Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. december 6.
Külhoni minimum
Ötszázezredik kérelmezőként csütörtökön Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna letette az állampolgársági esküt.
Az időpont kiválasztása persze szimbolikus is. Tegnap, december 5-én, ha nem lett volna ez az eskütétel, akkor 2004. december 5-re kellett volna csupán emlékezzünk.
Emlékeztünk persze így is. Már van annyi történelmi rálátásunk a történtekre, hogy kijelenthetjük: az akkori népszavazás hiba volt. Hiba volt kiírni eleve, rossz volt a feltett kérdés. Óriási felelőtlenség volt ebből a témából pártpolitikai ügyet csinálni. Egy felelősebb nemzetpolitikával megspórolhattuk volna az akkori megrázkódtatást.
De ma már más világ van. Ma már nem kérdés, hanem tény, hogy a Magyarország mai határain kívül élő magyarok nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet részei. S mint ilyenek, joguk van tényszerűen is beleszólni abba, hogy ki irányítja ma az ország házából és a kormányhivatalokból a nemzet sorsát annak boldogulása érdekében és azért, hogy még egy ekkora sokkot soha többé ne kelljen ez a nemzet elszenvedjen.
Mert elég volt. Elég volt Trianonból, elég volt az önpusztító december 5-ökből. Elég volt a gyászból, elég volt a boldogtalanságból. Meg kellene tanulnunk végre élni.
Néhány napja Végel László vajdasági születésű, Kossuth-díjas író így fogalmazott a Népszabadság (!) legutóbbi Hétvége mellékletének Magyar tandráma című írásában: a több mint kétszázezer potenciális vajdasági magyar választópolgár „egyik része felvette a magyar állampolgárságot, a másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre (…). Azoknak, akik érzelmi okokból kérelmezték a magyar állampolgárságot, egy része nem vesz részt a választásokon, mert úgy gondolja, hogy nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek következményeit nem viseli. A másik része viszont azt gondolja, hogy nem másodrendű állampolgár, tehát joga van szavazni. A nézetek különböznek, de nem mondható, hogy egyik jobb magyar, mint a másik.”
Attól tartok, Végel László kifelejtett a felsorolásból egy harmadik nézetet: ha az új állampolgár komolyan gondolja, hogy közjogi értelemben is immár a magyar nemzet része, akkor hozzá kell járuljon a nemzet boldogulásához azáltal is, hogy segítséget nyújt vezetőinek kiválasztásához. Hogyan is szól az állampolgársági eskü, fogadalom szövege? „Magyarországot hazámnak tekintem. (…) Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.” Sokunk számára hazánk országgyűlési választásain részt venni nem jog, hanem egyenesen kötelesség: képességemnek megfelelően ezzel tudok most hozzájárulni a haza boldogulásához. Ettől függetlenül az is igaz, amit Végel László megállapít: a vajdasági – erdélyi, kárpátaljai, felvidéki stb. – magyar akkor is a magyar nemzet része, ha felveszi az állampolgárságot, akkor is, ha nem, s nem több vagy kevesebb magyar attól függően, hogy részt vesz a választásokon vagy sem. Kilenc évvel ezelőtt ilyen mondatok azért nemcsak a Népszabadságban, hanem általában véve a magyar közéletben nem hangozhattak volna el anélkül, hogy a kételynek legalább egy szikrája fel ne merüljön. Ha ma a legnagyobb baloldali napilapban tényként kezelik ezeket a megállapításokat, akkor látszólag mégiscsak van végre egy olyan nemzeti minimuma most már a magyarságnak, amelyet a külhoniak is sajátjuknak érezhetnek. S ez talán legalább olyan hatásos gyógyír a trianoni, december 5-ei sebekre, mint a külhoni magyarság állampolgársági szintű intézményesítése.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
Ötszázezredik kérelmezőként csütörtökön Böjte Csaba ferences szerzetes és édesanyja, Böjte Julianna letette az állampolgársági esküt.
Az időpont kiválasztása persze szimbolikus is. Tegnap, december 5-én, ha nem lett volna ez az eskütétel, akkor 2004. december 5-re kellett volna csupán emlékezzünk.
Emlékeztünk persze így is. Már van annyi történelmi rálátásunk a történtekre, hogy kijelenthetjük: az akkori népszavazás hiba volt. Hiba volt kiírni eleve, rossz volt a feltett kérdés. Óriási felelőtlenség volt ebből a témából pártpolitikai ügyet csinálni. Egy felelősebb nemzetpolitikával megspórolhattuk volna az akkori megrázkódtatást.
De ma már más világ van. Ma már nem kérdés, hanem tény, hogy a Magyarország mai határain kívül élő magyarok nemcsak kulturális, hanem közjogi értelemben is a magyar nemzet részei. S mint ilyenek, joguk van tényszerűen is beleszólni abba, hogy ki irányítja ma az ország házából és a kormányhivatalokból a nemzet sorsát annak boldogulása érdekében és azért, hogy még egy ekkora sokkot soha többé ne kelljen ez a nemzet elszenvedjen.
Mert elég volt. Elég volt Trianonból, elég volt az önpusztító december 5-ökből. Elég volt a gyászból, elég volt a boldogtalanságból. Meg kellene tanulnunk végre élni.
Néhány napja Végel László vajdasági születésű, Kossuth-díjas író így fogalmazott a Népszabadság (!) legutóbbi Hétvége mellékletének Magyar tandráma című írásában: a több mint kétszázezer potenciális vajdasági magyar választópolgár „egyik része felvette a magyar állampolgárságot, a másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre (…). Azoknak, akik érzelmi okokból kérelmezték a magyar állampolgárságot, egy része nem vesz részt a választásokon, mert úgy gondolja, hogy nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek következményeit nem viseli. A másik része viszont azt gondolja, hogy nem másodrendű állampolgár, tehát joga van szavazni. A nézetek különböznek, de nem mondható, hogy egyik jobb magyar, mint a másik.”
Attól tartok, Végel László kifelejtett a felsorolásból egy harmadik nézetet: ha az új állampolgár komolyan gondolja, hogy közjogi értelemben is immár a magyar nemzet része, akkor hozzá kell járuljon a nemzet boldogulásához azáltal is, hogy segítséget nyújt vezetőinek kiválasztásához. Hogyan is szól az állampolgársági eskü, fogadalom szövege? „Magyarországot hazámnak tekintem. (…) Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.” Sokunk számára hazánk országgyűlési választásain részt venni nem jog, hanem egyenesen kötelesség: képességemnek megfelelően ezzel tudok most hozzájárulni a haza boldogulásához. Ettől függetlenül az is igaz, amit Végel László megállapít: a vajdasági – erdélyi, kárpátaljai, felvidéki stb. – magyar akkor is a magyar nemzet része, ha felveszi az állampolgárságot, akkor is, ha nem, s nem több vagy kevesebb magyar attól függően, hogy részt vesz a választásokon vagy sem. Kilenc évvel ezelőtt ilyen mondatok azért nemcsak a Népszabadságban, hanem általában véve a magyar közéletben nem hangozhattak volna el anélkül, hogy a kételynek legalább egy szikrája fel ne merüljön. Ha ma a legnagyobb baloldali napilapban tényként kezelik ezeket a megállapításokat, akkor látszólag mégiscsak van végre egy olyan nemzeti minimuma most már a magyarságnak, amelyet a külhoniak is sajátjuknak érezhetnek. S ez talán legalább olyan hatásos gyógyír a trianoni, december 5-ei sebekre, mint a külhoni magyarság állampolgársági szintű intézményesítése.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
2013. december 7.
A párt, az egyház és a pártegyház
Hetek óta fortyog a katlan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) házatáján, jelesül most éppen amiatt, mert- hogy a református lelkészekre nagy nehéz, már-már gerincroppantó feladat hárult. Nem kell azonban valami evangéliumi misz- szióra gondolni ez esetben, ugyanis nem éhezők, árvák, öregek, betegek, istenkeresők gondjával bajlódnak mostanság nyilvánosan, látványosan (és valljuk be elég visszataszítóan) Luther Márton fekete palástos templomi lovagjai! Óh, dehogyis.
Sokkal „fontosabb” dolguk akadt mostanság, éspedig az, hogy püspöküket főtiszteletű Csűry Istvánt, utolsó csepp vérükig s talán utolsó piros udemerés tulipánukig megvédjék a rettegett fenevadtól, azaz Tőkés Lászlótól. Igen, attól a Tőkés Lászlótól, aki tizenkilenc évig volt a püspöke a KREK-nek, aki tulajdonképpen feltámasztotta ezt az egyházkerületet a kommunisták okozta tetszhalálból, aki anno szembeszállt az ateista pártot kiszolgáló volt egyházi vezetővel, a szekus Pap Lászlóval.
Úgy vélem, ezt senki, még az sem, aki Tőkést ilyen-olyan okból kifolyólag nem szereti, nem vitathatja el. Mert lehet Tőkésről sok mindent mondani, lehet szeretni, vagy nem szeretni, de amit anno megtett, azt az emberi igazságérzet és lelkiismeret vetületében, vagy éppen ennek hiányában, újabban nagyon kevesen merik, tudják, akarják elvitatni. Persze akadnak olyanok is, akik mégis elvitatják az egykori „temesvári lelkész”által megvalósított dolgokat. Azt már megszokhattuk, hogy román pártvezérek, no meg a román pártvezérek árnyékában burjánzó RMDSZ-szes politikusok ezt megteszik, hiszen a politika ugye nem erkölcstan, de az, hogy a politikai sz.rkavarások boszorkánykonyhájának lelkes kuktái újabban Jézus tanaira felesküdött lelkészek, ez biza eléggé felémelyíti azt, aki nyomon követte az egyház és a politika alakulását itt az elmúlt húsz év alatt.
Jómagam az elmúlt napokban bevallom dilemmáztam, hogy fintorogjak a kialakult egyházkerületi szappanoperától vagy keserű malíciával nevessek ezen a több mint szánalmas színjátékon. Mert ez a Védjük meg Szent Csűry Istvánt Tőkés Lászlótól című udemerés szappanopera szerintem nemcsak szánalmas de roppant nevetséges is! De lássuk, csak miért is kellett megvédeni a jelenlegi püspököt a volt püspöktől? Nem másért, mert a volt püspök (aki vitathatatlanul szeret levelezgetni) leveleket írt a mostani püspöknek, aki amúgy mellesleg azért lehetett püspökké, mert anno Tőkés támogatta. Ott tartunk tehát, hogy a KREK papjainak meg kell védeniük Csűry Istvánt a Tőkés leveleitől.
Azoktól a leveleitől, melyekben Tőkés nehezményezi, hogy utóda teljesen behódolt az RMDSZ Bihar megyei kisisteneinek és a KREK-et standapityere pártegyházzá tette. Nem értem, miért kell ez ellen védekezni, ugyanis ezen állítások sajnos igazak, hosszú ideje mindenki szeme láttára nyilvánosan zajlik ez a KREK-et tulipános pártegyházzá alakító machináció. Ha csak rákeresünk Csűry István facebook profiljának képeire, rögtön megcsodálhatjuk a nagy lelki egybeolvadását az RMDSZ vezéreivel. Miért kell akkor tagadni, ami látszik, nyilvánosan zajlik, ami naponta olvasható a sajtóban? Miért tagadja ezt a mostani püspök? Szégyelli talán? Mert ha nem, akkor bátran vállalja azt, hogy igenis az RMDSZ vezéregyéniségeivel paktál, velük szerepel, prédikál, ténykedik.
Ha önszántából döntött így, fel kell vállalja ezt, nem egyházkerületének papjait pajzsul használva elutasítani annak vádját, hogy a KREK címerében szereplő bárány új billogot kapott nemrég, éspedig az RMDSZ vörös tulipánját ábrázoló bélyeget. Ha én beleszeretnék az RMDSZ-be s ez a szerelem kölcsönös lenne, én, bizisten, nem tagadnám ezt, főleg akkor nem, ha ennek a mésalliancenak dokumentálható tényei vannak a sajtóban. Akkor azt mondanám, igen szeretem az RMDSZ-t, azért engedtem, hogy magukévá tegyenek engem és egyházkerületemet, saját önszántamból váltam e jeles párt ágyasává, s úgy vélem frigyünk szép lesz és hasznos, úgyhogy Tőkés ne levelezzél velem! Schlussz! Persze ezt én tenném úgy, mert Csűry István nem teszi.
Ő bizonyára úgy véli, nem is tette pártegyházkerületté egyházkerületét, a sok közös rendezvény, RMDSZ-KREK banzáj mind-mind nem is történt meg, csak ez a Tőkés, már megint nem fér a bőrébe! Nem értem a KREK jelenlegi püspökét, miért hiszi, hogy az emberek, akikből a gyülekezet kitelik, vakok, ostobák és nem látják, ami a szemük láttára zajlik? Látják. A nép mindent lát, hiába a sok porhintés, ködösítés. Az is nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-nek kellett az egyházi honfoglalás, hiszen mai napig is, bármerre is forogjon e modern, globalizáció sújtotta világ kereke, a templomokba járó magyar embert, a legjobban a szószékekről lehet vezetni és urambocsá megvezetni!
Nem új keletű ez a jelenség, a nagy művelődéstörténész Ráth-Végh István, egyik zseniális tanulmányából például megtudhatjuk, hogy a Habsburgok pár évszázaddal ezelőtt azon ármánykodtak, hogy az aktuális császárt a templomokban valahogy megemlítsék, belecsempésszék nevét az imádságok szövegébe. Mert ugyebár, akit a pap imáiba foglal, az ellen a nép ritkán lázadhat! Summa summarum, nem az a bajom, hogy a KREK papjainak egy része belement abba, hogy püspökét megvédje Tőkés RMDSZ-veszélyre figyelmeztető állításaitól, hanem az a bajom, hogy sajnos ezek az állítások igazak, világosak, mint a Nap, aki tehát azt állítja, hogy nem így van, az simán hazudik! Márpedig a hazugság bűn, tiszteletes uraim! Nagyobb bűn talán, mint beismerni, hogy egy egyházat pártegyházzá tettek. De ilyen ez az egyházpolitika. Száz arca van, mint a bibliabeli Belzebubnak, a nagy megtévesztőnek.
Én azt is megértem, hogy ebbe a történetbe vannak jófiúk és rosszfiúk és sokak érdekei megkívánják, hogy most Tőkés legyen a rosszfiú. A KREK papjai például hetek óta csámcsogtak egy több mint egzotikus levelezőlistán (ezt nekem is eljuttatták ismerőseim) Tőkés viselt dolgairól, többek között a válásáról is. Az, hogy történetesen Csűry István is elvált püspök, a kutyát sem érdekli, mint az sem, hogy a Tőkés magánéletébe dagonyázók között is több az elvált lelkész, s közülük párnak a válásáról manapság is pletykálnak még a váradi református vénasszonyok.
De ezek válásának kiteregetését, felturbózását nem rendelte meg sem a budapesti liberális maffia, sem az ezek talpát nyaló és markát leső RMDSZ, tehát félre lehet nézni, úgy tenni, mintha a vajúdó ara még szűzlány lenne! Amúgy a közös RMDSZ-KREK banzájokra visszatérve, hogy is van akkor a sokat hangoztatott, Tőkés ellen sorozatban puffogtatott dogma, hogy a pap, főleg a püspök ne politizáljon?! Vagy ha az RMDSZ színeibe politizál, akkor szabad a papnak is, a püspöknek is? Felebarátiam, kilóg a lóláb! Tőkés László politikai vágtáiban jómagam is találtam olyan mementókat, melyekkel messzemenően nem tudok azonosulni. Ez azonban nem ad jogot arra, hogy az emberi igazságérzet, jóérzés szabályait lenullázzam, és amit másnak elnézek, azért Tőkésnek a fővesztését követeljem.
Vajon az RMDSZ pártegyházává lett KREK papjainak rémlik valami arról a bizonyos első kőről szóló példabeszédről, vagy történetesen hiányoztak akkor, amikor a teológián erről esett szó? Úgy vélem, ha máskor meg akarják védeni püspöküket, akkor tanakodjanak el azon , hogy aki hamisságokat védelmez, vajon nem válik e ennen maga is hamissá? Az sem hat meg, hogy ugyanezen a koncepciós boszorkányperre emlékeztető KREK közgyűlésen a lelkészek úgymond kiálltak Tőkés mellett is, azért, hogy a neokommunista miniszterelnök, Victor Ponta kezdeményezése ellen (lásd Tőkést megfosztani a Románia Csillaga érdemrendtől) fellépjenek.
Tisztelt tiltakozók, csendesen felhívnám a figyelmüket arra a „csekélységre”, hogy Ponta mellet jelenleg van magyar tanácsadó, aki a kisebbségi politikában ad(hat) ötleteket a vörös bojárfinak. Történetesen és nem véletlenül, e tanácsadó neve Frunda György, RMDSZ-szes nagyágyú, Tőkés legnagyobb neptuni ellenlábasa. Egyebet úgy vélem, nem is kell, itt kommentáljak. Még csak annyit mondanék itt el, hogy nagyon sajnálom, ami jelenleg Csűry Istvánnal történik. Én a tiszteletes urat húsz éve ismerem, jó embernek, igaz lelkésznek tartottam, aki méltó az emberek bizalmára. Most már nem tudom, mire méltó.
Csak őszintén féltem őt. Féltem, mert eddigi tapasztalataim tükrében attól tartok, nem annyira Tőkés Lászlótól kellene őt megvédeni, hanem azoktól a szemforgató tulipános uraságoktól, akik megvezetik, kihasználják, majd ha megtette a kötelességét, elvégezte a párt vele kapcsolatos terveit, el fogják lökni, mint egy megunt, bepiszkított rongyot. Márpedig erdélyi magyar létünkben vigyázni kellene az igaz emberekre. És jó volna meglátni, mi a különbség a politikai kisistenek és az egy igaz Isten között, hiszen a tévedés sokba kerül most már itt.
Jövőnkbe és Erdély jövőjébe kerülhet.
Legyen hozzánk irgalmas Jézus!
Szőke Mária
Erdély.ma
Hetek óta fortyog a katlan a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) házatáján, jelesül most éppen amiatt, mert- hogy a református lelkészekre nagy nehéz, már-már gerincroppantó feladat hárult. Nem kell azonban valami evangéliumi misz- szióra gondolni ez esetben, ugyanis nem éhezők, árvák, öregek, betegek, istenkeresők gondjával bajlódnak mostanság nyilvánosan, látványosan (és valljuk be elég visszataszítóan) Luther Márton fekete palástos templomi lovagjai! Óh, dehogyis.
Sokkal „fontosabb” dolguk akadt mostanság, éspedig az, hogy püspöküket főtiszteletű Csűry Istvánt, utolsó csepp vérükig s talán utolsó piros udemerés tulipánukig megvédjék a rettegett fenevadtól, azaz Tőkés Lászlótól. Igen, attól a Tőkés Lászlótól, aki tizenkilenc évig volt a püspöke a KREK-nek, aki tulajdonképpen feltámasztotta ezt az egyházkerületet a kommunisták okozta tetszhalálból, aki anno szembeszállt az ateista pártot kiszolgáló volt egyházi vezetővel, a szekus Pap Lászlóval.
Úgy vélem, ezt senki, még az sem, aki Tőkést ilyen-olyan okból kifolyólag nem szereti, nem vitathatja el. Mert lehet Tőkésről sok mindent mondani, lehet szeretni, vagy nem szeretni, de amit anno megtett, azt az emberi igazságérzet és lelkiismeret vetületében, vagy éppen ennek hiányában, újabban nagyon kevesen merik, tudják, akarják elvitatni. Persze akadnak olyanok is, akik mégis elvitatják az egykori „temesvári lelkész”által megvalósított dolgokat. Azt már megszokhattuk, hogy román pártvezérek, no meg a román pártvezérek árnyékában burjánzó RMDSZ-szes politikusok ezt megteszik, hiszen a politika ugye nem erkölcstan, de az, hogy a politikai sz.rkavarások boszorkánykonyhájának lelkes kuktái újabban Jézus tanaira felesküdött lelkészek, ez biza eléggé felémelyíti azt, aki nyomon követte az egyház és a politika alakulását itt az elmúlt húsz év alatt.
Jómagam az elmúlt napokban bevallom dilemmáztam, hogy fintorogjak a kialakult egyházkerületi szappanoperától vagy keserű malíciával nevessek ezen a több mint szánalmas színjátékon. Mert ez a Védjük meg Szent Csűry Istvánt Tőkés Lászlótól című udemerés szappanopera szerintem nemcsak szánalmas de roppant nevetséges is! De lássuk, csak miért is kellett megvédeni a jelenlegi püspököt a volt püspöktől? Nem másért, mert a volt püspök (aki vitathatatlanul szeret levelezgetni) leveleket írt a mostani püspöknek, aki amúgy mellesleg azért lehetett püspökké, mert anno Tőkés támogatta. Ott tartunk tehát, hogy a KREK papjainak meg kell védeniük Csűry Istvánt a Tőkés leveleitől.
Azoktól a leveleitől, melyekben Tőkés nehezményezi, hogy utóda teljesen behódolt az RMDSZ Bihar megyei kisisteneinek és a KREK-et standapityere pártegyházzá tette. Nem értem, miért kell ez ellen védekezni, ugyanis ezen állítások sajnos igazak, hosszú ideje mindenki szeme láttára nyilvánosan zajlik ez a KREK-et tulipános pártegyházzá alakító machináció. Ha csak rákeresünk Csűry István facebook profiljának képeire, rögtön megcsodálhatjuk a nagy lelki egybeolvadását az RMDSZ vezéreivel. Miért kell akkor tagadni, ami látszik, nyilvánosan zajlik, ami naponta olvasható a sajtóban? Miért tagadja ezt a mostani püspök? Szégyelli talán? Mert ha nem, akkor bátran vállalja azt, hogy igenis az RMDSZ vezéregyéniségeivel paktál, velük szerepel, prédikál, ténykedik.
Ha önszántából döntött így, fel kell vállalja ezt, nem egyházkerületének papjait pajzsul használva elutasítani annak vádját, hogy a KREK címerében szereplő bárány új billogot kapott nemrég, éspedig az RMDSZ vörös tulipánját ábrázoló bélyeget. Ha én beleszeretnék az RMDSZ-be s ez a szerelem kölcsönös lenne, én, bizisten, nem tagadnám ezt, főleg akkor nem, ha ennek a mésalliancenak dokumentálható tényei vannak a sajtóban. Akkor azt mondanám, igen szeretem az RMDSZ-t, azért engedtem, hogy magukévá tegyenek engem és egyházkerületemet, saját önszántamból váltam e jeles párt ágyasává, s úgy vélem frigyünk szép lesz és hasznos, úgyhogy Tőkés ne levelezzél velem! Schlussz! Persze ezt én tenném úgy, mert Csűry István nem teszi.
Ő bizonyára úgy véli, nem is tette pártegyházkerületté egyházkerületét, a sok közös rendezvény, RMDSZ-KREK banzáj mind-mind nem is történt meg, csak ez a Tőkés, már megint nem fér a bőrébe! Nem értem a KREK jelenlegi püspökét, miért hiszi, hogy az emberek, akikből a gyülekezet kitelik, vakok, ostobák és nem látják, ami a szemük láttára zajlik? Látják. A nép mindent lát, hiába a sok porhintés, ködösítés. Az is nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-nek kellett az egyházi honfoglalás, hiszen mai napig is, bármerre is forogjon e modern, globalizáció sújtotta világ kereke, a templomokba járó magyar embert, a legjobban a szószékekről lehet vezetni és urambocsá megvezetni!
Nem új keletű ez a jelenség, a nagy művelődéstörténész Ráth-Végh István, egyik zseniális tanulmányából például megtudhatjuk, hogy a Habsburgok pár évszázaddal ezelőtt azon ármánykodtak, hogy az aktuális császárt a templomokban valahogy megemlítsék, belecsempésszék nevét az imádságok szövegébe. Mert ugyebár, akit a pap imáiba foglal, az ellen a nép ritkán lázadhat! Summa summarum, nem az a bajom, hogy a KREK papjainak egy része belement abba, hogy püspökét megvédje Tőkés RMDSZ-veszélyre figyelmeztető állításaitól, hanem az a bajom, hogy sajnos ezek az állítások igazak, világosak, mint a Nap, aki tehát azt állítja, hogy nem így van, az simán hazudik! Márpedig a hazugság bűn, tiszteletes uraim! Nagyobb bűn talán, mint beismerni, hogy egy egyházat pártegyházzá tettek. De ilyen ez az egyházpolitika. Száz arca van, mint a bibliabeli Belzebubnak, a nagy megtévesztőnek.
Én azt is megértem, hogy ebbe a történetbe vannak jófiúk és rosszfiúk és sokak érdekei megkívánják, hogy most Tőkés legyen a rosszfiú. A KREK papjai például hetek óta csámcsogtak egy több mint egzotikus levelezőlistán (ezt nekem is eljuttatták ismerőseim) Tőkés viselt dolgairól, többek között a válásáról is. Az, hogy történetesen Csűry István is elvált püspök, a kutyát sem érdekli, mint az sem, hogy a Tőkés magánéletébe dagonyázók között is több az elvált lelkész, s közülük párnak a válásáról manapság is pletykálnak még a váradi református vénasszonyok.
De ezek válásának kiteregetését, felturbózását nem rendelte meg sem a budapesti liberális maffia, sem az ezek talpát nyaló és markát leső RMDSZ, tehát félre lehet nézni, úgy tenni, mintha a vajúdó ara még szűzlány lenne! Amúgy a közös RMDSZ-KREK banzájokra visszatérve, hogy is van akkor a sokat hangoztatott, Tőkés ellen sorozatban puffogtatott dogma, hogy a pap, főleg a püspök ne politizáljon?! Vagy ha az RMDSZ színeibe politizál, akkor szabad a papnak is, a püspöknek is? Felebarátiam, kilóg a lóláb! Tőkés László politikai vágtáiban jómagam is találtam olyan mementókat, melyekkel messzemenően nem tudok azonosulni. Ez azonban nem ad jogot arra, hogy az emberi igazságérzet, jóérzés szabályait lenullázzam, és amit másnak elnézek, azért Tőkésnek a fővesztését követeljem.
Vajon az RMDSZ pártegyházává lett KREK papjainak rémlik valami arról a bizonyos első kőről szóló példabeszédről, vagy történetesen hiányoztak akkor, amikor a teológián erről esett szó? Úgy vélem, ha máskor meg akarják védeni püspöküket, akkor tanakodjanak el azon , hogy aki hamisságokat védelmez, vajon nem válik e ennen maga is hamissá? Az sem hat meg, hogy ugyanezen a koncepciós boszorkányperre emlékeztető KREK közgyűlésen a lelkészek úgymond kiálltak Tőkés mellett is, azért, hogy a neokommunista miniszterelnök, Victor Ponta kezdeményezése ellen (lásd Tőkést megfosztani a Románia Csillaga érdemrendtől) fellépjenek.
Tisztelt tiltakozók, csendesen felhívnám a figyelmüket arra a „csekélységre”, hogy Ponta mellet jelenleg van magyar tanácsadó, aki a kisebbségi politikában ad(hat) ötleteket a vörös bojárfinak. Történetesen és nem véletlenül, e tanácsadó neve Frunda György, RMDSZ-szes nagyágyú, Tőkés legnagyobb neptuni ellenlábasa. Egyebet úgy vélem, nem is kell, itt kommentáljak. Még csak annyit mondanék itt el, hogy nagyon sajnálom, ami jelenleg Csűry Istvánnal történik. Én a tiszteletes urat húsz éve ismerem, jó embernek, igaz lelkésznek tartottam, aki méltó az emberek bizalmára. Most már nem tudom, mire méltó.
Csak őszintén féltem őt. Féltem, mert eddigi tapasztalataim tükrében attól tartok, nem annyira Tőkés Lászlótól kellene őt megvédeni, hanem azoktól a szemforgató tulipános uraságoktól, akik megvezetik, kihasználják, majd ha megtette a kötelességét, elvégezte a párt vele kapcsolatos terveit, el fogják lökni, mint egy megunt, bepiszkított rongyot. Márpedig erdélyi magyar létünkben vigyázni kellene az igaz emberekre. És jó volna meglátni, mi a különbség a politikai kisistenek és az egy igaz Isten között, hiszen a tévedés sokba kerül most már itt.
Jövőnkbe és Erdély jövőjébe kerülhet.
Legyen hozzánk irgalmas Jézus!
Szőke Mária
Erdély.ma
2013. december 7.
Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
2013. december 7.
Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2013. december 8.
