Megszólaltatott történelem: Wittner Mária mesélt ’56-ról Kolozsváron
Amikor a félelem eluralta az országot, minden, ami embertelen, előjött a társadalomból, az embereknek elegük lett, ekkor önkéntelenül úgy érezte, hogy ott a helye – vallotta 1956-os szerepvállalásáról kolozsvári előadásán Wittner Mária, az 1956-os Emlékbizottság védnöke.
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc emblematikus alakja elsősorban a Corvin-közben és a Vajdahunyad utcában harcolt az ország szovjet uralom alóli felszabadításáért.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMTE) tartott kedd délutáni előadásán Wittner Mária elmesélte: a karmelita rend nevelte fel, és 13 éves koráig úgy tudta, az édesanyja meghalt, ekkor értesült róla, hogy valójában életben van, csak ő nem kellett neki. Felidézte: a szerzetesrendnek kifinomult nevelési eszközei voltak, a jó cselekedetek jutalmazásával igyekezett jobb emberekké tenni a gyerekeket. Mivel közösségben nőtt fel, természetes volt számára, hogy nem árulkodik, így a kommunista rezsim titkosrendőrsége sem tudta beszervezni, hiába próbálkozott, mutatott rá az összefüggésekre. Nem volt helye racionális mérlegelésnek
Wittner Mária szerint a forradalom kitörésekor nem volt helye racionális mérlegelésnek, hiszen mindenki tudta, hogy az orosz hadsereg túlerejével szemben nincs esély, a népnek egyszerűen elege lett a hódoltságból, a félelemből, és szabad akart lenni. Az 1956-os forradalmár ugyanakkor sokkoló részleteket is elmesélt fogva tartásának abból az időszakából, amelyet halálraítéltként töltött hasonló sorsú társaival, akiket vele ellentétben kivétel nélkül kivégeztek. „Jobban jártam volna, ha felakasztanak, mert akkor csak tíz percig kellett volna kitartani, de életre ítéltek” – jelentette ki, hozzátéve, hogy sosem látta a szocializmus emberi arcát, még a Kádár-rendszerben sem.
Igazságot is szolgáltatott
A meghívott bajtársai emlékét is felidézte kolozsvári előadásán. Köztük Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetét, akit kivégeztek a forradalomban vállalt szerepéért. Wittner Mária szerint hamisan vádolták köztörvényes bűncselekményekkel, hiszen – akárcsak őt – Salabert Erzsébetet is a karmelita rend nevelte fel, az ott tanult értékrend szerint élt. Elmondta, akkor nem tudta, hogy ki fogja helyreállítani az ártatlanul meghurcoltak és kivégzettek becsületét, később rájött, hogy ez az ő feladata. Ezért követett el mindent azért, hogy helyreállítsák a hamisan gyilkossággal vádolt, koncepciós perben elítélt Tóth Ilona orvosnő becsületét. Így készült film az életéről, és ma szobra is van Budapesten, a Nagyvárad téren. Wittner Mária a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett, A magyar szabadság éve Kolozsváron rendezvénysorozat keretében tartott előadásán A halálra ítélt lány című versét is felolvasta, amelyben az arra kéri a hóhért, vigyázzon a hajára: „csak most fésülködtem, nem akarok kócosan menni az Úr elébe”
Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sokaknál kiverte a biztosítékot a Verestóy-interjúnk
A Verestóy Attila RMDSZ-szenátorral készült interjú november 9-én jelent meg az Udvarhelyi Híradóban és a Székelyhonon. A beszélgetésben elhangzottak sokakban visszatetszést szültek, olyan visszajelzéseket is kaptunk, melyek szerint lapunk „alányalt” a szenátornak, de olyan kritika is érkezett, hogy biztosan „megvettek kilóra”.
Tőkés László európai parlamenti képviselő és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke így reagált az udvarhelyszéki szenátor által mondottakra:
– Verestóy Attila a román szenátus „örökös tagjaként”, az RMDSZ neptuni önfeladó politikája folytonosságának jelképes alakjaként, az RMDSZ-ben megtestesülő posztkommunista magyar egypártrendszer kizárólagosságának erőfölényével elégedetten dörzsöli a kezét amiatt, hogy az opportunista és politikai asszimiláns Magyar Polgári Pártot, élén a „spágavezér” Biró Zsolt elnökkel sikerült bekebelezniük és ezáltal semlegesíteniük; a nemzeti oldal megosztása által perifériára szorított és román, valamint magyar hatalmi segédlettel legyűrt, elvhű és autonomista Erdélyi Magyar Néppártot pedig a demokratikus választási versenyből eliminálniuk. Ezek után már csak egyetlen magyar kakas kukorékol a szemétdombon, éspedig a magyar nemzeti képviseletet kisajátító RMDSZ, melynek a négy megyére szabott „Lex UDMR” által a román hatalom bejutást biztosít a parlamentbe. Verestóy szenátor ezt nevezi szépítőleg „magyar összefogásnak”, valamint az összefogás és egy „minőségi áttörés” „egyetlen esélyének”.
Verestóy Attila hazug módon „hazabeszél”, amikor „óriási előrelépésnek” minősíti a Fidesz erdélyi nemzetpolitikai irányváltását. E mögött valójában az áll, hogy a Fidesz rájött: nem kerülheti meg a román hatalomba beágyazódott RMDSZ-t, és nemzetközi, valamint Kárpát-medencei viszonylatban nem célszerű szembemennie sem a román szomszédaival, sem a romanofil RMDSZ-szel. Ezt a körülményt felismerve viszont a Markó–Kelemen–Verestóy-féle szövetség is készséggel domesztikálódott, és gazdát cserélve, a posztkommunista balliberális oldalról kész volt átállni a Fidesz–KDNP zsoldjába. Álságos hazugságbeszédét folytatva Verestóy ennek jegyében kéri a választók szavazatát „nem az RMDSZ-listára (…), hanem az összefogás listájára, a magyar listára” – fogalmazott Tőkés László.
Zakariás Zoltán, az EMNP országos alelnöke és megyei tanácsos is reagált Verestóy összefogás-propagandájára. „A parlamenti választásokon való indulásnak csak egyik részét képezi a lista, illetve az ott induló jelöltek, a másik része az üzenet: mit képviselnek, mit vállalnak fel. Az üzenet hitelességi problémával bír, hiszen 27 év után alig vagyunk közelebb az önrendelkezés intézményesüléséhez, mint a 90-es évek elején. Ma, amíg a sokáig kormányzásközelben lévő politikusok azzal riogatnak, hogy a különböző alkuk árán elért részeredmények megmaradása veszélyben van, ezáltal gyakorlatilag az eddigi politizálás zsákutca voltát ismerve el, addig például az autonómiastatútum-tervezet benyújtásával kapcsolatban mintha átvennék a 90-es évek eleji román retorikát: most nem időszerű. Ezt a hitelességi problémát nem lehet megoldani egy ugyancsak kétes hitelességű összefogás-propagandával.
A Néppárt a januári tárgyaláson ajánlotta az RMDSZ elnökének egy új, közös magyar párt megalakítását, amelynek jelöltjei hitelesek legyenek, minden szempontból feddhetetlen múlttal rendelkezzenek, és amely egy közösen felvállalt, a magyarság hosszú távú érdekeit képviselő programmal induljon neki a választásoknak. Ezt az ajánlatot nem fogadták el. Az összefogás nem valósult meg, és a törvény az alternatív küszöbbel együtt csak egy magyar lista eredményességét teszi lehetővé. Ezért most van mindenütt egy RMDSZ-lista, amelyen két megyében van egy-egy befutónak minősített MPP-jelölt. Ez ennyi, és nem több.”
A Fidesz és az RMDSZ ún. „barátkozásával” kapcsolatban Zakariás elmondta: „Az természetes, hogy a magyar kormány valamilyen szintig támogatja a magyar képviseletet a román parlamentben. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a jogaink érvényesítéséért és a megmaradásunkért folytatott mindennapi küzdelemben a parlamenti tevékenység csak egy részt képvisel. Az RMDSZ soha nem bírt a más véleményt is tiszteletben tartó integrátor tulajdonsággal. Bízunk benne, hogy a jövőben a valósághoz közelebb álló és sokkal hitelesebb is-is megoldás fog érvényesülni az RMDSZ által tulajdonképpen képviselt vagy-vagy helyett.”
Szőke László
Székelyhon.ro

Marosvásárhely mellett
A magyar nyelv napja alkalmából Hargita megye tanácsa a kulturális és oktatási kiválóságot elismerő Kájoni János-díjjal tüntette ki Berszán Lajost, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapítóját. E hírtöredék láttán nem csak az iskolaalapító Berszán atya bátorságára, következetességére, a magyarul tanulni óhajtó csángó gyermekek számára nyújtott lehetőségre gondolunk, az Marosvásárhelyre is irányítja figyelmünket.
Mert minden, egyházi iskolához kapcsolódó történés most Marosvásárhelyhez is kötődik. Az egykori székely főváros mai római katolikus gimnáziuma szimbólumértékűvé vált, s ha az ellene irányított, koncepciósnak tűnő hatósági eljárás kapcsán valaki a magyar szóhoz, a magyar iskolához való elidegeníthetetlen jogunkra gondol, megalapozottan teszi.
Kétségtelenül érdekes fejlemény, hogy az egyházi iskola azután kezdte szúrni az éber szemeket, miután augusztusban tanteremvita alakult ki az egyházi épületeken osztozó két intézmény, az említett katolikus gimnázium és a román tannyelvű Unirea Főgimnázium között. Az Unirea diákjai ugyanis szintén a római katolikus egyháznak 2004-ben visszaszolgáltatott épületegyüttesben tanulnak. És a magyar iskola létrehozását ma már törvénytelennek tartják, folyamatban a korrupcióellenes ügyészség eljárása. Emiatt a hétvégén Erdély-szerte tüntettek, a katolikus egyház és az RMDSZ pedig közös memorandumban tiltakozott az államfőnél és a miniszterelnöknél. „Egy magyar iskola zavartalan működése nem egyszerűen igazságszolgáltatási kérdés, hanem az etnikumközi viszonyokat érintő súlyos politikai ügy, amelyért a politikai vezetőknek felelősséget kell vállalniuk” – hangsúlyozzák az aláírók. Egyébként kíváncsian várjuk, nyernek-e valamiféle bírósági megerősítést a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozói elleni állítások. Ha lesz is vádemelés az ügyben, az eddigi példák alapján elhúzódó, véget nem érő eljárásra számíthatunk.
