Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. február 5.
Hegyeli Attila visszaadja Ezüstfenyő-díját
Visszaadja az RMDSZ-től 2011-ben kapott Ezüstfenyő-díját Hegyeli Attila, amit a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ügyvezető elnökeként, valamint a Magyar Oktatási Program felelőseként kapott. Hegyeli vasárnapi Facebook-bejegyzésében indokolta meg szándékát: nem kíván ugyanannak a kitüntetésnek a birtokosa lenni, amit Olosz Gergely korrupcióért alapfokon elítélt volt RMDSZ-es szenátor is megkapott.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ nem jár a helyes úton, ha olyan embert mint Olosz Gergely ünnepélyes keretek közt kitüntetnek (alapfokon korrupcióért elítélt Schweighofer ügyvéd). Továbbá a román kormány egészen elvetemült viselkedése miatt a mi nevünkben kötött parlamenti támogatást feltétlenül vissza kellett volna vonni és elhatárolódni a jelenlegi PSD vezetéstől. E két ok miatt a 2011-ben kapott Ezüstfenyő-díjamat ezennel visszaadom. Kívánom, hogy az – amúgy számomra fontos – RMDSZ felismerje, hogy a közösségünknek hosszú távon akkor tesz jót, ha egyértelmű és világos jelét adja annak, hogy a romániai magyarság érdekeit és nem a Schweighofer vagy a korrupt PSD vezérek érdekeit képviseli, ennek még a gyanúját vagy látszatát is kerülni kell."
A hivatásos fordítóként tevékenykedő néprajzkutató arra kérte a bejegyzéséhez hozzászólni szándékozókat, kíméljék meg attól, hogy az RMDSZ-t és politikusait „alpári hangon" emlegetik. „Annak vagyok a híve, hogy ha valami nem működik, akkor azt meg kell javítanunk, közösen, közösségünkért. Az nem visz előre, ha csak a rombolásban vagyunk érdekeltek" – írja Hegyeli. (KCsP)
Erdély.ma
Visszaadja az RMDSZ-től 2011-ben kapott Ezüstfenyő-díját Hegyeli Attila, amit a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ügyvezető elnökeként, valamint a Magyar Oktatási Program felelőseként kapott. Hegyeli vasárnapi Facebook-bejegyzésében indokolta meg szándékát: nem kíván ugyanannak a kitüntetésnek a birtokosa lenni, amit Olosz Gergely korrupcióért alapfokon elítélt volt RMDSZ-es szenátor is megkapott.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ nem jár a helyes úton, ha olyan embert mint Olosz Gergely ünnepélyes keretek közt kitüntetnek (alapfokon korrupcióért elítélt Schweighofer ügyvéd). Továbbá a román kormány egészen elvetemült viselkedése miatt a mi nevünkben kötött parlamenti támogatást feltétlenül vissza kellett volna vonni és elhatárolódni a jelenlegi PSD vezetéstől. E két ok miatt a 2011-ben kapott Ezüstfenyő-díjamat ezennel visszaadom. Kívánom, hogy az – amúgy számomra fontos – RMDSZ felismerje, hogy a közösségünknek hosszú távon akkor tesz jót, ha egyértelmű és világos jelét adja annak, hogy a romániai magyarság érdekeit és nem a Schweighofer vagy a korrupt PSD vezérek érdekeit képviseli, ennek még a gyanúját vagy látszatát is kerülni kell."
A hivatásos fordítóként tevékenykedő néprajzkutató arra kérte a bejegyzéséhez hozzászólni szándékozókat, kíméljék meg attól, hogy az RMDSZ-t és politikusait „alpári hangon" emlegetik. „Annak vagyok a híve, hogy ha valami nem működik, akkor azt meg kell javítanunk, közösen, közösségünkért. Az nem visz előre, ha csak a rombolásban vagyunk érdekeltek" – írja Hegyeli. (KCsP)
Erdély.ma
2017. február 5.
Közlemény: Rendszerváltást az erdélyi magyarságnak is!
A ’89-es forradalom kezdetének tisztaságát idézik elénk a napokban Románia és Erdély városainak utcáin zajló tiltakozó megmozdulások. Hatalmasat tévedtek azok, akik azt gondolták, hogy a hatalomba kerülve bármit megtehetnek.
Rá kell döbbennünk, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan, 28 éven át, a korrupció és a hazugság mocsarába taszított román társadalom egészséges életösztöneit és tisztességvágyát még most sem sikerült teljesen kiölni. Irigykedve és félig őszinte örömmel nézzük, éljük meg, veszünk részt a román nemzeti zászlókat lengető tömeg oldalán mi magunk is ezeken a –reményeink szerint – sorsfordító eseményeken. Irigykedve, mert sajnos ez az elemi életerő, mely százezreket szólított az utcákra, ez a természetes igazságvágy mintha kiveszett volna erdélyi magyar közösségünkből. Minket az egység hamis jelszavával mai napig egypártrendszerben és hazugságok közt terelgetnek azok, akik hátunkon és belőlünk élve dúskálnak.
Mert mi is történt? A román kommunista párt és a szekuritáté szellemi örököse, továbbéltetője, a román szocialista párt és szövetségeseik, miután minden idők leghazugabb választási kampányával hatalomra jutottak, első lépésként egy, az éj leple alatt, gyáva módon és titkokban szervezett kormányülésen eldöntötték, hogy a hivatali visszaélést és korrupciót büntető törvényeket átírják és a már elítélt elvtársaikat szabadon engedik. Az ország ezer sebből vérzik, nincsen még költségvetésünk, eladósodtunk, fiataljaink zöme külföldön, és eközben a szocialisták első dolga törvényessé tenni a polgármesterek és a kormány szabad rablását.
Ez sajnos olyan ügy, mely minket is csontighatolóan érint. Tetszik vagy sem, a jelenlegi erdélyi magyar vezetők semmivel sem tisztességesebbek, mint szocialista társaik. S hogy ez mennyire így van, semmi sem jelzi jobban, mint, hogy – ha már a kormányba nem kellettek – egy titkos paktum biztosítása mellett látatlanba és azonnal támogatásukat adták a választásokat velük együtt megnyerő román szocialistáknak. A kampány attól zengett, hogy megvédik a magyarságot. Egy héttel később, még meg sem választják Sevil Saidehh asszonyt miniszterelnöknek, de Kelemen Hunor „szövetségi” elnök már a kormányprogram ismerete nélkül is támogatásáról biztosította, hogy néhány nappal később Kelemen Hunor azt a kormányt is támogassa, melyben oszlopos tag Craiova volt magyargyűlölő polgármestere. Minekutána a választást Kelemenék az erdélyiséggel kampányolva nyerték meg, zokszó nélkül szavaztak meg egy kormányt, amiben összesen négy erdélyi miniszter van, kevesebb, mint ahány Teleorman megyéből!
Persze sokan tudtuk, hogy hazudtak az év végi választások előtt is és sokan fogcsikorgatva, valószínűleg utoljára ütötték pecsétjüket a tulipánra. Számunkra azonban akkor is kötelesség volt igazat mondani és nem tagadhattuk a tényt: a magyarságnak nem volt kire szavaznia a parlamenti választások alkalmával. Íme, ismét bebizonyosodott!
A nép hangjától megrettent posztkommunisták időleg megrettenve, jelen állás szerint visszakoznak. A magát magyar érdekképviseletnek nevező szövetségesüknek, ahelyett, hogy egyenesen és tisztességes őszinteséggel a tiltakozók mellé álltak volna és elhatárolódtak volna szocialista barátaiktól, csupán annyira tellett, hogy egy semmitmondó sajtóhírben, paragrafusok mögé bújva eldadogják, hogy ők sem értettek egyet az általuk támogatott kormánnyal.
Tevőleges tettestársak
Ma Erdély és Románia utcáin a tiltakozó feliratok egyik főszereplője az RMDSZ. Ennek most, kivételesen nem a magyargyűlölet az oka és nem is azért tiltakoznak ellenük, mert annyi magyar ügyet vittek volna sikerre, és túl becsületesen álltak volna ki a sokat emlegetett erdélyiség és magyar közösségi jogok mellett. Az ok nyilvánvaló: a magyar politikai vezetők nem csupán tétlen cinkosai, de tevőleges tettestársai az országot kiraboló, a jövőnket ellopó román politikai elitnek. Tetszik, vagy sem, az RMDSZ egy magyar nyelvű, de ízig-vérig bukaresti párt. Eljött hát az ideje az erdélyi magyar rendszerváltásnak is!
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke Kelt Nagyváradon, 2017. február 5-én.
erdon.ro
A ’89-es forradalom kezdetének tisztaságát idézik elénk a napokban Románia és Erdély városainak utcáin zajló tiltakozó megmozdulások. Hatalmasat tévedtek azok, akik azt gondolták, hogy a hatalomba kerülve bármit megtehetnek.
Rá kell döbbennünk, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan, 28 éven át, a korrupció és a hazugság mocsarába taszított román társadalom egészséges életösztöneit és tisztességvágyát még most sem sikerült teljesen kiölni. Irigykedve és félig őszinte örömmel nézzük, éljük meg, veszünk részt a román nemzeti zászlókat lengető tömeg oldalán mi magunk is ezeken a –reményeink szerint – sorsfordító eseményeken. Irigykedve, mert sajnos ez az elemi életerő, mely százezreket szólított az utcákra, ez a természetes igazságvágy mintha kiveszett volna erdélyi magyar közösségünkből. Minket az egység hamis jelszavával mai napig egypártrendszerben és hazugságok közt terelgetnek azok, akik hátunkon és belőlünk élve dúskálnak.
Mert mi is történt? A román kommunista párt és a szekuritáté szellemi örököse, továbbéltetője, a román szocialista párt és szövetségeseik, miután minden idők leghazugabb választási kampányával hatalomra jutottak, első lépésként egy, az éj leple alatt, gyáva módon és titkokban szervezett kormányülésen eldöntötték, hogy a hivatali visszaélést és korrupciót büntető törvényeket átírják és a már elítélt elvtársaikat szabadon engedik. Az ország ezer sebből vérzik, nincsen még költségvetésünk, eladósodtunk, fiataljaink zöme külföldön, és eközben a szocialisták első dolga törvényessé tenni a polgármesterek és a kormány szabad rablását.
Ez sajnos olyan ügy, mely minket is csontighatolóan érint. Tetszik vagy sem, a jelenlegi erdélyi magyar vezetők semmivel sem tisztességesebbek, mint szocialista társaik. S hogy ez mennyire így van, semmi sem jelzi jobban, mint, hogy – ha már a kormányba nem kellettek – egy titkos paktum biztosítása mellett látatlanba és azonnal támogatásukat adták a választásokat velük együtt megnyerő román szocialistáknak. A kampány attól zengett, hogy megvédik a magyarságot. Egy héttel később, még meg sem választják Sevil Saidehh asszonyt miniszterelnöknek, de Kelemen Hunor „szövetségi” elnök már a kormányprogram ismerete nélkül is támogatásáról biztosította, hogy néhány nappal később Kelemen Hunor azt a kormányt is támogassa, melyben oszlopos tag Craiova volt magyargyűlölő polgármestere. Minekutána a választást Kelemenék az erdélyiséggel kampányolva nyerték meg, zokszó nélkül szavaztak meg egy kormányt, amiben összesen négy erdélyi miniszter van, kevesebb, mint ahány Teleorman megyéből!
Persze sokan tudtuk, hogy hazudtak az év végi választások előtt is és sokan fogcsikorgatva, valószínűleg utoljára ütötték pecsétjüket a tulipánra. Számunkra azonban akkor is kötelesség volt igazat mondani és nem tagadhattuk a tényt: a magyarságnak nem volt kire szavaznia a parlamenti választások alkalmával. Íme, ismét bebizonyosodott!
A nép hangjától megrettent posztkommunisták időleg megrettenve, jelen állás szerint visszakoznak. A magát magyar érdekképviseletnek nevező szövetségesüknek, ahelyett, hogy egyenesen és tisztességes őszinteséggel a tiltakozók mellé álltak volna és elhatárolódtak volna szocialista barátaiktól, csupán annyira tellett, hogy egy semmitmondó sajtóhírben, paragrafusok mögé bújva eldadogják, hogy ők sem értettek egyet az általuk támogatott kormánnyal.
Tevőleges tettestársak
Ma Erdély és Románia utcáin a tiltakozó feliratok egyik főszereplője az RMDSZ. Ennek most, kivételesen nem a magyargyűlölet az oka és nem is azért tiltakoznak ellenük, mert annyi magyar ügyet vittek volna sikerre, és túl becsületesen álltak volna ki a sokat emlegetett erdélyiség és magyar közösségi jogok mellett. Az ok nyilvánvaló: a magyar politikai vezetők nem csupán tétlen cinkosai, de tevőleges tettestársai az országot kiraboló, a jövőnket ellopó román politikai elitnek. Tetszik, vagy sem, az RMDSZ egy magyar nyelvű, de ízig-vérig bukaresti párt. Eljött hát az ideje az erdélyi magyar rendszerváltásnak is!
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke Kelt Nagyváradon, 2017. február 5-én.
erdon.ro
2017. február 5.
Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Magas Déva vára (1.)
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket.
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről.
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni. A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb.
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539).
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte.
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert.
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket.
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján).
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek.
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek.
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban.
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.
Simó Márton
eloszekelyfold.com
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket.
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről.
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni. A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb.
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539).
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte.
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert.
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket.
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján).
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek.
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek.
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban.
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.
Simó Márton
eloszekelyfold.com
2017. február 6.
Fotóművészet és iskolaügy
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át.
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó, mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról.
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban.
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam.
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át.
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó, mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról.
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban.
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam.
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 6.
Politikai, történelmi időutazás
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval.
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől?
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak.
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében...
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy?
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést.
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla.
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató.
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén?
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására.
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban?
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz.
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról?
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk.
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat.
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum?
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot?
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval.
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől?
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak.
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében...
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy?
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést.
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla.
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató.
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén?
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására.
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban?
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz.
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról?
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk.
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat.
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum?
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot?
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 6.
Levéltárosképzés, csak a kereskedelmi kamaránál
A nyugati régióban egyedül a Temes Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara Képzési Központjában képeznek ki levéltárosokat. A következő levéltáros tanfolyamot (kód COR: 441501) a 2017. február 20 .– március 17. időszakban szervezik meg a Temesvári Regionális Üzletközpontban (Eroilor de la Tisa 22. szám), hétfőtől péntekig 16–21 óra között (két hét elmélet, 2 hét gyakorlat). A tanfolyamon való részvétel költsége 1000 lej (kamarai tagoknak 10% kedvezmény).
Az akkreditált tanfolyamon középfokú végzettséggel rendelkező személyek vehetnek részt, akik levéltárosként dolgoznak és frissíteni szeretnék ismereteiket, vagy olyan személyek, akik levéltáros kompetenciákat szeretnének elsajátítani. A képzést az országos hatóság (ANC) hitelesítette és a végzősök külföldön is elismert, a Munkaügyi Minisztérium és a Tanügyminisztérium által kibocsátott diplomákat vehetnek át. A Nemzeti Levéltár törvénye (1996/16.sz.) értelmében minden közintézménynek vagy magánszervezetnek kötelessége levéltárat működtetni, képzett személy vezetésével.
A tanfolyam előadója Mihaela Georgiana Gălbenuș, a Rendőrakadémia Levéltáros Karának végzőse.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A nyugati régióban egyedül a Temes Megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara Képzési Központjában képeznek ki levéltárosokat. A következő levéltáros tanfolyamot (kód COR: 441501) a 2017. február 20 .– március 17. időszakban szervezik meg a Temesvári Regionális Üzletközpontban (Eroilor de la Tisa 22. szám), hétfőtől péntekig 16–21 óra között (két hét elmélet, 2 hét gyakorlat). A tanfolyamon való részvétel költsége 1000 lej (kamarai tagoknak 10% kedvezmény).
Az akkreditált tanfolyamon középfokú végzettséggel rendelkező személyek vehetnek részt, akik levéltárosként dolgoznak és frissíteni szeretnék ismereteiket, vagy olyan személyek, akik levéltáros kompetenciákat szeretnének elsajátítani. A képzést az országos hatóság (ANC) hitelesítette és a végzősök külföldön is elismert, a Munkaügyi Minisztérium és a Tanügyminisztérium által kibocsátott diplomákat vehetnek át. A Nemzeti Levéltár törvénye (1996/16.sz.) értelmében minden közintézménynek vagy magánszervezetnek kötelessége levéltárat működtetni, képzett személy vezetésével.
A tanfolyam előadója Mihaela Georgiana Gălbenuș, a Rendőrakadémia Levéltáros Karának végzőse.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 6.
Mi Atyánk, ki vagy a színházban
Tudván tudom, hogy már sokan megénekelték a Légy jó mindhalálig című musical sikerét, de miután én is végignéztem az előadást, úgy gondolom, hogy nem mehetek el mellette szó, pontosabban betű nélkül. Nem kritikusi vagy publicista szemmel kísértem figyelemmel az előadást, hanem kálvinista papként.
Meg kell mondanom, hogy már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet a darab, hiszen nem mindennapi dolog, hogy egy színházi előadás az Úr imájával kezdődjön. Amikor a székek között felsorakozott gyerekek elkezdték mondani az imádságot, bizony a nézők közül is sokan összekulcsolták a kezüket, hisz még ha játszásiból is hangzik el, mégis a legrégebbi keresztyén könyörgésünk. Aztán a „mint a szép híves patakra” kezdetű ének csendült fel, és a 42. zsoltár dallama igazi kollégiumi hangulatot teremtett.
A musical alapjául szolgáló Móricz-regényt mindannyian ismerjük, olvastuk. A történet éppen ezért nem az újdonság varázsával hatott a nézőközönségre, hanem az örökérvényű emberi igazságok, érzelmek újraélésének a lehetőségével. Akkor is megesett a szívünk Misin, amikor tudtuk, hogy a pakkját felbontják majd, a kontóját ellopják, és a tanárok a végén nem hisznek az ártatlanságában. Igazságtalannak tűnt a fegyelmi bizottság ítélete még akkor is, ha tudtuk, hogy a történet végén minden tisztázódik majd.
A legnagyszerűbb történeteket azért szeretjük annyira, mert a jó és a rossz harca egyértelműen és világosan megnyilvánul bennük. A mai mesékben már minden egybemosódik. A szabadelvű gondolkodás rendszerében már nincs bűn vagy bűnös, minden csupán választás kérdése. Móricz regényében azonban egy pillanatig sem keveredik össze a jó a rosszal, a fekete a fehérrel, nincsen a szürkének ötven árnyalata, és ez nem véletlen. Az író sok csalódáson ment keresztül mielőtt a fájdalmait kerek történetbe foglalta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1919-ben a Kisfaludy társaság kizárta őt a soraiból. Legyen szó egyházról, politikáról vagy művészetről, mindig is megvoltak és a mai napig is léteznek azok a bizonyos körök, amelyekbe csak az egyenlőbbekkerülhetnek be.
Nagyon mély tanulsága a történetnek, hogy a bűn nem korhatáros. Amennyire álszentek és képmutatók gyakran a felnőttek, néha annyira rosszindulatúak, mondjuk ki nyíltan: aljasak tudnak lenni a gyerekek. A gonosz indulatok a virtuális világban újabb táptalajra leltek. A gyerekek előszeretettel szégyenítik meg egymást nyilvánosan, a közösségi oldalakon, aminek gyakran egészen tragikus a végkimenetele. A felnőttek ahelyett, hogy példát mutatnának, elintézik az egészet azzal, hogy a gyermeknek joga van az önkifejezéshez.A rakoncátlan, sokszor agresszív gyerekek viselkedését megmagyarázzuk egy internetről ismert orvosi diagnózissal: a gyerek hiperaktív.
Ahhoz persze, hogy az Y generációnak meg tudjuk mutatni,mi a jó, ahhoz nekünk is ismernünk kellene. Ezért időszerű a majd százéves regény színpadi adaptációja. A történet a végletekig feszíti az igazságtalanságot egy ártatlan gyermek kirekesztése által azért, mert sajnos csak így értjük meg a lényeget. Csupán az okoz számunkra igazi katarzist, akkor döbbenünk meg és gondolkodunk el mások vagy önmagunk viselkedésén, ha egy igazán ártatlan embert látunk szenvedni. Nem véletlen tehát, ha engem a színpadi előadás egy nagyon régi, több mint kétezer esztendős történetre emlékeztetett igazán.
Hover Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
Tudván tudom, hogy már sokan megénekelték a Légy jó mindhalálig című musical sikerét, de miután én is végignéztem az előadást, úgy gondolom, hogy nem mehetek el mellette szó, pontosabban betű nélkül. Nem kritikusi vagy publicista szemmel kísértem figyelemmel az előadást, hanem kálvinista papként.
Meg kell mondanom, hogy már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet a darab, hiszen nem mindennapi dolog, hogy egy színházi előadás az Úr imájával kezdődjön. Amikor a székek között felsorakozott gyerekek elkezdték mondani az imádságot, bizony a nézők közül is sokan összekulcsolták a kezüket, hisz még ha játszásiból is hangzik el, mégis a legrégebbi keresztyén könyörgésünk. Aztán a „mint a szép híves patakra” kezdetű ének csendült fel, és a 42. zsoltár dallama igazi kollégiumi hangulatot teremtett.
A musical alapjául szolgáló Móricz-regényt mindannyian ismerjük, olvastuk. A történet éppen ezért nem az újdonság varázsával hatott a nézőközönségre, hanem az örökérvényű emberi igazságok, érzelmek újraélésének a lehetőségével. Akkor is megesett a szívünk Misin, amikor tudtuk, hogy a pakkját felbontják majd, a kontóját ellopják, és a tanárok a végén nem hisznek az ártatlanságában. Igazságtalannak tűnt a fegyelmi bizottság ítélete még akkor is, ha tudtuk, hogy a történet végén minden tisztázódik majd.
A legnagyszerűbb történeteket azért szeretjük annyira, mert a jó és a rossz harca egyértelműen és világosan megnyilvánul bennük. A mai mesékben már minden egybemosódik. A szabadelvű gondolkodás rendszerében már nincs bűn vagy bűnös, minden csupán választás kérdése. Móricz regényében azonban egy pillanatig sem keveredik össze a jó a rosszal, a fekete a fehérrel, nincsen a szürkének ötven árnyalata, és ez nem véletlen. Az író sok csalódáson ment keresztül mielőtt a fájdalmait kerek történetbe foglalta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1919-ben a Kisfaludy társaság kizárta őt a soraiból. Legyen szó egyházról, politikáról vagy művészetről, mindig is megvoltak és a mai napig is léteznek azok a bizonyos körök, amelyekbe csak az egyenlőbbekkerülhetnek be.
Nagyon mély tanulsága a történetnek, hogy a bűn nem korhatáros. Amennyire álszentek és képmutatók gyakran a felnőttek, néha annyira rosszindulatúak, mondjuk ki nyíltan: aljasak tudnak lenni a gyerekek. A gonosz indulatok a virtuális világban újabb táptalajra leltek. A gyerekek előszeretettel szégyenítik meg egymást nyilvánosan, a közösségi oldalakon, aminek gyakran egészen tragikus a végkimenetele. A felnőttek ahelyett, hogy példát mutatnának, elintézik az egészet azzal, hogy a gyermeknek joga van az önkifejezéshez.A rakoncátlan, sokszor agresszív gyerekek viselkedését megmagyarázzuk egy internetről ismert orvosi diagnózissal: a gyerek hiperaktív.
Ahhoz persze, hogy az Y generációnak meg tudjuk mutatni,mi a jó, ahhoz nekünk is ismernünk kellene. Ezért időszerű a majd százéves regény színpadi adaptációja. A történet a végletekig feszíti az igazságtalanságot egy ártatlan gyermek kirekesztése által azért, mert sajnos csak így értjük meg a lényeget. Csupán az okoz számunkra igazi katarzist, akkor döbbenünk meg és gondolkodunk el mások vagy önmagunk viselkedésén, ha egy igazán ártatlan embert látunk szenvedni. Nem véletlen tehát, ha engem a színpadi előadás egy nagyon régi, több mint kétezer esztendős történetre emlékeztetett igazán.
Hover Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 6.
Lesz még magyar konzulátus Vásárhelyen?
Magyarország legfontosabb erdélyi külképviseleti irodái továbbra is Csíkszeredában és Kolozsváron fognak működni.
E két főkonzulátusnak a létjogosultsága vitathatatlan, ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Marosvásárhely a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város, valamint azt, hogy a magyar kormány már több éve (egészen pontosan 2013-ban) igényelte, illetve bejelentette egy vásárhelyi konzuli irodának a megnyitását, akkor fölmerül néhány kérdés. Elsősorban az, hogy ki vonható felelősségre amiatt, hogy nem nyílt meg ez az iroda. Kinek állt érdekében ennek a folyamatnak a megállítása? Kinek kell ezt újrakérvényeznie? Kitől?
Az egyik fő gyanúsított nem más, mint a román kormány. Ennek tagjai lehettek azok, akik megakadályozták a javaslat végrehajtását, de az is lehet, hogy azt válaszra sem méltatták. Még érdembeli tárgyalása előtt elvetették. Legalábbis ezt az álláspontot képviseli a magyar diplomácia. Ezt akár el is lehetne fogadni magyarázatként, de akkor a visszautasított félnek illett volna egy részletes tájékoztatást bemutatnia, amelyből kiderül, hogy melyik tisztségviselő, illetve melyik kormány okolható ezért a kudarcért, hiszen közben újabb miniszterek, államtitkárok és más papírtologató személyek jöttek-mentek. A probléma viszont maradt a régi.
A Vásárhely–Kolozsvár-, illetve a Vásárhely–Csíkszereda-kiruccanásokkal. Egy-egy nagyon sürgősen igényelt irat megszerzéséért. És ez csak a felszín, ez csak a jéghegynek a teteje. Annál is inkább jó lenne megtudni a bukaresti „illetékes elvtársak” kilétét, mivel a tisztelt erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetünk egy újabb összebútorozási mutatvánnyal állt elő a román kormányt alakító díszes társasággal. A PSD–ALDE-vel. Na már most, ha megtudnánk, hogy ezek a fiúk nem azok a fiúk, akik akkoriban elutasították a vásárhelyi konzulátus létrejöttét, akkor máris nyert ügyünk lenne, hiszen Dragneáék golyóstolla sok mindent elbír a kegyelmi törvénytől a rádióilleték-eltörléséig, szóval Kelemen Hunorék nagy eséllyel tehetnék le az új kormány asztalára a régiek által visszautasított irodaalapítási kérelmet. Ezért küldtük őket Bukarestbe, ezért koptatják a parlamenti irodák padjait, ezért kapják a fizetésüket.
Ha pedig ellenkezőleg, olyasmire derülne fény, hogy éppen a mi kedves és bájos „partnerünk” volt az, amelyik nem hagyta jóvá a konzulátus létrejöttét, akkor keskenyebbre foghatnák a mosolyt az arcukon, amikor egy újabb szerecsenmosdató törvényhez adják szavazataikat. Sőt akár ellenzékbe is vonulhatnának. És nyugodtan lemondhatnának a különféle bizottsági, titkári és alelnöki funkcióikról. Azért, hogy nyomást gyakoroljanak ennek a stratégiai fontosságú hivatalnak, a marosvásárhelyi konzuli irodának a létrehozásáért. Enélkül, vagyis ha csak a titkosszolgálatokban való bennfentességért, a kirakatpolitizálásért és az aprópénzes jövedelmeikért mentek politizálni a Kárpát-medencén kívülre, akkor kár volt a nagy felhajtásért, kár volt a lelkesedésért.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Szabadság (Kolozsvár)
Magyarország legfontosabb erdélyi külképviseleti irodái továbbra is Csíkszeredában és Kolozsváron fognak működni.
E két főkonzulátusnak a létjogosultsága vitathatatlan, ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Marosvásárhely a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város, valamint azt, hogy a magyar kormány már több éve (egészen pontosan 2013-ban) igényelte, illetve bejelentette egy vásárhelyi konzuli irodának a megnyitását, akkor fölmerül néhány kérdés. Elsősorban az, hogy ki vonható felelősségre amiatt, hogy nem nyílt meg ez az iroda. Kinek állt érdekében ennek a folyamatnak a megállítása? Kinek kell ezt újrakérvényeznie? Kitől?
Az egyik fő gyanúsított nem más, mint a román kormány. Ennek tagjai lehettek azok, akik megakadályozták a javaslat végrehajtását, de az is lehet, hogy azt válaszra sem méltatták. Még érdembeli tárgyalása előtt elvetették. Legalábbis ezt az álláspontot képviseli a magyar diplomácia. Ezt akár el is lehetne fogadni magyarázatként, de akkor a visszautasított félnek illett volna egy részletes tájékoztatást bemutatnia, amelyből kiderül, hogy melyik tisztségviselő, illetve melyik kormány okolható ezért a kudarcért, hiszen közben újabb miniszterek, államtitkárok és más papírtologató személyek jöttek-mentek. A probléma viszont maradt a régi.
A Vásárhely–Kolozsvár-, illetve a Vásárhely–Csíkszereda-kiruccanásokkal. Egy-egy nagyon sürgősen igényelt irat megszerzéséért. És ez csak a felszín, ez csak a jéghegynek a teteje. Annál is inkább jó lenne megtudni a bukaresti „illetékes elvtársak” kilétét, mivel a tisztelt erdélyi magyar érdekképviseleti szervezetünk egy újabb összebútorozási mutatvánnyal állt elő a román kormányt alakító díszes társasággal. A PSD–ALDE-vel. Na már most, ha megtudnánk, hogy ezek a fiúk nem azok a fiúk, akik akkoriban elutasították a vásárhelyi konzulátus létrejöttét, akkor máris nyert ügyünk lenne, hiszen Dragneáék golyóstolla sok mindent elbír a kegyelmi törvénytől a rádióilleték-eltörléséig, szóval Kelemen Hunorék nagy eséllyel tehetnék le az új kormány asztalára a régiek által visszautasított irodaalapítási kérelmet. Ezért küldtük őket Bukarestbe, ezért koptatják a parlamenti irodák padjait, ezért kapják a fizetésüket.
Ha pedig ellenkezőleg, olyasmire derülne fény, hogy éppen a mi kedves és bájos „partnerünk” volt az, amelyik nem hagyta jóvá a konzulátus létrejöttét, akkor keskenyebbre foghatnák a mosolyt az arcukon, amikor egy újabb szerecsenmosdató törvényhez adják szavazataikat. Sőt akár ellenzékbe is vonulhatnának. És nyugodtan lemondhatnának a különféle bizottsági, titkári és alelnöki funkcióikról. Azért, hogy nyomást gyakoroljanak ennek a stratégiai fontosságú hivatalnak, a marosvásárhelyi konzuli irodának a létrehozásáért. Enélkül, vagyis ha csak a titkosszolgálatokban való bennfentességért, a kirakatpolitizálásért és az aprópénzes jövedelmeikért mentek politizálni a Kárpát-medencén kívülre, akkor kár volt a nagy felhajtásért, kár volt a lelkesedésért.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 6.
Az RMDSZ mérlegre teszi a kormánypártokkal kötött parlamenti megállapodását
Az RMDSZ kedden dönt az ellenzéki bizalmatlansági indítvánnyal kapcsolatos álláspontjáról, és mérlegeli az kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés jövőjét – jelentette ki a Maszolnak hétfő este Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök. Kelemen Hunor azt javasolja: az RMDSZ vegyen részt az indítvány vitáján, de ne szavazzon.
Az ügyvezető elnököt azért kerestük meg, mert a Btk.-t módosító sürgősségi rendelet elfogadása után erősödtek a Liviu Dragnea vezette Szociáldemokrata Párttal (PSD) való szakítást követelő hangok az erdélyi magyar közösségben. Az RMDSZ-t nem csak politikai ellenfelei támadják a koalícióval való együttműködése miatt, Hegyeli Attila, a csángószövetség volt ügyvezető elnöke Facebookon jelentette be, hogy tiltkozásul visszaadja a szövetségtől 2011-ben kapott Ezüstfenyő díját.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ nem jár a helyes úton, ha olyan embert, mint Olosz Gergely ünnepélyes keretek közt kitüntetnek (alapfokon korrupcióért elítélt Schweighofer ügyvéd). Továbbá a román kormány egészen elvetemült viselkedése miatt a mi nevünkben kötött parlamenti támogatást feltétlenül vissza kellett volna vonni és elhatárolódni a jelenlegi PSD vezetéstől” – indokolta döntését a néprajzkutató.
Kelemen Hunor szövetségi elnök hétfő este az Agerpresnek megerősítette, hogy keddi együttes ülésükön döntenek a frakciók a bizalmatlansági indítványról. Az politikus elmondta, azt fogja javasolni kollégáinak, hogy vegyenek részt az indítvány szerdai parlamenti vitáján, de ne szavazzanak. „Nehéz a kormány ellen és nehéz a kormány mellett is szavazni” – magyarázta. Emlékeztetett, hogy a koalíciónak 54 százalékos a parlamenti támogatottsága, tehát kicsi az esélye a Grindeanu-kabinet megbuktatásának. „Ám a bizalmatlansági indítvány jó alkalom arra, hogy a jogállamiságról, a hatalmi ágak egyensúlyáról beszéljünk” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Porcsalmi: megosztó volt Olosz kitüntetése
Porcsalmi Bálint elismerte, megosztó lett az a döntés, hogy Olosz Gergely a többi leköszönő képviselő és szenátor mellett elismerő oklevelet kapott az RMDSZ-től. Emlékeztetett arra, hogy a háromszéki politikus bűnvádi perében még nem született jogerős ítélet, és megilleti az ártatlanság vélelme, de megjegyezte: ez az elismerés kétségkívül értelmezésekre, tiltakozásokra adott okot.
„Azt látom, hogy egy nehéz, bonyolult helyzet van az országban, és a saját közösségünk hangulata is felfokozódott, ami teljesen érthető. Szerintem most mindennél fontosabb az őszinte, egyenes beszéd, ezért még egyszer hangsúlyozom: elismerem, hogy Olosz Gergely kitüntetése megosztó” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
Porcsalmi elmondta, olvasta Hegyeli Attila állásfoglalását, megérti a keserűségét, és elfogadja, ahogyan a volt csángószövetségi vezető a tiltakozását kifejezi. „Azonban fontos tisztázni azt, hogy Hegyeli Attila Ezüstfenyő-díjat kapott, Olosz Gergely pedig pusztán a leköszönő RMDSZ-es honatyáknak járó oklevélben részesült” – jegyezte meg.
Kedd a mérlegelések napja lesz
Arra a kérdésünkre, hogy megszavazza-e az RMDSZ a bizalmatlansági indítványt, az ügyvezető elnök elmondta: az RMDSZ a parlamenti szavazás előtt egy nappal, a keddi együttes frakcióülésen alakítja ki álláspontját az ellenzék kezdeményezéséről. A kormánykoalícióval kötött parlamenti megállapodásról azt mondta: ezt a szervezeten belül is többen megkérdőjelezik, és a frakcióülésen szintén szó lesz róla. „Ezt a megállapodást előbb meg kellene próbálni kitölteni tartalommal, és utána dönteni a jövőjéről”- tette hozzá.
Jelenleg nem lenne bölcs döntés az RMDSZ részéről felbontani a Szociáldemokrata Párttal (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) kötött parlamenti együttműködési megállapodást, de nem kizárt, hogy ez a jövőben megörténik - nyilatkozta a Agerpresnek hétfő este Kelemen Hunor. Részletek itt.
Porcsalmi Bálint értésre adta: döntésüket az is nehezíti, hogy éppen most zajlik a vita a parlamentben a költségvetési törvényről. „Jelen pillanatban éppen e megállapodás alapján kértünk és javasoltunk módosításokat a költségvetési törvényben Erdély fejlesztéséről szóló ügyekben. Hiszen az egyezség a koalíciós pártokkal éppen a kisebbségek nemzeti identitásának megőrzéséhez kapcsolódó területekről és infrastrukturális fejlesztésekről szól, és nem a Btk.-módosításról vagy másról” – jelentette ki az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
Az RMDSZ kedden dönt az ellenzéki bizalmatlansági indítvánnyal kapcsolatos álláspontjáról, és mérlegeli az kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés jövőjét – jelentette ki a Maszolnak hétfő este Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök. Kelemen Hunor azt javasolja: az RMDSZ vegyen részt az indítvány vitáján, de ne szavazzon.
Az ügyvezető elnököt azért kerestük meg, mert a Btk.-t módosító sürgősségi rendelet elfogadása után erősödtek a Liviu Dragnea vezette Szociáldemokrata Párttal (PSD) való szakítást követelő hangok az erdélyi magyar közösségben. Az RMDSZ-t nem csak politikai ellenfelei támadják a koalícióval való együttműködése miatt, Hegyeli Attila, a csángószövetség volt ügyvezető elnöke Facebookon jelentette be, hogy tiltkozásul visszaadja a szövetségtől 2011-ben kapott Ezüstfenyő díját.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ nem jár a helyes úton, ha olyan embert, mint Olosz Gergely ünnepélyes keretek közt kitüntetnek (alapfokon korrupcióért elítélt Schweighofer ügyvéd). Továbbá a román kormány egészen elvetemült viselkedése miatt a mi nevünkben kötött parlamenti támogatást feltétlenül vissza kellett volna vonni és elhatárolódni a jelenlegi PSD vezetéstől” – indokolta döntését a néprajzkutató.
Kelemen Hunor szövetségi elnök hétfő este az Agerpresnek megerősítette, hogy keddi együttes ülésükön döntenek a frakciók a bizalmatlansági indítványról. Az politikus elmondta, azt fogja javasolni kollégáinak, hogy vegyenek részt az indítvány szerdai parlamenti vitáján, de ne szavazzanak. „Nehéz a kormány ellen és nehéz a kormány mellett is szavazni” – magyarázta. Emlékeztetett, hogy a koalíciónak 54 százalékos a parlamenti támogatottsága, tehát kicsi az esélye a Grindeanu-kabinet megbuktatásának. „Ám a bizalmatlansági indítvány jó alkalom arra, hogy a jogállamiságról, a hatalmi ágak egyensúlyáról beszéljünk” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Porcsalmi: megosztó volt Olosz kitüntetése
Porcsalmi Bálint elismerte, megosztó lett az a döntés, hogy Olosz Gergely a többi leköszönő képviselő és szenátor mellett elismerő oklevelet kapott az RMDSZ-től. Emlékeztetett arra, hogy a háromszéki politikus bűnvádi perében még nem született jogerős ítélet, és megilleti az ártatlanság vélelme, de megjegyezte: ez az elismerés kétségkívül értelmezésekre, tiltakozásokra adott okot.
„Azt látom, hogy egy nehéz, bonyolult helyzet van az országban, és a saját közösségünk hangulata is felfokozódott, ami teljesen érthető. Szerintem most mindennél fontosabb az őszinte, egyenes beszéd, ezért még egyszer hangsúlyozom: elismerem, hogy Olosz Gergely kitüntetése megosztó” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
Porcsalmi elmondta, olvasta Hegyeli Attila állásfoglalását, megérti a keserűségét, és elfogadja, ahogyan a volt csángószövetségi vezető a tiltakozását kifejezi. „Azonban fontos tisztázni azt, hogy Hegyeli Attila Ezüstfenyő-díjat kapott, Olosz Gergely pedig pusztán a leköszönő RMDSZ-es honatyáknak járó oklevélben részesült” – jegyezte meg.
Kedd a mérlegelések napja lesz
Arra a kérdésünkre, hogy megszavazza-e az RMDSZ a bizalmatlansági indítványt, az ügyvezető elnök elmondta: az RMDSZ a parlamenti szavazás előtt egy nappal, a keddi együttes frakcióülésen alakítja ki álláspontját az ellenzék kezdeményezéséről. A kormánykoalícióval kötött parlamenti megállapodásról azt mondta: ezt a szervezeten belül is többen megkérdőjelezik, és a frakcióülésen szintén szó lesz róla. „Ezt a megállapodást előbb meg kellene próbálni kitölteni tartalommal, és utána dönteni a jövőjéről”- tette hozzá.
Jelenleg nem lenne bölcs döntés az RMDSZ részéről felbontani a Szociáldemokrata Párttal (PSD) és a Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) kötött parlamenti együttműködési megállapodást, de nem kizárt, hogy ez a jövőben megörténik - nyilatkozta a Agerpresnek hétfő este Kelemen Hunor. Részletek itt.
Porcsalmi Bálint értésre adta: döntésüket az is nehezíti, hogy éppen most zajlik a vita a parlamentben a költségvetési törvényről. „Jelen pillanatban éppen e megállapodás alapján kértünk és javasoltunk módosításokat a költségvetési törvényben Erdély fejlesztéséről szóló ügyekben. Hiszen az egyezség a koalíciós pártokkal éppen a kisebbségek nemzeti identitásának megőrzéséhez kapcsolódó területekről és infrastrukturális fejlesztésekről szól, és nem a Btk.-módosításról vagy másról” – jelentette ki az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
2017. február 6.
Puska, pótkávé, térkép – Új utak a Trianon-kutatásban
Milyen okok vezettek az első világháborút követő katonai összeomláshoz és a hadsereg leszereléséhez? Miként változott az élelmiszer-ellátás 1917 és 1922 között, és mi volt a politikai jelentősége ezeknek a változásoknak? Hogyan lehet a határmegvonás földrajzi következményeit új módszerek alapján vizsgálni? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport.
A munkáját Ablonczy Balázs vezetésével tavaly nyáron megkezdő A kutatócsoport Facebook-oldalacsoport célja: monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar közvélemény és a tudományos közösség jobban megismerje a békeszerződés pontos körülményeit.
A program négy pillérre épül: az eddig ismeretlen, a béke-előkészítést és a döntéshozatalt bemutató diplomáciai iratok közül készül jó néhányat publikálni a kutatócsoport, első helyen a magyar békedelegáció naplóját Zeidler Miklós szerkesztésében, de tervezi amerikai, olasz, japán, román, cseh és szerb dokumentumok közlését is.
A kutatási program második része a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatát vizsgálja, benne foglalkozik a hadsereg szerepével, a menekültkérdéssel, a közellátás elhanyagolt, ámde stratégiai problémáival. E rész foglalja magában az impériumváltások helyi vizsgálatát is.
A határok megszilárdulásával foglalkozó részben esne szó a békeszerződés földrajzi aspektusairól, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokról, illetve az 1918 és 1924 között született számos közép- és kelet-európai átmeneti állam létrejöttéről.
Végül a kutatás kitér Trianon emlékezetére (emlékművek, történetírás, irodalom) és a magyar társadalom kapcsolataira.
Lássunk hármat a kutatási programban részletesebben is vizsgálni tervezett témák közül!
Katonai összeomlás és a hadsereg 1918–1920
Az első világháborút követő katonai összeomlás és a hadsereg leszerelése talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a trianoni döntést közvetlenül megelőző időszak történetével kapcsolatban. A június 4-i évforduló közeledtével minden évben mind a történészszakmát, mind a közvéleményt igen élénken foglalkoztatja a kérdés: milyen okok vezettek a hadsereg teljes felbomlásához 1918 őszén, és egyáltalán lehetséges lett volna-e fegyverrel megakadályozni a történelmi Magyarország egy részének vagy akár egészének elvesztését.
A magyar közvélemény már az 1920-as évektől kezdve radikálisan két táborra szakadt ebben a kérdésben. A Horthy-korszak ellenforradalmi történetírása egyértelműen a Károlyi-kormány elhibázott politikájának számlájára írta a haderő teljes szétesését, míg az oktobrista emigráció a háború természetes következményeként mutatta be az eseményeket. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerben azután ez a kérdés a Tanácsköztársaság „honvédő harcaival” szemben jórészt háttérbe szorult. A radikálisan különböző értelmezések ellenére az 1990-es évekig a legtöbb történeti munka megközelítésében nagy hasonlóságot mutatott: mindegyik alapvetően politikai-ideológiai szempontból tárgyalta a korszak hadtörténelmét. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre-másra jelentek meg a korszakot bemutató jóval kiegyensúlyozottabb munkák, de a katonai összeomlást részleteiben tárgyaló modern összefoglaló monográfiával mind a mai napig adós maradt a magyar történettudomány.
Mindezzel párhuzamosan az elmúlt néhány évben a nemzetközi szakirodalom egyre nagyobb figyelmet fordított az 1918 utáni „kis háborúk” történetére. Ezek az írások mind megközelítésükben, mind módszereikben sok újdonságot hoztak a korszak vizsgálatával kapcsolatban. A magyarországi katonai összeomlást bemutató kutatás nagyban támaszkodik ezekre a munkákra.
A kutatócsoport alapvetően három szempontból kíván újat hozzátenni az eddigi magyar szakirodalom eredményeihez.
A hagyományos politikatörténteti kronológiával szemben ez a vizsgálat tágabb időkeretben kívánja értelmezni a katonai felbomlás eseményeit. Egyfelől megpróbálja bemutatni a leszerelés és mozgósítás első világháború alatt kialakult és a fegyverszünet után is továbbélő gyakorlatát, másfelől igyekszik rávilágítani azokra a 19. századi gyökerekre, amelyek 1918 után a szociáldemokrata párt erős antimilitarista politikájához vezettek.
Az események tágabb kronológiai értelmezése mellett a kutatás igyekszik a korábbi vizsgálatok földrajzi kereteit is újraértelmezni. A korszak hazai sajátosságainak megértése érdekében a projekt a magyar helyzetet más vesztes országokkal – elsősorban az eddig meglepően kevés figyelmet kapott Ausztriával – hasonlítja össze. A nemzetközi nézőponton kívül a projekt a szakirodalomban mind ez idáig általában külön vagy egymással szembeállítva tárgyalt „vörös” Budapest és „nemzeti” vidék ellentétét is igyekszik meghaladni, rámutatva a leszerelés és mozgósítás során felmerülő nehézségek hasonlóságaira.
Végül, de nem utolsósorban a kutatás a korábbi hadtörténeti munkákkal ellentétben elsősorban társadalomtörténeti szempontból kívánja megközelíteni a katonai összeomlás történetét. A vizsgálat nem annyira a politikai döntéshozatal ma már viszonylag jobban ismert eseményeire fókuszál, hanem az egyes civilszervezetek – elsősorban a szakszervezetek – és a haderő helyi szerveinek szerepével foglalkozik. Mindezen túl számos korábban nem ismert dokumentum felhasználásával a katonák szemszögéből próbálja megvilágítani az 1918 és 1920 közötti eseményeket.
Az élelmiszer mint fegyver
1921 közepén id. Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparban, a GYOSZ lapjában amellett érvelt, hogy fenn kell tartani az állami alkalmazottak és az ipari munkásság kötött árakon való hatósági élelmiszer-ellátását – aminek másik oldala a szintén hatósági árakon való kötelező élelmiszer-beszolgáltatás volt –, mert szabadpiaci forgalom esetén az élelmiszerárak emelkedése olyan béremelést tenne szükségessé, amit sem az állam nem tudna finanszírozni a maga alkalmazottait illetően, sem pedig az ipar nem tudna teljesíteni versenyképességének jelentős romlása nélkül. Chorin Ferenc cikke ahhoz a politikai vitához tartozik, amelyben megszülettek az állami élelmiszer-begyűjtés és hatósági élelmiszer-elosztás megszüntetéséről szóló döntések. Írása azonban egy folyamat végpontja. Az élelmiszer-ellátás menedzselése a háború folyamán vált kormányzati feladattá, s a háború befejeztével sem tudták – a gyorsan változó – kormányzatok ezt azonnal felszámolni, lényegi elemeit tekintve 1922-ig fennmaradt.
Az első világháború évei a gazdaság működésében is törést jelentettek: a korábbi időszakban már régóta szabadpiaci viszonyok között működő gazdaság addig ismeretlen módon került kormányzati ellenőrzés alá. A háborús erőfeszítések érdekében az ipari nyersanyagok mind nagyobb részét termelték, szállították, dolgozták fel államilag szabályozott módon, és – gyakran sebtében kiépített – állami szervek irányítása és ellenőrzése alatt. Az élelmiszerek begyűjtése és elosztása szintén kormányzati szervek kezelésébe került. A korábbi piaci viszonyokat egy olyan államilag irányított gazdaság váltotta fel, amelyben a termelők, forgalmazók, fogyasztók/felhasználók helyzetét többé nem a kereslet-kínálat határozta meg, hanem a kormányzati szabályozás. Így az élelmiszerek előállítói és felhasználói gazdasági helyzetük, hétköznapi életviszonyaik romlását a kormány, általában pedig a politika számlájára írták.
Nem csoda, hogy az egyre mélyülő gazdasági nehézségek közepette helyzetének romlásáért minden csoport a kormányzatot tette felelőssé, amelyről paraszt és földbirtokos, munkás és munkaadó (mezőgazdasági és ipari), élelmiszer-termelő és élelmiszer-fogyasztó egyaránt azt tételezte fel, hogy az ellenérdekelt csoportokat támogatja. A társadalom legtöbb csoportjában gyorsan nőtt az elégedetlenség a kormánnyal szemben, és eluralkodtak azok a politikai szenvedélyek, amelyek az önvédelem nevében más társadalmi csoportok képviselői ellen fordították őket.
Az élelmiszer e folyamatban politikai jelentésekkel telítődött, az elnyomás, az igazságtalanság, a jogostól való megfosztás szimbolikus tartalmait vette fel; a társadalmi viszonyok idiómájává vált.
A hatósági/politikai alapon való élelmiszer-begyűjtés és -szétosztás folyamatában mindenki vesztesnek érezte magát, miközben a kormányzat hiábavaló erőfeszítéseket tett az érdekeltek közötti egyensúly fenntartására. 1918–19 eseményeinek egyik mozgatórugója az élelemiszerek termelésének és forgalmazásának ellenőrzése feletti konfliktus volt. Bár a Tanácsköztársaság nem redukálható erre az aspektusra, de sok egyéb mellett a városi élelmiszer-fogyasztók egy jellegzetes és szervezett csoportjának diktatúrája is volt a vidéki élelmiszer-termelők felett.
Közben a közélelmezés nehézségeit csak fokozta az ország területének demarkációs vonalakkal, majd határokkal való szétszabdalása. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer konszolidációjának egyik legfontosabb eleme volt, hogy – szemben a korábbi kormányzatokkal – sikerült megtalálnia azt az utat, amelyen egy ideig az élelmiszer-elosztás hatósági fenntartásával, ugyanakkor az élelmiszer-termelők számára is elfogadható gabonaárakkal, majd pedig a szabadpiaci élelmiszer-forgalomra való visszatéréssel véget vetett annak az állapotnak, amikor az élelmiszerek termelése és elosztása sértette az érintetteknek a morálisan helyes gazdaságról formált elképzeléseit.
A kutatás három szinten vizsgálja az élelmiszer-ellátás kérdéseit 1917 és 1922 között.
1. Döntések és végrehajtás a kormányzat és az állami szervek szintjén. Itt egyrészt a makrogazdasági összefüggések és a gazdaságpolitikai döntések területére irányul a vizsgálódás. Milyen szempontokra figyelve, milyen kényszerek között születtek az élelmezéspolitikával kapcsolatos döntések? A döntéshozatal vizsgálata mellett a kutatás kiterjed a végrehajtásra is, arra, ahogyan a különböző kormányzati szervek megpróbálták a döntéseket átültetni a gyakorlatba, ami a sokféle ellenállás között gyakran nem volt egyszerű, az összeomlás időszakától kezdve pedig sokszor kétségbeesett erőfeszítéseket jelentett. A kutatás e szintje az élelmezéspolitikával foglalkozó központi szervek tevékenységének forrásaira épül (Közélelemzési Hivatal, Közélelmezési Minisztérium).
2. Az élelmezéspolitikában érdekeltek szervezeteinek tevékenysége. Az élelmezéspolitikai döntésekkel összefüggésben vizsgálandó az érdekelt felek szervezeteinek tevékenysége, azaz a mezőgazdaság és az élelmiszer-fogyasztók különböző csoportjainak egymással folytatott küzdelmei, amelyek célja eleinte az élelmiszer-ellátással kapcsolatos kormányzati döntések befolyásolása, majd pedig az élelmiszer-ellátás feletti politikai kontroll megszerzése volt. Itt a levéltári források mellett a szaksajtó, az érintett társadalmi egyesületek, szervezetek (GYOSZ, OMGE, Szaktanács, Gazdaszövetség stb.) kiadványai képezik az elsődleges forrásokat.
3. Élelmiszer a hétköznapokban. Végül pedig a kutatás a hétköznapok szintjén is vizsgálni kívánja az élelmiszer-ellátás kérdését. Az élelmiszer-begyűjtés és -elosztás gyakorlata sokféle egyéni ellenállást, alternatív stratégiát is kiváltott az emberekből, amelyek meghatározták az élelmezéspolitikai döntések végrehajtását a hétköznapokban. A kutatás harmadik szintjén az élelmiszer-ellátás hétköznapi problémáit, az élelmiszerek körüli hétköznapi konfliktusokat és ezzel összefüggésben az élelmiszer-ellátásnak szimbolikus politikai jelentésekkel való hétköznapi feltöltődését vizsgáljuk, ami mind szélesebb rétegekben generált politikai szenvedélyeket. A vizsgálatnak e szintjéhez elsősorban elbeszélő források használhatóak.
Trianon földrajza
A trianoni békeszerződés és a földrajz kapcsolata sokrétű. Ez azzal az egyszerű összefüggéssel magyarázható, hogy a békeszerződés legjelentősebb (magyar szemszögből nézve legsúlyosabb) következményei területiek, földrajziak voltak, és a békeszerződés revíziójára tett kísérletek fő célja is az elvesztett területek visszaszerzése volt. A földrajzi feladat földrajzosokat kívánt: a magyar geográfusok pedig igyekeztek is tudásukat hasznossá tenni. Már a béke-előkészítő munka során a statisztikai és térképes anyagok összeállítása mellett komplex földrajzi érvrendszert dolgoztak ki a magyar területi érdekek védelmére, az 1920-as, 1930-as években pedig jó néhány magyar geográfus állította munkásságát a területi revízió szolgálatába.
Trianon földrajzának a kutatása két egymással összefüggő vizsgálódást jelent.
Egyrészt jelenti a határmegvonás földrajzi következményeinek (kettévágott tájak-régiók, vonzáskörzetüktől elszakított városok, szétzilált térbeli gazdasági kapcsolatok, megbomlott társadalmi hálózatok) vizsgálatát, másrészt jelenti azoknak a földrajzi elméleteknek a feltárását, amelyeket a geográfusok fejlesztettek ki, hogy az új határ jogtalanságát (illetve a túloldalról szemlélve jogosságát) igazolják. Kutatásunk mindkét elemre kiterjed, és a célja az is, hogy a két világháború között széles körben ismert érveket, sztereotípiákat néhány kvantitatív alapokon nyugvó esettanulmánnyal tesztelje, elsősorban az osztrák–magyar és a csehszlovák–magyar határszakaszon.