Nemzeti filozófia: meglátások a megláthatatlanról
Nagyon szeretnék egyesek ha lenne, sőt, egy időben „meg is akarták csinálni”, különféle módokon. De végül csak nem jön össze még ma sem olyasmi, hogy nemzeti filozófia. Mindig elakad valahol. Már a meghatározásnál is.
Sokan szeretnék, laikusként is, ha lenne úgymond nemzeti filozófia, és dühösek, ha azt hallják, hogy ilyesmi eleve nem nagyon lehet – ám a nemzeti szurkolótábor nagy részét is inkább a Mikulás érdekelte a hétvégén, nagyon kevesen voltak ugyanis kíváncsiak arra az egyébként kifejezetten érdekes előadásra, amelyet Mester Béla filozófus tartott a témáról Nagyváradon. Az előadó (aki a Nyíregyházi Főiskolán és Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd egyetemi doktori címet szerzett filozófiatörténetből, PhD fokozatot irodalomtudományból és politikafilozófiából, jelenleg pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetében dolgozik, részmunkaidőben oktat a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá ebben a tanévben a PKE vendégtanára) A nemzeti filozófia virágzása és romlása címmel tartott értekezést a PKE-n.
Nekifutások és lepattanások
Gyakorlatilag történeti áttekintését adta annak, hogyan próbálta meg több vonulat is „megcsinálni” a nemzeti filozófiát. Márpedig ez eleve nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel némi ellentmondás egyből feszül benne. Mester Béla jelezte: a nemzeti sztereotípiák élnek a filozófiában is, amely pedig egyetemesnek gondolja, vallja magát. Felidézte: például a kolozsvári iskolateremtő filozófus, Böhm Károly is megpróbált összehozni egy magyar filozófiai rendszert. Ez azonban leállt ott, pontosabban abban testesült meg, hogy elképzelése szerint nemzeti filozófiát mindazon művek összessége jelenti, amelyek nem átvettek, hanem eleve magyar nyelven születtek. A 19. századból örökölt gondolat egyébként az, hogy a nemzeti kultúrához mindenképpen hozzá kellene) tartoznia egy saját filozófiai rendszernek is. Ennek kidolgozásán különösen a reformkorban ügyködtek. Ennek zászlóvivője Iglói Szontágh Gusztáv Adolf volt, aki az 1800-as évek első felében igyekezett kiépíteni egy sajátosan magyar filozófiai rendszert, az ún. „egyezményes filozófiát”, amely eklektikus jellegével törekedett arra, hogy a társadalmi ellentmondásokat elfedje. Azonban Szontágh lényegében egész munkássága során csak programokat fogalmazott meg, manifesztumokat készített arról, hogyan kellene hozzálátni. A hozzálátás végül elmaradt. Ennek ellenére – pályája végén – megpróbált eredményeket felmutatni, „a magyar filozófia eredményeit” összesítő kiadványban, amely azonban egy vékony füzet lett csupán, Mester Béla szerint ami abban van, az is csak csalás. Ezzel együtt az előadó úgy vélte, e nemzetiesítési törekvéseknek mintha lett volna értelmük akkoriban, a 19. században. Később például Karácsony Sándor is próbálkozott a nemzeti filozófia megalkotásával. Ami ebből összejött, az Mester Béla szerint „magyarnak magyar, csak épp sokkal több köze van más tudományokhoz, semmint a filozófiához”. Az igen intenzív próbálkozások, amelyek a reformkort és az azt követő időket is jellemezték, az I. Világháború után kezdtek kifulladni.
Napjainkban is vannak még azért próbálkozások, minden előző sikertelenségtől függetlenül (vagy épp azokkal akár összefüggően is). Az előadó egyik kérdésünkre válaszolva pályatársát, Perecz Lászlót említette, aki szerinte hírlapi szintű viták, nyelvi kérdések, őstörténeti vonzatok összegzése révén is próbál valamiféle nemzeti filozófiát összehozni. Ám a gond továbbra is ugyanaz: már eleve a „nemzeti” fogalom tisztázása sem lehetséges e témakörben. Épp ezért – mondta az előadó – még eleve azt sem lehet meghatározni, mi az a nemzeti filozófia. Erre ő maga sem tudna választ adni. Hozzátette: „amikor az ilyen vitákba néha belerángatnak egy-egy filozófust, az végül ír egy-egy fogalomtisztázó szöveget, aztán elvonul azzal, hogy hagyják őt békén az ilyesmivel, ő visszamegy értékfilozófiát csinálni”.
Mester Béla egyébként egyik szövegében tételesen ki is mondja: az úgymond nemzeti filozófia „bármilyen értelemben vett ötlete szakfilozófiai körökben régóta nem számít már komolyan vehető szellemi programnak, sőt, több megközelítését nem is mindig tekintik szalonképesnek”…
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Nagyon szeretnék egyesek ha lenne, sőt, egy időben „meg is akarták csinálni”, különféle módokon. De végül csak nem jön össze még ma sem olyasmi, hogy nemzeti filozófia. Mindig elakad valahol. Már a meghatározásnál is.
Sokan szeretnék, laikusként is, ha lenne úgymond nemzeti filozófia, és dühösek, ha azt hallják, hogy ilyesmi eleve nem nagyon lehet – ám a nemzeti szurkolótábor nagy részét is inkább a Mikulás érdekelte a hétvégén, nagyon kevesen voltak ugyanis kíváncsiak arra az egyébként kifejezetten érdekes előadásra, amelyet Mester Béla filozófus tartott a témáról Nagyváradon. Az előadó (aki a Nyíregyházi Főiskolán és Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végezte tanulmányait, majd egyetemi doktori címet szerzett filozófiatörténetből, PhD fokozatot irodalomtudományból és politikafilozófiából, jelenleg pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetében dolgozik, részmunkaidőben oktat a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá ebben a tanévben a PKE vendégtanára) A nemzeti filozófia virágzása és romlása címmel tartott értekezést a PKE-n.
Nekifutások és lepattanások
Gyakorlatilag történeti áttekintését adta annak, hogyan próbálta meg több vonulat is „megcsinálni” a nemzeti filozófiát. Márpedig ez eleve nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel némi ellentmondás egyből feszül benne. Mester Béla jelezte: a nemzeti sztereotípiák élnek a filozófiában is, amely pedig egyetemesnek gondolja, vallja magát. Felidézte: például a kolozsvári iskolateremtő filozófus, Böhm Károly is megpróbált összehozni egy magyar filozófiai rendszert. Ez azonban leállt ott, pontosabban abban testesült meg, hogy elképzelése szerint nemzeti filozófiát mindazon művek összessége jelenti, amelyek nem átvettek, hanem eleve magyar nyelven születtek. A 19. századból örökölt gondolat egyébként az, hogy a nemzeti kultúrához mindenképpen hozzá kellene) tartoznia egy saját filozófiai rendszernek is. Ennek kidolgozásán különösen a reformkorban ügyködtek. Ennek zászlóvivője Iglói Szontágh Gusztáv Adolf volt, aki az 1800-as évek első felében igyekezett kiépíteni egy sajátosan magyar filozófiai rendszert, az ún. „egyezményes filozófiát”, amely eklektikus jellegével törekedett arra, hogy a társadalmi ellentmondásokat elfedje. Azonban Szontágh lényegében egész munkássága során csak programokat fogalmazott meg, manifesztumokat készített arról, hogyan kellene hozzálátni. A hozzálátás végül elmaradt. Ennek ellenére – pályája végén – megpróbált eredményeket felmutatni, „a magyar filozófia eredményeit” összesítő kiadványban, amely azonban egy vékony füzet lett csupán, Mester Béla szerint ami abban van, az is csak csalás. Ezzel együtt az előadó úgy vélte, e nemzetiesítési törekvéseknek mintha lett volna értelmük akkoriban, a 19. században. Később például Karácsony Sándor is próbálkozott a nemzeti filozófia megalkotásával. Ami ebből összejött, az Mester Béla szerint „magyarnak magyar, csak épp sokkal több köze van más tudományokhoz, semmint a filozófiához”. Az igen intenzív próbálkozások, amelyek a reformkort és az azt követő időket is jellemezték, az I. Világháború után kezdtek kifulladni.
Napjainkban is vannak még azért próbálkozások, minden előző sikertelenségtől függetlenül (vagy épp azokkal akár összefüggően is). Az előadó egyik kérdésünkre válaszolva pályatársát, Perecz Lászlót említette, aki szerinte hírlapi szintű viták, nyelvi kérdések, őstörténeti vonzatok összegzése révén is próbál valamiféle nemzeti filozófiát összehozni. Ám a gond továbbra is ugyanaz: már eleve a „nemzeti” fogalom tisztázása sem lehetséges e témakörben. Épp ezért – mondta az előadó – még eleve azt sem lehet meghatározni, mi az a nemzeti filozófia. Erre ő maga sem tudna választ adni. Hozzátette: „amikor az ilyen vitákba néha belerángatnak egy-egy filozófust, az végül ír egy-egy fogalomtisztázó szöveget, aztán elvonul azzal, hogy hagyják őt békén az ilyesmivel, ő visszamegy értékfilozófiát csinálni”.
Mester Béla egyébként egyik szövegében tételesen ki is mondja: az úgymond nemzeti filozófia „bármilyen értelemben vett ötlete szakfilozófiai körökben régóta nem számít már komolyan vehető szellemi programnak, sőt, több megközelítését nem is mindig tekintik szalonképesnek”…
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2013. december 9.
Csáky Pál könyvbemutatója Nagyváradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári Esték keretében december 12-én, csütörtökön, 17 órától Csáky Pál felvidéki író, politikus lesz ven- dégünk a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (Ezredévi emléktér / str. Libertatii 40. szám).
Csáky Pál 1990-től a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője. 1992–1998 között a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti frakciójának elnöke,1998-tól Szlovákia kormányának emberi jogokért, kisebbségekért és régiófejlesztésért felelős miniszterelnök-helyettese. 2002–2006 között kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, majd 2007–2010 között a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának az elnöke.
Csáky Pál politikai szerepvállalása mellett a felvidéki és az összmagyarság sorskérdéseivel is foglalkozik népszerű könyveiben. Nagyváradon két, nemrég megjelent könyvét, a Csend és lélek, valamint az Álom a szabadságról című kiadványokat mutatja be a szerző.
Csáky Pál így fogalmaz az Álom a szabadságról című kötetében: „Nem akartam én többet mondani, csak azt, hogy legyünk felnőtt emberek, öntudatos magyarok. Ne mások mondják meg nekünk, milyennek kell lennünk, magunk alakítsuk ki a saját nézetünket s építsük tovább fejeinkben is az autonóm szlovákiai magyar közösséget”.
A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak a könyvbemutatóra, hogy közvetlenül beszélgethessünk nemzeti ügyeinkről, sorskérdéseinkről.
Az EMNT partiumi sajtószolgálata
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári Esték keretében december 12-én, csütörtökön, 17 órától Csáky Pál felvidéki író, politikus lesz ven- dégünk a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (Ezredévi emléktér / str. Libertatii 40. szám).
Csáky Pál 1990-től a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője. 1992–1998 között a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti frakciójának elnöke,1998-tól Szlovákia kormányának emberi jogokért, kisebbségekért és régiófejlesztésért felelős miniszterelnök-helyettese. 2002–2006 között kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, majd 2007–2010 között a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának az elnöke.
Csáky Pál politikai szerepvállalása mellett a felvidéki és az összmagyarság sorskérdéseivel is foglalkozik népszerű könyveiben. Nagyváradon két, nemrég megjelent könyvét, a Csend és lélek, valamint az Álom a szabadságról című kiadványokat mutatja be a szerző.
Csáky Pál így fogalmaz az Álom a szabadságról című kötetében: „Nem akartam én többet mondani, csak azt, hogy legyünk felnőtt emberek, öntudatos magyarok. Ne mások mondják meg nekünk, milyennek kell lennünk, magunk alakítsuk ki a saját nézetünket s építsük tovább fejeinkben is az autonóm szlovákiai magyar közösséget”.
A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak a könyvbemutatóra, hogy közvetlenül beszélgethessünk nemzeti ügyeinkről, sorskérdéseinkről.
Az EMNT partiumi sajtószolgálata
Erdély.ma
2013. december 9.
Székelyföldi kilátások
Székelyföld múltjának, jelenének és jövőjének kérdését boncolgatták a Magyar Ifjúsági Értekezlet székelyföldi konferenciáján Marosvásárhelyen a hét végén. Ugyanakkor különböző ifjúságpolitikákat és stratégiákat elemeztek.
Novák Csaba Zoltán történész átfogó bemutatót tartott a napjainkban Székelyföldként behatárolt térség kialakulásáról a történelem folyamán, ezt követően Csutak István régiófejlesztési szakpolitikus különböző felmérési mutatók mentén vizsgálta az ország, valamint a régiók forrásbevonási képességét. Markó Béla szenátor, a Kós Károly Akadémia elnöke a székelyföldi alternatívákról értekezett. „Székelyföld tekintetében vannak alternatívák, jó és rossz lehetőségek, azonban az mindenkinek csak rosszat jelent, ha magára hagyjuk ezt a térséget, ha elkezdődik az elszivárgás, ha demográfiailag lejtőre kerül, ha gazdaságilag nem tud fejlődni, és ha érvényesülnek a román nacionalizmusnak az elnyomó szándékai”– fejtette ki Markó. A jövőbeni kilátásokra reflektálva elmondta: „a mi alternatíváink az európai uniós és a romániai alternatíváktól függenek, melyek viszonyában még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a jövendő Európai Unió a nemzetállamok Európája legyen, amely ugyan a határok elmosódását is jelentené, de ugyanakkor az állam és a nemzet fogalma egyenértékűvé válik, miközben a gyakorlatban mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van”. Hangsúlyozta: „a legnagyobb, legstabilabb politikai erő, ami a kezünkben van, és ami az elmúlt 23 év alatt folyamatosan fejlődött, az a két székely megye önkormányzatisága, melyekben a fontos döntéseket a magyar közösség által delegált személyek hozzák meg. Ennél stabilabb erővel nem rendelkezünk, és ezt nekünk mindenáron meg kell védenünk.” „Természetesen el tudunk képzelni olyan regionális átszervezést, amely nekünk ideális lenne, gondolva itt a három megye által formált régióra, a székelyföldi autonómiára vagy akár Erdélyhez mint történelmi régióhoz rendelt hatáskörökre, azonban ma még nem tartunk itt, ma azt kell megtartanunk, amivel rendelkezünk. A közigazgatási átszervezés tekintetében most még nem lehetünk változáspártiak, hanem megmaradáspártiaknak kell lennünk, kivárva azt a pillanatot, amikor kezelni tudjuk a változást” – mondotta Markó Béla.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyföld múltjának, jelenének és jövőjének kérdését boncolgatták a Magyar Ifjúsági Értekezlet székelyföldi konferenciáján Marosvásárhelyen a hét végén. Ugyanakkor különböző ifjúságpolitikákat és stratégiákat elemeztek.
Novák Csaba Zoltán történész átfogó bemutatót tartott a napjainkban Székelyföldként behatárolt térség kialakulásáról a történelem folyamán, ezt követően Csutak István régiófejlesztési szakpolitikus különböző felmérési mutatók mentén vizsgálta az ország, valamint a régiók forrásbevonási képességét. Markó Béla szenátor, a Kós Károly Akadémia elnöke a székelyföldi alternatívákról értekezett. „Székelyföld tekintetében vannak alternatívák, jó és rossz lehetőségek, azonban az mindenkinek csak rosszat jelent, ha magára hagyjuk ezt a térséget, ha elkezdődik az elszivárgás, ha demográfiailag lejtőre kerül, ha gazdaságilag nem tud fejlődni, és ha érvényesülnek a román nacionalizmusnak az elnyomó szándékai”– fejtette ki Markó. A jövőbeni kilátásokra reflektálva elmondta: „a mi alternatíváink az európai uniós és a romániai alternatíváktól függenek, melyek viszonyában még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a jövendő Európai Unió a nemzetállamok Európája legyen, amely ugyan a határok elmosódását is jelentené, de ugyanakkor az állam és a nemzet fogalma egyenértékűvé válik, miközben a gyakorlatban mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van”. Hangsúlyozta: „a legnagyobb, legstabilabb politikai erő, ami a kezünkben van, és ami az elmúlt 23 év alatt folyamatosan fejlődött, az a két székely megye önkormányzatisága, melyekben a fontos döntéseket a magyar közösség által delegált személyek hozzák meg. Ennél stabilabb erővel nem rendelkezünk, és ezt nekünk mindenáron meg kell védenünk.” „Természetesen el tudunk képzelni olyan regionális átszervezést, amely nekünk ideális lenne, gondolva itt a három megye által formált régióra, a székelyföldi autonómiára vagy akár Erdélyhez mint történelmi régióhoz rendelt hatáskörökre, azonban ma még nem tartunk itt, ma azt kell megtartanunk, amivel rendelkezünk. A közigazgatási átszervezés tekintetében most még nem lehetünk változáspártiak, hanem megmaradáspártiaknak kell lennünk, kivárva azt a pillanatot, amikor kezelni tudjuk a változást” – mondotta Markó Béla.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 9.
Kétszáz éves templomukat ünnepelték (Vargyas)
Kettős ünnepet ült a vargyasi unitárius egyházközség: kétszáz éve épült templomuk, ifjúsági szervezetük, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) helyi fiókja pedig száz esztendeje alakult meg. A felszólalók a vargyasiak Istenbe vetett hitét, önzetlenségét és cselekvőkészségét emelték ki: ahol ilyen munka folyik, ott a magyar jövő és az unitarizmus biztosított.
Az ünnepi istentiszteletet végző Bálint-Benczédi Ferenc püspök örömét fejezte ki, hogy Vargyason még oly sokan vannak, akik fontosnak tartják Isten hajlékának megóvását, s önzetlenül tesznek, hogy az elődeik által megteremtett értékeket megőrizzék. Mint mondotta, Európa nagy városaiban már csak mint műépítészi és kulturális értékként szemlélik az évszázadokon keresztül a hitet és a tanítást szolgáló épületeket, ám nálunk valódi szerepét tölti be, Isten hajlékául szolgál. Meggyőződését fejezte ki, hogy az elmúlt esztendőkben Vargyason nemcsak az épület újult meg, hanem a jó és a szeretetben hinni tudó emberek lelke is.
Az egyházközség gondnoka, Sütő Béla kisebb csodának mondotta, hogy megújították a templomot – a felújítás során talált kis angyalt biztató előjelnek tartotta –, a folyamatosan mellettük álló egyházfiak és számos más felekezetű barátuknak köszönhetően sikerült. A múltat ismét megmentették – fogalmazott a gondnok –, de ideje a jövőbe lépniük: az egyház értékes dokumentumait méltó helyre kell kiállítaniuk, fel kell újítaniuk a harangrészt, s a templom környékét is jobbá, szebbé kell tenniük. Ilkei Ferenc polgármester elismerését fejezte ki a templomot és az orgonát felújítani tudó közösségnek, s arra kérte Andorkó Ferenc lelkészt és a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletet működtetőket, hogy továbbra is tartalommal töltsék meg Isten hajlékát. Ha sikerül folytatni az elődök által elkezdett munkát, akkor nem járnak sikerrel a tudatos népirtásunkon dolgozó sötét erők – mondotta a községvezető. Az ODFIE országos elnöke, Fülöp Júlia a hitet és a művelődést is szolgáló társaiknak fejezte ki jókívánságait, s arra buzdított, hogy közösségépítő munkájukat könnyen, szívükben örömmel végezzék. A helyi egyleteseket képviselő Gánya Ervin ígérte, méltó folytatói lesznek a száz esztendővel ezelőtt elkezdett munkának.
A Háromszék–Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese, Török István a Istenbe vetett hitet megélőkről beszélt: a két évszázada élt vargyasiak életében a templom biztos pontot jelentett, s minden bizonnyal jelent ma is – példázza ezt kitartó munkájuk is. Az eseményen jelen levő két főgondnok közül előbb Máthé Dénes szólalt fel. A vargyasiak erőt meghaladó munkáját – a templom külső-belső felújítását, az orgona javítását egymaguk, központi egyházi segítség nélkül végezték – értékesnek nevezte, a megújult templomot pedig nemcsak az erdővidéki, de a magyarság egyik legszebbének mondotta, olyannak, melyen igencsak látszik az itt élő emberek Istenbe vetett hite. Csáka József főgondnok a Vargyashoz való kötődéséről beszélt, és édesapja hagyatékából előkerült – leginkább a Sütő család történetéhez adalékokat biztosító – dokumentumok másolatát ajándékozta a helyieknek. Andorkó Ferenc tiszteletes a 2009-től folyó felújítás főbb momentumait sorolta fel, s kiemelte Cseresznyés Szilamér építőcsapatának sikerét, az orgonát megújító Bors László tehetségét, továbbá a legjelentősebb pénzbeli támogatást, kétezer dollárt adományozó – a nagyapja, a vargyasi ifjúsági egyletet száz esztendeje megszervező Kiss Károly néhai kántortanító révén kicsit önmagát is vargyasinak valló – Sztankovits Zsuzsa önzetlenségét s a helyi közbirtokosság és polgármesteri hivatal folyamatos támogatását. Fehér János művészettörténész a templomépítés előzményeiről és a kivételesen értékes munkát végző mesteremberekről tartott előadást, Ilkei Lóránt pedig a vargyasi ifjúsági egylet százesztendős múltjának legfontosabb mozzanatait ismertette. Az eseménynek emléket állító, a templomban elhelyezett márványtáblát a Vargyasról elszármazott Molnár testvérek adományozták. Az ünnepséget a szeretetiskolások műsora zárta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kettős ünnepet ült a vargyasi unitárius egyházközség: kétszáz éve épült templomuk, ifjúsági szervezetük, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) helyi fiókja pedig száz esztendeje alakult meg. A felszólalók a vargyasiak Istenbe vetett hitét, önzetlenségét és cselekvőkészségét emelték ki: ahol ilyen munka folyik, ott a magyar jövő és az unitarizmus biztosított.
Az ünnepi istentiszteletet végző Bálint-Benczédi Ferenc püspök örömét fejezte ki, hogy Vargyason még oly sokan vannak, akik fontosnak tartják Isten hajlékának megóvását, s önzetlenül tesznek, hogy az elődeik által megteremtett értékeket megőrizzék. Mint mondotta, Európa nagy városaiban már csak mint műépítészi és kulturális értékként szemlélik az évszázadokon keresztül a hitet és a tanítást szolgáló épületeket, ám nálunk valódi szerepét tölti be, Isten hajlékául szolgál. Meggyőződését fejezte ki, hogy az elmúlt esztendőkben Vargyason nemcsak az épület újult meg, hanem a jó és a szeretetben hinni tudó emberek lelke is.
Az egyházközség gondnoka, Sütő Béla kisebb csodának mondotta, hogy megújították a templomot – a felújítás során talált kis angyalt biztató előjelnek tartotta –, a folyamatosan mellettük álló egyházfiak és számos más felekezetű barátuknak köszönhetően sikerült. A múltat ismét megmentették – fogalmazott a gondnok –, de ideje a jövőbe lépniük: az egyház értékes dokumentumait méltó helyre kell kiállítaniuk, fel kell újítaniuk a harangrészt, s a templom környékét is jobbá, szebbé kell tenniük. Ilkei Ferenc polgármester elismerését fejezte ki a templomot és az orgonát felújítani tudó közösségnek, s arra kérte Andorkó Ferenc lelkészt és a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletet működtetőket, hogy továbbra is tartalommal töltsék meg Isten hajlékát. Ha sikerül folytatni az elődök által elkezdett munkát, akkor nem járnak sikerrel a tudatos népirtásunkon dolgozó sötét erők – mondotta a községvezető. Az ODFIE országos elnöke, Fülöp Júlia a hitet és a művelődést is szolgáló társaiknak fejezte ki jókívánságait, s arra buzdított, hogy közösségépítő munkájukat könnyen, szívükben örömmel végezzék. A helyi egyleteseket képviselő Gánya Ervin ígérte, méltó folytatói lesznek a száz esztendővel ezelőtt elkezdett munkának.
A Háromszék–Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese, Török István a Istenbe vetett hitet megélőkről beszélt: a két évszázada élt vargyasiak életében a templom biztos pontot jelentett, s minden bizonnyal jelent ma is – példázza ezt kitartó munkájuk is. Az eseményen jelen levő két főgondnok közül előbb Máthé Dénes szólalt fel. A vargyasiak erőt meghaladó munkáját – a templom külső-belső felújítását, az orgona javítását egymaguk, központi egyházi segítség nélkül végezték – értékesnek nevezte, a megújult templomot pedig nemcsak az erdővidéki, de a magyarság egyik legszebbének mondotta, olyannak, melyen igencsak látszik az itt élő emberek Istenbe vetett hite. Csáka József főgondnok a Vargyashoz való kötődéséről beszélt, és édesapja hagyatékából előkerült – leginkább a Sütő család történetéhez adalékokat biztosító – dokumentumok másolatát ajándékozta a helyieknek. Andorkó Ferenc tiszteletes a 2009-től folyó felújítás főbb momentumait sorolta fel, s kiemelte Cseresznyés Szilamér építőcsapatának sikerét, az orgonát megújító Bors László tehetségét, továbbá a legjelentősebb pénzbeli támogatást, kétezer dollárt adományozó – a nagyapja, a vargyasi ifjúsági egyletet száz esztendeje megszervező Kiss Károly néhai kántortanító révén kicsit önmagát is vargyasinak valló – Sztankovits Zsuzsa önzetlenségét s a helyi közbirtokosság és polgármesteri hivatal folyamatos támogatását. Fehér János művészettörténész a templomépítés előzményeiről és a kivételesen értékes munkát végző mesteremberekről tartott előadást, Ilkei Lóránt pedig a vargyasi ifjúsági egylet százesztendős múltjának legfontosabb mozzanatait ismertette. Az eseménynek emléket állító, a templomban elhelyezett márványtáblát a Vargyasról elszármazott Molnár testvérek adományozták. Az ünnepséget a szeretetiskolások műsora zárta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 9.
Az Éneklő Erdély életben tartása
Advent, magyar kórusokkal
A kisiratosi Szalbek énekkar nyitotta meg a kórusok műsorát
Szombaton este az arad-belvárosi római katolikus templomban Arad megye három magyar énekkara dalolt az adventi kórustalálkozó-hangversenyen a padsorokat megtöltő közönségnek.
Majdnem valamennyi, jelenleg működő magyar dalárda, csak a legújabban alakult nagyiratosi hiányzott. Az adventi hangversenyt az aradi Kölcsey Egyesület szervezte, titkára, a műsort levezető Fekete Károly bevezetőjében kiemelte: hagyományos már ez a hangverseny a keresztény magyar kultúrát ápoló egyesület számára, amelynek első rendezvénye a januári magyar kultúra napjához kötődik, az utolsó pedig az adventi hangverseny. „A mai este lehetőséget nyújt arra, hogy elmélyedjünk a várakozás misztériumában”, mondta, majd Matekovits Mihályt szólította a mikrofonhoz, aki a Kölcsey Egyesület kiadásában most megjelent Kórusaink I. c. kötetet ismertette. „A szó elszáll, a betű megmarad – ez a dalra is érvényes, ha leírják, mások is el tudják énekelni”, mondta bevezetőként a kötet egyik, Guttmann Mihály karmesterről, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökéről, a köztiszteletnek örvendő „Misi bácsiról” (1926–2013), szóló tanulmányának szerzője. A méltató szerint érdemes leírni a magyar kórusok történetét, akár hézagosan is, hisz ez a könyv kordokumentumnak számít.
Matekovits Mihály sorra szólt a könyvben szereplő (és az est folyamán fel is lépett) énekkarokról. Az arad-belvárosi minorita templom kórusának kilencven év alatt mindössze három karnagya volt, hallottuk. A Vox Juventutis gyermekkórus tízéves (1991–2001) történetéről (a kötetben Horváth Tünde tanár, alapító karnagy ír róla) a méltató elmondta: olyan személyiségek indultak el művészi pályájukon a gyermekkarból, mint Duffner Melinda, a kolozsvári Filharmónia szólóénekese, Éder Enikő színművész, aki énekesnek is kiváló, Patkó Csilla és mások. A hatkötetes emlékkönyv megörökíti nemcsak az itthoni és külföldi fellépéseket, de a neves személyiségek által írt, egyöntetű elismerést tükröző bejegyzéseket is. Beszélt a méltató a 112 éves baptista kórusról, amely „mindenütt ott van, ahol magyar hangra van szükség”, a kisiratosi Szalbek vegyeskarról – amelyet egy olyan történelemtanár vezényel, aki „szíve mélyén karnagy” (ő írta meg a könyvbe a kórus történetét is) –, amely idén novemberben nemzetközi kórustalálkozót szervezett. Végül Matekovits Mihály felolvasta Tóth-Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének üzenetét, amelyben köszönetet mond többek között azért, hogy e rendezvény is hozzájárul édesapja Éneklő Erdély kezdeményezésének életben tartásához.
Az est folyamán fellépett a kisiratosi Szalbek kórus – karvezető Almási Gábor, szólót énekelt Németh Anikó –, a minorita templom énekkara Tankó László karnagy vezényletével, végül a baptista kórus Szűcs Ernő, Kiss László és Szűcs János karmesterek irányításával. Közben Duffner Melinda csodálatos énekszámai és dr. Garai Zsolt orgonaművész játéka örvendeztette meg a hallgatóságot. A kórushangverseny közben került sor a P. Karácsonyi István mártír minorita atyának, a templom egykori karnagyának az In memoriam 1956 Egyesület által állított emléktáblája megkoszorúzására a Kölcsey Egyesület, az In memoriam 1956 és az egyházközség képviselői részéről.
A szép és felemelő, igazi adventi hangulatot árasztó est – köszönet érte a kezdeményezőknek és szervezőknek – a Dicsőség mennyben az istennek! kezdetű dal és a Himnusz közös eléneklésével zárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Advent, magyar kórusokkal
A kisiratosi Szalbek énekkar nyitotta meg a kórusok műsorát
Szombaton este az arad-belvárosi római katolikus templomban Arad megye három magyar énekkara dalolt az adventi kórustalálkozó-hangversenyen a padsorokat megtöltő közönségnek.
Majdnem valamennyi, jelenleg működő magyar dalárda, csak a legújabban alakult nagyiratosi hiányzott. Az adventi hangversenyt az aradi Kölcsey Egyesület szervezte, titkára, a műsort levezető Fekete Károly bevezetőjében kiemelte: hagyományos már ez a hangverseny a keresztény magyar kultúrát ápoló egyesület számára, amelynek első rendezvénye a januári magyar kultúra napjához kötődik, az utolsó pedig az adventi hangverseny. „A mai este lehetőséget nyújt arra, hogy elmélyedjünk a várakozás misztériumában”, mondta, majd Matekovits Mihályt szólította a mikrofonhoz, aki a Kölcsey Egyesület kiadásában most megjelent Kórusaink I. c. kötetet ismertette. „A szó elszáll, a betű megmarad – ez a dalra is érvényes, ha leírják, mások is el tudják énekelni”, mondta bevezetőként a kötet egyik, Guttmann Mihály karmesterről, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökéről, a köztiszteletnek örvendő „Misi bácsiról” (1926–2013), szóló tanulmányának szerzője. A méltató szerint érdemes leírni a magyar kórusok történetét, akár hézagosan is, hisz ez a könyv kordokumentumnak számít.
Matekovits Mihály sorra szólt a könyvben szereplő (és az est folyamán fel is lépett) énekkarokról. Az arad-belvárosi minorita templom kórusának kilencven év alatt mindössze három karnagya volt, hallottuk. A Vox Juventutis gyermekkórus tízéves (1991–2001) történetéről (a kötetben Horváth Tünde tanár, alapító karnagy ír róla) a méltató elmondta: olyan személyiségek indultak el művészi pályájukon a gyermekkarból, mint Duffner Melinda, a kolozsvári Filharmónia szólóénekese, Éder Enikő színművész, aki énekesnek is kiváló, Patkó Csilla és mások. A hatkötetes emlékkönyv megörökíti nemcsak az itthoni és külföldi fellépéseket, de a neves személyiségek által írt, egyöntetű elismerést tükröző bejegyzéseket is. Beszélt a méltató a 112 éves baptista kórusról, amely „mindenütt ott van, ahol magyar hangra van szükség”, a kisiratosi Szalbek vegyeskarról – amelyet egy olyan történelemtanár vezényel, aki „szíve mélyén karnagy” (ő írta meg a könyvbe a kórus történetét is) –, amely idén novemberben nemzetközi kórustalálkozót szervezett. Végül Matekovits Mihály felolvasta Tóth-Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének üzenetét, amelyben köszönetet mond többek között azért, hogy e rendezvény is hozzájárul édesapja Éneklő Erdély kezdeményezésének életben tartásához.
Az est folyamán fellépett a kisiratosi Szalbek kórus – karvezető Almási Gábor, szólót énekelt Németh Anikó –, a minorita templom énekkara Tankó László karnagy vezényletével, végül a baptista kórus Szűcs Ernő, Kiss László és Szűcs János karmesterek irányításával. Közben Duffner Melinda csodálatos énekszámai és dr. Garai Zsolt orgonaművész játéka örvendeztette meg a hallgatóságot. A kórushangverseny közben került sor a P. Karácsonyi István mártír minorita atyának, a templom egykori karnagyának az In memoriam 1956 Egyesület által állított emléktáblája megkoszorúzására a Kölcsey Egyesület, az In memoriam 1956 és az egyházközség képviselői részéről.
A szép és felemelő, igazi adventi hangulatot árasztó est – köszönet érte a kezdeményezőknek és szervezőknek – a Dicsőség mennyben az istennek! kezdetű dal és a Himnusz közös eléneklésével zárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 9.
Nyilatkozatháború a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben
Az egyházhoz, az erdélyi néphez és a partiumi keresztényekhez méltatlannak tartott támadások befejezésére szólította fel volt püspökét, Tőkés Lászlót a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyűlése – tájékoztatta a Krónikát Csűry István püspök.
Közölte: a KREK péntek délutáni zárt ülésén állásfoglalást fogalmaztak meg a témában, Tőkés távollétében, melyet csak később hoznak nyilvánosságra.
Felfedett levéltitok
Amint arról a Krónika beszámolt, az európai parlamenti képviselő több alkalommal is kritizálta utódja, Csűry István püspök „RMDSZ-barát” egyházpolitikáját, legutóbbi sajtótájékoztatóján pedig úgy fogalmazott, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „teljes metamorfózison megy keresztül, hogy alárendelődjön és szolgálja az RMDSZ-t”, az aktuális helyzet pedig a Ceauşescu-rezsimben tapasztalt viszonyokra emlékeztetik.
Nemtetszésének a Csűryhez intézett első, november 26-án keltezett magánlevelében is hangot adott, amelyet azonban a címzett az Esperesek Kollégiumában vitára bocsátott, sőt az arra adott válaszlevelével együtt a világhálóra is feltett. Tőkés ezt második, december 5-i levelében teszi szóvá utódjának, az egyházi közélet alattomos módszerrel történő mérgezésének nevezve kettejük nézeteltérésének „nyilvánossá dagasztását”.
„Csűry püspök nagy valószínűséggel szántszándékkal keresett okot, vagyis ürügyet arra, hogy sértettségét exteriorizálja, vagy még inkább arra, hogy e levél kapcsán nyilvánosan megtámadjon és – úgymond – műbalhét gerjesszen. Feltételezésem szerint ezen cselekménye önigazolásul szolgál – „a legjobb védekezés a támadás” szellemében” – szerepel Tőkés második levelében.
A volt egyházfő ugyanakkor a pénteki közgyűlés előtt a KREK valamennyi, kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről.
„A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. (...) Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni” – írta az espereseknek az EP-képviselő.
A közgyűlés ezt figyelmen kívül hagyta és zárt ajtók mögött megtárgyalta az ügyet, 36-26 arányban elfogadva a Tőkés-ellenes állásfoglalást.
Csűry a nyilvános belügyről
„Nem akartam titkolni, de azt sem akartam, hogy mindez a sajtón keresztül folytatódjon” – kommentálta a Krónikának Csűry, aki bevallása szerint az esperesek kollégiumát sem akarta ebbe a „személyes ügybe” belevonni. Annak ellenére, hogy a közte és a Tőkés közötti konfliktus már a nyilvánosság előtt zajlik, bevallása szerint ő még mindig belügyként kezeli ezt a ügyet, emiatt a közgyűlésen elfogadott állásfoglalást egyelőre nem is hozzák nyilvánosságra, annak mintegy kétoldalas szövegét csupán saját egyházi újságukban fogják közölni.
A pontos szöveg hiányában Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője sem tudott érdemben nyilatkozni. „Ez egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével. Az ilyesfajta "apagyilkosságok" nem szokatlanok a politikában – és nem véletlenül nem egyházpolitikát vagy hitéletet mondok –, most az időzítés is visszatetsző: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének Temesvár 24. évfordulóján talán nem kellene csatlakozni Iliescu elvtárs bábjaihoz a Tőkés László elleni hadjáratban” – kommentálta Demeter Szilárd.
Tőkés László Csűryhez intézett, és a lapunk birtokába jutott leveleiben előbb arra kérte a püspököt, hogy az „ne szolgáltassa ki a román hatalommal lepaktált RMDSZ-nek az egyházat, különösképpen pedig ne rendelje alá a Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-ügyvezető fémjelezte bihari bűnszövetkezet garázdálkodásának”. A lelkipásztorok többsége szerinte ezzel nem ért egyet, hanem „a protestáns-nemzeti irányvonal és hitfelfogás híve”.
A képviselő Csűry válaszát olvasva abbéli gyanújának is hangot adott, mely szerint a személyét ért támadás szerves részét képezi annak a „karaktergyilkos típusú támadássorozatnak, melynek nyilvánvaló célja, hogy kiszorítsák a romániai és a nemzeti politikai-közéleti sakktábláról”.
Utódja ugyanis november 30-i válaszlevelében sajnálatának ad hangot amiatt, hogy Tőkés „ördöginek látja” az RMDSZ és a KREK kapcsolatát. „Azt, amit ön és túlképzett tanácsosai veszélyesnek látnak, pusztán annyi, amennyit minden más párt képviselőitől is elvárunk, hogy az erdélyi magyarságunkat támogassák. Biztosan kellemetlen ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Hangsúlyozom, hogy minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel” – indokolja egyháza szerepvállalását a jelenlegi püspök.
Csűry lapunknak leszögezte: úgy érzi, hogy az EP-képviselő mindezzel csak bűnbakot keres, amiért politikai pályafutása nem úgy alakul, ahogyan azt szeretné. „Imázsának megromlása nem tőlem indult, én még védtem is az utolsó tartható pontig” – állítja a püspök, emlékeztetve arra, hogy először épp az egyház segítette Tőkést európai parlamenti mandátumhoz, hogy ott „kitapossa az utat” az egyházak pályázati lehetőségeire, majd négy évvel ezelőtt – bevallása szerint – szintén ő szorgalmazta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, hogy fogjon össze az RMDSZ-szel a választáson.
„A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni, mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – vallja Csűry, aki szerint feladataik elvégzésének érdekében ma már nem lehet megkerülni az önkormányzatokat.
Az RMDSZ-hez való – Tőkés szerint baráti – viszonyát azzal magyarázza, hogy a parlamentbe jutott szövetség „ott van a tűz mellett”, gyülekezeti helyek építésével és felújításával támogatja az egyházkerületet, így az is természetes, ha RMDSZ-es politikusok részt vesznek közös ünnepléseiken, ám ajtajuk mindenki előtt nyitott, így bevallása szerint jó kapcsolatot ápol több néppárti politikussal is.
„Minden emberre szükségünk van” – szögezte le Csűry, aki szerint pusztán jó kapcsolatokra törekszik, és hamis az a kép, mely szerint egyháza politizál. „Egyházunk épp akkor térne vissza a kommunista időkbe, ha nem tenne semmit, ha visszazárná magát a templomokba” – válaszolt Tőkésnek Csűry.
Tőkés László 2009-ben mondott le 1990 óta betöltött püspöki tisztségéről, miután teljes mandátumú EP-képviselővé választották. Bár a KREK 2009 novemberében rendezett tisztújító közgyűlése előtt támogatta akkori helyettese püspökké választását, kettejük viszonya később elsősorban az egyházkerületnek az RMDSZ-hez fűződő viszonya miatt romlott meg.
Noha a KREK jelenlegi vezetősége cáfolja, hogy – Tőkés szavaival – „kiszolgáltatta” az egyházat a szövetségnek, tény, hogy az egyházkerület szorosra fűzte kapcsolatát az alakulattal. Ezt bizonyítja, hogy idén kétszer is rendeztek – legutóbb novemberben Nagyszalontán – egyházi-politikai-önkormányzati találkozót a KREK szervezésében, az RMDSZ partiumi polgármestereinek és parlamenti képviselőinek részvételével.
Meg nem erősített hírek szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök a jövő évi EP-választásokra tekintettel már felkérte a reformátusokat az RMDSZ-jelöltek támogatására – sokan ennek egyfajta ellentételezéseként magyarázzák, hogy a november végi SZKT-n Csűry István püspök is átvehette az Ezüstfenyő-díjat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Az egyházhoz, az erdélyi néphez és a partiumi keresztényekhez méltatlannak tartott támadások befejezésére szólította fel volt püspökét, Tőkés Lászlót a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyűlése – tájékoztatta a Krónikát Csűry István püspök.
Közölte: a KREK péntek délutáni zárt ülésén állásfoglalást fogalmaztak meg a témában, Tőkés távollétében, melyet csak később hoznak nyilvánosságra.
Felfedett levéltitok
Amint arról a Krónika beszámolt, az európai parlamenti képviselő több alkalommal is kritizálta utódja, Csűry István püspök „RMDSZ-barát” egyházpolitikáját, legutóbbi sajtótájékoztatóján pedig úgy fogalmazott, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület „teljes metamorfózison megy keresztül, hogy alárendelődjön és szolgálja az RMDSZ-t”, az aktuális helyzet pedig a Ceauşescu-rezsimben tapasztalt viszonyokra emlékeztetik.
Nemtetszésének a Csűryhez intézett első, november 26-án keltezett magánlevelében is hangot adott, amelyet azonban a címzett az Esperesek Kollégiumában vitára bocsátott, sőt az arra adott válaszlevelével együtt a világhálóra is feltett. Tőkés ezt második, december 5-i levelében teszi szóvá utódjának, az egyházi közélet alattomos módszerrel történő mérgezésének nevezve kettejük nézeteltérésének „nyilvánossá dagasztását”.
„Csűry püspök nagy valószínűséggel szántszándékkal keresett okot, vagyis ürügyet arra, hogy sértettségét exteriorizálja, vagy még inkább arra, hogy e levél kapcsán nyilvánosan megtámadjon és – úgymond – műbalhét gerjesszen. Feltételezésem szerint ezen cselekménye önigazolásul szolgál – „a legjobb védekezés a támadás” szellemében” – szerepel Tőkés második levelében.
A volt egyházfő ugyanakkor a pénteki közgyűlés előtt a KREK valamennyi, kilenc esperesének levelet küldött, amelyben közölte: Csűrynek írt első levelét nem a nyilvánosságnak szánta, és arra kérte az espereseket, távollétében ne nyissanak vitát az ügyről.
„A püspök úr akárhogyan is interpretálja az esetet, eljárása ellentmond a levéltitok írott és íratlan törvényének. Éppen ezért ezennel határozottan visszautasítom, hogy bizalmammal, illetve levelemmel visszaéljen. (...) Távollétemben különösképpen indokolatlan és tisztességtelen személyemről és álláspontomról nyilvános és hivatalos vitát nyitni” – írta az espereseknek az EP-képviselő.
A közgyűlés ezt figyelmen kívül hagyta és zárt ajtók mögött megtárgyalta az ügyet, 36-26 arányban elfogadva a Tőkés-ellenes állásfoglalást.
Csűry a nyilvános belügyről
„Nem akartam titkolni, de azt sem akartam, hogy mindez a sajtón keresztül folytatódjon” – kommentálta a Krónikának Csűry, aki bevallása szerint az esperesek kollégiumát sem akarta ebbe a „személyes ügybe” belevonni. Annak ellenére, hogy a közte és a Tőkés közötti konfliktus már a nyilvánosság előtt zajlik, bevallása szerint ő még mindig belügyként kezeli ezt a ügyet, emiatt a közgyűlésen elfogadott állásfoglalást egyelőre nem is hozzák nyilvánosságra, annak mintegy kétoldalas szövegét csupán saját egyházi újságukban fogják közölni.
A pontos szöveg hiányában Demeter Szilárd, Tőkés László EP-képviselő erdélyi irodavezetője sem tudott érdemben nyilatkozni. „Ez egy feltehetően obskúrus okokból kirobbantott műbalhé, Csűry István püspök úr valamiért most látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon püspöki elődjével. Az ilyesfajta "apagyilkosságok" nem szokatlanok a politikában – és nem véletlenül nem egyházpolitikát vagy hitéletet mondok –, most az időzítés is visszatetsző: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének Temesvár 24. évfordulóján talán nem kellene csatlakozni Iliescu elvtárs bábjaihoz a Tőkés László elleni hadjáratban” – kommentálta Demeter Szilárd.
Tőkés László Csűryhez intézett, és a lapunk birtokába jutott leveleiben előbb arra kérte a püspököt, hogy az „ne szolgáltassa ki a román hatalommal lepaktált RMDSZ-nek az egyházat, különösképpen pedig ne rendelje alá a Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-ügyvezető fémjelezte bihari bűnszövetkezet garázdálkodásának”. A lelkipásztorok többsége szerinte ezzel nem ért egyet, hanem „a protestáns-nemzeti irányvonal és hitfelfogás híve”.
A képviselő Csűry válaszát olvasva abbéli gyanújának is hangot adott, mely szerint a személyét ért támadás szerves részét képezi annak a „karaktergyilkos típusú támadássorozatnak, melynek nyilvánvaló célja, hogy kiszorítsák a romániai és a nemzeti politikai-közéleti sakktábláról”.
Utódja ugyanis november 30-i válaszlevelében sajnálatának ad hangot amiatt, hogy Tőkés „ördöginek látja” az RMDSZ és a KREK kapcsolatát. „Azt, amit ön és túlképzett tanácsosai veszélyesnek látnak, pusztán annyi, amennyit minden más párt képviselőitől is elvárunk, hogy az erdélyi magyarságunkat támogassák. Biztosan kellemetlen ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ parlamenti képviselete alapján jelentős támogatást biztosít minden egyháznak, miközben a többi párt ilyen téren alig látszik. Hangsúlyozom, hogy minden rágalom ellenére, egyházkerületünk kimondottan ilyen téren működik együtt az érdekszervezetünkkel, egyre erősödő megbecsüléssel” – indokolja egyháza szerepvállalását a jelenlegi püspök.
Csűry lapunknak leszögezte: úgy érzi, hogy az EP-képviselő mindezzel csak bűnbakot keres, amiért politikai pályafutása nem úgy alakul, ahogyan azt szeretné. „Imázsának megromlása nem tőlem indult, én még védtem is az utolsó tartható pontig” – állítja a püspök, emlékeztetve arra, hogy először épp az egyház segítette Tőkést európai parlamenti mandátumhoz, hogy ott „kitapossa az utat” az egyházak pályázati lehetőségeire, majd négy évvel ezelőtt – bevallása szerint – szintén ő szorgalmazta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, hogy fogjon össze az RMDSZ-szel a választáson.
„A református egyház pártpolitikában nem fog részt venni, mióta püspök vagyok, én is kiléptem az RMDSZ köreiből. Az egyháznak ugyanakkor egyfajta érdekképviseleti kötelezettsége is van a romániai magyarság iránt” – vallja Csűry, aki szerint feladataik elvégzésének érdekében ma már nem lehet megkerülni az önkormányzatokat.
Az RMDSZ-hez való – Tőkés szerint baráti – viszonyát azzal magyarázza, hogy a parlamentbe jutott szövetség „ott van a tűz mellett”, gyülekezeti helyek építésével és felújításával támogatja az egyházkerületet, így az is természetes, ha RMDSZ-es politikusok részt vesznek közös ünnepléseiken, ám ajtajuk mindenki előtt nyitott, így bevallása szerint jó kapcsolatot ápol több néppárti politikussal is.
„Minden emberre szükségünk van” – szögezte le Csűry, aki szerint pusztán jó kapcsolatokra törekszik, és hamis az a kép, mely szerint egyháza politizál. „Egyházunk épp akkor térne vissza a kommunista időkbe, ha nem tenne semmit, ha visszazárná magát a templomokba” – válaszolt Tőkésnek Csűry.
Tőkés László 2009-ben mondott le 1990 óta betöltött püspöki tisztségéről, miután teljes mandátumú EP-képviselővé választották. Bár a KREK 2009 novemberében rendezett tisztújító közgyűlése előtt támogatta akkori helyettese püspökké választását, kettejük viszonya később elsősorban az egyházkerületnek az RMDSZ-hez fűződő viszonya miatt romlott meg.
Noha a KREK jelenlegi vezetősége cáfolja, hogy – Tőkés szavaival – „kiszolgáltatta” az egyházat a szövetségnek, tény, hogy az egyházkerület szorosra fűzte kapcsolatát az alakulattal. Ezt bizonyítja, hogy idén kétszer is rendeztek – legutóbb novemberben Nagyszalontán – egyházi-politikai-önkormányzati találkozót a KREK szervezésében, az RMDSZ partiumi polgármestereinek és parlamenti képviselőinek részvételével.
Meg nem erősített hírek szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök a jövő évi EP-választásokra tekintettel már felkérte a reformátusokat az RMDSZ-jelöltek támogatására – sokan ennek egyfajta ellentételezéseként magyarázzák, hogy a november végi SZKT-n Csűry István püspök is átvehette az Ezüstfenyő-díjat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 9.
Új utakon az erdélyi magyarság?
Az idei év két nagy rendezvénye, a március 10-i marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja és az október 27-i Székelyek Nagy Menetelése a közéletből való általános kiábrándultság és közöny ellenére látványos, népes tömegmegmozdulással mutatta fel a közakaratot.
Úgy vélem, hogy 2013-ban megfordult valami: az erdélyi magyarság politikai küzdelmét az RMDSZ-en keresztül ellenőrzése alatt tartó és – valljuk be – eredményesen irányító, manipuláló román hatalom elvesztette döntő befolyását.
A román politikumot és a közvéleményt szinte sokkolta, amikor negyedszázad után először szembesült azzal, hogy megdőlt az eddigi RMDSZ-es közreműködéssel kialakult sztereotípia, miszerint Székelyföld területi autonómiáját csak a magyarság kis hányada és azok sokszor szélsőségesnek nevezett alakulatai kérik. Ne feledjük: márciusban az RMDSZ tiltó és eljelentékteleníteni akaró igyekezete ellenére mutatta meg erejét a magyarság (talán kissé a szervezőket is meglepve), most pedig az RMDSZ konzervatív (értsd: román politikumhoz kötődő) szárnyának csendes bojkottja ellenére sikerült egy ilyen látványos rendezvény.
Az EU-szkeptikusabb és radikalizálódó erdélyi magyarság egyre határozottabb fellépést vár el, s ezért hihetetlenül megnőtt az autonómiaharc elkötelezett híveinek a felelőssége! Az RMDSZ roppant nehéz helyzetbe manőverezte saját magát, s most előre menekül: ha nem tud tettekkel válaszolni választópolgárai elvárásaira (autonómiatervezet elkészítése és parlamenti benyújtása, újabb rendezvények (társ)szervezése és ezekben való aktív reszvétel), mindinkább hitelét veszíti. Ha mindezeket megteszi, a román hatalom és közvélemény haragját váltja ki, ki tudja milyen politikai és személyi következményekkel. Ugyanakkor az erdélyi magyarság radikálisabb követeléseit esetleg felvállaló RMDSZ koalíciós kormányalakítási potenciálja a nullához közelítene.
Az autonómiapárti, Kárpát-medencei összmagyar együttműködés híveinek összefogására, együttműködésére nagyobb szükség van, mint valaha. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sikeressége vitathatatlan, a 10 éves munka gyümölcse mostanára beérett, a közélet peremére szorított, sokszor lekezelt civil szervezetből a közélet elfogadott és – ami a legfontosabb – az autonómiaharc leghitelesebb szereplőjévé nőtte ki magát, melyre még nagy feladatok várnak. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) még nem tudott teljesen felnőni a neki szánt, „az erdélyi magyar ügyek zászlóvivője” szerephez, keresi önmagát, a 2014-es romániai és magyarországi választásokkal kapcsolatos szerepvállalása meghatározó lehet jövőjét illetően.
Az egyre nagyobb identitásválsággal küszködő, eljelentéktelenedő Magyar Polgári Párt (MPP) már árnyéka sem valamikori önmagának, nehéz helyzetéért elsősorban önmagát okolhatja. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar belharc megszüntetése és mielőbbi eredményes lezárása korparancs, mely nem csak a választok egyhangú kérése, hanem az eredményes erdélyi magyar nemzetpolitikai építkezés egyik alapvető kulcskérdése és feltétele.
A jelenleg kétharmados többséggel irányító román kormánykoalíció (USL) gyenge teljesítménye általános elégedetlenséget eredményezett, miközben szinte állandósult a koalíción belüli feszültség, egymásra mutogatás. Az USL-t még egyben tartja a hatalom birtoklása, de a tavaszi EP-választáson már külön indulnak, az őszi államelnök-választáson pedig nagy valószínűséggel a szociáldemokraták önálló elnökjelöltet indítanak, így nyáron bomolhat a koalíció. Victor Ponta jelölésével a PSD megszabadulhat egy harmatgyenge kormányfőtől és egy új kormány alakítása még bizonyos ideig csillapíthatja a mind nagyobb elégedetlenséget. Ugyanakkor az RMDSZ 2012-es kormányra lépését megakadályozó liberálisok (PNL) ejtésével a román hatalom újra kormányba emelheti a szövetséget, ezáltal ellenőrzése alá vonva a legfentősebb erdélyi magyar politikai szereplőt, s így ismét évekre jegelheti az autonómiatörekvéseket; másrészt az RMDSZ hatalmi pozícióban, pénzközelbe jutva javíthat imidzsén.
A hogyan továbbra tulajdonképpen a Nagy Menetelés adta meg a választ. Még inkább be kell vonni az embereket a cselekvésbe, a nagy politikusi beszédek, majd az ezt követő tapsok ideje lejáróban, a helyzetteremtő politika ideje jött el. Az elkövetkező rendezvényeknek, megmozdulásoknak egy jól megtervezett, szakszerűen megszervezett és kivitelezett, a Székelyföld autonómiájáért folytatott harc folyamatának részeként lépcsőzetesen kell egymásba illeszkedniük, összehangolva az önkormányzati (Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés), törvényhozási, külpolitikai fellépésekkel. A székelyföldi románság és az ország közvéleményének a megszólítása, követeléseink, törekvéseink, üzeneteink közérthető, pontos célba juttatása ugyancsak fontos és lényeges. Az 1989 óta eltelt 24 év politikai küzdelmei, különösen a 2007-es EU-csatlakozás óta eltelt időszak arra utalnak, hogy az autonómiaküzdelem sikere elsősorban rajtunk, székely-magyarokon múlik.
Politikai elitünknek persze könnyebb viszonylagos eredménytelenségét, tehetetlenségét, a bátorság és elhivatottság hiányát palástolva mentegetőzni, a többségi románság értetlenségére, a balkáni módszerek használatára, a külpolitikai helyzet alkalmatlanságára hivatkozni. De látnunk kell: csak a határozott, hiteles fellépés, politikai helyzetteremtés vezetett eredményre Európában, és az erdélyi magyarság is ezt értékeli és várja el mindazoktól, akik e közösség szolgálatára vállalkoztak.
Farkas Csaba
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár)
Az idei év két nagy rendezvénye, a március 10-i marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja és az október 27-i Székelyek Nagy Menetelése a közéletből való általános kiábrándultság és közöny ellenére látványos, népes tömegmegmozdulással mutatta fel a közakaratot.
Úgy vélem, hogy 2013-ban megfordult valami: az erdélyi magyarság politikai küzdelmét az RMDSZ-en keresztül ellenőrzése alatt tartó és – valljuk be – eredményesen irányító, manipuláló román hatalom elvesztette döntő befolyását.
A román politikumot és a közvéleményt szinte sokkolta, amikor negyedszázad után először szembesült azzal, hogy megdőlt az eddigi RMDSZ-es közreműködéssel kialakult sztereotípia, miszerint Székelyföld területi autonómiáját csak a magyarság kis hányada és azok sokszor szélsőségesnek nevezett alakulatai kérik. Ne feledjük: márciusban az RMDSZ tiltó és eljelentékteleníteni akaró igyekezete ellenére mutatta meg erejét a magyarság (talán kissé a szervezőket is meglepve), most pedig az RMDSZ konzervatív (értsd: román politikumhoz kötődő) szárnyának csendes bojkottja ellenére sikerült egy ilyen látványos rendezvény.