E kérdéskörben lényeges a Deutsche Welle publicistájának vélekedése: Horaţiu Pepine azt állítja, az iskolaalapítás adminisztratív ügy, amelyben nincs helye a korrupcióellenes ügyészségnek. „Ez az alapvető kérdés: joguk van-e a magyaroknak (újra)alapítani egy saját iskolát egy olyan helyen, amely saját történelmi örökségük? A többi már részletkérdés” – írja, majd nyomatékosít: „a korrupcióellenes ügyészeknek nincs mit keresniük ebben az egyenletben, legfeljebb egy kimondatlan politikai döntés végrehajtójaként”. Ilyen körülmények között a román kormány és elnöki hivatal sem teheti meg – hangsúlyozza Pepine –, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségének „alibijére” hivatkozva hallgat, ezzel ugyanis „egy elnyomó politika bűnrészeseivé” válnak.
Jó lenne, ha a nacionalista kórussal látványosan szembeforduló Pepine sorait számosan olvasnák. Mert szavai súlyosak, és úgy szól mellettünk, hogy valójában a normalitás mellett áll ki.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ne engedjünk a lelki erőszaknak (Tőkés László a választásokról)
Kemény hangú, elsősorban az RMDSZ-t, de közvetve a Fideszt is bíráló nyilatkozatban fejtette ki a közelgő parlamenti választások magyar vonatkozásaival kapcsolatos véleményét Tőkés László EP-képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint a választás és a szavazás minden választópolgár számára lelkiismereti kérdés, és senki sem kényszeríthető arra, hogy korrupt jelöltekre szavazzon, még a mostani, mesterségesen támasztott körülmények között sem, amikor nincs más opció, csak a szövetségre lehet szavazni.
Kezdésként a volt királyhágó-melléki püspök arra emlékeztet, hogy „mind a brassói munkáslázadás mostani és a temesvári népfelkelés küszöbön álló évfordulója az országos választások közeledtén szembenézésre késztet múltunkkal és jelenünkkel”. A brüsszeli honatya szerint, ahogy hetven évvel ezelőtt, a kommunistabarát Magyar Népi Szövetség idején, manapság a kizárólagos egyeduralomra törő RMDSZ-szel kapcsolatosan merül fel az a gond, hogy nem képviseli hitelesen a magyarságot. Tőkés László szerint a két korszak módszerei sem változtak, hiszen „akkoriban és most is már-már kötelező erővel megmondták, hogy kire kell és szabad szavazni – senki másra!”, és úgy tűnik, magas rangú magyarországi politikai méltóságok is arról győzködik az erdélyi magyarokat, hogy ez így rendben van, és amint a kommunista időkben a párt jelöltjei közül „választhattunk”, most is így kell tennünk. Az anyaországi hátszél kapcsán Tőkés megjegyzi: „netalán elfelejtették, hogy saját választási sikereiket ők is a demokratikus politikai pluralizmusnak köszönhetik? Netalán legjobb meggyőződésük ellenére ők maguk képesek lettek volna-e Gyurcsány Ferencre szavazni?” Tőkés László továbbá megállapítja: az RMDSZ máris győzedelmes kampányhadjáratot folytat, amelyben mind a bukaresti finanszírozás, mind a „Lex UDMR” választási küszöbtörvénye is őket segíti, nemzeti ellenzékükkel pedig már korábban elbántak. A volt püspök ugyanakkor Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetőjének Nagyváradon elhangzott kijelentéseit (Sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia) is bírálja, kijelentve: „a mai Románia és a romániai rendszerváltozás éppen annyira »sikeres«, mint maga az RMDSZ és az ő egypárti politikája. Más szóval: az RMDSZ pártot – mint gyakori kormánytényezőt – súlyos felelősség terheli a jelenlegi siralmas romániai állapotokért, ezen belül pedig az erdélyi magyarság lesújtó helyzetéért.” A kemény kritika mellett Tőkés László megállapítja: „a mesterségesen kialakított mostani viszonyok között, lévén hogy nincsen más választásunk, mi, magyar választópolgárok kénytelenek leszünk szavazatainkkal az RMDSZ-t támogatni, azokkal a feltételekkel, melyeket a Székely Nemzeti Tanács, majd az Erdélyi Magyar Néppárt támasztott vele szemben, vagyis hogy: jelöltjei híven képviseljék Bukarestben a nemzeti önrendelkezés ügyét, és ne legyenek korruptak”. A volt püspök ugyanakkor rámutat, hogy mindenki számára lelkiismereti kérdés, mely listára szavaz, viszont senkit nem lehet korrupt jelöltekre való voksolásra rávenni, azaz erőszakot tenni a lelkiismeretén. Tőkés László név szerint több olyan jelöltet is felsorol, akik az RMDSZ-listán szerepelnek, és akikkel kapcsolatosan fennáll a korrupció gyanúja, vagy pedig morális kifogásokkal illethetők. Utóbbira példaként Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét említi, aki „tisztességtelen anyagi haszonszerzés végett készül a bukaresti törvényhozásba”.
„A tisztességtelen választási propaganda csúcsra járatása helyett a személyi és elvi feltételeit kellene biztosítani annak, hogy kiszolgáltatott és sokszor becsapott magyar testvéreink a közelgő parlamenti választásokon jó lelkiismerettel szavazhassanak” – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Demeter András ellen is eljárás indult rádióügyben
A román közszolgálati rádió tizenegy volt és jelenlegi vezetője, köztük Demeter András ellen indított bűnvádi eljárást a bukaresti ügyészség hivatali visszaélés és érdekellentét gyanújával.
Bár Demeter András, a Román Rádió igazgatótanácsának RMDSZ által delegált tagja a nap folyamán a Krónika megkeresésére elmondta, nincs tudomása arról, konkrétan milyen ügyben folyik nyomozás, őt ugyanis hívásunkig nem keresték meg, a bukaresti 1. kerületi ügyészség csütörtökön délután közzétette a gyanúsítottak névsorát.
Ennek megfelelően Demeter Andráson, a testület egyetlen magyar tagján kívül eljárás indult Mirela-Ioana Fugaru, Mihai Voicu, Stejărel-Nicolae Olaru és Doina Moşneag, a rádió igazgatótanácsának volt és jelenlegi tagjai ellen is. Szintén hatalommal való visszaéléssel és érdekellentéttel gyanúsítják a közszolgálati csatorna további hat, meg nem nevezett vezető beosztású munkatársát, és valamennyiüket beidézték kihallgatásra.
A gyanú szerint a közszolgálati rádió vezetőtanácsának volt és jelenlegi tagjai törvénytelenül kötöttek közbeszerzési szerződéseket 2011 és 2014 között turisztikai szolgáltatásokra, ennek nyomán pedig jogosulatlan haszonra is szert tettek. Az ügyészek szerint a közrádiónak okozott kár eléri a 400 ezer lejt, de előfordulhat, hogy az összeg még ennél is jóval nagyobb. A News.ro értesülései szerint az érintett cég az Europoint nevű utazási iroda.
Az ügyészek csütörtökön három helyszínen tartottak házkutatást, a rádió székházán kívül az illető cég székhelyén, illetve egyik telephelyén. Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) egy nappal korábban közölte, hogy összeférhetetlenséget állapított meg a közszolgálati rádió vezetőtanácsának egyik tagja, Mirela-Ioana Fugaru esetében. Az ANI szerint Fugaru 2010 és 2014 között részt vett és szavazott az igazgatótanács azon ülésein, amelyeken a kulturális rendezvényekre vonatkozó menedzsmenttervről döntöttek. Később több olyan szerződést is kötött a rádióval, amelyek nyomán kulturális eseményeket szervezett és monitorozott.
A Krónikának az eljárás ismertetése előtt Demeter András még azt mondta, a vezetőtanácsnak – amelyet a közmédia amolyan „parlamentjeként" jellemzett – semmilyen hatásköre nincs közbeszerzési szerződések odaítélésében. A korábban a rádió elnök-vezérigazgatói tisztségét betöltő Demeter magánvéleményként megjegyezte: megtörténhet, hogy a közszolgálati rádió is áldozatul esett annak a hullámnak, amely igyekszik minden közintézményben valamilyen rendellenességre bukkanni. Holott szerinte éppenséggel ez az az intézmény, amelyben nincsenek problémák, sőt sikeres kulturális rendezvények – mint a Gaudeamus könyvvásár – szervezésében is kitűnik. „Ha valami jól megy, sározzuk be" – kommentálta az ügyet az igazgatótanács magyar tagja.
Krónika (Kolozsvár)

A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro

„Fejetlenség” van az erdélyi magyar iskolákban az igazgatói versenyvizsgák után
Nagy a bizonytalanság azokban a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban is országszerte, ahol senki sem jelentkezett az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgára. Olyan nagymúltú magyar intézmények vannak ilyen helyzetben, mint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium, a nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium. A főtanfelügyelők egybehangzóan állítják: a versenyvizsgát nem év közben kellett volna lebonyolítani, amikor fennáll a veszélye, hogy vezetők nélkül maradnak oktatási intézmények.
Az iskolavezetői tisztségekre kiírt versenyvizsgák jelenleg is zajlanak, jövő héten bírálják el az óvásokat. Hogy ezt követően mi lesz az üresen maradt helyekkel, még nem tudni, a minisztérium december elejére ígért erre vonatkozóan pontos tájékoztatást. Összeállításunkból kiderül, a vizsga feltételeit sokan saját hibájukon kívül sokan nem tudták teljesíteni.
Hargita megye: 62 százalék vizsgázott sikeresen
Hargita megyében közel 62 százalékos arányban vizsgáztak sikeresen az igazgatói valamint aligazgatói állásokra a tanintézményekben. 48 iskolában és óvodában nem teltek be a helyek. "Sajnálatos módon vannak olyan óvodák és iskolák, amelyekben senki nem jelentkezett a korábban meghirdetett igazgatói állásokra" – tájékoztatta a Maszolt Görbe Péter, Hargita megyei főtanfelügyelő.
Összesen 134 igazgatói és 66 aligazgatói helyet hirdettek meg a megyében. A főtanfelügyelő közlése szerint 24 igazgatói és 36 aligazgatói posztra senki sem jelentkezett. Mindössze tíz iskolában alakulhatott ki valós verseny az igazgatói tisztségre azzal, hogy legalább ketten jelentkeztek egy helyre, az aligazgatók esetében 34-en voltak 30 helyre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakorát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
A vizsgaeredményekből kiderül, hogy 89 igazgató és 24 aligazgató kapott átmenő jegyet. Azokban az iskolákban, ahol ugyanarra a posztra ketten is jelentkeztek, és mindkettejüknek sikerült a vizsgája, a közeljövőben dől el, hogy ki kapja meg a munkát.
