Könyvbemutató: Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”
Péntek este tartották a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Benedek István Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”, I. rész, 1907-1944 című könyvének a bemutatóját.
Az érdeklődőket az est házigazdája, Zilahi Bertalan premontrei öregdiák köszöntötte.
Magyari Sára nyelvész, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója hangsúlyozta: nem kritikát fog mondani az aradi Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent, különben élvezetes és tanulságos kiadványról, hanem inkább ennek hatásáról igyekszik beszélni, mert véleménye szerint az olvasás nem csupán azért hasznos, mert ezáltal információkhoz jutunk, hanem amiatt is, mivel jólesik az ember lelkének, és gondolatébresztő. Megjegyezte: olyan időket élünk, amikor szeretünk emlékeket állítani, mégis megfeledkezünk arról, hogy milyen valójában jónak és igaznak lenni, tényleg egy közösségért és az átlagemberekért cselekedni. Arra hívta fel a figyelmet: a címben egy kérdés is felvetődik (Hát ezt még meddig látjuk itt?), ami arra utal, hogy egy „beszélgetős könyvvel” van dolgunk, hiszen a szerző megszólít bennünket. Olvasmányos és közérthető a szöveg, mert akkoriban az ügyvédek még normálisan tudtak beszélni. Benedek István felidézi a gyermek- és fiatalkorát, az első világháborút, a második világháború kezdeteit, kortörténeti dokumentumszerűen. Előjön, hogy csak emberek vannak, jó szakemberek, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül, nincsenek jó vagy rossz magyarok, románok, zsidók stb. Szép és lényeges mondatok íródnak le, úgymint: a parancsnokságnak fogalma sincs az első vonalban helyzetéről (ahogy napjainkban sem), és az iskola, illetve a pedagógusok fontos szerepéről is szó esik többek közt (szigorúság, de ugyanakkor előítéletmentesség).
Életút
A szerző életútját Réhon József nyugalmazott tanár ismertette. Hangsúlyozta: Id. Benedek István nem író, hanem végzettsége alapján jogász. Belényesújlakon született 1907-ben, református földműves családból. Szülei Belényesre költöztek, két gyermekük a református iskolában kezdte meg tanulmányait. Az impériumváltás után a helyi román gimnáziumban tanult tovább, ott érettségizett kiváló eredménnyel. Kolozsváron, a Ferdinánd Egyetemen szerzett jogi diplomát. Belényesen nyitotta meg ügyvédi irodáját, a helyi magyar közösség egyik vezetője lett. Megszervezte a Sasok Turista Egyesületet, felpezsdítette a Magyar Kaszinó életét. A bécsi döntés után Nagyváradra repatriált, folytatta praxisát. Behívót kapott, a keleti fronton megsebesült, leszerelték. Később ismét behívták, a háború utolsó heteiben szovjet fogságba került, ahonnan 1948 augusztusában jöhetett csak haza. Nagyszalontán tanított, majd ismét ügyvédként dolgozott, 1989-ben hunyt el. Feljegyzéseit Németországban élő fia rendezte sajtó alá. Két könyv született: az egyik a 2014-ben megjelent Szögesdrót, a másik pedig a most bemutatott.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Az ügy nemes, a cél közös (Székelyföld autonómiájának napja)
Több mint kétszázan dacoltak a meglehetősen hideg, zord időjárással tegnap este Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban, hogy gyertyát gyújtva, közös imával kérjék Székelyföld területi autonómiáját. A negyvennyolcas emlékműnél gyertyákból rakták ki Székelyföld térképét (fotó), a résztvevők székely és magyar zászlókkal érkeztek az első ízben megszervezett Székelyföld autonómiájának napjára. Mint Gazda Zoltántól, a Sepsiszéki Székely Tanács elnökétől megtudtuk: tegnap este a régióban több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet, fáklyát vagy gyertyát.
A sepsiszentgyörgyi eseményen Gazda Zoltán felidézte: az elmúlt években október végén a Székely Nemzeti Tanács nagyszabású rendezvényeket kezdeményezett – székelyek nagy menetelése, Székelyföld határainak kivilágítása –, ezért is javasolták, hogy október utolsó vasárnapja legyen Székelyföld autonómiájának napja, és ezért kérték, hogy a templomokban imádkozzanak a régió önrendelkezéséért, a településeken pedig őrtüzek, fáklyák, gyertyák gyújtásával hívják fel a figyelmet követelésünkre. „A hatalom teszteli reakciónkat, ha szétszórt, gyenge közösséget látnak, bármit megtehetnek, de ha elszánt tömeget, erős akaratot észlelnek, megfontolják, mit tesznek, mert félnek, nem tiszta a lelkiismeretük, hiszen köpönyegforgató politikájukért ajándékba kapták Erdélyt, de a vállalt ígéreteket nem teljesítették. Mi, magyarok semmit nem kaptunk ajándékba, nekünk mindenért meg kell küzdenünk” – hangoztatta a szónok. 
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője, parlamenti képviselőjelölt felidézte: meghatározó közösségi élményben volt része három évvel ezelőtt a székelyek nagy menetelésén, a rendezvény erőt, lendületet, hitet adott a közösségnek. Azért vállalta, hogy képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon, mert meggyőződése: nekünk, akik hiszünk Székelyföldben, nekünk kell odamenni, ahol a döntéseket hozzák, és ott bátran képviselni az itt élő közösség érdekeit. Ehhez összefogásra van szükség: pár évvel korábban, amikor több civil szervezettel közösen árnyékjelentést nyújtottak be az Európa Tanácshoz, megtapasztalta: csak úgy érhetünk el eredményeket, ha kifelé, a nagyvilág felé egységet sugárzunk. Hisz abban, hogy az autonómia a garancia a közösség megmaradására, és lehetőséget jelent a fejlődésre, kiteljesedésre. Az autonómia azt jelenti, magunk döntünk, és felelősek vagyunk egymásért. Jelenleg a döntések többsége nem a régió érdekeit szolgálja: jó esetben afféle mellékszál vagyunk, rosszabb esetben akadályozzák Székelyföld fejlődését – hívta fel a figyelmet. Párhuzamot vonva az autonómiát követelő székelység és Bukarest, illetve a gyermekét nevelő anya között, leszögezte: Bukarest nem jó szülő, mert nem engedi kibontakozni, nem engedi szabadon gyermekét. Az ügy nemes, a cél közös, az irány helyes – biztatta a résztvevőket Benkő Erika. 
Csinta Samu, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke olvasta fel azt a kiáltványt, amely a Székelyföld autonómiájának napján több mint kétszáz településen elhangzott. Emlékeztetnek: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba beolvassza vagy feldarabolja, ugyanakkor az autonómiára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt évek óta figyelmen kívül hagyja. „Ma, október 30-án a Székelyföld településein összegyűlt székelyek, a velük szolidaritást vállaló erdélyi és Kárpát-medencei s a világban szétszóródott magyarok ősi hagyományaink felelevenítése révén, lármafák gyújtásával, őrtüzek, fáklyák és gyertyák ezreivel világítottuk ki Székelyföldet. Ezzel kívánjuk Románia kormánya, de a nagyvilág tudomására hozni, hogy Székelyföld létezik, ezzel kívánjuk ismételten megerősíteni a gyergyóditrói Székely Nemzetgyűlésen kinyilvánított történelmi igényünket: élni akarunk az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követeljük Székelyföld államon belüli önkormányzását! Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek, és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. 
Kovács István unitárius lelkész imában kért erőt, hitet a küzdelemhez, felidézve: a történelem során oly sokszor kellett őrtüzeket gyújtanunk. Hangsúlyozta: e maroknyi nép megmaradásáért küzd, szabadon, tisztán akarunk élni. Nem mások ellen, hanem másokért is imádkozunk, hogy megértsék: az lehet szabad, aki másokat is enged szabadon élni. Imájában arra kérte Istent, bocsásson meg azoknak is, akik nem meg-, hanem lehallgatnak, és nem megértenek, hanem félreértenek.
Alkalmazott autonómia – tárlat a Míves Házban
A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után a résztvevők jelentős része átvonult a Míves Házba, ahol megnyitották az Alkalmazott autonómia tárlatot. Ütő Gusztáv képzőművész, házigazda, a tárlat kurátora felidézte: három évvel korábban Az autonómia anatómiája címmel rendeztek nagy sikerű kiállítást, amely vándortárlatként Magyarországra és a Vajdaságba is eljutott. A mostani annak folytatása, öt országból 26 művész válaszolt felhívásukra, 60 munkát küldtek be, ebből 51-et állítottak ki a Míves Házban – ismertette. Megtanulva az autonóm létezést és gyakorolva is azt, példát kell mutatni kifelé is erre vonatkozóan mind a művészeti alkotások, mind a hétköznapi élet által. „Mindez megvalósítható a kortárs irányzatok szintjén, a műfaji változatosság adta lehetőségekben, az anyanyelv használata révén, az épített örökség megmentése által, hagyományaink megélése során, a történelmi hitelesség megjelenítéseként, ősi hitvilágunk bevonzására és tovább éltetésére, a szülőföldön maradás vagy az oda történő visszatérés által, de hasonlóképpen szellemi kapcsolataink fejlesztése érdekében és a gyermekvállalás örömeinek megtapasztalása révén és lelki táplálékunk mindennapi betevőként történő alkalmazásaként. A látványként megalkotott művek a felsoroltakat mélységeiben is tárgyiasíthatják, kifejtett hatásaik pedig mérhetetlenül fontos szerepet tölthetnek be földi hivatásunk autonóm kiteljesítésére nézve” – fejtette ki. 
Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor a korábbi tárlat születéséről is mesélt, felidézve: Ütő Gusztáv kezdeményezésére az volt a céljuk, hogy olyan kiállítás szülessen, amely a képzőművészet eszközeivel népszerűsíti az autonómia gondolatát. A művészet nem oldhatja meg a társadalmi, gazdasági, szociális problémákat, de hozzájárulhat az autonómiához szükséges öntudat erősítéséhez. Az autonómia gondolatának képviselete több formában lehetséges: ma őrtűzzel, gyertyával, imával vagy képzőművészeti tárlattal is. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője szakmailag méltatta a tárlatot, ismertette a kiállított munkákat, majd rövid performansszal ért véget az esemény, amely az „Ami még nincs, de lesz, az már van” gondolata köré szerveződött.
Őrtüzek Székelyföld-szerte
A szervezők összesítése szerint több mint kétszáz helyszínen gyújtottak őrtüzet vagy gyertyákat tegnap Székelyföldön. Gazda Zoltán lapunknak elmondta: a csendőrparancsnok tegnap esti tájékoztatása szerint Háromszéken mindenütt rendben zajlott az akció, sehol nem történt semmilyen incidens. A rendezvény igazi közösségi élménnyé vált, az ima, a kiáltvány felolvasása után több helyütt együtt maradtak még a résztvevők a tűz körül: szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Őrmáglya Budapesten
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrmáglyát gyújtottak tegnap a magyar főváros XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. Szabolcs Attila, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében, és ma nem lennénk itt. A Jóisten jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását, és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. (MTI)
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is.  Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi. 
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Molnár Vilmos: „Inkább meghökkenteni szerettem volna az olvasót”
Mindig is a fikció érdekelte Molnár Vilmost, irodalmi szövegeiben a mi lenne ha..., mi lett volna, ha... kérdésekre igyekezett válaszolni. Úgy véli azonban, ennek csak úgy van értelme, ha a próza valamilyen módon kötődik a realitáshoz: akkor érvényesül igazán a fikció, ha hiteles a háttér, amely mögötte áll. A csíkszeredai író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat munkatársa az Álljunk meg egy szóra sorozat októberi rendezvényén beszélt erről a Bulgakovban, példaként pedig írásainak visszatérő szereplőjét, a nagymamát említette. Álmeséiben, ahogyan nevezi őket, egy kitalált nagymamáról ír, nyilván, valós elemeket, kisebb történeteket is beépít. Ettől hat annyira valószerűnek, hogy időnként megállítják az utcán, és nekiszegezik a kérdést: „egy az egyben” az ő nagymamájukról szól a történet, mégis honnan ismerte?
László Noémi költő, a sorozat házigazdája a szerző szépírói munkásságának kezdeteire is rákérdezett, amikor még a költészettel kacérkodott. – A prózaírók gyakran szokták versekkel kezdeni, de én annyira féltem a hosszabb szövegektől, hogy eleinte a verseknél is rövidebb műfajjal próbálkoztam. Az egymondatos aforizmáktól, amelyek közül K. Jakab Antal közölt le néhányat azUtunkban, eljutottam a négysoros versikékig; inkább szövegeknek mondanám őket, mert nem igazán voltak versek. Ezek is megjelentek az Utunkban, majd egy antológiában is, de mire ezáltal már szinte félig költőnek érezhettem magamat, addigra abbahagytam, és elkezdtem prózát írni – magyarázta Molnár Vilmos. Pozitív hatással bírt a rövid, versszerű szövegek megírása, elvégre ez „ráneveli, az embert arra, hogy odafigyeljen minden szóra, ettől aztán nagyobb súlyuk lesz a szavaknak”. Ha valaki egyből regényírásra adja a fejét, nem föltétlenül ügyel arra, hogy „minden szó minden szóval valahogy összefüggjön, találjon, felerősítse egyik a másikat”.
Harminc év költői termését gyűjti egybe a 2010-ben megjelentPostakocsi című könyve, Lövétei Lázár László ajánlása szerint „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt verset” tartalmaz. Első novelláskötete, a Levél Szingapúrból 1993-ban látott napvilágot, majd Az értelmetlen csoda 1999-ben, Az olvasó fizetéséről 2000-ben és Az ördög megint Csíkban 2013-ban. Vannak, akik a nagyprózára vannak „beállítódva”, mások a rövidebb prózában tudják jobban kifejezni magukat, ez többnyire alkati kérdés, nincs is ezzel gond Molnár Vilmos szerint – a huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb alakjára, Borgesre utalt, aki egyáltalán nem írt regényt. A csíkszeredai novellista ennek ellenére nem zárja ki azt sem, hogy egyszercsak regénnyel rukkoljon elő. Egyelőre anyagot gyűjt hozzá, aztán majd megírja, de az inkább kisregény lesz, mintsem egy Háború és béke-szerű munka.
Tény, hogy a novellában jobban meg tudja ragadni a fikciót, s éppen azért, mert nem egy hosszú műfaj, a csavar is jobban hat, vagy pedig jobban sikerül kizökkenteni az olvasót. – Inkább meghökkenteni szerettem volna mindig az írásaimmal, de néha meglepődve tapasztaltam, hogy nagyokat nevetnek, még olyat is hallottam egy magyarországi irodalomkritikustól, hogy én vagyok az erdélyi stand-up comedy nagy öregje – jegyezte meg. Persze az abszurd, amelyre előszeretettel épít, közel áll a humorhoz, így aztán nem zavarja különösebben, ha nevetnek az írásain. Időnként Molnár Vilmos is meghökken, nem kell messzire menni: a leghétköznapibb helyzetekben eleve ott vannak az abszurd elemek, kinek-kinek a szemléletmódjától függ, hogy észreveszi-e őket.
