Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)

Mosoly a ráncokra
Az ENSZ 1991-ben nyilvánította október elsejét az Idősek Világnapjává, ily módon fejezve ki elismerését a napjainkban már mintegy 600 millió 60 év fölötti embertársunknak mindazért, amit tettek és még tesznek a társadalomért. Ehhez kapcsolódva tegnap a szamosfalvi Theodora Ház Idősek Otthonában ünnepséget és sajátos képzőművészeti tárlatot nyitottak meg – az eseményen Horváth Anna alpolgármester és Gheorghe Vuşcan prefektus is részt vett.
A legkorszerűbb felszereléssel és magasan képzett személyzettel rendelkező otthon legendás vezetője, a közhálát tükröző „öregek és szegények doktora” címet viselő Szentágotai T. Lóránt az ünnepség során elmondta: szerinte sikerük és jó hírnevük egyetlen „titka”, hogy mindennapi munkájukat nem cigarettázással és kávézással, hanem imával kezdik. Intézményükben a családközpontúságra való törekvés az uralkodó, nemzetiségtől és vallásától függetlenül nagyon sok testi-lelki betegségben megrokkant idős lelt igazi otthonra náluk, olyanok, akiknek vissza kell adni az önbizalmat.
Az ünnepi műsorban felléptek a „lakók” saját verssekkel, énekléssel, valamint az otthon személyzetének kórusa, majd a prefektus átadta dr. Szentágotai T. Lórántnak a Kolozs megye díszpolgára címet.
Ezután megnyitották az otthon lakói által készített, hatvan képből álló, Mosoly a ráncokon címet viselő tárlatot. Az egyik kiállító, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét is kiérdemelt Heim András neves képzőművész elárulta: négy éve a rajta eluralkodott betegség miatt lemondott az alkotásról, de most a doktor úr meggyőzte őt, és három hét alatt hozta össze a kiállított kilenc művet. De most már folytatni akarja az öregotthoni munkát, grafikáival, festményeivel Istent kívánja szolgálni, a földi és égi világot mutatva be.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Népszavazási indulatok
A vasárnap a kötelező betelepítési kvóták ügyében megtartandó magyarországi népszavazás kapcsán – ahogy ez az elmúlt évtizedekben megszokottá vált – magasra csaptak az indulatok az egymással szemben álló politikai táborok között.
Miközben a Budapesti kormány álláspontja az, hogy nemmel kell szavazni a kötelező betelepítésre, mivel csupán így sikerül megvédeni a nemzeti szuverenitást és magát az európai kultúrát, a másik oldal egyrészt tagadja, hogy az EU Brüsszeli vezetése kötelező betelepítést akar, másrészt azzal vádolja a kabinetet, hogy csupán belpolitikai céljai vannak a referendummal.
Nos ha a kormányoldal álláspontja, amely szerint az első, Brüsszel által az EU tagállamai között szétosztani akart 160 ezer migráns csupán a kezdet, és egy, akármilyen kis kontingens befogadása alapot teremt a korlátlan betelepítésre, még nem igazolódott be, annyi az elmúlt heti Brüsszeli nyilatkozatok alapján bizonyos, hogy az eddigi kvótákról nem kívánnak lemondani. Ami valóban sérti a tagállami szuverenitást, hiszen tényleg jogában áll minden közösségnek eldönteni, kit fogad be, és kit nem.
Az ellenzéki vádak másik eleme, miszerint a népszavazásnak csupán belpolitikai céljai vannak, részben igaz is lehet. A közbeszéd tematizálása, a saját tábor felrázása, aktiválása is valószínű cél, mint ahogy az is, hogy felmérje az erőviszonyokat. Ehhez pedig a kormány által évek óta megkezdett, a gyakran – a migránsválságban pedig különösen – teszetosza és tehetetlen, elavult ideológiák béklyójában vergődő uniós vezetőkkel szemben alkalmazott, jól bejáratott „szabadságharcos” retorika tűnt a legalkalmasabbnak.
Ugyanakkor a külpolitikai vonzatok is egyértelműek – ezt igazolja egyrészt a referendumot övező nemzetközi figyelem, másrészt pedig az, hogy a sikeres és érvényes referendum valóban erős választópolgári felhatalmazást ad a kormánynak a Brüsszellel, illetve a többi nemzetközi partnerrel folytatandó további egyeztetéseken. Arról nem is beszélve, hogy ha Brüsszel továbbra sem tesz le az eszelős tervről, hogy a nyugati tagállamokba érkező bevándorlók „fölöslegét” a többi tagállam között terítsék el, mások számára is precedens lehet.
Arra nem is érdemes sok szót vesztegetni, hogy egyes ellenzéki politikusok szerint a kormánynak le kell mondania, ha a referendum nem lesz érvényes. Bár ez az eredmény valóban presztízsveszteséget jelenthet, nem parlamenti választásról van szó, másrészt az már úgyis borítékolható, hogy a nem szavazatok elsöprő többségben lesznek.
A referendum a közbeszédben, a sajtóban, a nyilvános fórumokon is felkorbácsolta az indulatokat. A nem szavazat melletti kampányban számos visszás elem köszön vissza, kezdve attól, hogy minden migráns terrorista és erőszaktevő, egészen addig, hogy az ellenzéki városokba telepítik majd a „kvótamigránsokat”. Ugyanakkor a másik oldal megnyilvánulásai sem kevésbé vissszásak, az egzaltált gesztusoktól egészen a tőlük eltérő véleményen lévők emberségének kétségbe vonásáig terjednek. Mivel a kettős állampolgárok Erdélyben is szavazhatnak, itt sem hiányoztak az ellentmondásos gesztusok.
Akadt, aki lemondott a magyar állampolgárságáról – az nem derült ki, hogy mit akart elérni, de legalább a tizenöt perc hírnév kijárt neki. Olyan is volt, aki a holokauszt áldozatainak emlékét is megsértve a holokauszthoz és az örmény népirtáshoz hasonlította a népszavazást, de a legmélyebb pont az a nyilatkozat, amelyben a nevüket bátran nem vállaló szerzők egyrészt megpróbálják szembeállítani az anyaországi és az erdélyi magyarokat, másrészt közvetve kétségbe vonják a nem szavazat mellett kiállók emberségét, amikor arra buzdítanak: az erdélyiek bojkottálják a szavazást, hogy ezzel bizonyítsák: ők „emberségesebbek”. Pedig hát ez nem más, mint szelektív humanizmus – az Európába érkező idegen kultúrájú tömegek tagjaiban tisztelik az embert, a családjukért, közösségükért aggódó őshonos európai polgárokban azonban nem: ők, ha nem mondanak igent a betelepítésre, akkor embertelenek.
Szögezzük le: aki úgy érzi, nem akar szavazni, vagy ha igen, akkor is igennel, nem nemzetáruló – joga van ehhez az állásponthoz. Mint ahogy az sem embertelen, velejéig gonosz „nem keresztény”, aki mindenképpen szavazni akar, és nemmel voksol. Hiszen az igazi menekültek megsegítését senki nem utasítja el, ehhez azonban nem kell idehozni őket – erre szolgálnak a hazájukhoz közeli, biztonságos országokban létrehozott menekülttáborok. Ezért aki úgy érzi, ez a helyes döntés, az nyugodt szívvel tegye meg, ne törődjön azzal, milyen jelzőkkel dobálóznak egyes, a józan észtől elrugaszkodott, mértéket vesztett megmondóemberek.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)
A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre.
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva  a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.
Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.
Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.
Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)
Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?)
Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.
Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...)
Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az  autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”
Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.  
* Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 
SZAKOLCZAY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. 
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.  Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgája”
Márton Áron püspököt méltatta ezekkel a szavakkal Szent II. János Pál pápa az erdélyi főpásztor nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában. Ezeket a szavakat idézte ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános is azon az imával, előadással és filmvetítéssel egybekötött megemlékezésen, amelyet szeptember 29-én, csütörtökön, Márton Áron halálának idei évfordulóján délután 6 órakor tartottak a helyi plébánia közösségi termében. Mint azt a lelkipásztor elmondta, ezen a napon, ebben az órában a világ több pontján gyertyagyújtással emlékeztek a példás életű főpásztorra, az erdélyi egyházmegye 74. püspökére, aki 1938 decemberétől 1980 áprilisáig foglalta el a gyulafehérvári főpásztori széket.
– „Emberkatedrális” volt, írta Márton Áronról Illyés Gyula költő, megtörhetetlen fenyő, mint az a püspöki címerében is szerepel – fogalmazott a megemlékezés kezdetén ft. Szilvágyi Zsolt plébános, majd a vetítővásznon peregni kezdtek A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentumfilm képkockái. A Nagy Zoltán hittanár által szerkesztett és összeállított dokumentumfilm részletesen mutatta be a Csíkszentdomokoson székely földművelő családba született püspök gyermekkorát, tanulóéveit, papi pályáját, továbbá a kommunista diktatúra éveiben elszenvedett megpróbáltatásokat, a rabság, illetve a több mint egy évtizedes házi őrizet idejét.
A vetített filmkockák kiegészítéseként Marty Gábor egyháztanácsos tartott átfogó előadást Márton Áron főpásztorról. – Negyvenkét évesen lett püspök, főpásztorrá a kolozsvári Szent Mihály-templomban szentelték, püspöki jelmondata: „Non recuso laborem” vagyis nem futamodom meg a munkától, amely akár így is értelmezhető: nem utasítom el a nehézségeket, a szenvedést. És valóban, Márton Áront a börtönévek, az akkori hatalom zaklatása sem törte meg, semmiféle megalkuvásra vagy szabadságáért cserébe megszabott feltétel elfogadására nem volt hajlandó – hangzott el a tartalmas előadásban. Végezetül Marty Gábor az erdélyi főpásztor utolsó körleveléből idézett: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.”
Ezt követően Szekernyés Irén ny. tanárnő osztotta meg Márton Áron püspökhöz fűződő személyes élményeit. – Kislányként egy bérmaútja alkalmával láttam őt először Csíkdelnén, amikor magam is a bérmálkozók csoportjában álltam. Utoljára pedig 1970-ben, amikor emelvény híján egy székre állva beszélt az egybegyűlt hívekhez. Akkor már a lányom is velem volt, így ő is láthatta Erdély nagy püspökét – mondotta Szekernyés Irén tanárnő, aki a visszaemlékezése végén kérte az egybegyűlteket, imádkozzanak Márton Áron boldoggá avatásáért.
A megemlékezés imával zárult. A Miatyánk mellett a hívek közösen mondták el azt az imát is, amelyet, mint azt ft. Szilvágyi Zsolt plébános említette, a teológiai hallgatók is gyakran imádkoznak: „Istenünk, te Áron püspököt arra választottad ki, hogy igazságodnak őre, az üldözötteknek védelmezője és népednek jó pásztora legyen. Add, hogy mielőbb szentjeid között tisztelhessük, tanítása és példája világító jel legyen mindannyiunk számára. Ámen.”
Nyugati Jelen (Arad)

