hasonlítani egyik teljesítményt a másikkal stb.
A tehetséges gyerekek bemutatkozása után szombat délután az erdélyi tehetségpontok képviselői tanácskoztak.
– A tanácskozás során megfogalmazódott az a következtetés, hogy a diákok érdekében sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanári együttműködésre, a több iskolát felölelő szakmai műhelyek (városi, regionális szakkörök) működtetésére. A kolozsvári iskolák képviselői megfogalmazták azt az óhajt, hogy városszintű szakköröket működtessünk magyar nyelven (román nyelven már működnek ilyen szakmai műhelyek a kiválósági központokban), az egyetemmel vagy a civil szférával közösen. A tehetségpontok hálózatát és a kisebbségek nyelvén történő tehetségápolást el kell ismertetnünk a romániai tanügyminisztérium által is. Létre kell hoznunk egy erdélyi nyilvános adatbázist, amely segíti a tehetségek fejlődését, ki kell építeni egy mentorhálózatot, átláthatóvá kell tenni és rendszerbe kell foglalni a helyi tehetségtámogató és tehetségfejlesztő programokat. Magyarországról az erdélyi tehetségápolásnak szánt támogatást valamilyen módon át kellene szervezni és figyelembe venni a helyi hiányokat, nehézségeket, speciális helyzeteket – nyilatkozta lapunknak András Szilárd az első Erdélyi Tehetségnapról, amelyet a szervezők a továbbiakban rendszeresíteni kívánnak évi egy találkozó formájában.
– Nem csak a tanulóknak, hanem az őket felkészítő mentoroknak is hasznos volt az első Erdélyi Tehetségnap. Mindannyiunk számára jó alkalom volt a tapasztalatcserére, ismerkedésre. Ugyanakkor a tehetségpontok működésének erősítése is szóba került – összegezte tapasztalatait a rendezvényről Popa Márta iskolaigazgató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 17.
Băsescu szerint a székelyek elriasztják a befektetőket
Traian Băsescu államfő arra figyelmeztette az alkotmányt módosító és közigazgatási régiók kialakítását tervező politikusokat, hogy Románia egységes, nem pedig szövetségi állam. Băsescu a legnépszerűbb kereskedelmi csatorna, a Pro TV meghívottjaként bírálta vasárnap a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) azon tervét, miszerint a kétkamarás parlament felsőháza a megalakítandó régiók képviseletét látná el.
"Ha ők regionális parlamentekben, régióelnökökben és széleskörű autonómiában gondolkodnak, azt jelenti, hogy átalakítják az országot szövetségi állammá. Úgyhogy csak óvatosan, politikus urak a regionalizációval, mert Románia egységes állam" - jelentette ki az államfő.
Băsescu szerint a parlament jobban és olcsóbban működne, ha egykamarás lenne. Megerősítette, hogy ismét népszavazást ír ki az egykamarás rendszerre való áttérésről, ha az alkotmánymódosítás során nem érvényesül a törvényhozás karcsúsításáról rendezett 2009-es népszavazáson megnyilvánult népakarat. Az államfő a tervezett régiósítást is arra hivatkozva bírálta, hogy az nem egyszerűsítené az államot, hanem egy újabb közigazgatási szintet iktatna be a megyék és a központi kormány közé.
"Szerintem a regionalizációnak csökkentenie kéne az állam működési költségeit. A megyei közigazgatásnak el kéne tűnnie, akkor is, ha a régiókon belül megőriznénk a megyék elnevezéseit" - magyarázta Băsescu. Hozzátette: elképzelhetőnek tartana 8, 12, vagy akár 16 régiós felosztást is, mert nem a régiók száma a fontos, hanem az, hogy azok közvetlenül lehívhassák Brüsszelből a regionális fejlesztésre szánt pénzeket.
A régióknak az adott térség kiegyensúlyozottabb fejlődését kéne szolgálniuk - mutatott rá az államfő. Negatív példaként említette - a magyar többségű - Hargita és Kovászna megyét, amelyek fejlesztését szerinte a magyar nacionalizmus hátráltatta.
"Tizenöt éven keresztül a magyar politikusok által vezetett helyi közigazgatás csak magyarországi befektetőktől fogadott el beruházásokat, és mindenféle 100-200 eurós kft.-k jöttek, aminek semmi látszatja nem lett. Nézzék meg a környező megyéket: Brassó, Szeben és Fehér megyébe mennyi beruházás történt. Itt viszont a helyi nacionalizmus hangoskodása visszafogottá tette a befektetőket" - vélekedett Traian Băsescu államfő.
Maszol.ro
Traian Băsescu államfő arra figyelmeztette az alkotmányt módosító és közigazgatási régiók kialakítását tervező politikusokat, hogy Románia egységes, nem pedig szövetségi állam. Băsescu a legnépszerűbb kereskedelmi csatorna, a Pro TV meghívottjaként bírálta vasárnap a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) azon tervét, miszerint a kétkamarás parlament felsőháza a megalakítandó régiók képviseletét látná el.
"Ha ők regionális parlamentekben, régióelnökökben és széleskörű autonómiában gondolkodnak, azt jelenti, hogy átalakítják az országot szövetségi állammá. Úgyhogy csak óvatosan, politikus urak a regionalizációval, mert Románia egységes állam" - jelentette ki az államfő.
Băsescu szerint a parlament jobban és olcsóbban működne, ha egykamarás lenne. Megerősítette, hogy ismét népszavazást ír ki az egykamarás rendszerre való áttérésről, ha az alkotmánymódosítás során nem érvényesül a törvényhozás karcsúsításáról rendezett 2009-es népszavazáson megnyilvánult népakarat. Az államfő a tervezett régiósítást is arra hivatkozva bírálta, hogy az nem egyszerűsítené az államot, hanem egy újabb közigazgatási szintet iktatna be a megyék és a központi kormány közé.
"Szerintem a regionalizációnak csökkentenie kéne az állam működési költségeit. A megyei közigazgatásnak el kéne tűnnie, akkor is, ha a régiókon belül megőriznénk a megyék elnevezéseit" - magyarázta Băsescu. Hozzátette: elképzelhetőnek tartana 8, 12, vagy akár 16 régiós felosztást is, mert nem a régiók száma a fontos, hanem az, hogy azok közvetlenül lehívhassák Brüsszelből a regionális fejlesztésre szánt pénzeket.
A régióknak az adott térség kiegyensúlyozottabb fejlődését kéne szolgálniuk - mutatott rá az államfő. Negatív példaként említette - a magyar többségű - Hargita és Kovászna megyét, amelyek fejlesztését szerinte a magyar nacionalizmus hátráltatta.
"Tizenöt éven keresztül a magyar politikusok által vezetett helyi közigazgatás csak magyarországi befektetőktől fogadott el beruházásokat, és mindenféle 100-200 eurós kft.-k jöttek, aminek semmi látszatja nem lett. Nézzék meg a környező megyéket: Brassó, Szeben és Fehér megyébe mennyi beruházás történt. Itt viszont a helyi nacionalizmus hangoskodása visszafogottá tette a befektetőket" - vélekedett Traian Băsescu államfő.
Maszol.ro
2013. június 18.
