Legalább a benzinpénzt fizessék meg Orbán Viktornak!
Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna akkor, ha múlt csütörtökön nem látogat el a magyar miniszterelnök Szatmárnémetibe, ha nem találkozik az RMDSZ elnökével, és nem buzdítja az erdélyi magyarokat Kelemen Hunorék támogatására.
A választási eredmények azonban némi sikerre utalnak, és ez akár ennek a látogatásnak is tulajdonítható. Jobb volt a választói kedv, mint négy évvel korábban. Akkor ugyanis nem jött el Orbán Viktor erdélyi – illetve partiumi – korteshadjáratra.
Persze tudjuk, nem túl nagy a távolság Budapest és Szatmárnémeti között, szép napos idő volt, és az is előfordulhat, hogy a miniszterelnök úrnak aznapra nem akadt jobb dolga. Többnyire autópályán közlekedett, kényelmes és tágas mikrobuszban töltötte el az idejét, talán pihent is egy kicsit. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben családias fogadtatásban volt része, azt is mondhatnánk, nem volt túlzottan megerőltető a partiumi útja, és ami a legfontosabb, lényegesen megnövelte ezáltal a magyar jelöltek választási esélyeit.
Ennek ellenére felmerül a kérdés, főleg most, a hat százalék fölötti választási eredménnyel a tarsolyukban: a „győztesek” meg fogják-e köszönni Orbán Viktornak ezt a segítséget? Kifizetik-e neki legalább a benzinpénzt, a látogatással járó minimális költségeket? Köztudott, hogy még a Markó-éra idején olyan gyalázatos magyar–magyar egyezségek születtek, amelyek az erdélyi magyar közélet „elgyurcsányosodásához” vezettek. Ahogyan a gomba terjed esőzések idején, úgy ütötték fel a fejüket az egymást balliberális nézetekkel túllicitáló politikusok, újságírók, egyetemi tanárok, művészek, intézményvezetők. Bizonyos fáziskéséseknek köszönhetően egy adott pillanatban a magyarországi bukott balliberálisok számára Erdély jelentette a Kánaánt, az „éjjeli menedéket”, a vigasztalást. Innen lehetett szidni a magyar jobboldalt, Orbán politikáját, a kettős állampolgárság megadását, a népszavazás kiírását és mindent, ami megfeküdte a balliberálisok gyomrát.
Bár köztudott, hogy Markó Béla az idén már nem indult a választásokon, és több harcostársával együtt átadta helyét a fiatalabbaknak, ennek ellenére még mindig virulnak Erdély-szerte azok a „Gyurcsány-múmiák”, akik ott maradtak betokosodva egy-egy intézmény élén, az RMDSZ sajtóberkeiben, a román állam és a tulipános párt pénzéből fizetett munkahelyeken. És továbbra is szidhatják a magyar miniszterelnököt, a magyar kormányt, a magyar politikát. Nyugodtan elfröcsöghetik a nagyközönség számára a bukott balliberális retorikát. A benzinpénz kifizetése mellett az érintetteknek – az érdemtelenül bitorolt pozícióikból – távozniuk kellene.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)

Ébren tartanák a magyarörmény öntudatot
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében mutatták be azt az új sajtókiadványt, a Magyarörmény Élő Örökséget, amelyet az erdélyi magyarörmény egyesület hozott létre.
Annak érdekében született meg a lap, hogy az itteni magyarörmény közösség számára legyen egy összefogó, összetartó kapocs, amely teret biztosít arra, hogy a különböző erdélyi tájegységeken – Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Székelyudvarhely, Maroshévíz, Marosvásárhely, Erzsébetváros, Szamosújvár – élő magyarörmények, örmény gyökerűek megtalálják egymást, értesülhessenek egymás életéről, eseményeiről ne csak az ernyőszervezet, az Erdélyi Magyarörmény Szövetség (EMÖSZ) által rendezett találkozókon, hanem közvetlenül a saját sajtójuk hasábjairól.
Az EMÖSZ elnöke, egyben a Magyarörmény Élő Örökség című új, egyelőre negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője, Puskás Attila a bemutatón elmondta: az igény a lapalapításra már régebben felmerült, az ötlet már a MÖMKE (Marosvásárhelyi Örménymagyar Kulturális Egyesület) alapításakor felvetődött, hangsúlyosabban az EMÖSZ megalakulásával került napirendre, s most végre kezükben tarthatják az első, 2016 december és 2017 február közötti időszakra szóló negyedévi számot. Mint már ebben is megmutatkozik, az örmény nép kultúrájának megőrzésére, továbbvitelére is vállalkoznak, ám ennél fontosabbnak tartják, hogy az itt élő, itt hazára lelő magyarörmények életéről tudósítsanak. Az erdélyi magyarörmények hagyományainak megtartása, megismertetése, kultúrájuk közkinccsé tétele fő célja a most induló lapnak. Emellett tág teret enged a magyarörmény gyerekek, fiatalok jelentkezésének, bevonván őket is a hagyománymentésbe, -őrzésbe.
Szász Ávéd Rózsa szerkesztő a geneológiai kutatások bemutatásához, a családtörténetek közkinccsé tételéhez nyújtott segítségével próbálja a magyarörmény öntudatot éberen tartani, hiszen köztudott, hogy a honfiúsított magyarörmények a magyar haza, a magyar föld védelmében számtalanszor életüket is áldozták. Szükség van arra is, hogy az örmény mondavilág gyöngyszemeivel is megismertessék az olvasót, s mint könnyebb, de nem kevésbé fontos műfajt, az örmény gasztronómiát is közkinccsé tegyék a lap segítségével.
A bemutatón jelenlévők örömüket fejezték ki, hogy végre van saját lapja az erdélyi magyarörménységnek, s tömegesen iratkoztak fel az előfizetői listára. A lap főszerkesztője úgy véli, hogy a lapnak van létjogosultsága, van rá igény, s ha megerősödik, elképzelhető hogy a mostani 16 oldalnál nagyobb terjedelemben és nagyobb gyakorisággal jelenjen meg.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro

Kós Károly megdöbbentő írása Erdély sorsáról 1911-ben
Aki ezt a levelet végigolvassa, annak be kell látni, hogy mondhatunk bármit keleti szomszédainkra, de az ostoba magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód, döntő módon hozzájárult a Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédiánkhoz. Az ostoba magyar politikusoknak már 1911-ben látniuk kellett volna, hogy “ég a ház”, azonnali cselekvésre van szükség, mert országunk darabokra hullik!
1911-ben Kós már ismert építész volt. De nemcsak tervezőként dolgozott, hanem ha a helyzet úgy kívánta, akkor a maga tervezte épületek művezetését is vállalta. A sepsiszentgyörgyi múzeum építkezésénél dolgozott éppen így emlékszik vissza Háromszékről Kolozsvárra utazására:
„… hazautazásom napja összeesett az ASTRA (az erdélyi románság kulturális egyesülete) félszázados jubileumi közgyűlésének napjával, melyet az Egyesület akkor Balázsfalván tartott meg. S miután Balázsfalva az én hazautazásom útvonalába esett, felhasználtam az alkalmat, hogy ezt a román kultúrünnepet közvetlenül láthassam. És amit akkor ott megláttam és megtanultam, az soha el nem felejtett tanulságomul maradt meg bennem, sőt sorsszerű figyelmeztetőm, s eljövendő időkben életutam meghatározója lett.
Balázsfalva alatt, a Küküllő mentén terpeszkedik a hatalmas füves térség: a »Cîmpul Libertăţii« (a Szabadságmező, ahol az 1848-ban megtartott román nemzeti gyűlés az uniót elutasította és a román nép negyedik nemzetként való elismertetését követelte). Ez a térség volt most a román kultúregyesület jubiláris közgyűlésének színhelye, melyen ott táborozott az erdélyi románság teljessége: papjaival, tanítóival, iparosaival, kereskedőivel, ügyvédeivel, orvosaival, politikusaival együtt Erdély minden szegletéből odasereglett földmíves és pásztor falusi parasztságának és városi kisembereinek több ezres tömege.
Ennek a népgyűlésnek adtak számot az ASTRA vezetői a maguk sáfárkodásáról, és ennek a népnek mutatták meg az utat, amelyen a jövőben haladniuk javasolják. És ez a nép hagyta jóvá azt az utat, amelyen vezetői őket vezetni elhivatottak. S bekoronázta a kultúrgyűlést, amikor Aurel Vlaicu a maga szerkesztette repülőgépével felemelkedett a levegőbe, hogy aztán keresztülrepülve a Kárpátokon – megmutassa az utat, mely Erdélyt Óromániával köti össze…
Így tartotta meg ünnepi közgyűlését az erdélyi románok kultúregyesülete…
S még ebben az esztendőben Kolozsvárott az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) tartotta ugyancsak ünnepi-jubiláris közgyűlését. Azon a napon Kolozsvárt voltam ugyan, de ezen a gyűlésen nem vehettem részt. Mert az egy zártkörű társaság gyűlése volt: azoké a főpapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyűlésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyűlésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…
A két erdélyi kulturális egyesület két közgyűlésének hűséges fotográfiáját foglaltam össze egy írásomban, a tanulságaival együtt, amit összehasonlításuk kapcsán levontam: hogy melyik nép vezetői szolgálják népüket úgy, ahogy azt szolgálniuk kellene? És hogy a különbségeknek mi lehet (sőt lettek is) a következményei.
Ezután írta:
LEVÉL A BALÁZSFALVI GYŰLÉSRŐL (KALOTASZEG, 1911. SZEPTEMBER 4.)
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.
A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egerészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól…
Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.
Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.
3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.
Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe.
E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…
… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.
Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz.
És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
Hazafias tisztelettel: Kós Károly szek-helyek.ro

El akarnak üldözni szülőföldünkről?
Nemrégiben Liviu Dragnea pártelnöknek címzett nyílt levél jelent meg a román sajtóban a Románok Kovászna, Hargita és Maros Megyei Civil Fórumának sajtóirodája aláírással. Az állítják, hogy harminchárom kulturális és civil szervezet nevében szólnak. Gondolom, akkor az elnökség nevében jelent volna meg az iromány, így sejtjük, hogy Ioan Lăcătuşu terméke. De nézzük inkább a tartalmat. A választásokon győztes Szociáldemokrata Párt elnöke irányába megfogalmazott hízelgés után rátérnek a lényegre: figyelmeztetik a politikust, nehogy bevonják az RMDSZ-t a kormányzásba. S következik a bicskanyitogató magyarázat!
Az 1989 óta eltelt években gyűjtött bizonyítékok alapján kijelentik, hogy a szövetség – mely nem jegyezte be magát pártként, ám több éven át a törvényeket kijátszva részt vesz a romániai politikai életben – egyetlen pillanatra sem mondott le Nagy-Magyarország visszaállításának eszméjéről, a régi határok visszaállításáról, Erdély elszakításáról, amely az 1918 utáni magyar revizionizmus legfőbb célja. A levél szerint, amennyiben az RMDSZ visszatér a kormányzásba, egyetlen cél fogja vezérelni: hogy gyengítse a román állam alapjait, kivívjon újabb jogokat, melyeket a románok ellen kíván fordítani. A fórumosok arra kérik a pártelnököt, vegye figyelembe kérésüket, mert az erdélyi románok még mindig érzik azokat az átkokat, amelyek évszázadokon keresztül sújtották őket. Nem akarnak ismét „idegenekként élni saját országukban” – írják. A következő mondatot szó szerint idézzük: „Nem akarunk a »székely földön« élni, és hogy arra kötelezzenek bennünket, hogy megtanuljuk a magyar nyelvet!” Kérik Dragneát, tájékozódjék, mit ír a magyar sajtó: abban a románokat csupán „magyar vérrel beszennyezett, bocskort hordó holmi bocskorosoknak” tekintik. Ezeknek a kiadványoknak – melyek 1989 után ellenőrizetlenül jelennek meg Romániában – az oldalairól árad a méreg – áll a levélben. Ezekben a megyékben a románok óriási gondokkal küszködnek identitásuk megőrzésében. A Fórum sajtóirodája reményét fejezi ki, hogy ezek a gondok megoldódnak a következő szociáldemokrata kormányzás idején a nagy egyesülés 2018. december 1-jei centenáriumi megünnepléséig. Nézzük csak, miről is van szó! Jelezzük, nem kenyerünk az általánosítás, és annak ellenére, hogy úgy tüntetik fel, a levélben a teljes székelyföldi, sőt, az erdélyi románság nevében beszéltek, a továbbiakban, amikor többes számot használunk, csupán arra a néhány hangadóra szorítkozunk, akik valóban mérgezik a légkört itt, Székelyföldön – így, nagy betűvel! –, Erdélyben, egész Romániában, sőt, az országhatáron túl is.  Idegennek érzik magukat Székelyföldön? Nem csoda, hisz idegenként is viselkednek. De ennek vajon mi az oka? A Román Kommunista Párt propagandistájának ide helyezett moldvai származású nemzeti hőzöngő bizonyára nem érzi magát oly jól, mint a kétszer emlegetett 1989 előtt. Az volt az ő igazi világa! Azóta csak úton-útfélen jajgat, mert közben elindultunk a normalitás felé. Még hosszú az út, s néha kátyúba jutunk, de reméljük, egyszer csak célba érünk. A küllők közé állandóan akadályokat szúrnak látható és láthatatlan, csupán a háttérben megbújó ellenségek. Ide tartozik a Fórum mostani megmozdulása, vagy Ioan Lăcătuşu három héttel ezelőtti, a Román Akadémia által szervezett tudományos ülésszakon való hőbörgése. Akkor is reményét fejezte ki, hogy két év múlva „amikor a nagy egyesülés centenáriumát ünnepeljük (…), a szívében levő nemzetiségi enklávék nélküli egységes államként fog megjelenni Románia”.
Lapunkban és az általunk ismert sajtótermékekben nem jelentek meg magyar vérrel bemocskolt bocskorosokról szóló írások, de ők ilyesmit lebegtetnek. Vissza akarják vezettetni a cenzúrát? Csak azt közölhetnénk a lapokban, ami nekik tetszik, amit ők jóváhagynak? Visszasírják az 1989 előtti állapotokat, amikor nekik – ismétlem, csak néhányuknak! – sült a csülök Székelyföldön. Nem akarnak megtanulni magyarul. A nyelv nem fertőző betegség, hanem olyan eszköz, amivel könnyebben boldogulhat az ember, könnyebben beilleszkedhet, elfogadottabbá válhat, otthon érezheti magát. De nem ez a szándék, nem így akarják otthonossá tenni Székelyföldet, mert ők nem akarnak „székely földön” élni. Tetszik vagy sem, ezt a térséget évszázadok óta Székelyföldnek nevezik, megvannak a sajátosságai, ha úgy tetszik, enklávénak is nevezhetik, hiszen nyelvében, kultúrájában, vallásában, történelmi örökségében elkülönül a körülötte levő, a választások után mostanra vörösbe borult területtől. Ne akarjanak az elkövetkező két év alatt bennünket megsemmisíteni, elüldözni szülőföldünkről, őseink sírjai mellől, az nem fog sikerülni. Sajnos, az elkövetkező két évben, a centenáriumi rendezvényekig azoknak áll a zászló, akik gyakran és sokfelé ugatnak. Csak arról nem igyekeznek tudomást szerezni, hogy Gyulafehérváron azon a bizonyos december eleji napon arra is ígéretet tettek, hogy teljes egyenjogúságot biztosítanak az együtt élő nemzeti közösségeknek, nemzeti szabadságot, saját közigazgatást, anyanyelvű oktatást és igazságszolgáltatást ígértek.
Előbb az ígéreteket kellene valóra váltani, hogy ne legyen hiányos az ünneplésük!
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mandátuma utolsó napján mondott le
Lemondott amúgy is lejáró parlamenti mandátumáról Liviu Dragnea, a választásokon győztes Szociáldemokrata Párt (SZDP) elnöke, újabb mandátumának törvényességét pedig megkérdőjelezték a jobboldali pártok.
A 2012-ben megválasztott régi parlament megbízatásának utolsó napján, hétfőn vette tudomásul Drganea lemondását, így az SZDP elnöke nem töltötte ki mandátumát. A politikus gesztusával azt akarta bebizonyítani, hogy nem érdekelt a törvényhozóknak járó, sok vihart kavart speciális nyugdíj-kiegészítésben, azt ugyanis csak azok a honatyák kérvényezhetik, akik legalább egy teljes, négyéves mandátumot kitöltenek.
Dragnea a december 11-ei választásokon újabb képviselői mandátumot nyert: ennek igazolását viszont a jobboldali pártok ellenzik a házszabály egy kétértelmű előírására hivatkozva. A vitatott cikkely szerint a képviselőház mandátumigazoló bizottságának javaslatára a plénum megsemmisítheti annak a törvényhozónak a mandátumát, akit választási csalás miatt jogerősen elítéltek. A jobboldal szerint ez az előírás Dragneára is érvényes, mivel őt áprilisban két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a 2012-ben tartott, az akkori államfő leváltásáról szóló népszavazással kapcsolatos korrupciós perben. Priusza miatt egyébként Dragnea miniszterelnök sem lehet, mert egy másik jogszabály kizárja, hogy a kormánytagoknak büntetett előéletük legyen. A szociáldemokraták szerint a házszabályba foglalt előírás alapján akkor kell megfosztani valakit törvényhozói mandátumától, ha választási csalással szerezte meg azt, és a rendelkezésnek semmi köze a korábbi ügyekhez. A büntetett előélete miatt támadások kereszttüzébe került szociáldemokrata pártelnök a jelek szerint letett arról, hogy magának követeltje a miniszterelnöki tisztséget, de továbbra is titkolja, kit javasol az SZDP a posztra az államfő által holnapra meghirdetett kormányalakítási konzultáción. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (V.)
A pénteki és szombati napok új lapokat, embereket, gondolatokat és történéseket hoztak.
December 16., péntek. Sehogyan sem megy ki a fejemből a kolozsvári tévében a főtanfelügyelő-helyettessel folytatott csütörtök délutáni beszélgetés, pontosabban az egymás mellett való elbeszélés. Jószerint az az érzése támad az embernek, mintha olyan személlyel vitatkozna, aki már nem emlékszik, honnan jött, kiket is képvisel. Mintha nem tudná, hogy a kolozsvári, illetve a közép-erdélyi régió demográfiai mutatója már jóideje a magyarság szempontjából (sajnos) nagyon kedvezőtlen előjelű. Ezért, ha valamelyest úgymond helyzetbe akarja hozni önmagát itt élő nemzetközösségünk, pl. az anyanyelvi oktatást illetően, bizony nagyon, de nagyon kell kapaszkodnia. És ez különösen így van az anyanyelven történő képzőművészeti nevelést illetően. Ha pedig valaki szembesült ezen emberpróbáló kihívással – miszerint foggal-körömmel hogyan lehetett tizenhat éven keresztül életben tartani az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatát olyan körülmények közepette, amikor sok esetben még a Ladea Képzőművészeti Líceum számára is komoly kihívást jelentett mindez –, az a személy minden szerénytelenség nélkül, jómagam lennék.
Persze, ha a tanfelügyelőséget érdekelné a maga igaz valójában a képzőművészeti nevelés sorsa, akkor minden bizonnyal nagyobbfokú empátiával, megértéssel és konstruktívabb szellemben kezelné a felmerülő nehézségeket, mint ahogyan mindezt tette és teszi.
Minden jóhiszemű ember számára egyértelmű ugyanis, hogy a magyar gyermekeknek is jogában áll tehetségüket anyanyelvükön pallérozni. Arról viszont nem tehetnek, hogy pillanatnyilag azon régióban, ahol élniük adatott, a magyarság aránya optimista becslések szerint is alig egy az öthöz. Tehát már az a tény, hogy a szóban forgó képzőművészeti V. B osztályába sikerült tizenhat (köztük három speciális helyzetű) gyermeket beiskolázni, nemzetiségi arányszámunkhoz képest lényegesen jobb mutatót jelent, mint a Ladea-líceumban lévő, hasonló korosztályú gyermekek lélekszáma (ahol tudtommal két 15-ös létszámú V. osztályról beszélhetünk).
Nem is szólva arról, hogy a tehetséges gyermekek felkutatása és toborzása nem könnyű feladat. Bizony minden tanévben nem egy iskolák közötti rajzverseny lebonyolítását és számtalan tárlat szervezését igényli. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy egy-egy rajzcsoport semmiképpen nem haladhatja meg a tizenkettes létszámot, mivel ennél nagyobb csoporttal szinte lehetetlen megfelelő hatékonysággal dolgozni. Persze a tanfelügyelőség részéről az már senkit sem zavart soha, hogy az Apáczai-líceumban éveken keresztül gyakran húsz vagy éppen húszas létszámot meghaladó képzőművészeti osztályok szakirányítása nem két (ahogyan a törvény előírja), hanem egy csoportban történt és történik (lásd pl. a mostani VIII.B osztályt, ahol 20 tanulónk van).
Összegzésképpen: ha a főtanfelügyelő-helyettesnek szívügye lenne a gyermekközpontú nevelés, melynek köztudottan előfeltétele a gyermekek hajlamaira, adottságaira való odafigyelés, akkor személyesen neki, mint tanügyi elöljárónknak kellett volna szót emelnie Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozata jövőjéért. Ezzel szemben a történtek viszont (sajnos) annak a látszatát keltik, mintha ő maga is felsorakozott volna azon tanügyi hivatalosságok mellé, akik immár harmadik alkalommal kísérlik meg ezen tagozat felszámolását, miközben egy pillanatig sem érdekelte őket, hogy tulajdonképpen egy komplex tevékenységű és eredményekben gazdag, hiánypótló tagozatról van szó. Persze, megszüntetni végtelenül egyszerűbb, mint hathatós támogatást nyújtva egy jobb sorsra érdemes tehetségművelő oktatási vonalat (a gyermekek érdekében) közös erőfeszítéssel továbbépíteni!
Ilyen összefüggésben kérdezhetjük: a szülőkön és tanárokon kívül ki aggódik még adott esetben a képzőművészeti V. B osztály lelkitörést szenvedett gyermekeinek a jövőjéért? Érdekli-e rajtunk, közvetlenül érintetteken kívül például azon V. osztályos kisfiú, Fazakas Mihály sorsa, aki tanítás után, a nagyhideg ellenére, ma délután a nagymamájával együtt a régi polgármesteri hivatal felé véve útját, tiltakozó akciómban egy félórára résztvállalt? Tette mindezt úgy, hogy ragaszkodása jeléül magával hozta, nekem ajándékozva a már hetek óta megígért, általa féltve gondozott törpekaktuszt is. Önmagáért beszélő, jelképértékű megnyilvánulása a gyermeki viszonyulásnak...!
És jóllehet immár egy másik iskolába jár, nagymamája elmondása szerint naponta visszavágyik a rajzosztályba, amelybe tehetsége folytán felvételt nyert. Ezen óhaját amúgy álldogálás közben Misi maga is többször elismételte...!
Ilyen összefüggésben értékeli a továbbiakban az időközben hozzánk társult Schuller Hajnal, a Báthory-líceum pszichológia tanára is az Apáczai-líceumban történteket. Amint mondja, valósággal elszörnyülködött, amikor értesült ezen diszkriminatív eljárásról, melynek során két hónappal a tanévkezdés után megszüntették a képzőművészeti V. osztályt. Bevallása szerint el sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet egy magát európainak tartó országban! No comment...
Ugyanezen szellemben nyilatkozott a besztercei Anca Hurjui is, aki ugyancsak pszichológusként megosztja velünk azon véleményét, mely szerint az ilyen és ehhez hasonló anomáliák miatt válik egyre elviselhetetlenebbé országunkban az élet. Ennek egyik szomorú látlelete, hogy milliószám hagyják el a fiatalok Romániát. Ő ugyan nem hagyta el az országot, de nem a szakmájában elhelyezkedve, hanem elárusítóként keresi a kenyerét...
Mindezen lehetetlen helyzetek ecsetelését folytatja Călin Hurgaio irodalom szakos tanár, akinek elmondása szerint a Baptista Líceumban, ahol tanít, egy, a környező települések gyermekeinek toborzása révén létrehozott osztályt számoltak fel félévi működtetés után, anyagi okokra hivatkozva. Ahogy lenni szokott mifelénk: nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal...Aztán senki nem vállal felelősséget! Közbül pedig szenved: gyermek, szülő, tanár...
Szolidarizálásaként az egész délutánra hozzám csatlakozott apáczais szülő, Péntek András végighallgatva mindezen vélekedéseket, kifejti: nem kizárt, hogy az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzet az iskola ellen kitervelt valamilyen további ármánynak a kezdeti lépéseként is értelmezhető... Közügyekben jártasként ugyanis, több olyan esetről tud, amikor ilyenszerűen kezdődött egyik vagy másik tanintézmény ellehetetlenítése, netán felszámolása.
A hűvös decemberi alkony lassanként ránk telepszik, amikor az addig jóideje néhány lépésről bennünket figyelő három, állig felfegyverzett rendőr hozzánk közeledve, elkezd igazoltatni. Meglehetősen udvariasak, de közlik, hogy engedélyt kellene váltani a rendőrségen. Nem nyugtatja meg a válaszom, miszerint tudtommal engedély nélkül is lehet ilyen „felállásban” tiltakozni. Értetlenkedéssel fogadják, amikor közlöm velük, hogy mindeddig jószerint nem merült fel ilyen gond a többi rendőr részéről...
Persze, morfondírozok magamban, hazafelé indulva: kies tájainkon minden tetszés szerint értelmezhető. Legyen az akár írott vagy adott szó! Ettől szenvedünk...
December 17., szombat. Reggel tíz előtt félórával, fehér szalaggal a karomon belépek az iskolába, elő kell készítenem a terepet a meghirdetett Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyhez. Szombathoz képest már meglehetősen nagy a sürgés-forgás, a folyosókon és a tantermekben számtalan esemény zajlik majd a nap folyamán az Életfa egyesület és a Szabadság napilap immár hagyományos karácsony előtti forgatagában.
A képzőművészeti V.B osztály megszüntetése okozta lesújtottság érzésén igyekszem túl tenni magam, hogy a résztvevő gyermekek ne érezzék a bennem dúló érzelmi feszültséget. Biztatom magam, hogy több évtizedes rutinom minden bizonnyal átsegít ezen a nehézségen is.
Örömmel konstatálom, hogy kisautóbusznyi gyermek érkezett a bánffyhunyadi Kós Károly Általános Iskolából, Benk András rajztanár kollégám kíséretében. De érkeznek a Koncz-Münich András régi „harcostársam” vezetésével a Kozmutza Flóra Hallássérültek Tanintézetéből is gyermekek, akik közül jónéhány régi, kedves ismerősöm. A más iskolákból és óvodákból érkező, rajzolni szerető gyermekhad lassanként benépesíti a meglehetősen terjedelmes fizikai labor termét, a „fizikumot”. Miközben összeszerelődik Vörös Alpár igazgatónk és Vizi Kata rajztanárnő jóvoltából a zenehallgatáshoz szükséges technikai eszköztár, ismertetem a rajzverseny témáját. Nem kell sokat magyaráznom a feladatot, mert rögvest minden gyerek munkához lát, és a Muzsikás együttes karácsonyi zenéjének hallgatása közben ki-ki elmerül önnön képzeletvilágba.
Megszokott, évről évre megismétlődő, akár rutinszerű esemény ez a mostani alkalom is. Ilyen és ehhez hasonló alkalmak kínálnak ugyanis lehetőséget arra, hogy felfigyeljen az ember egy-egy bontakozó tehetségre. Mondhatni sok elő- és utómunkálatot igénylő, fáradságos művelet, de csak így, ilyen gyöngyhalászattal lehetséges, hogy évről évre összeálljon egyik-másik képzőművészeti V. osztály, illetve hogy újabb és újabb tehetséges gyermekkel kiegészüljenek az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának a magasabb osztályai.
A hozzá nem értőknek talán fogalmuk sincs, hogy mennyi beleérző odafigyelést igényel valamely tehetséges gyermek ilyen irányú megnyerése!
Semmiképpen sem lehet tömegszerűen csak úgy beterelni egy tehetségpallérozó osztályba az arra érdemes gyermekeket. Persze, akik képtelenek – lásd a mai oktatásrendszerünk korifeusait – beleérző módon viszonyulni a tehetségápolás gyermekközpontú, komplex feladatai támasztotta kihívásokhoz, azok csak úgy dobálóznak a számokkal. Februárban mondjuk, elegendőnek vélik az adott osztály indításához a tizenkettes lélekszámot is, de néhány héttel később már húszas, aztán már harmincas létszámról beszélnek. Valahogy úgy, mint a szocializmusra jellemző, az ötéves tervek számadatainak légbőlkapottsága idején, aminek aztán köztudottan meg is lett a népnyomorító eredménye...
Summa summárum, az az érzése az embernek, hogy oktatásügyünk mai képviselőinek az elve: „fogjunk össze (elvtársak), nehogy életben maradjon az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata!”. És semmiképpen se gondolkozzunk el azon, kikérve az ügyben érdekelt szakember(ek) véleményét, hogy miképpen lehetne még hatékonyabban működtetni ezt a szülői kezdeményezésre tizenhat évvel ezelőtt megszületett, jobb sorsra érdemes tagozatot! Sőt, ellenkezőleg! Hitelt adva az alaptalanul rosszindulatú jelentgetéseknek, azokba kapaszkodva, megfelelő helyzetismeret nélkül szabjunk teljesíthetetlen, szakmailag teljesen megalapozatlan feltételeket! Mindezeket pedig szajkózzuk minden lehető alkalommal, ezzel letaglózva az ügyben elkötelezett, és akár heteken keresztül a mínusz alatti hidegekben sztrájkőrséget is vállaló tanárt, aki lelkiismereti okokból sem fogadhatja el a tanfelügyelőség azon embertelen és pedagógia-ellenes eljárását, amellyel két hónappal az iskolakezdés után megszüntetett egy sok utánajárás, szakmai ügyködés révén létrehozott, ígéretes tehetségű gyermekekből álló osztályt!
Nincs az a jóérzésű ember, aki egy ilyen idegborzoló hír hallatán nem vonná össze a szemöldökét, és ne tenné fel a kérdést: mi is történik Kolozsvár és Kolozs megye oktatási berkeiben...?
És valóban, ahány mostani és volt tanító- és óvóképzős tanítványommal beszélgettünk (akár pl. a most szombati rajzverseny és adventi sokadalom alkalmával) ezen párját ritkító kérdés kapcsán, rám szegezték hitetlenkedő tekintetüket, kérdezve: hát már itt tartunk, tanár úr? Persze, sokan közülük, mint gyakorló pedagógusok jónéhányszor találkoztak a tanügyben tapasztalható „rövidzárlatos” rendellenességekkel, de ehhez foghatót elképzelni is lehetetlen lenne – mondják. Történjen bármi, ezen embertelen eljárásnak nem kívánok cinkos elhallgatója lenni, már a képzőművészeti tagozat érdekében kifejtett több mint tizenhat éves, küzdelmekkel teljes erőfeszítésem, illetve művészetnevelői munkásságom harmincnégy éves múltja miatt sem!
Miközben morfondírozom mindezeken, azért nyomon követem a megszülető szebbnél szebb, az adventi várakozás jegyében formát öltő rajzok, festmények alakulását, „végkifejletének” irányát. Egyik-másik gyermeket meg is kérdezem, hogy miért ezt vagy azt a színt használja, mit szeretne kifejezni?
Persze, csak óvatosan, hiszen tapasztalatból tudom, hogy az ihlet illékony madár, könnyen elszáll, ha illetéktelenek zaklatják.
És így áll a helyzet a művészeti nevelés kérdésével is! Ha ugyanis hozzá nem értő emberek döntenek felőle a szakemberek megkérdezése nélkül, akkor bizony kegyetlenül megsínyli ezen szakavatatlan (mindent a fejkvótára redukáló), az oktató-nevelői kínálatot elsivárító törekvést, az ügyben érdekelt gyermek, tanár, szülő egyaránt! Aztán megtörténhet, hogy egy idő után elhallgat a Múzsa, legalábbis köznevelési berkeinkben, ahol már amúgy is alig szánnak figyelmet a művészeti nevelésre…! Szabadság (Kolozsvár)

Bíróságon szentesített lopás
A jogállam egyik alapvető ismérve a magántulajdon feltétel nélküli tiszteletben tartása. Romániában azonban az elmúlt években következetesen semmibe veszik ezt a jogot, a legsúlyosabb pedig az, hogy – nevével ellentétben – az igazságszolgáltatás hoz olyan döntéseket, amelyek megfosztják jogos tulajdonától a tulajdonost.
Most a nagyváradi pénzügyigazgatósági palota ügyében hozott vérlázító, a tulajdonjogi iratokat, a józan észt és az emberi jóérzést egyaránt semmibe vevő ítéletet a legfelsőbb bíróság. Holott az irgalmasrend által építtetett, és az osztrák-magyar pénzügyminisztérium által a pénzügyi igazgatóság számára bérelt ingatlanért a trianoni diktátumot követően még a román állam is lakbért fizetett a rendnek, amit dokumentumok igazolnak.
Ráadásul a két oldalán álló, szintén egyházi építésű szomszédos épületeket már jogerősen vissza is kapta az irgalmasrend által az ügyei képviseletére meghatalmazott váradi római katolikus püspökség. Így most közéjük beékelődik a kommunisták által államosításnak nevezett procedúra során ellopott, és most a lopást szentesítő – nemzetközi igazságügyi fórumokon remélhetőleg még megsemmisítendő – jogerős bírósági ítélettel a megyei önkormányzatnak ajándékozott palota. Külön dühítő, hogy mindez olyankor történik, amikor a megyei önkormányzat élén ismét magyar, az RMDSZ színeiben oda került elnök áll.
Emlékezetes: nem ez az első hasonló eset, Sepsiszentgyörgyön a református egyház által építtetett Székely Mikó Kollégiumot államosították vissza egy eszelős bírósági ítélettel azt követően, hogy korábban visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosnak. Mindez nem vallási ügy, nem vallásosság versus laicitás tengely mentén áll fenn a konfliktus, hanem a tulajdonhoz való jog szentségéről van szó. Amelyet a román állam egyik szerve immár sokadik ízben vesz semmibe.
A restitúciós folyamattal kapcsolatos állítólagos visszaélésekre hivatkozva az elmúlt években gyakorlatilag leállt a kommunizmus idején elorzott ingatlanok visszaszolgáltatása, aminek az ingatlanhiányban szenvedő a román állami és önkormányzati szervek örülhetnek. Ugyanakkor megfigyelhető az igyekezet arra, hogy a magyar tulajdonosok által már visszakapott ingatlanokat ismét elorozzák. Ennek érdekében soviniszta román politikusok gyakran tesznek hazug, a történelmi valóságot elferdítő „érveken" alapuló feljelentéseket – az egyetlen cél az egyszer már megszerzettnek hitt, de mégis újra elvesztett „várak" visszafoglalása.
Emögött az a mentalitás érhető tetten, amely a trianoni diktátum nyomán román fennhatóság alá került országrészt, illetve az ott található összes vagyonelemet zsákmánynak tekinti, olyan meghódított gyarmatnak, ahol a behódoltatott őslakosoknak semmihez sincs joguk, minden a hódítót illet, függetlenül attól, hogy egy ingatlan korábban magyar állami vagy magántulajdonban volt. Ez önmagában csupán mérsékelten volna veszélyes, ha nem tapasztalnánk azt, hogy ezt a gyarmatosító mentalitást egyre többször teszik magukévá a hivatalos román állami szervek, olyan szintre eljutva, hogy a bíróságok immár bizonyítékokat figyelmen kívül hagyva semmizik ki vagyonukból a jogos tulajdonosokat.
Mindez alapján kijelenthető: az az Európai Unió által modellértékű kisebbségpolitikát alkalmazó országként aposztrofált, az Egyesült Államok által pedig az egyik „legmegbízhatóbb" európai szövetségesnek nevezett Románia egyre távolabb áll attól, hogy jogállamnak lehessen nevezni.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Választási kerekasztal: minek köszönhető a jó magyar részvétel?
Az egyik ok, hogy egymillió jobboldali román szavazó maradt otthon. Barna Gergő, Illyés Gergő, Székely István és Székely István Gergő politológusokkal beszélgettünk.
Barna Gergő szociológussal, Illyés Gergő, Székely István és Székely István Gergő politológusokkal beszélgettünk a Transindex választási kerekasztalán hétfőn a Jakabffy Elemér Alapítvány székházában, ahol a december 11-i parlamenti választásokat értékeltük ki. A beszélgetés alább olvasható első részében a részvételről és az RMDSZ szerepléséről beszéltünk, a második részben a román pártok teljesítménye és a hamarosan megalakuló új kormány lesz a téma. A beszélgetés moderátora Balázsi-Pál Előd.
Moderátor: Kezdjük a választási részvétellel, amely alacsony volt országos szinten, viszont megfordult egy trend a magyar részvételt illetően.
Barna Gergő: A részvétellel kapcsolatban már elhangzott minden az elmúlt napokban, sőt, már a választások napján is. Abszolút értékben alacsony volt a részvétel, a hivatalos eredmény szerint nem is érte el a 40%-ot. Ha korrigált mutatókkal számolunk, akkor körülbelül 46%-os volt a részvétel – ez a korrigálás azt feltételezi, hogy az országban kevesebb felnőttkorú van, mint ahányan a BEC regiszterében szerepelnek. Tehát a romániai állandó lakosoknak kevesebb mint fele, körülbelül a 46%-a vett részt a választásokon, ami nagyon hasonló a 2008-as és 2012-es értékekhez, picit nagyobb, mint a 2008-as, és picit kisebb, mint a 2012-es érték. Ez abból a szempontból érdekes, hogy 2012 után, a 2014-es államelnök-választáskor arra számítottunk, hogy van egy növekedő tendencia a román társadalomban, mivel az elmúlt években minden választáson nőtt a részvétel. Ez a feltételezés megtört már az idei önkormányzati választásokon, ahol elmaradt a részvétel a 2012-eshez képest. Viszont a parlamenti választáson nem lett jelentős visszaesés, a részvétel nagyjából tartja a 2012-es szintet. Ami a magyar részvételt illeti, a legfontosabb a negatív trendnek a megtörése, amit parlamenti választásokon már rég láttunk: a kilencvenes évek elején a magyarok részvétele minden bizonnyal meghaladta az országos részvételt, de ez a kétezres években megfordult, és egyre inkább nyílt ki az olló, míg odáig jutottunk 2008-ban és 2012-ben, illetve az idei önkormányzati választásokon is, hogy a magyarok részvétele elmaradt az országos részvételtől. Most ez megtört, mert az idei parlamenti választáson nem sokkal, de enyhén meghaladta a magyar részvétel a román részvételt. Ez nyilván befolyásolja az eredményt is, részben ennek köszönhető az RMDSZ relatív jó eredménye. 
Moderátor: Melyek a magyar részvétel szempontjából kiemelkedően jól szereplő megyék?
Barna Gergő: Nyilván ez is viszonyítás kérdése. Azok közül, akik az etnikai arány fölött teljesítettek, a legjobban Szatmár áll, ahol mi úgy számoljuk, hogy a felnőttkorúak között mintegy 35%-os a magyarság aránya, és ott 40%-ot kapott az RMDSZ. A következő Szilágy megye, ahol a 24%-os magyarsághoz képest 25%-os volt az RMDSZ eredménye. Maros megyében sikerült hozni az etnikai arányt, 39% körüli eredmény született, ami szintén jó. Biharban 25%-os a magyarság, és az RMDSZ 23,5%-ot kapott, tehát ilyen szempontból nem ugrik ki, de vannak más viszonyítási alapok, amelyekben Bihar jobban szerepel. Máramarosban is sikerült hozni az etnikai arányt, ez azért fontos, mert ez egy szórványmegye. 
Moderátor: Hol volt gyenge a magyar részvétel?
Barna Gergő: Nagyon gyenge sehol nem volt, de inkább a szórvány maradt le. Ha régiók szerint nézzük, akkor abból, hogy Szatmár és Szilágy hozta a legjobb eredményt, evidens, hogy a Partium emelkedik ki, ott haladta meg a magyar szavazók aránya az etnikai arányokat. Más kiugró nincsen, az elmaradás pedig szórványban van. Székelyföldön, és ezen belül Hargita megyében és Háromszéken sem sikerült hozni az etnikai arányt, annak ellenére, hogy most azt tapasztaljuk, hogy a politikusok körében rohamosan csökkennek az etnikai arányok, mert Háromszéken is azt mondják, hogy átlépték ezt a határt, de ez nyilván akkor lenne igaz, ha 74% alatt lenne a felnőttkorú magyarság aránya Háromszéken, de ennél a mi becsléseink szerint több, 75% körüli. 
Székely István: Két szempontot tennék hozzá ehhez a kérdéshez. Az egyik észrevétel az, hogy abszolút számokban nem érdemes számolni, hiszen ha azokat nézzük, csak Hargita megyében kapott többet az önkormányzati választásokhoz képest az RMDSZ, mivel annyival kisebb volt most az általános részvétel. Van két másik megközelítési szempont, az egyik az, hogy a részvétel tekintetében mi a helyzet az önkormányzati választáson tapasztalt, magyar szervezetekre leadott szavazati arány, illetve az RMDSZ mostani aránya tekintetében, és hogyha ezt nézzük, akkor három olyan megye van, ahol ez az arány magasabb. Maros megyében, ha összeadjuk az önkormányzati választáson a magyar szavazatok arányát, akkor az 36%, és most 38%. Szatmár megyében 37% volt az önkormányzati választáson, most 39%, és a legnagyobb különbség talán Szilágy megyében van, a parlamenti választásokon elért 25% az önkormányzati választásokon elért 21%-hoz képest. Van egy másik megközelítési mód, ez a mozgósító képesség. Barna Gergőnek köszönhetünk egy nagyon jó táblázatot, amit azért meg kell említeni. Itt a megyék erősorrendje tekintetében az látszik, hogy messze Szilágy a legjobb a mozgósítóképesség szempontjából, amit úgy mérünk, hogy 100 szavazati joggal rendelkező személy közül hány szavazott az RMDSZ listájára. Ugye, ez 52% Szilágyban, 47% Hargitában és 45% Szatmárban. Ugyanakkor azt látjuk, hogy Hargitát leszámítva gyakorlatilag ez az arány mindenhol kisebb, mint az önkormányzati választásokon tapasztalt mozgósító képesség.
Moderátor: Mik voltak azok a tényezők, amelyeknek köszönhetően sikerült beérni és meghaladni a román részvételi arányt, és megfordítani ezt a trendet? 
Illyés Gergő: Szerintem három fő tényező volt, nehéz megmondani, hogy a megyék szintjén mi befolyásolta a részvételi arányt. Megnézve ezeket az eredményeket, látszik, hogy bizonyos székelyföldi kisebb régiókban érzékelhetően jobb volt most az eredmény, mint akkor, amikor az RMDSZ külön indult. Volt az MPP-vel való összefogásnak is egy felhajtó ereje főleg Székelyföldön és azokban a kisebb régiókban, ahol hagyományosan az RMDSZ elleni kisebb pártoknak jó eredményei szoktak születni, például Gyergyószéken. Ez egy dolog. Ennek például az interetnikus közegben nem volt érzékelhetően nagy hatása. A másik okcsomag az volt, hogy az elmúlt időszak eseményei felborzolták a kedélyeket, a marosvásárhelyi iskolaügy és a csíksomlyói ügy mozgósíthattak jobban, és az RMDSZ a kampányában fel is hívta a figyelmet arra, hogy ezek a dolgok megtörténtek. A harmadik fontos ok a magyarországi kormánypártok kiállása. Ennyire egyértelmű ez soha nem volt még az eddigi választásokon, bár voltak már közös fotók, de ennyire erőteljes jelenlét még nem volt. Illetve az, hogy a magyarországi közmédia, vagy általában a média sokkal nagyobb teret szentelt a választásnak, mint eddig. Vasárnap a közmédia csatornái olyanok voltak, mintha erdélyi csatornák lettek volna. És tekintettel arra, hogy az erdélyi magyarok nagy számban nézik ezeket az adókat, ez hozott egy olyan kontrasztot, hogy a román médiában kampánycsend volt – meg egyébként sem jelent meg az RMDSZ szinte egyáltalán a román médiában –, a magyarországi médiában pedig nem, és az erdélyi magyar választók úgy érezhették, hogy történik valami vasárnap, miközben az országban egy láthatatlan kampány volt. Ez hozhatott egy pluszt. Nem tudom, hogy melyik milyen mértékben, de biztos, hogy mind a három tényező hozzájárult ehhez az eredményhez. 
Székely István Gergő: Én is azt gondolom, hogy nem elsősorban a Fidesz kiállása, hanem inkább a médiakampány volt az, ami mozgósítóan hathatott. Persze, utólag ezt meg lehet mérni, be lehet tenni ilyen kérdéseket a következő országos felmérésbe, hogy mi volt fontosabb: az, hogy Orbán Viktor eljött Szatmárra, és személyesen az RMDSZ mellett kampányolt, vagy az, hogy tulajdonképpen egy alacsony intenzitású román kampány közepette az RMDSZ úgymond profitálhatott abból, hogy a magyar köztévében nincs kampánycsend, és ott lehetett mozgósítani akár vasárnap is. Szerintem ezt erősíti az is, hogy a tömbzónákban nagyobb volt a részvételi növekmény a helyhatóságihoz képest, mint a szórványban, és szerintem ez az a zóna, ahol elvárható az, hogy a magyar köztévének nagyobb mozgósító hatása legyen. Egy barátom kicsit cinikusan úgy foglalta össze egyébként, hogy ezt a mozgósítási pluszt úgy is meg lehet fogni, hogy 2% Orbán Viktortól és 2% a DNA-tól. 
Moderátor: Udvarhelyszéken hogyan sikerült átlépni a helyi ellentéteken?
Illyés Gergő: Én is csak annyit tudok, amennyit a médiából látok, hogy egyrészt volt egy Kelemen Hunor-látogatás, talán utolsó héten, amikor az udvarhelyi polgármesterrel aláírtak egy dokumentumot, aminek nyilván az volt a célja, hogy az MPP próbáljon meg helyi szinten mozgósítani, illetve maga Kövér László is a helyszínen volt, és megpróbálta ő is meggyőzni a helyieket. Egyébként azt láttam, hogy Udvarhelyszéken nem volt a legjobb a mozgósítás, ahhoz képest, amilyen volt az önkormányzatin, gyengébb lett, és ha jól tudom, a vidék volt az erősebb, a város még gyengébb lett. Tehát részben sikerült csak átlépni az ellentéteken. Azt gondolom, hogy a parlamenti választás mindig más, mint az önkormányzati, biztos vannak olyanok is, akik egyébként is megszavazták volna az RMDSZ-t, annak ellenére, hogy az önkormányzatin az MPP-EMNP-re szavaztak, mert más játék, más kávéház. Számukra nem is a Kövér László látogatása jelenthetett sokat, hanem az Orbán Viktoré, mert még mindig ő az a személy, akinek a szava a legtöbbet jelent ezeknek a választóknak, és tanácsa, iránymutatása a legerősebb dolog. És ennek hatására azt mondták, hogy na jó, tegyük félre azt, ami egyébként zavar, mert vannak nekünk problémáink a szervezettel, nem is kevés. Persze, a közmédia is fontos volt, de Orbán Viktor is fontos volt, mert ő nem szokott mindenhez hozzászólni, ritkán nyilvánul meg külhoni magyar kérdésekben ennyire egyértelműen, most pedig megtette, úgyhogy ez is hozhatott szavazatokat. Gyergyóval is ugyanez a kérdés szerintem, ott viszont jó volt a mozgósítás, MPP-s városvezetés is van, meg elég erős MPP-s mag, ott viszont jól sikerült a mozgósítás. Szerintem ahhoz képest jól működött, hogy mennyire féltek tőle mindkét oldalon, hogy nem fog ez simán megoldódni. Székely István: Az általános részvételhez azért annyit még hozzáfűznék, hogy ha megnézzük az utolsó két parlamenti és önkormányzati választás részvételét, akkor az önkormányzati választás részvételének körülbelül 80 százaléka az ezt követő parlamenti választás részvétele, és a mostaniak között ugyanez az összefüggés figyelhető meg. Két észrevételt tennék, az egyik az MPP-vel megkötött összefogás kérdése. Én úgy gondolom, ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy az MPP által dominált településeken jobb volt a mozgósítás, mint a megkötött megállapodás nélkül, hanem van egy olyan hatása is, hogy maga az összefogás ténye és ennek a kommunikálása, interetnikus környezetben, a szórványban is behozott a bizonytalanok köréből egy olyan réteget, amelynek a verseny elsősorban a személyeskedésig fajuló vitákat jelentette, ami távoltartotta őket a parlamenti választásoktól. A másik szempont technikai jellegű lesz: azt látom, hogy most sikerült egy jó kampányt összehozni, ennyire tervezett kampánya az RMDSZ-nek – szakaszolással, heti témával, napi üzenettel – még nem volt, és ez azért lehetett sikeres többek között, mert ezt a jelöltek is visszaigazolták, felerősítve hatását . Ez annak is a következménye, hogy az RMDSZ lecserélte a képviselőinek és szenátorainak felét, és ezeknek a fiataloknak, mondjuk úgy, az együttműködési hajlandósága és a fegyelme a választási kampányban sokkal jobb, mint azoké, akik „mindent tudnak”. 
Moderátor: Az egységes üzenet mellett fontos lehetett az is, hogy ezúttal megpróbáltak konkrét, kézzelfogható és megvalósítható üzeneteket megfogalmazni, és nem a ködös autonómiát tűzték a zászlajukra, amiről mindenki tudja, hogy négyéves szinten megvalósíthatatlan.
Barna Gergő: Visszatérnék még az eredeti kérdéshez, hogy miért volt a magyarok esetében jobb a részvétel. Nagyjából ugyanazt fogom elmondani, mint ami elhangzott, mert nagyon fontos pontosan látni azt, hogy az elsődleges tényező az alacsony román részvétel. Efelett elsiklunk, bár ezt korábban mondta Illyés Gergő is, de szerintem sokkal hangsúlyosabb annál, mint ahogyan tárgyaljuk. A 2008-as eredményekhez tudjuk hasonlítani a szavazószámokat, és ez azért is lehetséges, mert a részvétel nagyjából hasonló volt. Ha megnézzük, 2008-ban a PNL annyi szavazatot hozott önmagában, mint a mostani új PNL, amiben benne kéne legyen a PDL szavazótábora is. Eltűnt a PDL szavazóbázisa, ami nem elhanyagolható, 2,5 millió szavazatról van szó. A jobboldali szavazótáborban felerősödött apátiát még jobban mutatja, hogy az idei, júniusi önkormányzati választásokhoz képes a PNL elveszítette majdnem a felét a szavazóinak, 44%-kal csökkent a szavazószáma, ami 1 millió 120 ezer szavazatot jelent. Ha ezt az USR-vel összeadjuk, és úgy számoljuk, akkor is van egy 800 ezres különbség. Szerintem ezen a választáson nem jelent meg egymillió olyan állampolgár, aki minden előrejelzés, számítás, vagy akár a józan ész logikája szerint ott kellett volna legyen. Ezek olyanok, akik aktívak politikailag, olyanok, akik inkább jobboldali szavazók, akik az önkormányzati választásokon részt vettek. Ők most nem jelentek meg, az RMDSZ eredménye ezért is ennyire jó. Ha elmegy ez az egymillió szavazó, akkor az RMDSZ 5,3-5,4%-ot kapott volna, ami nyilván még mindig jobb, mint a 2012-es eredmény, tehát nem kell elvitatni az RMDSZ eredményét, de azt nagyon pontosan kell látni, hogy a román részvétel nagyon befolyásolta ezt, és olyan szempontból fontos, hogy nem tudni, mi lesz a következő választásokon, nem szabad hátradőlni, pontosan kell látniuk az RDMSZ-ben is, hogy mi az elsődleges ok. A másodlagos okot, amiről itt szó volt, úgy fogalmaztam meg, hogy egy konszenzus volt abban, hogy az RMDSZ indul, és csak az RMDSZ: az MPP-vel való összefogás, és az a döntés, hogy az EMNP nem indul a választásokon. Azt hiszem, nem volt olyan parlamenti választás ’90 óta, amelyen ne lett volna az RMDSZ-nek valamilyen kihívója. 1996-tól biztos minden választáson volt, tehát ez az első olyan parlamenti választás az utóbbi években, amikor az RMDSZ egyedül indult. És ez a konszenzus megteremtődött mind erdélyi magyar szinten, mind a magyarországi pártokkal és a magyar kormánypárttal együtt, szerintem ennek nyilván nagy a hatása. A közmédia hatását nagyon jól látjuk az adatokban: amikor azt mondom, hogy a Partium teljesített nagyon jól, az a régió sokkal inkább követi a magyarországi közmédiát. A másik, amire Székely István utalt valamilyen szinten, hogy azt láttuk a korábbi választásokon, hogy a magyar-magyar verseny olyan negatív kampányt szült, amely minden bizonnyal taszította a választók egy részét. Az, hogy ez most elmaradt, azáltal az RMDSZ kampánya teljesen pozitív maradt. Ez ide tartozik ebbe a konszenzusos témába, hogy sikerült ilyen jól szerepelni. Az eseményekről pedig azt gondolom, hogy olyan nagy hatásuk nem volt. Nyilván jó volna ezt megmérni, egyrészt abból indulva ki, hogy a Maros megyei eredmények nem lettek olyan kirívóak, ha a marosvásárhelyi iskolaügyre gondolunk. Kolozs megye javított, bizonyos szempontból javított Székelyföld is, Csíksomlyónak és Horváth Annának az ügye lehet, hogy tényleg felhajtó erővel bírt. Viszont én azt látom, hogy egyre inkább emelkedik az ingerküszöb a DNA-s korrupcióellenes harc ügyletei kapcsán, mert ennek tulajdonítható be az is, hogy a román jobboldal ennyire otthon maradt. Nyugodtan a korrupcióellenes ügyészség kudarcának lehet ítélni ezt a választást is, ugyanúgy, ahogy az önkormányzati választások alkalmával voltak olyan polgármesterek, akiket a börtönben ülve választottak meg. Ugyanúgy, most az a szavazóbázis nem ment el szavazni, akiről a leginkább úgy tűnt, vagy úgy gondoltuk róluk, hogy nagyon is odafigyel ezekre a korrupciós ügyekre, és szankcionálja a PSD-t. Ez nem történt meg. Azt gondolom, hogy a magyarok szintjén is megnőtt az ingerküszöb, gondoljunk vissza, 2008-ban, 2012-ben is voltak ügyek. Nagy Zsolt, a Mikó-ügy régebbi témák, és nem tudom, milyen felhajtó erejük volt, vagy azokhoz képest ezeknek most nagyobb volt-e, vagy nem. Ezek események voltak, ezekre rá lehetett építeni a kommunikációt, de különösebben nagy hatásuk nem volt. 
Illyés Gergő: Arról, hogy mekkora hatása van a korrupcióellenes ügyészségnek: Nagybányán volt ez a bizonyos polgármester, és most az édesanyja volt a listavezető. És az egyik támogató videóban éppen a háziőrizetben levő fia buzdította az ő támogatóit, hogy szavazzanak az anyja által vezetett listára. Elég groteszk ez a helyzet, és tényleg ez a romániai valóság, hogy nem érdekli az embereket, hogy éppen ki korrupt, vagy ki nem korrupt. Lia Olguța Vasilescu ugye magasan megnyerte a polgármester-választás, és Dolj megyében 60% fölötti eredményt ért el a PSD, szóval ez így nem működik. Székely István: Én árnyalnám azt, amit Gergő mondott. A mostani eredmény valóban magyarázható a nagyon alacsony román részvétellel is, de ezek azért szorosan összefüggnek. Ugye ’90 óta azt látjuk, hogy nagyon kis különbség van a magyar és a román részvétel között, leszámítva a 2007-es és 2009-es EP-választásokat, nagyon nagy mértékben együtt jár ez a dolog. A kilencvenes években valamivel felette, a kétezres években valamivel alatta, és most megint valamivel felette van a magyar részvétel az országosnak. Ezeket tehát nem lehet önmagukban vizsgálni, hogy van egy román részvétel és van egy magyar részvétel. Azok a tényezők, amelyek előidézik az alacsony román részvételt, ugyanúgy érvényesek a magyar választókra is. A másik szempont, amiért valóban nincs ok arra, hogy valaki hátradőljön, az az, hogy az RMDSZ törzsszavazói köre vélhetően nem éri el az 5%-ot. Ha a biztos szavazókról vagy törzsszavazókról beszélünk, akkor azokra gondolunk, akik három egymást követő választáson elmennek, és ugyanarra a szervezetre szavaznak. Persze, megint kérdés, hogy milyen részvételi arányra vonatkozik az állítás, de ez már az önkormányzati választásokon is látszott. Ha össze kellene foglalni ezt az egész történetet, akkor leegyszerűsítve azt mondanám, hogy volt egy törzsszavazói kör, ehhez hozzáadódott a kampány két kiemelt célcsoportja. Az egyik a fiatalok mozgósítása – ezzel magyarázható az erős közösségi hálós és internetes jelenlét a kampányban. Illetve a másik, hogy az MPP-vel való összefogás kapcsán próbáljon az RMDSZ behozni olyan szavazókat, akik egyrészt ellene szavaztak, másrészt bizonytalanok voltak. Ehhez hozzáadódott a magyar kormány támogatása, illetve a valóban alacsony román részvétel. 
Barna Gergő: Ebben teljesen igazad van, hogy összefüggnek a dolgok, és hogy nagyjából azonos szinten alakult a román és a magyar részvétel. Azt gondolom, hogy a korábbi parlamenti választásokon is volt legalább a román pártokon belül egy összemérhető erőviszony, vagy egy nagyon hasonló politikai kínálat. Ami most, úgy tűnik, hogy a jobboldali szavazók esetében nem történt meg. Nem mondom azt, hogy ez az egymillió szavazó, aki nem vett részt a választásokon, az nem mozgósítható bármilyen más formában, vagy a következő választásokon. Szerintem ez fontos. Amúgy fontos azért is, mert az RMDSZ vagy a magyarok esetében kisebb lehetett feltételezésem szerint az átszavazás, pont azért, mert a jobboldali román pártok ennyire gyengén szerepeltek. Nyilván erre nincs adat, nehéz bizonyítani. Ez is hozzájárult az eredményhez, hogy ahhoz képest, hogy csak egy magyar párt indult, a román pártokra szavazók aránya is alatta maradt a korábbi választásoknak. Hogyha pedig visszatérünk arra, hogy mennyire kiugró vagy nem a magyarok részvétele, azt jól kell látni, hogy nagyon kevéssel haladta meg az RMDSZ szavazatszáma azt, amit 2012-ben az RMDSZ, az EMNP és az MPP együttesen hozott. Székelyföldön sem sikerült ezt meglépni, itt is egyedül a Partium vagy a szórvány áll jobban. De ez egy fontos tényező, amit István mond, hogy mekkora a törzsbázis, és ez egy kérdés is, én sem tudom, hogy kik azok, akik 2012-ben az EMNP-re szavaztak, és nem mentek most el, vagy azoknak mekkora része szavazott az RMDSZ-re, vagy mennyi azoknak az aránya, akik korábban nem vettek részt, de most igen. Szerintem van egy átjárás az EMNP-MPP szavazók és az RMDSZ között, de bizonyára nem teljes lefedettségű.
Székely István: Volt egy Avangard exit poll felmérés, ami egy hatalmas mintán készült, akkorán, amit azért már érdemes a magyarok szempontjából is komolyan venni. Ennek alapján a magyarok 10,7%-a román pártra szavazott, ami azért meglepően magasnak tűnik. Ebből 5,2 % a PSD-re, 2,9% a PNL-re, és 1,6% az USR-re. Most ez azért elgondolkodtató, mert nem hiszem, hogy ők néppártosok, vagy az MPP-sek lennének. Szerintem ezeknek egy része, legalábbis ami az USR-s szavazókat illeti, egyszerűen nem tartja már magára nézve meghatározónak az etnikai szavazást – ennek következményeivel azért számolni kell. 
Moderátor: Lehetett a mozgósításban hatása a kampány előtt bedobott provokatív román nyelvű RMDSZ-es óriáplakátoknak?
Illyés Gergő: Nem tudom erre a választ, de ez mintha a román társadalomban nagyobb hullámokat vert volna, mint a magyarban, mert a magyar választóknak ez sok újdonságot nem mondott. Ebből nem azt olvasták ki a magyar választók, hogy az RMDSZ el akar szakadni Romániától, hanem ők értették, hogy mi az üzenet: hogy a központosítás az egy rossz dolog, mi nem akarunk központosítást, mi azt akarjuk, hogy minél több döntés helyi szinten szülessen. 
Ez a gondolat, ennek a kommunikálása nem most kezdődött. Ilyen szempontból ez nem volt új üzenet, ez a román társadalom számára volt új üzenet. Ebből azt olvastam ki, hogy sokkal többet kell kommunikálni azokról a dolgokról, amiről mi beszélünk egymás között. Például arról, hogy az adókat helyi szinten használják, egymás közt sokat beszéltünk, de az, amennyi erről megjelent a román médiában, a nullához közelít. Erről sokkal többet kell beszélni az RMDSZ vezetői részéről. Ez konfliktussal jár a román médiában, valószínűleg sok kellemetlen tévéadással jár, de ezt be kell vállalni, mert egyébként 4 év múlva is ez lesz a hatás, hogy felírunk valamit a pannóra, és mindenki megijed tőle, hogy mindent el akarnak lopni. Nyilvánvalóan szándékosan lepődik meg a román média, de erre a román közvélemény rezonál. Ezeket úgy lehet leépíteni, hogy minél többet beszélünk róla. Moderátor: Háromszéken és Bihar megyében helyi EMNP-s vezetők arról beszéltek, hogy a választásokon nem érdemes részt venni, mert az RMDSZ úgyis bejut. Volt ennek a demobilizáló üzenetek hatása? 
Székely István: Háromszéken a megyei elnök azt mondta, hogy el kell menni, tulajdonképpen megismételve Szilágyi Zsolt nyilatkozatát, de helyileg több olyan képviselő is volt, aki világosan kimondta, hogy az RMDSZ-re nem szabad szavazni.
Székely István Gergő: Azt gondolom, hogy ezzel az EMNP lehetetlen helyzetbe került, mert ha a FIDESZ egy dolgot mond, akkor nehezen mondhatják annak az ellenkezőjét. Hasonlít a helyzet ahhoz, amikor a FIDESZ kibékült a VMSZ-szel a Vajdaságban, és akkor az Ágoston Andrásék és a VMDP hirtelen nem volt amit csináljanak, el kellett hallgassanak. Itt jön be az, hogy a miniszterelnöknek nem lehet ellentmondani, még akkor sem, ha amit mond, az nekünk épp nem jó. 
Transindex.ro

Sok nyolcadikos szorul magántanár segítségére a román szövegek értelmezésénél
Néhány hete már elérhetők az oktatási minisztérium hivatalos honlapján a román tételmodellek, amelyek segítségével felkészülhetnek a végzősök a júniusi kisérettségire. Idegen szövegek elemzését gyakorolják a nyolcadikosok, azonban sok magyar ajkú diáknak még a „konyhanyelv” ismerete is gondot okoz, nemhogy az irodalmi szövegek értelmezése.
A legtöbb nyolcadikosnak nem ér véget a tanulás azzal, hogy hazamegy az iskolából három órakor. Sokan rohannak ezután magánórákra, azzal a céllal, hogy jobban felkészüljenek a kisérettségire. Sok szülő és diák egyetért abban, hogy a legnehezebb vizsgatantárgy a román nyelv és irodalom – legalábbis egy magyar anyanyelvű számára, de van, amikor a román diákoknak is fejtörést okoz egy-egy archaikus szöveg.
Egy marosvásárhelyi nyolcadikos fiú nevét nem vállaló édesanyja lapunknak elpanaszolta: a legnehezebb vizsgatantárgynak a román irodalmat és nyelvtant tartja, hiszen nagyon átfogóan kérik számon az anyagot, azt feltételezik, hogy mindenki betéve tudja az elmúlt négy évi tananyagot, a vizsga pedig egy felsőfokú nyelvvizsgának tűnik – mondta. „Akinek nem anyanyelve, nem érti meg a szövegek nagy részét. Gyakran én is az interneten keresem meg a szavak jelentését, néha még a román anyanyelvű sem ismeri az adott szó szinonimáját. Sok magyar gyerek a kérdéseket sem érti meg igazán, nemhogy a szöveget” – tette hozzá az édesanya.
A helyzet viszont nem kilátástalan, ugyanis sok plusz munkával és pénzzel felzárkózhatnak a diákok, azaz legtöbben magántanár segítségére szorulnak. „Nem gondolom, hogy nem menne át magántanár nélkül a fiam, de sokkal könnyebben megérti, ha elmagyarázzák neki órák után” – mondta az anya, aki negyven lejt fizet a másfél órás magyarázatért. Matematikából is magántanárra szorul a nyolcadikos fiú, így a kettő együtt már hetente majdnem 100 lejbe kerül a családnak – tette hozzá a szülő.
Nagy Mónika, az erdőszentgyörgyi Szent György Iskolaközpont román-magyar szakos tanára szerint a román tételmodellek elfogadhatók, és az átmenéshez szükséges minimális pontszámot elérhetik a vizsgázók, elegendő a tanórákon való figyelem és a szövegértés. „A magyar anyanyelvű gyerekeknek viszont nehéz az információ szelektálása, mert nem tudnak jól románul. A gond a megértéssel és a fogalmazással kezdődik, és túl kevés a tanórák száma is ahhoz, hogy ez változzon. Könnyebben boldogulnak a nyelvtani résszel, a bizonyítási fogalmazással tudnának esetleg pontot gyűjteni” – fejtette ki lapunknak a pedagógus. Nagy Mónika azt tanácsolja a nyolcadikosoknak, beszélgessenek, barátkozzanak román anyanyelvű gyerekekkel, mert így lehet a legkönnyebben elsajátítani a nyelvet, és a román nyelvű tévéadások is sokat segítenek ebben – mondta.
Néhány hónapja nagy port kavart a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola román szakos tanára, aki azzal vádolta meg a tanintézet igazgatóját, hogy érdemtelenül engedi át a diákokat románból. A pedagógus szerint a legtöbb – főként vidékről érkezett – tanuló megszólalni sem tud az óráján, csak egy osztálytársuk tolmácsolásával érti meg őt. Azzal azonban egyetértett, hogy a rendszerrel van a baj, a magyar anyanyelvű diákoknak másfajta tananyagra, módszerre lenne szükségük a román nyelv elsajátításához, amely idegen nyelv számukra. Valószínű, még el kell telnie egy kis időnek, amíg a szaktárcának is hasonló lesz az álláspontja, addig is maradnak a nehéz tételsorok, a frusztrált tanulók és szüleik, illetve a magánórák.
A nyolcadikosoknak az országosan egységes próbavizsgát tavasszal szervezik meg, hogy felmérjék tudásukat, és hozzászoktassák őket a vizsgahelyzethez. Az igazi megmérettetésre júniusban kerül sor. A nyolcadikosok számára június 9-én zárul a tanév, 19-én veszi kezdetét a vizsga a román írásbelivel, 21-én a matematikával folytatódik, 22-én anyanyelvből bizonyítanak a diákok. Az eredményeket június 26-án teszik közzé, ugyanaznap lehet benyújtani az óvásokat, és 30-án közlik a végleges jegyeket.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Dragnea a képviselőház, Tăriceanu a szenátus elnöke
A képviselőház elnökévé a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselőjét, Liviu Dragneát, míg a szenátus elnökévé a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) társelnökét, Călin Popescu Tăriceanut választották december 21-én, szerdán – írja az Agerpres hírügynökség.
Az eredményeket rögzítő jegyzőkönyv szerint a képviselőház esetében mind a 317 leadott szavazat érvényes volt, 216 képviselő mellette, 101 pedig ellene szavazott. A szavazócédulás voksolás titkos volt.
A szabályzat szerint a képviselőház elnökét a jelenlévő képviselők szavazatának többségével választják meg. Liviu Dragneát a PSD javasolta, egyetlen jelölt volt az elnöki funkcióra.
A szenátus esetében 136 szenátor közül 129-en szavaztak, két szavazat érvénytelen volt. Az ALDE társelnöke, Călin Popescu Tăriceanu volt az egyetlen jelölt, 87 mellette, 40 ellene szavazattal ő lett a felsőház elnöke. Tăriceanut saját pártja, a szociáldemokraták és az RMDSZ támogatta.
Szerdán nevesítették a szenátusi frakciók vezetőségét is. A Szociáldemokrata párt (PSD) 67 tagú frakciójának vezetője Şerban Nicolae. Helyettesek: Elena Craioveanu, Roxana Paţurcă, Ioan Deneş és Liviu Mazilu. Titkár: Cristina Stocheci.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) 30 szenátorát Mario Oprea vezeti, helyettesek Eugen Ţapu Nazare, Ion Cristina, Siminica Mirea. A csoport titkára Nicoleta Pauliuc.
A 13 fős Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) szenátori frakciót Cristian Ghica vezeti, helyettesek Vlad Alexandrescu, Florina Presadă, Radu Mihail, a titkár pedig George Dincă.
Viorel Ilie lett a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) frakcióvezetője. Teodor Meleşcanu és Ion Hadârcă helyettesek, Ionuţ Sibinescu titkár.
Az RMDSZ kilencfős szenátusi frakciójának vezetője Cseke Attila, Fejér László Ödön lett a helyettes, Novák Csaba Zoltán a frakció titkára.
Dorin Bădulescu vezeti a Népi Mozgalom Párt (PMP) frakcióját. Gheorghe Baciu, Severica Covaciu, Ion Ganea helyettesek, Gabi Ionaşcu titkár.
Mint Milu Timoce, a Ráduly védelmét ellátó kolozsvári ügyvédi iroda ügyvédje kérdésünkre elmondta, a polgármester nagyon részletes és alapos nyilatkozatot tett a bíró előtt, amelyben pontról pontra cáfolta a vádiratban foglalt állításokat.
„Úgy gondoljuk, már a kezdetektől sikerült a vádak megalapozatlanságára rávilágítani. Ráduly Róbert külön-külön cáfolt minden vádpontot, jogi érvekre, illetve a rendelkezésre álló dokumentumokra alapozva, meggyőző módon” – értékelt a védőügyvéd.
Mint megtudtuk, következő alkalommal három, a vádirat által megnevezett tanút idéz be a törvényszék, akiket szintén kihallgatnak. A per következő tárgyalását január 27-én tartják. A korábbi tárgyaláson, novemberben Szőke Domokos nyilatkozattétele is több órán át tartott.
Mint ismert, tavaly júniusban az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg.
A pert március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat. Székelyhon.ro

Számadáskor Sepsibükszádon
Az egyre fogyó esztendő mintha összegzésre késztetné a közszférában munkálkodókat, a községvezetést, az oktatókat, a föld megművelőit, az egyháziakat – végül is mindenkit, akinek mérlegelnie kell: mi történt, milyenek voltunk ebben az esztendőben? A Csomád lábánál sincs ez másképp, sőt, felgyorsultak a mindennapok. A kistérség vendéglátói készülnek a csoportok fogadására, asztalhoz ülnek, hogy szó essen arról: mit hoz a küszöbön álló új esztendő, merre húz majd a mérleg nyelve?
Adventi csonka hét
Az ünnepek közeledte felgyorsította a keresztény embert. A községvezetésnél munkaorvos tette tiszteletét, az iskolások karácsonyi műsort, pásztorjátékot próbáltak, a gazdaember az új esztendő kiadásait körvonalazza. Bakó Ferenc plébános betegeknek, ágynak esetteknek nyújtott lelki segítséget az annyira fontos kitartáshoz. Minden gondot áthatott az ünnepvárás hangulata.  Bükszádon két hétig megszaporodik a harangszó. A plébános tájékoztatása szerint karácsony nagyszombatján 17 órakor kezdődik a gyerekmise, azt követi az angyaljárás-csomagosztás. Pásztorjátékot mutatnak be az VII–VIII. osztályos tanulók és a Mikes Ármin-iskola vegyes csoportja Kerestély Zita hitoktatójuk és Bacsó Emília segítségével. Gyóntatás után veszi kezdetét a karácsonyesti szentmise. Az első három ünnepen – vasárnap, hétfőn és kedden – 11 és 18 órakor misére szólnak a harangok, a gyerekek miséjét naponta 13 órakor tartják. Péntekre esik a Szent Család ünnepe, amely egyre gyakoribb Háromszék-szerte. A hívekben tudatosul, hogy 2017-et Szent László-évnek jelentette be a Szentatya, Szent László emléke sok-sok szállal kapcsolódik Háromszékhez is. „A nemzetünkre nehezedő megpróbáltatások lelkivilágunkat terhelik, felnőtt oktatási csoportjainkban is szó esik ezekről, ahol imádkozunk a Szűzanyához, hogy adjon erőt a nehézségek áthidalásához, összetartozásunk erősítéséhez” – mondotta a plébános.
Teendők a közéletben– Miként alakult a sepsibükszádi helyi tanács a választások után? Mi a hír a Csomád alatt? – kérdeztük Bács Csaba polgármestert.
– Elmondhatom, hogy megújult és fiatalodott is a tizenegy tagú községi tanács, amelynek tagjaival nekem együtt kell dolgoznom. Az RMDSZ színeiben hat tanácstagunk van, három személy képviseli a közösséget a Magyar Polgári Párt színeiben, kettő pedig független képviselő. Jó az együttműködés mindkét politikai pártképviselet tagjaival. Anélkül, hogy bárki mondaná, mindenik ráébredt arra, hogy mi mindnyájan egy pártot, Sepsibükszádot képviseljük, a települést kell segítenünk az elkövetkező négy esztendőben. Sikeresen megszerveztük a falunapokat, együtt voltunk, és szorosabbra kötöttük baráti kapcsolatainkat testvértelepüléseinkkel, Berhidával, Vasaddal, és alakulófélben egy újabb kapcsolat a kárpátaljai Gát településsel. Különféle tervezeteket készíttettünk. Az iskola mögötti területen szeretnénk a jelenlegi pályát átalakítani multifunkcionális műgyepes sportpályává. Elkészült a megvalósíthatósági tanulmánya, és várjuk a jövő évben megjelenő uniós kiírásokat. Annyira fontos ez a sportmozgalom, a fiatalság és tanulóink számára, hogy ha nem lesz ilyen jellegű kiírás, kénytelenek leszünk önerőből is megpróbálni kivitelezését. A jövő évben mindenképpen el kell végeznünk az Ábrahám Árpád nevét viselő felső óvoda szerkezeti és tetőtéri megerősítését. Ha minden igaz, érkezik egy utánfutóval ellátott traktor, amelyet közbeszerzésen sikerült saját pénzünkből megvásárolni, s nagy segítségünkre lesz a település területén – mezőkön, erdőkön és más területeken – végzendő munkálatokban. Az erőgépre és a tulajdonjogilag még nem rendezett, nem véglegesített földterületek rendezésére alkalmas személyt, szakembert kell alkalmaznunk. Utóbbi állásra harmadszori meghirdetés után sem jelentkezett senki. Lenne még jócskán tisztáznivaló, egy sor birtoklevelet kell kiállítani. A nyájak betakarodásával megnövekedett a kóborló kutyák száma, kénytelenek leszünk befogni és kutyamenhelyekre szállíttatni őket. 
Csokornyi érték a község szívében
Az utóbbi időkben megnőtt az érdeklődés a helyi üvegművesség múltja iránt. Sajnos, erről is csak résztanulmányok születtek, egy szintézis felette szükséges lenne. Bekopogtattunk a Mikes Ármin Általános Iskolába, ahol igazi nagyheti pezsgés fogadott.
– December 22-én, pénteken tartjuk az iskolai karácsonyt – újságolták örömmel a tanulók –, kigyúl a suliban a fény, s lehet, hogy egy kis csomagot is kapunk. December 26-án 19.20-kor kezdődik a bükszádi fúvószenekar karácsonyi koncertje.
– Kérem, mutassa be a hutaüveg-gyűjteményt, és szeretnénk megismerkedni az eszperantót tanuló gyerekekkel is – kértük a minket fogadó pedagógust.
Boér Rózsika igazgató készséggel mutatta be a tárlókban őrzött hutakincseket, a helyi üvegművesség remekeit. A vidéket egykor összefüggő lomberdők borították. A bükkösök vetették meg az alapját a bükszádi üvegiparnak. Legelőbb Almásra és a Zsombor-tetőre telepítettek üveghutát. Ezt a helyet nevezték Alsó üvegcsűrnek, s bizonyára gróf Mikó Ferenc (megh. 1755) alapította. S hogy 1756-ban már létezett, mi sem bizonyítja jobban, mint a később Sepsibükszádra került, Ano 1756 feliratú kis „huta-harang”. Zsomborból gróf Mikó Miklós költöztette a hutát 1782-ben a mai falu helyére. A gyártelep Bükszád központjában volt. Körülötte alakították ki a huta munkásai a fiatal települést. A gyár kisebb-nagyobb megszakításokkal 1918-ig működött. A legegyszerűbb befőttesüvegektől és lámpacsövektől a színes, csiszolt és festett üvegremekekig mindent előállított. Különösen szép üvegholmit és szecessziós festésű színes vázákat őriznek innen a Székely Nemzeti Múzeumban. Itt élt és működött az erdélyi üvegművesség legkiválóbb mestere, Sovánka István (1858–1944), aki 1908-ban került ide, és emelte magas szintre a bükszádi üvegművességet. Az üveggyárnak ma már csak egyetlen épülete áll. Az iskola épülete gróf Mikes Ármin vadászkastélya volt. Ma a kis intézmény az ő nevét viseli.
– A zabolai Mikes család támogatta, támogatja iskolánkat – mondta az igazgató. – Tanulóink tánccsoportját és kísérőjüket rendszeresen meghívják a zabolai nyári tánctáborba, és fizetik annak költségeit. Az ott megtanult táncokat itthon a falunapi műsorban be is szokták mutatni. A Mikes grófok legtöbbször a bükszádi templombúcsún is tiszteletüket teszik. Tanulóink közül sokan megtanulták az eszperantót, s Mihai Trifoi nyugalmazott nyelvszakos tanár szorgalma révén most is tanulják, rendszeresen részt vesznek a nemzetközi eszperantótalálkozókon, -kongresszusokon.  – A tanár úr szabad idejében tanítja az eszperantót, bejár az iskolába, tavaly nyáron is végig tanított. Én egy év alatt elég jól megtanultam ezt a nyelvet, nem nehéz – mondotta Szakács Kriszta nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk külföldi kongresszuson: Darvas Kamilla, Flori Felicia Ilie, Valentin Ciucă és én. Szlovákiába, Nyitrára vitt el a tanár úr, s onnan Magyarországra, mind a két helyen kurzusokon vettünk részt. Nagyon jó volt, hasznos volt, és kedvesen fogadtak.
Vendégeket várnak
– Lesz-e vendég az év farkán? – érdeklődtünk a bükszádi Anna Panziónál.
– Telt ház lesz – tudtuk meg Gyöngyösi Józseftől. – Belföldi vendégek foglaltak szállást. A helyi készítmények mellett lesz részük lovas szánkózásban és tábortűzben is.
– Mi csak a szállást biztosíthatjuk az érkezőknek – tájékoztatott a Bella Panzió tulajdonosa, Jungvert Ildikó. – Korszerű konyha áll rendelkezésükre, és szívük szerint készíthetik a szilveszteri és újesztendei ételeket.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Árva és nehéz sorsú gyermekek mentsvára - Újraírt sorsok
Miközben karácsony előtt azon gondolkodunk, hogy mi legyen a századik játék, amit megveszünk csemetéinknek, talán meg sem fordul a fejünkben, hogy vannak gyerekek, akiknek nemhogy ajándékra, hanem a mindennapi betevőre sem telik.
Mélyszegénységben élő családoknál, ahol az apróságok fűtetlen lakásban alszanak, legtöbbször még kenyér sem kerül az asztalra, és nem járnak iskolába, mert nincs cipőjük, ruhájuk. Bár kevesen, de közöttük is vannak „szerencsések”, akiknek a sors olyan jótevőket küld az útjukba, akik segítenek nekik kitörni a nincstelenségből. Ezt a nemes küldetést vállalta fel Sebesi Halmágyi Ildikó református lelkész, aki az évek során 181 nehéz sorsú gyereket menekített ki a mostoha környezetből, és nevelt fel az általa létrehozott havadtői gyermekotthonban. Takaros ház és gondozott udvar tárul elénk, amint betérünk a havadtői gyermekotthon kapuján. Míg sok lakásban, ahol egy-két gyerek van, minden lépésnél játékokba, földön heverő tárgyakba botlik az ember, itt, ahol 23 gyerek nevelkedik, patyolattisztaság és rend vesz körül. A falon szinte tenyérnyi üres felület sincs, minden- hol a gyerekek – egykori és jelenlegi bentlakók – fotóiból készült montázsok teszik otthonossá a környezetet. Halmágyi Ildikó anyai büszkeséggel mutogatja a fényképeket, amelyekről életvidám, barátságos gyerekek köszönnek vissza, nem is gondolnánk, hogy mennyi keserűség jutott nekik, mielőtt az otthonba kerültek. A fényképek között gyöngybetűkkel megírt levelek, amelyekben a havadtői mentsvárból már kirepült fiatal felnőttek mondanak köszönetet mindazért, amit az itt töltött évek alatt kaptak. A lelkésznőnek címzett egyik levél utolsó sora megragadja a figyelmem: „Mindazt, ami ma vagyok, Önnek köszönhetem!” Miközben beszélgetünk és a fényképeket nézegetjük, a gyerekek sorra érkeznek haza az iskolából, és mindenik hangosan, tisztelettudóan köszön: Békesség Istentől! 181 gyereket neveltek fel A lelkésznő elmondta, napközi otthonokat működtettek a Nyárád- és Küküllőmentén, ahol a legszegényebb gyerekeket próbálták felkarolni. Látva a mostoha sorsokat, a nincstelenséget, megfogalmazódott benne, hogy szükség van egy otthonra, ahol ezek a gyerekek emberhez méltó körülmények között élhetnek, ahol biztosítva van az étkeztetésük és taníttatásuk. Tizenhat éve működik a havadtői otthon, és az évek során 181 gyerek nevelkedett itt. Jelenleg 23-an laknak a takaros házban, a legkisebb alig három-, a legnagyobb 23 éves. Vannak közöttük árvák, félárvák vagy problémás családokból származók, de olyanok is, akiknek élnek a szüleik, nem is alkoholisták, de félreeső, kis településeken élnek, nincs munkahelyük, és otthon nem tudják biztosítani a gyerekeknek a megfelelő étkeztetést, iskoláztatást. Kenyér helyett kukoricadara vízzel és sóval Mindenik gyereknek sajátos története van, szinte mindeniknek a családi gyökerei visszanyúlnak a pásztorkodáshoz. A legnehezebb körülmények között éltek, ahol a nincstelenség határozta meg a mindennapjaikat. – Került ide hat testvér, a legnagyobbik fiú a tehéncsordát őrizte, már 6-7 éves korában rá volt bízva ez a nagy felelősség. Falun az a szokás, hogy akinek a tehene a csordában van, az adja az élelmet arra a napra, vagy tíz lejt. De az apának nem kellett az élelem, hanem a tíz lej. Így a gyerek egész nap éhesen hajtotta a teheneket, és miután ezt befejezte, este 9-től következett a másik műszak, kellett őrizze a kukoricát reggel hatig. Tehát neki se éjjele, se nappala nem volt. A többi testvér kenyeret esetleg egy hónapban egyszer látott, amikor kivették a gyermekpénzt, vettek egy-két kenyeret, és a következő hónapig megint nem került kenyér az asztalra. Elmesélték a gyerekek, hogy a kukoricadarát, amit a tyúkoknak adnak, megkavarták, tettek bele sót meg vizet és megették. Vagy kifogták a patakban a pirkát és élve megették. 7-8 év kellett elteljen ahhoz, hogy ne gyűjtsenek a párna alá élelmet. Itt nálunk napi ötszöri étkezés van, naponta tizenöt-húsz kenyér fogy el, és így is sokáig este, reggel kenyér volt a párnájuk alatt. Ilyen nehéz keresztekkel indulnak útnak, és az otthon töltött pár hónap, pár év, a sok nélkülözés egész életükben végigkíséri őket. Sok esetben verekedések, dulakodások voltak a családban, hol a kés állt az ajtóba, hol a balta az asztalba – elevenítette fel a szomorú sorsokat a lelkésznő. Olyan gyerekről is mesélt, aki a falutól négy kilométerre lévő majorháztól járt mindennap iskolába, reggel 5 órakor elindult, hogy 8-ra beérjen. Amint jött le a hegyről, a nedves fűben csupa víz lett a ruhája. A nélkülözésben élő nagyszülők nevelték. – Az iskolában nagyon felfigyeltem rá, mert tanult, mindig jó jegyei voltak. A haja tele tetűvel, koszos volt, de nagyon édes. Kerestem neki egy családot, de utólag kiderült, hogy éjjel dolgoztatták, paszulyt kellett bontson. Az iskolában a fáradtságtól egy idő után órán aludt el, így szólt az igazgatónő, hogy gond lehet vele, és az unszolásomra elárulta, milyen sorsa van. Valójában ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezeket a gyermekeket egy otthonba kellene beköltöztetni – emlékezett vissza a lelkésznő. Különösen megrázó történet áll egy másik gyerek mögött, akinek végig kellett néznie, amint két testvére bennég a házukban. Egy kis, vidéki településen történt, hogy az anya a házba bezárva magukra hagyta a két gyereket, a faház pedig lángra lobbant. A harmadik testvér eközben az apával volt a juhokat őrizni, mire hazaértek, már lángokban állt az otthonuk. Testvéreit nem sikerült kimenekíteni. Mindent megtermelnek. A havadtői gyermekotthon önfenntartó, csupán nagylelkű adományozók segítségére számíthatnak. Vannak, akik ruházattal, anyagiakkal segítenek, mások elviszik nyáron táborozni a gyerekeket. A lelkésznő mellett Szász Mária szakácsnő, valamint Járai Kinga és Bíró Judit nevelők gondoskodnak a gyerekekről. Délutánonként pedagógus segít nekik a tanulásban. Az élelmiszerek nagy részét ők maguk termelik meg, tehenet, kecskét, szárnyast, sertést tartanak, zöldséget, gyümölcsöt, búzát termesztenek. Amiből fölösleg van, azt elcserélik olyan termékekre, amire szükség van. A ház körüli munkából mindenik gyerek kiveszi a részét, amikor nincsenek iskolában és nincs tanulnivalójuk, besegítenek a konyhában, ruháikat maguk mossák. – Nagyon fontos az önállóságra nevelés. Arra törekszünk, hogy úgy neveljük őket, hogy amikor kikerülnek innen, álljanak meg a saját lábukon. Nem tudom garantálni, hogy felnőttként meg tudják majd engedni maguknak az automata mosógépet, vagy hogy minden élelmiszert a boltban megvásárolhatnak. Itt mindenki mindenhez ért, ha lesz majd kertjük, biztosan fogják tudni azt rendezni, és megtermelik maguknak az élelmiszereket – magyarázta a lelkésznő. Mindemellett testvérként szeretik egymást, a nagyobbak mindenben segítik a kisebbeket, ha valamelyiknek baja van, mindenki ott terem. Mint mondta, a gyerekek Havadtőre és Gyulakutára járnak óvodába és iskolába, majd a legtöbben az erdőszentgyörgyi líceumban tanulnak tovább. Az iskolából csak jó visszajelzések érkeznek, hogy mennyire kedvesek, segítőkészek, csendesek, nincsenek gondok velük. Példás a magaviseletük, nagyon sok a jó tanuló. Tanulnak, mert szeretnék többre vinni, mint amit otthon láttak. Van a környéken egy virágkertészet, ahol a gyermekek 16 éves koruk után dolgoznak nyáron, maguk keresik meg a pénzüket. Akadnak tehetséges fiatalok, akik a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceumban folytatják tanulmányaikat, és természetesen támogatják őket ebben. A tapasztalat azt mutatja, hogy az otthonból kirepült fiatal felnőttek megállják a helyüket az életben, munkahelyük van, családot alapítottak. Az évek során egyesek egyetemet végeztek, mások szakmát tanultak, és itthon vagy külföldön ügyes kezű szakemberként sikeresen helytállnak. Ilyenkor érezzük, hogy nem volt hiábavaló a munkánk – fűzi hozzá Halmágyi Ildikó. 13 liter pörkölt, 5 kiló laska A ház barátságos konyhájában Manyi néni fogad. Szász Mária az, aki gondoskodik arról, hogy mindennap jóllakjon a népes gyermeksereg, és bizony nem titok, hogy néha a tányérra kerülő finomságok mellett egy ölelésért is odaszaladnak hozzá a legkisebbek. Miközben teával kínál, árad belőle a szó, olyan szeretettel mesél a gyerekekről, mintha a sajátjai lennének. A falon méretes betűkkel kifüggesztett házirend, amit minden gyereknek be kell tartani, nem szabad az asztalnál szürcsölni, csámcsogni, sem pedig a sáros lábakat föltenni a székre. Huszonhárom korgó gyomrot naponta többször jóllakatni bizony nem kis munkával jár. Manyi néni elárulja, hogy egy ebédre 12-13 liter pörköltet készít, amihez egy veder megtisztított és felvágott hagyma szükségeltetik. Egy rántottához egy egész „kofrázs” tojást kell eltörni, amikor pedig túrós vagy mákos laska lesz a második fogás, egy kisebb zsák (5 kg) laskát főz meg. Mosolyogva hozzáteszi, bizony mindig fel kell készülni arra, hogy ne ürüljön ki elsőre a fazék, ugyanis a gyerekek nagy része általában kér repetát. Néha Manyi néni az általa készített finomságokkal ösztönzi a gyerekeket, például a legkisebbek, ha ügyesen elszámolnak húszig, „csillagos tízes” ebéd lesz a jutalmuk. Távozásunkkor lelkesen integet utánunk a gyerekcsapat: szépek, ápoltak, kedvesek és tisztelettudóak. Érthetetlen, hogy miért jut egyes gyerekeknek ilyen mostoha családi háttér, viszont öröm látni, hogy vannak emberek, akik annak szentelik az életüket, hogy új esélyt biztosítsanak nekik.
Menyhárt Borbála

A kastély mégsem olyan, mint a foci
Egyszervolt kastélyok nyomában Bordás Beátával
Nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem terepen is kutatott Bordás Beáta az 1840–1918 közötti erdélyi kastélyépítészet nyomdokait keresve. Doktori dolgozatából most tetszetős és tartalmasan izgalmas kötet* jelent meg, ami akkor is tud újat mondani, ha nagyon úgy tűnik, hogy manapság a kastélyokhoz mindenki jobban – és jól – ért, akárcsak a focihoz és a házépítéshez.
Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék historizmus korabeli kastélyainak eredt a nyomába Bordás Beáta négy évvel ezelőtt, miután az árkosi kastéllyal foglalkozó 2010-es mesteri dolgozatának készítése ráébresztette, hogy ezzel a témakörrel szeretne behatóbban foglalkozni. A doktori dolgozatot kötetben adta ki a Polis Könyvkiadó, melynek igazgatója, Dávid Gyula, a IV. Adventi Könyvvásáron megtartott könyvbemutatón örömét fejezte ki, hogy munkásságával Bordás Beáta olyan sorozatot folytat, amelynek kezdete a kiadó alapítási éve körüli időszakra tehető – akkor Kovács András gondozta kötetté a Farka utcai templom címereit. Dávid Gyula úgy vélekedett: a szerző impozáns anyagismerettel rendelkezik, amely egyrészt alapos kutatásból merítkezik, majd kifejtette: arról, hogy Bordás Beáta nemcsak a levéltárat búvárolta, hanem kiadós terepmunkát is végzett árulkodnak például a kötet fényképei is.
A könyvet méltató Weisz Attila művészettörténész szerint a szerző témája már a kutathatósága miatt is nehéz, ugyanis az ingatlanok sok esetben nem hozzáférhetők az azokban működő intézmények, leromlott állapotuk vagy a tulajdonosok miatt, esetleg egyszerűen már nem is léteznek, mint a kötetben részletesebben bemutatott 22 épület közül öt: az alig ismert bonchidai régi bárói kastély, a magyarfenesi Jósika-kastély, a jósikafalvi Urmánczy-kastély, a torockószentgyörgyi báró Thoroczkay-kastély és a drassói (Fehér megye) Teleki-kastély. Amint azt Weisz Attila mondta, a téma azért sem könnyű falat, mert „lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés: a kastélyokhoz, a nemesi famíliák történetéhez ma már mindenki (jobban) ért, mindenki tud egy történetet, hallott/olvasott olyasvalamit, esetleg ismer olyan kastélyt vagy udvarházat, ami érdemtelenül kimaradt a kötetből”.
Gazdag forrásanyagot kutat fel a szerző irodalmi levelezésektől gazdasági feljegyzésekig, így sok kastély és település birtoklástörténetét tisztázza, pl. Weisz Attila szerint itt ismerhetjük meg a legjobban a gyalui kastély zavaros XIX. századi tulajdonosi viszonyait is. A tekintélyes bibliográfiában találunk az 1850-60-as évekből származó korai bemutatásokat, századfordulós újságcikkeket, a kötet hivatkozik az arisztokraták, nemesek XX-XXI. századi visszaemlékezéseire, interjúira, közöl archív térképeket, festményeket, fotókat, képeslapokat, eredeti tervrajzokat; egyik erőssége az 1990 után készült felmérések, helyreállítási tervek alapján készült 12 alaprajzból álló melléklet. Bordás Beáta a bonchidaihoz, válaszútihoz hasonló értékű épületeket fedez fel a nagyközönség, de a szakma számára is: pl. az enyedszentkirályi br. Bánffy-kastélyt, a mezőzáhi Ugron-kastélyt. Kis műfaji-stilisztikai kalauzt is találunk a könyvben, de a szerző az épületek létrejöttének okait is vizsgálja (pl. házasságkötés), ír a tervezőkről és építőkről, a kastélyparkokról, kertekről, a műkedvelő arisztokratákról.
A kastélybelsőkről is olvashatunk, amelyek szomorú sajátossága erdélyi viszonylatban, hogy a berendezések, gyűjtemények a XX. század során megsemmisültek, esetleg darabjai közgyűjteményekbe kerültek. Weisz Attila szerint a fennmaradt darabok ma is tovább pusztulnak, példaként említette a válaszúti kastély fennmaradt berendezését, abból egy széket, amely „az 1878-as párizsi világkiállításon is szerepelt, s amelyet pár hónapja egy helyi potentát vitt el »restaurálásra«, azóta nyoma veszett”.
Bordás Beátát a kutatásainak sikerélményeiről faggattuk, ami a kötet megírásának egy-másfél évében motiválhatja a szerzőt. – Amikor a levéltári kutatás során felfedeztem, hogy nemcsak én gondoltam így, hanem valóban létezett Bonchidán egy másik hatalmas kastély, vagy amikor a zsuki kastély mellett található kőurnáról kiderítettem, hogy Medgyessy Ferenc alkotása, aki egy nagyon jelentős szobrászművész volt. A helyszíni bejáráskor számos olyan információra bukkantam, aminek nagyon-nagyon örültem, és teljesen elérzékenyültem, úgy éreztem, hogy ezért érdemes csinálni. Ilyen momentum volt, amikor először találkoztam pl. a válaszúti kastély belsejével. Vagy az is nagyon jelentős pillanat volt, amikor beigazolódott a válaszúti ebédlőben levő csempekályhával kapcsolatos gyanakvásom. A kályhán különböző csatajelenetek láthatók, illetve a vérszerződés jelenete, és élt bennem egy sugallat, hogy az nem lehet, hogy a báró magától találta ki ezeket a kompozíciókat. Hatalmas felfedezés volt kideríteni, hogy egy korabeli metszetkönyvből egy az egyben lemásolta őket – mondta Bordás Beáta, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy kutatását a jövőben további történelmi megyékre is kiterjeszti, ám egyelőre a Művészeti Múzeummal kötött viszonylag friss munkaszerződése miatt szakmai érdeklődése most más irányba fordul.
Kerekes Edit
* Bordás Beáta: Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914). Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék kastélyai /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2016./ Szabadság (Kolozsvár)

Vészkiáltás az erdélyi magyar értelmiségtől
Vészkiáltásnak szánja egy húszfős értelmiségi csoport azt az internetes petíciót, melyben az erdélyi magyar oktatás és sajtó nehéz helyzetére hívják fel a figyelmet. Rámutatnak, konkrét intézkedéseket várnak a politikai elittől ezen, az erdélyi magyar társadalom jövője szempontjából létfontosságú területeken.
„Szomorúan állapítjuk meg, hogy oktatásunk leszakadóban van, sajtónkra politikai kontroll nehezedik, nyilvánosságunkat pedig tabuk szűkítik" – olvasható a Facebook közösségi portálon terjedő petíció szövegében. Ezt többek között Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató, Nagy László fizikus, egyetemi professzor, Néda Zoltán fizikus, egyetemi professzor, Balázs Attila lelkész, Papp-Zakor András újságíró, Sipos Zoltán újságíró, illetve számos erdélyi magyar gimnázium igazgatója látta el kézjegyével.
„Politikai elitünk választási programja számos olyan részt tartalmaz, amely elsősorban nem rajta, hanem a többségi döntéshozókon múlik. Ilyenképp számonkérhetősége is korlátozott, és másokra háríthatja a felelősséget a vállaltak megvalósulását illetően. Aránytalanul sok szó esik viszonylag könnyen megoldható és kedvező sajtóvisszhangot hozó problémákról" – olvasható a Beszéljünk megoldható problémákról! című dokumentumban. Ennek szerzői beismerik, a sokszínű fesztiválokra, többnyelvű feliratokra, a műemlékek és hagyományok védelemére is szükség van, ahogy a jelképek ügyét is lényegesnek tartják. Ugyanakkor leszögezik: a jövő generáció megfelelő színvonalú képzése és az átlátható közügyek, a sajtó szabadsága „a mostaninál sokkal több figyelmet érdemel, az erdélyi magyar politikai elitnek pedig konkrét elkötelezettségeket kell vállalnia ezekért".
Hiányzik a támogatás
A dokumentumban elsőként az oktatás gondjait ismertetik, rámutatva: már a történelmi múltú, eddig helyzeti előnnyel bíró magyar iskolák is elkezdtek leszakadni a román vetélytársak teljesítményétől, így félő, hogy hosszú távon a szülők román tannyelvű intézményt választanak gyerekeik számára. „Ez rövid idő alatt a magyar közösség zsugorodásához, versenyképtelenségéhez, sorvadásához vezet" – jelentik ki az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók az erdélyi magyar pedagógus-pályamodell, a megfelelő szakmai és anyagi támogatás hiányát hangsúlyozva.
Úgy vélik, hosszú távon a tanároknak nyújtott célzott segítség, az utazási és lakástámogatás, illetve ösztöndíj jelenthet megoldást a gondokra. „Ezt az égető problémát egy politikai támogatással létesített, de civil kontroll alatt működő oktatási alapítvány, illetve egy széles körű társadalmi összefogás révén tartjuk megoldhatónak" – áll a petícióban, melynek szerzői szerint ennek költségvetését a politikai elitnek kellene biztosítani a romániai magyar kisebbségnek szánt állami támogatásból.
Katasztrofális helyzet alakulhat ki
„Manapság senki nem akar tanár lenni – ezt az egyetemen nagyon jól látjuk –, egyszerűen azért, mert a tanári szakma nem megbecsült, és a társadalom semmit nem tesz annak érdekében, hogy a gimnáziumainkban jó tanárok legyenek" – részletezte a Krónikának a petícióban foglaltakat az egyik aláíró, Néda Zoltán fizikus. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora szerint ez hamarosan „katasztrofális helyzethez fog vezetni", melyet az erdélyi magyar közösségre leselkedő legnagyobb problémának ítél. Elmondta, elsősorban vidéken vannak problémák, itt tehetne sokat a kért alapítvány.
Felvetésünkre, hogy az Iskola, illetve Communitas Alapítvány részben megoldást kínál ezekre, kifejtette: az „egy csepp", ráadásul az említett alapítványok főleg az egyetemi oktatók problémáival foglakoznak, amelyek nagyjából rendeződtek, de a közoktatásban, főleg vidéken számos a gond. „A nagy gimnáziumokban például természettudományokból már nem lehet jól felkészült tanárokat találni. És nem azért, mert nincs egyetemi képzés rá, hanem mert egyszerűen nincs jelentkező" – részletezte a professzor, aki szerint a hozzájuk csatlakozott kolozsvári, temesvári, csíkszeredai, székelyudvarhelyi stb. iskolaigazgatók is ezzel a problémával küzdenek.
„Sok a háttéralku"
A petíció szerzői a nyilvánosság problémáját sem hagyják szó nélkül, rámutatva: bármilyen társadalmi vita alapját az adatok és a transzparencia kell, képezze. „Ebből a szempontból azt tapasztaljuk, hogy a közügyeink illetékesei vonakodnak pontos nyilvántartást vezetni, adminisztrálni, sok a háttéralku, másfelől a létező dokumentumokhoz, a közérdekű adatokhoz való, egyébként törvényben garantált hozzáférés is akadozik" – állapítják meg. Kijelentik, az erdélyi magyar sajtóban kevés „az önálló újságírói munka".
„Íródeák vagy mikrofonállvány módján azt mondja tovább, amit megmondanak neki, és ritkán kérdez vissza, ellenőriz vagy von felelősségre. Ha egy újságíró mégis kifejtene egy-egy témát, akkor gyakran felkészületlenséggel és arroganciával találja magát szemben. Úgy véljük, a civil szféra finanszírozása – érkezzen a pénz a romániai vagy a magyarországi költségvetési forrásokból – is tényező abban, hogy jelenleg bátorság kell bármilyen közügyben állást foglalni, véleményt nyilvánítani" – jelentik ki az értelmiségiek. A visszásságokra példaként az erdélyi magyar sajtó finanszírozásának kérdését, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosának közrádiós állása körüli visszásságokat említik. A közérdekű adatokkal való pontos és naprakész elszámolást sürgetik, illetve azt kérik a politikai elittől, hogy közvetlenül a Bukarest által az erdélyi magyarságnak szánt költségvetési keretből elkülönített összeggel, nyilvános pályázatok útján garantálja a sajtó szabadságát.
Cselekvést várnak
„Ez vészkiáltás, amelyre azonnali cselekvést várunk. Saját erőforrásainkból, azonnal tevékenykedni kell" – magyarázta lapunknak a petíció célját Néda Zoltán. Elmondta, ennek címzettje az egész erdélyi magyar politikai elit, párthovatartozás nélkül. Hozzátette, nem terveznek más akciót az ügyben, csupán a probléma fontosságára akarták felhívni a figyelmet. „Nem hosszú távú ígéreteket kérünk, amelyek mástól függnek, hanem olyanokat, amelyek megvalósíthatók" – fogalmazott a fizikus. Kérdésünkre hozzátette, bár a megfogalmazásról lehetne vitatkozni, a petíció tartalmáról reményei szerint az erdélyi magyar társadalom egészében konszenzus van. A peticíót csütörtök délig több mint százan írták alá, többen közülük azt az opciót választva, hogy nevük ne legyen publikus.
Pap Melinda 
Előzmény: Pap Melinda: Vészkiáltás az erdélyi magyar értelmiségtől, Krónika, 2016. nov. 10. Krónika (Kolozsvár)

Az eltűnt évek nyomában
Új parlament, új RMDSZ szenátorok és képviselők. Nemzedékváltás. Megújulás. Nagyon gyakran elhangzott kijelentések ezekben a napokban, hónapokban. És miközben mindenki a frissítésről, frissülésről beszélt, nekem eszembe jutottak a régiek. Szenátorok, képviselők, akik már nincsenek közöttünk, és akikkel szerte Erdélyben és az országban, gyűléseken, tanácskozásokon, ilyen-olyan média-megnyilvánulásokon gyakran találkoztam, és immár végérvényesen őrzöm az emléküket.
Az Albert Álmosét (1954 – 2015) például, akinek még szenátorsága előtt, Sepsiszentgyörgy polgármestereként is új útra kellett állítani a várost, és a rendszerváltás előtti székelyföldi erőltetett ipartelepítés egyik nagy gyárából kikerült mérnöknek bizony ezernyi olyan gonddal kellett megküzdenie, amelyeknek hullámai néha összecsaptak a feje fölött.
A napokban elhunyt Bárányi Ferenc képviselőét, egészségügyi miniszterét (1936 – 2016), aki nem tudom, miért, mindig a bátyjának nevezett, noha az öccse lehettem volna, de az első beszélgetés után rájöttem, hogy ez a mindenkihez intézett szófordulat inkább bevezetés a mindig szellemes-sziporkázó társalgáshoz, és az ugyanilyen, RMDSZ-tanácskozásokon vagy parlamentben tartott beszédekhez.
Birtalan Ákos (1954 – 2015) képviselő arca villan fel előttem egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban vagy Bukarestben, akivel mint a román kormány legfiatalabb miniszterével is beszélgettem, de még inkább azok a pillanatok élnek bennem, amikor egy hosszas tanácskozás után mikrobusszal befordultunk a szülőfalujába, Székelyvéckére, és ott a turisztikai tárcavezető sokat mesélt gyermekkoráról. Mindez még azelőtt, mielőtt rábízták volna a Sapientia-alapítás gondjait.
Borbély Ernő (1951 – 2011), aki Csíkszeredából utazgatott Bukarestbe és talán senki nem volt képes olyan tiszta politikai kategóriákban fogalmazni, mint ahogyan ő, a filozófusból eredeztetett, majd az egyre radikálisabb eszmék irányába elforduló liberális képviselő, aki képes volt dokumenfilm-készítőként és könyvíróként saját politikai fogolytársainak börtönkálváriáját is újra végigjárni.
A halkszavú Brendus Gyula (1940 – 2015) képviselő, akiről sokáig nem tudtam, hogy orvos, de amikor Nagyenyedre többször is eljutottam, majd minden családban emlegették a nevét mint olyan személyiségét, aki feltámasztotta úgymond haló poraiból a város magyar közösségi életét. Látom magam előtt a kezdetek Demény Lajos szenátorát (1926 – 2010), akinek székely vonatkozású történelmi munkáiról még fiatal újságíró koromban Albert Antal egykori főszerkesztőm iratott velem recenziókat, mondván, hogy ezek a munkák (nem a kényes témára egyensúlyhelyzetet kereső recenziók…) nélkülözhetetlenek lesznek majd az utókor számára. Akárcsak – teszem most hozzá – az a kemény elhatározás, ahogyan a rendszerváltás után, vezetésével, megteremtették a romániai magyar oktatási intézményrendszer új alapjait és kereteit.
Domokos Géza (1928 – 2007), aki nem csupán Kriterion-igazgatásával, az RMDSZ megalapításával, emlékirataival vált a romániai magyar történelem részévé, hanem azzal a képviselői tekintélyével is, amellyel a legforróbb pillanatokban is maga felé tudta fordítani a többség honatyáinak a figyelmét.
És hogy ne emlékeznék a kezdetek gyárigazgatóból előlépett székelyudvarhelyi képviselőjére, Incze Bélára (1941 – 2016), aki társai szerint nem volt túlságosan bőbeszédű a parlamentben, de annál inkább itthon, amikor a székely ügyek melletti helyzetteremtő fellépésekért tört lándzsát, olyannyira, hogy mondhatni törvényszerűen vált a Székely Nemzeti Tanács egyik szóvivőjévé.
A dicsőszentmártoni Kakassy Sándor képviselő (1941 – 2013) mindig méltóságteljes fekete ruhájában, még a mai nemzeti bajuszdivat előtti,. kétoldalt lelógó bajuszával is mindig itt van előttem, ahogyan soha nem a nagy eszményképekbe kapaszkodott, hanem hónapról-hónapra, évről-évre vállalta az aprómunkát, és ahogyan nem egyszer kikérte véleményem talán a Kis Küküllő nevű helyi újságjukról, még azokban az években, amikor mindenki a gombamód elszaporodó magyar lapoktól (ahogyan ma mondanánk, a print médiától) várta a megváltást.
És most a betűrend második felére kell ugornom és elgondolnom: hányszor találkoztam Magyari Lajos (1942 – 2015) újságíró kollégámmal. A szenátorral, akivel egy küldöttségbe sodort a sors, amikor Stolojan miniszterelnökkel tárgyalva, még a kilencvenes években, az utolsó székelyföldi magyar prefektusokat akartuk megmenteni, vagy amikor ő – immár az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként – területi tévéstudiókat ellenőrzött, és hogy is fogalmazzak, a lehető legnagyobb engedékenységgel.
Szabó Károly (1943 – 2011) szatmári szenátorral, európai parlamenti képviselővel való gyakoribb találkozásaimra csíkszeredai származású felesége az egyik magyarázat, a másik viszont: mindig csodáltam azt a derűs életszemléletet, azt a sziporkázó humort, azt az ötletességet és frissességet, ahogyan a parlamentben tökéletes románsággal képes volt azonnal viszontválaszolni a magyarság ellen intézett bármiféle nyílt vagy alattomos támadásra.
Szónoki képességek tekintetében mintha egyhúron pendültek volna Tokay György (1939 – 2016) képviselővel, kisebbségügyi miniszterrel, a romániai külügy egyik ugyancsak ritkaságszámba menő magyar diplomatájával, akit a Harkov-jelentés parlamenti vitájában tartott forró hangulatú védbeszédeiért egész egyszerűen tiszteletbeli székelynek neveztek a Hargita és a Bucsin két oldalán.
Zonda Attila (1950 – 1997) képviselőként megpróbálta azt, ami azóta is hiánycikk: a nagyközönségnek szánt napi vagy heti tudósításokat a parlamenti munkáról. És mennyit tudna írni a mai blogkorszakban, ha nem roppantja szét egészségét és hihetetlen műveltségét az átmenetek oly nehezen olvadozó jégkorszaka.
Az RMDSZ parlamenti hőskorszakáról több visszaemlékezésben is olvasni. Valószínű, hogy eljön majd az idő, amikor néhány jelenkori történész ráveszi magát és a hivatalos közlönyökből kimásolja a korabeli beszédeket és visszafordítja magyarra, ha ugyan anyanyelvünkön valahol nem gyűjti az RMDSZ. Megjelenhetne belőlük egy olyan kötet, amelyhez hasonlót, kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt, hihetetlen mennyiségű aprólékos munka nyomán, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár állított össze és a Kriterion jelentetett meg, és amely arra is képes volt, hogy az elhangzott, jegyzőkönyvezett és később a sajtóban gyakran a képviselők által javított változatokat is összevesse. (Magyar képviselet királyi Románia parlamentjében, 2008).
Az RMDSZ- kampányban gyakran emlékeztettek: azért kell ott lenni a parlamentben, mert közeledik a gyulafehérvári országalakítás századik évfordulója. Erre készülve a most induló nemzedéknek, szenátoroknak, képviselőknek alighanem el kellene olvasniuk mindazt, ami a két világháború közötti romániai magyar küzdelmeket jellemezte, mint ahogyan ugyanilyen haszonnal tekinthetnének vissza a rendszerváltás utáni évek parlamenti szövegeire és más dokumentumaira is. Hogy ne lépjünk többször ugyanabba a folyóba, és ne találjuk ki azt, ami már feltaláltatott.
Székedi Ferenc maszol.ro

A kormányfőjelölt: Liviu Dragnea
Ha de jure nem is, de facto Liviu Dragneának hívják majd Románia miniszterelnökét, amennyiben Klaus Johannis államfő elfogadja Dragnea javaslatát, és a PSD elnökének bizalmasát, Sevil Shhaidehet bízza meg kormányalakítással.
Shhaideh pályafutása alapján ugyanis egyértelmű: hosszú évek óta közeli munkakapcsolat fűzi a szociáldemokrata pártelnökhöz, már a megyei önkormányzatok szövetségében is együtt dolgoztak, a köztük lévő bizalmi viszonyt emellett az is kiválóan illusztrálja, hogy Dragnea Shhaidehet vette maga mellé államtitkárnak a fejlesztési minisztériumba, majd miután az ellene indult bűnvádi eljárás miatt kénytelen volt távozni, ő lett az utódja.
Dragnea választása persze a saját szempontjából nézve nem csupán ezért telitalálat, hanem azért is, mert igencsak „trendi". Elvégre női jelöltről van szó, ami újdonság Romániában, ráadásul kisebbségi is, hiszen a muzulmán vallású török-tatár közösségből származik. Ezzel azokat a köröket, amelyek számára csak az ilyen külsőségek fontosak, a tartalom már másodlagos, máris bizton megnyerte magának, függetlenül attól, hogy – Dragnea habitusát ismerve, illetve szerdai kijelentéseit figyelembe véve – az új kormányfő nem lesz több a választási csalás miatt jogerősen elítélt, és ezért a miniszterelnöki tisztségtől eleső PSD-elnök kesztyűbábjánál. (És ez nem jelenti azt, hogy Sevil Shhaideh mögött nem áll impozáns szakmai pályafutás – csakhogy ennél a kinevezésnél nem ez volt a fő szempont).
Ráadásul Dragnea utalásaiból akár az is leszűrhető, hogy előbb-utóbb átvenni készül a miniszterelnöki tisztséget, ehhez csupán arra vár, hogy az új parlamenti többség módosítsa a törvényt, amely tiltja jogerősen elítélt személyek kormánytaggá történő kinevezését. Ha az államfő rábólint Shhaideh kinevezésére, a külvilág számára Románia ismét csak a tolerancia mintaországaként és a kisebbségek paradicsomaként tűnik majd fel, hiszen a német államfő mellé most odakerülhet a török származású miniszterelnök.
Ez a felszínen olyan idillt sugall, amely szinte példa nélküli a világon – miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a felszín alatt a mindennapok csak akkor „idilliek" a kisebbségiek számára, ha immár elenyésző számú, lassan felszámolódó közösség tagjai, illetve ha Johannis államfőhöz hasonlóan román nemzetiségűnek vallják magukat. Amennyiben azonban kiállnak saját hivatali anyanyelvhasználatuk, nemzeti jelképeik, oktatási intézményeik, valamint kulturális és területi önrendelkezésük mellett, a legsötétebb diktatúrákat idéző hatósági üldöztetés sújtja őket a román „nemzetállam" részéről.
Ezért is lehet kétélű fegyver, hogy az RMDSZ máris sietett legitimálni a várható új kormánytöbbséget, és már a kormányfőjelölt megnevezését követően aláírta az együttműködési megállapodást a PSD-ALDE koalícióval. Még akkor is, ha nem kormányszereplésről van szó, hanem a koalíció parlamenti támogatásáról. Ezzel ugyanis már előre biankó csekket írtak alá a kormányoldal számára, anélkül, hogy érdemben befolyásolhatnák annak lépéseit, hiszen a többsége az RMDSZ nélkül is kényelmesen megvan.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Erdélyhez hű marad
Székely zászló a román parlamentben 
A Károli Gáspár által lefordított magyar nyelvű Bibliára és a székely zászlóra tett kézzel tette le a román parlamentben a hivatali esküt Kulcsár-Terza József megválasztott képviselő, a Magyar Polgári Párt (MPP) háromszéki szervezetének elnöke. Az új és újraválasztott szenátorok és képviselők tegnap estek át a ceremónián.
„A hivatalos szövegen túlmenően, gondolatban arra esküdtem, hogy Erdély földjéhez hű leszek, és minden erőmmel annak népét fogom szolgálni. A parlament plénuma előtt magyarul is kijelentettem: erre esküszöm, Isten engem úgy segéljen!” – közölte a háromszéki képviselő. Úgy véli, egy demokratikus országban természetes dolognak kellene lennie az anyanyelv- és a nemzeti szimbólum használatának. „Nekünk, magyaroknak, székelyeknek pedig van anyanyelvünk, vannak szimbólumaink, himnuszunk, kultúránk, vallásunk”, nyomatékosította a honatya, aki szerint ezekről a kérdésekről nyíltan kell tárgyalni, „az igazságot ki kell mondani”.
Benkő Erika is letette tegnap a parlamenti esküt. A háromszéki RMDSZ-képviselő tájékoztatása szerint az elkövetkezőkben a kisebbségi és emberjogi bizottságban fog dolgozni, valamint az európai ügyek bizottságának lesz az alelnöke. „Mindkét bizottságban lehetőségem lesz arra, hogy közösségünk érdekében dolgozzam. Ismételten köszönöm a közösség bizalmát. Hajrá, Székelyföld!” – írta közösségi oldalán. 
Mint beszámoltunk, Háromszékről három képviselőt és egy szenátort küldött a törvényhozásba az RMDSZ (Benkő Erika, Márton Árpád, Kulcsár-Terza József és Fejér László személyében), a másik két parlamenti mandátum pedig a Traian Băsescu volt államfő vezette Népi Mozgalom Pártnak (PMP) jutott (Octavian Goga és Gheorghe Baciu). 
Kiss Edit Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Négy lábbal a sajtószabadságért
 Az emberi méltósághoz hozzátartozik, hogy elmondhassuk, leírhassuk azt, amit gondolunk. A márciusi ifjak tizenkét pontban összefoglalt követeléseiben az első helyen szerepel a sajtószabadság, nem véletlenül. De mivel a szó veszélyes fegyver, illene mégis elővigyázatosan bánni vele, mert ugye a fegyvertartásnak is megvannak a szabályai, nem szokás a puskát az asztalon hagyni, és nem ajánlatos hadonászni vele. 
Tüntetnek Varsóban, mert szabályozták a tudósítók munkáját. Nem ismerem a részleteket, kizárólag elvi szempont, amit írok. Az sem normális, ha az újságíró mindenhatónak képzeli magát, akinek bárki bárhol bármikor köteles válaszolni. Kimegy a szenátor úr a vécére, rohannak utána torzonborz ifjoncok és ötcentis szoknyájú hölgyikék, rágógumival a szájukban, hogy nyilatkozzon az anyósa nyaralásáról.
Nem tudom, mi a helyzet ma, de egy időben a brit parlamentbe csak a BBC televíziós stábja léphetett be, a közvetítés pedig álló kamerával kizárólag a mikrofonnál éppen beszélőt mutathatta, nem mint nálunk, ahol a riporterek lesik, hol van egy üres szék, és melyik képviselő ásít vagy vakarózik, hogy aztán százszor visszajátszva a jelenetet lejárassák az illetőt. Arra gondolok, vajon egy szerkesztőségi gyűlésen senki nem ásít, nem vakarózik? 
Nemrég egy bukaresti hírtévében egy órán át hőbörgött néhány meghívott meg betelefonáló a moderátor(?) vezényletével, amiért Szentgyörgyön állítólag letiltották a nemzeti zászlót a polgármesteri hivatalról. Egyiknek sem jutott eszébe kérni egy fényképfelvételt...
A mózesi törvény pofonegyszerű módon oldotta meg az álhír- és álvádterjesztést: azt a büntetést javasolta, ami azért a vádért járt volna. Vagyis biciklilopással vádolsz meg hamisan, te kapod a biciklitolvajt megillető büntetést. Gyilkossággal életfogytiglant kaphatsz, tehát jó, ha kétszer meggondolod, milyen szavakkal dobálózol. Ha napjainkban alkalmaznák, brrr...
George Bernard Shaw-ról jegyezték fel, hogy egyszer egy amerikai újságíró látogatta meg a Mestert, hogy interjút készítsen vele. Beszélgetés közben a vendég, jenki szokás szerint, feltette lábait a kávéscsészék mellé az asztalra. Amikor rájött, hogy talán ez nem helyes, megkérdezte az írót: ugye nem haragszik? Dehogy, válaszolt a nagy öreg. Tőlem felteheti mind a négyet!
Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megalakultak a parlamenti szakbizottságok
Csütörtökön délután szavazott a Képviselőház és Szenátus plénuma a szakbizottságok megalakulásáról és ezek összetételéről.  Az RMDSZ az elmúlt parlamenti ciklushoz viszonyítva számos kulcsfontosságú szakbizottságban lát el elnöki, alelnöki és titkári tisztségeket.
A Szociáldemokrata párt (PSD) 11 szakbizottságot vezet a következő négy évben, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) öt szakbizottság élére nevezett ki elnököt. A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) két-két szakbizottság vezetését kapta meg a szavazás után. A Népi Mozgalom Párt (PMP) egy bizottság élére nevesíthetett vezetőt. 
A 22 állandó bizottság a szenátus mandátumának végéig fejti ki tevékenységét. A pártokat megillető bizottsági helyek számát tárgyalások során döntik el a frakciók, figyelembe véve a szenátus politikai összetételét. A felsőház szabályzata szerint, a szenátus elnökének kivételével, minden szenátor legkevesebb egy szakbizottság tagja kell hogy legyen, és legfeljebb két bizottságban kaphat feladatot - ismertette a plenáris ülés kezdetén Călin Popescu-Tăriceanu házelnök. 
Az RMDSZ honatyái az alábbi szakbizottságokban fognak tevékenykedni Képviselőház 1. Biró Rozália Bihar megyei képviselő – Külpolitikai bizottság, elnök 2. Szabó Ödön Bihar megyei képviselő – Oktatásügyi bizottság, alelnök 3. Benkő Erika Kovászna megyei képviselő – Európai ügyek bizottság- alelnök, Emberjogi bizottság, tag 4. Bende Sándor Hargita megyei képviselő – Ipar- és szolgáltatás ügyi bizottság, alelnök 5. Csoma Botond Kolozs megyei képviselő – Közigazgatási bizottság, alelnök 6. Csép Éva Andrea Maros megyei képviselő – Munkaügyi és szociálisvédelmi bizottság-titkár, Esélyegyenlőségi bizottság, tag. 7. Vass Levente Maros megyei képviselő – Egészségügyi bizottság, titkár 8. Faragó Péter Arad megyei képviselő – Környezetvédelmi bizottság, titkár 9. Kelemen Hunor Hargita megyei képviselő – Kulturális bizottság, tag 10. Korodi Attila Hargita megyei képviselő – Külpolitikai bizottság, tag. 11. Márton Árpád Hargita megyei képviselő – Jogi bizottság, tag. 12. Seres Dénes Szilágy megyei képviselő - Közigazgatási bizottság, tag. 13. Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei képviselő – Költségvetési- és pénzügyi bizottság, tag. 14. Antal István János Konstanca megyei képviselő – Gazdasági bizottság, tag. 15. Benedek Zakariás Szeben megyei képviselő – Szállításügyi bizottság, tag. 16. Sebestyén Csaba Hargita megyei képviselő – Mezőgazdasági bizottság, tag. 17. Kulcsár Terza-József Kovászna megyei képviselő – Emberjogi bizottság, tag. 18. Magyar Loránd Bálint Szatmár megyei képviselő – Mezőgazdasági bizottság, tag. 19. Apjok Norbert Máramaros megyei képviselő – Távközlési bizottság- tag, Honvédelmi, közrendi és nemzetbiztonsági bizottság-tag. 20. Biró Zsolt Maros megyei képviselő – Oktatásügyi bizottság, tag. 21. Ambrus Izabella Brassó megye képviselő – Jogi bizottság tag. Szenátus 1. László Attila Kolozs megyei szenátor – Egészségügyi bizottság, elnök 2. Tánczos Barna Hargita megyei szenátor – Mezőgazdasági bizottság-alelnök, Pénzügyi bizottság-tag. 3. Novák Csaba Zoltán Maros megyei szenátor – Oktatásügyi bizottság- alelnök, Külpolitikai bizottság-tag. 4. Turos Lóránd Szatmár megyei szenátor – Kulturális bizottság- alelnök, Ember- és kisebbségügyi bizottság- tag. 5.Verestóy Attila Hargita megyei szenátor – Honvédelmi, közrendi és nemzetbiztonsági bizottság-tag. 6. Cseke Attila Bihar megyei szenátor – Közigazgatási bizottság, tag. 7. Fejér László Ödön Kovászna megyei szenátor- Szállításügyi bizottság, tag. 8. Derzsi Ákos Bihar megye szenátor – Munkaügyi és szociális bizottság-tag, Ipari bizottság-tag. 9. Császár Károly Maros megyei szenátor – Jogi bizottság, tag. maszol.ro

Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt…. 
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava

Szabad-e kántálni? Karácsonyi népszokásunk negyedszázad tükrében
Negyedszázaddal ezelőtt karácsony táján közösségi énekléstől és verses köszöntéstől zengtek falvaink a Maros, a Küküllők, a Nyárád mentén és a mezőségi dombok között, szinte elmaradhatatlan volt a kántálás szokásának valamilyen formája. A sokszor hetekig tartó készülődés után ünnep szombatján meg- szólalt a „szabad-e kántálni?” kérelem gyermekek hangján, és folytatódott este, éjszaka és napokon át a legények és felnőttek ajkán, kint és bent, sokféle változatban. Napjainkban is kántálnak még hagyományos formában vagy újszerű kezdeményezésekben, egyházi, fiatalos vagy műkedvelő művészeti csoportokban, másutt adománygyűjtéssé egyszerűsödve, silányodva kikopott a hagyományból. Az alábbiakban néhány közelebbi vidékünk kántálási szokásaiból nyújtunk ízelítőt. Elindult Mária… Az alsó-nyárádmenti Teremiújfaluban 1991 karácsony estéjén Borbély Andráséknál vártuk a kántáló gyermekek érkezését. Szürkületkor az ajtó előtt rázendítettek: Elindult Szűz Mária Betlehem városba, Bement egy gazdag kovácshoz szállást kéregetni. Szállást nem adhatok, mert sok vendégem van… Az ajtón belül még a lélegzetüket is lehetett hallani, amint megindultak az ének szárnyain, a közepén ellankadtak, amikor arról énekeltek, hogy a barmok jászolában született Jézus, aztán újból nekiiramodtak: Ébredj, ébredj gazda e jeles éjszaka! Végül szinte kifulladva, de látható örvendezéssel fejezték be: Megszületett Isten fia, világ megváltója! Ének után az egyik fiú jó hangosan köszöntő versbe fogott: Krisztus Urunknak áldott születése napján Vígan örvendezzünk, dicsérő éneket együtt zengedezzünk! Adja Isten e házra áldását, Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát! A kántáló gyermekek, három fiúcska és egy leányka, már tíz helyen jártak, rokonoknál, szomszédoknál, még két rokon családot szándékoznak felkeresni, aztán hazamennek és várják az angyalt. – Mi is énekeltük gyermekkorunkban az El- indult Máriát – meséli a beállott csendben a háziasszony, Borbély Anna. – Ez olyan falusias, vénes ének. Édesapámtól, Papp Elektől tanultam. Kántálás előtt legalább tízszer elénekeltette velünk, rengeteg éneket tanultunk tőle. Sok éneket tanulhattak a teremiújfalusi gyermekek és fiatalok a most nyolcvanas éveiben járó gazdálkodótól, Vetési Andrástól is, aki a helyi betlehemezés dramatikusjátékát, énekeit felújította, és több száz éneket írt le gyűjteményében. Érdemes azért egy pillanatra meg- állnunk a „vénesnek” nevezett kántálóéneknél, hiszen egyik legtöbbször elhangzó népi karácsonyi énekünk, főleg protestáns vidé- keken. Ezt énekelték a kántálók Kalotaszegen, a Szamos, a Maros mentén és a Mezőségen is. Némelyik változatban bő vagy bölcs kovács a szállás megtagadója, az egyikben a kovács vak vagy agg leánya vezeti Máriát a barmok jászolához, a másikban a szép báránya. A szakkutatás szerint a szálláskereső Mária legendaballada fő elterjedési területe Erdély, az epikus történetet ponyvanyomtatványok is terjesztették. De ne menjünk távoli tájakra se időben, se térben, csak szinte a szomszéd faluba, Búzásbesenyőbe. 2000 karácsony szombatján a besenyői gyermekek éppúgy elindultak Máriával, mint egy évtizeddel azelőtt a teremiújfalusiak. Az ő énekükben a „dús kovács” nem ad szállást, de igen a „gyönyörű szép lánya”, majd ő is megbánja tettét, mint annyi erdélyi változatban: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Az este induló besenyői legények már nem ezt énekelték, hanem az egyházi énekeskönyvből tanult éneket – Betlehemi pusztán Jézus született –, a köszöntőket a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Ők a leányos házakat keresték fel, s a begyűlt pénzadományokból karácsony első napján ingyenes bált szerveztek. Ha a Mezőség belseje felé haladunk, az Elindult Mária újból megszólal a legények és a házasok ajkán. Ezt énekelték legénykorukban Borbély Mártonék a Mezőmadaras melletti Feketelakon az ezredfordulón, és azóta is, ha feleségével, Ibolyával elindulnak „családi kántálásra”. Még távolabb, Észak-Mezőségen, a Melles-patak völgyében elnyúló Szentmátéban éppenséggel „fiatal, új éneknek” tartják, hiszen az 1932-ben született Szabó Erzsébet 2004-ben még emlékezett, hogy ez a „kántát” csak a második világháború után kezdték énekelni. A mostani fiatalok, legények megint nem tudják, és őt kérték meg, hogy kántálás előtt megtanítsa rá őket. A szűkebb Marosszéken, a marosszéki Mezőségen, a Nyárádmentén és Kis-Küküllő völgyének székely szakaszán napjainkban főleg a roma etnikumú kantálók ajkán hangzik fel az Elindult Mária. A próféták elhallgattak és Szívünk vígsággal ma bétölt A gyűjtés során több faluban tapasztalhattam, hogy jól meghatározott örökölt rendje, éneke és köszöntője van a kántálás szokásá- nak, amihez napjainkban is ragaszkodnak. A Kis-Küküllő menti Héderfáján két fiatal generáció járt és jár kántálni: a kicsik és a legények. A kicsik tíz-tizennégy évesek, konfirmálás előttiek, a legények tizenöt évtől felfelé. Mindkét csoportnak vannak vezetőik, a kezesek és a vőfélyek, ők tanítják az énekeket, a köszöntőket, vigyáznak a rendre, felírják az adományokat stb. 1993 karácsonyán Bordi Ferencéknél tíz kicsi legény kántált Peti Loránd kezes vezetésével. Végigjárták az egész falut, A próféták elhallgattak kezdetű református énekeskönyvbeli éneket fújták az ajtó előtt, a nagyobb legények a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetűt. A házasemberek karácsony első napján délután, estefelé kántálnak, ők a Csendes éjt éneklik és adományokat gyűjtenek az egyházközségnek. Ez a szokás és énekrend azóta is megvan. A 2000-ben született Bordi György a tavaly kezesként végezte a kicsiknél, az idén a legényekkel kántál. Gógánváralján is két csoport énekel karácsony szombatján este: a legények és a házasok. A legények csak a leányokhoz járnak. A házasok csapata többnyire a dalárda tagjaiból áll, mindenhova elmennek, ahol szívesen látják őket. Ugyanabban az időben járnak, énekük is ugyanaz, A próféták elhallgattak. Itt még a temetőbeli halottakhoz is elmennek, énekkel és köszöntővel emlékeznek reájuk. Íme a Nagy Alberttől 2001-ben lejegyzett köszöntő néhány sora: Nagy hálaadással, Istenünk, dicsérünk, Hogy e szent ünnepet megengedted érnünk. Csendesség, békesség, akik itt pihennek, És nem jelenhettek meg a karácsony esté- ken. Nyugodjanak békében. Ámen. A Kis-Küküllő menti falvak karácsonyi szokásainak jellegzetessége a hosszú verses köszöntő, amelyben az emlékezés, a hálaadás és az öröm mellett sokféle jókívánság szólal meg. Érződik, hogy alkotóik és meghallgatóik hittek a kimondott közösségi ünnepi szó erejében, beteljesülésében. Eredeti megfogalmazóiknak az egykori tanítókat, kántorokat, kollégiumi diákokat tarthatjuk, de a későbbiekben a köszöntők sokat változtak, folklorizálódtak. A Nyárád és Kis-Küküllő között fekvő Szövérden a legények kántálását hajnalozásnak nevezik, akárcsak a többi, szomszédos településen. A hajnalozásban az összes legény részt vesz, és végigjárják a falu leányos házait. Ők is a „prófétákat” éneklik és verses köszöntőket mondanak. Ezután sor kerül egy szertartásos-tréfás játékra, a szabályok ellen vétők megbotolására, amint azt Nagy Domokosék 1998-ban megszervezték. A Felkeltem én karácsony reggeléntől a Csendes éjig 1991-ben Mezőfelében a gyermekek kántálása után Kacsó Tibor és Árkosi Albert régi jó ismerőseim elénekelték azt az éneket is, amit a férfiak a kántálás végén, reggelfelé szoktak énekelni, egyszer egy évben: Felkeltem én karácsony reggelén (ismétlés). Kisétáltam kapum elejébe (ism.) Feltekinték a csillagos égre (ism.) Ott látok egy arany ringó bölcsőt (ism.) Mellette ül asszonyi Mária (ism.) Ezt a kántálóéneket addig nem hallottam, később mezőmadarasi és kölpényi változatát is énekelték, és többfelé találkoztam vele az erdélyi folklórgyűjteményekben. Mégis nagyon meglepett, hogy 2004-ben a mezőségi Szentmátéban Szabó Erzsébet ezzel kezdte a karácsonyi kánták sorát, talán azért, mert ezt énekelték legtöbbet az idősek, és ő az édesanyjától tanulta. Nem sejtette, mint sokáig én sem, hogy talán az egyik legrégebbi, középkori eredetű látomásos keresztény énekünket szólaltatta meg. Újabban Szentmátéban a felnőttek, házasok első napján délután és estéjén járnak kántálni. Összetársul néhány család, és egymást „meg- kántálják”. A Csendes éjt éneklik, akárcsak Héderfáján. Ez reggel 4 óráig is eltart, de mindenki ott van ünnep másodnapján a templomban. Rendszerint karácsony első napján délután és este kerül sor az egyházi kántálásra is. Presbiterek, egyháztanácsosok, jó hangú férfiak csoportja keresi fel a híveket vagy a teljes faluközösséget, énekelnek, köszöntőt mondanak, adományokat gyűjtenek. Búzásbesenyőben három felekezet tagjai járnak kántálni. A katolikusok a közismert, szintén régi egyházi népéneket, a Csordapásztorok kezdetűt éneklik, a reformátusok a Krisztus Urunknak áldott születésén-t, az ortodoxok a Trei păstorise întâlniră-val köszöntik a családokat. Minden család mindhárom felekezet kántálóit fogadja újabb időben szép rituális rendben.
Dr. Barabás László Népújság (Marosvásárhely)

Az isteni jelenlét bűvkörében (Ezüstmisés Péter Páter)
Sebestyén Péter, becenevén Péterpáter az előszóban utal az írás fontosságára. Tanáraitól tudja: lelkészi gyakorlatában, legalább az első öt évben, érdemes leírni a prédikációt. (Ennek az időtálló tapasztalatnak köszönhető számos nyelvemlékünk…) Manapság éppolyan fontos, hogy (idézem:) a jó beszéd keltse fel az érdeklődést, kösse le a figyelmet, ‘legyen ütős’, emelje fel, biztassa a hallgatót, vonja be az isteni jelenlét bűvkörébe. Érezze a hívő, hogy személyesen érintett az ügyben, ismerjen magára, nyissa fel a szemét; kényszerítse megállásra, és gondolkodtassa el élete értelmén. A leírt beszéd aztán gondozott szöveggé alakul, közölhetővé válik, és „az lesz a valódi fegyvertény, ha a szóról szóra felolvasott, előadott homília vagy búcsús beszéd annyira közelít az élő beszédhez, hogy hallva azt, már észre sem vevődik, hogy így is volt leírva…” Huszonöt, lelkipásztori szolgálatban eltöltött esztendő emlékezetes pillanatait megörökítő krónikáinak gazdag terméséből válogatott a szerző, abban bízva, hogy mondandói tanítanak, nevelnek, hitet erősítenek, gyarapítják a műveltséget, megkedveltetik az igé- nyes, szép beszédet, életvezetési ötleteket sugallnak, életszentségre buzdítanak, kibékítik egymással az értelmet és a szí- vet, miközben korszerű, naprakész, friss teológiai tudással is felvértezik a befogadót. Sebestyén Péter hittel reméli: szavai nem tűnnek el a semmiben, hanem az egymást követő nemzedékek haszonnal forgatják könyvét, akár több emberöltőn át – keresztény-magyar identitásunkban pedig megtartó erőt meríthetünk tanításából. A könyv két tömbre tagolódik, összesen ötven cím, terjedelemben az első rész a nagyobb, a tudományosabb (Tanulmányok, búcsús beszédek, elmélkedések), a második (Vegyes beszédek, esszék) a sokszínűbb, közelítve az irodalmi publicisztikához. Ha minden címnél elidőzve a csillaggal jelölt lap alji apró betűs forrásjelölést is szorgosan elolvassuk, nos, ekkor döbbenünk rá, mennyire szerteágazó a szolgálat, micsoda alkalmakat kínál a hivatását gyakorló felszentelt személy számára a Gondviselés, hogy Istent hirdesse. És Sebestyén Péter csaknem minden kínálkozó eseményt megragad üzenetei közvetítésére. Élvezhetővé, könnyen olvashatóvá teszi könyvét a szerző alapból derűs egyénisége, átütő humora, az otthonról hozott erős képi nyelvezet, a székely gondolkodásmód megannyi sajátossága. Következetessége, kitartása előtt pedig le a kalappal. A számvetés szakszerűségét dicséri az is, ahogy a kötet végén, a 390. oldalon a szűkszavú, de pontos életrajzi jegyzet eligazítja a mindenkori olvasót. Innen puskázunk: Sebestyén Péter (1968) a csíkszépvízi elemi iskola után Gyulafehérváron tanult, a Római Katolikus Kántoriskolában érettségizett, ugyanott folytatta teológiai tanulmányait a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szemináriumban (SIS). Csíksomlyón szentelte pappá 1992. április 25-én ft. Bálint Lajos, a Gyulafehérvári Főegyházmegye első érseke. 1997-től Erdőszentgyörgyön plébános, vezetésével templom épült az elárasztott Bözödújfaluból leköltözött hívek számára, amelyet dr. Jakubinyi György érsek szentelt fel 2004-ben. 1998-tól a Marosvásárhelyi Területi Rádió Hitvilág rovatának állandó munkatársa, azóta jelennek meg írásai is az erdélyi és anyaországi lapokban. 2006-tól a marosvásárhelyi Szent Imre egyházközség plébánosa. Könyvvé szerkesztett rádiós jegyzeteiből, katekézissorozataiból, esszéiből 15 kötet látott napvilágot. 2014 húsvétjától önálló alkotói honlappal – www.peterpater.com – jelentkezik, melyben naprakész, időszerű gondolatai, friss karcolatai olvashatók. Ezzel a szép, tizenötödik könyvével az ezüstmisés szerző negyedszázados papi szolgálatáért ad hálát. Annak érzékeltetésére pedig, hogy a szerző csak szakaszt jelző kedves mérföldkövet állított, ámde semmit le nem zárt gyümölcsöző munkálkodásában, hadd zárom ismertető és köszöntő írásomat egy frissebb szöveg részének idézésével, amely karácsony és újév ölelésében figyelmeztet valamire, ami szilárdan megtarthat mindannyiunkat a Teremtő bűvö- letében: „Az Istenre fordított időt nem vettük el mástól. Ő nem rabolja az időnket. Amit neki adtunk, szabad akaratból, az van a legjobb helyen. A szent és profán, a vasárnap (ünnepek) és a hétköznapok között feszül az életünk. Ez már a bibliai időkben kialakult, úgy is, mint intézmény, úgy is, mint az idő kettőssége. Az ünnep alkalmával kissé megáll az idő, áttör a profánon a szent, az isteni jelenléte. Azzal alakítjuk a történelmet, hogy az ünnepen, a vasárnapon kilépünk a profán idő- ből, és megéljük az örökkévaló előízét. Kitárul a lét, beengedjük a kronoszba a kairoszt. Ezek a kegyelmi pillanatok, órák, napok adnak súlyt a hétköznapoknak is. Isten a hét napból egyet kikér magának. Nemcsak azért, hogy pihenjünk, hanem hogy megszenteljük ezzel a többit. Nem leigáztuk az időt, sokkal inkább ünnepeljük a teremtést. Mintegy a szív ritmusának megfelelően tagoljuk az esztendőt. Ha jól bánunk az idővel, a kronosz és a kairosz szőttesét készítjük halálunkig. Szabadon, önfeledten, szentségben.” (Az idő szolgaságában – Élő Székelyföld, http://www.eloszekelyfold.com/web/)
Sebestyén Péter: Ezüstbeszéd, 2016 (Magánkiadás. Szerkesztette és gondozta Balog László)
Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely)

Élet tizenegy gyermekkel
A nagycsaládos Bodor Istvánék háza Sepsiszentgyörgyön a Szent Gellért-templom melletti Új utcában húzódik meg, az utolsó ház a zsákutcában. Az udvaron kutya jelzi a látogatót. A szürkületben két gyermek hasogatja a fát, az egyik közülük lány. Mint később kiderül, majdnem mindegyik gyermek szakértő már a favágásban, hisz a szükség sok mindenre megtanítja őket.
Szívesen hívnak be a házba, az anyukájuk is mindjárt érkezik, csak éppen elment a két unokája után  az Árvácska napközibe. A szobában ég a tűz, egy vasdoronggal támasztották meg a csempekályha ajtaját, hogy biztonságosabb legyen. Sorra bújnak elő a gyermekek a szobákból. A 18 éves nagylány, Kincső Katalin sorolja a testvérei nevét és életkorát: Szilamér Edmund 6 éves, Vanda Tamara 8 éves, Roland 10, Henrietta Szilvia 11, István 12, Barbara 13, Mónika 15, Réka 16, Brigitta 19 és a  legnagyobb nővére, Baricz Hilda 22 éves. Neki már van két kisfia: a kétéves Krisztián és a négyéves Hunor. Brigittának is nemrég született kisbabája: két hónapos a kis Vanessza. Ő is velük lakik a barátjával, mert tapasztalatlan a kisbaba rendezésében. Hamarosan előkerül Bartók Barnika is, aki messzi, a város másik szélén lakik, így az iskolából egyenesen Bodorékhoz jön, és eljátszik estig a gyermekekkel, amíg a szülei utána jönnek. 
Nemsokára hazaér az édesanya is, a szőke hajú, mosolygós Éva, ölében a kisebbikkel, a másik kezében a nagyobbik unokája kezét szorongatja. Másfél éve a csokoládégyárban dolgozik, meséli, reggel fél hatkor indul ki a kapun, húsz-huszonöt perc a munkahelyéig, ahol fél hétkor kezdődik a munka. Tizenkét órát dolgoznak, lábon állnak, de már megszokta, örvend, hogy van munkahelye. Azelőtt az erdőre járt az urával, fenyőt nyesni, gallyat vágni. Mindent megpróbált, amit lehetett. Tyúkokat, nyulakat is tartanak, hogy legyen a családnak, amit enni. Amikor hazaér a munkából, azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, melyik gyermekre figyeljen. Főzzön-e, mosson-e, takarítson-e... A nagyobbik leánya nem találta el a párválasztást, ezért visszajött a két gyermekkel a szülői házhoz. A három szobában elférnek valahogy, van konyha és kiskonyha is. Vizet a kútból merítenek, abból főznek és mosnak. Ivóvizet az üzletből vesznek a gyermekeknek. Hogy mennyi kenyér fogy el naponta? Hát négy simán. Olyan is volt, hogy tizenkilencen ültek asztalhoz! Kérdezem, kaptak-e segítséget valakitől. Igen, sorolja is Éva asszony: tavaly Bács Emese látogatta meg, aki a kupakokból gyűjtött adományokat. A Magyar Erdélyért Egyesület tavaly és idén is segített, meglátogatták őket Majláth Szabó Attilával. Vittek tartós élelmiszert és játékokat. Bizony jól jön a segítség, mert a huszonkettes lábbelitől a negyvenesig majdnem minden elkel a nagy családban.  Ülnek az ágyon cinerendjében a szőke és barna hajú gyermekek, meg sem moccannak. Aztán a fiúk megunják a szépenülést, és átmennek játszani a másik szobába. A nyitva hagyott ajtón macska oson be. Aztán még egy. Mónika, Réka és Kincső kimaradt az iskolából. Nyolcadik osztály után nem akartak tovább tanulni. Kincső még bizakodik, hogy jövőre megpróbálja. A kisebb gyermekek mind a Gödri Ferenc-iskolába járnak. Mivel nyűgölni kezd a legkisebbik, indulásra készülődöm. Kérdem, mire lenne szükségük leginkább. Hát minden jól jön, hajtja le a fejét Éva asszony. Majd hirtelen felderül az arca: megjött István, hallja az udvaron a kutyák jelzését.  Két mokány lóval érkezik a gazda haza a munkából, este fél hét körül. Favágóként dolgozik a sugási erdőkben. Másfél óra út oda, másfél vissza. Három órát tölt az úton, hogy munkája legyen. De jó, mert reggel iskolába tudja indítani a gyermekeket.
Amikor kezet fogunk, elmosolyodik, látom a zúzmarát a bajuszán. Majd elköszön, hogy a két lovat, Szépséget és Bandit elvigye bekötni az istállóba...
Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úgy volt jó, ahogy adatott (Karácsony)
Talán jobb lenne, ha másképp lenne, de úgy alakult az elmúlt évszázadok során ezen a tájon, hogy a mindennapi életünk meghatározó eleme a pénz. Egyeseknek több, másoknak kevesebb jut belőle, és mindenki ehhez mérten állítja be a mindennapjait. De vajon miként élnek azok, akiknek semmi jövedelmük sincs, és túl öregek már a munkához? Az árkosi, hetvenöt éves Váncsa Gyula bácsitól arról érdeklődtünk, hogyan lehet egyedül élni, nyugdíj nélkül.
,,Jó volt, amíg nem voltam beteg, de hát egyszer ennek is el kellett jönni, nem vagyunk tökéletesek” – vágott bele élettörténete elmesélésébe Gyula bácsi, megjegyezve, hogy tavaly októberig, amikor beutalták kivizsgálásra, egyszer sem volt kórházban. A tüdejével fektették be, de végül kiderült, hogy a szívével van komolyabb gond, most már sajnos több gyógyszert is szed. „El kellett adni az állatokat, megmondta a doktornő, hogy a tehenekhez nem mehetek ilyen állapotban. Maradt még pár juh, abból is csak három berbécs van itthon, néhány liba, tyúk, s ez a két macska. Volt itt sok minden, de miután kórházba kerültem, minden kivásott kicsidenként” – sorolja Gyula bácsi, aki szerint lassan ezekről is le kell mondania, mert már nem tudja gondozni őket. Szerencséje van az öccsével, aki nagyon jó hozzá, naponta többször meglátogatja, ételt hoz neki, és az állatokat is ellátja.
A család
Gyula bácsi pásztor volt fiatal korában, és soha nem volt felesége. Apjuk is állattartással foglalkozott, és nagyon sokat dolgozott a megélhetésükért, mert az édesanyjuknak sem volt vagyona, fél- éves korától árván nőtt fel. Négyen voltak testvérek, és bár a szülők szerették volna, hogy mindnyájan mesterséget tanuljanak, „amikor az állatok bőgni kezdtek az istállóban, nem kellett semmi más foglalkozás”. Legalábbis neki és annak az öccsének nem, akivel általában együtt legeltettek annak idején, és akivel – annak válása után – együtt is laktak a szülői házban. Sajnos, ez a testvére már kilenc éve meghalt, a nővérük pedig még korábban, így csak a másik öccsére és annak családjára számíthat hátralévő napjaiban.
Az édesapja volt árkosi? – kérdeztem, Gyula bácsi pedig bólintott, és mesélni kezdett az apjáról, akinek tizennégy testvére volt, és korán megtanulta, hogy mit jelent a kétkezi munka. Másképp volt régebben, magyarázta, neki is volt olyan kollégája, hogy tízen voltak testvérek, de mind tisztán, szépen megfésülve ültek az asztal mellett, egyik sem beszélt evés közben, s bizony meg voltak elégedve az anyjuk főztjével. „Most inkább fordítva történik – nézett rám jelentőségteljesen –, tizenöten nevelnek egy csintalan kölyköt, s nem bírnak vele...”
Pásztorélet Szép fiatalkora volt – folytatta történetét Gyula bácsi –, olyan vígan élt a juhok mellett, hogy senkivel sem cserélt volna. Általában a regátban, Buzău, Ploiești, Târgoviste közelében vagy a brassói havasokban legeltettek, mert ott sokkal olcsóbbak voltak a legelők, s az ottani emberek nemigen foglalkoztak állattartással. Amikor learattak vagy száz-kétszáz hektár törökbúzát, szinte a harmada lehullott, s a juhok jól éltek azon. Nem volt könnyű munka: néha háromszáz juhot és sok tehenet is el kellett látni, olykor a szabadban kellett aludni a hidegben, ezért nem csoda, hogy öreg korára megromlott az egészsége. A medvével találkozott-e? – kérdeztem, mire készségesen elmesélte néhány vadregényes kalandját, melyekben többnyire a kutyák mentették meg az életét. A legérdekesebb talán az az eset volt, amit Sugásból hazafelé, a Görgő kertje környékén egymagában élt át, ahol a sűrű bozótban megzavarta a párzó medvéket. 
„A juhokból megéltünk, jól ment dolgunk, és nem gondoltunk arra, hogy munkakönyvvel is dolgozzunk, nyugdíjalapot fizessünk. Most már bánom, de akkor nem számoltam azzal, hogy egyszer így fordul a helyzet” – jegyezte meg keserűen, majd hozzátette: a bikaborjút, tejet, sajtot, telemeát mindig lehetett értékesíteni, és ő most is megélne az állatokból, ha dolgozni engedné a betegsége. Édesanyja románul és németül is megtanult hányatott gyermekkorában, és ezt a jó nyelvérzéket a testvére is örökölte, akinek az irányításával nagyszerű üzleteket kötöttek annak idején, vendéglőknek is árultak tejtermékeket. De „az idő mindent elhoz, és el is visz, a betegségemmel, azt hiszem, eljött az utolsó felvonás”.
Egyedül „Drága a patika”, de eladnak néha egy-egy állatot, s a pénzre nagyon vigyáznak. Sok minden kellene még, de csak addig húzzák a takarót, ameddig ér. „A Jóisten megverne, ha panaszkodnék. Egy-egy kicsi mindig kerül, a testvérem és a családja nagyon sokat segít rajtam” – magyarázza.  Miközben beszélgettünk, a macskái ráfeküdtek az ágyon lévő kabátomra. Nem mocskosak, nem is bolhások – nyugtatott meg –, télen többnyire a házban tartózkodnak. A macskákkal van naphosszat, s ha jobban érzi magát, sétál egyet vagy átmegy a szomszédokhoz. Megszokta-e az egyedüllétet? – kérdezem,  érdeklődésem érzékenyen érinti. „Hát... az egyedüllét, az nagyon... borzasztó – mondja végül, és elcsuklik a hangja –, Isten őrizze meg az ellenségünket is tőle.” Meggyőződése, hogy azért lett beteg, mert a testvére meghalt, és nagyon a szívére vette a halálát: „Mi úgy voltunk, hogy nem dédelgettük, de ügyeltünk egymásra. Ha bárhová ment valamelyikünk, a másik mindig pénzt adott neki, s ameddig odavolt, rendezte helyette az itthoni dolgokat. Még rosszat sem mondtunk egymásnak soha, olyan testvérek voltunk.”
Karácsony Hogyan tölti a karácsonyt? – kérdezem, és szemlátomást nehezen tér vissza az emlékeitől a szomorú valósághoz. „Az ember úgy éli meg az ünnepeket is, ahogy a helyzete engedi – válaszolja. – Itthon leszek, egyedül.” A tavaly kórházban volt karácsonykor, szilveszterkor, aztán a húsvétot és a pünkösdöt is ott töltötte, de mind eltelt valahogy. „A boldog ünnepek lejártak, most már csak olyan az ünnep is, amilyen a világ, kellemes” – mondta, jól megnyomva az l hangot. „Kellemes ünnepünk van, ha van, mit enni, de a karácsony inkább boldog kellene legyen...” Újra visszatér emlékeihez.  Mesél régi karácsonyokról, amikor még éltek a szülei, és télen együtt volt a család. Ünnepnap Kőröspatakra mentek az éjféli misére, amikor pedig hazajöttek, várta őket a töltött káposzta, és akkor kezdték meg a kalácsot. A kenyerek mellett annyi kalácsot sütöttek a szülei a kemencében, hogy még a kántáló cigányoknak is bőven jutott, a kalácstésztából finom tejfölös sütemény is készült, „mert akkoriban még annyi volt a kövér tejföl a házban, hogy taszigáltuk, pedig most sokszor megenné az ember...” Gyermekkorában a karácsonyfát várták, s azt a pár egyszerű fajátékot, aminek sokkal jobban tudtak örülni, mint a mostani gyerekek a millió színes játéknak, melyek közül sokszor egyikhez sem ragaszkodnak igazán. 
„Délután szánkózni mentünk – emlékezik mosolyogva –, de nem kérezetlen, mert ha nem tudtak róla a szülők, s a bakancs elázott a nagy hóban, bizony még meg is nyakruháztak.” Akkor egy lábbelinek ki kellett tartania egy évet, de ki is tartott, mert azok rendes bőrbakancsok voltak, s nem ilyen félcipők, amiben öt perc alatt lefagy az ember lába.  „Tetszik tudni, mi volt a legszebb? – kérdezi, s mondja is rá a választ: a karácsonyra való várakozás. Mert ha vársz valamit, az még jobb érzés, mint amikor átéled azt a bizonyos dolgot. Már csak egy vendéggel is így van az ember. A várakozástól izgalomba jössz, olyan, mintha értelmet adna az életednek.” Az asszony
A kezére téved a tekintetem, a kézfején jókora fekete seb. „Időnként alacsony a vérnyomásom a vízhajtó miatt – magyarázza –, s egy reggel elvesztettem az egyensúlyomat.” Nézem, hogy hová eshetett, tovasiklik a tekintetem a konyhán, lám, mindenütt rendben sorakoznak a kopott tárgyak, csupán a fehéren rikító gyógyszeres dobozok rondítanak bele a meghitt csendéletbe.  „Miért nem nősült meg?” – bukott ki belőlem egy újabb hangos gondolat, de ő nem vette rossz néven. A gondtalan élet nem engedte, mondta komolyan. Volt egy nő az életében, de csalódott benne, és ettől egészen kiábrándult a nőkből. Az elején jó volt a szülőkhöz hazatérni, később pedig, ahogy az idő telt, egyre távolabb sodródott a házasság gondolatától. A pásztorok többnyire távol voltak a feleségeiktől, alig különbözött az ő élete a házas emberekétől. A hegyre nemigen jártak fel az asszonyok, inkább otthon rendezték a gyermekeket. Mint mondta, olyan helyeken is legeltettek, például a Csukásban, ahová látogatóba sem tudtak felmenni az asszonyok, csak csoportosan, ők is jelzett ösvényeken jutottak fel oda. Néha napot sem láttak hetekig, vagy éppen vizük nem volt, annyira, hogy a juhok is csak harmatot nyaltak. „Sok mindenen átmentünk, s úgy eltelt, mintha igaz sem lett volna. Pedig így volt” – tette hozzá.
Virágok Már semmit sem vár ez élettől, válaszolta arra a kérdésre, hogy mit kívánna magának, ha teljesülhetne egy kívánsága. Minden úgy volt jó, ahogy adatott, talán csak egy kis erő hiányzik még ahhoz, hogy ameddig élnie kell, ne fogja meg az ágy. 
Az ablakpárkányon sok a virág. „Nagyon szeretem őket, megnyugtatnak” – magyarázza. A konyhában is van egypár, de a pince egészen tele van velük, ott várják a tavaszt. Vajon lesz-e, aki gondozza őket, ha elmúlik a tél, vagy ezek is kivásnak az életéből?  Az orvosnőről is mesél még, aki tavasszal lábra állította. Nézem a sebet a kezén, és arra gondolok: vajon hányan vásnának ki az életből, ha egy tavasszal elmulasztanák a gondozásukat.
Nagy S. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban! 
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém. 
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni.  Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.  Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény. 
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.  Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...”  A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.  Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott. 
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /1./ (Karácsony)
Az erdélyi ember, aki inkább csak olyankor tölt el két-három napot Bukarestben nagy muszájból, ha valami ügyes-bajos dolga van, alig várja, hogy hazaszabaduljon belőle. S még egy hét múlva is elborzadva gondol erre az egyáltalán nem neki való világra, amelyben ő csak csetlik-botlik, elbizonytalanodva téblábol az ügyintézés útvesztőiben. A városképből csak a szemetes utcák, a bűz, a por vagy – évszaktól függően – a sár vagy locspocs, a metsző hideg vagy az elviselhetetlen hőség, a zsúfolt, levegőtlen villamosok, autóbuszok, a lökdösődő, tülekedő, hangoskodó emberek maradnak meg emlékezetében, s ezeket is igyekszik mielőbb elfelejteni.
Nem csodálkozom rajta. Bukarestet pár nap alatt csak félreismerni lehet, megismerni nem, megszeretni meg éppen nem. Tizennyolc évet töltöttem ott, és beletelt néhány évembe, míg úgy-ahogy megtanultam eligazodni ebben az egészen sajátos világban. Kezdetben szinte semmit nem értettem az egészből, csak döbbenten vettem tudomásul, hogy Caragiale számomra addig oly bizarr figurái, akikről mindaddig esküdni mertem volna, hogy egy igen eredeti fantáziájú író abszurd teremtményei lehetnek csupán, itt százával jönnek-mennek az utcán. (Azóta alkalmam volt meggyőződni róla, hogy az erdélyi románok, akik ezt a világot nem ismerik igazán, képtelenek Caragiale művét a maga teljességében átérezni.) Izgatni kezdett a dolog, s attól fogva úgyszólván módszeresen figyelni kezdtem ezt a mozgalmas életet, úgy, ahogy az antropológus vizsgálni szokott egy számára ismeretlen kultúrát. Autóbuszon, villamoson, sorban állás közben, piacon, ahol csak alkalmam nyílt rá, mindenütt arra figyeltem, hogyan viselkednek, hogyan nyilvánulnak meg ezek az emberek, mit hisznek, mit remélnek, mit helyeselnek vagy helytelenítenek, miért teszik azt, amit tesznek, s mért éppen úgy, és nem másképp. Megunhatatlanul szép foglalatosság volt ez, számtalan tanulsággal, amely azzal a módszertani konklúzióval zárult, hogy ma már azt hiszem: az antropológus számára követendő elvként elő lehet ugyan írni a szenvtelen megfigyelő szerepét, de ezt a gyakorlatban aligha tudhatja érvényesíteni: lehetetlen, hogy előbb-utóbb nagyon a szívéhez ne nőjön az a világ, az a kultúra, amelynek pedig ő csupán külső szemlélője akart lenni.
Légvonalban Párizs több mint négyannyira van Bukaresttől, mint Isztambul. A háború előtt a bukaresti úrinép mégis szívesen emlegette városát kis Párizsként, ami persze – minden latinitás és frankofónia ellenére – nem jelentette azt, hogy a párizsiak viszont nagy Bukarestnek szerették volna tudni magukat. Bukarest egykori francia kultúrájának romjaival a hetvenes évek közepén még gyakran lehetett találkozni: többször is láttam parkokban sétáló, hajdan jobb módot látott idős hölgyeket, akik franciául csevegtek, ma chère-nek szólítva egymást. Az antikváriumok polcai roskadoztak a francia könyvektől, felvágatlan alig volt köztük, olvasásban megviselt példány viszont annál több. Nemigen vette őket senki – egy letűnt kor emlékei voltak csupán.
Sokan úgy vélik, a románok szinte kivétel nélkül, hogy a francia kultúrához való szorosabb kötődés egyértelműen a latinitásnak köszönhető. Tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű ez a dolog. Úgy látszik, valami miatt – vérmérséklet?, életszemlélet?, ki tudja? – a Balkánon a nyugati kultúrából a francia illeszthető leginkább a helyi értékrendhez. Hiszen a törökök nem újlatin nyelvet beszélnek, semmiféle rokoni szál nem köti őket a franciákhoz, a nyugati kultúrát mégis a francia közvetíti számukra. Augustus római császár neve törökül Ogüst, a geológiáé jeoloji, és így tovább. Életemben nem láttam találóbb képi megjelenítését annak, hogy mi is tulajdonképpen a Balkán, mint egy isztambuli zsúfolt utcasarkot ábrázoló képeslapon: egy üzletház oldalán kétemeletnyi magas reklámtábla hirdeti öles betűkkel, függőlegesen felírva a cég nevét: ŞANZELIZE. Hát ez a Balkán, röviden és tömören. S a bukaresti francia-szimpátia? Ki tudja? A francia rokonok távol vannak, Isztambul közel. A bukaresti köznép életszemléletén is inkább ez érződik. Számára a francia kulturális hatás idegen, őt ez nem érintette meg. Legfeljebb néhány szó erejéig, mint amilyen a nők között a bonjurral való köszönés. (Vagy, ha nagyon kedveskedni akarnak: bonjurică.) A román társadalmon ez elég nagy tehertétel. A román irodalmi nyelv francia mintára alakult ki, tele van neologizmusokkal, így aztán már az újságok nyelvét is csak az érti igazán, aki ehhez kellő iskolai képzésben részesült. A bukarestiek – és nem csak a bukarestiek – legnagyobb része csak úgy felében-harmadában fogja fel, miről beszélnek a rádióban, tévében, miről írnak a lapok, mert a kulcsszavak nagy hányadának jelentése ismeretlen számukra. 1989 decemberének végén a Colţea Kórház egyik orvosa mondta el, milyen volt a lövöldözésben megsebesült betegek lelkiállapota: amikor beszállították őket, általában nagyon jó állapotban voltak, mert mint az események résztvevői tudták, hogy mi történt. Pár nap elteltével azonban valami pánikszerű bizonytalanságérzet vett erőt rajtuk, mert elkezdtek újságot olvasni, és nem értették világosan, hogy azok mit írnak, voltak szavak, amelyeknek rosszul következtették ki a jelentését, és erőt vett rajtuk a félelem. Ezt már csak azért is tartom fontosnak elmondani, mert csak ezzel együtt érthető igazán, hogy ezek a szegény emberek miért vannak annyira kiszolgáltatva a manipulációnak: jórészt azért is, mert például Gabriel Liiceanu gyönyörűen kimunkált szövegeit nem értik teljesen, viszont Corneliu Vadim Tudor kocsmai stílusát annál inkább. Bukarest egy egészen sajátos képződmény. Lakossága szerfölött tarka, mindenfelől származtak ide emberek, oltyánoktól moldvaiakig mindenféle. A régi Bukarest nagyszámú görögöt olvasztott magába, erre emlékeztetnek az oly gyakori -ache meg -iu végű családnevek (Manolache, Iordache, Dumitrache, Vasiliu, Grigoriu, Gheorghiu stb.). A külváros („mahala”) nyelvében egyre-másra bukkannak elő a török eredetű szavak. Cigányokkal is lépten-nyomon találkozik az ember. Úgyhogy elég kockázatos volna bármit is a román kultúrára általánosítva kijelenteni, ami bukaresti megfigyelésen alapul. Ez ellen egyébként a bukaresti román elitértelmiség is tiltakozna: Bukarestet szívesen tekintik amolyan gyülevész népségnek, amelyhez nekik mint az igazi román kultúra hordozóinak semmi közük, ezért aztán nem is igen igyekeznek a közelébe. A bukaresti nép szánnivalóan magára van hagyva, az értelmiséget – a „könyves (= írástudó, tanult) embert” („om cu carte”) – távol érzi magától, tisztelettel, de ugyanakkor gyanakodva is tekint rá. És számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, milyen hálásak tudnak lenni ezek az emberek, ha a tanult ember közéjük ereszkedik, de nem leereszkedőleg, hanem csak úgy, ember módra: ilyenkor megnyílik a szívük, s az ember csak ámul, mi minden van bennük.
Így üldögéltem egyszer köztük egy üres szobában, egy felfordított vödör volt a székem, mivelhogy úgymond szobafestés volt nálunk, s az egyik emlékezetes élményem innen származik. Lakáscsere után, a Bukarestben normálisnak tekinthető másfél hónapi várakozási idő leteltével végre megjöttek az ICRAL munkásai, hogy rendbe tegyék a lakást, élükön egy tipikus bukarestinek mondható szobafestő, név szerint domnu Pilică. Olyan volt, mint a neve: vézna, rosszul öltözött ember, de eleven szemű, aki mellesleg a vodkát sem utasította el, ha már kínálták vele. Nyomában a „csapata” (az „echipa”), amely állt a feleségéből meg egy tanulólányból, aki inkább a nézőközönség szerepét töltötte be. (Ahogy megláttam őket, eldöntöttem, hogy csak olyan munkát bízok rájuk, amit nem lehet elrontani; utóbb kisült, hogy sajnos az elronthatatlan dolgok határát túlságosan tágra szabtam.) Dolgozott még ott egy cigány származású kőműves, domnu Costică, aki viszont gyönyörű munkát végzett, nagy élvezettel. Tizenegy óra tájt úgy illik, hogy a munkásember elfogyassza a kis kávéját („o cafeluţă”), ennek ültünk neki nagy komótosan mi öten. S akkor, mivel a beszéd az élet folyására terelődött, egyszer csak nagy csend lett, és olyan arccal, mintha csak templomban volnánk vagy temetésen, de mindenesetre a hétköznapok világán kívül, domnu Pilică elkezdte mondani, csak úgy, magának, mintha valami vers vagy zsoltár jutott volna eszébe:
„Hát ilyen az ember sorsa. Reggel felkelsz, elmész a munkába, dolgozol, leülsz kávézgatni, megint dolgozol – s ez így megy nap mint nap. És nem is gondolsz arra, hogy közben a sorsrendelők („ursitoarele”) fonják az életed fonalát, és egyre fogynak a napjaid. És amikor végét érik a fonalnak, akkor jön a Halál, akkor menni kell.
Az ember – milyen, ugye, az ember – próbálna vele alkudozni:
– Hogyhogy? Csak így, minden értesítés nélkül? Várjál még bár egy hetet!
De a Halál azt mondja:
– Neked azt tudni kellett, hogy én egy nap érted jövök. Nem fájt neked soha a fejed? Nem hasogatott a lábad? Nem nyilallt a derekadba? Na látod, ezek mind annak voltak a jelei, hogy én egy nap eljövök. Most lefonták a fonaladat, nem maradhatsz tovább. S akkor menni kell. Így van számunkra elrendelve.”
Látni, filmezni kellett volna akkor ezeket az embereket, ahogy ott ültek, arcukon legalább kétezer esztendővel, úgy ültek ott, úgy hallgattak, ahogyan a homéroszi kor görög pásztorai hallgathattak együtt, amikor valamelyikük csak úgy felidézte az élet fonalát fonó moirákat. Kétezer esztendeje mondják ezt. Közben jött a kereszténység, az ortodoxia, a kommunizmus – átment fölöttük, mintha nem is lett volna, az ő sorsukat változatlanul a régi balkáni végzet irányítja, a moirák, az „ursitoarele”, a fátum. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teológus hallgatók karácsonya
A teológusok nemcsak egyetemi áhítatokat tartanak, hanem évente háromszor gyülekezetekben szolgálnak. Karácsonykor ismét legációba indulnak igét hirdetni, tapasztalatot szerezni. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákjaival beszélgettünk a család nélküli szentestéről, a barátságos fogadtatásról és a megnevettető esetekről.
A lelkésznövendékek számára a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi időszak nem pihenés, hanem munka a javából: ők ilyenkor nem otthonra csomagolnak, hanem idegen gyülekezetekbe indulnak prédikálni, úrvacsorát osztani. Ilyenkor a szentestét is a vendéglátó lelkész otthonában töltik, húsvétkor pedig a helybeli gyülekezet tagjaihoz járnak locsolni. Előfordultak már visszás esetek is, de az általunk megkérdezettek mindegyike barátságos fogadtatásban részesült. Az egyetemisták elmondták, a szolgálatok száma változó: van, aki könnyebben megbirkózik a feladattal, de olyan gyülekezetek is vannak, ahol a teológus naponta kétszer-háromszor hirdet igét, így készülve a rá váró lelkészi hivatásra.
A közösségről szóló karácsony
„Ami más egyetemistáknak szakmai gyakorlat, az nekünk a legáció, kereseti és tapasztalati forrás is egyben. Ilyenkor tudunk javítani prédikálási készségeinken és ellesni az egyházi életet elősegítő ötleteket. Például számos gyülekezet esetében problémát jelent, hogy a roma közösségeknek nincs lehetőségük kifizetni az egyházadót, viszont akad olyan lelkész, aki egyházi közmunka során hívja segítségül őket, ezzel pedig kifizetettnek tekinti az egyházi hozzájárulást” – meséli Kelemen Álmos. A tanárok gyakran tanácsolják, hogy a teológusok igyekezzenek minél több tájegységre eljutni, hogy ismerjék meg a különböző világszemléletű, habitusú gyülekezeteket, így majd oda kérik a kihelyezésüket, amelyik közösséggel a leginkább azonosulni tudnak. „Sokan azt gondolják rólunk, hogy a karácsonyt nem könnyű idegeneknél ünnepelni, de engem nagyon kedvesen fogadtak eddig, kivétel nélkül minden legációs helyemre visszamennék” – teszi hozzá a teológus.
Nagy Henrietta unitárius lelkésznövendék elmeséli: az első karácsonyi legáció alkalmával még az édesanyja is megsiratta, hogy nem otthon ünnepel a családdal. De akkor tudatosodott benne: ezen az ünnepen sehol sem lehetne jobb és szeretetteljesebb helyen, mint egy gyülekezetben. „Csodaszerű az érzés, amikor mosolyogva szembenézhetek embertársaimmal, és áldást kérhetek a gyülekezetre. Számomra teljesebb és élhetőbb az ünnep, amikor tőlem is függ, hogy más hogyan érzi át annak hangulatát, jelentőségét” – osztja meg érzéseit a legációra készülődő diáklány. Úgy véli, a teológus teljesebb emberré válik ilyenkor, hiszen megtapasztalja a valódi közösségi életet. Nagy Henrietta azt is elmondja, legtöbbször egy nappal az ünnepi istentiszteletek kezdete előtt már elutaznak a lelkészcsaládhoz, hogy ismerkedjenek, az ünnepre hangolódjanak, hiszen a karácsonyfa köré is együtt ülnek szenteste, megajándékozva egymást.
„Az ünnepek jelentősége minden teológus számára átalakul, hiszen a legációknak köszönhetően már nemcsak róla és családja szeretetéről szól a karácsony, hanem egy közösség öröméről, aminek ő is a részese és a felelőse” – fogalmaz az unitárius teológus.
Szakmai tapasztalatszerzés
„A cél alapvetően az lenne, hogy az egyetemen tanult elméletet a gyakorlatba ültessük, hogy tanuljuk és szokjuk meg az emberekkel történő foglalkozást” – mondja Borháci Dávid evangélikus teológus, aki azért tartja hasznosnak a kötelező legációt, mert ilyenkor egy tapasztalt lelkipásztor útmutatása során tanulja meg, hogyan zajlanak ünnepekkor az egyházi szolgálatok. „Ilyenkor tudok tanácsot kérni a lelkipásztoroktól arra vonatkozóan, mit kell még a beszédstílusomon javítani. Olyan apróságnak tűnő, de fontos elemekről van szó, amelyekre nem fektetünk elég hangsúlyt az egyetemi órákon” – fejti ki Borháci Dávid, aki szerint nemcsak a szakmai tapasztalatszerzés jelent előnyt, hanem más gyülekezetek, régiók hagyományait is megismerik, amelyekkel később saját gyülekezeteiket is gazdagíthatják.
„Amíg mások ilyenkor vakációznak, addig mi dolgozunk, szolgálunk, de az igazság az, hogy a későbbiekben ez lesz a kötelességünk. Ha ezt a hivatást választottuk, legalább belelendülünk ebbe az életformába. Örvendünk, ha azt látjuk, hogy az emberek szabadnapjukon eljönnek a templomba, hogy hallják az evangéliumot, hogy lelkileg feltöltődjenek” – magyarázza az evangélikus diák.
Lajos József református teológus, az egyetemi diáktanács alelnöke szerint ilyenkor kóstolnak bele a gyülekezeti életbe, de ugyanakkor részben tehermentesítik is a lelkipásztort. „A lelkésznek lehetősége lesz arra, hogy megélje az ünnepet a szolgálat mellett, mi pedig minden alkalommal új gyülekezetet ismerhetünk meg annak minden szokásával, programjával együtt.” Elmondása szerint csak pozitív eredményei vannak a legációknak. Nincs két egyforma gyülekezet, s bár sok esetben hasonló problémákkal küszködnek, a diákok mindenhol új megoldási lehetőségekkel és ötletekkel találkoznak. „Jártam olyan városi gyülekezetben, ahol az egyházközséget körzetekre osztották, és mindenikkel egy-egy presbiter tartotta a kapcsolatot. Ezt a módszert inkább a kisebb lélekszámú, vidéki gyülekezetek esetében alkalmazzák” – meséli tapasztalatait Lajos József.
A legáció időtartama változó: általában három napig szolgálnak, de gyülekezettől függően két nap is lehet, ahol pedig délutáni és bűnbánati istentiszteletet is tartanak, szinte egy hétig besegítenek a helyi lelkésznek.
Nem a pénz az első
A diákok a szükséges tapasztalatok mellett megmosolyogtató történetekkel is gazdagodnak szolgálataik során, így őszintén meséltek ezekről is. „Egy pünkösdi alkalommal Székelyzsomborra mentem szolgálni, ahol a lelkész és családja aktívan foglalkozik állattenyésztéssel és mezőgazdasággal. A szüleim folyton azt ismételgették, hogy mindenhol az első benyomás a legfontosabb. Miután megérkeztem a parókiára – látva, hogy senki nincs az udvaron és a kopogásra sem válaszolnak –, hangosan elkiáltottam magam: erős vár a mi Istenünk! Amint meghallotta, a lelkipásztor előugrott csizmában a pajtából és a szénásvillával a kezében rohant engem üdvözölni” – mesélte nevetve az evangélikus egyetemista.
Kelemen Álmos egy vele történt, kényelmetlen esetről mesél másodéves korából. „Karácsonykor úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a kenyeret osztottam, pillanatnyi figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy kit vezetnek elém. Ti vagytok a világ világossága – mondtam, és csak utólag figyeltem az idős hölgyre, aki világtalan volt”.
A legációhoz ugyanakkor nemcsak a szakmai tapasztalatszerzési lehetőség, de a legátum is hozzátartozik, azaz a gyülekezet adománya a szolgálatot teljesítő diáknak. „Vannak, akik azért várják a legációt, mert pénzt kapnak és nem azért, mert úgy érzik, hogy erre a feladatra hívta el őket Isten. Ez nyilván elszomorító, de minket, evangélikus hallgatókat nem fenyeget az anyagiasság veszélye, hiszen mi legációkor csak egy szimbolikus összeget kapunk” – meséli Borháci Dávid. Nagy Henrietta szerint, amikor visszatérnek Kolozsvárra, elsősorban nem azt mesélik el, hogy ki milyen összegű legátumot kapott, hanem olyan élményeket osztanak meg, amelyekkel erősítik egymást. Lajos József is úgy véli, nem lehet fontosabb az anyagi háttér a szükséges gyakorlatnál, azonban sokan vannak, akiknek az adományként kapott pénzre nagy szükségük van. „Idősebb lelkészek mesélték, hogy régen a három nagy ünnepi legáció után az adományokból a növendékek fedezni tudták a bentlakás költségeit, de manapság is sokan vannak, akiknek ezt az összeget kell beosztaniuk” – magyarázza a diáktanács alelnöke. A legátum bizonyos százalékát minden szolgálat után az egyetem diákköltségvetésébe kell befizetni, amelyet később az egyetemisták közös tevékenységek támogatására használnak fel.
Több gyülekezet fogadhatna legátust
A diákok szerint változásokra lenne szükség a legációs rendszerben. „Minden hallgatónak a karácsonykor választott legációs helyre kellene mennie húsvétkor és pünkösdkor is, mert így a lelkipásztorok az adminisztrációs feladatokba is be tudnának vonni minket” – vélekedik Borháci Dávid. A legáció végén a teológusokat az őket befogadó lelkész értékeli ki annak alapján, milyen magatartása volt a szószéken, a gyülekezet tagjaival szemben, illetve milyen alapossággal készült fel a  szolgálatra.
„Én bevezetnék egy hasonló kiértékelési lehetőségről szóló nyomtatványt, amelyet a teológus töltene ki, vázolva a lelkipásztorral töltött időt, hiszen ugyanolyan fontos tudni, hogy a hallgató hogyan érezte magát, milyen pozitív és negatív tapasztalatokkal érkezett vissza” – osztja meg velünk gondolatait Lajos József. Kelemen Álmos szerint ugyanakkor ünnepi alkalmakkor több lelkésznek kellene fogadnia legátust, ugyanis ma számos, több száz lelkes gyülekezet van az országban, amely nem szerepel a legációs helyek listáján.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava

Akik élethosszig Karácsonyok
Lecsi-pecsiztünk Sikaszóban, úrjöveti gyertyákat gyújtottunk Bethlenfalván, Zetelakán a családtagokkal kértük Istent, hogy az ünnepre mehessen haza a kórházból a ház asszonya. Udvarhelyen pedig kimondtuk: fontos a takarítás, de a szívekben legyen karácsony. Karácsonyváró ízelítő a Karácsony nevet viselőktől.
Vidámító ötletből indultunk felfedezőútra: ismerjük meg az Udvarhelyi Híradó Karácsony családnevű előfizetőit, és lepjük meg őket karácsonyra. Akadt köztük, akit korábbról ismertünk, másokról első hallásra nem tudtuk, hogy már találkozhattunk. Közreműködtek terjesztőink, lapkézbesítőink, ám a találkozás csodáit, a történetek sokszínűségét a Jóistennek is megköszönjük.
Adventi disznóvágás
Ha zetelaki és Karácsony Dénes, akkor ő az Éva férje – gondoltam. Személyes ismeretségünk még izgalmasabbá tette a tervezést, és az a tény is, hogy szentestén Éva névnapját is ünnepli. Hogyan készülnek? Elsőként az adventi disznóvágást említette. Kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen a család hagyományai szerint a nagyszülőktől örökölt birtokon élő szüleinél testvérei és a sógorság mellett barátnői is segédkeznek.
Érkezésünkkor a disznó, amely Ádám és Éva napján, azaz szentestén majd „belép” a káposztásfazékba, már búcsút mondott a házi kosznak. A férfiak a húsvétra füstölendő sonkát kerekítették, és a kaszálás étkét, a szalonnát téglalaposították. A néhai Sánduly lányok nagy egyetértésben kockázták a kolbászhúst. A nyári konyha cseréptűzhelyén az apróléknak való abálódott, a szabad tűzhelyen a nagyobb darabok főttek. Manci néni terített, Laci bácsi a puliszkás üst körül serénykedett. Mi Dénessel – aki büszke is arra, hogy szülei által ilyen névvel áldotta meg a Jóisten – családjukról beszélgettünk.
Több Karácsony nevű család él Zetelakán, de még a további két Dénes nevűvel sem rokonok. Különlegesnek érzi Dini a családnevét: egyesek rácsodálkoznak, a román ajkúak pedig nem tudják kimondani. A házaspár a rendszerváltást követően hat évig Magyarországon élt. Tímea lányuk ott született, hathetes volt, amikor visszaköltöztek Zetelakára. Beszélgetőtársam egy fafeldolgozó vállalat ügyvezetője, immár tizenhat éve. Tímea lányuk Kolozsváron bank-pénzügy szakon tanul, Zsófia és Beáta Udvarhelyen képzősök.
A segítőkkel ültük körbe az asztalt. Munka közben ők koccinthattak is, mi örültünk az adventi disznóvágás ízeinek, illatainak, hangulatának. Előfizetéssel is járó jókívánságaink után hagytuk dolgozni a népes családot.
Ki örökli?
Mind a négy meglátogatott családban felvetődött a kérdés, hogy ki viseli tovább a Karácsony nevet. Szerteágazóbbak lennének a családfák, ha a nagyapák testvéreit nem viszi el az első világháború, ha itthon alapítottak volna családot azok a férfiak, akik kivándoroltak Amerikába. Előfizetőink családjában szinte kizárólag lányok születtek. Igaz, annyira kedvelik nevüket, hogy férjhezmenetelük után sem változtatták meg.
Mosolyok
Bethlenfalván Dávid bácsi és Ella néni mosolyogva fogadtak. Hűséges olvasóink még a Zetelakán tartott Hit-Vallás születésnapon is részt vettek. A férj nevéről asszonyának van egy mondása: ők télben-nyárban Karácsonyok. Dávid bácsit a katonaság idején tette próbára neve. Valahányszor más írta le, betűznie kellett az első hangtól az utolsóig. Ragaszkodott, hogy helyesen vessék papírra. Megnéztük a családi képet: dédnagyapjáig vissza tudja vezetni zetelakai ágú családfájukat. A többieket elmondása szerint a temetői fejfákon követi le.
„Könny nélküli karácsonya nem volt”
Régi karácsonyokra tereltük a szót. Megtelt a szeme könnyel az emlékezéstől. 1945 gyászos szentestéje örökre megpecsételte a család életét. Korábban levente katona testvére tűzszerészeti baleset áldozatává vált. Többé nem volt könny nélküli karácsonya édesanyjuknak. „Szegényesen bár, de az angyal utána is jövögetett. Amikor már kételkedtek benne, vallásórán tudták meg a mellbeverő igazságot. Az akkor nagyon mélyen érintette a kisfiút. A nemrégiben elhunyt Ervin atyánál volt elsőáldozó – emlékezett. Az autóvezetést megtanulva nyugdíjazásig azon a pályán maradt. Sokat járta az országot. Amikor csak lehet, a nevezetesebb ünnepeken és vasárnap elmennek a templomba. Vallja: amíg tiltották a vallást vagy folyton úton volt, ebből sok elmaradt… Az teszi egésszé az ünnepet és a hétvégét, ha el tudnak menni szentmisére. Míg beszélgettünk, megérkezett Katalin lányuk az egyik unokával, így nagyobb családi körben idézhettük fel közös emlékeinket.
Karácsony Dénes és unokája, Jocóka
Előbb Karácsony Dénes feleségével beszéltünk telefonon. Mondta, mehetünk nyugodtan bármikor. Igaz, ő kórházban fekszik, de férje és lánya otthon van. Első kérdésünk a családanyára vonatkozott volna, de elvonta figyelmünket a kisunoka. Nyáron Magyarországon élnek, a telet itthon töltik. Ő Dénes bácsi szeme fénye. Másik lánya Budapesten, fia Kecsetben lakik. A többi unokától korban kisebb Jocóka, így nem csoda, hogy kibélelik őt ragaszkodással. „Szóval kimondani nem lehet, hogy mennyire szeretem” – mondta elpárásodó tekintettel. És rá is kérdezett: hogy lehet, mondja meg, ennyire szeretni a legkisebbet? A házigazda büszke szépen hangzó nevére. Soha nem is engedte Craciunra fordítani. Veszélyes helyen, köszörűsműhelyben dolgozott harmincöt évig – érzi is ennek kárát a tüdején.
Amikor a karácsonyról kérdeztük, egy darabig nem jött válasz sem a lányától, sem tőle. Újabb kérdést tettem fel: hazaengedik-e a sürgősségi műtét után feleségét. Sóhajjal válaszolt: nagyon reméljük! Hátha kiengedik az ünnepre… De azt is tudja: a baj elől kitérni nem lehet. Úgy adtuk át előfizetési ajándékutalványunkat, hogy majd egymás kezébe adhatják élete párjával lapunkat. Kívánjuk, teljesüljön a család leghőbb óhaja, gyógyuljon fel Jocóka nagymamája.
A szívemben van a karácsony
Látogatássorozatunk idei utolsó meglepetése Udvarhelyen ért. A kapucsengő hangjára hófehér hajú, mosolygó néni jött elém. Korát tekintve nemsokára nyolcvanéves lesz, de hangja, fürgesége sokkal kevesebbre utal. Számos Zetelakához tartozó iskolában, majd óvodában tanított. Miután férjhez ment, Udvarhelyről ingázott. Családja zetelaki, egy testvére Bethlenfalván él. Innentől már csak össze kellett illesztenünk a mozaikkockákat: Dávid bácsi testvérénél vagyunk. Közvetlen hangon, mély bizalommal osztotta meg családjának történetét – mintha már réges-régen ismernénk egymást. Elemlegettük testvére életének tragikus utolsó karácsonyát, szüleik fájdalmát, akiknek összesen tizenegy gyermekük született. Az öt Karácsony lányhoz jó szívvel, énekszóval mentek az aprószententekelők. Testvéreivel, nagynénjével minden adventben rórátéra jártak, szenteste kántálni, majd éjféli misére mentek. A templomba járás kivételével ezeket a szokásokat nem honosíthatta meg a városban. Az édesanyjától eltanultakat viszont gyakorolta. A kopogtató és az adventi koszorú régen nem volt divatban. A bejárati ajtót idén is lánya ékesítette fel. A nyugdíjas tanítónő igazodik családja ünnepléséhez: lányaival, unokáival és dédunokájával várják a karácsonyt. A takarítást már befejezte, fontosnak érzi. Mosolyogva jegyezte meg: „nekem a szívemben van a karácsony”.
E sorok írójának örök emlék marad az úrjöveti időben idegenként bekopogni a Karácsonyokhoz, majd ismerősként, a viszontlátás reményével és sok-sok jó kívánsággal búcsúzni. Ezzel a rendhagyó Karácsonyozással áldódott meg ünnepünk. Hasonlóban legyen részük az Istent és embert szeretőknek!
Molnár Melinda Székelyhon.ro