Ifjú Helytörténészek Találkozója
Vannak gyökereink és van történelmünk
Aradi és vidéki magyar tannyelvű iskolák egyháztörténeti bemutatója volt pénteken délelőtt a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében. Az esemény az Aradi Magyar Napok programjában szerepelt, szervező a Szabadság-szobor Egyesület.
Lehoczky Attila történelem szakos tanár a Nyugati Jelen kérdésére elmondta, hogy Arad megyében majdnem minden iskolában vannak helytörténeti körök, amit történelem szakos pedagógusok vezetnek. „A Szabadság-szobor Egyesület kezdeményezésére a körök tagjainak minden évben szervezünk egy találkozót. Általában még a tanév elején kiosztunk egy témát a diákoknak – most éppen az egyháztörténetet –, amit feldolgozásra javaslunk vezető tanár irányítása alatt. Tulajdonképpen a diákok munkájából összeáll egy kötetnyi anyag, amit megjelentetünk, hogy megmaradjon. Ezeken a találkozókon bemutatjuk egymásnak az éppen megjelent könyv anyagából készült kisfilmet. Nagyjából erről szól, de természetesen az is fontos, hogy a gyermekek ismerkedjenek egymással, a Csiky Gergely Főgimnáziummal” – foglalta össze Lehoczky az esemény lényegét.
Pénteken délelőtt ágyai, aradi, erdőhegyi, kisiratosi, pécskai, nagyzerindi és simonyifalvi diákok adtak rövid egyháztörténeti bemutatót, a Csiky dísztermében többek között jelen volt Király András tanügyi államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, valamint Matúz András képzőművész, restaurátor, egykori csikys diák, aki nagyon sok olyan templomban dolgozott, melyet kiselőadásaikban említettek a tanulók.
„Nagyon örülök, hogy a megye magyar tannyelvű iskolái is összeszedték magukat erre az alkalomra, és ilyen színvonalas, szép és jó bemutatóval készültek. Úgy érzem, hogy mindannyiunkat megerősített ez a találkozó”  – mondta a simonyifalvi diákok előadásán elhangzott kifejezés („az evangélikusok összeszedték magukat” – szerk. megj.) apropóján Király András.
Amint azt Lehoczky Attila említette, minden évben más és más helytörténeti téma kerül terítékre, idén az egyházakra fókuszáltak.
„Nem véletlenül választottuk az egyházakat, hiszen egyházaink története egy kicsit a mi történetünk is. Ahogy a templomunk kinéz, körülbelül úgy nézünk ki mi is, amilyen sorsa van, az emlékeztet a mi sorsunkra is. Én nagyon örülök annak, amikor templomok szépülnek, mert az azt jelenti, hogy a közösségben van erő és akarat ezekre a dolgokra” – indokolta a témaválasztást a történelem szakos tanár.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Birtokba veszik a főteret a Temesvári Magyar Napok szervezői
„Szeretnénk megmutatni a többségi lakosságnak a magyar kultúrát”
Lázas készülődés folyt pénteken délelőtt a temesvári Opera téren, ahol „sátrat bontottak” az első Temesvári Magyar Napok szervezői, a nagyszínpadon kipróbálták a hangosítást, benépesültek a faházikók, felállították a lacikonyhákat, a hagyományos kézművestermékeket forgalmazó standokat. A péntek délután rajtoló háromnapos rendezvénysorozat fő támogatója, a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében Potápi Árpád államtitkár tartott sajtótájékoztatót a főtéri óra tőszomszédságában.
A szervezők nevében Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszönte meg Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak a támogatást, amely nélkül nem jöhetett volna létre a rendezvénysorozat. „Ez a rendezvény a Kolozsvári Magyar Napok mintájára jött létre, ott hetedik alkalommal rendezték meg az idén, itt első alkalommal – nyilatkozta a sajtó képviselőinek Potápi Árpád államtitkár úr. – A rendezvények fő szervezője a Várbástya Egyesület, amelynek 28 tagja van és akik különböző szervezeteket, egyesületeket, intézményeket jelenítenek meg, illetve képviselnek. Széles civil összefogáson alapul az eseménysorozat, ezért is gondolta a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárságán keresztül, hogy támogatja ezt a rendezvényt. Reméljük, hogy sikerül megmutatni, nem csak az itteni magyaroknak, hanem a többségi lakosságnak is a magyar kultúrát, az itteni magyarságot. Szeretnénk, ha ez a rendezvénysorozat a többnemzetiségű Temesvár kulturális életének kiemelt rendezvénye lenne szeptemberben.”
Az első Temesvári Magyar Napokra két héttel az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének kihirdetése után kerül sor. „Nagyon örülök annak, hogy a magyarság számára is nagyon fontos város kapta meg ezt a címet – nyilatkozta Potápi Árpád. – Temesvár az újkori történelemben többnemzetiségű város, amelyet magukénak vallhatják a németek, a románok, a magyarok, de a szerbek, a bolgárok és a többi itt élő nemzetiség is. A temesvári magyarok aránya ma már csak 5-10 százalék közé tehető, de nagyon remélem, hogy a kulturális életben és a gazdasági életben ennél fontosabb a magyarság szerepe. Temesvár 2021-ben lesz Európa Kulturális Fővárosa, ezt hosszas előkészítő munka előzi majd meg, aminek a gyümölcse talán nem is 2021-ben, hanem a következő években fog beérni. Ez meg fog mutatkozni intézmények, épületek, terek, rendezvénytereknek a felújításában, ami a külső szemlélőnek látványos, ugyanakkor fontos, hogy magával a rendezvénysorozattal ne csak maga a város tudjon bemutatkozni, hanem az egész régió, a történelmi Bánság. Ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár mellett Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Nagybecskerek, Nagykikinda, Lugos, Resicabánya is megmutassa magát, és a román kultúra mellett a magyar, a német, a szerb, a bolgár, a szlovák, a cseh kultúra is bemutatkozhasson.”
A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Temesvár központjában az utóbbi száz évben nem volt ilyen többnapos szabadtéri magyar rendezvény, ahol hangosan zenghet a magyar szó, a magyar dal, méghozzá rendőrségi-csendőrségi védelem, biztosítás mellett. Tamás Péter, a fő szervező Várbástya Egyesület elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: itt a Bánságban egyértelműen pozitív fogadtatásra számít a többségi román lakosság részéről, mert erről a vidékről nagyon sokan járnak át Szegedre, Makóra, Budapestre, a Balatonra és nagyra értékelik a magyar gasztronómiát, a fürdőket, a magyar vendéglátást. A Temesvári Magyar Napok költségvetéséről csak annyit tudtunk meg, hogy a példaképül szolgáló kolozsvári rendezvénysorozat költségeinek az egynyolcadánál tartanak a szervezők, de az összeg még nem végleges. 
A pénteken 17.30 órától kezdődött megnyitóünnepség után 19 órakor a Csárdáskirálynő 100. operettelőadására invitálják a temesváriakat (és nem csak) a szervezők. 20.30 órától néptánc-találkozó, és kiállításmegnyitó volt a kínálatban, 22.30-tól táncház a magyar színházban. Szombaton és vasárnap délelőtt 10 órától éjfél utánig zajlanak a programok: délelőttönként családi és gyermekprogramok, tematikus városnéző séták, délután harcművészeti bemutatók, könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, bor-, sör- és pálinkakóstolók, koncertek stb. Részletes program a www.temesvarimagyarnapok.ro honlapon, illetve a közösségi oldalon.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
 FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),

Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa. 
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá. 
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk.  A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik. 
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig  Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben. 
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte. 
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással. 
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük. 
Az orosz kapcsolat 
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál. 
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”. 
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti. 
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire. 
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon. 
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek. 
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét. 
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. 
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk. 
Lehallgatásból rádiójáték 
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék.  A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,

Felzúdulás a SZÁT listaátrendezése miatt
„Az RMDSZ bukaresti szervezete semmiképp nem fogadja el, hogy felülírják a helyi döntést” – szögezte le a Krónikának Buday Richárd, akinek a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) döntése értelmében a befutónak számító parlamenti képviselői helyet az esélytelen szenátorira kellene cserélnie. Amint arról beszámoltunk, a SZÁT döntése alapján a Hargita megyei képviselőjelöltek rangsorában a 4., befutó helyre kerül a szórványmagyarság képviselője, Benedek Zakariás építkezési vállalkozó, a szövetség Szeben városi szervezetének elnöke. A korábban az udvarhelyszéki területi szervezet által befutó helyre jelölt Birtalan József ugyanakkor az RMDSZ bukaresti képviselőjelölt-listáját vezeti majd. Eredetileg erre a helyre Buday Richárd bukaresti RMDSZ-elnököt rangsorolták, ő azonban átkerült a fővárosi szenátusi lista élére, ami már nem számít befutónak. A Krónika információi szerint az RMDSZ vezetősége semmiképpen sem támogatta, hogy Buday mandátumhoz jusson.
A bukaresti szervezet elnöke a Krónikának kifejtette, reméli, hogy a SZÁT nem végleges döntést hozott, hanem csak javaslat fogalmazódott meg, melyre a bukarestieknek is rá kell bólintani. „Itt nem az én személyemről van szó, hanem elvekről. Folyamatosan arról beszélünk, hogy decentralizáció kell, hogy ne Bukarestben döntsenek a települések sorsáról. Akkor a szövetségen belül is a decentralizáció elve kellene érvényesüljön. Felelőtlenségnek tartom, ha felülírjuk a helyi döntést” – mondta Buday Richárd. Hozzátette, azt sem érti, hogy ha a szebeni jelölt Hargita megyében indul, akkor a hargitai miért nem Szebenben, és miért Bukarestben kerül fel a listára.
„Nem vagyunk mi másodrangú RMDSZ-esek. Ha az a jelszavunk, hogy minden magyar számít, akkor minden szervezet is egyformán számít” – hangsúlyozta a fővárosi szervezet elnöke, aki szerint, ha a szövetség központi vezetősége így folytatja, veszélybe kerülhet az ötszázalékos bejutási küszöb. A Krónikának kifejtette: szombaton a bukaresti választmány megerősítette, hogy nem fogadja el a SZÁT módosítását, de a küldöttgyűlés is dönteni fog. „Ha nem a mi döntésünk érvényesül, nem mi lépünk ki az RMDSZ-ből, hanem tulajdonképpen kizárnak minket” – jelentette ki Buday, aki szerint a szövetség vezetősége valószínűleg nem bánná, ha lemondana. Sok mindenben nem értenek egyet, hiszen ő nem látja az oly sokszor hangsúlyozott megújulást. „Gyenge vezető, aki nem meri széles körben átengedni a döntés jogát, inkább központosít” – jelentette ki Buday.
A SZÁT döntését az érintetteken kívül a szövetség számos neves politikusa is kifogásolta. Miközben Kovács Péter ügyvezető elnök a Facebookon „szolidaritáson alapuló, merész, bölcs és több szempontból is kiegyensúlyozott” döntésként jellemezte a határozatot, Frunda György egykori szenátor és államfőjelölt hozzászólásában „antidemokratikus, gyalázatos döntésnek” minősítette azt.
„Rangsorolás volt Kolozsváron. A rangsorolók magukat minősítették” – fogalmazott a közösségi portálon közzétett bejegyzésében Eckstein Kovács Péter volt szenátor is. A volt kisebbségügyi miniszter több Maros megyei RMDSZ-eshez hasonlóan Jakab Istvánnak, a Környezetvédelmi Alap elnökének a félreállítását kifogásolta. Úgy vélte, kiváló, külföldön is elismert szakemberként Jakab befutó helyet érdemelt volna. „Mivel garantáltabb Biró Zsolt, vagy Vass Levente frakcióhűsége, mint a Jakabé, vagy hátrányt jelent, ha valaki jó szakember és nem megélhetési politikus?” – tette fel a kérdést Eckstein-Kovács arra utalva, hogy sajtóinformációk szerint a SZÁT tagjai attól tartottak, Jakab szakpolitikusként nem biztos, hogy betartaná a frakciófegyelmet, illetve visszaköltözhet Brüsszelbe. Jakab István a Transindex kérdésére nem kívánta kommentálni a számára kedvezőtlen döntést. Biró Zsolt MPP-elnök ezzel szemben a hírportálnak nyilatkozva üdvözölte a SZÁT határozatát, kijelentve: bölcsnek tekinti azt. „Szavazatmaximalizálás szempontjából is fontos döntés a SZÁT döntése, de természetesen továbbra is minden MPP-szimpatizáns és minden magyar szavazó jelöltjeként fogok kampányolni. A közös lista lényege, hogy a teljes közösséget képviseljük” – mondta a Transindexnek Biró Zsolt.
Bíró Blanka, Pap Melinda
kronika.ro
Erdély.ma

Határok fölött is egymást erősítve, megmaradásunkért
Történelmi egyházmegyék sikeres találkozója Aradon
Határok fölött is egymást erősítve, megmaradásunkért
Szombaton az arad-belvárosi református templomban 10 órakor kezdődött istentisztelettel indult a Történelmi Békés-Bánáti Református Egyházmegye IV. Találkozója. A jelzett egyházmegyének az impériumváltáskor 3 ország, 5 egyházmegyére tagolódott espereseinek, illetve Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének az ünnepélyes bevonulásakor az eredeti egyházmegye zászlaját Venter Miklós, az Aradi Egyházmegye főgondnoka vitte elöl.
Igehirdetésében Ft. Csűry István püspök Ezsdrás könyve VII. része 9-10. verseiből kiindulva az írástudó papról beszélt, aki a babilóniai fogságból szabadulva indult Jeruzsálembe, hogy teljesítse Isten rendeleteit. Örömének adott hangot, amiért ilyen sokan összegyűltek ünnepelni, hogy Isten szeret bennünket. Ebből viszont nekünk is fel kell ismernünk, hogy a modern világban hogyan kell az élethez, a testvéreinkhez, főképpen az Úrhoz viszonyulnunk. Ő ebben az újfajta világban sem hagy magunkra, akárcsak Ezsdrást, az írástudó papot, aki nem talál meghallgatásra. Az Úr azonban nem hagyta magára, akárcsak bennünket, modern világi embereket, akiknek Isten mindig biztosítja a túlélést, a szabadságot, illetve ha fogságba esünk, a szabadulás reménységét. Ne a babilóniai fogságra, hanem mindennapi életünk fogságaira gondoljunk, ahonnan a kiutat Isten előbb vagy utóbb megmutatja. Kerülhetnek utunkba áthághatatlannak tűnő akadályok, szenvedések, megpróbáltatások, az Isten által nekünk szánt célba, mindenképp eljutunk. Ehhez azonban feltétlenül szükséges: hogy soha ne kételkedjünk Istenben, mindig az Ő törvényei szerint éljünk, cselekedjünk, mindig a szívünkben hordozzuk és a testvéreinket, a környezetünket is az istenhívő életre, az egymás iránti önzetlen szeretetre ösztönözzük.
Ünnepi műsor, köszöntések
Kiss Zsuzsanna egyetemista mély átéléssel szavalta el Radnóti Miklós, Nem tudhatom című költeményét, ezt követően nt. Módi József esperes Ézsaiás próféta könyvéből vett igével köszöntötte a maga és a szervezők nevében a Történelmi Békés-Bánáti Egyházmegye IV. Találkozójának a résztvevőit, megköszönve ft. Csűry István püspöknek az igei szolgálatot, majd tolmácsolta ft. Halász Béla, a Szerbiai Keresztyén Egyház püspökének az üdvözletét, aki egészségi okok miatt nem tudott jelen lenni. Köszöntötte nt. Katona Gyulát, a Békési Református egyházmegye esperesét; nt. Juhász Andrást, a Csongrádi Egyházmegye esperesét; nt. Fazakas Csabát, a Temesi Egyházmegye esperesét, valamint nt. Kiss Nándort, a Bánáti Református egyházmegye esperesét. Köszöntötte Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagyot, valamint Nagy Szabó Kornélia karnagyot, a főtiszteletű és a nagytiszteletű asszonyokat, lelkipásztor testvéreket, a presbitereket, valamint a gyülekezetek küldötteit. Köszöntötte a testvéregyházak képviselőit, nt, Jakab István evangélikus-lutheránus lelkészt; Kulcsár Barnát, a magyar baptista gyülekezet részéről, valamint a katolikus egyház képviselőjét; dr. Hegyi Ádám történészt; Király András oktatási államtitkárt, Bognár Levente aradi alpolgármestert, aki éppen aznap ünnepelte a születésnapját, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, továbbá a politikai és a civilszervezetek képviselőit. Megköszönte Kiss Zsuzsa szavalatát, köszöntötte Éder Enikő színművészt és Borsos Pál zenészt, zeneszerzőt; Dinnyés József énekes, daltulajdonost.
Az esperes a továbbiakban kifejtette: nagy örömükre szolgál, hogy az idei találkozót az Aradi Egyházmegye szervezhette, amire az arad-belvárosi gyülekezetben kerül sor. Köszönetet mondott a lelkipásztoroknak, a presbitereknek, a nőszövetségi tagoknak a szervezéssel járó áldozatos munkáért. Az Aradi Egyházmegye gyülekezeteinek jelentős része szórványközösség, amelynek tagjai az imaházban gyakorolják anyanyelvű kultúrájukat, egymást bátorítva, Isten segítségével a szebb jövőben bizakodva. A megyében 16 lelkipásztor jó szívvel, élő hittel végzi a lélekmentő szolgálatot. A gyülekezetek lelkesedését jellemzi a jól működő diakóniai szolgálat, illetve az egyházi ingatlanok iránti fokozott gondoskodás. Bemutatkozását azzal zárta, hogy az egyházmegyéről részletes tájékoztatót kaphatnak az alkalommal kiadott füzetecskében. Arad megye lakosságát a békés egymás mellett élés jellemzi, jó kapcsolatokat ápolnak a többi felekezettel.
A továbbiakban kitért az 1848–49-es magyar forradalomra és szabadságharcra, aminek gyászos végét képezi 1849. október 6-a, amikor Aradon kivégezték a 13 hős tábornokot. Az esemény örökre bevéste magát a magyar történelembe. Az utána 71 évvel bekövetkezett trianoni diktátum szinte a kilátástalanságba sodorta a nemzetet, a tény viszont, hogy ma itt, a Történelmi Békés-Bánáti Református Egyházmegye IV. Találkozójára kerülhet sor, Isten végtelen jóságát, irántunk megnyilvánuló szeretetét példázza.
A továbbiakban kivetített képekkel alátámasztva nt. Katona Gyula, a Békési Egyházmegye; nt. Juhász András, a Csongrádi Egyházmegye; nt. Fazakas Csaba a Temesi Egyházmegye, nt. Kiss Nándor a szerbiai Bánáti Egyházmegye életét, működési feltételeit ismertette. Helyhiány miatt nem térhetünk ki az esperesek beszámolóinak az ismertetésére, de nt. Fazakas Csaba, a Temesi Egyházmegye esperesének a megjegyzése mindenképp ide kívánkozik: az egyházkerületi elektronikus nyilvántartás miatt tegnap este még a Temesi Egyházmegye espereseként feküdt le, ma reggel viszont temesvár-belvárosi lelkipásztorként ébredt, ugyanis az egyházmegyében megejtett esperes-választást nt. Bódis Ferenc végvári lelkipásztor nyerte, tehát ma már ő az esperes, akinek a munkájára Isten áldását kéri. Megköszöni nt. Módi József esperesnek, amiért a  találkozón még esperesként képviselhette egyházmegyéjét.
A jelen lévő világiak közül Bognár Levente aradi alpolgármester kifejtette: Arad számára nagyon fontosak a református közösségek, akik komoly örökséggel gazdagítják a városi értékeket. Kiemelkedő fontosságú a belvárosi gyülekezet és a több mint 160 éves temploma, de a többi református gyülekezet is építkezett. Az aradi magyarok számára nagyon fontos a református közösségekből kisugárzó megtartó erő. Ehhez kívánt nekik további sok sikert, Isten áldását.
Király András oktatási államtitkár, arad-belvárosi presbiter fontosnak tartotta megjegyezni: a belvárosi egyházközségben született, most is itt él. Csatlakozott az elhangzott igehirdetéshez: nem elég a templomban reformátusnak lenni, itt meghallgatni az igét, hanem az ige szerint kell élnünk, cselekednünk. Ha így teszünk, nem kell fogyásról, szórványosodásról beszélünk. Ehhez viszont a versidézetet is szem előtt kell tartanunk: ne hagyjátok a templomot és az iskolát. Mivel jövőre lesz 500 éves a reformáció, azt szeretné, ha új, megerősödött hittel dolgoznánk nemzetünk megtartásáért.
Nt. Módi József esperes, miután köszönetet mondott Király András lelkesítő szavaiért, gratulált neki és munkatársainak az Arad halad c. hiánypótló kiadvány megalkotásáért.
Faragó Péter RMDSZ megyei elnök hozzászólásában az Aradi Magyar Napok kéthetes rendezvénysorozatnak a felekezetekkel, a civilszervezetekkel közösen történt megszervezését méltatta. Az Aradi Magyar Napok legfontosabb üzenete az értékteremtés kell, hogy legyen: vagyis itt voltunk, vagyunk és lenni is akarunk. Abban a reményben zárta, hogy összefogva meg tudnak felelni e faladatnak, amiben nagy segítség lesz a mai értékteremtő találkozó is.
Ezt követően dr. Hegyi Ádám történész-kutató a Békés-Bánáti Református Egyházmegyéről végzett kutatásairól számolt be. Reményei szerint munkatársaival közösen végzett kutatás eredményei hamarosan kötetben is napvilágot látnak.
A továbbiakban Éder Enikő, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze, az Aradi Kamaraszínház tagja, Borsos Pál zenész, zeneszerző orgonakíséretével, nagy sikerrel mutatta be a Figyel az Isten című szavalatokkal, énekekkel színezett, a legmélyebb érzelemtől a legmagasabb dinamikáig váltakozó, nemzeti töltetű, istenhívő szellemben összeállított műsorát.
Koszorúzás
Nt. Módi József esperes, programvezető köszöntötte az időközben megérkezett ft. dr. Fekete Károlyt, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét, majd nemzeti imánknak közös megszólaltatásával záruló istentisztelet után a házigazda esperes és a jelzett püspök nyomában mindnyájan kivonultak a Megbékélési Parkba. Ott Ujj János helytörténész tartott rövid előadást a Szabadság-szobor viszontagságos történetéről, illetve Arad történetéről, majd közösen elénekelték a 90. zsoltárt, ft. dr. Fekete Károly püspök áldást mondott a Szabadság-szoborra és a jelen lévő nagy számú hívekre, majd a két huszár tisztelgése közepette az egyházmegyék esperesei és főgondnokai egyenként megkoszorúzták az emlékművet. Az Aradi Egyházmegye koszorúját nt. Módi József esperes és Venter Miklós főgondnok, míg a Temesi Egyházmegye koszorúját nt. Fazakas Csaba leköszönő és nt. Bódis Ferenc megválasztott esperes helyezte el.
Közös ebéd, záró istentisztelet
A hívek átvonultak a Csiky Gergely Főgimnázium udvarára, ahol a felállított asztaloknál a Jelen Ház vendéglőjének a jóvoltából megebédeltek, illetve kedvükre vásárolhattak a nagyzerindi Szénási-házaspár mézeskalácsaiból, a Szellelki Erzsébet által árusított, a Nőszövetség tagjai által hímzett könyvjelzőkből, poháralátétekből, zsoltárborítókból, képeslapokból, a feketegyarmati Ambrus Rozália által készített szőttesekből. Gyertyás falvédőket, felakasztós szatyrokat Bondár Katalin, míg emlékborokat Mészáros László  forgalmazott A vendégek ellátásáért köszönet jár a belvárosi nőszövetség tagjainak, illetve a presbitereknek. A találkozón részt vett egyházi elöljárók és fellépők, valamint a meghívott vendégek a Jelen Ház nagytermében ebédeltek meg.
Ebéd után a templomban 15 órától Dinnyés József daltulajdonos, énekes előadása hangzott el Huszár Gálnak az 1560-ból származó énekeskönyve dalaiból válogatva.
A záró istentiszteleten igét hirdetett ft. dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke Lukács Evangéliuma 11. része, 29–32. versei alapján. Áldást mondott nt. Kiss Nándor, a szerbiai Bánáti Egyházmegye esperese, úrvacsorai ágendát nt. Tóbiás Tibor György kisperegi lelkipásztor. Az úrvacsora kiszolgálásának a rendjét nt. Baracsi Levente arad-belvárosi lelkipásztor ismertette, a templomban, illetve az imateremben is úrvacsorához lehetett járulni. Ebben tevékenyen részt vett ft. dr. Fekete Károly püspök, illetve az esperesek és az erre kijelölt lelkipásztorok.
A záró istentisztelet végén ünnepélyesen átadták a Történelmi Békés-Bánáti Egyházmegye zászlaját a jövő évi szervezőnek, a Bánáti Egyházmegye elöljáróinak.
A záró áldással végződött találkozó mintegy 600 résztvevője lélekben feltöltődve, hitben erősödve, Istenbe vetett bizalommal, a baráti találkozások, a viszontlátás örömével és reményével tért haza. Mert a határok fölött is egymást erősítve, sokkal többet tehetnek a megmaradásunkért.
Balta János Nyugati Jelen (Arad),

Könyvbemutató az Aradi Magyar Napokon
Arad halad!
A helybelieknek a cím olvastán alighanem az Arad marad mondás jut eszébe, amelyet az idők során sokan többféle módon értelmeztek. Úgy, például, hogy Arad lemarad, elmarad a fejlődésben. Holott eredetileg, II. József Habsburg-császár, a kalapos király olyan értelemben mondta ki (ha valóban így mondta), hogy Arad megmarad régi helyén, nem költöztetik a mai Zimánd helyére, a hatalmas vár megépítése és védhetősége kapcsán.
A pénteken bemutatott 250 oldalas, igen jó kiállítású, kemény fedőlapos könyv a Szabadság-szobor Egyesület kiadásában, a Miniszterelnökség – Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., az Arad Megyei Kulturális Központ támogatásával jelent meg, és egy kötetben foglalja össze mindazt, amit Arad múltjával kapcsolatban szükséges és érdemes tudni. A öt szerző nagyjából a város kb. hetvenéves történetét dolgozza fel a XIX. század közepétől a XX. század elejéig), bár a bevezető tanulmány (Király András) visszatekint a város távolabbi múltjára is, a XII. századig. Az említett bő fél-háromnegyed század volt azonban az, amely a város történetében meghatározónak bizonyult, hisz akkor alakult ki a (nagyjából mai) városkép, akkor vált Arad igazi várossá, akkortól alakultak ki (a szabad királyi várossá nyilvánításától  – 1834 – kezdődően) fontos intézményei, s akkor indult meg, először bátortalanul, majd a kiegyezést követően egyre erőteljesebben a modernizáció útján. Erről Ujj János tanulmánya szól – a városi és vármegyei közigazgatásról –, majd Puskel Péter összefoglalója következik a közművesítésről, a Muntean Tiboré a város gazdasági életéről, a Lehockzy Attiláé a bankokról és hitelintézetekről  stb. Valamennyi szerző több résztanulmányt is közöl, s ezekből, mondhatni, teljes és átfogó kép bontakozik ki a város történetéről (csak példaképpen: egyházakról,  a színházi és sajtóéletről, egyesületekről, civil és társasági életről, az aradi építészekről, az egészségügyről, jótékonysági egyesületekről, sportéletről stb. Terjedelemben jelentős (mintegy nyolcvan oldat) tesznek ki a mellékletek, amelyek, többek között, az egykori aradi polgármesterekről, az utcák beosztásáról, az igazságszolgáltatásról (egykori bírák, ügyészek, ügyvédek), a közjegyzőkről, az egészségügyben tevékenykedő orvosokról, fogorvosokról, gyógyszerészekről, emberbaráti intézményekről, gyermekvédelemről, kulturális intézményekről, hírlapokról, kereskedőkről mesteremberekről van szó).
A péntek késő délutáni, a Csiky Gergely Főgimnázium zsúfolásig megtelt dísztermében (az előcsarnokban is ültek jónéhányan) megtartott könyvbemutatót Horváth Levente a Szabadság-szobor Egyesület képviselőjeként vezette le – kitűnően, igen jó összekötő szöveggel, s kérte sorra a szerzőket a felszólalásra. Puskel Péter örömét fejezte ki, hogy az „öregeken” kívül két fiatal történész-kolléga  (Lehocky, Muntean) is jelen van a kötetben, s reményének adott hangot, hogy lesz kinek átadni a stafétabotot.
És végül ne feledkezzünk meg Nagy István tanárról, aki – nem először! – önzetlenül vállalta az éppen soron lévő (s a most megjelent) értékes kötet nyomdai előkészítő munkálatait is (itt-ott, ha szükségesnek mutatkozott, a szövegbe és a képanyagba is „belenyúlt”), a korrektúrát végző Bölöni Györgyről és Matúz Andrásról, aki a kötet igen érdekes borítóját tervezte, amelyen az A betű Arad kezdőbetűjének, de alfának, a görög ábécé kezdő betűjének is felfogható, alatta a vár körüli Maros-kanyart, de ómegát, a görög ábécé utolsó betűjét, a közbeszédben a véget is jelképezheti. A kezdet immár a múlté, a befejezés, remélhetőleg, még nem következett be. Király András, a kötet felelős szerkesztője szerint Aradnak – bár adottságai a mostaninál többre predesztinálják – képesnek kell lennie a haladásra.
Maradjunk ennyiben, nem feledkezve meg arról, hogy Arad múltjára vonatkozóan – sok, a történelmet hiányosan vagy ferdítve bemutató kötet után –, egy dokumentumokra támaszkodó, hiteles könyvet vehet kezébe az olvasó. Vegye kezébe, érdemes!
Jámbor Gyula
ARAD HALAD! – Fejezetek a város történetéből a XIX. század közepétől a XX. század elejéig /Arad, 2016 Nyugati Jelen (Arad)/

Sok van a rovásunkon…
Sohasem kényeztette el a székelyt az élet. Komoly próbatételek elé állította már kisgyermekkorától kezdve. Gyakorta kín volt számára a munka. Amint erre a szó egyik jelentése is figyelmeztet. Szinte észrevétlenül, de valóságosan belenőtt a családi munkamegosztásba, illetve a társadalom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mellett a gyermek. Felnőtt és gyermek a humor és a mókázás vagy az ugratás által vehetett elégtételt nyomasztó egzisztenciális helyzetén. Így érzékeltette ugyanis fölényét. Példák sokaságát találni erre az irodalomban is, mondjuk Tamásinál, akinek híres gyermekhőse, Ábel általában különleges észjárásának, találékonyságának és talpraesettségének köszönhetően tudja kivédeni a külvilág, egy ellenséges társadalmi rend és idegen államhatalom állította csapdákat.
De bármely szokványos élethelyzetben is feltört a humor a székelyeknél. Jól szemlélteti ezt például a viccben szereplő gyermek esete, aki frappáns feleletet tud adni aggódó nagyapjának. Ketten kaszálnak tudniillik a havason, a teljesítményükkel viszont egyáltalán nincs megelégedve az élete alkonyán járó nagyapa. Mondja is unokájának félnapi kaszálás után: 
– Te fiam, erősen rosszul haladtunk ezzel a munkával!
Az unokának azonnal kéznél a felelet:
– Hát mit akar, nagyapa, ’iszen gyenge legények vagyunk, maga már öreg és tehetetlen, én pedig még gyermek volnék.
Aztán eljön az este, a nagyapa odateszi a vizet az üstbe, hogy forrjon, s megkérdezi unokáját, mennyi puliszkalisztet tegyen belé.
– Hát mennyit! Mint két kaszásnak, nagyapa! – jön a határozott válasz az unoka részéről…
A szülő és gyermek viszonyában, persze, nagyobb volt a szigor. A kiszabott feladatokat teljesítenie kellett a gyermeknek, különben nem maradt el a fenyítés, a büntetés. Ha pedig „helytelenkedett” a gyermek, ugyancsak kijárt neki a szülői „adakozásból”, gyorsan elcsattant az atyai pofon. Nemigen tért el ilyen tekintetben az otthonitól az iskolai nevelésben követett irány sem. Mi több, a nevelés terén végrehajtott annyi reform után, ma is előfordul, hogy egy-egy intő, tanári írásos figyelmeztetés nyomán „jogosítványt” kap a nevelő a szülőtől, saját kezű aláírásával hitelesítvén állásfoglalását az adott ügyben, hogy aszongya: ha nem jól viselkedik a fiam, üsse csak pofon a tanár úr!
Összecseng ez a szülői álláspont egy nem is olyan régen, a szocializmus építése (!?) idején sokat idézett szovjet pedagógus nézetével, akit kiváló művelődéstörténészünk, Benkő Samu idéz egy, a verés és verekedés kultúrtörténetét áttekintő tanulmányában, miszerint „ahol büntetni kell, a pedagógusnak sem áll jogában nem büntetni.”
Érdemes lenne mérlegre tenni, hogy az effajta, valóságos élethelyzetekben érvényesített nevelői eljárások szülnek-e több és nagyobb arányú erőszakot, vagy a szenzációhajhász média által tálaltak, illetve egyes számítógépes „játékok”? Az talán nem kétséges, mindkét iránynak sok van a rovásán…
Borcsa János Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

Jogerős ítéletek a Microsoft-perben
Jogerős ítéletet hirdetett a legfelsőbb bíróság tegnap a Microsoft-aktaként emlegetett korrupciós ügy első négy, bíróság elé állított vádlottja ügyében: a fellebbviteli tárgyalás után valamennyien súlyosabb ítéletet kaptak.
A kilenc volt minisztert és több egymást követő kormányt is érintő, számítástechnikai közbeszerzésekkel kapcsolatos korrupciós ügyben tavaly első körben négy gyanúsított ellen emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség. A bíróság a kettő és hat év közötti letöltendő börtönbüntetések mellett együttesen több mint 17 millió eurónyi vagyonelkobzást is elrendelt. Az elítéltek azért részesültek alapfokon a megszokottnál enyhébb büntetésben, mert a bíróság méltányolta, hogy hárman közülük beismerő vallomást tettek, és megnevezték bűntársaikat, az ügyészség azonban súlyosbításért fellebbezett.
A legnagyobb, hatéves szabadságvesztést Gheorghe Ştefanra, Karácsonkő volt polgármesterére szabta ki a bíróság, megduplázva a büntetést. Gabriel Sandu volt távközlési miniszter letöltendő büntetését kettőről három évre, Dorin Cocoş üzletemberét két évről két év és négy hónapra növelték, Nicolae Dumitru üzletember büntetését pedig másfél év felfüggesztettről két év és négy hónap letöltendő börtönre súlyosbították. A vádirat szerint a bukaresti oktatási, informatikai és pénzügyminisztériumok több korábbi vezetője néhány tízezer és több millió euró közötti csúszópénzt fogadott el, hogy a piaci árnál 30–40 százalékkal drágább szoftverlicencek, illetve akár 50 százalékkal drágább számítógépek megvásárlásáról szóló állami szerződéseket hagyjanak jóvá.
Gabriel Sandu volt távközlési miniszter az ítélethirdetés előtt újságíróknak elmondta: a Microsoft-igazgatók ellen is feljelentést tett az Egyesült Államok és Ausztria igazságügyi minisztériumánál, továbbá azt állította, hogy a két ország nagykövetsége is „közbenjárt” nála annak idején. A per tárgyalása során elhangzott tanúvallomások szerint 2009-ben a Demokrata Liberális Párt választási kampányát finanszírozták azokból a kenőpénzekből, amelyek a Microsoft-ügyben cseréltek gazdát, Traian Băsescu volt államfő azonban erről azt mondta: nincs tudomása olyasmiről, hogy elnökválasztási kampányához bűncselekményekből származó pénzt használtak volna. A Microsoft-ügyben Gabriel Sandun kívül az akkori és korábbi kormányok további nyolc volt tagja ellen folyik bűnvádi eljárás, ellenük még nem emelt vádat az ügyészség. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… 
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)

Aki a hangját hangszerként használja
– interjú Kanalas Éva énekművésszel – 
A futásfalvi búcsún, a szentmise alatt érdekes hang ütötte meg a fülemet, első gondolatom az volt, hogy valamelyik lujzikalagori csángó asszony ad elő egy gyönyörű Máriás éneket. Mint kiderült, tévedtem, ugyanis a csodás hang tulajdonosa nem más volt, mint Kanalas Éva énekművész, az Ojanna Hangszínház alapítója, aki első ízben fordulta meg magát a fogadalmi búcsún. Kiderült, hogy egy rendkívül érdekes, sokat látott és tapasztalt, a magyarság ősgyökereit kutató emberrel hozott össze a sors, így aztán a későbbiekben egy interjút sikerült készíteni a Nemzeti Színház Isten Ostora című darabjában vendégművészként fellépő Évával, aki hamarosan ismét Háromszékre érkezik előadóként.
– Megkérném, hogy néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
– Békéscsabán, az Alföldön születtem 1970-ben, de jobban szeretem azt vallani, hogy a Kőrösök vidékének a szülötte vagyok, akit a puszták szabadsága nevelt énekessé. Az éneklés szeretete már gyermekkorom óta kísér, énekesnő szerettem volna lenni.
– Ki volt a mestere ezen a pályán?
– Első ízben azok az archív felvételek, amiket gyerekkoromban hallgattam, majd később azok az egyszerű falusi énekesek, akikkel moldvai, erdélyi, kalotaszegi, hétfalusi, gyimesi, mezőségi, majd később dél-szibériai gyűjtőútjaim során találkoztam.
– Hogyan került Futásfalvára?
– Évek óta, 1991-től kijárok a csángók közé, gyűjtőmunkát végzek a csángó-magyar falvakban. Ugyanakkor rendszeresen részt veszek a csíksomlyói búcsún, és közben a csángóktól hallottam, hogy Futásfalván van egy Sarlós Boldogasszony-szobor, és ezért jöttem el ide. Jól ismerem a lujzikalagori Csernyik Marika nénit – akitől rengeteg Mária-éneket tanultam – tőle hallottam először a futásfalvi búcsúról. Maric néninek egyébként 2014-ben volt egy súlyos agyvérzése. Itt most találkoztam vele, feltűnően jól mozgott, és mondta nekem, hogy eljött Futásfalvára Máriácskának hálát adni, mert megsegítette. Ő nagyon tud imádkozni! Így én is társultam a csángókhoz, akik egyébként Jáki Teodóz atya halála után mind kisebb számban vettek részt a búcsún, de idén már egy nagyobb csoport volt jelen.
– Miként került kapcsolatba az énekekkel, amelyekből mi is hallgattunk ízelítőt?
– Sok mindent köszönhetek a csángóknak. Kezdetben gyűjtés közben népdalokat tanultam tőlük, később imádságokat és gyógyításokat, mindenféle varázsigéket. 1996-ban kiutaztam Dél-Szibériába az Altáj és Tuva köztársaságokba és ott találkoztam a természetnek a hitével. Ott nincsenek templomok, a természet adta anyagokból jelölnek szent helyeket, például köveket hordanak számukra fontos helyekre, így patakok és források eredetéhez, hágók tetejére állítanak Ovákat, szent áldozó helyeket. Párhuzamosan a csángók földjével a Szaján-Altáj vidékén is gyűjtöttem. Ott már nyolcadszor jártam, hogy megismerjem – magyar szóhasználattal élve – a táltosok tevékenységét, ami nagyon sok esetben hasonlatos a moldvai csángókéval.
– Mennyire van feltárva ez a varázslatos világ?
– Most készítek egy dokumentumfilmet, aminek alapja egy ötven órás filmanyag, amit 2011–2013 között rögzítettem. Főként a tuva családok körében dokumentáltam olyan fajta szertartásokat, amikre a sámánt (baskit az ők nyelvükön) kérik fel. Itt megjegyezném, hogy a sámánokkal kapcsolatosan rengeteg tévhit kering, alaptalanul. Ez azért fontos, mert ezek az archaikus szertartások rengeteg ponton találkoznak azokkal, amit a moldvai csángók körében tapasztaltam. Közvetlen hasonulásig úgy jósol a tuva kám a 41 szem patakkővel, ahogy a moldvai csángó asszony babozik vagy fuszulyozik a 41 szem kukoricaszemmel. De olyan helyzetet is vettem fel Dél-Szibériában, hogy a sámán csángó vízvetéshez hasonló módszerrel kereste meg azt a tárgyat, ami egy illető álmatlanságát okozta.
– Évek óta zajlik egy „háború” a magyarság eredetével kapcsolatosan. A Magyar Tudományos Akadémia a finnugor elmélet mellett kardoskodik, egy új vonal a szkítákhoz eredeztet, megint mások szerint a türk népek családjába helyezne. Önnek mi a véleménye?
– Vissza kell kanyarodjak 1996-hoz, ami után nagyon sok meghívásnak tettem eleget az Oroszországi Föderáció területén élő finnugor és türk népek körében. Amikor ez utóbbiak hallottak énekelni, akkor ők érezték sajátjuknak a magyar népdalokat, vagy a hagyományokra épített ún. rekonstruált táltoshagyományt, de így éreztek a finnugor népek is. Én mint énekes közelítem meg ezt a dolgot, és nem zárom ki egyiknek sem a lehetőségét, főként nem akkor, amikor hanti kislányoknak a magyar nyelvnek a meghallása ismerős volt, és velem együtt számoltak hantiul miközben énekeltem. Egy aranyalma, két aranyalma… magyar gyerekmondókát énekeltem, felismerték, hogy számolok. Egy evenki kutató, aki velünk volt az Irtis melletti faluban, rám szólt, hogy még énekeljek, hogy a gyerekek emlékezzenek felnőttkorukban is, hogy mit hoztam én el az ő földjükre. Ezért én nem szeretnék ebben a kérdésben állást foglalni, az én feladatom más. Hiszen azoknak a gyerekeknek az anyanyelvük életben maradásáért a finnugor elmélet talán az utolsó esély.
– Futásfalván Mária-éneket adott elő, most egy sámándob van a kezében. Mennyire egyeztethető össze ez a két dolog?
– Futásfalvára is vittem a dobot, de ott nem vettem elő, bár szívem szerint megtettem volna. Nézze, ha egy húros gitárral lehet a Máriát tisztelni, akkor más hangszerrel is lehet, nincs közük a hit kérdéséhez. Azt el tudom képzelni, hogy ha a püspök úr előtt dobkísérettel adom elő a dalt, akkor lehet meglepődött volna. Ez egy teljes tévhit szerintem, amin túl kellene lépni. Ez a dob egy hortobágyi, csikóbőrrel bevont hangszer, így nem hiszem, hogy bárkinek is bajt okozna. Én ezzel tisztelem Máriát, de olykor Szélanyóhoz is szólok vele! 
Kanalas Éva Fábry Géza kobozkísérete mellett több alkalommal szerepelt a Magyarországi Táncháztalálkozó lemezeken. Az ének-koboz párosítás új színt hozott a táncházak zenei életébe. Újdonságát az jelentette, hogy egy egészen hiteles, ugyanakkor modern hangvételű, addig nem hallott népdalanyaggal tűntek fel a magyar táncház zenei életében. A Ha folyóvíz volnék… (1991) és Addig megyek a víz mellett… (1994) c. Moldvai Csángó Népdalok kazettájuk énekei közül a Túl a vízen egy kosár, Zöld az erdő, zöld a petrezselyem…, Recés a szőlő levele… több magyarországi ismert zenekar slágerdalaivá is vált. E két kazetta válogatott dalaiból a holland PAN Records CD-t jelentetett meg Túl a vízen… (Across the water) címmel, amelyet a világ számos országában terjesztenek. Fábri Géza zentai kobozművésszel 1990-től 1995-ig dolgoztak együtt a moldvai csángó énekek kobozkísérettel való megszólaltatásán, rekonstruálásán.
Számos hazai és nemzetközi fesztiválon mutathatta be a magyar népzene legtöbb keleti párhuzamot hordozó népdalkincsét. Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Romániában, Jugoszláviában, Szíriában, Jordániában énekelte e válogatott dalokat. Énekesi pályafutására döntő hatást gyakorolt, hogy eljuthatott olyan távoli vidékekre, az Oroszországi Föderáció belső-ázsiai köztársaságaiba, ahonnan feltételezhetően a magyarok valaha elindulhattak Európa felé. Az Altáj hegységben, Tuvában, Hakasz Földön, később Baskíriában gyűjtötte az ott élő népek dalait és énekelte köztük a rokon magyar népdalokat. Tanulmányozta a díszítésmódokat, azok ének-technikai megvalósítását, legfőképpen azt az élő alkotási folyamatot, amely az énekesben a pillanat szülte megnyilvánuláskor spontán dallamok és szövegek megszületéséhez vezet. Az improvizáció világa és az Altáj és Szaján hegység minden zugában ott rejtőzködő ősi világkép arra késztette, hogy kísérletezni kezdjen hangjával. Különféle légzéstechnikákat használt, amit pl. a kanadai eszkimók és a szibériai sámánok is használnak rituális éneklés közben.
1999-ben megalapította az Ojanna Hangszínhazat. E rituális közeg, amelyben az emberi hang, mint hangszer jelenik meg, ahol az ének a pillanatban születik, az artikulálatlan beszédtől a táltosi éneklésen keresztül a magyar népdalokig, miközben mindennapjainkban is új élő rítust teremtenek.
Énekelt a III. Színházi Világolimpián Moszkvában, a Szkíta összevont tekintete programban, Anatolij Vasziljev drámai művészetek iskolájában, ahol a világhírű rendező felkérésére több nagysikerű előadást tartott.
Bartos Lóránt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Példaértékű szociális ellátás
„Azoknak nyújtunk segítséget, akik kérik és elfogadják” 
A Manna Keresztyén Egyesület ötödik éve működtet napközit, valamint otthont Alsólemhényben. A részletekről Raff Róbert református lelkésszel, az egyesület titkárával beszélgettünk.
– Mikor, milyen céllal hozták létre a Manna Keresztyén Egyesületet?
– 2012 májusában alakult meg az egyesület azzal a céllal, hogy olyan személyeket és családokat támogassunk, akiknek bármiféle segítségre van szükségük, és itt nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem a lelki, szellemi, hitbeli problémákra is. Minden téren igyekszünk támogatni azokat, akik kérik és elfogadják a segítséget. A kezdeti időszakban Lemhényben napközi tevékenységet indítottunk Böjte Csaba napközi otthonai mintájára. Ez a tevékenység most az ötödik évfolyamát kezdte meg, és azt látjuk, hogy egyre többen veszik igénybe, hiszen ez jó segítség azoknak a családoknak, ahol a felnőttek dolgoznak, és délután 4–5 óráig idehozhatják gyerekeiket, ahol a nevelőink vigyáznak rájuk. Bárki odahozhatja a gyerekeit, nemcsak szociálisan hátrányos helyzetű családok. Jelenleg a lemhényi napközibe (Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is működnek – szerk.) mintegy negyven gyerek jár naponta, akik meleg ebédet kapnak, játszanak, énekelnek, áhítaton vesznek részt, majd 1–2 órát tanulnak, megoldják a házi feladatokat. Jó látni, ahogyan egymást segítik, ha valaki egy tantárgyból ügyesebb, a többieknek szívesen segít. Úgy vélem, ennyi év után kezdett beérni a gyümölcs: a gyerekek már nem annyira ellenségesek egymással, nem csúfolódnak, vagy verekednek, megtanulnak együttműködni, elfogadni egymást. Ez a tevékenység ingyenes, azonban a szülőktől is elfogadunk hozzájárulást.
– Felsőlemhényben is van hasonló jellegű napközi…
– Valóban, ott a Szent Ferenc Alapítvány indított egy másik csoportot, a Szent Benedek-napközit, így – mondhatni – elosztottuk Alsó- és Felsőlemhényt. Vannak, akik Alsólemhényhez tartoznának, de a Szent Benedekbe járnak, van, aki Fűzfaluban (Alsó- és Felsőlemhény között) lakik, és hozzánk jár, teljes békesség van a napközik között. Úgy vélem, a lemhényi szociális ellátás példaértékű, hiszen az elmondottak mellett külön figyelmet szentelnek a szépkorúakra az idősek otthonában, emellett a fogyatékosok és a szegényebb családok számára az önkormányzat is uniós csomagokat juttat évente.
– A bajban levő felnőttekre is gondoltak…
– Az egyesület házába, a Manna Otthonba átmenetileg befogadunk családokat vagy egyedülálló személyeket, akik kicsit rendbe szeretnék tenni az életüket. Szállást és étkezést biztosítunk számukra, emellett tanácsadással is segítjük őket elhelyezkedni az életben. Több sikertörténetünk volt, minden azon múlik, hogy az illető akar-e változtatni az életén. Ha azt látjuk, hogy valaki nem fejlődik, megáll egy szinten, netán visszafejlődik, az illetőt elengedjük, hogy az időnket és az erőforrásainkat olyan személyekre fordítsuk, akik valóban akarnak változtatni. Emellett a gyerekek számára hetente lovaglást rendezünk az almási Táltos Paripa Egyesület által működtetett lovardánál. A Manna Otthonba járó gyerekek számára a lovaglás természetesen ingyenes. Továbbá számukra és a környékbeli gyerekek számára nyáron tábort is szervezünk, ahol keresztyén nevelésben részesülnek, emellett lovaglásra is van lehetőség. Ezeken a táborokon 150–180 gyerek vesz részt. Ez azt mutatja, hogy a lakosság elfogad minket, nem tartanak attól, hogy valamilyen burkolt misszió zajlik, és élnek az általunk nyújtott lehetőségekkel.
– Vannak-e támogatóik?
– Nem kapunk állami támogatást, magánadományokból finanszírozzuk a tevékenységeket. Neoprotestáns keresztyén gyülekezetek támogatnak elsősorban, amelyek tizedfizetésből gyűjtenek adományokat. Két amerikai gyülekezet segít, emellett vannak helyi támogatók, a szülőktől is elfogadunk hozzájárulásokat, nemcsak anyagiakat, hanem a munkában, szervezésben is segítenek, emellett bármilyen adományt szívesen látunk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 

MAKOSZ: Miért késlekedik a kormány a tanulók ingázásának megtérítésével?
Érthetetlen, miért nem fogadta még mindig el a kormány azt a sürgősségi rendeletet-tervezetet, amellyel teljes mértékben fedeznék azon tanulók utaztatását, akiknek iskolája a lakóhelyüktől messze fekszik - hívta fel a figyelmet a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) közleményében. 
A Cioloș-kabinet szeptember 6-ig bocsátotta közvitára a sürgősségi kormányrendelet-tervezetet, amelyet azóta sem fogadtak el, holott az iskola már megkezdődött - mutatnak rá.  "Érdektelenségével a kormány naponta kárt okoz hazánk több mint 130 ezer ingázó diákjának.  A korábbi kormányok magatartását követve gyakorlatilag az iskolai lemorzsolódást támogatják azzal, hogy megtagadják a más településen élő diákok utazási költségeinek megtérítését, ezzel egyértelműen sértve az alkotmányt. Ezen felháborító tények ismeretében több civil szervezet, köztük a Konstancai Diákegyesület (Asociația Elevilor din Constanța) és a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) a Cioloș kormány azonnali lemondását követeli" - olvasható a közleményben.
A MAKOSZ úgy tájékoztat, hogy a tanév kezdete előtt több szervezet is felhívta a kormány figyelmét arra, hogy kifutnak az időből, a kabinet mégsem lépett.  "Ma már a negyedik iskolai héten járunk, a Cioloș-kabinet pedig továbbra is megvonja diákok százezreitől az ingyenes közoktatáshoz való jogot, ezzel számtalan gyermek számára teljesen ellehetetlenítve a tanulást. Hasonlóan a Ponta-kormányhoz, a jelenlegi kabinet is felső határt szabott meg a diákok útiköltségeinek visszatérítésében, ami miatt a felmérések szerint csak tavaly több mint 35 ezer diák morzsolódott le" - figyelmeztet a MAKOSZ.
A diákszervezet rámutat, azzal, hogy  az ingázó diákok úti költségeinek csupán 20-25 százalékát térítik vissza, ellentmond az alkotmány 32. cikkelyének, mely kimondja a közoktatás teljes ingyenességét. "Végtelenül sajnálatos, hogy 2016-ban létezhet még olyan állam az Európai Únióban, ahol gyerekek ezrei anyagi okokból az iskola elhagyására kényszerülnek" - írják. 
O. M. maszol.ro

Sógor Csaba az EP-be vitte a székely zászló ügyét
Romániában az állam továbbra is üldözi a közösségek szimbólumhasználatát – erről beszélt Sógor Csaba hétfő este az Európai Parlament strasbourgi plénumában.
Az RMDSZ-es képviselő elmondta: legutóbb mindezt az Egyesült Államok bukaresti nagykövete is megtapasztalhatta, amikor olyan fotó jelent meg róla a médiában, amelyen helyi önkormányzati vezetők társaságában egy székely zászlót tartott.
„A román médiában ez a gesztus elég volt arra, hogy botrány törjön ki, még a Külügyminisztérium is közleményben tiltakozott ellene, a létező érzékenységek ismeretének fontosságát hangsúlyozva” – ismertette az esetet Sógor Csaba. Az erdélyi képviselő kitért arra is, hogy nem minden közösségi szimbólum okoz ekkora felzúdulást Romániában, sok tájegységnek megvan a saját zászlaja, amelyet szabadon használhat. Elmondta: csupán a többségében magyarok által lakott Székelyföld zászlója ellen tiltakoznak a román hatóságok.
Sógor Csaba szerint ezt diszkriminációnak hívják, még akkor is, ha minden létező érzékenységre tekintettel vagyunk. Arra is felhívta az Európai Parlament figyelmét, hogy Romániában a bíróság úgy döntött, hogy a Székelyföld megnevezést nem lehet turisztikai desztinációként sem használni. „Azaz: nem lehet megnevezni egy térséget azon a néven, amelyen azt a lakói nevezik többszáz éve. Kérem, döntsék el, hogy sérti-e az európai érzékenységet ez a jelenség” – fogalmazott Sógor Csaba a plénumban. maszol.ro

Nem vonják össze az iskolákat Nyárádszeredában – legalábbis idén
Felfüggesztette a Maros megyei törvényszék a tanfelügyelőség azon határozatát, amellyel összevonta volna a nyárádszeredai Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. A döntésnek azonban nem örülnek túlságosan a városban: igazságot, és nem részrehajlást vártak volna.
A két szeredai iskola összevonásáról – több más Maros megyei tanintézettel egyetemben – januárban határozott a megyei tanfelügyelőség, amely szinte mindenütt „kiverte a biztosítékot”. Míg a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu és Mihai Viteazul, illetve a Romulus Guga és a George Coşbuc iskolák esetében a tanfelügyelőség politikai nyomásra hivatkozva augusztus elején visszalépett az eredeti szándékától, a radnóti, nagyernyei, nyárádszeredai iskolákat továbbra is összevonta volna.
Az új fejlemény kapcsán megkeresésünkre Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester elmondta: ilyen kérdésekben mindig kikéri az érintettek véleményét, így már februárban találkozott az igazgatókkal, pedagógusokkal, szülőkkel. Akkor mindenki érzelmileg kezelte a kérdést, egy magyar iskola megszüntetését látta benne. Neki mint elöljárónak tudomásul kellett vennie, hogy a közösség szerint ezt nem szabad megengedni. Meg is tették a kellő lépéseket, a tanfelügyelőségi határozatot megtámadták a törvényszéken, egyik tárgyaláson ő maga is részt vett, de az ügyet vezető bírónő csak kétszeri halasztás után döntött. Így – legalábbis ebben a tanévben – a két szeredai iskolát nem fogják összevonni, mindkét intézmény igazgatója megkapta a folytatáshoz szükséges kinevezést.
A polgármester tudomásul vette a törvényszék döntését, de elégedetlenségét fejezte ki: többet várt ettől a pertől, a határozat megsemmisítését, amit azonban nem tett meg a bírónő. „Valószínűleg ugyanolyan problémával állunk szemben, mint amikor a szeredai főteret kellett védeni az ortodox egyházzal szemben” – vont párhuzamot a két eset között Tóth Sándor, akinek az is szembeötlő volt, hogy ezt az ügyet is ugyanaz a bírónő vezette, mint az ortodoxokkal való perüket. Szerinte a román igazságszolgáltatás megint „megbukott”, nem szakmai, hanem részrehajló döntést hozott. Minden érv a szeredaiak mellett szólt, a tanfelügyelőség számos hibát és törvénytelenséget követett el, nem alkalmazta a tanügyi törvény bizonyos cikkelyeit.
„Amatőr módon kezelték a törvényt, amelyet épp ők kellett volna alkalmazzanak. Ismét nullára vizsgáztak, de az igazságszolgáltatás kisegítette őket” – vonta le a keserű következtetést, amely csak megerősíti azt a romániai gyakorlatot, hogy „nem azt kapjuk, amit várunk, ami az igazság, és ami jó a közösségnek”.
A nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium igazgatója szerint már csak szervezési szempontból is mindenképp megkönnyebbülést hozott a határozat felfüggesztése, így az intézménynek az eddigi megszokott feladatainak kell eleget tennie, míg egy esetleges összevonás „felborította volna az adminisztrációt”, rengeteg új kihívást jelentett volna – véli Fülöp László, aki a per lefolyásáról az önkormányzattól értesült, de nem tudja, hogy lesz-e folytatása, „ez már a tanfelügyelőségtől függ, hogy lép-e tovább”.
A Deák Farkas Általános Iskola vezetősége sem tudja, hogy lesz következő lépés vagy abbamarad a per, de örül a döntésnek. Trufán József igazgató azonban úgy véli, hogy a vásárhelyi példára ebben az esetben is visszavonni és nem felfüggeszteni kellett volna a tanfelügyelőségi határozatot. Kérdésünkre kifejtette, a tanévkezdés előtt mindenképp okozott bizonytalanságot az, hogy nem tudták, együtt vagy külön kezdi a tanévet a két iskola, de minden eshetőségre fel voltak készülve. Mivel augusztus végén értesítést kapott igazgatói kinevezése meghosszabbításáról, remélte, hogy szeptember közepén önállóan indulhatnak tovább. Szerinte továbbra is indokolatlan a két intézmény összevonása, hiszen az általános iskolában 860 diákjuk van – fejtette ki.
Gligor Róbert László Székelyhon.ro 

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mártír, mártírság
Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet...
     nem szakithat el minket az Isten szeretetétől,
             amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
 Róm. 8,38.
 Október 6-a közeledtével gondolataim a mártírok, a mártírság körül forognak. Mit jelent a mártír név? Mit jelent ez a fogalom? Valószínű, hogy sokan nem is sejtik, hogy a „mártír” bibliai fogalom. Görög szó, melyet az Újszövetségből vettünk. Jelentése: tanú, vértanú. Igei alakja: tanúskodni valakiről, vagy valamiről, tanúbizonyságot tenni szóval és tettekkel, de ha Isten akarja,  a vérünkkel, az életünkkel is. Ebből adódik a vértanú, a vértanúság. Jézus a hű és élő tanúbizonyság. A Szentírásból tudjuk, hogy az első vértanú István volt. Őt követték  az apostolok,  az első keresztények közül nagyon sokan, valamint akik hitükért, az evangélium prédikálásáért, Krisztus mellett való kiállásukért, hűségükért börtönt, bilincseket és halált szenvedtek. Vértanuk azok is, akik hittel, egy cél érdekében kötelezték el magukat, mint az Aradi Tizenhárom. Ők a szabadságért, egy  jobb és szebb életért  harcoltak, aminek ők már nem lehettek élvezői.
Az Aradi Tizenháromról örömmel nyugtáztam, hogy mind hívő emberek voltak. Nemzetileg és vallásilag többfélék,  de  hitben, ugyanabban az Istenben és Eszmében egyek voltak. Egyek az életben és egyek maradtak a halálban is. Mindannyiukat ugyanannak a Krisztusnak és Eszmének a szeretete tette emberfeletti módon határozottá és erőssé. Mindegyikük élő hittel tette le életét a Mindenható Isten kezébe. Mindegyik úgy érzett és imádkozott, mint István a kövek zápora alatt: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt.  Pál apostol, aki szintén vértanú halált halt, arról tesz bizonyságot,  ...hogy sem élet, sem halál... nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,38) Győztesek voltak életükben és győztesek lettek halálukban is. Azokhoz tartoznak ők, akikről azt olvassuk a Szentírásban „... nem volt rájuk méltó a világ” Zsid 11,38. Kivégzésük előestéjén lelkipásztorokat hívtak, fogadtak magukhoz, akikkel gyóntak, bűnt vallottak, és szeretteiknek leveleket, üzeneteket küldtek. Schweidel József kezében egy feszületet szorongatva így szólt lelki vigasztalójához: „Tisztelendő úr, íme ez a feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam. Kérem, adja át fiamnak... kezem között akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne írtózzék kezemből kivenni és fiamnak átadni.” (W. Bruno- m.sz. Visszaemlékezése) Erőssége a megfeszített, feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztus volt. Ki is lehetett volna más?!
Leiningen Westerburg Károly kedves és hőn szeretett Lizájának hittel és teljes meggyőződéssel írja: „Csak bátorság! Isten nem hagyhatja el az igaz ügyét.”
A horvát Knezich Károly nagyon vallásos volt – írják róla a beszámolók. Látva a kor politikai erkölcstelenségét és a nemesség esztelen könyörtelenségét, „színről-színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt” (Knezich: Vallomások).
A rác Damjanich János Istene és imája előtt meghajtom fejemet. A szív imádsága ez. Csodálatos az az alázat, ahogy megszólítja Istent: Mindenség Ura... Legfőbb Jó...majd ...Atyám. Szóval, és  majd később vérével tanuskodik Róla: Te erősítettél... Te vezettél... Te engedted, hogy azokat kiállhassam... a Te védelmező karod segített.... Ezek után nem is következhetett más, mint a dicsőítés: Dicsértessék a Te Neved mindörökké. Jönnek a kérések. Nagyon figyelemre méltó a sorrend: először hazájáért könyörög: Oltalmazd meg a további veszedelemtől. Aztán az uralkodóért  emeli szavát Istenhez: Hajlítsad szívét kegyességre bajtársaim iránt, és vezéreld akaratát a népek javára. Csak harmadjára kéri az Úr erejét felesége számára: Adj neki erőt, hogy megtarthassa hitvesi igéretét, és hitet, hogy tudja elviselni a reá váró gondokat, feladatokat. Imájából, kéréseiből nem maradhatott ki szeretett városa Arad sem: Áldd meg Aradot. Áldd meg Arad népét a várával együtt. Nem felejthette a benne töltött időt. Még egyszer megemlíti hazáját, Magyarországot, mely nyomorúságban szenved: Isten, áldd meg a magyart! Imádsága végén önmagáért könyörög. Számára, önmaga a legkevésbé fontos. Teljesen kitárja lelkét az Úr előtt, aki előtt semmi sincs rejtve, aki mindent tud róla, rólunk. „Ismered, Uram a szívemet és minden lépésemet. Tudod, ki vagyok, hogy éltem, mit tettem. Azok szerint ítélj fölöttem kegyesen. Tudja, hogy kivégzésük órája a számonkérésé és ítéleté is. Kéri atyját, hogy a túlvilágon kegyes elfogadást találjon. Az Ámen azt jelenti, hogy úgy legyen, amint Te megígérted és én kértem, Atyám. Magyar Testvéreim! Áldjuk Istent, hogy adott olyan embereket, akik egy célért tudtak élni és meghalni. Jegyezzük meg, hogy mindig az ilyen hősök  által győzött, és győz ma is Jézus a világ felett. „A keresztyének vére mag”, amint Urunké, Jézus Krisztusé is, aki a legnagyobb mártír, a legnagyobb hős, „aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz.” Hőseinkben, vértanúinkban az Ő élete újult meg folytonosan, ezért méltó, hogy szüntelenül megemlékezzünk róluk, és „figyelmezvén az ő életük végére, kövessük hitüket” (Zsid 13,7-8)
Arad, 2016.
Józsa Ferencz
lelkipásztor Nyugati Jelen (Arad)

„Erősítenünk kell a szabadság kultúráját!”
Erdély-szerte megemlékezéseket tartottak csütörtökön az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc véres megtorlása és a 13 aradi vértanú kivégzésének 167. évfordulója alkalmából.
A központi rendezvényt – mint minden évben – Aradon tartották, ahol a program a hagyomány szerint szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban, melyet Kovács Péter gyulai esperes-plébános, általános püspöki helynök celebrált. Ezt követően a megemlékezők a Szabadság-szoborhoz vonultak.
A megemlékezésen elsőként felszólaló Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arra mutatott rá, hogy egyetlen európai nemzetet sem kímélt meg a történelem attól, hogy meg kelljen vívnia a maga szabadságharcát. „A nemzetté válás és a szabadság iránti vágy, valamint az abból fakadó szabadságharc párost alkotott a népek történelmében, különösen a francia forradalomtól kezdődően. Ez alól nem voltunk, nem is lehettünk kivételek mi, magyarok sem” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Hangsúlyozta, az aradi 13 vértanú áldozatkészségének és mártírhalálának példája ma is aktuális a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság számára. Kelemen Hunor szerint arra kötelez bennünket a 13 aradi vértanú áldozata és emléke, hogy minden választásunkkal, minden cselekedetünkkel, nap mint nap, nemzedékről nemzedékre a szabadság kultúráját, a szabadság feltétel nélküli szeretetét erősítsük.
Az Aradi Hírek portál tudósítása szerint Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy míg 20 évvel ezelőtt a '49-es mártírok megemlékezésén való részvétel a megosztást jelentette a románság számára, ma már az összetartozás jeleként értékelik.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos beszédében azt emelte ki: a 21. századi kihívásokkal csak összefogással tudhat szembenézni Közép-Európa. „Nemcsak gazdasági, hanem látjuk a migrációs kérdést is, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni egyenként, hanem feltétlenül szükséges az összefogás, minimum a térségbeli összefogás” – idézte a politikust az aradi hírportál. A Zala György alkotta emlékműnél megtartott megemlékezést követően 16 órakor a Vesztőhelyen tisztelegtek a vértanúk előtt, a program szerint pedig 18 órától az aradi állami színházban Tóth-Máthé Miklós A nagyrahivatott című darabját mutatták be.
„Meg kell tanítani: emlékezni kötelesség!”
Sepsiszentgyörgyön mintegy 200 résztvevő jelenlétében tisztelegtek a nemzeti gyásznapon a megyei könyvtár mögötti emlékparkban, ahol megkoszorúzták a vértanúk emlékére állított 13 kopjafát, Balázs Antal alkotásait. Elsőként a fafaragó mester – az emlékpark létrehozásának ötletgazdája – szólt az egybegyűltekhez, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „csak egy maroknyi polgár” érezte úgy, hogy részt kell vennie a megemlékezésen, „holott emlékeznünk kell azokra, akik a harcolni akarásban példát mutattak nekünk”. Balázs Antal arra kérte a pedagógusokat, hogy tanítsák meg a diákoknak, hogy emlékezni kötelesség. A megemlékezés díszvendége, Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke az identitásunk megőrzéséért folytatott, közel 170 éve tartó harcról beszélt. Hangsúlyozta, míg a 19. századi forradalom idején az osztrák elnyomás ellen kellett küzdeni, ma a kozmopolita gondolkodás veszélyezteti a magyarságot. 
A nyárádszeredai magyarság a hagyománytól eltérő módon emlékeztek meg a kivégzett aradi vértanúkról csütörtökön délelőtt. A főtéri Bocskai-szobor előtt háromszögű pannót állítottak fel, így emlékeztették az arra járó helybelieket a nap fontosságára. A pannó oldalain a tizenhárom aradi vértanút, Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt és az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló kép áll.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) országos szervezet alelnöke a Krónikának elmondta: szívügyüknek és feladatuknak tekintik a nemzeti hősökről való megemlékezést. Céljuk, hogy interaktív módon hívják fel az emberek figyelmét az aradi vértanúkra, akik a szabad hazáért harcoltak 1848-49-ben, mint 1956-ban a pesti ifjak. A délelőtt felállított pannónál sokan elidőztek, nézegették a képeket, olvasták a neveket és idézeteket, érdeklődtek és elbeszélgettek a szervezőkkel, majd további hasonló kezdeményezésekre biztatták őket. A nap folyamán mindig állt ott valaki és fogadta a megálló járókelőket, este pedig gyertyákat gyújtottak a helyszínen.
„Spekulánsok helyett Petőfikre van szükség!”
„Ma is az asztalra felpattanó, az igazságot kimondó és értékeinket megvédő, talpra magyar Petőfikre van szükségünk, nem pedig az áldemokrácia eszméi mögött megbújó spekulánsokra” – hangzott el a Maros megyei EMNT szerda esti megemlékezésén. A Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály termében megtartott rendezvényen Balla József római katolikus lelkész felolvasta Damjanich János vértanú-vezérőrnagy 1849. október 6-án hajnalban írt imáját.
A Rendhagyó történelemóra rendezvénysorozat egyik szervezője, Kocsis Lóránt Zsombor a történelmi tényeket ismertette. „167 évvel ezelőtt egy nemzet úgy döntött, kifordítja sarkaiból a világot és meg is tette, mint ahogy a történelem folyamán oly sokszor, ha a zsarnokság, az önkényes hatalom az igazság és a szabadság fölé szándékozott emelkedni, és ma is megteszi, ha kell” – fogalmazott. Rámutatott, a magyar nép mindig békeszerető, befogadó nép volt, viszont mindig felismerte, ha szabadságát, kultúráját és keresztény értékeit veszély fenyegette, ezt teszi ma is „az egész Európa helyett”. A rendezvény végén Kali Margit népdalokat énekelt, majd közölték a résztvevőkkel, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának méltó emléket állít az EMNT országos rendezvénye, amelyet október 17-én, hétfőn 18 órától tartanak a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében.
kronika.ro Erdély.ma

A magyar Golgota
Magyar Golgotának nevezte Kossuth Lajos Aradot, ahol 1849. október 6-án kivégezték a levert szabadságharc vezetőit, tizenkét tábornokot és egy ezredest. Ugyanaznap Batthyány Lajos, az első magyar polgári kormány miniszterelnöke is mártírhalált halt Pesten.
Az osztrák megtorlás akkor már zajlott, a továbbiakban is folytatódott, és október 6-án Aradon csúcsosodott. Jelképes a Habsburg hatalom gesztusa, a teljes magyar nemzeten bosszulta meg, hogy szabadságot akart. Ezért is volt találó az új magyar polgári kormány döntése, amellyel október 6-át nemzeti gyásznappá minősítette.
Persze, jobb ünnepelni, mint megemlékezni. Jobb a szabadságharc kitörésének évfordulóját felidézni, mint annak véres megtorlását – de erre is szükség van. És az emlékezésen túl hitet is kell meríteni a jövő harcaihoz, hisz állandóan küzdenünk kell szabadságunkért, jogainkért. Régebb karddal, majd puskával is – újabban békésen, politikai síkon bátor kiállással, egyenes gerinccel. Mint ahogyan a puskák előtt vagy a bitófa alatt utolsó leheletükig bátran, egyenesen viselték a megtorlást az aradi vértanúk, akiknek zöme nem is volt magyar, mégis a magyar szabadság oltárán váltak mártírokká. És harcolnunk kell létünkért Magyarország határain kívül rekedtekként Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken egyaránt. Itt, Székelyföldön is, ahol bár többségben vagyunk, de lábbal tiporják jogainkat, büntetnek, ha elénekeljük himnuszunkat, bírságolnak, ha kitűzzük zászlainkat, használjuk jelképeinket, közintézményeinkről leveretik az évszázados magyar feliratokat. Mai szabadságharcunk békés, jogainkért küzdünk. Nem kívánunk többet, mint amit 98 éve megígértek – de kevesebbel nem elégszünk meg. Ám ehhez összefogás kell, a széthúzás mások malmára hajtja a vizet.
A Golgota a bibliai történet egyik igen fontos állomása, hisz ott megölték Jézust, a Megváltót, aki harmadnapon halottaiból feltámadott, felment a Mennybe, és elküldte a Szentlelket. Hasonlóképpen Arad is fontos állomása a magyar történelemnek. Ott lefejezték a magyar nép szabadságmozgalmát – de nem tudták megtörni szabadságvágyát. Sarkára állt a magyar, amikor tizennyolc év múlva a császár kiegyezésre kényszerült, és talpon volt akkor is, amikor 1956-ban az idegen elnyomás és a diktatúra ellen lázadt. Azt a szabadságharcot is leverték, a véres megtorlásra szintén nemzeti gyásznappal emlékezünk. De a szabadságvágyat kiirtani akkor sem sikerült, és él ma is bennünk, erdélyi, székelyföldi magyarokban.
A magyar Golgota ezért nem a vég szimbóluma, inkább a feltámadás, a folytatás jelképévé kell válnia. 
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi járhat a fejükben?... (Egy megfigyelt család, 26.)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”.  Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)