Sóvidék – írásban és képekben
Kivételes élményben volt részünk június 13-án a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János Termében tartott kulturális-irodalmi rendezvényen. Oniga Erika művészettörténész bemutatta a Sóvidék folyóiratot, melynek célja Szováta és környéke földrajzi, történelmi, kulturális értékeit felmutatni, népszerűsíteni. Ahogy Szolláth Hunor főszerkesztő megfogalmazta: "...elődeink a sóhoz kötött természeti kulturális környezetben éltek, népszokásaink, hagyományaink, történelmünk, gyökereink ettől elválaszthatatlanok. Lapszámunkat Szovátához köthető régi fotográfiákkal illusztráltuk, hiszen megfogalmazott célunk, projektjeink közé tartozik ezeknek a forrásértékű dokumentumoknak az összegyűjtése, digitalizálása."
A kiadvány összefogja és ösztönzi a tehetséges tollforgatókat mind a környékből, mind távolabbról, még az anyaországból is. Szerkesztői szakemberek. Az írásokból megismerhetjük a helység nagyjait, akik a város gazdasági-kulturális fejlődésének apostolai voltak, megjelennek a gerinces papok, akik megfélemlíthetetlenül küzdöttek a hitért meg a székely magyarság jogaiért, mint Lőrincz András sóváradi református lelkész, Török Mihály szovátai plébános. Hiteles leírások tanúskodnak a só őrzéséről, a sós tavak kialakulásáról, az itt élő emberek mindennapi ügyes-bajos gondjairól.
Szolláth Hunor értékes és érdekes előadása a sóról sok újdonságot tárt fel, majd a Szovátafürdőt ábrázoló képeslapok keletkezéséről, múltjáról, jelentőségéről folytatott értekezése tudományos szakszerűségével ragadta meg a figyelmünket, különösen, hogy fényképes vetítéssel szemléltették.
A májusi folyóiratot kézbe véve feltűnt a borítója, rajta a családias, barátságos, meghitt hangulatot árasztó kép, Búzás András szovátai tanító ismerőseivel a Medve- tó partján. Ugyanazt a meghitt hangulatot érzékeltetik a többi képek is, megörökítve a festői Székelyföld múltját. Valamennyi azt sugallja, hogy egy nagy családba tartozunk, örömünk, bánatunk, hitünk közös.
A kiadvány végén két nagyszerű könyvismertetőt olvashatunk Oniga Erikától: Fekete Árpád iskolamonográfiáját, Hegyi Noémi tollából Derzsi Ferenc levelezését.
A rendezvény mindezeken túl még azzal is megörvendeztetett, hogy felismertem: Oniga Erika művészettörténész volt kedves tanítványom, feleségem pedig az óvó nénije. Micsoda boldogság! Erika a megyei múzeum munkatársa, aki a Kultúrpalotáról, a városházáról, városunk nevezetes épületeiről értékes tanulmányokat írt. Szívből gratulálunk neki és további sikereket kívánunk!
A Sóvidék kulturális folyóirat a páratlan szépségű székely tájról és népről szól, lélekébresztő és - erősítő. Meghalljuk benne Szováta és környéke szívdobogását, megismerjük a csodálatos fürdőt, melyre mindannyian büszkék vagyunk.
Kajcsa Jenő, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)
Kivételes élményben volt részünk június 13-án a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János Termében tartott kulturális-irodalmi rendezvényen. Oniga Erika művészettörténész bemutatta a Sóvidék folyóiratot, melynek célja Szováta és környéke földrajzi, történelmi, kulturális értékeit felmutatni, népszerűsíteni. Ahogy Szolláth Hunor főszerkesztő megfogalmazta: "...elődeink a sóhoz kötött természeti kulturális környezetben éltek, népszokásaink, hagyományaink, történelmünk, gyökereink ettől elválaszthatatlanok. Lapszámunkat Szovátához köthető régi fotográfiákkal illusztráltuk, hiszen megfogalmazott célunk, projektjeink közé tartozik ezeknek a forrásértékű dokumentumoknak az összegyűjtése, digitalizálása."
A kiadvány összefogja és ösztönzi a tehetséges tollforgatókat mind a környékből, mind távolabbról, még az anyaországból is. Szerkesztői szakemberek. Az írásokból megismerhetjük a helység nagyjait, akik a város gazdasági-kulturális fejlődésének apostolai voltak, megjelennek a gerinces papok, akik megfélemlíthetetlenül küzdöttek a hitért meg a székely magyarság jogaiért, mint Lőrincz András sóváradi református lelkész, Török Mihály szovátai plébános. Hiteles leírások tanúskodnak a só őrzéséről, a sós tavak kialakulásáról, az itt élő emberek mindennapi ügyes-bajos gondjairól.
Szolláth Hunor értékes és érdekes előadása a sóról sok újdonságot tárt fel, majd a Szovátafürdőt ábrázoló képeslapok keletkezéséről, múltjáról, jelentőségéről folytatott értekezése tudományos szakszerűségével ragadta meg a figyelmünket, különösen, hogy fényképes vetítéssel szemléltették.
A májusi folyóiratot kézbe véve feltűnt a borítója, rajta a családias, barátságos, meghitt hangulatot árasztó kép, Búzás András szovátai tanító ismerőseivel a Medve- tó partján. Ugyanazt a meghitt hangulatot érzékeltetik a többi képek is, megörökítve a festői Székelyföld múltját. Valamennyi azt sugallja, hogy egy nagy családba tartozunk, örömünk, bánatunk, hitünk közös.
A kiadvány végén két nagyszerű könyvismertetőt olvashatunk Oniga Erikától: Fekete Árpád iskolamonográfiáját, Hegyi Noémi tollából Derzsi Ferenc levelezését.
A rendezvény mindezeken túl még azzal is megörvendeztetett, hogy felismertem: Oniga Erika művészettörténész volt kedves tanítványom, feleségem pedig az óvó nénije. Micsoda boldogság! Erika a megyei múzeum munkatársa, aki a Kultúrpalotáról, a városházáról, városunk nevezetes épületeiről értékes tanulmányokat írt. Szívből gratulálunk neki és további sikereket kívánunk!
A Sóvidék kulturális folyóirat a páratlan szépségű székely tájról és népről szól, lélekébresztő és - erősítő. Meghalljuk benne Szováta és környéke szívdobogását, megismerjük a csodálatos fürdőt, melyre mindannyian büszkék vagyunk.
Kajcsa Jenő, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)
2013. június 18.
Markó Béla: csonka demokratikus rendszer jött létre Romániában
Románia 1989 után demokratikus rendszert épített ki, de érezhető, hogy ez csonka, „bizonyos értelemben Brüsszel számára készült", az új rendszer kiépítésében ugyanis több dilemma megoldatlan maradt – mondta Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke kedden Budapesten.
A politikus az Európai Tanulmányok (Európa 2002) Alapítvány klubestjén tartott előadásában emlékeztetett: amikor 1989 végén összeomlott a diktatúra Romániában, felmerült a lehetőség, hogy az ország a térség más volt szocialista államaihoz hasonlóan „reintegrálódhat a nyugat-európai demokráciák rendszerébe". Azt a jóslatot, hogy erre húsz évre lenne szükség, akkor többen pesszimistának tartották, mondván, az túl hosszú idő – idézte fel.