„Országos viszonylatban nem rosszak a Hargita megyei eredmények, ebben köszönettel tartozunk az önkormányzatoknak is, mivel itt, más megyékkel ellentétben, nem kerültük abba a nehéz helyzetbe, hogy a vizsgáztató bizottság nem működhetett, mert a polgármesteri hivatal nem delegált tagot. Tehát minden vizsga a szabályoknak megfelelően zajlott” – ismertette a főtanfelügyelő. A be nem töltött állásokra valószínűleg jövő év tavaszán, március és május között újabb vizsgát hirdetnek meg.
Csíkszeredában jelenleg a Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy István Művészeti Líceumban, a Szent Anna Speciális Szakképző Líceumban, valamint két további óvodában nincs betöltve az igazgatói hely. Székelyudvarhelyen ugyanez a helyzet a Marin Preda Elméleti Líceumban, a Móra Ferenc Általános Iskolában, a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban, valamint az Eötvös József Szakközépiskolában. Székelyudvarhelyen két óvodában maradt üresen a meghirdetett poszt.
Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban sem az igazgatói, sem az aligazgatói állást nem foglalták el, a Kós Károly Általános Iskolában az igazgatói állás maradt üresen. Székelykeresztúron a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban nem vizsgáztak sikeresen, és egy óvodában nem jelentkezett senki. Maroshévízen minden iskolában és óvodában beteltek a helyek.
Kolozsváron a Brassai is bajban van
Kolozs megyében 16 igazgatói állást hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű oktatási intézményekben. Összesen 16-an jelentkeztek, 14-nek pedig sikerült a versenyvizsgája - tájékoztatott Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatói tisztségére versenyvizsgázó nem vette sikeresen az akadályokat, a körösfői Kós Károly iskolában pedig a még állásában lévő igazgató nem jelentkezhetett a megmérettetésre, mert nem tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek.
Szintén 16 aligazgatói tisztséget hirdettek meg a magyar, illetve a vegyes tannyelvű intézményekben, amelyre összesen tízen jelentkeztek. Egyetlen iskolát, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot leszámítva, a fennmaradó öt iskolában azért nem versenyvizsgázott senki, mert a jelenlegi vezetők nem tudták teljesíteni a jelentkezési feltételeket - hívta fel a figyelmet Török Zoltán. Az érintett iskolák: a Kolozsvári Református Kollégium, a bánffyhunyadi szakközépiskola, a magyarkapusi iskola, a dési általános iskola és a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája.
A feltételek között szerepelt például, hogy a pályázó tagja az országos, oktatásért felelős szakértői testületnek; hogy címzetes tanár a közoktatási rendszerben és legalább kettes fokozati vizsgával vagy doktori címmel rendelkezik. A legtöbben amiatt kerültek hátrányba, hogy nem tagjai az oktatásért felelős szakértői testületnek. Török Zoltán tájékoztatása szerint esélyük sem volt, hogy a versenyvizsga előtt az érintettek bekerüljenek a testületbe, hiszen oda legutoljára felvételt júliusban hirdettek, a versenyvizsgáról pedig szeptemberben szereztek tudomást az iskolák.
Az olyan vidéki iskoláknál, mint a körősfői vagy a magyarkapusi, a jelenlegi igazgatóhelyettes azért nem teljesíthette a feltételeket, mert nem címzetes tanár. Címzetes pedagógus csak az lehet, aki az adott iskolában heti 18 szakórát ad, az említett iskolákban viszont gyakorlatilag nem jön ki ennyi óraszám.
A Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes megítélése szerint a minisztériumban nem gondolták át alaposan a versenyvizsgát, annak következményeit, egyelőre ugyanis nem tudni, mi lesz a betöltetlen tisztségekkel maradt iskolákkal. Kérdés az is, mi lesz azokkal az oktatókkal, akik az igazgatót helyettesítik a katedrán. Török Zoltán szerint a versenyvizsgát ráért volna 2017. júniusában megtartani, amikor vakáción vannak a gyermekek.
"Kéréssel fordultunk a minisztériumhoz, azt szeretnénk, hogy azok a kollegák, akik nem jelentkezhettek, és ki voltak nevezve szeptember elsejétől, maradhassanak, ameddig megszervezik újra a versenyvizsgát. Az több mint valószínű, hogy akiknek nem sikerült a megmérettetés, nem maradhatnak tovább, és azok sem, akik jelentkezhettek volna, de nem tették meg. Hogy ezekre a helyekre kik kerülnek, még talány" - magyarázta a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Szatmár megyében Bogdándon van gond
Szatmár megyében összesen 162-en jelentkeztek az iskolavazetői versenyvizsgára, ebből 137-en sikeresen teljesítették az írásbeli szakaszt. Egy személy nem jelent meg. A második szakaszon, ahol már a jelentkezőknek önéletrajzzal, illetve fejlesztési és stratégiai elképzeléseik bemutatásával kellett jelentkezniük, a 137 vizsgázóból 12 személy bukott meg.
A Szatmár megyei vizsgázók összesen 178 tisztséget pályázhattak meg. Gnandt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes a Maszol megkeresésére elmondta, hogy 44 igazgatói és 25 aligazgató tisztség maradt betöltetlenül. Többek között két magyar és egy vegyes tannyelvű iskola is igazgató nélkül maradt, mivel a jelentkező nem vette sikeresen az akadályokat.
Szatmár megyében szintén ugyanazok a nehézségek merültek fel, mint Kolozs megyében: a nehezen talált igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára, mert nem teljesítette a feltételeket. Ilyen például a magyar tannyelvű bogdándi általános iskola helyzete, ahol a jelenlegi vezetőnek nincs kettes fokozati vizsgája. Kérdéses, hogy kit találnak a helyébe - mondta Grand. Tájékoztatása szerint tanfelügyelőségnek kell majd megoldási javaslattal jönniük, amelyet a minisztérium vagy elfogad, vagy nem.
„Minisztériumi jóváhagyással a tanfelügyelőségek meghosszabbíthatnák ezen igazgatóknak a mandátumát, akár az év végéig, akár a következő versenyvizsgáig. Viszont ezzel még várnunk kell decemberig, amikor megkapjuk az útmutatót” - mondta Gnandt Zoltán, aki nehezményezi, hogy konkrétumokról még nem lehet beszélni. Szerinte a helyes megoldás az lenne, ha a tantestületeket kérnék fel, hogy jelöljenek valakit. „Amennyiben kapnánk egy nevet a tantestülettől, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, mivel mindenki tudná, hogy az adott intézmény tanárai is hallgatnak a jelöltre. Ezeket a meglátásokat szeretnénk eljuttatni a minisztériumhoz, amelyeket nagyon remélünk, hogy figyelembe is fognak venni” - mondta a főtanfelügyelő-helyettes.
Biharban a vidéki iskolák vannak gondban
Bihar megyében 180 igazgatói, illetve aligazgatói tisztségére lehetett versenyvizsgázni, 19 iskolában viszont nem voltak jelöltek - tudtuk meg Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettestől. Mint mondta, jó lenne, ha a szakminisztérium mihamarabb kiírná a következő versenyvizsgát. Az újabb versenyvizsga előtt azonban lehetővé kellene tenni az oktatásért felelős szakértői testületbe történő beiratkozást - hangsúlyozta.
Bihar megyében 32 igazgatói és 31 aligazgatói álláshoz kellett egy kisebbségi szervezet ajánlása. Összesen 29 magyar vagy vegyes tanintézetben van már magyar igazgató és/vagy aligazgató, összesen 22 igazgatói és 12 aligazgatói állásra versenyvizsgáztak sikeresen. A három nagyváradi magyar tannyelvű líceumban – Ady Endre Líceum, Szent László Római Katolikus Teológia Líceum és Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium – betöltötték mindkét tisztséget, a Szacsvay Imre Általános Iskolába igazgató van, de nincs aligazgató - tájékoztatott a főtanfelügyelő-helyettes.
A nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban, a művészeti líceumban, a Lucreţia Suciu-iskolában, a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági Műszaki Líceumban, a tenkei líceumban, a belényesi Nicolae Popovicu-iskolában, Telegden, Fenesen és Bályokon senki sem jelentkezett az aligazgatói állásra. A nagyszalontai Arany János Elméleti Líceum igazgatói posztjára nem volt jelentkező, az aligazgatói állást elfoglalták. A margittai Horváth János Elméleti Líceumban van igazgató, de nincs aligazgató, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban egy aligazgatói tisztség maradt betöltetlenül.
A szalacsi, a kereki, a tarcsai, a bogyoszlói, a szőllősi és a diószegi iskolában senki sem jelentkezett az igazgatói versenyvizsgára. Váradon a Dimitrie Cantemir és a Ioan Slavici nevét viselő iskolákban, a 11-es iskolában és az alsólugasi iskolában az aligazgatók, Körtvényesen, Biharon és Köröstárkányban pedig az igazgatók versenyvizsgája nem sikerült. „A legnagyobb gond jelenleg a Zelk Zoltán nevét viselő érmihályfalvi iskolánál van, ahol sem igazgatói, sem aligazgatói állásra nincs senkinek érvényes versenyvizsgája” – zárta a felsorolást Kéry Hajnal.
Arad megyében drámai a helyzet
Az Arad megyei magyar iskolákban nem tolongtak az igazgatói székekért. A megyében 21 oktatási intézményben folyik magyarul (is) a tanítás. Ebből 12 önálló magyar tannyelvű, vagy legalábbis nagyobb létszámú a magyar tagozat – mondta Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. Hozzátette, hogy sajnos kevés az olyan iskola, ahol vállalták a versenyvizsgát, az intézmények többségében senki sem pályázott az igazgatói vagy aligazgatói tisztségre.
„Várhatóan februártól, vagyis a második félévtől nevezik ki az új igazgatókat. Azokban az iskolákban, amelyekben a hivatalban lévő igazgató nem pályázott, vagy nem sikerült a versenyvizsgája, szinte biztos, hogy nem hosszabbítható meg a kinevezése, vagyis új személyt kell találnunk. Az viszont nem egyértelmű, hogy máshova kinevezhető-e az illető, vagy csak abba az iskolába nem. Kértük a tanügyminisztériumot, hogy pontosítsa ezt, de még nem kaptunk választ. Egyelőre keressük azokat a pedagógusokat, akik megfelelnek a feltételeknek, és – ami fontos – vállalják is a megbízatást. A tantestületekre bíztuk, hogy tegyenek javaslatokat, ha pedig több személy kerül szóba, szavazzanak róluk” - tájékoztatott Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes néhány példát emelt ki. A majláthfalvi általános iskolában lenne megfelelő személy, aki vállalná is a feladatot, ellenben a simonyifalvi általános iskolában – amelyben a jelenlegi igazgatónak nem sikerült a vizsgája – nem vállalja senki. Arad megye egyetlen magyar iskolaközpontjában, amelyben az óvodától az érettségiig anyanyelven folyik a tanítás, a Csiky Gergely Főgimnázium „vannak nevek”, de Pellegrini Miklós szerint korai lenne nyilvánosságra hozni, kik is azok. Hasonló a helyzet a kisiratosi, nagyzeréndi, erdőhegyi és a kisperegi iskolákban is.
A megyei tanfelügyelőségnek december közepéig kell előkészítenie a kinevezéseket, akkor válnak véglegessé az októberi versenyvizsgák eredményei. Pellegrini Miklós nem tartja szerencsésnek, hogy tanév közben kerül sor az intézményvezetői cserékre.
maszol.hu

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színház az egész világ: Haragban a világgal (Bemutató a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban)
Kövesdy István legújabb sepsiszentgyörgyi rendezése könnyed, játékos, de határozott vonalvezetésű előadás. Formája, nyelvezete nem újszerű, a sok vetítés miatt mégis szokatlan, problémafelvetése, belső gondolati tartalma annyira mély és árnyalt, hogy nehéz fogást találnia rajta a jó szándékú kritikusnak. Jól érzik az alkotók, hogy Igor Bauersima norway.today című darabja cicoma nélkül tud igazán megszólalni és mélyre hatolva nézőt szólongatni.
A darab olyan problémát jár körül, amely aktuális mióta világ a világ: minden korban élnek fiatalok, akik legmeghatározóbb ismertetőjegye a lázadás. Hatvanegy év telt el, mióta elkészült a Haragban a világgal című kultuszfilm James Dean főszereplésével – melyre több szempontból is rímel Bauersima darabja –, de a fiatalok kitörési vágya, a felnőttek képmutató világától való elhatárolódásuk kényszere, amely olykor tragikus méreteket ölt, azóta semmit sem változott. Az alaphelyzet: egy lány és egy fiú – akik az interneten, egy chatszobában ismerkednek meg – közösen eldöntik, hogy öngyilkosok lesznek. Találkoznak tehát egy kietlen sziklán, amely hatszáz méterre egy gyönyörű fjord fölé magaslik, ott próbálnak megismerkedni egymással és a halállal. Ha belegondolunk, hogy a szerző egy megtörtént tragédiát dolgozott fel, sokkal nagyobb tétje lesz a kimondott szavaknak, dokumentumértékűvé válik az előadás. Kövesdy fogalmazásában a probléma a lehető legtermészetesebb formában bontakozik ki előttünk, hogy miközben újabb és újabb megfejthetetlen gondolatok borzongatják a lelkünket, érezzük, nem nézőként, inkább szereplőként veszünk részt ebben az előadásban. Emberként, élő lényként, aki maga is átélte egyszer az életnek azt a bizonyos időszakát. Mi más a valódi értelme egy színházi előadásnak, mint ez a közösségi élmény? A felmerülő kérdések ezúttal nem a rendezésre vagy a színészi játékra vonatkoznak, inkább azzal a bizonyos ismeretlennel kapcsolatosak, amely előtt mindnyájan egyformán védtelenek, tehetetlenek vagyunk, mely ott lapul bennünk születésünk vagy magunkra eszmélésünk óta... Az előadás folyamán személyesen éljük át a chatszobában hallott-olvasott, majd a szereplők szájából elhangzó gondolatokat, látjuk, amint egymás lelkét tapogatják a szereplők, amint lassan kibontakozik közöttük egy igazi kapcsolat. Habzsolják az életet, élvezik a végtelenné tágult szabadságot, gesztusaik óriásira nőnek a halál árnyékában. Mi vajon távolabb vagyunk-e tőle? Magával ragadó minden gondolat, mintha izgalmas filmet néznénk. A fantáziatornásztató, elidegenítő formai elemek helyett ezúttal lélekfeszítő közelképeket láthatunk. Az arcjátékok, gesztusok, átható tekintetek és zavart félrepillantások a lélek finom tükröződései a vetítővásznon. A rendező a színészek arcára írja az előadást, ők pedig könnyedén, természetesen formálják saját képükre, hasonlatosságukra azt. A történetben inkább Julie (Vass Zsuzsanna), a játékban inkább August (Kónya-Ütő Bence) irányít, a lány törékeny, bájos, de lélekben rendkívül erős, határozott személyiség, a fiú igyekszik keménynek látszani, de félénk, talán nem is gondolta komolyan, amire a chatszobában vállalkozott. A színész játékának finom humora oldja, beragyogja a halálfélelmet. Úgy állnak rendületlenül a semmi határán, mint kissé elrajzolt, mégis hiteles mintaképei a lázadásnak. Hány olyan esetet láttunk már, hogy a látszólag gyengék voltak igazán erősek, s akiknek egész lényük sugárzott az élettől, azok leptek meg bennünket váratlan halálukkal. Mintha a teljes élet közelebb állna a halálhoz... Ahogy közeledik a pillanat, egyre inkább értelmet nyer számukra az élet. Ez a darab igazi szépsége, amit nem bánt a rendezés. Végtelen búcsúzásaik bizonytalanságában, vállalt és kevésbé vállalt mozdulataikban, szavaikban, gesztusaikban nemcsak a tudattalan életösztön munkál, amely mindig a jövőbe tekint, hanem az az általános mai gyakorlat is, mely annyira hamissá teszi mindennapjaink virtuális valóságát. Már-már mi magunk sem tudjuk, hogy mennyi igaz abból, amit felépítettünk magunkról virtuálisan... Nagyon nehéz lehet úgy játszani a színésznek, hogy tudja: a közeli képe minden pillanatban ott látható a kivetítőn, arcának rezdülései pedig nem hazudnak. Ettől a kettősségtől válik még érzékletesebbé, még plasztikusabbá mindaz, ami a színpadon történik, ez is segít abban, hogy mi is részévé váljunk ennek az örök történetnek. A díszlet, a jelmezek (Damokos Csaba munkái) észrevétlenül szervesülnek a játékhoz, egyszerűek, mégis látványosak. Kónya-Ütő Bence zenéje nem törekszik előtérbe, de jelenléte meghatározó, mint általában a lélekhangok jelenléte. Ahogy a vége felé közeledett a történet, azon gondolkoztam, hogy a szavakon túl vajon hol is érhető tetten az előadásban az a bizonyos harag a világ iránt. A szereplők fiatalsága, szépsége, ártatlansága egyetlen hatalmas segélykiáltás volt az élet felé. Lehet, hogy a „haragban a világgal” életérzés mindig csupán a felszínességből, szürkeségből való kitörési vágy, tulajdonképpen szenvedélyes életigenlés? Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy elfogyott a játszók lendülete, mintha valahogy kifulladt volna a történet. Próbáltam megfejteni, hogy vajon mi lehet az oka ennek, de akkor hirtelen... véget ért az előadás.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Farkas Líceum névadásának 60. évfordulójára emlékeztek
A hála és a tisztelet jegyében
Az iskola névadásának 60. évfordulójára emlékeztek a tisztelet és a hála jegyében csütörtökön a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Az ünnepségen az alma mater egykori tanulói is részt vettek, akik ma nyugdíjasok, de máig büszkék arra, hogy diákként átélték a névadás pillanatát és az azt megelőző eseményeket.
A telt házas ünnepségen elsőként dr. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, majd dr. Gyéresi Árpád nyugalmazott egyetemi tanár, az iskola egykori diákja, poénos részletekkel fűszerezve, a hatvan évvel ezelőtti diákélet számos érdekes mozzanatát elevenítette fel, hogy a teremben összegyűlt fiatalok betekintést nyerjenek elődjeik mindennapjaiba.
Mint mondta, ő társaival együtt még a Iosif Ranghet nevet viselő magyar tannyelvű fiúiskolában kezdte tanulmányait, és hamar összekovácsolódott a három fiúosztály, amely akkor azt a generációt képezte. – Tulajdonképpen átéltük azokat az időket, amikor sor került az iskola névadására és a megújulására is. A megújulásra azért volt szükség, mert az állaga leromlott, tekintettel arra, hogy a 40-es években, a háború idején kiürítették, és katonai kórházként működött az iskola, például a fizikumban műtéteket végeztek – emlékezett a múltra dr. Gyéresi Árpád. Abban az időszakban, amikor a felújítás történt, fokozatosan ki kellett üríteni az épületet, hogy a munkálatokat el tudják végezni, így a diákok ideiglenesen más iskolákba jártak, és a "kiszállások" idején feledhetetlen élményekkel gazdagodtak, ezek a diákcsínyek a mai napig élnek az emlékezetükben. A régi értékekről szólva, a nyugalmazott egyetemi tanár rámutatott, annak idején végzős 11. osztályosként nagy büszkeség volt, amikor szolgálatos osztályként volt egy kis karszalagjuk, felsorakoztak a tanári szoba előtt, és várták a szolgálatos tanárt, akinek jelenteni kellett, és akitől a feladatokat kapták.
– Felügyeltük a szünetekben a fegyelmet, hogy ne csellengjenek diákok a folyosón, és hogy betartsák a szabályt, miszerint a főlépcsőn csak a tanárok járhatnak – elevenítette fel az egykori házirendet a volt diák.
Ugyanakkor kiemelt néhány kiváló pedagógust, akikre a mai napig tisztelettel és hálával emlékeznek a kortársai. Például dr. Kozma Bélát, aki akkor fiatal tanárként volt az iskola igazgatója, dr. Horváth Ágostont, aki magyar és latin nyelvet, Pálffy Antalt, a népszerű Tóni bácsit, aki a matematikát tanította. – Az ő első óráin fel kellett írnunk a füzetbe, hogy a mathesis az a gyertya, ami nélkül olvasni nem lehet – jegyezte meg dr. Gyéresi Árpád.