Az EU-szkeptikusabb és radikalizálódó erdélyi magyarság egyre határozottabb fellépést vár el, s ezért hihetetlenül megnőtt az autonómiaharc elkötelezett híveinek a felelőssége! Az RMDSZ roppant nehéz helyzetbe manőverezte saját magát, s most előre menekül: ha nem tud tettekkel válaszolni választópolgárai elvárásaira (autonómiatervezet elkészítése és parlamenti benyújtása, újabb rendezvények (társ)szervezése és ezekben való aktív reszvétel), mindinkább hitelét veszíti. Ha mindezeket megteszi, a román hatalom és közvélemény haragját váltja ki, ki tudja milyen politikai és személyi következményekkel. Ugyanakkor az erdélyi magyarság radikálisabb követeléseit esetleg felvállaló RMDSZ koalíciós kormányalakítási potenciálja a nullához közelítene.
Az autonómiapárti, Kárpát-medencei összmagyar együttműködés híveinek összefogására, együttműködésére nagyobb szükség van, mint valaha. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sikeressége vitathatatlan, a 10 éves munka gyümölcse mostanára beérett, a közélet peremére szorított, sokszor lekezelt civil szervezetből a közélet elfogadott és – ami a legfontosabb – az autonómiaharc leghitelesebb szereplőjévé nőtte ki magát, melyre még nagy feladatok várnak. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) még nem tudott teljesen felnőni a neki szánt, „az erdélyi magyar ügyek zászlóvivője” szerephez, keresi önmagát, a 2014-es romániai és magyarországi választásokkal kapcsolatos szerepvállalása meghatározó lehet jövőjét illetően.
Az egyre nagyobb identitásválsággal küszködő, eljelentéktelenedő Magyar Polgári Párt (MPP) már árnyéka sem valamikori önmagának, nehéz helyzetéért elsősorban önmagát okolhatja. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar belharc megszüntetése és mielőbbi eredményes lezárása korparancs, mely nem csak a választok egyhangú kérése, hanem az eredményes erdélyi magyar nemzetpolitikai építkezés egyik alapvető kulcskérdése és feltétele.
A jelenleg kétharmados többséggel irányító román kormánykoalíció (USL) gyenge teljesítménye általános elégedetlenséget eredményezett, miközben szinte állandósult a koalíción belüli feszültség, egymásra mutogatás. Az USL-t még egyben tartja a hatalom birtoklása, de a tavaszi EP-választáson már külön indulnak, az őszi államelnök-választáson pedig nagy valószínűséggel a szociáldemokraták önálló elnökjelöltet indítanak, így nyáron bomolhat a koalíció. Victor Ponta jelölésével a PSD megszabadulhat egy harmatgyenge kormányfőtől és egy új kormány alakítása még bizonyos ideig csillapíthatja a mind nagyobb elégedetlenséget. Ugyanakkor az RMDSZ 2012-es kormányra lépését megakadályozó liberálisok (PNL) ejtésével a román hatalom újra kormányba emelheti a szövetséget, ezáltal ellenőrzése alá vonva a legfentősebb erdélyi magyar politikai szereplőt, s így ismét évekre jegelheti az autonómiatörekvéseket; másrészt az RMDSZ hatalmi pozícióban, pénzközelbe jutva javíthat imidzsén.
A hogyan továbbra tulajdonképpen a Nagy Menetelés adta meg a választ. Még inkább be kell vonni az embereket a cselekvésbe, a nagy politikusi beszédek, majd az ezt követő tapsok ideje lejáróban, a helyzetteremtő politika ideje jött el. Az elkövetkező rendezvényeknek, megmozdulásoknak egy jól megtervezett, szakszerűen megszervezett és kivitelezett, a Székelyföld autonómiájáért folytatott harc folyamatának részeként lépcsőzetesen kell egymásba illeszkedniük, összehangolva az önkormányzati (Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés), törvényhozási, külpolitikai fellépésekkel. A székelyföldi románság és az ország közvéleményének a megszólítása, követeléseink, törekvéseink, üzeneteink közérthető, pontos célba juttatása ugyancsak fontos és lényeges. Az 1989 óta eltelt 24 év politikai küzdelmei, különösen a 2007-es EU-csatlakozás óta eltelt időszak arra utalnak, hogy az autonómiaküzdelem sikere elsősorban rajtunk, székely-magyarokon múlik.
Politikai elitünknek persze könnyebb viszonylagos eredménytelenségét, tehetetlenségét, a bátorság és elhivatottság hiányát palástolva mentegetőzni, a többségi románság értetlenségére, a balkáni módszerek használatára, a külpolitikai helyzet alkalmatlanságára hivatkozni. De látnunk kell: csak a határozott, hiteles fellépés, politikai helyzetteremtés vezetett eredményre Európában, és az erdélyi magyarság is ezt értékeli és várja el mindazoktól, akik e közösség szolgálatára vállalkoztak.
Farkas Csaba
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 9.
.Kik a szélsőségesek?
Kénytelen vagyok akkor is válaszolni Balogh Leventének a Krónika december 3-i, keddi lapszámában Szélsőségek címmel megjelent vezércikkére, ha netalán nem közlik le.
Ugyanis elviselhetetlen számomra, hogy egy mérlegtányérra helyezi a román soviniszta-legionárius Új Jobboldalt (Noua Dreapta) a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom magyar ifjaival. Kérdem, milyen alapon? És mennyire ismeri egyiket és másikat? Továbbá jelen volt-e az általa provokációként megjelölt december elsejei sepsiszentgyörgyi hőzöngésnél? Ugyanis ez a pofátlan betolakodás (persze méretes zászlókkal elfedett rendszámtáblájú kocsikkal) immár ismétlődő.
Hát türelmes birkáknak kell lennünk, hogy székely városainkban elnézzük, hogy azt ordítsák, nincs Székelyföld, illetve ki a magyarokkal? Az a húsz-harminc magyar fiatal, akik sem külsejükben, de még kevésbé gondolkodásukban nem a kivándorlást fontolgatják, hanem itthon állnak helyt, őket nevezzük szélsőségeseknek? Amikor nevükben sem mást idéznek elénk, mint az egykori tényleges 64 vármegyét, akárcsak napjainkban, amikor az Orbán-kormány meghirdeti a Kárpát-medence magyarjainak szellemi-lelki-identitásbeli közösségét?
Ezek az ifjak tiszteletet érdemelnek, akik közül a durva, botozó csendőrök kettőt elvittek, miközben a gyűlölettől tomboló csürhét védőn vették körül. Ezek az ifjak a szélsőségesek? Ők, akik a gyáván visszahúzódó, szemlélődő felnőttek helyett helyt álltak szülőföldjükért? Legyen vége a meghunyászkodásnak, eleget tűrtünk. Úgy kellett volna elpáholni őket, hogy ne legyen merszük többet Székelyföldön úgymond „provokálni". És ha ezért néhány akár börtönt is szenvedett volna el, hadd emlékeztessem Balogh urat, hogy mi ennél kevesebbért ennél többet szenvedtünk el a kommunistáktól.
De fordítsam a cikk miatti felháborodásomat mérsékeltebb hangnemre. Értem én, hogy a szerző miért nevezte provokációnak. Akár egyet is érthetek azzal (és azokkal az újságírókkal, akik más fórumokon hasonlóképp vélekedtek), hogy provokálták a magyarságot. Ennek a provokációnak azonban háttere van! A háttere pedig a prefektus, a csendőrség, a román civil szervezetek, pártok, egyház, sőt a városunk román képviselői is, akik megelőlegezték a sepsiszentgyörgyi tanács ülésén a szélsőségesek „elítélését".
A prefektus szép és sok részvevős, jelentéktelen rendbontással (értsd: a magyarok részéről) tarkított „együtt ünneplésnek” tekintette a nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön. „És ha azt skandálták az Új Jobboldaliak, hogy Székelyföld Románia, hát nem volt igazuk?” – így a prefektus. (Mivel a magyar csoport meg azt kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”). Balogh úr, ne adja a Gondviselőnk, hogy a mi némaságunk (akárcsak a nyugati határ menti városokban és Kolozsváron) a csendes megszállás stratégiája legyen a „provokálók" részéről és a mi rosszul választott taktikánk eredményeképpen.
Puskás Attila
Tisztelt Puskás Attila!
Véleményét oly mértékben tiszteletben tartjuk, hogy a Krónika vezércikkét bíráló írását annak ellenére is közzétesszük, hogy nem feltétlenül értünk egyet valamennyi megállapításával. Szerkesztőségünket ugyanis a klasszikus szakmai alaptétel vezérli: a hír szent, a vélemény szabad.
Köszönettel,
Rostás Szabolcs, vezető szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)
Kénytelen vagyok akkor is válaszolni Balogh Leventének a Krónika december 3-i, keddi lapszámában Szélsőségek címmel megjelent vezércikkére, ha netalán nem közlik le.
Ugyanis elviselhetetlen számomra, hogy egy mérlegtányérra helyezi a román soviniszta-legionárius Új Jobboldalt (Noua Dreapta) a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom magyar ifjaival. Kérdem, milyen alapon? És mennyire ismeri egyiket és másikat? Továbbá jelen volt-e az általa provokációként megjelölt december elsejei sepsiszentgyörgyi hőzöngésnél? Ugyanis ez a pofátlan betolakodás (persze méretes zászlókkal elfedett rendszámtáblájú kocsikkal) immár ismétlődő.
Hát türelmes birkáknak kell lennünk, hogy székely városainkban elnézzük, hogy azt ordítsák, nincs Székelyföld, illetve ki a magyarokkal? Az a húsz-harminc magyar fiatal, akik sem külsejükben, de még kevésbé gondolkodásukban nem a kivándorlást fontolgatják, hanem itthon állnak helyt, őket nevezzük szélsőségeseknek? Amikor nevükben sem mást idéznek elénk, mint az egykori tényleges 64 vármegyét, akárcsak napjainkban, amikor az Orbán-kormány meghirdeti a Kárpát-medence magyarjainak szellemi-lelki-identitásbeli közösségét?
Ezek az ifjak tiszteletet érdemelnek, akik közül a durva, botozó csendőrök kettőt elvittek, miközben a gyűlölettől tomboló csürhét védőn vették körül. Ezek az ifjak a szélsőségesek? Ők, akik a gyáván visszahúzódó, szemlélődő felnőttek helyett helyt álltak szülőföldjükért? Legyen vége a meghunyászkodásnak, eleget tűrtünk. Úgy kellett volna elpáholni őket, hogy ne legyen merszük többet Székelyföldön úgymond „provokálni". És ha ezért néhány akár börtönt is szenvedett volna el, hadd emlékeztessem Balogh urat, hogy mi ennél kevesebbért ennél többet szenvedtünk el a kommunistáktól.
De fordítsam a cikk miatti felháborodásomat mérsékeltebb hangnemre. Értem én, hogy a szerző miért nevezte provokációnak. Akár egyet is érthetek azzal (és azokkal az újságírókkal, akik más fórumokon hasonlóképp vélekedtek), hogy provokálták a magyarságot. Ennek a provokációnak azonban háttere van! A háttere pedig a prefektus, a csendőrség, a román civil szervezetek, pártok, egyház, sőt a városunk román képviselői is, akik megelőlegezték a sepsiszentgyörgyi tanács ülésén a szélsőségesek „elítélését".
A prefektus szép és sok részvevős, jelentéktelen rendbontással (értsd: a magyarok részéről) tarkított „együtt ünneplésnek” tekintette a nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön. „És ha azt skandálták az Új Jobboldaliak, hogy Székelyföld Románia, hát nem volt igazuk?” – így a prefektus. (Mivel a magyar csoport meg azt kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”). Balogh úr, ne adja a Gondviselőnk, hogy a mi némaságunk (akárcsak a nyugati határ menti városokban és Kolozsváron) a csendes megszállás stratégiája legyen a „provokálók" részéről és a mi rosszul választott taktikánk eredményeképpen.
Puskás Attila
Tisztelt Puskás Attila!
Véleményét oly mértékben tiszteletben tartjuk, hogy a Krónika vezércikkét bíráló írását annak ellenére is közzétesszük, hogy nem feltétlenül értünk egyet valamennyi megállapításával. Szerkesztőségünket ugyanis a klasszikus szakmai alaptétel vezérli: a hír szent, a vélemény szabad.
Köszönettel,
Rostás Szabolcs, vezető szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 9.
Ágoston Hugó: Vallomás a szenvedésről
Anyám egyszer megkérdezte, van-e jutalma a szenvedésnek. Válaszolnom kellett volna, de nem tudtam, ugyanis – szokása volt – a kérdést olyan furcsa szelíd hangsúllyal mondta ki, hogy inkább állításnak tűnt, pontosabban ez esetben kétkedésnek. Az ő példája mindenesetre azt mutatta, hogy a szenvedésnek nincs jutalma. Legfeljebb a végső pihenés lehet a jutalmunk, de hát az mindnyájunknak kijut, gyötrelmeink mértékétől függetlenül.
A szenvedés meghatározására, fokozataira most felesleges rákeresni. Szubjektív állapot-érzet, bizonyára beállítottság kérdése is, a lélektana bonyolult – de hát minek egyszerű a lélektana? Érdekes módon a buddhista tanítás visz közelebb a racionális megragadásához: "Ez tehát a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, kesergés, fájdalom, bánat és kétségbeesés szenvedés. Együtt lenni azzal, amit nem szeretünk, szenvedés, elválasztva lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívánunk, szenvedés."
Olvasom vasárnap, hogy Magyarország világviszonylatban a negyedik (Haitival holtversenyben, egy ponttal Madakaszkár, Macedónia és Irán fölött!) a „szenvedési skálán”, vagyis a tekintetben, ahogyan a Gallup Intézet felmérése (http://index.hu/kulfold/2013/12/08/mi_vagyunk_a_leggazdagabb_szenvedok/) szerint a lakosság magát 2012-ben szenvedőnek ítélte.
143 ország közül Bulgária az első a listán (39 százalékkal), Izland többedmagával az utolsó (ahol száz emberből mindössze egy szenved). Magyarországon a lakosság 32 százaléka szenvedésének elsősorban az az oka, így a felmérést kísérő indoklás, hogy tavaly csökkent a nemzeti jövedelem, hogy a lakosság számottevő hányadát kitevő roma kisebbség „az elmúlt években mélyszegénységben élt, és gyakran erőszakos tettekkel párosuló diszkriminációnak volt kitéve”, a Gallup egyik kutatója szerint pedig „az új alaptörvény által csorbított sajtószabadság is hozzájárulhatott a magyarok kiemelkedően magas arányának szenvedéséhez”.
A felmérés lehet elfogult, de jelzésértéke kétségtelen, feltételezhető az is, hogy a helyzet 2013-ban még tovább romlott.
Románia 27 százalékponttal tizenötödik a listán. De Románia most nem érdekel, bár valószínűleg mi, itteni magyarok jobban szenvedünk a romániai – még az is lehet, hogy a magyarországi – átlagnál.
Engem most Magyarország szenvedése érdekel. Nekem a lelkem Magyarországon van otthon. Ahol sajnos már nem „az a négy folyó” zúg, és ahol a nemzeti mazochizmus éneklő papjainak igéi ellenére szenvedni nem jó. Ahol nem a turulmadár fogja megszüntetni a gyötrelmeket, megfordítani a balsorsot.
Szenvedek azért, mert – miközben, az RMDSZ ügyködésének köszönhetően is, Romániában kibontakozódóban van egy decentralizációs folyamat – Magyarországon a harácsoló államapparátus szemérmetlenül központosít, megfojtva minden autonómiát. Szenvedek a jogállamiság megsértése és a vezetők hatalmi gőgje miatt, a terjedő rossz nacionalizmus és nemzeti giccs miatt. A magyar média leigázása és megaláztatása miatt. A baljós, nyomott hangulat és a kilátástalanság érzésének eluralkodása miatt.
De leginkább azért szenvedek, ahogyan ebből az országból kihalt a szolidaritás, ahogyan a nemzet most a szegényeivel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal bánik.
Mérhetetlenül szenvedek, amiért Magyarországnak ennyire szenvednie kell.
MTI
maszol.ro
Anyám egyszer megkérdezte, van-e jutalma a szenvedésnek. Válaszolnom kellett volna, de nem tudtam, ugyanis – szokása volt – a kérdést olyan furcsa szelíd hangsúllyal mondta ki, hogy inkább állításnak tűnt, pontosabban ez esetben kétkedésnek. Az ő példája mindenesetre azt mutatta, hogy a szenvedésnek nincs jutalma. Legfeljebb a végső pihenés lehet a jutalmunk, de hát az mindnyájunknak kijut, gyötrelmeink mértékétől függetlenül.
A szenvedés meghatározására, fokozataira most felesleges rákeresni. Szubjektív állapot-érzet, bizonyára beállítottság kérdése is, a lélektana bonyolult – de hát minek egyszerű a lélektana? Érdekes módon a buddhista tanítás visz közelebb a racionális megragadásához: "Ez tehát a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, kesergés, fájdalom, bánat és kétségbeesés szenvedés. Együtt lenni azzal, amit nem szeretünk, szenvedés, elválasztva lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívánunk, szenvedés."
Olvasom vasárnap, hogy Magyarország világviszonylatban a negyedik (Haitival holtversenyben, egy ponttal Madakaszkár, Macedónia és Irán fölött!) a „szenvedési skálán”, vagyis a tekintetben, ahogyan a Gallup Intézet felmérése (http://index.hu/kulfold/2013/12/08/mi_vagyunk_a_leggazdagabb_szenvedok/) szerint a lakosság magát 2012-ben szenvedőnek ítélte.
143 ország közül Bulgária az első a listán (39 százalékkal), Izland többedmagával az utolsó (ahol száz emberből mindössze egy szenved). Magyarországon a lakosság 32 százaléka szenvedésének elsősorban az az oka, így a felmérést kísérő indoklás, hogy tavaly csökkent a nemzeti jövedelem, hogy a lakosság számottevő hányadát kitevő roma kisebbség „az elmúlt években mélyszegénységben élt, és gyakran erőszakos tettekkel párosuló diszkriminációnak volt kitéve”, a Gallup egyik kutatója szerint pedig „az új alaptörvény által csorbított sajtószabadság is hozzájárulhatott a magyarok kiemelkedően magas arányának szenvedéséhez”.
A felmérés lehet elfogult, de jelzésértéke kétségtelen, feltételezhető az is, hogy a helyzet 2013-ban még tovább romlott.
Románia 27 százalékponttal tizenötödik a listán. De Románia most nem érdekel, bár valószínűleg mi, itteni magyarok jobban szenvedünk a romániai – még az is lehet, hogy a magyarországi – átlagnál.
Engem most Magyarország szenvedése érdekel. Nekem a lelkem Magyarországon van otthon. Ahol sajnos már nem „az a négy folyó” zúg, és ahol a nemzeti mazochizmus éneklő papjainak igéi ellenére szenvedni nem jó. Ahol nem a turulmadár fogja megszüntetni a gyötrelmeket, megfordítani a balsorsot.
Szenvedek azért, mert – miközben, az RMDSZ ügyködésének köszönhetően is, Romániában kibontakozódóban van egy decentralizációs folyamat – Magyarországon a harácsoló államapparátus szemérmetlenül központosít, megfojtva minden autonómiát. Szenvedek a jogállamiság megsértése és a vezetők hatalmi gőgje miatt, a terjedő rossz nacionalizmus és nemzeti giccs miatt. A magyar média leigázása és megaláztatása miatt. A baljós, nyomott hangulat és a kilátástalanság érzésének eluralkodása miatt.
De leginkább azért szenvedek, ahogyan ebből az országból kihalt a szolidaritás, ahogyan a nemzet most a szegényeivel, a megalázottakkal és megszomorítottakkal bánik.
Mérhetetlenül szenvedek, amiért Magyarországnak ennyire szenvednie kell.
MTI
maszol.ro
2013. december 10.
Egynyelvű multikulturalizmus
A Marosvásárhelyen működő 34 általános- és középiskolából mindössze egy magyar tannyelvű, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a többi vegyes. Csak az említett középiskola viseli magyar személyiség nevét, a többit román értelmiségiekről nevezték el. Az új tanévig valamennyi intézmény belső tereiben csak román nyelvű feliratok voltak láthatók, csak a román történelmet idéző képek jelennek meg a falakon, a gyerekeket sokszor éri inzultus, amiért helytelenül fejezik ki magukat a többség nyelvén.
24 évvel a márciusi véres események után Marosvásárhely magyarsága egyik csatát a másik után veszíti el, már szinte esély sincs arra, hogy magyar polgármester kerüljön a város élére, a megyei önkormányzat vezetői székében román politikus ül, a porig rombolt helyi RMDSZ pedig az újjászületés irányvonalát keresi.
Míg 1990-ben Marosvásárhely lakóinak 53 százaléka magyar volt, a kivándorlás miatt a város egyik évről a másikra román többségűvé vált, a ma magyarság aránya 45 százalék alatt van.
2010-ben készült el az ország-jelentés arról, hogyan teljesítette Románia a Kisebbségi Nyelvek Chartájában vállalt kötelezettségeit. A jelentést az akkor Markó Attila vezette Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala készítette. A jelentés összességében pozitív képet festett a magyar kisebbség helyzetéről, ezzel pedig megerősítette a román kormány hivatalos álláspontját, miszerint Romániában minden rendben van a kisebbségek helyzetét illetően. Markó Attila szerint ezért született pozitív jelentés, mert nem voltak elegendő információik. Száva Enikő kérdésére, miszerint esetleg nem azért történt ez, mert akkor a kormányban volt az RMDSZ, Markó Attila azt nyilatkozta: „nem mondtunk igaztalant, csak nem mondtunk el mindent, mert nem volt információnk.” A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) akkor árnyékjelentést készített. Az Európa Tanács szakértői bizottsága 2011-ben Romániába érkezett, hogy ellenőrizze a román kormány információinak hitelességét. A csoport több mint ezer jogalkalmazási problémát tárt fel, kifogásait egy 200 oldalas jelentésben foglalta össze. Jelenleg készül a második ország-jelentés és ebben már Bukarestnek pótolni kell a hiányzó adatokat. Markó Attila szerint pedig borítékolható, hogy ez a jelentés sem fogja tükrözni a valóságot, ezért a Mikó Imre Kisebbségvédelmi Jogszolgálat segítségével árnyékjelentést készít, szerinte nem jelent összeférhetetlenséget az irányítása alatt készült jelentés árnyékjelentésén dolgozni.
A marosvásárhelyieket alig zavarja a kétnyelvűség hiánya, hozzászoktak ahhoz, hogy minden információhoz a többség nyelvén jutnak hozzá. Az „állóvizet” 2010-ben a Civil Elkötelezettség Mozgalom „kavarta fel”, a mozgalomban résztvevő szülők elérték, hogy a politikum is a kétnyelvűség használata mellé álljon. Így a több mint 30 iskolából mér két olyan intézmény van, ahol a kétnyelvűség a felíratok szintjén is megmutatkozik.
A CEMO vezetője, Szigeti Enikő magyarázta miként vigyáznak arra az intézményvezetők, hogy minden egyes iskolának a vezetőségi tanácsában a román szavazatok legyenek többségben, és vezetőségi tanácsok döntenek a tanárok felvételéről, a tanárok szerződéseiről.
2004-ben történt a marosvásárhelyi iskolahálózat legnagyobb átalakítása. Az új szerkezet drasztikusan érintette a magyar tagozatokat, a legtöbb iskolában felborult az addig egyensúlyban levő etnikai arány, a magyar diákok és a magyar pedagógusok aránya alacsonyabb lett, mint a többségi nemzeté, és a vezetői tanácsokban is jellemzővé vált a román többség.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke 1990 fekete márciusát okolja a Marosvásárhelyen kialakult helyzetért, szerinte a túlzott etnikai érzékenység miatt történt, hogy a 34 iskolából eddig csupán kettő viselte magyar személyiség nevét. Most viszont az iskolák nagyobb autonómiája lehetőséget biztosít a változásra – fejtette ki Borbély.
Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese korábban azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely politikailag egy gazdátlan város, mert a helyiek választottjai, a magyarság meghatározó politikusai országos politikai pályát választottak maguknak, és nem figyeltek városukra. Így történt meg az, hogy 2004-ben a tagozatok szétválasztásának lehetősége fel sem merült. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke elismerte, hogy hibáztak, amikor az iskolák elnevezésénél nem figyeltek oda, viszont azzal elégedett, hogy a magyar oktatás nem szűnt meg.
Szigeti Enikő szerint a román gyermekek semmit nem tudnak a magyar kultúráról, de amit tudnak is, azok is olyan hibás előítéletekre épülnek, hogy jobb lenne, ha nem is tudnák. Hozzátette: ezért kellett volna elindítani az iskolákban az interkulturális nevelést, amire Európában számos példa van.
Felmerül a kérdés: nem kell-e szétválasztani a tagozatokat, nem kell-e önálló magyar iskolákat létrehozni? A Maros megyei RMDSZ elnöke korábban azt nyilatkozta nem a gettósítás a helyes magyar stratégia, vagyis nem az a cél, hogy önálló magyar iskolákba, különböző önálló kulturális intézményekbe gettósodjon a magyarság.
Bár nem kapott sajtónyilvánosságot, de az Unirea kollégium régi igazgatónője letépte az első rögtönzött feliratokat. Az igazgatónő azóta az iskola éléről távozni kényszerült, de erre az esetre mind román, mind magyar részről igyekeznek fátylat borítani, miközben az új igazgató más szellemiséggel irányítja az intézményt.
Vásárhely az a város, ahol minden pengeélen van, ahol a román polgármester tudja, hogy a feszültségre szükség van ahhoz, hogy nyerjen, mert demográfiailag, de hatalmilag, szimbolikusa nincs eldőlve, hogy melyik a domináns csoport – magyarázta Horváth István szociológus.
Vitathatatlan, hogy a nemzetpolitika mindenkori kulcskérdése az oktatás, és nem kerülheti el a közösség figyelmét, hogy éppen ennek a gyökerei váltak bizonytalanná az utóbbi években. Az anyanyelvhasználat korlátai, a meglévő jogok gyakorlatának hiánya folyamatosan erősíti a marosvásárhelyi magyarság, elsősorban a fiatalok kisebbrendűségi érzését. Kérdés, hogy ezért a román többség tudatos térfoglalása, vagy a magyarság önkéntelen feladása, az érdekképviselet érdektelensége okolható.
Kérdés az is, hogy a marosvásárhelyi magyarság szembetud-e menni a román többség térfoglalásával, vagy önkéntelen feladással beletörődik a térvesztésbe?
dunastudio.ro
Erdély.ma
A Marosvásárhelyen működő 34 általános- és középiskolából mindössze egy magyar tannyelvű, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a többi vegyes. Csak az említett középiskola viseli magyar személyiség nevét, a többit román értelmiségiekről nevezték el. Az új tanévig valamennyi intézmény belső tereiben csak román nyelvű feliratok voltak láthatók, csak a román történelmet idéző képek jelennek meg a falakon, a gyerekeket sokszor éri inzultus, amiért helytelenül fejezik ki magukat a többség nyelvén.
24 évvel a márciusi véres események után Marosvásárhely magyarsága egyik csatát a másik után veszíti el, már szinte esély sincs arra, hogy magyar polgármester kerüljön a város élére, a megyei önkormányzat vezetői székében román politikus ül, a porig rombolt helyi RMDSZ pedig az újjászületés irányvonalát keresi.
Míg 1990-ben Marosvásárhely lakóinak 53 százaléka magyar volt, a kivándorlás miatt a város egyik évről a másikra román többségűvé vált, a ma magyarság aránya 45 százalék alatt van.