Véleménye szerint most, huszonhárom év elteltével már inkább optimistának tűnik a húsz évről szóló jóslat. Nagy tévedés azt hinni, hogy az integrációt jelentette volna Románia belépése az unióba, ez egy folyamat, amely máig nem ért véget.
1989-1990-ben egész társadalmat összefogó cél volt az euroatlanti integráció – mondta Markó Béla. Kiemelte: bizonyos országoktól eltérően Romániában az integráció fontosságáról, szükségességéről nem volt vita, még az ultranacionalista pártok sem kérdőjelezték meg a NATO- és EU-tagság jelentőségét. Konszenzusos döntés volt, hogy ebbe az irányba kell haladnia az országnak – mutatott rá. Hozzátette: ez azonban azt is jelenti, hogy nem volt társadalmi vita erről a kérdésről.
A politikus kifejtette: az integrációs út olyan volt, mintha a brüsszeli bürokrácia GPS-készülékként vezette volna Romániát az EU-ba. Ennek az a hátránya, hogy „az útvonalat nem jegyezzük meg igazán", és nem biztos, hogy GPS nélkül még egyszer végig lehetne menni ugyanazon az úton – mondta.
Markó Béla úgy fogalmazott, Romániának nem magának kellett rájönnie a megoldásokra, hanem az ország és az EU is gépiesen próbált alkalmazni jónak tartott megoldásokat, figyelmen kívül hagyva, hogy Románia és a térség országai negyven évig autoriter rendszerben éltek. Azonban „csak a felszínt lehetett így átfesteni", a dilemmák, amelyeket át kellett volna gondolni a mélyben még megvannak – vélekedett.
Hangsúlyozta: a csatlakozással kapcsolatban gyakran felvetődött, hogy a romániai magyarok mit kapnak, ha támogatják az ország integrációját. Úgy látták, mindenképpen előnyös az ország tagsága, ugyanis az a jó nekik, ha minél gyorsabban alakul ki a demokratikus jogrend, érvényesülnek az egyéni emberi jogok, és megy végbe a hatalommegosztás, a közigazgatás decentralizációja – magyarázta. Hozzátette, arra is gondoltak, hogy a kollektív jogok tekintetében is segíthet nekik az EU, mert a nemzetközi gyakorlat jobban rákényszeríthető lesz Romániára.
A tagállamok kisebbségjogi megoldásai között azonban nagy eltérések vannak, így nem biztos, hogy az EU valaha is kidolgozna általános, kötelező kisebbségjogi normákat, nem lehet számítani arra, hogy határozottan szólalna meg ilyen kérdésekben – mondta.
A politikus arról is beszélt, hogy Románia a közigazgatás átszervezése előtt áll. Ez meglátása szerint nagyon rossz irányba indult el, hiszen az országban a települések és a megyék képezik az önkormányzatiság, a helyi közigazgatás szintjeit, és most a megyék és központi kormányzat közé be akarnak iktatni egy eddig nem létező szintet, a közigazgatási régiókat. A jelenlegi közigazgatási felosztás sem ideális, mert a megyék túl kicsik, de a tervezett megoldás tovább növelné a bürokráciát a közigazgatásban, és a magyarok aránya mindenütt 50 százalék alá csökkenne a régiókban – közölte. Véleménye szerint a reformmal nem ez a kormányzat szándéka, de az egyik következménye az lesz, hogy a magyarok döntési lehetőségeit csorbítják.
Markó Béla a magyar-román kapcsolatokról elmondta: nem jó, hogy az együttes kormányülések abbamaradtak, mert ezek jelentős események, a kormányok ilyenkor igyekeznek valamit felmutatni, ténylegesen együtt akarnak működni, ezért nagy mulasztás, hogy ezeket ma már nem tartják meg.
MTI
Erdély.ma
Románia 1989 után demokratikus rendszert épített ki, de érezhető, hogy ez csonka, „bizonyos értelemben Brüsszel számára készült", az új rendszer kiépítésében ugyanis több dilemma megoldatlan maradt – mondta Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke kedden Budapesten.
A politikus az Európai Tanulmányok (Európa 2002) Alapítvány klubestjén tartott előadásában emlékeztetett: amikor 1989 végén összeomlott a diktatúra Romániában, felmerült a lehetőség, hogy az ország a térség más volt szocialista államaihoz hasonlóan „reintegrálódhat a nyugat-európai demokráciák rendszerébe". Azt a jóslatot, hogy erre húsz évre lenne szükség, akkor többen pesszimistának tartották, mondván, az túl hosszú idő – idézte fel.
Véleménye szerint most, huszonhárom év elteltével már inkább optimistának tűnik a húsz évről szóló jóslat. Nagy tévedés azt hinni, hogy az integrációt jelentette volna Románia belépése az unióba, ez egy folyamat, amely máig nem ért véget.
1989-1990-ben egész társadalmat összefogó cél volt az euroatlanti integráció – mondta Markó Béla. Kiemelte: bizonyos országoktól eltérően Romániában az integráció fontosságáról, szükségességéről nem volt vita, még az ultranacionalista pártok sem kérdőjelezték meg a NATO- és EU-tagság jelentőségét. Konszenzusos döntés volt, hogy ebbe az irányba kell haladnia az országnak – mutatott rá. Hozzátette: ez azonban azt is jelenti, hogy nem volt társadalmi vita erről a kérdésről.
A politikus kifejtette: az integrációs út olyan volt, mintha a brüsszeli bürokrácia GPS-készülékként vezette volna Romániát az EU-ba. Ennek az a hátránya, hogy „az útvonalat nem jegyezzük meg igazán", és nem biztos, hogy GPS nélkül még egyszer végig lehetne menni ugyanazon az úton – mondta.
Markó Béla úgy fogalmazott, Romániának nem magának kellett rájönnie a megoldásokra, hanem az ország és az EU is gépiesen próbált alkalmazni jónak tartott megoldásokat, figyelmen kívül hagyva, hogy Románia és a térség országai negyven évig autoriter rendszerben éltek. Azonban „csak a felszínt lehetett így átfesteni", a dilemmák, amelyeket át kellett volna gondolni a mélyben még megvannak – vélekedett.
Hangsúlyozta: a csatlakozással kapcsolatban gyakran felvetődött, hogy a romániai magyarok mit kapnak, ha támogatják az ország integrációját. Úgy látták, mindenképpen előnyös az ország tagsága, ugyanis az a jó nekik, ha minél gyorsabban alakul ki a demokratikus jogrend, érvényesülnek az egyéni emberi jogok, és megy végbe a hatalommegosztás, a közigazgatás decentralizációja – magyarázta. Hozzátette, arra is gondoltak, hogy a kollektív jogok tekintetében is segíthet nekik az EU, mert a nemzetközi gyakorlat jobban rákényszeríthető lesz Romániára.
A tagállamok kisebbségjogi megoldásai között azonban nagy eltérések vannak, így nem biztos, hogy az EU valaha is kidolgozna általános, kötelező kisebbségjogi normákat, nem lehet számítani arra, hogy határozottan szólalna meg ilyen kérdésekben – mondta.