Kirsch Attila elnök a szervező Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének nevében mondott köszöntőbeszédet. – Ünnepi pillanatok részesei vagyunk, mert emlékezünk. Mert van mire emlékeznünk, mert múltunk van, jelenünk, és ez elegendő garancia kell legyen a jövőnkre nézve, ha mindenki, ott, ahol van, megfelelőképpen helytáll és nemzeti közösségünket erősíti mindennapi munkájával. Iskolánk közel 460 éves múltra tekint vissza, iskolatörténetünk bármely korának megvoltak a harcos fáklyavivői, akiknek örök hálával tartozunk. 1956. november 17-én, hatvan évvel ezelőtt történelmi pillanatot élt át az ősi schola. Bolyai Farkas halálának 100. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezésre készült az iskola. A szervezési előkészületek már 1955-ben elkezdődtek, példaértékű volt az együttműködés az iskola és a Bolyai Tudományegyetem között, de nem kis kihívást jelentett az iskola vezetőinek a tartományi és városi szervek támogatását is elnyerni. Nem szabad elfelednünk, hogy a magyarországi forradalom megtorlásának időszakában az iskola soha nem tapasztalt ellenőrzés alatt állt. Hatvan évvel ezelőtt, amikor az intézmény a kommunista központi vezetés egyik tagjának a nevét viselte, a szülői bizottság és a tanári kar döntése nyomán, az akkori igazgatóra, dr. Kozma Bélára hárult, hogy a javaslatot megtegye, hogy az iskola felvegye a Bolyai Farkas nevet. Egy ilyen javaslat megtételéhez nagy bátorság kellett akkor, de a fenntartásához még több. Hogy ez megvalósuljon, Bolyai Farkas életét és munkásságát népszerűsítő mozgalmat indított el a teljes tanári kar, mely megnyerte a közvélemény mellett a döntéshozó szerveket is. Közös küzdelem volt – nyugtázta a baráti kör elnöke, aki két érdekességet is megosztott hallgatóságával az 1956-os év kapcsán. Az egyik, hogy ekkor ért véget a fiúk 399 éves "egyeduralma" az iskolában, illetve hogy ebben az évben 309 gimnáziumi tanulóból 29,44 százalék nem ért el átmenő jegyet minden tantárgyból, és iskolaszinten a bukási arány 25,66 százalék volt. Ezek a számok a tanári kar igényességét bizonyítják – mutatott rá Kirsch Attila, aki szerint a Bolyai ma is városunk, nemzeti közösségünk büszkesége, a magyar felekezeti és világi oktatás példaképe, és ez a mindenkori utókort hálára és tiszteletre kötelezi.
Az ünnepség a Bolyai líceum diákjainak művészi műsorával zárult.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Utóvédként, hátrább vonulva
Szerzőként, beszélgetőpartnerként, könyvajánlóként Markó Béla volt a 22. könyvvásár egyik legaktívabb szereplője. Új kötetei kapcsán hallhattuk ismét gondolatait a versről, kifejtette a kor változásaival együtt árnyalódó ars poeticáját, felolvasott, anekdotázott, dedikált, láthatóan jól érezte magát a közönséggel szervezett találkozókon. És sokan is keresték társaságát, népes hallgatóság követte figyelemmel a könyvbemutatóit. A Hargita Kiadó és Székelyföld folyóirat gondozásában aVálogatott versek látott napvilágot. Markónak ez a versgyűjteménye a Székely Könyvtár 50. kötete. A Bookart Kiadó a költő Csatolmány, Hasra esett a Maros és Passiójáték című könyveit kínálta az érdeklődőknek. A Pont Kiadó standjánál a Száz mázsa hó Markó-kötet várta az olvasókat.
A Bernády Ház nagytermét a Kerítés című verseskönyv bemutatásakor töltötte meg a közönség. A Kalligram Kiadó jelentette meg a kötetet, a népszerű könyvműhely vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett a szerzővel. A budapesti író, szerkesztő azt mondta az Alkalmi és alkalmatlan versek alcímű gyűjteményről, hogy Markó legjobb kötete. Költői megújulásának tanúbizonysága. A lírikus, akit hosszú ideig a kötött formák mestereként tartott számon a köztudat, az utóbbi időben változtatott versbeszédén, a fegyelmezett, zárt formák, a szonettek világát a szabadversre, a fellazult, élőbeszédszerű megszólalásra váltva mondja a magáét. A találkozón ekörül zajlott a felolvasásokkal gazdagított eszmecsere.
A kötet címe az aktuálpolitikát is az olvasó eszébe juttathatja, s noha a jelenkor, a közbeszéd témái is óhatatlanul előkerülnek a kötetben, annak nagyobb hányadát a magánéleti líra tölti ki. A versek a mindennapjainkat meghatározó létproblémákra kérdeznek rá. A költő hétköznapi jelenségeket emel be a verseibe, látszatra jelentéktelen dolgokról szól, de ilyenekből áll össze az életünk. A kerítés persze mai, sokat vitatott probléma, de a múlt korlátai, szögesdrótjai is felsejlenek bennünk hallatán. Markót sosem jellemezte a politikai költészet, de mindig érzékeny volt és jelenleg is az mindenre, ami bajainkkal, gondjainkkal, sorsformáló reakcióinkkal függ össze, tegnapi, mai és valószínűsíthető holnapi nyomorúságainkkal kapcsolatos. Versei ugyanakkor önelemzésre, létérzések felvillantására, egyéni vívódások kibeszélésére is lehetőséget adnak. A szerző, aki magánszféráját védve, közszereplőként igyekezett elzárkózni a világ szeme elől, költőként kitárulkozik, szerelemről, erotikáról, boldogságról, az idő múlásáról s vele a test romlásáról is beszél. Lírájában kétségtelenül jelen van a melankólia, de átitatja az irónia és az önirónia is. A korábbiaknál több derűt hozott költészetébe új hangvétele. Ezt a találkozó légköre is jól tükrözte.
A torokszorító verses pillanatok döbbenetét, amely nagyban köszönhető a költeményeket kellő empátiával és természetes közvetlenséggel tolmácsoló Gáspárik Attilának is, anekdotikus mozzanatok oldották. Egy ilyen sztori, amit Markó elmesélt, arról szólt, hogy a Bookfest szeptemberi vásárhelyi rendezvényén a költő románra fordított verskötetét is bemutatták. A kötet címadó költeménye a Tollaslabda. Románul Badminton. Amikor dedikálásra került a sor, a szerző meglepődve vette tudomásul, hogy a sportszakszövetség, a Román Badminton- föderáció két küldötte is kér tőle aláírást.
Kételkedhet-e ezek után valaki a szállóige igazában, miszerint a vers mindenkié? A líra különben nagy becsben volt a könyvvásáron. Egyesek rajonganak érte, mások elkerülik. Ki-ki a maga módján viszonyul hozzá. Markó Béla esetében sokan költészete megújulását emlegetik. Ő inkább "visszarégiesedésként" határozza meg mai lírája alakulását. Nem a besorolás, a beskatulyázás a lényeg. Az a fontos, hogy mind több embert vonz bűvkörébe színeiben, hangjaiban folyamatosan gyarapodó költészete. (N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Áprily–Jékely-emléktábla Nagyenyeden
November 14-én a IX. Magyar Kulturális Napok első eseményeként emléktáblát avattak Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégium egykori tanára, a költő Áprily Lajos első enyedi otthonánál, a sétatéri utcában zajlott az avatóünnepség. Az emléktáblát, amellyel Áprily Lajosnak és fiának, Jékely Zoltánnak állított emléket a hálás utókor, Lőrincz Helga alpolgármester és a kezdeményezés főtámogatója, Sepsi Lajos kórházigazgató leplezte le. Áldást mondott Szabó Dénes római katolikus plébános, Tóth Tibor református lelkipásztor és Sándor Botond unitárius lelkész. Fechita Catalin, a kollégium XII. osztályos tanulója elszavalta Áprily Lajos A Fejedelemhez című versét.
Az ünnepség a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatódott, ahol az Áprily-estek keretében Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi tanár találó versrészletekkel gazdagított, érdekes előadást tartott Áprily Lajos nagyenyedi éveiről. Ezt követően M. Lovász Noémi, enyedi származású, kolozsvári alkotóművész festményeiből nyitottak kiállítást. Képei a Gulag-emlékév alkalmából születtek. Ehhez kapcsolódott Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus Szovjet elhurcolások Erdélyben a második világháború végén című információgazdag értekezése.
Az emléktábla ötletét elsőként Nagy Attila marosvásárhelyi költő vetette fel, és talán ő is szorgalmazta a legkövetkezetesebben a jel-állítás megvalósítását. De persze az enyediek lelkes hozzáállására volt szükség, hogy a mostani eseményre sor kerülhessen. Rögtön a hétfői avatás után a nagyenyedi rendezvényről tudósítva, Basa Emese tanárnő a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház nevében meg is köszönte a költő ösztönző hozzájárulását az ügyhöz. Fotókat is küldött az estébe hajló összejövetelről. Az egyik képen, mint írja, a megilletődött magyar háztulajdonosokat örökítették meg, akik abba is beleegyeztek, hogy az udvaruk egyik sarkába kopjafát állítsanak, ahol majd koszorúzásokra is lehetőség lesz. A másik fotón az emléktábla látható, amelyen fehér alapon olvasható a felirat, illetve a költők aranyozott betűkkel kiírt neve. Az esti szürkületben a villanófény feketére sötétítette az emléktáblát.
Érdemes idéznünk pár gondolatot Nagy Attila válaszleveléből is, amelyből ugyancsak kiderül, sokan fáradoztak azért, hogy Áprilyék ezután még inkább otthon lehessenek Nagyenyeden. Íme a levélrészlet: "Kedves tanárnő! Nekem küldött soraitól legalább annyira megilletődtem, mint az immár híressé vált Ház tulajdonosai! Sokéves álmomat valósította meg mintaszórvány magyarságuk, amit itt szeretnék megköszönni, hiszen azon túlmenően, hogy Nagyenyeden születtem, legkedvesebb magyar költőm Jékely Zoltán. Ezért is kezdtem el évekkel ezelőtt táblaügyben a tárgyalást a háztulajdonosokkal, személyesen és telefonon is, bekapcsolva annak idején Bárócz Huba esperes urat is. Persze, lépni Önöknek kellett, ott helyben, annak a nagyszerű kis közösségnek, amely számomra mintakép!
Kedves Emese, óriási dolog ez a megvalósítás, Kicsi Athénunk újra boldog lehet!"
A IX. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata vasárnap zárul. Ma este hagyományos szüreti bálra, holnap délelőtt ünnepi istentiszteletre várják a várbeli református templomba a magyarságot. Istentisztelet után a Garabonciás Együttes alapító tagja, Csutak István fellépésére kerül sor. (nm)
Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhat és DNA
Az elmúlt hetekben Magyarországon, Erdélyben és a határokon túl nagyon felemelő és tartalmas megemlékezésekre került sor az 1956-os forradalomról.