Meglepődött néhány évvel ezelőtt is, amikor Szingapúrból kapott levelet, ezt a postai bélyegző igazolta. Talán valamelyik ismerőse „keveredett el” a délkelet-ázsiai országba, s ha már ott volt, nem hagyhatta ki, hogy meglepje ily módon, 3-4 oldalnyi szöveg kíséretében utalva a szerző ’93-as kötetére – „emlékezetes lehetett számára a könyv, vagy ha nem is az, legalább a cím megmaradt számára”, nyugtázta a rendezvényen. Azóta sem derült fény az illető személyére, a levelet viszont mind a mai napig őrzi egy dobozban, mint ahogy az összes többit is, amelyeket neki címeztek, majd egyszer előveszi és újraolvassa őket.
Az est folyamán álmeséi/minimálmeséi közül is felolvasott néhányat – például A kincsről és az igazságról, a Mese az üres négyzetekről és a Mese a bonyol színeváltozásáról című írásokat –, ugyanakkor a Milne-féle Micimackó párjának szánt regényéről is mesélt. Egyfajta játéknak indult, amikor megírta az első történetet Milne művének mintájára, „nem is utánzat, inkább egy másik variáns, amelyben Malacka a főszereplő”. Aztán annyira megtetszett a játék, hogy idővel újabb kilenc fejezetet írt. Meg is jelentek folyóiratokban, a kötet útjába viszont akadályokat gördítenek a Disney által megvásárolt szerzői jogok, emiatt 2026-ig kell várnia. De nem sürgős, van ideje, kivárja ezt is Molnár Vilmos.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Kántor Zoltán: küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig
Küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig, bár elvi kifogás nem lehet ellene, nincs olyan nemzetközi testület, amely azt mondaná, kötelező megadni az autonómiát – hangsúlyozta Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vasárnap az M1 aktuális csatornán.
Az igazgató a székelyföldi autonómiáról szólva azt mondta: jelenleg „nem áll a zászló” az autonómia ügyének a nemzetközi porondon, viszont sok kedvező példa van Nyugat-Európában. Megemlítette, hogy több fronton, a román közvélemény előtt és a nemzetközi porondon egyaránt tart a küzdelem a székelyföldi autonómiáért, az utóbbi években a magyarság – főleg a Székely Nemzeti Tanácsnak köszönhetően – egyre gyakrabban áll ki a nyilvánosság elé, erősítve a magyarok összetartozását, és egyben jelez a román kormánynak és a nemzetközi közvéleménynek is. Mindazonáltal az igazgató szerint a brüsszeli fórumokon belpolitikai ügyként kezelik az autonómiatörekvést, többségében a múltban sem volt nemzetközi támogatás, hanem belpolitikai tárgyalások révén jött létre autonómia.
Amint arról beszámoltunk, kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon, falvakon, városokon Erdély-szerte, illetve Budapesten is. A fővárosban a XXII. kerületben, Budafok-Tétényben gyúlt őrmáglya. Szabolcs Attila (Fidesz), a kerület országgyűlési képviselője, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője az MTI szerint azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében és ma nem lennénk itt.
A Jóisten – folytatta – jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. A fővárosi megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld autonómiájának napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Krónika (Kolozsvár) 

Zászlóbírság adott még több indokot az őrtűzgyújtásra Nyárádszeredában
Pártállástól függetlenül egy emberként fogtak össze a hétvégén a nyárádszeredaiak: vasárnap nemcsak őrtüzet gyújtottak a határban, de székely zászlók lepték el a kisvárost, ezzel is tiltakoztak az ellen, hogy eltávolíttaták a városházáról a székely zászlót.
Aki csak tehette, vasárnap reggel székely zászlót tűzött a lakására, kapujára Nyárádszeredában, a főtéren pedig méretes lobogót függesztettek ki az unitárius templomtoronyra is. Így tiltakoztak a helyiek az ellen, hogy a prefektúrának sikerült levetetnie a székely lobogót a városháza épületéről.
Vasárnap délután pedig több százan gyűltek össze a Kerek-erdő felett, hogy őrtűz gyújtásával hírül adják: a székelyek autonómiát szeretnének. A Székely Nemzeti Tanács felhívására rendezett megmozdulás helyi szervezője, Bíró József Attila, megyei tanácsos, a Magyar Polgári Párt helyi elnöke elmondta: mindenki tudtára szeretnék adni jelképünk, a székely zászló üldöztetését. A lobogók kitűzésével a nyárádszeredaiak nemcsak tiltakoztak vasárnap, hanem megmutatták azt is, hogy ki tudnak állni a közösségükért, polgármesterükért, a székely zászlóért – mondta. Vasárnap a helyi templomokban imát is mondtak a székely jelképekért és az autonómia ügyéért, de a határban is fohászkodott Székely Endre református lelkész, hogy Isten adjon erőt, kitartást vezetőinknek, akik ezért a célért harcolnak, de Magyarország vezetőinek is, hogy érezhessük támogatásukat, és célunk előbb-utóbb megvalósulhasson, s ha mi nem is, de utódaink örülhessenek az autonómiának.
A polgármester lóháton, mások autókkal és gyalog érkeztek vasárnap este a határba, így a tervezettnél később gyújtották meg a máglyát, majd himnuszaink után hazafias nótákat énekeltek a székely lobogók alatt összegyűltek. A helyszínen volt Kincses Előd is, aki kifejtette: bár a marosvásárhelyi rendőrség megpróbálta reklámzászlónak minősíteni a székely lobogót, azt nyugodtan ki lehet tűzni a magánterületeken, házakon. „Lobogjon szabadon a székely zászló!” – adta meg a jelszót az ügyvéd. Az egyik résztvevő elmondta: fontos minél több ember figyelmét felhívni, elsősorban közösségeink kell megértsék, majd utána kell a többségi nemzettel megértetni a jelképek és az autonómia kérdését. A szeredaiak hisznek az autonómiában, különben nem tennék meg ezeket a lépéseket, és apró gesztusokkal, lépésekkel kell elérni a célt, mert ez az egyetlen módja annak, hogy „közösségünk itt maradjon” – fejtette ki véleményét Gálfalvi Tibor Ferenc.
Végleges döntés kötelezte
Mintegy tíz napja született végleges bírósági döntés nyomán került le a napokban a nyárádszeredai városházáról a székely zászló. Tóth Sándor polgármestertől megtudtuk: tavaly decemberben született végleges bírósági döntés arról, hogy a lobogót le kell venni az épületről, ám ezt mindeddig nem hajtotta végre, ezért a prefektúra személy szerint őt, mint városvezetőt perelte be és meg is nyerte az eljárást, Tóth Sándort pedig a decemberi ítélettől számítva naponkénti ezer lejjel és a minimálbér húsz százalának befizetési kötelezettségével büntették meg a döntés végre nem hajtásáért.
A napi ezer lejeket nagyvonalúan „elengedték” neki, de így is majdnem 70 ezer lejes bírságot kellene kifizetnie. Természetesen ügyvédhez fog fordulni és minden eszközzel meg fogja védeni magát, és nem engedi ezt az összeget felhajtani. Egy ilyen per a romániai rendszer hibáját mutatja. „Ki kell mondani, hogy ma Romániában vadásszák a kisebbségek jelképeit, pedig a prefektúrának és a kormánynak nem ez kellene a legfontosabb dolga legyen 2016-ban egy jogállamban – hangsúlyozta Tóth Sándor. Ugyanakkor elmondta: a vasárnapi események nemcsak Nyárádszereda, hanem egész Székelyföld számára fontosak, valamilyen formában mindig jelezni kell, hogy itt vagyunk, összetartozunk, és a szíveinkben élő tűz is megerősödik, és ezt észreveszik azok is, akik ebben az ügyben partnereink lehetek. Elérhetjük a célunkat, Székelyföld autonómiáját, hogy az önrendelkezés közigazgatási eszköz legyen.
Az elöljáró bevallotta: nagyon jóleső számára, hogy a nyárádszeredaiak mellette állnak, aki tehette, eljött vagy kitűzte a lobogót. Ilyenkor érzi, hogy érdemes a közösségért dolgozni, hogy a lakosok szolidarizálnak vele és az üggyel. A közösségi vezetőknek ezt is fel kell vállalniuk, és így tiltakoznak az ellen, ami történik nemcsak Nyárádszeredában, hanem Erdély-szerte is. Székelyhon.ro

Bírálják az RMDSZ-t
Az Autonomy for Transylvania mozgalom szombati közleményében élesen bírálja az RMDSZ politikáját, szerintük a román társadalom politikai osztályba vetett bizalmának megrendüléséért a szövetség is felelős, hiszen ők a legtöbbet kormányon levő romániai politikusok. Mint írják, az RMDSZ parlamenti jelenlétének oka, hogy egyedül ők indulnak magyar pártként a választáson. A közlemény szerint érezve a társadalom ellenszenvét, az RMDSZ megpróbálja a felelősséget a román pártokra hárítani, a velük való ellentét látszatáért pedig választások előtt előszeretettel alkalmazzák a magyar kártyát: a plakátok levétele most is felhergeli majd a magyar közösséget, és áldozatául esve az RMDSZ propagandának, elmegy szavazni. A szövetség óriásplakát kampánya nem tesz mást, csak hitelteleníti az autonómiaküzdelmet – írják. (közlemény)
A TISZTELETLEN JOHANNIS. Kisebb médiabotrány alakult ki hétvégén Klaus Iohannis államfő körül, aki Târgu-Jiuban tett látogatásán leült A hallgatás asztala című Constantin Brâncuşi-alkotás egyik székére. A sajtóban számon kérték az államfőtől, hogy miért ült le a műalkotásra, a tiszteletlenség jelének tekintve gesztusát. A szoborparkban ki van függesztve, hogy a látogatók ne érintsék meg a műalkotásokat, hogy ezek épségben megmaradhassanak a következő nemzedékek számára. Az esetre Târgu-Jiu polgármesteri hivatala Facebook-bejegyzésben reagált, amelyben helyi tanácshatározatra hivatkozva azt írják: bárki, aki jószándékkal ül le A hallgatás asztalához vagy a Székek sétányának alkotásaira, fotózás céljából és nem rongálási szándékkal, az nem követ el törvénytelenséget. A helyi rendőrség is megállapította, hogy csak az büntetendő, ha valaki rááll a műalkotásokra, a ráülés nem vétség. (Transindex)
FELJELENTETTÉK A KORMÁNYFŐT. Hivatali visszaélés és csalás vádjával feljelentést tett a szélsőségesen nacionalista Egyesült Románia Párt Dacian Cioloş miniszterelnök ellen a Föld bölcsessége című Constantin Brâncuşi-szobor megvásárlása miatt. A feljelentést Bogdan Diaconu, a soviniszta párt elnöke, valamint a korrupcióellenes ügyészség által meggyanúsított képviselő, Sebastian Ghiţă tette meg. Diaconu vádjai szerint a tizenegymillió euróra taksált szobor árát „tízszeresen túlértékelték”, és szerinte hiábavalóan költöttek el tizenegymillió euró közpénzt, mivel a műalkotás a nemzeti kulturális örökség részét képezi, így nem vihető ki az országból. Ghiţă szerint nyomozást kell indítani ebben a „nagy csalási ügyben”, amelyet a restitúciós hatóságot érintő, több százmillió eurós bűncselekményekhez hasonlított. A miniszterelnök nem kívánta kommentálni az ügyet, csupán „jó egészséget” kívánt a feljelentőknek. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vetró András: igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért
Az anyagot beszélni kell hagyni, uralni lehet, de nem szabad fölé kerekedni, olyan formát belekényszeríteni, ami nem a lényege – vallja a Kézdivásárhelyen élő Vetró András szobrászművész. Ezt még édesapjától, Vetró Artúr szobrászművésztől, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egyik alapítójától tanulta gyermekkorában, és azóta is tartja magát a tanításához. A szobrászművésszel műtermében az apai örökségről, hitvallásáról, művésztáborokról és kiállításokról, elkészült és készülő munkáiról beszélgettünk.
–Teher vagy inkább ösztönzés volt az apai örökséggel művészként útnak indulni?
– Hogy lett volna teher? Hiszen nagyon sokat tanultam tőle, ő volt az első tanítómesterem. Ma is fülembe csengenek az előbb idézett szavai. És folytathatom: ne válasszunk tömör anyagot, ha levegősebb, könnyedebb a téma; a súlyosabb témákat pedig, ha lehetőségünk van, öntsük bronzba, vagy formáljuk meg kőből, alumíniumból, fémből. De apám nemcsak szóval tanított, hanem tettel is: az is fontos volt, hogy inaskodhattam mellette. Legelőször a Házsongárdi temetőbe készített Tessitori Nóra-szobránál segédkeztem: miután ő megmintázta, én kifaraghattam. Ha nem is tudatosan, de magamba szívtam mindent, amit a művészete és az általa megteremtett környezet jelentett. A műteremben körülvettek a szobrai, az albumok. És nem utolsósorban ott voltak a diskurzusai, a művészeti írásai. Ezeket nem ismeri a közönség, mostanra sikerült a családnak összegyűjteni és kötetbe szerkeszteni őket, múlt héten jelent meg a könyv a kolozsvári Idea Design & Print nyomdában. Pályatársairól, ars poeticájáról, az alkotói tett elsődlegességéről szólnak ezek az írások, a „látva lássanak” magamutogatással szemben. A kötetet rajzai illusztrálják.
Közösségi szerepvállalás, alkotótáborok és kiállításaik
– Ön nem a műtermébe visszahúzódó művész, hanem közösségi ember is. Nyugdíjasként visszajár iskolájába, mert érdekli a szobrászat tagozat sorsa. Az Őszi Sokadalom alkalmával is láttuk a gyerekekkel foglalkozni. Önkormányzati képviselő volt, a XV. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóaljának századosa, részt vesz a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségeken, hagyományőrző századának tagjaival felvonult Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján. Rendszeresen részt vesz alkotótáborokban…
– Habár nem itt születtem, érdekel a székelység múltja, sorsának alakulása a jelenben. Ezért lehetőségeim szerint igyekszem a legtöbbet tenni választott közösségemért. Mindenütt ott vagyok, ahol igénylik hozzáállásomat, munkámat.