2010-ben készült el az ország-jelentés arról, hogyan teljesítette Románia a Kisebbségi Nyelvek Chartájában vállalt kötelezettségeit. A jelentést az akkor Markó Attila vezette Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala készítette. A jelentés összességében pozitív képet festett a magyar kisebbség helyzetéről, ezzel pedig megerősítette a román kormány hivatalos álláspontját, miszerint Romániában minden rendben van a kisebbségek helyzetét illetően. Markó Attila szerint ezért született pozitív jelentés, mert nem voltak elegendő információik. Száva Enikő kérdésére, miszerint esetleg nem azért történt ez, mert akkor a kormányban volt az RMDSZ, Markó Attila azt nyilatkozta: „nem mondtunk igaztalant, csak nem mondtunk el mindent, mert nem volt információnk.” A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) akkor árnyékjelentést készített. Az Európa Tanács szakértői bizottsága 2011-ben Romániába érkezett, hogy ellenőrizze a román kormány információinak hitelességét. A csoport több mint ezer jogalkalmazási problémát tárt fel, kifogásait egy 200 oldalas jelentésben foglalta össze. Jelenleg készül a második ország-jelentés és ebben már Bukarestnek pótolni kell a hiányzó adatokat. Markó Attila szerint pedig borítékolható, hogy ez a jelentés sem fogja tükrözni a valóságot, ezért a Mikó Imre Kisebbségvédelmi Jogszolgálat segítségével árnyékjelentést készít, szerinte nem jelent összeférhetetlenséget az irányítása alatt készült jelentés árnyékjelentésén dolgozni.
A marosvásárhelyieket alig zavarja a kétnyelvűség hiánya, hozzászoktak ahhoz, hogy minden információhoz a többség nyelvén jutnak hozzá. Az „állóvizet” 2010-ben a Civil Elkötelezettség Mozgalom „kavarta fel”, a mozgalomban résztvevő szülők elérték, hogy a politikum is a kétnyelvűség használata mellé álljon. Így a több mint 30 iskolából mér két olyan intézmény van, ahol a kétnyelvűség a felíratok szintjén is megmutatkozik.
A CEMO vezetője, Szigeti Enikő magyarázta miként vigyáznak arra az intézményvezetők, hogy minden egyes iskolának a vezetőségi tanácsában a román szavazatok legyenek többségben, és vezetőségi tanácsok döntenek a tanárok felvételéről, a tanárok szerződéseiről.
2004-ben történt a marosvásárhelyi iskolahálózat legnagyobb átalakítása. Az új szerkezet drasztikusan érintette a magyar tagozatokat, a legtöbb iskolában felborult az addig egyensúlyban levő etnikai arány, a magyar diákok és a magyar pedagógusok aránya alacsonyabb lett, mint a többségi nemzeté, és a vezetői tanácsokban is jellemzővé vált a román többség.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke 1990 fekete márciusát okolja a Marosvásárhelyen kialakult helyzetért, szerinte a túlzott etnikai érzékenység miatt történt, hogy a 34 iskolából eddig csupán kettő viselte magyar személyiség nevét. Most viszont az iskolák nagyobb autonómiája lehetőséget biztosít a változásra – fejtette ki Borbély.
Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese korábban azt nyilatkozta, hogy Marosvásárhely politikailag egy gazdátlan város, mert a helyiek választottjai, a magyarság meghatározó politikusai országos politikai pályát választottak maguknak, és nem figyeltek városukra. Így történt meg az, hogy 2004-ben a tagozatok szétválasztásának lehetősége fel sem merült. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke elismerte, hogy hibáztak, amikor az iskolák elnevezésénél nem figyeltek oda, viszont azzal elégedett, hogy a magyar oktatás nem szűnt meg.
Szigeti Enikő szerint a román gyermekek semmit nem tudnak a magyar kultúráról, de amit tudnak is, azok is olyan hibás előítéletekre épülnek, hogy jobb lenne, ha nem is tudnák. Hozzátette: ezért kellett volna elindítani az iskolákban az interkulturális nevelést, amire Európában számos példa van.
Felmerül a kérdés: nem kell-e szétválasztani a tagozatokat, nem kell-e önálló magyar iskolákat létrehozni? A Maros megyei RMDSZ elnöke korábban azt nyilatkozta nem a gettósítás a helyes magyar stratégia, vagyis nem az a cél, hogy önálló magyar iskolákba, különböző önálló kulturális intézményekbe gettósodjon a magyarság.
Bár nem kapott sajtónyilvánosságot, de az Unirea kollégium régi igazgatónője letépte az első rögtönzött feliratokat. Az igazgatónő azóta az iskola éléről távozni kényszerült, de erre az esetre mind román, mind magyar részről igyekeznek fátylat borítani, miközben az új igazgató más szellemiséggel irányítja az intézményt.
Vásárhely az a város, ahol minden pengeélen van, ahol a román polgármester tudja, hogy a feszültségre szükség van ahhoz, hogy nyerjen, mert demográfiailag, de hatalmilag, szimbolikusa nincs eldőlve, hogy melyik a domináns csoport – magyarázta Horváth István szociológus.
Vitathatatlan, hogy a nemzetpolitika mindenkori kulcskérdése az oktatás, és nem kerülheti el a közösség figyelmét, hogy éppen ennek a gyökerei váltak bizonytalanná az utóbbi években. Az anyanyelvhasználat korlátai, a meglévő jogok gyakorlatának hiánya folyamatosan erősíti a marosvásárhelyi magyarság, elsősorban a fiatalok kisebbrendűségi érzését. Kérdés, hogy ezért a román többség tudatos térfoglalása, vagy a magyarság önkéntelen feladása, az érdekképviselet érdektelensége okolható.
Kérdés az is, hogy a marosvásárhelyi magyarság szembetud-e menni a román többség térfoglalásával, vagy önkéntelen feladással beletörődik a térvesztésbe?
dunastudio.ro
Erdély.ma
2013. december 10.
Egy év után
Egy éve aratott elsöprő győzelmet a választásokon a Szociál-Liberális Szövetség, s kétharmados parlamenti többséggel megalakították a Ponta-kormányt, melynek aztán ezt a kezdeti diadalt többé még megközelítenie sem sikerült, nemhogy felülírnia. Éves mérlegük inkább negatívumoktól terhes, mint sikerektől, akárhogy nézzük, a kétes eredménnyel járó kenyér-áfacsökkentésen kívül alig lehet valamit a javukra írni.
Pedig minden adott volt, hogy jó irányba mozdítsák az ország szekerét, mégsem tették. Hamvaikba haltak reformelképzeléseik, már a vita során elsikkadt az alkotmánymódosítás, az ország gazdasága látszólag növekszik, de a kis- és középvállalkozások lassan alig nyögik a rájuk rótt terheket, s ezek jövőben tovább nehezülnek. Menet közben derült ki, nincsenek szakembereik, illetve a jó koponyák véleményére senki nem kíváncsi, a szociáldemokraták és a liberálisok egyaránt a két pártelnök kebelba-rátait, érdekcsoportjait tolták előtérbe, akik fiatalok ugyan, de a rafinált vén rókáknál is veszélyesebbek: telhetetlenek, arrogánsak, bosszúállók, s mindehhez még legalább tapasztalat vagy szakértelem sem társul. S ezt csak fűszerezi az örökös marakodás, vita, ha nem Traian Băsescu államelnökkel meccselnek, akkor egymást szedi szét Victor Ponta és Crin Antonescu. A monstrumkoalíciónak sikerült majd mindent továbbvinnie, amiért elődeikre ellenzékből orroltak. Kormányrendeletekkel irányítják az országot, mert jelentős többség áll ugyan mögöttük, ám lassú a parlamenti munka, nincs türelmük az ifjú titánoknak kivárni, míg egy-egy jogszabály bejárja a törvényalkotás demokráciákban jól bevált útját. Így sorra születnek a rosszabbnál-rosszabb döntések, melyeket nem győznek javítani, a parlamentet pedig vélemény nélküli szavazógéppé silányították, s hogy valamilyen feladatuk mégis legyen, sorra alakítják a vizsgálóbizottságokat, főként a politikai bosszúállás eszközeiként. Nem szárnyalt túl magasan korábban sem, de az elmúlt egy évben Románia nagyon mélyre süllyedt. A korrupció burjánzik, egyre nagyobb méreteket ölt, az igazságszolgáltatás mind gyakrabban mutatja meg manipulált, sötét oldalát, és lassan minden hiteltelét elveszíti a politikum (ideológiai hovatartozástól függetlenül). Egy esztendővel a dicső diadal után csőd szélén az egészségügy, tanügy, nem működik jóformán semmi rendesen. Elszalasztották hát az első, legtöbb megvalósításra alkalmas évet, a következőben választások lesznek. Sok jót tehát nem remélhetünk, lassan, de biztosan gurulunk lefelé a lejtőn. Kérdés csak az, hogy hol a legalja?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy éve aratott elsöprő győzelmet a választásokon a Szociál-Liberális Szövetség, s kétharmados parlamenti többséggel megalakították a Ponta-kormányt, melynek aztán ezt a kezdeti diadalt többé még megközelítenie sem sikerült, nemhogy felülírnia. Éves mérlegük inkább negatívumoktól terhes, mint sikerektől, akárhogy nézzük, a kétes eredménnyel járó kenyér-áfacsökkentésen kívül alig lehet valamit a javukra írni.
Pedig minden adott volt, hogy jó irányba mozdítsák az ország szekerét, mégsem tették. Hamvaikba haltak reformelképzeléseik, már a vita során elsikkadt az alkotmánymódosítás, az ország gazdasága látszólag növekszik, de a kis- és középvállalkozások lassan alig nyögik a rájuk rótt terheket, s ezek jövőben tovább nehezülnek. Menet közben derült ki, nincsenek szakembereik, illetve a jó koponyák véleményére senki nem kíváncsi, a szociáldemokraták és a liberálisok egyaránt a két pártelnök kebelba-rátait, érdekcsoportjait tolták előtérbe, akik fiatalok ugyan, de a rafinált vén rókáknál is veszélyesebbek: telhetetlenek, arrogánsak, bosszúállók, s mindehhez még legalább tapasztalat vagy szakértelem sem társul. S ezt csak fűszerezi az örökös marakodás, vita, ha nem Traian Băsescu államelnökkel meccselnek, akkor egymást szedi szét Victor Ponta és Crin Antonescu. A monstrumkoalíciónak sikerült majd mindent továbbvinnie, amiért elődeikre ellenzékből orroltak. Kormányrendeletekkel irányítják az országot, mert jelentős többség áll ugyan mögöttük, ám lassú a parlamenti munka, nincs türelmük az ifjú titánoknak kivárni, míg egy-egy jogszabály bejárja a törvényalkotás demokráciákban jól bevált útját. Így sorra születnek a rosszabbnál-rosszabb döntések, melyeket nem győznek javítani, a parlamentet pedig vélemény nélküli szavazógéppé silányították, s hogy valamilyen feladatuk mégis legyen, sorra alakítják a vizsgálóbizottságokat, főként a politikai bosszúállás eszközeiként. Nem szárnyalt túl magasan korábban sem, de az elmúlt egy évben Románia nagyon mélyre süllyedt. A korrupció burjánzik, egyre nagyobb méreteket ölt, az igazságszolgáltatás mind gyakrabban mutatja meg manipulált, sötét oldalát, és lassan minden hiteltelét elveszíti a politikum (ideológiai hovatartozástól függetlenül). Egy esztendővel a dicső diadal után csőd szélén az egészségügy, tanügy, nem működik jóformán semmi rendesen. Elszalasztották hát az első, legtöbb megvalósításra alkalmas évet, a következőben választások lesznek. Sok jót tehát nem remélhetünk, lassan, de biztosan gurulunk lefelé a lejtőn. Kérdés csak az, hogy hol a legalja?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 10.
Tiltakozó fuvarozók, tétovázó kormány
Meghatározatlan időre sztrájkot hirdetett tegnap a Román Közúti Áruszállítók Szövetsége (UNTRR): a kamionosok forgalomlassítással tiltakoznak az üzemanyag jövedéki adójának emelése ellen. Victor Ponta tegnap bejelentette, kormánya kész halasztani a gázolaj jövedéki adójának módosítását, így jövő év elejétől csak a benzin adója emelkedne.
Csaknem százötven kamion sorakozott fel tegnap az Aradtól a magyar határ felé vezető, 7-es számú országúton, és több kilométeres menetoszlopot alkotva lépésben haladt a határ felé. Megbénult a közlekedés a Nagyszebent elkerülő körgyűrűn is, ahol 120 kamion vesztegelt. A 13 ezer tagot tömörítő szakmai szövetség szerint a közlekedési minisztérium új vezetése egyetlen beadványukat sem méltatta válaszra, annak ellenére, hogy a tárcával májusban egyezményt írtak alá a fuvarozók által kifogásolt jogszabályok megváltoztatásáról. A kormány – a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetés nyomán – sürgősségi rendeletben döntött a jövedéki adó literenként hét eurócentes emeléséről arra hivatkozva, hogy az így befolyt összeget autópálya-építésre fordítja. A fuvarozók szerint ez akkor is versenyhátrányt jelent számukra, ha az olaj világpiaci árának csökkenése miatt nem emelkedik jelentősen az üzemanyag ára Romániában. A 7500 fuvarozó érdekeit képviselő Országos Közúti Konföderáció – amely szintén csatlakozott a tiltakozó akcióhoz – közleményében rámutat: akkor volna értelme egy ilyen autópálya-alap létrehozásának, ha azt valóban az ország fő kereskedelmi útvonalainak korszerűsítésére fordítaná a kormány.
Csak a benzin drágul?
Victor Ponta miniszterelnök tegnap közölte, a kormány kész elhalasztani három hónappal a gázolaj jövedéki adójának emelését, így január elsejétől csak a benzin adója nőne literenként hét eurócenttel. Mint mondta, a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter Brüsszelbe utazott, hogy a tervezett halasztásról egyeztessen az Európai Bizottsággal. Ponta rámutatott, ahhoz akarja megszerezni az EB beleegyezését, hogy januártól csak a benzin adója emelkedjen Romániában. A három hónapos haladék alatt a kormány végleges megoldást próbál keresni arra, hogy a gázolajat egy speciális adózási kategóriába sorolja. Ponta szerint szerdai ülésén dönthet az ügyben a kormány.
A háromszékiek is elégedetlenek
A háromszéki teherszállító cégek egyetértenek a fuvarozók követeléseivel, sőt, a májusi kormányígéretek teljesítését is helyénvalónak tartják. Tompa Csaba, a sepsiszentgyörgyi Fit Sped Kft. vezetője kérdésünkre elmondta, 95 százalékban külföldi megrendeléseket teljesítenek, így bármilyen költségemelkedés érzékenyen érinti őket, hiszen nem tudják beépíteni áraikba. A piacon egyébként is nagy a verseny, a külföldi megrendelőket nem érdekli, hogy itt az üzemanyag adótartaléka drágul, ha túl nagynak tartja a fuvardíjat más, magyar vagy szlovák szállítóval szerződik. Legutóbb a magyarországi útdíjak emelkedése hozott többletköltséget, azt is nehéz volt kigazdálkodni, most az üzemanyag ára jelenthet újabb terheket, így, ha szükség, csatlakoznak a megmozdulásokhoz – mondta a 33 kamionnal majdnem egész Európába szállító cég vezetője. Váncsa Jenő, a Horváth & Váncsa Kft. vezetője szerint tiltakozásként a forgalomkorlátozás vagy útlezárás mindenképpen támogatható, hiszen a meglévő hosszú távú szerződéseket nem lehet módosítani, így az összességben (áfástól) tíz százalékra rúgó üzemanyag-drágítás rendkívül nehéz helyzetbe hozza a szállítmányozókat, a külföldi partnerekkel szemben lehetetlen érvényesíteni a költségek áthárítását. Őket, mint folyékony vegyi anyagokat szállító céget, érzékenyen érintené egy esetleges sztrájk, ezért inkább más tiltakozási formákat, például a mindenkit érintő útlezárást tartja megfelelő eszköznek a figyelemfelkeltésre és a tiltakozásra. Bokor János, a Capitaly cég vezetője szintén egyetért a tiltakozásokkal, hiszen legtöbb szerződése rögzített költséggel köttetett, így az üzemanyag drágítása gyakorlatilag a kevés nyereséget falja fel. A városi taxizásban is érdekelt vállalkozó egy másik jelenségre is felhívta a figyelmet: a városi személyszállítás árait ugyanis tanácsi határozattal korlátozták, s már a mostani üzemanyagárak mellett is a legmagasabb kategóriát kénytelenek alkalmazni. Így bármilyen üzemanyag-drágítás érzékenyen érintené őket.
(-fer)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Meghatározatlan időre sztrájkot hirdetett tegnap a Román Közúti Áruszállítók Szövetsége (UNTRR): a kamionosok forgalomlassítással tiltakoznak az üzemanyag jövedéki adójának emelése ellen. Victor Ponta tegnap bejelentette, kormánya kész halasztani a gázolaj jövedéki adójának módosítását, így jövő év elejétől csak a benzin adója emelkedne.
Csaknem százötven kamion sorakozott fel tegnap az Aradtól a magyar határ felé vezető, 7-es számú országúton, és több kilométeres menetoszlopot alkotva lépésben haladt a határ felé. Megbénult a közlekedés a Nagyszebent elkerülő körgyűrűn is, ahol 120 kamion vesztegelt. A 13 ezer tagot tömörítő szakmai szövetség szerint a közlekedési minisztérium új vezetése egyetlen beadványukat sem méltatta válaszra, annak ellenére, hogy a tárcával májusban egyezményt írtak alá a fuvarozók által kifogásolt jogszabályok megváltoztatásáról. A kormány – a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetés nyomán – sürgősségi rendeletben döntött a jövedéki adó literenként hét eurócentes emeléséről arra hivatkozva, hogy az így befolyt összeget autópálya-építésre fordítja. A fuvarozók szerint ez akkor is versenyhátrányt jelent számukra, ha az olaj világpiaci árának csökkenése miatt nem emelkedik jelentősen az üzemanyag ára Romániában. A 7500 fuvarozó érdekeit képviselő Országos Közúti Konföderáció – amely szintén csatlakozott a tiltakozó akcióhoz – közleményében rámutat: akkor volna értelme egy ilyen autópálya-alap létrehozásának, ha azt valóban az ország fő kereskedelmi útvonalainak korszerűsítésére fordítaná a kormány.
Csak a benzin drágul?
Victor Ponta miniszterelnök tegnap közölte, a kormány kész elhalasztani három hónappal a gázolaj jövedéki adójának emelését, így január elsejétől csak a benzin adója nőne literenként hét eurócenttel. Mint mondta, a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter Brüsszelbe utazott, hogy a tervezett halasztásról egyeztessen az Európai Bizottsággal. Ponta rámutatott, ahhoz akarja megszerezni az EB beleegyezését, hogy januártól csak a benzin adója emelkedjen Romániában. A három hónapos haladék alatt a kormány végleges megoldást próbál keresni arra, hogy a gázolajat egy speciális adózási kategóriába sorolja. Ponta szerint szerdai ülésén dönthet az ügyben a kormány.
A háromszékiek is elégedetlenek
A háromszéki teherszállító cégek egyetértenek a fuvarozók követeléseivel, sőt, a májusi kormányígéretek teljesítését is helyénvalónak tartják. Tompa Csaba, a sepsiszentgyörgyi Fit Sped Kft. vezetője kérdésünkre elmondta, 95 százalékban külföldi megrendeléseket teljesítenek, így bármilyen költségemelkedés érzékenyen érinti őket, hiszen nem tudják beépíteni áraikba. A piacon egyébként is nagy a verseny, a külföldi megrendelőket nem érdekli, hogy itt az üzemanyag adótartaléka drágul, ha túl nagynak tartja a fuvardíjat más, magyar vagy szlovák szállítóval szerződik. Legutóbb a magyarországi útdíjak emelkedése hozott többletköltséget, azt is nehéz volt kigazdálkodni, most az üzemanyag ára jelenthet újabb terheket, így, ha szükség, csatlakoznak a megmozdulásokhoz – mondta a 33 kamionnal majdnem egész Európába szállító cég vezetője. Váncsa Jenő, a Horváth & Váncsa Kft. vezetője szerint tiltakozásként a forgalomkorlátozás vagy útlezárás mindenképpen támogatható, hiszen a meglévő hosszú távú szerződéseket nem lehet módosítani, így az összességben (áfástól) tíz százalékra rúgó üzemanyag-drágítás rendkívül nehéz helyzetbe hozza a szállítmányozókat, a külföldi partnerekkel szemben lehetetlen érvényesíteni a költségek áthárítását. Őket, mint folyékony vegyi anyagokat szállító céget, érzékenyen érintené egy esetleges sztrájk, ezért inkább más tiltakozási formákat, például a mindenkit érintő útlezárást tartja megfelelő eszköznek a figyelemfelkeltésre és a tiltakozásra. Bokor János, a Capitaly cég vezetője szintén egyetért a tiltakozásokkal, hiszen legtöbb szerződése rögzített költséggel köttetett, így az üzemanyag drágítása gyakorlatilag a kevés nyereséget falja fel. A városi taxizásban is érdekelt vállalkozó egy másik jelenségre is felhívta a figyelmet: a városi személyszállítás árait ugyanis tanácsi határozattal korlátozták, s már a mostani üzemanyagárak mellett is a legmagasabb kategóriát kénytelenek alkalmazni. Így bármilyen üzemanyag-drágítás érzékenyen érintené őket.
(-fer)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 11.
Autonóm Erdélyt értünk is
Mindenekfelett erdélyi vagyok! – ez a jelmondata az Erdélyi Mozgalom néven bejegyzés előtt álló új pártnak, amely a régió autonómiájának kiharcolását tűzte ki legfontosabb célként.
És ami a legjelentősebb: románok kezdeményezték, egyre többen vannak, véleményformálók, újságírók csatlakoznak a mozgalomhoz, és az igazi, ama régi erdélyiséget hirdetik. Három nyelven – románul, magyarul, németül – fogalmazzák meg, mit tartanak igazán fontosnak: mindent megtenni az erdélyi identitás megmentéséért és megőrzéséért. Többféle hasonló kezdeményezés volt már az elmúlt években. Tizenöt esztendővel ezelőtt elsőként Sabin Gherman kolozsvári újságíró fogalmazott meg hasonló elképzelést, pártot is próbált bejegyeztetni Erdély–Bánság Liga néven, de elgáncsolták. Az erdélyiség eszméjét azóta is hirdeti, tévében, írott sajtóban, s lám, akadnak követői, hisz személyétől függetlenül, de az általa hirdetett elvek mentén civilek szervezkednek, előbb a Demokratikus Erdélyi Ligát hozták létre, most pedig ismét egy regionális párt bejegyzésével próbálkoznak. Találkoznak tehát a magyar és a román autonómiatörekvések Erdélyben, s ez a mindenkori román hatalomnak köszönhető, amely évtizedek óta kiszipolyozza, gazdaságilag háttérbe szorítja a régiót. Nagyon erőteljesek azok az érvek, amelyek konkrét adatokkal bizonyítják, hogy nemcsak Ceauşescu idején, de az elmúlt 23 évben is Erdély tartotta el az ország többi részét, elvitték pénzünket, és nem engedték saját elvárásai, lehetőségei szerint kibontakozni, fejlődni a térséget. A történelmi félelmek, a gazdaságilag felszárnyaló, majd leszakadást akaró régió rémképe odavezetett, hogy ma éppen ez az elvtelen, igazságtalan gazdaságpolitika ébreszti fel mind többekben – s lám, nemcsak magyarokban, de románokban is – az autonómia igényét. Látják, hogy ha helyben maradnak adólejeink, ha magunk, köreinkből megválasztott vezetőink dönthetnek sorsunkról, sokkal nagyobb lehetőségek állnának Erdély előtt, ismét eljöhetne virágkora. S mert az eddigi elképzelések ezt is megelőlegezik: speciális autonómiával rendelkezhetne a nagy erdélyi régióban maga Székelyföld is. Nagyon jó volna, ha erősödnének az erdélyiséget hirdető román hangok, ha mind többen mernék felvállalni, mi több, hirdetni az autonóm Transzilvánia előnyeit, és ha sokan megértenék, nem adják el a magyaroknak hazájukat, amiért jobbat, többet akarnak szűkebb pátriájuknak. Elindult egy folyamat, lassan érlelődik, talán duzzad is, nekünk, magyaroknak pedig támogatnunk kell, mert biztosabb, élhetőbb jövőt hozhat, mint a felszámolásunkra, lassú beolvasztásunkra törekvő bukaresti politika.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mindenekfelett erdélyi vagyok! – ez a jelmondata az Erdélyi Mozgalom néven bejegyzés előtt álló új pártnak, amely a régió autonómiájának kiharcolását tűzte ki legfontosabb célként.
És ami a legjelentősebb: románok kezdeményezték, egyre többen vannak, véleményformálók, újságírók csatlakoznak a mozgalomhoz, és az igazi, ama régi erdélyiséget hirdetik. Három nyelven – románul, magyarul, németül – fogalmazzák meg, mit tartanak igazán fontosnak: mindent megtenni az erdélyi identitás megmentéséért és megőrzéséért. Többféle hasonló kezdeményezés volt már az elmúlt években. Tizenöt esztendővel ezelőtt elsőként Sabin Gherman kolozsvári újságíró fogalmazott meg hasonló elképzelést, pártot is próbált bejegyeztetni Erdély–Bánság Liga néven, de elgáncsolták. Az erdélyiség eszméjét azóta is hirdeti, tévében, írott sajtóban, s lám, akadnak követői, hisz személyétől függetlenül, de az általa hirdetett elvek mentén civilek szervezkednek, előbb a Demokratikus Erdélyi Ligát hozták létre, most pedig ismét egy regionális párt bejegyzésével próbálkoznak. Találkoznak tehát a magyar és a román autonómiatörekvések Erdélyben, s ez a mindenkori román hatalomnak köszönhető, amely évtizedek óta kiszipolyozza, gazdaságilag háttérbe szorítja a régiót. Nagyon erőteljesek azok az érvek, amelyek konkrét adatokkal bizonyítják, hogy nemcsak Ceauşescu idején, de az elmúlt 23 évben is Erdély tartotta el az ország többi részét, elvitték pénzünket, és nem engedték saját elvárásai, lehetőségei szerint kibontakozni, fejlődni a térséget. A történelmi félelmek, a gazdaságilag felszárnyaló, majd leszakadást akaró régió rémképe odavezetett, hogy ma éppen ez az elvtelen, igazságtalan gazdaságpolitika ébreszti fel mind többekben – s lám, nemcsak magyarokban, de románokban is – az autonómia igényét. Látják, hogy ha helyben maradnak adólejeink, ha magunk, köreinkből megválasztott vezetőink dönthetnek sorsunkról, sokkal nagyobb lehetőségek állnának Erdély előtt, ismét eljöhetne virágkora. S mert az eddigi elképzelések ezt is megelőlegezik: speciális autonómiával rendelkezhetne a nagy erdélyi régióban maga Székelyföld is. Nagyon jó volna, ha erősödnének az erdélyiséget hirdető román hangok, ha mind többen mernék felvállalni, mi több, hirdetni az autonóm Transzilvánia előnyeit, és ha sokan megértenék, nem adják el a magyaroknak hazájukat, amiért jobbat, többet akarnak szűkebb pátriájuknak. Elindult egy folyamat, lassan érlelődik, talán duzzad is, nekünk, magyaroknak pedig támogatnunk kell, mert biztosabb, élhetőbb jövőt hozhat, mint a felszámolásunkra, lassú beolvasztásunkra törekvő bukaresti politika.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 11.
Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 11.
Írjuk alá a székelyek nagy menetelésének kiáltványát!
Két héttel ezelőtt nyitottuk meg aláírásra a székelyek nagy menetelésének kiáltványát. A cél az, hogy legalább annyian írják alá, ahányan részt vettek a menetelésen, azaz legalább 150.000-en. Két hét alatt a kérésünk mindössze 4000 emberhez jutott el. Ki kell mondani: ez kevés. Jó lenne, ha magyarok százezrei értenék meg: nem pusztán a kiáltvány újbóli megerősítéséről van szó, hanem seregszemléről is, és annak a mozgalmi potenciálnak a felerősítéséről is, amelyen a székely autonómiatörekvést továbbépíteni lehet Székelyföldön és szerte a nagyvilágban. Meg kell teremtenünk a mozgósításnak azt a nagy tömegekre kiterjedő kapcsolatrendszerét, amelyet használni lehet a jövőben.
Értessük meg ismerőseinkkel, hogy a székelyek nagy menetelése nem egyszeri szalmaláng-fellobbanás volt, hanem létezik mindnyájunkban egy állandó lelki készültség, készség a közös cselekvésre, hogy békés eszközökkel, de bátran és határozottan lépjünk fel újból és újból Székelyföld autonómiájáért. Készüljünk a székely szabadság napjára, március 10-ére, amikor Marosvásárhelyen, Székelyföld örök fővárosában együtt fogunk megemlékezni vértanúink kivégzésére a 160. évfordulón, és együtt fogalmazhatjuk meg újból igényünket a szabadságra.
Ezeknek megfelelően kérem a székelyek nagy menetelésének minden résztvevőjét, a támogató szervezeteket, a Székely Nemzeti Tanács minden küldöttét, és mindazokat, akik rokonszenvvel követték az eseményt, hogy írják alá a rendezvény kiáltványát a http://www.autonomia.ro honlapon (petíciók menü), és mozgósítsanak másokat is az aláírásra.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Népújság (Marosvásárhely)
Két héttel ezelőtt nyitottuk meg aláírásra a székelyek nagy menetelésének kiáltványát. A cél az, hogy legalább annyian írják alá, ahányan részt vettek a menetelésen, azaz legalább 150.000-en. Két hét alatt a kérésünk mindössze 4000 emberhez jutott el. Ki kell mondani: ez kevés. Jó lenne, ha magyarok százezrei értenék meg: nem pusztán a kiáltvány újbóli megerősítéséről van szó, hanem seregszemléről is, és annak a mozgalmi potenciálnak a felerősítéséről is, amelyen a székely autonómiatörekvést továbbépíteni lehet Székelyföldön és szerte a nagyvilágban. Meg kell teremtenünk a mozgósításnak azt a nagy tömegekre kiterjedő kapcsolatrendszerét, amelyet használni lehet a jövőben.
Értessük meg ismerőseinkkel, hogy a székelyek nagy menetelése nem egyszeri szalmaláng-fellobbanás volt, hanem létezik mindnyájunkban egy állandó lelki készültség, készség a közös cselekvésre, hogy békés eszközökkel, de bátran és határozottan lépjünk fel újból és újból Székelyföld autonómiájáért. Készüljünk a székely szabadság napjára, március 10-ére, amikor Marosvásárhelyen, Székelyföld örök fővárosában együtt fogunk megemlékezni vértanúink kivégzésére a 160. évfordulón, és együtt fogalmazhatjuk meg újból igényünket a szabadságra.
Ezeknek megfelelően kérem a székelyek nagy menetelésének minden résztvevőjét, a támogató szervezeteket, a Székely Nemzeti Tanács minden küldöttét, és mindazokat, akik rokonszenvvel követték az eseményt, hogy írják alá a rendezvény kiáltványát a http://www.autonomia.ro honlapon (petíciók menü), és mozgósítsanak másokat is az aláírásra.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 11.
40 esztendő a tudományos kutatás és a múzeum szolgálatában
„A múzeumi tárgyak gyűjteménye felértékelődött!”
Pro Cultura Timisiensis díjjal tüntették ki december 9-én, hétfőn dr. M. Kiss András tudományos kutatót, a Bánsági Múzeum természettudományi részlegének vezetőjét, aki természettudományi íróként, ornitológusként, kutató biológusként és költőként egyaránt jelentőset alkotott.
M. Kiss András a megtisztelő díj átvétele alkalmából az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek:
– Az utóbbi 40 évet munkával töltöttem el, észre se vettem, úgy elrepült, de az eredmény is megvan. Jól esik, ha odafigyelnek az emberre és elismerik a munkáját, fontos, hogy néha valaki megdicsérjen, föltöltsön újabb önbizalommal. Nem a díjért dolgozik az ember, hanem azért, hogy eredményei legyenek, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és hogy olyan dolgokat mondhasson el, amiről úgy érzi, hogy mások nem tudnak elmondani.
– A Pro Cultura díjjal elsősorban a Bánsági Múzeumban kifejtett tudományos kutatói munkáját ismerték el.
– A kutató feladata, hogy kutasson, újabb adatokat találjon és ezeket közszemlére bocsássa, hogy mások is hasznosítsák. A Bánsági Múzeumban nagyon sok olyan dolog volt, amit én kezdtem meg először. Ilyen volt a múzeumi tárgyak népszerűsítése, de az ökológiai nevelés is 1977-ben. Voltak erre külföldi példák, nem én találtam fel a spanyolviaszkot, de itt a mi vidékünkön a múzeum csak a kiállításokkal, a különböző tárgyak bemutatásával foglalkozott. Most komplex tevékenységeket folytatunk, sok olyasmit csinálunk a terepen, amit ezelőtt a muzeológusok nem csináltak, hozzánk tartozik például a a temeskenézi mocsárrezervátum is. A gyűjtést újabban a törvény tiltja, csak bizonyos esetekben lehet állat- vagy növényfajokat kiemelni az élőhelyükről, ezért a múzeum ilyen szempontból fölértékelődött, mert az óriási tárgykollekció, ami a birtokában van, mindenféle szempontból dokumentum értékkel bír. Sajnos, nem mindig veszik figyelembe, hogy a múzeum milyen fontos tudományos és kulturális intézmény. Nem figyelnek arra, hogy az ifjúság nevelését ezeknek a tárgyaknak a segítségével szakszerűbben és sokrétűbben lehetne folytatni. A jövőben szeretném, ha szorosabbra fűznénk a kapcsolatot az egyetemekkel, és a mi gyűjteményeinkkel dokumentálni és bizonyítani lehessen azokat a dolgokat, amelyeket a tanárok elmondanak. Ma már nincsenek szertárak, házi gyűjtemények az iskolákban, a háromdimenziós tárgyat csak a múzeumban lehet kézbe fogni. Sok olyan múzeumi tárgyat elővettem, amelyeket a kollégák nem ismertek vagy nem akartak elismerni. Ezért tartom fontosnak a múzeumot, és ezúton mindenkit meghívok a 140 éves Délmagyarországi Természettudományi Társulat évfordulós ünnepségeire, amelyekre valószínűleg karácsony környékén fog sor kerülni. Egy kis könyvet is kiadunk erre az alkalomra, amelyben a Természettudományi Füzetek 43 évfolyamon keresztül leközölt cikkeinek a névjegyzéke található román és magyar nyelven.
– M. Kiss András már az 1960-as években versekkel jelentkezett, az 1980-as években két önálló verseskötete is megjelent, az Írószövetség tagjai közé választotta. Vannak-e még irodalmi tervei?
– Sokat foglalkoztam és foglalkozok ma is az írással, főleg a múzeumi tárgyak népszerűsítésével, több mint 500 cikket írtam ilyen témakörben. Ami az irodalmat illeti, vannak kiadatlan kézirataim és kiadatlan könyvem is, majd a jövő eldönti, hogy lesz-e ezekből valami vagy nem.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„A múzeumi tárgyak gyűjteménye felértékelődött!”
Pro Cultura Timisiensis díjjal tüntették ki december 9-én, hétfőn dr. M. Kiss András tudományos kutatót, a Bánsági Múzeum természettudományi részlegének vezetőjét, aki természettudományi íróként, ornitológusként, kutató biológusként és költőként egyaránt jelentőset alkotott.
M. Kiss András a megtisztelő díj átvétele alkalmából az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek:
– Az utóbbi 40 évet munkával töltöttem el, észre se vettem, úgy elrepült, de az eredmény is megvan. Jól esik, ha odafigyelnek az emberre és elismerik a munkáját, fontos, hogy néha valaki megdicsérjen, föltöltsön újabb önbizalommal. Nem a díjért dolgozik az ember, hanem azért, hogy eredményei legyenek, hogy azt csinálhassa, amit szeret, és hogy olyan dolgokat mondhasson el, amiről úgy érzi, hogy mások nem tudnak elmondani.
– A Pro Cultura díjjal elsősorban a Bánsági Múzeumban kifejtett tudományos kutatói munkáját ismerték el.
– A kutató feladata, hogy kutasson, újabb adatokat találjon és ezeket közszemlére bocsássa, hogy mások is hasznosítsák. A Bánsági Múzeumban nagyon sok olyan dolog volt, amit én kezdtem meg először. Ilyen volt a múzeumi tárgyak népszerűsítése, de az ökológiai nevelés is 1977-ben. Voltak erre külföldi példák, nem én találtam fel a spanyolviaszkot, de itt a mi vidékünkön a múzeum csak a kiállításokkal, a különböző tárgyak bemutatásával foglalkozott. Most komplex tevékenységeket folytatunk, sok olyasmit csinálunk a terepen, amit ezelőtt a muzeológusok nem csináltak, hozzánk tartozik például a a temeskenézi mocsárrezervátum is. A gyűjtést újabban a törvény tiltja, csak bizonyos esetekben lehet állat- vagy növényfajokat kiemelni az élőhelyükről, ezért a múzeum ilyen szempontból fölértékelődött, mert az óriási tárgykollekció, ami a birtokában van, mindenféle szempontból dokumentum értékkel bír. Sajnos, nem mindig veszik figyelembe, hogy a múzeum milyen fontos tudományos és kulturális intézmény. Nem figyelnek arra, hogy az ifjúság nevelését ezeknek a tárgyaknak a segítségével szakszerűbben és sokrétűbben lehetne folytatni. A jövőben szeretném, ha szorosabbra fűznénk a kapcsolatot az egyetemekkel, és a mi gyűjteményeinkkel dokumentálni és bizonyítani lehessen azokat a dolgokat, amelyeket a tanárok elmondanak. Ma már nincsenek szertárak, házi gyűjtemények az iskolákban, a háromdimenziós tárgyat csak a múzeumban lehet kézbe fogni. Sok olyan múzeumi tárgyat elővettem, amelyeket a kollégák nem ismertek vagy nem akartak elismerni. Ezért tartom fontosnak a múzeumot, és ezúton mindenkit meghívok a 140 éves Délmagyarországi Természettudományi Társulat évfordulós ünnepségeire, amelyekre valószínűleg karácsony környékén fog sor kerülni. Egy kis könyvet is kiadunk erre az alkalomra, amelyben a Természettudományi Füzetek 43 évfolyamon keresztül leközölt cikkeinek a névjegyzéke található román és magyar nyelven.
– M. Kiss András már az 1960-as években versekkel jelentkezett, az 1980-as években két önálló verseskötete is megjelent, az Írószövetség tagjai közé választotta. Vannak-e még irodalmi tervei?
– Sokat foglalkoztam és foglalkozok ma is az írással, főleg a múzeumi tárgyak népszerűsítésével, több mint 500 cikket írtam ilyen témakörben. Ami az irodalmat illeti, vannak kiadatlan kézirataim és kiadatlan könyvem is, majd a jövő eldönti, hogy lesz-e ezekből valami vagy nem.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 11.
Újjáéledő görög katolikus hitélet Nagyváradon
Hatvanöt év szünet után az elmúlt csütörtökön újraalakult a Nagyváradi Magyar Görög Katolikus Egyházközség – adta hírül honlapján a Nagyváradi Görög Katolikus Püspökség.
A nagyváradi görög katolikus szeminárium dísztermében tartott, a máriapócsi Hierotheosz Egyesület és a nagykárolyi Szent Teodóra Közösségi Központ szervezte ünnepségen hazai és magyarországi egyházi és világi elöljárók vettek részt. Tovább emelte az ünnepség fényét, hogy román és magyar nyelven zajlott, ami a kezdeti imádságban is megmutatkozott.
Virgil Bercea váradi görög katolikus megyéspüspök köszöntőbeszédében rámutatott, még szolgálata kezdetén célul tűzte ki magának a magyar görög katolikus egyházközség újraindítását, mely 1948-ig saját templommal rendelkezett a bihari megyeszékhelyen, melyet a kommunista hatalom ugyanúgy elkobzott, ahogy az ilegalitásba került görög katolikus egyház teljes vagyonát. Rámutatott, a gyülekezet csupán három hónappal ezelőtt kapta vissza az ortodoxoktól a szemináriumhoz tartozó templomát.
Kocsis Fülöp hajdúdorogi megyéspüspök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a görög katolikusok anyanyelvüktől függetlenül egyazon anyaszentegyházhoz tartoznak, a keleti rítushoz való ragaszkodás pedig nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodás, a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki. Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye általános helynöke egy kommunizmusbeli történetet mesélt el az egybegyűlteknek, amikor fiatal papként a nagy számban jelen lévő görög katolikus hívek kedvéért román nyelven mondta el a Miatyánkot, holott az utasítás szerint latin nyelven kellett volna zajlódjon a szertartás.
A magyar kormány részéről – mely a Nemzeti Együttműködési Alap és a Bethlen Gábor Alap révén támogatta a rendezvényt – Magdó János kolozsvári főkonzul, Dr. Szesztay Ádám, a Külügyminisztérium, illetve Fedor Tibor, az egyházügyi államtitkárság főosztályvezetője szólalt fel. Utóbbi megköszönte Virgil Bercea nagyváradi püspöknek a magyar görög katolikus irányába tanúsított nyitottságát, jóindulatát. Szabó Ödön parlamenti képviselő az RMDSZ-nek a különböző felekezetekkel, többek között a görög katolikusokkal ápolt jó viszonyára hívta fel a figyelmet.
A rendezvény folytatásaként Janka György, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola oktatója a bihari görög katolikusok történetét ismertette, Puskás Bernadett művészettörténész, a Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének munkatársa pedig a hajdúdorogi egyházmegye ikonjairól beszélt. Az ünnepség a nyíregyházi görög katolikus papnövendékek Szent Damján kórusának adventi műsorával zárult.
A mintegy ötven lelkes nagyváradi magyar görög katolikus gyülekezet szertartásait a hónap második és utolsó vasárnapján tartják télen 16, míg nyáron 17 órától a szemináriumi kápolnában.
Krónika (Kolozsvár)
Hatvanöt év szünet után az elmúlt csütörtökön újraalakult a Nagyváradi Magyar Görög Katolikus Egyházközség – adta hírül honlapján a Nagyváradi Görög Katolikus Püspökség.
A nagyváradi görög katolikus szeminárium dísztermében tartott, a máriapócsi Hierotheosz Egyesület és a nagykárolyi Szent Teodóra Közösségi Központ szervezte ünnepségen hazai és magyarországi egyházi és világi elöljárók vettek részt. Tovább emelte az ünnepség fényét, hogy román és magyar nyelven zajlott, ami a kezdeti imádságban is megmutatkozott.
Virgil Bercea váradi görög katolikus megyéspüspök köszöntőbeszédében rámutatott, még szolgálata kezdetén célul tűzte ki magának a magyar görög katolikus egyházközség újraindítását, mely 1948-ig saját templommal rendelkezett a bihari megyeszékhelyen, melyet a kommunista hatalom ugyanúgy elkobzott, ahogy az ilegalitásba került görög katolikus egyház teljes vagyonát. Rámutatott, a gyülekezet csupán három hónappal ezelőtt kapta vissza az ortodoxoktól a szemináriumhoz tartozó templomát.
Kocsis Fülöp hajdúdorogi megyéspüspök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a görög katolikusok anyanyelvüktől függetlenül egyazon anyaszentegyházhoz tartoznak, a keleti rítushoz való ragaszkodás pedig nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodás, a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki. Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye általános helynöke egy kommunizmusbeli történetet mesélt el az egybegyűlteknek, amikor fiatal papként a nagy számban jelen lévő görög katolikus hívek kedvéért román nyelven mondta el a Miatyánkot, holott az utasítás szerint latin nyelven kellett volna zajlódjon a szertartás.
A magyar kormány részéről – mely a Nemzeti Együttműködési Alap és a Bethlen Gábor Alap révén támogatta a rendezvényt – Magdó János kolozsvári főkonzul, Dr. Szesztay Ádám, a Külügyminisztérium, illetve Fedor Tibor, az egyházügyi államtitkárság főosztályvezetője szólalt fel. Utóbbi megköszönte Virgil Bercea nagyváradi püspöknek a magyar görög katolikus irányába tanúsított nyitottságát, jóindulatát. Szabó Ödön parlamenti képviselő az RMDSZ-nek a különböző felekezetekkel, többek között a görög katolikusokkal ápolt jó viszonyára hívta fel a figyelmet.
A rendezvény folytatásaként Janka György, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola oktatója a bihari görög katolikusok történetét ismertette, Puskás Bernadett művészettörténész, a Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének munkatársa pedig a hajdúdorogi egyházmegye ikonjairól beszélt. Az ünnepség a nyíregyházi görög katolikus papnövendékek Szent Damján kórusának adventi műsorával zárult.
A mintegy ötven lelkes nagyváradi magyar görög katolikus gyülekezet szertartásait a hónap második és utolsó vasárnapján tartják télen 16, míg nyáron 17 órától a szemináriumi kápolnában.
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 11.
Főcze János
A KIVÉTEL ERŐSÍTI?
Keresztszülők, építőtelep és pedagógusképzés Nagyenyeden
A Bethlen Gábor Kollégiumban kiderítettük, miért számít kivételnek a szórványoktatásban. Megnéztük a felújítást, becsöppentünk egy Mikulás-ünnepségre, és értesültünk a bentlakásban uralkodó állapotokról.
Felújítás, törmelékek és pezsgő élet fogad Nagyenyed ködös városközpontjában, a Bethlen Gábor Kollégiumban. Az impozáns épület felújítása gőzerővel folyik, ideiglenesség hangulatát teremtve az iskolában. Az épületben egymást váltják a leromlott állapotú folyosók és a múlt patinássága, a központi udvar fel van túrva, mindenhol látszanak a csövek. Csengetnek, a folyosók megtelnek élettel, a gyerekek Mikulás-sapkákban járkálnak a naplóval kimérten sétáló tanárok között.
A szünet végén a "pedások" Mikulás-ünnepségére tévedünk be, amit az óvodások és a kisiskolások számára szerveztek. A gyerekek énekelnek, verset mondanak az egyedi készítésű "szánkával" megérkező Mikulásnak. Az "ügyesek voltatok?" kérdésre a sok "igeeeen" mellett hallatszik pár huncut "neeem" is. A képzősök kitesznek magukért, a gyerekek boldogak, mi meg csatlakozunk az igazgatóhoz, hogy betekintést nyerhessünk az intézményben folyó tevékenységekbe.
A Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Szőcs Ildikó nyolc éve tölti be ezt a funkciót, azt megelőzően három évig az intézmény aligazgatója volt. Elmondása szerint az adminisztratív feladatkörök szaporodásával és a decentralizációs folyamatok előrehaladásával az igazgatók súlya egyre nagyobb a rendszerben. Ő azonban ezt kihívásnak fogta fel, nem tehernek, és a még több autonómia mellett foglal állást. Tulajdonviszonyok, köztes állapotok
Az igazgató beszámolt arról, hogy a központosított rendszerből a decentralizált rendszer fele tartó út közepén vagyunk. Ő ezt igazgatóként úgy tapasztalta meg, hogy folyamatos egyensúlyozásra kényszerül a tanfelügyelőség (ez az intézmény ad utasításokat és kapja a jelentéseket) és az önkormányzat (ez az intézmény adja a pénzt a működéshez) között. Sőt, néha arra kényszerül, hogy az egyiknek magyarázza a másik működését.
Azt, hogy ez miért számít kiemelt problémának a szórványoktatásban, egy példával illusztrálta: az oktatási törvény értelmében igényelhetik kisebb létszámú osztályok indítását, ezt a tanügyminisztérium általában jóvá is hagyja. Azonban az önkormányzattól függ az, hogy hogyan lehet ezt finanszírozni, hisz a fejkvóta alapú elszámolással a tanároknak nem jönne ki a fizetése, ezért forráskiegészítésre van szükség.
Ott válik veszélyessé a helyzet, ahol a nem magyar többségű önkormányzatnak kell eldöntenie, hogy induljon-e továbbra is magyar nyelvű osztály egy adott esetben költségvetési gondokkal küszködő településen. További probléma, hogy mi történik az I-IV. osztályban magyarul tanuló gyerekekkel, hisz azokat ingáztatni kell, vagy bentlakást kell biztosítani nekik.
A Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a kollégiumnak helyet adó épületet azonban visszaszolgáltatták a Református Egyháznak. A nagyenyedi önkormányzatnak egy akkora bért kellett volna fizetnie a Református Egyháznak, ami meghaladta volna a város költségvetését. Az igazgató által „róka fogta csuka” szituációnak minősített helyzetet végül egy tárgyalással és egy kiegyezéssel oldották fel. Az önkormányzatnak nem kell bért fizetnie, viszont saját forrásból vagy lehívott pályázatok révén a periódusra kiszámított összeget bele kellett fektetnie az épületbe. Tudva azt, hogy a 2007-2014-es regionális operatív programban erre lesz lehetősége, az önkormányzat vállalta a szerződés aláírását.
Bentlakók és a zsúfoltság
Az igazgató szerint egy jól működő bentlakás és jól működő intézmény fenntartásához, finanszírozásához szükségesek a háttérintézmények. Ez egy hatalmas pluszmunka, hisz ezek a háttérintézmények legtöbbször az iskola személyzetéből állnak. Jelen esetben a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke az iskola igazgatója. A bentlakásban lévő 120 gyerek 80%-a nem fizet semmit a bentlakásért, vagy csak egy részét kell fizetnie az lakhatás és az ételbérlet költségeinek.
A felújítások miatt jelenleg a bentlakók egy épületbe lettek összeszorítva, úgy, hogy 120 bentlakó két emeleten oszlik meg: az alsó emeleten a fiúk, a felsőn a lányok. A diákok, de az igazgató által is „Spártának” nevezett épületben nagyon rossz körülmények között élnek a bentlakók.
A felújítás előtt a példának felhozott lánybentlakásban 15-20 lány lakott egy szobában, és egyetlen fürdőszoba volt egy folyosón. Azonban a felújítás után az igazgató szerint egy szobában hatan fognak lakni, és minden szobának lesz saját fürdője és mosdója.
Pályázatok, felújítások
Egyszerre több pályázatot is letettek, aminek köszönhetően a műemléknek számító épületek felújítása folyik vagy megvalósult. Az éppen folyamatban lévő felújítás egy uniós pályázat, amely a már említett 2007-2014-es regionális operatív program keretein belül történik. Ez a Református Egyházkerület és a nagyenyedi önkormányzat folyamatos egyeztetése révén jöhetett létre. Az egyházkerület készítette a felújítási tervet, és az önkormányzat bevállalta a pályázást, valamint a 2%-os önrész kifizetését. Ez egy közel hatmillió eurós pályázat. A kiegyezés egy jó megoldásnak bizonyult: másképp nem láttak megoldást sem a működésre, sem az épület felújítására. A bentlakásokat is ennek a programnak a keretein belül fogják feljavítani. Terveik szerint márciusban átveszik a felújított, 21. századi körülményeket biztosító bentlakásokat.
Ezenkívül megtörtént egy óvodaépület, egy labor, egy tornaterem és egy étkezde felújítása is. Az óvodaépületet a román állam támogatásával újították fel 2009-ben. 2010 karácsonyán kapták meg a pénzt az étkezde felújítására a magyar közigazgatási alapból. A tornacsarnokot az állami befektetési alapból újították fel, annak ellenére, hogy az állami szervek azt javasolták, hogy bontsák le a műemléképületet, mert olcsóbb lenne egy újat felépíteni.
A most folyó munkálatokat 2014. végére kell befejezzék, azonban valószínűleg lesz csúszás, többek között azért, mert a kivitelező vállalat akadozik a beszerzésekkel (az igazgatónő a bentlakások nyílászáróinak késéséről számolt be).
Intézményi keret, számok
A Bethlen Gábor Kollégiumnak 700 diákja van, és óvodától a posztliceális képzésig nyújt tanulási lehetőséget. Pécskától Pusztináig találhatóak nálunk gyerekek, de az enyediek is minket választanak, legtöbbször még akkor is, ha vegyes házasságból származnak – magyarázza az igazgató.
A középiskolai szakirányok:
- matematika-informatika/természettudományok (alternálva indítják ezeket az osztályokat, megkérdezik, mit szeretnének a nyolcadikosok, és utánajárnak annak, hogy mire lenne nagyobb igény)
- tanító- és óvodai pedagógus képzés (150 éves hagyománnyal rendelkezik, Erdélyben magyar nyelven még Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen működik ilyen képzés)
- szakközépiskola: turisztika és közélelmezés szakirány
- szakmunkásképző: pincér (egyre népszerűbb, cégekkel partnerségben folyik az oktatás; pályázatból felszerelt tankonyhával is rendelkeznek)
- posztliceális képzés: szállodai menedzserasszisztens (ez a másfél éves képzés feljogosítja a diákokat arra is, hogy magánvállalkozást indítsanak)
Az érettségi mutatók alapján a végzősök 2/3-a jár sikerrel első nekifutásra az érettségin. A legnagyobb problémát a román és a matematika érettségi próba sikeres teljesítése jelenti.
Keresztszülőprogram és pontozási rendszer
A keresztszülőprogram 2000 óta működik, és az iskola háttérintézményének számító Bethlen Gábor Alapítvány révén bonyolítják le. Különböző magánösztöndíjak és gyülekezetek által biztosított támogatások összefogása volt a cél a program létrehozatalakor. A budapesti Szőcs Gyula segítségével hozták létre a programot, és arra jutottak, hogy egy ilyen rendszer csak akkor tud igazán jól működni, ha személyes. Így, aki elnyeri az ösztöndíjat, az saját keresztszülőjével személyes kapcsolatot ápol (ha ezt nem igényli a keresztszülő, akkor nem kötelező), levelet vált, meglátogatják egymást.
Egy nyolctagú ösztöndíjbizottság az osztályfőnökök segítségével rangsorolja a diákokat. Itt az elért minősítésektől kezdve az órákon kívüli tevékenységig minden számít. Egy négyes például -0,1 értéket jelent és egy tízes 1 pontot. Az órán kívüli tevékenységeken való részvétel is pontokat ér: van reneszánsz táncegyüttes, zenekar, cserkészcsapat, énekkar, néptánc, Biblia-órák stb.
Amin részt vesznek, azt pontozza a „mentoruk” és, ha nem érik el a minimum öt pontot hetente, akkor levelet írnak a szülőknek, hogy segítsenek a diáknak.
"Abszolút nem osztom a liberális nevelési elveket, azt, hogy a gyerek akkor fog majd dolgokat megtanulni, ha azokat megtapasztalja, és ő is azt akarja. Én úgy gondolom, hogy kicsit féltő-taszító erővel, de oda kell terelgetni a gyermekeket, hogy lássák, mi az, ami esetleg majd nem tetszik, és utána mondjanak le róla. Mert ha a gyerekekre bízzuk, akkor valószínűleg a legtöbben a monitort fogják választani" – mondta az igazgató.
Kidomborítani, rászorítani
"Nálunk mindenféle tájnyelv keveredik. Van Fehér megyei nyelvjárás, ahol a román nyelv hatása érezhető, de vannak gyergyói gyerekek is, akik itt tanulhatnak meg románul. Mindenki másságát megpróbáljuk kidomborítani, így például egy pusztinai gyerek elénekelt egy pusztinai népdalt a bentlakási Mikulás-programon. Szerintem ez egy pozitív dolog: megerősít identitásodban, de egyben elfogadásra is ösztönöz – magyarázta Szőcs.
„Mi Erdélyben hajlamosak vagyunk sírni. Én nem szeretek sírni. Inkább arról szeretek beszélni, hogy mi sikerült, és mi nem. Azonban egymagunkban túl kevés az időnk, hogy megoldjunk minden problémát. Egy olyan fórumot kellene teremteni, hogy ami jó gyakorlatként bevált, modellként megismerhető legyen. Próbáljuk meg átgyúrni, átvenni és alkalmazni ezeket, de legalábbis hallani ezekről.”
A Bethlen Gábor Kollégium erőssége a sokszínűség. Egész Erdélyből mindig is jöttek ide a diákok. És azok közül is legtöbbször a szegény sorsúak. Ez a hagyomány erősíti ezt az iskolát. Ez a tény a szórványban sokat jelent. Az ebbe a helyzetbe került emberek látják, hogy van valami, ami működik. Egy példa, ami miatt érdemes összekapni magunkat, és továbblépni – egészítette ki véleményét az igazgató.
A folyamatok élvezői és elszenvedői
A megkérdezett bentlakók panaszkodtak az "intriben" uralkodó állapotok miatt, és amiatt, hogy egy olyan átalakulás közepén vannak, amelyet soha véget nem érőnek élnek meg. A pontozás rendszerének stressze mellett most a zsúfoltság, az építőtelepnek titulálható helyszínek is kellemetlen környezetet teremtenek. Ugyanakkor sokak szerint a pontozás rendszere miatt kénytelenek olyan rendezvényekre is járni, ahová esetleg nem szeretnének, és olyan döntéseket hozni, hogy mi a fontosabb: tanulni, vagy pontokat kapni?
A bentlakásban uralkodó állapotokat mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy az egy emeleten lévő összes bentlakó lányra 4 WC, 8 kagyló és 4 tusoló jut, ráadásul ezek egy helyiségben helyezkednek el.
Legtöbbjük azonban kiskorától tanító vagy óvodai pedagógus szeretett volna lenni, és úgy gondolja, hogy egy egyetemi diploma távoktatás útján történő megszerzése közben hazamegy tanítani. Van olyan is azonban, aki menetközben rájött, hogy inkább lenne fodrász, a pedagógusi pálya nem neki való.
A 18 éves Emőke arról számol be, úgy érzi, jól felkészítették, jó óvónő vagy tanítónéni lehet majd otthon. "Kicsi korom óta tanítónő vagy óvónéni akartam lenni. Kisebb testvéreimmel is sokat játszottam tanítónéniset. Másképp nem hiszem, hogy tudtam volna tanulni, a családi körülményeim miatt" – meséli. Emőke nagyon közeli kapcsolatot ápol a keresztszülőjével, aki még budapesti nyaralásra is meghívta.
Van, aki a családját hiányolja, és van, aki csak egyszerűen örül, hogy továbbtanulhat, mint például Mircea, aki pincér szeretne lenni. A székelyföldiek közül van, aki azért választotta ezt az iskolát, hogy a román nyelvet elsajátítsa, mint például a gyergyószentmiklósi, 18 éves Erika is.
Legtöbbjüknek a nagyenyedi iskolát valamelyik, a Bethlen Gábor Kollégiumban végzett rokona, tanára ajánlotta, de volt, akihez a kollégium híre éppen az igazgató látogatása révén jutott el.
Transindex.ro
A KIVÉTEL ERŐSÍTI?
Keresztszülők, építőtelep és pedagógusképzés Nagyenyeden
A Bethlen Gábor Kollégiumban kiderítettük, miért számít kivételnek a szórványoktatásban. Megnéztük a felújítást, becsöppentünk egy Mikulás-ünnepségre, és értesültünk a bentlakásban uralkodó állapotokról.
Felújítás, törmelékek és pezsgő élet fogad Nagyenyed ködös városközpontjában, a Bethlen Gábor Kollégiumban. Az impozáns épület felújítása gőzerővel folyik, ideiglenesség hangulatát teremtve az iskolában. Az épületben egymást váltják a leromlott állapotú folyosók és a múlt patinássága, a központi udvar fel van túrva, mindenhol látszanak a csövek. Csengetnek, a folyosók megtelnek élettel, a gyerekek Mikulás-sapkákban járkálnak a naplóval kimérten sétáló tanárok között.
A szünet végén a "pedások" Mikulás-ünnepségére tévedünk be, amit az óvodások és a kisiskolások számára szerveztek. A gyerekek énekelnek, verset mondanak az egyedi készítésű "szánkával" megérkező Mikulásnak. Az "ügyesek voltatok?" kérdésre a sok "igeeeen" mellett hallatszik pár huncut "neeem" is. A képzősök kitesznek magukért, a gyerekek boldogak, mi meg csatlakozunk az igazgatóhoz, hogy betekintést nyerhessünk az intézményben folyó tevékenységekbe.
A Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, Szőcs Ildikó nyolc éve tölti be ezt a funkciót, azt megelőzően három évig az intézmény aligazgatója volt. Elmondása szerint az adminisztratív feladatkörök szaporodásával és a decentralizációs folyamatok előrehaladásával az igazgatók súlya egyre nagyobb a rendszerben. Ő azonban ezt kihívásnak fogta fel, nem tehernek, és a még több autonómia mellett foglal állást. Tulajdonviszonyok, köztes állapotok
Az igazgató beszámolt arról, hogy a központosított rendszerből a decentralizált rendszer fele tartó út közepén vagyunk. Ő ezt igazgatóként úgy tapasztalta meg, hogy folyamatos egyensúlyozásra kényszerül a tanfelügyelőség (ez az intézmény ad utasításokat és kapja a jelentéseket) és az önkormányzat (ez az intézmény adja a pénzt a működéshez) között. Sőt, néha arra kényszerül, hogy az egyiknek magyarázza a másik működését.
Azt, hogy ez miért számít kiemelt problémának a szórványoktatásban, egy példával illusztrálta: az oktatási törvény értelmében igényelhetik kisebb létszámú osztályok indítását, ezt a tanügyminisztérium általában jóvá is hagyja. Azonban az önkormányzattól függ az, hogy hogyan lehet ezt finanszírozni, hisz a fejkvóta alapú elszámolással a tanároknak nem jönne ki a fizetése, ezért forráskiegészítésre van szükség.
Ott válik veszélyessé a helyzet, ahol a nem magyar többségű önkormányzatnak kell eldöntenie, hogy induljon-e továbbra is magyar nyelvű osztály egy adott esetben költségvetési gondokkal küszködő településen. További probléma, hogy mi történik az I-IV. osztályban magyarul tanuló gyerekekkel, hisz azokat ingáztatni kell, vagy bentlakást kell biztosítani nekik.
A Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, a kollégiumnak helyet adó épületet azonban visszaszolgáltatták a Református Egyháznak. A nagyenyedi önkormányzatnak egy akkora bért kellett volna fizetnie a Református Egyháznak, ami meghaladta volna a város költségvetését. Az igazgató által „róka fogta csuka” szituációnak minősített helyzetet végül egy tárgyalással és egy kiegyezéssel oldották fel. Az önkormányzatnak nem kell bért fizetnie, viszont saját forrásból vagy lehívott pályázatok révén a periódusra kiszámított összeget bele kellett fektetnie az épületbe. Tudva azt, hogy a 2007-2014-es regionális operatív programban erre lesz lehetősége, az önkormányzat vállalta a szerződés aláírását.
Bentlakók és a zsúfoltság
Az igazgató szerint egy jól működő bentlakás és jól működő intézmény fenntartásához, finanszírozásához szükségesek a háttérintézmények. Ez egy hatalmas pluszmunka, hisz ezek a háttérintézmények legtöbbször az iskola személyzetéből állnak. Jelen esetben a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke az iskola igazgatója. A bentlakásban lévő 120 gyerek 80%-a nem fizet semmit a bentlakásért, vagy csak egy részét kell fizetnie az lakhatás és az ételbérlet költségeinek.
A felújítások miatt jelenleg a bentlakók egy épületbe lettek összeszorítva, úgy, hogy 120 bentlakó két emeleten oszlik meg: az alsó emeleten a fiúk, a felsőn a lányok. A diákok, de az igazgató által is „Spártának” nevezett épületben nagyon rossz körülmények között élnek a bentlakók.
A felújítás előtt a példának felhozott lánybentlakásban 15-20 lány lakott egy szobában, és egyetlen fürdőszoba volt egy folyosón. Azonban a felújítás után az igazgató szerint egy szobában hatan fognak lakni, és minden szobának lesz saját fürdője és mosdója.
Pályázatok, felújítások
Egyszerre több pályázatot is letettek, aminek köszönhetően a műemléknek számító épületek felújítása folyik vagy megvalósult. Az éppen folyamatban lévő felújítás egy uniós pályázat, amely a már említett 2007-2014-es regionális operatív program keretein belül történik. Ez a Református Egyházkerület és a nagyenyedi önkormányzat folyamatos egyeztetése révén jöhetett létre. Az egyházkerület készítette a felújítási tervet, és az önkormányzat bevállalta a pályázást, valamint a 2%-os önrész kifizetését. Ez egy közel hatmillió eurós pályázat. A kiegyezés egy jó megoldásnak bizonyult: másképp nem láttak megoldást sem a működésre, sem az épület felújítására. A bentlakásokat is ennek a programnak a keretein belül fogják feljavítani. Terveik szerint márciusban átveszik a felújított, 21. századi körülményeket biztosító bentlakásokat.
Ezenkívül megtörtént egy óvodaépület, egy labor, egy tornaterem és egy étkezde felújítása is. Az óvodaépületet a román állam támogatásával újították fel 2009-ben. 2010 karácsonyán kapták meg a pénzt az étkezde felújítására a magyar közigazgatási alapból. A tornacsarnokot az állami befektetési alapból újították fel, annak ellenére, hogy az állami szervek azt javasolták, hogy bontsák le a műemléképületet, mert olcsóbb lenne egy újat felépíteni.
A most folyó munkálatokat 2014. végére kell befejezzék, azonban valószínűleg lesz csúszás, többek között azért, mert a kivitelező vállalat akadozik a beszerzésekkel (az igazgatónő a bentlakások nyílászáróinak késéséről számolt be).
Intézményi keret, számok
A Bethlen Gábor Kollégiumnak 700 diákja van, és óvodától a posztliceális képzésig nyújt tanulási lehetőséget. Pécskától Pusztináig találhatóak nálunk gyerekek, de az enyediek is minket választanak, legtöbbször még akkor is, ha vegyes házasságból származnak – magyarázza az igazgató.
A középiskolai szakirányok:
- matematika-informatika/természettudományok (alternálva indítják ezeket az osztályokat, megkérdezik, mit szeretnének a nyolcadikosok, és utánajárnak annak, hogy mire lenne nagyobb igény)
- tanító- és óvodai pedagógus képzés (150 éves hagyománnyal rendelkezik, Erdélyben magyar nyelven még Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen működik ilyen képzés)
- szakközépiskola: turisztika és közélelmezés szakirány
- szakmunkásképző: pincér (egyre népszerűbb, cégekkel partnerségben folyik az oktatás; pályázatból felszerelt tankonyhával is rendelkeznek)
- posztliceális képzés: szállodai menedzserasszisztens (ez a másfél éves képzés feljogosítja a diákokat arra is, hogy magánvállalkozást indítsanak)
Az érettségi mutatók alapján a végzősök 2/3-a jár sikerrel első nekifutásra az érettségin. A legnagyobb problémát a román és a matematika érettségi próba sikeres teljesítése jelenti.
Keresztszülőprogram és pontozási rendszer
A keresztszülőprogram 2000 óta működik, és az iskola háttérintézményének számító Bethlen Gábor Alapítvány révén bonyolítják le. Különböző magánösztöndíjak és gyülekezetek által biztosított támogatások összefogása volt a cél a program létrehozatalakor. A budapesti Szőcs Gyula segítségével hozták létre a programot, és arra jutottak, hogy egy ilyen rendszer csak akkor tud igazán jól működni, ha személyes. Így, aki elnyeri az ösztöndíjat, az saját keresztszülőjével személyes kapcsolatot ápol (ha ezt nem igényli a keresztszülő, akkor nem kötelező), levelet vált, meglátogatják egymást.
Egy nyolctagú ösztöndíjbizottság az osztályfőnökök segítségével rangsorolja a diákokat. Itt az elért minősítésektől kezdve az órákon kívüli tevékenységig minden számít. Egy négyes például -0,1 értéket jelent és egy tízes 1 pontot. Az órán kívüli tevékenységeken való részvétel is pontokat ér: van reneszánsz táncegyüttes, zenekar, cserkészcsapat, énekkar, néptánc, Biblia-órák stb.
Amin részt vesznek, azt pontozza a „mentoruk” és, ha nem érik el a minimum öt pontot hetente, akkor levelet írnak a szülőknek, hogy segítsenek a diáknak.
"Abszolút nem osztom a liberális nevelési elveket, azt, hogy a gyerek akkor fog majd dolgokat megtanulni, ha azokat megtapasztalja, és ő is azt akarja. Én úgy gondolom, hogy kicsit féltő-taszító erővel, de oda kell terelgetni a gyermekeket, hogy lássák, mi az, ami esetleg majd nem tetszik, és utána mondjanak le róla. Mert ha a gyerekekre bízzuk, akkor valószínűleg a legtöbben a monitort fogják választani" – mondta az igazgató.
Kidomborítani, rászorítani
"Nálunk mindenféle tájnyelv keveredik. Van Fehér megyei nyelvjárás, ahol a román nyelv hatása érezhető, de vannak gyergyói gyerekek is, akik itt tanulhatnak meg románul. Mindenki másságát megpróbáljuk kidomborítani, így például egy pusztinai gyerek elénekelt egy pusztinai népdalt a bentlakási Mikulás-programon. Szerintem ez egy pozitív dolog: megerősít identitásodban, de egyben elfogadásra is ösztönöz – magyarázta Szőcs.
„Mi Erdélyben hajlamosak vagyunk sírni. Én nem szeretek sírni. Inkább arról szeretek beszélni, hogy mi sikerült, és mi nem. Azonban egymagunkban túl kevés az időnk, hogy megoldjunk minden problémát. Egy olyan fórumot kellene teremteni, hogy ami jó gyakorlatként bevált, modellként megismerhető legyen. Próbáljuk meg átgyúrni, átvenni és alkalmazni ezeket, de legalábbis hallani ezekről.”
A Bethlen Gábor Kollégium erőssége a sokszínűség. Egész Erdélyből mindig is jöttek ide a diákok. És azok közül is legtöbbször a szegény sorsúak. Ez a hagyomány erősíti ezt az iskolát. Ez a tény a szórványban sokat jelent. Az ebbe a helyzetbe került emberek látják, hogy van valami, ami működik. Egy példa, ami miatt érdemes összekapni magunkat, és továbblépni – egészítette ki véleményét az igazgató.
A folyamatok élvezői és elszenvedői
A megkérdezett bentlakók panaszkodtak az "intriben" uralkodó állapotok miatt, és amiatt, hogy egy olyan átalakulás közepén vannak, amelyet soha véget nem érőnek élnek meg. A pontozás rendszerének stressze mellett most a zsúfoltság, az építőtelepnek titulálható helyszínek is kellemetlen környezetet teremtenek. Ugyanakkor sokak szerint a pontozás rendszere miatt kénytelenek olyan rendezvényekre is járni, ahová esetleg nem szeretnének, és olyan döntéseket hozni, hogy mi a fontosabb: tanulni, vagy pontokat kapni?
A bentlakásban uralkodó állapotokat mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy az egy emeleten lévő összes bentlakó lányra 4 WC, 8 kagyló és 4 tusoló jut, ráadásul ezek egy helyiségben helyezkednek el.
Legtöbbjük azonban kiskorától tanító vagy óvodai pedagógus szeretett volna lenni, és úgy gondolja, hogy egy egyetemi diploma távoktatás útján történő megszerzése közben hazamegy tanítani. Van olyan is azonban, aki menetközben rájött, hogy inkább lenne fodrász, a pedagógusi pálya nem neki való.
A 18 éves Emőke arról számol be, úgy érzi, jól felkészítették, jó óvónő vagy tanítónéni lehet majd otthon. "Kicsi korom óta tanítónő vagy óvónéni akartam lenni. Kisebb testvéreimmel is sokat játszottam tanítónéniset. Másképp nem hiszem, hogy tudtam volna tanulni, a családi körülményeim miatt" – meséli. Emőke nagyon közeli kapcsolatot ápol a keresztszülőjével, aki még budapesti nyaralásra is meghívta.
Van, aki a családját hiányolja, és van, aki csak egyszerűen örül, hogy továbbtanulhat, mint például Mircea, aki pincér szeretne lenni. A székelyföldiek közül van, aki azért választotta ezt az iskolát, hogy a román nyelvet elsajátítsa, mint például a gyergyószentmiklósi, 18 éves Erika is.
Legtöbbjüknek a nagyenyedi iskolát valamelyik, a Bethlen Gábor Kollégiumban végzett rokona, tanára ajánlotta, de volt, akihez a kollégium híre éppen az igazgató látogatása révén jutott el.
Transindex.ro
2013. december 11.
Sipos Zoltán
NAGYÜZEM Miért is kellett az RMDSZ megszavazza a szuper-mentelmi jogot?
Ez a szöveg itt akár véget is érhet: a kérdésre, akármennyire próbálom, nem tudok ésszerű magyarázatot találni.
Ha valaki nem lenne tisztában a történésekkel: a képviselőházban tegnap négy vitatott törvényjavaslat került szavazásra. Az amnesztiatörvény esetében halasztottak, a lobbitörvényt visszaküldték a jogi bizottságba, az ún. bányatörvény pedig nem ment át.
A verespataki kitermelést ellenzők nagy vidámsága mellett elsikkadtak a – kényelmes, 87 százalékos többséggel elfogadott – javaslatok: a Büntető törvénykönyv módosításai.
Az állítólag sebtében, hétfő éjjel összedobott módosításokat az RMDSZ képviselőházi frakciója is egyöntetűen megszavazta, annak ellenére, hogy a 16 voks igazából nem osztott és nem szorzott a végkimenetel szempontjából.
Viszont sikerült enyhén szólva nem makulátlan előéletű honatyákkal egy táborba kerülni.
Miről is van szó? A módosításokkal gyakorlatilag törölték a köztisztviselők köréből az államelnöki, a parlamenti képviselői és szenátori tisztségeket. Ez azt jelenti, hogy őket már nem lehet hivatali visszaélés, korrupció vagy érdekkonfliktus miatt felelősségre vonni.
A Btk. másik módosítása szerint változik az érdekkonfliktus meghatározása is. A módosítás értelmében a közigazgatási tevékenységek, például közbeszerzés, tanácsi határozat vagy miniszteri rendelet kapcsán nem indítható érdekkonfliktus miatt eljárás (erről bővebben itt és itt).
Máté András Levente képviselőházi frakcióvezető valamint Kerekes Károly képviselő örülhetnek most: ellenük épp érdekkonfliktus miatt van folyamatban eljárás, azzal vádolják őket, hogy rokonaikat a parlamentben álláshoz juttatták. A Btk. módosításával nagyon úgy néz ki, hogy mindkettejüket felmentik.
A voks nem kis port kavart. Amellett, hogy a bukaresti sajtó, a hazai bűnüldöző szervek és Traian Băsescu is bepipult, Románia nemzetközi színtéren is komoly ejnyebejnyére számíthat: Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője kijelentette, hogy a módosításokról lesz szó a soron következő országjelentésben.
És akkor a kérdés, ismét: miért is kellett ezt megszavazni?
Transindex.ro
NAGYÜZEM Miért is kellett az RMDSZ megszavazza a szuper-mentelmi jogot?
Ez a szöveg itt akár véget is érhet: a kérdésre, akármennyire próbálom, nem tudok ésszerű magyarázatot találni.
Ha valaki nem lenne tisztában a történésekkel: a képviselőházban tegnap négy vitatott törvényjavaslat került szavazásra. Az amnesztiatörvény esetében halasztottak, a lobbitörvényt visszaküldték a jogi bizottságba, az ún. bányatörvény pedig nem ment át.
A verespataki kitermelést ellenzők nagy vidámsága mellett elsikkadtak a – kényelmes, 87 százalékos többséggel elfogadott – javaslatok: a Büntető törvénykönyv módosításai.
Az állítólag sebtében, hétfő éjjel összedobott módosításokat az RMDSZ képviselőházi frakciója is egyöntetűen megszavazta, annak ellenére, hogy a 16 voks igazából nem osztott és nem szorzott a végkimenetel szempontjából.
Viszont sikerült enyhén szólva nem makulátlan előéletű honatyákkal egy táborba kerülni.
Miről is van szó? A módosításokkal gyakorlatilag törölték a köztisztviselők köréből az államelnöki, a parlamenti képviselői és szenátori tisztségeket. Ez azt jelenti, hogy őket már nem lehet hivatali visszaélés, korrupció vagy érdekkonfliktus miatt felelősségre vonni.
A Btk. másik módosítása szerint változik az érdekkonfliktus meghatározása is. A módosítás értelmében a közigazgatási tevékenységek, például közbeszerzés, tanácsi határozat vagy miniszteri rendelet kapcsán nem indítható érdekkonfliktus miatt eljárás (erről bővebben itt és itt).
Máté András Levente képviselőházi frakcióvezető valamint Kerekes Károly képviselő örülhetnek most: ellenük épp érdekkonfliktus miatt van folyamatban eljárás, azzal vádolják őket, hogy rokonaikat a parlamentben álláshoz juttatták. A Btk. módosításával nagyon úgy néz ki, hogy mindkettejüket felmentik.
A voks nem kis port kavart. Amellett, hogy a bukaresti sajtó, a hazai bűnüldöző szervek és Traian Băsescu is bepipult, Románia nemzetközi színtéren is komoly ejnyebejnyére számíthat: Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője kijelentette, hogy a módosításokról lesz szó a soron következő országjelentésben.
És akkor a kérdés, ismét: miért is kellett ezt megszavazni?
Transindex.ro
2013. december 11.
Diszkriminálta a Forgatagot Florea
Kétezer lejre bírságolta Marosvásárhely polgármesterét az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) azért, mert augusztusban nem engedélyezte, hogy a város főterén szervezzék meg a Vásárhelyi Forgatagot. Ez a büntetés nem az első, s úgy néz ki nem is az utolsó – tudtuk meg a CNCD elnökétől, Asztalos Csabától.
Dorin Floreát közvetlenül az említett rendezvény után, szeptember 6-án jelentette fel az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi elnöke, Jakab István, aki diszkriminációnak értékelte, hogy Marosvásárhelyen nem engednek megszervezni egy magyar rendezvényt. A panaszt szerdán vizsgálta az Országos Diszkriminációellenes Tanács, és egyhangúan döntött arról, hogy az eset diszkrimináció – tudtuk meg a CNCD elnökétől. „Úgy találtuk, hogy hátrányos megkülönböztetés az, hogy a polgármester és a polgármesteri hivatal nem engedélyezte a Vásárhelyi Forgatag elnevezésű rendezvény megszervezését a főtéren. Nem fogadtuk el sem azt az indokot, hogy más rendezvény volt akkor Marosvásárhely főterén, mert a Forgatag kérését hamarabb iktatták, sem azt az érvet, hogy nem lehet Marosvásárhelyen exkluzív magyar rendezvényt szervezni. Akkor diszkrimináltak volna a Forgatag szervezői, ha a más nemzetiségűeket nem engedték volna be a főtérre, de erről szó sem volt” – magyarázta Asztalos. Hozzátette: a döntés következményeként kétezer lejes bírsággal sújtják Floreát.
A feljelentést megtevő Jakab István, aki a Forgatag egyik szervezője is volt, örül a döntésnek, bár jobban örülne, „ha méltó polgármestere lenne a városnak”. „A Forgatag mindannyiunké, nem csak a magyarok, de az egész város magáénak kell érezze. Ha valaminek örvendek az, hogy meg tudtuk mutatni, nem kell félni, és igazunk van” – nyilatkozta a Székelyhon.ronak Jakab.
A városvezetőt amúgy nem először ítélte el a Diszkriminációellenes Tanács, és Asztalos szerint nem is utoljára, ugyanis jelenleg is vizsgálják a hétfőn tett romaellenes nyilatkozatait. A CNCD amúgy idén májusban is romaellenes nyilatkozataiért bírságolta meg Dorin Floreát, tavaly januárban pedig száz eurót kellett fizetnie, mert a CNCD többszöri felszólítása ellenére sem kerültek fel a város hivatalos honlapjára egyes magyar nyelvű információk.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
Kétezer lejre bírságolta Marosvásárhely polgármesterét az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) azért, mert augusztusban nem engedélyezte, hogy a város főterén szervezzék meg a Vásárhelyi Forgatagot. Ez a büntetés nem az első, s úgy néz ki nem is az utolsó – tudtuk meg a CNCD elnökétől, Asztalos Csabától.
Dorin Floreát közvetlenül az említett rendezvény után, szeptember 6-án jelentette fel az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi elnöke, Jakab István, aki diszkriminációnak értékelte, hogy Marosvásárhelyen nem engednek megszervezni egy magyar rendezvényt. A panaszt szerdán vizsgálta az Országos Diszkriminációellenes Tanács, és egyhangúan döntött arról, hogy az eset diszkrimináció – tudtuk meg a CNCD elnökétől. „Úgy találtuk, hogy hátrányos megkülönböztetés az, hogy a polgármester és a polgármesteri hivatal nem engedélyezte a Vásárhelyi Forgatag elnevezésű rendezvény megszervezését a főtéren. Nem fogadtuk el sem azt az indokot, hogy más rendezvény volt akkor Marosvásárhely főterén, mert a Forgatag kérését hamarabb iktatták, sem azt az érvet, hogy nem lehet Marosvásárhelyen exkluzív magyar rendezvényt szervezni. Akkor diszkrimináltak volna a Forgatag szervezői, ha a más nemzetiségűeket nem engedték volna be a főtérre, de erről szó sem volt” – magyarázta Asztalos. Hozzátette: a döntés következményeként kétezer lejes bírsággal sújtják Floreát.
A feljelentést megtevő Jakab István, aki a Forgatag egyik szervezője is volt, örül a döntésnek, bár jobban örülne, „ha méltó polgármestere lenne a városnak”. „A Forgatag mindannyiunké, nem csak a magyarok, de az egész város magáénak kell érezze. Ha valaminek örvendek az, hogy meg tudtuk mutatni, nem kell félni, és igazunk van” – nyilatkozta a Székelyhon.ronak Jakab.
A városvezetőt amúgy nem először ítélte el a Diszkriminációellenes Tanács, és Asztalos szerint nem is utoljára, ugyanis jelenleg is vizsgálják a hétfőn tett romaellenes nyilatkozatait. A CNCD amúgy idén májusban is romaellenes nyilatkozataiért bírságolta meg Dorin Floreát, tavaly januárban pedig száz eurót kellett fizetnie, mert a CNCD többszöri felszólítása ellenére sem kerültek fel a város hivatalos honlapjára egyes magyar nyelvű információk.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
2013. december 12.
Utcaneveink üzenete
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 12.
Dél-Tirolról civil szemmel
Olvasói kérésre, s hogy hasonlósága az erdélyi és főleg a székelyföldi valósággal még inkább kitűnjék, néhány további adatot és feljegyzést összegezek az alábbiakban Dél-Tirolról.
Az utóbbi idők közéleti fejleményei folytán az európai szinten elfogadott, sőt, követendő példának tartott dél-tiroli modell fokozott figyelmet érdemel részünkről, alighanem fontos szerepet játszik majd a székelykérdés megoldásában, melynek sürgető és elkerülhetetlen volta pontosan abból olvasható ki, hogy Bukarestben úgy tesznek, mintha nem létezne. A modell etnoszociális lényegét felvázoltuk a korábbiakban, most ismertessünk pár további adatot e hegyes-völgyes tartományról és szorgalmas, eszményeitől eltántoríthatatlan népéről. A hivatalosan az olaszországi Trentino-Alto Adige régióhoz tartozó, annak felét képező Bozen (olaszul Bolzano), azaz Dél-Tirol autonóm megye (provincia) 7400 négyzetkilométerre terjed ki, és 510 ezer lakosa van jelenleg, azaz a történelmi Székelyföld felénél valamivel nagyobb, népessége annak kétharmadával egyenlő. Északon és keleten Ausztriával határos, nyugaton Svájccal, délen olasz megyékkel, így társmegyéjével, a szintén autonóm, olasz többségű Trentinóval, mellyel együtt alkotja az említett régiót, tartományt. A megye a Keleti-Alpokban fekszik, legmagasabb hegycsúcsa a 3905 méteres Ortler. Három hegyvonulata közül a Dolomitok (fotó) a nemzetközi turisztika kiemelt nyári és téli célpontja, de maga az egész megye turistaparadicsomnak számít. 116 települése a völgyekben fekszik, ezek közül 103 német többségű, ötben olasz és nyolcban ladin többség él. Mint megírtuk már, mind az olasz, mind a német hivatalos nyelvnek számít, sőt, némely helységekben a ladin is. A német nyelvű lakosok osztrák-bajor dialektust beszélnek, és nemzeti érzésükben, történelmi hagyományaikban is erősen kötődnek e nemzetekhez. Az olaszok főleg a megyeszékhelyen, Bozenben élnek, ahova elődeik a húszas-harmincas években a Mussolini-féle betelepítési politika folytán költöztek be, és ahol a népesség háromnegyedét alkotják. Az olasz lakosság nagy változáson, szakmai átstrukturálódáson ment át az autonóm státus 1972-es esztendőt követő megerősítése után, mivel akkor az etnikai arányosság és a kétnyelvűség elveinek következetes alkalmazása során sok közalkalmazotti állást németek foglalhattak el, egyfajta méltányos egyensúly alakult ki ebben a tekintetben. A megye 35 fős törvényalkotási jogosítványokkal felruházott parlamentjében (megyei tanács) a legerősebbnek a dél-tiroli Néppárt számít a szavazatok mintegy felével, a Szabadságpártnak körülbelül 15 százaléka van, két szeparatista német törpepárt is rendelkezik egy-két képviselővel. Mint jeleztük már, az etnikai arányosságról szóló törvény megköveteli, hogy a közszféra munkahelyeit, a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osszák el. A kétnyelvűségi vizsga speciális nyelvvizsgát jelent, amelyet minden olyan dél-tiroli polgárnak le kell tennie, aki a közszférában szeretne dolgozni. Enélkül állandó munkaszerződést egyetlen állami intézmény sem köthet alkalmazottaival. Közigazgatásilag a megyét nyolc járásra osztották fel, ezek egyikének székhelye a számunkra Katona József Bánk bánjából ismert Meran.
(folytatjuk)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Olvasói kérésre, s hogy hasonlósága az erdélyi és főleg a székelyföldi valósággal még inkább kitűnjék, néhány további adatot és feljegyzést összegezek az alábbiakban Dél-Tirolról.
Az utóbbi idők közéleti fejleményei folytán az európai szinten elfogadott, sőt, követendő példának tartott dél-tiroli modell fokozott figyelmet érdemel részünkről, alighanem fontos szerepet játszik majd a székelykérdés megoldásában, melynek sürgető és elkerülhetetlen volta pontosan abból olvasható ki, hogy Bukarestben úgy tesznek, mintha nem létezne. A modell etnoszociális lényegét felvázoltuk a korábbiakban, most ismertessünk pár további adatot e hegyes-völgyes tartományról és szorgalmas, eszményeitől eltántoríthatatlan népéről. A hivatalosan az olaszországi Trentino-Alto Adige régióhoz tartozó, annak felét képező Bozen (olaszul Bolzano), azaz Dél-Tirol autonóm megye (provincia) 7400 négyzetkilométerre terjed ki, és 510 ezer lakosa van jelenleg, azaz a történelmi Székelyföld felénél valamivel nagyobb, népessége annak kétharmadával egyenlő. Északon és keleten Ausztriával határos, nyugaton Svájccal, délen olasz megyékkel, így társmegyéjével, a szintén autonóm, olasz többségű Trentinóval, mellyel együtt alkotja az említett régiót, tartományt. A megye a Keleti-Alpokban fekszik, legmagasabb hegycsúcsa a 3905 méteres Ortler. Három hegyvonulata közül a Dolomitok (fotó) a nemzetközi turisztika kiemelt nyári és téli célpontja, de maga az egész megye turistaparadicsomnak számít. 116 települése a völgyekben fekszik, ezek közül 103 német többségű, ötben olasz és nyolcban ladin többség él. Mint megírtuk már, mind az olasz, mind a német hivatalos nyelvnek számít, sőt, némely helységekben a ladin is. A német nyelvű lakosok osztrák-bajor dialektust beszélnek, és nemzeti érzésükben, történelmi hagyományaikban is erősen kötődnek e nemzetekhez. Az olaszok főleg a megyeszékhelyen, Bozenben élnek, ahova elődeik a húszas-harmincas években a Mussolini-féle betelepítési politika folytán költöztek be, és ahol a népesség háromnegyedét alkotják. Az olasz lakosság nagy változáson, szakmai átstrukturálódáson ment át az autonóm státus 1972-es esztendőt követő megerősítése után, mivel akkor az etnikai arányosság és a kétnyelvűség elveinek következetes alkalmazása során sok közalkalmazotti állást németek foglalhattak el, egyfajta méltányos egyensúly alakult ki ebben a tekintetben. A megye 35 fős törvényalkotási jogosítványokkal felruházott parlamentjében (megyei tanács) a legerősebbnek a dél-tiroli Néppárt számít a szavazatok mintegy felével, a Szabadságpártnak körülbelül 15 százaléka van, két szeparatista német törpepárt is rendelkezik egy-két képviselővel. Mint jeleztük már, az etnikai arányosságról szóló törvény megköveteli, hogy a közszféra munkahelyeit, a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osszák el. A kétnyelvűségi vizsga speciális nyelvvizsgát jelent, amelyet minden olyan dél-tiroli polgárnak le kell tennie, aki a közszférában szeretne dolgozni. Enélkül állandó munkaszerződést egyetlen állami intézmény sem köthet alkalmazottaival. Közigazgatásilag a megyét nyolc járásra osztották fel, ezek egyikének székhelye a számunkra Katona József Bánk bánjából ismert Meran.
(folytatjuk)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 12.
Szoborhistóriák
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 12.
Nagy-Románia-párti politikust jelölt alkotmánybírónak a szenátus
Lucian Bolcaş ügyvédet jelölte alkotmánybírónak a szenátus szerdán a testületből kilépett Iulia Motoc helyére, akit az Emberi Jogok Európai Bíróságába delegált Románia. A javaslatot a plénumnak még el kell fogadnia.
A 71 éves Bolcaş a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Gheorghe Funar vezette Nagy-Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor „átiratkozott” a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Năstase ügyvédeinek, akik a „Tamara-néni” néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Szabadság (Kolozsvár)
Lucian Bolcaş ügyvédet jelölte alkotmánybírónak a szenátus szerdán a testületből kilépett Iulia Motoc helyére, akit az Emberi Jogok Európai Bíróságába delegált Románia. A javaslatot a plénumnak még el kell fogadnia.
A 71 éves Bolcaş a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Gheorghe Funar vezette Nagy-Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor „átiratkozott” a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Năstase ügyvédeinek, akik a „Tamara-néni” néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 12.
Össztűz a szupermentességre
A korrupcióellenes küzdelemben érintett intézmények, az igazságügyi szakmai szervezetek és a külföld egyaránt keményen bírálták a képviselőház azon kedd délutáni határozatát, amellyel soron kívül, előzetes vita nélkül módosította a büntető törvénykönyvet, kiiktatva a parlamenti képviselőket, szenátorokat, a szabad foglalkozásúakat és az államfőt a közhivatalnokok sorából, egyes vélemények szerint lehetetlenné téve ezzel, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) és az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) bűnügyi vizsgálatot indítson ellenük tisztségbeli vagy érdekbeli összeférhetetlenség címén.
A DNA szerint azon honatyákat, akik ellen korrupció vagy ahhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt emeltek vádat, felmenthetik a döntés nyomán, azokat pedig, akiket jogerősen szabadságvesztésre ítéltek, szabadlábra helyezhetik. A korrupcióellenes ügyészség rámutat: a módosítás nyomán sem a honatyák, sem az ügyvédek, sem a közjegyzők, sem a bírósági végrehajtók ellen nem indulhat eljárás korrupció vagy hivatali visszaélés miatt. A DNA emlékeztetett: jelenleg 28 honatya érintett valamilyen formában – vagy azért, mert eljárás zajlik ellene, vagy azért, mert a DNA által emelt vádak alapján elítélték.
A DNA emellett úgy véli, a továbbiakban a helyi választott tisztségviselők is kieshetnek az összeférhetetlenség hatálya alól, ami azt eredményezheti, hogy a polgármesterek nyugodtan a rokonaiknak ítélhetik a közpénzből vagy európai uniós alapokból finanszírozott szerződéseket. Az ügyészség rámutat: a döntés nyomán Románia ellentétbe került az ország által 2002-ben és 2004-ben ratifikált korrupcióellenes egyezményekkel.
Több mint 60 összeférhetetlen helyi elöljáró
Hatvankét helyi elöljáró – 50 polgármester és 11 alpolgármester és egy helyi közgyűlési tag – esetében állapított meg szerdán hivatali összeférhetetlenséget az ANI. Az érintettek Szatmár, Gorj, Teleorman és Galac megyei önkormányzatokat irányítanak. Két polgármester és egy alpolgármester esetében hamis nyilatkozattétel miatt is feljelentést tettek. Az ANI eddig már számos megyei és önkormányzati elöljáró esetében állapított meg összeférhetetlenséget, rendszerint arra hivatkozva, hogy tisztségükkel párhuzamosan tagként képviselték az önkormányzatot az annak alárendelt közhasznú társaságok igazgatótanácsában. Az összeférhetetlenség miatt jogerősen elítélt közhivatalnokok három évig nem tölthetnek be választási tisztséget, súlyos esetben pedig hároméves szabadságvesztéssel sújthatók – miután a képviselőház kedden az ezért kiróható büntetés mértékét két évvel csökkentette.
Horia Georgescu, a közhivatalnokok összeférhetetlenségét vizsgáló ANI vezetője is úgy vélekedett, hogy a Btk. módosítása nyomán a honatyák „szuper mentelmi jogot” kaptak, és a hatóság által 25 honatya ellen folytatott eljárás lehetetlenül el. Georgescu rámutatott: az ország hitelessége jelentős csorbát szenved a döntés nyomán, amely hatályba lépése esetén megingatja a jogállamot.
A bírák és ügyészek tevékenységét felügyelő Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) szerint a képviselőház döntése gyakorlatilag felmenti a kedvezményezetteket a bűnügyi felelősség alól. A testület azt is felrója, hogy bár a hatályos törvények értelműben az igazságszolgáltatást érintő törvénytervezeteket előzetesen véleményeznie kellene, ezt a módosítást nem juttatták el hozzá.
A Romániai Bírák Országos Szövetsége (UNJR) is kemény hangon elítélte, hogy a Btk. módosítását előzetes egyeztetés, valamint a CSM véleményének kikérése nélkül fogadták el. Rámutatnak: a döntés sérti az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének alkotmányos elvét.
Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu államfő is bírálta a döntést, újabb államcsínynek nevezve a lépést, amely tíz évvel veti vissza az országot. Jelezte: a módosítást megfontolásra visszaküldi a parlamentnek, ha pedig ugyanebben a formában fogadják el, akkor alkotmánybíróságon támadja meg. A módosítást egyébként 266 képviselő szavazta meg (123 PSD-s, 73 PNL-s, 2 PDL-s, 21 PPDD-s, 16 RMDSZ-es, 16 kisebbségi, 11 PC-s és 4 független). Ellene 32-en voksoltak (29 PDL-s, 1 PPDD-s, 1 PC-s és 1független).
Cristian Rădulescu, az ellenzéki Demokrata-liberális párt (PDL) elnöke tegnap közölte: pártja alkotmánybíróságon támadja meg a Btk.-módosítást.
Kemény külföldi feddések
A Btk.-módosítás kemény reakciót váltott ki az Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége részéről, amely leszögezte: a törvény előtti egyenlőség a demokrácia egyik alapelve. A külképviselet szerdai közleményében úgy vélekedett, a lépés eltávolodást jelent az átláthatóság és a jogállamiság elvétől, és elriaszthatja a beruházókat, ami negatív kihatással lesz az ország gazdaságára. Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője szerint minden hivatalos személynek alá kell vetnie magát a korrupcióra és az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályozásnak, az EU ugyanakkor majd a januári igazságügyi jelentésben nyilvánít konkrét véleményt.
A német nagykövetség fontosnak nevezte, hogy a korrupcióellenes hatóságok és az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működhessen. Martin Harris, Nagy-Britannia bukaresti nagykövete aggodalmának adott hangot a döntés miatt, mondván: az ANI és a DNA a romániai közélet reformjának motorja. A holland nagykövetség is reagált: szerdai közleményében jelezte, aggodalommal értesült a Btk. módosításáról, és várja a fejleményeket. Mint ismeretes, Hollandia többek között arra hivatkozva utasítja el Románia schengeni csatlakozását, hogy nem történt elegendő, kellőképpen alapos és visszafordíthatatlan intézkedés a korrupció visszaszorítására.
RMDSZ: továbbra is vizsgálódhat a DNA és az ANI
Nem ért ugyanakkor egyet az aggodalmakkal Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. A honatya szerdán a Krónikának úgy nyilatkozott: a képviselőház tulajdonképpen csak helyreállította a korábbi állapotokat, amelyeket Monica Macovei volt demokrata-liberális párti (PDL) igazságügy-miniszter – jelenlegi EP-képviselő – miniszteri mandátuma idején „felbolygatott”, egy kalap alá véve a közalkalmazottakat, a bírákat és a képviselőket. Rámutatott: a Macovei-féle módosítás előtt külön cikkelyek határozták meg a Btk.-ban, hogy melyek a közhivatalok, és ki minősül közalkalmazottnak. „Utóbbi alatt az értendő, aki valamely közhivatal fizetett alkalmazottjaként közhivatalnoki karriert fut be” – mutatott rá a képviselő.
Márton szerint a keddi döntés csupán annyit jelent, hogy a képviselők és szenátorok összeférhetetlenségi eseteit a továbbiakban nem a közalkalmazottakra érvényes jogszabály alapján vizsgálják majd, hanem a honatyák jogállását rögzítő, sajátos törvény alapján, amely rögzíti, milyen esetek számítanak összeférhetetlenségnek, milyen esetek esnek az ANI működéséről szóló törvény hatálya alá. „Már eleve ez a jogszabály is rögzíti, hogy a képviselői és szenátori jogállás összeegyeztethetetlen a közhivatalnoki tisztséggel, kivéve, ha kormánytagságról van szó” – mutatott rá Márton, hozzátéve: hasonlóan rendelkezik az alkotmány is.
Szerinte egy honatyát már csak azért sem lehet egy kalap alá venni egy helyi választott képviselővel, mivel előbbiek nem döntenek arról, hogy konkrétan kivel kell bizonyos esetekben szerződést kötni, csupán törvényeket hoznak. Ezen tevékenység során pedig gyakran kell lobbizni azért, hogy valamilyen jogszabályt elfogadjon a ház. „Amíg azonban mindenkit egy kalap alá vettek, egyes bírák úgy is értelmezhették, hogy amikor egy háromszéki képviselő a Kovászna megyei hátrányos helyzetűek megsegítését elősegítő törvény mellett érvel, akkor a saját érdekében jár el” – hangoztatta Márton.
Elítéltek egy PSD-s képviselőt
Jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre ítélte szerdán a legfelsőbb bíróság Nicolae Vasilescu PSD-s parlamenti képviselőt. A honatya ellen befolyással üzérkedés miatt emelt vádat a DNA. A vádak szerint Vasilescu tettestársaival együtt kétmillió lejt követelt egy építkezési cégtől annak fejében, hogy közbenjárjon a Konstanca megyei önkormányzatnál annak érdekében, hogy a megye öt önkormányzata kifizesse az általuk elvégzett munkálatok nyomán felhalmozott adósságait. A DNA egyébként szerdán kikérte az Európai Parlamenttől a PNL-s Ovidiu Silaghit, aki idén szeptemberben került az európai törvényhozásba. Silaghi ellen még közlekedési miniszter korában merültek fel korrupciós vádak.
Máté András, az RMDSZ alsóházi frakcióvezetője is hasonlóan vélekedik. Lapunknak szerdán elmondta: a keddi döntést szerinte az is indokolja, hogy az alkotmánybíróság 2013-ban elfogadott 81-es számú határozatában is emlékeztet arra, hogy egy képviselő vagy egy szenátor nem láthat el közfeladatot. „A parlament tagjainak a státusa nem egyenlő a közalkalmazottakéval, hiszen utóbbiak szerződéses viszonyban állnak, fizetésért dolgoznak, és különféle pótlékokat kapnak, például a ledolgozott szolgálati időért. A képviselők viszont meghatározott ideg, négyéves mandátumuk időtartama alatt látják el feladatukat, és nem fizetést, hanem illetményt kapnak” – mutatott rá Máté. Hozzátette: egy közalkalmazottat elbocsátani is nehezebb, mivel új állást kell felajánlani neki, míg egy honatya mandátumának megszűntével nem kap automatikusan új mandátumot.
Máté azt is cáfolta, hogy a honatyák ezáltal kikerülnének a DNA és az ANI joghatósága alól. „Ahogy eddig sem voltunk közalkalmazottak, mégis vizsgálódhatott a képviselők és szenátorok ügyében a DNA és az ANI is, úgy ez most sem változik. „Aki bűnös, az ezután is kerüljön börtönbe. A képviselők jogállását szabályozó törvényben is szerepel az összeférhetetlenség és az érdek-összeférhetetlenség, aminek a kivizsgálása az ANI hatásköre” – mutatott rá Máté. „Traian Băsescu, Angela Merkel vagy Orbán Viktor sem köztisztviselő, hanem állami vezető. Két különböző dologról van szó” – hangoztatta Máté.
Mint arról beszámoltunk, Máté Andrást korábban összeférhetetlenség miatt feljelentette az ANI, arra hivatkozva, hogy kilenc és fél hónapig feleségét alkalmazta képviselői irodájában. A legfőbb ügyészség szeptemberben emelt vádat ellene. Máté ugyanakkor alaptalannak nevezte a vádakat, akkor is arra hivatkozva, hogy a törvény a közalkalmazottakra vonatkozik, ő pedig parlamenti képviselőként nem tartozik ebbe a kategóriába.
Egyébként eddig sem minden esetben végezhette zavartalanul a dolgát az igazságszolgáltatás, még akkor sem, ha a DNA vizsgálódott az ügyükben: a Borbély László volt környezetvédelmi miniszter elleni korrupciógyanú és a Victor Paul Dobre egykori közigazgatási miniszter elleni, az államfő leváltásáról szóló népszavazás kapcsán elkövetett törvénytelenségekről szóló vádak ügyében nem indulhatott eljárás, mivel a képviselőház ehhez nem járult hozzá.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
A korrupcióellenes küzdelemben érintett intézmények, az igazságügyi szakmai szervezetek és a külföld egyaránt keményen bírálták a képviselőház azon kedd délutáni határozatát, amellyel soron kívül, előzetes vita nélkül módosította a büntető törvénykönyvet, kiiktatva a parlamenti képviselőket, szenátorokat, a szabad foglalkozásúakat és az államfőt a közhivatalnokok sorából, egyes vélemények szerint lehetetlenné téve ezzel, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) és az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) bűnügyi vizsgálatot indítson ellenük tisztségbeli vagy érdekbeli összeférhetetlenség címén.
A DNA szerint azon honatyákat, akik ellen korrupció vagy ahhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt emeltek vádat, felmenthetik a döntés nyomán, azokat pedig, akiket jogerősen szabadságvesztésre ítéltek, szabadlábra helyezhetik. A korrupcióellenes ügyészség rámutat: a módosítás nyomán sem a honatyák, sem az ügyvédek, sem a közjegyzők, sem a bírósági végrehajtók ellen nem indulhat eljárás korrupció vagy hivatali visszaélés miatt. A DNA emlékeztetett: jelenleg 28 honatya érintett valamilyen formában – vagy azért, mert eljárás zajlik ellene, vagy azért, mert a DNA által emelt vádak alapján elítélték.
A DNA emellett úgy véli, a továbbiakban a helyi választott tisztségviselők is kieshetnek az összeférhetetlenség hatálya alól, ami azt eredményezheti, hogy a polgármesterek nyugodtan a rokonaiknak ítélhetik a közpénzből vagy európai uniós alapokból finanszírozott szerződéseket. Az ügyészség rámutat: a döntés nyomán Románia ellentétbe került az ország által 2002-ben és 2004-ben ratifikált korrupcióellenes egyezményekkel.
Több mint 60 összeférhetetlen helyi elöljáró
Hatvankét helyi elöljáró – 50 polgármester és 11 alpolgármester és egy helyi közgyűlési tag – esetében állapított meg szerdán hivatali összeférhetetlenséget az ANI. Az érintettek Szatmár, Gorj, Teleorman és Galac megyei önkormányzatokat irányítanak. Két polgármester és egy alpolgármester esetében hamis nyilatkozattétel miatt is feljelentést tettek. Az ANI eddig már számos megyei és önkormányzati elöljáró esetében állapított meg összeférhetetlenséget, rendszerint arra hivatkozva, hogy tisztségükkel párhuzamosan tagként képviselték az önkormányzatot az annak alárendelt közhasznú társaságok igazgatótanácsában. Az összeférhetetlenség miatt jogerősen elítélt közhivatalnokok három évig nem tölthetnek be választási tisztséget, súlyos esetben pedig hároméves szabadságvesztéssel sújthatók – miután a képviselőház kedden az ezért kiróható büntetés mértékét két évvel csökkentette.
Horia Georgescu, a közhivatalnokok összeférhetetlenségét vizsgáló ANI vezetője is úgy vélekedett, hogy a Btk. módosítása nyomán a honatyák „szuper mentelmi jogot” kaptak, és a hatóság által 25 honatya ellen folytatott eljárás lehetetlenül el. Georgescu rámutatott: az ország hitelessége jelentős csorbát szenved a döntés nyomán, amely hatályba lépése esetén megingatja a jogállamot.
A bírák és ügyészek tevékenységét felügyelő Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) szerint a képviselőház döntése gyakorlatilag felmenti a kedvezményezetteket a bűnügyi felelősség alól. A testület azt is felrója, hogy bár a hatályos törvények értelműben az igazságszolgáltatást érintő törvénytervezeteket előzetesen véleményeznie kellene, ezt a módosítást nem juttatták el hozzá.
A Romániai Bírák Országos Szövetsége (UNJR) is kemény hangon elítélte, hogy a Btk. módosítását előzetes egyeztetés, valamint a CSM véleményének kikérése nélkül fogadták el. Rámutatnak: a döntés sérti az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének alkotmányos elvét.
Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu államfő is bírálta a döntést, újabb államcsínynek nevezve a lépést, amely tíz évvel veti vissza az országot. Jelezte: a módosítást megfontolásra visszaküldi a parlamentnek, ha pedig ugyanebben a formában fogadják el, akkor alkotmánybíróságon támadja meg. A módosítást egyébként 266 képviselő szavazta meg (123 PSD-s, 73 PNL-s, 2 PDL-s, 21 PPDD-s, 16 RMDSZ-es, 16 kisebbségi, 11 PC-s és 4 független). Ellene 32-en voksoltak (29 PDL-s, 1 PPDD-s, 1 PC-s és 1független).
Cristian Rădulescu, az ellenzéki Demokrata-liberális párt (PDL) elnöke tegnap közölte: pártja alkotmánybíróságon támadja meg a Btk.-módosítást.
Kemény külföldi feddések
A Btk.-módosítás kemény reakciót váltott ki az Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége részéről, amely leszögezte: a törvény előtti egyenlőség a demokrácia egyik alapelve. A külképviselet szerdai közleményében úgy vélekedett, a lépés eltávolodást jelent az átláthatóság és a jogállamiság elvétől, és elriaszthatja a beruházókat, ami negatív kihatással lesz az ország gazdaságára. Mark Gray, az Európai Bizottság szóvivője szerint minden hivatalos személynek alá kell vetnie magát a korrupcióra és az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályozásnak, az EU ugyanakkor majd a januári igazságügyi jelentésben nyilvánít konkrét véleményt.
A német nagykövetség fontosnak nevezte, hogy a korrupcióellenes hatóságok és az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működhessen. Martin Harris, Nagy-Britannia bukaresti nagykövete aggodalmának adott hangot a döntés miatt, mondván: az ANI és a DNA a romániai közélet reformjának motorja. A holland nagykövetség is reagált: szerdai közleményében jelezte, aggodalommal értesült a Btk. módosításáról, és várja a fejleményeket. Mint ismeretes, Hollandia többek között arra hivatkozva utasítja el Románia schengeni csatlakozását, hogy nem történt elegendő, kellőképpen alapos és visszafordíthatatlan intézkedés a korrupció visszaszorítására.
RMDSZ: továbbra is vizsgálódhat a DNA és az ANI
Nem ért ugyanakkor egyet az aggodalmakkal Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. A honatya szerdán a Krónikának úgy nyilatkozott: a képviselőház tulajdonképpen csak helyreállította a korábbi állapotokat, amelyeket Monica Macovei volt demokrata-liberális párti (PDL) igazságügy-miniszter – jelenlegi EP-képviselő – miniszteri mandátuma idején „felbolygatott”, egy kalap alá véve a közalkalmazottakat, a bírákat és a képviselőket. Rámutatott: a Macovei-féle módosítás előtt külön cikkelyek határozták meg a Btk.-ban, hogy melyek a közhivatalok, és ki minősül közalkalmazottnak. „Utóbbi alatt az értendő, aki valamely közhivatal fizetett alkalmazottjaként közhivatalnoki karriert fut be” – mutatott rá a képviselő.
Márton szerint a keddi döntés csupán annyit jelent, hogy a képviselők és szenátorok összeférhetetlenségi eseteit a továbbiakban nem a közalkalmazottakra érvényes jogszabály alapján vizsgálják majd, hanem a honatyák jogállását rögzítő, sajátos törvény alapján, amely rögzíti, milyen esetek számítanak összeférhetetlenségnek, milyen esetek esnek az ANI működéséről szóló törvény hatálya alá. „Már eleve ez a jogszabály is rögzíti, hogy a képviselői és szenátori jogállás összeegyeztethetetlen a közhivatalnoki tisztséggel, kivéve, ha kormánytagságról van szó” – mutatott rá Márton, hozzátéve: hasonlóan rendelkezik az alkotmány is.
Szerinte egy honatyát már csak azért sem lehet egy kalap alá venni egy helyi választott képviselővel, mivel előbbiek nem döntenek arról, hogy konkrétan kivel kell bizonyos esetekben szerződést kötni, csupán törvényeket hoznak. Ezen tevékenység során pedig gyakran kell lobbizni azért, hogy valamilyen jogszabályt elfogadjon a ház. „Amíg azonban mindenkit egy kalap alá vettek, egyes bírák úgy is értelmezhették, hogy amikor egy háromszéki képviselő a Kovászna megyei hátrányos helyzetűek megsegítését elősegítő törvény mellett érvel, akkor a saját érdekében jár el” – hangoztatta Márton.
Elítéltek egy PSD-s képviselőt
Jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre ítélte szerdán a legfelsőbb bíróság Nicolae Vasilescu PSD-s parlamenti képviselőt. A honatya ellen befolyással üzérkedés miatt emelt vádat a DNA. A vádak szerint Vasilescu tettestársaival együtt kétmillió lejt követelt egy építkezési cégtől annak fejében, hogy közbenjárjon a Konstanca megyei önkormányzatnál annak érdekében, hogy a megye öt önkormányzata kifizesse az általuk elvégzett munkálatok nyomán felhalmozott adósságait. A DNA egyébként szerdán kikérte az Európai Parlamenttől a PNL-s Ovidiu Silaghit, aki idén szeptemberben került az európai törvényhozásba. Silaghi ellen még közlekedési miniszter korában merültek fel korrupciós vádak.
Máté András, az RMDSZ alsóházi frakcióvezetője is hasonlóan vélekedik. Lapunknak szerdán elmondta: a keddi döntést szerinte az is indokolja, hogy az alkotmánybíróság 2013-ban elfogadott 81-es számú határozatában is emlékeztet arra, hogy egy képviselő vagy egy szenátor nem láthat el közfeladatot. „A parlament tagjainak a státusa nem egyenlő a közalkalmazottakéval, hiszen utóbbiak szerződéses viszonyban állnak, fizetésért dolgoznak, és különféle pótlékokat kapnak, például a ledolgozott szolgálati időért. A képviselők viszont meghatározott ideg, négyéves mandátumuk időtartama alatt látják el feladatukat, és nem fizetést, hanem illetményt kapnak” – mutatott rá Máté. Hozzátette: egy közalkalmazottat elbocsátani is nehezebb, mivel új állást kell felajánlani neki, míg egy honatya mandátumának megszűntével nem kap automatikusan új mandátumot.
Máté azt is cáfolta, hogy a honatyák ezáltal kikerülnének a DNA és az ANI joghatósága alól. „Ahogy eddig sem voltunk közalkalmazottak, mégis vizsgálódhatott a képviselők és szenátorok ügyében a DNA és az ANI is, úgy ez most sem változik. „Aki bűnös, az ezután is kerüljön börtönbe. A képviselők jogállását szabályozó törvényben is szerepel az összeférhetetlenség és az érdek-összeférhetetlenség, aminek a kivizsgálása az ANI hatásköre” – mutatott rá Máté. „Traian Băsescu, Angela Merkel vagy Orbán Viktor sem köztisztviselő, hanem állami vezető. Két különböző dologról van szó” – hangoztatta Máté.
Mint arról beszámoltunk, Máté Andrást korábban összeférhetetlenség miatt feljelentette az ANI, arra hivatkozva, hogy kilenc és fél hónapig feleségét alkalmazta képviselői irodájában. A legfőbb ügyészség szeptemberben emelt vádat ellene. Máté ugyanakkor alaptalannak nevezte a vádakat, akkor is arra hivatkozva, hogy a törvény a közalkalmazottakra vonatkozik, ő pedig parlamenti képviselőként nem tartozik ebbe a kategóriába.
Egyébként eddig sem minden esetben végezhette zavartalanul a dolgát az igazságszolgáltatás, még akkor sem, ha a DNA vizsgálódott az ügyükben: a Borbély László volt környezetvédelmi miniszter elleni korrupciógyanú és a Victor Paul Dobre egykori közigazgatási miniszter elleni, az államfő leváltásáról szóló népszavazás kapcsán elkövetett törvénytelenségekről szóló vádak ügyében nem indulhatott eljárás, mivel a képviselőház ehhez nem járult hozzá.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 12.
A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökével
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)