Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Enuț, Dana
14869 tétel
2016. augusztus 20.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 20.
Kolozsvár feladható?
Többlépcsős, sokismeretes szöveges példának mindenképp. Adott a város, melynek magyarságát hivatalosan számbelileg „lekerekítették”. Ehhez képest – túllépve a rongyosra ragozott helység (és utca)névtáblákon – a mindennapokban alig látható.
Választásokkor arányán alul teljesít. Korfája nem lelkesítő ábra: elaggott belvároshoz középkorú negyedbeli népesség, és egyetem után ittragadt ifjabb generáció társul. Személyi igazolványában kerekedik a szám – mesebeli misztika és adatolt helytörténet keveréke. Képzelt fővárosa egykori provinciának. Volt colonia, várispáni székhely, szabad királyi város, kincses, országgyűlések helyszíne, erdélyi Hollywood, és lett municípiumi Napoca. Túldagadó település, befalná a környék községeit, de a duzzadás nem fokozza minőségét. Fesztiválváros – mondják újabban, de ez csak tapogatózás a terminusok között (Be)lakható: a pataréti bádogkunyhótól a négycsillagos szállóapartmanig. Hely, ahol lassít az átutazó. Ahol a régit ritkán és esetlenül siratjuk, a párás szem meg képtelen az újban fellelni a biztatót. Ahogy a drónozott pásztázás a Felektől Fellegvárig végigfirtat rajta, ahogy a járda szintjéről az ereszig svenkel a pillantás, abban van valami, ami túlmutat az önáltató melankólián. Kolozsvári lokálpatrióta – mert ilyennek is lehetnie kell, enyhén oximoronos mellékízű szószerkezet. Augusztus dereka csak ürügy a morfondírra, évelő alkalom. Felmentő sereg, ha rajta ütne, már nem is tud bejönni, mert nincs kapuja (bástyája is magnak), legfeljebb az idegenvezetők képzeletében, ha. És mégis... Valahol, már dallamtalanul és eredeti közegéből kiiktatva motoszkál a refrén; hogy lesz még a mienk (is). Nyomasztó múltakra rétegzett jelen idejű kötelesség. És ez így van jól, mint instant kávéporon a felirat: kettő az egyben.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 21.
A magyar államiságot ünnepelték Hármasfaluban
Szinte maratoni hosszúságú ünnepség heszíne volt szombaton Hármasfalu, ahol országalapító szent királyunk ünnepén felhúzták a Székely zászlót, majd Szent István előtt tisztelegtek, végül a Makk-féle összeesküvés 1854. évi áldozatai tiszteletére állított kopjafákat lepleztek le.
Csókfalván szombat délelőtt fúvószene mellett gyülekeztek az ünneplők az unitárius templom melletti világháborús emlékműnél. Tőkés Lóránt lelkésztől tudjuk, hogy ezen a helyen Orbók Gyula lelkész 1941. július 28-án nemzetiszín zászlótartó rudat emeltetett, amelyre „megváltó szent csodaként” felvonták a nemzeti lobogót. Vass Imre makfalvi polgármester azzal biztatta az ünneplőket, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hisz mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, „vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét”, Székelyföldet, a hegyeinket, a Kis-Küküllőt, és egymást, akik még megmAradtak székelynek, magyarnak a zivataros évszázadok alatt.
A székely zászló felvonását és megáldását követően a templomban Tőkés Lóránt lelkész bemutatta az önkormányzat támogatásával nemrég megjelent kiadványát. Az Apáink arcában című füzetben csókfalvi régi fényképek gyűjteménye a falu múltjának, kultúrájának egy kis lenyomatát mutatta be. Ma mindennapi dolog a fotózás, de száz éve annál hatalmasabb értéke volt egy fényképnek, amely egy életben egyszer vagy épp egy emberi élet utolsó perceiben készült – hívta fel a figyelmet a gyűjtő.
Ezután az ünneplők nemzetiszínű és székely zászlók vezetésével a székelyszentistváni templomba vonultak, ahol az ünnepi alkalomból Boldizsár Ferenc katolikus lelkész méltatta Szent István örömünnepét, „amikor másképp dobban a szívünk”.
A dalárda előadása után a templomkertben álló szobornál Szabó Árpád megyei tanácsos kifejtette: Szent István olyant alkotott, aminek ezer év távlatából is mindenki hódol, és nekünk is ez a kötelességünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy István létrehozta a magyar államot és azt közjogi alapokra helyezte, ezért lehetett Magyarország évszázadokon át a nyugati civilizáció védelmezője.
Magyarország üzenetét Farkas Balázs Csíkszeredai konzul tolmácsolta: Szent István államot alapított, felvette a nyugati kereszténységet, megteremtette a jövő szilárd alapjait. Az ő bölcs belátása és tevékenysége arra is figyelmeztet bennünket, hogy fel kell ismerni a közös nemzeti érdeket, és ezekről világnézettől, meggyőződéstől függetlenül meg kell tudni egyezni.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az ünneplés a szemközti Barátosi-udvarháznál folytatódott, ahol a helyi gazdakör helyet adott három kopjafa felállítására. A Makk-féle összeesküvésben való részvétel miatt Marosvásárhelyen kivégzett Török János, Horváth Károly, Gálfi Mihály neveit jelző oszlopok állnak itt ezután, de ez emlékeztet a többi négy Székelyföldön kivégzett vezetőre, és azokra, akiknek halálos ítéletét várfogságra változtatták, közöttük a szentistváni Musnai Pálra, aki tíz évig raboskodott. A három oszlopot a helyi Sándor János fafaragó mester készítette a gazdakör, Nemes József elnök és Csonta Ferenc tanácsos kezdeményezésére.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2016. augusztus 21.
Tizennyolcadik falunapok Érsemjénben
A 18. falunapokat tartották a hét végén Érsemjénben. Szombaton a sport és a szórakoztató programok kaptak főszerepet, utóbbiak a modernizált Népkertben. Megemlékeztek a falu nagy szülötteiről is, de nem feledkeztek meg a mai szorgalmas lakosokról sem.
A 18. érsemjéni falunap a már évek óta bevált forgatókönyv szerint zajlott: ötvözte a szórakoztató és hagyományőrző programokat, illetve természetesen megemlékeztek a falu nagy szülötteiről is, de nem feledkeztek meg a mai szorgalmas lakosokról sem. Pénteken egy program szerepelt a kínálatban: az érmihályfalvi Móka színjátszó csoport – már szokás szerint – előadta legutóbbi műsorát, ezúttal a májusban színre vitt, Ron Aldridge: Csak kétszer vagy fiatal című vígjátékát. Szombaton délelőtt egyrészt az elődöntőkkel és a helyosztókkal befejezték az egy héttel korábban megkezdett kispályás focibajnokságot, másrészt megejtették a régiós fogathajtó bajnokság helyi fordulóját, melyen 5 fogattal 8 hajtó versengett (a sportesemények részleteire visszatérünk). Ugyancsak a délelőtti/déli órákban a falunapi programok derékhadának helyet adó Népkert is benépesült: kézműves foglalkozásra, arcfestésre várták a pedagógusok a gyerekeket. Ehhez hozzátartozik, hogy a tavalyi falunap óta a helyszín is modernizálódott: térkövezett sétányok szövik be a platánfák alatti teret, mentén lócák, kukák, lámpatestek vannak.
Néptánc, showtánc
A délutáni műsort a legfiatalabbak kezdték: kis-, közép- és nagycsoportos óvodások, iskolások az előkészítősöktől a nyolcadikosokig léptek színpadra zenés táncos produkciókkal. Ugyancsak a gyerekek mAradtak a főszerepben, hiszen ezt a gyerekcsoportok néptáncgálája követte, melyen a helyiek mellett Érmihályfalva és Érkörtvélyes képviseltette magát. A helyi Ezüstperje gyerekcsapata szatmárit, az ifjúsági csoport szatmárit és mezőségit, az érmihályfalvi Apró Lábak sóvidékit, a Fürge Lábak mezőségit, a körtvélyesi gyerekcsoport pedig dunántúli koreográfiát adott elő. Mivel a vendégek sem messziről érkeztek, minden csoportot kísérték el szülők is szép számmal, a színpad előtt se szeri-se száma nem volt a fényképezőknek, videózóknak. Műfajváltás következett, a margittai Daróczi Carmen énekelt néhány közismert dalt. Mindjárt magasra is tette a lécet Whitney Houston: I Wanna dance with somebody című dalával, amit „át is vitt”, de aztán a tömegigény felé tolódott a hangsúly, így jutottunk el Zámbó Jimmy Szeress úgy is, sőt, a már ki tudja kinek a Nézését meg a járását-jáig. Mire bizonyos Vadangyal című szappanopera betétdala sorra került, már táncoló gyerekek hada népesítette be az előadó körül a színpadot, de az előtt is nagyban ment a risza. Showtánc következett: a székelyhídi Tini Dance Center táncstúdió látványos koreográfiát mutatott be, de a TDC-családhoz tartozó érmihályfalvi Fresh Dance csoport apróságai is felléptek, igen zajos sikert aratva.
Menyasszony a színpadon
Koncertek következtek. Az érmihályfalvi Playtime zenekar túlzás nélkül hazai pályán érezheti már magát Érsemjénben, most sem volt másként, már saját rajongótáboruk van, mely most is ott volt az első sorokban. A nap sztárvendégének nevezték a Kristóf Katalin & Milán duót, kiket a Nóta TV adásaiból ismerhetnek a mulatós műfaj, a modernizált mű- és népdalok kedvelői. Látható igény volt erre, egész este ekkor volt a legnagyobb tömeg a színpad előtt. A koncert után a színpad mögött még hosszasan fotózkodtak az előadókkal a rajongók. Közben azonban már a Nagyváradi Sanzon zenekar vitt újra hangszereket a színpadra, hogy közismert slágerekkel, örökzöldekkel teremtsen utcabáli hangulatot. Ez sikerült is, a Népkert több pontján is lehetett táncoló párokat, csoportokat látni. Egy meglepetésben is része lehetett a jelenlévőknek: úgy éjfél tájban egy kisebb násznép lepte el a színpadot, egy Érmihályfalván tartott lakodalomból „lopták el a menyasszonyt”, akit a semjéni falunapra is kicsempésztek. A Sanzont DJ Rubber követte, aki nagyjából hajnali 4 óráig látta el zenével a bulizókat.
Rencz Csaba
erdon.ro
2016. augusztus 21.
Évadot hirdetett a Szigligeti Színház
A most kezdődő 2016–2017-es színházi évadban is rendkívül változatos műsortervvel csábítja közönségét a Nagyváradi Szigligeti Színház, amely a következő évadra is több bérletházat kínál közönségének, derült ki a pénteki sajtótájékoztatón.
Az augusztus 19-én, pénteken a színház páholyelőcsarnokában tartott sajtótájékoztatón elsőként Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat művészeti igazgatója ismertette a társulat terveit. Mint megtudtuk, az új évadban bemutatják A rút kiskacsa című előadást Tóth Tünde rendezésében, az Idő-óda című bábszínházi alkotást Sardar Tagirovsky rendezésében. Ezeknek az előadásoknak a bemutatója a tervek szerint szeptemberben, illetve decemberen lesz, míg a jövő év februárjától láthatja a gyerekközönség a Moha és páfrány című produkciót, melyet Palocsay Kisó Kata rendez. Jövő áprilisban kerül színre a J.R.R. Tolkien művéből készülő A sonkádi Egyed gazda című előadás Hanyecz Debelka Róbert rendezésében. Elhangzott továbbá, hogy Bartal Kis Rita Arany János Toldijából rendez előadást Nagyváradon.
Nagyvárad Táncegyüttes
Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetője tudatta, hogy a most induló évadban a 2017-es Arany János emlékévhez kapcsolódva az Iskola a színházban, színház az iskolában program keretében a táncegyüttes Arany János balladáiból állít össze előadást a diákokkal közösen Hídavatás címmel. Már az elmúlt évadban meghirdették, de szeptemberben, tehát már az új évadban mutatja be a Nagyvárad Táncegyüttes a Kata történetek című produkcióját a Stúdióban. Novemberben lesz e premierje az Ütközések című előadásnak, melyet Dimény Levente rendez, míg jövő év márciusától a Móricz Zsigmond novellából készült Barbárok című előadást láthatja a nagyérdemű Györfi Csaba rendezésében. A kisebbekre is gondolt a Nagyvárad Táncegyüttes, főként nekik szól majd a Vanmese című előadás, melyet a Szigligeti Társulattal közösen visznek színre. Dimény Levente végezetül hozzátette, hogy idén október 26–30. között kerül megrendezésre a II. Infinite Dance Festival, melynek első idénye rendkívüli sikert aratott, és máris jegyzik a régió jelentős táncfesztiváljainak a sorában.
Színház
A Szigligeti Társulat következő évadának programját Novák Eszter, a társulat művészeti vezetője ismertette. Mint mondta, a Vanmese című előadás annak idején édesanyjának, a Kossuth Díjas koreográfusnak, a Nemzet Művészének, Foltin Jolánnak az ötlete alapján készült kortárs magyar költők verseiből. Most fiatal koreográfusokkal, a Nagyvárad Táncegyüttes táncosaival, zenészeivel, a Szigligeti Társulat színészeivel fogalmazza újra ezt a gondolatot, kiegészítve az előadást romániai magyar költők gyermekverseivel. A nagyszínpadon mutatja be a társulat a kortárs francia szerző, Joël Pommerat A hűtőkamrám című előadását Theodor Cristian Popescu rendezésében romániai ősbemutatóként. Füst Milán Máli néni című bohózatát Koltai M. Gábor viszi színre.
A következő évadban Novák Eszter két előadást is jegyez: Fényes Szabolcs és Harmath Imre operettjét, a Mayat és Moliére A mizantróp című komédiáját, előbbit Fényes Szabolcs halálának harmincadik évfordulója alkalmából. A sajtótájékoztató napján, pénteken este mutatták be Székely Csaba Bányavirág című tragikomédiáját a társulat színészének, Hunyadi Istvánnak a rendezésében.
A Szigligeti Társulat ebben az évadban színre viszi Sławomir Mrożek Tangó című abszurd komédiáját is Harsányi-Sulyom László rendezésében. Balogh Attila, a Szigligeti Színház színészének rendezésében láthatja a közönség a Trónok harca casting című improvizatív dokumentarista előadást. Ezzel az előadással az a célja a színháznak, hogy megszólítsa valahogy a most felnövő, ún. alfa generáció tagjait, melyet az információfelhasználás módja különböztet meg alapvetően a korábbi generációktól. Az alfa generáció egy teljesen elmagányosodó generáció lesz, mely becslések szerint életének hetven százalékát számítógép előtt fogja tölteni. Ráadásul ezek a fiatalok már maguknak gyártják a kultúrát, csak színházat nem tudnak egyedül csinálni. Mindezt figyelembe véve rendkívül nagy és fontos kihívás úgy megszólítani ezt a generációt, hogy magányukból kimozdulva elmenjenek a színházba, ahol közösségi élményben lehessen részesíteni őket, fejtette kiNovák Eszter. Az Arany János emlékévre a már említett Hídavatás mellett további előadásokkal is készül a Szigligeti Színház, ezek egyike lesz a Bolond Istók Nagyszalontától a Margitszigetig című produkció. Ugyancsak az Arany János emlékévre készül a Honnan és hová című felnőtteknek szóló versösszeállítás Arany János költeményeiből.
Arra a kérdésünkre, hogy a most meghirdetett évadterv változhat-e tekintettel arra, hogy Czvikker Katalin főigazgatói mandátuma az év végén lejár, a főigazgató elmondta, hogy bár a műsorváltozás jogát minden színház fenntartja magának, de az évadtervet meghirdető színházvezetőség nem fog változásokat eszközölni a műsortervben. Novák Eszter ehhez hozzátette, hogy a közönség elbizonytalanodna, ha módosítások lennének az évadtervben, majd hozzáfűzte, hogy olyan évadot állítottak össze, amit nélkülük is végig lehet vinni, hiszen sok rendező, alkotó van, aki szívesen akar dolgozni.