A politikus arról is beszélt, hogy Románia a közigazgatás átszervezése előtt áll. Ez meglátása szerint nagyon rossz irányba indult el, hiszen az országban a települések és a megyék képezik az önkormányzatiság, a helyi közigazgatás szintjeit, és most a megyék és központi kormányzat közé be akarnak iktatni egy eddig nem létező szintet, a közigazgatási régiókat. A jelenlegi közigazgatási felosztás sem ideális, mert a megyék túl kicsik, de a tervezett megoldás tovább növelné a bürokráciát a közigazgatásban, és a magyarok aránya mindenütt 50 százalék alá csökkenne a régiókban – közölte. Véleménye szerint a reformmal nem ez a kormányzat szándéka, de az egyik következménye az lesz, hogy a magyarok döntési lehetőségeit csorbítják.
Markó Béla a magyar-román kapcsolatokról elmondta: nem jó, hogy az együttes kormányülések abbamaradtak, mert ezek jelentős események, a kormányok ilyenkor igyekeznek valamit felmutatni, ténylegesen együtt akarnak működni, ezért nagy mulasztás, hogy ezeket ma már nem tartják meg.
MTI
Erdély.ma
2013. június 19.
Bűvölet: a mához és a máról szóló történet
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 19.
Erdélyi Könyvfesztivál
Kolozsváron az Eikon Kulturális Egyesület, az Eikon Kiadó és a városháza közös szervezésében rendezik meg az Erdélyi Könyvfesztivált, a város Főterén.
A Román Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén tartott sajtótájékoztatón Irina Petraş elmondta, az 5 napig tartó rendezvény (június 19.-23.) tekintélyes mennyiségű kiadványt kínál az olvasni vágyóknak. Lényegében minden korosztály megtalálhatja az ízlésének megfelelő könyvet. Biztatása megerősítéseként említette Lukács József: „Gastronomie şi istorie în Transilvania sec. XV-XVI.” című könyvét. Az érdeklődő olvasó a tulajdonképpeni korabeli ételreceptekből megtudhatja, melyek voltak Mátyás király kedvenc ételei.
Vasile Gheore Dâncu kettős minőségben, mint könyvkiadó és terjesztő, lendületesen, nagy gyakorlattal a háta mögött, sorjázta, melyek azok az irodalmi értékek, melyeket föltétlenül érdemes megvenni és elolvasni. Meg említette azt is, hogy ez alkalommal magyar könyvstandok (Mentor, Hunga Libri, Koinónia, Korunk-Komp Press, Polis, Kriterion, Művelődés, Idea) is jelen lesznek a könyvvásáron. Mint H. Szabó Gyula mondta, a magyar könyvkiadókat a Romániai Magyar Könyves Céh képviseli.
Ezen a könyvvásáron meggyőződhetünk arról, hogy a román nyelvű könyvkiadás virágkorát éli. Jobbnál, jobb, értékesebbnél értékesebb kiadványok sokasága dominál. Ebből a könyvtengerből talán kiemelkedik Horea Bădescu írónak „Clujul Poeţilor” („Költők Kolozsvárja”) címmel összeállított antológiája. Csodálatos városkép kerekedik ki, amely igyekszik mindazon értékeket felsorakoztatni, amelyek figyelemre méltók. A kötetből Dorel Vişan színművész fog felolvasni.
Az esemény szervezőinak bevallott szándéka az olvasókedv minél jobb felcsigázása, melynek eredményét abból lehet lemérni, mennyire kelendő a kínálat.
A rendezők arról sem feledkeznek meg, hogy a moldáviakat is ellássák olvasnivalóval. Ennek érdekében cselekednek is.
A kínálat bősége lehetővé teszi a tényleg színes kolozsvári kultúra palettát bemutatni olyan módon, ahogy a XXI. század gondolkodása fejezi ki. Ebből a szempontból érdemes megtekinteni az Irina Petraş Locuirea cu stil – címmel összeállított képes albumát. Az összeállítás a maga nemében dicséretes. Úgy helyez képeket és magyarázó szövegeket egymás mellé, hogy azok pontosan úgy hassanak, ahogy azt ő akarja. Mert a montázs nagyon könnyen mást is közölhet, mint amit az egyedülálló kép mondana. Felhoznék egy példát: egy oldalon, baloldalt fent Romulus Ladea szobrászművész Erdély Iskola (Şcoala Ardeleană), 1973-ban a Babeş- Bolyai Tudományegyetem előtt leleplezett, valóban értékes térplasztikáját láthatjuk, alatta Kolozsvár címere, 1377, majd jobboldalon az Erdélyi Iskola szobor, éjjeli kivilágításban. A képeskönyvből kiderül, exportra szánták, mert nem csak a városunk, hanem több helységből is turisztikailag érdekes helyeket mutat be.
A könyvkiadás gazdagon bizonyítja, van, amit az olvasók elé tárni. Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár, Molnos Lajos, Balázs Imre József verseit románra fordították, szerepelnek az antológiában.
Gabriel Bota költő a vasárnap tartandó felolvasó napra hívta fel a figyelmünket, mikor is bárki fél háromtól hét óráig, felolvashat egy rövidke szöveget abból, amiből ő akar. Hiszen szólás és mozgás szabadság van.
Az I. Erdélyi Könyvfesztiválon 66 könyvbemutatót és 14 hangversenyt tartanak.
Csomafáy Ferenc
;;;?erdon.ro,
Kolozsváron az Eikon Kulturális Egyesület, az Eikon Kiadó és a városháza közös szervezésében rendezik meg az Erdélyi Könyvfesztivált, a város Főterén.
A Román Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén tartott sajtótájékoztatón Irina Petraş elmondta, az 5 napig tartó rendezvény (június 19.-23.) tekintélyes mennyiségű kiadványt kínál az olvasni vágyóknak. Lényegében minden korosztály megtalálhatja az ízlésének megfelelő könyvet. Biztatása megerősítéseként említette Lukács József: „Gastronomie şi istorie în Transilvania sec. XV-XVI.” című könyvét. Az érdeklődő olvasó a tulajdonképpeni korabeli ételreceptekből megtudhatja, melyek voltak Mátyás király kedvenc ételei.
Vasile Gheore Dâncu kettős minőségben, mint könyvkiadó és terjesztő, lendületesen, nagy gyakorlattal a háta mögött, sorjázta, melyek azok az irodalmi értékek, melyeket föltétlenül érdemes megvenni és elolvasni. Meg említette azt is, hogy ez alkalommal magyar könyvstandok (Mentor, Hunga Libri, Koinónia, Korunk-Komp Press, Polis, Kriterion, Művelődés, Idea) is jelen lesznek a könyvvásáron. Mint H. Szabó Gyula mondta, a magyar könyvkiadókat a Romániai Magyar Könyves Céh képviseli.
Ezen a könyvvásáron meggyőződhetünk arról, hogy a román nyelvű könyvkiadás virágkorát éli. Jobbnál, jobb, értékesebbnél értékesebb kiadványok sokasága dominál. Ebből a könyvtengerből talán kiemelkedik Horea Bădescu írónak „Clujul Poeţilor” („Költők Kolozsvárja”) címmel összeállított antológiája. Csodálatos városkép kerekedik ki, amely igyekszik mindazon értékeket felsorakoztatni, amelyek figyelemre méltók. A kötetből Dorel Vişan színművész fog felolvasni.
Az esemény szervezőinak bevallott szándéka az olvasókedv minél jobb felcsigázása, melynek eredményét abból lehet lemérni, mennyire kelendő a kínálat.
A rendezők arról sem feledkeznek meg, hogy a moldáviakat is ellássák olvasnivalóval. Ennek érdekében cselekednek is.
A kínálat bősége lehetővé teszi a tényleg színes kolozsvári kultúra palettát bemutatni olyan módon, ahogy a XXI. század gondolkodása fejezi ki. Ebből a szempontból érdemes megtekinteni az Irina Petraş Locuirea cu stil – címmel összeállított képes albumát. Az összeállítás a maga nemében dicséretes. Úgy helyez képeket és magyarázó szövegeket egymás mellé, hogy azok pontosan úgy hassanak, ahogy azt ő akarja. Mert a montázs nagyon könnyen mást is közölhet, mint amit az egyedülálló kép mondana. Felhoznék egy példát: egy oldalon, baloldalt fent Romulus Ladea szobrászművész Erdély Iskola (Şcoala Ardeleană), 1973-ban a Babeş- Bolyai Tudományegyetem előtt leleplezett, valóban értékes térplasztikáját láthatjuk, alatta Kolozsvár címere, 1377, majd jobboldalon az Erdélyi Iskola szobor, éjjeli kivilágításban. A képeskönyvből kiderül, exportra szánták, mert nem csak a városunk, hanem több helységből is turisztikailag érdekes helyeket mutat be.
A könyvkiadás gazdagon bizonyítja, van, amit az olvasók elé tárni. Balla Zsófia, Lászlóffy Aladár, Molnos Lajos, Balázs Imre József verseit románra fordították, szerepelnek az antológiában.
Gabriel Bota költő a vasárnap tartandó felolvasó napra hívta fel a figyelmünket, mikor is bárki fél háromtól hét óráig, felolvashat egy rövidke szöveget abból, amiből ő akar. Hiszen szólás és mozgás szabadság van.
Az I. Erdélyi Könyvfesztiválon 66 könyvbemutatót és 14 hangversenyt tartanak.
Csomafáy Ferenc
;;;?erdon.ro,
2013. június 20.
„Bagóért” sajátítanák ki a földet a görög katolikusoktól és nemcsak
A szamosfalvi görög katolikus plébánia képviselői elégedetlenek a megyei hatósággal, mivel az igen kevés pénzt ad a plébánia tulajdonát képező azon földterületért, amelyet a repülőtér kibővítése miatt sajátít ki.
A plébánia képviselői közleményben tudatták: a terület négyzetméterenkénti árát 12 euróról váratlanul 2 euróra csökkentették, ez pedig azt jelenti, hogy az állam jócskán a piaci érték alatti áron veszi el a területet a tulajdonostól.
– Fel szeretnénk hívni a közvélemény figyelmét a Kolozs Megyei Tanács által ellenünk elkövetendő igazságtalanságra. Miután 1948-ban a kommunista állam megfosztotta egyházunkat minden vagyonától, és a mostani visszaszolgáltatási törvény is csak részleges visszaszolgáltatást tett lehetővé, 2013-ban a román állam – intézményei által – újabb államosításra készül. Az általunk birtokolt 5631 négyzetméteres terület a város külterületéhez tartozik. Május 29-én kézhez kaptunk egy átiratot, amelyben arról tájékoztattak, hogy kisajátítják a tulajdonunkban levő területet, 12 eurót fizetve minden egyes négyzetméterért. Hidegzuhanyként ért a június 11-i újabb átirat, amelyben a megyei tanács egy szakértői felmérés eredményeire hivatkozva az új négyzetméterenkénti árat 2 euróban jelölte meg. Emiatt súlyos anyagi kárral kell szembenéznünk, hasonlóan a további 150 földtulajdonoshoz, akiknek a telkét szintén a repülőtér fejlesztése érdekében sajátítják ki – tudtuk meg a plébánia közleményéből, amely kitért arra is, hogy 2011-ben, amikor a Kajántói/Munka utca–Apahida terelőutat építették, az állam 24 eurót fizetett a közelben kisajátított földek négyzetméteréért.
A görög katolikus egyházközség egy új szakértői felmérésben bízik. Cristian Goia pap azt is elmondta, hogy az egyház a kisajátításért kiutalandó pénzen egy másik földterületet vásárolt volna, ahol temetőt létesítenének. Mivel a mostani 2 eurós ár ezt nem teszi lehetővé, az egyházközség azt fontolgatja, hogy bepereli a megyei tanácsot.
Horea Uioreanu megyei tanácselnök szerint a terület felmérését és értékének meghatározását a Romániai Engedélyezett Becslők Országos Egyesülete végezte, tehát független szakértők, és nem a megyei tanács. Hozzátette: a 12 eurós árat 2010-ben állapították meg, de azóta jelentősen visszaesett az ingatlanpiac, csökkentek az árak. „Ha valaki elégedetlen ezzel az árral, a törvényszékhez fordulhat. Ám az esetleges perek nincsenek kihatással a kisajátításokra, amelyek július első hetében befejeződnek” – nyilatkozta Uioreanu.
Szabadság (Kolozsvár)
A szamosfalvi görög katolikus plébánia képviselői elégedetlenek a megyei hatósággal, mivel az igen kevés pénzt ad a plébánia tulajdonát képező azon földterületért, amelyet a repülőtér kibővítése miatt sajátít ki.
A plébánia képviselői közleményben tudatták: a terület négyzetméterenkénti árát 12 euróról váratlanul 2 euróra csökkentették, ez pedig azt jelenti, hogy az állam jócskán a piaci érték alatti áron veszi el a területet a tulajdonostól.
– Fel szeretnénk hívni a közvélemény figyelmét a Kolozs Megyei Tanács által ellenünk elkövetendő igazságtalanságra. Miután 1948-ban a kommunista állam megfosztotta egyházunkat minden vagyonától, és a mostani visszaszolgáltatási törvény is csak részleges visszaszolgáltatást tett lehetővé, 2013-ban a román állam – intézményei által – újabb államosításra készül. Az általunk birtokolt 5631 négyzetméteres terület a város külterületéhez tartozik. Május 29-én kézhez kaptunk egy átiratot, amelyben arról tájékoztattak, hogy kisajátítják a tulajdonunkban levő területet, 12 eurót fizetve minden egyes négyzetméterért. Hidegzuhanyként ért a június 11-i újabb átirat, amelyben a megyei tanács egy szakértői felmérés eredményeire hivatkozva az új négyzetméterenkénti árat 2 euróban jelölte meg. Emiatt súlyos anyagi kárral kell szembenéznünk, hasonlóan a további 150 földtulajdonoshoz, akiknek a telkét szintén a repülőtér fejlesztése érdekében sajátítják ki – tudtuk meg a plébánia közleményéből, amely kitért arra is, hogy 2011-ben, amikor a Kajántói/Munka utca–Apahida terelőutat építették, az állam 24 eurót fizetett a közelben kisajátított földek négyzetméteréért.
A görög katolikus egyházközség egy új szakértői felmérésben bízik. Cristian Goia pap azt is elmondta, hogy az egyház a kisajátításért kiutalandó pénzen egy másik földterületet vásárolt volna, ahol temetőt létesítenének. Mivel a mostani 2 eurós ár ezt nem teszi lehetővé, az egyházközség azt fontolgatja, hogy bepereli a megyei tanácsot.
Horea Uioreanu megyei tanácselnök szerint a terület felmérését és értékének meghatározását a Romániai Engedélyezett Becslők Országos Egyesülete végezte, tehát független szakértők, és nem a megyei tanács. Hozzátette: a 12 eurós árat 2010-ben állapították meg, de azóta jelentősen visszaesett az ingatlanpiac, csökkentek az árak. „Ha valaki elégedetlen ezzel az árral, a törvényszékhez fordulhat. Ám az esetleges perek nincsenek kihatással a kisajátításokra, amelyek július első hetében befejeződnek” – nyilatkozta Uioreanu.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 20.
Borbély Lászlót tanúként kihallgatta a korrupcióellenes ügyészség
Tanúként kihallgatta kedden a korrupcióellenes ügyészség (DNA) Borbély Lászlót. Erről az RMDSZ politikai alelnöke maga tájékoztatott szerdán közleményben. Mint írja, a tájékoztatást azért tartotta szükségesnek, mert a sajtóban téves és ellentmondásos információk jelentek meg az ügyészség szándékai és az ő behívása kapcsán.
„Hangsúlyozni szeretném, hogy a tegnapi nap során tanúként hívtak be az ügyészséghez egy olyan ügyben, amelynek semmi köze ahhoz, ami a múlt évben történt. Azt az ügyet, amelyben eljárást akartak indítani ellenem, lezárta a parlament, tehát az az ügy már nem létezik. Az ügy, amelynek kapcsán behívtak, a környezetvédelmi minisztérium egy volt vezérizgatójáról szól, akit két cég képviselőjével együtt letartóztattak. Ellenük most befolyással való üzérkedés és vesztegetés miatt emeltek vádat” – magyarázta Borbély László.
Hozzátette: a kihallgatás mindössze 40 percet tartott, két nagyon egyszerű, formális kérdésre kellett válaszolnia, majd aláírta a nyilatkozatát és távozott. „Nekem ennyi volt a szerepem. Szó sincs róla, hogy valamilyen más konotációja legyen az ügynek, hiszen engem miniszteri minőségemben hívtak be, mert volt egy konzultánsi szerződés, amelyet akkoriban a minisztérium is aláírt” – nyilatkozta Borbély.
maszol.ro/közlemény
Maszol.ro
Tanúként kihallgatta kedden a korrupcióellenes ügyészség (DNA) Borbély Lászlót. Erről az RMDSZ politikai alelnöke maga tájékoztatott szerdán közleményben. Mint írja, a tájékoztatást azért tartotta szükségesnek, mert a sajtóban téves és ellentmondásos információk jelentek meg az ügyészség szándékai és az ő behívása kapcsán.
„Hangsúlyozni szeretném, hogy a tegnapi nap során tanúként hívtak be az ügyészséghez egy olyan ügyben, amelynek semmi köze ahhoz, ami a múlt évben történt. Azt az ügyet, amelyben eljárást akartak indítani ellenem, lezárta a parlament, tehát az az ügy már nem létezik. Az ügy, amelynek kapcsán behívtak, a környezetvédelmi minisztérium egy volt vezérizgatójáról szól, akit két cég képviselőjével együtt letartóztattak. Ellenük most befolyással való üzérkedés és vesztegetés miatt emeltek vádat” – magyarázta Borbély László.
Hozzátette: a kihallgatás mindössze 40 percet tartott, két nagyon egyszerű, formális kérdésre kellett válaszolnia, majd aláírta a nyilatkozatát és távozott. „Nekem ennyi volt a szerepem. Szó sincs róla, hogy valamilyen más konotációja legyen az ügynek, hiszen engem miniszteri minőségemben hívtak be, mert volt egy konzultánsi szerződés, amelyet akkoriban a minisztérium is aláírt” – nyilatkozta Borbély.
maszol.ro/közlemény
Maszol.ro
2013. június 20.
Kelemen Hunor: a félelem és a bizalmatlanság falait kell lebontanunk
Az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiatörekvéseiről beszélt ma, június 20-án Kelemen Hunor szövetségi elnök Dél-Tirolban, Brixenben, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) 58. kongresszusán, amelyen 30 ország 40 kisebbségének képviselője van jelen.
A kongresszus megnyitóján jelen volt és beszédet mondott Luis Durnwalder, Dél-Tirol miniszterelnöke, Jordi Pujol, Katalónia volt elnöke, Sigmundur Ísfeld, a Feröe-szigetek külügyminiszter-helyettese, valamint Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke, aki külön köszönetet mondott az RMDSZ jelenlévő politikusainak az Európai Polgári Kezdeményezés elindításában betöltött szerepükért.
„Egy olyan országból jövök, Romániából, amely bár nemzetállamként határozza meg magát, a román többség mellett és vele együtt még 19 nemzeti kisebbségnek, nemzeti közösségnek is a hazája. Egy olyan országból jövök, ahol az Alkotmány szerint, egyesek álma szerint mi, magyarok nem is létezünk. A romániai magyar nemzeti közösség képviselőjeként állok itt Önök előtt, a közel másfél milliós magyarság üzenetét és üdvözletét tolmácsolom” – ezekkel a szavakkal indította beszédét az RMDSZ elnöke, majd kiemelte, egy olyan nemzeti kisebbség nevében beszél, amely ezer esztendeje otthont teremtett magának a mai Románia területének egyik régiójában, a tág értelemben Erdélynek nevezett régióban.
„Az erdélyi magyarok soha nem hagyták el szülőföldjüket, csak az országhatárok vándoroltak a fejünk felett. A mi őseink éltek az egykori magyar királyságban, voltak önálló fejedelemség, harcoltak a törökökkel, tudjuk, hogy milyen volt az osztrák-magyar monarchia, majd az első világháborút lezáró békeszerződések után Románia polgárai lettünk úgy, hogy tőlünk senki sem kérdezte meg, hová szeretnénk tartozni. Volt egy rövid időszak, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, hogy aztán a második világháború után és azóta is Románia állampolgáraiként éljük a jelent és tervezzük a jövőt. Azt hiszem ismerős európai sors és élettörténet a miénk. Túléltük a közel fél évszázadig tartó kommunista diktatúrát, egy olyan időszakot, amikor nap mint nap a beolvasztásunk, a nemzeti asszimiláció, a megsemmisítésünkre tett kísérlet volt jellemző, és megéltük Ceausescu bukását, az 1989-es közép-európai változásokat, amelyek elhozták számunkra is azt a reményt, hogy nemzetiségi jogainkat ki tudjuk vívni”.
Az 1989-es fordulat után az erdélyi magyar közösség a nulláról kezdte el közösségi létének megszervezését – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
„Politikai eszközökkel, a demokratikus értékek mentén és a politikai intézményekben tettünk próbálkozást arra, hogy szülőföldünkön ismét jövőt teremtsünk a magunk és az utánunk jövő nemzedékek számára. A biztonságos megoldást 24 évvel ezelőtt is, ma is a különböző autonómiaformák megteremtésében látjuk. A tömbben élő magyarság, így a székelyek számára a területi, a szétszórtan, interetnikus környezetben élő magyarok számára a kulturális autonómia jelenti azt az európai mércével is mérhető és leírható megoldást, amelyért nekünk nap mint nap meg kell küzdenünk. 24 év után objektíven állíthatjuk, hogy vannak eredményeink, – főként a nyelvhasználat, az oktatás és a kultúra területén -, és rögtön hozzá is kell tennem, hogy még csak az út elején tartunk. A párbeszédet, a többségi társadalom meggyőzését, az európai autonómia modellek megismertetését és elfogadását, a nemzetközi partnerek és támogatók megkeresését tartjuk a járható útnak. A mi tapasztalatunk az, hogy legnehezebb a többségi társadalom meggyőzése, a kommunista diktatúra alatt kialakult nacionalista mentalitás megváltoztatása állandó cselekvést, érvelést, az értékek újra és újra fogalmazását követeli meg. A félelem és a bizalmatlanság falait kell lebontanunk. Ezt itt, Dél-Tirolban nem szükséges külön elmagyarázni. És nem szükséges egyetlen nemzeti közösségnek, nemzeti vagy nyelvi kisebbségnek sem ezt külön hangsúlyozni.”
A Szövetség elnöke elmondta, az erdélyi magyarok óriási reményeket fűztek az Európai Unióhoz. „Meg voltunk győződve, és a mai napig hiszünk abban, hogy a mi jövőnk egy sokszínű, az etnikai és nemzeti kisebbségeket is megbecsülő, azokat értékteremtő közösségnek tartó, politikailag is egységesülő Európában van biztonságban. Mi ma egy százmilliós közösségnek a képviseletében beszélünk, közel százmillió ember nevében hisszük azt, hogy az Európai Unióban szükség van ránk, értéket képviselünk, és meg akarjuk őrizni az etnikai, nyelvi, vallási identitásunkat. Én hiszek abban, hogy ha az Európai Unió figyelmet szentel arra, hogy az uborkának milyen méretűnek kell lennie, hogy az autópályák alatt milyen átjárást kell biztosítani a vadon élő állatoknak, akkor oda kell figyelnie az őshonos nemzeti kisebbségekre is. Az európai közösség megalapítóit a közös cél, a közös értékek és a közös érdekek vezérelték. A szolidaritás volt az egyik mozgatója az egységesülő Európának. Bennünket is ez mozgat: a közös szándék, a specifikus és mégis közös értékek, a szolidaritás és a demokratikus elvek és értékek iránti elkötelezettség.” A FUEN évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségek jogainak megerősítésében – hangsúlyozta az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója működésének jelentőségét Kelemen Hunor. „Különböző helyzetekben, különböző történelmi és társadalmi körülmények között élünk. Ezért igaz az, hogy minden közösség a maga útját járta és járja, minden közösség maga kereste a számára elérhető és elfogadható megoldást. Van, aki előrébb tart, van olyan közösség is, amelynek a létét is kétségbe vonják. Meggyőződésem, hogy a 21. században a FUEN, mint a mi közös intézményünk, szervezetünk, óriási feladat előtt áll, és elsősorban rajtunk múlik, hogy ezt a feladatot teljesíteni tudjuk-e, vagy sem.” Az RMDSZ elnöke köszönetet mondott az elmúlt években az erdélyi magyarok iránt tanúsított támogatásért, és külön köszönetét fejezte ki az elmúlt két év közös munkájáért, amely most, az Európai Polgári Kezdeményezés elfogadásával csúcsosodik ki. „Köszönöm Hans Heinrich Hansen elnök úrnak, a FUEN munkatársainak a közös munkát és köszönet minden kisebbségi szervezet vezetőjének, akikkel találkoztunk, akik partnerünkké váltak. Én hiszem, hogy együtt sikeresek leszünk. Én hiszem, hogy az Európai Polgári Kezdeményezésünket sikerre visszük. Hiszem, mert egy jó ügyet szolgálunk. Hiszek benne, mert olyan értékeket képviselünk, amelyeket egyetlen igazi demokrata sem kérdőjelezhet meg. Hiszek ebben, mert nem irányul senki ellen, senkitől sem akar elvenni semmit. Ha mi elérjük a célunkat, attól senki sem lesz szegényebb, senki nem veszít semmit. Hiszek abban, hogy az Európai Unió intézményeinek és a többségi társadalmaknak is érdekük, hogy olyan uniós szabályozás szülessen, amely a nemzeti kisebbségek, nemzeti közösségek, kisebbségi nyelvek számára védelmet jelent.
Nagyon találó, hogy mindannyian az európai kisebbségek ernyőszervezetének tartjuk a FUEN-t, amely alatt minden európai kisebbségnek helye van. Közös felelősségünk, hogy részvételünkkel, hozzájárulásunkkal erősítsük ezt a szervezetet, hogy az európai intézmények megkerülhetetlen partnerévé váljon. Óriási eredmény, hogy az ernyő alatt most létrejött a polgári kezdeményezés kisebbségi szolidaritási platformja. Ez a mi közös eredményünk! Az erdélyi magyarok a jövőbe tekintenek. Erősödni, gyarapodni kívánnak a szülőföldjükön. Meggyőződésem, hogy az európai kisebbségek is a jövőbe tekintenek, otthon kívánnak lenni Európában, erős és sikeres közösségekként” – zárta felszólalását Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Erdély.ma
Az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiatörekvéseiről beszélt ma, június 20-án Kelemen Hunor szövetségi elnök Dél-Tirolban, Brixenben, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) 58. kongresszusán, amelyen 30 ország 40 kisebbségének képviselője van jelen.
A kongresszus megnyitóján jelen volt és beszédet mondott Luis Durnwalder, Dél-Tirol miniszterelnöke, Jordi Pujol, Katalónia volt elnöke, Sigmundur Ísfeld, a Feröe-szigetek külügyminiszter-helyettese, valamint Hans Heinrich Hansen, a FUEN elnöke, aki külön köszönetet mondott az RMDSZ jelenlévő politikusainak az Európai Polgári Kezdeményezés elindításában betöltött szerepükért.
„Egy olyan országból jövök, Romániából, amely bár nemzetállamként határozza meg magát, a román többség mellett és vele együtt még 19 nemzeti kisebbségnek, nemzeti közösségnek is a hazája. Egy olyan országból jövök, ahol az Alkotmány szerint, egyesek álma szerint mi, magyarok nem is létezünk. A romániai magyar nemzeti közösség képviselőjeként állok itt Önök előtt, a közel másfél milliós magyarság üzenetét és üdvözletét tolmácsolom” – ezekkel a szavakkal indította beszédét az RMDSZ elnöke, majd kiemelte, egy olyan nemzeti kisebbség nevében beszél, amely ezer esztendeje otthont teremtett magának a mai Románia területének egyik régiójában, a tág értelemben Erdélynek nevezett régióban.
„Az erdélyi magyarok soha nem hagyták el szülőföldjüket, csak az országhatárok vándoroltak a fejünk felett. A mi őseink éltek az egykori magyar királyságban, voltak önálló fejedelemség, harcoltak a törökökkel, tudjuk, hogy milyen volt az osztrák-magyar monarchia, majd az első világháborút lezáró békeszerződések után Románia polgárai lettünk úgy, hogy tőlünk senki sem kérdezte meg, hová szeretnénk tartozni. Volt egy rövid időszak, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, hogy aztán a második világháború után és azóta is Románia állampolgáraiként éljük a jelent és tervezzük a jövőt. Azt hiszem ismerős európai sors és élettörténet a miénk. Túléltük a közel fél évszázadig tartó kommunista diktatúrát, egy olyan időszakot, amikor nap mint nap a beolvasztásunk, a nemzeti asszimiláció, a megsemmisítésünkre tett kísérlet volt jellemző, és megéltük Ceausescu bukását, az 1989-es közép-európai változásokat, amelyek elhozták számunkra is azt a reményt, hogy nemzetiségi jogainkat ki tudjuk vívni”.
Az 1989-es fordulat után az erdélyi magyar közösség a nulláról kezdte el közösségi létének megszervezését – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
„Politikai eszközökkel, a demokratikus értékek mentén és a politikai intézményekben tettünk próbálkozást arra, hogy szülőföldünkön ismét jövőt teremtsünk a magunk és az utánunk jövő nemzedékek számára. A biztonságos megoldást 24 évvel ezelőtt is, ma is a különböző autonómiaformák megteremtésében látjuk. A tömbben élő magyarság, így a székelyek számára a területi, a szétszórtan, interetnikus környezetben élő magyarok számára a kulturális autonómia jelenti azt az európai mércével is mérhető és leírható megoldást, amelyért nekünk nap mint nap meg kell küzdenünk. 24 év után objektíven állíthatjuk, hogy vannak eredményeink, – főként a nyelvhasználat, az oktatás és a kultúra területén -, és rögtön hozzá is kell tennem, hogy még csak az út elején tartunk. A párbeszédet, a többségi társadalom meggyőzését, az európai autonómia modellek megismertetését és elfogadását, a nemzetközi partnerek és támogatók megkeresését tartjuk a járható útnak. A mi tapasztalatunk az, hogy legnehezebb a többségi társadalom meggyőzése, a kommunista diktatúra alatt kialakult nacionalista mentalitás megváltoztatása állandó cselekvést, érvelést, az értékek újra és újra fogalmazását követeli meg. A félelem és a bizalmatlanság falait kell lebontanunk. Ezt itt, Dél-Tirolban nem szükséges külön elmagyarázni. És nem szükséges egyetlen nemzeti közösségnek, nemzeti vagy nyelvi kisebbségnek sem ezt külön hangsúlyozni.”
A Szövetség elnöke elmondta, az erdélyi magyarok óriási reményeket fűztek az Európai Unióhoz. „Meg voltunk győződve, és a mai napig hiszünk abban, hogy a mi jövőnk egy sokszínű, az etnikai és nemzeti kisebbségeket is megbecsülő, azokat értékteremtő közösségnek tartó, politikailag is egységesülő Európában van biztonságban. Mi ma egy százmilliós közösségnek a képviseletében beszélünk, közel százmillió ember nevében hisszük azt, hogy az Európai Unióban szükség van ránk, értéket képviselünk, és meg akarjuk őrizni az etnikai, nyelvi, vallási identitásunkat. Én hiszek abban, hogy ha az Európai Unió figyelmet szentel arra, hogy az uborkának milyen méretűnek kell lennie, hogy az autópályák alatt milyen átjárást kell biztosítani a vadon élő állatoknak, akkor oda kell figyelnie az őshonos nemzeti kisebbségekre is. Az európai közösség megalapítóit a közös cél, a közös értékek és a közös érdekek vezérelték. A szolidaritás volt az egyik mozgatója az egységesülő Európának. Bennünket is ez mozgat: a közös szándék, a specifikus és mégis közös értékek, a szolidaritás és a demokratikus elvek és értékek iránti elkötelezettség.” A FUEN évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségek jogainak megerősítésében – hangsúlyozta az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója működésének jelentőségét Kelemen Hunor. „Különböző helyzetekben, különböző történelmi és társadalmi körülmények között élünk. Ezért igaz az, hogy minden közösség a maga útját járta és járja, minden közösség maga kereste a számára elérhető és elfogadható megoldást. Van, aki előrébb tart, van olyan közösség is, amelynek a létét is kétségbe vonják. Meggyőződésem, hogy a 21. században a FUEN, mint a mi közös intézményünk, szervezetünk, óriási feladat előtt áll, és elsősorban rajtunk múlik, hogy ezt a feladatot teljesíteni tudjuk-e, vagy sem.” Az RMDSZ elnöke köszönetet mondott az elmúlt években az erdélyi magyarok iránt tanúsított támogatásért, és külön köszönetét fejezte ki az elmúlt két év közös munkájáért, amely most, az Európai Polgári Kezdeményezés elfogadásával csúcsosodik ki. „Köszönöm Hans Heinrich Hansen elnök úrnak, a FUEN munkatársainak a közös munkát és köszönet minden kisebbségi szervezet vezetőjének, akikkel találkoztunk, akik partnerünkké váltak. Én hiszem, hogy együtt sikeresek leszünk. Én hiszem, hogy az Európai Polgári Kezdeményezésünket sikerre visszük. Hiszem, mert egy jó ügyet szolgálunk. Hiszek benne, mert olyan értékeket képviselünk, amelyeket egyetlen igazi demokrata sem kérdőjelezhet meg. Hiszek ebben, mert nem irányul senki ellen, senkitől sem akar elvenni semmit. Ha mi elérjük a célunkat, attól senki sem lesz szegényebb, senki nem veszít semmit. Hiszek abban, hogy az Európai Unió intézményeinek és a többségi társadalmaknak is érdekük, hogy olyan uniós szabályozás szülessen, amely a nemzeti kisebbségek, nemzeti közösségek, kisebbségi nyelvek számára védelmet jelent.
Nagyon találó, hogy mindannyian az európai kisebbségek ernyőszervezetének tartjuk a FUEN-t, amely alatt minden európai kisebbségnek helye van. Közös felelősségünk, hogy részvételünkkel, hozzájárulásunkkal erősítsük ezt a szervezetet, hogy az európai intézmények megkerülhetetlen partnerévé váljon. Óriási eredmény, hogy az ernyő alatt most létrejött a polgári kezdeményezés kisebbségi szolidaritási platformja. Ez a mi közös eredményünk! Az erdélyi magyarok a jövőbe tekintenek. Erősödni, gyarapodni kívánnak a szülőföldjükön. Meggyőződésem, hogy az európai kisebbségek is a jövőbe tekintenek, otthon kívánnak lenni Európában, erős és sikeres közösségekként” – zárta felszólalását Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Erdély.ma
2013. június 21.
Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2013. június 21.
Skultéty-botrány és történelemhamisítás
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)