Fontosnak, megtermékenyítőnek érzem az alkotótáborok légkörét, hangulatát, a különböző helyekről érkező művészekkel való találkozást, a beszélgetéseket. Több mint húsz éve részt veszek a ló témájú Incitato alkotótáborban, amelyet kezdetben a Kézdivásárhely melletti Fortyogón, jelenleg pedig Bálványosfürdőn szervez meg az Incitato Lovasklubot alapító Tóth család. A kezdetektől ott vagyok a Bálványosi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótáborban is, amelyet 2000-ben alapítottak Hegedűs Ferenc, Szarvadi Loránd és felesége, valamint Téglás Zsuzsa vállalkozók. Ezekhez hasonlót működtet a gyimesi Borospatakán a Szász házaspár, amelyen idén, október 6–16. között harmadik alkalommal vettem részt. Érdekes egybeesés, hogy pontosan a gyimesi tábor ideje alatt, a Csíki Székely Múzeum szervezésében, október 13-án nyitották meg a Kossuth utcai Galériában a bálványosi tábor anyagából szervezett kiállítást. A nyolcadik alkalommal szervezett borospataki tábor is kiállítással zárult, amelyet október 15-én, szombaton nyitottak meg Banner Zoltán és Nagy Miklós Kund művészettörténészek. Itt készült el a Márton Áront ábrázoló domborművem, ez szerepel a kiállításon. Márton Áron karizmatikus alakja már rég izgatott, ezért is született meg az őt ábrázoló egész alakos szobrom, amely Kézdivásárhelyen az azóta róla elnevezett kis teret díszíti. A Márton Áron-emlékév alkalmával idén újból visszatértem a témához. Borospatakán tavaly egy gyimesi Madonnát ábrázoló juharfa szobrot készítettem, ami – nagy örömömre – bekerült a skanzen kis kápolnájába. De részt veszek az 1974 óta működő szárhegyi alkotótáborban is, mint ahogy az újabban szerveződött csíkszentmártoni, Mátyás József festőművészről elnevezett táborban is, ahol idén az 1700 évvel ezelőtt született Szent Márton tours-i püspök, köpenyének felét a koldusnak ajándékozó, kardját a keresztért eldobó, csodatévő hittérítő volt a központi téma. Ezért róla készítettem egy plakettet, amely a csíkszentmártoni Viridis vendégház állandó kiállításának egyik darabja lett.
Domborművek, plakettek, köztéri szobrok
– A rendszerváltás előtt többnyire a dombormű és a plakett műfajában alkotott. A „keretezett forma-gát” hőseiről Bereményi Géza ezt mondta: „mindent megtesznek, egész a humoros kétségbeesésig, a nyaktörő ravaszságig, hogy szabadságra jussanak. Hiszen bensőjük eleve szabad.”
– Bereményit a Lovag- és a Bohóc- (A Nagy Mutatvány) sorozatok „fogták meg”. Amikor a szabadulásra vágyó emberek mindent elkövetnek, hogy kitörjenek az idő és a tér szorításából. Tágítani szeretnék a teret, ahová beleszülettek, ugyanakkor az elmúlás ellen is lázadnak. Ezt a kitörési kísérletet ábrázolják a két sorozat darabjai. Ezek megalkotásában Hamvas Béla írása is hatott rám, Arlequinről, a bohócról, a bolond figurájáról, aki a teljes szabadság állapotát éli meg, mert semmitől sem fél. Először a feleségem, Zsuzsa rajzolta meg az egyensúlyozó bohócokat, azután én mintáztam meg őket, ahogyan a dombormű síkjából kitüremkednek a fény felé. Don Quijote, a búsképű lovag is ugyanilyen figura, aki „Utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineaák felé” igyekszik, ahogy Bogdán László mondta. De hasonló érzéseket, gondolatokat fejez ki az a sorozat, amelyet Egyed Péternek A 23 buborék című balladaszerű költeménye ihletett. A 2000-ben elsüllyedt kurszki tengeralattjáróban a robbanást túlélő huszonhárom haldoklót ábrázolja, akiknek tudatosan kellett szembenézni a lassú halállal. Őket a jézusi áldásból sugárzó fény váltja meg, lelkük így szabadulhat és szállhat – mint buborék – az ég felé.
– Szabadtéri szobrokat inkább a rendszerváltás után alkotott.
– Az 1989-es fordulat előtt nem volt divat a történelmi téma. Azután lett igény a szoborállításra, az úttörő emberek és hősök emlékének megörökítésére. Először domborműben megformáltam az aradi tizenhárom tábornok portrésorát, azután a háromszéki negyvennyolcas hősök domborműveit is, majd közülük egyeseknek – Turóczi Mózesnek, Bem Józsefnek és Tuzson Jánosnak – szabadtéri szobrot is alkothattam. Majd következett Bod Péter, Nagy Mózes, Márton Áron és a többiek.
„Szunnyadó” szobrok
– Műtermében rengeteg alkotás található. Gipsz mellszobrok, bronzszerű, fémes bevonattal vagy anélkül. Domborművek, plakettek. Ezek rendelésre készültek? Vagy egyszerűen csak azért, mert az alkotó soha nem pihen?
– Ezeket én „szunnyadó” alkotásoknak nevezem, amelyek a kedvező pillanatra várakoznak. Megszületett bennem a gondolat, hogy ezek a személyiségek megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és időtálló formába öntve parkokban, tereken, középületek falain szerepeljenek. A Szent László-mellszobornak helye lehetne Nyujtódon, hiszen Szent László a templom védőszentje. Molnár Józsiás szobra is várakozik, hogy hátha lesz szándék és akarat emléket állítani Kézdivásárhelyen a helyi Széchenyinek a róla elnevezett parkban. Kós Károly mellszobra megtalálta a helyét a budapesti állatkertben, érdeklődnek iránta. És úgy tűnik, Hatvanba kerül az a plakettem, amely a három testvérváros – Kézdivásárhely, Hatvan és a holland Maassluis – szimbolikussá nőtt alakjaiból építkezik: Gábor Áront, Grassalkovich I. Antalt és Rubenst ábrázolja, ugyanakkor egybeolvasztja a három település címerének meghatározó motívumait, az ágyút, az oroszlánt és a szélmalmot. Csiha Kálmán mellszobra a kézdivásárhelyi Református Kollégium udvarára kívánkozna… Egyik kedvenc kompozíciómat Kézdivásárhely központjába, a szökőkút mellé álmodtam: három nemzedék képviselőjét jeleníti meg – az öreget, aki süllyed a lóval; a gyereket, aki nem érti a lefelé irányulást, a süllyedést; és a férfit, aki lováról felfelé tekintve dialogizál, vitatkozik Istennel. A három alak a téren három irányba nézne, a lómotívum jelezné, hogy lovasnemzet vagyunk. A kompozíció megalkotásában hatott rám Rodin Calais-i polgárok című világhírű alkotása, hogy az ember mennyiféleképpen viszonyulhat a halálhoz, az elmúlás fenyítéséhez: értetlenül, lázadva és belenyugvóan. A kompozícióból egy rész – a gyereket ábrázoló – elkészült, Kézdivásárhelyen, az Atrium Szálloda előtt áll.
Kedvenc alkotások
– Van-e kedvenc munkája a művésznek?
– A szobrok közül szeretem a kézdivásárhelyi Kossuthot, talán azért is, mert azon a helyen volt a buszállomás, ott tettem először lábamat a céhes város földjére, ahol aztán meghonosodtam. De kedvelem a Bod Péter-mellszobrot is a tanítóképző udvarán, amelyet egy kőből formált papírtekercsbe helyeztem el, ami talapzatként szolgál. Szívemhez közel álló a Nagy Mózes-szobor is, amelyen az iskolaalapító pap egyfajta Kőműves Kelemenként a talapzatot képező, kemény és érdes kődarabokból – mintegy önmagából, a testéből – építkezik, és mintha kezét az égnek emelve mondaná Istennek: Uram, elkészült, megvan!
És szeretem az egyik legfrissebb munkámat, a kórházalapító dr. Benedek Gézáról alkotott szobrot is, amit idén szeptember 13-án avattak Kovásznán, a központi parkban. Boldoggá tett, hogy a Benedek leszármazottak munkáim alapján engem kértek fel a szobor megalkotására. Mint ahogy elszomorított, hogy a munkáimat kedvelő és értékelő Sylvester Lajosnak nem én alkothattam meg a szobrát szülőfalujában, Csernátonban. Tartoztam volna neki ezzel, hiszen ő volt az, aki apámtól az Integető lány című szobrát Sepsiszentgyörgy városának elkérve engem 1973-ban Kézdivásárhelyre hívott. És kedvelem a Kapu-ketrec című kompozíciót is. Az emberi vívódást, a kitörési kísérletet fogalmazza meg az útvesztőből, a labirintusból. Azt is részletezi, hogyan viszonyulnak a különböző embertípusok az őket körülvevő akadályokhoz: az egyik megkerüli a falat, a másik átbújik a megrepesztett falon, a lyukon, a harmadik átmászik rajta. Az életben is hasonlóan teszünk az elénk tornyosuló nehézségekkel, akadályokkal.
VETRÓ ANDRÁS
1948. október 14-én született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait 1967–1973. között végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán.Tanárai Löwith Egon, Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész voltak. 1973-ban érkezett Kézdivásárhelyre, ahol a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatán tanított rajzot és mintázást feleségével, Vetró Bodoni Zsuzsa grafikusművésszel együtt. Gyerekei Vetró Bodoni Sebestyén András és Vetró Bodoni Barnabás. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint az újraalakult Barabás Miklós Céhnek.1973-tól romániai és külföldi (magyarországi, franciaországi, svájci) egyéni és csoportos kiállítások résztvevője. Közel húsz egyéni kiállítással, több mint harminc szabadtéri szoborral büszkélkedhet, a belterekben elhelyezett alkotásainak száma több mint ötven.
Ambrus Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956-os emlékrendezvény a Sapientián
Azok a pesti és erdélyi srácok!...
Október 27-én, csütörtökön a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmával szervezett konferenciát Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A rendezvény első részében a történelmi időszakot kutatók előadásain keresztül a résztvevők betekintést nyerhettek a forradalom magyarországi, erdélyi és marosvásárhelyi eseményeibe, majd szó esett az ezt követő megtorlásokról, politikai-társadalmi következményeiről. Az egyetem előcsarnokában emléktáblát avattak, és kiállítás is nyílt, 20 pannón a forradalom eseményeit vázolták fel.
Az egyetem nagy előadótermében a konferenciát a szervezők nevében Lukács Bence, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja nyitotta meg, majd a házigazdák nevében dr. Dávid László rektor olvasta fel köszöntőjét. Beszédében választ kaptunk arra, hogy miért választották a szervezők az 1956-os megemlékező eseménysorozat egyik kiemelkedő rendezvényének helyszínéül a fiatal erdélyi magyar egyetemet. Elmondta: az 1956-os esemény közvetlen következménye volt az erdélyi magyar egyetem, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése. A Sapientia EMTE létrejöttének a célja is az volt, hogy némiképpen orvosolja ezt a fél évszázados döntést, és önálló lehetőséget biztosítson az erdélyi magyar értelmiségiek képzésére. A másik ok pedig az, hogy szeretnék, ha a mai fiatalokban is tudatosulna, hogy mit vittek véghez 1956 októberében a magyarországi fiatalok, miként csatlakoztak a forradalom szellemiségéhez az erdélyi magyarok, és milyen következményei voltak egy olyan egyszerű, szimbolikus gesztusnak, mint az 1956. október 26-i kolozsvári Házsongárdi temetőbeli sírtisztítás, amikor az egyetemisták halottak napja előtt jeles magyar értelmiségiek emlékhelyeit takarították meg és ezért kirakatper áldozati lettek. A hősök példája követendő, emléküknek nemcsak rendezvényeinken, hanem mindennapi tetteinkben is adózhatunk – mondta többek között a rektor.
Első előadóként Horváth Miklós professzor, hadtörténész arról a nemzetközi geopolitikai helyzetről beszélt, amely kiváltotta az elégedetlenséget, ugyanakkor rávilágított arra, hogy az 1947-es békeszerződésben, majd a Varsói szerződésben leszögezettek miatt esély sem volt arra, hogy a második világháború alatt már kettéosztott Európában a nyugati államok beavatkozzanak a szovjet érdekszférába került országok sorsába.
A Szovjetunió totális háborút viselt a magyar nép ellen – mondta a professzor –, mert, amint utólag az okiratokból kiderült, parancs volt arra, hogy kíméletlenül irtsák ki az ellenállókat. S tették mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi szerződések értelmében a szovjet csapatoknak nem volt jogi alapja arra, hogy állomásozzanak Magyarországon és beavatkozzanak a belügybe. A magyarországi meg- mozdulásoknak előzményei is voltak. 1953-ban a berlini munkások tüntettek a kommunizmus ellen. A tiltakozást azonnal elfojtották és másfél hónapig katonai szükségállapot uralkodott az országban. Ekkor készül el az a hadműveleti terv Magyarországon, amelynek alapján elfoglalják Budapestet és biztosítják az ország nyugati határát egy esetleges intervenció ellen. 1956. június 2-án a lengyelországi Poznanban felkelés tör ki a szovjet hatalom ellen. Ezt is vérbe fojtják. 78 halottja és mintegy 500 sebesültje van a karhatalmi intézkedéseknek, szeptembertől pedig megkezdődnek a szervezők koncepciós perei. Ugyanakkor engedményeket is tesznek. Tulajdonképpen 1956. október 23-án a budapesti Bem térre vonulók a lengyelországi változások iránti szolidaritásukat fejezik ki. Ezt követően a Petőfi térre mennek a tüntetők, majd ledöntik Sztálin szobrát. 23-án este megindul a már említett Hullám fedőnevű hadművelet. Délután 4 órakor Debrecenben már rálőnek a tiltakozókra, Budapesten este 9 órakor a Magyar Rádió előtt használnak fegyvert a tüntetők ellen. Politikai válság alakul ki, október 23. és 25. között a tiltakozás az idegen hatalom elleni szabadságharccá alakul át, mivel Zsukov marsall elrendelte, hogy Kárpátaljáról két, Romániából pedig egy hadosztály vonuljon be Magyarországra. Október 28-án győz a forradalom, engedményeket tesz a magyar kormány is, felszámolják a tanácsrendszert, az új vezetőtestületekben a forradalmi bizottságok is részt vesznek, sajtószabadságot hirdetnek és megszűnik az egypártrendszer. Mi több, a professzor tudomása szerint október 30-án a szovjetek azt is fontolgatják, hogy kiengedik Magyarországot a befolyási övezetükből. Aztán másként döntenek, október 31-én újabb támadást rendelnek el, ezúttal 17 hadosztály jön be Magyarországra, és brutálisan elfojtják a forradalmat. A számadatok szerint mintegy 2500 – 3000 személy hal meg, 20.000-en megsebesülnek. 25 ezer embert ítélnek el, a 350 halálos ítéletből 229-et végre is hajtanak – hallhattuk többek között az esemény-összefoglalóból.
