A nem létező Székelyföld és a gyűlöletpolitika
„Besszarábia a Romániáé, a Székelyföld pedig nem létezik!” – hangzott el talán milliomodszor, ezúttal Diaconu úr szájából abból az alkalomból, hogy az Amerikai Egyesült Államok Bukaresti nagykövete az ugyancsak nem létező székely zászlóval fotózkodott Sepsiszentgyörgyön. S most zeng a magasság, szárnyal a hisztérikus felháborodás a demokrácia megsértéséért, a román belügyekbe való beavatkozásért a Bukaresti nagyok ajkáról.
Megáll az ész! Íme, most – hála ostobaságuknak – a világ színe elé is kikerülhet, hogy a hivatalos román álláspont szerint – mely a gyűlöletet választotta politikája alapjául – egy több ezer éves nép, a székelység nem létezik. És ennek a több ezer éves népnek a földje – a Székelyföld – ugyanúgy nem létezik. Egyetlen román „gyártású” térképre sem íratik fel, s amikor jó évtizeddel ezelőtt politikusaink egy választás előtt – mert nekik is csak választások előtt van effélére merszük – kitették a Székelyföld-táblát, azt a hatóságok azonnal eltávolították Háromszék megye bejáratától. És mintegy fél évvel ezelőtt jött a hír, hogy a bíróság elutasította a Székelyföld Turizmusáért Egyesület bejegyzését is ugyanezzel a „nyomós” indokkal, hogy Székelyföld nem létezik. S ami nincs, annak turizmusa sem lehet.
De nem létező a nyelvünk sem Romániában. Semmiféle státussal nem rendelkezik. Oly nagy megtiszteltetésről számoltak be jó pár évvel ezelőtt az RMDSZ hírcsatornái, óriási vívmányt értek el: bírósági tárgyaláson jogunk van tolmácsot kérni. Jómagam is tanúskodtam Kézdivásárhelyen olyan tárgyaláson, ahol bírók, ügyész, fel- és alperes, tanúk, mindenki magyar volt – és az ország bölcs törvényei szerint át- és visszaforgatták a nyelvünket ott, a jognak asztalánál. Akkor arra gondoltam, ha történetesen a Zöld foki-szigeten lennék, ott is biztosítaná nekem a „jog”, hogy az anyanyelvemen mondjam el a mondandómat, s kötelesek lennének erre tolmácsot kinevezni. Na de itthon? Nem vívmány ez, ami itt történik, hanem önfeladás. Ott, a jognak asztalánál, amelynél nincs helye a nyelvünknek. A közel 700 ezer, mindenféle jogból kirekesztett, „nem létező” székely lakta nem létező földön ennek a 700 ezernek a nyelve sem létezik hivatalosan. Ha a helyi önkormányzatokhoz fordulunk vagy bármilyen hivatalossághoz – közjegyzőhöz, ügyvédhez, városgazdálkodási vállalathoz –, még a településünk nevét sem írják le magyarul. Kovásznán például annyira él „az ország szelleme”, hogy a gyermekek „jogvédelmének” biztosításával megbízott gyámhivatal vezetője nem tud kommunikálni a rábízott gyermekekkel, mert nem ismeri, nem kell ismernie ama gyermekek nyelvét. Ugyancsak velem történt: Magyarországra kellett egy közjegyzővel hitelesített nyilatkozatot vinnem. Gépbe mondtam a magyarnak született közjegyző előtt magyar nyelven a nyilatkozatomat, s nagy meglepetésemre közölte velem: holnapig lefordíttatják, akkor jöhetek az okirat után. De félreértett, mert Magyarországra kell, tehát nem kell lefordítani. Nem úgy van az – így a válasz –, mert ő csak román nyelven adhat ki hivatalos iratot, magyar nyelven csak akkor, ha azt fordítói jogosítvánnyal rendelkező személy „átültette” magyarra. Nesze neked, józanság, nesze neked, egyenjogúság, nesze neked, zseb! Egy magyar nyelvű hivatalos papír Romániában háromszorosába kerül a magyar nyelvűnek, mert ugye a román „alap” az egyszeres, a fordítás, az még egyszeres, s a fordítás hitelesítése a háromszoros költség! Még örüljünk, hogy a közjegyző úr fordítási díj nélkül is hajlandó volt első fokon lefordítani románra, amit magyarul mondtunk el neki! Törvényerőre emelt ostobaság, törvényerőre emelt gyűlölet. Gyűlölet tárgyai a szimbólumaid. Zászlód, címered. Még az emlékeid is, hogy Népiskola vagy Községháza. Ítéletek születnek ellenük. A prefektusok – a gyűlöletpolitika szolgálatos megbízottjai – végzik a feladatukat. Eltávolíttatják a zászlóidat, az emlékeidet. S erre megvan a „törvényesség” intézményrendszere, mely összeül, és meghozza döntését.
Hát igen. Így élünk Romániában. Ahol a „kisebbségi jogokat” példaértékűen oldják meg.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összeállt Johannis országprojekt-bizottsága
Nevesítette az új országprojekt kidolgozásával megbízott elnöki bizottság tagjait kedden a Bukaresti elnöki hivatal: a 23 tagú testületben az RMDSZ által jelölt Korodi Attila parlamenti képviselő és Winkler Gyula EP-képviselő is helyet kapott.
Az MTI emlékeztet, Klaus Johannis államfő beiktatása óta többször említette, hogy Romániának új országprojektre lenne szükség, de az első konkrét lépésekre a brit népszavazás után, a parlamenti pártok bevonásával tartott válságtanácskozáson szánta el magát. „A románok egyik legfontosabb nemzeti célkitűzése volt az európai uniós integráció, a csatlakozás után azonban már nem volt olyan eszme, amely egységbe kovácsolta volna a nemzetet" – magyarázta Johannis, aki szerint ilyen értelemben „a Brexitnek nevezett válság" lehetőségeket is tartogathat Románia számára.
Mădălina Dobrovolschi, az elnöki hivatal frissen kinevezett szóvivője kedden közzétette az országprojekt kidolgozására felkért bizottság névsorát. Magyarázata szerint a parlamenti pártok – politikai súlyuktól függetlenül – két-két tagot delegálhattak, a kormány egy képviselőt nevesített, másik tíz személyiséget pedig szakmai tekintélyük alapján, és nem valamely intézmény képviseletében jelöltek a testületbe, amelynek a munkáját két elnöki tanácsadó, Leonard Orban és Cosmin Marinescu fogja vezetni.
A „saját jogon" nevesített személyiségek között jegybanki szakemberek, elismert szociológusok és politológusok, egyetemi oktatók, külpolitikai szakértők kerültek a bizottságba. Tagja a testületnek többek között Dan Dungaciu szociológus, geopolitikai szakértő, Ioan Aurel Pop, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora, Vasile Puşcaş történész, a BBTE tanára, Románia egykori EU-s főtárgyalója, Lucian Croitoru, a Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzójának tanácsadója és Cristian Pîrvulescu politológus.
Az elnöki hivatal szóvivője tisztázta, hogy amennyiben a decemberi parlamenti választásokon új pártok jutnak képviselethez, az ő jelöltjeikkel is kiegészítik a testület, mivel fontos, hogy a kidolgozandó országprojekt valamennyi politikai erő támogatását élvezze. A testület havonta fog ülésezni, és az államfő reményei szerint nyárig elkészül egy olyan jelentéssel, amelyet közvitára lehet bocsátani.
A Cotroceni-palota szóvivőjének tájékoztatása szerint az új országprojekt nem egy újabb stratégia, hanem egy közép és hosszú távú fejlesztési célokat meghatározó politikai dokumentum lesz, egy közös elképzelés Románia jövőjéről, az Európai Unióban elfoglalt helyéről, és szerepéről, integrációjának mértékéről.
Krónika (Kolozsvár)

Csíkszéki Gazdanapok: előadások vadkárbecslésről, agrártörvényekről
Megmutathatják állataik és termékeik legjavát, sőt szakmai tudásukat is gyarapíthatják azok a Hargita megyei gazdálkodók, akik részt vesznek az első Csíkszéki Gazdanapokon. Csütörtökön a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumával kezdődik a háromnapos program.
„A magyarországi Szent István Egyetem első Székelyföldi képzésének 25. évfordulóját ünnepli idén Csíkszeredában, és mivel számos szakember itt lesz ezen a héten, ezért úgy gondoltuk az egyetem vezetőségével, hogy szervezünk egy tágabb, gazdatársadalomnak szóló rendezvényt. Csütörtökön kezdődik az esemény délután három órától a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumával, amelyet a Hunguest Hotel Fenyő Salvia termében tartanak. Pénteken pedig egy konferenciát tartunk, amelyen részt vesznek magyarországi agrárszakemberek, az országos agrárkamara vezetősége, továbbá hazai és magyarországi szakértők, a Sapientia egyetem előadói, valamint a szakmában dolgozó egyesületi vezetők” – avatott be a szervezők részéről Becze István.
Pénteken 10 és 16 óra között zajlik majd a konferencia Hargita Megye Tanácsának épületében. Elsőként köszöntik a résztvevőket, majd plenáris előadások következnek. Fél tizenegytől elkezdődnek a szekcióülések: az első szekcióban a helyi termékekről, védjegyekről (Székely Termék, Áldomás, Góbé, Hungarikumok), valamint a minőségbiztosításról tudhatnak meg többet az érdeklődők. A második szekcióban a vadkárok, vadkárbecslés, vadgazdálkodás, illetve a gazdaképzések, szaktanácsadás, falugazdászok lesz a téma. Az ebéd után két órától folytatódnak az előadások, az első szekcióban a tejtermelés és feldolgozás, együttműködések témakört járják körbe a szakemberek, míg a második szekcióban többek között az új agrártörvényekről, a határon átnyúló együttműködésekről és az agrártámogatások alakulásáról informálják a jelenlevőket. Öt órától pedig megtartják a Szent István Egyetem jubileumi tanévnyitóját a Márton Áron Főgimnázium dísztermében.
A gazdanapok programja szombaton Csíkszentsimonban a Szent László Gyermekvédelmi Központ területén folytatódik majd, ahol egy tangazdaság is működik, emiatt is alkalmas a helyszín a rendezvény lebonyolítására – emelte ki Becze István. Megjegyezte, az egész napos program keretében lesz állatkiállítás, a tanácsadók sátrában a gazdák rendelkezésére állnak a pályázatokat lebonyolító intézmények szakemberei. Emellett lesz sajtmustra, amely révén a környékbeli sajtkészítők és egyesületi tulajdonban lévő tejfeldolgozók megmutathatják, megmérettethetik termékeiket. A szórakozni vágyóknak a délután folyamán szekeres ügyességi és rönkhúzóversennyel is készülnek, továbbá fellép majd a csíkszentsimoni néptáncegyüttes, a helyi fúvószenekar, valamint a Heveder és Role zenekarok. Gyermekeknek szóló foglalkozások is lesznek, többek között kézművesvásár és kisállat-kiállítás. A megnyitóbeszédek 10.45-kor hangzanak el. Azok a gazdák, akik még ezt követően jelentkeznének állataikkal a kiállításra vagy termékeikkel a sajtmustrára, pénteken három óráig megtehetik a 0742-785 587-es telefonszámon.
Az ehhez hasonló rendezvényeken, ahol jelentős számú szakember vesz részt, ott a gazdáknak lehetősége van megszerezni az őket érintő legfrissebb információkat, tudnivalókat – hangsúlyozta a rendezvény célját, szerepét a szervező. Meglátása szerint a jövő a tudás alapú gazdálkodásban van, és egy ilyen rendezvénnyel sokat tehetnek a gazdák tájékoztatásáért – így azok is tanulhatnak, akik nem tudnak egy hosszabb képzésen részt venni, de egy hétvégi eseményre ellátogatnak. A szakmai rendezvény nem titkolt célja továbbá a csíkszéki, megyei, Székelyföldi gazdatársadalom felzárkóztatása is. Mint fogalmazott, ehhez ők megtették a lépést, most pedig a gazdákon a sor, hogy ők is tegyenek fejlődésükért. Kérdésünkre, hogy lesz-e folytatása az eseménynek, Becze István elmondta, mivel az elmúlt években Alcsíkon nem szerveztek ehhez hasonló eseményeket, mindenképp a térségi gazdák hasznára válik a gazdanap, így szükség van a folytatására.
Kömény Kamilla
maszol.ro

Nem mond le a Maros megyei RMDSZ megtépázott tekintélyű elnöke
Alaposan megtépázta Brassai Zsombor tekintélyét, hogy megyei elnökként az utolsó helyen végzett a Maros megyei RMDSZ jelöltjeit rangsoroló küldöttgyűlésen, ezért a szervezetben sokan megkérdőjelezik alkalmasságát a tisztségre – nyilatkozta egybehangzóan több forrás is a Maszolnak. Az érintett nem gondolkozik a lemondáson.
Mint korábban megírtuk, a Maros megyei RMDSZ elnöke negyedmagával jelentkezett a szenátori jelöltlistára, amelynek az első helye jelent biztos parlamenti mandátumot. A küldötteknek szavazáskor a négy névből hármat kellett beikszelniük, és a végső sorrendet a külön-külön begyűjtött voksok száma határozta meg. Végül Novák Csaba Zoltán végzett az élen 89 szavazattal, Jakab István 84, Kozma Mónika 83, Brassai Zsombor pedig 78 szavazatot kapott.
„Így nem lehet megyei szervezet vezetni”
A küldöttek közül sokan bizalmi szavazásként értelmezik a megyei elnök alacsony támogatottságát a rangsoroláson. „Nem normális, hogy egy ilyen megyében, mint Maros, a megyei RMDSZ-elnöknek ne legyen parlamenti mandátuma. Ha pedig Brassai Zsombornak ekkora a támogatottsága, mint amekkorát ez a rangsorolás megmutatott, akkor magától értetődőnek tartom, hogy mondjon le, vagy legalább kérjen egy bizalmi szavazást a személyével kapcsolatban a szervezettől. A szavazás azt mutatta, hogy nincsen elég autoritása, így nem lehet egy megyei szervezetet vezetni” – nyilatkozta a Maros megyei RMDSZ belső viszonyait jól ismerő forrásunk.
A Transindex kedden szintén arról írt, hogy feszült a hangulat a Maros megyei szervezetben a hétfői rangsoroló küldöttgyűlés után. Ennek oka a portál információi szerint az, hogy Brassai Zsombor annak tudatában vesz részt a kampányban, hogy nem jut be a parlamentbe, és a jelöltek nem szívesen vágnak bele a megmérettetésbe a vesztes megyei elnökkel, akit nem tartanak eléggé motiváltnak.
Kelemen Márton: az aggodalmak reálisak
A Maros megye RMDSZ Területi Küldöttek Tanácsának (TKT) elnöke, Kelemen Márton szerdán a Maszolnak megerősítette: van alapja a Brassai alkalmasságának megkérdőjelezéséről szóló sajtóértesüléseknek. „Az aggodalmak reálisak. A rangsorolás de facto nem bizalmi szavazás volt, de hogy ilyen vonatkozásai is vannak, az kétségtelen. Aki azt mondja, hogy ennek semmi jelentősége nincs ilyen szempontból, az ferdít” – jelentette ki a politikus.
Kelemen Márton leszögezte: Brassai Zsombor tekintélye „kétségtelenül már nem a régi” a rangsorolás óta. Hozzátette: azt nem gondolja ugyan, hogy ebben a felállásban a Maros megyei RMDSZ nem vághat neki a kampánynak, de a megyei elnök kényes helyzete megnehezíti a szervezet feladatát. Kérdésünkre elmondta, ha ezt megfelelő számú küldött kezdeményezi, és a testület jóváhagyja, a Területi Küldöttek Tanácsa rendkívüli tisztújítást írhat ki. „Ám ilyen jellegű kezdeményezés még nem történt, és nem is számítok rá, hogy történni fog” – jegyezte meg.
Brassai: nem mondok le
Brassai Zsombor úgy véli: ha rangsorolás eredményét bizalmi szavazásnak tekintjük, akkor a küldöttek bizalmat szavaztak neki. „Rendkívül megnyugtatónak tartom, hogy a négy szenátori mandátumra jelentkező potenciális jelölt nagyjából egyforma szavazatot kapott, vagyis majdhogynem mindannyian megkaptuk a szavazatok 50 százalékát” – magyarázta a Maszolnak.
A megyei elnök szerint a szervezetben a váltás utáni harc dúl, de a szavazás eredménye is bebizonyította: a mérleg még nem billent el egyik vagy másik oldalra. „Ugyanakkor az eredmény arra hívja fel a figyelmet, hogy nagyon kell dolgozni itt mindenkinek a Maros megyei RMDSZ-ben az egyensúly helyreállításáért” – vélekedett.
Brassai Zsombor kérdésünkre leszögezte, nem érzi úgy, hogy a tekintélyét megtépázta a gyenge szereplése a rangoroláson, és egyáltalán nem gondolkodik lemondáson. „Akkor hátat kellene fordítanom a szervezet annak a felének, aki a bizalmával megerősített, másrészt nagyon sokan kértek arra, hogy a rangsorolás eredményét ne bizalmi szavazásként fogjam fel, hanem folytassam az elnöki munkámat” – érvelt a politikus.
A megyei elnök szerint a szervezetnek most a december 11-i választásokra kell összpontosítani. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ az önkormányzati választásokon 12 ezer szavazatot veszített Maros megyeben. „Nem hinném, hogy jót tenne, ha belső harcainkat fokozzuk és kigyűrűztetjük a választópolgárok előtt. A kihívás nagy Maros megyeben” – jelentette ki.
Arra a felvetésünkre, hogy a jelölteket nyugtalanítja az esetleges demotiváltsága, Brassai úgy reagált: a jelöltek neki nem jelezték a nyugtalanságukat, ha pedig jelzik, akkor majd ezt megbeszélik. „Nem vagyok demotivált. Lehet, hogy a jelöltek nem tudják, mit jelent a szövetség egy olyan embernek, aki 22 éve dolgozik az RMDSZ-nek. Pusztán csak amiatt, hogy egy jelöltségért folytatott küzdelemben alulmAradok néhány szavazattal, nem fogok hátat fordítani a szervezetnek éppen a parlamenti választások előtt” – fogalmazott a politikus.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Keményen visszaszóltak az amerikai nagykövetnek
A román szenátus nyilatkozatban ítélte el az Egyesült Államok chisinaui nagykövetének kijelentését, miszerint „Moldova nem Románia".
A Calin Popescu Tariceanu felsőházi elnök által előterjesztett és 49 igen szavazattal, egy tartózkodással és egy ellenszavazattal elfogadott nyilatkozat kiemeli, az amerikai diplomata nyilatkozatát „meglepődve, aggodalommal és elégedetlenséggel fogadta a román közvélemény".
A román szenátorok azt is leszögezték, ezek a kijelentések nem érinthetik és nem is fogják érinteni a Románia és az USA közötti stratégiai partnerséget, és nem változtatják meg a román külpolitika koordinátáit a Moldovai Köztársaság irányában. Ugyanakkor „nem is írhatják felül a két ország polgárainak szuverén akaratát az EU-n belüli közös jövőjüket illetően, sem a Prut folyó két oldalán élők közös román nemzeti identitását, amely mások által nem értelmezhető és nem is írható át.
A nyilatkozat azt is hangsúlyozza, hogy a sztálini megtorlás több százezernyi áldozatának erkölcsi jóvátételt jelentene, ha az Egyesült Államok erőteljesen támogatná a Moldovai Köztársaság európai csatlakozását, amely „a Románia és a Moldovai Köztársaság közötti kiemelt együttműködési és stratégiai viszony optimális kifejeződése lenne".
A Moldovai Köztársaság függetlenségének 25. évfordulója alkalmából, augusztus 27-én sugárzott tévéinterjúban James Pettit nagykövet nagyon fontosnak nevezte, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon, biztos határokon belül. Hozzátette, hogy az egyesülés Romániával „mint az EU-ba való belépés egyik módja, vagy bármilyen más okból, nem praktikus opció", és nem oldaná meg a moldovaiak problémáit. Kijelentette: „a Moldova nem Románia, a Moldovai Köztársaságnak saját történelme van, és saját kihívásai vannak".
Főleg a nagykövet utolsó szavai váltottak ki felháborodást Romániában, ahol az unionisták egyik jelszava – amelyet kiragasztanak közintézményekben, és felfestenek útjelző táblákra, épületekre –, éppen az, hogy Besszarábia – vagyis Moldova – Románia.
A nagykövet nyilatkozatát többen is bírálták Bukarestben, köztük Traian Basescu volt államfő, viszont a szenátus elnöke volt az első magas rangú politikus, aki hivatalosan is magyarázatot követelt az amerikai hatóságoktól. Tariceanu azt mondta: az USA chisinaui nagykövete vagy nem ismeri a diplomáciai szabályokat, vagy általában műveletlen, mindenesetre Sztálin téziseivel operál.
nol.hu

„Temesvár sokkal jobban el tudta hitetni, hogy multikulturális város” – véli Toró Tibor politológus, a Sapientia tanára
Temesvár sokkal jobban el tudta hitetni, hogy multikulturális város, ellentétben Kolozsvárral, ahol Emil Boc polgármester makacssága miatt sem a magyar, sem a roma kérdésben nem történik előrelépés – osztotta meg lapunkkal véleményét a Temesvári születésű, de immár tíz éve Kolozsváron élő Toró Tibor politológus, akit arról kérdeztünk, hogyan fogadta a kulturális fővárosi cím odaítélésére vonatkozó döntést „Temesvári Kolozsváriként”.
– Nem ismerem behatóan a pályázatokat, ezért csak személyes véleményemet tudom elmondani. Ha megnézzük, milyen városoknak ítélték oda az elmúlt években a kulturális főváros címet, kitűnik, hogy nem feltétlenül a jelenbeli teljesítmények, a kulturális szempontok azok, amelyek döntőek. (2008-ban például a nem kimondottan kulturális teljesítményéről híres Liverpool is megkapta ezt a kitüntetést…) Inkább az lehetett a döntő, hogy milyen típusú lehetőségek állnak az illető település előtt.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

„Az igazmondást választotta menedékül” (Elbúcsúztatták Csoóri Sándort)
Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén tegnap az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.
Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmAradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?” Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették »közösségi lelkiismeretünk« státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. Bogárdi Szabó István református püspök Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. Búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet. Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel” vigasztalót kért. A püspök „nagy magyar őrállónak” nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze”, ahogy ő szerette volna. Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta Tornai József költő Csoóri Sándor ravatalánál. Kósa Ferenc filmrendező kitért arra is, hogy Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Csoóri Sándor szelleme életművében velünk mArad – fogalmazott Illyés Mária művészettörténész. Csoóri Sándort a kormány saját halottjának tekintette, temetését a Nemzeti Örökség Intézete szervezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiányérzet (A szabadkai színház előadása a PulzART-on)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András által rendezett Rózsák című előadása Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című szabadverse nyomán készült, pontosabban annak második átirata: a költemény alapján korábban már készült egy színházi előadás, amelynek újabb, szöveg nélküli változataként került színpadra a pulzArt fesztivál részeként Sepsiszentgyörgyön is bemutatott produkció.
Ahogy Tolnai Ottó költészetére sem jellemző a hagyományos értelemben vett őszinteség, ahogy a közlés, leírások helyett inkább hatásokat akar kiváltani, és ezért önmagát háttérbe helyezve olykor spontán módon játszadozik a szavakkal, gondolatokkal, egészen szürreális világokat teremtve, ugyanúgy a Rózsák alkotói is csupán a vizualitásra, a szabad asszociációkra próbálták felépíteni az előadást. A költőiség egyetlen jelszavát követve annyira szabadon viszonyultak a költeményhez, hogy valójában alig viszonyultak hozzá, így bár az előadás tobzódik az ötletekben, a látványos jelenetek, hatásvadász színpadi elemek semmilyen irányba sem vezetnek.
Aligha gondolhatnánk komolyan, hogy A kisinyovi rózsa című szabadverset számon lehet kérni egy előadáson, de a színházszerűséget, az élményt, azt, hogy akár intellektuálisan, akár érzelmileg, akár az érzékek szintjén megérintsen, azt igen. Itt viszont mindegyik megközelítési lehetőség jócskán tele volt akadályokkal. Semmilyen logikai elv nem szabott irányt az egymásból következő jeleneteknek, talán csak a tér kitágítása a bezártságtól a végtelen szabadság felé, de ez nem fokozatosan történt az előadás során; semmilyen érzelmi szál nem kötötte egymáshoz, és így a nézőkhöz sem a szereplőket; az érzékeknek kínált táplálék pedig – a hangok, anyagok érzete és a színészi játék ritmusa, dinamikája – olyannyira szegényes, esetlen, pontatlan volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Néhány példa: az indigólepedő, amely több jelenet alapeleme, teljesen használhatatlanná kopott, hiába próbáltak bármit is átvinni rajta a színészek, a plüsszebrákat előrevetítő zebracsíkos ruhákra alig tapadt a fekete festék, így szinte értelme sem volt a negatív zsiráfjátéknak, a baseballütő használata inkább felmutatott volt, mint felszabaduló energiák robbanása, a homok lecsorgását már előre sejteni lehetett, annyira hangos volt az előkészület, az evőeszközök kiöntését már annyiszor láttuk, hogy egyenesen idegesítő volt, a jelenetek közelsége és a kivitelezés formája általában lenullázta a hatásokat. Érző lények vagy mozgó tárgyak sem voltak a színészek, és minduntalan az látszott, hogy van is, nincs is kapcsolatuk egymással a színpadon.
Szép volt a xilofonokon való közös zenélés, a ki-be járkálás dinamikája annál a jelenetnél, amikor rendezgették a zebrákat, sokat sejtető volt az indítókép a nő által idézett Tolnai-sorokkal, és üdítő látvány az utolsó kép, amikor egészen kitágult és apró fénypontokkal telt meg a tér. Itt valóban feltűntek Tolnai gondolatai: „mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát”. Lehet, hogy a kisebbségi életérzés a kulcsa a látottaknak? Értékelendő a sok befektetett munka és a hit, hogy mindennek értelme volt. Mezei Szilárd zenéjét is érdemes kiemelni, nélküle erősebb lenne hiányérzetünk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A családpasztoráció útján /1/
Mi a családpasztoráció? Hogyan jött létre a családpasztorációs munkacsoport? Miért van szüksége erre az erdélyi családoknak? Szénégető Istvánnal, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családreferensével többek között ezekről a kérdésekről is beszélgettünk. A családpasztorációért felelő lelkipásztor Sepsiszentgyörgy szülötte, 1998-ban Gyulafehérváron szentelték pappá, jelenleg a Marosvásárhely-remeteszegi Szent Család-templom plébánosa.
– Tizenhárom évvel ezelőtt egy hétvégi Brassói beszélgetés ideje alatt megszületett a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Munkacsoportja. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre? Hogyan került kapcsolatba a családpasztorációval?
– Az első szavak, amelyek eszembe jutnak válaszként: édesanyám, édesapám, szüleim, gyermekkorom. Ezek a valóságok életünk talán legdrágább és legszentebb ajándékai. Olyan családból származom, ahol nem volt nehéz megtapasztalni az élet nagyszerűségét, a szülői szeretet ingyenességét, a családi élet szépségét. Papi hivatásommal együtt valamiképpen társult ehhez a család természetes szeretete, egy isteni meghívás, hivatás a hivatáson belül, ami arról szólt, hogy tanulmányozzam a házasság szentségét és a házasság szentségére épülő keresztény családeszményt – úgy is, mint házasságteológia és úgy is, mint családpasztoráció. Rövid, kétéves segédlelkészi szolgálat után a főpásztor megbízásából Rómaba mentem tanulni, a Pápai Lateráni Egyetem házasságteológiával és családpasztorációval foglalkozó II. János Pál Intézetébe. Így a család került életem középpontjába, lelkipásztori érdeklődésemnek, papi hivatásomnak fő iránya a családok szolgálata lett.
Rómaból való hazatérésem után, 2002-ben kezdtem ezzel következetesebben, szervezettebben foglalkozni, de ez volt a főpásztortól kapott küldetésem és megbízásom is. 2003 januárjában egy Brassói hétvégi megbeszélésen volt egy Isten közelségében, de ugyanakkor emberek barátságának a közelségében is megélt szép tapasztalatom, akkor úgy éreztem, hogy a papság szentsége és a házasság szentsége egymást kiegészítik, egymást táplálják, szolgálják. Ott történt az első közös álmodozás, tervezés, amiből egy struktúra is született, amit most úgy nevezünk, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye Pasztorális Bizottságán belüli családmunkacsoport. Ez a családok lelki gondozásával, lelkipásztorkodásával foglalkozó közösség, akik az egyháztól kapják a küldetést, hogy a maguk helyén, plébániáján szervezetten, egységben az egész egyházmegyében elinduljanak, cselekedjenek ebben a szolgálatban. Ebből az első találkozásból, beszélgetésből születtek az első hétvégék, rendezvények, konferenciák, táborok. – Családpasztorációs Munkacsoport vagy más néven Magcsoport. Honnan származik a név? – A „mag” szóról eszünkbe juthat a magvetés, hiszen a legfőbb feladatunk Jézus Krisztusnak, az Ő személyének, az Ő igéjének, igazságainak hirdetése a pasztoráció eszközeivel, egyfajta családi katekézis formájában.
Hivatalosan a Gyulafehérvári Főegyházmegye Pasztorális Bizottságának vagyunk a családmunkacsoportja, másik öt munkacsoport mellett. Részt veszünk a bizottság tanácskozásain, itt szoktuk az egyházmegye szintjén tevékenységeinket összehangolni, ugyanakkor itt kapunk inspirációt, útmutatást tevékenységeink kapcsán. Jogi személyiséggel rendelkező, főegyházmegyei illetékességű intézmény vagyunk, szerepünk és tevékenységünk koordinatív a főegyházmegyében, az érsekség internetes oldalán úgy jelenünk meg, mint Főegyházmegyei Családpasztorációs Iroda, szervezetünknek honlapja is van, a www.csalad.ro. (folytatjuk)
Lejegyezte: Kertész Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kastélysorsok fiatal vallatói
A mezőmadarasi Orbán-kúria
Sorra megszólalnak Erdély kastélyai, néha a volt tulajdonosok hangján, de sokkal inkább azokén az egyszerű emberekén, akik még emlékeznek a kastélyok, udvarházak volt lakóira, az ott folyó életre, szórakozásra, a kastélyokhoz tartozó földeken végzett munkára. Az idő mélyéről felszínre hozott emlékek így lényegülnek át élő történelemmé, s válnak dokumentummá írásban, filmen, fényképeken.
Emléktöredékek nyomában
Az ötletgazda, aki tanítványaival szóra bírja a mikrotörténelmet, Simonffy Katalin PhD, a Babes–Bolyai Tudományegyetem média szakának társult oktatója, tévészerkesztő. Csapata középiskolás diákokból, egyetemi hallgatókból tevődik össze, akiknek nyaranta tábort szervez egy-egy kastély környékén.
Az idén augusztusban a mezőmadarasi Orbán-kúria történetét kutatták a falu emlékezetében, s ottlétük nyomán születtek meg azok a fotókkal gazdagon illusztrált írások, amelyek sok érdekes részletet elevenítenek fel az udvarházakban gazdag, festőien szép mezőségi falu történetéből. Nagy Andrea, Schneider Hanna, a királyhelmeci Marcell Zoltán, Imecs Endre és Szabó Gellért írásaiból válogattuk ki és fűztük fel a téma köré a legjellemzőbb, legérdekesebb részleteket. »A székely mezőségi, közel 1300 lelkes faluba nem mókás anekdotákért, nem is a vidéki élet szépségeit lencsevégre kapni érkeztünk. Fotóriportunk – a teljesség igénye nélkül – elsősorban a mezőmadarasi Orbánkúria és lakóinak történetére irányult, amiről néhány idős falusi ember emlékezetében élnek még emléktöredékek. Kísérőnk, Szabó Andor református lelkész először a faluról mesélt.
Szívükön viselték az ittlakók sorsát
Az erdélyi falvak között egyedülálló Mezőmadaras. A falucska nagyon is festői, sőt mesebeli, mert a technika vívmányai, a fejlődés éveken át nagyban elkerülték. Ezt az idilli környezetet látva nem is gondolnánk a település hányatott sorsára. Pedig az élet itt is keményen bánt az emberekkel. Mezőmadaras a rettegett szocializmus éveiben minden támogatásról lemAradt, és csak 2004-ben szakadt el Mezőbándtól, s ezt követően kezdték el a Marosvásárhely felé vezető rövidebb út aszfaltozását.
A dombok és fák mögött megbúvó településen a 19. században egyszerre több földbirtokos család élt, akik szívükön viselték a falu lakóinak sorsát. A református templom udvarán sírkövek őrzik emlékét annak a kornak. A Bethlen, a Fodor, az Orbán, a Pataki, a Szekeres család együtt, de gyakran egymással vetekedve fejlesztette a falut. Nekik is köszönhető, hogy régiónkban Madarason alapították az egyik első óvodát, és itt kaptak először egy csésze tejet reggelire az iskolás gyerekek, sőt a gyengébbek vitamint is. Akiben lehetőséget láttak, annak a vagyonos családok biztosították a továbbtanulási lehetőséget.
Egy 1831-ben készített statisztikai felmérés szerint Mezőmadarason 12 "kúria" létezett. A lista élén grófBethlen Pál neve olvasható. A XIX. század végén közölt adatok már Orbán György nevét is említik. Az Orbán család Kézdimárkosról került Madarasra. Az évek során tetemes földbirtokra tettek szert és a Bethlenektől vásárolták meg a ma lakatlanul álló kúriát, ami korábban Mihály Zsigmond nagybirtokos tulajdona volt.
Az Orbán család emlékét idéző sírkövet a 88 éves Nagy Géza ápolja. Büszkén emlékezik a családra és a vele egykorú Orbán Pállal való barátságára.
500 éves kúria, regényes családtörténet
Kovács Júlia, Nanóka emlékeiben is hajdani pompájában él a kúria: "volt cseléd, volt kertész, nagyon szépteniszpálya. Az út le volt kövezve, ott jártak a vendégek, akik még külföldről is érkeztek… A falusiak dolgoztak a földjeiken, a templomban megvolt az ő padjuk, de szóba álltak a munkásokkal. Nem volt probléma, hogy ők Orbánok".
A jövőre 500 éves kúria ma már igencsak rozoga állapotban emlékeztet az egykori földbirtokos család életére. Kertjében temették el Orbán Károly ’48-as főhadnagyot. Az épülethez vezető út melletti füves rétről a faluban úgy tudják, hogy teniszpálya volt ott, s ha igaz, akkor maga Kossuth Lajos is kezébe vette az ütőt, s a megbeszélések szünetében játszott a ház urával.
A Háromszéki lófő székely eredetű Orbán család története regényes. Az 1828-ban született márkosfalvi Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy Bem tábornok hadsegéde volt, felesége Pataky Borbála. Fiuk, Orbán György földbirtokos az erdélyi nemesi családból származó zeykfalvi Zeyk Saroltát vette feleségül, aki fiatalkorában az idős Kossuth Lajos "napsugarát" jelentette. Bár a hagyomány úgy tartja, hogy a Madarasra ellátogató Kossuth Lajos a kúria teniszpályáján ismerkedett meg a még gyermek Zeyk Saroltával, az adatok fényében ez csak legendának számít.
Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta kapcsolata
Zeyk Sarolta 1884-ben európai körutazáson vett részt rokonainál, és a visszaúton hosszabb időre megálltak Zeyk Józsefnél, a lány Torinóban élő nagybátyjánál. A 19 éves lány megilletődve lépett be a Via de Mille 22. szám alatti ház kapuján, ahol az akkor 82 éves egykori kormányzó lakott. Az özvegy Kossuth évek óta csupán húga, inasa és szakácsa társaságában élt. Életét felvillanyozta a fiatal látogató, és Sarolta hazatértével elkezdődött a hét éven át tartó levelezésük. Bár mindvégig hangoztatja, hogy "atyai barátod vagyok", érezni lehet, hogy Kossuth szerelmes. Humorizál, csillogtatja a műveltségét, több nyelven idézget, miközben tisztában van vele, hogy az egésznek semmi jövője nincs, sosem fogja viszontlátni a hölgyet."Születésnapodon nagyon elszomorított a gondolat, hogy áldásomat egy atyai csókkal nem nyomhatom homlokodra. Megérezted-e, hogy a gondolat magneticus telegraph-huzalán repülnek feléd szegény öreg barátod hő szerencsekívánatai?"
Sarolta közben férjhez megy Orbán Györgyhöz, és gyermeke születik. Kossuth aggódik érte: "Szeretném tudni, miként teljesíti férjed a polgár, hazafi kötelességét. Férjedről – a nevén kívül – mind e mai napig semmit sem tudok. Utolsó leveledben is csak annyit írtál, hogy kitűnő egészségű, zömök, kicsi ember. Megvallom, engem az, hogy zömök-e vagy nyúlánk, kicsi-e vagy nagy, csak középszerűen érdekel. Én lelkéről szeretnék tőled hírt venni, szeretném tudni, hogy kicsoda, micsoda? Mit ismer hivatásának? Mi célja van az életben? Nem folytatom. Hiszen az a kis Sárika, ki magát egyszerű falusi kisleányomnak címezi levelében, nem is olyan egyszerű, és nem is olyan falusi, mint aminőnek Te csúfolod – van abban lélek, van szellem…"
A sokáig őrzött titok
És a történet csattanója: "Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni… Kérlek is, igen kérlek, kedves leányom, ne tartsd meg, égesd el leveleimet."
Sarolta, aki sokáig őrizte a titkukat, élete derekán mégiscsak elővette a leveleket, és eljuttatta a Hatvany Lajos,Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Esztendő című szépirodalmi folyóirathoz, amelyben 1918-ban hozták nyilvánosságra a leveleket. Kossuth Lajos 1884 és 1891 között írt harminc levelét könyv alakban egy évvel később a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki. Az agg Kossuth és Napsugárcímen 1989- ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg újabb kiadásban. Zeyk Sarolta 58 évesen, fiatal nagymamaként autóbalesetben hunyt el.
A világlátott Orbán Károly
Orbán György és Zeyk Sarolta fia, Orbán Károly (Mezőmadaras, 1888. július 6 – Temesvár, 1958. szeptember 1.) a Ludovika Akadémián végzett, és 1908-tól 1911-ig ulánus hadnagyként szolgált. 1911-ben Angliában kereskedelmi főiskolát végzett, majd Elefántcsontparton dolgozott egy angol vállalatnál. Ott érdekes afrikai műtárgyakat gyűjtött. Apja halála után 1913-ban hazatért, és Mezőmadarason gazdálkodott. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt mint ulánus főhadnagy. A háború után visszatért Madarasra. Nevezetesek voltak különleges vadásztrófeái és híresen nagy vendégszeretete, amivel a faluba betévedőket fogadta. Gyakran utazott Nyugat-Európába, több nyelvet beszélt. 1926-ban angol nőt vett feleségül, akitől két gyermeke született. Felesége a harmincas évek közepén visszatért Angliába és ott 1941-ben meghalt. Angliából hozott fügefái a kollektivizálásig éltek. Orbán Károly 1942-ben johannita lovag lett. 1944 nyarán ismét megházasodott, de felesége 1954-ben meghalt. Leánygyermekük Amerikában él.
Orbán Károlyt az 1949. március 2-áról 3- ára virradó éjszakán kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. Előbb angol nyelvleckéket adott, majd könyvelésből tartotta fenn magát. 1956-ban Huszár József révén az elsők között került kapcsolatba a Szoboszlay-féle szervezkedéssel.
Az ő feladata lett volna Marosvásárhelyen kirobbantani a fegyveres felkelést. A Szoboszlay Aladár által tervezett árnyékkormányban ő lett volna a külügyminiszter. A Securitate állandóan figyelte. Elfogták, és a Temesvári pert követően kivégezték. Az ő fia az Egyesült Államokban élő Orbán Pál, akire – mint egykori játszótársra – Nagy Géza emlékezik. Az idős madarasi férfi szavai nyomán egy másfél évszázados történet bontakozik ki s közben az ő élete is, amelyet meghatározott az a kiváltságos helyzet, az "a gyönyörűség", hogy gyermekként bejárása volt az Orbán-kúriába. 14-16 évesen együtt játszottak, bicikliztek, jártak "leventére". Pálnak kötöttebb volt a napirendje, és iskolába is csak hetente kétszer járt számot adni tudásáról, mivel magántanár foglalkozott vele.
Nem mehetett mulatságokba, a falubeli lányokkal szórakozni, de a játékra, a turpisságokra mindig tudtak időt szakítani – emlékezik csillogó szemmel Nagy Géza, aki még mindig tartja a kapcsolatot a fél évszázada a másik világrészen élő egykori játszótárssal. Orbán Pál a kommunista rendszer idején egyszer félve néhány órára, majd 1994-ben látogatott el újra Mezőmadarasra. Nagy Géza azt vallja: tudnunk kell, honnan jövünk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy hova tartun. « Ezt tartja szem előtt a tábor szervezője, Simonffy Katalin is, aki az erdélyi kastélyok utóéletét kutatva, diákjaiban szeretné felkelteni az érdeklődést erdélyi múltunk e sokáig elhallgatott szelete iránt, amely még annyi érdekes eseményt, részletet tartogat. További kitartást, támogatókat, érdeklődő fiatalokat kívánunk munkájához!
A diákok írásaiból vett részletekből összeállította Bodolai Gyöngyi.
A fényképeket Nagy Andrea készítette.
A diákok által felhasznált könyvészet: az interneten megtalált adatok mellett Szabó Miklós Mélyrenyúló gyökerek, Mezőmadaras 800 éves története című könyve, Kriterion Kiadó, 2008.
Népújság (Marosvásárhely)

Az oltásellenesség visszaüt: tombol a kanyarójárvány
Az egészségügyi minisztérium szerdai közleménye szerint Maros megyeben 145 kanyarós megbetegedést regisztráltak. Néhány eset Hargita megyében is előfordult. Romániában már két gyerek belehalt a fertőzésbe, egy harmadik elhalálozás okait még vizsgálják.
Az oltási ellenkampányok miatt sok szülő nem oltatta, oltatja be a gyerekét, a romániai lakosság átoltottsága folyamatosan csökken, jelenleg csupán megközelítőleg 80 százalékos az ideálisnak tartott 95–96 százalékhoz képest.
Az egészségügyi minisztérium szerdán kiadott közleménye szerint az ország 42 közigazgatási egységének (41 megye plusz Bukarest) több mint felében kanyarójárvány van.
„Az év első nyolc hónapjában Románia 23 megyéjében 675 esetben igazolódott be a kanyarófertőzés. Két kisgyerek meghalt, egy harmadik gyanús elhalálozási esetet az elmúlt napokban jelentettek, végső megerősítésre vár az ok meghatározása. 2015-höz képest a fertőzéses esetek számának növekedése több mint riasztó: tavaly egész évben összesen csak hét kanyarós esetet regisztráltak és egyetlen haláleset sem következett be. Az egészségügyi minisztérium a leghatározottabban és legerőteljesebben elítéli a gyerekek beoltása elleni felelőtlen kampányokat, ezek eredménye ugyanis abban mérhető, hogy például egyetlen év alatt több tízszeresére nőtt a kanyarófertőzöttek száma” – áll a szaktárca által az intézmény honlapján és a közösségi oldalakon is megosztott figyelmeztető közleményben.
„Az említett három haláleset egy éven aluli csecsemőknél következett be, vagyis az a kor alatt, amikor a kanyaró elleni védőoltást beadják. Ezek a gyerekek értelmetlenül és feleslegesen haltak meg. Egy optimális átoltottságú közösségben az összes egy éven aluli gyereket az úgynevezett csoportvédelmi effektus védi a fertőzéstől. Vagyis a három elhunyt csecsemőt úgy lehetett volna megvédeni a kanyarótól, hogy a nagyobb gyerekek nem fertőződnek meg, ha be lettek volna oltva. Az egészségügyi minisztérium felhívást intéz a szülőkhöz, hogy tartsák be a – kanyaró elleni – ROR-oltás időzítését a gyerekeik egészsége érdekében. A járvány által érintett térségekben az Országos Közegészségügyi Intézet azt javasolja, hogy a csecsemőket oltsák be hét hónapos korukban, majd az oltást ismételjék meg a babák egy éves korában” – fogalmaznak.
A Maros megyei Közegészségügyi Igazgatóság szóvivője, Gabriela Uifălean szerkesztőségünk megkeresésére elmondta, valóban kanyarójárvány van Maros megyeben, amely továbbra is tart. A legfrissebb kimutatások szerint a minisztérium által közzétett adatoknál sokkal több a fertőzés a megyében.
„Ma (csütörtökön – szerk. megj.) reggel bekértem a legfrissebb statisztikát, amelyből kiderült, hogy májustól mostanáig 194 kanyarós esetet regisztráltunk. Az első esetünk májusban volt, és ennek nincs vége, folytatódik, ugyanis vannak még megfigyelés alatt álló 1 és 5 év közötti gyerekek. A betegség 90 százalékban a »veszélyeztetett közösségekben« ütötte fel a fejét, ők kapják el. A háziorvosoktól úgy értesültünk, hogy ezekben a közösségekben a gyerekeket nem oltatják be időben, vagy a szülők ellenzik az oltás beadását. A fertőzés elsősorban azokra a gyerekekre terjed át védettség hiányában, akiknek a szülei az internet vagy más befolyásoltság miatt elutasították az oltást” – mondta a szakember.
A Marosvásárhelyi édesanyákat tömörítő Védem Egyesület vezetőjét, Kovács Rékát is megkérdeztük. „Mi a szabad döntést támogatjuk, a megfelelő informáltság mellett. Vagyis azt javasoljuk, hogy a szülő szerezzen hiteles tájékoztatást, és ez alapján döntse el, mi jobb neki és gyermekének. Ne álhírek, Facebook-ellenkampányok alapján döntsön” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a Védemnek nem profilja az egészségügyi tanácsadás, nem szakemberek, de azt tapasztalták, hogy a szülők többsége beoltatja a gyerekét.
Négy esetben igazolták a vírus jelenlétét Hargita megyében
A Székelyudvarhelyi Városi Kórházba az utóbbi egy-két hónapban öt gyereket vittek be szüleik kanyaró gyanúval. A legkisebb, három hónapos csecsemő laboreredményeire még várni kell, négy másik gyereknél azonban igazolódott a fertőzés gyanúja. Lőrinczi Csaba orvosigazgató tudomása szerint egyikük sem volt beoltva a vírus ellen. Az egyik tizenhárom éves gyerek anyukája megtagadta az immunizálást, a többi eset hanyagságból fordulhatott elő.
Arra vonatkozó pontos adat nincs, hogy Hargita megyében hány szülő tagadja meg a védőoltások beadását, ezért azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a számuk nő, azonban mindig vannak olyanok, akik megtagadják az oltást. Van olyan szülő, aki egyszerűen elhanyagolja, de olyan is, aki egy idő után meggondolja magát és az oltási naptártól eltérően felkeresi a családorvost, hogy pótolja az oltást – közölte a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság járványtani orvosa.
A megyében jelenleg nincs járvány, azonban három olyan Maros megyei gyereknél merült fel a megbetegedés gyanúja, akik korábban Hargita megyében tartózkodtak. Két udvarhelyszéki gyerek laborleletét elküldték Bukarestbe, a napokban várják az eredményeket.
A kanyaró
A kanyarót (latinul morbilli) népiesen vörös himlőként is emlegetik. A vírus a beteg ember váladékaival ürül, és cseppfertőzéssel terjed. A fertőződés után 9–11 nappal hirtelen fellépő nátha, láz, köhögés és kötőhártya-gyulladás jelentkezik, valamint a szájüregi nyálkahártyán úgynevezett Koplik-foltok jelennek meg, később kiütések alakulnak ki a bőrön, egyúttal a láz csökken. A betegség súlyos komplikációkkal járhat: felléphet középfül- és tüdőgyulladás, valamint különböző mechanizmusokkal kialakulhat agyvelőgyulladás (akár 15 évvel a fertőződés után is), továbbá felléphetnek egyéb bakteriális fertőzések. A fertőzés lezajlása után egész életen át tartó immunitás alakul ki a kórokozóval szemben, ezért a védőoltás legyengített vírust tartalmaz.
Románia fele érintett
A közlemény szerint Maros megyeben 145 kanyarós esetet regisztráltak, ezzel az érintett zónák sorrendjében második helyen állunk, a Beszterce-Naszód és Kolozs megyek határtérsége (219 eset) után. Továbbá Arad megyében 113 eset (2 gyerek halála), Temes megyeben 71 (1 haláleset), Brassó megyében 33, Suceava megyében 27, Hunyad megyében 14, Krassó-Szörény megyében 13, Szilágy megyében 7 és Fehér megyében 3 eset. Emellett szórványosan – azaz nincs összefüggés legalább 3 eset között – előfordultak még fertőzések Bukarestben (4 eset), Bákó, Konstanca és Szeben megyékben (3-3 eset), Dâmbovița, Neamț és Olt megyékben (2-2 eset), illetve Bihar, Giurgiu, Mehedinți és Vaslui (1-1) megyékben. Augusztusig, a járvány által érintett térségeket is beleértve, 573 1 és 15 év közötti gyereknél enyhítették a tüneteket oltással.
Dósa Ildikó, Gáspár Botond |
Székelyhon.ro

Péter Ferenc: a szálak összevarrása a prioritás
Maros megyet Székelyföld szerves részeként kell kezelni és megjeleníteni, hisz ez semmiképp nem lehet sértő a románság számára – állítja Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat új elnöke.
Szerinte mielőbb össze kell varrni azokat az infrastrukturális szálakat, amelyek a térséget a szomszédos megyékkel – elsősorban Hargitával – összekötik. A nyáron megválasztott megyevezető elsődleges célként kezeli az elődjei által elkezdett projekteket.
– Amikor három hónappal ezelőtt tisztségbe került, nem kezdett panaszkodni az elődjére, ami meglehetősen szokatlan a hazai politikai életben. Annyira elégedett volt a megyei önkormányzatnál talált helyzettel, vagy tényleg nem esett ki egyetlen csontváz sem a szekrényből?
– Soha nem foglalkoztatott az, hogy ki mit tett, vagy éppenséggel nem tett előttem, mindig az érdekel, mit tudok én megvalósítani. Nem írom le elődöm terveit, ellenkezőleg, megpróbálom azokat befejezni. A politikusoknak nem az ujjal való mutogatás volna a feladatuk, mint ahogy az sem, hogy elődjeiket szapulják. Arra kell törekednünk, hogy a ránk hagyott teendőket felleltározzuk, és minél előbb és jobban vigyük véghez. Tudom, hogy nem ez a trend, hisz főként kormány-, de talán alsóbb szinteken is divattá vált az elődökre hárítani mindent. Ez nem az én stílusom.
– Megoldásra váró gondokat mégiscsak örökölt. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
– A legnagyobb kihívást a két nagy uniós pályázat lezárása jelenti: gondolok a kerelőszentpáli hulladékgazdálkodási rendszer működésbe helyezésére, valamint a csergedi motorpark építésének befejezésére. Ezek azért is számítanak prioritásnak, mert ha nem sikerül időben befejeznünk, nagyon sokat veszíthetünk. Magyarán: a lehívott támogatást vissza kell fizetnünk.
– Értsem úgy, hogy a motorparkba való további pénzek injektálásával leginkább azt nyerhetjük, hogy nem veszítünk?
– Ezt nem így fogalmaznám meg. Inkább azt mondanám, hogy amennyiben befejezzük, elköltünk egy bizonyos összeget. Ha leállunk az építkezéssel, veszítünk egy bizonyos, az előbbivel körülbelül azonos összeget. De akkor elveszítjük magát a beruházást is, és egy építőteleppel mAradunk. Amennyiben ezt a versenypályát sikerül jól, gazdaságosan és ötletesen működtetni, kimondottan nyerünk, hisz még egy ilyen sehol nincs sem Erdélyben, sem Romániában. Azt se feledjük, hogy az autópálya egy csomópontja is a motorpark közelében lesz, ami komoly turisztikai potenciállal ruházza fel.
– Melyek azok a területek, melyek radikális szemléletváltást kívánnak a megyei önkormányzatban, illetve az alárendeltségébe tartozó intézményeknél?
– Ahhoz, hogy egy közel ötezer személyt foglalkoztató intézményt átlássál nem elég egy-két hónap, de talán három sem. Nem hinném, hogy a térségben lenne még egy olyan cég vagy intézmény, amely ennyi alkalmazottal rendelkezne. A saját apparátusunkról tudom, hogy nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint az ország más helyi vagy megyei önkormányzatai. A műszaki igazgatóságunknál csaknem öt megüresedett mérnöki állás van, viszont semmi garanciánk nincs arra, hogy a megadott bérezési lehetőségeinkkel sikerül rövid időn belül betöltenünk őket. Pedig a hozzánk tartozó úthálózat korszerűsítése és karbantartása a megye egyik legfontosabb prioritása. Sajnos nem ez az egyetlen igazgatóság, amely szakemberhiánnyal küszködik. Hasonló meg másfajta gondok vannak a repülőtérnél, a kórházaknál is… De, hogy ne csak panaszkodjak: a beruházási, fejlesztési osztályra sikerült néhány pályázatíró munkatársat alkalmazni, akiknek már most rengeteg munkája van, hisz uniós alapokból szeretnénk folytatni a Kultúrpalota restaurálását és a természettudományi múzeum felújítását.
– Apropó, repülőtér: végre sikerült kinevezni Peti Andrást az intézmény élére. Melyek az elvárások?
– Röviden fogalmazva az, hogy juttassa vissza a vidrátszegi légikikötőt oda, ahol néhány évvel ezelőtt volt, ahol lényegében a helye van. Az utóbbi időben – főleg az utasforgalmat, a célállomásokat és a légitársaságokat illetően – nagyot zuhant a Transilvania Nemzetközi Repülőtér, ezt a mélyrepülést kell valahogy megállítani. Elfogadhatatlan, hogy fele annyi járat van, mint öt-hat évvel ezelőtt, míg Kolozsvárról a Tarom mellett már a Blue Air és a WizzAir naponta több járatot indít Bukarestbe, nálunk az a heti kettő sem mAradt meg, arról nem is beszélve, hogy a légi operatőröket illetően a Transilvania egy lábon áll, mindössze a WizzAir-re támaszkodik. És akkor még nem beszéltem a felújításra szoruló kifutópálya állapotáról. Nem lesz könnyű az új igazgatónak, hisz a verseny óriási; körülöttünk olyan repterek nőtték ki magukat, mint a Kolozsvári meg a nagyszebeni, de akár a Temesvárit és a jászvásárit is említhetném. A közeljövőben tárgyalásokat kezdeményezünk az EUrópai Uniónál minket feljelentő Kolozs megyei önkormányzattal, hisz mindkét félnek meg kell értenie, hogy nem egymás ellen kell harcolnia, hanem egymást kiegészítve megtalálnia a kölcsönösen előnyös megoldásokat. Abban a pillanatban, amikor elkészül az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely–Torda szakasza, már csak egy szűk óra fogja elválasztani a két repülőteret. Én ebben inkább lehetőséget látok, mintsem fejetlen versengésre való okot.
– Az utóbbi négy évben nem csak országos, de megyei szinten is mintha zárójelbe tevődött a magyarság – mind vidékfejlesztési, mind közösségépítési szinten. Hogy érzi, akad helyretenni való ebben a kérdésben?
– Nem csak a magyarlakta vidékek tevődtek zárójelbe. Az elmúlt négy évben azok az önkormányzatok tudtak hatékonyan dolgozni, amelyek pályázati tartalékokkal rendelkeztek. Ugyanis az elmúlt négy évben kormányszinten jóformán egyetlen beruházási program sem volt tetten érhető, az európai uniós pályázatok pedig kifutóban voltak. Ennek tulajdonítható, hogy hiányoztak a beruházások, főként az infrastrukturális fejlesztések. A kis települések a LEADER-programon keresztül próbáltak apróbb-cseprőbb dolgokat megvalósítani, de ezeket nem sorolhatjuk a jelentős megvalósítások közé. Persze mindemellett jócskán érzékelhető volt, hogy sem az ország-, sem a megyevezetés számára nem a magyarság jelentette az egyes számú prioritást. Maros megye elöljárói is inkább oda igyekeztek irányítani a pénzeket, ahonnan a szavazók érkeztek. Nem igaz, hogy a román vidékeken nincs jó helyen a pénz, de azért valóban érezhető volt, hogy lényegesen több jutott oda, mint felénk. Ettől függetlenül tanácsosainknak sikerült kimozdítaniuk a holtpontról a bözödújfalui tó felé vezető út helyzetét. A nyáron elkezdődött a munkálat, jövő tavaszra aszfalt kerül a mintegy nyolc kilométeres szakaszra, utána a hátramAradt három kilométernek is nekilátunk úgy, hogy lehetőleg 2017-re tudjuk összekötni Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, vagyis Maros megyet Hargitával. Ez az aszfaltos út nem csak távolságokat rövidítene le, de jelentőset lendítene a térségen.
– Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az utóbbi években többször is nehezményezte, hogy Maros megye jóformán semmit nem tesz annak érdekében, hogy több és jobb infrastrukturális szál kösse össze Hargita megyével. Az említett szakaszon kívül még volna egy pár jobb sorsra érdemes köves, poros út…
– Ezt már fel is térképeztük, és a múlt héten közösen körbejártuk, felmértük ezeket az utakat. Egy hozzávetőleges számítást is fogunk végezni, lássuk, mit jelentene ezeket a szálakat összevarrni. Példaként említem meg, hogy a tavaly megépült Nyárádmagyaróst Sóváraddal összekötő út folytatása Siklód és Küsmöd irányába még felújításra vár. Ha nem is tudjuk leaszfaltozni, de legalább le kellene köveznünk úgy, hogy a kisautók számára is járhatóvá tegyük. Ugyanez lenne az elképzelés a Bözöd és Gagy irányába vezető úttal is. De számunkra nem csak a Hargita megyei szálak fontosak; van még tennivaló a Beszterce-Naszód, Fehér és Szeben megye felé vezető utakon is. Számomra elfogadhatatlan, hogy 2016-ban még mindig vannak olyan megyei utak, amelyekre nemhogy aszfalt, de még kő sem jutott! Olyan utak, ahol nem csak a személygépkocsik, de a terepjárók is nehézkesen tudnak végigmenni. Már csak azért is tartom fontosnak ezen másodrangú utak felújítását, mert az országutak oly zsúfolttá váltak, hogy – főként nyári időszakban – szinte lehetetlen azokon normális körülmények között közlekedni. Sajnos az útépítést illetően az elkövetkezendő években sincs kilátás túl jelentős uniós támogatásra. Egyelőre a Nyárádtő–Dicsőszentmárton és a Segesvár–Szentágota útszakasz felújítására sikerült pénzt szereznünk. Ez mindössze egy pár százalék a megye közel nyolcszáz kilométeres úthálózatából. Ha nem kapunk kormánytámogatást, önerőből soha nem fogjuk tudni ezeket rendbe tenni.
– Szintén az elmúlt ciklus liberális uralma alatt úgy festett, mintha Maros megye nem is lenne Székelyföld része. A közös rendezvényeken – akár itthon, akár Magyarországon vagy Nyugaton – csak Hargita és Kovászna tartotta a frontot. Mondja, hogy ebben nem folytatja Ciprian Dobre politikáját!
– Ebben eddig sem osztottam a volt elnök véleményét, és amikor tehettem, Szováta polgármestereként csatlakoztam Hargita és Kovászna megye kezdeményezéseihez, már csak azért is, hogy Marosszék se mAradjon le ezekből. Természetesen mostanra változott a helyzet, Maros megye ismét hathatósan szeretné képviseltetni magát minden olyan akcióban, amely Székelyföld népszerűsítéséről szól. Sőt kötelességemnek tartom az efféle rendezvények szervezését vagy támogatását. Úgy vélem, semmiképp nem lehet sértő egyetlen román lakos számára sem, ha például egy Székelyföldi grafikai biennálén Maros megye is képviselteti magát, és a megnyitón szót kap az önkormányzat elnöke is.
– Milyen az együttműködés azzal a Szociáldemokrata Párttal, amelynek megyei elnöke egy évvel ezelőtt azért kardoskodott, hogy bárki, csak ne magyar ember kerüljön prefektusi tisztségbe?
– Pillanatnyilag nagyon jó, s remélem, így is mArad. Már a beiktatási ülésen is lehetett látni, működik az egyezség: még véletlenül sem voltak mellészavazások. A két PSD-s alelnökkel jól együtt tudok működni, aminek szerintem meg is lesz az eredménye.
– Az utóbbi időben a megyemenedzseri tisztség létrehozása és annak állítólagos várományosának a személye borzolta, főként a közösségi oldalakon, a kedélyeket. Valóban Kelemen Márton a kiszemelt?
– Személyekről nem beszéltünk, csak hát valaki, valakik elkezdték ezt terjeszteni, mások meg ragozták. Tudni kell, hogy a megyemenedzsert nem az elnök nevezi ki. Ez egy pályázat alapján elnyerhető tisztség. Egyelőre nem sietjük el, keressük a megoldást. Az első hónapokban nem ez az elsődleges célunk, hanem a teljes intézményrendszer átvilágítása. Kelemen Márton – aki tanácsadóként valóban tagja a csapatomnak – nagyon jól ismeri a rendszert, hisz több mint egy éven keresztül alelnökként tevékenykedett, tapasztalt, de egy fél szóval sem jelezte, hogy ilyenszerű igényei vagy álmai lennének. Ha érdekli az állás, jelentkezik majd a versenyvizsgán.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A külügy cáfolja a kvótán felüli román befogadókészséget
Cáfolta a külügyminisztérium azokat a korábban megjelent híreket, miszerint Románia az ENSZ New York-i közgyűlésén vállalta volna, hogy az uniós kvóták szerint neki megállapítottnál több menekültek kívánna befogadni.
A külügyminisztérium szerdai közleménye szerint a román delegáció csupán az eddigi vállalásait ismertette a küldöttekkel.
A France Press hírügynökség korábban amerikai forrásokra hivatkozva azt írta, hogy hét ország, kötöttük Románia is, vállalta, hogy tízszer több menekültet fogad be, mint 2015-ben.
Ötven ország vállalt idén 360 ezer menekültet
Barack Obama amerikai elnök az ENSZ-közgyűlés ülésével párhuzamosan külön konferenciát szervezett a menekültválságról New Yorkban, és bejelentette, ötven ország ígéretet tett arra, hogy még idén 360 ezer menekültet fogad be a háború sújtotta vidékekről.
"Eposzi léptékű válsággal nézünk szembe" - fogalmazott Obama, és leszögezte, hogy több mint 65 millió embernek kellett elhagynia otthonát, többen menekülnek, mint a második világháború óta bármikor. A 65 millió menekült közül 21 milliónyinak a hazáját is el kellett hagynia - tette hozzá az elnök. „Nem csukhatjuk be a szemünket, és nem fordíthatunk hátat, nem csaphatjuk be az ajtót e családok előtt, mert ezzel legalapvetőbb értékeinket árulnánk el" - figyelmeztetett Barack Obama.
Az elnök külön köszönetet mondott Mexikónak, amely a közép-amerikai országokból fogad be nagyszámú menekültet, valamint Svédországnak, Kanadának és Németországnak. Obama külön megemlítette - a konferencián egyébként felszólaló - Justin Trudeau kanadai kormányfő, illetve Angela Merkel német kancellár nevét is, mint akik rendkívüli támogatást nyújtanak a menekülőknek.
Barack Obama bejelentette: a menekülőknek segítséget ígérő több mint ötven nemzet az idén több mint 4,5 milliárd dollárral emelte meg a humanitárius célokra nyújtott anyagi segítséget. Ezt a pénzt élelmiszerre, gyógyszerre, ruhákra és menedékhelyek létesítésére költik. Obama megígérte: a Világbankkal összefogásban új finanszírozási lehetőségeket kutatnak fel, hogy a befogadó szegényebb országoknak segítsenek a menekültek integrálásában. Ezzel összefüggésben Törökországot, Jordániát, Csádot és Thaiföldet említette, mint segítendő befogadó államokat.
maszol.ro

Szatmár megyei RMDSZ-jelöltek: Magyar Lóránd és Turos Lóránd a listavezetők
A Szatmár megyei képviselőjelölti lista első két helyére Magyar Lóránd és Erdei D. István kerül, a szenátori jelöltlistát Turos Lóránd vezeti, a második helyről Güntner Tibor indul – döntötte el csütörtök délután a Szatmár megyei RMDSZ rangsoroló küldöttgyűlése.
Ebben a parlamenti ciklusban az RMDSZ-nek két képviselője (az időközben polgármesterré választott Kereskényi Gábor és Erdei D. István) és egy szenátora (a megyei tanácselnökké választott Pataki Csaba) volt. A rangsoroláskor Turos Lórándra a 99 küldöttből 89-en szavaztak, így az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) tagja került a befutó helyre.
„Pataki Csaba nagyon elismert szenátori munkát végzett. A Szatmár Megyei Tanács elnökeként pedig továbbra is kiválóan folytatja a megkezdett munkáját. Nagy bizalmat tapasztaltam a küldöttek részéről, ami számomra nagyon nagy felelősséggel jár” – nyilatkozta a Maszolnak a küldöttgyűlés után Turos Lóránd.
A szenátorjelölt elmondta, ahogyan eddig megállta a helyét Bukarestben különböző intézményeknél, ugyanúgy a szenátusban is helytáll majd, és méltóképpen fogja képviselni a szatmári magyarság, illetve a romániai magyar közösség érdekeit.
A képviselőjelöltek között is kiélezett verseny alakult ki, 52 szavazattal Magyar Lóránd lett a listavezető, míg Erdei D. István 44 szavazattal a másodig helyet szerezte meg. Három küldött érvénytelenül szavazott.
Magyar Lórándnak állatorvosi végzettsége van, már több mint tíz éve dolgozik a vidékfejlesztési szakmában, jelenleg a Szatmár Megyei Vidékfejlesztési Ügynökség főosztályvezetője. A Maszolnak elmondta, ezen a szakterületen tevékenykedne a parlamentben is.
„Emellett természetesen azon leszünk, hogy a Szatmár megyei projekteket a legnagyobb szakértelemmel segítsük Bukarestből. Ggondolok itt Szatmárnémeti terelőútjára, a megyeszékhely harmadik hídjának megvalósítására, illetve a különféle szükségessé vált fejlesztésekre” – mondta Magyar Lóránd.
A szatmári RMDSZ jelöltjeinek október 5-ig 25 ezer aláírást kell összegyűjteniük, hogy indulhassanak a választásokon, míg az országos szervezetnek 200 ezret október 10-ig. Utóbbit összegyűjtését az is nehezíti, hogy az aláírók kötelesek a személyi számukat is megadni.
maszol.ro

Örök nyugalomra helyezték Csoóri Sándort
A fővárosi Óbudai temető 16-os parcellájában megtartott szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány több tagja, a magyar közélet egyéb jelesei, illetve Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Csoóri Sándor hosszan tartó súlyos betegség után, 86 éves korában halt meg 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. Temetése ma délután 3 órakor kezdődött Óbudán. A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltárt. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök igei alapú búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Elmondta, hogy néhány hete meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, és megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel neki. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de Csoóri Sándor mégis vigasztalót kért. A püspök nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.
Tornai József költő, volt írószövetségi elnök barátként és pályatársként beszélt a búcsúztatón. Azt mondta, Csoóri Sándor maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi világ legnagyobb vesztesége – mondta az idős költő. Szerinte Csoóri az új modern magyar líra megszületésénél bábáskodott. Szerinte nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség volt, de a hatvanas évektől járta az országot, és nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a paraszti gazdaságok tönkretételéről. Tornai szerint Csoóri Sándor politizált, de versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű lírájában és társadalom bírálatában is. A rendszerváltás után nem sokkal kiábrándult a politikából, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben.
Illyés Mária művészettörténész azok nevében is búcsúzott, akik már nincsenek köztük. Édesapja, Illyés Gyula baráti viszonyban volt Csoóri Sándorral, haláláig figyelemmel kísérte fiatalabb pályatársa sorsát. Illyés Mária szerint Csoóri Sándor fájdalommal ment el, mert úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt sikeres. „Ha van méltó utókor, lesz mit helyrehoznia. Életműve most kerülhet tisztább levegőbe, most kell megkapnia az őt megillető figyelmet. Szelleme ebben az emelkedő műben velünk mArad” – fogalmazott.
Kósa Ferenc filmrendező azt mondta a búcsúztatón, hogy Csoóri Sándor az igazmondást választotta menedékül. Ahogy fogalmazott, Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga. Elmesélte, hogy Csoóri a hatvanas években azt mondta neki első találkozásukkor, hogy ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk. Aznap életre szóló barátságot kötöttek. A rendező felidézte, hogy az évtizedek alatt sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást. Kósa Ferenc annyit mondott erről, hogy „tisztességes emberek és tisztességes magyarok akartunk mAradni, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is”.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elsőként mondott beszédet. Azt mondta, „elmAradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. ElmAradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, és a közös alapról indulás akár sokfelé is”. A miniszter elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó”. Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai jelentek meg, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Balog azt is mondta: nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is. Ahogy fogalmazott: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt”.
A miniszter szerint a véleményvezérek a legnagyobb vadra lőttek, és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem. „Csoóri Sándornak elevenek mAradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. És szabad mAradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.” Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.
itthon.ma

„A maximumot kaptam az élettől…”
Interjú a 85. születésnapját ünneplő dr. Uray Zoltánnal
– Mind a vívásban, mind a szakmámban a maximumot kaptam az élettől. Fiatal fejjel, sportolóként bejárhattam a világot, munkámban pedig megint óriási szerencsém volt, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiktől rengeteget tanultam. Igaz ugyan, hogy nem lettem orvos, de megvolt a lehetőségem arra, hogy orvosokkal dolgozzam együtt. Annyi remek emberrel találkoztam, annyi jót, barátságot és segítséget kaptam, ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam – vallja dr. Uray Zoltán sugárbiológus, olimpikon, a román tőrvívó válogatott egykori tagja, aki ma 85 éves. Beszélgetésünk során arról faggattuk a tudományos és sportteljesítményeiről jól ismert Kolozsvári kutatót, hogy kikre emlékezik vissza szívesen, kiknek volt meghatározó szerepe életútja, szakmai pályafutása alakulásában.
– A német elemibe írattak be 1938-ban, amely nagyon szigorú iskolának számított. Jó volt indulásnak, fegyelmet, pontosságot tanulhattam. Ebből az időszakból a Szabó-házapárra emlékszem vissza szívesen, akik hihetetlenül jó pedagógusok voltak. Szép emléket őrzök az elemi iskoláról egészen a negyedik osztályig, amikor azonban lecserélték a régi tanárokat, tanítókat fiatal, jól beszervezett hitleristákra. Szerencsére Horthy Miklós megmentett, hozott egy rendeletet 42-ben, hogy a magyar és román gyerekek csak magyar vagy román tannyelvű iskolákban tanulhatnak. A negyedik elemi végén átkerültem a Református Kollégiumba, ahol remek tanáraim voltak. A fiatalabbakkal, főképp a biológusokkal, kémikusokkal később jó barátságba kerültem. Olyan emberekkel, mint Árkossy Sándor, Nagy Géza, Szabó József és Szabó Zsigmond.
Mindig az egészségügyben akartam dolgozni, az volt az álmom, hogy orvos lehessek. Fel is vettek a Marosvásárhelyi orvosi egyetemre, de néhány hónap múlva életbe lépett egy rendelet, amely szerint a kulák és kisiparos gyermekeket el kell tanácsolni. Édesapámnak akkor 8-10 embert foglalkoztató asztalos üzeme volt, ezért kizsákmányolóként kezelték, engem pedig kirúgtak az orvosiról. Ekkor tértem vissza Kolozsvárra. Nagyon sok szerencsés fordulatot köszönhetek a vívásnak, sikereimnek. Akkor például a Kolozsvári egyetemi sportklub főnöke segített bekerülni a Bolyai Egyetem természettudományi karára. Később ugyancsak a vívókat nagyra értékelő főnököm révén kerültem Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki 1959-ben létrehozta Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot, amelynek 27 évesen a legfiatalabb munkatársa voltam.
A Kolozsvári onkológiai intézetben összehasonlíthatatlanul jobb munkalehetőségek voltak, ezért ott szerettem volna dolgozni. Holán professzor döntésemet jól fogadta, csak egy kikötése volt, hogy tanítsak be valakit magam helyett. Így került helyemre Imre István tehetséges biológus, aki fél év alatt beletanult a szakmába, én pedig továbbálltam. Imre István most ment nyugdíjba a stockholmi Karolinska Egyetemről. Az onkológián töltött munkaéveim alatt nekem is volt lehetőségem stockholmi ösztöndíj megpályázására. A Karolinksán dolgoztam egy évet, majd később egy félévet szintén sugárgenetika szakterületen. Az onkológián is hihetetlenül jó közösség alakult ki. Bár Ion Chirichuţă, az akkor igazgató egy diktátor volt, mindig kiállt az embereiért.
Nagyon sokat körmöltünk, rendszeresen tájékozódtunk a Kolozsvári egyetem könyvtárában fellelhető külföldi tudományos folyóiratokból, a nagyvilágban elért kutatási eredményekről. Az idegrendszerre ható gyógyszerek sugárbetegség elleni hatékonyságát vizsgáltam, akkor ezzel senki nem foglalkozott. Az onkológia mellett volt az ideggyógyászat, ahol az egyik barátom dolgozott. Neki szóltam, hogy valami új gyógyszerekkel való kísérletezés érdekelne. Akkor jelentek meg az antidepresszív gyógyszerek, olyan sikerem volt a tesztelésükkel, amit álmomban sem gondoltam volna. Az antidepresszánsokkal kezelt besugarazott egerek 50-60 százaléka megbetegedett majd felgyógyult, míg a gyógyszerrel nem kezelt állatok belepusztultak a halálos sugárdózisba. Később Lazányi Endre híres genetikus is hozzám fordult azzal a feltételezéssel, hogy a szulfamidok egy csoportja sugárvédő. Ezt is leteszteltük és sikerrel jártunk. Meg kell mondanom, nagyon sok szerencse kell mindenhez, nem elég a szorgalom és a kitartó munka.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Politika az iskolában
A politika rátelepedett az oktatásra – ezzel lármázták fel a közvéleményt Nagyváradon annak nyomán, hogy kiderült: az önkormányzat az Erdélyi Magyar Néppárttal ( EMNP) egyeztetve nevezte ki a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák vezetőtestületeibe az önkormányzat képviselőit.
A képet ugyanakkor némileg árnyalja, hogy a témát az RMDSZ vetette fel, amelynek önkormányzati frakciója igazából azt sérelmezi, hogy az eddigi hagyományt felrúgva az önkormányzat nem a szövetséget kérdezte meg, és nem az ő jelöltjeit delegálta az iskolai vezetőtanácsokba.
Persze nem arról van szó, hogy a román többségű önkormányzat fogékonynak mutatkozna az EMNP autonomista politikája iránt. Hanem arról, hogy így akarnak borsot törni az eddigi szövetséges RMDSZ orra alá, amely visszautasította a váradi önkormányzatban kétharmados többségbe került liberálisok ajánlatát az ennek nyomán tökéletesen súlytalan alpolgármesteri tisztségre vonatkozóan, ehelyett a szociáldemokratákkal kötött szövetséget, akik cserébe a megyei közgyűlés elnöki tisztségét kínálták.
Az ügy cseppben a tenger alapon képezi le az országos viszonyokat is, hiszen épp most kiabálnak kígyót-békát a szakértői, tehát elvileg pártfüggetlen kormányra, amiért az még a parlamenti választások előtt megrendezi az iskolaigazgatók kinevezéséről szóló versenyvizsgákat.
A szociáldemokraták az RMDSZ támogatásával halasztást kérnek – a minden bizonnyal nem teljesen megalapozatlan vádak szerint azért, mert azt szeretnék, ha a versenyvizsgákat már egy politikai kormány írná ki, így az igazgatókat is politikai pártok jóváhagyásával jelölnék. Ami bennünket, magyarokat közvetlenül érint: a magyar, illetve vegyes tannyelvű iskolák igazgatóinak és igazgatóhelyetteseinek az RMDSZ illetékes megyei szervezete jóváhagyásával is rendelkeznie kell, ami meglehetősen sajátos képet fest az oktatás és a politikum romániai szétválasztásának helyzetéről.
Persze az RMDSZ ilyen esetekben rendszerint azzal védekezik, hogy nem politikai párt, hanem érdekvédelmi szervezet. Ez kényelmes állapot, ám a szövetség magatartásával rendszeresen megcáfolja. Hiszen a híres kacsaanalógia alapján – miszerint ami úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden bizonnyal kacsa – az a szervezet, amely úgy politizál, mint egy párt, úgy indít jelölteket a választásokon, mint egy párt, úgy folytat negatív kampányt az ellenféllel szemben, mint egy párt, és úgy jut a voksolás nyomán önkormányzati és parlamenti képviselői mandátumokhoz, mint egy párt, az bizony nehezen tekinthető másnak, mint pártnak.
Ennek folyományaként kettős minőségében – „összmagyar” érdekvédelmi szervezetként tetszelegve, de pártlogikát alkalmazva szól bele az oktatási, kulturális és sajtószakmai szervezetek ügyeibe is, rendszerint a hozzá közel álló embereket hozva helyzetbe, és a neki tetsző összetételű testületeknek juttatva apanázst az érdekvédelmi szervezetként kapott pénzekből.
Félreértés ne essék: egy csöppet sem örülünk, hogy az RMDSZ váradi koppanása nyomán most egy másik magyar párt jelöltjei kerültek helyzetbe. A lényeg ugyanis éppen az lenne, hogy ne pártszimpátiák alapján nevezzenek ki embereket olyan tisztségekbe, amelyek nem politikaiak. Hajmeresztő, hogy az ilyen kinevezések politikai alkuk alapján dőlnek el, így most, hogy a váradi polgárok megvonták a bizalmat az RMDSZ-től, amely történelmileg alacsony eredményt ért el a városban, mégis örülnünk kell, hogy volt alternatíva, és nem románokat küldtek a magyar iskolák vezetőségébe.
Tudjuk, menthetetlenül idealisták vagyunk, de mégiscsak úgy véljük: az ilyen méltatlan helyzetek csakis akkor lennének elkerülhetőek, ha igazi érdekvédelmi szervezetek dönthetnének a kinevezésekről. Igazi érdekvédelmi szervezet alatt pedig az olyanokat értjük, amelyek szakmai alapon szerveződnek, és a lehető legkevésbé függnek a politikumtól, a politikai háttéralkuktól.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Jogerős ítélelben tiltják Csíkszeredában a székely zászlót
Végleges és jogerős határozatban erősítette meg a Marosvásárhelyi ítélőtábla, hogy Csíkszeredában, a Szabadság téren nem loboghat a székely zászló. A per tárgyát képező lobogó korábban a Márton Áron-szoborcsoport helyén állt.
Az ítélőtábla döntése nyomán most a Hargita megyei törvényszék április 27-én hozott határozata vált jogerőssé, amelyben arra kötelezi Csíkszereda polgármesterét, hogy a Szabadság térre felállított, „a Székely Nemzeti Tanács zászlaját” távolítsa el. Az elsőfokú ítélet ellen a Csíkszeredai polgármesteri hivatal fellebbezett, most ezt utasították el.
A keresetet tavaly nyújtotta be a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC), azt kérve, kötelezzék a megyeszékhely polgármesterét a zászló eltávolítására, mert azt szerintük törvénytelenül tűzték ki közterületen. „Romániában egyetlen személy vagy szervezet arra vonatkozó joga sem ismert, hogy középületre tűzzön ki egy általa elfogadott, sajátos jelképet hordozó zászlót” – olvasható a szervezet beadványában, amely az 1994. évi 75-ös törvény és a 2001. évi 1157-es kormányhatározat előírásaira hivatkozott.
Az ADEC által kifogásolt, az EMNP és az EMNT által közösen 2013-ban kihelyezett zászlót már az elsőfokú ítélet meghozatala előtt eltávolították, de nem a per miatt, hanem, mert a Márton Áron-szoborcsoport helyét foglalta el.
A lobogónak közben új helyszínt kerestek, a tér másik felében zászlórudat is állítottak, de a június 3-ai felvonáskor a rendőrség közbelépett, a zászlót levették és elkobozták. Ugyanazon a napon Hargita megye prefektusa a Hargita megyei törvényszéktől kérte a székely zászló felállítására vonatkozó építési engedély érvénytelenítését. Ez utóbbi eljárás még nem kezdődött el.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

A megfélemlítésünk a cél
A prefektus a zászlóadományozót is perbe hívta
Tegnap tárgyalta alapfokon a Kovászna megyei törvényszék a megyei tanács gyűléstermében kitűzött székely zászló ügyét. Kulcsár-Terza József megyei tanácsos elmondta, érdemben letárgyalták az ügyet, az ítélethirdetést október 6-ra tűzték ki. Mint ismeretes, Sebastian Cucu prefektus azt kifogásolja, hogy a megyei tanács adományként elfogadott az MPP-s tanácsostól egy székely zászlót, és azt elhelyezték a tanácsteremben.
Kovászna megye prefektusa kéri a bíróságtól a határozat és az adományozó szerződés érvénytelenítését, valamint azt, hogy kötelezze a megye vezetőségét a székely zászló eltávolítására. Érvelése szerint ez nem is az „úgynevezett Székelyföld” (így, kis „sz”-szel) zászlója, hanem Hargita megye lobogója.
Kulcsár-Terza József megyei tanácsos, a Magyar Polgári Párt (MPP) Háromszéki szervezetének elnöke értetlenül áll az előtt, hogy a prefektus miért hívta őt is perbe, hiszen közigazgatásilag csak az adományt elfogadó határozattervezetet támadhatta volna meg, nem pedig az adományozó szerződést is. „Egy magyarázat van erre: megfélemlítési akció, de ettől nem ijedünk meg”, szögezte le.
Az MPP-s tanácsos ugyanakkor elmondta, a tárgyaláson kérték a prefektus keresetének elutasítását, hiszen sehol a világon nincs rá precedens, hogy tilos lenne adományozni.
– Ha egy labdát adományoztam volna a megyei tanácsnak, akkor is kérte volna a prefektus, hogy ezt távolítsuk el a gyűlésteremből, vagy ha egy üveg vizet adományoztam volna a román tanácsosoknak, nem vihettem volna be a terembe? –vetette fel az MPP-s politikus.
Azt is megjegyezte, egy törvény sem tiltja a székely zászló használatát, hanem csak a román, illetve az Európai Unió zászlajának kitűzését teszi kötelezővé. A prefektúra jogásza ellenben azzal érvelt, hogy „mi, magyarok egy kisebbség vagyunk, és nekünk nincsen zászlónk”, illetve, hogy Romániában egyetlen hivatalos lobogó van, az pedig a román trikolór.
– Rosszabbul éreztem magam, mint a kommunizmusban, mert most meg van mondva, milyen zászlót szabad használni, hogy csak románul szabad beszélni, és csak a román himnuszt lehet énekelni. Felháborító a prefektus keresete, és eljött az idő, hogy mi, magyarok is lépjünk ezen akciók ellen. Folyamatosan bombáznak minket, és úgy gondolom, jogilag is fel kell lépni e keresetek ellen – nyomatékosította Kulcsár-Terza, akihez „az a hír jutott el”, hogy nemrég egy gyűlés kezdete előtt a prefektus „fehér lepedővel takarta le” a per tárgyát képező székely zászlót, „mert szúrja a szemét”.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egészségturizmus: ezért megy Magyarországra a romániai beteg
Hiába a beruházások a romániai egészségügyi intézményekbe, a rendszer megbízhatatlansága, a szolgáltatások gyenge minősége vagy a szakértelem hiánya miatt még mindig sokan – sőt egyre többen – a magyarországi kórházakhoz fordulnak a magyar–román határ mentén élő romániaiak közül. Nem utolsó szempont, hogy a páciensek visszaigényelhetik a kórházi kezelés költségeit. Utánajártunk a jelenségnek.
A diagnózis felállítása, műtét vagy terápia céljából a határ túloldalára utazók azt állítják: a jobb körülmények, a bánásmód, a szakértelem, következésképp a gyógyulás jobb esélyei miatt választják a magyarországi egészségügyi intézményeket.
Temesváron műtötték, még betegebb lett
A Temesvári Albert László tavaly februárban egy focimeccsen szenvedett Achilles-ínszakadást. „Az első Temesvári műtét után szerintem gipszbe kellett volna tenni a lábamat, vagy figyelmeztetniük kellett volna, hogy mire vigyázzak. Lehet, hogy én sem vettem komolyan a dolgot, mert egyszer óvatlanul ráálltam a lábamra, s akkor még egyszer elszakadt – mesélte a Maszolnak. – A második operáció után két héttel kinyílt a műtéti heg, egy féltenyérnyi nyílás látszott. Kétnaponta jártam a sebészhez, aki mindig azzal nyugtatott, hogy jó úton haladunk. Végül a kétségbeesés vitt rá, hogy Szegedre menjek”.
A Temesvári férfit Szegeden a traumatológiai klinika vezetője, dr. Varga Endre műtött meg. Előzőleg felvilágosította a beteget, hogy jó esetben egy, rossz esetben három hetet vesz igénybe a felépülés. Albert László azóta három operáción esett át a magyarországi klinikán, már túl van a fizikoterápián is, vagyis teljesen „talpra állították” – ahogy fogalmazott. „Járok pingpongozni is, focizhatnék is, de nem merek” – jegyezte meg, elismerve, hogy főleg lelkileg viselte meg a hónapokig elhúzódó kezelés. Ráadásul a kálváriának még nincs vége: amikor beszéltünk, már készen állt a csomagja, hogy elutazzon ismét „kés alá feküdni” Szegedre.
„Akkor bőrátültetésre is szükség volt, a combomból távolítottak el egy körülbelül négy bélyeg nagyságnyi darabot, amit beültettek a sarkamhoz – mesélte Albert László. – Idén februárban a plasztikázott rész szélén megjelent egy apró tályog, amiből váladék folyik ki. A szegedi orvos azt mondta, hogy valószínűleg a Temesvári műtétkor kerülhetett be valamilyen baktérium, ami mostanra szaporodott el annyira, hogy kész kivetni a szervezetem. Ezt kell most eltávolítani.”
A férfinek nem kellett fizetnie a magyarországi beavatkozásokért: a költségeket teljes egészében a romániai Országos Egészségbiztosító Pénztár állja, Szegeden ugyanis elfogadták az ún. S2-es nyomtatványt (lásd keretes írásunkat).
Hírhedt az Aradi egészségügyi ellátás színvonala
Az Arad megyei Tanács a megyei kórház fenntartójaként az utóbbi négy-öt évben közel hétmillió eurót költött az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. A külszínen – az épületek állagán, a felszerelésen, berendezésen – látszik a ráfordított összeg, de a belbecsre nem adtak, még mindig sokan panaszkodnak az Aradi egészségügyi ellátás hírhedten alacsony színvonalára.
Az Aradi P. B. édesanyját tragikus hirtelenséggel ragadta el tavaly a gyógyíthatatlan kór, de állítja, ha körültekintőbben járnak el az Aradi orvosok, meghosszabbíthatták volna az életét, vagy legalábbis megkímélhették volna a sok szenvedéstől.
„Elviselhetetlen epefájdalmai miatt fordultunk orvoshoz, és bár a belgyógyász az ultrahangos vizsgálaton felhívta a figyelmet, hogy foltokat lát a máján, a sebész ezt nem vette figyelembe, és megműtötte epekővel. Néhány nap múlva magas lázzal engedték haza, a zárójelentésbe ezt nem írták be, az ultrahangos vizsgálat eredményét sem adták vissza. Utóbb a gasztroenteorológián derült ki, hogy negyedik stádiumú vastagbéldaganata volt, és a máján látott foltok az áttétek voltak. Szegedi és Kolozsvári orvosok véleményét is kikértük, de sajnos már késő volt, annyira előrehaladott a betegsége. A szegedi professzor azt mondta, lett volna egy-két szakmai kérdése az Aradi kollégához, aki megoperálta…” – idézte fel a szomorú eseményeket.
Szülés Szegeden
Pálfi Kinga Aradi újságíró júniusban a gyermekét hozta világra Szegeden. Kategorikusan kijelentette, hogy a szakértelem volt a döntő szempont, miután a hazai orvosok kétségek közt hagyták vergődni a várandóság idején.
„A trombofíliás teszt azt mutatta ki, hogy elég sűrű a vérem, ami a nőgyógyászom szerint a csecsemő halálát is okozhatta volna, ezért szerinte vérhígító injekciót kellett volna kapnom kilenc hónapon át a hasamba – kezdte történetét. – Ezt nem vállaltam, ezért megkérdeztem két hematológust is, akik azt mondták, a végső döntés az enyém. Egy másik nőgyógyász nem ajánlotta, ezért döntöttem úgy, hogy kikérem egy harmadik orvos véleményét is. Ő volt a szegedi, aki nemcsak mindent részletesen elmagyarázott, hanem szimpatikus is volt, ezért döntöttem úgy, hogy ott szülöm meg a kislányomat”.
Az Aradi nő szerint nem lehet összehasonlítani az Aradi és a szegedi kórházakat. „Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy nálunk nagy az ápolóhiány, míg odaát talán kevesebb beteg jut egy nővérre, és több türelmük van, de velünk roppant kedvesek és aranyosak voltak” – magyarázta.
Más szempontból is „megérte” a szegedi szülés, ugyanis Kingáéknak nem kellett fizetni ezért: az Aradon kiváltott európai egészségi kártya alapján a költségeket a romániai egészségbiztosítótól hajtotta be a szegedi kórház, a kismamának csak 20 ezer forintot kellett fizetni két éjszakára a külön szobáért, amit pluszba igényeltek.
Havi 60-80 külföldi páciens Makón
Szegeden kívül a makói és gyulai kórházakat is gyakran keresik fel a romániai betegek. Dr. Kallai Árpád, a Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely-Makó telephelyének főigazgatója írásban válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. E szerint havonta 60-80 külföldi beteget látnak el. Arad és Temes megyeből érkeznek a legtöbben, de volt már Kolozsvári és Bukaresti páciensük is.
„Kivizsgálás (labor, rtg, CT) sérvműtét, visszér, szürke hályog, nőgyógyászati műtét, epeműtét, vastagbélműtét” – sorolta a főigazgató, hogy mivel fordulnak hozzájuk a leggyakrabban. A páciensek tapasztalatiról azt írta: „Nagyon meg vannak elégedve az ellátással, a tisztasággal, a személyzettel, szervezéssel. Ezeknek a betegeknek otthon sincs biztosításuk, így fizetni kell ott is, így aztán inkább a mi kórházunknak fizetnek. Háziorvosokkal tartjuk a kapcsolatot, és az ő ajánlásukkal kerülnek hozzánk ezek a betegek.”
Aradon sok a daganatos beteg
A sajtóban Arad megyét gyakran olyan régióként emlegetik, amelyikben országos szinten a legmagasabb a rákos megbetegedések száma. „Ez nem helytálló megállapítás, még ha valószínűleg benne is vagyunk az első ötben – magyarázta dr. Székely Csaba, az Arad Megyei Kórház onkológiai osztályának vezetője. – Nálunk szinte naprakész a daganatos betegek nyilvántartása, míg más megyékben nem működik olyan jól ez, tehát evidens, hogy nálunk többről tudunk”.
A szakember szerint Románia nyugati részén valóban az országos átlagnál több a daganatos beteg, miként Magyarország nyugati felében is. Európa középső régiója felé haladva egye nő ez a szám, Csehország és Szlovákia világviszonylatban is elsők e negatív rangsorban. „Ez főleg az étrenddel van összefüggésben – a hagyományostól eltérő ételeket fogyasztunk, gyakran mértéktelenül, és »modern« lett az étkezési szokásunk” – magyarázta az onkológus.
Portálunk csak az utóbbi egy évben négy daganatos betegről tud, aki az Aradi intézmény helyett a szegedi onkoterápiás klinikát kereste fel. Akadt, akinél még idejében felfedezték a bajt, és a műtétet követően tünetmentesen él. De olyan is volt, hogy az Aradon tévesen felállított diagnózist helyesbítették, úgyhogy a „beteg” fellélegezhetett.
Ennek ellenére Székely doktor állítja: az ő betegei közül kevesen választják Magyarországot. „Ma már szabad a mozgás, mindenki eldöntheti, hová megy, és nem kell beszámolnia róla. De az Aradiak, akiket rákkal diagnosztizálnak, főleg a Temesvári és a Kolozsvári onkológiát választják, vagy egyenesen Bécsbe mennek” – mondta a szakember.
Így téríti meg a költségeket a hazai egészségbiztosító. A romániai biztosítottak több módon igényelhetnek orvosi ellátást külföldön. Erre való az európai egészségügyi kártya, az ún. S2-es vagy az E112-es nyomtatvány (utóbbi sürgősségi esetekben). Az is működik, ha a beteg egyszerűen lefordíttatja a külföldön kiállított számlát és kórházi zárójelentést, majd visszaigényli a pénzt a hazai egészségbiztosítótól. „Azonban nem minden esetben kapják meg a teljes összegeket. Attól függ, hogy milyen beavatkozásról van szó, itthon mennyibe került volna a kezelés, van-e arról szóló rendelkezés az adott állam egészségbiztosítójával kötött egyezményben. Ajánlatos minden esetben külön érdeklődni” – nyilatkozta a Maszolnak Bianca Găicean, az Arad Megyei Egészségbiztosító Pénztár szerződéskötésekkel megbízott vezetője. Tájékoztatása szerint 2015-ben 577 358,73 lejt fizettek ki Arad megyei személyek külföldi kezelésére, de ez az összeg a 2013–2015-ös időszakra vonatkozott (az első két évben jelentős tartozást halmozott fel a biztosító). Tavaly 116-an folyamodtak hozzájuk költségtérítésért, és 113 esetben magyarországi beavatkozás miatt (két ausztriai és egy németországi eset is volt). A járóbeteg-rendeléstől kezdve az idegsebészeti műtétig sok mindenre igényelték vissza a költségeket.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Egynyelvű feliratok: a behódolás jelei
Sajnos, önkéntesen behódoló nép vagyunk: ha végigmész Székelyföldön vagy Erdély bármely színmagyar vagy majdnem színmagyar faluján, kerítéseken, ablakokban mindenütt ott látod a „helyi érdekeltségű” kiírásokat: De vânzare. Még csak véletlenül sincs ott a „másik”, alacsonyabb rendűnek titulált nyelven is, hogy mit akarsz eladni. Nincs 30 másodperced, hogy ezt a szót is leírd: Eladó!
Ugyanezt tapasztaljuk az üzletekben is. Magyar boltosok színmagyar falvaikban vagy a városok magyar negyedeiben levő üzleteikben csak románul hajlandók – vagy merik? (bár megvallom, nem hiszem, hogy itt bármiféle félelem közrejátszana, egyszerűen érdektelen számukra saját anyanyelvük) – kiírni az árucikkeik nevét, üzletük nyitásrendjét vagy hirdetéseiket. Történt, hogy jó 3–4 évig két és fél kilométerre jártam bevásárolni, venni egy skatulya gyufát, nem húsz méterre, a tőszomszédságomban levő boltba, mert hiába kértem a magyar üzletest, hogy ne csak románul köszöntsön engem „Bine aţi venit dragi cumpărători” felirattal, és ne csak románul címkézze a pulpă de porcot vagy a pâine de cartofi-ot, hanem a mi nyelvünkön is, mert ő is magyar, s a vásárlói is 98 százalékban magyarok. Engem nem az zavar, hogy románul is kiírja, az erkölcs is ezt követeli tőle, tőlünk mindannyiunktól – de az igenis felháborít, hogy az én nyelvemen nincs felirat. Ez elvi kérdés, nemzeted iránti kötelesség, vásárlóid iránti tisztelet jele, udvariasság!
Megfigyeltem, amikor Romániából Magyarországra vagy Magyarországról Felvidékre, Szlovákiába mentem kocsival, a határon túl – magyar részen – jó húsz kilométeren keresztül minden felirat kétnyelvű, ott van románul vagy szlovákul is, de a másik oldalakon – sem Erdélyben, sem Szlovákiában – egy magyar betű sincs sehol! Pedig a magyar nyelvterület nem ér véget a határnál. Csakhogy a becsület, a józanság és az erkölcs, a más és a magad iránti tisztelet helyét átveszi az ostoba primitivizmus. A másik nép vagy önmagad megbecsülése helyett annak elvetése, letagadása, semmibe vétele – hogy ne mondjam ezt: gyűlölete. Amikor az államoddal együtt te is gyűlölködsz, ha kell, a saját népedet, a saját nyelvedet, a saját kultúrádat is gyűlölöd, s kést forgatsz kezedben azok megölésére. S történetesen, ha a kést az egyházad kezébe adják – mint történt Kézdivásárhelyen a köztérről eltávolított székely zászló ügyében, amikor a református egyház lelkésze, gondnoka sem adott helyet annak. S ez alól nem mentesít az sem, hogy egy gonosz szellemiségű, ostobán primitív szemléletű ország polgára vagy. Ha országod el akar pusztítani téged, semmi nem kötelezhet arra, hogy a kést a gyilkos kezéből kivedd, s önmagadba döfjed. Pedig ezt tesszük minden ilyen esetben. Petőfi Sándor már százötven évvel ezelőtt leírta: „Gyáva népnek nincs hazája!” Én ezt azzal toldom meg: buta népnek sincs. Vagy: jellemtelen népnek sincs!
De nem lennénk igazságosak, ha nem vallanánk be, hogy jó példák is vannak. A Bertis üzletekben, Diószegi boltokban és pékségekben a zacskókra, árcetlikre rákerülnek a vásárlók nyelvén is az információk. És másutt is akad, ahol igen. A multik a 10–15 nyelv között magyarul is szerepeltetik árujuk védjegyét. Csíki sört is lehet kapni már, Kézdi tejet is. Mikor leszünk annyira öntudatos nép, hogy a bennünket meg nem becsülő renegátjainktól ne vásároljunk? Hanem csak azoktól, akik megbecsülnek bennünket, nemzettársaikat.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Negyedszázados Erdélyi Gondolat
A 300. könyv
A szépirodalom alkotóit és őrzőit, költőket, írókat, irodalomtörténészeket, egyetemi tanárokat és nem utolsósorban sajtómunkatársakat ültetett egy képzeletbeli asztal köré 300. kiadványában a Székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó.
A küllemében is impozáns, borítója színvilágával is sokatmondó kötet a kiadó negyedévente megjelenő, idén hétesztendős lapját, az Erdélyi Tollat ajánlja az olvasók figyelmébe.
A Toll-szerzőkkel és értékelőkkel folytatott beszélgetésekből ugyanakkor az irodalmi, művészeti lapok, mellékletek "prérijére", a kultúrát szolgáló kiadványok rendszerváltás utáni helyzetére, sorsának alakulására, jövőképére is rálátás nyílik.
A kötet a 18 beszélgetőtárs rövid bemutatásával indul, majd a 2009-ben alapított Erdélyi Tollról talál pontos könyvészeti leírást, egyebek mellett a szerkesztőség tagjairól, a szerzőkről, az állandó és alkalmi rovatokról, az egyes lapszámok oldalszámáról, a terjesztésről tájékozódhat az olvasó. A továbbiakban a lap sajtóvisszhangjairól kapunk útmutatást. A számtalan újságcikk, hivatkozás, ismertetés, recenzió időrendbe állítása mögött hatalmas munka a Tollakban is mAradéktalanul tetten érhető értékgyűjtő, -megőrző szándék érezhető.
Az erdélyi lapokban, közöttük a Népújság Múzsa mellékletében is megjelent írásokból csaknem hetven oldalon szemelgethetünk, és csak ezután kezdődik a tulajdonképpeni beszélgetés. Az érintett témaköröket az eszmecserének szentelt fejezet alcímei is jelzik: Vélemények az 1989 utáni erdélyi sajtótermékekről, Az írói pályát alakító közlési lehetőségekről, A (…) média jelentősége a romániai magyar irodalom alakulásában, Erdélyi Toll – a mű, a folyóirat, a fórum, a lehetőség, "az erdélyi magyar szellem új otthona", Az Erdélyi Toll első öt évfolyamának (2009–2013) szakmai értékelése, Az Erdélyi Toll öt év óta "thesaurusa, kincsestára az erdélyi, Székelyföldi gondolatnak", Erdélyi Toll – "karakteres profil, sajátos értékrend", "azt reprezentálja, ami végtelenül hiányoznék, ha nem jutna szóhoz", Erdélyi Toll – a negyedévente megjelenő folyóirat mint szellemi ünnep.
A beszélgetőtársak hozzászólásaikban mindenekelőtt az Erdélyi Toll műfaji, tematikai sokszínűségét, szerkesztésben, formai kivitelezésben bizonyított igényességét emelték ki. Beke Sándor főszerkesztőnek a Toll jövőjére, ismertebbé tételére vonatkozó kérdésére legtöbben az olvasókkal való kapcsolat erősítését, közönségtalálkozók szervezését javasolták. Kiss Lehel költőlelkipásztor viszont így fogalmazott: "Az, aki az Erdélyi Toll bármelyik lapszámát fellapozva nem jönne rá magától, hogy "elidegenített világunk- létünk hétköznapjai" között egy "kis szellemi ünnepre" adódott lehetősége, megérdemli a sorsát! Nem magyaráznék neki semmit". A számok viszont azt bizonyítják, hogy sokan ráéreztek a lap üzenetére. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy sikerült túllépni a "fizikai" terjesztés nehézségein, és a nyomdában negyedévről negyedévre megszülető lapszámok mellett a világhálón is elérhető az udvarhelyi irodalmi-művészeti útravaló.
Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, az Erdélyi Toll, a Székely Útkereső és a Székely Útkereső kiadványok szellemi műhelyeinek közös honlapját 2009-től 2014 januárjáig 12.438-an látogatták, nemcsak Európából és az Egyesült Államokból, hanem a Fülöp- szigetekről, Afrikából, Ausztráliából is vannak követői. Az internetes látogatók száma szerint kialakított 250-es településlistán az első helyen Budapest, a másodikon Székelykeresztúr, a harmadik helyen pedig Marosvásárhely szerepel.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Több ezren tüntettek Bukarestben a társaikat mentelmi jog mögé bújtató törvényhozók ellen
Több ezren tüntettek Bukarestben és Románia más nagyvárosaiban csütörtökön a meggyanúsított társaikat mentelmi jog mögé bújtató törvényhozók ellen.
Felháborodásukat az váltotta ki, hogy a szenátus hétfőn megakadályozta a Gabriel Oprea volt belügyminiszter ellen kezdeményezett bűnvádi eljárást, akit gondatlanságból elkövetett emberöléssel gyanúsít a korrupcióellenes ügyészség (DNA), amiért tavaly egy autóját felvezető motoros rendőr halálos közúti balesetet szenvedett.
A Bukaresti szenátus épülete előtt gyülekező tüntetők „Egyenlőséget a törvény előtt”, „Le a mentelmi joggal”, „Képviseletre, nem visszaélésre kaptatok megbízatást” feliratú transzparenseket tartottak a magasba. A demonstrálók elfoglalták a parlament épülete előtti úttestet, megbénítva a sugárút forgalmát és „Igazságot akarunk, nem mentességet”, „Szégyelljétek magatokat”, „Vigyen el benneteket a DNA” skandálásokkal fejezték ki elégedetlenségüket választottjaikkal szemben.
Az interneten terjesztett felhívások hatására Kolozsváron és Temesváron is több százan vonultak utcára, Krajován (Craiova) és Jászvásáron (Iasi) pedig több tucatnyi ember demonstrált a képviselői kiváltságok és a mentelmi joggal való visszaélés ellen.
A hétfői szavazás után az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége és Klaus Iohannis román államfő is arra figyelmeztette a törvényhozást, hogy a törvények mindenkire érvényesek, egy gyanúsított bűnössége ügyében pedig nem a parlament, hanem az igazságszolgáltatás hivatott dönteni. A közfelháborodás láttán a parlamenti pártok csütörtökön egymás után jelentették be, hogy megismételnék a szavazást Oprea kiadatásáról, amit maga az érintett is helyeselt. Romániában a politikai nyilatkozatokra vonatkozó klasszikus mentelmi jog mellett a törvényhozóknak más előjogokat is biztosít az alkotmány: csak a parlament jóváhagyásával lehet előzetes letartóztatásba helyezni őket, vagy házkutatást elrendelni ellenük. Azon tisztségben lévő vagy volt kormánytagok ellen, akik törvényhozói mandátummal rendelkeznek, csak az illető ház jóváhagyásával indítható bűnvádi eljárás. (MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Fórum, konferencia és gazdanap a térségi mezőgazdálkodóknak
okszínű és tartalmas programokkal várták az érdeklődő gazdákat az első alkalommal megszervezett Csíkszéki Gazdanapok szervezői csütörtöktől szombatig. Az érdeklődők nemcsak szórakozhattak, hanem tanulhattak, sőt megmérettethették állataikat, termékeiket is.
A háromnapos rendezvény szombaton zárult a csíkszentsimoni Szent László Gyermekvédelmi Központ területén tartott gazdanappal. A tervezetthez képest mintegy órás késéssel nyitották meg az eseményt a magyar és székely himnusszal, amelyek után Ferencz Ervin ferences atya elmondta, hogy őt kérték fel a házigazda, Böjte Csaba ferences szerzetes helyett beszélni. Majd részleteiben is kitért arra, hogy miért nevezik a kenyeret a természet csodájának, az ember kalácsának, illetve az Isten palástjának. Az új kenyér megáldását követően pedig közösen imádkozták el a Miatyánkot az összegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita megye Tanácsának elnöke köszöntőjében a bizalom, az adott szó fontosságáról beszélt, arról, hogy vissza kellene térjenek azok az idők, amikor még elég volt egy kézfogás az ígéretek betartásához. Emellett bátorította a gazdákat arra, hogy higgyék el, együtt többre képesek. Meglátása szerint, „ha lesz kellő bizalom, összefogás a gazdák részéről a mezőgazdaságban, az értékesítésben, a közös fellépésben, akkor ez a három nap nem volt hiába”. Jakab István, a magyar országgyűlés alelnöke rámutatott, három napig dolgoztak, egyeztettek, programot alkottak, amely révén megerősítették az együttműködést az országhatár két oldalán élő magyarok közt. Jó szórakozást kívánt az összegyűlteknek, arra kérve őket, hogy higgyék el, azon dolgoznak az anyaországban, hogy minden magyar igazán otthonra találjon a Kárpát-medenceében.
Tánczos Barna, RMDSZ-es szenátor megköszönte a magyarországi szakembereknek, hogy jóvoltukból a barátság mellett, rendszerint tudást és anyagi támogatást is kapnak a Székelyföldiek. Hangsúlyozta, hogy a hétvégi eseményhez hasonló rendezvények elsősorban a gazdák tudásának gyarapítása miatt fontosak – ilyenkor ugyanis nemcsak ünnepelni, hanem tanulni is van lehetőségük a környékbelieknek. Kozma István, Csíkszentsimon polgármestere megköszönte mindenkinek a háromnapos program létrejöttéhez nyújtott segítséget, ugyanakkor kifejtette, bízik a folytatásban. Kiemelte továbbá, hogy az elmúlt években nem volt olyan rendezvény a településen, amely a gazdáknak, a gazdákról szólt volna, most azonban itt a felkínált lehetőség számukra.
Magyarok kenyere
A gazdanap része volt a Magyarok Kenyere Program is, amelynek keretében Balog Eszter, a Szent István Egyetem munkatársa felolvasta Korinek László professzor, a Magyarok Kenyere mozgalom elindítójának köszöntőjét, majd Nagy István parlamenti államtitkár és Darabos Tamás, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara főigazgatója is rámutatott az egyre nagyobb méreteket öltő program jelentőségére. A helyszínen előállított Magyarok Kenyere cipók értékesítéséből befolyt adományokat a simoni gyermekvédelmi központ számára ajánlották fel.
Állatkiállítás, fajtabemutató
Közben egyre többen gyűltek össze a gazdanap helyszínén: kik a kézműves vásárt keresték fel, kik pedig a sajtkészítők sátrában ízlelték, vagy éppen vásárolták az ízletes, illatos termékeket, de olyanok is voltak, akik a tanácsadó sátrat vagy épp az állatkiállítások helyszínét keresték fel. Ami a szarvasmarha-kiállítást illeti, 16 állatot – elsősorban pirostarka és Holstein fajtájút – értékelt a szakmai zsűri, miközben Sólyom Gizella, a Hargita Megyei Állatnemesítő Hivatal volt vezetője beszélt a fajták, és felvonultatott állatok jellemzőiről. Mint a szervezőkről megtudtuk, mintegy negyven egyedre számítottak, de több gazda is váratlanul visszamondta a részvételt. A lovas programpontok iránt is sokan érdeklődtek: fajtabemutató révén volt lehetőség megismerni a különböző lovakat, de volt szekeres ügyességi-, és rönkhúzató verseny is. A juhkiállítás elmAradt, mivel a gazdák többsége még a legelőn tartja állatait.
Tanácsokat is adtak
Közben a tanácsadók sátrában a mezőgazdasági és vidékfejlesztési pályázatokat lebonyolító intézmények és szervezetek egész nap ingyenes tanácsadással segítették az érdeklődő gazdákat. A Kovászna megyei LAM Alapítvány munkatársa elmondta, habár az emberek is érdeklődtek, de a jelenlevő szervezetek között – Gyulafehérvári Caritas Vidékfejlesztés, Csík LEADER Egyesület – is elindult egyfajta kommunikáció, ami számukra is pozitív hozadéka az eseménynek. A Caritas munkatársa arról számolt be, hogy beszélgetésünkig tőlük elsősorban a gyógynövénytermesztésről érdeklődtek, miközben formális (akkreditált) és non-formális – amely nem akkreditált, hanem tapasztalati ismeretszerzést jelent – képzéseiket próbálták népszerűsíteni az eseményen.
A jó hangulatot a nap folyamán a helyi ifjúsági fúvószenekar, a csíkszentsimoni néptáncegyüttes, valamint a Heveder és Role zenekarok biztosították, a legkisebbek pedig a gyermekudvarban vehettek részt a számukra összeállított foglalkozásokon.
Fórumot és konferenciát is szerveztek
Csütörtökön szakmai fórummal kezdődött a rendezvény, pénteken pedig konferencián vehettek részt az érdeklődő gazdák a Csíkszéki Gazdanapok keretében. A két szekcióban zajló előadások során szó volt a helyi termékekről, védjegyekről, a minőségbiztosításról, a tejtermelésről és feldolgozásról, továbbá körbejárták a vadkárok, a vadkárbecslés, vadgazdálkodás, illetve a gazdaképzések, szaktanácsadások témakörét is a szakemberek. Mindezek mellett az új agrártörvényekről, a határon átnyúló együttműködésekről és az agrártámogatások alakulásáról is informálták a jelenlevőket.
Kömény Kamilla
maszol.ro

Nem könnyű lemondani a napi politizálásról
A közelgő romániai parlamenti választások kapcsán nagyon sok kérdőjel fogalmazódik meg az RMDSZ jövőjét illetően. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a Kárpát-medencei kisebbségi politizálást. Markó Bélát Budapesti könyvbemutatója előtt kérdeztük visszavonulásáról, és arról, hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.
- Második könyvbemutatója lesz Budapesten az idén. Hosszú ideig nem igazán jelentek meg kötetei. Mi változott?
- Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.
-2017-től értelmiségiként fog beleszólni a társadalmi folyamatokba? Nem indul újra a decemberi romániai parlamenti választásokon. Bírni fogja a pálya szélén, amelyen 26 évig aktív játékos volt?
- Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.
- De akkor még nagyon távlati volt az egész?
- Persze. A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan modhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.
- De van még esélyük az utódoknak továbbvinni ezt a munkát?
- Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.
- Visszakanyarodva kicsit az RMDSZ és az utódok esélyeihez… A júniusi helyhatósági választás, amelyen 4,8 százalékon végzett az RMDSZ, nem sok jót ígér a parlamenti képviselet tekintetében.
- Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp Székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.
- Ezt hogy értsük?
- A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.
-Hát ez sem teszi könnyűvé az utódok dolgát...
- Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.
- Bejut a parlamentbe az RMDSZ az őszi választásokon? Nem az alternatív küszöbre gondoltam, ami nyilvánvalóan mentőöv, hanem az öt százalék teljesítésére.
- Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.
- Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?
- Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.
- Mi történik?
- Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.
-Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?
- Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.
- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Basescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.
- Traian Basescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.
A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Basescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogynemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.
- A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?
- Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.
- Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?
- Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.
- És érdeke is?
- Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.
- És mit mondana a saját nevében?
- Azt gondolom, Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?
- Azt minek tulajdonítja, hogy egy kisebbségi közösség, jelen esetben a teljes Kárpát-medencei magyarság, amely sok diszkriminációt megélt, mégis ilyen empátia nélküli, elutasító álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben?
- Nem tudom, mennyire bevándorlásellenes a határon túli magyar közvélemény, de ha igen, annak történelmi okai is vannak. Bár nem a mostani helyzet analógiája, mert Erdélyben mi egészen más etnikai problémákkal találkoztunk a történelem folyamán, a betelepüléstől vagy betelepítéstől való félelem ma is ott van az erdélyi magyarok idegeiben is, és könnyű akár rossz társításokhoz is eljutni. Meg aztán a magyarországi média Erdélyben is hat. Vagyis lehet ennek az okát is magyarázni, de lényeg az, hogy nem feltétlenül jó, ha mi tömegesen mondunk véleményt arról, ami nem minket érint.
Gál Mária
Népszava