Bérletházak
A Szigligeti Színház a következő évadra is több bérletházat kínál közönségének. A Szigligeti Ede – bemutató bérlet a legdrágább bérletház, mely öt előadásra érvényes (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Barbárok), a játéknap péntek este 19 óra. A Halasi Gyula bérlet 75 lejért kínálja a már említett öt előadást, de a játéknap vasárnap 19 óra. A 60 lejes, nyugdíjasok számára 40 lejes Papp Magda bérlet négy előadásra biztosít belépést (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp), a játéknap szombat 17 óra. A szintén Hatvan lej értékű, de vidékieknek 40 lejért megvásárolható Tanay Emil bérlet a fentebb említett négy előadásra érvényes, a játéknap szombat 17 óra. A 75 lejes Bessenyei György régióbérlet öt előadásra érvényes (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Barbárok), a játéknap vasárnap 17 óra. Az Ady Endre és a Juhász Gyula ifjúsági bérletek 40 lejbe kerülnek és öt előadásra érvényesek (A hűtőkamrám; Máli néni; Maya; A mizantróp; Trónok harca casting), az egyetlen különbség köztük az, hogy előbbi játéknapja kedd 19 órától, utóbbié pedig csütörtök 17 órától. Van külön Szacsvay Imre diákbérletet az 5–6., és a 7–8. osztályos diákok számára. A kisebbek ezzel a bérlettel a Vanmese, a Rút kiskacsa, ezek mellett pedig az Idő-óda vagy a Leander és Lenszirom című előadásokat tekinthetik meg, míg a nagyobbak a Vanmese, a Máli néni és a Trónok harca casting című előadásokat láthatják ezzel a bérlettel. Mindkét bérlet ára 25 lej. A Tabéry Géza kisiskolás szervezett bérlettel A rút kiskacsa, A sonkádi Egyed gazda és egy harmadik választható előadás tekinthető meg.
Szabad bérletek
A felsoroltak mellett vannak a szabad bérletek, melyekkel a játéknap szabadon választható, és a hely sem állandó. A Partium szabadbérlet egyetemisták számára diákigazolvány felmutatásával 40 lejbe kerül, ez a bérlet a Szigligeti Színház bármely társulatának bármely játszóhelyén (nagyszínpad, Szigligeti Stúdió, Árkádia Színpad) bármely négy előadására, választott időpontban érvényesíthető. A Szabadidő bérlet ára 50 lej, és négy nagyszínpadi előadásra érvényes, amelyeket az egész évadban tetszőleges időpontban megtekinthet a néző.
Pap István
erdon.ro
2016. augusztus 22.
Aranyérmet érő örömzene a Kolozsvári Magyar Napokon
A Kolozsvári Magyar Napok több helyszínen is számos zenei rendezvénnyel várta a nagyérdeműt, így nemcsak a Főtéren, de a zsúfolt fesztiválsétánnyá vált Farkas utcában, a Fogoly utcában és a Bánffy-palota kertjében is muzsikáltak zenekarok. A sort az Omega zárta vasárnap este a nagyszínpadon – számol be Gyergyai Csaba, Kiss Judit és Rostás Szabolcs a kronika.ro-n.
A heti kínálatban mindenki találhatott kedvére valót, a legkülönfélébb zenei műfajok képviselői léptek fel, többek közt veterán erdélyi és magyarországi rock- és popzenészek, ifjú tehetségek, az opera műfajának neves képviselői.
Nemcsak magyar és román anyanyelvű helyiek és az Erdély különböző szögleteiből érkezettek ünnepelték együtt a színes, tartalmas programsorozattal a kincses város 700. születésnapját, de számos magyarországi, sőt angolul vagy franciául beszélő külföldi is kíváncsi volt a zenei rendezvényekre, a vásári forgatagra, a finom borokra és jellegzetes erdélyi ízekre.
Avatott virtuózok a vásári színpadon
A hétvégén az időjárás is kedvezett a Kolozsvári Magyar Napoknak, így népszerűnek bizonyultak nemcsak a főtéri nagyszínpadon tartott koncertek – amelyeken több tízezren vettek részt –, hanem a kisebb színpadokon fellépő zenészek produkciói is. A szombat délután úgy volt kerek, hogy a magyar női kajak négyes 500 méteren megvédte olimpiai címét, a Farkas utcai színpadon pedig a szájharmonika avatott virtuóza, Ferenczi György és a Rackajam adott egy felejthetetlen, aranyérmet érő koncertet.
Az őszinte, felhőtlen örömzene olyan hatással áradt a színpadról, hogy a mosolygós nézősereg dalról dalra duzzadt, végül pedig alig engedték le a zenekart a színpadról. Ferenczi úgy tudott „nyerni" Kolozsváron, hogy komoly hátránnyal indult – először lépett fel a kincses városban a lehető legrosszabb időpontban, délután 17 órakor, vásári színpadon. Ettől függetlenül neki köszönhetjük az idei magyar napok egyik legkiválóbb zenei élményét. Reméljük, a műsort helyi koncertszervezők is látták, és hamarosan visszahívják ezt a lenyűgöző zenekart a kincses városba.
Átkomponált Ákos-dalok
Nem hivatalos becslések szerint mintegy 35 ezer fős lelkes közönség fogadta a Kolozsvári Magyar Napok szombat esti nagykoncertjén az anyaországi könnyűzenei élet egyik meghatározó előadóját, Ákost és zenekarát. A Főteret dugig megtöltő rajongók között egyaránt fel lehetett fedezni az egykori Bonanza Banzaion felnőtt negyvenes–ötvenes, valamint az énekes szólókarrierjét jobban ismerő fiatalabb korosztály tagjait, ugyanakkor rengeteg volt a kisgyerek is.
Vájtfülűek szerint a magyar napok eddigi kiadásainak koncertrepertoárjából az Ákosé zúzott a legmarkánsabban, a képeffektusok pedig ugyancsak páratlanok voltak. Az énekes kifinomult, letisztult zenei világát kedvelők ugyanakkor fájlalják, hogy Ákos túlzottan átkomponálta korábbi szerzeményeit, amelyekre sokan alig ismernek rá – a kincses városban az Ikon, a Nincs magyarázat vagy a Calypso szólt az eredetitől meglehetősen eltérően. Amúgy a „női princípiumról" alkotott véleménye miatt tavaly vaskos polémiába keveredett előadó bevallotta: koncertturnéi dallistájának összeállításakor rádöbbent, hogy számos dalára maga sem emlékszik már – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. augusztus 22.
Milyen irányba tartson Sepsiszentgyörgy?
Harminchárom fő fejlesztési irányvonalat jelöl meg Sepsiszentgyörgy új, a 2014–2020-as időszakra vonatkozó fejlesztési stratégiája. A helyi tanács múlt heti rendkívüli ülésén elfogadott háromszáz oldalas dokumentumban új elemként szerepel többek között a Székely Nemzeti Múzeum, a Bodok Szálloda, a Vártemplom korszerűsítése, restaurálása, egy CityBike-rendszer kialakítása, az aktív életmódot szolgáló VeloPark, illetve egy kutatási és fejlesztési intézet létrehozása. Az elképzelések anyagi fedezetét nagyrészt uniós vagy kormánytámogatásokból tervezi megvalósítani az önkormányzat.
A korábban már összeállított és közvitára bocsátott tervezet az előzőkből már ismert fő irányvonalakat foglalja magában, az infrastrukturális fejlesztéseket – utak, utcák felújítását, a közszállítás, közvilágítás korszerűsítését, nehézforgalmi terelőút megépítését, parkolóházak létrehozását –, de szerepel benne egy agrárpark, további oktatási-nevelési intézmények létrehozása, a meglévők hőszigetelése, az ipari park beindítása, környezetbarát energia termelésére alkalmas beruházások, állatpark létrehozása, a szociális intézmények bővítése – multifunkcionális központ a Diakónia Keresztény Alapítvánnyal partnerségben, éjjeli menedék, öregotthon, roma gyerekek számára bentlakás étkeztetéssel –, helyi termékek feldolgozását végző üzem létrehozása. Emellett a Vártemplom restaurálása is szerepel az akciótervben.
A testületi ülésen Antal Árpád polgármester a dokumentumba frissen foglalt elképzelésekről beszélt, elsőként a Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttesének felújítását említette. Kovászna megye Tanácsa, az ingatlan tulajdonosa, gondnoka hamarosan pályázatot készül benyújtani, és a támogatás elnyeréséhez segítséget nyújthat, ha Sepsiszentgyörgy fejlesztési stratégiájában is szerepel a közismert műemlék felújítása – magyarázta. A polgármester elmondta: szintén újdonság a tervben a CityBike elnevezésű projekt, amely nyugati mintára biciklikölcsönzést tenne lehetővé a város bizonyos pontjain. Az elképzelés a Sepsi Bike Egyesülettel kötött partneri egyezség mentén valósulna meg. Az aktív életmódot támogatná a VeloPark, mely szintén része a stratégiának. A létesítmény egyszerre nyújtana szórakozási, sportolási és oktatási lehetőségeket. A két elképzelés költségei nagyjából 10 millió lejre rúgnának. Az aktív életmódot egyébként az önkormányzat további bicikliutak kialakításával, valamint a városi uszoda korszerűsítésével is igyekszik támogatni. Az infrastrukturális, gazdaságélénkítő beruházások közé tartozik a városközponti Bodok Szálloda felújítása is. Antal Árpád ennek kapcsán kifejtette: egyelőre még nem tudják pontosan, milyen forrásokból, illetve milyen formában valósul meg. Új elképzelésnek számít egy kutatási-fejlesztési központ létrehozása – akár a magánszféra bevonásával –, amely több ágazatban – számítástechnika, mezőgazdaság, gyógyturizmus, erdő- és vadgazdálkodás, kreatív iparágak – hozhat elsősorban szellemi, de gyakorlati többletet is. Az innovációt a Design Bank támogatásával erősítené az önkormányzat, ez szintén része a stratégiának. A felsoroltak jelentős része uniós és kormánytámogatásokból (országos programok) valósítható meg.
A testületi ülésen Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője felvetette: hasznos lett volna még pár elképzelést belefoglalni az akciótervbe. A politikus méltatta a stratégiának a megyeszékhely jelenlegi helyzetét bemutató részét, illetve kijelentette: a jelek szerint érdemes volt később elfogadni a dokumentumot, mivel így eléggé átfogó tervet sikerült kialakítani. József Álmos az RMDSZ-frakció részéről megemlítette: Sepsiszentgyörgy nem túl vonzó például a Székelyföldi irodalmárok számára, mivel a városban nincs egy komoly könyvesbolt. Az önkormányzatnak erre is koncentrálnia kellene, akár egy könyvesház létrehozását is tervbe vehetnék. Antal Árpád szerint közvetlenül ezt nem tudják megvalósítani, magánkezdeményezés eredménye lehet csak egy könyvesház létrehozása egy vállalkozás keretén belül. Az önkormányzat csak a gazdaságélénkítő intézkedésekkel tud ebben az irányban tenni valamit, de ahhoz először a magánszférának kell lépnie. A testület ellenszavazat nélkül fogadta el a stratégiát.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 22.
Racionális vagy irracionális?
Avagy szükség van-e összefogásra Maros megyeben
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Magyar Polgári Párt megerősítette együttműködési szándékát, ennek megfelelően zajlik a felkészülés az idei parlamenti választásra, nyilatkozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Bíró Zsolt elnökkel folytatott Csíkszeredai egyeztetést követően.
Az RMDSZ két biztos befutó helyet ajánlott fel a Magyar Polgári Pártnak. Az együttműködés végleges pontjait augusztus végén rögzíti a Szövetségi Állandó Tanács. Azt máris tudni, hogy a Háromszéki RMDSZ egy helyet felajánlott az MPP-nek, a másodikról egyelőre nem született döntés. Az RMDSZ Maros megyei elnöke minap egy rádióinterjúban azt mondta, hogy a Maros megyei Területi Állandó Tanács egyöntetűen ellenzi, hogy a Polgári Párt itt indítson jelöltet.
Az ügyben mindkét pártvezetőt megkerestük.
Bíró Zsolt: az összefogás nem korlátozható földrajzilag
– A Magyar Polgári Párt elfogadja a felajánlott két helyet, vagy ragaszkodik a három befutó helyhez?
– Az egyeztetések folytatódnak, úgyhogy ezzel kapcsolatosan most nem kívánok nyilatkozni. Mi mindenképpen három befutó helyet kértünk, ezzel indultunk a tárgyalások kezdetén.
– Mi a véleménye az RMDSZ megyei elnökének kijelentéséről, amely szerint az összefogást ott kell támogatni, ahol ennek racionalitása van, ez pedig az MPP esetében sokkal fontosabb Hargita megyében, mint Maros megyeben. Illetve, Hargita és Kovászna megyében indokolt olyan összefogást összekovácsolni, amelynek eredményeként magasabb lesz a parlamenti választásokon a részvételi arány.
– Az összefogás, azt gondolom, indokolt minden esetben. Nem lehet megyéhez kötni ezt a kérdést. Ha összefogásról beszélünk, akkor a mi megítélésünk szerint teljes körű összefogásra van szükség, hiszen országos választásokra készülünk, és minden egyes szavazat számít mind a tömbmagyar vidéken, mind a szórványban. Ezért nem feltétlenül szerencsés arról beszélni, hogy vannak helyek, ahol indokolt, és vannak helyek, ahol indokolatlan az összefogás. Az összefogás mozgósító erővel bír, az összefogást várja el tőlünk az erdélyi magyar közösség mind Maros, mind pedig Hargita és Kovászna megyében, a Partiumban vagy éppen Belső-Erdélyben.
Ugyanakkor tulajdonképpen Brassai Zsombor saját magának is ellentmond, hiszen korábban Maros megye tekintetében is teljes körű összefogást szorgalmazott mind a megyei, mind a Marosvásárhelyi választás tekintetében, és a Magyar Polgári Párt Maros megyeben részese volt ennek az összefogásnak. Maros megyeben egyértelmű mozgósító ereje volt, elég, ha a megyei listára gondolunk, ahol a korábbi 13 helyett 15 fős lett a megyei önkormányzat magyar frakciója, ahol Soós Zoltán az összefogásnak köszönhetően tudta mozgósítani a magyar választókat, és a Magyar Polgári Párt teljes mértékben kivette a részét mind Marosvásárhely, mind Maros megye tekintetében ebből az összefogásból. De beszélhetnénk Maroskeresztúrról, ahol szintén az összefogásnak köszönhetően sikerült leváltani hosszú idő után a román polgármestert.
Úgyhogy az RMDSZ megyei elnökének ezeket a kérdéseket is a figyelmébe ajánlanám. Még egyszer mondom, nem korlátozható az összefogás földrajzilag egy-egy megyére.
Brassai Zsombor: az ésszerű összefogást támogatom minden esetben
– Ön azt nyilatkozta, hogy Maros megye szintjén eddig nem egyeztettek arról, hogy esetleg itt kapna befutó helyet a Magyar Polgári Párt, illetve, hogy a Maros megyei Területi Állandó Tanács egyértelmű álláspontja az, hogy az összefogást ott kell támogatni, ahol ennek racionalitása van, azaz Hargita és Kovászna megyében.
– A Polgári Párttal nem egyeztettünk, mert nem a megyei szintre tartozik az egyeztetés. Országos szinten, a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) fog erről dönteni. Viszont a megyei szervezet állandó tanácsa tárgyalt erről a kérdésről, és egyöntetűen azt kérjük a SZÁT- tól, hogy támogatva az ésszerű összefogást, egy olyan megyében indítsa az MPP jelöltjét, ahol a pártnak van támogatója, tehát ésszerű összefogni és közös listán indulni. Maros megyehez képest Hargita vagy Kovászna megyében sokkal nagyobb a támogatottsága a Magyar Polgári Pártnak, ez az önkormányzati választások eredményéből is világosan látszik.
– Itt egy kicsit önmagával kerül ellentmondásba, elnök úr, mert a helyhatósági választások alkalmával éppen önszorgalmazta az összefogást, és ennek az összefogásnak az eredményeként jutott be az MPP jelöltje a megyei önkormányzatba...
– Pontosan. Én összefogáspárti vagyok, az ésszerű összefogást támogatom minden esetben. Az önkormányzati választások alkalmával egyértelmű, hogy fontos volt az összefogás, és fontos volt az, hogy közös listákon induljunk. Viszont amikor két bejutó parlamenti helyről beszélünk, akkor meg kell keresni azt a megyét, ahol valóban van hatása az összefogásnak. Maros megyeben éppen az önkormányzati választások eredményei mutatják azt, hogy lényegesen kisebb hatása van, mint Hargita vagy Kovászna megyében. Ebben semmi ellentmondás nincsen.
– A legutóbbi kijelentésére, miszerint Maros megyeben nem lenne racionális egy MPP-s jelölt bejuttatása a parlamentbe, azt is kérdezhetnénk, hogy túl sok talán a jelölt és kevés "a fóka" azaz a befutó hely?
– Ez spekuláció. Az a jó, ha sok jelölt van, az a jó, hogy a jelöltek megméretkezhetnek. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy a Területi Állandó Tanács tárgyalta a kérdést, és egyöntetűen ellenzi azt, hogy a Polgári Párt itt indítson jelöltet. Nem az én véleményemről van szó, persze vállalom a véleményemet azzal együtt, amit elmondtam, de a lényeg az, hogy a megyei állandó tanács egyöntetűen elutasítja.
*
Szeptember 12-ig lehet jelentkezni a parlamenti választásokra. A jelöltség feltétele, hogy a jelentkező legyen RMDSZ- tag, illetve rendelkezzék valamelyik helyi vagy területi szervezet ajánlásával. Ha nem rendelkezik ezzel, akkor 1.500 támogató aláírást kell összegyűjtenie. Szeptember 19-én az úgynevezett bővített Területi Képviselők Tanácsa rangsorolja majd a jelölteket.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 22.
Kirakat- vagy figyelemfelkeltő rendezvény?
Proetnica-fesztivál
Románia nem nemzetállam. Ez bizonyosságot nyer mindegyik alkalommal, azok számára, akik ellátogatnak Segesvárra a Proetnica nevet viselő interkulturális fesztiválra.
Az idén augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal szervezte meg a rendezvényt a helybéli Interetnikai Oktatási Központ.
Kiváló kezdeményezése a Segesvári Interetnikai Oktatási Központnak a Romániában egyedi kisebbségi fesztivál, ugyanis tudomásunk szerint nincs még egy hely, ahol egy hétvégén összegyűl és felvonultathatja kulturális értékeit, bemutathatja hagyományát mind a 19 kisebbség. A rendezvény eljutott a 14. kiadásához, s bár hanyatlott a szervezés minősége, hosszú távon garantált az életképessége. Mert mindenkinek jó, hogy van: kisebbségieknek és a többségieknek egyaránt. Kezdeményezője, főszervezője, a központ szász vezetője, Volker Reiter többek között elmondta:
– Nagyon fontos, hogy létrejöjjön az interkulturális párbeszéd, az egyetértés az emberek között. Mi a fesztivált modellértékűnek tartjuk, és támogatjuk azt a gondolatot, hogy a kisebbségek és a migráns csoportok nem jelentenek veszélyt, hanem inkább erőforrást. A Proetnica kisebbségi fesztivál az interkulturális párbeszéd ünnepe. Az egyházi ünnepekhez hasonlóan, amikor a templomba azért lépünk be, hogy elmélyedjünk gondolatban, és lelki táplálékot szerezzünk a hétköznapokra, a fesztivál is ezt a feltöltődést szorgalmazza.”
Való igaz, a szervezők az évek során megtettek mindent azért, hogy ez a célkitűzés sikerüljön. S jó az, hogy az ötletet felkarolta a művelődési minisztérium, a kormány kisebbségügyi hivatala, a megyei tanács, a helybéli polgármesteri hivatal és a prefektúra, Németország Bukaresti nagykövetsége és az idén az államelnöki hivatal is védnökséget vállalt. A Román Televízió rögzíti a műsort, és a sajtó is széleskörűen tudósít a rendezvényről. Van amiről, hiszen aki érdeklődik a másság, az együtt élő kisebbségek kultúrája iránt, itt találkozhat mindazzal, amit sikerül felmutatniuk azoknak a szerveződéseknek, egyházi és civil egyesületeknek, amelyek közismerten szerény anyagi körülmények között működtetnek egy-egy hagyományőrző tánccsoportot, énekkart, netán könyvkiadást, képzőművészeti alkotócsoportot és sok más olyan megmozdulást, amivel sikerül fenntartani az azonosság tudatot e csoportokban. De nem kell ezért föltétetlenül eljönni Segesvárra, hanem nyitott szemmel kell, fogékony gondolatokkal barangolni az országban. S elég, ha csak olyan térségekre gondolok, mint a Bánság, vagy Dobrudzsa, Észak-Moldva, ahol már a települések neveiből – ezek román fordításainak erőltetett kihámozásával – és a magasba emelkedő nem csak hagymakupolás templomok tornyát látva kiderül, hogy valóban sokféle nemzetiségű, kultúrájú és vallású országban élünk, amire a többségiek is büszkék kellene legyenek. Azok is. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatokban.
A 2016-os Proetnica fesztivál megnyitóján a védnökséget felvállaló államelnöki hivatal tanácsosa, Sergiu Nistor kifejtette: Románia államelnöke több esetben kifejtette, hogy az ország kulturális sokfélesége érték. Környezetünkben az interkulturális, interetnikai és vallásközi párbeszéd gondot okoz, sőt tragikus eseményekhez vezet. Ezért is tartja fontosnak a fesztivált, ami igazolja, hogy jól működnek az országos intézmények, a társadalmunk. A fesztivál bizonyítja, hogy Románia komolyan kezeli ezt a lényeges kérdést és pozitív példát tud felmutatni. Több esetben arra gondolunk, hogy nemcsak a többség és a kisebbség közötti párbeszédről van szó, hanem a kisebbségek közötti dialógusról – mondta az államtitkár, s az elnököt idézve példának az évszázados török–örmény konfliktust hozta fel. Köztudott, hogy az anyaországokban még mindig konfliktusos helyzet van, ezzel szemben Romániában létrejöhetett a török és az örmény kisebbségek közötti kapcsolat. „Segesváron – mint az ország földrajzi középpontjában, Erdélyben, az erdélyi térség csomópontjában, beigazolódik, hogy örömünkre a történelem elég bölcsességgel ruházott fel ahhoz, hogy párbeszédet folytassunk” – mondta a tanácsos.
Sajnos a valóság túlmutat mindezen, annak ellenére, hogy a Volker Reiter vezette központ vagy akár a Koreck Mária irányította Marosvásárhelyi Divers Egyesület – amely az idén hangsúlyozottan jelen volt a rendezvényen – törekvései azok a konkrétumok, amelyek ezt a valós törekvést igazolják. A 2016-os fesztiválon – mint ahogyan az előző alkalmakkor is – igazán színvonalas megközelítésben, tudományos kerekasztal-beszélgetéseken próbálták megközelíteni a kisebbségi kérdést. Az idén a vallási sokféleség volt a központi téma, amelyről történelmi megközelítésben Soós Zoltán, a Maros megyei Múzeum igazgatója, dr. Szegedi Edit, a Babeş–Bolyai Egyetem Európai tanulmányok karának tanára, Vincze Lóránt a FUEN elnöke beszélt. De ami igazán keserű szájízt hagyott, az a szombat délutáni – valójában a kisebbségek közötti valós párbeszédet erősítendő-beszélgetés volt, amelyet dr. Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközségek vezetője moderált, s amelyen meghívottként jelen voltak a görög, az ukrán és a tatár közösségek vezetői is. Mert bár ennek a beszélgetésnek arról kellett volna szólnia, hogy miként valósulhat meg a kisebbségek közötti átjárhatóság, addig kiderült, hogy 25 évvel a rendszerváltás után kell kidolgozni „az interetnikus kulturális menedzsment stratégiát”, de valójában a kisebbségi oktatás sem úgy működik, ahogy kellene. Még mindig megválaszolatlan kérdés az is, hogy miként építik le a kisebbségek a saját etnocentrizmusaikat úgy, hogy közben az értékek felmutatásával, az identitásmegőrző rendezvényekkel megmAradásukat erősítsék, de „ne sértsék” a többséget. Mert míg vannak Európa- és világszerte követhető modellek – valahogy ezek nem működnek Romániában. Sőt, most a közfigyelem nem ezekre a „jelentéktelen” dolgokra figyel, hiszen Európának meggyűlt a baja a „nem keresztény értékeket hozó migránsokkal”. A kisebbségi kérdés csak akkor fontos, amikor néha uborkaszezonban, a Segesvári Proetnica fő médiapartnerségét is felvállaló Román Televízió, bedobja a nyilvános vitába azt, hogy a Kolozsvári magyar napokon megint csak szították az ellentétet ezek a „fránya kisebbségiek”. A 14. Proetnicán is úgy tűnt, hogy mindeddig a kisebbségek valahogy „elbeszéltek” egymás mellett.
Még szerencse, hogy a Vár téren a kisebbségiek műsorát bemutató színpad és az előtte levő tér valójában mást mutatott. Jó volt látni, hogy – a program szerinti fellépési sorrendben: lengyel, lipován, macedón, bolgár, ukrán, rutén, horvát, magyar, szerb, szlovák, zsidó, görög, cseh és szlovák, szász, török, tatár, olasz – kisebbségi tánccsoportok milyen gazdag, érdekes és különleges – ugyanakkor zenében, tánclépésekben néha hasonló – műsort mutattak be. Az pedig különösen jó ötlete a szervezőknek, hogy mindegyik előadás után a színpad előtti téren lehetőséget biztosítottak a közönségnek is, hogy bekapcsolódjon a táncokba és néhány lépést eltanuljon. Az is jelzésértékű volt, hogy nemcsak a nézők, hanem a fellépett vagy éppen színpadra vonulni készülő, már beöltözött kisebbségiek is bekapcsolódtak egymás táncába. Esténként ugyancsak a kisebbségek soraiból meghívott klezmer vagy könnyűzene-együttesek szórakoztatták az érdeklődőket.
Aki pedig megunta a színpadi produkciók követését, az a Sander-teremben kortárs szemléletű, lipován mesékről készített igen érdekes kollázskiállítást is megtekinthetett. S bár az idén is voltak örmények, ukránok, törökök, lipovánok, albánok, lengyelek és olaszok, akik bemutatkozó sátrat állítottak fel, a vásárban felvonultatottak mellett igen szerényen álltak ki a látogatók elé, azonban lehet, hogy a szervezők is belefáradtak már, mert jobban oda kellene figyelniük arra, hogy a téren és a vár utcáin ne a Drakula hamis mítoszát éltető bovlik domináljanak és ne szorítsák ki az igazi, autentikus értékeket promoválókat a régiségeket illegálisan áruló romák és a viszonteladók, hanem a kisebbségeknek teremtsenek több lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak. Talán lehet, hogy 14 év után már ők sem tudnak újat felmutatni.
Az is érdekes volt, amint a fellépő együttesek többször is felvonultak a XVI. században a szászok által épített, ma már igen vonzó turisztikai látványosságnak örvendő vár falai között. A Román Televízió pedig megpróbálja majd visszaadni azt a hangulatot, amely jellemző a Proetnica fesztiválra, aztán jöhet a következő, mert a modell jó. De lehet, hogy nem elég. Az alkotmány leszögezi: Románia egységes nemzetállam! Punktum.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 22.
Rendhagyó színháztörténeti kötet
Micsoda utak!
A napokban hagyta el a nyomdát az a kötetet, amely a Marosvásárhelyi színházi élet különleges területére kalauzolja el az érdeklődőket. Szerzője Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, társszerző Vajda György újságíró. A kötet a diákszínjátszás történetére tekint vissza 1964-től 1989-ig, amely kiegészül azokkal a törekvésekkel, amelyek napjainkig próbálják fenntartani a diákszínjátszó-mozgalmat.
Azért is rendhagyó a tanulmánykötet, mert az első fejezetében a szerző alaposan körüljárja a Marosvásárhelyi diákszínjátszás történetét a 20. század második felének avantgárd színházi törekvéseinek tükrében. Az 1960-as évek avantgárd színházi mozgalmai egy új fogalmat tettek közkeletűvé: a csoportszínház fogalmát. A csoportszínház mint kifejező eszköz sajátos társadalmi-politikai körülmények között alakult ki Nyugaton. Megalkotta a maga formai, tartalmi és színházi nyelvezetét, amely fokozatosan begyűrűzött a szocialista államokba is. A kötetben Kovács Levente e történelmi, színháztörténeti visszatekintéssel vezeti be az olvasót a diákszínjátszásba mint olyan világjelenségbe, amely felzárkózva a ’60-as évek tiltakozó mozgalmai mögé, a rockzene mellett olyan fő önkifejezési eszköznek bizonyult, amely képes lett az egyetemi ifjúság politikai gondolatainak, világnézetének, esztétikai ízlésének, életérzésének kifejezésére. Ebben a kontextusban közelíti meg a kötet a Marosvásárhelyi diákszínjátszást, amelyről már az 1740-es évekből van dokumentum. Ezt a több évszázados hagyományt tartja fenn a Református Kollégium, a későbbiekben a Bolyai líceum, majd a Pedagógiai Intézet. Ez utóbbi hallgatóinak verbuválásával kezdődött annak a diákszínjátszó-csoportnak a története, amelyet végigkövethetünk 1964-től 1989-ig. (Megjegyezzük, hogy ebben az esetben a diákszínjátszás megnevezést a főiskolai-egyetemi színjátszókra vonatkoztatjuk.) Azonban nem csak a későbbiekben Majomcsoport néven közismertté vált társulat történetéről szól a könyv. Betekinthetünk a hazai műkedvelő mozgalomba, amelynek köszönhetően számos társulat alakult, melyek között volt olyan is, amely a későbbiekben profi színházzá nőtte ki magát. Dacolva a kommunista diktatúra cenzúrájával, a diákszínjátszók új kifejezőeszközöket dolgoztak ki, és sajátos színházi nyelven adták elő mindazt, amit egyébként a "hivatalos" színházakban nem lehetett. És ez tette annyira kedveltté a Majomcsoportot, hogy már a hatalomnak is szemet szúrtak azok az előadások, amelyeken a nézőtéren egy tűt sem lehetett leejteni. A kötet azoknak a szakembereknek is szól, akik ma is diákszínjátszással foglalkoznak, mert megtalálhatják mindazokat a módszereket, szakmai fogásokat, amelyeket több évtizeden át Kovács Levente kitapasztalt és alkalmazott. Ezek nem föltétlenül a "színházcsinálásról" szóltak, hanem arról is, hogy miként lehet motiválni és egybetartani egy közösséget, nevelni, egyéniségeket formálni, ugyanakkor csoporttudatot is fenntartani a drámapedagógia eszközeivel. A kötetben szó van a csoportépítésről, a csoportmunka- szervezésről, az irányító szerepéről, illetve a színészpedagógiai feladatokról is.
A könyv második fele – amellyel Vajda György újságíró egészítette ki a Majomcsoportról szóló fejezeteket – az 1989 után diákszínjátszó- törekvésekről szól, arról, hogy a rendszerváltást követően, a megváltozott társadalmi-politikai és gazdasági helyzetben miként és hogyan lehet működtetni egy diákszínjátszó-csoportot. Az Artecotur Egyesület által létrehozott Artsy M társulat a példája annak, hogy folytatva a hagyományokat, az új helyzetben miként lehet – civil törekvésként – működtetni diákszínjátszó- csoportot, mik azok a motivációk, amelyek ma egy fiatalt erre a pályára irányíthatnak, illetve az is kiderül, hogy milyen eszközök vannak arra, hogy gazdaságilag is éltetni lehessen egy önállóan működő csoportot.
A kötet nemcsak színházi szakembereknek szól, hanem mindazokhoz is, akik a színház irányából szeretnének betekinteni Marosvásárhely történetének érdekes epizódjába.
Erdélyi György
Kovács Levente, Vajda György: Micsoda utak! Diákszínházi törekvések Marosvásárhelyen
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 22.