A trianoni határok által kettévágott tájak, városi vonzáskörzetek kutatása nem előzmények nélküli a magyar földrajztudományban. A városi vonzáskörzetek lehatárolásánál legtöbbször nem áll rendelkezésre olyan adatsor, ami tételesen városokhoz sorolná be az egyes községeket, ezért a gravitációs modell alkalmazásával lehet nagyságrendileg pontos képet kapni a határmegvonás legfontosabb településhálózati hatásáról. A trianoni határ gazdasági és társadalmi hatásait jól jelzik a határtérségekben a két világháború közti demográfiai, vándorlási folyamatok. Ezt tételesen számba lehet venni az egyes határszakaszok vándorlási egyenlegének mérésével-térképezésével, illetve komplex módon a népességi súlypont elmozdulásának vizsgálatával. Az új határ a társadalom szerveződésének mikroszintjét is visszafordíthatatlanul átformálta: korábban szoros kapcsolatban élő községeket vágott el egymástól. Ennek a szintnek a vizsgálatára egy-két házassági vonzáskörzetnek az esettanulmányszerű vizsgálata lenne különösen alkalmas.
A béke-előkészítő munka során, majd a békekötést követő években született térképekről, szakmai háttéranyagokról, tudományos elemzésekről, földrajzi propagandatermékekről is sok jó elemzés készült az elmúlt évtizedekben. Kutatásunk ezeknek az elemzéseknek az eredményeit felhasználva új irányokba bővítené a földrajz szerepével kapcsolatos tudásunkat. A legismertebb földrajzi terméknek, a Carte rouge-nak nem csak a keletkezéstörténetét, szemiotikáját, háttérüzenetét szeretnénk bemutatni, hanem azt is, hogy a különböző országokban a szakmai közönség hogyan fogadta a térképet.
A Carte rouge
A magyar geográfusok által kidolgozott földrajzi érvrendszereket pedig megpróbáljuk ütköztetni néhány szomszédos ország geográfusainak érvelésével, arra is választ keresve, hogyan járult hozzá ezekben az országokban a földrajz az új vagy átalakult nemzeti térnek a közgondolkodásba, a nemzeti identitásba illesztéséhez, hogyan formáltak az újonnan megszerzett tájaknak új identitást.
BÓDY ZSOMBOR - GYŐRI RÓBERT - RÉVÉSZ TAMÁS
A szerzők az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának tagjai.
mta.hu
Milyen okok vezettek az első világháborút követő katonai összeomláshoz és a hadsereg leszereléséhez? Miként változott az élelmiszer-ellátás 1917 és 1922 között, és mi volt a politikai jelentősége ezeknek a változásoknak? Hogyan lehet a határmegvonás földrajzi következményeit új módszerek alapján vizsgálni? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport.
A munkáját Ablonczy Balázs vezetésével tavaly nyáron megkezdő A kutatócsoport Facebook-oldalacsoport célja: monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar közvélemény és a tudományos közösség jobban megismerje a békeszerződés pontos körülményeit.
A program négy pillérre épül: az eddig ismeretlen, a béke-előkészítést és a döntéshozatalt bemutató diplomáciai iratok közül készül jó néhányat publikálni a kutatócsoport, első helyen a magyar békedelegáció naplóját Zeidler Miklós szerkesztésében, de tervezi amerikai, olasz, japán, román, cseh és szerb dokumentumok közlését is.
A kutatási program második része a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatát vizsgálja, benne foglalkozik a hadsereg szerepével, a menekültkérdéssel, a közellátás elhanyagolt, ámde stratégiai problémáival. E rész foglalja magában az impériumváltások helyi vizsgálatát is.
A határok megszilárdulásával foglalkozó részben esne szó a békeszerződés földrajzi aspektusairól, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokról, illetve az 1918 és 1924 között született számos közép- és kelet-európai átmeneti állam létrejöttéről.
Végül a kutatás kitér Trianon emlékezetére (emlékművek, történetírás, irodalom) és a magyar társadalom kapcsolataira.
Lássunk hármat a kutatási programban részletesebben is vizsgálni tervezett témák közül!
Katonai összeomlás és a hadsereg 1918–1920
Az első világháborút követő katonai összeomlás és a hadsereg leszerelése talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a trianoni döntést közvetlenül megelőző időszak történetével kapcsolatban. A június 4-i évforduló közeledtével minden évben mind a történészszakmát, mind a közvéleményt igen élénken foglalkoztatja a kérdés: milyen okok vezettek a hadsereg teljes felbomlásához 1918 őszén, és egyáltalán lehetséges lett volna-e fegyverrel megakadályozni a történelmi Magyarország egy részének vagy akár egészének elvesztését.
A magyar közvélemény már az 1920-as évektől kezdve radikálisan két táborra szakadt ebben a kérdésben. A Horthy-korszak ellenforradalmi történetírása egyértelműen a Károlyi-kormány elhibázott politikájának számlájára írta a haderő teljes szétesését, míg az oktobrista emigráció a háború természetes következményeként mutatta be az eseményeket. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerben azután ez a kérdés a Tanácsköztársaság „honvédő harcaival” szemben jórészt háttérbe szorult. A radikálisan különböző értelmezések ellenére az 1990-es évekig a legtöbb történeti munka megközelítésében nagy hasonlóságot mutatott: mindegyik alapvetően politikai-ideológiai szempontból tárgyalta a korszak hadtörténelmét. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre-másra jelentek meg a korszakot bemutató jóval kiegyensúlyozottabb munkák, de a katonai összeomlást részleteiben tárgyaló modern összefoglaló monográfiával mind a mai napig adós maradt a magyar történettudomány.
Mindezzel párhuzamosan az elmúlt néhány évben a nemzetközi szakirodalom egyre nagyobb figyelmet fordított az 1918 utáni „kis háborúk” történetére. Ezek az írások mind megközelítésükben, mind módszereikben sok újdonságot hoztak a korszak vizsgálatával kapcsolatban. A magyarországi katonai összeomlást bemutató kutatás nagyban támaszkodik ezekre a munkákra.
A kutatócsoport alapvetően három szempontból kíván újat hozzátenni az eddigi magyar szakirodalom eredményeihez.
A hagyományos politikatörténteti kronológiával szemben ez a vizsgálat tágabb időkeretben kívánja értelmezni a katonai felbomlás eseményeit. Egyfelől megpróbálja bemutatni a leszerelés és mozgósítás első világháború alatt kialakult és a fegyverszünet után is továbbélő gyakorlatát, másfelől igyekszik rávilágítani azokra a 19. századi gyökerekre, amelyek 1918 után a szociáldemokrata párt erős antimilitarista politikájához vezettek.
Az események tágabb kronológiai értelmezése mellett a kutatás igyekszik a korábbi vizsgálatok földrajzi kereteit is újraértelmezni. A korszak hazai sajátosságainak megértése érdekében a projekt a magyar helyzetet más vesztes országokkal – elsősorban az eddig meglepően kevés figyelmet kapott Ausztriával – hasonlítja össze. A nemzetközi nézőponton kívül a projekt a szakirodalomban mind ez idáig általában külön vagy egymással szembeállítva tárgyalt „vörös” Budapest és „nemzeti” vidék ellentétét is igyekszik meghaladni, rámutatva a leszerelés és mozgósítás során felmerülő nehézségek hasonlóságaira.
Végül, de nem utolsósorban a kutatás a korábbi hadtörténeti munkákkal ellentétben elsősorban társadalomtörténeti szempontból kívánja megközelíteni a katonai összeomlás történetét. A vizsgálat nem annyira a politikai döntéshozatal ma már viszonylag jobban ismert eseményeire fókuszál, hanem az egyes civilszervezetek – elsősorban a szakszervezetek – és a haderő helyi szerveinek szerepével foglalkozik. Mindezen túl számos korábban nem ismert dokumentum felhasználásával a katonák szemszögéből próbálja megvilágítani az 1918 és 1920 közötti eseményeket.
Az élelmiszer mint fegyver
1921 közepén id. Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparban, a GYOSZ lapjában amellett érvelt, hogy fenn kell tartani az állami alkalmazottak és az ipari munkásság kötött árakon való hatósági élelmiszer-ellátását – aminek másik oldala a szintén hatósági árakon való kötelező élelmiszer-beszolgáltatás volt –, mert szabadpiaci forgalom esetén az élelmiszerárak emelkedése olyan béremelést tenne szükségessé, amit sem az állam nem tudna finanszírozni a maga alkalmazottait illetően, sem pedig az ipar nem tudna teljesíteni versenyképességének jelentős romlása nélkül. Chorin Ferenc cikke ahhoz a politikai vitához tartozik, amelyben megszülettek az állami élelmiszer-begyűjtés és hatósági élelmiszer-elosztás megszüntetéséről szóló döntések. Írása azonban egy folyamat végpontja. Az élelmiszer-ellátás menedzselése a háború folyamán vált kormányzati feladattá, s a háború befejeztével sem tudták – a gyorsan változó – kormányzatok ezt azonnal felszámolni, lényegi elemeit tekintve 1922-ig fennmaradt.
Az első világháború évei a gazdaság működésében is törést jelentettek: a korábbi időszakban már régóta szabadpiaci viszonyok között működő gazdaság addig ismeretlen módon került kormányzati ellenőrzés alá. A háborús erőfeszítések érdekében az ipari nyersanyagok mind nagyobb részét termelték, szállították, dolgozták fel államilag szabályozott módon, és – gyakran sebtében kiépített – állami szervek irányítása és ellenőrzése alatt. Az élelmiszerek begyűjtése és elosztása szintén kormányzati szervek kezelésébe került. A korábbi piaci viszonyokat egy olyan államilag irányított gazdaság váltotta fel, amelyben a termelők, forgalmazók, fogyasztók/felhasználók helyzetét többé nem a kereslet-kínálat határozta meg, hanem a kormányzati szabályozás. Így az élelmiszerek előállítói és felhasználói gazdasági helyzetük, hétköznapi életviszonyaik romlását a kormány, általában pedig a politika számlájára írták.
Nem csoda, hogy az egyre mélyülő gazdasági nehézségek közepette helyzetének romlásáért minden csoport a kormányzatot tette felelőssé, amelyről paraszt és földbirtokos, munkás és munkaadó (mezőgazdasági és ipari), élelmiszer-termelő és élelmiszer-fogyasztó egyaránt azt tételezte fel, hogy az ellenérdekelt csoportokat támogatja. A társadalom legtöbb csoportjában gyorsan nőtt az elégedetlenség a kormánnyal szemben, és eluralkodtak azok a politikai szenvedélyek, amelyek az önvédelem nevében más társadalmi csoportok képviselői ellen fordították őket.
Az élelmiszer e folyamatban politikai jelentésekkel telítődött, az elnyomás, az igazságtalanság, a jogostól való megfosztás szimbolikus tartalmait vette fel; a társadalmi viszonyok idiómájává vált.
A hatósági/politikai alapon való élelmiszer-begyűjtés és -szétosztás folyamatában mindenki vesztesnek érezte magát, miközben a kormányzat hiábavaló erőfeszítéseket tett az érdekeltek közötti egyensúly fenntartására. 1918–19 eseményeinek egyik mozgatórugója az élelemiszerek termelésének és forgalmazásának ellenőrzése feletti konfliktus volt. Bár a Tanácsköztársaság nem redukálható erre az aspektusra, de sok egyéb mellett a városi élelmiszer-fogyasztók egy jellegzetes és szervezett csoportjának diktatúrája is volt a vidéki élelmiszer-termelők felett.
Közben a közélelmezés nehézségeit csak fokozta az ország területének demarkációs vonalakkal, majd határokkal való szétszabdalása. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer konszolidációjának egyik legfontosabb eleme volt, hogy – szemben a korábbi kormányzatokkal – sikerült megtalálnia azt az utat, amelyen egy ideig az élelmiszer-elosztás hatósági fenntartásával, ugyanakkor az élelmiszer-termelők számára is elfogadható gabonaárakkal, majd pedig a szabadpiaci élelmiszer-forgalomra való visszatéréssel véget vetett annak az állapotnak, amikor az élelmiszerek termelése és elosztása sértette az érintetteknek a morálisan helyes gazdaságról formált elképzeléseit.
A kutatás három szinten vizsgálja az élelmiszer-ellátás kérdéseit 1917 és 1922 között.
1. Döntések és végrehajtás a kormányzat és az állami szervek szintjén. Itt egyrészt a makrogazdasági összefüggések és a gazdaságpolitikai döntések területére irányul a vizsgálódás. Milyen szempontokra figyelve, milyen kényszerek között születtek az élelmezéspolitikával kapcsolatos döntések? A döntéshozatal vizsgálata mellett a kutatás kiterjed a végrehajtásra is, arra, ahogyan a különböző kormányzati szervek megpróbálták a döntéseket átültetni a gyakorlatba, ami a sokféle ellenállás között gyakran nem volt egyszerű, az összeomlás időszakától kezdve pedig sokszor kétségbeesett erőfeszítéseket jelentett. A kutatás e szintje az élelmezéspolitikával foglalkozó központi szervek tevékenységének forrásaira épül (Közélelemzési Hivatal, Közélelmezési Minisztérium).
2. Az élelmezéspolitikában érdekeltek szervezeteinek tevékenysége. Az élelmezéspolitikai döntésekkel összefüggésben vizsgálandó az érdekelt felek szervezeteinek tevékenysége, azaz a mezőgazdaság és az élelmiszer-fogyasztók különböző csoportjainak egymással folytatott küzdelmei, amelyek célja eleinte az élelmiszer-ellátással kapcsolatos kormányzati döntések befolyásolása, majd pedig az élelmiszer-ellátás feletti politikai kontroll megszerzése volt. Itt a levéltári források mellett a szaksajtó, az érintett társadalmi egyesületek, szervezetek (GYOSZ, OMGE, Szaktanács, Gazdaszövetség stb.) kiadványai képezik az elsődleges forrásokat.
3. Élelmiszer a hétköznapokban. Végül pedig a kutatás a hétköznapok szintjén is vizsgálni kívánja az élelmiszer-ellátás kérdését. Az élelmiszer-begyűjtés és -elosztás gyakorlata sokféle egyéni ellenállást, alternatív stratégiát is kiváltott az emberekből, amelyek meghatározták az élelmezéspolitikai döntések végrehajtását a hétköznapokban. A kutatás harmadik szintjén az élelmiszer-ellátás hétköznapi problémáit, az élelmiszerek körüli hétköznapi konfliktusokat és ezzel összefüggésben az élelmiszer-ellátásnak szimbolikus politikai jelentésekkel való hétköznapi feltöltődését vizsgáljuk, ami mind szélesebb rétegekben generált politikai szenvedélyeket. A vizsgálatnak e szintjéhez elsősorban elbeszélő források használhatóak.
Trianon földrajza
A trianoni békeszerződés és a földrajz kapcsolata sokrétű. Ez azzal az egyszerű összefüggéssel magyarázható, hogy a békeszerződés legjelentősebb (magyar szemszögből nézve legsúlyosabb) következményei területiek, földrajziak voltak, és a békeszerződés revíziójára tett kísérletek fő célja is az elvesztett területek visszaszerzése volt. A földrajzi feladat földrajzosokat kívánt: a magyar geográfusok pedig igyekeztek is tudásukat hasznossá tenni. Már a béke-előkészítő munka során a statisztikai és térképes anyagok összeállítása mellett komplex földrajzi érvrendszert dolgoztak ki a magyar területi érdekek védelmére, az 1920-as, 1930-as években pedig jó néhány magyar geográfus állította munkásságát a területi revízió szolgálatába.
Trianon földrajzának a kutatása két egymással összefüggő vizsgálódást jelent.
Egyrészt jelenti a határmegvonás földrajzi következményeinek (kettévágott tájak-régiók, vonzáskörzetüktől elszakított városok, szétzilált térbeli gazdasági kapcsolatok, megbomlott társadalmi hálózatok) vizsgálatát, másrészt jelenti azoknak a földrajzi elméleteknek a feltárását, amelyeket a geográfusok fejlesztettek ki, hogy az új határ jogtalanságát (illetve a túloldalról szemlélve jogosságát) igazolják. Kutatásunk mindkét elemre kiterjed, és a célja az is, hogy a két világháború között széles körben ismert érveket, sztereotípiákat néhány kvantitatív alapokon nyugvó esettanulmánnyal tesztelje, elsősorban az osztrák–magyar és a csehszlovák–magyar határszakaszon.
A trianoni határok által kettévágott tájak, városi vonzáskörzetek kutatása nem előzmények nélküli a magyar földrajztudományban. A városi vonzáskörzetek lehatárolásánál legtöbbször nem áll rendelkezésre olyan adatsor, ami tételesen városokhoz sorolná be az egyes községeket, ezért a gravitációs modell alkalmazásával lehet nagyságrendileg pontos képet kapni a határmegvonás legfontosabb településhálózati hatásáról. A trianoni határ gazdasági és társadalmi hatásait jól jelzik a határtérségekben a két világháború közti demográfiai, vándorlási folyamatok. Ezt tételesen számba lehet venni az egyes határszakaszok vándorlási egyenlegének mérésével-térképezésével, illetve komplex módon a népességi súlypont elmozdulásának vizsgálatával. Az új határ a társadalom szerveződésének mikroszintjét is visszafordíthatatlanul átformálta: korábban szoros kapcsolatban élő községeket vágott el egymástól. Ennek a szintnek a vizsgálatára egy-két házassági vonzáskörzetnek az esettanulmányszerű vizsgálata lenne különösen alkalmas.
A béke-előkészítő munka során, majd a békekötést követő években született térképekről, szakmai háttéranyagokról, tudományos elemzésekről, földrajzi propagandatermékekről is sok jó elemzés készült az elmúlt évtizedekben. Kutatásunk ezeknek az elemzéseknek az eredményeit felhasználva új irányokba bővítené a földrajz szerepével kapcsolatos tudásunkat. A legismertebb földrajzi terméknek, a Carte rouge-nak nem csak a keletkezéstörténetét, szemiotikáját, háttérüzenetét szeretnénk bemutatni, hanem azt is, hogy a különböző országokban a szakmai közönség hogyan fogadta a térképet.
A Carte rouge
A magyar geográfusok által kidolgozott földrajzi érvrendszereket pedig megpróbáljuk ütköztetni néhány szomszédos ország geográfusainak érvelésével, arra is választ keresve, hogyan járult hozzá ezekben az országokban a földrajz az új vagy átalakult nemzeti térnek a közgondolkodásba, a nemzeti identitásba illesztéséhez, hogyan formáltak az újonnan megszerzett tájaknak új identitást.
BÓDY ZSOMBOR - GYŐRI RÓBERT - RÉVÉSZ TAMÁS
A szerzők az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának tagjai.
mta.hu
2017. február 7.
Emberi méltóságért díjat kapott Böjte Csaba ferences szerzetes
Az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) Emberi méltóságért kitüntetésben részesítette Böjte Csaba ferences rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapító elnökét. Az elismerést Lomnici Zoltán, az EMT elnöke és Szunai Miklós, a civil szervezet főtitkára adta át február 6-án Budapesten.
Lomnici Zoltán, aki 2002–2009 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, 2006-ban az Alkotmánybírósághoz fordult kérve, hogy a bírói fórum értelmezze az emberi méltósághoz való jogot és annak tartalmi elemeit. Az Alkotmánybíróság három esztendőn át több ülésen elemezte a beadványt, majd végül hatáskör hiányára hivatkozva nem adott érdemi választ a feltett kérdésekre. Ezt követően Lomnici Zoltán felhívást adott ki az emberi méltóság védelme érdekében, azt a célt megjelölve, hogy hazánkban ne sérüljön az egyenlő emberi méltóság elve, és ne nyerjen teret a keresztényellenes, rasszista, antiszemita és magyarellenes retorika. A csatlakozók elkötelezték magukat annak érdekében, hogy visszautasítanak minden olyan sértő megnyilvánulást, mely személyek vagy csoportok ellen irányul, azok vallási vagy nemzeti és etnikai hovatartozása miatt. A csatlakozók fontosnak tartották a másoknak fájdalmat okozó történelmi sérelmek tiszteletben tartását, és mindenkit arra hívtak fel, hogy sem szóban, sem cselekedettel ne sértse meg az áldozatok emlékét.
Szunai Miklós, a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető elnökének javaslatára az alapítók létrehoztak egy politikai pártoktól független civil szervezetet a felhívásban megjelölt célok megvalósítása érdekében, és neves közéleti személyiségeket kértek fel a tagságra. Így jött létre az Emberi Méltóság Tanácsa. Azóta minden esztendőben átadják az Emberi méltóságért kitüntetést olyan személyeknek, akik kiemelkedően sokat tesznek az emberi jogokért, az emberi méltóságért.
A díj idei kitüntetettjét Lomnici Zoltán elnök méltatta, aki ismertette Csaba testvér eddigi életútját. Mint mondta, Böjte Csaba olyan, reménytelenségben élő gyerekeknek adott és ad ma is otthont, ételt és hitet, akiket szüleik elhagytak, vagy anyagi lehetőségeik nem engedik meg, hogy emberhez méltó módon ételt, otthont adjanak nekik. Lomnici Zoltán hangsúlyozta: Csaba testvér lelkeket ment, s a testi nélkülözéstől óv nemre, származásra, nemzetiségre nézve függetlenül – fiatal életeket.
A díj átadásakor elhangzott: Böjte Csaba élete példakép a jövő nemzedék számára is. A ferences szerzetest hallgatni bármikor felér egy lelkigyakorlattal. Ez történt a Budakeszi úton lévő Öko Ház Lovagtermében is, amikor a jelenlévőkhöz szólt Csaba testvér. Miután megköszönte az elismerést, így szólt: Igazából, amit teszek, nem áldozat. Nyáron elmenni egy tóhoz fürdeni, jó dolog. Ha megkérdezik, megéri-e, csak az lehet rá a válasz, hogy persze, megéri fürdeni egy tóban. Gyereket befogadni, gyereket nevelni, az élet mellett dönteni – megéri, csodálatos dolog. A mai napon a Gát utcában, József Attila szülőházánál jártam. Eszembe jutott, amit munkatársaimnak szoktam mondani: honnan tudjuk, netalán a következő „József Attilát” fogadjuk-e be, hiszen ki tudja, mit rejt az a kisgyermek, aki hozzánk érkezik. Minden gyermekben a csodát látom. A Jóisten nem gyárt selejtet. Minden kisgyermeknek feladata van, melyet egy-egy anyuka kezében küld el hozzánk a Mindenható. Pedagógusnak, szülőnek az a feladata, hogy a gyermek küldetését segítse beteljesíteni. Otthonainkba 1992–93 óta fogadunk be gyermekeket. Mi ezt az isteni küldetést, a gyerekek feladatát próbáljuk segíteni, támogatni. Csaba testvér elmondta, egykor „csupán” huszonhárom gyereket fogadott be. Mára nyolcvanhárom helységben végzik munkájukat; házaikba eddig összesen körülbelül hatezer gyereket fogadtak be. Hozzátette: pillanatnyilag kétezer százharminc fiatalról gondoskodnak.
A díj átadásának szervezői kulturális programról is gondoskodtak. Az ünnepi beszédek után azt tervezték, Dévai Nagy Kamilla énekében és gitárjátékában, Kathy Horváth Lajos hegedűjátékában, illetve a Cseppkő Gyermekotthoni Központ fiataljainak előadásában gyönyörködhetnek majd a megjelentek, ám e terveket Csaba testvér módosította, hiszen sehova nem érkezik üres kézzel. A Nagyszalontán található otthonuk kilenc fiataljával érkezett, akik Szent Lászlóról szóló verset adtak elő, majd bemutatkoztak egyenként. Volt olyan fiú, akinek tizenöt testvére van. A bemutatkozások után következett a szervezők ének- és hegedűprogramja, illetve a magyarországi otthon fiataljainak éneke, felolvasása.
Az ünnepség végén Csaba testvér egy tervét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, az anyaországból évről évre zarándokok érkeznek Csíksomlyóra. Szeretné, ha az Eucharisztikus Világkongresszusra ő jöhetne el egy vonatnyi gyerek zarándokkal, hogy Magyarországon találkozhassanak az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal. Bókay László
magyarkurir.hu
Erdély.ma
Az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) Emberi méltóságért kitüntetésben részesítette Böjte Csaba ferences rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapító elnökét. Az elismerést Lomnici Zoltán, az EMT elnöke és Szunai Miklós, a civil szervezet főtitkára adta át február 6-án Budapesten.
Lomnici Zoltán, aki 2002–2009 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, 2006-ban az Alkotmánybírósághoz fordult kérve, hogy a bírói fórum értelmezze az emberi méltósághoz való jogot és annak tartalmi elemeit. Az Alkotmánybíróság három esztendőn át több ülésen elemezte a beadványt, majd végül hatáskör hiányára hivatkozva nem adott érdemi választ a feltett kérdésekre. Ezt követően Lomnici Zoltán felhívást adott ki az emberi méltóság védelme érdekében, azt a célt megjelölve, hogy hazánkban ne sérüljön az egyenlő emberi méltóság elve, és ne nyerjen teret a keresztényellenes, rasszista, antiszemita és magyarellenes retorika. A csatlakozók elkötelezték magukat annak érdekében, hogy visszautasítanak minden olyan sértő megnyilvánulást, mely személyek vagy csoportok ellen irányul, azok vallási vagy nemzeti és etnikai hovatartozása miatt. A csatlakozók fontosnak tartották a másoknak fájdalmat okozó történelmi sérelmek tiszteletben tartását, és mindenkit arra hívtak fel, hogy sem szóban, sem cselekedettel ne sértse meg az áldozatok emlékét.
Szunai Miklós, a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető elnökének javaslatára az alapítók létrehoztak egy politikai pártoktól független civil szervezetet a felhívásban megjelölt célok megvalósítása érdekében, és neves közéleti személyiségeket kértek fel a tagságra. Így jött létre az Emberi Méltóság Tanácsa. Azóta minden esztendőben átadják az Emberi méltóságért kitüntetést olyan személyeknek, akik kiemelkedően sokat tesznek az emberi jogokért, az emberi méltóságért.
A díj idei kitüntetettjét Lomnici Zoltán elnök méltatta, aki ismertette Csaba testvér eddigi életútját. Mint mondta, Böjte Csaba olyan, reménytelenségben élő gyerekeknek adott és ad ma is otthont, ételt és hitet, akiket szüleik elhagytak, vagy anyagi lehetőségeik nem engedik meg, hogy emberhez méltó módon ételt, otthont adjanak nekik. Lomnici Zoltán hangsúlyozta: Csaba testvér lelkeket ment, s a testi nélkülözéstől óv nemre, származásra, nemzetiségre nézve függetlenül – fiatal életeket.
A díj átadásakor elhangzott: Böjte Csaba élete példakép a jövő nemzedék számára is. A ferences szerzetest hallgatni bármikor felér egy lelkigyakorlattal. Ez történt a Budakeszi úton lévő Öko Ház Lovagtermében is, amikor a jelenlévőkhöz szólt Csaba testvér. Miután megköszönte az elismerést, így szólt: Igazából, amit teszek, nem áldozat. Nyáron elmenni egy tóhoz fürdeni, jó dolog. Ha megkérdezik, megéri-e, csak az lehet rá a válasz, hogy persze, megéri fürdeni egy tóban. Gyereket befogadni, gyereket nevelni, az élet mellett dönteni – megéri, csodálatos dolog. A mai napon a Gát utcában, József Attila szülőházánál jártam. Eszembe jutott, amit munkatársaimnak szoktam mondani: honnan tudjuk, netalán a következő „József Attilát” fogadjuk-e be, hiszen ki tudja, mit rejt az a kisgyermek, aki hozzánk érkezik. Minden gyermekben a csodát látom. A Jóisten nem gyárt selejtet. Minden kisgyermeknek feladata van, melyet egy-egy anyuka kezében küld el hozzánk a Mindenható. Pedagógusnak, szülőnek az a feladata, hogy a gyermek küldetését segítse beteljesíteni. Otthonainkba 1992–93 óta fogadunk be gyermekeket. Mi ezt az isteni küldetést, a gyerekek feladatát próbáljuk segíteni, támogatni. Csaba testvér elmondta, egykor „csupán” huszonhárom gyereket fogadott be. Mára nyolcvanhárom helységben végzik munkájukat; házaikba eddig összesen körülbelül hatezer gyereket fogadtak be. Hozzátette: pillanatnyilag kétezer százharminc fiatalról gondoskodnak.
A díj átadásának szervezői kulturális programról is gondoskodtak. Az ünnepi beszédek után azt tervezték, Dévai Nagy Kamilla énekében és gitárjátékában, Kathy Horváth Lajos hegedűjátékában, illetve a Cseppkő Gyermekotthoni Központ fiataljainak előadásában gyönyörködhetnek majd a megjelentek, ám e terveket Csaba testvér módosította, hiszen sehova nem érkezik üres kézzel. A Nagyszalontán található otthonuk kilenc fiataljával érkezett, akik Szent Lászlóról szóló verset adtak elő, majd bemutatkoztak egyenként. Volt olyan fiú, akinek tizenöt testvére van. A bemutatkozások után következett a szervezők ének- és hegedűprogramja, illetve a magyarországi otthon fiataljainak éneke, felolvasása.
Az ünnepség végén Csaba testvér egy tervét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, az anyaországból évről évre zarándokok érkeznek Csíksomlyóra. Szeretné, ha az Eucharisztikus Világkongresszusra ő jöhetne el egy vonatnyi gyerek zarándokkal, hogy Magyarországon találkozhassanak az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal. Bókay László
magyarkurir.hu
Erdély.ma
2017. február 7.
Egy másik Románia
Egy másik, mindeddig szinte rejtőzködő Románia arcát mutatják az ország városaiban a kormányzati szintre emelt hazugság és hitványság ellen tüntetők, estéről estére erőteljesebben és határozottabban. Noha vasárnap a Grindeanu-bábkormány visszavonta 13-as botrányos rendeletét, estére mégis mintegy hatszázezren tiltakoztak országszerte, csak Bukarestben háromszázezren vonultak a kormányépület elé. Egyrészt, mert nem tartják elegendőnek az intézkedést – és joggal, hiszen a levitézlett igazságügyi miniszter tegnap folytatta a lavírozást: reggel még közölte, szinte ugyanazt a tervezetet kívánja közvitára bocsátani, ám délre meggondolta magát, és visszalépett szándékától, jelezve, egyelőre nem kívánják módosítani a büntető törvénykönyvet –, másrészt, mert nem érik be ennyivel, sokan a dicstelen kabinet lemondását kérik.
Ilyen nagyságrendű, ennyire erőteljes tiltakozás nem volt a forradalom utáni Romániában. Ez új helyzet, az utcára vonulók ugyanis nem csupán kormányellenes jelszavakat kiáltanak, hanem azt is üzenik: elegük van az eddigi politizálási stílusból, nem fogadják el az évtizedek alatt állandósult hatalmi visszaélést, önkényt. Nem csupán az éjszakai kormányzást utasítják vissza, hanem azt a bevett gyakorlatot, hogy a mindenkori hatalom puszta alattvalókként tekinthet állampolgáraira, s önös érdekei szerint irányíthat közpénzt, alakíthat jogrendet. A másként gondolkodók ennyire látványosan, egységesen és határozottan talán soha nem álltak ki álláspontjuk, hitük mellett. S bár érzékelhető némi meghátrálás a szociálliberális táborban, egyelőre korai lenne örvendezni. Lebegtetik ugyan az igazságügyi miniszter leváltását, ám a miniszterelnök és kormánya továbbra is kitart, Dragneáék támogatását bírja. A szociáldemokrata pártvezér változatlanul félrevezetett tüntetőkről beszél, a történteket Iohannis nyakába varrja, míg koalíciós elnöktársa, Tăriceanu arrogánsabb, mint valaha, és újságírókkal hisztériázik. Ha nem is túl látványosan, de erejük gyengül, s pártjaikon belül is állniuk kell a sarat, meg kell védeniük pozíciójukat, magyarázkodniuk kell népszerűségük csökkenése miatt. Ám eközben megnőtt a tiltakozók ereje, a kormánykoalíció és a kabinet hitelessége pedig szinte teljesen elveszett. Hiszen a történtek után már semmire sincs biztosíték, egy szavuk sem hihető, így a kormány távozása sem jelentene megnyugtató politikai megoldást. Valójában a szociáldemokraták javíthatnának e drámai helyzeten akkor, ha menesztenék vaskezű, pártjukat vakvágányra terelő vezérüket. Erre utaló jelek egyelőre nincsenek, Dragnea rendületlenül és rezzenéstelenül mondja a magáét. Így vélhetően marad a növekvő tiltakozási hullám s a másként gondolkodók reménye, bizakodása, hogy a véleményüknek most hangot adó, egy másik, tisztességesebb Romániát éppen képviselő és megalapozó polgárok soha többé nem fogadják el a hazugságot és a hitványságot.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy másik, mindeddig szinte rejtőzködő Románia arcát mutatják az ország városaiban a kormányzati szintre emelt hazugság és hitványság ellen tüntetők, estéről estére erőteljesebben és határozottabban. Noha vasárnap a Grindeanu-bábkormány visszavonta 13-as botrányos rendeletét, estére mégis mintegy hatszázezren tiltakoztak országszerte, csak Bukarestben háromszázezren vonultak a kormányépület elé. Egyrészt, mert nem tartják elegendőnek az intézkedést – és joggal, hiszen a levitézlett igazságügyi miniszter tegnap folytatta a lavírozást: reggel még közölte, szinte ugyanazt a tervezetet kívánja közvitára bocsátani, ám délre meggondolta magát, és visszalépett szándékától, jelezve, egyelőre nem kívánják módosítani a büntető törvénykönyvet –, másrészt, mert nem érik be ennyivel, sokan a dicstelen kabinet lemondását kérik.
Ilyen nagyságrendű, ennyire erőteljes tiltakozás nem volt a forradalom utáni Romániában. Ez új helyzet, az utcára vonulók ugyanis nem csupán kormányellenes jelszavakat kiáltanak, hanem azt is üzenik: elegük van az eddigi politizálási stílusból, nem fogadják el az évtizedek alatt állandósult hatalmi visszaélést, önkényt. Nem csupán az éjszakai kormányzást utasítják vissza, hanem azt a bevett gyakorlatot, hogy a mindenkori hatalom puszta alattvalókként tekinthet állampolgáraira, s önös érdekei szerint irányíthat közpénzt, alakíthat jogrendet. A másként gondolkodók ennyire látványosan, egységesen és határozottan talán soha nem álltak ki álláspontjuk, hitük mellett. S bár érzékelhető némi meghátrálás a szociálliberális táborban, egyelőre korai lenne örvendezni. Lebegtetik ugyan az igazságügyi miniszter leváltását, ám a miniszterelnök és kormánya továbbra is kitart, Dragneáék támogatását bírja. A szociáldemokrata pártvezér változatlanul félrevezetett tüntetőkről beszél, a történteket Iohannis nyakába varrja, míg koalíciós elnöktársa, Tăriceanu arrogánsabb, mint valaha, és újságírókkal hisztériázik. Ha nem is túl látványosan, de erejük gyengül, s pártjaikon belül is állniuk kell a sarat, meg kell védeniük pozíciójukat, magyarázkodniuk kell népszerűségük csökkenése miatt. Ám eközben megnőtt a tiltakozók ereje, a kormánykoalíció és a kabinet hitelessége pedig szinte teljesen elveszett. Hiszen a történtek után már semmire sincs biztosíték, egy szavuk sem hihető, így a kormány távozása sem jelentene megnyugtató politikai megoldást. Valójában a szociáldemokraták javíthatnának e drámai helyzeten akkor, ha menesztenék vaskezű, pártjukat vakvágányra terelő vezérüket. Erre utaló jelek egyelőre nincsenek, Dragnea rendületlenül és rezzenéstelenül mondja a magáét. Így vélhetően marad a növekvő tiltakozási hullám s a másként gondolkodók reménye, bizakodása, hogy a véleményüknek most hangot adó, egy másik, tisztességesebb Romániát éppen képviselő és megalapozó polgárok soha többé nem fogadják el a hazugságot és a hitványságot.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 7.
Hírsaláta
Bukaresti sajtószemle
ADEVĂRUL. Mircea Morariu úgy véli, indokolt a tüntetéssorozat folytatása, mert az SZDP–LDSZ koalíció semmi jelét nem adta annak, hogy letett volna „a párt körül rajzó bűnözők” tisztára mosásáról. „Milyen garanciánk van arra, hogy a kormány nem fogja ugyanilyen erkölcstelen, csaló, hazug és groteszk módon folytatni tevékenységét?” – tette fel a kérdést a szerző, aki szerint a Grindeanu-kabinet jóvátehetetlenül kompromittálta magát. Traian Ungureanu ugyancsak az Adevărul hasábjain kifejti: Románia zsákutcába került, pedig mindenki tudta, hogy „a 28 éve visszaeső SZDP, ha egyedül marad hatalmon, veszélyesebb, mint egy kannibál dada”. Szerinte az a sok ember, aki most utcára vonult ellene, megtakaríthatta volna ezt a dühöt és tehetetlenséget, ha vette volna a fáradságot, és decemberben elmegy szavazni. Szintén az Adevărul közölte Andrei Pleşu Nincsenek politikusaink, nincsenek pártjaink című írását, amelyben azt állítja: Románia legnagyobb problémája az, hogy politikustársadalma jórészt korrupt, faragatlan, felelőtlen, öntelt és buta emberekből áll. A szerző úgy véli, Liviu Dragnea normális körülmények között legfeljebb egy ravasz kaszinótulajdonos lehetne, nem pedig a legnagyobb kormánypárt és az egész ország vezetője, de az ellenzéki pártokban sem jobb a helyzet, így bármennyire is reményteli a civil öntudat újjáéledése, nincs kivel helyettesíteni a jelenlegi hitelvesztett politikusokat.
ROMÂNIA LIBERĂ. Vezércikkében Răzvan Chiruţă úgy vélekedik, az SZDP-nek a Grindeanu-kormányt is „hatályon kívül” kell helyeznie mentorával, Liviu Dragneával együtt. A párt választásokon nyert jogot a kormányzásra, azt felelősségteljesen és átláthatóan folytatnia kell, de meg kell értenie, hogy nyugdíjemelésekre kapott felhatalmazást, nem pedig arra, hogy maffiastílusú kiváltságokat biztosítson korrupt politikusai számára – írja a lap publicistája. Szintén a România liberăben Silviu Sergiu arról ír, hogy miután sikerült megvédeniük az igazságszolgáltatást a politikusok visszaéléseitől, a románoknak most az igazságszolgáltatás túlkapásaitól kell megvédeniük magukat. Miután az emberek bebiztosítják magukat, hogy az SZDP nem fogja eltörölni a korrupt politikusok bűnlajstromát, valóban rendbe kell tenni a Btk.-t, és azokat a rendelkezéseit is ki kell javítani, amelyek az ügyészség visszaéléseit lehetővé tették, és arra is törvényi garanciák kellenek, hogy a titkosszolgálatok nem avatkoznak be többé az igazságszolgáltatásba – vélekedik a szerző. JURNALUL NAŢIONAL. Sabina Iosub nem jósol hosszú jövőt az SZDP élén Dragneának, arra hivatkozva, hogy a fegyelmezett és eredményközpontú párt mindig leváltotta azokat a „vezérigazgatókat”, akik hibát hibára halmoznak, és nem képesek „szállítani” az elvárt eredményeket. HOTNEWS.RO. Dan Tăpălăgă és Cristian Pantazi felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad a válságot tovább nyújtani az előrehozott választások „meggondolatlan erőltetésével”. Úgy vélekednek, a Grindeanu-kormány eljátszotta hitelét azzal, hogy hatalmával visszaélve „törvényerőre próbálta emelni a rablást”, ezért mennie kell, de az SZDP mint párt a decemberi választásokon felhatalmazást nyert a kormányzásra, amelyet Grindeanu és Dragnea nélkül folytatnia kell.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bukaresti sajtószemle
ADEVĂRUL. Mircea Morariu úgy véli, indokolt a tüntetéssorozat folytatása, mert az SZDP–LDSZ koalíció semmi jelét nem adta annak, hogy letett volna „a párt körül rajzó bűnözők” tisztára mosásáról. „Milyen garanciánk van arra, hogy a kormány nem fogja ugyanilyen erkölcstelen, csaló, hazug és groteszk módon folytatni tevékenységét?” – tette fel a kérdést a szerző, aki szerint a Grindeanu-kabinet jóvátehetetlenül kompromittálta magát. Traian Ungureanu ugyancsak az Adevărul hasábjain kifejti: Románia zsákutcába került, pedig mindenki tudta, hogy „a 28 éve visszaeső SZDP, ha egyedül marad hatalmon, veszélyesebb, mint egy kannibál dada”. Szerinte az a sok ember, aki most utcára vonult ellene, megtakaríthatta volna ezt a dühöt és tehetetlenséget, ha vette volna a fáradságot, és decemberben elmegy szavazni. Szintén az Adevărul közölte Andrei Pleşu Nincsenek politikusaink, nincsenek pártjaink című írását, amelyben azt állítja: Románia legnagyobb problémája az, hogy politikustársadalma jórészt korrupt, faragatlan, felelőtlen, öntelt és buta emberekből áll. A szerző úgy véli, Liviu Dragnea normális körülmények között legfeljebb egy ravasz kaszinótulajdonos lehetne, nem pedig a legnagyobb kormánypárt és az egész ország vezetője, de az ellenzéki pártokban sem jobb a helyzet, így bármennyire is reményteli a civil öntudat újjáéledése, nincs kivel helyettesíteni a jelenlegi hitelvesztett politikusokat.
ROMÂNIA LIBERĂ. Vezércikkében Răzvan Chiruţă úgy vélekedik, az SZDP-nek a Grindeanu-kormányt is „hatályon kívül” kell helyeznie mentorával, Liviu Dragneával együtt. A párt választásokon nyert jogot a kormányzásra, azt felelősségteljesen és átláthatóan folytatnia kell, de meg kell értenie, hogy nyugdíjemelésekre kapott felhatalmazást, nem pedig arra, hogy maffiastílusú kiváltságokat biztosítson korrupt politikusai számára – írja a lap publicistája. Szintén a România liberăben Silviu Sergiu arról ír, hogy miután sikerült megvédeniük az igazságszolgáltatást a politikusok visszaéléseitől, a románoknak most az igazságszolgáltatás túlkapásaitól kell megvédeniük magukat. Miután az emberek bebiztosítják magukat, hogy az SZDP nem fogja eltörölni a korrupt politikusok bűnlajstromát, valóban rendbe kell tenni a Btk.-t, és azokat a rendelkezéseit is ki kell javítani, amelyek az ügyészség visszaéléseit lehetővé tették, és arra is törvényi garanciák kellenek, hogy a titkosszolgálatok nem avatkoznak be többé az igazságszolgáltatásba – vélekedik a szerző. JURNALUL NAŢIONAL. Sabina Iosub nem jósol hosszú jövőt az SZDP élén Dragneának, arra hivatkozva, hogy a fegyelmezett és eredményközpontú párt mindig leváltotta azokat a „vezérigazgatókat”, akik hibát hibára halmoznak, és nem képesek „szállítani” az elvárt eredményeket. HOTNEWS.RO. Dan Tăpălăgă és Cristian Pantazi felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad a válságot tovább nyújtani az előrehozott választások „meggondolatlan erőltetésével”. Úgy vélekednek, a Grindeanu-kormány eljátszotta hitelét azzal, hogy hatalmával visszaélve „törvényerőre próbálta emelni a rablást”, ezért mennie kell, de az SZDP mint párt a decemberi választásokon felhatalmazást nyert a kormányzásra, amelyet Grindeanu és Dragnea nélkül folytatnia kell.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 7.
A parlament mindkét háza elfogadta az idei költségvetését
A képviselőház plénuma idén az elmúlt évhez képest 17,9%-kal kisebb, 245.617.000 lejes költségvetést hagyott jóvá. 221 képviselő támogatta, 19 honatya ellenezte az erről szóló tervezetet. Mircea Drăghici alsóházi kvesztor szerint a legnagyobb tételt, 222.615.000 lejt, folyó kiadásokra különítettek el. Ebből az összegből 177.320.000 lejt szánnak a személyi jellegű ráfordításokra, 44.035.000 lejt a javakkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásokra, 1.260.000 lejt pedig a különféle hozzájárulásokra, tagsági díjakra különítettek el. Tőkeköltségekre 11.494.000 lejt szánnak. A szenátus 121.576.000 lejből gazdálkodhat 2017-ben. Ebből 115.829.000 lejt tesznek ki a folyó kiadások, amiből 93.594.000 lejt a személyi jellegű költségekre, 17.241.000 lejt a javakkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásokra, hozzávetőlegesen 985.000 lejt pedig egyéb költségekre különítettek el. Tőkeköltségekre 5.747.000 lejt fordítanak.
Doina Federovici szenátusi kvesztor hangsúlyozta, a személyi jellegű költségek magukba foglalják a bérköltségeket, a szenátori irodákban alkalmazott személyzet fizetését, az irodák fenntartási költségeit, illetve a szenátorok belföldi és külföldi kiszállásaival járó napidíjat is.
A javakra és szolgáltatásokra szánt költségek a szenátus székhelyének fenntartásával járó kiadásokat, illetve a honatyák hazai és külföldi kiszállásainak úti költségeit foglalják magukban.
Népújság (Marosvásárhely)
A képviselőház plénuma idén az elmúlt évhez képest 17,9%-kal kisebb, 245.617.000 lejes költségvetést hagyott jóvá. 221 képviselő támogatta, 19 honatya ellenezte az erről szóló tervezetet. Mircea Drăghici alsóházi kvesztor szerint a legnagyobb tételt, 222.615.000 lejt, folyó kiadásokra különítettek el. Ebből az összegből 177.320.000 lejt szánnak a személyi jellegű ráfordításokra, 44.035.000 lejt a javakkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásokra, 1.260.000 lejt pedig a különféle hozzájárulásokra, tagsági díjakra különítettek el. Tőkeköltségekre 11.494.000 lejt szánnak. A szenátus 121.576.000 lejből gazdálkodhat 2017-ben. Ebből 115.829.000 lejt tesznek ki a folyó kiadások, amiből 93.594.000 lejt a személyi jellegű költségekre, 17.241.000 lejt a javakkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásokra, hozzávetőlegesen 985.000 lejt pedig egyéb költségekre különítettek el. Tőkeköltségekre 5.747.000 lejt fordítanak.
Doina Federovici szenátusi kvesztor hangsúlyozta, a személyi jellegű költségek magukba foglalják a bérköltségeket, a szenátori irodákban alkalmazott személyzet fizetését, az irodák fenntartási költségeit, illetve a szenátorok belföldi és külföldi kiszállásaival járó napidíjat is.
A javakra és szolgáltatásokra szánt költségek a szenátus székhelyének fenntartásával járó kiadásokat, illetve a honatyák hazai és külföldi kiszállásainak úti költségeit foglalják magukban.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 7.
Felolvasták a parlamentben a bizalmatlansági indítványt
Cătălin Predoiu, a képviselőház alelnöke felolvasta február 6-án, hétfőn a parlament két házának együttes ülésén a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) által benyújtott bizalmatlansági indítványt.
„Hazai és nemzetközi bírósági határozatok betartásának leple alatt, a Dragnea és Tăriceanu úr által irányított kormány lábbal tiporja a románok biztonságát és legitim érdekeit” – áll a Grindeanu-kormány – A nemzeti érdekekkel dacoló kormány című bizalmatlansági indítványban.
Eugen Tomac, a PMP ügyvezető elnöke a plenáris ülésen közölte, pártja támogatja a bizalmatlansági indítványt, és az alakulat 25 képviselője és szenátora megszavazza az ellenzéki kezdeményezést.
Az ülés elején az USR javaslatot tett arra, hogy legyenek politikai nyilatkozatok az ülésteremben zajló tiltakozások kapcsán, azonban Gabriel Vlase szociáldemokrata párti (PSD) ülésvezető elutasította ezt, mondván, „a plénum nem szavazhat valamiről, ami szabályzatellenes”.
340 honatya volt jelent a bizalmatlansági indítvány felolvasásakor. (Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
Cătălin Predoiu, a képviselőház alelnöke felolvasta február 6-án, hétfőn a parlament két házának együttes ülésén a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) által benyújtott bizalmatlansági indítványt.
„Hazai és nemzetközi bírósági határozatok betartásának leple alatt, a Dragnea és Tăriceanu úr által irányított kormány lábbal tiporja a románok biztonságát és legitim érdekeit” – áll a Grindeanu-kormány – A nemzeti érdekekkel dacoló kormány című bizalmatlansági indítványban.
Eugen Tomac, a PMP ügyvezető elnöke a plenáris ülésen közölte, pártja támogatja a bizalmatlansági indítványt, és az alakulat 25 képviselője és szenátora megszavazza az ellenzéki kezdeményezést.
Az ülés elején az USR javaslatot tett arra, hogy legyenek politikai nyilatkozatok az ülésteremben zajló tiltakozások kapcsán, azonban Gabriel Vlase szociáldemokrata párti (PSD) ülésvezető elutasította ezt, mondván, „a plénum nem szavazhat valamiről, ami szabályzatellenes”.
340 honatya volt jelent a bizalmatlansági indítvány felolvasásakor. (Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 7.
Újratervezés? Punktum
Két friss példa arra, miért tűnik felületesnek, álságosnak az RMDSZ lépten-nyomon hangoztatott újratervezése, megújulása.
1.) A szövetség továbbra is süketnek tetteti magát, amikor felerősödik az utca hangja. Nem először bizonyosodik be, hogy hiába a kolozsvári Főtérről messze szálló, egyre csak erősödő jajkiáltás: a Majális utcai székház nyílászárói kiválóan szigetelnek. A teljes társadalmat érintő problémák megoldásával kampányoló, a legmodernebb romániai párt címet megcélzó alakulatot ezúttal is hidegen hagyja százezrek forrongó haragja. A nemrég még a Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől szlogennel korteskedők most tétlenül vonogatják a vállukat a lehúzott redőnyök mögött, és azon morfondíroznak: na de mi van akkor, ha Kolozsvár és Bukarest a barikád egyazon oldalán áll?!
Az RMDSZ politikusai eleinte kivártak. Nincs közös álláspont, meg kell vizsgálni, nem olyan egyszerű kérdés – mondogatták a közkegyelmi, illetve a büntető törvénykönyv módosítását célzó tervekről. Aztán az egy héttel ezelőtt az éjszaka leple alatt megalkotott sürgősségi kormányrendelet láttán ejnyebejnyézni kezdtek, hogy ezt nem így kellett volna, de közben – a Szociáldemokrata Párt taktikáját követve – a Cioloș-kormány által szintén sürgősségi rendeletekkel meghozott Btk.-módosítások felemlegetésével próbálták súlytalanítani a problémát.
És mindvégig kitartva a PSD–ALDE-val kötött együttműködési megállapodás mellett. Mert ha egyszer a Majális utcában elhatároznak valamit, az úgy is lesz. Punktum. Nem számítanak a nemzetközi aggodalmak, az évtizedek óta példátlan népharag: ez az egy hónap alatt totálisan hitelét vesztett kormány fogja valóra váltani az RMDSZ ígéreteit. Majd Liviu Dragnea teszi második hivatalos nyelvvé a magyart a Székelyföldön, majd Sorin Grindeanu csökkenti az anyanyelvhasználati küszöböt, majd Călin Popescu-Tăriceanu vet véget a jelképüldözésnek, majd Lia-Olguţa Vasilescu építi meg az észak-erdélyi autópályát (székely–oltyán közös munkásbrigádokkal). Punktum.
2.) A szövetség makacsul próbálja fenntartani azt a látszatot, miszerint képviselői szentek és sérthetetlenek. A három év letöltendő börtönbüntetését megfellebbező, a rendkívül vitatott háromszéki Schweighofer-projekt támogatójaként is hírhedtté vált Olosz Gergely múlt hétvégi kitüntetése megdöbbenést, ellenkezést váltott ki – egy korábbi díjazott le is mondott Ezüstfenyő elismeréséről.
Ebből is látszik, hogy RMDSZ vezetősége továbbra sem hajlandó különbséget tenni a pártkatonái ellen indított korrupciós ügyek között. Mindegy, milyen súlyosak a vádak (fesztiválbelépőkben vagy félmillió eurókban mérhetők), nem számít, hány hónapot vagy évet, felfüggesztettet vagy letöltendőt kap: mindenki ártatlan, mindenki mellett kiállunk, mindenkivel vagyunk, hiszen kivétel nélkül mindenkit azért hurcolnak meg, mert a magyarságot szolgálta. Mert az RMDSZ maga a purgatórium: aki belép, az nyomban megtisztul, ellene mond mindennek, majd méltatlanul bűnhődik. Punktum.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
Két friss példa arra, miért tűnik felületesnek, álságosnak az RMDSZ lépten-nyomon hangoztatott újratervezése, megújulása.
1.) A szövetség továbbra is süketnek tetteti magát, amikor felerősödik az utca hangja. Nem először bizonyosodik be, hogy hiába a kolozsvári Főtérről messze szálló, egyre csak erősödő jajkiáltás: a Majális utcai székház nyílászárói kiválóan szigetelnek. A teljes társadalmat érintő problémák megoldásával kampányoló, a legmodernebb romániai párt címet megcélzó alakulatot ezúttal is hidegen hagyja százezrek forrongó haragja. A nemrég még a Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől szlogennel korteskedők most tétlenül vonogatják a vállukat a lehúzott redőnyök mögött, és azon morfondíroznak: na de mi van akkor, ha Kolozsvár és Bukarest a barikád egyazon oldalán áll?!
Az RMDSZ politikusai eleinte kivártak. Nincs közös álláspont, meg kell vizsgálni, nem olyan egyszerű kérdés – mondogatták a közkegyelmi, illetve a büntető törvénykönyv módosítását célzó tervekről. Aztán az egy héttel ezelőtt az éjszaka leple alatt megalkotott sürgősségi kormányrendelet láttán ejnyebejnyézni kezdtek, hogy ezt nem így kellett volna, de közben – a Szociáldemokrata Párt taktikáját követve – a Cioloș-kormány által szintén sürgősségi rendeletekkel meghozott Btk.-módosítások felemlegetésével próbálták súlytalanítani a problémát.
És mindvégig kitartva a PSD–ALDE-val kötött együttműködési megállapodás mellett. Mert ha egyszer a Majális utcában elhatároznak valamit, az úgy is lesz. Punktum. Nem számítanak a nemzetközi aggodalmak, az évtizedek óta példátlan népharag: ez az egy hónap alatt totálisan hitelét vesztett kormány fogja valóra váltani az RMDSZ ígéreteit. Majd Liviu Dragnea teszi második hivatalos nyelvvé a magyart a Székelyföldön, majd Sorin Grindeanu csökkenti az anyanyelvhasználati küszöböt, majd Călin Popescu-Tăriceanu vet véget a jelképüldözésnek, majd Lia-Olguţa Vasilescu építi meg az észak-erdélyi autópályát (székely–oltyán közös munkásbrigádokkal). Punktum.
2.) A szövetség makacsul próbálja fenntartani azt a látszatot, miszerint képviselői szentek és sérthetetlenek. A három év letöltendő börtönbüntetését megfellebbező, a rendkívül vitatott háromszéki Schweighofer-projekt támogatójaként is hírhedtté vált Olosz Gergely múlt hétvégi kitüntetése megdöbbenést, ellenkezést váltott ki – egy korábbi díjazott le is mondott Ezüstfenyő elismeréséről.