Tófalvi Zoltán az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásait kutatja több mint egy évtizede. Előadásában többek között kifejtette, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett román kommunista hatalom a forradalom hírére azonnal intézkedik. 1956. október 24-én 13 órától gyűlésezik a politikai büró, és azokban a tartományokba, ahol a kisebbségek döntő többségben laknak, "teljhatalmú" küldötteket neveznek ki, akiknek feladatuk mindennemű, a rendszert veszélyeztető szolidaritás, megmozdulás elfojtása. Tulajdonképpen az 1956-os forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott a belső ellenzékkel (főként a romániai magyar értelmiségiekkel) való leszámolásra, akik közül 2500-at tartóztatnak le és ítélnek el. Az erdélyi magyar diákság eszmei szolidaritást vállal.
Már 1956. október 4-én megalakul az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezet), amely a fiatalok közképviseletét vállalta fel. Október 24-én létrejön a diákszövetség is Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, ahol forradalmi hangulat alakul ki. A házsongárdi "akció" mellett számos olyan rendezvény (március 15-i koszorúzás Sepsiszentgyörgyön) vagy kezdeményezés volt, amely, ha burkoltan is, de szolidarizál a magyarországi eseményekkel. Ezeket kegyetlenül felszámolja a Securitate, és sokan koholt vádakkal éveket ülnek a legkegyetlenebb börtönökben. Tófalvi Zoltán büszkén adta tudtára a hallgatóságnak, hogy a magyar forradalom áldozatai között nyolc erdélyi magyar is van, akiket kivégeztek, többek között Dudás József, Szabó János, Pongrácz Gergely.
Benkő Levente újságíró, történész Erdélyi srácok címmel összeállított előadásával folytatta a Tófalvi Zoltán gondolatait. Egy megrázó idézettel kezdte bemutatóját. Kutatásai során megtalálta Mihai Nedelcu, a kolozsvári Securitate parancsnokának utasítását, miszerint az volt a céljuk, hogy "minél több embert küldjenek kényszermunkára a Duna-csatornához". Ennek ellenére a Székely Ifjak Társasága 1956-ban megkoszorúzza Sepsiszentgyörgy főterén az 1848-as hősök emlékoszlopát. S ha akkor sikerül is megúszniuk, egy év múlva, 1957. március 15-én letartóztatják a csoportot, és egyenként 8–18 év közötti börtönbüntetésre ítélik a résztvevőket. Jó volt hallani, hogy Temesváron 1956. október 30-án több ezren szolidarizáltak a magyar forradalommal. 3000, nagyrészt diákot tartóztatnak le, az elítéltek között egyaránt vannak magyarok, románok és svábok. Azok, akik ilyenkor csoportosan vagy akár külön- külön is tettek valamit, tulajdonképpen egy emberként fordultak szembe a diktatúrával, igazolva azt, hogy a szabadságvágyat nem lehet kordában tartani – mondta Benkő Levente.
Pál Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros a marosvásárhelyi eseményekre reflektált. Többek között elmondta, a Maros Magyar Autonóm Tartományban működő Securitate által meghurcolt személyek nyilvántartásából kiderült, hogy az akkori 58.000 létszámú városból (a lakosság 74%-a magyar, a többi román és más nemzetiségű volt) 117 személyt tartóztattak le az 56-os események ürügyén, ebből 67 magyar, 57 román anyanyelvű volt. Az utóbbiakat nemcsak a magyar forradalom miatt, hanem mert a kommunista rendszer ellen emeltek hangot. Érdekes volt hallani, hogy ebben az időszakban Marosvásárhelyen létrehozták a Nemzeti Felszabadító Bizottságot, amelyet Ioan Faliboga tanító kezdeményezett, s amelynek célja Erdély függetlenségének kivívása és egy Svájchoz hasonló konföderációs államforma kialakítása volt. A vezetőtanácsban két magyar is tevékenykedett: Frunda Károly és Miholcsa Gyula. A Securitate azonban felszámolta a szerveződést, és vezetőit meghurcolták. Az 56-os októberi események ideje alatt a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe érkezik Fazakas János, a politikai büró delegátusa, aki "próbálta lebeszélni a diákokat a várható incidensekkel járó akciókról". A diákok mégis felvonulást szerveztek, átadták követeléseiket az egyetem vezetőségének. Ezt követően három diákot azonnal kizártak. 1957 folyamán átvizsgálják az egyetemet pártideológiai szempontok szerint, és még 1958-ban is kizártak diákokat azzal az ürüggyel, hogy nem megbízhatóak. Megállapítják, hogy a 960 egyetemistából 200 "provokatív módon viselkedett" – mondta többek között Pál-Antal Sándor, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a részletes eseményeket lapunk hasábjain is elolvashatják az érdeklődők.
A konferenciát követően az egyetem aulájában Bibó István-idézettel ("A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem") feliratozott emléktáblát avattak. Ezt megelőzően a volt politikai foglyok Maros, Hargita és Kovászna megyei szervezetének nevében Kelemen Kálmán, Szilágyi Árpád és Török Zoltán tolmácsolták 1956 üzenetét a mai fiataloknak.
Dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja felszólalásában elmondta, hogy az 1956-os forradalom tulajdonképpen leleplezte azt a hazug rendszert, amely egyenlőséget, humanizmust ígért, de elnyomást, meghurcoltatást és önkényuralmat jelentett. A magyar nép a sorsát a kezébe vette. A szabadság azt jelenti, hogy tudjuk és akarjuk irányítani a saját életünket – mondta a konzul, majd a mai aktuálpolitikai helyzetre utalva hangsúlyozta, ma is kifinomult módszerekkel tévesztik meg a polgárokat, próbálnak befolyást gyakorolni a nagyhatalmak. Az 56-os szellemiség azt is jelenti, hogy nem adjuk fel értékeinket, közösen ki kell állni ezek mellett és megvédeni bármilyen más érdekkel szemben – jegyezhettük le többek között a főkonzul üzenetét.
Novák Zoltán Csaba, az RMDSZ szenátorjelöltje szerint a magyar forradalom megrendítette a "vasfüggönyt". Az együttérzés fontosságát hangsúlyozta, hiszen ez a szolidaritás döntötte meg a későbbiekben a rendszert. Továbbra is szükség van a magyar közösség összefogására, hiszen kulturális, oktatási téren még van tennivaló.
A református, unitárius és a katolikus egyház nevében Less Zoltán, Nagy László és Oláh Dénes áldották meg az emléktáblát, majd a leleplezést követően Horváth Miklós röviden ismertette annak az aulában felállított 20 tablónak a tartalmát, amelyek bemutatják az 1956-os eseményeket, a hősöket és a megtorlásban részt vett "felelősöket" is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Az emlékezés összetart…
Víg Emese tévés szerkesztő a kolozsvári 56-os diákmegmozdulásokat és az őket követő megtorlásokat felidéző dokumentumfilmjének vetítésével kezdődött az a pénteki rendezvény, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet és elismerő oklevelet nyújtott át több ötvenhatos elítéltnek.
A bemutató előtt, amelyről lapunk röviden már tájékoztatott, Víg Emese elmondta: egyedülálló emberi példákkal találkozhattak a forgatás során. Olyan emberekkel, akik az igazságért, a magyarságért és a szabadságért szenvedtek. Az összeállításban több 56-os erdélyi elítélt, közöttük Szilágyi Árpád, Nagy Benedek és Dávid Gyula eleveníti fel a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, megszólal továbbá Böjte Csaba ferences szerzetes is, akinek édesapját ítélték el, aki szabadulása után rövidesen meg is halt.
Dávid Gyula, aki hét év börtönbüntetést kapott az erdélyi 56-os eseményekben játszott szerepéért, előadásában kifejtette: – Az államhatalom attól félt, hogy Romániára is kiterjed a forradalom, ezért minden eszközzel igyekezett ellehetetleníteni, hogy a magyarországi események hírei ide is eljussanak. A lakossággal megpróbálta elhitetni, hogy ott „fasiszta bandák” által keltett „ellenforradalom” zajlik, a magyarok megint Erdélyt akarják. Aztán következtek a perek, a megtorlások, a szörnyű ítéletek, amelyeknek a közösség megfélemlítése volt a fő célja.
A három évre ítélt Kelemen Kálmán a börtönben elszenvedett kínzások, éhezések, verések, a későbbi kényszerlakhely keserű emlékeit elevenítette fel.
Nagy Benedek öt évet kapott. Elmondta: az itteni kommunista hatalom az erdélyi 1956-ot is a román nemzetépítésnek „rendelte alá”. Ez jó ürügyet jelentett, hogy megtorlásként, a magyar elit rebellis tagjainak félreállításával a Bolyai Tudományegyetem beolvasztását érjék el. „Gyönyörű volt 56, de reálpolitikusként úgy vélem: a halottak, a közel kétszázezer elmenekült magyar mellett legalább ekkora veszteségnek számított a hatalomra került Kádár-rendszer, amely a magyarság gerincét megtörte”, mondta.
Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, rádiós szerkesztő mutatta be Benkő Levente történész-újságíró Volt egyszer egy ’56 című riportkötetének bővített változatát. Ebben az 1996-ban szervezett zarándokút élményeit foglalja össze, amelyen a résztvevő erdélyi 56-osok végjárták megkínzásuk, raboskodásuk helyszíneit. – Az utóbbi időben sokat beszélünk 56-ról, mert ráébredünk, hogy a történelem körülöttünk zajlik, ám oly keveset tudunk erről. Ez a könyv hozzásegít ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről – mondta Rácz Éva.
– Az 1996-os év szeptember havának elején megtett út során végig magnón rögzítettem az elmondottakat, fényképeztem. Ebből született az első, 1998-as kiadás Sepsiszentgyörgyön, de mivel úgy éreztem, hogy a történet nem teljes, kiegészítettem. Olyan embereket szólaltattam meg elsősorban, akikről bizonyos volt, hogy nem fogják leírni emlékeiket. Nem szabad feledésbe hagyni ezeket a történeteket. Az 1956-os magyar forradalom miatt csak Romániában közel 20 000 embert tartóztattak le úgy, hogy egyetlen puskalövés sem dördült el, és több mint 10 000 embert börtönöztek be. Az önök meghurcoltatásával a hatalom példát akart statuálni, köszönöm szépen a példátokat! – összegzett Benkő Levente történész.
A szabadságért való harc mindig a megújulás története is – mondta a rendezvényen Kelemen Hunor. – Habár az 1848-as és az 1956-os szabadságharc elbukott, a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát. Ez elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt, Erdélyben, Romániában csatlakoztak. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nemcsak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot. Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség. Egyetlen dolog bizonyos: mindenek előtt magunkra számíthatunk – fogalmazott.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak. A körülményeket, sajnos, ma sem mi szabjuk. Horváth Anna ezelőtt néhány nappal azt mondta: biztos abban, hogy ha bárkit közülünk félreállítanak, százak lépnek a helyébe, hogy folytassák, amit elkezdtünk. Ebben rejlik a mi erőnk. És ez így volt 60 esztendővel ezelőtt is. Az emlékezés egyrészt összetart, másrészt a közös tervezés megerősít – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Kettős elnyomásban
A regény, mely megszólít, és állásfoglalásra késztet
Pénteken mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A mű tulajdonképpen a Lenin és Sztálin nevével fémjelzett kommunista rémuralom romániai borzalmainak az olvasó elé tárása. Egy olyan korszak fájdalmas lenyomata, melyben az erdélyi magyarság nyakára kettős hurok szorult. A proletár diktatúráé és a többségi elnyomásé.
Az asztalnál beszélgetőtársaként helyet foglaló Tulit Ilona bevezetőként a tavasszal 81. életévébe lépett szerző szerteágazó tevékenységével ismertette meg a hallgatóságot. Egy olyan székely értelmiségi munkásságával, aki mindvégig hivatásként kezelte az általa választott pályát, és konok következetességgel szolgálta nemzetét. A magyar nyelv és irodalom tanáraként, pedagógusként, művelődésszervezőként, könyvszerkesztőként és íróként egyaránt. Ez utóbbi minőségében eddig a magyar irodalom, valamint művészettörténet, műkritika és szociográfia műfajában tett le az olvasó asztalára kis híján negyven kötetet, most viszont második regényével jelentkezett. Az első Vezérelt történelem cím alatt 2014-ben jelent meg.
Tulit Ilona véleménye szerint Gazda József újabb regénye is szervesen illeszkedik a nemzet sorsának alakulását nyomon követő és azt önsanyargató őszinteséggel rögzítő életműbe. Ugyanakkor – amint azt már a hátsó borítón olvasható értékelésében megfogalmazta – lendületes, szenvedéllyel megírt szövege megszólítja, és állásfoglalásra készteti magát az olvasót is.
Tekintetbe véve Gazda eddigi munkásságát, a találkozón már szinte magától adódott a kérdés, hogy a sorsábrázolást önvallomásokra alapozó, tudományos igényességgel megírt és szerkesztett szociográfiai könyvek tucatjai után a szerzőnek miért kellett a regény eszköztárához folyamodnia? Egyrészt azért, mert a romániai kommunizmus szörnyarcának regénye még nem született meg, így az utókor számára nincsenek megörökítve azok a borzalmak, melyeknek az erdélyi magyarság a társadalmi és nemzetiségi elnyomás évtizedei alatt ki volt téve – válaszolta Gazda József. Másrészt szabadon, megkötöttség nélkül szerette volna a történtekkel kapcsolatos véleményét megfogalmazni és kifejteni, erre pedig a regényműfaj bizonyult a legalkalmasabbnak.
Arra is fény derült, hogy a könyv főszereplőjének alakját egy általa jól ismert, a kultúrát szerető és pártoló, egyszerű munkásról mintázta. Ő ugyanis nem csak vállalta magyarságát, hanem szót emelt honfitársai érdekében is, és azt vallotta, hogy a munkát becsülettel kell elvégezni. A hazugságokra épülő kommunista rendszer azonban nem tűrte meg ezt a gondolkozásmódot és magatartásformát, ezért lecsapott rá, és kegyetlenül elbánt vele. Így vált a maga meztelen valóságában és döbbenetes egyszerűséggel ábrázolt életútja az erdélyi magyarság sorsának tükrévé egy olyan kötetben, mely – Tulit Ilona szavaival élve – nem szívmelengető, nem is könnyű olvasmány, de kihagyhatatlan.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

A romániai oktatás a magyar diákok szemével
A tanulók jogainak korlátozását, a közoktatás ingyenességének megkérdőjeleződését, a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását és a tanárok alulfizetettségét tartja a hazai oktatásügy legfontosabbnak tartott problémáinak a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége. Ezeket Hegedüs Csilla ügyvezető alelnökkel, az RMDSZ képviselőjelöltjével kommentáltattuk.