Nagyszabású Szent István-nap Aradon
Az RMDSZ Arad megyei Szervezete augusztus 20-án Szent István király ünnepséget szervezett, amely 17 órától az Arad-belvárosi katolikus templomban ünnepi szentmisével indult államalapító királyunk tiszteletére. A szentleckéből nt. Gyurkózta Aranka börtönlelkész és nt. Józsa Ferenc nyugalmazott református lelkipásztor, az evangéliumból ft. Sándor Tivadar Arad-gáji katolikus plébános olvasott fel, míg a könyörgést Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke olvasta fel a híveknek, köztük az első padsorban helyet foglaló Aradi és megyei elöljáróknak. A gyermekek által az oltárhoz vitt újkenyeret és bort Ns. és ft. Király Árpád kanonok, marosi főesperes, Arad-ségai plébános szentelte meg. Ünnepi prédikációjában a főesperes Szent István királyt úgy jellemezte, mint a nemzet őrének szimbóluma, a végső letelepedés, a jövőépítés jelképe, a magánéletben is példamutató férj, a gyermeke nevelésére sokat áldozó apa megtestesítője. Szent István nemzetben gondolkodott, amelyben a nemzetiségek létét értéknek tekintette. A fiához, Imre herceghez írt intelmeiben is felhívta a figyelmet a nemzetiségek megbecsülésének a fontosságára. Nemzetünk megmAradását a kereszténységre való áttérésben és az abban való megerősödésben, az Istenbe vetett feltétlen hitben látta. Miközben rendületlenül építette, erősítette keresztény országát és nemzetét, az Istenben való feltétlen hitre nevelte nagyreményű gyermekét is, akinek az elvesztése hatalmas csapás volt számára, amit alázattal viselt, Isten akaratának tekintette. Éppen ezért, országa és nemzete sorsát Isten kegyelmébe ajánlotta, Szűz Máriára bízta. A Szent István szellemiségében történő nemzetépítés több mint 1000 év távlatából is követendő példa, parancsoló szükséglet.
Az ünnepélyes szertartás végén a papok a Szent István oltárhoz vonultak, ahol a hívekkel közös könyörgést mondtak államalapító királyunkhoz, nemzetünk jövőjéért. A lélekemelő szentmise nemzeti imánk megszólaltatásával zárult.
Ünnepi beszédek, újkenyér megszegése
Az ünnepélyes szentmise résztvevői átvonultak a Csiky Gergely Főgimnázium udvarára, ahol az elkészített asztaloknál fogyasztották a feltálalt sós süteményt, a bort és az ásványvizet.
Ünnepi beszédében Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke Szent Istvánt a végső letelepedés, a gyökérverés, a jövőépítés szimbólumaként állította hallgatósága elé. E szimbólumnak fokozott jelentősége van manapság, amikor Európa-szerte olyan mozgalmak kelnek életre, amelyek a keresztény államiságot és a munkaalapú társadalmat ássák alá. Mi, magyarok soha nem mondhatunk le sem az állam, sem a nép szuverenitásáról, mert a keresztény független állam Szent István öröksége. A forradalmak a meghurcoltaké, a kitaszítottaké, az üldözötteké, a csökönyös újrakezdőké, a hittel teli újjáépítőké, a szabadságukhoz mindenáron ragaszkodóké – mondta délelőtti beszédében Áder János köztársasági elnök. Ünnepeljünk együtt, mert ez a mi ünnepünk! Ünnepeljük keresztény hitünket, a dolgos, szabadságszerető népet, amelyik ugyanilyen áhítattal és hittel ünnepli a verejtékes munkával megtermelt újbúzát és a belőle sütött új kenyeret! Hisszük, hogy az eltelt több mint 1000 keresztény év, és a naponta, a kereszt jelével az asztalunkra kerülő kenyér megtart bennünket a jövőben is, igaz hitben és szabadságban – fejtette ki Fekete Károly.
A továbbiakban hozzáfűzte: a templomban megszentelt újkenyeret Faragó Péter RMDSZ megyei elnök fogja megvágni. A kenyér és a zsömlék a Horvárth Imre nagygazda által termesztett Aradi búzából, Aradi lisztből származik, Kovács András angyalkúti pékmester sütötte, amiért mindnyájuknak köszönet jár. A zsömlékből mindenki hazavihet.
Ünnepi köszöntőjében Faragó Péter RMDSZ megyei elnök minden résztvevőt nagy tisztelettel és szeretettel üdvözölt az RMDSZ Arad megyei szervezetének augusztus 20-i ünnepségén. Köszönetet mondott a minorita plébánosoknak, illetve a lelkészeknek a minorita templomban tartott lélekemlő szentmiséért, majd arról szólt: ma a világ minden táján élő magyarok megemlékeznek Szent Istvánról, akinek a magyarságunkat, a kereszténységünket köszönhetjük. E napon Aradon is nagyon fontos, hogy mi, magyarok találkozhassunk, együtt lehessünk. Azt kívánta az Arad megyei magyarságnak, hogy minden év augusztus 20-án sokan vegyenek részt az ünneplésen, hogy sokan emlékezzünk Szent István örökségére. Miután megköszönte az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, valamint az Aradi Kulturális Központnak a támogatást, átadta Bognár Levente jókívánságait, aki a balestéből még lábadozik. Ezt követően az asztalon lévő megszentelt kenyérre egy nagy késsel keresztet vetett, és ünnepélyesen, a közönség tapsa közepette megszegte. A továbbiakban Czernák Ferenc nagy átéléssel szavalta el Nagy Árpád Simphonia hungarorum című költeményét.
Honfoglalás kori bemutatók
Ezt követően a Marosvásárhelyi Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület honfoglalás-kori öltözék, illetve fegyverbemutatója, korabeli történetek ismertetése, íjászbemutató és bajvívás következett, de karikás ostorral is pattogtatni lehetett. A korhű hangulatot a táltosdobok megszólaltatása emelte. Ismertették a férfi és a női öltözékek elemeit, a magyarok páncélzatának, fegyvereinek a fajtáit. A közel egyórás előadás után a nézők bemehettek a jurtába, elbeszélgethettek az öt szereplővel. Mivel mi is megtettük, a témára visszatérünk.
Az idei Szent István-napi ünnepség résztvevői sokáig elbeszélgettek, jó hangulatban együtt voltak. Reméljük, a szép közösségépítő hagyomány hosszú élet elé néz.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 22.
Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 22.
Romániában még mindig nem fordítanak kellő figyelmet a műemlékvédelemre
A 7. Kolozsvári Magyar Napok záró napján dr. Csók Zsolt és dr. Radu Lupescu régészek a Kincsek és titkok - a Kolozsvári Szent Mihály plébániatemplom régészeti kutatása című rendezvényen mutatták be a műemlék épület területén végzett ásatások eredményeit a Communitas Alapítvány szervezésében. A beszélgetést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke moderálta.
Hegedüs Csilla – miközben bemutatta a régészeti ásatást vezető szakembereket – rámutatott, hogy Csók Zsolt régész és Guttmann Szabolcs építész a Kolozs, Beszterce-Naszód és Szilágy megyére kiterjedő Regionális Műemlékvédelmi Bizottságból való júliusi menesztése miatt a bizottság magyar műemlékes építész és régész nélkül mAradt. Az ügyvezető alelnök felhívta a figyelmet az említettek szerepére az idén januárban történt Kolozsvári műemlékrombolás megakadályozásában, valamint arra, hogy a napokban a Művész mozi fölött rongálták újra az épület történelmi homlokzatát, a műemlékvédelmi bizottság új elnöke viszont nem lépett fel ez ellen. Az örökségvédelmi szakember szerint rendkívül fontos a magyar szakemberek jelenléte a műemlékvédő bizottságokban, hiszen már bizonyították az erdélyi épített örökség iránti elkötelezettségüket, a jelenlegi szakértői kormány pedig láthatóan nem fordít figyelmet erre a területre, sőt gátolja a felújítást elősegítő folyamatokat.
Az eseményen a Szent Mihály plébániatemplom tervezett restauráláshoz szükséges régészeti kutatások vezetői, dr. Csók Zsolt, a Kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum régésze és dr. Radu Lupescu régész, művészettörténész, a Kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense Hegedüs Csilla kérdésére beavatták az érdeklődőket az eddig végzett ásatások rejtelmeibe, érdekes és történelmi szempontból rendkívül értékes feltárás eredményeit mutatták be a közönségnek. Radu Lupescu felhívta a figyelmet arra, hogy munkálatokra elsősorban azért volt szükség, mert utoljára az 1950-es években foglalkoztak behatóan a Szent Mihály templommal, az akkori restaurálást viszont nem megfelelő módon végezték. A régész megjegyezte, hogy nyugaton – ennek ellenpéldájaként – folytonos felújítás, javítások alatt állnak a jelentős műemlék épületek. Lupescu elárulta, a régészeknek, történészeknek régi vágya volt a Szent Mihály templomban folytatott kutatás. A munkálatokban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem régészeti és művészettörténeti szakának nyolc hallgatója vesz részt.
Csók Zsolt elmondta, ez az első szakszerű régészeti kutatása a templomnak, amely során a műemlék épületet vizsgálják, az eredeti járószinteket, alapozást, illetve olyan elemek után kutatnak, amelyek egy régebbi Kolozsvári templomra utalnának. Jelentős eredménynek tekinthető, hogy az eddigi, négy helyszínen történő külső ásatások folyamán sikerült az eredeti, 15. században használt járószintet beazonosítani, illetve feltárták az egykori, templomhoz tartozó temetkezési helyeket.
Csók Zsolt az ásatás egyik szenzációja és egyben legszomorúbb eseteként említette a 18. századi temetkezési hely feltárását, amely nagyon jó állapotban mAradt meg. Bronzfejű szegecsekkel írták ki a koporsók léceire a születési és elhalálozási dátumokat, a Kolozsvári Történeti Múzeumnak viszont nincs megfelelő laboratóriumi felszerelése ezek szakszerű feltárására és konzerválására. A sírok és a bennük talált leletek rendkívül hasznosak a 18. századi öltözködés, koporsódíszítés módszereinek rekonstruálására. A régészek elmondták azt is, hogy feltétlenül szükség van a régészeti kutatás folytatására, hisz ez az ásatás csak „ízelítő” abból, amit a Szent Mihály templom hozzátehet az egyetemes magyar épített örökség történetéhez.
Transindex.ro
2016. augusztus 22.
Nagy Feró szerint politikai okokból van botrány a Kolozsvári koncertje miatt
Nagy Feró, a Beatrice frontembere a Kolozsvári koncertje körül kialakult botrány kapcsán, amelyből hivatalból indított rendőrségi eljárás is lett, a Borsnak úgy nyilatkozott, hogy megdöbbent azon, ahogy a TVR riportja mennyire kifordította a XX. század című számuknak a jelentését. Szerinte ezt jól bizonyítja az a tény is, hogy egy olyan koncertrészlettel kezdték a tudósítást, amely nem hangzott el a Kolozsvári fellépésen.
„Ezen megdöbbentem, és nemcsak azért, mert félreértelmezték a dalunkat, de az a dal el sem hangzott ott. A YouTube-on van fent egy váci kocsmában adott bulink, az egy magyar házibuli volt, és azt vágták be. Erről szó sem volt a Kolozsvári Napokon. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is megerősítette: ez a szám nem hangzott el a koncerten, ezért az egész ügyet a rendezvénnyel szembeni támadásként értékelte” – fogalmazott Nagy Feró, aki szerint ez csupán politika, mert nem tetszik nekik, hogy aznap annyi magyar összejött.
Az énekes azt is elmondta, hogy a XX. század című számukat húsz éve játsszák, a 80-as évek végén írta, akkor pedig még sehol nem volt az Iszlám Állam. “Az is elhangzott, hogy: magyar vagyok, magyarnak születtem. Még mondtam is, milyen jó, hogy ezt Kolozsváron magyarul énekelhetem. Ezt románul is megköszöntem. Nem ellenük szólt! Dehogy! Szeretünk itt lenni, évente tízszer is fellépünk. Ettől még a rendőrségi vizsgálat meglesz. Az utóbbi tíz évben semmi irredenta dolgot nem csináltam. Tudjuk, hová léptünk be!"
Nagy Feró a Riposztban is megszólalt az ügy kapcsán, ahol azt mondta, hogy azok, akik az eljárást indították, azt sem tudják, hogy miről szól ez a dal. Az énekes szerint félreértés történt: “A dalunk és a hozzá tartozó képsorok épp arról szólnak, hogy ezek a nagy hatalmú politikai vezetők mennyi rosszat tettek az emberiséggel." Erről a múltról szól a dalunk, amellett pedig nem szabad elmenni, hogy milyen súlyos problémákat okoz az iszlamizálódás manapság.”
A Kolozs megyei rendőrség hivatalból indított vizsgálatot Nagy Feró és a Beatrice Kolozsvári koncertje miatt, miután a TVR a koncertről szóló riportban olyan kontextusban mutatta be az együttest, mintha az kedvező fényben tüntetné fel Hitlert, Sztálint és az Iszlám Államot.
A Beatrice a KMN első koncertnapján lépett színpadra, a XX. századcímű szám alatt archív felvételeket játszottak be az óriáskivetítőkön, amelyeken Sztálin és Hitler is látható volt.
Carmen Jucan, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője elmondta, hogy hivatalból indítottak eljárást, amelynek során egy ügyész és egy rendőr vizsgálja, hogy a koncerten elhangzottak kimerítik-e a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használatát, valamint háborús bűnösök emlékének ápolását tiltó, 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendeletben megállapított bűncselekményeket.
A Kolozsvári Magyar Napok szervezői közleményt adtak ki, amelyben sajnálják, hogy a Beatrice koncerten elhangzott dalrészletek és képbevágások üzenetét nem sikerült megértenie a román közönségnek. „A dal szövege az említett történelmi személyiségek és ideológiájuk ellen irányul. A dal a tetteiket „terrorként” és „rémálomként” mutatja be" – olvasható a közleményben.
A KMN szervezői elhatárolódnak minden szélsőséges megnyilvánulástól, elítélnek minden olyan cselekedetet és nyilatkozatot, amely a gyűlöletre uszít – írják a közleményben.
A szervezők ugyanakkor sérelmezik, hogy a koncertről elferdített, manipulatív és tendenciózus beszámolók jelentek meg az országos televízióban, amellyel a Kolozsvári Magyar Napokat negatív fényben tüntették fel a román közönség előtt.
Gergely Balázs a KMN zárógáláján is megemlítette az incidenst, és külön köszönetet mondott az ActiveWatch román emberjogi szervezetnek, amiért ők is felemelték szavukat a félretájékoztatás ellen. (hírszerk.)
Transindex.ro
2016. augusztus 23.
Proetnica fesztivál
Kirakat- vagy figyelemfelkeltő rendezvény?
Románia nem nemzetállam. Ez bizonyosságot nyer mindegyik alkalommal, azok számára, akik ellátogatnak Segesvárra a Proetnica nevet viselő interkulturális fesztiválra.
Az idén augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal szervezte meg a rendezvényt a helybéli Interetnikai Oktatási Központ.
Kiváló kezdeményezése a Segesvári Interetnikai Oktatási Központnak a Romániában egyedi kisebbségi fesztivál, ugyanis tudomásunk szerint nincs még egy hely, ahol egy hétvégén összegyűl és felvonultathatja kulturális értékeit, bemutathatja hagyományát mind a 19 kisebbség. A rendezvény eljutott a 14. kiadásához, s bár hanyatlott a szervezés minősége, hosszú távon garantált az életképessége. Mert mindenkinek jó, hogy van: kisebbségieknek és a többségieknek egyaránt. Kezdeményezője, főszervezője, a központ szász vezetője, Volker Reiter többek között elmondta:
– Nagyon fontos, hogy létrejöjjön az interkulturális párbeszéd, az egyetértés az emberek között. Mi a fesztivált modellértékűnek tartjuk, és támogatjuk azt a gondolatot, hogy a kisebbségek és a migráns csoportok nem jelentenek veszélyt, hanem inkább erőforrást. A Proetnica kisebbségi fesztivál az interkulturális párbeszéd ünnepe. Az egyházi ünnepekhez hasonlóan, amikor a templomba azért lépünk be, hogy elmélyedjünk gondolatban, és lelki táplálékot szerezzünk a hétköznapokra, a fesztivál is ezt a feltöltődést szorgalmazza."
Való igaz, a szervezők az évek során megtettek mindent azért, hogy ez a célkitűzés sikerüljön. S jó az, hogy az ötletet felkarolta a művelődési minisztérium, a kormány kisebbségügyi hivatala, a megyei tanács, a helybéli polgármesteri hivatal és a prefektúra, Németország Bukaresti nagykövetsége és az idén az államelnöki hivatal is védnökséget vállalt. A Román Televízió rögzíti a műsort, és a sajtó is széleskörűen tudósít a rendezvényről. Van amiről, hiszen aki érdeklődik a másság, az együtt élő kisebbségek kultúrája iránt, itt találkozhat mindazzal, amit sikerül felmutatniuk azoknak a szerveződéseknek, egyházi és civil egyesületeknek, amelyek közismerten szerény anyagi körülmények között működtetnek egy-egy hagyományőrző tánccsoportot, énekkart, netán könyvkiadást, képzőművészeti alkotócsoportot és sok más olyan megmozdulást, amivel sikerül fenntartani az azonosság tudatot e csoportokban. De nem kell ezért föltétetlenül eljönni Segesvárra, hanem nyitott szemmel kell, fogékony gondolatokkal barangolni az országban. S elég, ha csak olyan térségekre gondolok, mint a Bánság, vagy Dobrudzsa, Észak-Moldva, ahol már a települések neveiből – ezek román fordításainak erőltetett kihámozásával – és a magasba emelkedő nem csak hagymakupolás templomok tornyát látva kiderül, hogy valóban sokféle nemzetiségű, kultúrájú és vallású országban élünk, amire a többségiek is büszkék kellene legyenek. Azok is. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatokban.
A 2016-os Proetnica fesztivál megnyitóján a védnökséget felvállaló államelnöki hivatal tanácsosa, Sergiu Nistor kifejtette: Románia államelnöke több esetben kifejtette, hogy az ország kulturális sokfélesége érték. Környezetünkben az interkulturális, interetnikai és vallásközi párbeszéd gondot okoz, sőt tragikus eseményekhez vezet. Ezért is tartja fontosnak a fesztivált, ami igazolja, hogy jól működnek az országos intézmények, a társadalmunk. A fesztivál bizonyítja, hogy Románia komolyan kezeli ezt a lényeges kérdést és pozitív példát tud felmutatni. Több esetben arra gondolunk, hogy nemcsak a többség és a kisebbség közötti párbeszédről van szó, hanem a kisebbségek közötti dialógusról – mondta az államtitkár, s az elnököt idézve példának az évszázados török–örmény konfliktust hozta fel. Köztudott, hogy az anyaországokban még mindig konfliktusos helyzet van, ezzel szemben Romániában létrejöhetett a török és az örmény kisebbségek közötti kapcsolat. "Segesváron – mint az ország földrajzi középpontjában, Erdélyben, az erdélyi térség csomópontjában, beigazolódik, hogy örömünkre a történelem elég bölcsességgel ruházott fel ahhoz, hogy párbeszédet folytassunk" – mondta a tanácsos.
Sajnos a valóság túlmutat mindezen, annak ellenére, hogy a Volker Reiter vezette központ vagy akár a Koreck Mária irányította Marosvásárhelyi Divers Egyesület – amely az idén hangsúlyozottan jelen volt a rendezvényen – törekvései azok a konkrétumok, amelyek ezt a valós törekvést igazolják. A 2016-os fesztiválon – mint ahogyan az előző alkalmakkor is – igazán színvonalas megközelítésben, tudományos kerekasztal- beszélgetéseken próbálták megközelíteni a kisebbségi kérdést. Az idén a vallási sokféleség volt a központi téma, amelyről történelmi megközelítésben Soós Zoltán, a Maros megyei Múzeum igazgatója, dr. Szegedi Edit, a Babes–Bolyai Egyetem Európai tanulmányok karának tanára, Vincze Lóránt a FUEN elnöke beszélt. De ami igazán keserű szájízt hagyott, az a szombat délutáni – valójában a kisebbségek közötti valós párbeszédet erősítendő- beszélgetés volt, amelyet dr. Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközségek vezetője moderált, s amelyen meghívottként jelen voltak a görög, az ukrán és a tatár közösségek vezetői is. Mert bár ennek a beszélgetésnek arról kellett volna szólnia, hogy miként valósulhat meg a kisebbségek közötti átjárhatóság, addig kiderült, hogy 25 évvel a rendszerváltás után kell kidolgozni "az interetnikus kulturális menedzsment stratégiát", de valójában a kisebbségi oktatás sem úgy működik, ahogy kellene. Még mindig megválaszolatlan kérdés az is, hogy miként építik le a kisebbségek a saját etnocentrizmusaikat úgy, hogy közben az értékek felmutatásával, az identitásmegőrző rendezvényekkel megmAradásukat erősítsék, de "ne sértsék" a többséget. Mert míg vannak Európa- és világszerte követhető modellek – valahogy ezek nem működnek Romániában. Sőt, most a közfigyelem nem ezekre a "jelentéktelen" dolgokra figyel, hiszen Európának meggyűlt a baja a "nem keresztény értékeket hozó migránsokkal". A kisebbségi kérdés csak akkor fontos, amikor néha uborkaszezonban, a Segesvári Proetnica fő médiapartnerségét is felvállaló Román Televízió, bedobja a nyilvános vitába azt, hogy a Kolozsvári magyar napokon megint csak szították az ellentétet ezek a "fránya kisebbségiek". A 14. Proetnicán is úgy tűnt, hogy mindeddig a kisebbségek valahogy "elbeszéltek" egymás mellett.
Még szerencse, hogy a Vár téren a kisebbségiek műsorát bemutató színpad és az előtte levő tér valójában mást mutatott. Jó volt látni, hogy – a program szerinti fellépési sorrendben: lengyel, lipován, macedón, bolgár, ukrán, rutén, horvát, magyar, szerb, szlovák, zsidó, görög, cseh és szlovák, szász, török, tatár, olasz – kisebbségi tánccsoportok milyen gazdag, érdekes és különleges – ugyanakkor zenében, tánclépésekben néha hasonló – műsort mutattak be. Az pedig különösen jó ötlete a szervezőknek, hogy mindegyik előadás után a színpad előtti téren lehetőséget biztosítottak a közönségnek is, hogy bekapcsolódjon a táncokba és néhány lépést eltanuljon. Az is jelzésértékű volt, hogy nemcsak a nézők, hanem a fellépett vagy éppen színpadra vonulni készülő, már beöltözött kisebbségiek is bekapcsolódtak egymás táncába. Esténként ugyancsak a kisebbségek soraiból meghívott klezmer vagy könnyűzene-együttesek szórakoztatták az érdeklődőket.
Aki pedig megunta a színpadi produkciók követését, az a Sander-teremben kortárs szemléletű, lipován mesékről készített igen érdekes kollázskiállítást is megtekinthetett. S bár az idén is voltak örmények, ukránok, törökök, lipovánok, albánok, lengyelek és olaszok, akik bemutatkozó sátrat állítottak fel, a vásárban felvonultatottak mellett igen szerényen álltak ki a látogatók elé, azonban lehet, hogy a szervezők is belefáradtak már, mert jobban oda kellene figyelniük arra, hogy a téren és a vár utcáin ne a Drakula hamis mítoszát éltető bovlik domináljanak és ne szorítsák ki az igazi, autentikus értékeket promoválókat a régiségeket illegálisan áruló romák és a viszonteladók, hanem a kisebbségeknek teremtsenek több lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak. Talán lehet, hogy 14 év után már ők sem tudnak újat felmutatni.
Az is érdekes volt, amint a fellépő együttesek többször is felvonultak a XVI. században a szászok által épített, ma már igen vonzó turisztikai látványosságnak örvendő vár falai között. A Román Televízió pedig megpróbálja majd visszaadni azt a hangulatot, amely jellemző a Proetnica fesztiválra, aztán jöhet a következő, mert a modell jó. De lehet, hogy nem elég. Az alkotmány leszögezi: Románia egységes nemzetállam! Punktum.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 23.
Liberális elhatárolósdi
A magukat liberálisnak mondó magyarországi értelmiség mindig is szereptévesztésben volt, mindig is igényt tartott arra, hogy megmondhassa, miről lehet beszélni és hogyan, mely gondolatok szalonképesek és melyek nem, milyen szavakat, fogalmakat, szimbólumokat lehet használni, s melyek tiltottak. Rendkívül találó rájuk nézve is az a frappáns idézet, amit William F. Buckley Jr.-nak tulajdonítanak, miszerint „a liberálisok azt állítják, hogy ők nyitottak mások véleményére. Csak aztán sokkot kapnak, amikor kiderül, hogy vannak más vélemények”.
A különbség a kilencvenes évek és az új évezred között, hogy akkor, ha erkölcsi joguk nem is volt ehhez, de hatalmuk igen. Az örömteli hatalomvesztés dacára, mintegy feltételes reflexképpen, időről időre ma is nekiállnak tüntetést szervezni, mondjuk azért, mert egyik cigány megböki karddal a másikat az autóbuszon, s ezt is milyen jó érzés a „rasszista magyarok” nyakába varrni, vagy listázzák magukat különböző ürügyekkel (lásd például a zámolyi cigányok ügyét), netán elhatárolódási akcióba kezdenek, mint amikor Szaniszló Ferenc Táncsics-díja kapcsán.
Most Bayer Zsolt állami kitüntetése váltotta ki e reflexet, a kézirat leadásakor 18 korábbi kitüntetett küldte vissza lovagkeresztjét az államelnöknek. Azért is érdekes ez, mert arcpirító módon kettős mércével mérnek ezek az emberek.
Őket az nem zavarta, hogy Magyarország miniszterelnöke lehetett 1994-ben egy olyan ember, aki 38 évvel korábban szovjet oldalon, karhatalmistaként, fegyverrel a kézben harcolt a magyar nép ellen, sőt, be is álltak mögé szekértolónak és hitelesítőnek. Az sem zavarta őket, hogy egyik társuk, név szerint Eörsi Mátyás egy szadista gyilkos egykori ávóssal nyitott közösen ügyvédi irodát. Arra sem emlékszem, hogy követelték volna a Tilos Rádió betiltását, amikor ott az egyik meghívott azt a magvas gondolatot osztotta meg a hallgatósággal, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt.
Mindezzel szerintük nincs gond.
Azzal viszont van, hogy Bayer Zsolt kendőzetlenül és – megengedem – nem ritkán trágár stílusban, de nagyon is lényeglátó módon beszél az általuk tabuként megjelölt kérdésekről, legyen szó a zsidó és a magyar értelmiség viszonyáról, a cigánybűnözésről vagy a globális világhatalomról.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 24.
Tatrang a Muszka-asztal lábánál
Ritkán teremtett a Mindenható olyan szép tájat, mint Hétfalu vidéke és benne Tatrang. Körülöleli a Kárpát-kanyar festői hegyvidéke. Gerincéből kimagaslik a büszke Csukás 1954 méter magas masszívuma, lába előtt a Barca rónájának síkján terül el Háromfalu s községközpontja, Tatrang. Megüli a Tatrang vize két partját, amely ha felbőszül, útjából mindent elsodor.
Tatrang majdnem összeépült Zajzonnal és Pürkereccel. Igazi csángóvilág ez. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tanúhegye. Nemcsak arról tanúskodik, hogy az mélybe süllyedt hegynek egy orma, egyfajta tektonikai tanúhegy, hanem arról is, hogy a negyvennyolcas szabadságharc idején ide telepedett meg az ellenség, amely azt parancsolta, hogy élelmet, lisztet és vágómarhát oda vigyen fel a környék népe. Csoda, hogy a történelem viharait kibírták-túlélték csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, jellegzetes dialektusukat, ősi táncukat, tündérszép népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, polgármesterük, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért, őt kerestük meg, ő még tudja, hogy milyen a település érverése. A tulajdonában levő Csukás Szálló és vendéglő magas teraszáról bámultuk a meseszép vidéket, az elvégzett munkáról beszélt, útitársunk és idegenvezetőnk, Barta János mérnök pedig – Tatrang szülötteként – gyermek- és ifjúkori emlékeit idézte, akinek ezúttal vagyunk hálásak a szülőföldjén való kalauzolásért.
Ki korán kel, sikeresen léphet
Ezt lehetne elmondani a négy település – Tatrang, Zajzon, Pürkerec és Mogyorós – a régi Háromfalu közművesítéséről, mert nem igaz, hogy Brassó megyében nem mentek és még most sem mennek jobban a dolgok, mint mifelénk. Kiss József a 16 esztendőre rúgó községi adminisztrációból egy ciklus alatt alpolgármester volt, három mandátum idején pedig polgármestere Tatrang községnek. Nemcsak a Brassóval ápolt viszonyát, hanem a település előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, sikerült rácsatlakoztatni a községet arra az ivóvíz-magisztrálisra, mondhatni történelmi vezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város egy tetemes részét látta el kiváló minőségű ivóvízzel. Jó minőségűnek azért mondjuk, mert a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vize, amelyek a masszívumot felépítő kőzetféleségek miatt föld alatti természetes üregekkel-tárolókkal rendelkeznek, s mint ilyenek, vízbővek s kiapadhatatlanok. Nemcsak láttuk, de meg is kóstoltuk széles e vidék legjobb ivóvizét. Ebből részesül most mindhárom település. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – tartja a szabály. Tatrangban ennek fővezetékei már a földben, s mert a Barcaság felszíne Farkasvágó irányába lejt, ott épült meg egy nagy befogadóképességű korszerű szennyvízderítő, amelynek üzembe helyezése folyamatban. De az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozásról itt is csak a szennyvízcsatorna lefektetése után lehet beszélni. Mindhárom településen biztosított a földgázellátás. Falunézőben Tatrangnak 2011-ben 8300 lakosa volt. A népszámláláskor a többségben levő románság után (38,5%) a magyar anyanyelvű cigányság következett (28,8). A csángó magyarság akkori részaránya 27,4% volt. Aki Hétfalu magyarságával akar megismerkedni, könnyűszerrel megteheti: kiadványok-könyvek beszélnek múltjáról, templomaikban, közösségi házaikban acélosodik identitásuk, Háromfalu mindenikében járják jellegzetes táncukat, a boricát, évente találkozókon mutatkoznak be a nagyvilág előtt. Túl azon, hogy Négyfalu (Szecseleváros) néprajzi múzeumában megismerkedhetünk a csángóság és a magukat mokánoknak nevezett románság néprajzával, Tatrangban külön tárlaton láthatjuk a helyi néprajzi jellegzetességeket, ugyanis az általunk is jól ismert néhai özv. Bajka Zoltánné Fejér Katalin Sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész egykori tatrangi szülőházát, amely az evangélikus templom tőszomszédságában található, a helybeli egyháznak hagyományozta. Ebben látható az említett mini csángó néprajzi kiállítás. A teljesen felújított épületen emléktábla adja tudtunkra, hogy Ebben a házban született 1926. augusztus 13-án Fejér Katalin tanító, evangélikus lelkész. A telken levő másik épület – a Fejér-Ház – jelenleg gyülekezeti terem, szomszédságában alakították ki a ravatalozót. Fejér Katalin Nyirő József szülőfalujában kezdte lelkészi szolgálatát, és 40 évig volt városunk, Sepsiszentgyörgy evangélikus lelkipásztora, annak a Kovács Lászlónak az örökében, aki a háború utolsó éveiben magyar nyelvet tanított nekünk a Mikó Kollégiumban, s mint Hosszúfalu-Fűrésztelepi lelkész hunyt el néhány éve.
Vasárnap ismerkedtünk Tatranggal. Istentisztelet előtt megtekintettük a Szent Veronika emlékére épített és felszentelt római katolikus kápolnát, amely néhai kézdiszászfalusi Gajdó Zoltán plébános, pápai káplán idején épült 1996–98 között. Elmentünk a tatrangi sós-szénsavas borvizekhez. Gondozatlan, rettenetes állapotban találtuk. Kár, hogy a nép, az önkormányzat nem ismeri fel ezek gyógyászati jelentőségét s nem igényli, nem aknázza ki ezeket a ritka gyógyhatású lúgos-sós vizeket. Gödri Alpár, az egyházközség evangélikus lelkésze elmondta, hogy a mindenkori gyülekezetnek háromszor kellett templomot építenie magának. Az elsőt 1513-ban, amelyet tűzvész pusztított el, a másodikat 1759–61 között, amely a nagy 1802-es földingás áldozata lett. A jelenlegi templomot 1821-ben fejezték be. Gödri Árpád Tatrang két jeles lelkészére is emlékeztetett: Szórádi Lajosra, aki az első világháborút követő nehéz években állt a gyülekezet élén, és az egyházközség történetét megíró Mezei Istvánra, aki negyvenéves szolgálati idején esperese is volt a barcasági evangélikus csángó magyaroknak. A felújított régi lelkészi lakban dolgozik, hívei ismerik, hogy mit jelent a kaláka, ragaszkodnak ősi vallásukhoz, így szerteágazó a hitközösség megtartó tevékenysége. Időközben zsúfolásig megtelt a falu temploma. Istentisztelet után ismertük meg Kajcsa Zoltánt, aki a falu legifjabb boricás csoportjának betanítója. A szakirodalom gazdag ismeretanyagot szolgáltat a csángók ősrégi táncára vonatkozóan, mi mégis a legújabb hírekre voltunk kíváncsiak. – A boricát a legfiatalabb fiúk, legények járták-járják egészen a 30. éves életkorig – részletezte Kajcsa. Egy csoport most öregedett ki, én vállaltam, hogy betanítom a következő csoportot az igazi tatrangi boricára. A tánc eredetére vonatkozóan kedves barátunkat, az egykori kommandói magyartanárt, Hochbauer Gyula helytörténészt idézzük: „a hétfalusi boricában termékenységvarázslás aktusa mutatható ki. A kukák (állatorcákba öltöztetett figurák) közötti vetélkedés, kivégzés funkció szempontjából tulajdonképpen a tél-tavasz küzdelmeként is értelmezhető. A kuka földhöz vágásában az fejeződik ki, hogy a telet, mint a gonosz jelképes megtestesülését leigázzák, az újjászülető, feltámadó tavasz, mint a jó szimbóluma jelképesen győzelmet arat a rossz fölött (…). A kutatást Horger Antal tereli az összehasonlítások irányába, aki a kukák szerepében sámánisztikus értékek nyomait vélte felfedezni. Domokos Pál Péter történeti kutatásai és Könczei Csilla etnoszemiotikai vizsgálódása után bizonyára hosszú ideig újat nem lehet majd mondani erről a csodával határosan hamvaiból egyre újratámadó szokásról.” Különlegességek és régebbi szokások után érdeklődve jutottunk el Gödri Iluskához, akiről mint „különleges személyről” szóltak a templomból hazafelé induló asszonyok. Virágokkal tele szép udvarán iskolafüzetnyi irkát vett elő, amelybe a régi világ ismeretes imádságos töltetű verses mondókái sorakoztak, olyanok, amelyeket édesanyjától tanult meg és jegyzett le. Zömét a temetések utáni halotti torok alkalmával szokta elmondani. Iluska kívülről mondta mindeniket, olvasnia sem kellett, de úgy éreztük, számára mégis biztonságosabb, ha előtte a füzet. – Kis imádságos versikét mondok például a torokban megterített asztaloknál evés előtt, s majd az étek elfogyasztása után is. Ki tudná már azt megmondani, hogy ki szedte rímbe valamikor ezeket a sorokat, mikor és hány éve van szokásban ez a hagyomány a hétfalusi csángók hazájában?! Előtte: „Ki asztalt terítesz égi madaraknak, / Teríts asztalt özvegynek s árváknak. / Nyújtsd ki, Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet, / Adj a koldusnak is megtartó eledelt. / Ételben-italban legyen bőven részünk, / Gondviselő atyánk könyörögve kérünk...”. Utána: „Gondviselő Atyánk, asztalodtól kelve, / Szívből hálát adunk, kezünk összetéve. / Áldd meg ezt a házat és ennek a gazdáját, / Szánd meg a szenvedőt, az özvegyet s az árvát, / S a benned bízóknak viseld mindig gondját. / Áldott légy, Úr Jézus, hogy itt jól tartottál, / Eledelt és italt bőven szolgáltattál. / Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott. / A Jó Isten nyugtassa kiért fáradoztak, / Isten vigasztalja, akik megfáradtak! Ámen!” Mi ugyan éreztük, hogy a „verses imádság” archaikus jegyei kissé megkoptak, ám a helyi emlékezet igazolja, hogy ezek a rítusok nagyon régiek. A témakörrel a hétfalusi csángókhoz több szállal kötődő Veress Emese Gyöngyvér is foglalkozott Divatos-e a koporsó? A barcasági csángók sorsfordító rítusának változása az elmúlt 250 évben címmel a Művelődés 2010. szeptemberi számában.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 24.
„NEM ÉN VAGYOK ITT AZ ÉRDEKES”
Bayer Zsolt: mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal
Orbán Viktor és a kormány bemocskolását tartja az állami kitüntetése miatti vihar valódi okának Bayer Zsolt. A publicista lapunk kérdésére azt mondta: ha a FIDESZt és a KDNP-t szidalmazta volna éveken át a cikkeiben, akkor már régen megkapta volna a lovagkeresztet – Gyurcsány Ferenctől, és most mindenki hallgatna. A díjat nem áll szándékában visszaadni, a stílusáról szólva pedig úgy vélekedett, a kurvaanyázással senki sem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Mit gondol arról a megállapításról, hogy a stílus maga az ember?
– Na, ezektől tudok idegrohamot kapni, mert ennél aljasabb és kártékonyabb dolgot nehéz mondani. Ezzel a megállapítással úgy vagyok, mint azzal az óriási karriert befutott mondással, hogy „Ez több, mint bűn, ez hiba.” Ugyanis mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy bármilyen bűnt elkövethetsz, csak ne hibázz! A stílus maga az ember. Tehát aki sokat káromkodik, az egy aljas semmirekellő? Akkor a magyar és világirodalom körülbelül hetven százalékát lehúzhatjuk a vécén. És mi van Verlaine-nel, Rimbaud-val, Baudelaire-rel? Ha ez a mérce, akkor a végén tényleg senki sem mArad. És akkor nem megkerülve magam: ha nem lennék ilyen mérhetetlenül szenvedélyes meg impulzív ember, és képes lennék, mondjuk, megtanulni, hogy előbb számoljak el százig, akkor egészen csillogó-villogó dolgokat tudnék írni. De én már valószínűleg nem fogok megváltozni. Ha elborul az agyam, akkor el van borulva. Ám attól, hogy valaki kurvaanyázik, egyáltalán nem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Már többször elmondta, a tiltakozások ellenére sem adja vissza a kitüntetését. Eközben a visszaadásmérő csak pörög, hetven körüli számot mutatott, amikor az interjút elkezdtük. Ez nincs hatással önre?
– Majd ha 1499-et mutat. Úgy tudom, nagyjából 1500-an kaptak eddig különböző, a lovagkeresztemmel körülbelül egy szinten lévő állami kitüntetést. Mondjuk 1450 körül már elkezdenék töprengeni, bár igazi kuriózum lenne, ha én mAradnék az egyedüli díjazott.
– Azért itt mégiscsak olyan kivételes koponyák adják vissza az elismerést, mint Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Vágvölgyi B. András újságíró, vagy a Soros-bizalmi Niedermüller Péter, aki jelenleg a DK alelnöke…
– Erre a kérdésre megpróbálok kevésbé cinikus választ adni. Az számomra is újdonság volt, hogy ki mindenki kapott rajtam kívül állami kitüntetést. Azt soha nem gondoltam volna, hogy Németh Péternek, Krausz Tamásnak, Heisler Andrásnak vagy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, Hanti Vilmosnak ugyanilyen lovag- vagy tiszti keresztje van. És most, hogy megtudtam, és a széles közvélemény is tudomást szerzett róla… Mégiscsak cinikus leszek: felmerült bennem, hogy nekem nem kellett volna átvennem. De így, hogy például a sztálinizmust relativizáló Krausz Tamás visszaadta a kitüntetését, már sokkal könnyebb lesz viselnie ezt a díjat a többi kitüntetettnek.
– A hivatalos indoklás szerint a Gulag rabtelepein fogva tartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása miatt kapta a kitüntetést. Viszont a Google-keresőben a Bayer és bármely tetszőleges szitokszó együttes szerepeltetése esetén minimum ötször több találatot kapunk. Hogy van ez?
– Nyilván az utóbbiakat érdekesebb keresgélni. Amúgy feltételezhetően két filmsorozatom elismeréséről lehet szó. Az egyik Szibéria és az orosz Távol-Kelet. Ebben Kolimát és más egykori szovjet haláltáborokat kerestünk fel. Illetve Magadanban készítettem hosszú interjúkat ma is ott élő egykori elítéltekkel. Az egykor elhurcoltak közül sokan már a film bemutatásakor jelezték, mekkora hatással voltak rájuk a látottak. A másik filmem pedig az Ezeregyszáz év Európa közepén, amit jómagam is életem fő művének tartok. Ez két részből állt. Egy mai Magyarországról szóló sorozat, majd a combosabb rész, amelyben a történeti magyar területeket jártuk körbe a Délvidék kivételével, ahol akkor háború dúlt. Ez utóbbi bemutatásával máig adós vagyok, ezt még be szeretném pótolni. Mindemellett közismert, hogy Erdély kifejezetten a szívügyem, elég sok cikket írtam, politikaiakat is. Az egyik miatt hat hónapra ki is tiltott a román kormány. Én vagyok a világon az egyetlen terrorista, akinek papírja van, hogy az, de csak hat hónapig. Merthogy ez volt az indoklás.
– Egyébként számított erre a hangzavarra?
– Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy kitüntetnek, a boldogság, az öröm és a meghatottság után nagyjából a negyedik gondolatom az volt, hogy ebből botrány lesz. Szóval számítottam rá, mert ha én bárhol, bármikor, bármilyen díjat kapok, akkor elindul a falka, és végigjárja ezt az utat. A Madách-díjnál ugyanez történt, csak akkor kisebb volt a felhorkanás, mert az „csak” egy megyei kitüntetés volt. Az a helyzet, hogy mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal. Mert itt nem én vagyok az érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni.
– Tudja, ki írta ezt: „a kései Bayernél a »patkány« tölti be a vessző szerkezeti helyét”?
– Fogalmam sincs.
– G. Fodor Gábor negyedévvel ezelőtt.
– Most már emlékszem. Volt egy kis vitánk G. Fodor Gáborral. Ő erősen más okokból jött ezzel elő, és szerintem már három nappal azután, hogy ez megjelent, megbánta. Tehát őt kivenném az egyenletből. Ez egy teljesen marginális ügy volt, és nem tartozik bele abba a fősodratú és állandó nyavalygásba, amiben viszont igen, mindig ugyanazok vesznek részt.
– De ön azért valóban rengeteg embert sértett már meg. Mindig indulatos? – Akik nem ismernek, azt hihetik, hogy egész nap be vagyok gurulva. Pedig a valóságban nálam békésebb pali kevés van. Kifejezetten joviális típus vagyok, ritkán jövök ki a sodromból. Kivéve akkor, ha politikáról van szó. Jó, ez nem igaz. Vezetés közben is tudok ordítozni. De általában csak a politikára igaz, hogy dühít. Viszont a 444-től az Indexen keresztül mindazokig, akik most azzal jönnek, hogy milyen gyakran beszélek csúnyán – ami egyébként nem igaz –, azoknak az életük főtevékenysége 0–24 órában a káromkodás, mert se filmsorozatot nem készítenek, sem egyebet nem írnak, csak gyalázkodnak. És ha az összes jelzőként használt trágárságomat a jelenlegi miniszterelnökre, kormánytagokra, fideszes és KDNP-s képviselőkre aggattam volna, ezt a díjat már réges-rég megkaptam volna – Gyurcsány Ferenctől.
– A közelmúltban a pápát is „demens vénembernek” vagy „gazembernek” titulálta. – Ez nagyon kényes ügy. Nem először mentem neki Ferenc pápának, csak korábban finomabb voltam, és el is mondtam, hogy nem szeretném katolikusok millióit megsérteni, bár bemenekülhetnék abba a várba, hogy protestáns vagyok. De nem akarok belemenekülni, mert a protestantizmusom teljesen másodlagos; mert kifejezetten ökumenikusan állok jelen világunkban a vallás kérdéséhez. Katolikus misére is szívesen járok. Ahhoz viszont kénytelen vagyok ragaszkodni, hogy megítélésem szerint a jelenlegi pápa egy konkrét politikai ügyben olyan álláspontot képvisel, amely árt Európának, az európai embereknek és társadalmaknak. S amíg a hit és erkölcs kérdésében a pápa tévedhetetlen, politikai ügyekben nem az. Arra soha nem venném a bátorságot, hogy akár vallási, akár emberi kérdésekben támadjam a pápát, ahogy azt például II. János Pál halálakor megtette valaki (Tóta W. Árpád – a szerk.), akit az én pandantomnak szoktak nevezni a másik oldalról.
– Kitüntetést tehát nem ad vissza, de van-e olyan kijelentés, amit utólag visszavonna? – Most, hogy így belegondolok, igen. És nem a Cigányliszka című írásomat, amit mindig úgy idéznek, hogy cigány gyerekek elgázolása esetén tapossunk a gázra. Ez egyébként becstelenség, mert az adott gondolat folytatódik, és egyáltalán nem arra biztat, mint amit bele akarnak magyarázni. Az orgoványi erdőt. Nem azért, mert bármiféle szándékom lett volna akárcsak utalás szintjén is a zsidóság elleni uszításra. Nem is lehetett volna, mert az orgoványi erdőben történt rémségeknek nem volt antiszemita felhangjuk, azoknak kommunistaellenes felhangjuk volt. A cikk apropója egy összehasonlítás volt. Amikor megírtam, akkoriban sokan úgy nyilvánultak meg Magyarországgal kapcsolatban, ami nekem azokat a cikkeket juttatta eszembe, amiket az egykori vörös emigráció tagjai írtak. Szóval, van ebben egy mondatom arról, hogy sajnos nem sikerült mindenkit elásni az orgoványi erdőben. Itt a Kun Béla-féle patkánylázadás szereplőire, támogatóira gondoltam, de elismerem, félreérthető volt. Ezt bánom, de már nem lehet visszavonni.
Nagy Áron
Magyar Idők (Budapest)
2016. augusztus 24.
A templombúcsú előtt avatnák fel a világháborús emlékművet
Felállították a Csíkszeredai világháborús emlékművet a Millenniumi templom és a Szent Kereszt plébániatemplom között. Az obeliszk környezetének rendezésére ezt követően kerül sor.
Az emlékművet várhatóan az októberi Millenniumi templombúcsú előtt leplezik le. „A kőfaragó május végére ígérte az obeliszk felállítását, de a munkálatokat befolyásolta az időjárás, s mivel nem tudták a megfelelő anyagot a kőbányából kitermelni, ezért nem sikerült akkorra megoldani. Mostanra azonban felállították az emlékművet, már csak a környezetét kell rendbe tegyük, ahogyan Bogos Ernő terveiben szerepel” – avatott be Darvas Kozma József.
A Csíkszeredai Szent Kereszt egyházközség plébánosa hozzátette, járófelületeket alakítanak ki, illetve padokat helyeznek az emlékmű köré. A hátralevő munkálatokkal az időjárás függvényében tudnak majd haladni, de mint a munkálat kezdeményezője fogalmazott, nem sietteti a kivitelezőket, mivel a létesítmény megáldását, felavatását valamivel az októberi Millenniumi templombúcsú előtt szeretné megtartani.
A lelkipásztor kiemelte: most az a legfontosabb, hogy az első világháború centenáriumi évében készüljön el az emlékmű, és a város lakóinak legyen hol leróni kegyeletüket hőseik előtt. Ezért feltüntették az emlékműn a Darvas Kozma József által, különböző forrásokból összegyűjtött első és második világháborúban elesett Csíkszeredai katonák nevét, vallástól, nemzetiségtől függetlenül, illetve azok születési és elhalálozási éveit, valamint az elhalálozás helyszínét – amennyiben ismertek.
Továbbá szerepel az obeliszken az „Emlékezzetek és küzdjetek azért, amiért mi életünket áldoztuk” idézet is, amely mintegy bátorítás a jelenkor embereinek, hogy merjenek harcolni hazájukért, családjukért.
Korábban 104 világháborús hős nevét gyűjtötte össze a plébános. Keddi beszélgetésünkkor elárulta azt is, hogy a Galíciában (Lengyelország) tett zarándoklat során felkeresték az első világháborús emlékhelyeket, temetőket, illetve ahol tehették, tábori misét is tartottak. A luzsnai katonatemetőben pedig két sírt is mutattak számukra, az egyik Brassói, a másik Csíkszeredai honvéd emlékét őrzi. A csíki hős neve is felkerül a felállított emlékműre, hiszen hagytak annyi helyet az obeliszken, hogy kiegészíthető legyen a hősök névsora.
Az előzményekről
Már a Millenniumi templom tervezésekor beütemezték a két templomot összekötő sétányok, járdák közötti emlékhely kialakítását. Először 2014-ben szerették volna felavatni az emlékművet, anyagi források hiánya, illetve a pályáztatás elhúzódása miatt azonban nem került sor arra. A nemrég felállított emlékművet Pap Emil kézdiszentkereszti kőfaragó mester készítette Bogos Ernő Csíkszeredai építész tervei alapján. A homokkő emlékmű obeliszk formájú, magassága négy és fél méter.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2016. augusztus 24.
Felépült a magyar fesztivál ligetbéli helyszíne
Az idei Vásárhelyi Forgatag koncertjeinek, gyerekprogramjainak, előadásainak és vásárának helyszíne a Liget. Szerdán itt javában folyt az építkezés, sátrakat, standokat szereltek, színpadot építettek.
Az idei Marosvásárhelyi magyar rendezvények, amint arról már írtunk, új helyszínre költöztek, a Maros-partról a városi Ligetbe. A korábbi helyszínek – Kultúrpalota, Teleki Téka, Aranykakas – mellett más teret kap a Marosvásárhelyiek Világtalálkozójának szombat délelőtti rendezvénye, illetve új helyen és megújult koncepcióval, a Szentgyörgy utcában működik a Borudvar.
Az idei forgatagon 367 esemény lesz 14 helyszínen – ismertette a programot Portik Vilmos főszervező, aki elmondta azt is, hogy 36 partnerszervezet segédkezett és 59 személy vett részt a szervezésben. A pénteken délelőtt megnyíló vásár standjain 49 kiállító lesz jelen különféle termékekkel, saját készítésű áruval. Többek közt szalmába szőtt balladák is lesznek – ecsetelte Portik. Kecskemét város díszvendégként számos eseménnyel több helyszínen lesz jelen, megmutatja múltját, kultúráját, gasztronómiáját, gyerekfoglalkozások és tudományos előadás, kiállítás, néptánc és népművészet várja az érdeklődőket.
Marosvásárhely idén ünnepli szabad királyi várossá válásának négyszáz éves évfordulóját. Ebből az alkalomból a tematikus városnéző séta is Bethlen Gábor korának nyomdokait kutatja majd – mondta a másik főszervező, Soós Zoltán, aki felhívta a figyelmet arra is, hogy az egykori fejedelmi oklevél kinagyított, színes másolatát kiállítják a Kultúrpalotában. A Teleki Tékaban nyíló kiállítás is ennek állít emléket, korabeli kiadványok, köztük Borsos Tamás városbíró kéziratos naplója is látható lesz.
Szerdán a helyszínen tekintettük meg a készülődést. A délelőtti órákban a sátrakat és standokat szerelték, a szervezők sorra bemutatták, hol lépnek fel a helyi zenekarok – a nagy sátor alatt –, a park Maros felőli oldalán, a gátnál felállított kis, kék színű színpadon a néptáncegyüttesek szerepelnek majd, a nagykoncerteknek pedig a sportcsarnok előtt felállítandó színpad ad majd helyet. Délelőtt még tele volt a tér parkoló gépkocsikkal, a szerelők arra vártak, hogy ürüljön ki a hely. A szervezők arra is felhívták a figyelmet, hogy aki teheti, tömegközlekedési eszközzel vagy gyalog közelítse meg a Ligetet. Ha mégis saját gépkocsival érkezik, akkor a Sziget utcában próbáljon parkolni.
A szerda délelőtti sajtóbeszélgetés előtt néhány perccel egy elégedetlen polgár vonta felelősségre a jelenlevő szervezőket. A román nyelven beszélő férfi azt kifogásolta, hogy a zöldövezetben a gyerekek nem tudnak játszani, hogy a Forgatag minden helyet kisajátít, és minden „csak a vásárról és a kereskedelemről szól”, a gyerekekre nincsenek tekintettel. Elmagyarázták neki és megnyugtatták, hogy a zöldben a gyerekfoglalkozások kapnak helyet, ahová bárki, nemzetiségtől függetlenül elviheti majd a gyerekét.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2016. augusztus 25.
Népzenei műhelymunka Csernátonban
A Kovászna megyei Művelődési Központ és Kovászna Megye Tanácsa szervezésében vasárnaptól szombatig zajlik a felsőcsernátoni Hanna Panzióban a hatodik Mozsika népzenei műhelymunka.
Mágori István, a művelődési központ munkatársa elmondása szerint a népzenei tábor hosszú távú célja népzenénk, néptáncaink, népszokásaink ápolása, megőrzése, éltetése és a nagyközönség körében történő népszerűsítése, rövid távú célként pedig a népzeneápolást, a népzenei együttesek megalakulásának elősegítését, illetve népi hangszereink megszerettetését tűzték ki. A napi nyolcórás műhelymunka során a harminchat, zömében Hargita és Kovászna megyei tanuló kétféle tevékenységen vesz részt: népdalokat tanulnak István Ildikó, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola ének- és tánctanára vezetésével, illetve hegedűn, brácsán, nagybőgőn és cimbalmon zajlik népzeneoktatás. A legfiatalabb résztvevő hatéves, a legidősebb huszonéves. Visszatérő résztvevő az Amerikai Egyesült Államokban élő Orbán Anna. A népdaloktatás kis csoportokban történik, míg a népzeneoktatás esetében a résztvevők a műhelymunka első napjaiban egyesével vagy hangszerenként elosztott kis csoportokban, az oktatók szakmai irányítása mellett tanulnak. Ezt követően a műhelymunka további napjaiban egy népi zenekar felépítése szerint gyakorolják a csoportban való zenélést. A résztvevők két tájegység – Sóvidék és Vajdaszentivány – zenéjét tanulják meg kezdő és haladó szinten, zenei ismeretüknek megfelelően. A hangszereken történő oktatást a Sepsiszentgyörgyi Heveder Zenekar tagjai (Fazakas Levente – hegedű, Szilágyi László – brácsa, ifj. Bajna György – nagybőgő, Fazakas Albert – cimbalom) és Román Hunor (hegedű) vezeti. A műhelymunka során szerzett ismereteket a résztvevők a rendezvény zárónapján egyéni, illetve közös előadás keretében mutatják be egymásnak, illetve a nagyközönségnek.
Idén a gálaestet rendhagyó módon nem a Hanna Panzió udvarán, hanem a Kézdivásárhelyi Borudvarban rendezik pénteken 18 órakor az Őszi sokadalom részeként, ennek szervezői pedig a művelődési központ, a megyei önkormányzat, a Kézdivásárhelyi Antanténusz Egyesület és Hegedűs Ferenc vállalkozó, a Borudvar tulajdonosa.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 25.
Üzenet nekünk, magyaroknak
Az úgynevezett demokráciát más-más értelmezéssel élik meg a faji, illetve a nemzetközösségek. Brassó városa a fajüldözés és népirtás trianoni fölindítása után mind a szászok, mind a magyarok – tehát a Magyar Királyság – jogköréből kitépve, átlöttyentve Románia kezébe.
Itt közlünk egy Brassói feliratot, és nem is a külvárosból. Története van. Amint a képen látható, az első kijelentő mondatot – URÂM RASA UNGUREASCA! – azaz: GYŰLÖLJÜK A MAGYAR FAJT! – valaki lemeszelte.
Erre jött a következő: MUIE CINE A STERS! NOI TOT URÂM RASA UNGUREASCA! – Kérem szeretett olvasóinkat, a mocsadék szöveg olvasása után gondolkodjanak el az erdélyi magyarok sorsáról, s ne ellenünk, hanem Bukarest és hozadéka ellen lázadna lélekben és értelmében ennek a szövegnek az olvastán: „Szopjon le, aki letörölte! Mi úgyis gyűlöljük a magyar fajt!”
Itt mindent szabad, de leginkább gyűlölni azt, aki nem román. Mert a román politika s a román fasizmus mindenkit gyűlöl, aki(k)től valamit kapott, minden előző és ellenszolgálat nélkül.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 25.
Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2016. augusztus 26.
Marosvásárhely árnyékában
Ha az egészséges önérzettel rendelkező román emberek valóban nyitottan, elkötelezetten és nem szűk látókörűen követnék sorsuk, országuk, nemzetük alakulását, figyelnének a Magyar Országgyűlés elnökének Marosvásárhelyen mondott szavaira.
Kövér László ugyanis a Vásárhelyi Forgatag fővédnökeként a kulturális rendezvénysorozat nyitógáláján nem csupán arról beszélt, hogy az 1990-ben élt magyar közösség minden második tagja hiányzik ma Marosvásárhelyről, hanem a térségünkben élő nemzetiségek számára is üzent. Akinek tehát van füle, hallhatja: „Előbb-utóbb a román emberek is kénytelenek lesznek szembesülni azzal, hogy őket is kísérti a Marosvásárhelyi, az erdélyi magyar sors: vannak olyan erők és érdekek a nagyvilágban, amelyek hasonlóan el akarják idegeníteni a románokat a szülőföldjüktől, hasonlóan szét akarják zilálni nemzeti önazonosságukat, hasonlóan meg akarják őket fosztani hitbéli kapaszkodóiktól.” Noha nehezen képzelhető el, hogy Kövér László szavai hirtelen megvilágosodást jelentenének a román ajkú polgárok számára, az egymásrautaltság tényének ismételt kinyilatkoztatására érdemes lenne felfigyelniük. A házelnök ugyanis nem véletlenül említ geopolitikai játszmákat, amelyek következményeként veszélyeztetett az európaiak szülőföldhöz való joga, miként az sem megalapozatlan, hogy minden európai polgárnak kijut a Marosvásárhelyi magyar sorsból, reményből és félelemből. Igaz, alig hihető, hogy román felebarátaink nagyon megilletődnek egy saját városukat, közösségüket érintő majdani Marosvásárhelyi analógia víziójától. Ám tekintve Európa jelenlegi helyzetét, veszélyeztetettségét, elképzelhető, hogy tíz-húsz-harminc év múltán mégis igazat adnának Kövér Lászlónak. Mindezek persze nem orvosolják, még csak nem is enyhítik az erdélyi magyarság Marosvásárhellyel kapcsolatos veszteségérzetét. A fájdalom mArad, mint ahogy a kihívás is állandósul: erdélyiek, anyaországiak alakíthatnák úgy a nemzetpolitikát, hogy hasonló traumák ne ismétlődhessenk meg. De a Kárpát-medence, illetve Kelet-Közép-Európa népeinek egymásrautaltsága tekintetében sincs új a nap alatt. Nemcsak azért, mert Ady már 1908-ban harsogta: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat mArad”, illetve „Mikor fogunk már összefogni... Magyarok és nem magyarok?”, hanem azért is, mert mind egyértelműbb: Dunának és Oltnak valóban egy a hangja. Míg az elmúlt száz év gyűlölködésről és viszályról szólt, a következő száznak az egymásrautaltságról kellene szólnia. Nem feltétlenül azért, mert hirtelen nagyon megszerettük egymást, hanem főként azért, mert a már említett geopolitikai játszmák, folyamatok mindannyiunkat arra kényszerítenek, hogy sorsunkat közös érdekeink szerint alakítsuk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 26.
Augusztusi Szövétnek
Színes, izgalmas, értékes élményt nyújt
Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát.
A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit.
A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában.
A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is.
A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel.
Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően.
Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.)
Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt.
Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba.
S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek.
Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése).
Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma.
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 26.
RMDSZ-es árnyékjelentés az Európa Tanácsnak
Árnyékjelentést küldött az RMDSZ az Európa Tanácsnak (ET) arról, hogyan teljesíti a Bukaresti kormány a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeit – tudatta pénteken a szövetség.
A román kormány több mint kétéves késéssel, idén márciusban nyújtotta be a 2010 és 2013 közötti időszakot felölelő hivatalos jelentését Strasbourgnak, és abban a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak a kiterjesztéséről számol be. Az RMDSZ árnyékjelentése szerint viszont Románia nem hozott létre a nyelvi charta alkalmazását figyelő rendszert egyik érintett szakterületen sem, és a hatóságok büntetlenül korlátozzák a magyar nyelv törvényes használatát az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban.
A chartába foglaltakat korlátozó előírásokként értelmezik a hatóságok, ami szöges ellentétben áll az európai egyezmény szellemével – állapítja meg közleményében az RMDSZ. A törvények alkalmazásában nem a pozitív értelmezés a gyakorlat, ennek eredményeként tiltanak mindent, amit a törvény nem ír elő tételesen. A román állam nem szánt anyagi és humánerőforrást a charta alkalmazására, és ez a hiányosság minden szakterületen, de különösen az igazságügyben szembetűnő.
Az árnyékjelentés kitér arra is, hogy Románia nem tartja be a 2011-ben elfogadott oktatási törvényt: a jogszabály ugyan előírja, hogy a multikulturális egyetemeken önálló magyar karokat hozzanak létre, de ez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a mai napig nem valósult meg. Egy másik kitétel arról szól, hogy bár a kisebbségi közösségekhez tartozó gyerekeknek a román nyelvet nem anyanyelvi szinten, hanem speciális tankönyvekből kell tanítani, ezt sem alkalmazzák Romániában.
Az RMDSZ dokumentuma felhívja a figyelmet arra is, hogy az állami költségvetésből kis arányú támogatás jut a közszolgálati média magyar szerkesztőségeinek, a közszolgálati rádiók közül pedig a Marosvásárhelyi Rádió közvetít 24 órás magyar nyelvű műsort, miközben a televízió esetében nincs 24 órás anyanyelvű sugárzás. A jelentés kitér ugyanakkor a román kereskedelmi média által generált gyűlöletbeszédre is.
„Egyértelmű visszafejlődés tapasztalható a kisebbségek nyelvi jogainak gyakorlatba ültetése terén. Ez Románia észak-atlanti, illetve uniós csatlakozása óta folyamatosan tart. Szankciók hiányában és az európai integráció visszafordíthatatlansága által bátorítva a kisebbségi jogok alkalmazása elindult a visszafejlődés útján – ez a folyamat pedig már 2007 után érezhető volt, azonban igazán hangsúlyossá 2012 után vált” – idézte az RMDSZ közleménye Kelemen Hunor szövetségi elnököt, aki szerint a román kormány hivatalos jelentésében olyan "nyilvánvaló ferdítések" szerepelnek, amelyeket az RMDSZ nem hagyhatott szó nélkül.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 26.
Románia, a jó gazda
Nem lehet az ember fából – szól a nóta, ám a dalba foglalt nagy igazság egyvalakire biztos nem érvényes: a Maros megyei kormánymegbízott fafejűsége töretlen, amikor a magántulajdon bitorlásáról vagy visszaállamosításáról van szó.
A restitúció megakadályozása a prefektusi tisztséggel járó állandó feladatkör, hiszen hiába bukott bele az állam jelenlegi helyi képviselőjének túlontúl buzgó elődje: Lucian Goga is ugyanott folytatja konokul, megrögzötten, csak finomabban fogalmaz.
Miközben – a 2014 végén emiatt leváltott – Vasile Liviu Oprea gond nélkül kimondta, hogy az erdélyi magyarságot puszta léte miatt kockázati tényezőnek, veszélyforrásnak kell tekinteni, ezért a Kárpátokon túlra kell „menekíteni” az erdő-visszaszolgáltatási pereket, Goga „csupán” egyik legfőbb tevékenységeként, harcként határozza meg a restitúciót korábban kimondó, jogerős bírósági ítéletek megtámadását.
Munkája pedig nem bizonyul fából vaskarikának: tavaly több mint 30, véglegesnek hitt ítélet újratárgyalását kérte, három esetben pedig a Maros megyei kormányhivatal már vissza is szerezte az államnak a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszadalmas perek révén visszakapott, több ezer hektárnyi erdőt. A perújrafelvételt „új bizonyítékok”, rendszerint addig is ismert, leporolt vagy félremagyarázott iratok, azóta eltörölt háborús, diktatórikus ítéletek alapján kérik, majd jöhet a peráthelyezés. A módszer az eredménytől függetlenül is gyümölcsöző, hiszen az apparátus újabb, végeláthatalan időt nyer, miközben képviselői nyugodtan dőzsölhetnek vagy pusztíthatnak a visszaigényelt területeken.
A térség hajdani fejlődéséhez vitathatatlanul hozzájáruló néhai nemesek, nagybirtokosok örökösei ma ismét az állam ellenségei. A hatalom e tekintetben hajthatatlan abban az országban, amely imád a „jogos gazda” szerepében tündökölni, ám amint elhalkulnak a nacionalista felhangok, csak jajveszékelés visszhangzik az erdőkből, termőföldekről. Számtalan kimutatás bizonyítja az illegális fakitermelés, a famaffia irtózatos pusztítását; az állami erdészetekben uralkodó fejetlenség eredményeként hol a felháborító árak miatt sarokba szorított fafeldolgozók tüntetnek, hol pedig a Romsilva alkalmazottai vonulnak utcára a tömeges elbocsátások, a felügyelet összeomlása miatt.