Számos helyszínen emlékjeleket avattak, frissen megjelent könyveket mutattak be. A magyar nép csodálatra méltó szabadságvágya, a megszálló hatalom és eszmék elleni összefogása, a pesti srácok áldozatvállalása mára teljes mértékben kivívta mások elismerését is. Aki személyesen részese lehetett az eseményeknek, vagy rokonai, környezete révén érintett, büszkeséggel tekinthet ötvenhatra.
Bár a dicsőséges visszaemlékezések mellett csak kismértékben említtetik meg, a valósághoz tartozik, hogy az 1956 októberében–novemberében történteknek a két hét páratlan belső szolidaritásán túl évtizedekig tartó széthúzás, árulás, meghasonlás is a következménye lett odahaza, idehaza és a világ számos országába kirajzó menekültközösségek életében. Részben abból a hiúságból fakadóan, hogy ki volt az igazi és a még igazibb forradalmár, ki szenvedett többet, ki tartotta egyenesebben a gerincét. A lemaradtak egy része pedig vagy érdemtelenül odaképzeli magát, vagy úgy bírál, hogy fogalma sincs, mit jelent mondjuk „elbeszélgetni" egy ávóssal vagy szekustiszttel. No meg azért, mivel emberéleteket tönkretevő, egész közösségeket megpecsételő, egyéni és hatalmi érdekeket szolgáló vagy csak emberi gyengeségből fakadó folyamatos besúgás és szervilizmus zajlott. Nemcsak a „szabad" életben, hanem még a börtönbe zártak körében is.
Azért a bizonyos egy tál lencséért, jó ebédért, korai kiszabadulásért, útlevélért, pozícióért, anyagi haszonért. Aminek a legsúlyosabb következménye helyenként a hóhér és az áldozat, a becsület és a becstelenség, a közösségszolgálat és az önérdek összemosása. A gondolkodás megmételyezése. Ötvenhat csak egyetlen, kiemelkedő példa. Egy másik – a számosak közül – az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz (DNA) való viszonyulás igencsak időszerű kérdése. A rendteremtés szükségszerűségén és az igazságszolgáltatás igényén túl ez a viszonylag független szerv is a hatalom hálójában evickél. És nem mentesül attól a mentalitástól, amit mifelénk posztkommunistának, balkáninak is szokás emlegetni – az egész országgal, lakói gyakorta korlátolt béketűrésével és az éppen hatalmon lévőkkel való gátlástalan együttműködési szándékkal együtt.
Talán nem túlzok, talán megértik a párhuzamot, amikor a DNA-hoz való viszonyulást a kommunista időben a Szekuritátéval kialakított kapcsolathoz hasonlítom. A különbözőségek és az eltérő előjelek ellenére. Hiszen itt is vannak ártatlanok, „koncepciós perek" áldozatai, a kaméleontermészetű hatalma(ka)t ki nem szolgálók, elveik mellett makacsul kitartók. És vannak alaptalanul és orcátlanul meggazdagodók, népnyúzók, erkölcsi határokat és igazmondást nem ismerők, a hatalommal és annak helytartóival együttműködők, örök túlélők. Matematikai hasonlattal élve: a fenti és még számos vonás kombinációjából, permutációjából nagyon sokféle eredmény származhat. Emiatt meg kell ismételnem a fentebb már leírt mondatrészt, még ha másképpen is értelmezendő, mint az évtizedekkel korábbi időszakban: a hős és az áldozat, a becsület és a becstelenség, a közösségszolgálat és az önérdek összemosódnak. És súlyos következményekkel jár, hogy az egyre ellentmondásosabb számonkérés esetén az erkölcs és a jog sokszor nincsenek összhangban egymással.
Meseszerű, mitikus azt hinni, hogy a jó és a rossz között markáns választóvonal húzható. Valótlan és megalapozatlan csupán nemzetiségi, világnézeti vagy bármely más adottság mentén minősítést végezni. Amiként a maguk módján hősök és áldozatok kerülnek ki napjainkban is a magyar közösségből, sajnos nemcsak voltak, hanem vannak és lesznek erkölcsileg és/vagy jogilag elmarasztalható személyek is. Emberek vagyunk, nem istenek. Ami mégis meghatározó: törekvéseink iránya és a jelképes tükörbeli szembenézés önmagunkkal, lelkiismeretünkkel.
A felhozott két példa kapcsán, akár ötvenhathoz, akár a korrupcióellenes harchoz való viszonyulásunkban mindenekelőtt fontosnak tartom az embertársaink iránti alázatot. Aki nem vallásos, annak is ismernie kell a bibliai történetet vagy legalábbis a belőle fakadó magyar kifejezést: „Saulusból Paulus", azaz „pálfordulás". Eszerint a keresztényeket üldöző Saulból a kereszténység történelmének az egyik legnagyobb személyisége, Pál apostol lett. Ehhez annyi kellett, hogy bevallotta hibáit (bűneit), és cselekedeteivel azontúl a jóra törekedett. A nagy igehirdető korinthusbeliekhez írott leveléből, a szeretet himnuszából idézek: „A szeretet nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal."
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
kronika.ro
Erdély.ma

Az összefogás jele a könyveken
Napokig tartott a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumban a november 12-ei tüntetésen összegyűlt könyvek válogatása és osztályozása. Az adományok nyomán összesen 1350 kötet került a tanintézet könyvtárába.
Az iskolában diákok segítségével napokig eltartott az utcai tiltakozásra összegyűlt könyvek válogatása. Székely Szilárd tanár szerint a jelentős adomány nem is fér el a jelenlegi könyvtárban, amely helyhiány miatt a tanári szobának is helyet ad.
„Egy biztos, valamiféle megkülönböztető jellel fogjuk ellátni a november 12-ei tüntetésen összegyűlt könyveket, hogy amikor valaki kézbe veszi őket, évek múlva is tudja, az iskolánk mellett kiálló emberek adományaként kerültek könyvtárunk polcaira” – fejtette ki lapunknak Székely Szilárd. Egyébként a tanári kar és a diákság a sajtón keresztül nyilvánosan is köszönetet mondott minden marosvásárhelyinek, Maros megyeinek, a szatmárnémeti, kolozsvári, sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai támogatóknak, hogy november 12-én mellettük voltak és kiálltak értük. „Külön köszönjük azt az értékes könyvadományt, amellyel iskolánkat megajándékozták” – olvasható többek közt a közleményben.
A néppárt szerint félre kell tenni a pártpolitikát, és közösen kell dolgozni a nemzeti ügyért
Segítségét ajánlotta fel az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezete. Az alakulat levélben fordult Oláh Dénes marosvásárhelyi főespereshez, hangsúlyozván, hogy az iskola megmentése nem pártpolitikai kérdés, hanem közös, nemzeti ügy. Bereczki Ferenc elnök az RMDSZ-t és a Civil Elkötelezettség Mozgalmat is megkereste, javasolván, hogy együtt alakítsanak egy munkacsoportot, amely a helyzetet vizsgálná. „Jogi kérdésekben a jogászok teszik a dolgukat, de biztos, hogy egyéb segítségre is szükség lenne. Ha elmondják, tudunk lépni” – fejtette ki lapunknak Bereczki. Az EMNP nem zárja ki az anyagi támogatást sem.
Frunda szerint eljött az idő, hogy az RMDSZ lépjen
Románia Európa-tanácsi monitorizálásának kezdeményezésére szólította fel az uniós szerveket Frunda György, az RMDSZ volt szenátora. Az Európa Tanácsban korábban raportőri feladatokat betöltő politikus úgy véli, nem lehet tovább tétlenül nézni azt, amit a román hatóságok a magyar közösség tisztségviselői ellen folytatnak. A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium, valamint Tamási Zsolt iskolaigazgató ellen indított DNA-hadjárat miatt szerinte eljött az ideje, hogy az RMDSZ lépjen.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Közösségépítés
Visszatekintő – mert múlnak az évek
Meglepetéseket tartogató aranybányák lehetnek levéltárosok, történészek számára a különböző egyházközségek történeti könyvei, a domus historiák. Ezek a lejegyzett krónikák nemcsak az eseményeket, hanem az egyházközségért dolgozó emberek neveit is rögzítik. A jelentéktelennek tűnő történetekből áll össze történelmünk. Baricz Lajos marosszentgyörgyi katolikus pap a plébánia újraalapításának 80. évfordulója alkalmából két kötetet is szerkesztett. Az egyik a Visszatekintő (Nyolcvanéves az újraalapított önálló marosszentgyörgyi plébánia), ebben hozta nyilvánosságra mindazt, amit megtalált az egyházközség nyolc évtizedes múltjáról, a Múlnak az évek című publicisztikai könyvében pedig összefoglalta azokat az egyházi és világ témájú írásokat, amelyek községbeli szolgálata idején születtek.
A két kötetet november 16-án, szerdán délután a marosszentgyörgyi plébánia tanácstermében mutatták be. Moldovan Bencze Irén tanár, műsorvezető bevezetőjéből megtudhattuk, hogy 80 éve lett önálló egyházközség a marosszentgyörgyi katolikus közösség, amely az 1200-as években alakult meg, 1721-ben újraalakult, 1936-ban pedig önállósult. Az ünnep olyan együttlét, amely mindig az értékekre tereli a figyelmet – mondta a műsorvezető, hangsúlyozva, hogy Baricz Lajos szolgálatának idején számos olyan rendezvényt szervezett, ahol előtérbe helyezte az értéket. Mert nemcsak papként, hanem közösségszervezőként, íróemberként, alkotóként is nagyon sokat tett nem csupán a helyi, hanem az erdélyi magyar közösségért is. Majd a könyvismertető bevezetőjeként néhány érdekes adatot hallhattunk a katolikusokról.
Nagy Miklós Kund művészeti író, a kötet "keresztapja" ismertette röviden a Visszatekintő tartalmát. Elmondta, 80 év alatt sok minden történhet, s ebben a 80 évben benne van Baricz Lajos 26 évi szolgálata is. Ezalatt igen gazdag és sokszínű lett a marosszentgyörgyi római katolikus egyházközség élete. 1892 és 1990 között összesen 19 pap szolgált itt, 90 óta csak egy... ez önmagáért beszél – tette hozzá. A kötetben nemcsak olyan érdekes történetek kaptak helyet, mint a második világháború – községet is megrázó – eseményei, hanem a szerző igazi dokumentumként számba vette az egyházközség papjait, kántorait, harangozóit, egyházi tanácsosait, akikről életrajzi adatokat is közöl. Mert, ahogy Baricz atya mondta, mindaz, ami korábban volt és az "ő idejében" istörtént, nemcsak egy embernek köszönhető, mivel nagyon sokan szolgálják a Urat a községben tetteikkel. Ők is gazdagítják annak a 80 évnek az értéktárát, amelyet kétévi dokumentációs munkát követően kötetben foglalt össze a plébános.
Szerdán Baricz Lajos még egy kötetet tett le az asztalra. A Múlnak az évek című könyv publicisztikai írásainak nagy része a helyi Harangszóban és a Népújságban jelent meg, illetve elhangzott a Marosvásárhelyi Rádióban, különböző rendezvényeken. Nem véletlenül 40 írás vallásos meditáció, másik része pedig olyan jegyzetek, amelyek Baricz Lajos gondolatait tükrözik a "világ dolgairól". A szövegek egy része a plébánia gyűléstermében vagy más helyszíneken rendezvényeken hangzott el. Ezekből is 40-et válogatott ki a szerző. A kötetről Bölöni Domokos író foglalta össze gondolatait, amelyet Szántó Edit olvasott fel.
A könyvbemutatónak helyet adó teremben a Szent Lukács képzőművészeti alkotótáborban készült munkákat állították ki. Az est sikeréhez az említetteken kívül hozzájárult az egyházközség énekkara, a Szent Cecília együttes, a Jubilate Deo dalcsoport és a Kolping Család énekkara, valamint Pataki Ágnes.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Tisztelet az elhurcoltaknak: emlékműavatás Kolozsváron
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére állítottak emlékművet szombaton a kincses városban, a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében.
A Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész által készített, letisztult formavilágú emlékmű leleplezésén több százan vettek részt. A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház által szervezett megemlékezés Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök igehirdetésével kezdődött, majd az alkotást megáldották az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői.
Benkő Levente történész, újságíró, az emlékműállítás kezdeményezője felidézte: 2014 októberében, az elhurcolások 70. évfordulóján háromnyelvű – magyar, román és német – emléktáblát helyeztek el a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében, de már akkor tervezték az emlékműállítást. Hozzátette: a projekt a magyar kormány támogatása révén valósult meg.
Benkő ugyanakkor a Krónika kérdésére felidézte: a szovjetek 1944. október 11-én foglalták el Kolozsvárt, és azonnal megkezdték a magyar civil férfiak összegyűjtését. Egyetlen hét leforgása alatt ötezer embert gyűjtöttek össze. Egyeseket otthonukból, másokat munkahelyükről vittek el, de olyan is volt, akit szó szerint a háza tetejéről parancsoltak le, miközben épp javítási munkálatokat végzett.
A törvényszék épületébe vezényelték őket a Honvéd (ma Dorobanţilor) utcába, majd gyalog kellett Tordáig masírozniuk. Innen vonattal utaztak tovább a Brassó megyei Barcaföldvárra, onnan pedig a focşani-i szovjet lágerbe, ahol folyamatosan 23–40 ezer fogoly raboskodott. A munkaképes, erős férfiakat kiválogatták, és a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba vitték. A Kolozsvárról elhurcoltak kétharmada hazatért, de körülbelül 1500-an, egyes becslések szerint 1800-an meghaltak.
Benkő Levente azt is elmondta: Kolozsvár vonatkozásában azt is tudni kell, hogy a magyar hadsereg szeptembertől októberig tartotta magát Tordánál a sokszoros túlerőben lévő szovjet és román csapatokkal szemben. Rogyion Jakovlevics Malinovszkij szovjet marsalltól számonkérték, miért késik Kolozsvár elfoglalása, ő pedig az ellenállók nagy számával magyarázta a helyzetet. A jelentéseiben rengeteg védő szerepelt, így annak megfelelő számú foglyot kellett összegyűjtenie, ezért hurcoltak el több ezer embert. Tordáról 700 magyar civilt, azaz a város akkori lakosságának egytizedét vitték el. A megemlékezés keretében szombaton konferenciát is tartottak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Nélkülözhetetlen szellemi központ: húszéves a Jakab Antal Tanulmányi Ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről múlt hétvégén. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első ilyen jellegű intézménye, volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort, mutatott rá az érsek. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt vehessenek különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel nézi a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított” – jelentette ki.
„Összenőttem az épülettel”
A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Szakács Ferenc Sándor, a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amelyben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem, a nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja” – idézte fel. Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok alatt gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda” – mutatott rá.
A ház közel egy évvel ezelőtt került át a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy-egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány jó, mert év végére nőtt a kihasználtsága a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának a vezetője.
Hatványozódó jobbulás
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhellyé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor hatványozott tudásra tesznek szert, és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani” – jelentette ki.
Péter Beáta
Pro Educatione Egyesület - Tanulmányi és Felnőttképzési Hálózat
Krónika (Kolozsvár)

A szabadság éve Nagyváradon
Ezzel a címmel rendeztek konferenciát november 19-én Nagyváradon az 1956-os forradalomról és a forradalom hatására a Partiumban és Nagyváradon alakult csoportokról, a kirakatperekről, az ismert és kevésbé ismert elítéltekről.
Az 56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barnának, az MPE elnökének a köszöntésével kezdődött szombaton délelőtt az emlékkonferencia. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar 56-tal való szimpatizálásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzamot vonva kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hatvan évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták, és ami közös: itt is, ott is: bizonyos erők igyekeztek és máig igyekeznek ellopni, meghamisítani, eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és az igazságharc formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.
A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés, huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „Folytatnunk kell a szabadságharc részeként az igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.
A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, majd röviden méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Sass Kálmán mártír lelkipásztorról Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel 1956. október 23-án kelt naplójegyzeteiből.
Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több tagja számolt be egykori lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat is, gyakorlatilag az erdélyi magyarság elleni átfogó megfélemlítő hadjáratnak volt rész az, ami a SZVISZ ürügyén történt az akkori fiatalokkal és egyes mentoraikkal. A konferencia a nagyváradi és Bihar megyei elítéltekre, meghurcoltakra való emlékezéssel, hozzászólásokkal, múltidézéssel zárult.
Este az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő elöljáróban kiemelte, hogy a határok feletti nemzetegyesítés szellemében a SZVISZ-tagok tanúságtétele után egy olyan személyiség visszaemlékezéseire keríthetnek sort, aki a budapesti forradalomban és a védelmi harcokban tevőlegesen is részt vett. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és azt a lelkiismereti kötelességet kapta, hogy tanúságot tegyen” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását, amely példamutató erővel folytatódott 1989 után is, megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében a hiteles nemzetszolgálatot.
Wittner Mária visszatekintő-emlékező előadásában felidézte a forradalom több körülményét és több harcostársának alakját, nagy hangsúlyt fektetett a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élők kell felszólaljanak” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország javát akarják.
tokeslaszlo.eu

Szórványkonferencián vettek részt a szatmári unitáriusok
Az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség szatmárnémeti gyülekezete képviseletében, Sándor Gyula gondnok, a Gergely házaspár (Ilona és Sándor, nyugalmazott tanárok) és Pálffy Anna-Mária lelkésznő vettek részt a Magyar Unitárius Egyház által szervezett szórványkonferencián, melyre e hónap 18-19-én került sor Déván. A Kolozsvárról küldött meghívó „a szórványegyházközségek és szórványban levő anyaegyházközségek lelkészeit és világi vezetőit" szólította meg. Pálffy Tamás Szabolcs beszámolója.
Folyó év október 18-án keltezett körlevelükben, a Főhatósági Hivatal illetékesei megfogalmazták, hogy „a szórványkonferencia témája a szórványegyházközségek és a nemzeti, illetve vallási szórványban tevékenykedő gyülekezetek helyzetének számbavétele, erőforrásaik és szükségleteik azonosítása, illetve a szolgálat jobb feltételeinek megvalósítására közös cselekvési terv kidolgozása."
A konferencia helyszínére, a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontba igyekvő szatmárnémeti csapat Szilágysomlyó városban tartott megállót, nem véletlenül. Lakásán keresték meg Szegedi Tünde unitárius szórványgondnokot, átadva az 56-os magyar forradalom és szabadságharc unitárius áldozatainak leszármazottai részére a Főtanács részéről küldött emléklapot.
A Déván találkozó unitárius szórványképviselők palettája színes virágcsokor, melyen a következő települések láthatóak: Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah, Szilágysomlyó (Északnyugat-Erdély), Déva, Vajdahunyad, Arad, Temesvár (Délnyugat-Erdély), Fogaras- Bukarest- Szeben (Dél-Erdély), Petrozsény, Lupény, Nagyenyed, Medgyes, Segesvár, Kőhalom-Homoród, Brassó-Óváros, Brassó-Újváros, Nagyvárad és Gyergyószentmiklós.
Helyzetkép jellegű előadások után, 18-án este unitárius lelkészjelölt teológushallgatók zenei szolgálata gazdagította a szórványkonferenciát.
19-én, az egyházközségi küldötteknek tíz perc idő állt rendelkezésre a szórványban élő hívek lelki életének alakulása, a vallási és nemzeti önazonosság-tudat éltetése és erősítése tevékenységek szemléltetésére. A szatmárnémeti helyzetről Gergely Ilona tanárnő beszélt, ezt követte Pálffy Anna-Mária lelkésznő vetítettképes beszámolója (Gyülekezeti nap; Unitárius konfirmáció; Részvétel a Tordai-hasadéki találkozó egyházköri rendezvényen; Együtt őszi hálaadás ünnepén; Férfiak Klubja jellegű, közös sport tevékenység terv).
A dévai unitárius imaház udvarán alig két hete felavatott-, fában megformázott Dávid Ferenc szobrot most tekinthették meg a szatmári küldöttek.
Szombat este, a háromszáztíz kilométeres visszaút (Déva-Szatmárnémeti) során, Sándor Gyula tavirózsához hasonlította a Szatmárnémetiben élő unitáriusok és más felekezetű családtagok helyzetét. „A mi gyülekezetünk tavirózsa életű. Most gazdagon virágzik, köszönhetően az elegendő napsütésnek. Van gyökerünk, rügyeink is vannak. Akárcsak a tavirózsa a tápanyagot, úgy mi is, gyökereinkkel szívjuk magunkba a lelki eledelt. Figyelnünk kell arra, hogy a töveket úgy teleltessük, hogy jövő évben is virágozzon a tavirózsánk."
szatmar.ro

A valóság keresése
Törzsasztalnál, saját kezűleg
Szűk, mondhatni baráti körben és rendhagyó módon a Sugás vendéglőbeli törzsasztalánál saját maga mutatta be Az önpusztítás módozatai címet viselő próza- és Ha mégis visszamennék című verskötetét Bogdán László péntek délben Sepsiszentgyörgyön.