Ebből is látszik, hogy RMDSZ vezetősége továbbra sem hajlandó különbséget tenni a pártkatonái ellen indított korrupciós ügyek között. Mindegy, milyen súlyosak a vádak (fesztiválbelépőkben vagy félmillió eurókban mérhetők), nem számít, hány hónapot vagy évet, felfüggesztettet vagy letöltendőt kap: mindenki ártatlan, mindenki mellett kiállunk, mindenkivel vagyunk, hiszen kivétel nélkül mindenkit azért hurcolnak meg, mert a magyarságot szolgálta. Mert az RMDSZ maga a purgatórium: aki belép, az nyomban megtisztul, ellene mond mindennek, majd méltatlanul bűnhődik. Punktum.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 7.
Minden faluban van egy lila ház
Értékelni és értékesíteni kell a bikfalvi unikumot
„Minden faluban van egy lila ház…” – mondta a kilencvenes évek közepén egy magyarországi főépítész, utalva a hagyományos faluképek változására, és a lakóházak nem mindig ízléses átalakítására. A kúriák földjének egyik gyöngyszeme, a kis hegylábi falu jellegzetes arculata is folyamatosan változik. De vajon vigyáz-e valaki arra, hogy ez az eredeti település megőrizze a javát, jellegzetes értékeit, netán azt értékesítse is turisztikai szempontból? Kihasználja-e Bikfalva saját potenciálját, és látják-e lakói, hogy milyen kincs van a kezükben, tulajdonukban? Ezt firtattuk a falu meghatározó személyiségeinek a segítségével.
– Bikfalvát korán felfedezték. A harmincas években Kós Károly és Gödri Ferenc szentgyörgyi polgármester hasonnevű, képzőművész fia együtt járták a vidéket az udvarházakat fotózva, majd Kónya Ádám lett figyelmes rá, az ötvenes–hatvanas években készített diapozitívjai ma igazi értéket jelentenek a restaurálások alkalmával. 1975-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében, az Alutában hosszabb cikket is megjelentetett, térképvázlaton jelölve a kúriákat. Aztán a nyolcvanas években Zakariás Attila műépítész és csapata mérte fel a népi építészeti értékeket.
A 90-es évek végén az első Orbán-kormány kiterjesztette a műemlékek számbavételére, felújítására indított Nemzeti Örökség Programját a határon túli területekre is. Az erdélyi települési értékfelmérés mintaprojektje (azaz az értékes épületek és objektumok összeírása, lerajzolása) – melyet a sepsiszentgyörgyi „M Műhely” munkatársai végeztek el – épp Bikfalván valósult meg. Sajnos ezek az anyagok nem kerültek az önkormányzat tulajdonába, hogy a helyi értékekre felhívják a község vezetőinek a figyelmét, így a megkezdett tevékenységeket folytatva, 2009-ben a megyei tanács támogatásával indítottuk útjára a Bikfalvi Faluképvédelmi Programot, melynek során több régi – 18–19. századi – kapu helyreállítását, az egykori díszítőfestések restaurálását végeztük el a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal együttműködve.
Egy ökofalu létesítésének esélye
Várallyay Réka budapesti művészettörténészt – aki a fentieket elmondta – szentgyörgyi képzőművész férjével, Péter Alpárral már jó pár éve befogadta a falu és a Koréh–Dénes-kúria, melyen azóta is akad munka, de legalább jó kezekben van, ez ugyanis nem éppen mindegyik kúriáról mondható el. Nem könnyű egy régi ház tulajdonosának lenni, sem abban lakni, ismeri el a háromgyermekes anyukaként tevékenykedő Réka, aki kétéves magyarországi tartózkodás után nemrég költözött vissza Bikfalvára családjával. Távollétük alatt, illetve azért is, mert az egymás után érkező gyermekek átszervezték a család életét, lelassult az értékmentés, amelynek Réka volt a motorja, de most újra tele vannak tervekkel.
– Sok gyermek született a faluban az elmúlt években, sok fiatal gazdálkodik itt, reméljük, lesz kivel szervezkedni – mondta. – Nyitott kapuk napját tervezzük késő tavasszal, amikor minden kúriát meg lehetne látogatni, és folytatnánk a Bikfalvi Kincses Vásár nevű rendezvényt is, ahol gyerekprogramok mellett a helyi kézművesek és termelők kínálnák portékáikat. Férjem tevékenysége által a kortárs képzőművészeti életbe is bekapcsoljuk a falut, hiszen már többször megszerveztük a bikfalvi Naptelepet, a nemzetközi természetművészeti alkotótábort. Bikfalvi háztulajdonosokkal évekkel ezelőtt létrehoztuk az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületet, melynek egyik célja a település értékeinek felkarolása. De elsősorban az élő, jó közösség megteremtése a cél, ez az alapja mindennek. Sok felelősségteljesen gondolkodó ember él itt, akár egy ökofalu létesítésének is lenne esélye, az pedig mindenütt a világon sok látogatót vonz.
Arról már mi is írtunk, hogy Bikfalvát az UNESCO világörökségi listájára is felterjesztenék, így arra kérdeztünk rá, hogy mit nyerne a falu ezzel a státussal.
– A világörökségi listára felkerülni nagyon nehéz, több feltételnek kell megfelelni, de megérné. A település elismert rangra emelkedne, jelentősebb lenne a publicitása a nemzetközi felületeken is. A nem magyar turisták Erdélyből csak Drakulát ismerik, így viszont be lehetne építeni a köztudatba az erdélyi lófő székelyek kultúráját, életformáját is. Ez természetesen anyagi hasznot is jelentene a településnek, a turizmusnak és az a köré épülő kulturális programoknak köszönhetően. És nem elhanyagolandó szempont, hogy rendezett, szép környezetben, ahol az értékeket elismerik és gondozzák, sokkal szívesebben él mindenki.
Van-e még elkótyavetyélni való?
Ha Bikfalván jár az ember, és nemcsak látni szeretne, hanem hallani is, nem kerülheti el a Kerezsi házaspár házát. Nyugdíjasok lévén Kerezsiék erős kézzel irányítják a falu kulturális életét, nem hagyják azt ellanyhulni, komolyzene-fesztiválokat szerveznek, de egy kisebb múzeumi gyűjteményt is összehoztak, amelyeket most – a kultúrház felújítása miatt – házuk padlásán őrizgetnek jobb időkre.
A kúriák tudóiként is őket ajánlották figyelmünkbe. Őket hallgatni felér egy időutazással, évszázados dolgok tűnnek át a mába, szövődnek múlt sorsok a jelenlevőkével.
Nem véletlenül ők is egy kúriában laknak, melyet saját kezük munkájával újítottak fel több mint tíz év alatt, míg városi hétköznapjaikat maguk mögött hagyva az mindennapjaik színtere lett. Együtt leltároztuk Bikfalva legfőbb látványosságát, a még megmaradt 24 udvarházból a fontosabbakat. A Zsigmond-kúria (18. sz.) lakatlan, de tulajdonosa rendben tartja és úgy újította fel, hogy meghagyta eredeti építészeti sajátosságait, az 1793-ban épült műemlék Simon-kúriát tulajdonosaik egy hozzáértő cég segítségével újították fel, így megmenekült a pusztulástól. A Komán-kúriát (17–19. sz) olyan tulajdonos birtokolja, akinek hobbija a régi házak megmentése és felújítása, ma szebb, mint új korában, tehát ez is jó kezekben van. A Zöld Diófa panzió tulajdonosa is az egykori családi kúriát (Zátyi-kúria, 1802) újította fel, a szállóvendégek egyik első találkozása tehát egy hiteles udvarházzal történik. A Koréh–Dénes-kúriában (17–18. sz.) Várallyay Réka és Péter Alpár laknak, nekik nem kellett elmagyarázni az épület eredetiségében rejlő értéket. A történelem szempontjából leghíresebb épület, Simonyi óbester kúriája (18. sz.) jelenleg eladó, de nagyon romos állapotban van. A Vén Ábrahám-kúriának (18. sz) egykori íves oromzatát a földrengések okozta károk miatt megváltoztatták, és a tornácot is beüvegezték, de tömegében őrzi eredeti formáját. A főút mellett álló Jantsó-kúriát egyszer állítólag megvette volna egy kanadai magyar, annyit adott volna, amennyit kértek, de nem adták el. Még áll a lábán, fedeles kőkapujával együtt, de az egyre növekvő kamionforgalom miatt már nem sokáig. A mellette levő ház tornácát bádoggal fedte új tulajdonosa, ez elég elrettentő példa, de van rosszabb is: a Böjthe–Cseke-kúriát (1868) az ortodox egyház szerezte meg parókiának, híre-hamva sem maradt eredeti jellegének.
– A mienk 1805-ben épült, Török György annak idején a község jegyzője volt, aki az erkölcsi bizonyítványokat állította ki a volt határőrkatonáknak, akik itt telket kaptak, építkeztek és állatokat tartottak – mesélte Kerezsi János tanár úr.
Menteni kellene, ami van, ebben egyetértünk, ehhez az a javaslata lenne a tanár úrnak, hogy a polgármester építtessen terelő utat, mert a sóderrel, fával megrakodott teherautók nagyon sok kárt tesznek a házak szerkezetében, idő előtti romlásukat okozván. Mindemellett legalább olyan szükségesnek látja az emberek nevelését is, hiszen az autentikus falusi környezethez, amelyért a turista fizetne, nem föltétlenül tartozik hozzá az iskolások által eldobált kiflis papír, tejes doboz, vagy a kocsmatöltelékek által elhajigált üveg a sáncban. És nem kellene bugyi rózsaszínű meg türkiz zöld házak festését engedélyezni a faluban…
– Elképzelhető lenne még egy kicsi ajándékbolt is, ahol a helyi kézművesek termékeit árulnák, hiszen van keramikus, fafaragó, nemezelő, textilfestő és csempekészítő is a faluban, érdeklődés is lenne rá, csakúgy, mint a Kultúrházban felállított helytörténeti kiállításokra – sorolta ötleteit Kerezsi János. – Régi bikfalvi fotók gyűjteményét, varrottasokat, kézimunkákat és 300 hímes tojást is őrizgetünk. Rengeteg magyarországi csoport fordul meg a faluban, akik igen felkészülten jönnek, szinte többet tudnak a faluról, mint a helybeliek, de egy turisztikai ügynök ploieșt-i, galaci csoportokat is hozott, akik nagyon érdeklődőnek bizonyultak, ez utóbbiak még az erdei iskola-programot is itt bonyolítják egy panzióban. De jönnek a szentgyörgyi iskolások is rendszeresen.
Eladó udvarház már nem nagyon van, de árván maradt két teljesen felszerelt kovácsműhely a faluban, jó volna megtartani őket a falunak, és sajnos az elemi iskola műemlék épülete is romlik – egyik testvére a másiknak, és mind várja a szebb holnapot.
A készülődés megtörtént
Sok éve már, hogy vizsgálják Bikfalva építészeti értékeit. A sok felmérés összegzéseként az uzoni polgármesteri hivatal megrendelésére Fekete Márta építészmérnök és kollegái összeállították a helyi értékvédelmi javaslatot, és át is adták annak a bukaresti cégnek, ami Uzon község általános településrendezési tervét készíti. Ehhez 2012-ben budapesti tájépítészek a falu tájképi elemeinek megőrzésre méltó részleteivel is kiegészítették az értékkatalógust.
A legnagyobb elvárásokat természetesen Ráduly István polgármester felé támasztják a falu lakói, de a szakemberek is. Őt arról faggattuk, mit kezd ezzel a felelősséggel, hogyan látja a bikfalvi turizmus kérdését.
– Azt kell látni, hogy itt nemcsak a panziós nyer, a vendégek ki vannak éhezve a finom házi tejre, sajtra, pityókás kenyérre, pálinkára, és feltarisznyálnak belőle, amikor hazamennek – vágott bele az elöljáró. – De a turizmus megfelelő infrastruktúra nélkül nem működik, és az önkormányzat feladata, hogy megteremtse az általános infrastruktúrát (szennyvízhálózat, utak karbantartása), és el is adja ezt a potenciált, népszerűsítve a megfelelő fórumokon, és rendezvényeket szervezve az idelátogatóknak. Egészen friss kiadványunk a háromnyelvű turistatérkép a község és környékének látnivalóival, és jóváhagyta a helyi tanács egy kúria megvásárlását is, hogy falumúzeumot alakítsunk ki benne. Háromnyelvű információs táblák kihelyezését tervezzük a Csigavárhoz és más kilátópontokhoz is a környéken.
– Séta a kúriák földjén című pályázatunkat sajnos 2013-ban elvesztettük, de nem adjuk fel – állítja Ráduly polgármester. – Az UNESCO világörökségi listájára való felvételhez nagyon szakszerű, kétnyelvű dokumentációt kell összeállítani és benyújtani a kulturális minisztériumba, ennek az értéke 100 ezer lej, amit nem tudunk kigazdálkodni, így várjuk a megyei tanács segítségét, hiszen Tamás Sándor elnök úr meglátása szerint is a megyében Bikfalva és Zalánpatak képviseli a legautentikusabb turisztikai értékeket. Értékközpontú településrendezési tervünket már az összes illetékes minisztérium jóváhagyta, de a végső szót a megyei tanácsnak kell kimondania, reméljük, ez is még az idén megtörténik. Viszont amíg a PUG-ot (Általános településrendezési terv – szerk. megj.) nem fogadják el, addig arra sincs eszközünk, hogy megakadályozzuk a falukép-rontást, az oda nem illő építményeket, majd csak arra lapozva hozhat ilyen irányú tiltást a helyi tanács.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Értékelni és értékesíteni kell a bikfalvi unikumot
„Minden faluban van egy lila ház…” – mondta a kilencvenes évek közepén egy magyarországi főépítész, utalva a hagyományos faluképek változására, és a lakóházak nem mindig ízléses átalakítására. A kúriák földjének egyik gyöngyszeme, a kis hegylábi falu jellegzetes arculata is folyamatosan változik. De vajon vigyáz-e valaki arra, hogy ez az eredeti település megőrizze a javát, jellegzetes értékeit, netán azt értékesítse is turisztikai szempontból? Kihasználja-e Bikfalva saját potenciálját, és látják-e lakói, hogy milyen kincs van a kezükben, tulajdonukban? Ezt firtattuk a falu meghatározó személyiségeinek a segítségével.
– Bikfalvát korán felfedezték. A harmincas években Kós Károly és Gödri Ferenc szentgyörgyi polgármester hasonnevű, képzőművész fia együtt járták a vidéket az udvarházakat fotózva, majd Kónya Ádám lett figyelmes rá, az ötvenes–hatvanas években készített diapozitívjai ma igazi értéket jelentenek a restaurálások alkalmával. 1975-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében, az Alutában hosszabb cikket is megjelentetett, térképvázlaton jelölve a kúriákat. Aztán a nyolcvanas években Zakariás Attila műépítész és csapata mérte fel a népi építészeti értékeket.
A 90-es évek végén az első Orbán-kormány kiterjesztette a műemlékek számbavételére, felújítására indított Nemzeti Örökség Programját a határon túli területekre is. Az erdélyi települési értékfelmérés mintaprojektje (azaz az értékes épületek és objektumok összeírása, lerajzolása) – melyet a sepsiszentgyörgyi „M Műhely” munkatársai végeztek el – épp Bikfalván valósult meg. Sajnos ezek az anyagok nem kerültek az önkormányzat tulajdonába, hogy a helyi értékekre felhívják a község vezetőinek a figyelmét, így a megkezdett tevékenységeket folytatva, 2009-ben a megyei tanács támogatásával indítottuk útjára a Bikfalvi Faluképvédelmi Programot, melynek során több régi – 18–19. századi – kapu helyreállítását, az egykori díszítőfestések restaurálását végeztük el a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társasággal együttműködve.
Egy ökofalu létesítésének esélye
Várallyay Réka budapesti művészettörténészt – aki a fentieket elmondta – szentgyörgyi képzőművész férjével, Péter Alpárral már jó pár éve befogadta a falu és a Koréh–Dénes-kúria, melyen azóta is akad munka, de legalább jó kezekben van, ez ugyanis nem éppen mindegyik kúriáról mondható el. Nem könnyű egy régi ház tulajdonosának lenni, sem abban lakni, ismeri el a háromgyermekes anyukaként tevékenykedő Réka, aki kétéves magyarországi tartózkodás után nemrég költözött vissza Bikfalvára családjával. Távollétük alatt, illetve azért is, mert az egymás után érkező gyermekek átszervezték a család életét, lelassult az értékmentés, amelynek Réka volt a motorja, de most újra tele vannak tervekkel.
– Sok gyermek született a faluban az elmúlt években, sok fiatal gazdálkodik itt, reméljük, lesz kivel szervezkedni – mondta. – Nyitott kapuk napját tervezzük késő tavasszal, amikor minden kúriát meg lehetne látogatni, és folytatnánk a Bikfalvi Kincses Vásár nevű rendezvényt is, ahol gyerekprogramok mellett a helyi kézművesek és termelők kínálnák portékáikat. Férjem tevékenysége által a kortárs képzőművészeti életbe is bekapcsoljuk a falut, hiszen már többször megszerveztük a bikfalvi Naptelepet, a nemzetközi természetművészeti alkotótábort. Bikfalvi háztulajdonosokkal évekkel ezelőtt létrehoztuk az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesületet, melynek egyik célja a település értékeinek felkarolása. De elsősorban az élő, jó közösség megteremtése a cél, ez az alapja mindennek. Sok felelősségteljesen gondolkodó ember él itt, akár egy ökofalu létesítésének is lenne esélye, az pedig mindenütt a világon sok látogatót vonz.
Arról már mi is írtunk, hogy Bikfalvát az UNESCO világörökségi listájára is felterjesztenék, így arra kérdeztünk rá, hogy mit nyerne a falu ezzel a státussal.
– A világörökségi listára felkerülni nagyon nehéz, több feltételnek kell megfelelni, de megérné. A település elismert rangra emelkedne, jelentősebb lenne a publicitása a nemzetközi felületeken is. A nem magyar turisták Erdélyből csak Drakulát ismerik, így viszont be lehetne építeni a köztudatba az erdélyi lófő székelyek kultúráját, életformáját is. Ez természetesen anyagi hasznot is jelentene a településnek, a turizmusnak és az a köré épülő kulturális programoknak köszönhetően. És nem elhanyagolandó szempont, hogy rendezett, szép környezetben, ahol az értékeket elismerik és gondozzák, sokkal szívesebben él mindenki.
Van-e még elkótyavetyélni való?
Ha Bikfalván jár az ember, és nemcsak látni szeretne, hanem hallani is, nem kerülheti el a Kerezsi házaspár házát. Nyugdíjasok lévén Kerezsiék erős kézzel irányítják a falu kulturális életét, nem hagyják azt ellanyhulni, komolyzene-fesztiválokat szerveznek, de egy kisebb múzeumi gyűjteményt is összehoztak, amelyeket most – a kultúrház felújítása miatt – házuk padlásán őrizgetnek jobb időkre.
A kúriák tudóiként is őket ajánlották figyelmünkbe. Őket hallgatni felér egy időutazással, évszázados dolgok tűnnek át a mába, szövődnek múlt sorsok a jelenlevőkével.
Nem véletlenül ők is egy kúriában laknak, melyet saját kezük munkájával újítottak fel több mint tíz év alatt, míg városi hétköznapjaikat maguk mögött hagyva az mindennapjaik színtere lett. Együtt leltároztuk Bikfalva legfőbb látványosságát, a még megmaradt 24 udvarházból a fontosabbakat. A Zsigmond-kúria (18. sz.) lakatlan, de tulajdonosa rendben tartja és úgy újította fel, hogy meghagyta eredeti építészeti sajátosságait, az 1793-ban épült műemlék Simon-kúriát tulajdonosaik egy hozzáértő cég segítségével újították fel, így megmenekült a pusztulástól. A Komán-kúriát (17–19. sz) olyan tulajdonos birtokolja, akinek hobbija a régi házak megmentése és felújítása, ma szebb, mint új korában, tehát ez is jó kezekben van. A Zöld Diófa panzió tulajdonosa is az egykori családi kúriát (Zátyi-kúria, 1802) újította fel, a szállóvendégek egyik első találkozása tehát egy hiteles udvarházzal történik. A Koréh–Dénes-kúriában (17–18. sz.) Várallyay Réka és Péter Alpár laknak, nekik nem kellett elmagyarázni az épület eredetiségében rejlő értéket. A történelem szempontjából leghíresebb épület, Simonyi óbester kúriája (18. sz.) jelenleg eladó, de nagyon romos állapotban van. A Vén Ábrahám-kúriának (18. sz) egykori íves oromzatát a földrengések okozta károk miatt megváltoztatták, és a tornácot is beüvegezték, de tömegében őrzi eredeti formáját. A főút mellett álló Jantsó-kúriát egyszer állítólag megvette volna egy kanadai magyar, annyit adott volna, amennyit kértek, de nem adták el. Még áll a lábán, fedeles kőkapujával együtt, de az egyre növekvő kamionforgalom miatt már nem sokáig. A mellette levő ház tornácát bádoggal fedte új tulajdonosa, ez elég elrettentő példa, de van rosszabb is: a Böjthe–Cseke-kúriát (1868) az ortodox egyház szerezte meg parókiának, híre-hamva sem maradt eredeti jellegének.
– A mienk 1805-ben épült, Török György annak idején a község jegyzője volt, aki az erkölcsi bizonyítványokat állította ki a volt határőrkatonáknak, akik itt telket kaptak, építkeztek és állatokat tartottak – mesélte Kerezsi János tanár úr.
Menteni kellene, ami van, ebben egyetértünk, ehhez az a javaslata lenne a tanár úrnak, hogy a polgármester építtessen terelő utat, mert a sóderrel, fával megrakodott teherautók nagyon sok kárt tesznek a házak szerkezetében, idő előtti romlásukat okozván. Mindemellett legalább olyan szükségesnek látja az emberek nevelését is, hiszen az autentikus falusi környezethez, amelyért a turista fizetne, nem föltétlenül tartozik hozzá az iskolások által eldobált kiflis papír, tejes doboz, vagy a kocsmatöltelékek által elhajigált üveg a sáncban. És nem kellene bugyi rózsaszínű meg türkiz zöld házak festését engedélyezni a faluban…
– Elképzelhető lenne még egy kicsi ajándékbolt is, ahol a helyi kézművesek termékeit árulnák, hiszen van keramikus, fafaragó, nemezelő, textilfestő és csempekészítő is a faluban, érdeklődés is lenne rá, csakúgy, mint a Kultúrházban felállított helytörténeti kiállításokra – sorolta ötleteit Kerezsi János. – Régi bikfalvi fotók gyűjteményét, varrottasokat, kézimunkákat és 300 hímes tojást is őrizgetünk. Rengeteg magyarországi csoport fordul meg a faluban, akik igen felkészülten jönnek, szinte többet tudnak a faluról, mint a helybeliek, de egy turisztikai ügynök ploieșt-i, galaci csoportokat is hozott, akik nagyon érdeklődőnek bizonyultak, ez utóbbiak még az erdei iskola-programot is itt bonyolítják egy panzióban. De jönnek a szentgyörgyi iskolások is rendszeresen.
Eladó udvarház már nem nagyon van, de árván maradt két teljesen felszerelt kovácsműhely a faluban, jó volna megtartani őket a falunak, és sajnos az elemi iskola műemlék épülete is romlik – egyik testvére a másiknak, és mind várja a szebb holnapot.
A készülődés megtörtént
Sok éve már, hogy vizsgálják Bikfalva építészeti értékeit. A sok felmérés összegzéseként az uzoni polgármesteri hivatal megrendelésére Fekete Márta építészmérnök és kollegái összeállították a helyi értékvédelmi javaslatot, és át is adták annak a bukaresti cégnek, ami Uzon község általános településrendezési tervét készíti. Ehhez 2012-ben budapesti tájépítészek a falu tájképi elemeinek megőrzésre méltó részleteivel is kiegészítették az értékkatalógust.
A legnagyobb elvárásokat természetesen Ráduly István polgármester felé támasztják a falu lakói, de a szakemberek is. Őt arról faggattuk, mit kezd ezzel a felelősséggel, hogyan látja a bikfalvi turizmus kérdését.
– Azt kell látni, hogy itt nemcsak a panziós nyer, a vendégek ki vannak éhezve a finom házi tejre, sajtra, pityókás kenyérre, pálinkára, és feltarisznyálnak belőle, amikor hazamennek – vágott bele az elöljáró. – De a turizmus megfelelő infrastruktúra nélkül nem működik, és az önkormányzat feladata, hogy megteremtse az általános infrastruktúrát (szennyvízhálózat, utak karbantartása), és el is adja ezt a potenciált, népszerűsítve a megfelelő fórumokon, és rendezvényeket szervezve az idelátogatóknak. Egészen friss kiadványunk a háromnyelvű turistatérkép a község és környékének látnivalóival, és jóváhagyta a helyi tanács egy kúria megvásárlását is, hogy falumúzeumot alakítsunk ki benne. Háromnyelvű információs táblák kihelyezését tervezzük a Csigavárhoz és más kilátópontokhoz is a környéken.
– Séta a kúriák földjén című pályázatunkat sajnos 2013-ban elvesztettük, de nem adjuk fel – állítja Ráduly polgármester. – Az UNESCO világörökségi listájára való felvételhez nagyon szakszerű, kétnyelvű dokumentációt kell összeállítani és benyújtani a kulturális minisztériumba, ennek az értéke 100 ezer lej, amit nem tudunk kigazdálkodni, így várjuk a megyei tanács segítségét, hiszen Tamás Sándor elnök úr meglátása szerint is a megyében Bikfalva és Zalánpatak képviseli a legautentikusabb turisztikai értékeket. Értékközpontú településrendezési tervünket már az összes illetékes minisztérium jóváhagyta, de a végső szót a megyei tanácsnak kell kimondania, reméljük, ez is még az idén megtörténik. Viszont amíg a PUG-ot (Általános településrendezési terv – szerk. megj.) nem fogadják el, addig arra sincs eszközünk, hogy megakadályozzuk a falukép-rontást, az oda nem illő építményeket, majd csak arra lapozva hozhat ilyen irányú tiltást a helyi tanács.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. február 7.
Az RMDSZ nem vesz részt a kormány ellen beterjesztett bizalmatlansági indítvány szavazásán
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) törvényhozói nem vesznek részt a Grindeanu-kormány ellen beterjesztett bizalmatlansági indítvány szavazásán, de az azt megelőző vitában kifejtik álláspontjukat a jogállamiságról – közölte a magyar közmédiával Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 7-én, kedden.
Az RMDSZ-frakcióban kedden hozott döntést Kelemen Hunor azzal indokolta, hogy sem a kormánybuktató kezdeményezésre, sem ellene nem tudnak „jó lelkiismerettel” szavazni. Kifejtette: az RMDSZ szerint a Grindeanu-kormány téves döntéseket hozott a büntető törvénykönyv és perrendtartás módosításakor. A szövetség úgy véli: mind az alkalmazott módszer, mind a módosítás tartalma elfogadhatatlan, így az RMDSZ-frakció nem szavazhat a bizalmatlansági indítvány ellen.
Másfelől az ellenzék semmilyen alternatívát nem javasol, ezért az RMDSZ-frakció a bizalmatlansági indítvány mellett sem teheti le voksát – mutatott rá Kelemen Hunor. Megjegyezte, a bizalmatlansági indítványt beterjesztő jobbközép pártok sem gondolják komolyan, hogy meg tudják buktatni a kormányt, hiszen a PSD-ALDE koalíciónak 54 százaléka van, feltehetően ezért nem javasoltak alternatívát, miniszterelnök-jelöltet, kormányprogramot.
A vitában azért vesz részt az RMDSZ, mert ezt jó alkalomnak tekinti, hogy a parlament gyakorolja a kormány feletti ellenőrző szerepét, a jogállamiság témáját pedig kiemelkedően fontosnak tartja. Kelemen Hunor szerint nyíltan kell beszélni arról, hogy működik-e egyáltalán Romániában a jogállamiság, és szétválasztották-e a hatalmi ágakat, „vagy ez csak fikció”.
Arra a felvetésre, hogy az utóbbi napokban Erdélyben többen szorgalmazták, mondja fel az RMDSZ a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködését, Kelemen Hunor azt mondta: egyelőre azt sem tudják, működik-e ez a megállapodás. „A politikában ésszerűen kell dönteni, ez nem érzelmi, nem ideológiai kérdés, nem szimpátiáról szóló kérdés. Van egy megállapodás, amibe bele lehet kapaszkodni ahhoz, hogy a magyar ügyet képviseljük. Ha fölmondjuk ezt a megállapodás, akkor magyar ügy miatt kell felmondani, és valamit általában érdemes a helyére tenni” – mutatott rá az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a megállapodás első próbája a költségvetési vita volt, amelyen a kormánypártok az RMDSZ módosító indítványainak jelentős részét elfogadták. Ezért a megyei szervezetek vezetőinek egy részével konzultálva a frakció úgy döntött, a tavaszi ülésszakon kipróbálják a szociálliberális koalícióval kötött parlamenti együttműködést, és ha nem bizonyul működőképesnek, az ülésszak végén felbontják azt. Kelemen Hunor megjegyezte: az ellenzék nem ajánlott semmilyen együttműködést, csak elvárja, hogy álláspontjukat az RMDSZ elfogadja.
A Grindeanu-kabinet elleni bizalmatlansági indítványról szerdán szavaz a bukaresti parlament. Romániában egy kormány beiktatásához, illetve megbuktatásához is a törvényhozók többségének voksára van szükség, attól függetlenül, hogy hány ellenszavazatot adnak le.
MTI
Székelyhon.ro
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) törvényhozói nem vesznek részt a Grindeanu-kormány ellen beterjesztett bizalmatlansági indítvány szavazásán, de az azt megelőző vitában kifejtik álláspontjukat a jogállamiságról – közölte a magyar közmédiával Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 7-én, kedden.
Az RMDSZ-frakcióban kedden hozott döntést Kelemen Hunor azzal indokolta, hogy sem a kormánybuktató kezdeményezésre, sem ellene nem tudnak „jó lelkiismerettel” szavazni. Kifejtette: az RMDSZ szerint a Grindeanu-kormány téves döntéseket hozott a büntető törvénykönyv és perrendtartás módosításakor. A szövetség úgy véli: mind az alkalmazott módszer, mind a módosítás tartalma elfogadhatatlan, így az RMDSZ-frakció nem szavazhat a bizalmatlansági indítvány ellen.
Másfelől az ellenzék semmilyen alternatívát nem javasol, ezért az RMDSZ-frakció a bizalmatlansági indítvány mellett sem teheti le voksát – mutatott rá Kelemen Hunor. Megjegyezte, a bizalmatlansági indítványt beterjesztő jobbközép pártok sem gondolják komolyan, hogy meg tudják buktatni a kormányt, hiszen a PSD-ALDE koalíciónak 54 százaléka van, feltehetően ezért nem javasoltak alternatívát, miniszterelnök-jelöltet, kormányprogramot.
A vitában azért vesz részt az RMDSZ, mert ezt jó alkalomnak tekinti, hogy a parlament gyakorolja a kormány feletti ellenőrző szerepét, a jogállamiság témáját pedig kiemelkedően fontosnak tartja. Kelemen Hunor szerint nyíltan kell beszélni arról, hogy működik-e egyáltalán Romániában a jogállamiság, és szétválasztották-e a hatalmi ágakat, „vagy ez csak fikció”.
Arra a felvetésre, hogy az utóbbi napokban Erdélyben többen szorgalmazták, mondja fel az RMDSZ a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködését, Kelemen Hunor azt mondta: egyelőre azt sem tudják, működik-e ez a megállapodás. „A politikában ésszerűen kell dönteni, ez nem érzelmi, nem ideológiai kérdés, nem szimpátiáról szóló kérdés. Van egy megállapodás, amibe bele lehet kapaszkodni ahhoz, hogy a magyar ügyet képviseljük. Ha fölmondjuk ezt a megállapodás, akkor magyar ügy miatt kell felmondani, és valamit általában érdemes a helyére tenni” – mutatott rá az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a megállapodás első próbája a költségvetési vita volt, amelyen a kormánypártok az RMDSZ módosító indítványainak jelentős részét elfogadták. Ezért a megyei szervezetek vezetőinek egy részével konzultálva a frakció úgy döntött, a tavaszi ülésszakon kipróbálják a szociálliberális koalícióval kötött parlamenti együttműködést, és ha nem bizonyul működőképesnek, az ülésszak végén felbontják azt. Kelemen Hunor megjegyezte: az ellenzék nem ajánlott semmilyen együttműködést, csak elvárja, hogy álláspontjukat az RMDSZ elfogadja.
A Grindeanu-kabinet elleni bizalmatlansági indítványról szerdán szavaz a bukaresti parlament. Romániában egy kormány beiktatásához, illetve megbuktatásához is a törvényhozók többségének voksára van szükség, attól függetlenül, hogy hány ellenszavazatot adnak le.
MTI
Székelyhon.ro
2017. február 8.
Ezüst Akadémia Kézdivásárhelyen
A nagy sikerű, ötven év fölöttiek számára meghirdetett Ezüst Akadémia Oktatási Program hamarosan Kézdivásárhelyen is elérhetővé válik, február 16-áig lehet jelentkezni az ingyenes előadássorozatra – hangzott el tegnap a sajtótájékoztatón, amelyen dr. Makó Zoltán dékán, Bakk-Vitális Mária Kinga, a Pro Sanitate Alapítvány elnöke, Bokor Tibor polgármester, Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke, dr. Kósa István dékánhelyettes és Tamás Zsuzsa főtitkár volt jelen.
Bokor Tibor elöljáróban elmondta, hogy a közelmúltban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karával együttműködési szerződést írt alá. A céhes város polgármesteri hivatala, látva a csíkszeredai program sikerességét, felkérte az egyetemet, hogy lehetőségeihez mérten valósítsa meg a programot Kézdivásárhelyen is. Makó Zoltán dékán arról számolt be, hogy Csíkszeredában a 2015/2016-os tanévben indították el magyarországi mintára az Ezüst Akadémia Oktatási Programot. A nyugat-európai, illetve magyarországi partneregyetem példáját követve, 2015-től új előadás-sorozatot indítottak, amelynek célközönsége Csíkszereda és a környékbeli települések 50 év fölötti korosztálya volt. A 2015/2016-os tanévben több mint 250 jelentkezővel indult a program, majd hatalmas meglepetésükre a 2016/2017-es tanévben a jelentkezők száma elérte a 600-at, ami nagy kihívás elé állította az intézményt. Így jelenleg Csíkszeredában két csoportban, közel 600 résztvevővel zajlik az Ezüst Akadémia. Sikertörténet – hangsúlyozta a dékán –, mivel segítségével az ötven év fölötti korosztályt kimozdították otthonról, új barátságok születtek, osztálytalálkozókat szerveztek. A program számos közérthető előadást foglal magába. Nagy tudományterületet fognak át, ugyanakkor hasznos tanácsokkal látják el a résztvevőket. Az előadók között szerepelnek mind hazai, mind külföldi nevek, hogy minél színvonalasabb programot kínálhassanak az érdeklődőknek. Az előadásokat hatvanpercesre tervezik, a végén van lehetőség a kérdések feltevésére és megvitatására.
Tamás Zsuzsa főtitkár, a projekt szervezője elmondta: a 2016/2017-es tanév második félévében, február 23-tól minden második hét csütörtökén 16.30-tól tervezik az előadásokat, összesen hetet, a Vigadó színháztermében. Az előadások hetven százalékán részt vevő Ezüst Akadémia-hallgatók év végén tanúsítványt kapnak. Az ünnepélyes megnyitót az első előadással kötik össze. A február 23-i előadó dr. Kádár Annamária, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, aki Én, mint a saját mesém hőse címmel tart előadást. A további előadók: Mara Gyöngyvér, Gundel János, Szántó Zoltán, Bakk Miklós és Tapodi Zsuzsa. Az Ezüst Akadémia program keretében szervezett előadás-sorozat térítésmentes, a jelentkezők ingyenesen és önkéntesen vehetnek részt rajta. Részvételi szándékukat a jelentkezési lap kitöltésével jelezhetik 2017. február 16-ig. A jelentkezési űrlap megtalálható az egyetem honlapján (csik.sapientia.ro) is, valamint a Vigadó Művelődési Ház portáján és a partnerintézményeknél. A kitöltött jelentkezési lapokat a Vigadó portájára kérik letenni, az erre kijelölt gyűjtődobozban.
Bakk-Vitális Mária Kinga, az oktatási program főtámogatója arról beszélt, hogy az Ezüst Akadémia már első hallásra nagyon megtetszett neki. Bakk Miklós politológustól értesült a programról, a részletekről Kósa István dékánhelyettessel levélben egyeztetett, és örömét fejezte ki, hogy ilyen nagyszerű kezdeményezést támogathatnak. „Az Ezüst Akadémia több mint egy jó cél, hallgatói végzettségüktől függetlenül tanulhatnak az előadásokból, aktuális témákban informálódhatnak, sokkal személyesebb formában, mint a világháló. A Pro Sanitate Alapítvány besegít a kezdeményezés kivitelezésébe és szervezésébe, valamint anyagiakban is támogatja. Örvendek, hogy itt van Ráduly Attila is, hisz egységben az erő, és ahányszor mi összefogtunk a Zöld Nap Egyesülettel, mindig hasznos és jó dolgok születtek. Mindazok nevében, akik majd beiratkoznak az Ezüst Akadémiára – magamat is beleértve –, köszönöm a dékán úrnak, hogy választásuk Kézdivásárhelyre esett, és nagy érdeklődéssel várom az első előadást” – mondotta többek között a Pro Sanitate Alapítvány vezetője. A projekt harmadik partnere, a Zöld Nap Egyesület szakmai tapasztalattal járul hozzá a megvalósuláshoz.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nagy sikerű, ötven év fölöttiek számára meghirdetett Ezüst Akadémia Oktatási Program hamarosan Kézdivásárhelyen is elérhetővé válik, február 16-áig lehet jelentkezni az ingyenes előadássorozatra – hangzott el tegnap a sajtótájékoztatón, amelyen dr. Makó Zoltán dékán, Bakk-Vitális Mária Kinga, a Pro Sanitate Alapítvány elnöke, Bokor Tibor polgármester, Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke, dr. Kósa István dékánhelyettes és Tamás Zsuzsa főtitkár volt jelen.
Bokor Tibor elöljáróban elmondta, hogy a közelmúltban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karával együttműködési szerződést írt alá. A céhes város polgármesteri hivatala, látva a csíkszeredai program sikerességét, felkérte az egyetemet, hogy lehetőségeihez mérten valósítsa meg a programot Kézdivásárhelyen is. Makó Zoltán dékán arról számolt be, hogy Csíkszeredában a 2015/2016-os tanévben indították el magyarországi mintára az Ezüst Akadémia Oktatási Programot. A nyugat-európai, illetve magyarországi partneregyetem példáját követve, 2015-től új előadás-sorozatot indítottak, amelynek célközönsége Csíkszereda és a környékbeli települések 50 év fölötti korosztálya volt. A 2015/2016-os tanévben több mint 250 jelentkezővel indult a program, majd hatalmas meglepetésükre a 2016/2017-es tanévben a jelentkezők száma elérte a 600-at, ami nagy kihívás elé állította az intézményt. Így jelenleg Csíkszeredában két csoportban, közel 600 résztvevővel zajlik az Ezüst Akadémia. Sikertörténet – hangsúlyozta a dékán –, mivel segítségével az ötven év fölötti korosztályt kimozdították otthonról, új barátságok születtek, osztálytalálkozókat szerveztek. A program számos közérthető előadást foglal magába. Nagy tudományterületet fognak át, ugyanakkor hasznos tanácsokkal látják el a résztvevőket. Az előadók között szerepelnek mind hazai, mind külföldi nevek, hogy minél színvonalasabb programot kínálhassanak az érdeklődőknek. Az előadásokat hatvanpercesre tervezik, a végén van lehetőség a kérdések feltevésére és megvitatására.
Tamás Zsuzsa főtitkár, a projekt szervezője elmondta: a 2016/2017-es tanév második félévében, február 23-tól minden második hét csütörtökén 16.30-tól tervezik az előadásokat, összesen hetet, a Vigadó színháztermében. Az előadások hetven százalékán részt vevő Ezüst Akadémia-hallgatók év végén tanúsítványt kapnak. Az ünnepélyes megnyitót az első előadással kötik össze. A február 23-i előadó dr. Kádár Annamária, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, aki Én, mint a saját mesém hőse címmel tart előadást. A további előadók: Mara Gyöngyvér, Gundel János, Szántó Zoltán, Bakk Miklós és Tapodi Zsuzsa. Az Ezüst Akadémia program keretében szervezett előadás-sorozat térítésmentes, a jelentkezők ingyenesen és önkéntesen vehetnek részt rajta. Részvételi szándékukat a jelentkezési lap kitöltésével jelezhetik 2017. február 16-ig. A jelentkezési űrlap megtalálható az egyetem honlapján (csik.sapientia.ro) is, valamint a Vigadó Művelődési Ház portáján és a partnerintézményeknél. A kitöltött jelentkezési lapokat a Vigadó portájára kérik letenni, az erre kijelölt gyűjtődobozban.
Bakk-Vitális Mária Kinga, az oktatási program főtámogatója arról beszélt, hogy az Ezüst Akadémia már első hallásra nagyon megtetszett neki. Bakk Miklós politológustól értesült a programról, a részletekről Kósa István dékánhelyettessel levélben egyeztetett, és örömét fejezte ki, hogy ilyen nagyszerű kezdeményezést támogathatnak. „Az Ezüst Akadémia több mint egy jó cél, hallgatói végzettségüktől függetlenül tanulhatnak az előadásokból, aktuális témákban informálódhatnak, sokkal személyesebb formában, mint a világháló. A Pro Sanitate Alapítvány besegít a kezdeményezés kivitelezésébe és szervezésébe, valamint anyagiakban is támogatja. Örvendek, hogy itt van Ráduly Attila is, hisz egységben az erő, és ahányszor mi összefogtunk a Zöld Nap Egyesülettel, mindig hasznos és jó dolgok születtek. Mindazok nevében, akik majd beiratkoznak az Ezüst Akadémiára – magamat is beleértve –, köszönöm a dékán úrnak, hogy választásuk Kézdivásárhelyre esett, és nagy érdeklődéssel várom az első előadást” – mondotta többek között a Pro Sanitate Alapítvány vezetője. A projekt harmadik partnere, a Zöld Nap Egyesület szakmai tapasztalattal járul hozzá a megvalósuláshoz.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 8.
Intézmény van születőben
Korszerű látványraktár kialakítását tervezik
Kovászna Megye Tanácsa 2012 októberében szavazta meg az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) létrehozását, mely 2014 májusában vette birtokba Sepsiszentgyörgyön a felújított egykori postaépületet. Az intézményt azzal a céllal hozták létre, hogy összegyűjtse, megőrizze és bemutassa az 1945 utáni erdélyi magyar modern, valamint kortárs képzőművészeti alkotásokat, különös tekintettel azokra a hagyatékokra, amelyeket szétforgácsolás vagy elkallódás fenyeget. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, az EMÜK vezetőjét a vállalt célok megvalósításáról, tervekről kérdeztük, és az intézmény múlt évi tevékenységeit idéztük fel.
– Mára kikristályosodott az a szerep és feladat, melyet az EMÜK-nek szántak, ezért arra kérem, hogy fogalmazza ezt meg.
– Már a két világháború között felvetődött egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata, azonban a körülmények csak az elmúlt években tették lehetővé, hogy Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és az anyaország támogatásával hozzálássunk a megvalósításához. E folyamat elindítója és mozgatórugója Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt, azonban ilyen irányú törekvését az erdélyi magyar képzőművész-társadalom egésze felkarolta. A múzeumnak intézményes keretet ugyan még nem sikerült biztosítani, viszont létrejöttének a megalapozása, és az ide vezető program végrehajtása évek óta sikeresen zajlik egy civil egyesületen keresztül.
– Mit tudtak mostanig megvalósítani?
– Rendelkezésünkre bocsátották ezt a korszerű kiállítótermekkel, megfelelő raktárhelyiségekkel és irodákkal ellátott épületet, melyben egymás után nyílnak az általunk szervezett tárlatok, és folyamatosan bővül a gyűjteményünk, valamint a munkatársaink köre.
– Működésük szempontjából milyen volt a mögöttünk hagyott esztendő?
– Sikeresnek ítélem, ugyanis a kitűzött céljainkat meg tudtuk valósítani. Tizenöt kiállítást szerveztünk, melyből tizenegyhez katalógust is tudtunk csatolni, illetve 54 nagy értékű műtárgy került be a gyűjteményünkbe. Ez utóbbiakat a nálunk kiállító művészek, vagy a hagyatékaik őrzői adományozták. Kiemelkedő esemény volt továbbá a Székelyföldi Grafikai Biennále, és Székelyudvarhelyen bemutattuk az eddig összegyűlt műalkotásainkat, illetve néhányat a birtokunkba csak ezután kerülők közül is.
– Mi az, amire büszke az elmúlt év rendezvényei közül?
– A még mindig látogatható Jakobovits-kiállítás, melyet nem véletlenül rendeztünk be a földszinti és emeleti termekbe is. Azon kívül ugyanis, hogy amint már említettem, ő a leendő Erdélyi Képzőművészeti Múzeum szellemi szülőatyja, de kiemelkedő kortárs művészeink egyike is. Egy olyan alkotó, akinek életműve, bár helyi sajátosságokkal tűzdelt, nemzetközi viszonylatban is bemutatható. Ugyanakkor megelégedéssel tölt el növekvő hírnevünk is, melynek hozadéka a minket felkereső művészek vagy örököseik, illetve a hozzánk látogatók számának állandó gyarapodásában is lemérhető.
– Maradtak megvalósítatlan célkitűzések?
– Igen, éspedig egy olyan korszerű, úgynevezett látványraktár kialakítása, melyben a művek gördíthető falakon vannak elhelyezve, és így a szakmai érdeklődőknek könnyedén megmutathatók.
– A Lábas Házban található felületekkel bővült a kiállítóterük. Ennek milyen hatása van a működésükre?
– Itt a még be nem érkezett, de ígéretes művészek alkotásait tervezzük bemutatni.
– Melyek az idei tervek és célkitűzések?
– Megközelítőleg 20 kiállítást tervezünk, melyből tízhez katalógust, a közönségszervezés terén pedig aktívabbá szeretnénk válni, és főleg a diákok köréből még több látogatót bevonzani. Éppen ezért ez úton is arra biztatjuk az érdeklődőket, hogy keressenek fel minket, hiszen ezt ingyenesen megtehetik.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Korszerű látványraktár kialakítását tervezik
Kovászna Megye Tanácsa 2012 októberében szavazta meg az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) létrehozását, mely 2014 májusában vette birtokba Sepsiszentgyörgyön a felújított egykori postaépületet. Az intézményt azzal a céllal hozták létre, hogy összegyűjtse, megőrizze és bemutassa az 1945 utáni erdélyi magyar modern, valamint kortárs képzőművészeti alkotásokat, különös tekintettel azokra a hagyatékokra, amelyeket szétforgácsolás vagy elkallódás fenyeget. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, az EMÜK vezetőjét a vállalt célok megvalósításáról, tervekről kérdeztük, és az intézmény múlt évi tevékenységeit idéztük fel.
– Mára kikristályosodott az a szerep és feladat, melyet az EMÜK-nek szántak, ezért arra kérem, hogy fogalmazza ezt meg.
– Már a két világháború között felvetődött egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata, azonban a körülmények csak az elmúlt években tették lehetővé, hogy Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és az anyaország támogatásával hozzálássunk a megvalósításához. E folyamat elindítója és mozgatórugója Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt, azonban ilyen irányú törekvését az erdélyi magyar képzőművész-társadalom egésze felkarolta. A múzeumnak intézményes keretet ugyan még nem sikerült biztosítani, viszont létrejöttének a megalapozása, és az ide vezető program végrehajtása évek óta sikeresen zajlik egy civil egyesületen keresztül.
– Mit tudtak mostanig megvalósítani?
– Rendelkezésünkre bocsátották ezt a korszerű kiállítótermekkel, megfelelő raktárhelyiségekkel és irodákkal ellátott épületet, melyben egymás után nyílnak az általunk szervezett tárlatok, és folyamatosan bővül a gyűjteményünk, valamint a munkatársaink köre.
– Működésük szempontjából milyen volt a mögöttünk hagyott esztendő?
– Sikeresnek ítélem, ugyanis a kitűzött céljainkat meg tudtuk valósítani. Tizenöt kiállítást szerveztünk, melyből tizenegyhez katalógust is tudtunk csatolni, illetve 54 nagy értékű műtárgy került be a gyűjteményünkbe. Ez utóbbiakat a nálunk kiállító művészek, vagy a hagyatékaik őrzői adományozták. Kiemelkedő esemény volt továbbá a Székelyföldi Grafikai Biennále, és Székelyudvarhelyen bemutattuk az eddig összegyűlt műalkotásainkat, illetve néhányat a birtokunkba csak ezután kerülők közül is.
– Mi az, amire büszke az elmúlt év rendezvényei közül?
– A még mindig látogatható Jakobovits-kiállítás, melyet nem véletlenül rendeztünk be a földszinti és emeleti termekbe is. Azon kívül ugyanis, hogy amint már említettem, ő a leendő Erdélyi Képzőművészeti Múzeum szellemi szülőatyja, de kiemelkedő kortárs művészeink egyike is. Egy olyan alkotó, akinek életműve, bár helyi sajátosságokkal tűzdelt, nemzetközi viszonylatban is bemutatható. Ugyanakkor megelégedéssel tölt el növekvő hírnevünk is, melynek hozadéka a minket felkereső művészek vagy örököseik, illetve a hozzánk látogatók számának állandó gyarapodásában is lemérhető.
– Maradtak megvalósítatlan célkitűzések?
– Igen, éspedig egy olyan korszerű, úgynevezett látványraktár kialakítása, melyben a művek gördíthető falakon vannak elhelyezve, és így a szakmai érdeklődőknek könnyedén megmutathatók.
– A Lábas Házban található felületekkel bővült a kiállítóterük. Ennek milyen hatása van a működésükre?
– Itt a még be nem érkezett, de ígéretes művészek alkotásait tervezzük bemutatni.
– Melyek az idei tervek és célkitűzések?
– Megközelítőleg 20 kiállítást tervezünk, melyből tízhez katalógust, a közönségszervezés terén pedig aktívabbá szeretnénk válni, és főleg a diákok köréből még több látogatót bevonzani. Éppen ezért ez úton is arra biztatjuk az érdeklődőket, hogy keressenek fel minket, hiszen ezt ingyenesen megtehetik.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. február 9.
Másodszor is visszadobták a pályázatot (Kovászna)
Kovászna önkormányzata két alkalommal is benyújtotta iratcsomóját a Regionális Operatív Program 7.1-es tengelyén meghirdetett, fürdővárosok számára kiírt pályázatra, amely segítségével tizenegy utca teljes körű felújítására igényeltek vissza nem térítendő támogatást. Mindkét esetben visszadobták iratcsomójukat – tudtuk meg Gyerő József polgármestertől.
Először még tavaly nyáron véleményezte kedvezőtlenül a gyulafehérvári székhelyű, Központi Vidékfejlesztési Ügynökség a város pályázatát. Formai hibák mellett azt kifogásolták, hogy a pályázatban szerepel az utcák közvilágításának felújítása is, holott a meglévő hálózat nem a város tulajdonát képezi. Kijavították a felmerült gondokat, év végén újból letették a pályázatot, de másodszor sem jártak sikerrel. Az ügynökség újból visszadobta a papírokat, mondván, a tanács nem tudja bizonyítani a felújításra kiszemelt utcák vízhálózata és csatornarendszere fölötti tulajdonjogát – ecsetelte a döntés hátterét a városvezető. Annak ellenére sem ismerik el a tulajdonjogot, hogy már évekkel korábban, a 2002-ben hozott 975-ös kormányhatározat értelmében Kovászna köztulajdonává nyilvánították a város utcáit, az infrastruktúrájával együtt. Azt kérik, a korszerűsítés támogatásához külön-külön, utcánként bizonyítsák a tulajdonjogot, minden szakasz hosszát, a meglévő rendszereknek a pontos leírása mellett. Érthetetlen a döntés, hiszen igazolni tudják, hogy a rendszereket kezelésbe adták a városgazdálkodási cégnek, az szerződéseket is kötött a lakossággal – állapította meg a polgármester. A döntést megtámadták, adminisztratív fellebbezést nyújtottak be a fejlesztési minisztériumhoz és az ügynökséghez is. „Jogi szempontból a város nem veszíthet, ha viszont a háttérben más okok is állnak, akkor ez már nem az igazságszolgáltatástól függ” – vélekedett Gyerő József.
Beszélgetésünk után kaptuk a hírt az elöljárótól: tíz hasonló pályázatot iktattak Gyulafehérváron, de mindegyiket visszadobták, így minden valószínűség szerint új pályázati kiírás következik.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kovászna önkormányzata két alkalommal is benyújtotta iratcsomóját a Regionális Operatív Program 7.1-es tengelyén meghirdetett, fürdővárosok számára kiírt pályázatra, amely segítségével tizenegy utca teljes körű felújítására igényeltek vissza nem térítendő támogatást. Mindkét esetben visszadobták iratcsomójukat – tudtuk meg Gyerő József polgármestertől.
Először még tavaly nyáron véleményezte kedvezőtlenül a gyulafehérvári székhelyű, Központi Vidékfejlesztési Ügynökség a város pályázatát. Formai hibák mellett azt kifogásolták, hogy a pályázatban szerepel az utcák közvilágításának felújítása is, holott a meglévő hálózat nem a város tulajdonát képezi. Kijavították a felmerült gondokat, év végén újból letették a pályázatot, de másodszor sem jártak sikerrel. Az ügynökség újból visszadobta a papírokat, mondván, a tanács nem tudja bizonyítani a felújításra kiszemelt utcák vízhálózata és csatornarendszere fölötti tulajdonjogát – ecsetelte a döntés hátterét a városvezető. Annak ellenére sem ismerik el a tulajdonjogot, hogy már évekkel korábban, a 2002-ben hozott 975-ös kormányhatározat értelmében Kovászna köztulajdonává nyilvánították a város utcáit, az infrastruktúrájával együtt. Azt kérik, a korszerűsítés támogatásához külön-külön, utcánként bizonyítsák a tulajdonjogot, minden szakasz hosszát, a meglévő rendszereknek a pontos leírása mellett. Érthetetlen a döntés, hiszen igazolni tudják, hogy a rendszereket kezelésbe adták a városgazdálkodási cégnek, az szerződéseket is kötött a lakossággal – állapította meg a polgármester. A döntést megtámadták, adminisztratív fellebbezést nyújtottak be a fejlesztési minisztériumhoz és az ügynökséghez is. „Jogi szempontból a város nem veszíthet, ha viszont a háttérben más okok is állnak, akkor ez már nem az igazságszolgáltatástól függ” – vélekedett Gyerő József.
Beszélgetésünk után kaptuk a hírt az elöljárótól: tíz hasonló pályázatot iktattak Gyulafehérváron, de mindegyiket visszadobták, így minden valószínűség szerint új pályázati kiírás következik.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 9.
Ugron Zsolna sikerei
Hollóasszony – Libri Kiadó, 2016
Néhány éve már, hogy a pesti metró legmélyebb részén lefelé vitt a mozgólépcső, amikor megpillantottam a reklámok közt többször is előforduló Úrilányok Erdélyben címlapját. Örömmel konstatáltam, hogy én már olvastam a könyvet (írni szerettem volna róla).
Lektűrújdonságnak, kitűnőnek tartottam arra, hogy az olvasót közel vigye Erdélyhez, a szokásokhoz, a nyelvi gazdagsághoz.
Azóta Ugron Zsolna sokat dolgozott, megjelent a trilógia két része Báthory Annáról, az erdélyi fejedelmi udvarok, paloták asszonyainak titkairól, most pedig (úgy közben) egy olyan nagyasszonyról írta Hollóasszony című könyvét, aki talán mindenki másnál jobban él a szívünkben, mert Arany János csodálatos balladájából jobban megismertük, mintha hosszú történeteket olvastunk volna róla.
A Mátyás anyja az anyai szeretet, a messzeségben raboskodó fiához csoda módra közelítő anya olyan valósághű drámai pillanatainak megjelenítése, hogy soha ki nem megy az eszünkből, nemegyszer ismételgetve magunkban: – ki kopog, mi kopog?
A drámai pillanatok közepette egyszerre megnyugszunk, megérkezett az üzenet, az anyai ösztön, a szívszeretet legyőzi a távolságot, aggódást, igaz, ehhez a legendás holló kellett, a Hunyadiak hollója, aki a vadászó Mátyás gyűrűjét lopta el valaha.
Ugron Zsolna Szilágyi Erzsébetet nem az érzelmek világában látja és láttatja, hanem a valós, igazi nagyasszonyt, nagy tervek szövőjét, a Hunyadiak felemelkedésének előmozdítóját, ha úgy tetszik, megalapozóját. A regény címe találó, hiszen a Hunyadiak hollós címerében a legendás „gyűrűtolvaj” és Arany eszes madara szimbóluma a mondáknak, meséknek. Legenda és valóság, egy asszony mi mindent tehet ügyességgel, ravaszsággal, éleslátással, bár olykor ő a legtragikusabb hős, amikor nagyobbik fiát nem mentheti meg a bakó pallosától.
Az író megint rátalált egy kiváló asszonyhősére, közben adós maradt Báthory Anna történetének harmadik kötetével. Tudatosnak érzem viszont, hogy ezt meg kellett írnia, és nem meglepőnek. A nagy király szobrának árnyékában gyermekeskedni, eljárni szülőháza mellett, a Gyalui-havasok frissítő szelét mindennap érezni, a bástyákra tekinteni, csoda-e, hogy Kolozsvár, az erdélyi történelem, annak is asszonyvilága fő témája lett az íróvá növekedett Ugron Zsolnának?
Képzelete és a sok fellelt rokoni elbeszélés a Szilágyiak és anyai ágon a Bellyéniek nyomán döbbenetes az a rész, amikor a gyermek Erzsébet visszatér a halálból. Az anyja erős akarata hozza vissza, és erről mondja Simon deák, Szilágyi László írástudó deákja: „Aki kicsit is járatos az Úristen útjainak tanulmányozásában, mint jómagam, tudhatta már akkor, kivételesen adakozóan áldja majd meg az Úr ezt a páratlan lelket. Nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott volt Erzsébet”.
Az egyes fejezetekben a környezetében élők, testvére, Szilágyi Mihály, a nádor felesége, tescheni hercegnő és Zsófia, saját húga mondják el Erzsébetről a legkülönösebb történeteket, de megérzik, megértik a csodát, amiért érdemes volt mindent latba vetnie, hogy azon a fagyos februári napon, a Duna jegén az addig széthúzó, hatalomért mindent elkövető urak egyszerre kiáltsák ki Mátyást, Szilágyi Erzsébet fiát, magyar királlyá. Szép, megható jelenet, amikor a szikár, istenfélő, magától mindent megtagadó asszony ennek a látványnak az igézetében mosolyog.
„A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a szélben. Ott állt diadalának teljes glóriájában, rendíthetetlenül.”
Amint egyik interjúbeszélgetéséből kitűnik, akárcsak a Báthory Anna-képben és környezetében az írónő nem riadozik a történelmi személyek, bárók, főurak, királyok gyarlóságainak hatalmi vágyból vagy botorságból eredő „barbár” szokásainak érzékletes leírásától, az egyébként vallásos, istenfélő asszony borzalmas dühkitöréseinek jeleneteitől.
Milyen is volt, hogy öltözött, mennyire volt szerethető (mert Hunyadi János valóban szerette) ez a nem mindennapi asszony? Ismerjük Józsa Juditnak Szilágyi Erzsébetet ábrázoló kerámiaszobrát, nem tudom, mi ihlette a megmintázásra, mivel korabeli festmény vagy rajzolat a krónikákból, levelekből származó leírásokon kívül nem maradt róla. 1846-ban előkerült egy olajfestmény, amelyet többen elfogadtak volna Erzsébet portréjaként, mivel egy holló is látható volt a képen, és egy gyűrűt tartott a csőrében.
Az pedig mindennél meggyőzőbb, hiszen a Hunyadi család címerének egyik alakja, és innen ered a Hunyadiak latin neve (Corvin – corvus – holló). Nagy volt a híre, hogy előkerült egy 500 éves portré Erzsébetről. Sajnos, a későbbi elemzések megállapították, hogy a portré egy szentté avatott angol királyt ábrázol (Falvai Róbert a Hunyadiak asszonyai c. könyve nyomán).
Így a képzeletre, a róla szóló leírások, levelek, itt-ott fellelhető családi megjegyzések utalásaira bízhatjuk a nagyasszony ábrázolását. Ugron Zsolna könyve mindenképpen egy kivételes asszonyról szól, a magyar történelem legtöbbet emlegetett, legnagyobb költőink soraiban felidézett királyasszonyáról, hiszen Mátyás királynénak őt tekintette később. Egy hatalmas földes-úri birodalmat gyarapító, megtartó, éles eszű, nagyon szigorú asszony, erről tanúságot tesz a könyv fejezeteiben első személyben mesélő testvérhúga, anyja és nagynénje, vagy éppen a Szilágyi-ágból származó közeli rokonok. Lehet, hogy ily módon a Szilágyiakat, a Hunyadiakat, az egyezkedő Garákat, a vad, barbár harcokat és az esetlen királyt, Lászlót jobban megismerjük, hogy eljussunk a Bécsből győztesen hazatérő nagy király látványához, ha bármikor megállunk a kolozsvári szobor előtt. Olyankor Vörösmartyt idézve:
„S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.”
Ugron Zsolna az erdélyi nagyasszonyok sorsának olykor regényes, ebben az esetben valószerű dokumentumaiban történelmet idéz, de érdekes tévéműsoraiban megismerteti a nemzet élő nagyjait, és sikerül közelhoznia a nagy színészt, a nagy építészt, a nagy rendezőt, akikről elmondja a leglényegesebbeket. Van, akiktől kérdésekkel, de nem ostromló módon, hanem könnyed társalgással, érdeklődő modorban tudja meg és tudjuk meg, mi volt sorsdöntő az életükben, hogy küzdöttek meg ezernyi nehézséggel, miért volt szép a munkájuk, az életük, hogy máig is – fizikai értelemben is – szépet, jót mutatnak nekünk.
Nem fogott rajtuk az idő, bár a sors nemegyszer megpróbálta őket. Példájuk olykor derűs, sokszor elszomorító, ha éppen a Szervátiusz Tiborral készült műsorra gondolunk, de mindannyian művészetük, hazaszeretetük őszinte kitartásával Nagyok lettek, mellettük, velük élünk, ők jelentik a Szépet és a Jót.
Ugron Zsolna bizalmukat elnyerte, és ne nehezteljen rám senki, ha azt mondom: erdélyisége, közvetlen kedvessége, mosolya, nem kevésbé ismeretei jól eligazítják a Nagyok közt. Tehetsége egy irányból jött, de sokfelé mutat. Sikere pedig megérdemelt.
A könyvet édesanyjának és édesapja emlékének ajánlja.
Végh Júlia színes illusztrációi megtalálják a könyv hangulatának, múltidézésének igézetes jeleneteit, ezzel is gazdagítják a Hollóasszony világát.
RÓZSA MÁRIA
Népújság (Marosvásárhely)
Hollóasszony – Libri Kiadó, 2016
Néhány éve már, hogy a pesti metró legmélyebb részén lefelé vitt a mozgólépcső, amikor megpillantottam a reklámok közt többször is előforduló Úrilányok Erdélyben címlapját. Örömmel konstatáltam, hogy én már olvastam a könyvet (írni szerettem volna róla).
Lektűrújdonságnak, kitűnőnek tartottam arra, hogy az olvasót közel vigye Erdélyhez, a szokásokhoz, a nyelvi gazdagsághoz.
Azóta Ugron Zsolna sokat dolgozott, megjelent a trilógia két része Báthory Annáról, az erdélyi fejedelmi udvarok, paloták asszonyainak titkairól, most pedig (úgy közben) egy olyan nagyasszonyról írta Hollóasszony című könyvét, aki talán mindenki másnál jobban él a szívünkben, mert Arany János csodálatos balladájából jobban megismertük, mintha hosszú történeteket olvastunk volna róla.
A Mátyás anyja az anyai szeretet, a messzeségben raboskodó fiához csoda módra közelítő anya olyan valósághű drámai pillanatainak megjelenítése, hogy soha ki nem megy az eszünkből, nemegyszer ismételgetve magunkban: – ki kopog, mi kopog?
A drámai pillanatok közepette egyszerre megnyugszunk, megérkezett az üzenet, az anyai ösztön, a szívszeretet legyőzi a távolságot, aggódást, igaz, ehhez a legendás holló kellett, a Hunyadiak hollója, aki a vadászó Mátyás gyűrűjét lopta el valaha.
Ugron Zsolna Szilágyi Erzsébetet nem az érzelmek világában látja és láttatja, hanem a valós, igazi nagyasszonyt, nagy tervek szövőjét, a Hunyadiak felemelkedésének előmozdítóját, ha úgy tetszik, megalapozóját. A regény címe találó, hiszen a Hunyadiak hollós címerében a legendás „gyűrűtolvaj” és Arany eszes madara szimbóluma a mondáknak, meséknek. Legenda és valóság, egy asszony mi mindent tehet ügyességgel, ravaszsággal, éleslátással, bár olykor ő a legtragikusabb hős, amikor nagyobbik fiát nem mentheti meg a bakó pallosától.
Az író megint rátalált egy kiváló asszonyhősére, közben adós maradt Báthory Anna történetének harmadik kötetével. Tudatosnak érzem viszont, hogy ezt meg kellett írnia, és nem meglepőnek. A nagy király szobrának árnyékában gyermekeskedni, eljárni szülőháza mellett, a Gyalui-havasok frissítő szelét mindennap érezni, a bástyákra tekinteni, csoda-e, hogy Kolozsvár, az erdélyi történelem, annak is asszonyvilága fő témája lett az íróvá növekedett Ugron Zsolnának?
Képzelete és a sok fellelt rokoni elbeszélés a Szilágyiak és anyai ágon a Bellyéniek nyomán döbbenetes az a rész, amikor a gyermek Erzsébet visszatér a halálból. Az anyja erős akarata hozza vissza, és erről mondja Simon deák, Szilágyi László írástudó deákja: „Aki kicsit is járatos az Úristen útjainak tanulmányozásában, mint jómagam, tudhatta már akkor, kivételesen adakozóan áldja majd meg az Úr ezt a páratlan lelket. Nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott volt Erzsébet”.
Az egyes fejezetekben a környezetében élők, testvére, Szilágyi Mihály, a nádor felesége, tescheni hercegnő és Zsófia, saját húga mondják el Erzsébetről a legkülönösebb történeteket, de megérzik, megértik a csodát, amiért érdemes volt mindent latba vetnie, hogy azon a fagyos februári napon, a Duna jegén az addig széthúzó, hatalomért mindent elkövető urak egyszerre kiáltsák ki Mátyást, Szilágyi Erzsébet fiát, magyar királlyá. Szép, megható jelenet, amikor a szikár, istenfélő, magától mindent megtagadó asszony ennek a látványnak az igézetében mosolyog.
„A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a szélben. Ott állt diadalának teljes glóriájában, rendíthetetlenül.”
Amint egyik interjúbeszélgetéséből kitűnik, akárcsak a Báthory Anna-képben és környezetében az írónő nem riadozik a történelmi személyek, bárók, főurak, királyok gyarlóságainak hatalmi vágyból vagy botorságból eredő „barbár” szokásainak érzékletes leírásától, az egyébként vallásos, istenfélő asszony borzalmas dühkitöréseinek jeleneteitől.
Milyen is volt, hogy öltözött, mennyire volt szerethető (mert Hunyadi János valóban szerette) ez a nem mindennapi asszony? Ismerjük Józsa Juditnak Szilágyi Erzsébetet ábrázoló kerámiaszobrát, nem tudom, mi ihlette a megmintázásra, mivel korabeli festmény vagy rajzolat a krónikákból, levelekből származó leírásokon kívül nem maradt róla. 1846-ban előkerült egy olajfestmény, amelyet többen elfogadtak volna Erzsébet portréjaként, mivel egy holló is látható volt a képen, és egy gyűrűt tartott a csőrében.
Az pedig mindennél meggyőzőbb, hiszen a Hunyadi család címerének egyik alakja, és innen ered a Hunyadiak latin neve (Corvin – corvus – holló). Nagy volt a híre, hogy előkerült egy 500 éves portré Erzsébetről. Sajnos, a későbbi elemzések megállapították, hogy a portré egy szentté avatott angol királyt ábrázol (Falvai Róbert a Hunyadiak asszonyai c. könyve nyomán).
Így a képzeletre, a róla szóló leírások, levelek, itt-ott fellelhető családi megjegyzések utalásaira bízhatjuk a nagyasszony ábrázolását. Ugron Zsolna könyve mindenképpen egy kivételes asszonyról szól, a magyar történelem legtöbbet emlegetett, legnagyobb költőink soraiban felidézett királyasszonyáról, hiszen Mátyás királynénak őt tekintette később. Egy hatalmas földes-úri birodalmat gyarapító, megtartó, éles eszű, nagyon szigorú asszony, erről tanúságot tesz a könyv fejezeteiben első személyben mesélő testvérhúga, anyja és nagynénje, vagy éppen a Szilágyi-ágból származó közeli rokonok. Lehet, hogy ily módon a Szilágyiakat, a Hunyadiakat, az egyezkedő Garákat, a vad, barbár harcokat és az esetlen királyt, Lászlót jobban megismerjük, hogy eljussunk a Bécsből győztesen hazatérő nagy király látványához, ha bármikor megállunk a kolozsvári szobor előtt. Olyankor Vörösmartyt idézve:
„S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.”
Ugron Zsolna az erdélyi nagyasszonyok sorsának olykor regényes, ebben az esetben valószerű dokumentumaiban történelmet idéz, de érdekes tévéműsoraiban megismerteti a nemzet élő nagyjait, és sikerül közelhoznia a nagy színészt, a nagy építészt, a nagy rendezőt, akikről elmondja a leglényegesebbeket. Van, akiktől kérdésekkel, de nem ostromló módon, hanem könnyed társalgással, érdeklődő modorban tudja meg és tudjuk meg, mi volt sorsdöntő az életükben, hogy küzdöttek meg ezernyi nehézséggel, miért volt szép a munkájuk, az életük, hogy máig is – fizikai értelemben is – szépet, jót mutatnak nekünk.
Nem fogott rajtuk az idő, bár a sors nemegyszer megpróbálta őket. Példájuk olykor derűs, sokszor elszomorító, ha éppen a Szervátiusz Tiborral készült műsorra gondolunk, de mindannyian művészetük, hazaszeretetük őszinte kitartásával Nagyok lettek, mellettük, velük élünk, ők jelentik a Szépet és a Jót.
Ugron Zsolna bizalmukat elnyerte, és ne nehezteljen rám senki, ha azt mondom: erdélyisége, közvetlen kedvessége, mosolya, nem kevésbé ismeretei jól eligazítják a Nagyok közt. Tehetsége egy irányból jött, de sokfelé mutat. Sikere pedig megérdemelt.
A könyvet édesanyjának és édesapja emlékének ajánlja.
Végh Júlia színes illusztrációi megtalálják a könyv hangulatának, múltidézésének igézetes jeleneteit, ezzel is gazdagítják a Hollóasszony világát.
RÓZSA MÁRIA
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 9.
„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt.
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt.
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt.
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt.
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna.
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 9.
Fordulatra várva IV.
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani.
Ez lenne a következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani.
Ez lenne a következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. február 9.
„Mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike”
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet.
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is.
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből.
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro
2017. február 9.
Biró Zsolt: most esélytelen az autonómiastatútumról szóló vita
A Magyar Polgári Pártnak az RMDSZ listáján tisztséget nyert két parlamenti képviselője hat irodát nyit Székelyföldön. Továbbá lapunk azt is megtudta, hogy az autonómia kérdését érdemben szeretnék tárgyalni, amire a mostani helyzetet nem tartják alkalmasnak.
Mindhárom székelyföldi megyében két-két parlamenti képviselői irodát tervez nyitni a Magyar Polgári Párt. Erről Biró Zsolt pártelnök számolt be lapunk érdeklődésére. Megtudtuk, Kulcsár-Terza József Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Csíkszeredában, míg Biró Zsolt Marosvásárhelyen, Makfalván és Székelyudvarhelyen fogadja majd a lakosság észrevételeit, javaslatait.
„Marosvásárhelyen a prefektúra, azaz a régi városháza épületének 82-es szobájában lesz az irodám. Emellett Makfalván is főleg a Küküllő-mentiek rendelkezésére állunk, a településen eddig Borbély László működtetett képviselői irodát. Továbbá fontosnak tartom, hogy az MPP fellegvárának számító Székelyudvarhelyen is legyen a pártelnöknek irodája. Mindezek hamarosan megnyílnak” – mondta érdeklődésünkre a képviselőház oktatási bizottságában tevékenykedő Biró Zsolt.
Lapunk továbbá arra is kíváncsi volt, hogy mikor várható az RMDSZ-MPP autonómiatervezet benyújtása a parlamentbe, illetve az önrendelkezés témáját mikor tervezik a képviselők elé vinni. „Az autonómiát sosem tehetjük zárójelbe. Minden lépés, amely a valós decentralizációt szolgálja, az az önrendelkezés irányába is elmozdulást jelent. Emellett kétség nem férhet hozzá, hogy az autonómiastatútumot is iktatni kell, de annak nincs sok értelme, hogy az MPP képviselői akár naponta iktassák és minden alkalommal vita nélkül lesöpörjék az asztalról. Akkor kell ezt letenni, amikor valamennyi esély mutatkozik arra, hogy erről valós politikai vitát folytassunk, legalább a szakbizottságokban, de miért ne, a plénumban is. Így elmondhatnánk, hogy mit értünk kulturális autonómia alatt, mit jelentene a területi autonómia, és mindezt miért tartjuk fontosnak” – fogalmazott a Vásárhelyi Hírlap kérdésére Biró Zsolt.
Ami a Btk. és a perrendtartás módosítását, valamint az emiatt kialakult helyzetet illeti, Biró Zsolt elmondta, ez a gond nem újkeletű, hiszen az elmúlt kormányok összesen 156 alkalommal módosították a rendelkezéseket.
A kormánypártokkal kötött megállapodás pedig erre nem vonatkozik, hanem a magyarságot érintő kérdéseket és infrastrukturális beruházásokat érint. „Ezekben a kérdésekben még nem történt olyan, amiért fel kéne rúgnunk a megállapodást. Amikor majd például a marosvásárhelyi iskolaügyekben nem lesz előrelépés, akkor felülvizsgáljuk az egyezséget” – ismertette a parlament magyar frakciójának álláspontját Biró.
Hétvégén kongresszust tart az MPP
A hétvégén Szatmárnémetiben kongresszust tart az MPP, amelynek legfőbb napirendi pontja a teljes körű tisztújítás és az alapszabály-módosítás. Az eseményre nyolc megyéből mintegy 90 küldöttet várnak, valamint erdélyi és magyarországi meghívottakat. A szervezéssel megbízott Salamon Zoltán, az MPP Hargita megyei szervezetének elnöke szerint a kongresszus ünnep és munkaülés is egyben, amelyet a számadás, a mérlegkészítés és az új kihívások alakítanak. A pártelnöki tisztségre egyedül Biró Zsolt pályázik, és egy új testület létrehozását is kezdeményezik, amely a párt választott tisztségviselőiből – polgármesterek, tanácsosok, parlamenti képviselők – áll majd.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
A Magyar Polgári Pártnak az RMDSZ listáján tisztséget nyert két parlamenti képviselője hat irodát nyit Székelyföldön. Továbbá lapunk azt is megtudta, hogy az autonómia kérdését érdemben szeretnék tárgyalni, amire a mostani helyzetet nem tartják alkalmasnak.
Mindhárom székelyföldi megyében két-két parlamenti képviselői irodát tervez nyitni a Magyar Polgári Párt. Erről Biró Zsolt pártelnök számolt be lapunk érdeklődésére. Megtudtuk, Kulcsár-Terza József Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Csíkszeredában, míg Biró Zsolt Marosvásárhelyen, Makfalván és Székelyudvarhelyen fogadja majd a lakosság észrevételeit, javaslatait.
„Marosvásárhelyen a prefektúra, azaz a régi városháza épületének 82-es szobájában lesz az irodám. Emellett Makfalván is főleg a Küküllő-mentiek rendelkezésére állunk, a településen eddig Borbély László működtetett képviselői irodát. Továbbá fontosnak tartom, hogy az MPP fellegvárának számító Székelyudvarhelyen is legyen a pártelnöknek irodája. Mindezek hamarosan megnyílnak” – mondta érdeklődésünkre a képviselőház oktatási bizottságában tevékenykedő Biró Zsolt.
Lapunk továbbá arra is kíváncsi volt, hogy mikor várható az RMDSZ-MPP autonómiatervezet benyújtása a parlamentbe, illetve az önrendelkezés témáját mikor tervezik a képviselők elé vinni. „Az autonómiát sosem tehetjük zárójelbe. Minden lépés, amely a valós decentralizációt szolgálja, az az önrendelkezés irányába is elmozdulást jelent. Emellett kétség nem férhet hozzá, hogy az autonómiastatútumot is iktatni kell, de annak nincs sok értelme, hogy az MPP képviselői akár naponta iktassák és minden alkalommal vita nélkül lesöpörjék az asztalról. Akkor kell ezt letenni, amikor valamennyi esély mutatkozik arra, hogy erről valós politikai vitát folytassunk, legalább a szakbizottságokban, de miért ne, a plénumban is. Így elmondhatnánk, hogy mit értünk kulturális autonómia alatt, mit jelentene a területi autonómia, és mindezt miért tartjuk fontosnak” – fogalmazott a Vásárhelyi Hírlap kérdésére Biró Zsolt.
Ami a Btk. és a perrendtartás módosítását, valamint az emiatt kialakult helyzetet illeti, Biró Zsolt elmondta, ez a gond nem újkeletű, hiszen az elmúlt kormányok összesen 156 alkalommal módosították a rendelkezéseket.
A kormánypártokkal kötött megállapodás pedig erre nem vonatkozik, hanem a magyarságot érintő kérdéseket és infrastrukturális beruházásokat érint. „Ezekben a kérdésekben még nem történt olyan, amiért fel kéne rúgnunk a megállapodást. Amikor majd például a marosvásárhelyi iskolaügyekben nem lesz előrelépés, akkor felülvizsgáljuk az egyezséget” – ismertette a parlament magyar frakciójának álláspontját Biró.
Hétvégén kongresszust tart az MPP
A hétvégén Szatmárnémetiben kongresszust tart az MPP, amelynek legfőbb napirendi pontja a teljes körű tisztújítás és az alapszabály-módosítás. Az eseményre nyolc megyéből mintegy 90 küldöttet várnak, valamint erdélyi és magyarországi meghívottakat. A szervezéssel megbízott Salamon Zoltán, az MPP Hargita megyei szervezetének elnöke szerint a kongresszus ünnep és munkaülés is egyben, amelyet a számadás, a mérlegkészítés és az új kihívások alakítanak. A pártelnöki tisztségre egyedül Biró Zsolt pályázik, és egy új testület létrehozását is kezdeményezik, amely a párt választott tisztségviselőiből – polgármesterek, tanácsosok, parlamenti képviselők – áll majd.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro
2017. február 9.
Borbély Imre szellemi hagyatéka
Miért van az, hogy többnyire csak akkor tudatosodik bennünk, milyen érték birtokában voltunk, amikor elveszítjük azt? Napok óta feszül bennem ez az érzés – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – amióta barátom, harcostársam és mesterem, Borbély Imre időnek előtte itt hagyta ezt a földi létet, és átköltözött az örök vadászmezőkre.
Úgy alakult életem az elmúlt bő három évtizedben, hogy útjaink többször találkoztak. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy az 1989-es rendszerváltozás utáni lázas években közeli munkatársa, barátja, házának gyakori vendége lehettem. Igazi szellemi kaland volt követni okfejtéseit, azonosítani a történések mögötti törvényszerűségeket, meglátni az erdőt, amit a fák elfednek előlünk.
Temesváriként és fiainak fizikatanáraként a nyolcvanas évek közepe táján hozott össze az élet. Már az elején éreztem a szellemi rokonságot, de nem volt időnk és lehetőségünk elmélyíteni kapcsolatunkat. Igazi egymásra találásunk 1989. december 17-én történt, amikor összefutottunk Temesvár főterén vele és feleségével, Vikivel. Mellettünk katonák masíroztak harci indulókat énekelve – Ceauşescu személyes utasítására erődemonstrációnak szánták a Tőkés parókia körül kialakult „rendbontás” után, de szánalmasra sikeredett. Imre és Viki pedig összefoglalták az egy nappal azelőtti történéseket, amiből valahogy kimaradtam, bár családunk Tőkés László harcát a rendszerrel az elejétől fogva figyelemmel kísérte. Akkor szembesültem először Imre lényeglátásával, amelyet később számos más kérdésben is megtapasztalhattam. Valószínűleg ez a találkozás alapozta meg későbbi kapcsolatunkat és kísért a gondolat, hogy döntő módon befolyásolta későbbi életemet.
Következő találkozásunk a Temesvár Társaság környékén történt néhány hét után. Győzött a forradalom Temesváron és már javában zajlott a rendszerváltozás kisajátítása Bukarestben. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) elnökeként elsők között írtam alá a közélet erkölcsi megtisztulását szorgalmazó Temesvári Kiáltványt. Nem véletlen, hogy ennek elhíresült 8. pontját, amely kizárta volna a közéletből a régi rendszer hivatásosait, éppen Borbély Imre javasolta. Mi lett volna, ha a lusztráció normaerőre emelkedik és gyakorlatba ültetik? De a történelem nem tud mit kezdeni a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel.
A Magyarok Világszövetségében találkoztunk ismét. Imre stratégiai gondolkodása itt jó táptalajra hullott. Mindig a nagy összefüggéseket kereste, az egészben gondolkodott, nem a részletekben. Kutatómérnöki rendszerszemlélete széles társadalomtudományi ismeretekkel párosult. A szubszidiáris nemzetstruktúra, a nemzetstratégia elméleti megalapozása, posztmodern dinamikus magyar paradigma, társnemzeti státus, később a külhoni magyar állampolgárság gondolata ennek a korszaknak a meghatározó termékei. Úttörő módon a többiek előtt járt, vállalva a vitákat, a konfrontációt. Tételeit többször szemléletes harcászati példákkal, hasonlatokkal illusztrálta, ezért háborús retorikával vádolták, holott mindig békés megoldásokban gondolkodott.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusáról szóló tanulmánya az RMDSZ második kongresszusán szinte ismeretlenül az akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezetünk országos elnökségébe repítette. Jómagam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) képviseletében kerültem a testületbe. Sokat utaztunk együtt, igazi munkakapcsolatunk ekkor kezdődött. Lenyűgöző volt lényeglátása, ahogyan a stratégiailag releváns elemeket ki tudta emelni a kevésbé lényeges történések közül. Különös jelentőséget tulajdonított a kül- és geopolitikai szemléletnek, folyamatosan az önálló külpolitika kialakítását szorgalmazta. A német újraegyesítés vagy Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása korszakát éltük, de a Domokos Géza által vezetett szövetség más pályán mozgott: inkább Bukarest körül gravitált. Imre azt még elérte, hogy a szövetség elsőként ismerje el Horvátország önálló államiságát, ezt Horvátországban azóta is jegyzik, de az áttörést az RMDSZ külpolitikai vonalvezetésében nem tudta elérni.
Országos politikai tevékenységének talán legfontosabb eredménye az 1992 októberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek kezdeményezője és értelmi szerzője volt. Ebben fogalmazódik meg először programszinten az a politikai jövőkép – a többszintű közösségi autonómiák közjogi rendszere –, amelynek azóta sem született életképes alternatívája, bár a román főhatalomba beépülő, a közösségi önkormányzás helyett a bukaresti kormányperifériát választó magyar politikai elit komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt levegye a politikai napirendről és mással helyettesítse. Meghatározó élményem az unitárius püspökség dísztermében tartott Küldöttek Országos Tanácsának ülése volt, ahol a „helyzetteremtők” és a „tájbasimulók” drámai elemeket sem nélkülöző egymásnak feszülése végül a Tőkés László és Borbély Imre vezette tábor kiütéses győzelmét hozta.
A Kolozsvári Nyilatkozat sikerén felbuzdulva az autonómia-párti tábor bizakodva tekintett az RMDSZ harmadik brassói kongresszusa elé, ahol ennek strukturális és cselekvési elemeit kellett beleépíteni a szövetség programjába, alapszabályába. Imre mellett részese lehettem annak az alkotó és tárgyalási folyamatnak is, amelynek eredménye az érdekvédelmi szervezetünk – azóta sajnos elfelejtett – önkormányzati modelljének kidolgozása, majd működtetése kellett volna, hogy legyen. Azt gondoltuk – mint utólag kiderült, végzetesen tévedtünk –, hogy fontosabb a program és a rendszer elfogadása, akár annak árán is, hogy a végrehajtást a neptuni vonal oportunista képviselőire bízzuk. Kecskére a káposztát. Imre élete végéig bánta ezt az akkor racionálisnak és integrálónak tűnő kompromisszumot, amely végül az önkormányzati modell kiüresedéséhez, a szövetség elpártosodásához és az autonómiaprogram feladásához vezetett.
A rendszer lassan kivetette magából azokat, akik ezt nem akarták elfogadni. Kit előbb, kit utóbb. Imrét 1996-ban, amikor parlamenti mandátuma lejártával sikeres karaktergyilkosság áldozata lett. Azt a „kijárásos”, engedménymorzsákért a nagy célokat feladó politikát kérték számon rajta az egyre inkább egypártrendszeri ismérvek szerint működő székelyföldi pártaktivisták, amelyeket ő tudatosan tartott távol magától parlamenti munkájában. Stratégiai gondolkodása, elképzelései, bátor kiállása, helyzetteremtő akciói egyre jobban zavarták a Bukarestben kormányra készülő „neptunista” vezérkart.
A székelyföldi választási kudarc után – lehetetlenre vállalkozva, az „egységbontás” bélyegét viselve, függetlenként méretkezett meg – Borbély Imre visszavonult az aktív politikai harcoktól, és elméleti munkáira koncentrált. Tanácsaival, éleslátásával azonban segítette azokat, akik nyomdokain haladva vállalták a harcot. A Reform Tömörülés küzdelmét az egypártrendszerrel nagy rokonszenvvel figyelte, tanácsaival segítette. Sokat tanultunk tőle.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének aktív tagjaként Tőkés László hívására ott volt 2003-ban az EMNT megalakításánál is, de az operatív vezetésben már nem vállalt szerepet. Az EMNT autonómiaműhelyének viszont egyik meghatározó alakja volt, az autonómiastatútumok kidolgozásának elméleti magalapozásában vállalt oroszlánrészt.
Borbély Imre viszonyítási pont volt és maradt élete végéig. Táborok felett és azoktól függetlenül. Most, hogy már nincs közöttünk, döbbenünk rá, kit és mit veszítettünk el. Hogy a nemzeti gondolat egyik legbátrabb, legeredetibb, legkövetkezetesebb, legnagyobb tudású művelője volt a kortársunk.
Egyetlen módon tehetünk jóvá valamennyit abból, hogy így hagytuk elmenni: ha nem adjuk fel, ha tovább haladunk azon az ösvényen, amit ő taposott ki. Szép és felelősségteljes feladat, de nem lehetetlen: szelleme mutatja a jó irányt, és világít a reménytelenség sötétjében.
Toró T. Tibor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Miért van az, hogy többnyire csak akkor tudatosodik bennünk, milyen érték birtokában voltunk, amikor elveszítjük azt? Napok óta feszül bennem ez az érzés – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – amióta barátom, harcostársam és mesterem, Borbély Imre időnek előtte itt hagyta ezt a földi létet, és átköltözött az örök vadászmezőkre.
Úgy alakult életem az elmúlt bő három évtizedben, hogy útjaink többször találkoztak. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy az 1989-es rendszerváltozás utáni lázas években közeli munkatársa, barátja, házának gyakori vendége lehettem. Igazi szellemi kaland volt követni okfejtéseit, azonosítani a történések mögötti törvényszerűségeket, meglátni az erdőt, amit a fák elfednek előlünk.
Temesváriként és fiainak fizikatanáraként a nyolcvanas évek közepe táján hozott össze az élet. Már az elején éreztem a szellemi rokonságot, de nem volt időnk és lehetőségünk elmélyíteni kapcsolatunkat. Igazi egymásra találásunk 1989. december 17-én történt, amikor összefutottunk Temesvár főterén vele és feleségével, Vikivel. Mellettünk katonák masíroztak harci indulókat énekelve – Ceauşescu személyes utasítására erődemonstrációnak szánták a Tőkés parókia körül kialakult „rendbontás” után, de szánalmasra sikeredett. Imre és Viki pedig összefoglalták az egy nappal azelőtti történéseket, amiből valahogy kimaradtam, bár családunk Tőkés László harcát a rendszerrel az elejétől fogva figyelemmel kísérte. Akkor szembesültem először Imre lényeglátásával, amelyet később számos más kérdésben is megtapasztalhattam. Valószínűleg ez a találkozás alapozta meg későbbi kapcsolatunkat és kísért a gondolat, hogy döntő módon befolyásolta későbbi életemet.
Következő találkozásunk a Temesvár Társaság környékén történt néhány hét után. Győzött a forradalom Temesváron és már javában zajlott a rendszerváltozás kisajátítása Bukarestben. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) elnökeként elsők között írtam alá a közélet erkölcsi megtisztulását szorgalmazó Temesvári Kiáltványt. Nem véletlen, hogy ennek elhíresült 8. pontját, amely kizárta volna a közéletből a régi rendszer hivatásosait, éppen Borbély Imre javasolta. Mi lett volna, ha a lusztráció normaerőre emelkedik és gyakorlatba ültetik? De a történelem nem tud mit kezdeni a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel.
A Magyarok Világszövetségében találkoztunk ismét. Imre stratégiai gondolkodása itt jó táptalajra hullott. Mindig a nagy összefüggéseket kereste, az egészben gondolkodott, nem a részletekben. Kutatómérnöki rendszerszemlélete széles társadalomtudományi ismeretekkel párosult. A szubszidiáris nemzetstruktúra, a nemzetstratégia elméleti megalapozása, posztmodern dinamikus magyar paradigma, társnemzeti státus, később a külhoni magyar állampolgárság gondolata ennek a korszaknak a meghatározó termékei. Úttörő módon a többiek előtt járt, vállalva a vitákat, a konfrontációt. Tételeit többször szemléletes harcászati példákkal, hasonlatokkal illusztrálta, ezért háborús retorikával vádolták, holott mindig békés megoldásokban gondolkodott.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusáról szóló tanulmánya az RMDSZ második kongresszusán szinte ismeretlenül az akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezetünk országos elnökségébe repítette. Jómagam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) képviseletében kerültem a testületbe. Sokat utaztunk együtt, igazi munkakapcsolatunk ekkor kezdődött. Lenyűgöző volt lényeglátása, ahogyan a stratégiailag releváns elemeket ki tudta emelni a kevésbé lényeges történések közül. Különös jelentőséget tulajdonított a kül- és geopolitikai szemléletnek, folyamatosan az önálló külpolitika kialakítását szorgalmazta. A német újraegyesítés vagy Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása korszakát éltük, de a Domokos Géza által vezetett szövetség más pályán mozgott: inkább Bukarest körül gravitált. Imre azt még elérte, hogy a szövetség elsőként ismerje el Horvátország önálló államiságát, ezt Horvátországban azóta is jegyzik, de az áttörést az RMDSZ külpolitikai vonalvezetésében nem tudta elérni.
Országos politikai tevékenységének talán legfontosabb eredménye az 1992 októberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek kezdeményezője és értelmi szerzője volt. Ebben fogalmazódik meg először programszinten az a politikai jövőkép – a többszintű közösségi autonómiák közjogi rendszere –, amelynek azóta sem született életképes alternatívája, bár a román főhatalomba beépülő, a közösségi önkormányzás helyett a bukaresti kormányperifériát választó magyar politikai elit komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt levegye a politikai napirendről és mással helyettesítse. Meghatározó élményem az unitárius püspökség dísztermében tartott Küldöttek Országos Tanácsának ülése volt, ahol a „helyzetteremtők” és a „tájbasimulók” drámai elemeket sem nélkülöző egymásnak feszülése végül a Tőkés László és Borbély Imre vezette tábor kiütéses győzelmét hozta.
A Kolozsvári Nyilatkozat sikerén felbuzdulva az autonómia-párti tábor bizakodva tekintett az RMDSZ harmadik brassói kongresszusa elé, ahol ennek strukturális és cselekvési elemeit kellett beleépíteni a szövetség programjába, alapszabályába. Imre mellett részese lehettem annak az alkotó és tárgyalási folyamatnak is, amelynek eredménye az érdekvédelmi szervezetünk – azóta sajnos elfelejtett – önkormányzati modelljének kidolgozása, majd működtetése kellett volna, hogy legyen. Azt gondoltuk – mint utólag kiderült, végzetesen tévedtünk –, hogy fontosabb a program és a rendszer elfogadása, akár annak árán is, hogy a végrehajtást a neptuni vonal oportunista képviselőire bízzuk. Kecskére a káposztát. Imre élete végéig bánta ezt az akkor racionálisnak és integrálónak tűnő kompromisszumot, amely végül az önkormányzati modell kiüresedéséhez, a szövetség elpártosodásához és az autonómiaprogram feladásához vezetett.
A rendszer lassan kivetette magából azokat, akik ezt nem akarták elfogadni. Kit előbb, kit utóbb. Imrét 1996-ban, amikor parlamenti mandátuma lejártával sikeres karaktergyilkosság áldozata lett. Azt a „kijárásos”, engedménymorzsákért a nagy célokat feladó politikát kérték számon rajta az egyre inkább egypártrendszeri ismérvek szerint működő székelyföldi pártaktivisták, amelyeket ő tudatosan tartott távol magától parlamenti munkájában. Stratégiai gondolkodása, elképzelései, bátor kiállása, helyzetteremtő akciói egyre jobban zavarták a Bukarestben kormányra készülő „neptunista” vezérkart.
A székelyföldi választási kudarc után – lehetetlenre vállalkozva, az „egységbontás” bélyegét viselve, függetlenként méretkezett meg – Borbély Imre visszavonult az aktív politikai harcoktól, és elméleti munkáira koncentrált. Tanácsaival, éleslátásával azonban segítette azokat, akik nyomdokain haladva vállalták a harcot. A Reform Tömörülés küzdelmét az egypártrendszerrel nagy rokonszenvvel figyelte, tanácsaival segítette. Sokat tanultunk tőle.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének aktív tagjaként Tőkés László hívására ott volt 2003-ban az EMNT megalakításánál is, de az operatív vezetésben már nem vállalt szerepet. Az EMNT autonómiaműhelyének viszont egyik meghatározó alakja volt, az autonómiastatútumok kidolgozásának elméleti magalapozásában vállalt oroszlánrészt.
Borbély Imre viszonyítási pont volt és maradt élete végéig. Táborok felett és azoktól függetlenül. Most, hogy már nincs közöttünk, döbbenünk rá, kit és mit veszítettünk el. Hogy a nemzeti gondolat egyik legbátrabb, legeredetibb, legkövetkezetesebb, legnagyobb tudású művelője volt a kortársunk.
Egyetlen módon tehetünk jóvá valamennyit abból, hogy így hagytuk elmenni: ha nem adjuk fel, ha tovább haladunk azon az ösvényen, amit ő taposott ki. Szép és felelősségteljes feladat, de nem lehetetlen: szelleme mutatja a jó irányt, és világít a reménytelenség sötétjében.
Toró T. Tibor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. február 9.
Lesz-e román tavasz?
A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.
A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.
A közérdek és a közakarat nem ugyanaz
Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.
A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.
Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.
A tüntetők akarata érvényesült
A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.
Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.
Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)
RMDSZ-politika: kullogni az események után
Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.
Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.
Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.
Borbély Zsolt Attila
A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.
A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.
A közérdek és a közakarat nem ugyanaz
Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.
A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.
Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.
A tüntetők akarata érvényesült
A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.
Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.
Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)
RMDSZ-politika: kullogni az események után
Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.
Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.
Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.
Borbély Zsolt Attila
2017. február 9.
Hatvan éve hunyt el Horthy Miklós, az országgyarapító
Pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1957 február 9-én távozott az élők sorából Magyarország korábbi kormányzója, aki majd negyed századig vezette a trianoni diktátum következményeképpen ezer sebből vérző, ellenségektől körülvett, sokak által a térképről is eltüntetni akart országot.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós személyéről rengeteg dolgot elmondtak már, elfogult, gyűlölködő, vagy éppen tárgyilagosságra törekvő írásokban. Mi, határokon túlra került magyarok nem tudunk és nem is igazán akarunk a politikai korrektség, vagy a történészi precizitás ismérveinek megfelelni, amikor felrémlik szemünk előtt a kormányzó alakja. Horthy Miklós számunkra egy ikon, aki jelképpé magasztosult személyében hordozza mindazt, ami magyarként számunkra fontos lehet, majd száz évvel a trianoni gaztett után.
A kiváló államférfi sokak szerint az egyetlen olyan huszadik századi magyar vezető volt, aki sikerélményt adott nemzetének. Ez ránk nézve hatványozottan igaz, hiszen mi, a trianoni csonka országon kívül rekedt magyarok (illetve nagyszüleink) csupán szűk négy esztendeig érezhettünk ebből valamit. Számunkra a huszadik századból valódi sikerélményt csak az 1940-44 közötti időszak hozott, ez a négy év pedig eltéphetetlenül a kormányzó nevéhez kapcsolódik.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkor visszacsatolt területeken ma még azért találni magyar önazonosságú embereket, mert a kormányzó vezette anyaország húsz évi következetes munkával elérte a trianoni diktátum békés, részleges felülvizsgálatát. Képzeljük el, hány magyar élne ma Nagyváradon, Kolozsváron, vagy éppen Marosvásárhelyen, e nélkül a négy év nélkül? Elég ránézni a teljesen szórvánnyá vált, magyar szempontból kiürült dél-erdélyi nagyvárosokra, hogy belássuk annak a négy évnek mekkora közösségmegtartó ereje volt. Ha másért nem (pedig ezer egyéb ok is volna) már csak ezért is a legnagyobbjaink sorában kellene számon tartanunk Horthy Miklós személyét. Ami biztos, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok között osztatlan tisztelet övezi személyét, hiszen minden bizonnyal létező emberi, politikusi hibái mellett egy óriási erényt tudhatott magáénak: mindig, minden körülmények között nemzet javát szolgálta, az általa helyesnek vélt eszközökkel. Ezt pedig napjainkban igen kevés politikusról mondhatjuk el.
Barta Béla
http://itthon.ma//szerintunk
Pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1957 február 9-én távozott az élők sorából Magyarország korábbi kormányzója, aki majd negyed századig vezette a trianoni diktátum következményeképpen ezer sebből vérző, ellenségektől körülvett, sokak által a térképről is eltüntetni akart országot.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós személyéről rengeteg dolgot elmondtak már, elfogult, gyűlölködő, vagy éppen tárgyilagosságra törekvő írásokban. Mi, határokon túlra került magyarok nem tudunk és nem is igazán akarunk a politikai korrektség, vagy a történészi precizitás ismérveinek megfelelni, amikor felrémlik szemünk előtt a kormányzó alakja. Horthy Miklós számunkra egy ikon, aki jelképpé magasztosult személyében hordozza mindazt, ami magyarként számunkra fontos lehet, majd száz évvel a trianoni gaztett után.
A kiváló államférfi sokak szerint az egyetlen olyan huszadik századi magyar vezető volt, aki sikerélményt adott nemzetének. Ez ránk nézve hatványozottan igaz, hiszen mi, a trianoni csonka országon kívül rekedt magyarok (illetve nagyszüleink) csupán szűk négy esztendeig érezhettünk ebből valamit. Számunkra a huszadik századból valódi sikerélményt csak az 1940-44 közötti időszak hozott, ez a négy év pedig eltéphetetlenül a kormányzó nevéhez kapcsolódik.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy az akkor visszacsatolt területeken ma még azért találni magyar önazonosságú embereket, mert a kormányzó vezette anyaország húsz évi következetes munkával elérte a trianoni diktátum békés, részleges felülvizsgálatát. Képzeljük el, hány magyar élne ma Nagyváradon, Kolozsváron, vagy éppen Marosvásárhelyen, e nélkül a négy év nélkül? Elég ránézni a teljesen szórvánnyá vált, magyar szempontból kiürült dél-erdélyi nagyvárosokra, hogy belássuk annak a négy évnek mekkora közösségmegtartó ereje volt. Ha másért nem (pedig ezer egyéb ok is volna) már csak ezért is a legnagyobbjaink sorában kellene számon tartanunk Horthy Miklós személyét. Ami biztos, hogy a nemzetben gondolkodó magyarok között osztatlan tisztelet övezi személyét, hiszen minden bizonnyal létező emberi, politikusi hibái mellett egy óriási erényt tudhatott magáénak: mindig, minden körülmények között nemzet javát szolgálta, az általa helyesnek vélt eszközökkel. Ezt pedig napjainkban igen kevés politikusról mondhatjuk el.
Barta Béla
http://itthon.ma//szerintunk
2017. február 10.
Kitart a tanfelügyelőség a Brassai szakosztálya mellett
Egyelőre nem hagyja jóvá a tanfelügyelőség, hogy a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban az elméleti helyett a szakosztályt szüntessék meg. Az RMDSZ eközben ötéves oktatási stratégia kidolgozásához lát hozzá.
Nem hagyja jóvá a Kolozs megyei tanfelügyelőség a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járó diákok szüleinek azon kérését, hogy az egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztály helyett a kilencedikes szakosztályt szüntessék meg a következő tanévtől – a kedd esti döntésről szerdán számolt be a Krónikának Török Zoltán. A főtanfelügyelő-helyettes elmondta: a szülők fellebbezhetnek a döntés ellen, ebben az esetben a vezetőtanács ismét megtárgyalja az ügyet.
Török arról is beszámolt, hogy az oktatási minisztérium nem kíván foglalkozni a problémával: szerdán személyesen tárgyalt a Brassairól Bukarestben a szaktárca képviselőivel, akiktől azt a választ kapta, hogy a megyének kell megoldania az ügyet. „Elmondták, ha megyei szinten megoldást találunk, akkor a minisztérium támogatni fogja azt. Mondjuk, ha az érintett felek meg tudnak egyezni, nincs is szükség a szaktárca támogatására” – magyarázta Török.
Hozzátette: a szülők vagy a pedagógusok természetesen segítséget kérhetnek a minisztériumtól, de nem valószínű, hogy a szaktárca változtatni fog a tanfelügyelőség döntésén. Török azt is elmondta, hogy amint hazaér Bukarestből, tart még egy megbeszélést Valentin Cuibus főtanfelügyelővel, ezt követően hivatalosan is közlik a döntést a szülőkkel és a tanárokkal. „Ha véletlenül – hangsúlyozom: ha – a beszélgetést követően bármi változik, értesítem erről az érintetteket. Ha minden marad a régiben, szinte biztos, hogy a szülők fellebbeznek, valószínű a pedagógusok is így járnak el” – fejtette ki Török Zoltán. Hozzátette: volt már példa arra, hogy újratárgyalták a beiskolázási tervet, és módosították azt.
A főtanfelügyelő-helyettes korábban lapunknak úgy nyilatkozott: azért nehéz teljesíteni a szülők kérését, mert a 2017/2018-as tanév beiskolázási tervében megyeszerte tudatosan a szakoktatás fejlesztésére, bővítésére fektették a hangsúlyt, sehol nem szüntettek meg szakosztályt. Kolozs megyében, illetve a kincses városban a diáklétszám rohamos csökkenése miatt kénytelenek magyar tannyelvű kilencedikes osztályokat megszüntetni. A Brassai diákjainak szülei és a pedagógusok elsősorban azt kifogásolják, hogy következő tanévtől megszüntetnék az iskola egyetlen elméleti osztályát, miután 2010 óta már két osztályról voltak kénytelenek lemondani. A szülők és a tanárok inkább a turisztikai képzést nyújtó szakosztályról mondanának le.
Eközben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a csökkenő gyereklétszám okozta probléma közép távú megoldására készül: ennek érdekében pénteken zártkörű fórumot szerveznek, amelyen egy fenntartható stratégia kidolgozásáról tárgyalnak. A projekt a következő öt évre biztosítaná, hogy minden magyar gyermek anyanyelvű oktatásban részesülhessen a megyében – közölte a szövetség közleményében.
Török Zoltán ezzel kapcsolatban a Krónikának elmondta: mindenkinek meg kell értenie, hogy ha 70-80 magyar gyerekkel kevesebb van, az oktatási törvény értelmében nem lehet megtartani a jelenlegi osztályszámot. Szerinte az ideális megoldás az lenne, ha a jogszabályt úgy módosítanák, hogy a kisebbségi oktatásban alacsonyabb létszámmal is működhessenek osztályok. Az RMDSZ tervei között szerepel is egy ilyen javaslat benyújtása. A hatályos törvény szerint viszont egyelőre minimálisan 28 tanuló kell egy osztály működtetéséhez, vannak ugyanakkor kivételek, például a zeneiskolában – amiből csak egy működik Kolozs megyében – 20 gyermek is elég.
A pénteki fórumon Török mellett Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a magyar iskolák igazgatói, aligazgatói, valamint az egyházak képviselői is részt vesznek. Jelen lesz Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, Ömböli Irma tanfelügyelő, Török Ferenc, a tanfelügyelőség munkatársa, Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, Balla Ferenc Kolozs megyei tanácsos, a Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója, Tárkányi Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kolozs megyei elnöke, Kiss Tamás és Toró Tibor szociológus, valamint Bethlendi András jogász.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
Egyelőre nem hagyja jóvá a tanfelügyelőség, hogy a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban az elméleti helyett a szakosztályt szüntessék meg. Az RMDSZ eközben ötéves oktatási stratégia kidolgozásához lát hozzá.
Nem hagyja jóvá a Kolozs megyei tanfelügyelőség a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumba járó diákok szüleinek azon kérését, hogy az egyetlen, elméleti képzést nyújtó osztály helyett a kilencedikes szakosztályt szüntessék meg a következő tanévtől – a kedd esti döntésről szerdán számolt be a Krónikának Török Zoltán. A főtanfelügyelő-helyettes elmondta: a szülők fellebbezhetnek a döntés ellen, ebben az esetben a vezetőtanács ismét megtárgyalja az ügyet.
Török arról is beszámolt, hogy az oktatási minisztérium nem kíván foglalkozni a problémával: szerdán személyesen tárgyalt a Brassairól Bukarestben a szaktárca képviselőivel, akiktől azt a választ kapta, hogy a megyének kell megoldania az ügyet. „Elmondták, ha megyei szinten megoldást találunk, akkor a minisztérium támogatni fogja azt. Mondjuk, ha az érintett felek meg tudnak egyezni, nincs is szükség a szaktárca támogatására” – magyarázta Török.
Hozzátette: a szülők vagy a pedagógusok természetesen segítséget kérhetnek a minisztériumtól, de nem valószínű, hogy a szaktárca változtatni fog a tanfelügyelőség döntésén. Török azt is elmondta, hogy amint hazaér Bukarestből, tart még egy megbeszélést Valentin Cuibus főtanfelügyelővel, ezt követően hivatalosan is közlik a döntést a szülőkkel és a tanárokkal. „Ha véletlenül – hangsúlyozom: ha – a beszélgetést követően bármi változik, értesítem erről az érintetteket. Ha minden marad a régiben, szinte biztos, hogy a szülők fellebbeznek, valószínű a pedagógusok is így járnak el” – fejtette ki Török Zoltán. Hozzátette: volt már példa arra, hogy újratárgyalták a beiskolázási tervet, és módosították azt.
A főtanfelügyelő-helyettes korábban lapunknak úgy nyilatkozott: azért nehéz teljesíteni a szülők kérését, mert a 2017/2018-as tanév beiskolázási tervében megyeszerte tudatosan a szakoktatás fejlesztésére, bővítésére fektették a hangsúlyt, sehol nem szüntettek meg szakosztályt. Kolozs megyében, illetve a kincses városban a diáklétszám rohamos csökkenése miatt kénytelenek magyar tannyelvű kilencedikes osztályokat megszüntetni. A Brassai diákjainak szülei és a pedagógusok elsősorban azt kifogásolják, hogy következő tanévtől megszüntetnék az iskola egyetlen elméleti osztályát, miután 2010 óta már két osztályról voltak kénytelenek lemondani. A szülők és a tanárok inkább a turisztikai képzést nyújtó szakosztályról mondanának le.
Eközben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a csökkenő gyereklétszám okozta probléma közép távú megoldására készül: ennek érdekében pénteken zártkörű fórumot szerveznek, amelyen egy fenntartható stratégia kidolgozásáról tárgyalnak. A projekt a következő öt évre biztosítaná, hogy minden magyar gyermek anyanyelvű oktatásban részesülhessen a megyében – közölte a szövetség közleményében.
Török Zoltán ezzel kapcsolatban a Krónikának elmondta: mindenkinek meg kell értenie, hogy ha 70-80 magyar gyerekkel kevesebb van, az oktatási törvény értelmében nem lehet megtartani a jelenlegi osztályszámot. Szerinte az ideális megoldás az lenne, ha a jogszabályt úgy módosítanák, hogy a kisebbségi oktatásban alacsonyabb létszámmal is működhessenek osztályok. Az RMDSZ tervei között szerepel is egy ilyen javaslat benyújtása. A hatályos törvény szerint viszont egyelőre minimálisan 28 tanuló kell egy osztály működtetéséhez, vannak ugyanakkor kivételek, például a zeneiskolában – amiből csak egy működik Kolozs megyében – 20 gyermek is elég.
A pénteki fórumon Török mellett Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a magyar iskolák igazgatói, aligazgatói, valamint az egyházak képviselői is részt vesznek. Jelen lesz Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke, Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, Ömböli Irma tanfelügyelő, Török Ferenc, a tanfelügyelőség munkatársa, Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke, Balla Ferenc Kolozs megyei tanácsos, a Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója, Tárkányi Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kolozs megyei elnöke, Kiss Tamás és Toró Tibor szociológus, valamint Bethlendi András jogász.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)