A mezőgazdaságban tevékenykedők munkáját a megígért támogatások folytonos késlekedése lehetetleníti el abban az országban, amelynek „húzóágazata” az agrárium. Abban az országban, ahol a mezőgazdasági területek alig 15 százaléka szerepel a hivatalos ingatlan-nyilvántartásban, mert a hatóságok – főleg a Kárpátokon túl – képtelenek telekkönyvezni, birtokleveleket kiállítani. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mi történt, mi történik, mi van – nem véletlen, hogy Románia termőföldjeinek körülbelül 40 százaléka hipp-hopp külföldi kézre került.
Ilyen körülmények között nyilván az a legfontosabb, hogy a bizottságok, hatóságok, kormányhivatalok, bíróságok igazságtalanul földbe döngöljék mindazokat, akiknek legfőbb bűnük, hogy őseik itt éltek, itt gyarapították szülőföldjük ingó és ingatlan, szellemi és lelki vagyonát.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 26.
„A győzteseknek is fel kellene vállalniuk a háborús bűnöket”
Amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűneiket, amíg a román prefektusok nem koszorúznak az áldozatok emlékére tartott megemlékezéseken Nagyenyeden, Abrudbányán, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson vagy éppen Etéden és Siklódon, amíg nem beszéljük ki a múltat, addig valós megbékélésről nem lehet beszélni – fejtette ki Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, hozzátéve, hogy a múlt közös feldolgozásának igénye, most, a Román Királyság 1916. augusztus 27-i hadba lépésének és Magyarországra való betörésének centenáriumán különösen időszerű. A politikus elmondta, hogy üknagyapja, Hegyi Sándor egyike volt annak a 15 siklódi civilnek, akiket száz évvel ezelőtt, 1916 októberében román katonák lőttek agyon.
A Hegyiek nyughelye Siklód határában az árnyas cserefák alatt, a Bakó-kertben lassan eggyé válik a természettel. Hegyi Sándor homokkő síremlékét a kommunista rendszerben valaki összevágta, így eredeti felirata –„Itt nyugszik Idős Hegyi Sándor, ki élt 82 évet, meghalt 1916. október 2-án a Román Hadjárat alatt ölés által. Béke poraira!” – megsemmisült, de a család új táblát helyezett el, a történet pedig, ha nagy kiesésekkel is, de nemzedékről nemzedékre száll. A Csíkszeredai Hegyi Géza, az egyik ükunoka úgy tudja, hogy amikor Siklódon a betörés elől el nem menekült idős embereket összeszedte a román katonaság, és Székelyudvarhely felé akarták meneteltetni, Hegyi Sándort, aki nem tudott menni, egy puskatussal megütötték, s így lemAradt. Amikor pedig a Mátyus-patakból inni akart, hogy magához térjen, s éppen neki volt térdelve a forrásnak, egy arra járó katona, aki meglátta, hogy mozog, lelőtte. Egy másik változat szerint az idős ember lábát csizmával együtt levágták, az öregember fájdalmában sírt, ordított, és ekkor egy tiszt lelőtte.
Az írástudó fölműves halála
Egyik unokája, az 1894-ben született Hegyi Géza az 1970-es években írott feljegyzéseiben örökítette meg a történteket. „Az én nagyapám, Hegyi Sándor született az 1833-dik évben, meghalt 1916-ban – írta Hegyi Géza. – Ismertem jól, neki sem volt gomb a ruházatján, kötővel kötötte meg az ing nyakát, bár később már lehetett volna, de nem kellett. Azt mondta, hogy neki jól van, ahogy eddig jó volt, pedig írástudó ember volt, szeretett olvasni. Még 80 éves korában is nagyon szeretett Petőfi költeményekből, újságokból és más régi könyvekből olvasni. 1914–15-ben sebesült szabadságon voltam haza a harctérről, s akkor vallotta Petőfivel, hogy „egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg…”, de bizony nem párnák közt halt meg szegény.
1916-ban a román hadüzenet után a román hadsereg egész Siklódig vonult előre, mikor még nem volt, aki fenntartóztassa őket. És amikor már visszakényszerült vonulni, az öregeket összeszedték, vagy 32-t (…). Egy részit, 5-6-ot a falu közt, másokat a falu szélén agyonlőttek és a legcsúnyább dolgokat csinálták velük. A többit hajtották át a havasokon Bakó felé, az én nagyapám is el volt indítva, de mikor a siklódi hegyet hagyták volna el, az egyik katona mondta, hogy eresszék vissza, mert nem tudott menni a többivel, a másik egy barázdán belökte és otthagyták. Mikor a többit átkísérték a hegyen, ő aztán megindult hazafele, át Küsmezőn, ki Cserefalán, míg beért a Küsmöd felé vezető útba, azon áthaladva a Margitvölgy alatti forráskútnál egy román lovasjárőr rálőtt vagy négyet, mert a ruháján és testén annyi lövés látszott. Így végződött 83 éves korban élete. (…) A többit hajtották tovább, ki az úton, ki ott helyben, Bakóban éhen, szomjan, tetvesen meghaltak. Nagyon kevesen jöttek haza, de itthon is rövid élet után meghaltak.”
„Szigorúan meghagyom az utódoknak”
Id. Hegyi Géza, aki már korábban felgyógyult sebesüléséből, ezekben a napokban, egészen 1917 áprilisáig a hegyekben, a román fronton harcolt. „1917 márciusában sokszor megpróbáltak támadni, de nem sikerült. Nagyon nagy veszteségeik voltak, egymáson feküdtek előttünk a halott román katonák, feketére feldagadt testtel, mivel mi jól felszerelt állásban voltunk. Látva a sikertelen, hiábavaló támadást, visszahúzódtak és védőállásba helyezkedtek el. Mi akkor kíváncsiságból a halottak közé előrementünk, melyek feldagadva egymáson feküdtek a vassisak alatt, és már oszlani kezdtek a testek. Én a holtak között járva, cigarettát cigarettáról gyújtva – mert már szag is nagy volt – nézelődtem közöttük. Egyszer egy köpennyel betakart katonát pillantottam meg, amelynek a sárga homloka kevéssé kilátszott, és mivel nem volt olyan fekete, mint a többi, odaléptem közel hozzá. Ahogy takarom ki az arcát, reám néz félve, bágyadt szemével. Én is sajnálattal néztem rá, s kissé megbátrodott, látva, hogy cigaretta van a számban, ő is a zsebéből kikotor egy cigarettavéget, s kéri, hogy adjak tüzet. Én arra elővettem egy egész cigarettát, odaadtam és meggyújtottam. Arra szegény még jobban megbátrodott, kérte, hogy adjak vizet, de előtte meg kellett győződjem, hogy hol van megsebesülve, mert aki haslövést kapott, annak nem szabad vizet adni. Megnézem, hát ágyékon van keresztüllőve gyalogsági golyóval, de már a nyüvek nyüzsögtek az élő ember sebében, és az ujjával a seb körül vakarta, biztos fájt és viszketett, de ennél többet nem tudott segíteni magán. Adtam neki vizet és azonnal az egészségügyiekkel előrehozattam, küldték az elsősegélyhelyre, ahonnan visszavitték a kórházba.”
1917 áprilisának végén a Kézdivásárhelyi kórházban találkozott ismét a magyar katona és a felgyógyult román hadifogoly, aki köszönte Hegyi Gézának, hogy megmentette az életét. „Én ezzel nem végeztem hazaárulást – folytatódik a visszaemlékezés –, mert embertársam életét mentettem meg, nem első és nem utolsó esetben csak a törvényt tartottam be. Szigorúan meghagyom az utódoknak és mindazoknak, akik ezt elolvassák, hogy minden ilyen alkalomkor így cselekedjenek, mert csak így érdemlik meg ők is Istennek gondviselő jóvoltát.”
Az utódok
– Hegyi Géza, a visszaemlékezés írója nagyapámnak, Hegyi Péternek volt testvére – mesélte Hegyi István nyugalmazott Csíkszeredai református lelkész. – Talpraesett, egyenes székely embernek ismertem, aki mindig fehér harisnyában járt, köténnyel védte a székely ruháját: egy köténnyel a méhek között, egy másik köténnyel az asztalosműhelyben. Mindig példaképemnek tartottam. De a családban a régi dolgokról, az üknagyapámmal történtekről hallgattak. Már rég pap voltam, amikor édesapám, aki szintén református lelkész volt, beavatott azzal, hogy a sírfeliratot leírta és ideadta. Én aztán az 1990-es évek közepe táján elvittem a családomat is Siklódra, megmutattam a sírt, elmondtam, amit tudok.
– Bennem harag, bosszúvágy nincsen, de egy nagy-nagy fenntartás, távolságtartás van. Sajnálom, hogy későre tudtam meg, és csak lassan bontakozik ki mindez, mert ha korábban megtudom, többet tehettem volna, hogy az emléke jobban megmAradjon. Egyébként azt vallom, amit Martin Luther King is, aki azt mondta, hogy „A fehér embernek testvére akarok lenni, nem a sógora.” Szóval, úgy gondolom, nem kell összekeveredni. Pedig mostanában könnyen vegyülünk… – válaszol azon kérdésre, hogy miként tudta feldolgozni a történetet.
– Az embernek nem esik jól, hogy így végezték – vélekedett ifj. Hegyi Géza, aki méhészként nagyapja nyomdokaiban jár. – Ebből is láthatjuk, hogy visszamenőleg még rosszabb idők voltak, mint amilyen időt most élünk. Rosszul esik, de rajtunk kívül kinek fáj?
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő édesanyja révén szintén Hegyi-leszármazott, de üknagyapjának történetét nagyon hosszú ideig nem ismerte.
– Nem mondták el nekünk, gondolom azért is, hogy ne érintsen bennünket érzelmileg. Így is kaptunk elég pofont, hiszen a gyerekkoromat szórványban töltöttem. Olyan 25 éves lehettem, amikor megtudtam, és néha elgondoltam, hogy megtörténhet, hogy annak a katonának is a dédunokája ott ül a román parlamentben, aki fejszével szó szerint feldarabolta nagyapámat…. Nagyon nehéz dolog lezárni ezeket a történeteket, amíg nincsenek feldolgozva, amíg a vesztesek után a győztesek is nem vallják be a háborús bűnöket, amíg nincsen közös feldolgozása a múltnak. Nem véletlenül találták ki például a magyar–szerb, vagy a magyar–román vegyes bizottságokat, mert amíg nincsenek közös megemlékezések és közös főhajtások, addig még sok türelemre és főhajtásra van szükség. Sógor Csaba egy franciaországi mártírtelepülés, Oradour-sur-Glane példáját hozta fel, amelynek lakosságát 1944. június 10-én kegyetlenül meggyilkolták a németek, és csaknem hetven évnek kellett eltelnie, amíg 2013. szeptember elején Joachim Gauck német államfő és François Hollande francia elnök együttesen az egykori mészárlás helyszínére látogatott és a templom romjainál megemlékezett az áldozatokról. Gauck ekkor „minden német nevében” köszönetet mondott a franciáknak, akik a második világháború szörnyűségei ellenére „a megbékélés szellemében” fordultak Németország felé. – A románok mindig felróják nekünk Ipp és Ördögkút tragikus eseményeit, de hallani sem akarnak az 1848–49-es vérengzések helyszíneiről, Sárdról, Nagyenyedről, Abrudbányáról, de mondhatnám a Maniu-gárdisták által elkövetett atrocitásokat Szárazajtán és Csíkszentdomokoson, vagy említhetem Köröstárkányt is, Etédet vagy Siklódot is, ha már az első világháborúnál tartunk. Akkor kezdődik el a múlt lezárása, ha a román prefektus is eljön Csíkszentdomokosra vagy Szárazajtára koszorúzni. De addig nagyon sok türelemre, kitartásra és közös munkára van szükség a megbékélés útján. Nemcsak a sebek feltépése miatt van szükség a megemlékezésekre, hanem azért is, hogy kezdődjön el a szembenézés, és egy valós megbékélés.
A képviselő szerint, amíg a románok nem is tudnak arról, hogy mi történt ebben az országban, addig hiába várjuk, hogy szembenézzenek. Nem tudnak ezekről az esetekről, nem értik mi a magyar közösség problémája.
– Az októberre tervezett etédi megemlékezés is része lehet ennek a folyamatnak – tette hozzá Sógor Csaba. – A síremlékek, a koszorúzások, a közös történelmi megbeszélések és kibeszélések után még sok munka vár ránk – lásd például a közös német–francia tévéadót –, mert a valódi multikulturalitás azt jelenti, hogy a kultúrák találkoznak. Az igazi megbékélés ott kezdődik, ahol nemcsak a győztesek írják a történelmet. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ezek a háborús borzalmak kell hogy figyelmeztessenek, bennünket, hogy lehet szidni az EU-t, de az, hogy ma béke van, az éppen a háborúknak és a civil áldozatoknak köszönhetően történhet meg, mert belátták a győztesek is, hogy nem lehet másképp egy békés Európát felépíteni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. augusztus 26.
Egymásra vagyunk utalva
1916. augusztus 27-én 23 órakor Románia csapatai a Kárpátok 18 hágóján, hadüzenet nélkül átlépték a magyar határt. Egy olyan ország hadereje szánta rá magát erre a végzetes lépésre, mely az 1883-ban kötött titkos szerződés révén szövetségi viszonyban állt az Osztrák–Magyar Monarchiával, illetve a későbbiekben semlegességet vállalt az első világháborúban. A támadás előzményeihez tartozik ugyanakkor, hogy 1916. augusztus 17-én, Párizsban aláírt egy másik titkos szerződést is. Ebben az állt, hogy amennyiben az Antant-hatalmak oldalán belép a háborúba, annak tagállamai cserében elismerik Erdélyre vonatkozó igényét.
A történelem során nem ez volt az első eset és az utolsó sem, hogy hátba támadta addigi szövetségesét, és rablóhadjáratba kezdett ellene. A védtelenül hagyott Erdélybe beözönlő román csapatok ugyanis végigfosztogatták Székelyföldet, s gyilkolták, ahogy tudták annak fegyvertelen lakosságát. Kegyetlenkedéseik következtében, a felbecsülhetetlen anyagi kár mellett tízezrek vesztették életüket és százezrek kényszerültek szülőföldjük elhagyására.
Németország és a Monarchia szeptemberben lendült ellentámadásba, és októberre ki is verték a megszállókat az országrész egész területéről. December 6-án pedig a csapataival délről támadó Mackensen német tábornagy főparancsnoksága alatt bevonultak Bukarestbe, és Románia német–osztrák–magyar ellenőrzés alá került. Román részről ez a villámháború 150 ezer hadifoglyot és 100 ezer halottat követelt.
Mindezek tudatában felmerül a megkerülhetetlen kérdés: kellett ez nekünk, magyaroknak és románoknak? És ha már megtörténtek, s ráadásul még meg is ismétlődtek ezek a szörnyűségek, megtettünk-e, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy többé elő ne fordulhassanak? Hiszen a világnak ebben a huzatos szögletében mi egymás mellett élésre vagyunk ítélve. És éppen ezért tetszik vagy sem, kénytelenek vagyunk egymásnak baráti jobbot nyújtani, és erőinket egyesíteni, ha itt továbbra is életben akarunk mAradni. Ellenkező esetben ugyanis a történelem kitörni készülő viharai óhatatlanul elsepernek.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 26.
Nem kockáztatnak többé
Romániába menekültek Bodnariuék
Miután néhány hete visszakapták gyermekeiket, Romániába költözött a Bodnariu család. A norvég hatóságok ugyanis nem tettek le arról, hogy szétválasszák őket, írja a valasz.hu.
„Az Isten iránti hálával telt szívvel bejelentjük, hogy úgy döntöttünk, Romániában telepszünk le” – olvasható a Bodnariu család közleményében. Az ötgyermekes román–norvég szülők azért határoztak így, mert hiába kapták vissza nemrég gyermekeiket, a gyámhatósági procedúra után most bűnvádi eljárást indítottak ellenük Norvégiában.
Amint arról már írtunk, tavaly ősszel a norvég gyámhatóság, a Barnevernet elvette a pártól négy gyermekét, mert kiderült, hogy otthon néha elfenekeléssel vagy pofonnal fegyelmezik őket. A fellebbezés hatására több mint fél év után egyesült a család, és most nem kockáztatják meg az újabb kálváriát.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)