Sok romániai iskolában középkorinak nevezhető körülmények között folyik a tanítás – állítja a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (Makosz). A diákszervezetet arra kértük, sorolják fel a hazai oktatásügy általuk legfontosabbnak tartott problémáit.
A Maszolnak küldött lajstromuk szerint kifogásolják, hogy rengeteg iskola belső szabályzata felülír törvényeket, a diákok jogállásáról szóló miniszteri rendeletet, vagy éppen az alkotmányt. A Makosz szerint sok esetben olyan alapvető jogoktól megfosztják a tanulókat, mint a magántulajdonhoz való jog (telefonkészülékek elkobzása), vagy a szabad mozgáshoz való jog (az intézmény területének elhagyásának megtagadása).
A magyar középiskolások érdekvédelmi szervezete szerint a közoktatás ingyenessége sem adott teljes mértékben Romániában, bár ezen a téren az utóbbi időben tagadhatatlanul javultak az helyzet „Azonban könnyedén találhatunk olyan iskolát, amely arra kötelezi tanulóit, hogy önköltségből egyenruhát vásároljanak, ellenkező esetben gyakran az oktatáshoz való jogot is megvonják tőlük (megtagadva tőlük az intézménybe való belépést, ha nem hordják az előírt egyenruhát). Azon felül, hogy ez erkölcsileg elítélendő és kegyetlen, mélységesen alkotmányellenes is” – állapítja meg a diákszervezet.
A Makosz problémának tartja a román nyelv kisebbségek számára differenciáltan történő oktatásának hiányát. Szerintük a többségi társadalom és a kisebbségi etnikai közösségek is rengeteget veszítenek abból, hogy a lakosság jelentős részének komoly nehézségeket okoz a hivatalos nyelven történő mindennapi kommunikáció, a munkapiacra való belépés pedig jelentős részüknek közel teljesen ellehetetlenedett. A diákszervezet ugyanakkor emlékeztet, hogy az új tanterv már nagyobb hangsúlyt helyez a kommunikációra, de iskolai alkalmazása elhúzódik.
A magyar diákszervezet kontraproduktívnak tartja a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását. Ez az eljárás szerintük elsősorban azért helytelen, mert ezek a tantárgyak leginkább a gyermekek szorgalmuktól és odaadásuktól független, adottságfüggő készségeket mérnek fel. „Értelmetlen ilyen jellegű akadályokat görgetni a továbbtanulás elé” – írják.
Végezetül a Makosz a hazai oktatás problémájának nevezet tanárok bérezését is. „Köztudott, hogy a pedagógusok gyalázatosan alacsony bérekből kénytelenek élni, ami sokkal több puszta gazdasági problémánál. Be kell látnunk, hogy a tanárok társadalmunk alappillérei, munkájuk minősége évtizedekre meghatározhatja annak jövőjét, éppen ezért elengedhetetlen, hogy ez a bérezésükben is tükröződjön, egyedül ezzel állítható helyre e hivatás megbecsültsége” – fogalmaz a diákszervezet.
Hegedüs Csilla: a hangsúlyt most már a minőségre kellene helyezni
A Makosz problémalistájával a Hegedüs Csillát, az RMDSZ ügyvezető alelnökét szembesítettük, aki az „Örökségünk őre” program irányítójaként az elmúlt években közvetlenül a diákoktól is tudomást szerezhetett a gondjaikról, volt alkalma megismerni látásmódjukat, ha pedig sikerül bejutnia a parlamentbe – Kolozs megyei képviselőjelölt –, a törvényhozás szintjén segíthet is a problémáik megoldásában.
A politikus elöljáróban emlékeztetett: az elmúlt években sikerült megteremteni a magyar nyelvű oktatás feltételeit Erdélyben, óvodától a doktori iskoláig van lehetőség anyanyelven tanulni. Felidézte, az idén Szamosújváron és Magyarlapádon is alakult új szórványiskola, illetve Nagyenyeden befejeződött a Bethlen Gábor Kollégium felújítása.
„Tehát jó dolgok történnek, de azt hiszem most már itt az ideje annak, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzünk a magyar oktatás minőségére is”– jelentette ki Hegedüs Csilla. Hangsúlyozta, számára is a legfontosabb problémák közé tartozik a román nyelv differenciált oktatása vagy a pedagógusok fizetése, hiszen ezek is meghatározzák az oktatás minőségét. Szerinte a román nyelvet nem anyanyelvként kell oktatni, a kommunikációs gyakorlatokon kellene hogy legyen a hangsúly.
„A gyermekeink ne csak száz évvel íródott ezelőtt műveket olvassanak el. A Luceafărulból ma is passzusokat tudok kívülről, de az iskolában nem tanítottak meg arra, hogy hogyan kommunikáljak román nyelven, hogy a kedvenc példámmal éljek, hogyan kérjek Székelyföldön románul kenyere” – magyarázta a politikus, aki szerint szemléletváltásra lenne szükség az oktatásban.
Szemléletváltásra lenne szükség
Hegedüs Csilla úgy véli: mivel a világ is nagyon sokat változott, az oktatásnak is kellene idomulnia a digitális világ kihívásaihoz. Szerinte a szemléletváltás kulcsa, hogy kézzelfoghatóvá, gyakorlatiasabbá, élvezhetőbbé tegyék az iskolai tananyagot. Elmondta, hogy az Örökségünk őrei program kapcsán azt tapasztalta: a gyerekek hihetetlenül nyitottak az iskolán kívüli tevékenységekre, olyanokra, amiket ők töltenek meg tartalommal.
„Annyi fantáziával közelítették meg a kérdést, flash-mobot szerveztek, kisfilmet forgattak, Facebook-oldalakat működtettek, színdarabot írtak az illető műemlékről, tehát megszemélyesítették, emberközelivé tették a számunkra. Ezek a gyerekek hihetetlenül leterheltek, mégis óriási időt és energiát áldoztak erre a projektre, azért mert érdekelte őket, és azért mert élvezték” – részletezte Hegedüs Csilla.
Felvetésünkre a képviselőjelölt leszögezte: nem igaz az, hogy a mai gyerekeket nem érdekli az olvasás, és ezt a ma már egyetemista lánya példájából tudja. „Érdekli őket az olvasás, de mást arról, hogy mit olvassak, és csak utána alakult ki a saját ízlésem. A lányomnak és korosztályának sokkal hamarabb kialakult az ízlése” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

Változóban a család fogalma
VÁLTOZÓBAN A CSALÁD FOGALMA. Ellenszavazat nélkül fogadta el a szenátus jogi bizottsága a polgári melegházasság tiltásáról szóló kezdeményezést, amelyet az ortodox egyházhoz közel álló Koalíció a családért indított. Mint tudott, a kezdeményezéssel az alkotmányt szeretnék módosítani úgy, hogy a család a férfi és a nő házasságán alapuljon. Jelenleg az alkotmány csupán házasulandó felekről beszél. A kezdeményezést a szenátus plénumának, majd a képviselőháznak is el kell fogadnia.
A sajtóban többen is felhívták a figyelmet arra, hogy ha a Koalíció a családért által javasolt szöveg kerül be az alkotmányba – „a család egy férfi és egy nő szabadon választott házasságán, egyenlőségükön, a szülők azon jogán és kötelességén alapul, hogy felneveljék, oktassák és képezzék a gyermekeiket” –, ez kizárja a család fogalmából például az egyszülős családokat, a házasodni nem akaró heteroszexuális párokat, a nagypapa, nagymama és unoka alkotta családokat is. (Maszol)
PONTA-ELMÉLETEK. Victor Ponta a România TV-ben arról beszélt, hogy a Colectiv Klubtűz tragédiáját Klaus Iohannis államfő szervezte, mert neki állt érdekében a Ponta-kormány megbuktatása. Kifejtette: olyan hazafiatlan és inkompetens politikusokat, mint Iohannis és Cioloş, még nem látott soha. Szerinte Iohannisnak annyi köze van az államelnökséghez, mint neki egy New Jersey-i baseballcsapat edzéséhez. „Remélem, nem szerveznek még egy Colectivet!” – fogalmazott, hozzátéve, szerinte Iohannis az ukrajnai fegyveres konfliktusok mintájára akarta leváltani a kormányt. Az összeesküvés-elméletek gyártásában Ponta barátja, Sebastian Ghiţă képviselő is jeleskedik, aki egyébként a România TV alapítója. Szerinte sem véletlen Iohannis és Cioloş hatalomra kerülése, mint mondta, bizonyos „okkult erők” még 2014-ben kidolgoztak egy titkos tervet Ponta menesztésére, akit meg is zsaroltak. (Főtér)
ÚJRA VACAKOL A KÁRTYARENDSZER. Az egészségbiztosítási pénztár közleménye szerint tegnap reggel 9 órától nem működik az informatikai rendszer, ezért offline üzemmódban teszik hozzáférhetővé az egészségügyi szolgáltatásokat. Múlt szerdán a kormány rendeletet hozott arra vonatkozóan, hogy az egészségbiztosítási pénztár megtéríti az orvosoknak és gyógyszertáraknak azokat az egészségügyi szolgáltatásokat, amelyek az offline időintervallumban történnek. Az egészségügyi kártyarendszer bevezetése óta annak meghibásodása többször is fennakadásokat okozott, legutóbb két héttel ezelőtt négy napon át szünetelt a rendszer működése. (Erdély FM)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kozma Mónika: a szenátorjelöltség számomra nem egy tisztséget, hanem kőkemény munkát jelent
A jövőt Erdélyben képzeli el, külföldön élt és tanult, 2009-ben költözött haza Erdélybe, Maros megyébe. Családot alapított, és itthon szeretné kamatoztatni azt a tudást, amit külföldi szakmai tapasztalatai során, illetve tanulmányai alatt szerzett. Kozma Mónika jelenleg Péter Ferenc megyei tanácselnök tanácsadója, de dolgozott már Budapesten, Londonban és Bukarestben is, számos környezetvédelmi intézmény élén tevékenykedett. A december 11-i parlamenti választásokon a szövetség színeiben szenátornak indul, úgy gondolja, hogy Maros megye csak akkor lehet erős, ha erős csapattal vág neki ennek megmérettetésnek.
1. Mi késztette Önt arra, hogy 2008-ben hazaköltözzön és ott hagyja a budapesti jól fizető munkahelyét? Mitől vonzó egy olyan Erdély, amely nem nyújt olyan anyagi és megélhetőségi lehetőségeket, mint egy nyugat-európai főváros?
– Mindig is erdélyinek vallottam magam, és bárhol éltem vagy dolgoztam, ezen az érzésemen semmi sem változtatott. Elsősorban azért költöztem haza, mert meggyőződésem, hogy Erdélyben van jövő! Azonban ezt a jövőt nekünk kell megálmodnunk és valóra váltanunk. Ez a mi feladatunk! Erdélynek egy olyan gazdasági stabilitásra van szüksége, amely minden állampolgárnak jólétet biztosít. A gazdasági egyensúly megteremtéséhez mindenkire szükség van kicsitől nagyig. Első körben vissza kell térnünk ahhoz az alapgondolathoz, hogy miben vagyunk mi egyediek, mi a mi erősségünk. Ezekre kell építeni, erre kell jövőt tervezni. Például Maros megye gazdasági fellendülésén sokat segítene a turizmus, illetve történelmi örökségünk bemutatása, de ugyancsak ezt a célt szolgálná a külföldi befektetők ide vonzása.
2. Ha a Maros megyei magyar lakosságot nézzük és azt, hogy Ön a harmadik a szövetség megyei szenátori jelöltlistáján, elmondhatjuk, hogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy bejusson a parlament felsőházába. Mégis vállalja a munkát, és dolgozik… Mi készteti munkára?
– Amikor eldöntöttem, hogy erre vállalkozom és jelöltetem magam, akkor feladatokra és nem funkciókra, tisztségekre vállalkoztam. Ezen feladatokat és vállalásaimat nem attól tettem függővé, hogy befutó vagy nem befutó helyre kerülök. Azt gondolom, hogy Maros megyének erős csapatra van szüksége, történelmi pillanatoknak lehetünk részesei, amikor minden kéz elkel. Elmondhatjuk, hogy egy korszak zárul le éppen, és egy új kezdődik. Ebben az átmenetben mindenkire szükség van, aki konstruktívan gondolkodik a jövőről.
3. Melyek lennének az első intézkedései környezetvédelmi szakemberként egy esetleges szenátori mandátum elnyerése során?
– Románia a hulladékgazdálkodás terén nagyon rosszul áll. A mostani, nem működő hulladék- gazdálkodás helyébe gyakorlatilag egy teljesen új rendszert kell kialakítani. Egy olyan országos integrált rendszerre lenne szükség, amely mindamellett, hogy megoldaná a hulladékgyűjtési és - kezelési problémákat, közben maximálisan tekintetbe venné a környezetvédelmi elveket is és felszámolná az országban mindenhol jelen lévő illegális hulladéklerakókat, amelyre jó megoldás lehet a hulladék feldolgozása és hasznosítása, elsődleges erőforrásként. Ehhez – véleményem szerint – már az iskolai oktatás során tudatosítani kell a gyerekekben a környezettudatos életmódot és meg kell tanítani nekik konkrét hétköznapi helyzetekben alkalmazni a környezetvédelmi elveket. Ez csak többéves stratégia keretében képzelhető el, és társadalmi szemléletváltásra van szükség, nem lehet egyik napról a másikra eredményt elérni. Szükség lenne mind a kerettörvény, mind a vonatkozó végrehajtási szabályok módosítására. Az lenne az első kezdeményezésem, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó jogszabályokat ne toldozzuk-foltozzuk, hanem kerettörvényt dolgozzunk ki erre, amelynek megalkotásába a társadalom minden szegmensét vonjuk be. Sokat elmond rólunk az a tény, hogy milyen környezetben élünk. A gazdasági fellendülést is a fenntartható fejlődés elve mentén kell elérni, és élhető környezetet kell biztosítanunk gyermekeinknek is.
Kérdezett: Stefan Renáta
Népújság (Marosvásárhely)

Moldománia
A kitalált közös emlékezet
FOLYTATÁS OKTÓBER 12-I LAPSZÁMUNKBÓL
A kollektív emlékezet nem azonos a történelmi múlttal. A történelmi eseményeket interpretálják a közösségek a jelen érdekeinek alávetve, s így lesznek részei a kollektív emlékezetnek. „A kollektív emlékezet esetében tehát bizonyos fokig tudatosan alakul a múlt szemlélete. Itt fogható meg a történelmi múlt és a kollektív emlékezet közötti legfontosabb különbség: a kollektív emlékezetet a csoport saját identitásának megerősítésére, újraalkotására használja fel, annak érdekében, hogy a jelen kihívásaira megfelelő válaszokat tudjon adni. Míg a történelem, illetve a történész feladata a múlt aprólékos tudományos alaposságú feltárása, addig a kollektív emlékezet esetén nem követelmény sem a tudományos alaposság, sem az objektivitásra törekvés.” (Vékony Dániel: Muszlim kisebbégek Nagy-Britanniában, In: Kisebbségkutatás, 25. Évfolyam 2016/2).
A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997) is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak.
Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.
Marad tehát az ingatag lábakon álló, ellentmondásokat tartalmazó dákó-román elmélet, mint a szedentarista életmódot folytató, mindig itt élt egységes román nemzet mítosza. Úgy hülyeség, ahogy van, de legalább dicső identitást, azaz előkelő eredetet lehet kreálni vele, amivel a mában nagyobb tiszteletet lehet követelni, valamint a köztudatban legitimálja az erdélyi jelenlétet, etnopolitikát. Az egyesülési mánia pedig nemcsak visszamenőleg is legitimálja az egyesüléseket, hanem továbbra is biztosítja a csoport egységét és integráltságát, és jövőbe mutató politikai projektet is nyújt.
Kimarad a történetírásból, ami nem tetszik. A Havasalföld és Moldova közti háborús viszonyok, érdekellentétek, csaták, a különállások, az eltérő civilizációs térbe tartozás mind nem képezik részét a történelmi ismereteknek. A mai román kollektív emlékezet szerint az ottlakók mind románok voltak (még a mai, modern nemzeti identitás megjelenése, azaz a francia forradalom előtt is), s mindnek az volt az évezredes hőn óhajtott vágya, hogy egyesüljenek. Csak a gaz, megszálló idegenek miatt nem lehetett kivitelezni ezt a csodálatos politikai projektet. S persze ugyanez a helyzet a harmadik „román fejedelemséggel”, Erdéllyel is, amellyel csak a magyar urak miatt került a másik kettő olykor konfliktusba. Akik úgy általában is minden rossznak az okozói voltak itt a történelem során. Az utóbbi pár évtizedes sikeres agymosás hatására ezt ma szinte mindenki, aki megszólal a román nyilvános szférában, így fújja. Az internetes kommentelőtől a tévék műsorvezetőin át, az általuk meghívott történészig vagy politikusig.
A romániai unionisták nagy része számára felfoghatatlan, hogy sok moldvai mégsem akarja élvezni ezt a felkínált akolmeleget. Hogy egyesek ellennének úgy, külön államként, ahogy évszázadokig megvoltak..
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Olvasni jó, olvasni öröm – itt a Szabadság megújult weboldala!
Hozzátennénk még ehhez, hogy az olvasás tudást, tájékozottságot jelent. Ehhez kíván hozzásegíteni, hozzájárulni az újság, illetve az újság révén az újságíró. Ezt tartja feladatának a Szabadság és munkatársai, immár közel huszonhét éve. A világ körülöttünk egyre fejlődik, és felgyorsultak a műszaki változások, amelyek révén a sajtó – ezen belül pedig a Szabadság is – változatosabb formában képes eljutni az olvasóhoz: a hagyományos papíralapú, nyomtatott újság mellett weboldallal és digitális változatban is. Valamikor azzal büszkélkedhettünk, hogy a Szabadság volt a világon az első magyar nyelvű napilap, amelynek teljes tartalma felkerült a világhálóra. 1995-ben útjára indított honlapunk október 31-től, hétfőtől megújult struktúrával, formával és tartalommal, sokkal korszerűbben kínálja az olvasnivalót, és segít eligazodni, tájékozódni a helyi, hazai, külföldi eseményekben, történésekben.
Új weboldalunk arculata és felépítése hosszú munka eredménye, amelyhez szerkesztőségünk tagjai járultak hozzá ötlettel, kigondolással, megtervezéssel, javaslattal – és még lehetne sorolni a sok apró, de rengeteg fejtöréssel járó részletet, amelyhez meghallgatás, megértés és türelem is kellett jócskán a folyamatos napilapszerkesztés mellett. A weboldal kivitelezéséért a Codespring munkatársait illeti köszönet, akik mindvégig önzetlenül és nagyon sok jóakarattal viszonyultak a Szabadsághoz, elképzeléseinket továbbgondolással segítették. Gyakorlatilag megtestesítik a mára szinte teljesen kihalt egykori mecénás alakját, hiszen a weboldal térítésmentes elkészítése és üzemeltetése részükről a Kolozsvár egyetlen magyar nyelvű napilapjának nyújtott támogatás. Köszönjük!
Smart, fotóblog és még több ingyenes tartalom
Új weboldalunk kigondolásánál arra törekedtünk, hogy mind képileg, mind a felkínált tartalom elérése révén felhasználóbarát és könnyen áttekinthető oldalt kínáljunk. Fontos szempont volt, hogy a honlap élvezhetően olvasható legyen számítógépen, táblagépen és okostelefonon egyaránt. Rovataink elnevezése valamelyest változott és szám szerint kevesebb is lett, ezzel együtt viszont nemhogy csökkent volna, hanem megnövekedett az olvasható tartalom mennyisége. Ráadásul ezután sokkal több ingyenes tartalmat is kínálunk.
A Közhírben megtalálják Kolozsvár, Kolozs megye és a nyomtatott Szabadság terjesztési körzetének – Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Szilágy megyék – híreit, eseményeit. Belpol rovatunk tartalmazza a belföldi politikai, országos érdekeltségű történéseket, a KultSzínTér a kulturális, művelődési témájú cikkeket. Máskép(p)rovatunkban olvashatják a vezércikkeket, publicisztikai írásokat, elemzéseket, tanulmányokat. Külpol rovatunk a külpolitikai híreké, eseményeké, az Életmód, Sport és Gazdaság rovat neve önmagáért beszél, a tudományos anyagokat pedig a Smart rovatban kereshetik. Hűha! Igen, ilyen rovatunk is van a weboldalon, itt találják az érdekes, furcsa, rendkívüli vagy hihetetlen történeteket. Újdonság a Zoom, ahol nemcsak a fotóriportokat láthatják, hanem az egészen újszerű Fotóblogot is. Fotóbloggereink rendszeresen megosztják velünk azt a világot, amit a fényképezőgép lencséjén keresztül látnak, de több évtizedes dokumentumértékű felvételeket is közlünk a Minerva Egyesület fotóarchívumából.
Az Extra fül még több olvasnivalót kínál: itt találják a Szabadságkülönféle mellékleteit (Campus, Erdély tájain, Református Híradó) és további hasznos és olvasmányos extra tartalmakat (Minerva Archívum, Kolozsvári utcanevek, Olimpikonok, Sporttörténeti gyűjtemény).
Előfizetés, hirdetésfeladás otthonról
Megújult weboldalunkon lehetővé tettük, hogy hirdetéseiket akár otthonukból, a számítógép képernyője előtt kényelmesen üldögélve is feltehessék, és ugyanígy akár az újságra is előfizethessenek. Kidolgoztunk továbbá egy előfizetési csomagot, amely lehetővé teszi, hogy a Szabadságot kedvezményes áron akár mindhárom megjelenési formájában megrendelhessék. Van, aki a hagyományos print/nyomtatott „papírújságot” kedveli. Más ugyanezt a tálalást olvassa szívesen, de a napilap terjesztési területén kívül él – neki való a Szabadság digitális változata, amely gyakorlatilag a képernyőn lapozható újság. Aki igencsak otthonosan mozog a világhálón, az már-már veleszületett készségként találja meg Prémium tartalmainkat. E három előfizetési formához találtunk ki közös keretet, hogy a nagyi és az unoka is egyaránt a hozzá legközelebb álló tálalásban olvashassa el a végtelen mennyiségű híranyagot árasztó világunkból általunk változatosan összeválogatott, megírt érdekességeket. Az előfizetés mikéntjéről részletes útmutatást nyújtunk a weboldalon.
Honlapunk jelenleg is frissül és kiegészül újabb tartalmakkal. Régi oldalunk és annak tartalma az Archívum menüpontban elérhető és visszakereshető, hasonlóan a még korábbi, 2007 előtti honlapunkhoz. Reméljük, sikerül elnyernünk olvasóink tetszését, és a szomszédnak is megmutatják az új webSzabadságot. Szeretettel kínáljuk – fogadják szeretettel.
Szabadság (Kolozsvár)

Indokolatlan a Musai–Muszáj elutasítása
A jog szempontjából nem állja meg a helyét a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivőjének, Oana Buzatunak az érvelése, miszerint a folyamatban lévő per miatt nem lehet kitenni a Musai–Muszáj mozgalom többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit – szögezte le lapunknak Szőcs Izabella, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért pert indító Minority Rights Alapítvány jogásza. A Musai-Muszáj tavaly megvalósíthatta szintén első helyen végzett, Az ezer per tavasza elnevezésű projektjét, melynek tárgya maga a per volt; a PONT Csoport most felülvizsgálja a pályázatot.
A jog szempontjából nem állja meg a helyét a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivőjének, Oana Buzatunak az érvelése, miszerint a folyamatban lévő per miatt nem lehet kitenni a Musai–Muszáj mozgalom többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit – szögezte le lapunknak Szőcs Izabella, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért pert indító Minority Rights Alapítvány jogásza.
Kifejtette, ahhoz hogy jogilag és érdemben fel lehessen lépni a városvezetés hétvégén bejelentett elutasító döntése ellen, meg kell várni a polgármesteri hivatal vagy a Kolozsvári Tömegközlekedési Vállalat (CTP) hivatalos írásos indoklását. „Annak, amit Oana Buzatu szóvivő mesél, nincs jogi relevanciája, csak annak, ha a Musai–Muszáj hivatalos, írásos indoklást kap arról, miért akadályozzák meg a 3D-s táblák kihelyezését” – magyarázta az ügyvéd, aki szerint ennek birtokában meg lehet támadni a bíróságon a döntést.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári városvezetés nem engedélyezi, hogy a civil mozgalom kihelyezze a város tömegközlekedési eszközeire a többnyelvűséget szorgalmazó 3D-s tábláit. A Musai–Muszáj a sajtóból értesült az ügyről, és hivatalos választ vár a polgármesteri hivataltól, illetve a helyi tömegközlekedési vállalattól (CTP). Oana Buzatu városházi szóvivő a Transilvania Reporternek nyilatkozva azzal indokolta a projektre kiadott engedély visszavonását, hogy a többnyelvűség kapcsán bírósági per van folyamatban, az akciócsoport szerint viszont az érvelés tendenciózus, hiszen nem lehet egy peres ügyre hivatkozva korlátozni a szólásszabadságot, amely alapvető emberi jog. Az, hogy egy ügyben zajlik a per, még nem jelenti, hogy nem lehet róla beszélni, mutatnak rá. „Aberráció, a szólásszabadság legdurvább korlátozása, hiszen pontosan a vitatott kérdésekről szoktak az emberek beszélni” – értékelt lapunknak Bethlendi András a mozgalom képviselője.
PONT-os felülvizsgálat
Oana Buzatu ugyanakkor arra is célzott, hogy az ügyben a pályázatot lebonyolító PONT Csoport és a Kolozsvári Közösségi Alapítvány hibázott. A táblák kihelyezését éppen a hivatal támogatta volna, hiszen a Musai–Muszáj a Com’On Kolozsvár pályázat keretében nyert 4500 lejt a projektre. A Com’On Kolozsvárt a PONT Csoport kezdeményezte és fejlesztette, együttműködve a polgármesteri hivatallal, a Kolozsvári Közösségi Alapítvánnyal és a SHARE Föderációval. A projektet az Izland, Liechtenstein és Norvégia által finanszírozott EGT (Európai Gazdasági Térség) Alap támogatásából finanszírozták, a Civil Támogatási Alap Romániában program keretében a PONT Csoport irányítása alatt, a polgármesteri hivatal és a civil szféra támogatásával.
A városvezetés érvelése a pályázat szabályzata szempontjából sem állja meg a helyét: a Commoncluj.ro oldalon elérhető kitételek között nem találtunk olyat, mely kimondaná: a per tárgyát képező témák nem támogathatók. A szabályzat szerint ellenben nem támogathatóak az olyan kezdeményezések, amelyek „nem sorolhatók be a projekt célkitűzéseibe és tevékenységeibe”, valamint a politikai természetű projektek. Ahogyan olyan projektekre sem adható pénz, amelyben xenofóbiára, rasszizmusra, erőszakra vagy gyűlöletre buzdítanak, vagy amelyek szociális/nemzetiségi kategóriák ellen uszítanak.
Farkas András, a Com’On Kolozsvár pályázatait elbíráló PONT Csoport vezetője a Krónikának elmondta: jelenleg épp vizsgálják az ügyet, amint kialakítják álláspontjukat a Musai–Muszáj projektjéről, közlik a sajtóval.
Egy per helyett kétezer
A dolog pikantériája, hogy a mozgalom tavaly, a Kolozsvár Európa Ifjúsági Főváros 2015 projektkeretében első ízben meghirdetett részvételi költségvetés pályázati kiírásán is első helyen végzett, akkor épp „az ezer per tavasza” elnevezésű projektjük kapta a legtöbb szavazatot. Ennek tárgya maga a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért zajló per volt, azaz hogy minél többen csatlakozzanak a Minority Rights Alapítvány peréhez. „Tevékenységünk során szeretnénk megvalósítani: 1. az »Ezer per tavaszát«: 2015. június elsejéig – legalább 1000 kolozsvári polgár kérje beadványban a többnyelvű várostábla kihelyezését; – legalább 1000 polgár csatlakozzon felperesként ahhoz az új perhez, amely a kétnyelvű várostáblák kihelyezésére jogi úton kötelezi a városházát” – olvasható a honlapon a civil kezdeményezés célkitűzése.
Bethlendi András, a Musai–Muszáj mozgalom képviselője lapunknak megerősítette, hogy akkor még gond nélkül megkapták a pályázaton elnyert összeget, így meg is tudták valósítani célkitűzésüket. Sőt végül az eredetileg tervezett ezer helyett kétezer, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését követelő kérést iktattak a városháza lakosság-nyilvántartó hivatalában.
A kolozsvári városháza érvelése amiatt is visszás, mivel a kincses város határába kihelyezendő többnyelvű helységnévtáblák célkitűzésként szerepelnek az Emil Boc polgármester vezette Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ közötti megyei koalíciós megállapodásban. Ennek értelmében a két párt politikusai vállalják, hogy a megye több településén határozattervezeteket dolgoznak ki erre vonatkozóan, így Kolozsváron is, ahol a protokollum létrejöttekor már zajlott az úgynevezett táblaper, és a magyar politikusok épp ennek ellensúlyozására léptek, igaz, mindeddig eredménytelenül.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Itt állok, másként nem tehetek”
Szokványosnak tűnő októberi hétvégén hívogattak a harangok az érköbölkúti dombok között megbúvó ősi templomba. A helybeliek és az idelátogatók azonban tudták, hogy az október 29-én, szombaton beharangozott istentisztelet ünnepet rejteget. A magát egyik írásában félig tréfásan, félig komolyan Isten udvari bolondjának tituláló lelkésznek, Luther Mártonnak emlékére állítottak szobrot az érmelléki településen.
Az esemény ötletgazdája a maga is evangélikus Rákóczi Lajos irodalomtanár és helytörténész kezdeményezésére állított egész alakos szobor mindezidáig egyedülálló az erdélyi tájakon. A szobor Luther Márton halálának 470. évfordulója, valamint a közelgő reformációi év tiszteletére állíttatott. Az sem mellékes, hogy a közelgő november 10-e a reformátor születésének évfordulója is. A hívogató harangok szavára érkeztek a hívek Budapestről, Debrecenből, Létavértesről, Álmosdról, Székelyhídról, Szalacsról, Albisról, Szentjobbról, Kolozsvárról, Margittáról, és a helybéliek közül is ott volt mindenki, aki ápolja és őrzi protestáns vallását, és jó keresztyénként folyamatosan részese az itteni hitéletnek. Így hát nem csoda, hogy nagy ünnephez méltóan megtelt az érköbölkúti templom.
A reformátor
Az ünnepség a székelyhídi férfikórus szolgálatával kezdődött, majd a Budapestről érkezett evangélikus lelkész és egyháztörténész, dr. Blázy Árpád hirdetett igét, aki a prédikációjában az etióp kincstárnok megtéréséről szólt, az Apostolok Cselekedetei 8,26–30. alapján. Ezt követően Ledán István érköbölkúti lelkész köszöntötte a megjelenteket és osztotta meg gondolatait a gyülekezettel. Mint mondta, Luther korában nem volt Facebook, de a Wittenbergi templomra kifüggesztett üzenetet igen sokan „like-olták”, és a hullám rekordidő alatt elöntötte Európát. Valóban, Luther és a protestáns mozgalom tanai megváltoztatták nemcsak az egyházat, hanem az egész világot, megalkotva egy olyan nyugati típusú társadalmat, amire ma is építkezünk.
Ezt követően az érköbölkúti iskolások műsora következett. Az alkalomhoz illő színvonalas műsor Hermann Csaba énektanár, Béres Angéla vallástanár és Szabó Anita tanítónő munkáját dicséri, utóbbi szavalatával is megörvendeztette a szépszámú gyülekezetet. Hogy az ökuménia teljes legyen, a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus (tagjainak fele katolikus) többek között a régi magyar himnuszt énekelte. Ezt követően Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész érdekfeszítő és jól dokumentált előadását hallgathatták Várad és környékének reformációjáról. Az előadás az 1514-es és 1557-es időszakot foglalta magába, amikor is az itteni reformáció lezajlott.
Ezt követően Rákóczi Lajos ötletgazda és főszervező beszélt a szoborállítás fontosságáról. Elmondása szerint minden szoborállítás eszménykép-választás. Mint mondta, mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy pesszimistán nézzük a világot, és legtöbb állított szobrunk mártírhősökről szól. II. Rákóczi Ferenc száműzetésben végezte életét, a ’48-as tábornokokat kivégezték, és az ’56-os forradalmároknak is tragikus a sorsuk. Luther Márton olyan forradalmár, aki ágyban, párnák között végezte, és életében átélhette a tanai győzedelmeskedését. Úgy is mondhatnánk, hogy ő olyan sikeres forradalmár, aki megváltoztatta a világot. Nem karddal harcolt, hanem eszmékkel, érvekkel, és ilyen sikeres forradalmárokra van szükségünk a 21. században is. A szoborra fölkerült „Itt állok, másként nem tehetek.” idézet példaként kell, hogy szolgáljon azoknak, akik a mai kor útvesztőiben eltévelyednek, és kapaszkodó kell legyen azoknak is, akik gyakran csüggedten nézik a mai kor történéseit. „Nem gyűlölködésre van szükségünk, hiszen a »nincs helye közöttünk« megbélyegzéseknek kora ma már lejárt. Luther Mártonnak is helye van végre közöttünk, ezért is állítottunk neki szobrot itt, az Érmelléken” – hangzott el.
Az érköbölkúti vallásórások műsora következett. Ledán Katalin, a közelmúltban idekerült lelkésznő közösségformáló munkája szép példája annak a lutheri örökségnek, hogy a lelkész szellemi és közösségformáló fáklyája annak a településnek, ahova őt szolgálatra rendelték. Az ünnepség további része a templom előtti kertben zajlott, ahol Ledán István református lelkész felolvasta Csűry István református püspök az eseményre küldött püspöki levelét. Rákóczi Lajos Adorján Dezső Zoltán evangélikus püspök a köbölkútiakhoz intézett levelét olvasta fel: „Nagyon örülök és gratulálok e nagyszerű történetíró köbölkúti eseményhez. Külön gratulálok az ötletgazdának, és köszönöm, hogy ezt az ügyet szívén viselte. Hálás vagyok a helybéli gyülekezetnek, hogy Luthernek ily módon is otthont ad. Hiszem, hogy ő itt jó helyen van, valóban otthon van. Isten áldása legyen ezen a közös ünnepen. Erős vár a mi Istenünk!” – fogalmazott az evangélikusok püspöke.
A szobrot az alkotó, Szabó István jelenlétében Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkész és Rákóczi Lajos tanár, helytörténész leplezte le. Mátyás Attila áldása után Meleg Vilmos színművész tartott a már csípős októberi szélben lélekmelengető és a tőle megszokott színvonalú, erős pátoszú lélekhez szóló előadást. Az ünnepséget a Szalacsi Örökzöld Asszonykórus dalai, valamint a Szózat közös eléneklése zárta.
Az esemény szeretetvendégséggel fejeződött be, amellyel a vendégszerető köbölkúti gyülekezet ajándékozta meg az ünnepségen résztvevőket.
K. B.
Érköbölkút
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Visky András: „Feszítem a húrt, miközben szelíd és poétikus szövegeket írok”
Tíz év szünet után Visky András először publikált drámakötetet, a 2006-ban megjelent A szökés után a Ki innen című kötetet mutatták be az 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál keretében, csütörtökön.
A könyv hét színházi kísérletet – Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás –, és egy interjút tartalmaz, amelyben Láng Zsolt próza-, drámaíró, irodalomkritikus, szerkesztő beszélget a szerzővel.
A könyvbemutató beszélgetést Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója moderálta, aki a kilencvenes évek óta dolgozik együtt Visky Andrással. Felvezetőjében elmondta, az említett interjúban olyan fogalmakról esik szó, amelyek kapcsolatban állnak a kötetben megjelent drámákkal: a színházi radikalizmus, a marginalizált szereplők és a marginalizált színház kérdésköre, a színházi üzemszerűség, a nyitott dramaturgia, valamint a pontosság és a remény közötti összefüggés. A könyvbemutató beszélgetést Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója moderálta, aki a kilencvenes évek óta dolgozik együtt Visky Andrással. Felvezetőjében elmondta, az említett interjúban olyan fogalmakról esik szó, amelyek kapcsolatban állnak a kötetben megjelent drámákkal: a színházi radikalizmus, a marginalizált szereplők és a marginalizált színház kérdésköre, a színházi üzemszerűség, a nyitott dramaturgia, valamint a pontosság és a remény közötti összefüggés.
„A színházat börtönnek tekintem”
Visky András egyetértett a színházigazgatóval abban, hogy a Ki innen cím nagy feszültséget takar, arra mutat rá, hogy valaki valahonnan ki akar szabadulni. A drámaíró elmondta, a szószerkezet a kötet egyik alkotásából van kiragadva. A címben Visky szemléletmódja is rejlik: „Én a színházat börtönnek tekintem, ahova a nézők a színészekkel együtt szabadon bezárkóznak, rájuk zárul a színház ajtaja, majd pedig ami ott történik közösen velük, kiszabadítja őket a színházból” – fogalmazott Visky András.
Hozzátette, megalapozott a véleménye, mivel a színházi architektúrában a fekete doboz nem egyéb, mint az üres sír. „Tulajdonképpen, amikor mi színházba megyünk, az üres sír meglátogatását hajtjuk végre, de úgy, hogy ott eljátsszuk a halál és a feltámadás játékát. Nem szabad benne maradni a sírban, a színházban mindig van egy olyan gesztus, hogy ki kell menni és reflektálni kell arra, ami történik” – mutatott rá a dramaturg.
„Feszítem a húrt, miközben szelíd szövegeket írok”
A könyvbemutatón szó esett arról is, hogy Visky András látszólag provokatív címeket használ – Megöltem az anyámat, Pornó – Feleségem története –, viszont aki elsőre nem dől be ezeknek, megtapasztalhatja, hogy az adott előadás nem azt nyújtja, mint amit elsőre ígér. Elmondta, találkozott már olyan nézővel, aki csak azért zárkózott el egy előadástól, mert felháborította annak címe. „A mi színházi tradíciónkban benne van az operettes magatartás a néző részéről, ez nem baj, ez tény. Én igenis egy avantgárd, modernista figura vagyok és szembemegyek ezzel” – fogalmazott. „Feszítem a húrt, tudom, miközben teljesen szelíd és poétikus szövegeket írok” – mutatott rá Visky.
Visky András szerint a színházban nem műalkotásokat kell létrehozni, de ajándék, ha ez sikerül. Ezt azzal indokolta, hogy a színházi műalkotás eleme maga az ember, a színész, akivel nem lehet bármit megtenni, nem szabad eszközként felhasználni annak érdekében, hogy egy jó előadás szülessen.
Több rövid drámából egész estés előadás
A beszélgetésen megtudtuk, milyen új tervekben gondolkodik a dramaturg. „Az utóbbi időben elkezdett érdekelni a nyitott dramaturgia, ami azt jelenti, hogy egy olyan szövegkorpuszt létrehozni, ami a próbafolyamatban nyeri el végső formáját” – fogalmazott. Visky konkrét ötlete arról szól, hogy ugyanarról a kérdésfelvetésről megír öt-hét darabot, ugyanazzal a rendezővel ezeket színpadra viszi, úgy, hogy egy előadás alatt a néző két-három darab ötvözését fogja látni. Azonos címmel fél év alatt a néző folyamatosan más megközelítését látná az adott témakörnek, olyan módon, hogy az elején nem tudja, hogy pontosan melyik darabok egyvelegét fogja látni.
Láng Zsolt szerint Visky András ironikusan kezeli a sikert
Láng Zsolt pár gondolatban felvázolta, miért gondolja különlegesnek Visky András munkásságát. Egyrészt folyamatosan felkínálja azt a lehetőséget, hogy az olvasó ne értsen egyet azzal, amit ír. Továbbá azt érzékeli, hogy a szövegei az Úrral folytatott párbeszédei alapján születnek. A másik jellemző szerinte egyfajta „billegetőzéshez” kapcsolódik, úgy látja, hogy mivel a világ „billegetőzik”, úgy is kell írni róla. Láng ugyanakkor úgy véli, a dramaturg a sikert ironikusan kezeli, szembemegy vele. Ezt bizonyítja a címválasztás, amelyben bár felhívja a néző figyelmét, mégsem teljesíti az ösztönös elvárását. Emellett tiszteli Viskyben, hogy monodrámákat ír, hogy felvállalja, hogy a szereplők hosszan értekeznek olyan dolgokról, amelyeket a néző nem föltétlenül ért. Láng Zsolt azt is elmondta, hogy Visky drámáiban nagyon erősek a szövegek, ami felveti a kérdést, hogy lehet-e szöveg nélkül színházat csinálni.
A közönségből érkező kérdésre Visky András kifejtette, egyetért azokkal a kritikusokkal, akik azt mondják róla, hogy jobban meg tudja írni a női figurákat. Úgy gondolja, ennek személyes okai is lehetnek, de tény, hogy érdekli a törékenység és a marginalizált helyzet. „A történelmet férfiak csinálták és látjuk, hogy milyen” – összegzett a drámaíró.
A könyvbemutatón jelen volt Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója is, aki elmondta, a Ki innen című drámakötet több mint a huszadik a kiadó színházi témájú könyvei között. Hozzátette, szerinte Visky András a jelenlegi kötettel kompenzálja a tíz éves szünetet.
Tasi Annabella
maszol.ro

110 éve született dr. Szentkirályi István gyermekgyógyász-professzor
Nem volt sem irigye, sem haragosa – emeltük ki a címben, de úgy tűnik, hogy a lexikonszerkesztőkön kívül méltatója is kevés, holott élete legtermékenyebb bő két évtizedét a gyermekek gyógyításának, a kutatásnak, orvosnemzedékek képzésének szentelte a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben.
A sok ezerből valószínűleg ma is élnek olyan felnőttek, akiket gyermekkorukban meggyógyított, akiknek megmentette az életét, és tanítványai közül is sokan, akiket legjobb tudása szerint felkészítve a "gyógyítás szent útján" elindított.
Dr. Szentkirályi István 1906. december 29-én a Fehér megyei Zalatnán látta meg a napvilágot. Iskolába Gyulafehérváron, Szászvárosban és a tordai unitárius gimnáziumba járt, majd annak megszűnése után a román tannyelvűben érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári I. Ferdinánd egyetem orvosi karán végezte román nyelven. 1933. április 8-án avatták doktorrá. 1934–35-ben Magyarországon képezte tovább magát, előbb a gyulai kórház szülészeti- nőgyógyászati osztályán, majd a szegedi egyetem gyermekklinikáján.
Magas, vékony, szőke, sokoldalú fiatalemberként sportolt (bokszolt), vadászott, horgászott, szépen korcsolyázott, ügyesen faragott, remek karikatúrákat rajzolt. Végtelenül szerény volt, de igényes önmagával szemben. Remek humorérzéke környezetét elbűvölte. Lovagias volt, sportszerű, aki a gyengébbet sohasem bántja, a kis halakat visszadobja.
1935-ben Tordán nyitott magánrendelőt. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében áttelepült Kolozsvárra. 1940-től az Anya és Csecsemővédő Intézet gyermekorvosa, 1943-tól az Országos Társadalombiztosítási Alap orvosa is volt. A megélhetés érdekében Kismester utcai lakásának egyik szobájában magánrendelőt nyitott. 1945-től a Dermata cipőgyár bölcsődéjének gyermekorvosaként dolgozott.
1949-ben prof. dr. Csőgör Lajos rektor meghívta a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet gyermekgyógyászati klinikájára előadótanárnak, ahol később professzori címet nyert. 1949–1971 között 22 évfolyam gyermekgyógyászait oktatta, kiváló szakemberek kerültek ki a keze alól.
Szakirodalmi tevékenységének az eredménye 12 tudományos dolgozat, amelynek első szerzője, nyolcban pedig társszerzőként szerepelt. Fő kutatási területe a csecsemőkori enterocolitisek, postdysenteriás állapotok, csecsemőkori atrophia és kezelésük; a vérplazmával végzett terápiás kísérletek gyermekkori reumás fertőzésben; a méz hatása koraszülöttek súlygyarapodására; a csecsemők malignus syndromája; a húgyutak fejlődési rendellenessége, a húgyúti gyulladások patológiája, az emzimopathiák felismerése.
Tanulmányai, dolgozatai hazai (Orvosi Szemle, Pediatrie) és külföldi szakfolyóiratokban (Gyermekgyógyászat, Kinderärzliche Praxis, Kísérletes orvostudomány; Med. Wochenschrift, Wiener. stb.) jelentek meg.
Egyetemi hallgatói részére 1951–60 között kilenckötetnyi litografált jegyzetet írt (Gyermekgyógyászati jegyzetek I., II., III. – három átdolgozott kiadásban). Közel 2.500 oldalt gépelt otthoni kis Erika írógépén. A Bukarestben megjelent Gyermekgyógyászat tankönyvbe (1962, 1965) fejezetet írt. Rendszeresen megszerezte az akkor legkorszerűbb svájci Fanconi gyermekgyógyászati szakkönyv több kiadását, és jegyzeteibe beépítette a szakmával kapcsolatos legfrissebb tudnivalókat. Kapcsolatot tartott az európai hírű budapesti dr. Kramár Jenő és dr. Dobszai László professzorokkal. Rengeteget olvasott, fiatalkorában filozófusokat is, aztán sorra fedezte fel a világirodalom nagyjait és a magyar költőket Adytól Székely Jánosig, akinek verseit olvasta és mondta magnóba még a halálos ágyán is.
Egész magatartását az igazi emberszeretet jellemezte. 1944 előtt az üldözötteket segítette, gyógyította, 1944 után szintén a hátrányos helyzetbe került emberek, a kilakoltatottak orvosa volt. Nem érdekelte a pénz, irtózott az anyagias emberektől, nem is volt több vagyona, mint egy kis moped motorkerékpár, egy svájci bicska meg a horgászfelszerelése.
Feleségével és három gyermekével bérelt lakásban laktak, idős szüleit és felesége szüleit, akik a háború után nincstelenekké váltak, halálukig segítette, eltartotta. Családján kívül rendkívüli módon ragaszkodott fiatalkori jó barátaihoz, elsősorban Csőgör Lajoshoz és Guzner Miklóshoz, akik Marosvásárhelyen tanártársai és majdhogynem szomszédai is voltak.
Súlyos betegsége (tüdőrák) miatt kényszerült abbahagyni a munkáját, s bár C. Carpinisean professzor 1968-ban Bukarestben megoperálta, 1973-ban, 67 éves korában tüdőrákban elhunyt.
Sem irigye, sem haragosa nem volt soha. Példaképet jelentett az orvosi szakmában, az orvosi etika betartásában. Orvosként dolgozó gyermekei szerint otthon, édesapaként úgyszintén. Ezért érzik méltánytalannak, hogy a MOGYE történetéről megjelent kötetekben alig vagy a legújabban meg sem említik a nevét. Életéről, pályájáról a Romániai magyar irodalmi lexinkonban (5. kötet) olvashatunk.
In memorian prof. dr. Szentkirályi István
Prof. dr. Szentkirályi István a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyermekgyógyászati karának a legkedveltebb egyénisége volt. Magas, szikár, szűkszavú tanítómesterem hatalmas tudású, igényes, pedáns klinikus volt …, aki bevezetett engem a gyermekgyógyászat szövevényes berkeibe. Tette mindezt annyi méltósággal és hivatásbéli hitelességgel, hogy a mi generációnknak kitörölhetetlen emberi példaképe maradt. Ő vezetett be a tudományos munka és kutatás világába is. Fia, dr. Szentkirályi István kiváló fogorvos hosszú ideig Szatmáron élt, és a barátom volt. Amikor úgy hozta a sors, hogy szeretett tanítómesterem eltávozott közülünk, István barátom nekem ajándékozta azokat a számomra felbecsülhetetlen értéknek számító gyermekgyógyászati szakkönyveket, a klasszikus német gyermekgyógyászok munkáit, feljegyzéseit és írásait, amit az utókorra hagyott… Olyan tisztességgel, orvosi hittel őrzöm mindmáig, mint a gyermekgyógyászat katekizmusát. Szatmárnémeti, 2012. január 26-án" – olvasható az egykori tanítvány, dr. Bauer Béla PhD honlapján, aki nyugdíjazásáig a szatmári városi kórház gyermekosztályának vezető főorvosa volt, és gyógyító tevékenysége mellett gazdag tudományos és irodalmi munkásságot mondhat magáénak.
A dr. Szentkirályi István debreceni fogorvostól származó adatok alapján összeállította Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Apám azt mondta...
Édesapa már 26 éve elment. Váratlanul, búcsú nélkül, pár óra alatt. Élt 58 évet.
Így, halottak napja tájékán felerősödnek bennünk az emlékek. Édes, bús, szomorú és vidám képek kísértenek a múltból, azok arca, akik már nincsenek velünk. Igaz, Ő mindennap itt van, tanításai, gondolatai, szokásai által, amelyeket, ahogy öregszem, egyre inkább fellelek magamban.
Egyre gyakrabban azon érem magam, hogy egy felmerülő problémára, kérdésre azt válaszolom: „Apám erről azt mondta...” És bizony Ő nem volt híján a bölcsességnek. Bevált rajta a mondás, hogy jó pap holtig tanul. Mindig naprakész volt, bármilyen kérdésről is legyen szó. És nemcsak elolvasta, meghallgatta, de tovább is gondolta a magába szívott tudást.
Mérhetetlenül szelíd lénye, bölcsessége mindenkit megejtett. Gyermekkoromban soha nem kérdezhettem akkora butaságot, hogy ő el ne magyarázta volna türelmesen a lényeget. Akkoriban azt gondoltam róla, hogy mindentudó. Lehet, hogy lényegében az is volt. Mindenre tudta a választ, a megoldást, mindig kész volt segíteni bármikor bárkinek.
Saját félelmeit, bánatát, gondjait soha nem zúdította ránk. Pedig bizony volt neki bőven. Kulákgyerek volt, magyar katona hadiárvája, 1956-ban végezte el a református teológiát, ráadásul „rosszul is nősült”: szépséges édesanyám egy református lelkész lánya volt. Nehéz idők jártak rájuk, és később ránk is velük együtt, de ő nem ismerte a félelmet és a megalkuvást. Csak a szolgálatot, a szeretetet és a feltétlen hűséget.
Hurcoltatásai, a gyermekkoromból most is felidézett házkutatások, fenyegetések, verések talán közrejátszottak korai halálában. Emlékszem, amikor azt mondta: Imádkozni kell azokért, akik bántanak, mert Jézus mondta, hogy nem tudják, mit cselekednek. És hogy a gonoszt jóval győzzük meg. És nem csak mondta, tette is. Lázadó kamaszként ezerszer sem értettem szelídségét, alázatosságát, türelmét. Szembeszálltam vele, vitatkoztam, sokszor harcoltam is dacosan. Akkor. Most már sok mindent másképp látok.
Vad, agresszív világunkban azt hinné az ember, csak erőszakkal tudjuk megvédeni magunkat. Pedig neki van igaza. A szelíd, de kemény passzív ellenállás zavarba hozza az erőszakosokat.
Ma is látom alakját, amint ott áll a székely falu központjában, dupla soros kabátjában, teveszőr kalapban, esernyővel a karján, és alkalmira vár, hogy Udvarhelyre mehessen a lelkészi értekezletre. Buszok nem nagyon jártak abban az időben. És nekünk nem volt még autónk sem. Nem integetett, csak állt ott, de majdnem minden autó megállt, és megkérdezték, hová szeretne menni. Egyszer kapott egy levelet Amerikából. A levélen a neve állt, és ez: Erdély, Románia, Európa. És megkapta. Igaz, felbontva, de megkapta.
Tanításait naponta idézem magamban és hangosan. Megtanítottam fiamnak is, hogy valaki továbbvigye, és remélem, ő is továbbadja majd gyermekeinek. Ez talán afféle kis földi örök élet...
Édesapa 26 éve elment. Ma is álmodom vele. Álmomban mindig fiatal, vidám, mint gyermekkori közös kirándulásainkon, a tengerparti nyaraláson, a közös strandolásokon... Komoly és áhítatos, mint a színházi előadásokon, amelyeket általa szerettem meg még kisgyerekként... Esténként ma már én is csak olvasok, mint ő tette – a tudásszomjat belénk oltotta.
Élt 58 évet. De Ő mondta: „Nem az a fontos, hogy mennyit élünk, hanem az, hogyan”. Búcsú nélkül ment el. Nem volt rá ideje. De talán nem is volt rá szükség.
Akit szeretünk, amíg élünk, mindig velünk marad...
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)

Az a tizenhárom nap
A forradalom tizenhárom napja – az 1956. október 23-i tüntetésektől a szovjet Forgószél hadműveletig, azaz, a szabadságharc kezdetéig – az emberiség történelmének csak évmilliókkal leírható életkorából talán egy pillantás csupán, a napok száma a magyar história egy tízezredrészénél is kevesebb. A legújabb kori magyar történelem dicsőséges 13 napja mégsem valamiféle múló villanás, gyorsan feledhető capriccio, mert a magyar ’56 nélkül nem írható le Közép-Európa, Európa, talán még a világ XX. századi történelme sem.
A forradalom és az ezt követő szabadságharc érzékeny rést ütött az akkor megingathatatlannak – nemhogy megdönthetőnek – hitt szovjet rendszer talapzatán. Abban az időben a Szovjetunió közép-európai katonai jelenléte, így Európa megosztottsága éppoly magától értetődő politikai realitás volt, mint manapság az Európai Unió. A Varsói Szerződés katonai ereje akkortájt a kétpólusú világrend talán erősebbik felét jelentette. Atomfegyverekkel vívott világháborút kockáztatott volna a NATO, ha konfrontációval próbálta volna befolyásolni ezt a helyzetet. A Varsói Szerződés országai, elfogadva és követve a mindenkori szovjet kommunista diktatúra dogmáit, a „szovjet néphez fűződő barátságról” évtizedeken keresztül azt állították, hogy „örök és megbonthatatlan”.
Ezeket a megdönthetetlennek hitt realitásokat ingatta meg a magyar forradalom és szabadságharc, bebizonyítva, hogy a szovjet csapatok jelenléte, a kommunista diktatúra, s a mindkettő által kialakított terror sem feledtetheti egy ország lakosságának jelentős hányadával a polgári társadalom hagyományait. Bebizonyította, hogy a népek önrendelkezése, a demokrácia elvei stb. a szovjet mintájú kommunista diktatúrákban csupán szlogenként értelmezhető. Azok a vonzó eszmék, amelyekért világszerte milliók lelkesedtek, ebben a diktatúrában csupán szép szavak, és nem válhatnak sohase valóra.
A magyar nép forradalmát felszámoló, szabadságharcát leverő Szovjetunió tekintélyén látványos és elkendőzhetetlen csorba esett: a Szovjetunió Kommunista Pártja elveszítette a világ kommunista mozgalmában játszott megfellebbezhetetlen vezető szerepét. Ez a veszteség pótolhatatlannak bizonyult, talán legelső jeleként annak, hogy ez a kommunista mozgalom elveszítette esélyét nem csupán a világ proletárjainak egyesítésére, de még a kis közép- és kelet-európai szocialista országok megtartására is.
’56, leverése ellenére, tovább élt vívmányaiban: a forradalom előtti diktatúra a továbbiakban már elképzelhetetlenné vált. Magyarországon a következő évtizedtől a közhangulatban meginduló olvadás elvezetett a kommunista államhatalom és a lakosság közötti íratlan kompromisszumhoz – a hatalom értelmezésében 1956-ban ellenforradalom volt, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása tabu téma maradt, és az egypártrendszert sem lehetett megkérdőjelezni. Ezekért cserébe viszont a többi szocialista országéhoz képest, a „legvidámabb barakkban” oldottabb belső légkör alakult ki. Enyhítettek a vallásgyakorlás korábbi merev tiltásán, biztosították a teljes foglalkoztatottságot, a lakosság úgy érezte, hogy életszínvonala fokozatosan emelkedik. Lehetett vásárolni autót, lakást, telket, hétvégi házat. Korlátozva bár, de lehetőség nyílt a nyugati turistautakra is. 1956 azonban meghúzta azt a határvonalat, amelyen innen ugyan fenntartható a kompromisszum, de ha a hatalom ezt átlépi, számolnia kell akár még a polgárháború rémével is.
A magyar társadalomnak mindössze 33 évre volt szüksége, hogy számára világossá váljon: a szovjet mintájú létformát még ezekkel az életben tartó kompromisszum-mankókkal sem lehet fenntartani, mert ha a társadalom egyszer megszabadul a diktatúra kényszerétől, akkor a szovjet rendszer menthetetlenül elhal.
Ez a 13 nap elegendő volt egy, a történelmet befolyásoló forradalomhoz, azonban kevés ahhoz, hogy kialakuljon a forradalom egységes eszmerendszere, letisztuljanak a célok. Október 23-a délutánján szinte mindenki megtalálta a jelszavak között a sajátját, és maga is részese volt valóra váltásuknak, de a végcél egységes megfogalmazásához nem jutottak el – kevés volt rá az idő. Az azóta eltelt hatvan év sem bizonyult elegendő időnek számos vitás kérdés tisztázásához. Ezért is folyik mindmáig a vita: kinek a forradalma volt ez, mi volt a célja?
Talán ezért is gondolják sokan a forradalom résztvevői közül, hogy csakis nekik volt/van igazuk, és akinek más a véleménye, az nem is lehet igazi 56-os.
Murvai Miklós

o0o
2016. november 3-án, csütörtökön 17.00 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő rendezvénysorozat keretében, az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére Magyarország és Erdély ’56-ban címmel videóvetítéssel egybekötött megemlékező estet tart.
Meghívott előadó: Vincze Gábor, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark történésze, az 1945 utáni magyar–román államközi kapcsolatok nemzetközileg elismert kutatója.
Házigazda: Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)