A szerzőtől megtudhattuk, hogy az elmúlt időszakban azért nem adott ki a saját neve alatt versesköteteket, mert Vaszilij Bogdanov nevű, méltatlanul mellőzött, majd elfelejtett orosz költőtársa műveinek a fordításával volt elfoglalva. Hébe-hóba azért ő maga is írogatott egy-egy költeményt, azonban a most megjelent kötetben túlnyomórészt azok találhatók, melyek az eddigiekből valamilyen oknál fogva kimaradtak.
Kiderült továbbá, hogy a prózakötet negyven év termésének zömében már megjelent alkotásait tartalmazza, de olyanok is akadnak közöttük, melyek még nem láttak nyomdafestéket. Közös jellemzőjük viszont, hogy ma talán – sajnos – időszerűbbek, mint a megírásuk pillanatában, ahogy erre az 1989-ben született címadó alkotás Bogdán által történt felolvasása közben mi magunk is rádöbbenhettünk. Van közöttük novella, átirat és esszé, viszont műfajuktól függetlenül mindenik arra keresi a választ, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és egyáltalán miként írható le.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az ügyvéd szerint hibás fordításokra alapozták a vádat Borbolyék perében
Újabb több órás tárgyalást tartottak hétfőn a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen indult büntetőperben, a Hargita Megyei Törvényszéken. A tárgyalást vezető bíró folytatta a Hargita megyei tanács elnökének kihallgatását, aki ártatlannak vallotta magát.
Miután a múltkor el kellett napolni a tárgyalást, hétfőn ismét Borboly Csaba kihallgatásának folytatása volt napirenden. Borboly a 131-es számú megyei út felújításával kapcsolatos fejleményekről is beszélt, megemlítve, hogy ezt a munkálatot is, akárcsak a többi, korábban tervezett útfelújítást, újraterveztették, hogy a szükségtelenül nagy értékű beruházás helyett költséghatékonyabban dolgozzanak. A bíró kérdésére azt is elmondta, hogy az említett, Felsőboldogfalva és Kovászna megye határa között haladó út esetében az újratervezés az egész útszerkezetet érintette. Az új terv 2010 októberében elkészült, a közbeszerzési eljárás során a Stravia Kft. ajánlatát fogadták el, és decemberben kellett kezdeni a munkát. Az csak a helyszínen derült ki számára, hogy a szakigazgatósági jelentés alapján beígért, és a megyei tanácsi határozat tervezetében szereplő 11 kilométeres útszakasz helyett csak 6,5 kilométert lehet aszfaltozni a rendelkezésre álló összegből.
A kihallgatáson többször elhangzott Borboly volt kollégája, a perben szintén vádlottként szereplő K. Csongor neve, aki a megyei útgondnokság illetékeseként Borboly szerint magyarázattal tartozott azért, hogy miért csökkent ekkorát a leaszfaltozható útszakasz hossza, és miért nem lehetett betartani az ígéretet. Mint elmondta, később szintén miatta fordult a fegyelmi bizottsághoz, mert alárendeltje nem látta el megfelelően a feladatait, nem működött együtt az ellenőrzést végző számvevőszékkel és a belső pénzügyi ellenőrzést végző személyekkel sem. Utána kénytelen volt bűnvádi feljelentést is tenni ellene, mert mint kiderült, egy útfelújítási munkálat kifizetéséhez egy olyan műszaki ellenőri jelentés volt csatolva, amely egy másik útra vonatkozott – ismertette. Hozzátette, 2008-tól kezdődően belső szabályzatok módosításával és átszervezésekkel igyekezett elérni, hogy a kifizetések rendszere, a belső mechanizmusok átláthatók legyenek, hogy ne történjenek hibák. „Ha el akartam volna követni azt, amivel vádolnak, ezt nem tettem volna” – jelentette ki. Borboly azt is elmondta, amikor 2011-ben problémák jelentkeztek, úgy döntött, mivel nem szakember, a fő hitelutalványozói hatáskört átadja a mérnöki végzettségű alelnöknek.
Borboly Csaba ügyvédje, Sergiu Bogdan szóvá tette, hogy védence esetében a bizonyítékként felhasznált lehallgatási jegyzőkönyvek több pontatlan fordítást tartalmaznak, amelyekre viszont a vádakat alapozták, illetve olyan dokumentumokra, amelyek hiányoztak.
„Borboly urat azzal vádolják, hogy ő is tudott a szabálytalanságokról, olyan beszélgetések lehallgatási jegyzőkönyveire alapozva, amelyeket a számvevőszéki ellenőrzés után folytattak le. Ő azt kérte alárendeltjeitől, hogy keressék meg a hiányzó dokumentumokat, mert azt hitte, léteznek. Ezt úgy állították be, mintha ő el akarta volna kerülni a felelősségre vonást. Ő honnan tudta volna, hogy nemzetbiztonsági okból lehallgatják?” – tette fel a kérdést az ügyvéd.
2013-ban emeltek vádat
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban azért emelt vádat Borboly és társai ellen, mert álláspontja szerint a Hargita megyei önkormányzat elnöke indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket két cégnek. Ezzel a vádhatóság szerint ő és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Bizonytalanság az iskolaigazgatói kinevezések körül
Előre nem látható láncreakciót indít el a sikeresen versenyvizsgázó iskolaigazgatók és aligazgatók jövő év elejére várható kinevezése: akik katedrát hagynak ott, azokat helyettesíteni kell, ha ellenben vezetői tisztségből mennek vissza tanítani, jelenlegi helyettesítőiknek kell megoldani a helyzetét. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő szerint mégsem ez lesz a legnehezebb, hanem megfelelő vezetőket találni oda, ahová senki nem jelentkezett, illetve a pályázó sikertelenül vizsgázott.
Háromszéken a nyolcvanegy igazgatói állásból negyvenkilencet (60 százalék), a negyvenkét aligazgatói tisztségből tizenkilencet (45 százalék) sikerül betölteni sikeresen vizsgázó pályázóval, a többi helyre a megyei tanfelügyelőségnek az érintett tantestületekkel közösen kell megtalálnia a megfelelő embereket, akiket a 2016–2017-es tanév végéig bíznak meg az iskola- és óvodavezetői feladatokkal. Az érvényben lévő rendelkezések szerint három kategória biztosan nem jöhet szóba az ideiglenes kinevezésnél: az a jelenlegi igazgató, aligazgató, aki nem vett részt az októberi versenyvizsgán, aki részt vett, de megbukott, illetve aki nem tagja az oktatásmenedzseri szakértői testületnek. Ha az oktatási minisztérium kitart a módszertan mellett, beszűkül azok köre, akik már rendelkeznek némi iskolavezetői tapasztalattal. Érdeklődésünkre Kiss Imre elmondta, amíg nem ér véget a vizsgafolyamat, az érintett tanintézményektől nem kérnek javaslatot ideiglenesen kinevezhető vezetőkre, az iskolákban pedig azt tapasztalta, hogy sokan abban reménykednek, a szaktárca visszavonja a jelenlegi módszertani előírásokat, és engedményeket tesz a feltételrendszer tekintetében, mások meg vannak győződve arról, hogy a parlamenti választások utáni új kormány új oktatási minisztere módosítja a jogszabályt. Jelenleg fogadják a fellebbezéseket – ami nem érintheti az írásbeli vizsga eredményét és a szakmai önéletrajzot tartalmazó iratcsomó értékelését, csupán a menedzseri terv szóbeli bemutatásán elért pontszám megóvását jelentheti –, ezek megoldása után, december 16-án érvényesítik a végleges eredményeket és közlik a szaktárcával. A főtanfelügyelő szerint január előtt nincs rá esély, hogy kinevezzék az igazgatókat, de az is lehet, hogy csupán a február közepén kezdődő második félévtől kerül erre sor, és bízik abban, hogy minél kevesebb felfordulással tudják megoldani a vezetői tisztségek betöltését és az érintett katedrák helyzetét.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely határőrök nyomában
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)

Vetro Artur-breviárium
„Csak a hazugságot lehet kitalálni, az igazság van, és felfedezésre vár.” Ennek a felfedezésre váró igazságnak egy szelete tárul fel előttünk abban a kötetben – de nevezhetném akár tágabb értelemben vett művészkönyvnek is –, amely egy művészdinasztia alapítótagjának, a szobrász, grafikus és művészetfilozófus Vetro Arturnak állít emléket.
Mégpedig a lehető leghitelesebb módon: magának az alapítónak az írott és képírott gondolatai, megfigyelései által. Hiszen a könyv alapanyagát, a művészet általános sajátosságait, s a kor művészetének jellegzetes vonásait felvillantó, mélyenszántó gondolatokat és precíz éleslátással készült portrékat Vetro Artur vetette papírra az évek, évtizedek folyamán, s látta el A művészet útvesztőiben címmel. 1992-ben bekövetkezett halála óta szobrai önálló életre kelve hirdetik tovább alkotójuk nagyszerűségét, művészetelméleti, gondolkodói tevékenysége azonban a feledés homályába merülhetett volna, ha nincs a család: a szobrász írói munkásságát is ismerő hű társ, Vetró Mária, aki az 1958–1983 között a szaksajtóban megjelent valamint a kéziratokban őrzött írásokból az értők magabiztosságával válogatott, a szintén szobrászművész fiú, Vetró András, a kötet szerkesztője és az egyik unoka, Vetró Barnabás, a sikeres borítóterv elképzelője és megvalósítója.
„ András fiamnak és minden fiatal művésznek ajánlom ezeket a jegyzeteket, akik a művészet kérdéseinek a megoldását sürgetik” – írta 1978-ban Vetro Artur. Az akkor még fiatal művésznek számító András mára többszörös nagyapává éretten adja tovább édesapja gondolatait, a felfedezésre váró igazságokat, s a művészet mindegyre újabb és újabb megoldatlan kérdéseinek a tisztázását elősegítő apai érvrendszert. Mégpedig olyan kötet formájában, amely tartalmi mélysége mellett külcsínének visszafogottan nemes eleganciájával erdélyi könyvkiadásunk egyik gyöngyszemévé vált. Persze nem véletlenül, hiszen a Vetró művészcsalád és a Nagy Péter igazgató vezette kolozsvári IDEA terméke (Nyomdai előkészítés: IDEA PLUS, műszaki szerkesztés: Kolcza Mátyás Barna, korrektúra: Szenkovics Enikő)
Németh Júlia
/Vetro Artur: A művészet útvesztőiben (egy szobrász jegyzetei művészetről, művészekről). Kolozsvár, 2016/
Szabadság (Kolozsvár)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro