Úti beszámoló a Don-kanyarból, a 74. évfordulón
Személyes élményeken alapuló úti beszámolóval emlékezett a Don-kanyarban vívott harcokra dr.Lippai Péter ezredes pénteken este Diószegen, a 74. évforduló alkalmából. A helyszínen a mai napig vannak újratemetések, a temetőket példásan rendben tartják.
A magyar hadtörténelem legszomorúbb, legtragikusabb napjainak nevezik a Don-kanyarban volt csatát, mely 1943. január 12-én kezdődött meg, amikor a Vörös Hadsereg megkezdte előrenyomulását. A 74. évforduló adott alkalmat arra a megemlékezésre, melyre Mados Attila diószegi polgármester szerint azért volt szükség, mert keveset beszélünk az eseményről, a fiatalabb generáció éppen keveset tud róla, holott hozzájárulhat identitástudatunk erősítéséhez. A helyi RMDSZ-szervezet és a Gróf Széchenyi István Huszárszázad szervezésében létrejött eseményen pákozdi (Fejér megye) vendégeket köszönthettek. Elsőként a testvértelepülés polgármestere, Takács János kapott szót, aki kifejtette: kegyelettel kell emlékezzük áldozatainkra, emlékük erősítse bennünk a tudatot, hogy egy ősi nép tagjai vagyunk.
Nagyon megfázott…
A diószegi előadás szükségességének ötlete 2013-ban fogalmazódott meg, amikor érmelléki küldöttség járt Pákozdon, illetve az ottani katonai emlékparkban. Utóbbi ügyvezetője, dr.Görög István ny.ezredes, a Don-kanyarbeli csata apropóján felelevenítette: édesapja túlélte azt, ám sosem beszélt róla, illetve sosem panaszkodott életében semmire, ám mindig nagyon fázott, ebből sejtette családja, hogy “előzőleg valahol nagyon megfázhatott”. Az ezredest ez is ösztökélte a harcok emlékeinek kutatására, a Pákozdi Katonai Emlékparkban pedig nem csak azt mutatják be, hogy mi történt, hanem azt is, hogy mi lehetett volna. Mindezt egy olyan mai világban, amikor egyesek szerint nem csak katonai szolgálatra nincs szükség, de még a haza fogalmát is kétségbe vonják…
Hat nap
A továbbiakban Pásztor Sándor megyei tanácselnök előbb szólt azokról az időkről, amikor szervezni kezdték a doberdói emléktúrákat, melyek során a pákozdiakkal is kapcsolatba kerültek, majd bemutatta a hallgatóságnak azt a rajta kívüli további négy magyar megyei tanácselnököt, akik belső-erdélyi polgármesterek társaságában aznap Bihar megyei körúton tartózkodtak. Szabó Ödön képviselő azt emelte ki, hogy az utóbbi években sikerült vagy helyrehozni vagy létrehozni emlékhelyeket. Hozzátette: hasonló célra a továbbiakban is ki kell használni a forrásokat, erre lesz is alkalom, hiszen számos jelentős évforduló lesz ebben az esztendőben is. Dr.Szabó József helyi helytörténész a II. világháború helyi vonatkozásairól szólt röviden, említést téve a Nagyürögd és Ottomány között húzódott Károly-védvonalról, megjegyezve, hogy a szűkebb térséget csak “kisebb csetepaték” érintették. Mindezek után kezdődött csak maga az előadás, melynek elején dr.Lippai Péter ezredes tisztázta: nem egy hagyományos értekezés következik a Don-kanyari eseményekről, hanem egy képes “úti beszámoló” egy oda szervezett 6 napos tanulmányútról. Ennek alapját az a terv képezte, hogy teremtsenek korabeli rádióösszeköttetést a Don-kanyar és a budai vár között.
Emlékek a folyóparton
Az utazást részletekbe menően megismerhettük a Kijevben és Moszkvában szerzett benyomásoktól kezdve a helyszíneken tapasztaltakig. A képeken elénk tárultak az egykori hídfőállások: Scsucsje, Korotojak, Puhovo, Rudkino, Sztarozsovoje, korabeli fotók mai megfelelői megközelítőleg vagy pontosan ugyanabból a szögből. Az előadó egyebek mellett kiemelte: akkor érintette meg igazán a történelem, amikor az ott Tisza méretű Don partja mentén találtak szinte érintetlen állásokat és holmikat, melyek még mintha a néhai magyar katonák érintését is őrizték volna. Ugyanis telis-tele van manapság is a Don partja töltényhüvelyekkel, gránátmaradékokkal, de akár tábori ágyak rozsdás vázaival is, ilyen holmikból a közeli falvak iskoláiban kisebb-nagyobb kiállítások vannak. Sőt, a mai napig vannak újratemetések is, amikor földi maradványok kerülnek elő egykori rögtönzött sírokból. Apropó, sírok: az előadó tapasztalta, hogy rendben tartják a temetőket, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű katonák nyugszanak a hantok alatt.
39. gyalogezred
Az előadás során érezhető volt a katonai szakértelem, hiszen hadászati szempontból is kiértékelte a látottakat dr.Lippai Péter, illetve minden látott harcászati eszköznek pontosan tudta a nevét, számát, gyártási és származási helyét, ezzel is bizonyítva a téma iránti elkötelezettségét. Zárásként azt is megtudtuk, hogy az oroszokkal manapság sem jó viccelni: egy plakát szerint például a vasút rongálásáért manapság is kényszermunka jár…Az előadás után szót kapott még Kiss Róbert zászlós, aki elkötelezett kutatója az egykori debreceni cs. és kir. 39. gyalogezred történetének, melybe az Érmelléken is soroztak, éppen ezért kérte (és kéri ez úton is) azok jelentkezését, akiknek családjában bármilyen vonatkozó dokumentum, fotó fellelhető (elérhetősége is további információ található a 39gyalogezred.hu internetes oldalon).
Az esemény zárásaként a házigazdák minden résztvevőt vacsorával vártak.
Rencz Csaba
erdon.ro

Csángók és betyárok – elkezdődött a XI. Magyar Kultúra Hete
Szombat délután elkezdődött és péntekig tart Szatmárnémetiben az immár tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat. Az első nap két színházi előadással nyitott: egy felolvasószínházi és egy koncertfilmszínházi alakítással.
Január 22-e a magyar kultúra napja. Tóth-Páll Miklós, a Harag György Társulat színművésze, örökös tagja az Ady Endre Társaság elnökeként álmodta meg, hogy a magyar kultúrát ne csak egyetlen nap, hanem egy egész hétig ünnepeljük. Nem véletlen tehát, hogy a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében 19.00 órakor kezdődő Betyárjáték előtt ő köszöntötte a nagyérdeműt, ünnepélyesen megnyitva ezzel a péntekig tartó eseménysorozatot.
Addig azonban már túl voltunk egy remek, impresszív előadáson. Az „Apróka eszponka" egy valóságos mese. Mese a jelenről és egy kicsit a múltról is. A székelyföldi Máthé Kriszta azzal a céllal érkezett a Bákó megyei Frumósza (más néven Szépfalu) faluba, hogy magyarul tanítsa az ott élő csángó gyerekeket. Élményeit prózába és újságcikkekbe foglalta, azokból pedig felolvasószínházi mű lett. Sata-Bánfi Ágota kolozsvári színésznőre pedig mintha rászabták volna ezt a szerepet - nem véletlenül töltötte vakációit székelyföldi nagyszülőknél, a székely és csángó nyelvjárást egyaránt autentikusan használta. Hisz egy vérből vagyunk...
Az előadás és a bemutatott írások többszörösen egzotikus világot tártak elénk. Egyrészt ott van nagyszüleink letűnőben lévő archaikus világa, amelyben még közel(ebb) éltünk a természethez, a gyerekek pedig tudták mi az a csorda, miként kell megülni a lovat - ráadásul szőrén -, az embereknek volt idejük mesélni és volt szívük befogadni. Másrészt pedig ez a végeken élő magyarok világa a maga nehézségeivel, örömeivel, kulturális és nyelvi értékeivel. Majd`elfelejtettük: az eszponka biztostűt jelent.
A két órával később, a nagyszínpadon kezdődő Betyárvilág viszont már a modernitás világa, szöges ellentétben címével. A betyárokról ugyan Sobri Jóska, Patkó Bandi, Veszelka Imre (és családja), Angyal Bandi, Jáger Jóska, Zöld Marci, Savanyú Jóska - és a 19. századi betyárok közül a legismertebb - Rózsa Sándor, azaz rablók, gyilkosok egyfelől, másfelől népballadák, mondák folklorizálódott hősei, az egykorú ponyvairodalom sztárjai jutnak eszünkbe.
A Betyárvilág azonban egy olyan modern zenei mű, amelyben hagyományos dialógusok nem nagyon vannak, a dalokat különböző színházi jelenetek, filmbejátszások kötik össze. Ferenczi György és a Rackajam, valamint Szomjas Gyrörgy felelt a zenei alapokért, Kovács Norbert Cimbi és társai pedig az ugyancsak meghatározó szereppel rendelkező táncért. „Olyan ez az előadás, mint egy élő, videóklipszerű zenés film", fogalmazott Ferenczi.
A szenzációs kezdés után vasárnap történelmi drámával folytatódik a Magyar Kultúra Hete. Egy olyan drámával, amely ezer szállal kapcsolódik Szatmárhoz: Bakócz Tamásról szól, az Erdődön született kerékgyártó fia majdnem pápa lett...
Január 22., Vasárnap
A magyar Kultúra Napja
Szakszervezetek Művelődési Háza, nagyterem, 19 óra
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A NAGYRAHIVATOTT
A Magyar Drámák Színháza
A történelmi drámának Katona József óta nagy hagyománya van Magyarországon. Jelesebbnél jelesebb íróink ábrázolták eseményeit a nemzeti önbecsülés elősegítésére. Tóth-Máté Miklós, debreceni drámaíró darabja egy jelentős történelmi alakról, Bakócz Tamásról szól, aki majdnem pápa lett az 1513-as vatikáni választáson.
Bakócz Tamás, a keresztes hadjárat megszervezésére Itáliából hazatérő főpap, Ulászló király beleegyezésével hadat gyűjtött a török ellen, és a sereg fővezérévé a jobbágyi sors elől katonának állt, és egy hőstettéért a királytól nemességet nyert lovas hadnagyot, Dózsa Györgyöt teszi meg. A szerényen fogadott kinevezést Dózsa a had kiképzésével hálálja meg, és indul is paraszt-jobbágy seregével a harcba. De Bakócz pápai küldetése és keresztény elszánása kudarcba fullad a főurak ellenkezése, jobbágy-gyűlölete, a pór hadaktól való félelmük következtében. Dózsa népei tehát uraik ellen fordulnak, a nekivadult sereg öl, pusztít, de szembe találja magát Zápolya hadainak megtorló dühével. Dózsát Temesvárott foglyul ejtik, tüzes trónra ültetik. Bakócz szent szándéka visszájára fordult. Az öreg és megkeseredett érsek Rómába készül, nincs maradása, ám Ulászló kérlelésére mégis marad, hogy majd eltemethesse barátját, a királyt, s maga pedig a magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt, a később róla elnevezett kápolnában nyugodhassék. Az izgalmas, a Bakócz Tamás alakját híven feltámasztó, kitűnő atmoszférájú darab tovább gyarapítja nemzeti önismeretünket. A felnőtteknek szóló előadást középiskolás kortól ajánljuk az igényes irodalmat szeretőknek.
szatmar.ro

Új Legendárium születik Szent László a Kárpát-medencében
Bizonyára sok gyermek zárta szívébe az elmúlt pár év alatt a Székelyföldi Legendárium hő- seit, történeteit, sokan lapozgatták a kötetet, böngészték a térképet, játszták újra meg újra a társasjátékot. A székelyudvarhelyi alkotócsapat – szokásához híven – 2017-et is rengeteg új ötlettel és folyamatban levő munkával kezdi. Számukra az idei esztendő első „termése” a hamarosan kiadandó Szent László Kárpát-medencei Legendáriuma lesz, amelyről Fazakas Szabolccsal, a szerteágazó Legendárium-projekt ötletgazdájával, elindítójával beszélgettünk. – Szent László-év van az idén. Gondolom, nem véletlen egy- beesés, hogy éppen most ké- szül el új kiadványotok. – Már tavalyelőtt nekifogtunk ennek a munkának, és amint a nyáron tudomásunkra jutott, hogy 2017 Szent László- év lesz, felgyorsítottuk a könyv szerkesztését, a térkép összeállítását. A Kárpát-medence Szent László-legendáit tartalmazó gyűjtemény jelenleg grafikai szerkesztés alatt áll, és várhatóan februárban jelenik meg. – Mit tartottatok leginkább szem előtt a könyv szerkesztése során? – Azt, hogy átfogó képet adjunk a köztudatban talán legerőteljesebben jelen levő szentünk legendaköréről. A kiadvány földrajzi helyszínekhez kötődően mutatja be az egyes térségek Szent László-legendáit, beleértve többek közt a Kárpát-medencei templomok falain ábrázolt leányrabló kun történetét is. Az anyaggyűjtés során érdekes tapasztalat volt, hogy ezt a legendát mindenütt másként ábrázolták, így rengeteg változata maradt fenn. A könyvben ugyanakkor feltérképeztük a Szent László nevét viselő összes települést, amelyeket be is mutatunk, a hozzájuk kapcsolódó legendákkal együtt. Ezenkívül megjelenítjük a templomokban fennmaradt, Szent Lászlóhoz kötődő tárgyi emlékeket, mint például a freskókat és szobrokat. – Kik segítettek a legendakör feltérképezésében? – Számos történész és néprajzi szakember is közreműködött ebben a Kárpát-medence minden részéből. Partnerünk volt többek közt Jánó Mihály művészettörténész, aki a freskókkal kapcsolatos ismeretanyagot ellenőrizte, illetve Vetési László református püspöki referens is segítette munkánkat. A könyv elkészítéséhez felhasználtuk a témában fellelhető szakirodalmat is. A könyv szövegét Gyöngyössy János történész-grafikus állította össze, ő és Kovács Zsigmond készítette el azt a térképet is, amelyen a Szent Lászlóhoz kapcsolódó települések, emlékek mind megjelennek. Munkánkat a Bethlen Gábor Alap támogatta. – Kikhez szól elsősorban a Szent László Kárpát-medencei Legendáriuma? – Főként a gyermekekhez. Éppen ezért a könyv gerincét is egy mesebeli jelenet képezi: Zete találkozik Szőrmanóval (aki a grafikusunk karikatúrája), és ő vezeti be a székely kislegényt a Szent László-legendák világába, ő vezeti végig a Kárpát-medence érintett települé- sein, és ő szolgáltatja a történelmi adatokat is. Zete és Szőrmanó történetét Muszka Sándor író-költő írta. A kötetet az én ötletem alapján Nagy Koppány Zsolt szerkesztette. Az illusztrációkat Gyöngyössy János készíti, megjelenítve a fennmaradt freskókat, néhol kiegészítve azokat a mai tudományos ismeretek szerint. A rajzok dinamikusak, a gyerekek szá- mára élvezhetők lesznek. – Mikor ismerheti meg közelebbről a marosvásárhelyi kö- zönség az új Legendáriumot? – A könyvet februárban tervezzük bemutatni, és nyitottak vagyunk a marosvásárhelyi meghívásokra is. A marosvásárhelyiek számára egyébként a nyáron megnyíló Mini Erdély Parkban is tartogatunk érdekességet: látható lesz majd a vásárhelyi zenélő kút, amely zenélni is fog. A Mini Erdély Parkra egy következő beszélgetésben visszatérünk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A bruttó hazai termék több mint két százalékát költjük idén védelemre
MTI - Meghaladja a bruttó hazai termék (GDP) két százalékát a nemzetvédelmi minisztérium (MAPN) ez évre előirányzott összköltségvetése a pártok közötti politikai megállapodásnak megfelelően - közölte ma a tárca sajtóirodája.
A minisztérium arra reagált, hogy az ellenzéki sajtó választási ígéretei és a védelmi kiadásokról szóló nemzeti konszenzus megsértésével vádolta a szociálliberális kormányt, amely hétfőn ismertette a 2017-es állami költségvetési tervezet részleteit.Románia tavaly a GDP csaknem másfél százalékát fordította védelmi kiadásokra. Ehhez képest az idei tervezetben a védelmi minisztériumnak 11 milliárd lejes költségvetést irányoztak elő, ami a GDP 1,35 százalékát teszi ki.A MAPN közleménye szerint azonban a parlamenti megerősítésre váró büdzsé tervezete ezenfelül 7,6 milliárd lejnyi hitel felvételét is engedélyezi annak a programnak az elindítására, amely a román hadsereg felszerelésének fejlesztését tűzi ki célul. A két költségvetési tétel együttesen a GDP 2,18 százalékát teszi ki, lehetővé téve a korszerű, az együttműködési feltételeknek megfelelő harci eszközök beszerzését és az országunk által vállalt nemzetközi kötelezettségeinek teljesítését - mutat rá a kommüniké.Klaus Johannis államfő kezdeményezésére a parlamenti pártok 2015 januárjában aláírt politikai egyezményükben közösen vállaltak kötelezettséget arra, hogy Románia - a NATO-csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek megfelelően - a GDP legalább két százalékára növeli 2017-ig védelmi kiadásait, és ezt a szintet a következő tíz évben is megtartja, függetlenül attól, hogy mely politikai erő kerül hatalomra.
Hazánkban a tavaly december 11-i választásokat követően csak az új év első napjaiban lépett hivatalba az új kormány, amely január végére ígérte, hogy a parlament elé terjeszti elfogadtatásra az idei központi költségvetés tervezetét.
Szabadság (Kolozsvár)

Akik megélték a Kalotaszegi krónikácskák történeteit
Reformáció 500 éve, könyvbemutató és Magyar Kultúra Napja Kalotaszegen
Nagyszabású találkozóra gyűltek össze a hétvégén Zsobokon a kalotaszegiek, a szilágyságiak és a kolozsváriak. A Kalotaszegi Református Egyházmegye szervezte találkozó gerincét a Kovács Kuruc János szerkesztésében megjelent Kalotaszegi krónikácskák című könyv bemutatása képezte, amelyet egybekötöttek a kalotaszegi egyházmegye 500 éves a reformáció jubileumi ünnepségsorozatának megnyitójával, továbbá a Magyar Kultúra Napjának méltatásával. A vendégek a házigazda zsobokiakkal együtt közel kétszázan ünnepelték együtt ezt a hármas eseményt.
Köszöntötte az egybegyűlteket Vincze-Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese, és megköszönte a zsobokiaknak, hogy otthont adtak ennek a jeles eseménynek. Méltatta annak legnagyobb erejét, ami nem más, mint példaértékű összefogásuk és összetartásuk. Köszöntötte a lelkész kollégákat, presbitériumokat, az Erdélyi Egyházkerület részéről nagytiszteletű Kiss Tibor püspöki titkár urat és feleségét, akik tolmácsolták nagytiszteletű Kató Béla püspök úr üdvözletét és jókívánságait.
Feladatunk hirdetni: miért fontos Kalotaszeg
„Ötszáz éves a reformáció, a mozgalom, amelynek a legnagyobb vívmánya visszatérés Istenhez. Visszahozta az anyanyelvű igehirdetést és a könyvnyomtatást, hiszen első reformátoraink anyanyelvű bibliákat nyomtattak, és úgy érzem, méltó ez a könyvbemutatóval összekötött találkozó az 500 éves jubileumi emlékévhez, melynek megünneplését itt szeretnénk elkezdeni Zsobokon” – nyitotta meg a rendezvényt Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, aki hitvallással zárta beszédét: „Hiszek az Istenben, hiszek egy Hazában, és hiszek Magyarország megmaradásában…”
Barta István zsoboki lelkész Joel próféta 1:3 igei versével üdvözölte az egybegyűlteket, mely hűen tükrözi a találkozó lényegét: „Beszéljétek el fiaitoknak, fiaik meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek.” A lelkész így szólt: „Ez a mi feladatunk, és ennek a könyvnek is ez a rendeltetése. Hogy az, ami egyszer megtörtént, az, ami hozzánk tartozik, az, ami kalotaszegi hagyomány, az leíratott. És azért íratott le, hogy a mi fiaink is megtudják azt, hogy miért fontos nekünk mindaz, ami Kalotaszeg. Legyen ez egy feladat nekünk, hogy fiainknak ezt továbbadjuk, hiszen csak így fog tudni megmaradni a mi hagyományunk, amely olyan fontos, és amely összetartja a nemzedéket, a népet.”
Seres Dénes, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke kiemelte: örömmel tölti el a kalotaszegi templomok jó állapota, hogy nagyok a gyülekezetek, aktív a közösségi és hitélet. Elmondása szerint a kalotaszegiek az idők során megtanulták, hogy nem adhatják fel, hogy összetartással, összefogással és cselekedetekkel kell tenniük azért, hogy az ifjúság, az unokáink megmaradhassanak annak, aminek születtek. „Amíg ilyen szép számban tudunk találkozni, addig biztos a megmaradásunk ezen a földön, ahol születtünk” – zárta köszöntését a képviselő úr.
A kultúra ápolásának fontosságáról beszélt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke: „Mi itt, Kalotaszegen, azért maradunk meg, mert templomba járunk, magyarul beszélünk, azokat az énekeket énekeljük, és azokat a táncokat járjuk, melyek a sajátjaink, amelyek mindenkitől megkülönböztetnek bennünket. Ez tartja bennünk az életet, a lelket, és ez tartja bennünk a magyarságunkat. A mi kultúránkra építve tudjuk biztosítani azt, hogy nekünk is és a gyerekeinknek is Erdélyben legyen a jövő.” Elmondta, hogy ezen kulturális kincsek egybegyűjtésére és megőrzése céljából hozta létre az RMDSZ az Erdélyi Magyar Értéktárat.
Szilágyi Róbert, a Szilágy Megyei Tanács alelnöke méltatta az itt élő emberek őrzői mivoltát, hogy nagy gonddal és szeretettel vigyáztak arra, amit az elmúlt századokban őseinktől örököltünk. „Nekünk, szilágyságiaknak mindig példaértékű a zsoboki közösség és Kalotaszeg. Bárhol van lehetőségünk, mindig elmondjuk, dicsekszünk is ezzel a gyönyörű településsel, amely a magyar megmaradásunk egyik talán legpéldaértékűbb helyzetét és példáját mutatja az elmúlt 25 évben” – mondta.
Fodor Tamás, Magyarország kolozsvári konzulja megköszönte a magyarságnak azt a példaértékű összefogását, amelyről december közepén, a parlamenti választások idején tett tanúbizonyságot. „Azt gondolom, ha helyben, ilyen kis közösségekben megvalósul az összetartozás, az összefogás, és meg tudja mutatni a magyarság az erejét ilyen kicsiben, akkor a magyar politikumnak egyszerűen kötelező ugyanazt tennie” – vélekedett.
Megtartotta a magyar nyelvet Erdélyben a reformáció
Vincze-Minya István esperes áttért a Kalotaszegi krónikácskákcímű könyv bemutatására, amit tanítók, lelkészek, tanárok és egyszerű falusi emberek írtak. Elmondta, hogy bár a könyv kiadása körül rengeteg nehézség merült fel, mégis nagy öröm számára, hogy mostanra az első nyomtatás elfogyott, utánnyomást kell kérni a nyomdától, ami arra utal, hogy vállalkozásukat áldás kíséri, és valami olyat sikerült létrehozniuk a szerkesztőknek, ami hiánypótló a Kalotaszegről szóló írások között. Ezután felolvasta a könyvhöz írott áldását. „...Ez a vidék Kalotaszeg, amely sajátos helyzetére nézve történelmében talán halálra ítélt, mégis élni, küzdeni akaró nép és föld, és amelynek Istentől megáldott jövője van... Ezen falvak pár kilométerre vannak egymástól, és egységes magyar szigetvilágot alkotnak a nagy román tengerben. Ennek a mesterségesen felduzzasztott tengernek a hullámverései fenyegetően és szüntelenül ostromolják e szigetet, és ha kellőképpen nem óvjuk és őrizzük írott formában is e csodálatos vidéknek a múltját, jelenét és reményteljesebb, szebb jövendőjét – mindezért mi napjainkban előbb fogjuk megfizetni a keserves árat”. (Kovács Kuruc János: „Kalotaszegi krónikácskák – Vincze-Minya István: Áldás”).
A reformációnak a magyar nyelvűség Erdélyben való megtartásában játszott szerepét méltatta Péntek János professzor, aki szintén nagy szerepet vállalt ennek a könyvnek a szerkesztésében. Mint mondta, a reformációnak köszönhetően a magyar nyelvű istentiszteletek, a magyar nyelvű biblia és a zsoltárok állandóan jelen voltak az emberek életében. Beszélt még Kalotaszeg kultúragazdagító jelentőségéről. Ami a magyar kultúrának az egyik legfontosabb része, a magyar népművészet, azt először itt fedezték fel, és itt írták le. „Most sokkal több reményünk lehet a megmaradásra, de remény csak akkor van, ha van erő és akarat is” – mondta. A könyvhöz ő írta az ajánlást. „Krónikácskák: idő és tér mozaikdarabjait, kalotaszegi helyi szerzők helytörténeti írásait találja ebben a könyvben az olvasó. A mozaikdarabok kerete: Kalotaszeg történelmi időkerete, hozzávetőleg nyolc évszázad, és Kalotaszeg térbeli kerete: Csucsától Kolozsvárig, Magyarvalkótól Magyarzsomborig... A »krónikácskák« a jelenbe ívelő múltról szólnak. Többnyire valamelyik kalotaszegi falu több évszázados múltjáról, a templomról, esetleg az oktatásról, az egyház helyi közösségéről, papjairól... Ma is meríthetünk a »krónikácskákból«: a példa erejét a közös cselekvéshez.”
Nincs országtörténet helytörténet nélkül
Kovács Kuruc János szerkesztő elmondta: vannak falvak, amelyeknek egyáltalán nem volt megírva a monográfiájuk. Ezeket a szerkesztőtársakkal elosztották egymás között, és pótolták a hiányt. Így jött létre annak a 48 településnek a leírása, ami megtalálható a könyvben. „Örülök, hogy sikerült az emberekben valami olyan húrt megpendíteni, amit a magukénak éreznek” – mondta a szerkesztő, majd felolvasta a könyv szerzőinek listáját. Beszédét azzal fejezte be, hogy mindenekfelett az emberek ügyszeretete és egymás szeretete kell legyen az első...
– Példaértékű ennek a könyvnek a megjelenése. Kalotaszeg büszke lehet magára, mert nem pusztán csak arról van szó, hogy a kalotaszegi népművészetet fedezték fel és abból megmerítkezve, az új magyar stílus, a szecesszió kialakult, hanem arról is, hogy itt ez a jobbágy eredetű paraszt közösség, Kalotaszeg, a népi kultúrának minden területén csúcsteljesítményre volt képes. A fafaragástól a szőttesig, a népzenétől a néptáncig minden megtalálható gazdag népi kultúrájában. És ilyenre az egész Kárpát-medencében nem találunk példát – mondta Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ Néprajztudományi Intézetének igazgatója.
Egyed Ákos professzor a helyi kultúrának az összmagyar kultúrában játszott jelentős szerepét emelte ki. Üdvözölte, hogy a magyar kultúra napját ilyen értékes könyvvel köszönthetjük, mint a „Krónikácskák”. Hangsúlyozta a „Felszállott a pává”-hoz hasonló kezdeményezések fontosságát, hiszen egy ilyen megmérettetés lehetőséget ad arra, hogy a széles közönség megismerjen egy-egy ilyen helyi kultúrát. Kiemelte, hogy az idei győztes mérai tánccsoport révén a kalotaszegi kultúra beköltözött az otthonába, és reméli, sok mindenki más otthonába is.
– A helytörténetírás értéke nagyot nőtt az utóbbi időben, mert kiderült, hogy helytörténet nélkül nem hiteles az országos történet sem. A kultúra és a közösségszervezésnek az ötvözete, ez az, ami sok mindenben hozzájárulhat a magyarság mentéséhez, annak az erősítéséhez. Van egy világkultúra, egy összemosódó kultúra, ugyanakkor minden közösség szeretné felmutatni, hogy vagyok én is, vagyunk mi is, van múltunk, és legyen jövőnk is. Ezért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak, akik megírnak egy-egy ilyen könyvet, és arra kérjük a kalotaszegi népet, éltesse ezt a nagy értékű hagyományt, és járuljon hozzá ahhoz, hogy sok-sok száz év múlva is emlékezzenek arra, hogy volt, van és lesz Kalotaszeg az értékteremtő népével együtt... – mondta Egyed Ákos.
A Gáspár Attila vezette citeraegyüttes fellépése alatt a jelenlévőknek a helyiek frissen sült kürtőskaláccsal kedveskedtek, majd Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ifjú művésze bemutatta Kalotaszegi Nagyírásos című műsorát, melyben Varga István, „Kiscsipás” bánffyhunyadi prímás volt segítőtársa. Fellépett még a Zsoboki Hagyományőrző Néptánccsoport kalotaszegi legényessel, csárdással és szaporával. A fellépők sorát a szilágybagosi Mákvirág férfi dalárda zárta, akikkel a közönség együtt nótázott. A helyiek finom vacsorával és desszerttel kedveskedtek a vendégeknek, a nótás kedvűek Varga István „Kiscsipás” prímás kíséretében kalotaszegi és szilágysági nótákat énekeltek.
BECSKE ADRIENN
Kalotaszegi krónikácskák /Művelődési Egyesület – Szentimrei Alapítvány, Sztána/
Szabadság (Kolozsvár)

Domokos Pál Péter, a csángók vándorapostola
Domokos Pál Péterre emlékeztek hétfő délután Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban a magyar kultúra napját ünnepelve. A neves néprajzkutató előtt – halálának 25. évfordulója alkalmából – előadással, kiállítással és filmvetítéssel tisztelegtek.
A Kájoni János Megyei Könyvtár ünnepségének kezdetén Tímár Karina csángó magyar népdalokat énekelt Domokos Pál Péter tiszteletére, majd Kelemen Katalin, a könyvtár munkatársa szólt a jelenlevőkhöz.
„Domokos Pál Péter Csíksomlyón született neves néprajzkutató, Széchenyi-díjas tanár, zenetörténész, a moldvai csángó népcsoport legismertebb kutatója, akit Szabó T. Attila nyomán metaforikusan a csángók vándorapostolának is neveznek. A moldvai magyar vokális és hangszeres népzene, a szellemi és tárgyi néprajz, népi vallásosság, a társadalomnéprajz, a csángó történelem és művelődéstörténeti demográfia kutatása területén egyaránt jelentőset alkotott. A tizennyolcadik századi magyar zenei emlékek, kéziratos források felkutatása és feldolgozása terén is jelentős a munkássága. Életművére emlékezve nem feledkezhetünk meg a Csíksomlyóhoz és Csíkhoz kapcsolódó munkásságáról, a helyi népviselet, a hagyományok felélesztésére irányuló tevékenységéről sem. A székely népet saját értékeinek megbecsülésére, megőrzésére tudatosító tevékenysége nélkül ma bizonyára sokkal szegényebbek lennénk. Ő mindig azt kereste a tennivalók közt, amivel szűkebb és tágabb hazájának használni tud” – mutatott rá.  
A könyvtárban még ezen a héten megtekinthető dokumentumértékű fotókból, kiadványokból, könyvekből álló kiállítással is a neves néprajzkutató gazdag és sokrétű életművét igyekeztek felidézni a szervezők.  
Halász Péter néprajzkutató Domokos Pál Péterről tartott előadása elején rámutatott, a magyar kultúra napját nem úgy kellene ünnepelni, ahogy általában ünnepeljük, „hogy esztendőnként egy napon egy-egy kipipálható akcióval letudjuk a témát. Hanem úgy, ahogy legjobbjaink élték a magyar kultúrát, az analfabéta moldvai csángóktól elkezdve az olyan emberekig, mint akire itt most emlékezünk. Akik benne éltek ebben a kultúrában, eszerint dolgozva, eszerint imádkozva, énekelve, táncolva és eszerint gondolkodva. Amint tette ezt Domokos Pál Péter, amíg huszonöt esztendővel ezelőtt el nem szólította közülünk a Fennvaló. De példája itt maradt közöttünk, és érdemes felelevenítenünk, hogy jobbá válhassunk általa.”
Az előadó elmondta, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzos munkatársa, Lukács László az 1990-es években lészpedi emberekkel beszélgetve hallotta, hogy az 1932-ben falujukban járt Domokos Pál Péterre úgy emlékeznek, hogy Magyarország királya látogatott el hozzájuk álruhába, hogy meglássa, miként élnek és hogyan beszélgetnek a csángó magyarok ott a Beszterce völgyében.
„Magam is sokszor tapasztaltam, hogy úgy beszélnek róla egykori moldvai ismerősei, házigazdái vagy azok leszármazottai, ahogy csak a szájhagyományban élő, legendás alakokról szólnak az apáról fiúra szálló emlékek. Pedig annak a 85 esztendővel ezelőtti látogatásnak a hangulata nagyon is lehangoló volt. Ahogy Péter bácsi leírja a könyvében, július 26-a volt, Szent Anna napja, a lészpedi katolikus magyarok búcsúja. Történetesen püspökjárás is: szabófalvi születésű Rab Mihály, alias Mihai Robu, a magyarságát megtagadó, rábízott híveivel szembeforduló jászvásári püspök, aki már akkor románul hirdette az igét a Csíkból másfél évszázada a madéfalvi veszedelem idején elmenekül lészpedi székelyeknek, románul bérmálta, énekeltette és gyóntatta őket. Domokos Pál Péter, aki lószekérrel, csíki cserépárusnak álcázva magát járta a moldvai falvakat, a búcsús tapasztalatok szomorúságával tért be Simó Anti Józsiék házába, hogy szállást kapjon és fonográffal népdalokat gyűjtsön. A látogatás emléke aztán ott maradt Lészpeden és önálló életet kezdett élni. Ehhez kedvezőek a feltételek ott a régi Etelközben, hiszen anyanyelvükön nem tudnak se írni, se olvasni, szájról szájra, apáról fiúra száll az ismeret és a gondolat, és így egy-kettőre hagyománnyá válik.”
A néprajzkutató hangsúlyozta, Domokos Pál Péter nem csak csodálatos dalaikkal, szépséges viseletükkel, kincseket hordozó nyelvükkel, hanem minden elesettségükkel, jogfosztottságukkal, szenvedésükkel, bizonytalan identitásukkal, önpusztító széthúzásukkal, azaz teljes sorsukkal együtt vállalta a moldvai csángó magyarokat. Ugyanakkor tudta, hogy a Romániához került erdélyi magyarságnak a saját gyökereibe kell kapaszkodjon. Ezért nemcsak ő maga öltözött ünnepnapokon székely ruhába, hanem arra törekedett, hogy egész Székelyföldön visszaadja a hagyomány, a viselet, a dalok, a táncok, a faragások, a kerámiák becsületét. Élete fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait pótolja.
Az ünnepség részeként egy 1963-ban, Domokos Pál Péterről készült dokumentumfilmet is levetítettek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Szabad-e szóljon a sajtó Erdélyben? És lesz akihez?
Van-e, lehet-e életképes és hiteles, magyar sajtótermék Erdélyben? Fél napon át magába mélyedt a szakma.
Leépül, de legalább magának kevésbé hazudik az erdélyi magyar média – ezzel a benyomással távoztam az Erdélyi médiajelentés éves konferencia idei kiadásáról. Az előző években is sok érdekes dolgot talált rajtunk az akadémiai górcső, idén habnak ígérkezett az előadások tortáján az a kibeszélőshow, amelyre fő-, vezető és felelős szerkesztőket hívtak értekezni a sajtó szabadságáról.
Ezért kevesebb szó esett konkrét sajtótermékek konkrét gyakorlatáról, és több általános szó az újságírás általános elveiről ezen a korántsem forradalmi hétvégén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság székházában. Az újságírás külső feltételeiről szóló előadások vegyesen motiválhatták a szakma gyakorlóit (ha sűrűbben fordultak volna elő a hallgatóságban): a jogi feltételek több, a tárgyi-anyagi feltételek kevesebb „hatalmat” adnak az újságírónak, mint amennyit gondoltunk.
Helló, újságírók!
Kiderült Vallasek Magdolna jogász előadásából, hogy például a munka- (és nem szerzői jogi) szerződéssel foglalkoztatott újságírók szolgálati alkotásainak felhasználási és közlési joga az újságírót és nem a kiadóját illeti, hacsak nincs egy erről szóló külön kitétel a munkaszerződésében. A sajtóban megjelenő híreket, információkat viszont nem védi a szerzői jog, mert elsőbbséget élvez a közérdek, illetve a közvélemény információhoz való joga.
Kevés, de egyre több sajtóst érint az internetes újságok videós tartalmaira vonatkozó szabályozás, amely még csak készül, de már európai bírósági döntés született arról, hogy a tévéműsorokat szabályozó médiajog vonatkozhat netes videókra is. Még legalább 4-5 év, amíg ebből konkrét jogszabály születik, de ez a nemzetközi trend – tudtuk meg Kokoly Zsolttól, a Sapientia oktatójától.
Azok a hazai újságírók, akiket mélyebben érdekel a médiajog, már két éve böngészhetik Vallasek Magdolna Médiajogi kalauzát, amelyet a MÚRE jelentetett meg könyvben, hamarosan pedig a honlapján is a megfelelő frissítésekkel. 
Helló, kiadók, politikusok, rádióigazgató!
Két előadás foglalkozott konkrét kiadványokkal: Matekovics János két háromszéki napilapot hasonlított össze, Rácz Éva a szórványosodás szempontjából nézett rá saját munkahelyére, a Kolozsvári Rádióra. 
Matekovics elemzése arra jutott, hogy a finanszírozási háttér meglátszik a Háromszék, illetve a Székely Hírmondó tartalmán is. A piacról, olvasói előfizetésekből megélni igyekvő Háromszék több „hasznos” cikket közöl, olyanokat, amelyek témája közvetlenül érinti célközönségét, a Kovászna megyei lakosokat (egészségügy, oktatás, hazai és lokális gazdaság), addig a Székely Hírmondó bulvárosabb témaválasztásával és szenzációhajhászóbb tálalással igyekszik megfogni az olvasóit, akikből nem tud megélni, Matekovics szerint a helyi RMDSZ támogatását élvezi.
Míg a székelyföldi tömbmagyarság még versenyhelyzetet is tud teremteni a helyi sajtópiacon, a közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiójának magyar adása még a nyelvmegőrzés és identitásápolás alapfeladatait sem tudja ellátni, annyira lecsökkent a tudósítói hálózata és az adáskörzete, derült ki Rácz Éva összefoglalójából.
Tíz éve még 11 területi tudósító segítségével számoltak be nemcsak Kolozs, hanem Bihar, Szatmár, Máramaros, Beszterce, Fehér megye fontosabb történéseiről, napi 6-7 órában, adáskörzetük pedig 8 megyére terjedt ki úgy, hogy néha akár 12-ben is fogható volt az adás. 2016 végén a vezetőség és az RMDSZ által sikerként kommunikált átállás a 24 órás adásra viszont azzal járt, hogy a rádió adáskörzete drasztikusan lecsökkent, és mindössze két területi tudósítót foglalkoztat, miközben nincs törvényi akadálya a regionális tudósítói hálózat fenntartásának.
A 24 órás adás mindössze Kolozsváron és három szomszédos településen fogható, de ez is csak elméletben. A rádiósok maguk is tapasztalják, és rengeteg hallgató is jelez nekik, hogy még Kolozsváron is csak hézagosan jön be ultrarövid hullámon az adás. Múlt héten konkrét ígéretet kaptak arra, hogy az FM adó erősségét száz wattról ötszázra emelik, de azt nem tudni, hogy mikortól. 
Ez a kolozsvári, apahidai, tordai hallgatók számára jó hír, de a szilágysági, besztercei, aranyosvölgyi magyar rádiózók továbbra sem hallanak helyi magyar szót, mert a 4 órásra csökkent középhullámú adás is sokkal rosszabb minőségben fogható, mint eddig. Gyakorlatilag hallgathatatlan Tordán vagy Désen – panaszkodnak még a Főtér olvasói is.
Vagyis nemcsak a rádió egyik saját elve, a regionalitás sérül a magyar adás kapcsán, hanem a nyelvváltás határán álló szórványban eddig ellátott kultúrmissziós feladatának sem tud eleget tenni a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége. A magyar adás elveszítése a szórványban azzal jár együtt, hogy gyorsan elvesztődik a magyar adás iránti igény is, és nem biztos, hogy tíz év múlva lesz még akinek adást készíteni.
Hogy ezt ne mindig a vétlen szerkesztőkön kérjük számon, megkérdeztük, kihez forduljunk minél többen, ki dönt az adáskörzetek csökkentéséről és növeléséről. Rácz Éva a közszolgálati rádió elnök-vezérigazgatóját, Ovidiu Minculescut ajánlotta mindazok figyelmébe, akik tenni szeretnének valamit azért, hogy visszakapják a magyar adást, mert a mindenkori vezetés feladata, hogy a frekvenciagondot megoldja. 
Helló, olvasó, helló, szabadság!
Az előadásokat két radikálisan ellentétes álláspont, pontosabban érzésvilág összeütközése követte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének főszerkesztők részvételével meghirdetett kerekasztalán. Az ütközés viszont egyáltalán nem volt radikális, nem estek egymásnak az emberek, sőt: megértették egymás álláspontját, ha nem is fogadták el.
Az egyik álláspont az igényes olvasóé, amelynek külön örültem, mert ez amilyen ritkán jut el az újságíróhoz, olyan értékes motivációs forrás. Már-már revelációként hat, hogy van, aki kifejezetten igényli az alaposan utánajárt anyagokat vagy azokat a témákat, amelyek általában a legkevesebb olvasót vonzzák az ingyenes online felületeken: például hogy mikor mit szavaznak meg az RMDSZ képviselői a parlamentben.
A közéleti számonkéréshez persze nemcsak igényes olvasó kell, hanem bátor, motivált és jól megfizetett újságíró is, ez a kombináció pedig nagyon ritka az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Amelyek vezetői képviselték a másik érzésvilágot: a problémák pontos beazonosítása ezeknél az évtizedek óta gyakorló újságíróknál inkább rezignáltsággal társul. Persze még így sem mindegy, hogy a szerkesztőség, amelyet működtetsz, zömében olvasói előfizetésből, vagyis kevés pénzből épp csak hogy túlél, vagy magánvállalkozó próbálja kihozni legalább nullszaldósra, vagy zömében hazai vagy magyarországi közpénzből működik.
Mindenki függ a pénztől, a sajtópénzek zömét a politikum osztja, a politikum pedig megosztja a sajtót és uralkodik – hangzott el a szerkesztőségi vezetőktől. Amilyen kiábrándító ez a kvázi konszenzusos megállapítás, majnem annyira lelkesítő az, hogy a különböző beállítottságú és anyagi hátterű kiadványok vezetői ezt így el merték egymásnak mondani.
Ahogy azt is, hogy bár ők viselik a vezető tisztséget, személyzeti vagy kényesebb tartalmi kérdésekben a kiadó dönt. Ez a nyilvános beismerés apró, de valószínűleg az első lépés, amely kivezethet a teljes kiszolgáltatottságból, és olyan önszerveződést ösztönözhet, amely valamiféle védelmet nyújthat a retorzióktól tartó újságíróknak.
Lehet-e szabad és színvonalas a sajtója egy olyan, nem túl számos közösségnek, amelynek alacsony a vásárlóereje, ahol kevés a fizető olvasó (azok is csak a regionális kiadványokat tudják eltartani); ahol az online hirdetési piac fejletlen, egyébként is lefölözi a Google és a Facebook; ahol a legtöbb olvasót elérő kiadványokat a politikum tartja el és fogva közpénzből?
Lehet, szólt a harmadik, de még elég halk álláspont. Az egyik hang Szűcs Lászlóé volt, az Erdélyi Riport volt főszerkesztőjéé, aki csak a '90-es évek Bihari Naplójánál érezte magát olyan szabadnak, mint most. Az RMDSZ osztotta pénzből működött, egy hónapja felfüggesztett Erdélyi Riport munkatársai jelenleg egy ingyenes blogfelületen, fizetés nélkül írnak és közölnek. És közben megpróbálják kitalálni, hogyan folytassák.
A másik hang Sipos Zoltáné volt, az Átlátszó Erdély újságírójáé, aki bloggerkedésből él. Egyáltalán nem egyedi az erdélyi magyar sajtó helyzete, épp ezért van ötlet és pénz a nemzetközi porondon az ilyen problémák megoldására, csak meg kell keresni úgy a működtethető üzleti modellt, mint a megpályázható pénzeket – biztatott.
Üdítőbb, de sokkal több időt és elhivatottságot igényel ez az attitűd, mint az a három alternatíva, amelyben például Cseke Péter, a maszol.ro főszerkesztője látja az újságíró szabadságát: 1. más pályára megy; 2. olyan laphoz szerződik, ahol egyezik az álláspontja a lapéval; 3. elfogadja és nem hangoztatja, hogy más a véleménye, mint a kiadó, a főszerkesztő vagy a kollégák álláspontja.
Sipos szerint ezzel csak áldozatnak vagy kényszerpályán mozgónak érezzük magunkat, holott mi vagyunk azok, akik változtatni tudunk. Szerinte a döntéshozók félnek tőlünk, újságíróktól, de mi ne féljünk élni a hatalmunkkal.
Az RMDSZ pedig alakuljon végre párttá, ne ő ossza a magyar kisebbség kulturális önazonosságát fenntartani hivatott közpénzt, és főleg ne magának – javasolta Szilágyi N. Sándor professzor. A magát „alkalmi közírónak” nevező nyelvészprofesszort felháborítja, hogy míg az RMDSZ 22 millió lejt kapott 2015-ben a romániai költségvetésből a magyar kisebbség kulturális identitásának megőrzésére, félmillió lejt tagdíjakból és adományokból, addig hétmillió lejt költött saját fenntartására.
Szerinte az RMDSZ-nek párttá kellene alakulnia, abból a pénzből megélnie és pártsajtót fenntartania, amit parlamenti pártként egyébként is kapna, a kisebbségi identitás megélésére szánt közpénzt pedig egy romániai magyar kulturális alapnak kellene kezelnie, és megfelelő szakmai kuratóriumokkal szétosztania. „Ez a közpénz eredeti rendeltetésétől el van térítve, mert nem azért adják, hogy abból egy politikai párt ellébecoljon” – fogalmazott a professzor.
Antal Orsolya is számonkérte az RMDSZ politikusainak attitűdjét, akiket a parlament fekete lyukként nyel el ahhoz képest, hogy mit csinálnak a saját sajtótermékkel nem rendelkező USR politikusai: élő videót közvetítenek vagy szövegesen számolnak be a Facebookon arról, hogy mi a téma a parlamenti bizottságokban, vagy hogy a kormánypártok épp milyen parlamenti procedúrákkal lehetetlenítik el a vitát a bizottságokban vagy a plénumban.
A sokirányú beszélgetésből persze nem derült ki, hogy ki és mikor fogja megtörni a sunnyogó politikus – sunnyogó sajtó – passzív, érdektelen választó ördögi körét, de legalább már beszéltünk róla. És még fogunk, mert létrejött erre egy nyilvános Facebook-csoport, illetve egy ígéret a MÚRE részéről, hogy a következő kerekasztalra a kiadók vezetőit hívják el.
foter.ro

A szakoktatás hanyatlása és sorvadása (A kréta körül)
Nagy megdöbbenéssel és szomorúsággal értesültem utolsó pillanatban a helyi sajtóból elöljáróink gyors és „szakszerű” döntéséről, amely a város szakoktatási hálózatát érinti, pontosabban a Kós Károly Szakközépiskola jogi személyiségének megszüntetését és a Puskás Tivadar Szakközépiskolához való csatolását jelenti. Teszik ezt azzal az indokkal, hogy túlzsúfoltak a két magyar tannyelvű elméleti líceum épületei, és a szülők kérelmeznék ennek enyhítését! Vajon kérdezte meg valaki a Kós Károly Szakközépiskola tanárait, diákjait és azok szüleit, hogy ők mit szeretnének? A válasz: nem. Meghallgatás nélkül, önkényesen kész tények elé állították őket! Olyan diszkrimináció ez, amely világossá teszi: bizonyos körökben ezek az emberek nem számítanak, főleg nem, ha a fent említett két líceum tehetős szüleinek igényeiről van szó!
Mindannyian tapasztaljuk, ha valaki próbál ácsot, asztalost, kőművest, vízvezeték-szerelőt, mezőgépészt, mezőgazdászt, fémforgácsolót, villanyszerelőt keresni, nagyon nehezen talál. Ha egy cég próbál a szokásos piaci bérért ilyen szakmunkásokat alkalmazni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Bizonyos szakmákban ugyanis egyszerűen nem találni szakembert. Megjelennek olyan – sokszor egyébként vitatható – elemzések is, amelyekben külön listák szerepelnek a hiányszakmákról. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy több fiatalt kell(ene) kiképezni a listán szereplő szakmákban. (Állítólag a mostani intézkedés is ilyen megrendelt felmérés alapján történik).A mindenkori kormányok szakképzésre vonatkozó oktatáspolitikája azt hangsúlyozza, hogy a képzési kínálatot igazítani kell a munkaerőpiachoz. Ám valójában ez történik? Igazodunk a kormány oktatáspolitikájához és a munkaerőpiac elvárásaihoz? Milyen mértékben sikerül mindezek megvalósítása az alapképzésben? Ezekre a kérdésekre kellene választ találniuk az önkormányzatoknak és az illetékes szervezeteknek egy közös fejlesztési stratégia révén. Bár létezik bizonyos szintű fejlesztési stratégia, és létezik egy Helyi Fejlesztési Bizottság, amelynek feladata e stratégiák összehangolása és a munkaerőpiac igényeihez való igazítása, mégsem valósul meg a szakképzés alapfokú harmonizációja a munkaerőpiac igényeivel. Hol lehet a gond? – tesszük fel újból a kérdést. Választási kampányokban, konferenciákon, előadásokon, a médiában sokszor szó esik a szakképzés változó szerepéről. Történt valami kézzelfogható ezek után? Sajnos nem. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy megerősítenék a szakképzés vonalát, olcsóbbnak és kényelmesebbnek találják a szakközépiskolák összevonását, a zsugorítást. Azok a pedagógusok, akik a szakoktatásban dolgoznak, keserűséggel állapítják meg, hogy az elmúlt húsz esztendő oktatási reformjainak legnagyobb vesztese a szakképzés. Vegyük példának Sepsiszentgyörgyöt: az idősebbek még emlékeznek, hogy közvetlenül a rendszerváltás után városunkban működött két elméleti líceum és hat szakközépiskola (kereskedelmi, szövetkezeti, építészeti és faipari, textil, mezőgazdasági, műszaki). Mostanra az elméleti líceumok száma alaptalanul ötre nőtt, a szakközépiskoláké pedig négyre csökkent. Megszűnt a Perspektíva- és a Gámán János Szakközépiskola, az Egészségügyi Technikumot pedig beolvasztották a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s most újra le akarják szakítani tőle. Sok szakember már számtalanszor hangoztatta eddig is a sajtóban és különböző fórumokon, hogy rossz irányba haladunk, mert a munkaerőpiacnak szakemberekre van szüksége, nem csak akadémikusokra. Sajnos, eddig senki nem hallgatta meg őket, és amint látjuk, most sem veszik fontolóra. És pontosan azok a szakmák sorvadtak el, amelyekre igény van, amelyekre a munkaerőpiac, főleg a termelési területen, igényt fogalmazott meg, ahol látható és érzékelhető a hozzáadott érték. Bár adottak a feltételek a modern, korszerű, minőségi szakképzés megvalósítására, az érdeklődés hiánya, az alacsony beiskolázási számok miatt ezek az iskolák nem tudják felvállalni és teljesíteni küldetésüket. A válasz a fent említett problémákra egyrészt a demográfiai mutatók alakulásában, a társadalmi-szociális tényezőkben, másrészt pedig a beiskolázási számok hibás elosztásában keresendő. A demográfiai adatok már rég figyelmeztettek bennünket a nyolcadik osztályt végző diákok számának drasztikus csökkenésére, aminek persze egyformán kellene érintenie a város líceumainak és szakközépiskoláinak beiskolázási tervét. Sajnos, az elmúlt évek során a tanulólétszám csökkenése csak a szakoktatást érintette hátrányosan. Megjegyzem, hogy a 2003/2004. tanévvel kezdődően, a PHARE-pályázatokkal és az anyagi beruházásokkal egy időben volt egy oktatási minisztériumi ajánlat (európai uniós normák a szakképzésre vonatkozóan), amelynek értelmében a IX. osztályokra vonatkozóan a beiskolázási arány: 60% a szakoktatás és 40% az elméleti és vokacionális képzés (az úgynevezett akadémiai vonal). Ezt be is tartották 2009-ig. Ez a pillanat volt a szakoktatás elsorvasztásának a kezdete. Ettől kezdve az említett arány fokozatosan felcserélődött, az akadémiai oktatás hangsúlyosan megerősödött. Ennek következtében az elmúlt években szakközépiskoláinkból tömegével építettük le szaktanárainkat, oktató mestereinket, az elbocsátási folyamat nem arányosan, testvériesen történt az elméleti és a szakoktatás terén. Az iskolarendszerű szakképzésnek egyaránt ki kell elégítenie a közoktatás és a munkaerőpiac igényeit. A kilencvenes évek elején a gazdaság szereplői biztosan számíthattak jól képzett munkaerőre, amely a hazai szakképző iskolákból került ki. Keresettek voltak fiatal szakembereink az ország munkaerőpiacain, de Európában is. Napjainkban azonban sajnos, egyre többször halljuk a hazai kis- és nagyvállalatok, valamint a multinacionális cégek képviselőitől, hogy nincsenek megelégedve a fiatalok szakmai felkészültségével. A hazai felmérések szerint (ha az érettségit nézzük) szakközépiskoláink tanulói nehezen tesznek eleget a tantervi követelményeknek. De tudatában vagyunk annak is, hogy azoknak a diákoknak, akik a szakoktatásban folytatják tanulmányaikat, közel 90 százaléka a VIII. osztály végi országos felmérőn nem érte el az 5-ös általánost. Nos, ezekkel a diákokkal próbáljuk felépíteni és megerősíteni a hanyatlásban lévő gazdaságunkat?! Az elméleti/akadémiai oktatás expanziója következtében a leghátrányosabb helyzetű rétegek kerültek szakközépiskoláinkba, nem feledve viszont azt sem, hogy az elméleti oktatásba is jutnak be diákok, akik nem érték el az országos felmérőn az 5-öst mindkét vagy mindhárom vizsgatantárgyból. A másik probléma az, hogy e tanulók szociokulturális háttere sem ösztönzi őket a tanulásra. Az elszegényedő vagy már szegény – a létminimum szintjén tengődő – családok számára nem elfogadható, hogy a szakmát tanuló gyermekük 19 éves korában válik keresőképessé, így egy része már a nyolcadik osztály elvégzése után lemorzsolódik, nem folytatja tanulmányait.Mindezek következményeként egyre csökken a szakmunkásállomány. Emiatt megtörténhet, hogy e folyamat megállítása esetleg megfordítása érdekében meg nem hozott drasztikus intézkedések olyan lehetetlen állapothoz vezetik a Kovászna megyei és ezen belül a sepsiszentgyörgyi munkaerőpiacot, hogy külföldről, esetleg Keletről kell szakmunkásokat, munkaerőt importálni a még létező és fennmaradó termelőegységek működtetéséhez. Ha e vidék fejlesztéséért felelős vezetők nem ismerik fel a szakképzés fontosságát, akkor gyakorlatilag nem is tesznek semmit a fejlődésért. Meg kell találni az egyensúlyt a két vonal között úgy, hogy minden gyermek származásától függetlenül hozzáférjen a szakképzéshez, és legyen cél e fiatalok felzárkóztatása és szakmai képzése. Tudományos felmérés elkészítését javasolom, amely révén tanulmányozható: megállítható-e és visszafordítható-e a szakképzést választó diákok számának csökkenése, szabályozható-e, és ha igen, miként az egyensúly, hogyan tehető láthatóbbá, hogyan fejleszthető a középfokú szakképzés, hogyan működhetne hatékonyabban együtt más, felsőoktatási szintekkel, programokkal? Valamint a 21. századi szakképzés tekintetében minek és kinek kellene változnia a meglévő rendszerekben? Szükséges lenne, hogy a város és a megye vállalkozói, a gazdasági egységek vezetői és minden olyan személy, akit érdekel a szakoktatás, szakképzés sorsa, véleményt nyilvánítson, mert a közös jövőnkről van szó, és nem ártana fontolóra venni Szent-Györgyi Albert szavait: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája.”
Popescu Marius szakoktatásért felelős tanfelügyelő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Migránscsempész-hálózatra csaptak le a hatóságok
Több mint száz személyt próbáltak törvénytelenül keresztüljuttatni az országon.
Törökországból Románián keresztül Magyarországra migránsokat csempésző hálózatra csaptak le csütörtökön reggel a Szervezettbűnözés- és Terrorellenes Ügyosztály (DIICOT) Arad megyei ügyészei. Az ügyészek összesen 25 bukaresti, illetve Szilágy, Temes, Botoşani, Dolj és Giurgiu megyi helyszínre szálltak ki.
A DIICOT közleménye szerint alapos a gyanú, hogy a banda tagjai 2016-ban több csoportban összesen száznál is több migránst – szíriai, török, iraki, afgán és marokkói állampolgárokat - csempésztek be az országba, akiket aztán szintén illegálisan próbáltak a magyar-román határon is átjuttatni. A végcél Németország volt.
A nyomozás során összesen öt migránscsoportot fogtak el, az egyik 42 főből állt, és egy tartálykocsiban elrejtőzve próbáltak Magyarországra jutni.
A hálózatot Törökországból finanszírozták. A DIICOT közölte: húsz személyt hallgat ki az ügyben.
béel
foter.ro

Az európai hírű iskolai szertár, amit generációk csodálhatnak
Amellett, hogy felbecsülhetetlen értékű a gyűjtemény, érzéseket, hangulatokat ébreszt a Gönczi Lajos nevét viselő természettudományi szertár a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban. Az európai hírű természetrajzi szakterem 43 négyzetméter összfelületű vitrines tárolói a felújítás során visszanyerték régi formájukat, jellegzetes díszítéseiket, és új életre kelve várják az érdeklődőket.
A tanintézet egykori diákjaként a szertárlátogatásra készülve megrohantak az emlékek: átörökített keletkezéstörténetek lengték körül a különös illatú és hangulatú helyet. Tanulókként megtiszteltetés volt a patinás hagyaték akkoriban még ütött-kopott tárlói közé belépnünk. Ünnep volt, ha ásvány-, növény- vagy állattanismereteinket gyarapítandó körbeállhattuk az évszázados szekrényeket, tárlókat. A nagyobbak rendre elmondták a kisebbeknek, hogy a csontváz valaha az iskola kapusa volt. És azt is: a preparátumok hiányzó alkoholszintjéről a világháború arra járó szomjas katonái tehetnek…
Ma is áhítatos figyelemmel vesznek részt a kis- és nagyobb diákok a szertárlátogatáson vagy ott tartott tanórán – mondta el Littasi Csilla, a fa berendezési tárgyak restaurálási projekjének felelőse.
Az iskola első szakterme európai hírű természetrajzi szertár: a növényi és állati preparátumok mellett ásvány- és kőzetgyűjteménnyel is rendelkezik. 1996. május 18-án, a magyar iskola 1000. évfordulója alkalmával vette fel a Gönczi Lajos Természettudományi Szertár nevet.
Az első leltár 1875-ben készült el a névadó tanár vezetésével, akkor 207 állat, 493 ásvány és 40 kristály képezte a szertár állományát. Gönczi Lajos, aki harminckilenc éven át az iskola tanáraként és huszonhat évig igazgatójaként tevékenykedett, a természetrajzi szertár igazi megalapítója és tudatos fejlesztője volt. 1890-ben 1200 szárított és pontosan meghatározott (főleg udvarhelyszéki) növényt adományozott a szertárnak.
A jelenleg közel ötezer darabos gyűjtemény nemcsak környékünkön számít különlegesnek. Magában foglalja Gönczi Lajos, a híres biológus hagyatékát is. A mai fenntartók úgy érzik, a Gondviselés őrizte meg az elmúlt nehéz évszázadokban attól, hogy széthordják, felégessék.
Megtudtuk: az iskola Tehetség és Szorgalom Alapítványa pályázati támogatásból újíttatta fel a szertár vitrines és fiókos tárolóit. Ezek sérüléseit korábban már próbálták szakszerűtlenül helyreállítani, de eme beavatkozások csak rontottak állapotukon. Az évek óta tartó alapos felújítás célja a káros javítgatások cseréje, a hiányok pótlása, a használat során elkopott elemek kiegészítése, a teljes felületi átcsiszolás, újrafestés és a végleges megjelenés kialakítása volt. A munkálatokat Fazakas G. János és csoportja végezte el. A renoválás során a szakcsoport megtisztította a tárolókat a több évtizedes szennyeződésektől, szükség szerint kipótolták, újracsiszolták azokat.
Nagy gondot fordítottak a tárolók eredeti állapotának visszaállítására, így a szakszerűtlenül felszerelt, a fát károsító leltári számozást is eltávolíttatták a szekrényekről. A tárolók fémből készült részeit, így a zárakat is szükséges volt rendbe tenni, mert nem mindegyik ajtó csukódott megfelelően, a por pedig a 4854 darabos, régiónkban jelentősnek számító gyűjtemény károsodását is okozhatja. A tanintézet saját forrásból padoltatta újra, meszeltette ki, látta el korszerű világítással a termet.
A 19. század végi szertári gyűjtemény mai őrzői oktató és nevelőcsomagok sorozatát nyújtják nem csak az iskola tanulói számára: a környék óvodásai, iskolásai, hallgatói, sőt külföldi csoportok is felkeresik. Előzetes megbeszélést követően bárki betérhet, hogy megtapasztalja, miként kapcsolódik össze a tárgyi örökség az emlékezettel.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Alárendelik a Kós Károly-líceumot (Nehéz döntés Sepsiszentgyörgyön)
A minisztériumnak még rá kell bólintania, de helyi szinten véglegesnek tekinthető a Kós Károly-szaklíceum alárendelése a Puskás Tivadar-szaklíceumnak: a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap újabb heves vita után tizenegy szavazattal öt ellenében, egy tartózkodás mellett jóváhagyta a 2017–2018-as tanév beiskolázási tervét, és ebben az a legfontosabb változás a jelenlegi állapothoz képest, hogy megszűnik a Kós Károly nevét viselő középiskola jogi önállósága, ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskolához tartozik az intézmény. A városvezetés szerint ez nem jelenti egyetlen meglévő osztály felszámolását sem, tanárokkal és diákokkal együtt költöznek át a központból a Horgász utcába.
A tanács ülései nyilvánosak, de ritkán fordul elő, hogy a sajtó képviselőin kívül más is beüljön a terembe – most azonban hatan is voltak, és olykor hangosan reagáltak az elhangzottakra. A tervezetet Sztakics Éva alpolgármester terjesztette elő, ellenvéleményeket ezúttal is Bálint József (EMNP) és Rodica Pârvan (SZDP) hozott fel, és – bő negyed órán át – a Kós Károly-iskola igazgatója, Komán László. Utóbbiak a líceum önállóságának megtartása mellett érveltek, több ízben is: Bálint József szerint az utóbbi időben nőtt a felszámolásra ítélt líceum diákjainak létszáma és javult teljesítménye is, Rodica Pârvan pedig tapsot is kapott, amikor kijelentette, valami helyi furfang lehet a határozat megfogalmazásában, hiszen mit ér neve megtartásával az az intézmény, amelynek jogi önállósága megszűnik? Strukturálják be a Mikót a Mikesbe vagy fordítva!Sztakics Éva erre a város óvodáira hivatkozott, amelyeket nevük megtartása mellett már évekkel ezelőtt egy-egy iskolához csatoltak. Véleménye szerint nem attól lesznek jó iskolák a városban, ha minden 300 diákra külön igazgató figyel, a Kós Károlyt pedig nem felszámolni akarják, hanem – osztályai megtartásával – integrálni egy másik iskolába, ahol jobb körülményeket tudnak biztosítani a szakképzésnek. Egy iskola sem tűnik el, sőt: új iskolát akarnak létrehozni a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen-líceum elemista diákjainak. A cél az, hogy észszerűbben, igazságosabban gazdálkodjanak, és egyenlő feltételeket biztosítsanak minden gyermek számára. A Kós Károly-iskola lefelé ívelő pályán van, a 2012/13-as tanévben 600 tanulója volt, most pedig mindössze 350, és a fejkvóta alapú finanszírozásnál (ami tavaly 133 ezer lej volt) valamivel többet (138 ezer lejt) kellett az önkormányzatnak hozzátennie, nagyrészt fenntartási költségekre (gáz- és villanyszámlákra), nem az oktatás minőségének emelésére. Nyugaton 1200–2000 diák tartozik egy-egy szakiskolához, és ezek jól működnek, a végzősök könnyen el tudnak helyezkedni – ezt a modellt kívánják meghonosítani.
A vitához Adrian Cochior (SZDP) és Miklós Zoltán (RMDSZ) is hozzászólt, előbbi a képzett munkaerő, utóbbi az ellenzők racionális érveinek hiányát hangoztatta. A „feltett és meg nem válaszolt kérdésekre” Komán László, a Kós Károly-líceum igazgatója próbált kimerítően felelni. Elmondta, hogy januárban versenyvizsgával foglalta el tisztségét abban az iskolában, ahol húsz éve tanít, és alig két hét múlva a Háromszék napilapból értesült az önkormányzat átszervezési terveiről. Mivel teljesítik az önálló iskolához szükséges törvényi feltételeket, más iskolába való beolvasztásukat a tanári kar és a szülői bizottság is elutasítja, és minden törvényes eszközzel harcolni fog ellene: már iktatták kérésüket a polgármesteri hivatalban, segítséget kértek a prefektustól, és tüntetni is készülnek. Tudatta, hogy a létszámfogyás megállt, a következő tanévre 205 diák képzését kérték tőlük a városbeli cégek, és az újonnan indított húsfeldolgozás szakra is 70–75 jelentkező várható. Az érettségi eredményeik valóban gyengék, de a tavalyi 30 százalék a tavalyelőtti eredmény megkétszereződését jelenti, tehát a javulás tagadhatatlan; újabban díjakat is hoznak különböző tantárgyversenyekről, vetélkedőkről. Az európai uniós előírások szerint a középiskolák 60 százalékában szakmát kell oktatni, és csak 40 százalékában elméleti ismereteket; ez 2003 és 2006 között így is volt, most azonban 52–48 százalékos az arány, azaz egy munkást és egy értelmiségit képeznek Sepsiszentgyörgyön, ami nem nevezhető reális igazodásnak a munkaerő-piaci elvárásokhoz. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanitt 5–6 elméleti osztály volt, és mintegy 40 szakiskolai, utóbbiakat azonban lassan elsorvasztották, arra viszont nem terjed ki a városháza által megrendelt szakmai tanulmány, hogy milyen negatív következményei lesznek a Kós Károly-iskola beolvasztásának: mi lesz a kis létszámú speciális osztályokkal, a más osztályokba integrált speciális igényű diákokkal, a nem pedagógiai munkaerővel, sőt, arra sincs biztosíték, hogy megmarad az ácsok, víz- és gázszerelők, kőművesek, konfekciósok képzése a Puskás Tivadar-líceumban, pedig e szakmákban munkaerő-hiány mutatkozik. Az átszervezést egy „ötcsillagos” elemi iskola létrehozásával indokolják, de a Kós Károly-iskolában csak tíz tanterem van, a hozzá tartozó hátsó épületek eléggé elhanyagolt állapotban vannak, ráadásul ott a kosarasok és a sportiskola székháza is – sorolta. Komán László felhívta a figyelmet arra, hogy az átszervezéshez a helyi és a regionális fejlesztési szervek véleményét, a speciális oktatást illető döntésekhez pedig a megyei tanács jóváhagyását is ki kell kérni, ami most nem történt meg, ráadásul a határidőkből is kifutottak. Végül kijelentette: a törvények nem kötelezik az önkormányzatot az iskola megszüntetésére, vegyék tekintetbe, hogy oda is 100 százalékban magyar gyermekek járnak, ha nem is elitek, de ők is a mieink. Beszédét Reményik Sándor Templom és iskola című versének felolvasásával zárta. Minderre újból Sztakics Éva felelt: érzi és érti az aggodalmakat, de a városnak egy egész iskolai hálózatot kell fenntartania, észszerűen gazdálkodva, és mindenütt egyenlő feltételeket biztosítva. A beiskolázási terveket a tanfelügyelőség fogadja el, nem az önkormányzat, amely a minőségi oktatásban érdekelt. Nem öröm senkinek, hogy öt év alatt 941 fővel csökkent az iskolás gyermekek száma – két és félszer annyival, mint amennyien a Kós Károlyban tanulnak – Sepsiszentgyörgyön, de ez a helyzet, ezt kell a lehető legjobban kezelni. Hangsúlyozta: nem kívánják a meglévő, működő szakképzést megszüntetni, munkaerőre szükség van, de azt is látni kell, hogy Romániában alig haladja meg a húsz százalékot a felsőfokú végzettek aránya, miközben az Európai Unió célja 2020-ra 40 százalék...
Ezek után került sor a szavazásra: előbb a Kós Károly-líceum önállóságának megőrzésére vonatkozó javaslatról – ezt elvetették –, végül az egész beiskolázási tervezetről: ezt elfogadták. Az ügy azonban nem zárult le, a Kós Károly vezetősége folytatja a megmaradásáért vívott küzdelmet.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)

Ellentmondások
Mintha ismételné magát a történelem, újból utcára vonult jelentős méretű tömeg. Főleg a fővárosban tüntettek sokan a kormánynak a büntetőjog módosításáról szóló két sürgősségi kormányrendelete ellen. Több hasonló megmozdulást láttunk az elmúlt öt évben, mint ahogy a kormány stratégiája sem újszerű. Elég egyértelmű, hogy a kabinet hirtelen, egyeztetések nélkül akarta elfogadni a közkegyelemben való részesítés tervezetét olyan pillanatban, amikor Liviu Dragnea az Egyesült Államok elnökével fényképezkedett, és próbálta szánalmas pr-akcióval elhitetni, hogy fontosabb személy, mint amilyen valójában.
Egyértelmű, hogy Dragnea mindent feltett egy kártyára és az ellene folytatott bírósági eljárások miatt nem maradt sok ideje életbe ültetni az igazságszolgáltatásra vonatkozó elképzeléseit abban a reményben, hogy el tudja kerülni a felelősségre vonást. Dragnea stratégiája már csak azért sem lehetett sikeres, mert nem vette figyelembe az időtényezőt. De túlságosan sunyi is volt, ami megmagyarázza, miért vonult utcára akkora tömeg. Nem kell feltétlenül a titkosszolgálatok manővereire gyanakodni, ugyanis a társadalomban tetten érhető az a politikusok ellen irányuló közhangulat, ami képes kimozdítani otthonából tízezreket. A PSD terve Klaus Johannis államfőt is pozícióba hozta, hiszen az ellenzék zászlóshajójaként már-már magára hagyott elnök éppen akkor kapott politikai muníciót, hogy ismét előtérbe kerüljön, amikor már úgy tűnt, elfogy körülötte a levegő, és a PSD-ALDE elsöprő kormánytöbbség őt is elnyeli.
A közösségi oldalakon felmerült az a szerintem legitim kérdés, hogy a magyar közösség miért maradt ki ebből a tüntetésből. Nyilvánvalóan, lehettek magyarok is a tüntetők között, de azt hiszem, jogosan fogalmazódik meg az az elvárás, hogy lehettek volna többen is. A romániai magyarságnak a kisebbségi társadalmakra jellemző fogyatékosságai mellett főleg az okozza a téma iránti érzékenységhiányát, hogy a magyarok nagy része elvesztette a bizalmát a hazai állami intézményekben. A nemzeti kisebbségek elidegenedése a többségi állami intézményektől egy általános jellemvonás, ami a romániai magyarság esetében már 1918-ban elkezdődött. A történelem folyamán voltak időszakok, amikor ez az irány enyhült, de lényeges változás nem történt. A közelmúltban az RMDSZ törekvései is kudarcot vallottak, hiszen a többszörös kormányzati szerepvállalás ellenére sem lehet könnyen meggyőzni magyar fiatalokat, hogy állami hivatalnoki, ne adj Isten, katonai, rendőri karriert építsenek Romániában, vagy egyáltalán román többségű munkaközösségben vállaljanak munkát.
A mostani tüntetéseknek egyértelműen intézményi szereplői vannak. A tiltakozók azt a korrupcióellenes ügyészséget éltetik és nevét skandálják, amelynek több eljárása megkérdőjelezhető etnikai elfogulatlanság szempontjából. Legutóbb a romániai magyarok nagyobb számban akkor vonultak utcára, amikor a DNA Marosvásárhelyen eljárást indított a helyi római katolikus líceum megalapítása ügyében. Azelőtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása miatt tüntetett még több magyar. A székelyföldi és belső-erdélyi települések több magyar elöljárója ellen indított eljárások esetében is számos kétely merült fel. A romániai magyarok jelentős részében megerősítést nyert ezáltal is, hogy a román állam továbbra is ellenségként tekint rájuk. Nem nézi jó szemmel a magyar közösségi intézményrendszerének megerősítésére irányuló törekvéseket, és azt a benyomást kelti, hogy a román államnak nem esik jól, sőt veszélyt lát abban, ha a magyarok jól érzik magukat szülőföldjükön.
Ilyen előzmények után érthető, hogy a magyarok visszafogottabbak, és nem tudnak teljes mértékben azonosulni a román igazságszolgáltatás alfájának és omegájának tekintett DNA-val. A vádhatóság körüli harcok távolról sem a jókról és a rosszakról szólnak. Ennél sokkal árnyaltabb a történet, hiszen arról is szót kell ejteni, hogy mennyire demokratikus, ha egy társadalom elitjét az igazságszolgáltatás eszközével akarják minden áron leváltani.
Nem tudom elhinni, hogy az emberek ne ismernék a PSD-t, és azt sem tudták volna, hogy mire készül a választások előtt. Románia egyik legrégebbi pártjáról beszélünk, amelynek vezetői sem ma kerültek a közélet homlokterébe. És mégis, decemberben a PSD történelme legfényesebb győzelmét aratta a mindenki által a rendszerváltozás óta legkorrektebbként emlegetett parlamenti választáson. Az ellentmondás abban nyilvánul meg, hogy miközben a lakosságot alig lehet mozgósítani választáson, egy jelentős része az utcai megmozdulások révén akarja érvényre juttatni álláspontját. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy a román társadalom az utóbbi években megváltozott. Kialakultak azok az egészséges társadalmi reflexek, amelyek szükségesek, hogy egy közösség akár utcai tüntetéseken is hangot adjon elégedetlenségeinek. Ugyanakkor ez a réteg túl kis létszámú választások megnyeréséhez, a hiteles politikai vezetőket nélkülöző pártok pedig képtelenek becsatornázni támogatói bázisukba a radikálisabb változást és mindenekelőtt a nyugatihoz hasonló jólétet követelő távolmaradókat.
A DNA ellentmondásos megítélése a román társadalomban is tetten érhető. A vádhatóság az elmúlt években több olyan eljárást indított román gyanúsítottak ellen is, amelyek ártottak a DNA-nak. Megnőtt azok száma, akik a vádhatóság pártatlanságában kételkednek. Az emberek jelentős része látja, hogy nap mint nap mekkora médiashow folyik az ügyészség székháza előtt, és joggal teszik fel a kérdést, hogy ezeknek az eljárásoknak egy része mennyire megalapozott, ha ma már szinte bármire rá lehet húzni a tartalmatlanná vált hivatali visszaélést.
Az is jelentős szerepet játszik, hogy a DNA hálójában nem csak magas rangú politikusok akadtak fenn, hanem hivatalnokok, orvosok, vámosok, rendőrök, tanárok százai, akik a hazai társadalom által elnézően szemlélt, és normálisnak tekintett apróbb „közbenjárásokért” bűnhődnek. Sokan vannak azok, akik maguk is belekényszerültek ennek a jellegzetesen hazai informális ügyintézési rendszernek a fenntartásába, és ilyen alapon szinte bárki számon kérhető lenne kisebb vagy nagyobb korrupció miatt. A különbség csak annyi, hogy egyesek lebuktak, mások még megúszták. De nem tudhatják meddig, hiszen rendszerint tíz évnél régebbi ügyek is előbuknak. Úgy gondolom ez is részben megmagyarázza a választási eredmény és az utcai tüntetés közötti kontrasztot.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Edward Hellvig szerint példátlan módon támadják a SRI-t
"Jelen pillanatban erősen megosztott a román társadalom, és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ellen irányuló példátlan támadásnak vagyunk tanúi" - jelentette ki szerdán Eduard Hellvig, a SRI igazgatója. Leszögezte: a szolgálatnak nincsenek, és nem lesznek beépített ügynökei a politikában és az igazságszolgáltatásban.
„Jelen pillanatban erősen megosztott a román társadalom és a Román Hírszerző Szolgálat ellen irányuló példátlan támadásnak vagyunk tanúi” - mondta Hellvig, miután befejeződött meghallgatása a SRI tevékenységét ellenőrző parlamenti bizottságban.
Az igazgató szerint létezik egy töerkvés arra, hogy „meggyengítsék a román állam egy komoly intézményét”. „Egy gyenge és megfélemlített SRI azt jelentené, hogy Románia lefegyverezve áll a fenyegetések előtt, ami sem az intézményeknek, sem a polgároknak nem lenne jó” - jegyezte meg a SRI vezetője.
Hellvig hangsúlyozta, hogy egy valós demokráciában alapvetően fontos, hogy a szolgálatok ne legyenek mindenütt jelen és ne legyenek mindenhatóak. „Azok az idők elmúltak, és nem kell hogy visszatérjenek. A SRI a demokratikus intézmények alárendeltségében kell hogy működjön. Hangsúlyozom ugyanakkor, hogyha a döntéshozók arra felhatalmazzák, akkor, a törvények és az alkotmány keretei között, a SRI segíti az állam megerősödését” - tette hozzá Hellvig.
Az igazgató azt mondta: az intézménynek nincsenek és nem lesznek beépített ügynökei a politikában és az igazságszolgáltatásban. „Akik ismernek, tudják, hogy ki nem állhatom a visszaélést, ezért világosan kijelentem: az intézménynek nincsenek és nem lesznek beépített ügynökei a politikában és az igazságszolgáltatásban, mandátumom alatt a SRI nem vesz részt semmilyen hatalmi játszmában, mandátumom alatt a SRI nem szervez utcai tűntetéseket, ahogyan azt hamisan állították bizonyos helyeken” - szögezte le Eduard Hellvig.
maszol.ro

Megyeinfó: Kiteljesíteni a kulturális erőteret
Beszélgetés TAMÁS SÁNDORRAL, Kovászna Megye Tanácsának elnökével. A megyei utak korszerűsítése, az egészségügy fejlesztése, valamint a szövetkezeti társulások támogatása mellett egy szellemi erőtér kialakítását kezeli prioritásként a megyei önkormányzat az előttünk álló időszakban – egyebek mellett ez derült ki a Kovászna Megye Tanácsának elnökével, Tamás Sándorral folytatott beszélgetésből.
– A megyei önkormányzat több jelentős eredményt hozó évet zárt decemberben. Általánosan milyennek értékeli 2016-ot?
– Annak ellenére, hogy kissé „zavaros” volt különböző választások, nagypolitikai fordulatok miatt, valamint az állam represszív intézményei részéről sok településen – Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron – nagyon komoly akciók zajlottak a magyar közösség, illetve vezetői ellen, a fejlődés nem állt meg. Kétségtelen, hogy „békeidőkben” jelentősebb eredményeket lehet elérni, lásd a 2015-ös évet, amikor csúcsra sikerült járatni a megyei önkormányzat működését. Azt folytattuk a tavalyi évben. Nehéz értékelni hónapok vagy akár egy év távlatában, mivel több megvalósítás valójában egy hosszabb folyamat végét jelenti, például az út-, híd-, kórházépítés esetében. Utóbbi Az egészségügy talpra állítása jelszó alatt nyitott fejlesztési fejezetünk nagy lépése volt. Gyakorlatilag tíz év építőtelepi állapot után tartunk ott, hogy a megyei sürgősségi kórház épületének korszerűsítése lezárult, és havonta újabb és újabb, minden tekintetben az aktuális elvárásoknak megfelelő osztályt mutathatunk meg a közösségnek és adhatunk át használatra. Az elmúlt év nagy eredményei közé sorolható a Középajtát Apácával összekötő betonhíd felépítése is. 
Amit a legnagyobb megvalósításnak tekintek, az nem a vas és a beton, nem a fizikai építkezés körébe tartozik, hanem egy olyan közösségszervezési tevékenység, amelynek konkrét gazdasági haszna van: a Kézdi Lacto Tejfelvásárló és Értékesítő Szövetkezet létrehozása. Ezért elsősorban a gazdákat illeti köszönet, viszont néhányan a háttérben – mondhatni szürke eminenciásként – támogattuk kapcsolatrendszerrel és anyagi téren is a kezdeményezést. A kényszer is szülte ezt a megvalósítást, egy nagyfelvásárló egyik napról a másikra felmondta a nyersanyag átvételét. A szövetkezet létrehozásával mintegy kétszáz felső-háromszéki gazdának biztosítottuk a jövőjét. Mindig azon az állásponton voltunk, hogy egy közösséget nem vassal és betonnal lehet építeni, hanem szolidaritással, jó projektekkel, amelyeknek gazdasági haszna is van. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlesztési kérdések ne bírnának fontossággal, hiszen mindannyian jobb körülmények között szeretünk élni. Az ilyen, erős helyi identitással is erősített kezdeményezéseket – hiszen az elsők a székelykeresztúriak voltak ebben, majd a csíkszépvíziek, illetve kisebb kapacitással Illyefalván is hasonló történik – szeretnénk kiszélesíteni a megyében az idei évben. Célunk ugyanakkor, hogy a szövetkezeti szinten történő összefogás a minőségbiztosítás mentén is megtörténjen. Mai napig az, hogy valamire azt mondják, székely termék, egyfajta biztosíték is a minőségre, és ezt szeretnénk megőrizni, illetve javítani. Emellett egy közös márka létrehozásában is gondolkodunk.
– A negatívumokról is szólnunk kell, melyek voltak azok?– A legnagyobb problémát a közbeszerzési előírások jelentik. Ötleteink vannak, anyagi fedezettel is rendelkezünk, viszont az egész közbeszerzési rendszer egyrészt lassítja egy beruházás megvalósítását, másrészt a legolcsóbb ajánlat elfogadásának kötelezettsége miatt rengeteg fejfájást okoz. Volt rá példa, hogy egy munkálatot az eredetileg meghirdetett ár feléért kellett odaítélni a kivitelezőnek, majd ezt követően mindenkinek azon főtt a feje, hogy sikerül-e  befejezni, illetve minőségileg silányabb lesz-e a végeredmény. Ez ellen mi nem tudunk tenni, ez országos rendszer, az viszont kétségtelen, hogy jobban tudnánk gazdálkodni, ha szélesebb körű lenne az önrendelkezés. Erre nézve egy pozitív példa, hogy 2010-ben, Cseke Attila minisztersége idején valós decentralizáció történt az egészségügyben. Kijelenthetjük: Háromszéken a megyei önkormányzat és a megyei sürgősségi kórház vezetősége jobb gazdái az intézménynek, mint amilyen az állam volt.
– Térjünk át a 2017-es évre. Milyen elképzelésekkel vág neki a megyei önkormányzat?
– Vannak hosszú és rövid távú terveink is, de jóslásokba nem szeretnék bocsátkozni. Sajnos, tisztában vagyunk azzal, hogy ebben az országban 98 éve nem működnek normálisan a dolgok, így terveinket sokszor fölülírják a mindennapok. Nagyívű megvalósításokon vagyunk túl, de ezek egy része további munkát igényel: ide tartozik a megyei utak korszerűsítése, de említhetjük a lécfalvi integrált hulladékkezelőt is, amelynek működtetését meg kell oldanunk. A megyei utakat illetően  folytatjuk a beruházásokat, így június 30-ig befejezzük az Illyefalva–Brassó megye határa között húzódó közel kilenc kilométeres út felújítását, elindítjuk a közbeszerzési eljárást a Nagyborosnyó–Nagypatak–Bodzaforduló szakasz korszerűsítésére – erre a közelmúltban írtunk alá egy 20 millió lejes támogatási szerződést a fejlesztési minisztériummal. Szintén az idén elindítandó tervek közé tartozik a Maksa–Lécfalva–Cófalva közötti útszakasz rendbetétele. Ennek hosszú pereskedés után tudunk nekilátni. Nagy kérdés a hulladékkezelő telepünk beindítása. Tudjuk, hogy az országban harminc ilyen létesítményt építettek meg, ezek közül egy sem működik. Ez nagyon furcsa helyzet, a lehetőségeket nagyon bekorlátozták a működtetés odaítélése terén, de úgy látom, az egészet előbb-utóbb sikerül kiegyenesíteni.Beszélnünk kell a kommandói iskoláról. Amennyiben ebben az országban rendesen működne minden, kijelenthetném: tartani tudjuk a határidőket, és év végéig meg is valósítjuk, s a sajnálatos esemény után, hogy leégett a régi iskola, új tanoda születik. Mi azon leszünk, hogy ez megvalósuljon. Itt megemlíteném, hogy lezárult a közbeszerzése annak a beruházásnak, amely révén a megyei önkormányzat háromcsillagos – télen, nyáron használható – központot épít Kommandón. Ez is ezen a területen kap helyet. 
– Létezik-e prioritásként megfogalmazható célkitűzés?
– Amit én a legfontosabb célkitűzésnek látok: tovább fejleszteni Székelyföldön a kulturális, szellemi erőteret, mivel ha nincs erős és összeforrott kulturális közösség, amely otthon érzi magát itthon, kinek építjük az utat, hidat, kórházat? Ennek szükségességét egyrészt az adja, hogy világossá vált: tovább erősödik egyfajta román nacionalizmus Románia fennállásának századik évfordulója kapcsán. A kapcsolódó ünnepségek már elkezdődtek, és ez csúcsosodni fog, nekünk pedig kötelességünk kimondani, hogy amennyiben hátat fordítunk, le fognak taposni, éppen ezért kell szembefordulnunk. Tisztességesen el kell mondani, hogy közel száz évvel ezelőtt mit ígértek, és ennek mi az aktualitása, még akkor is, ha vad reakciókat szül Bukarestben. Emellett fel kell mutatni mindazt, amit a magyarok tettek Románia érdekében az elmúlt száz évben, azaz egy erős pozitív üzenetet. Az érdekünk az, hogy megtaláljuk a tisztességes problémamegoldás útját a románsággal – száz év konfliktus után –, mivel mi is ezen országban élünk, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. És ehhez azon bukaresti, létező irányzathoz kell ösvényt vernünk, amely hasonlóan vélekedik.
– Önkormányzatként mekkora a mozgástér ennek az üzenetnek a megfogalmazásában?
– Rendelkezünk kulturális intézményekkel, és kulturális feladataink is vannak. Ennek kapcsán említettem a kulturális erőtér kiteljesítését. Ne feledjük, az elmúlt száz évben sikeresen irtották az erdélyi magyar kulturális műhelyeket, központokat, kapcsolatrendszereket, mecénásokat. Most feladatunk, hogy megerősítsük azokat a még létező szellemi műhelyeket, kulturális központokat, embereket, akik szellemi hátországot jelentenek. Elvékonyodott a kapcsolatrendszer a politikum és az erdélyi szellemi elit között. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyekkel a kapcsolatrendszert újra tudjuk építeni, illetve a szellemi elithez tartozó fiatalokat megszólíthatjuk.
– A szellemi erőtér fejlesztésének jó eszköze lehet a Székely Nemzeti Múzeumhoz tartozó Gyárfás Jenő Képtár, de említhetnénk a kézdivásárhelyi egykori katonanevelde épületét is, noha ott elsősorban a városi önkormányzat léphet...
– A nehezebb a képtár esete, két évbe telt, amíg visszakerült a megye vagyonkezelésébe, megtörtént a szakmai felmérés is, rendelkezünk a szükséges forrásokkal, következik a közbeszerzés. A felújítást be fogjuk fejezni. Az egykori katonaneveldét illetően: felújítására a városi önkormányzat pályázott a Regionális Operatív Program keretében. Elviekben rendben lenne minden, még nem dobták vissza a pályázatot. Rossz tapasztalataink ott is vannak. Igyekszünk odafigyelni, vigyázni, hogy mások lehetőleg ne gáncsolják el a jó pályázatainkat. A helyi önkormányzatokat egyébként eddig is igyekeztünk segíteni a nagyobb ívű elképzeléseik megvalósításában. A legfrissebb ilyen terv, hogy létrehozzuk a Székely Határőrség Múzeumát.
(Fizetett hirdetés)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó könyvek a történelemről és szórványról
„A januári hidegben egy izgalmas, forró hangulatú rendezvényre várjuk az aradi könyvbarátokat” – szólt a szerda esti eseményt beharangozó számos cikk egyik mondata.
Januári hideg kétségtelenül volt, bizonyára ez az oka annak, hogy a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében megtartott rendezvénynek kicsivel kevesebb résztvevője volt a szokásosnál, amikor pótszékeket is be kellett hozni, hogy minden érdeklődő elférjen a jókora teremben. Panaszkodni így sem kell: a világ számos, Aradnál nagyobb városában örülnének, ha ekkora közönséget vonzana egy könyvbemutató, amely most, nálunk – többek között – két értékes alkotást, mindkettő Szilágyi Aladár munkája, ajánlott az olvasók figyelmébe. 
A Nyugati Jelenben, valamint az Irodalmi Jelen legutóbbi számában megjelent beharangozó, figyelemfelkeltő (Murvai Miklós és Réhon József tollából származó) cikkek olyan bőséggel és részletességgel beszéltek aSzámon tartott országés a Besztercétől a Bánságig című kötetekről, hogy a krónikás már-már fölöslegesnek érzi magát a könyvbemutató értékelésénél, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy aligha mondhat újat és érdekeset.
Annyit talán mégis, hogy a nagyváradiak kezdeményezése egy Szilágyi Aladár-sorozat kiadására – amelyben kiemelkedő, de inkább meghatározó szerep jutott a nemcsak újságírónak, hanem szerkesztőnek, könyvkiadónak is kiváló Szűcs Lászlónak – több mint dicséretes. Tessék elgondolni: Szilágyi könyvei nélkül honnan ismerhetné meg a mai, kisebbségi létbe szorult magyar olvasó annak a 24 romániai nemzetiségnek az életérzését, mindennapjait, amelyet Szilágyi riportjai elénk tárnak? És honnan tudná a jövő magyar nemzedéke (remélhetőleg még lesz olyan), hogy miként éltek, gondolkodtak, reméltek (vagy már nem) a XXI. század elején a ma már csak szinte nyomokban létező, egykor virágzónak mondható kisebbségek?
Az előző köteteket követően most a magyar szórvány került a szerző figyelmének középpontjába: a Beszterce, Bihar, Arad, Temes megyei magyarság. A szerzőnek, úgymond, kutyakötelessége felmutatni a pozitív, előremutató példákat (ha vannak ilyenek, és még vannak) arra vonatkozólag, hogyan próbálja meg a szórványmagyarság, főleg ha rátermett és elkötelezett vezetői akadnak, megőrizni önmagát. A statisztika azonban, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen megbízható, számokban, adatokban tükrözi: a hazai magyarság (és nem csak a szórvány!) nagy gondban van, s csak a demográfiai magatartás gyökeres változása (világosabban: a mostaninál sokkal több gyermek nemzése és magyarságban való felnevelése) hozhat igazi eredményt.
A Számon tartott ország egy ötödik kötetéhez érkezett, az anyaország történetéről szóló interjúsorozat újabb könyve. Évekkel ezelőtt a Váradon elindított (azóta, mint hallom, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyögyre is kiterjesztett), a magyarországi történelemkutatás jeles képviselői által tartott előadássorozat ihlette. Öt évadon keresztül – nemrégiben indult a hatodik – , különböző nézőpontokból és témakörökből kiindulva félszáznál jóval több előadó értekezett a magyar történelemről. És kell-e mondanunk: a széles közönség számára a történelmi művek egyrészt hozzáférhetetlenek, másrészt (ha nem lennének is megközelíthetetlenek) olykor nehézkesek, túlságosan részletezőek, egy, a történések kvintesszenciáját népszerűbb, felfoghatóbb változatban tárgyaló előadást azonban szívesen hallgatnak meg és könnyebben fognak fel az emberek.
Szilágyi Aladár eddig öt interjúkötete a magyar történelem egy évezredét hozza közel az olvasóhoz „népszerű” formában, olvasmányosan, és a legújabb kutatások fényében igazítja el őket a történelem sokszor igen bonyolult labirintusában – hangsúlyoz vagy háttérbe helyez (eddigi tudásunkhoz képest) személyiségeket, történéseket, „naprakész” ismeretekkel vértez fel bennünket.
Persze, ha figyelmesen olvasunk.
A szerda esti összejövetelen Murvai Miklós fő szervező, Réhon József (Szilágyi Aladár egykori aradi tanára) szólalt fel, mielőtt a szerkesztő-kiadó (kiadójának előzőleg megjelent könyveiről is beszámoló Szűcs László)  Szilágyi Aladárral beszélgetett volna bemutatott köteteiről. Színvonalas, jó hangulatú, szép este volt. Kár, hogy az ifjúság (mégiscsak az lenne a jövőnk) teljes mértékben hiányzott. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsváron ülésezett az RMGE elnöksége
Tágra nyíltak a magyar gazdatársadalom lehetőségei
Január 24-én, Kolozsváron tartották a Romániai Magyar Gazdák Egyesültének az elnökségi ülését, ahol Kocsik József AMMGE-elnökkel együtt részt vett ifj. Zágoni Szabó András megválasztott ügyvezető elnök is, akit most iktattak be a tisztségébe.
Sebestyén Csaba országos elnök beszámolójában kitért a gazdaegyesület átszervezésének a szükségességére. Vagyis, minden megyei szervezetnek jogi személyiséget kell szereznie, hogy a kibővülő tevékenységi körüknek eleget tehessenek. Az RMDSZ színeiben parlamenti képviselethez jutott országos elnök vázolta mindazokat a feladatokat és terveket, amelyeket az ország törvényhozásában a magyar gazdatársadalom érdekében akar kifejteni, megvalósítani.
Tekintve, hogy az országos elnök közvetlenül hozzájuthat minden szükséges információhoz, illetve az RMDSZ frakcióinak a támogatásával a döntéshozatalban is előmozdíthatja a magyar gazdatársadalom érdekeinek az érvényesítését, soha nem tapasztalt mértékben nyíltak tágra a kibontakozás lehetőségei – sommázta a kolozsvári elnökségi ülésen szerzett tapasztalatait Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke. 
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Apokaliptikus látomások
Az apokalipszis a keresztény (keresztyén) kultúrában a végítélettel jelent egyet a János jelenésekről (Károli, református) és János jelenéseic. (újabb keletű egyetemes fordítású) újszövetségi könyvek alapján, jóllehet eredeti görög jelentése csupán kijelentés, kinyilatkoztatás, leleplezés. A pontosítás azonban szinte fölösleges, mit sem változtat a beidegződött közfelfogáson: az apokalipszis a véget jelenti.
Nos, csütörtökön este az egyik romániai tévéadón (Antena 3) a műsorvezető ilyen apokaliptikus látomást vetített előre, Románia szétcincálásának szándékát, két tényből kiindulva. Az egyik az, hogy a hazai Monitorul oficialban (Hivatalos Közlöny) csütörtökön megjelent a székelyföldi autonómiára vonatkozó tervezet, a másik szerint Igor Dodon, a Pruton túli, egykor szovjet tagállam Moldova Köztársaság (kétségkívül oroszbarát) elnökének (nemrégi megválasztása után az első, kétségtelenül jelzésértékű) moszkvai látogatása során Putyin elnöktől régi térképet kapott ajándékba, amely egy jó kétszáz éves (az 1812-es orosz–török háború utáni) állapotot rögzít. E térképen a mai, Pruton túli (a folyótól keletre eső) Moldova határa a jelenleginél jóval nyugatabbra húzódik, azaz a mai Románia (moldovai) területének jelentős részét is magában foglalja. Ami, világos, egyértelmű kifejezése annak, mondja a viszonylag még ifjú titán, a csúsztatásokhoz remekül értő műsorvezető, hogy Romániára hatalmas veszély leselkedik: a magyarok (az egyre erősödő gazdaságú Magyarország támogatásával) meg a Pruton túli moldávok, Oroszországgal a hátuk mögött, a mai Románia darabokra – pontosabban három részre – szaggatását készítik elő gondos aknamunkával.
Legyetek résen, románok, mert ez vár rátok, üzente félreérthetetlenül a műsor.
Hogy Putyin elnök miért kedveskedett vendégének egy ilyen térképpel, nehezebb értékelni. Talán tudta, hogy nem minden államfő van egészen tisztában országa történelmével (rosszindulatú belemagyarázás, mondhatná a művelt olvasó – talán valóban), s egy adalékkal hozzájárult vendége kiműveléséhez. Lehet, hogy fogalma sem volt arról, milyen kommentárokat válthat ki az eset. Esetleg e gesztussal arra biztatta volna (barátként kezelt) vendégét, hogy kebelezze be – az orosz támogatással – a térkép által neki szánt területeket?
E helyzet mindenesetre furcsa és szokatlan lenne, hiszen eddig a mai Romániában számos alkalommal felvetődött a Moldovával való egyesülés (Moldávia Románia általi bekebelezése), amelynek a folyón innen és túl is vannak valamelyes számú hívei. Most azonban az irány a figyelmeztetés szerint fordított lenne.
Ennél azonban időszerűbb és fájóbb a Székelyföld autonómiájára vonatkozó elképzelés, mely szerint a magyarok, lám, megint Erdélyt akarják.
Ez a méreg, nem a ciánkáli!
De kik is „a magyarok”?
A Gyergyószéki Székely Tanács által megalakított tíztagú kezdeményező bizottság által tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege jelent meg tegnapelőtt a Hivatalos Közlönyben – a szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanácsnak a kezdeményezés elutasítását javasoló véleményezésével együtt. Ez utóbbi szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami, alkotmányellenes entitás létrehozását irányozza elő.
Bizony. Az autonómia, gondolják sokan, hazai román történészek, politológusok, újságírók, maga az állami lét apokalipszise.
A pozitív és a teória ellen szóló európai példák (Olaszország, Spanyolország, Belgium, Finnország) nem számítanak.
„Ha a tények zavarnak, félre kell tenni őket” – állítja Murphy. Félre is teszik. Mindig és mindenhol a politikában, nem csak itt és most.
A Hivatalos Közlönyben megjelent tervezetnek, mellesleg, a minimálisnál is kevesebb az esélye arra, hogy „átmenjen”. Egyrészt legalább tíz megyéből százezer aláírással kellene támogatni, hogy egyáltalán a parlament elé kerüljön, de a törvényhozásban abszolút többséggel rendelkező, valamint az ellenzékben lévő párt is jelezte: a tervezet ellen szavaz.
Az RMDSZ, a romániai magyarság kétségkívül legreprezentatívabb képviselője képviselőházi frakcióvezetője szerint ideje „nagyon nyíltan” beszélni a romániai kisebbségvédelem eszközeiről.
Az RMDSZ-nek van egy saját törvénytervezete Székelyföld autonómiájáról, amelyet közvitára bocsátott, de amely még nem került napirendre.
Pedig nem ártana tudni, hogy hány is az óra.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kinek szent László?
Fél évezredes kódolt üzenetek, székely falakon. A freskós templomok bámulásán túl megérkezhetsz saját kultúrádba.
Idén, 2017-ben Szent László emlékév van. S akkor? Mit jelent ez? Mire is emlékezünk pontosan? Kik emlékeznek, kinek fontos ez? Bár alap dolgokat tudunk Szent Lászlóról? Miért kellene tudnunk? Hol találunk hiteles információkat Szent Lászlóról, amit sem az egyház, sem a politika, sem a népi emlékezet nem idealizál túl, és a történelmi kutatások sem cáfolnak? Székelyföldön miért botlunk lépten-nyomon Szent László elnevezésekbe vagy kulturális emlékekbe? Miért van itt annyi Szent László-freskós templom?
Temérdek kérdés, melyekre az emlékév kezdeményezőinek célkitűzései szerint a 2017-es év során meg kellene kapnunk a válaszokat.
Ezek a célkitűzések:
A Szent László által képviselt értékek aktualizálása, figyelemfelhívás a közép-európai nemzetek egykor magvalósult keresztény egységére, a zarándokturizmus fejlesztése és a zarándokutak vonzóbbá tétele, a Szent László kultusz megerősítése, útmutató a szentlászlói lelki úthoz, a Szent László által alapított egyházmegyék közötti kapcsolat erősítése, Szent László szellemiségével, örökségével hozzájárulni a kisebbségi magyarság megmaradásához, továbbá bevonni a lengyel, román, horvát, szlovák civil szervezeteket, egyházakat és politikai szereplőket.
Ha ez mind megvalósul, akkor a bevezető kérdésekre válaszokat fogunk kapni. Fontosnak tartom ezt azért, mert a kérdések hétköznapi emberekben merültek fel.
Már november óta egy jó pár alkalmat megragadva, vegyes társadalmi- és vallási hovatartozású embereket kérdeztem Márton Áronról, a tavalyi emlékévesről és Szent Lászlóról is. Közel 70 ember vélekedésébe, hozzá eljutott információkba és ködös ismereteibe láthattam bele, csak amolyan érdeklődő kérdések szintjén, ismerős alapon.
Összegezve ezeket, már jogos lett volna megkérdőjeleznem a Szent László emlékév hatékonyságát is, de előtte természetesen körbenéztem.
Kicsi falvak nagy falai
Továbbra sem a püspökségi-, miniszteri- vagy megbízott szervezői szintek érdekeltek, mert annak csak akkor van értelme, ha terveik a gyakorlatban megmutatkoznak kisebb közösségek, egyházközösségek, netán egyének életében.
Logikusnak gondoltam, hogy egy ilyen tematikájú évkörnek, amit közép-európai szintűvé szeretnének tenni, annak mindenképp része kell legyen Erdély olyan vidéke, ahol leginkább jelen van Szent Lászlóképi és legendai emlékezete. Megkerestem hát olyan templomok papjait Udvarhelyszéken és Háromszéken, ahol Szent László freskók vannak.
Megkérdeztem őket, hogy valamivel készülnek-e a Szent László emlékév kapcsán és, hogy kérte-e fel őket valaki arra, hogy ilyen jellegű eseményt szervezzenek egyedi Szent Lászlós környezetükben?
A válasz minden esetben „nem" volt. Önszorgalomból, saját költségvetésből egyes lelkészek terveznek valamit Szent László napjára, de ezt valószínűleg az emlékév nélkül is megtennék.
Szenttelenül szentek között
Mivel a legtöbb Szent László freskós templom olyan egyházi gyülekezetnek ad helyet, akik számára a szentek nem isteni közbenjárók, megpróbáltam kideríteni, hogy vajon nem ezért ennyire érdektelenek-e. De olyan nyitottságra találtam e téren, ami az ellenkezőjét bizonyította.
Egyes lelkészek külön érdeklődtek, hogy tudok-e ilyen konkrét programról vagy javaslatokról az emlékév kapcsán.
Azt láttam, hogy az a pap, akit ilyen templom egyházközösségének élére neveztek ki, az eleve elfogadta, hogy neki papi kötelezettségein túl extra feladatai is vannak. Hogy őt az év bármelyik napján turisták zargatják, hogy akár éveken keresztül romok között kell miséznie az aktuális ásatások miatt, vagy akár szakemberek átjáróháza az a templom, ahol ő vallásos közösséget próbál összekovácsolni.
Egy kisebb katolikus plébániát is megkerestem, ahol tervezik, hogy itt-ott hangsúlyozottan kiemelik a programjaikban Szent Lászlót. Jelentse ez az ifjúsági vagy nőközösségi lelkigyakorlatok tematikáját, vagy a Szent László napi prédikációt. De ők jelezték, hogy még nem kapták meg az éves előírt programfüzetüket Gyulafehérvárról.
Mindezek után úgy summáztam, hogy az egyes UNESCO által is elismert Szent Lászlós helyszíneken a 80 millió forintos magyar állami támogatásból nem fog vándorkiállítás, zarándoklat, egyházi ünnep, tudományos konferencia, pályázat, sportverseny, gyermektábor, fiatalok számára rendezett történelmi verseny megvalósulni, ahogy az a szervezői programban általánosan szerepel.
Természetesen még hátra van az év java és remélhetőlegdecemberben nemcsak egy képletes emlékévet tudunk újra magunk mögött, aminek üzenete vagy egyáltalán nem jut el számottevő emberhez vagy eleve megfogalmazottan jut el, ami még csak esélyt sem ad arra, hogy a saját életünk mindennapjaiba beépülhessen.
Ezt a folyamatot, segítő szándékommal támogatva, összegyűjtöttem pár alaptudnivalót Szent László kapcsán.
10 dolog, amit Szent Lászlóról érdemes tudni
1. Árpádházi királyunk, aki Szent István után 39 évvel került a trónra 1077-ben.
2. A történelmi Erdély fővédnöke és védőszentje.
3. 10 székelyföldi templomban tártak fel Szent László freskókat. A legtöbb Szent László falfestmény Erdélyben és Felvidéken van.
4. Ő alapította a nagyváradi székesegyházat.
5. Első királyunk, aki hódításra alkalmassá szervezte a magyar államot.
6. Szent László nemcsak királyi, de pápai előjogokat is gyakorolt: zsinatot hívott össze, püspököket nevezett ki, székesegyházakat alapított.
7. Szent László törvényei a legszigorúbb magyar törvénykezések közé tartoznak. Ezeknek köszönhetően sikerült egységesíteni és belső rendet teremteni a középkori Magyarországon. Legrészletesebb törvénykezései elsősorban a lopásra és a hadseregre vonatkoztak.
8. Uralkodásának idején egy vezető pozícióban lévő ember bármely rokona, ha tyúknál nagyobb értéket lopott, felakasztották. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően meghonosult Magyarországon a magántulajdon tisztelte.
9. Történelmünkben a leginkább idealizált uralkodó mind vallási-, politikai-, hadászati- és jellembeli szempontból. Temérdek legenda, monda, csoda, gyógyítás, emberfeletti tulajdonság kapcsolódik nevéhez.
10. Szent Lászlót Boldogasszony lovagjaként is számontartják. A női tisztelet és védelem példája. Egyházi és politikai taktikájának köszönhetően Szent László óta tiszteljük Szűz Máriát Magyarország patrónájaként.
Erdélyi templomok, melyekben Szent László freskókat tártak fel:
Székelyderzs, Homoródkarácsonyfalva, Bögöz, Oklánd, Homoródszentmárton, Gelence, Szacsva, Kökös, Sepsikilyén, Bibarcfalva, Kézdiszentlélek, Erdőcsinád, Csíkszentmihály, Mezőtelegd, Magyarremete, Ördöngösfüzes, Szék, Almakerék, Darlac, Kristyor (Criscior), Ribice, Őraljaboldogfalva.
Mit kell nézni egy Szent László freskón?
Az első látogatásaim alkalmával, csak bámultam a romos falfestményeket és összefüggéseiben nem értettem, honnan is kellene kezdenem a szemlélődést. Bár az aktuális képtár vezető, vagy templomi megbízott mindig elmondta, hogy én ott épp mit látok, és én nem láttam azt. Aztán elkezdtem utánajárni ennek, és pár barátommal, akiket hivatásszerűen is érdekelté tette mindez, már könnyebb volt helyére tenni a látottakat.
A Szent László freskók örökérvényű szimbólumokat közvetítenek, így képi üzenetük minimum három szinten értelmezhető. Egyrészt mindenik falfestmény egy történelmileg leellenőrizhető eseményt, a cserhalmi kun-magyar csata részletét örökíti meg.
A képsor minden templomban jól felismerhető ismétlődő jeleneteket tartalmaz:
Ezeket Jankovics Marcell művészettörténész és Kossuth-díjas filmrendező, Csillagok között fényességes csillag könyve alapján állítottam össze.
Várad és Szent László herceg (vagy megkapja épp a csata hírét, vagy épp kivonul seregével Váradról, vagy áll a vár előtt) – Csatajelenet – Szent László üldözi és megsebesíti a magyar leányt elrabló kunt – A két vitéz fegyvertelenül küzd – A magyar leány lefejezi a Szent László által térdre kényszerített kunt – Fejbenézés, amikor Szent László a fejét a leány ölébe hajtva pihen.
Mindig a templomok északi falára van festve a képsor és balról jobbrahalad. Tehát a felkelő Nap fénye világítja meg sorban a jelenteket.
Egyes esetekben a történet a csillagos ég hátterében zajlik, ami eleve kiemeli a történelmi hűség ábrázolásvilágából, és kozmikus értékűvé teszi a megjelenített képeket.
Ezentúl megfigyelhetünk furcsa ábrázolásokat, tudatos vonalvezetéseket, színhasználatokat, képarányokat:
Szent László lova világos vagy fehér színű, a kun vitézé sötét vagy fekete; mindkettőjükhöz képileg hozzárendelődik egy fa; a leány alakja gyerekméretűtől a felnőtt méretig jelenetenként egyre nagyobb lesz; a dárdával átszúrt kun nem hal meg, a következő képekben birkózik Lászlóval; a kun vitézt nem a dicső herceg fejezi le, hanem a leány,László herceg a haját fogja ezalatt stb.
„...ezeknek az ősidőkből öröklött képeknek mélyebb tartalma kell legyen, mint egyik, nevezetes királyunk hősi tettére való emlékezés. Valóban így is van: e képsor a világosság és a sötétség erőinek harcát ábrázolja, jóval a honfoglalás előtti, jóval László királyunk előtti időkből. Ezt az ősi mondát 'keresztelték meg', amikor Szent László tisztelete kialakult és mindenféle régebbi, csodás történet gyűlt össze személye körül." (László Gyula, Széchenyi-díjas magyar régész-történész 1910-1998, Hunor és Magyar nyomában könyvrészlet)
Kutatásaim szerint tehát a három lehetséges értelmezési szint egyfelől a történelmi esemény átörökítése, másfelől a női tisztaság védelmezése, mint az értelmes férfi küzdelem tárgya, a szív és alelkiség útjának követése, továbbá a mindenkori egyéni életút kivetített belső harca, amikor se kun, se ellenség, se trón, se nő nincsen, csak saját belső vívódásaink és azok kivetülései.
5 érdekes legenda Szent Lászlóról
1. Levitált – egyik csatlósa megleste ima közben és látta, hogy a föld felett lebeg.
2. Feltámadt – halála után 250 évvel a tatárok Erdélyt megtámadták, de a tatár seregek fölényéhez képest a székelyek mégis legyőzték őket. A foglyul ejtett tatárok Szent Lászlót látták a sereg élén. Eközben a váradi székesegyházból, a Szent László ereklyék közül eltűnt a feje, ami a csata után visszakerült helyére.
3. Ő fakasztotta az oroszhegyi Urusos gyógyító vizű forrást és a mátraverebélyi kutat.
4. Szava nyomán lett a csíki falu Szépvíz.
5. Olyan tekintélynek örvendett a középkorban, hogy a keresztes hadjáratok vezetésével őt bízták meg.
KOMSA ANDREA KATALIN
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Vita az iskolaátszervezésről
Éles vitát váltott ki a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola Puskás Tivadar-iskolába való beolvasztása Kovászna Megye Tanácsának csütörtöki soros ülésén. 
A témát az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél vetette fel Fazakas Péter, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselője. Jelezte, tudja, hogy nem a megyei tanács hatáskörébe tartozik az ügy, de úgy ítéli meg, érdekli a közösséget. Sajnálatos eset történt Sepsiszentgyörgyön, mondta, hozzátéve, magyar többségű tanács megszüntetett egy magyar iskolát, beolvasztva azt egy másikba. Ilyent elképzelhetetlennek tartott eddig. Az iskola új igazgatója úgy sejti, az igazi ok nem a tanulók számának fogyása. Fazakas Péter feltette a kérdést: Vajon nem azért van ez, mert az igazgató az egyetlen, akit nem sikerült az RMDSZ-nek a zászlaja alá hajtania? Hiszen ezelőtt három héttel még versenyvizsgát hirdettek az igazgatói tisztségre, most meg felszámolják az iskolát.Tamás Sándor tanácselnök, egyben az RMDSZ háromszéki elnöke közölte, nem tudta, hogy az igazgató nem RMDSZ-tag, s hozzátette, a szervezet hozzájárulását adta, hogy Komán László versenyvizsgázhasson. Itt a baj! – szólt közbe indulatosan Balázs Attila tanácstag, az EMNP megyei elnöke. A képviselő többször is indulatosan közbeszólt, az elnök figyelmeztette, akkor beszéljen, ha szót kap. Balázs Attila kifakadásában támadta az RMDSZ-t, a szövetség két tanácstagját, Keresztély Irma volt és Kiss Imre jelenlegi főtanfelügyelőt.Keresztély Irma elmondta, Sepsiszentgyörgy önkormányzata elektronikus közbeszerzés útján hatástanulmányt rendelt a helyzet orvoslására. Ő egyéni vállalkozóként jelentkezett, szerződést kötöttek, és elkezdték a munkát. Szakember társaival közösen feltérképezték, hogyan alakult a városban a gyereklétszám, ezt lebontották iskolák szintjére, az oktatás nyelvére is. Végül javaslatokat fogalmaztak meg az azonosított gondok orvoslására. A csapat négy gyakorlati javaslatot nyújtott be, mindeniknek voltak pró és kontra érvei, ezeket is leírták. Egyik változat szerint minden iskolát egyesíteni kell, a második szerint két-két iskolát, a harmadik szerint városi konzorciumot kellene létrehozni, a negyedikben partnerségi szerződéssel lehet a problémát átívelni. 
Kiss Imre közölte, pártállástól függetlenül Komán László nyerte meg az igazgatói versenyvizsgát, a  politikai színezet nem számított. Felelevenítette a tanoda történetét: az Olt textilipari és a Perspektíva szakközépiskola összevonásával jött létre a Kós Károly szakközépiskola, tizennyolc évig volt igazgatója, ismeri a helyzetét. Az évek során a tanulók létszáma csökkent, míg 2002-ben 960 tanuló járt az iskolába, jelenleg 380-an vannak. Közel 12 ezer négyzetméteres felületével a megye legnagyobb oktatási intézménye, ez nem tartható fenn, gondoljunk csak a fűtésre – mondta Kiss Imre. Az átszervezésről való döntést a helyi tanács hozta meg, a tanfelügyelőség láttamozza. Az iskolának nem lesz jogi személyisége, de nem számoltak fel egyetlen osztályt sem – tette hozzá.Végezetül a tanácselnök elmondta, nem lehet felkészületlenül, indulatokkal vitázni.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Himnuszunk egy valódi nemzeti ima
Amint azt előzetesen közöltük, szerdán a lippai Hildegardis Ház nagytermében a helybeli Degré Alajos Olvasókör tagjai a Magyar Kultúra Napja alkalmából a januárban született Wass Albertre, Degré Alajosra és Petőfi Sándorra emlékeztek.
A szép számban összegyűlt helybeli és környékbeli érdeklődőket Czernák Ferenc, az Olvasókör szervezője köszöntötte, név szerint kiemelve ft. Reinholz András kanonok, máriaradnai és ft. Erős Miklós gyoroki plébánost. Miután ft. Reinholz András áldást mondott az egybegyűltekre, együtt megszólaltatták nemzeti imánk első szakaszát, a többi szakaszt Czernák Ferenc szavalta el. Ezt követően felolvasták Illyés Gyula Himnuszról írt esszéjét, majd Czernák Ferenc tartott előadást a Himnusz megszületésének a történetéről, párhuzamot vonva közte és más európai nemzetek himnuszai között. Ennek során megállapították: a mienk, a többitől eltérően, egy valódi nemzeti ima. Éppen ezért, felhívta a figyelmet a felcsendülése alkalmával elvárható viselkedési normákra.
A továbbiakban Wass Albert költeményeiből olvasott fel Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona és Nagy Mária, majd Degré Alajos életéről tartott kivetített képekkel alátámasztott, igen érdekfeszítő előadást Wonerth Loránd, aki régi rajzon megtalálta a lippai születésű kiemelkedő személyiség szülőházát is. Az Olvasókör tagjai azt szeretnék, ha a szülőház helyén álló háznak a pontos azonosítása után, azon emléktáblát helyeznének el. Az Olvasókör tagjai ezúton is köszönetet mondanak Wonerth Lorándnak, amiért kiváló előadó-házigazdának bizonyulva, nagyban hozzájárult a szerdai rendezvény sikeréhez. A szervezők csupán azt sajnálják, hogy a maguk programja egybeesett az aradi rendezvénnyel, ezért az övéken több, eredetileg oda készült érdeklődő nem tudott megjelenni. A szerdai olvasóköri ülés szeretetvendégséggel, baráti, családias hangulatú beszélgetéssel zárult.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Féltik a kolozsvári elméleti oktatást
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes viszont nem érti, honnan származik a pedagógusok értesülése, hiszen – noha az ügyben már döntést hoztak – csak pénteken közlik hivatalosan a változásokkal kapcsolatos információkat.
Veszélybe került a kolozsvári Brassai Sámuel-gimnázium elméleti oktatása, a Kolozs megyei tanfelügyelőség ugyanis úgy döntött, hogy a rohamosan csökkenő gyermeklétszám miatt ebben a tanintézetben szüntetnek meg a 2017/2018-as tanévtől egy kilencedik osztályt – állítja az iskola tanári közössége.
A pedagógusok csütörtöki közleményükben rámutattak: ha megszüntetik a tanintézet egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztályát, módosulni fog az iskola jogi státusa, vagyis átalakul szakközépiskolává, ennek nyomán nem működtethet elemi – nullától negyedik osztályig tartó –, valamint általános iskolai – 5–8-as – tagozatot sem. A tanárok úgy vélik, ez egyet jelent a gimnázium felszámolásával, ami szerintük még a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben sem fenyegette a tanintézetet.
Nem történt hivatalos tájékoztatás
Ehhez képest Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának csütörtökön úgy nyilatkozott: nem érti, honnan veszi a tanári kar és a sajtó az információt, miszerint a Brassaiban szüntetnek meg kilencedik osztályt, hiszen erről hivatalos tájékoztatást még senkinek nem adtak. Rámutatott: a tanfelügyelőség vezetőtanácsa szerdán tárgyalt a következő tanévre vonatkozó beiskolázási számokról, változásokról, aznap este pedig valóban meghozták a döntést a leendő ötödikes és kilencedikes tagozatok ügyében, de erről még az iskolaigazgatókat sem tájékoztatták, a beiratkozással kapcsolatos összes információt ugyanis a péntek déli sajtótájékoztatón fogják bejelenteni.
Török Zoltán lapunknak azt is elmondta: ha a Brassai Sámuel-gimnázium – elméleti és turisztikai szakképzést nyújtó – két kilencedik osztálya közül egyet meg is szüntetnek, attól még nyugodtan elindíthatják az ötödik osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes leszögezte: mind a két kilencedik osztályt biztosan nem szüntetik meg a kolozsvári belvárosi iskolában. Török ugyanakkor a Szabadság napilapnak csütörtökön úgy nyilatkozott: a Brassai Sámuel-gimnáziumban „egy 9. osztály marad, és megvan a lehetőség, hogy 5. osztály is induljon".
Diszkriminációt kiáltanak a pedagógusok
A Brassai pedagógusai egyébként közleményükben arra is kitértek, hogy az iskola „kálváriája" még 2010-ben kezdődött, amikor az akkor még három párhuzamos, elméleti képzést nyújtó gimnáziumi osztály egyikét megszüntették. A tanintézetnek 2011-ben költöznie kellett, az új épület szűkös befogadóképessége miatt pedig újabb osztályokról kellett lemondaniuk, nem működtethettek két párhuzamos 1–8 osztályt.
A 2013/2014-es tanévtől akaratuk ellenére indíthattak szakképzést nyújtó osztályt a megszüntetett gimnáziumi helyett, az RMDSZ megyei vezetői pedig írásbeli ígéretet tettek, hogy az elméleti oktatás nem kerül veszélybe. Ennek ellenére 2013-ban elveszítették a második elméleti osztályukat is, most pedig – mint panaszolják – az utolsó, harmadik gimnáziumi osztálytól is megfosztják őket, holott a nyolcadikosok közül húszan a kilencedikes természettudományi osztályban szeretnék folytatni tanulmányaikat. Az iskola tanárai szándékos diszkriminációnak tartják, hogy 2010 és 2017 között a kolozsvári magyar iskolák közül csak tőlük vettek el gimnáziumi osztályokat.
Megszűnik a magyar tagozat?
Eközben a Donát negyedben működő Onisifor Ghibu-gimnázium volt aligazgatója, Zsigmond Ilka Facebook-oldalán közölte, hogy tudomása szerint a Ghibuban a következő tanévben már nem indítanak magyar kilencedik osztályt, holott tizenhét éve a magyar tanári kar „megmakacsolta magát", és mindent megtett azért, hogy ne számolják fel a kisebbségi tagozatot, így három év kiesés után újraindították a kilencedik osztályt. „Pedig olyan nyolcadik végez idén nálunk, hogy áldás a tanár életében, amikor ilyen osztályt tanít. Nem értem, miért érdekünk nekünk, kolozsvári magyaroknak felszámolni az iskoláinkat" – írta az angoltanár.
A Kolozs megyei tanfelügyelőség az RMDSZ megyei szervezetének közbenjárására korábban a magyar iskolák igazgatóira bízta, hogy döntsék el, melyik tanintézetben mondanak le osztályokról. Az osztálymegszüntetés elkerülhetetlen, mivel a nyolcadikos és a negyedikes évfolyamon is jóval kevesebb gyermek tanul. Az igazgatók azonban a gyűlésen nem tudtak megegyezni, így a megszűnő osztályokra vonatkozó döntés jogát visszaadták a tanfelügyelőségnek. Csoma Botond képviselő, az RMDSZ megyei elnöke csütörtökön közleményben jelezte: ők megteremtették a közös megállapodás feltételeit, amivel az igazgatók nem éltek, így szerinte a „döntés hatáskörét átruházták a román vezetőségű tanfelügyelőségre".
Török Zoltántól azt is megkérdeztük, milyen döntést hoztak az Apáczai Csere János-gimnázium kapcsán, ahol tanév közben szüntették meg az ötödikes képzőművészeti osztályt. A főtanfelügyelő-helyettes rámutatott: az Apáczai biztosan kap egy ötödik osztályt, de minden bizonnyal nem lesz idegennyelv- és képzőművészeti képzést nyújtó, vegyes profilú osztály, ahogyan azt a vezetőség kérte. A tanintézet viszont lehetőséget kap arra, hogy délutáni foglalkozások keretében tartsanak rajzórákat, amelyre nemcsak a gimnázium, hanem a többi kolozsvári iskola diákjai is járhatnak.
Összevonják a szentgyörgyi szakiskolákat
Meghozta a végleges döntést a sepsiszentgyörgyi önkormányzat arról, hogy a 2017/2018-as tanévtől megszüntetik a Kós Károly Szakközépiskola jogi önállóságát, és alárendelik a Puskás Tivadar Szakközépiskolának. A Kós Károly tanárai és diákjai január 31-én utcai tüntetést tartanak, Komán László igazgató pedig úgy nyilatkozott: a prefektúra segítségét fogja kérni, hogy a kormány állítsa le az iskola-összevonást, és a közigazgatási bíróságon is megtámadja a tanácshatározatot. Az ügy még nem zárult le, a döntésre az oktatási tárcának is rá kell bólintania. Komán László azzal érvelt: a tanintézetben 384 diák tanul, a közeljövőben pedig új, húsfeldolgozó szakosztályt indítottak volna. A városvezetés szerint viszont az átszervezéssel hatékonyabban fog működni az iskolahálózat, az intézkedés miatt pedig nem kell aggódni, hiszen például az óvodák többsége sem önálló jogi személy, de ez nem okoz problémát. Sztakics Éva alpolgármester úgy fogalmazott: egy iskola nem attól teljesít jól, hogy minden 300 gyerekre külön igazgató felügyel – minimálisan egyébként ennyi tanulóra van szükség, hogy egy tanintézet önállóan működhessen. 
Az elöljáró azt is elmondta: a Kós Károly Szakközépiskolának a 2012/2013-as tanévben még 600 diákja volt, így számuk mára szinte a felére csökkent, a fejkvóta alapján az állam által biztosított évi 133 ezer lejes támogatást pedig a helyi önkormányzatnak 138 ezer lejjel kellett kiegészítenie. (Bíró Blanka)
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Úgy tűnik, sikerül elkerülni az iskolák összevonását
Elismerte pénteken a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy törvénytelenül vonta volna össze a nyárádszeredai iskolákat. A döntés mindenkit meglepett, de üdvözlik.
A megyei tanfelügyelőség tavaly januárban hozott határozata értelmében Marosvásárhelyen, Radnóton, Nagyernyében és Nyárádszeredában vont volna össze egyes iskolákat. Mivel ezt a gyereklétszám sem indokolta, a nyárádszeredaiak nem fogadták el (a magyar iskolák elleni támadásként is értelmezték), és a tavasz folyamán megtámadták azt a közigazgatási bíróságon.
Kétszeri halasztás után szeptemberben a törvényszék felfüggesztette a határozatot, azaz nem vonhatták össze tanévkezdés előtt a Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. Az ügyet azonban nem hagyta annyiban a szeredai városvezetés, a polgármesteri hivatal és a helyi tanács november 8-án ismét perbe hívta a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, azt kérve a törvényszéktől, hogy a tavaly felfüggesztett határozatot nyilvánítsa semmissé.
Az első tárgyaláson, január 27-én azonban meglepetés érte a szeredaiakat: a tanfelügyelőség képviselője úgy érkezett a törvényszékre, hogy ő maga kérte, semmisítsék meg a szóban forgó határozatot. Az alperes nem indított ellenkeresetet az önkormányzat ellen, és a szeredaiak által benyújtott dokumentumok meggyőzték arról, hogy a tavaly januári határozat törvénytelen volt, ezért kérték annak eltörlését – részletezte a várost képviselő Szentgyörgyi Ildikó jegyző rögtön a tárgyalás után.
Megkeresésünkre Tóth Sándor polgármester elégedetten nyilatkozott a döntésről: azért mentek perre, hogy elérjék ezt. „Végre van egy olyan törvényszéki perünk is, amelyet megnyerünk, ahogy eredetileg is elképzeltük. Végre győzött az igazság” – mondta a városvezető, aki szerint ehhez a győzelemhez az is kellett, hogy a tanfelügyelőség belássa: tévedett, amikor ezt a határozatot meghozta. Ami a jövőt illeti, a polgármester szerint most már nyugodtan lehet tervezni, dolgozni, a következő évre is el van fogadva a beiskolázási terv, és marad Szeredában a két jogi személyiséggel rendelkező iskola.
Trufán József, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója szerkesztőségünktől értesült a fejleményekről, és úgy véli, „ezzel visszatértünk a realitáshoz”. Pozitívumként értékeli és üdvözli a pénteki döntést. Szerinte két akkora intézményt, mint az általános és középiskola, képtelenség összevonva vezetni. És nemcsak a gyerekek és pedagógusok szempontjából, hanem főleg ami az adminisztrációt illeti. Ugyanis az általános iskola nemcsak Szeredában működik több helyszínen, hanem még öt környező faluban is intézményei vannak, ez összesen tizenegy udvart és legalább kétszer ennyi épületet jelent. A kisegítő személyzet tekintetében is nagyon rosszul állnak, ennyi intézményre csupán két portás, egy-egy félállású adminisztrátor és karbantartó jut, míg a nyolc hőközpontjukra egyetlen kazánfűtővel sem rendelkeznek. Sem a takarítást, sem a karbantartást nem lehet kiszerződtetni, egy-egy meghibásodást azonnal javítani kell, a takarítóknak pedig egész nap bőven akad tennivalójuk az intézményekben.
Gligor Róbert László 
Székelyhon.ro

„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa

Porcsalmi Bálint az RMDSZ ügyvezető elnöke 
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésezik az RMDSZ miniparlamentjének tartott Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Az ülés Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójával indult. A politikai vitát követően a testület ellenszavazat nélkül ügyvezető elnökké választotta Porcsalmi Bálint politológust. A funkció Kovács Péter január 4-ei lemondásával üresedett meg. Az eseményen sor került az Ezüstfenyő-díjak átadására, valamint az RMDSZ leköszönő parlamenti képviselőinek és szenátorainak kitüntetésére is.
Kelemen Hunor: Romániában meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket
Ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – hangzott el Kelemen Hunor politikai beszámolójában. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években "kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött Romániában.
Az RMDSZ elnöke bírálta a román kormányt, amiért sürgősségi rendelettel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.
Kelemen Hunor emlékeztetett: az új büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert - mint mondta - azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.
Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
Porcsalmi Bálint: szolgálatra készen állok, a munkát vállalom és várom 
"Egy olyan szerepet kell betöltenem, amire sosem vágytam, de mindig tiszta szívből tiszteltem, és olykor tartottam, féltem tőle. Ma azért állok az SZKT előtt – előttetek, hogy támogatásotokat kérjem – mindenek előtt a munkára, nem csupán a tisztségre. Nekem az a fontos, hogy maradhassak ügyvezető elnökként is az, aki vagyok: Bálint” − fogalmazott szombat délben a marosvásárhelyi SZKT-n Porcsalmi Bálint, akit Kelemen Hunor az RMDSZ új ügyvezető elnökének nevesített.
Az ügyvezető elnökjelölt az elmúlt években a világ számos részén politikusok munkáját segítette, kampányokat szervezett, szervezeteket épített, és mint mondja, tanácsadóként számára a legnagyobb luxus az volt, hogy őszinte lehetett, elmondhatta élesen, nem egyszer nyersen, amit gondol, amit szerinte tenni kell.
„Ma nem tanácsadóként állok itt, hanem politikai felelősséget vállalok. De az őszinte, egyenes magatartástól nem akarok megválni. És ha lehet ilyet kérni, akkor ezt várom el a Szövetség politikusaitól, helyi és megyei vezetőitől, központi és területi munkatársaitól is. Nyílt, egyenes beszédet. Számomra minden jó csapatmunka alapja ez. Hiszek abban, hogy csak így lehet eredményeket elérni.”− nyomatékosított.
Beszédében elhangzott, ugyanazt a célt tartja szem előtt, amiért évek óta dolgozik: hogy 2019-re a Szövetség legyen a legmodernebb politikai szervezet Romániában, de akár a térségben is. „Én ezt komolyan gondolom, és ezt csak együtt tudjuk megvalósítani. Számomra az innováció nem csupán jobb számítógépeket, vagy több FB- reklámot jelent. Én azt vallom, hogy a szervezet életében az innováció elsősorban a tartalomra és a munkamódszerekre vonatkozik. Több munkát, és minden esetben jól előkészített, alapos munkát szeretnék. Valós együttműködésre van szükségünk! Kevesebb gyűlésre, de jóval több egyeztetésre és párbeszédre. Egy olyan rendszerre, amely a megfelelő döntés-előkészítésre, a pontos végrehajtásra, a nyomon követésre és számonkérésre épül.” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnökjelöltje.
Az elkövetkező időszak terveit ismertetve Porcsalmi Bálint elmondta, csapatával, világos iránnyal, pontos feladatokkal, felelősökkel és határidőkkel összeállítják az ügyvezető elnökség munkatervét, ezt követően ellátogatnak minden megyei szervezethez, hogy közösen mérjék fel az igényeket, és összesítsék a feladatokat, napokon belül pedig megkezdik a májusi kongresszus előkészítését.
„Ma nem nekem kellene itt állnom. Egy más időben, más helyzetben, talán egy más, jobb világban ma Nagy Zsoltnak kellene itt állnia. De Zsolt nincs itt. Pontosan tegnap két éve annak, hogy őt börtönbe zárták, koholt vádak alapján, ártatlanul. Ő nekem azt mondta, hogy nyugodt szívvel vállaljam el a szövetségi elnök felkérését. Úgy fogalmazott, hogy magunk fajta emberek számára – akik munkát és nem tisztséget kérnek – ez a legszebb feladat az RMDSZ-ben.”− mondta Porcsalmi, aki beszédének végén kijelentette, szolgálatra készen áll, vállalja és várja a munkát, ehhez pedig az SZKT támogatását kéri.
29 személyt és egy intézményt tüntetett ki Ezüstfenyő-díjjal az RMDSZ
Az RMDSZ idén 15. alkalommal díjazza azok munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a szövetség programjának megvalósításában. Az Ezüstfenyő-díjat először 2002-ben adták át. Idén 29 személyt és egy intézményt díjaztak.
„Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak a személyeknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Az elkobzott anyagi javak visszaszerzésétől szellemi örökségünk gazdagításán át önzetlenül harcolnak a magyar ügyért, a magyarok tiszteletének kivívásáért. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón.
Az RMDSZ megköszönte volt ügyvezető elnöke, parlamenti képviselői és szenátorai munkáját is.
„Díjazottaink közül sokan ott ültek már 1990-ben Románia Parlamentjében, de vannak olyanok is, akik csak egy mandátumot tudnak maguk mögött. Ezek az emberek megteremtették az erdélyi magyar érdekképviseletet, a legnehezebb körülmények között, időben is hitet tudtak adni közösségüknek abban, hogy van értelme az építkezésnek. Hitet adtak a legnehezebb időszakban is, akkor, amikor a társadalom nem tudta, milyen irányba szeretne haladni. Azt a munkát végezték, amelyet a legjobb tudása szerint egy magyar ember Bukarestben végezhet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Díjban részesültek:
Kovács Péter leköszönő ügyvezető elnök, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Klárik László Attila, Patak Csaba, Végh Sándor és Olosz Gergely leköszönő szenátorok. A kitüntetett leköszönő képviselők között Borbély László, Kelemen Atilla, Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Máté András Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Markó Attila és Antal István szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)

“Feljavított” formában terjesztik elő a közkegyelemre és a Btk. módosítására vonatkozó rendeleteket
Módosítják a közkegyelemre és a Büntetőtörvénykönyv módosítására vonatkozó kormányrendeleteket – jelentette ki Florin Iordache szombaton.
Az igazságügyi miniszter elmondta: a témában zajló közvita hatására több változás is lesz az említett tervezetekben. Például azokra az elítéltekre, akik betöltötték ugyan 60. évüket, de gyilkosságért, nemi erőszakért, vagy egyéb súlyosnak számító bűncselekményért ítélték el őket, nem vonatkoznak a közkegyelmi rendelet előírásai. Elmondta azt is: ebben az évben elkezdik két új börtön építését, Caracalon és Berceni-ben. Iordache kifejtette: a kormány belátta a módosítások szükségességét, ugyanakkor annak is tudatában van, hogy nem sokat oldanak meg azzal, ha 28.000 elítéltből 3000-et kiengednek.
Hozzátette azt is: az igazságügyi minisztérium egyeztetett a munkaügyi tárcával annak érdekében, hogy ne csak a közkegyelmi rendelet hatálya alá eső elítéltek szabadon engedésére, hanem ezek társadalmi integrációjára is sor kerülhessen. A munkaadók például különböző kedvezményekben részesülhetnek, amennyiben börtönből szabadult személyeket alkalmaznak.
Szabadság (Kolozsvár)

Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk.  Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Az „autonómia” – zsákutcája
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget! 
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk. 
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában. 
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma