Az autonómia jár
Az autonómia nem alku tárgya, az autonómia jár – hangoztatta a székely szabadság napján, tegnap Budapesten a Hősök terén rendezett megmozduláson Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke. Kijelentette: az autonómia követelését egy őshonos nemzeti kisebbségnek nem szabad feladnia, a román politikának pedig fel kell ismernie, hogy az autonómia nem szeparatizmus, más jogainak csorbításával nekik nem lesz több.
Pánczél Károly hangsúlyozta: mihamarabb közmegegyezésen nyugvó tervezetet kell kidolgozni a témában, mert négy-öt egymással harcoló autonómiaterv olyan, mintha egy sem lenne. A mintegy ezerfős hallgatóság előtt a politikus kijelentette: székely hősök vannak és lesznek, ahogy székely szabadság is lesz a közeljövőben. Az autonómiáról végre nem beszélni kellene, hanem megélni azt – fogalmazott. Mint mondta, a magyarok a haladás évszázadának gondolták a huszadik századot, ehelyett két világháború és két szörnyű diktatúra következett. Máig érezzük a bőrünkön az 1918 és 1920 közötti vészkorszak, az első világháború elvesztésétől Trianonig tartó évek következményeit – fűzte hozzá.
Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész annak a véleményének adott hangot, hogy a világot ma a hazugság vezérli, például az a valótlanság, hogy szabadok a magyarok Székelyföldön. Székelyföld a székelyeké volt és a székelyeké lesz, most és mindörökké – zárta beszédét. György-Mózes Árpád, a megmozdulást szervező Székelyföldért Társaság elnöke azt emelte ki, hogy a romániai magyaroknak ugyanannyi jogot kell kapniuk, mint a magyarországi románságnak. A szónok felolvasta hétpontos követelésüket, amelyben egyebek mellett szerepel, hogy Romániában is ismerjék el államalkotónak az őshonos nemzetiségeket, amelyek anyanyelvhasználata a gyakorlatban is valósuljon meg, és a bukaresti kormány folytasson párbeszédet a székelyek küldöttségével.
Magyarország több településén megemlékeztek a székely szabadság napjáról, többek között Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Esztergomban voltak rendezvények.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gimnázium helyzete közösségi ügy
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Országos Elnöksége tegnap nyílt állásfoglalással tiltakozott a Maros Megyei Tanfelügyelőség döntése ellen, amellyel megtiltotta a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium cikluskezdő osztályaiba a beiratkozást az intézmény bizonytalan jogi helyzetére hivatkozva. Az RMDSZ Maros megyei szervezete szintén tegnapi közleményében biztosítja az érdekelteket, hogy a szövetség igyekszik megnyugtatóan rendezni a katolikus iskola ügyét, miután a Népi Mozgalom Párt egyik Maros megyei képviselője interpellációban fordult az oktatási miniszterhez, azt állítva, hogy a helyi tanács törvénytelenül működtetné az iskolát.
Az RMPSZ közleménye szerint a tanfelügyelőség döntése ellehetetleníti a gimnázium működését, márpedig egy ilyen horderejű és ennyi embert érintő kérdésben elvárható lenne, hogy a fő cél ne az ellehetetlenítés legyen a törvény adta eszközök felhasználásával, hanem a helyzet megoldására való törekvés, az oktatás folytonosságának fenntartása, az iskola működtetésének a biztosítása.
Mint írják, azért is érthetetlen ez az intézkedés, mert a tanfelügyelőséget nem kényszerítette a törvény ennek a lépésnek a megtételére: az ügyészségi eljárás még folyamatban van, bírói döntés nem született az ügyben. A jó szándék, a helyzet megoldására való törekvés elegendő lett volna ahhoz, hogy ne hozzák meg ezt a döntést, ne akadályozzák meg az intézmény működését. „Ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy az anyanyelven történő oktatáshoz való jogot – akár állami, akár felekezeti jellegű – az ország alkotmánya garantálja. Akik akadályozzák az anyanyelvű oktatást, kisebbségi jogaink gyakorlásában gátolnak meg” – áll a közleményben. A Maros megyei RMDSZ elnöke, Péter Ferenc tegnapi közleményében rámutat: a Római Katolikus Gimnázium helyzete nem pártpolitikai, hanem közösségi ügy, így arra van szükség, hogy a civilek és a politikum vállvetve dolgozzon a probléma megoldásán. Mint írja, az RMDSZ minden olyan kezdeményezésben partner, amely a katolikus iskolát, a szülőket, oktatókat és tanulókat segíti, azonban ébereknek kell lennünk, nem engedhetjük meg, hogy egyesek etnikai feszültségkeltésre használják ezt az ügyet. „Mi, Maros megyeiek, marosvásárhelyiek pontosan tudjuk, hogy ezeknek a próbálkozásoknak mennyire negatív hatásuk van a közösségre” – fogalmaz a közlemény, hangsúlyozva, hogy a szövetség támogatja az iskola oktatóinak, tanárainak és tanulóinak kezdeményezéseit, beleértve a jövő hétre meghirdetett tiltakozó akciót is.
Marius Paşcan, a Népi Mozgalom Párt Maros megyei parlamenti képviselője korábban interpellációban fordult az oktatási miniszterhez a katolikus gimnázium ügyében, azt állítva, hogy a helyi tanács nem tartotta be annak az oktatási minisztériumi rendeletnek az előírásait, amelyet a Maros Megyei Tanfelügyelőségnek küldött a megyei iskolahálózat kapcsán. Paşcan úgy véli, a helyi tanácsosok egy csoportja megpróbált nyomást gyakorolni a tanfelügyelőségre azáltal, hogy február 10-ére rendkívüli tanácsülést hívott össze egyetlen napirendi ponttal, amely az iskolahálózat jóváhagyásával volt kapcsolatos. Szerinte az akkor megszavazott határozat megszegi a törvényes előírásokat, ugyanis a tanügyminisztérium rendelete előírja, hogy a jóváhagyáshoz szükség van az iskolahálózati tervre, valamint egy indokló jelentésre az átszervezett tanintézmények helyzetéről, ez a jelentés pedig nem létezik. „Amennyiben az iskola további működtetését javasolják, meg kell határozniuk ennek jogi státusát, azt, hogy önálló jogi személyiségként vagy egy jogi személyiséggel rendelkező másik tanintézménynek alárendelt intézményként fog működni. Bármely változat mellett is döntenek, a jóváhagyási kérelemhez csatolni kell a részletes indoklást” – írja Paşcan.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyvennyolc, a fölülírhatatlan emlék
Beszélgetés Cserey Zoltán helytörténésszel
A Háromszék történetének legnagyobb teljességű társadalmi összefogását hozó 1848-as forradalom és szabadságharc közel 170 év távlatából is bennünk él és lüktet – tartja Cserey Zoltán. A sepsiszentgyörgyi helytörténésszel székelységtudat-ápolásról és hiányérzetekről is beszélgettünk.
– Miért jelentkezett a szigorú, ötvenhatos „hátizsákkal” is terhelt ötvenes években történelem szakra egy háromszéki magyar fiatal?
– Abban az időben az emberek többsége elsősorban olyan szakra felvételizett, ahova jobb esélye nyílt a bejutásra. Én is hasonló cipőben jártam, de még így is csak második próbálkozásra jutottam be. Miután a középiskolában egyértelművé vált, hogy nem merészkedhetek olyan területre, ahol számok vannak, a kézügyességem sem ígért túl sok jót, az érettségi során viszont külön méltatták a történelem dolgozatomat, hát eldöntöttem: történelem szakra jelentkezem.
– Jól választott?
– Szerencsés embernek tartom magam, három, a tanügyben eltöltött év után ugyanis bekerülhettem a szentgyörgyi múzeumba, és egész életemben történelemkutatással foglalkozhattam. Kezdetben „régészbojtárként” dolgoztam, rengeteg tapasztalattal, élménnyel, sztorival gazdagodtam. 1970-ben például részt vettem a Zabola és Tamásfalva között fekvő, Tatárhalom nevű dombnál tartott ásatásokon, ahol előzetesen Constantin Stanca megyei propagandatitkár barátja, bizonyos Ion Hagiu nevű tanító talált valami bronzkori cserepeket. Miután hiába figyelmeztette, hogy hagyják abba az amatőr keresgéléseket, Székely Zoltán, a múzeum igazgatója úgy döntött, kimegyünk a terepre, nehogy kár essen valamiben. Kutatóárokkal haladtunk felfelé a dombhajlaton, amikor egyszer csak egy koponya került az utunkba. Aztán három méterrel arrébb másik, aztán újabb. Egyértelművé vált, hogy temetőt találtunk. Lelkesen folytattuk a munkálatokat, amikor egyszer csak megérkezett Stanca. Te Zoli, milyen koponyák ezek, kik voltak? – kérdezte Székelytől. Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú ásatás, válaszolta a múzeum igazgatója. Mire Stanca elmosolyodott, jól van, folytassák, és elment.
– Jól érzékelem, hogy a párttitkár saját tudatlanságát palástolta a „mindentudásával”?
– Egészen biztosan, korábban ugyanis én sem hallottam még erről a meghatározásról. Egy Eszék környéki település nevéről van szó, a magyar honfoglalókkal összefüggésbe hozott ottani leletek jelentősen hozzájárultak az úgynevezett szláv elmélet korrekciójához. Ha Székely, akkor azt mondja, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőt ásunk, akkor – ha talán nem is állította volna le a munkálatokat – Stanca okozhatott volna kellemetlenségeket.
– Valamennyi történelmi eseményünk közül Háromszéken mégis az 1848-as forradalom emlékezete él a legélénkebben. Ezt hogyan magyarázza a történész?
– A negyvennyolcas eseménysorozatnak valamennyi történelmi kor fölé emelését elsősorban az indokolja, hogy Háromszék életében soha olyan teljességű társadalmi összefogásra és összetartásra nem volt példa, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején. Hogy abban a korántsem könnyű helyzetben mindezt megvalósítani lehessen, emberekre, erős személyiségekre, mi több, szervezetekre volt szükség. Ne feledkezzünk meg Székelyföld akkori roppant nehéz állapotáról. Abban már kezdetben egyetértés volt, hogy a harcot csak akkor lehet megindítani, ha a jobbágy, a katonalakosság, a nemesség egyazon akarat szerint cselekszik. Miután ’48 májusában az Erdélyi Diéta elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a vármegyei részeken a jobbágyok vissza is kapták a nemes úr által megmunkálásra adományozott földeket. Székelyföldön viszont szinte semmit sem kaptak, errefelé ugyanis nem voltak királyi adományföldek, mivel a katonáskodás ellentételezéseként a székelyek még felségárulás esetén sem veszítették el birtokukat. Ez az állapot viszont a forradalmi egység létrejöttét gátolta.
– Hogyan sikerült megoldani ezt a kibékíthetetlennek és kibogozhatatlannak tűnő ellentmondást? – A Kiskomitéra rótták azt a feladatot, hogy meggyőzzék Háromszék vezetőit a jobbágyság helyzete rendezésének elodázhatatlanságáról. A kísérlet időlegesen eredményhez is vezetett, a forradalom alatt a nemesek nem zaklatták a jobbágyokat. Utána viszont hatalmas elvándorlás kezdődött, ami csak részben vezethető vissza a szabadságharc leverése okozta kiábrándulásra, sokkal inkább gazdasági okai voltak: az elaprózódott földterületek egyszerűen képtelenek voltak eltartani a székely családokat. Pillanatnyilag azonban sikerült megnyerni a jobbágyokat, de az még mindig nem volt elegendő az egység létrejöttéhez. Olyan további intézkedésekre volt szükség, mint a jogokban és kötelezettségekben való egyenlőség biztosítása a különböző társadalmi rétegek számára. Ennek jegyében 1848. szeptember 16-án elhatározták, hogy a határok őrzését immár mindhárom társadalmi kategória – nemesek, katonák és jobbágyok – közösen végzi. Ez az újabb pozitív kicsengésű intézkedés még inkább összehozta az embereket. – Ez az összefogás miért csak – vagy elsősorban – Háromszéken jött létre? Miért nem volt érvényesíthető a teljes Székelyföldön?
– Több oka is volt. Csíkszéken például azért nem sikerült jelentős ellenállást létrehozni, mert a katonalakosság nem kibékítette a jobbágyokat, hanem éket vert, azt hangoztatva, hogy a közföldek, közerdők használata révén a jobbágyok külön jövedelmekre tesznek szert, míg a katonákat messze szólítja a kötelesség. Sokat nyomott a latban persze a személyiségek jelenléte, illetve hiánya. Főleg, miután a kezdetben kormánymegbízottként tevékenykedő Berde Mózes az agyagfalvi gyűlés után Háromszék vezetője lett, a Kiskomité tagjai pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy megteremtsék a különböző érdekszférába tartozó rétegek egységét. 1848 novemberében pedig egymást követték a székgyűlések, amelyek végén kimondták a fegyveres önvédelmi harc elkezdését – a siker minimális esélye nélkül is. Az árulással gyanúsított Balázs Manó kivégzése, a Bodvajban gyártott ágyú kipróbálása és a kilencpontos önvédelmi nyilatkozat elkészítése jelenti azokat a legfontosabb eseményeket, amelyek bekeretezték ezt a példa nélküli egységfrontot.
– Ez az egyöntetűség tette védhetővé a kommunista időkben is a forradalom emlékét? A Székely Nemzeti Múzeum hogyan volt képes eleget tenni ennek a feladatnak azokban az időkben? – A megyésítés utáni vezetőség pártolta és ösztönözte az emlékápolást. Emlékkonferenciákat, előadásokat rendeztünk egészen a hetvenes évek végéig, amikor az egyik konferenciát Stanca elvtárs a rendezvény reggelén lefújta. Azt követően már nem is nyílt lehetőség hasonlókra, egyre sűrűsödtek a frusztrációk. Mostanában azonban egészen más hiányérzet foglalkoztat, mégpedig olyan, ami inkább az utóbbi negyedszázadról szól, mintsem a fordulat előttiről. Míg a csíkszeredai és az udvarhelyi múzeumban dolgoznak a kora középkor történetét kutató régészek, addig Szentgyörgyön egy sincs, pedig most már mindenki azt kutat, amit akar, illetve amire pénze van. Nincs magyarságtörténettel, székelységtörténettel foglalkozó helyi szakemberünk, pedig roppant fontos lenne, hiszen olyan fájdalmasan keveset tudunk a megtelepedésünk idejéről, a faluszerkezetek kialakulásáról, az emberi életkörülményekről. Márpedig ezt a folyamatot csak ásatások révén lehetne valamennyire segíteni. A rendelkezésre álló történeti források alapján nem nagyon nyílik már lehetőség az előrelépésre, de valódi, igazi fogózkodók eddig sem álltak rendelkezésre. Óriási szükség lenne erre a munkára.
– Mi után lehetne még keresgélni?
– Például az eltűnt településeink után, mint az Erdőfüle környékén „elsüllyedt” Bot vagy Bartafalva, valahol a Háromszéki-medence közepén. Lenne ahol ásni, és kellene is, ezt tartom az egyik legfontosabb feladatunknak, az idő pedig sürget, hiszen megsemmisülnek ezek a fel sem tárt emlékek. Márpedig ebben a tekintetben semmi sem történt az elmúlt 27 esztendő során. Az agyonkritizált Székely Zoltán igazgató idejében a múzeum szakemberei megásták a zabolai és a petőfalvi temetőt, előbbiben 192, a másikban több mint 350 sírt tártak fel.
– A szentgyörgyi helytörténeti kutatások szempontjából is hasonlóan fontos 1848 emlékezete? – Ennek intenzitása településenként változik, de negyvennyolcat igazából egyetlen más történelmi esemény sem írja felül, főleg Bereck, Kézdivásárhely, Bodvaj, Sepsiszentgyörgy esetében nem. Oly mértékben épült be a forradalom és a szabadságharc a történelmi tudatunkba, hogy egyelőre aligha halványítja el bármi is a jövőre 170 éves események emléke iránti tiszteletet. És nem véletlenül idézik fel azt, illetve a közvetlenül megelőző kort a hagyományőrző egyesületek, csapatok sem. Negyvennyolc változatlanul velünk, bennünk él.
Cserey Zoltán
1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1957-ben, egyetemi tanulmányait 1958-ban kezdte a Bolyai Tudományegyetem történelmi fakultásán, 1963-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1966 őszétől 2009 nyaráig – nyugdíjazásáig – a Székely Nemzeti Múzeum történelmi részlegén dolgozott. Fő kutatási területe Háromszék története a Székely Határőrség korában (1764–1848), kutatásai eredményeit a múzeum évkönyveiben és különböző folyóiratokban közölte. Fontosabb könyvek, kiadványok: Fürdőélet Háromszéken (1995, József Álmossal közösen); Tusnádfürdő–Szent Anna-tó (1997); negyedik kiadásához közeledik a József Álmossal közösen írt Sepsiszentgyörgy története című kiadvány; Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XVIII–XIX. században (2009). Jelenleg a háromszéki önkormányzat megbízásából többedmagával Háromszék falvainak történetét írja. Díjak, kitüntetések: Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata (2001); Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasa (2011). Történész, sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Ács Tibor nagyváradi színművész
Hetvenhárom éves korában, hosszas betegség után pénteken elhunyt Ács Tibor nagyváradi színművész – közölte a nagyváradi Szigligeti Színház az MTI-vel.
Ács Tibor 1944-ben született Nagyváradon, 1972-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián. Előbb Szatmárnémetibe került, ahol öt évig szolgálta és szórakoztatta a közönséget, majd 1977-ben hazatért Nagyváradra. A közlemény szerint ízig-vérig nagyváradi volt, róla lehetett megmintázni „a váradi” prototípusát. Imádta a szülővárosát, imádta a Szigligeti Színházat, annak közönségét. Harmincegy éves pályafutása során szinte mindent eljátszott, a színház egyik legnépszerűbb színésze volt, főleg az 1980-as és 1990-es években. Drámai szerepei mellett különösen a vígjátékokban remekelt, de otthonosan mozgott a zenés műfajokban is. Tíz évig betegeskedett, ám a színháztól nem szakadt el, önzetlenül ragaszkodott hozzá – olvasható a közleményben.
Tisztelői kedden 12.30-tól vehetnek végső búcsút a színház előcsarnokában felállított ravatalnál, a temetés 14 órától lesz a nagyváradi Rulikowski temetőben. A Szigligeti Színház saját halottjának tekinti a színművészt.(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

A vértanúk áldozata kötelez
Incidensek nélkül ért véget a székely szabadság napi rendezvény
Soha nem tapasztalt rendőri és csendőri felügyelet mellett – a szűnni nem akaró eső ellenére – több ezren gyűltek össze pénteken a marosvásárhelyi Postaréten a székely szabadság napja alkalmából szervezett megemlékezésen. A Székely vértanúk emlékművénél tartott megemlékezést és koszorúzást követően a tömeg Autonómiát!, Magyar iskolát! jelszavakat skandálva, Kossuth-nótákat énekelve vonult Marosvásárhely főterére, ahol a prefektúra képviselője átvette és iktatta a demonstráció petícióját. A tömeg a székely himnusz eléneklése után feloszlott.
A marosvásárhelyi Vártemplom, illetve a csíksomlyói kegytemplom harangszavával kezdődött a postaréti rendezvény, amelyre Ötvös József református lelkész mondott áldást. Műsorvezető Kilyén László színész volt, aki felolvasta Szili Katalinnak, a magyar Országgyűlés volt elnökének üzenetét.
Autonómiát Székelyföldnek!
A Székely Nemzeti Tanács nevében szóló Szűcs Péter beszédében kiemelte: „Eljött az ideje, hogy megteremtsük az önrendelkezés intézményes kereteit. Ezért emlékezünk elmúlt korok hőseire, akik nem voltak restek a szabadságért cselekedni, ezért hajtunk fejet a mártírok előtt itt, a marosvásárhelyi vértanúk emlékművénél is, ezért vonulunk autonómiát követelve a kormányhivatal épülete elé, ezért tüntetjük ki megbecsülésünkkel azokat, akik támogatnak ebben a teremtési folyamatban”. Kijelentette, közösségi akarattal hegyeket lehet megmozgatni, és „mi ezeknek a hegyeknek a megmozgatására gyűltünk össze”, mert „csak így lehetünk méltók eleinkhez”.
Az őshonos közösség jogai
Szabolcs Attila, Budafok polgármestere, a magyar parlament nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke rámutatott, hogy az őshonos közösségeknek joguk van rendelkezni a szülőföldjük és kulturális örökségük kínálta erőforrásokkal. Azok a nyelvi, nemzeti közösségek, amelyek nem rendelkezhetnek szülőföldjük erőforrásaival, elsorvadnak vagy beolvadnak.
„A mellettünk álló katalánok, baszkok, flamandok, dél-tiroli osztrákok pontosan tudják, hogy az államon belüli önrendelkezés nélkül beolvadnak vagy elsorvadnak. Példát mutatnak, és segítő kezet nyújtanak. Üzenik Bukarestnek, Európának, a nagyvilágnak, hogy az erdélyi magyarok, a székelyek nincsenek egyedül. Tanuljuk meg tőlük az autonómia mesterségét, járjuk azt az utat, amelyen jártak” – mondta Budafok polgármestere.
„Haj, ne hátra, haj, előre!”
Tőkés László köszöntötte azokat, „akik a Székely vértanúk emlékművéhez idén is elzarándokoltak, bár az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük”, és azokat, akik „a tavalyi abnormális hatósági bírságolások vesszőfutását vállalva idén is töretlenül kiállnak a székely szabadság és a közösségi önrendelkezés ügye mellett”.
Az EMNT elnöke szerint „miként a székely mártírok idejében, úgy manapság is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatni a küzdelmet az erdélyi magyarság szabadságáért, szülőföldünk ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen, Székelyföld területi autonómiája és a közösségi önrendelkezés kivívása érdekében”.
Az EMNT elnöke hangsúlyozta : „Az utóbbi években megszenvedett általános magyar- és székelyellenesség megannyi durva megnyilvánulása és jogsérelme közepette legutóbb a marosvásárhelyi római katolikus líceum felszámolásának a botrányos esete szakadt reánk. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó református kollégium, valamint az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája nyomán ez végül is nem annyira meglepő. Ezeknek az etnikai konfliktusos helyzeteknek a békés és méltányos megoldása vár reánk”.
Véleménye szerint a román-magyar kapcsolatokra „messzemenően érvényes a 2003-as Gross-jelentés nyomán elfogadott Európa tanácsi határozat, amely szerint: »az autonóm régiók pozitív tapasztalatai inspirációs forrásként szolgálhatnak a belső politikai konfliktusok megoldását célzó lehetőségek keresésekor«. Ezt a határozatot országaink képviselői is megszavazták. Joggal várhatjuk el tehát, hogy parlamentbe jutott képviselőink az autonómia konfliktuskezelő eszközét igénybe véve végre eleget tegyenek az RMDSZ programjában lefektetett vállalásaiknak, választási ígéreteiknek, és a törvényhozás szintjén igyekezzenek rendezni kapcsolatainkat. Hasonlóképpen a római katolikus iskola körüli konfliktust és az orvosi egyetem ügyét is ezen az alapon kellene rendezni, mindenekelőtt a magyar oktatásügyi autonómia, illetve a magyar oktatás önállóságának a kivívását tűzve ki célul.
Székely vértanúink véráldozata az övékéhez hasonló elvi és eszmei bátorságra és cselekvésre kötelez bennünket a polgári életben és a politikában. Kényszerű távollétében ezt a cselekvő bátorságot köszönjük meg Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének” – mondta Tőkés.
A korrupt, túlcentralizált állam nem működőképes
Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség igazgatója elmondta: az EFA vezetőiként és tagjaiként meggyőződésük, hogy az autonómiára mint a különböző nemzetek természetes igényére kell tekinteni, s épp ezért támogatták jelenlétükkel is az SZNT rendezvényét. „A centralizált államok be kell lássák: ha segítik az autonómiatörekvéseket, azzal saját állampolgáraikat segítik. Az önrendelkezésért küzdők felismerték: a korrupt, túlcentralizált állam nem működőképes. Romániában tízszer több templom van, mint kórház, a néhány kilométernyi autópálya pedig rekordösszegekért épült. Az állampolgárok látják ezt, és ezért kérik az autonómiát” – fogalmazott Günther Dauwen.
Az önrendelkezés kivívása csak párbeszéd útján lehetséges
Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamenti frakciójának elnöke kijelentette: Európa erőssége sokszínűségében rejlik, s mindazok, akik ezt nem ismerik fel, nem cselekedhetnek európai módon. „Azért is van szükség az autonómiára, hogy a különböző nemzetek megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat. Az önrendelkezés kivívása azonban csak párbeszéd útján lehetséges. Románia kormányának fel kellene ismernie: az ország gazdagabb lesz, ha elismeri és biztosítja a magyar közösség autonómiához való jogát” – mondta a baszk politikus.
Vigyük haza népünk szabadságvágyának üzenetét
Több ifjúsági szervezet nevében szólalt fel Sorbán Attila. Mint mondta: „Sokan vagyunk ma itt, de tudjuk, nem elegen, ezért vigyük haza népünk szabadságvágyának az üzenetét, és osszuk meg mindazokkal, akik ma nincsenek itt, mert az első és legnagyobb akadály, melyet le kell küzdenünk, az elkeseredettség és a passzivitás. Terjesszük ezt az üzenetet addig, míg Székelyföld minden szegletéből ez árad, és olyan hangos, hogy meghallják mind Brüsszelben, mind Bukarestben”.
Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét
„Változatlanul kijelentjük: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát!” – áll abban a petícióban, amelyet Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke olvasott fel. Eszerint Románia érdekeit is szolgálná, ha a székely-magyar közösség történelmi szülőföldjén a szubszidiaritás elvének megfelelően átvenné a közügyek jelentős részének a megoldását.
Azonban „mindez csakis párbeszéddel, a helyi közösségek szabad akaratával, a demokratikus elvek betartásával, az állampolgárok közötti szolidaritással és konstruktív együttműködéssel valósítható meg”.
A petícióban követelik, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés során Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót, melynek kialakításánál a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezetet vegyék alapul.
Kérik, hogy a kormány és parlament a közigazgatási átszervezés során tartsa tiszteletben vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Tiltakoznak ugyanakkor a székelyföldi oktatási intézmények ellehetetlenítése, az önkormányzatok zaklatása, az anyanyelvhasználat korlátozása, a székely szimbólumok üldözése miatt, és követelik, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal.
Románia kormánya destabilizálja az országot
Este a Kultúrpalotában, a Gábor Áron-díj átadásán tartott beszédet Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A politikus kijelentette: Románia kormánya destabilizálja az országot azzal, hogy nem biztosítja az erdélyi magyar közösség számára a széles körű autonómiát.
Mint mondta, a székely szabadság napján több ezer ember tett hitet az autonómia mellett, petíciójukban pedig ismételten felhívták az államvezetés figyelmét arra, hogy az autonómia az erdélyi magyar közösség demokratikus joga, melynek biztosításával Románia stabilabb és boldogabb ország lehetne. Az elnök örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az Európai Szabad Szövetség – mely pártcsaládnak tavaly óta az EMNP is teljes jogú tagja – megkapta a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díját.
Ugyanakkor felszólította Románia kormányát, hogy kezdje meg az autonómiáról folytatott párbeszédet.
Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke hangsúlyozta: az önrendelkezéshez való jog harmonikusan illeszkedik az európai elvekhez, s épp ezért nem valamiféle veszélyt jelent, hanem a normalitás garanciája lehet. „Az EFA keretei között dolgozva láthatjuk: számos Európában élő nemzet küzd az önrendelkezéshez való jogért, és megtiszteltetés számunkra, hogy egyik stratégiai partnerünk – a Székely Nemzeti Tanács – kitüntetette politikai közösségünket” – mondta az EFA politikusa.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Hangot adtak a közösség akaratának a székely szabadság borús napján
A kormány és a székely nép legitim képviselői közötti párbeszéd elkezdését követelték petíciójukban pénteken a székely szabadság napján Marosvásárhelyen összegyűlt tüntetők, akik zuhogó esőben, a szokásosnál kisebb számban vettek részt a Postaréten szervezett megemlékezésen. A rendezvényen és az azt követő felvonuláson nem történt incidens.
A Románia kormányának és parlamentjének címzett petíciót a székely vértanúk emlékműve mellett felállított pódiumon olvasta fel Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke, és „Autonómiát!” felkiáltással fogadta el az összegyűlt tömeg. Ebben az MTI szerint leszögezték, hogy a jog és a demokrácia útját járva, egyhangúlag és ismételten kinyilvánítják: követelik Székelyföld területi autonómiáját. „Székelyföldnek akár feldarabolása, akár egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolása ellentmond a közösség akaratának, ellentmond Románia vállalt nemzetközi kötelezettségeinek” – állapították meg.
Aggasztónak vélték, hogy Székelyföld a belső leszakadás pályájára került abban a fejlesztési régióban, amelyhez jelenleg tartozik. Azt is aggasztónak találták, hogy az autonómia ügyében évek óta szorgalmazott párbeszéd helyett szaporodnak a közösséget ért megaláztatások, a közösségi szimbólumok és intézmények elleni támadások. „Változatlanul kijelentjük: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát!” – áll a dokumentumban.
Úgy vélték, Románia érdekeit is szolgálná, ha a székely–magyar közösség történelmi szülőföldjén a szubszidiaritás elvének megfelelően átvenné a közügyek jelentős részének a megoldását. „Mindez csakis párbeszéddel, a helyi közösségek szabad akaratával, a demokratikus elvek betartásával, az állampolgárok közötti szolidaritással és konstruktív együttműködéssel valósítható meg” – hangsúlyozták petíciójukban a megmozdulás résztvevői.
A tüntetők azt követelték, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés során Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót, melynek kialakításánál a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezetet vegyék alapul. Kérték, hogy a román kormány és parlament a közigazgatási átszervezés során tartsa tiszteletben vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Tiltakoztak ugyanakkor a székelyföldi oktatási intézmények ellehetetlenítése, az önkormányzatok zaklatása, az anyanyelvhasználat korlátozása, a székely szimbólumok üldözése ellen. A tüntetők egyben kinyilvánították szolidaritásukat a jogállam védelmében Románia nagyvárosaiban szervezett megmozdulásokkal. Azt is követelték, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának! Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!" - zárul a székely szabadság napján Marosvásárhelyen elfogadott petíció, melyet a tömeg "Autonómiát!" felkiáltása szentesített.
Tőkés László: ma is az árulás árnyékában kell küzdeni a szabadságért
Tőkés László szerint az erdélyi magyarságnak ma is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatnia küzdelmét szabadságáért, szülőföldje ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve mellett beszélt erről a székely szabadság napján. Mint felidézte, a székely vértanúkat is magyar áruló küldte 163 éve a vérpadra.
Arany János forradalmi verssorait idézte: „Haj, ne hátra, haj, előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem”. Tőkés László Arany gondolatait folytatva kijelentette: „Ne rettentsen bennünket se halál, se félelem! Igazságos és jogos szabadságharcunkban ne hátráljunk meg!"
Az európai parlamenti képviselő az MTI szerint megemlítette: az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük azoknak, akik eljöttek Marosvásárhelyre, „de mi ez a vértanúk áldozatához képest, akik életüket adták népükért és hazájukért?" Felelevenítette, hogy a hét elején Brüsszelben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Romániában ma is használt „szekus módszerekre" panaszkodott. „Csak azt nem értjük, hogy akkor mire való a balliberális kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködési egyezség, és mit keres a vásárhelyi ill
etőségű Borbély László államtanácsos a Grindeanu-kormány csapatában?” – tette fel a kérdést. Az EMNT elnöke az Európa Tanács 2003/1334-es határozatát idézte, amely szerint „az autonóm régiók pozitív tapasztalatai inspirációs forrásként szolgálhatnak a belső politikai konfliktusok megoldását célzó lehetőségek keresésekor". Úgy vélte: joggal elvárható, hogy ennek megfelelően rendeződjön a Székelyföld sorsa.
Tőkés László felszólalása
Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke beszédében felidézte, az elmúlt hetekben románok százezrei vonultak az utcákra, mert azt érezték: lopják az országukat. „Román barátainknak üzenem, az erdélyi magyaroktól, a székelyektől a szabadságot is lopják. Pedig ez a minimum” – fogalmazott a fideszes politikus. Úgy vélte, a baszkoktól, flamandoktól, katalánoktól kell megtanulni az „autonómia mesterségét".
Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség politikusa arról biztosította a székelyeket, hogy nincsenek egyedül. Hozzátette: az EFA ugyan Európa-párti, de sajnálatos módon az Európai Unió ma jobbára a tagállamok fővárosainak az érdekeit képviseli, és a fővárosok befolyása a baszkok, katalánok, flamandok és székelyek kárára erősödik. Úgy vélte, ezen változtatni kell. Wouter Patho megnyugtatta a megmozdulás résztvevőit, nem követnek el törvénytelenséget, ha kiállnak az autonómia igénye mellett. Ez szerinte nemcsak jog, hanem kötelesség is a következő nemzedékekkel szemben. „Eljön a székelység ideje, eljön az autonómia ideje! Számíthatnak ránk!" - jelentette ki a flamand politikus.
Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának az elnöke a résztvevők általános elismerését kiváltva jelentette ki, hogy nem kell bánkódni a tüntetőket végig áztató eső miatt. „Ez az eső annak az ígérete, hogy jó lesz az aratás, és szép lesz a székely jövő!" – jelentette ki. Hozzátette, ez év januárjától immár a központosított Franciaországban élő baszk közösség is bizonyos fokú autonómiát élvez. „Ha megtörténhetett Franciaországban, miért ne történhetne meg Romániában is?” – tette fel a kérdést. Arra figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a párbeszéd az egyedüli elfogadható eszköz a székely szabadság érvényesítésére, az erőszak soha nem lehet semmilyen törekvés megvalósításának az elfogadott eszköze. „Az erőszak sehova sem vezet, csak elveszi mások szemében az önök szabadságigényének a jogosságát” – fogalmazta meg a baszk szabadságvágy tanulságait.
Izsák Balázs, a megmozdulást szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke betegsége miatt nem tudott részt venni a rendezvényen. Az SZNT nevében Szűcs Péter, a Marosszéki Székely Tanács alelnöke mondott beszédet. Kijelentette: a szabadság először a fejben születik meg. Az egyéni akaratokból összeálló közösségi akarattal hegyeket lehet megmozgatni. „Építjük azt a szabadságot, ami még nincs, de lesz” – jelentette ki az ifjú szónok.
A demonstráción felolvasták Szili Katalin magyar miniszterelnöki megbízott levelét is. Az Országgyűlés volt elnöke úgy vélte: az új, önmagára kicsit is adó Európa nem mehet el érzéketlenül és válaszok nélkül az olyan jogos közösségi igények mellett, melyek a szabadságjogok kiteljesítését biztosítják. Szili Katalin elfogadhatatlannak tartotta, hogy „büntetőjogi tényállást faragjon bárki egy közösség, egy nép önigazgatásának, önberendezkedésének megfogalmazásáért”.
Zuhogó esőben gyülekeztek
Délután háromtól folyamatosan zuhogott az eső Marosvásárhelyen, így meglehetősen gyéren álltak az emberek a székely vértanúk postaréti emlékművénél, a kezdésre mintegy ezren gyűlhettek össze – jelentette a helyszínről munkatársunk. Székely és magyar zászlókat lengettek a résztvevők, de többségük inkább esernyőt tartott a feje fölött. Ami a zászlókat, pontosabban azok rúdjait illeti, kollégánk eddig nem értesült a tavalyihoz hasonló incidensről – amikor a csendőrök zászlórudakat koboztak el –, úgy tűnik tehát, hogy a résztvevők megértették a szervezők kérését, és nem vittek magukkal hegyes végű botokat, rudakat.
Egyébként a csendőrök és a rendőrök már délután háromtól biztosították a helyszínt az egész útvonalon, amelyen végigvonulnak a résztvevők: a Postaréttől a főtérig. Idén nem érkeztek nagyobb tömegek buszokkal, csak kisebb csoportok – számolt be munkatársunk, hozzátéve, hogy a tavalyi kép, amikor egyszerre 5–10 busz érkezett a helyszínre, most egyáltalán nem volt jellemző.
Az eső kitartott, a felszólalók mondandóját pedig többnyire kulturáltan hallgatták a résztvevők, igaz, néha azért be-be hallatszott egy-egy füttyszó vagy hurrogás. Idővel mintegy háromezren gyűlhettek össze a Postaréten, hogy leróják kegyeletüket a Habsburg-ellenes székely szervezkedés 163 évvel ezelőtt kivégzett vértanúinak emlékművénél, majd a prefektusi hivatal elé vonulva nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényét.
A postaréti események lezárulta után a résztvevők szervezetten, csendben elindultak a prefektúra felé, a főtéri közigazgatási palotához. Az eső még mindig esett, a tömeg a csendőrök és rendőrök által biztosított, félsávon lezárt úton haladt.
Nem történt incidens
A megemlékezés és tiltakozás incidensek nélkül zárult – mondta az MTI-nek Adina Chiș, a román csendőrség marosvásárhelyi mobil egységének a szóvivője a rendezvény végén. A többezres tömeg Autonómiát!, Magyar iskolát! jelszavakat skandálva, Kossuth-nótákat énekelve vonult Marosvásárhely főterére, ahol a prefektusi hivatal képviselője átvette a tüntetők képviselőitől, és iktatta a demonstráció petícióját. A tömeg a székely himnusz eléneklése után feloszlott.
A mostoha időjárási viszonyok között megtartott rendezvényen kevesebben vettek részt, mint az elmúlt évek hasonló rendezvényein. A felvonulás után a marosvásárhelyi kultúrpalota dísztermében ünnepélyes keretek között adták át a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kitüntetését, a Gábor Áron-díjat az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselőinek.
Krónika (Kolozsvár)

Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de n

Görögkatolikus múzeumi részleg nyílt a nagyváradi várban
Péntek délután a görögkatolikus egyház történetét, a helyi vonatkozásait bemutató részleget avattak a Fejedelmi Palotában található Városi és Vármúzeumban, hatalmas érdeklődés mellett.
Azt követően, hogy tavaly felavatták a római katolikus, majd a református egyház történetét bemutató részleget, múlt péntek délután a görögkatolikusok kerültek reflektorfénybe, mely ünnepséget megtisztelte jelenlétével Virgil Bercea görögkatolikus és Böcskei László római katolikus püspök is.
A görögkatolikusok bihari gyökerei a 17. század végére nyúlnak vissza, amikor a Biharban élő hatvan ortodox pópa nyilatkozatot tett arról, hogy nem akarnak főpásztor nélkül élni, ezért elfogadták Ioan Iosif de Camillis munkácsi görögkatolikus püspök joghatóságát, aki 1694-ben kinevezte Isaia szerzetest vikáriusnak a Várad környéki és Bihar vármegyében élő „egyesült” papok részére. 1713-ban gróf Csáky Imre váradi római katolikus püspök László Pál nevezte ki a bihari görögkatolikusok kanonokjának és esperesének.
Egy 1761-es összeírás szerint akkortájt 126 ezer görög katolikus élt Erdélyben és körülbelül 26 ezer a bihari térségben. A váradi római katolikus püspökök támogatták az uniós folyamatokat, az önálló görögkatolikus egyházmegyét 1777. június 15-én alapították, amikor VI. Piusz pápa az Indefessum című bullájával létrehozta ezt. Az első püspöke Moise Dragoş volt. 1780. augusztus 10-én a szentatya és Mária Terézia eldöntötték, hogy a belényesi birtokokat az új püspökség fenntartására fogják fordítani, melyet a váradi római katolikus püspökség területeiből választottak le.
A 19. század elején, majd a reformkorban kezdeményezték a magyar liturgikus nyelv használatát, az iratok lefordítását. Hajdúdorogon az 1860-as években mozgalom indult egy magyar püspökség felállítása céljából, mely álom végül 1912-ben valósul meg. Trianon után Romániában az 1928-as kultusztörvénnyel ismerték el külön vallásként az ortodoxot és a görögkatolikust, a második világháború után azonban a kommunista rendszer 1948. december 1-jei hatállyal felszámolta a görögkatolikus egyházat, ezt az állapotot az 1989-es rendszerváltozás szüntette meg.
Keleti rítus
Az egyházkormányzat rendjében az adott megyés püspök felelős a joghatósági területén élő hívekért, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, illetve milyen nyelven beszélnek, ezért püspöke a váradi magyar görögkatolikusoknak is a román nemzetiségű Virgil Bercea. Ugyanakkor bár az egyetemes katolikus anyaszentegyházhoz tartoznak, különlegességük a bizánci rítus, hiszen a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is kimondták, hogy a keleti katolikusok a keleti rítussal kell gazdagítsák a katolikus egyházat úgy, hogy ezt minél hitelesebben megélik. Emellett a keleti rítushoz való tartozás köteléke számukra erősebb a nemzetiségi hovatartozásnál is, mert meggyőződésük, hogy a szertartásukhoz való ragaszkodásuk nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodást jelent, hanem a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki.
Említést érdemel, hogy néhány éve Nagyváradon Vadas Krisztián szervező lelkész újjászervezte a váradi magyar görögkatolikus egyházközséget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez

Ciánszennyezés és korrupció
A 17 évvel ezelőtt történt tiszai cianidszennyezés kapcsán tartottak március 11-én konferenciát Szatmárnémetiben. Mint elhangzott, a szervezők – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete és a Négy Folyó Egyesület – célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a természetvédelem fontosságára.
A tervek szerint a jövőben rendszeresen tartanak majd hasonló eseményeket annak okán, hogy a Tisza Csernobiljaként is emlegetett, óriási természeti károkkal járó ökológiai katasztrófát okozó, potenciális veszélyt hordozó létesítmények a mai napig is nagy számban találhatóak Erdély bányavidékein – közölte az EMNT sajtóirodája.
A 2000 telén lejátszódott eseményeket Sárkány-Kiss Endre hidrobiológus, a BBTE nyugalmazott docense elevenítette fel. Mint kifejtette, Romániában a hatóságok és a sajtó nagy része igyekezett elbagatellizálni a problémát, olyan jellegű kijelentések is napvilágot láttak, miszerint „Magyarországon is öntöttek még ciánt a vízbe”, illetve hogy „nincs is annyi hal a Tiszában”. (Utóbbi kijelentés az előadó szerint részben magyarázható azzal, hogy a szennyezett erdélyi folyókhoz képest a Tisza igen gazdag volt halban. Megdöbbentő tények is elhangzottak ennek kapcsán: Sárkány-Kiss Endre szerint az általa és kutatótársai által főként az 1990-es években végzett felmérések azt az eredményt adták, hogy az erdélyi folyók alsó szakaszain a halak emberi fogyasztásra nem alkalmasak a túlzott nehézfém-szennyezettség miatt.) A magyarországi híradásokat pedig inkább a kétségbeesés jellemezte, sokan gyertyával a kézben gyászolták a parton az élő Tiszát. A szomorú helyzet ugyanakkor egy ritka alkalmat kínált a kutatók számára: figyelemmel követhették, hogyan áll helyre egy folyó élő közössége szinte a nulláról. A kísérlet azonban nem tartott soká: nem egészen két évvel később az akkor még működő dési papírgyárból indult útjára egy nagy adag szennyeződés, ami nagyobb kárt tett a Szamos élővilágában, mind a cianidszennyezés. Mint elhangzott, a cianidok kapcsán az volt a szerencse, hogy a szennyezés télen történt, január 30-án, amikor a folyóban élő szervezetek túlnyomó többsége az iszapba fúródva, életműködéseit minimálisra csökkentve próbálta átvészelni a hideg időszakot, így lényegében elfolyt a fejük fölött a méregcsóva. Ellentétben az előbb említett dési szennyezéssel, ami viszont nyáron jött, ezért okozott sokkal nagyobb mértékű pusztítást a Szamosban. Végeredményében az érintett folyók élővilága aránylag hamar helyreállt, bár az is elhangzott: a régi helyén ugyanaz az életközösség többé már nem jön létre, esetleg valami ahhoz hasonló.
Lovas Attila, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a védekezési munkálatokról beszélt: elsősorban arról, hogy miként védték meg a törvényi oltalom alatt álló Tisza-tó gazdag élővilágát a mérgezéstől, illetve hogy miként érték el azt, hogy a Szolnokon és környékén élő körülbelül 120 ezer ember egészsége ne kerüljön veszélybe, a város ugyanis az ivóvizet közvetlenül a Tiszából kapja. Kifejtette: a kiskörei vízlépcső, illetve a tóhoz csatlakozó zsiliprendszer révén felduzzasztották a Tisza-tavat, majd innen hígították a folyón érkező mérgezett vizet. Mint kiderült, a Tisza-tó rendkívüli üzemeltetése azóta tananyaggá vált a szakirányú oktatási intézményekben. Azonban a szakszerű beavatkozások ellenére is több mint ezer tonna hal pusztult el a mintegy 100 ezer köbméternyi toxikus szennyvíz következtében, melynek hatására a Szamosban a cián megengedett határértékének 320-szorosát mérték.
Tőkés László európai parlamenti képviselő az ökológiai katasztrófák mögött álló korrupciós ügyekről is beszélt, a tiszai ciánszennyezés mellett kitért a verespataki tervezett bányaberuházásra, valamint a felsőcsertési kitermelő tervezett újraindításával kapcsolatos problémákra. Mint kifejtette, Áder Jánossal, Magyarország jelenlegi köztársasági elnökével közösen küzdöttek azért, hogy a veszélyes cianidos technológiát tiltsák be Európa teljes területén. Végül 2010-ben sikerült elfogadtatniuk az Európai Parlamenttel a határozatot (melyet elsöprő többséggel, 488 a 48-hoz arányban szavaztak meg), azonban ennek gyakorlatba ültetése az Európai Bizottság által a mai napig nem történt meg arra hivatkozva, hogy a környezetvédelem és a bányászat ügye tagállami hatáskörbe tartozik. „Ez is az egyik jele az Európai Unió válságának. Ha az anyagi érdekeknek, a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke érdekeinek valami nem felel meg, lesöprik az asztalról” – jegyezte meg az előadó, hozzátéve: a romániai képviselők is komolyan lobbiztak a határozat ellen. Azonban végül mégiscsak megszületett, ami Tőkés László szerint hozzájárult ahhoz, hogy a verespataki bányaberuházásra végül mégsem került sor. Utóbbit – egy román újságírót idézve – Románia modern kori történelme legnagyobb korrupciós ügyének nevezte.
Felidézte, miként befolyásolt döntéshozókat a beruházó, és miként vásárolta meg a helyi lakosság jó részét, és kitért arra is, hogy a román képviselők hogyan lobbiztak Brüsszelben a beruházás mellett. Kifejtette: sajnálatos módon egyetlen párt sem állt ki következetesen a bányanyitás ellen (melynek során egyébként a 2000-ben Nagybozintán átszakadt tározónál egy negyvenszer nagyobb cianidos ülepítőt akartak kialakítani), és az RMDSZ hozzáállása is „hullámzó” volt: míg Markó Béla akkori elnök a kezdetekkor úgy nyilatkozott, hogy a szövetség ellenzi a veszélyes bányanyitást, később két RMDSZ-es miniszter – Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor kulturális tárcavezető – adott zöld utat a beruházásnak. A képviselő sikerként értékelte, hogy a román kormány 2014-ben elutasította a bányanyitási tervet, 2016-ban pedig a kulturális tárca műemlékvédelmi övezetté nyilvánította Verespatakot. Hozzátette: bár nagy érdeklődés övezi a kérdést, mégsem tudni a mai napig sem, hogy a Cioloş-kormány hivatala utolsó napjaiban végül előterjesztette-e vagy sem Verespatakot és környékét az UNESCO világörökségi listájára. Elmondta, érdemes kiállnunk a jogainkért és szembeszegülni a hatalom korrupt, embereket megalázó eljárásával, mert a kitartás meghozza a várt eredményt.
Végül Fülöp Tihamér biológus a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület képviseletében tartott előadást a Szamoson élő hód- és vidrapopuláció jelenlegi állapotáról. A két, vízhez kötődő emlősfaj igen érzékeny a környezetszennyezésre, emiatt vizsgálatuk révén nyomon követhető a környezet állapota. Mint elhangzott, a 19. század derekán – jórészt a vadászat miatt – mindkét faj eltűnt Romániából és Magyarországról egyaránt. A hódot és vidrát az elmúlt 20 év során telepítették vissza, és a jelek szerint jól érzik magukat itt ismét. Az előadó szerint a korábbi természeti katasztrófa hatása nem érzékelhető az állományokon, melyek stabilak, azonban hozzátette: a terület az eddiginél alaposabb kutatást igényelne.
http://itthon.ma/erdelyorszag

Sógor Csaba az EP-ben: bírálja az USA a román kisebbségvédelmet
Komoly kritikákat fogalmaz meg Romániával szemben a magyar kisebbségek helyzete kapcsán az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentése – erre hívta fel a strasbourgi plénum figyelmét Sógor Csaba. Az RMDSZ-es képviselő szerint megerősítést nyert az a tény, hogy Klaus Johannis román államfő állítása, miszerint Romániában modellértékű a nemzeti kisebbségek védelme, nem felel meg a valóságnak.
Sógor Csaba beszédében ismertette a washingtoni jelentés részleteit, amely kitér arra, hogy az egyházi javak visszaszolgáltatása tulajdonképpen leállt, sőt, egyes esetekben visszaállamosítás is történt. „Megállapítja továbbá, hogy a hatóságok akadályozzák a kisebbségek szimbólumainak, köztük a székely zászlónak a használatát, a meglévő törvények ellenére problémákba ütközik az anyanyelvhasználat a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, de az egészségügyi ellátás során is, valamint kifogásolja, hogy egy egyesületet azért nem jegyzett be a bíróság, mert nevében tartalmazza a jogilag nem létező Székelyföld szót” – fogalmazott Sógor Csaba.
Az EP-képviselő elmondta, számos egyéb bírálat is azt támasztja alá: a Romániában élő nemzeti kisebbségek, az 1 millió 200 ezres magyar közösség gondjai továbbra is figyelmet érdemelnek, mivel a román hatóságok nem partnerként, sokkal inkább potenciális veszélyforrásként tekintenek a közösségre.
Közlemény
Erdély.ma

Újabb jelentős régészeti ásatások a Főtéren
Lapunk számolt be első alkalommal a Főtéren immár két hete zajló régészeti ásatásokról, amelyekre azt követően került sor, hogy az általunk értesített régészek sürgősségi rendelettel leállíttatták a szabályszerűtlenül, régészeti engedély nélkül zajló csatornázási munkálatokat. A Főtér teljes nyugati oldalán zajló munkálatok fő célja egy sétálóutca kialakítása, melyet várhatóan májusban adnak majd át.
A két hete tartó régészeti ásatások során az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai feltárták a Szent Mihály templom előtt álló egykori barokk fogadalmi kapu, valamint az ekörül a XVIII-XIX. században épült és 1898-ban lebontott házak alapjait. A Csók Zsolt és Emilian Bota régészek által vezetett mentőásatás a legnagyobb szabású régészeti feltárás Kolozsvár Főterén a 2000-es évek elején nagy sajtóvisszhangot keltett ásatás óta. Ezek során további értékes leletek, így a Szent Mihály bejáratától északra egy monumentális római fal valamint a Jósika palota bejáratánál feltárt pincehelyiség került elő.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa lapunknak elmondta: a jelenleg feltárt monumentális fal a Szent Mihály templom bejáratától északra minden bizonnyal római struktúra, erre utalnak a nagy számban előkerült tegulák (tetőcserepek) és a stratigráfia is. Nagyméretű, faragott római kövek, vélhetően ajtókerethez tartozó építészeti elemek is előkerültek innen. Biztosan keltezhető régészeti leletet, azonban egyelőre nem bukkantak a feltárást végző hallgatók és régészek. A barokk kapu alapjaitól délre talált további két fal kronológiája és pontos funkciója egyelőre még nem ismert. A főtéren zajló ásatások mellett munkálatok zajlanak a Jósika palota bejáratánál is, ahol az 1960-as években bevezetett csatornák alatt boltíves struktúrát találtak a régészek. A mázas kerámiákban gazdag kontextus valószínűleg a Kakas ház vagy a XIX. században kibővített palota pincéjének része. Jelentős római apróleletekre bukkantak a Jósika palota hátsó udvarán megnyitott kisméretű szekcióban is.
Csók Zsolt elmondta: az ásatások tovább folytatódnak a Főtér nyugati oldalán és a Nemzeti Régészeti Bizottság március végi gyűlése dönti majd el az eddig feltárt struktúrák sorsát és a munkálatok további menetét. Az ásatást felügyelő régész lapunknak beszámolt arról is, hogy egy új régészeti szelvényt fognak megnyitni a Szent Mihály templom bejáratánál, amely várhatóan további jelentős adalékokkal fogja bővíteni tudásunkat Kolozsvár római és középkori vagy újkori történetéről.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Filmtörténeti Klub a Tranzitban
A Tranzit Alapítvány és a Balassi Intézet közös szervezésében magyar filmtörténeti klub indul Kolozsváron a Tranzit Házban.
A vetítéseken március tizennegyedikével kezdődően három hónapon keresztül keddenként este 8 órától a legjelentősebb magyar filmekből mutatnak be válogatást kronologikus sorrendben, a némafilm korszakától Bereményi Géza Eldorádójáig (1988), olyan meghatározó filmeket beleértve, mint a Szerelem.
A klub házigazdája Schneider Tibor rendező, aki a vetítések után filmértőkkel és -kedvelőkkel beszélget. A vetítéssorozatot nemcsak a magyar nézőközönségnek szánják, hanem mindazoknak, akik ismerkedni szeretnének a magyar filmtörténettel. A filmek román felirattal vannak ellátva.
Március 14-én, este 8 órától Uher Ödön: Mire megvénülünk című némafilmje látható (élő zenekíséret: Jakab-Benke Nándor, Váncsa Levente és barátaik). Az est meghívottja Jakab-Benke Nándor.
Részletes program a www. tranzithouse.ro honlapon, vagy a Tranzit Ház facebook oldalán (Tranzit House).
Szabadság (Kolozsvár)

Hősök téri 7 pont Bukarestnek címezve
Hősök téri 7 pont – Mit kíván a székely nemzet 2017-ben? című kiáltvánnyal fordulnak elsősorban magyarországi civil szervezetek Románia kormányához, arra kérve a Grindeanu-kabinetet, hogy legalább annyi joggal illesse az erdélyi magyarságot, mint amennyivel rendelkezik a magyarországi románság.
A kezdeményezők arra kérik Románia kormányát, hogy vegyen példát Magyarország kisebbségvédelmi törvénykezéséről, és biztosítsa azokat a jogokat a területén élő több mint 1,2 millió magyarnak, mint amit biztosítanak a magyar törvények a Magyarország területén élő kisebbségeknek, többek között a 0,36 százalékos románságnak.
A jogkörök bővítését kérik
A kiáltvány megfogalmazói már az első pontban azt kérik a román államtól, hogy az ország területén élő őshonos közösségeket az alkotmányban államalkotó tényezőnek ismerje el. Idézik Magyarország 2011-ben elfogadott alaptörvényét, melyben a következő mondat áll:
„Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” Kérik, hogy az állami intézmények biztosítsák az anyanyelv szabad használatát a gyakorlatban, mert ez egyelőre csak papíron érvényesül. „Az állam biztosítsa a szükséges anyagiakat ezen jogok gyakorlatba ültetéséhez, kapjanak célzottan forrásokat azok az intézmények, amelyekben a kétnyelvűséget garantálni kell” – olvasható a dokumentumban.
Felszólítják továbbá a bukaresti hatóságokat, hogy ne használják a bíróságokat a jogcsorbítás legfőbb eszközeiként. Emlékeztetnek, hogy az utóbbi időben futószalagon születnek a városháza és községháza feliratok eltávolításával kapcsolatos ítéletek. A negyedik pontban kitérnek a jelképhasználat engedélyezésére. „Amíg a székely zászlót Romániában pillanatnyilag csak a közintézményekről, közterületekről száműzik, addig például a magyar zászlót Romániában a jelenlegi törvényi értelmezés szerint még magánházra sem szabadna kitűzni. Ezzel szemben Magyarországon a román zászló szabadon loboghat bármelyik közintézmény homlokzatán” – figyelmeztetnek az aláírók.
A civilek azt is el szeretnék érni, hogy a hivatalosan elismert nemzetiségekhez tartozó személyek kétnyelvű hivatalos okmányokat kapjanak. Az anyanyelvhasználati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10-re szeretnék csökkenteni. A hetedik és egyben utolsó pontban azt javasolják, hogy a magyar és román külügyminiszter találkozója után hangoztatott párbeszéd gyakorlatba ültetéseként a román kormány üljön tárgyalóasztalhoz egy székely küldöttséggel, amelyben helyet kapnak a civil szervezetek, egyházak és a politikum, „hiszen jó kapcsolatot csak párbeszéd útján lehet megvalósítani”.
„Románia vegyen példát Magyarországról!”
György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke hangsúlyozni kívánta, a dokumentumot ugyan lehetne követelésnek is nevezni, de az egy agresszív kifejezés, amit a párbeszéd kialakítása miatt kerülnek, ezért egyelőre kérésnek hívnak. Az elnök szerint a Hősök téri 7 pont – Mit kíván a székely nemzet 2017-ben? lényegében azokat a jogokat kéri az 1,2 millió Romániában élő magyarnak, mint amivel rendelkezik a 35 ezer Magyarországon élő román.
„Lehet, hogy minimalistának tűnök egyesek szemében, de én inkább realistának nevezem magam. Évek óta hangoztatjuk az autonómia szlogent, miközben annyit sem tudtunk elérni, mint amennyi a Magyarország lakosságának 0,36 százalékát kitevő románságnak jár. Amondó vagyok, ne kezdjük a ház építését a tetővel, induljunk el az alapoktól, próbáljuk rávenni a párbeszédre a román kormányt” – fejtette ki a gyergyóremetei származású, jelenleg a Budapest melletti Érden élő György-Mózes Árpád. Azért is kezdeményeznek párbeszédet, mert ennek szükségességét az utóbbi időben éppen a román fél vetette fel. A kezdeményezők ugyanakkor felhívással fordulnak a magyarországi románokhoz, segítsenek a párbeszéd létrejöttében, mondják azt, hogy igazunk van, mert, „ha erre mást mondanak, akkor hazudnak”.
A magyar fél le szeretné bontani azt a sztereotípiát, miszerint Románia példaértékűen oldotta meg a kisebbségi kérdést. György-Mózes szerint éppen Magyarország az, amelytől Románia e téren példát vehetne. Az aláírt kérvényt a kezdeményezők minél előbb eljuttatnák a román kormánynak, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatához és a magyar Országgyűlés román nemzetiségi szószólójához. Tájékoztatásképpen elküldenék a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak és a Nemzeti Összetartozás Bizottságának. A Székelyföldért Társaság vezetője nem csak a székely vagy erdélyi körök vezetőire, az erdélyi vagy Erdéllyel kapcsolatos egyesületek elnökeire számít: minden olyan civil szervezetet meg szeretne szólítani, amely fontosnak tartja az önrendelkezés ügyét.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Tánczos Barna: nagy szükség van a diszkriminációellenes tanácsra
A diszszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek - hangsúlyozta Tánczos Barna Hargita megyei szenátor azt követően, hogy a szenátus plénuma véglegesen elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét. „A szenátus döntő házként ma elutasította Bogdan Diaconu törvénytervezetét, amelyben az Országos Diszkriminációellenes Tanács felszámolását kéri azzal az indokkal, hogy az intézmény románellenes, és célja a hagyományos keresztény román értékek megsemmisítése. Ez a jogszabály a magyarellenességéről ismert volt képviselő utolsó „öröksége” a parlament asztalán. Reméljük, a jövőben nem lesznek hasonló, az egyenlő bánásmód és az emberi jogok védelmét biztosító intézmény ellen beterjesztett kezdeményezések. A diszkriminációellenes tanács működésére nagy szükség van, hiszen sajnos napjainkban is tapasztalható a társadalom intoleranciája, és gyakoriak a faji, etnikai, nemi, vallási, szociális és más természetű diszkriminációs esetek, ezért az RMDSZ ésszerűtlennek találja a diszkriminációellenes tanács felszámolására irányuló törvénytervezetet” – írta közleményében Tánczos. „Az Országos Diszkriminációellenes Tanács megalapítását többek között az a 43/2000-es uniós irányelv indokolta, amely azt szorgalmazza, hogy a tagállamok az emberi jogok védelmét, az esélyegyenlőséget népszerűsítő intézményeket hozzanak létre. 2002-ben Románia volt az első közép-kelet-európai ország, és az első, uniós csatlakozási tárgyalásokat folytató állam, amely diszkriminációellenes jogszabályt fogadott el, azt a kormányrendeletet, amely létrehozta a Diszkriminációellenes Tanácsot. Az intézmény működése teljes mértékben megfelel az említett irányelv elvárásainak: kivizsgálja az országban történő mindennemű diszkriminációs eseteket, közvélemény-kutatásokat és felméréseket készít a témában, illetve független jelentéseket készít, és javaslatokat fogalmaz meg a diszkriminációs esetek visszaszorítása érdekében” – magyarázta Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője a plénumi szavazást követően. Kedden, a plénumi szavazást megelőzően az emberi jogi és a jogi szakbizottság együttes ülésén Derzsi Ákos és Császár Károly szenátorok tartották fenn az RMDSZ-nek a jogszabállyal szembeni álláspontját. (rmdsz tájékoztató)
Transindex.ro

Az özvegyek mint hősök
A sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja idén kiemelt kulturális rendezvénysorozattal tiszteleg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt, melynek részeként tegnap délután a Szabadság téren tartották a Carola Egyesület által kezdeményezett Hátrahagyottak emlékezete című rendkívüli kültéri tárlat megnyitóját. A kiállítás a szabadságharc aradi mártírjai után maradt özvegyek sorsával foglalkozik.
Az érdeklődőket Szebeni Zsuzsa, az intézet vezetője köszöntötte, aki elmondta, azért nagy öröm számára ez a kiállítás, mert a forradalom azon résztvevőinek állít emléket – honleányoknak és gyermekeknek –, akikről gyakran megfeledkezünk.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Kőrösi Viktor Dávid konzul szólt az egybegyűltekhez, aki szerint a bemutatott életutak két dologra tanítanak meg bennünket: arra, hogy meg kell becsülnünk a családunkat, szeretteinket – ugyanis csak rajtuk keresztül kaphatunk erőt a hétköznapok küzdelmeihez –, és arra, hogy a szülőföld és a szabadság védelméhez, a szimbólumainkért, anyanyelvünkért való kiálláshoz nélkülözhetetlenül fontos a honleányok életéből is sugárzó bátorság. A család és a nemzet elválaszthatatlan egymástól, mondta a konzul, „a család jóléte egyben a nemzet jóléte, prosperáló család nélkül nincs prosperáló nemzet, de egyén sem” – fogalmazott.
Kőrösi Viktor Dávid konzul után Molnár-Bánffy Kata, a kiállítás ötletgazdája és támogatója szólalt fel, beszámolt arról, hogy a történészek, fotósok, grafikusok munkájának közreműködése nyomán létrejött kiállítást 2015. október 6-án mutatták be először Budapesten a honvédelmi minisztérium felkérésére. Mint elmesélte, amikor a felkérés érkezett, már régen foglalkoztatta a történelem női szemmel való láttatása, de nagyon nehéz volt az özvegyek mint hősök koncepciójának az elfogadtatása a megbízókkal. Az ötletgazda a kiállítást létrehozó Carola Egyesületet is bemutatta röviden a közönségnek, mely egyesület Bornemiszáné Szilvássy Karoláról, Bánffy Miklós múzsájáról kapta a nevét, és amelynek tagjai között olyan „talpraesett nők” vannak, mint Szebeni Zsuzsa, Ugron Zsolna vagy Gergely Erzsébet, a Házsongárdi temető őrangyala. Mint mondta, az aradi hősök mellett igazi nagy formátumú nőket találtak, akik kivétel nélkül mindnyájan érdemesek arra, hogy az utókor emléket állítson nekik. A vértanúkból tizenegy volt nős, ennek a tizenegy nőnek az életútját mutatják be a rövid szövegek, melyek Hernádi Zsolt történész munkáját dicsérik.
A téren látható forgó pilonokon modellek személyesítik meg a nőket, akiket egyik oldalon életük teljében, díszruhában, a másik oldalon pedig gyászruhában, már özvegyként láthatunk. Azokról a honleányokról, akikről nem készültek fotók, a háttérben látható nagy közös pannón olvashatnak az érdeklődők. Az életutakat bemutató szövegekből kiderül, hogy a forradalom után mindegyik özvegy és gyerekeik is életük végéig hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának lelki és fizikai terheit, sokszor a legnehezebb körülmények között.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha fellebbez, üljön otthon
Ha a kolozsvári városházának szándékában áll, hogy fellebbezzen a többnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvényszéki ítélet ellen, a Musai–Muszáj akciócsoport felkéri Emil Boc polgármestert, hogy ne vegyen részt a március 15-én rendezett ünnepélyen „csak azért, hogy magát fölöslegesen tapsoltassa”. Hétfőn közzétett felhívásában a többnyelvűséget szorgalmazó mozgalom emlékeztet arra, hogy a város kulturális örökségének szellemében a Cluj-Napoca és Kolozsvár mellett a Klausenburg feliratnak is szerepelnie kell a városnévtáblákon. A Musai–Muszáj mozgalom ennek a bejelentését várja a polgármestertől, és számítanak a jelenlétére március 15-én – írják. Kolozsvár polgármestere még nem döntötte el, hogy fellebbez-e a Kolozs megyei törvényszék alapfokú ítélete ellen, amely szerint magyarul is ki kell írni a város nevét a helységnévtáblákra. (Maszol)
VÍZÁGYÚKKAL TISZTOGATNÁ EL A TÜNTETŐKET Cătălin Rădulescu Argeş megyei SZDP-szenátor a bukaresti Győzelem térről. Szerinte el kell venni a kedvüket a tiltakozástól azoknak, akik „minden este maflán ülnek” kint, mert a manipuláló multinacionális cégek kivitték őket. Azt is kijelentette: megvan az a géppuskája, amelyet az 1989-es forradalomban kapott, és meg is tartja, sőt „mindjárt, mindjárt” használni is kész, ha „valaki át akarja alakítani azt az országot, amiért mi harcoltunk”. Rădulescu természetesen diplomás forradalmár, és fel is veszi havi járandóságát, mert ez jár neki, noha csak „nyomorúságos” összeg, mit sem ér. Ugyanez a véleménye ötezer lejes szenátori alapbéréről is, szerinte ezért a semmi pénzért épp eleget dolgozik. A politikust a legfelsőbb bíróság tavaly decemberben másfél évi felfüggesztett börtönre ítélte megvesztegetés miatt, most pedig többen is feljelentették a tüntetők elleni fellépésre vonatkozó nyilatkozatai miatt. (Digi24)
BORZASZTÓ FELFEDEZÉS. Három csecsemő holttestét találták meg egy beszterceborgói tömbház padlásán a múlt héten. Az egyik lakó, egy nő bukkant rájuk ruhateregetés közben, de minden jel szerint évek óta ott voltak, és legalább egyiküket megfojtották. A tetemek boncolását tegnap fejezték be, az első adatok szerint kettő több mint hét éve, a harmadik pedig legalább három éve halott. Azt már tudni, hogy különböző években születtek, és rögtön születésük után ölték meg őket, de azt még nem, hogy testvérekről van-e szó; egyelőre a nemüket sem sikerült megállapítani, a DNS-vizsgálattól várnak pontosabb eredményeket. A rendőrök a helyszínen vizsgálódtak, kihallgattak minden szomszédot, akik egybehangzóan azt nyilatkozták, hogy évek óta nem lakott terhes asszony az épületben, a faluban azonban élt egy asszony, akinek több férjétől több gyermeke volt, és most Németországban dolgozik. A hatóságok szerint legalább egy cinkosa kellett hogy legyen a gyilkosnak, mert a felső emeleten négy lakás van, és a padlásra falétra vezet, nehezen hihető, hogy egy vajúdó kismama vagy egy zsákot cipelő nő egyedül, észrevétlenül fel tud jutni rajta. (ProTv)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyed Ákos: Berde Mózsa, az önvédelmi harc szellemi vezetője
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Haladéktalanul hívják össze Erdély országgyűlését…”
Ez a követelés 1848 tavaszán a pesti 12 pont nyomán sokfelé elhangzott, de sehol sem olyan sürgetően, mint Kolozsvárt és Székelyudvarhelyen. Erdély fő- városában azért, mert az itt összegyűlt politikusok ettől a fórumtól várták az országos problémák megoldását, a székely anyavárosban pedig elsősorban azt remélték az illetékesek, hogy ezáltal békés mederbe terelhető a szék területén már-már veszélyessé váló népforradalom. Nem volt véletlen, hogy Kolozsvárt a március 21-i nagy tüntetésen, amelyet a kortársak e város március tizenötödiké- jének neveztek, a főszónok, Méhes Sámuel, a Református Kollégium tanára, az Erdélyi Híradó főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a küszöbön álló változások békés, törvényes jellegét csak a haladéktalanul összeülő országgyűlés biztosíthatja. Ilyen értelmű határozatot nyújtottak át Teleki József főkormányzónak, aki ennek érdekében nem késlekedett kérni a királytól: hirdessen Erdélyben országgyűlést. De a bécsi válasz késett, ezért egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányzóra, hogy – akár a királyi döntés nélkül – önhatalmúlag lépjen fel s kezdeményezze a rendek összehívását. Ilyen céllal határozta el Udvarhelyszék közgyűlése is küldöttség indítását Kolozsvárra a Kormányszékhez, s annak elnökéhez. (Erről a kérdésről tanulmányt közöltem a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Lustra című folyóiratában 2005-ben, egyes adatait itt is felhasználom.) A több mint harminc tagú bizottságot Pálffy János, a szék legjelesebb politikusa, az előbbi országgyűlések udvarhelyszéki képviselője (követe – ahogy akkor nevezték), a magyar népképviseleti országgyűlés későbbi alelnöke vezette, akit olyan tekintélyes személyiségek kísértek el, mint Keller János, Mikes Benedek, Gálffy Mihály és mások. Amikor a 16 szekérből álló karaván a Feleki-tetőre április 8-án megérkezett, ott már nagyszámú – főleg fiatalokból álló – kolozsvári csoport köszöntötte a székelyeket. A Jelen című lap szerint, amikor a két csoport találkozott, „lobogóikat öszveértették, kölcsönösen idvezelték egymást s baráti jobbot szorítának.” Ez a barátkozás előrevetítette a további együttműködés lehetőségét és hangulatát is. A Biasini, Pávics és a Csillag fogadókban megszálló küldötteket már aznap sorra köszöntötték, és tá- mogatásukról biztosították a kolozsváriak. Aztán ifj. Bethlen János lakásán nyílt tanácskozáson Pálffy János és Keller János tájékoztatta a jelenlevőket és a sajtó képviselőit az udvarhelyszéki eseményekről. Ott olyan népgyűlésekre s összejövetelekre került sor, amelyeken nem kevesebbet javasoltak egyes szónokok, mint azt, hogy el kell foglalni a bányákat, sóaknákat, mert azok a nemzet tulajdonai, s ne engedjék, hogy azok jövedelmét, „Bécsbe csempésszék” s az adókat az eddigi szokás szerint használják fel. Az már a közigazgatás rendjét veszélyeztette, hogy az egyik szónok a nép által királybíróvá választatta magát. Pálffyék azt sem feledték el felvetni, hogy ők nemcsak Udvarhelyszék ügyében jöttek Kolozsvárra, hanem „az egész ország” érdekeit szem előtt tartják, de igyekeztek nyomatékosan kifejezni azt is, hogy a székelység múltja és jelene „külön figyelmet érdemel”. Ezzel összefüggésben szemrehányások hangzottak el a Kormányszéket és a kormányzó magatartását illetően. Szerintük a kormányzónak az új helyzetben már cselekednie kellett volna azért is, hogy az általa vezetett intézményt, a Kormányszéket kiszabadítsa Bécsnek alávetett helyzetéből, mert addig az erdélyi Kormányszék „csak kiadóhivatala volt a (bécsi) kancellária parancsainak.” Tennie kellett volna ezt azért is, mert Bécsben a bürokrácia megbukott ugyan, de nem szűnt meg parancsot küldeni Erdélybe. A bírálat nem kis vitát váltott ki, mert több kolozsvári politikus védelmébe vette Teleki Józsefet. Amint az Erdélyi Híradó beszámolt róla, idős és ifjú Bethlen János, valamint többen má- sok sem helyeselték a kormányzó késlekedését, de nem feledkeztek meg korábbi érdemeiről, s visszautasították azt a bírálatot is, hogy az erdélyi Kormányszék – ahogy mondták: a kormányzó hivatal –, csak közve títője lett volna a bécsi kancellária parancsainak. Szerintük a Kormányszék sohasem vált a bécsi bürokrácia vak eszközévé. A vita végül is békésen ért véget. Az udvarhelyiek árnyalták bírálatuk élét: ők sem vonják kétségbe a kormányzó addigi érdemeit, de nyomban hozzátették, ha az alkalommal nem cselekszik, s kérésük teljesítésével nem nyugtatja meg a háborgó kedélyeket, el fogja veszíteni tekintélyét. De ehhez nyomban hozzáfűzte Pálffy János, hogy ők (az udvarhelyszékiek) nem állnak el a követelésüktől, s kijelentette: „Most harmincan jöttünk országgyűlésért, de ha nem kapunk, eljövünk mi 30 ezren is” (Erdélyi Híradó. 1848. április. 11.). Amint rövidesen kiderült, ennek már nem kellett bekövetkeznie. Kolozsvár lakossága erőteljesen felkarolta a székelyek kérését, ennek többször jelét adta tömegtüntetések által is. Egyik ilyen megmozdulásra már április 8-án este sor került a Farkas utcában, ahol főleg az ifjúság volt tevékeny, s elhatározták, hogy a következő napon, amikor a kormányzó fogadja az udvarhelyi küldöttséget, ha szükségesnek mutatkozik, kolozsváriak is csatlakoznak ahhoz. A Farkas utcából a tüntetők fáklyákkal és nemzeti zászlókkal a Főtérre, onnan a Biasini szállóhoz vonultak, ott ilyen kiáltások hangzottak el: „Éljen a székely nemzet, unió és országgyűlés!” Gyulai Pál fiatal, de már ismert író beszédet mondott, azt hangsúlyozva, hogy Magyarország kivívta szabadságát, s Európa több országában a nép engedményeket kapott, miközben Erdély még hallgat, pedig már itt is cselekedni kellene, amire a székely küldöttség is buzdít. Gyulai Pál után a tömeg Pálffy Jánost és az udvarhelyiekhez csatlakozott Berzenczey László marosszéki politikust kérte fel beszéd tartá- sára. Pálffy örömének adott kifejezést amiatt, hogy a kolozsvári ifjúság lelkesedik a szabadságért, és bízott abban, hogy rövidesen kihirdetik az országgyűlést, amely meg fogja oldani a székelyek problémáit is. Berzenczey is országgyűlést követelt, hogy elkerülhető legyen az erőszakos fellépés. A tüntetés késő este ért véget. Kolozsvár támogatása nem merült ki a tüntetésekben és szónoklatokban, ugyanis a politikusok közvetlenül a kormányzóhoz fordultak a közös ügy érdekében. Április kilencedikén reggel idős Bethlen János és Zeyk József felkereste Teleki kormányzót, ismertették vele a székelyföldi forradalmi mozgalmakat, s arra kérték, hogy vegye fontolóra a küldöttség kérésének teljesítését. Ezt követően fogadta Teleki József az udvarhelyi küldöttséget, meghallgatta kérését, de még nem mondott igent annak teljesítésére. Ezért a tüntetések folytatódtak a következő napon is. Tizedikén már a reggeli órákban a Kormányszék udvarán gyűlt össze a tömeg, s követelte az országgyűlés napjának kitűzését. Nemsokára megjelent báró Kemény Ferenc, az előző országgyűlés elnöke, valamint Degenfeld Ottó és Szabó Lajos kormányszéki tanácsosok, akik a következőket adták hírül: a Kormányszék „megbízta kormányzó ő nagyméltóságát, hogy törvényadta jogánál fogva folyó május 29-re országgyűlést hirdessen”. Világos tehát: az említettek 10-én nyilvánosságra hozták az országgyűlés kezdetének időpontját, ezt a kormányzó 11-én hivatalosan kihirdette. Tette ezt annak ellenére, hogy Bécsből az akkor megérkezett leirat nem határozott meg időpontot az országgyűlés elkezdésére, csak azt ígérte, hogy az uralkodó „az országgyűlést még ezen esztendő lefolyása alatt összehívni szándékozik.” Ezt azonban nem vette tekintetbe Teleki kormányzó, aki az országgyűlés meghirdetésével kétségtelenül bátor és történelmi jelentőségű lépést tett meg. Nem fér kétség ahhoz, hogy a Kormányszék és a kormányzó döntésének megszületéséhez hozzájárult az általános közhangulat, amihez a döntő lökést mégis az udvarhelyszéki küldöttség megjelenése adta meg. Kellett ehhez Kolozsvár kiállása is. Udvarhelyszék és Kolozsvár közös fellépése példás és sikeres volt. Ezért az udvarhelyszékieknek nem kellett üres kézzel hazamenni- ük. Azért sem, mert 11-én este átvehették a kormányzótól azt a lepecsételt iratot, amely Udvarhelyszék meghívását tartalmazta a május 29-én Kolozsvárt megnyitandó erdélyi országgyűlésre. Ez bizonyosan nem kis elégtételt és örömet jelentett a kifejtett küzdelemért. Köztudott, hogy a kitűzött napon, 1848. május 29-én megnyílt az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, amelyet július 18-án zártak be. Ezalatt 11 törvénycikket szavaztak meg a követek. Ezek kimondták a régi rendi jogok megszűntét, amit beiktattak az uniótörvénybe, ezzel eltörölték a nemesség privilégiumait, s meghirdették a közös teherviselést, a törvény előtti egyenlő- séget, sajtószabadságot, röviden szólva, megteremtették a polgári rendszer jogi kereteit. Mindezek alapvető változásokat eredményeztek Erdély politikai s társadalmi helyzetében.
Egyed Ákos
Szabadság (Kolozsvár)

„Mindig kíváncsi voltam a világra”
Jósa Piroska kör- és üzemorvos, helytörténetíró és utazó Váradpósán (Păuşa) született 1934. március 14-én. Az apai ágon háromszéki eredetű család tagjaként ma Váradszőllősön élő, a 83. életévét ünneplő Piri nénit az általa előszeretettel „Nufărul City”-nek becsmérelt, villamosok és gépkocsik zajától terhes városrészben, háromszobás lakásán látogattuk meg. Életének történelmi jelentőségű állomásairól és arról a hosszú évszázadról mesélt, amelyekben ezek felépültek.
Csodaszép bútorok, könyvszekrények és a mennyezet felé törő kötetek oszlopai, és öt jól megtermett macska fogadja Piri néni oldalán a meglehetősen gyakori látogatókat, akik az életkorát meghazudtoló asszony frissességét jól ismerve nem minden esetben érkeznek előre megbeszélt időpontban, mint én. Piri néni szívesen fogad látogatókat, és előfordul, hogy a szomszédok is nyomósabb okkal néznek le hozzá, mint szomszédok általában szoktak: ha például rosszul érzik magukat, megkérik, hogy vizsgálja meg őket, írjon fel nekik valamit – amit a doktornő előzékenyen meg is tesz: megméri a vérnyomást, meghallgatja a tüdőt, felméri a tüneteket és receptet ír. Bevásárlás, főzőcskézés és estébe nyúló beszélgetés jellemezte a gazdag napot, amelyhez kétkezi segítségként és beszélgetőpartnerként, két generációt összekapcsolva, Jósa M. Levente is hozzájárult. „Apámnak volt a nagynénje Piri” – közli elsőkben, a rokonság szerteágazó szálait tisztázva.
– Meséljen a származásáról, a családjáról!
– Nagyapámnak, Leventének a dédapja Háromszéken volt tanító, úgy hívták, mint édesapámat: Jósa Gábor. Nagyapámnak kilenc gyereke volt, hatan érték meg a felnőttkort, köztük Leventének a nagyapja és az én apám is. Apámnak is megvolt a tanítói diplomája. Én Váradpósán születtem, kisbaba voltam, amikor Szőllősre jöttünk, édesanyámnak pedig a nagyapja volt itt katolikus kántortanító. Húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb nálam, már Váradszőllősön született. Tanítócsalád volt tehát a Jósa is, meg az anyai Kuglis is, akik Szatmár megyeiek voltak. Apám igazi gazdaember volt, sok földünk volt akkoriban az úgynevezett Külső Határban, és még volt Mezőbottyánban is (ami Szakadáthoz tartozik). Nagy portánk volt, még a ház körüli földet is lovakkal szántotta fel apám, mert túl nagy volt ahhoz, hogy felássa, és mindenfélét veteményeztünk, amit a jószágok ettek.
– Történelmi pillanatokban élt. Kezdjük az 1940-es évekkel, amelyeket később kutatott is, és helytörténeti könyvekben írt róluk.
– Hatéves voltam, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, akkor kezdtem az elemi iskolát. Apám református volt, anyám katolikus, engem is katolikusnak kereszteltek. Református és katolikus iskolába is jártam, a magyar leánylíceumban érettségiztem 1952-ben.
Tízéves voltam, amikor elkezdtek hullani a bombák 1944 júniusában, majd szeptemberében, kétszer is. Emlékszem, apám fogta a fejét, és hívta anyámat: „Nézzétek, hogy hullnak a bombák!” (Itt félbeszakítom, és rákérdezek a deportálásokra). Szőllősön nem nagyon voltak zsidók, de hallottuk, mi történik Váradon. Nagynéném mondta: „Elvitték a zsidókat, nincs már becsületes kereskedelem!” Én jártam Auschwitzban, még a kommunista rendszerben. Borzalmas volt.
Az oroszok bevonulásakor itt község volt, nem voltak tömbházak. Nagyon kiürült Szőllős, sokan elmentek, mert féltek. Szegény apám azt mondta, mi nem menekülünk. Hát maradtunk, és az oroszok nem bántottak minket, a húgomat játékosan feldobálták a levegőbe. Mongoloknak néztek ki, a gyerekeik képeit mutogatták, kedvesek voltak, de az egyik szobát oda kellett adni nekik, és persze agyonlőtték a disznónkat, a nagynéném pedig finom paprikást készített nekik belőle. Nagynéném aztán elszántan vasalta utánuk az ágyneműt, félt a tetvektől.
– Meséljen az orvosi pályafutásáról, milyen volt orvosnak lenni vidéken a kommunizmus éveiben?
– Marosvásárhelyen magyarul végeztem el az egyetemet, és 1958-ban szereztem általános orvosi diplomát. Utána egy évig gyakorló orvos voltam Váradon a Szülészeti és Nőgyógyászati Kórházban, aztán kikerültem falura, Köröskisjenőbe, Telegd mellé, ott dolgoztam 15 évig mint falusi körorvos. Tíz évig két körzetet láttam el, hat falut, Köröskisjenőt, Köröskisújfalut és Bottyánt, Szakadátot, Szabolcsot és Borsát, hozzáteszem, egy fizetéssel. Állandóan úton voltam, és az volt a szerencsém, hogy volt ott egy kordé egy félszemű lovacskával, és a kocsis örvendett, hogy a doktornő tud bánni a lovacskával. Tudtam hajtani, gyerekkoromtól ismertem és szerettem az állatokat, hiszen volt tehenünk, disznónk is. Köröskisjenőn, ahol kicsi volt a református közösség, még villany sem volt. Volt egy román cigánynegyed, és itt nem volt olyan család, ahol ne kereszteltem volna gyermeket, sőt volt, ahol hármat is kereszteltem. Kétévente mindig át kellett vizsgálni az egész lakosságot: házhoz mentem, megmértem a vérnyomást, meghallgattam a szívet, megkérdeztem, ki hogy érzi magát. Mindig volt egy szanitécem és egy felcsernőm, és volt bábaasszony is, mert sokszor otthon szültek az asszonyok. A legszigorúbban a csecsemők (nullától egyéves korig) vizsgálatát és felügyeletét vették és a várandós asszonyokét. Gyerekeknél kis korban a vírusos tüdőgyulladás volt gyakori, de előfordult, hogy az egyévesnél fiatalabb gyerekek balesetben haltak meg. A cigányfaluban például petróleumlámpa miatt kigyulladt egy kunyhó, és mire kicipelték ágyastól, füstmérgezésben meghalt egy öreg bácsi. Volt olyan, hogy egy 18 éves fiú belefulladt a Körösbe, de volt egy öreg cigány, Murvai Józsi bácsi, aki például százegy évet élt, és mindig azt mondogatta: „Tetszik tudni, én mindig kisbíró voltam, amikor jött Horthy, azt is én doboltam ki a faluban”. Szerettem falun lenni, ez az igazság, jó levegő volt, és engem is mindenki szeretett, sokat kereszteltem, románt, reformátust is. Minden cigányasszony meghívott komaasszonynak, néha egyik-másik még ma is meglátogat.
Végül a rendszerváltás után vonultam vissza, mert hamarabb elengedtek. Tizenöt évig voltam falusi orvos, aztán tíz évig Nagyváradon üzemorvos. A visszavonulás után az RMDSZ székházában rendeltem körülbelül 2007-ig, amíg baj nem lett a szememmel.
– Visszatekintve ezekre az évekre, mi volt a legmegrendítőbb önnek?
– Volt egy húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb. Ő matematika-fizika karon járt egyetemre Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Első éven kiküldték őket a Szamoshoz, amelyen megakadtak a nagy jégtáblák, hogy dobálják ki azokat, és szívreumát kapott. Nem tudta befejezni az első évet sem, mert kórházba került, és abban az időben szívbillentyűműtétet nem nagyon végeztek itt, még gyerekcipőben járt az operáció. Én 1956-ban negyedéves voltam, és átküldtek egy hónapra kórházi gyakorlatra Pécsre, aztán Budapestre. Rendes volt a professzorom, akinek elmeséltem a húgom esetét, és ő közölte, hogy ők már operálják a szívet, és adott is egy beutalót a húgom számára. De aztán jött ’56, és nem tudtunk kimenni, lezárták a határokat. Itt Romániában pedig félt a műtéttől, és addig félt, hogy huszonnyolc éves korában meghalt. Borzasztó volt látni. Csak kaptam egy táviratot. Ennyi volt. Apám akarta, hogy hazahozzuk, de itt Szőllősön se tudott nyugodni, mert ugye felszámolták ezt a temetőt.
Szőllősön aztán nagyon sokan belehaltak a bánatba, amikor kisajátították a telkeket, és lebontották az egészet. Apám is kórházba került. Virágoztak a gyümölcsfák, és mindent szétbontottak, azt a szép nagy kertet, alma, diófa, szőlő… Apám nem bírta nézni. Nagynéném azt mondta, hogy nem kell bánkódni, legalább majd folyik a víz, nem kell a kútra járni. Azért is élt 98 évig, mert mindig fantasztikusan optimista volt. De apám belerokkant, hiába vigasztalták. Aztán jött a temető, amit felszámoltak. Itt voltak a nagyszüleim, akiket nem ismertem, anyám és a húgom. A katolikus pap szervezett egy temetőmentő akciót: a templom mögött közös sírba kerültek azok, akiknek a még itt élő hozzátartozói igényt tartottak erre. Egy tábla néhány névvel és sok sírkő. Ennyi maradt belőlük. „Fiam, még a temetőt is megölték!” – mondogatta nagynéném.
– Hogyan lett világutazó, helytörténész, közíró?
– Az irodalom vonzott, szerettem írni. Egészségügyi felvilágosításokat írtam először, fiatal orvosként az akkori Fáklyának. Később, mivel sokat jártam a világban, megkértek, hogy írjak ezekről az utakról is. Ekképpen írtam meg a könyvet is belőlük, kibővítve.
A világjárás volt a hobbim, a mániám, mindig kíváncsi voltam a világra, és fontosnak tartottam, hogy ezt megosszam, és kaptam adottságot az Istentől, hogy le tudjam írni.
Az első kirándulásaim itt Romániában voltak, a Nyomdászklubbal, aztán ők szerveztek csoportos utakat a szocialista országokba, Csehszlovákiába, Magyarországra, a Szovjetunióba. Hatszor voltam Moszkvában, elég jól gagyogtam oroszul is. Mindenütt minden ki volt írva oroszul. Odáig voltak értünk például Szamarkandban, ahol ízletes sárgadinnyét lehetett kapni, mert európaiak voltunk. A legérdekesebb számomra Egyiptom volt és Észak-Korea. A Kheopsz-piramisba bemászni, negyven méter magasan a sírkamra belsejében lenni nagy élmény volt, vagy II. Ramszeszt látni a kairói múzeumban. Aztán Koreában például, a vendéglőben, ahol étkeztünk, a maradékot mindig az éhezők ették meg, akiket beengedtek az asztalokhoz, miután mi végeztünk.
Jártam Svájcban, a rendszerváltás előtt és után is, az egyik asszisztensnőm innen ment ki Zürichbe, ő a Félixfürdőn ismerte meg a férjét, aztán ’89 után jártam náluk ismét: elküldték a jegyet, vendégül láttak. A férje valamilyen északi származású volt, franciául beszéltünk egymással, jópofa volt, és nagyon sok kiállítást néztünk meg. Aztán persze ott volt még Párizs, Olaszország és sok más csodás világ. Közben mindig gondolkoztam azon is, hogy írjak valami mást is, ne csak az utakról, és így az elmúlt években öt helytörténeti kötetem látott napvilágot, amelyekre büszke vagyok, és amelyekhez közösen kutattunk Leventével. Jelenleg is dolgozunk egy újabb könyvön, amely a régi Szőllőst lesz hivatva megörökíteni visszaemlékezések, történetek, anekdoták révén.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az erdélyi magyarság 12 követelésének RMDSZ-es listája
Az RMDSZ március 15-ére a honlapján tette közzé az erdélyi magyarság 12 legfontosabb aktuális követelésének listáját. A szövetség már a 2017-es kívánságlista fejlécébe beleírta, amit a legfontosabbnak tart: legyen béke, szabadság és egyetértés!
A kiáltványban azt írják, az erdélyi magyarság új alkotmányt kíván, amely államalkotó tényezőként ismeri el a romániai, az erdélyi magyar közösséget. Ugyanakkor jogállamot is kíván: a hatalmi ágak szétválasztását, a törvények betartását. A harmadik pont egy etnikumközi szerződés szükségességéről szól, amely tartósan biztosítja a békés román-magyar együttélést. A negyedik pontban azt kéri, hogy az alkotmány mondja ki: Románia többnyelvű, több kultúrájú ország.
Az RMDSZ által megfogalmazott aktuális erdélyi magyar követeléslista ötödik pontja a személyi és közösségi jogok intézményének széleskörű biztosítását kéri, a hatodik pedig arra vonatkozik, hogy legyen a magyar a második hivatalos nyelv Erdélyben, és a magyarok szabadon használhassák közösségi szimbólumaikat, jelképeiket.
A szövetség ugyanakkor több tiszteletet kér a helyi közösségeknek, nagyobb hatásköröket az önkormányzatoknak. A nyolcadik pontban a kommunizmus idején elkobzott javak visszaszolgáltatásának gyorsítását és befejezését kéri. A kilencedik a minőségi anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozik minden magyar gyermek számára a bölcsődétől az egyetemig. A kiáltvány tizedik pontja az erdélyi autópályák befejezését, az utak és vasúti pályák korszerűsítését kéri. A 11. pont jóléti államot, és tisztes megélhetést kér minden korosztálynak. A 12. pont rögzíti azt a követelést, hogy legyen március 15. hivatalos ünnep Romániában.
Amint a követeléslista végén a szövetség közölte: „A szabadságharc üzenete örök értékű. A 12 pontban megfogalmazott célok évről-évre alkalmazkodnak a jelenhez. Hiszen ma is küzdenünk kell jogainkért, szabadságunkért. A végső cél nem változik, az akadályok és eszközök igen. Ezekhez kell alkalmazkodnunk".
Amint a követeléslistát közzétevő Főtér.ro portál felhívta rá a figyelmet: az RMDSZ nem sorolta az erdélyi magyarság 12 legfontosabb aktuális törekvése közé az autonómia elérését. Erre a célra csak utal néhány pontban a kiáltvány.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ: legyen március 15. hivatalos ünnep Romániában
Legyen március 15. hivatalosan is minden magyar ünnepe! – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy az RMDSZ szerdán reggel, 9.12 órakor törvénytervezetet iktatott arra vonatkozóan, hogy hivatalos ünneppé nyilvánítsák március 15-öt Romániában.
„Március 15. a romániai magyar közösség számára örök értékű üzenettel bír. Ez a mi kisebbségi jogainkért és szabadságunkért vívott örökös küzdelmünk szimbóluma. Éppen ezért azt akarjuk, hogy az állam hivatalosan is ismerje el nemzeti ünnepünket. Legyen március 15. hivatalosan is minden magyar ünnepe!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szerdán reggel, 9.12 órakor törvénytervezetet iktatott arra vonatkozóan, hogy hivatalos ünneppé nyilvánítsák március 15-öt Romániában. A Szövetség képviselői és szenátorai által jegyzett tervezet szerint hivatalos munkaszüneti nap lenne az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepe.
A Szövetség által iktatott törvénykezdeményezés előírná: igény szerint, a magyar közösség tagjai szabadnapot vehetnének ki, amennyiben részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek – a finanszírozást helyi és megyei költségvetésből támogatnák. Az RMDSZ továbbá kéri, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket.
A szövetségi elnök rámutatott: 2017-ben a forradalom ünnepe az erdélyi magyarok számára a jogaikért és szabadságukért folytatott harc egyik fontos pillanata. „Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság. Az a közösség, amelynek vezetőit félreállítják, amelynek iskolái ellen lejárató kampányt folytatnak, nem szabad. Az a közösség, amelyet megfosztanak jogaitól, előbb-utóbb eléri béketűrésének határát, és küzdeni fog. Ezt kell tennünk nekünk is. Ha meghátrálunk, eltipornak. Küzdenünk kell céljainkért, ki kell állnunk egymásért, ki kell állnunk önmagunkért” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, akinek meggyőződése: a magyar közösség célja 2017-ben is ugyanaz, az akadályok viszont változnak – az RMDSZ-nek ezekhez kell alkalmazkodni, ezekhez kell igazítania eszközeit és törekvéseit.
A törvénytervezet először a szenátusba kerül, ahol a szakbizottságokban, majd a plénum előtt megvitatják. Ezt követően a tervezetről a képviselőház plénuma szavaz döntő házként a szakbizottsági vitákat követően. A törvénytervezet szövege ITT érhető el.
A Szövetség március 15. alkalmából megfogalmazta legfontosabb törekvéseit, az erdélyi magyarok 12 pontját.
maszol.ro

Fiatalos nemzeti ünnep Gyergyószentmiklóson
Nagy pozitívuma volt a gyergyószentmiklósi március 15-i ünnepnek az, hogy a fiatalok, a középiskolások ezúttal nem csak kiegészítő szerepet kaptak a rendezvényen a politikusok beszédei mellett, hanem ők azok, akiknek köszönhetően emlékezetes marad ez a nap.
Amellett, hogy az iskolákban megszervezték a megemlékező műsorokat, a nyilvános ünnepségeken is komoly szerepet vállaltak a fiatalok. A Fogarasy Mihály-iskola teljes diáksága jelen volt a temetőben, Kiss Antal honvéd őrnagy emlékművénél. Ez nagyon fontos tény, hiszen a teljes diákságba beleértendők a román anyanyelvű diákok is. Tanáraik először határoztak úgy, hogy osztályaikkal együtt ők is részt vesznek a magyarság fontos eseményén. Nyitás arra, hogy ezután kölcsönösen tiszteletüket fejezzék ki a másik nemzet ünnepei iránt. Színvonalas műsor hangzott el, gitáron kísért dalokkal, Györfi Andrea szavalatával és Máthé Árpád beszédével.
Délben szentmisével folytatódott az ünnepségsorozat, majd a Szent Miklós-templomból a fúvószenekar vezetésével a Petőfi-szoborhoz vonultak az ünneplők, ahol a legutóbbi évekhez viszonyítva több ünneplő gyűlt össze. Itt felszólalt Gáll Hajnalka konzul, György István alpolgármester, Bende Sándor parlamenti képviselő és Barti Tihamér megyei önkormányzati alelnök is. Nagyobb hatással volt azonban a közönségre a Salamon Ernő Gimnázium két diákjának, Kecseti Istvánnak és Csorba Melindának a szavalata. András Szabolcs történelemtanár Petőfi Sándor életéről tartott rendhagyó „tanórát”.
Alkalomhoz illő dalok hangzottak el az Ipartestület Férfikarától, de a leghosszabban tartó tapsot a Korpos Szabolcs által vezetett Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és zenészei által előadott dalok érdemelték ki. Fiatalossá, élővé tették az ünnepet. Az eseményt a római katolikus, a református és az unitárius lelkészek áldása, valamint a himnuszok eléneklése zárta a Szent Miklós Fúvószenekar kíséretével.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Király András: léphet a minisztérium iskolaügyben
Király András, a tanügyminisztérium államtitkára úgy véli, a Maros megyei tanfelügyelőség ügyészségi nyomásra, de törvénytelenül járt el akkor, amikor megtiltotta a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak, hogy a 2017/18-as tanévben cikluskezdő osztályokat indítson. A szakpolitikus viszont a leginkább a marosvásárhelyi önkormányzatot okolja az iskolahálózat körüli botrányért. A hónapokkal ezelőtt zajlott minisztériumi vizsgálat eredményéről Király semmit nem tud. Ugyanakkor elismeri, hogy a katolikus iskola alapításakor bizonyos formai hibák csúsztak be.
– Mennyire tartja törvényesnek a Maros megyei tanfelügyelőség döntését, miszerint egy folyamatban lévő ügyészségi kivizsgálás miatt megtiltja a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak, hogy az ősztől cikluskezdő osztályokat indítson?
– Azt látom, hogy a tanfelügyelőség nem merte felvállalni azt, amit fel kellett volna vállalnia. Nem értem a döntés törvényes alapját. Az, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgál egy bizonyos ügyet, hát Istenem, végezze a dolgát. De a nyomozástól a jogerős ítéletig még egy hatalmas lépés van. Addig, amíg a bíróság ki nem mondta az utolsó szót, az ártatlanság vélelmének kellene érvényesülnie.
– A tanügyminisztérium felülbírálhatja a tanfelügyelőség döntését?
– Az új miniszter, Pavel Năstase már mandátuma elején „belenyúlt” a helyzetbe: új főtanfelügyelőt nevezett ki, akinek megszabta, hogy minél előbb ideiglenes igazgatót állítson az iskola élére, ugyanakkor elismerte a DNA által vizsgált és hatósági felügyelet alá helyezett Tamási Zsolt sikeres versenyvizsgáját. A nagy gondot most az önkormányzat tétovázása jelenti, mégpedig az, hogy nincs egy érvényes tanácsi határozat az iskolahálózat elfogadásáról.
– Ilyen alapon az ősztől nem csak a katolikus iskola nem indíthatna újabb osztályokat, a többi is lebénulna.
– Valóban, ilyen alapon egyetlen marosvásárhelyi iskola sem indíthatna újabb osztályokat. – Akkor visszatérnék a kérdésre: a minisztérium felülbírálja a tanfelügyelőség igencsak különleges döntését? – Remélem, hogy a szaktárca lépni fog.
– Ugyanakkor ön azt hangsúlyozza, hogy az ügy a városházán akadt el.
– Az oktatási törvény tisztán kimondja, hogy az iskolahálózat elfogadásához három lépést kell megtenni. Az elsőben a helyi tanács felkéri a tanfelügyelőséget, hogy adja meg a jóváhagyást az iskolahálózatra. Következik a tanfelügyelőség lépése, mely közli az önkormányzattal, hogy jóváhagyta a felterjesztett javaslatot vagy módosításokat eszközölt rajta. Harmadjára pedig a tanács szavaz a tanfelügyelőség döntéséről.
– A marosvásárhelyi tanács szavazott, a kormányhivatal mégis elkaszálta a döntést.
– A prefektúra nem is tehetett volna egyebet, hiszen a tanácsosok nem tartották be a törvényes procedúrát. A kormánybiztos lényegében segíteni próbált az önkormányzati képviselőknek, hiszen kiegészítést kért, és egy sor jogi megjegyzéssel küldte vissza a határozatot. Nem két elutasító mondattal válaszolt, hanem aprólékosan leírta, megmutatta, miként kell kinéznie egy törvényes tanácsi határozatnak.
– Az elmúlt évben egy minisztériumi ellenőrző csoport is járt az iskolában. Mi áll a vizsgálóbizottság jelentésében?
– Nem tudom, mert nem láttam. Az előző miniszter küldte ki a bizottságot, ő kaphatta meg a jelentést.
– A tárca nemzetiségi oktatásért felelős államtitkáraként nem láthatta a jelentést?
– Nem, egyszerűen nem adták ide.
– Az új miniszter sem látta?
– Nem tudom, nem tett róla említést. Azok viszont, akik az iskola ügyével foglalkozunk, nem ismerjük a tartalmát.
– A DNA bekopogott a minisztériumhoz?
– Tanúként kettőnket, a közoktatásért felelős államtitkár asszonyt meg engem ki is hallgattak.
– Bukarestben?
– Nem, képzelje, Marosvásárhelyre citáltak.
– Mi érdekelte a vásárhelyi ügyészeket?
– Az iskola alapítása. Többet erről nem mondhatok.
– A DNA hívta fel a figyelmét, hogy a kihallgatásról ne beszéljen?
– Nem, ilyesmiről nem volt szó. Egyébként egy korrekt, civilizált és nyugodt hangnemű beszélgetés volt, amelynek során kifejtettem a véleményemet. Nem tettek fel célzatos, tendenciózus kérdéseket.
– Ön szerint egy iskolaalapítás, amelynek során senki nem kényszerített vagy kenyerezett le senkit, miként lehet korrupciós ügy?
– Nem vagyok jogász, de a hatalommal való visszaélés is korrupciót jelenthet.
– Ily módon jött volna létre a katolikus gimnázium?
– Ezt nem mondtam. Azt viszont látom, hogy becsúsztak procedurális hibák. Hogy ez törvénytelenséget jelent vagy sem, nem tudhatom, hisz, ismétlem, én nem vagyok jogász. – Államtitkárként viszont egyetért azzal, hogy a DNA által vagy segítségével kreált műbotrány Erdély-szerte jócskán visszavetheti a magyar oktatás helyzetét? – Ne a vásárhelyi esetből induljunk ki! Inkább figyeljünk jobban oda, a kéréseinkhez, kérdéseinkhez próbáljunk sokkal professzionálisabban hozzányúlni.
– És RMDSZ-es szakpolitikusként mit üzen a vásárhelyi szülőknek? – Azt, hogy tartsanak ki. Remélem, hogy a józan ész fog diadalmaskodni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Március idusa: Ma is küzdenünk kell (Erdővidék)
A véczeri emlékműnél és a város főterén emlékeztek a barótiak a magyar forradalom kitörésének 169. évfordulóján. A felszólalók méltatták a márciusi fiatalok bátorságát, hősiességét és áldozatvállalását, amelyet a mai ifjak számára követendő példának mondottak. Úgy vélték, ma is van tennivaló bőven közösségi jogainkért, s akkor megvalósulhat régi óhajunk, Székelyföld önrendelkezése.
Tornay Endre András 1974-ben felállított alkotásánál találkozott Barót, Felsőrákos, Köpec népe, s mint minden esztendőben, hozzájuk csatlakoztak Olton túli testvéreik, az ürmösiek és apácaiak is. Az eseményt a Csala Kürtje Fúvószenekar és Grád Molnár Deák Ákos szavalata nyitotta meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Toró T. Tibor úgy vélte, bár szabadságharcunkat leverték, szelleme győzedelmeskedett, s azóta is, bárhol éljen a magyar, e napon dicső elődeire emlékezik. A ma nemzedékének is hasonló feladatokat kell megoldania, mint a márciusi ifjaknak: Bécs helyett Bukarest ellen kell szavunkat felemelnük, s küzdenünk Székelyföld önrendelkezésének kivívása érdekében. Ezért nap mint nap hallatnunk kell hangunkat, tennünk kell a helyi és megyei önkormányzatokban és a parlamentben is, ahol olyan törvényeket kell elfogadtatnunk, amelyek ügyünket szolgálják. „Lehetnek különútjaink, de célunk közös kell hogy legyen: Székelyföld számára sajátos jogállást szerezni, kivívni az autonómiát” – mondotta Toró T. Tibor.
Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend székkapitányának szavalatát követően Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész mondott áldást. A Zakariás könyvéből vett igére alapozott beszédében úgy fogalmazott, a lehetetlen lehetségessé változik, ha hiszünk Istenben, s a holnapba vetett bizakodással teszünk – akár a márciusi ifjak – a kitűzött célokért. A Diákdombnál Csige Sándor Zoltán vezető konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Demeter László muzeológus a bátrak tiszteletére szólított fel. Napjainkban is bátor emberekre van szükség, amikor az Erdély zászlójával felvonulókat a csendőrség kiemeli a felvonuló tömegből – utalt a Kolozsváron történtekre. Úgy vélte, ma is küzdenünk kell az 1848-ban a 12. pontban megfogalmazottakért, hiszen közösségünk számára még nem biztosított sem a béke, sem a szabadság, sem az egyenlőség. Demeter az egybegyűlteket arra biztatta, ne csüggedjenek, mert a történelem meg fogja ismételni önmagát: 1849-ben szabadságharcunkat leverték, de két évtizednek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a kiegyezés során megszerezzük mindazt, amiért egykor vérünket adtuk.
Lázár-Kiss Barna András polgármester március 15. nemzetünk történelmében játszott szerepét hangsúlyozta, s méltatta azokat, akik ki mertek állni, ki merték mondani, mit kíván a magyar nemzet. Mint mondotta, a fiatalok elszántságára ma is szükség van: itthon maradni, családot alapítani és a jövő érdekében építkezni csak így lehet. Fülöp László ifjúsági plébános úgy fogalmazott: nem az osztrák, nem a román hatalom, hanem a nem szabad szívünk a legnagyobb ellenségünk. Arra kérte az ünneplőket, szabad szívvel szeressenek, bocsássanak meg, s higgyenek abban, Istennek terve van velünk.
A koszorúzást követően Erdővidék Múzeumában az elmúlt évek ünneplésein készült fényképekből nyílt kiállítást Demeter László ismertette. Méltatta munkatársa, Hoffmann Edit kezdeményezését, a jelenlevőket pedig arra kérte, ha még van olyan fényképük, amellyel gazdagíthatnák a gyűjteményt, osszák meg velük. A fekete-fehér és színes fotográfiák nem a díszbeszédeket mondókra összpontosítanak, hanem az ünneplő közönségre: a koszorút vivő lányokra, a zászlót lobogtató legénykére, az ágyút közelről szemlélő fiatalra, az éneklő kórusra és az idős asszonyokra. A kiállítás április 14-éig tekinthető meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma is küzdenünk kell jogainkért
A romániai magyarok által lakott településeken mindenütt megünnepelték március 15-ét. A rendezvények békésen zajlottak, csak Kolozsváron ismétlődött meg a tavalyi incidens: a csendőrség az Erdély-zászlóval felvonulókat kiemelte a tömegből. A kincses város polgármestere, Emil Boc ezúttal nem vett részt az ünnepségen, és nem is üzent, de a tisztségéből felfüggesztett Horváth Anna alpolgármester sem volt ott. A román politikusok közül csak Sorin Grindeanu kormányfő szólt a magyarokhoz, Klaus Iohannis államfő idén is megfeledkezett rólunk, ahogy tavaly is. Az RMDSZ kiáltványban fogalmazta meg az erdélyi magyarság 12 legfontosabb aktuális követelésének listáját. Az autonómia tételesen nem jelenik meg köztük, csak néhány utalásban. A követeléslista végén az RMDSZ közölte: „A szabadságharc üzenete örök értékű. A 12 pontban megfogalmazott célok évről évre alkalmazkodnak a jelenhez. Hiszen ma is küzdenünk kell jogainkért, szabadságunkért. A végső cél nem változik, az akadályok és eszközök igen.”
Az RMDSZ 12 pontja
Mit kíván az erdélyi magyarság? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Új alkotmányt, amely államalkotó tényezőként ismeri el a romániai, az erdélyi magyar közösséget. 2. Jogállamot: a hatalmi ágak szétválasztását, a törvények betartását. 3. Etnikumközi szerződést, amely tartósan biztosítja a békés román–magyar együttélést. 4. Az alkotmány mondja ki: Románia többnyelvű, többkultúrájú ország. 5. A személyi és közösségi jogok intézményének széles körű biztosítását. 6. Legyen a magyar a második hivatalos nyelv Erdélyben. Szabadon használhassuk közösségi szimbólumainkat, jelképeinket. 7. Több tiszteletet a helyi közösségeknek. Nagyobb hatáskört az önkormányzatoknak. 8. Az elkobzott javak visszaszolgáltatásának gyorsítását és befejezését. 9. Anyanyelvű minőségi oktatást minden magyar gyermek számára bölcsődétől egyetemig. 10. Az erdélyi autópályák befejezését, az utak és vasúti sínek korszerűsítését. 11. Jóléti államot, tisztes megélhetést minden korosztálynak. 12. Legyen március 15. hivatalos ünnep Romániában. Egyenlőség, szabadság, testvériség!
Grindeanu üzenete
Valósággá válhatnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi, a béke, a szabadság és az egyetértés, ha a románokat és a magyarokat a jobb élet iránti vágy egyesíti, tisztelik egymást, és nem akarnak semmit ráerőltetni egymásra – olvasható Sorin Grindeanu kormányfő magyarokhoz intézett március 15-i üzenetében. Grindeanu az „egység a sokszínűségben” európai gondolatra alapozva meggyőződését fejezte ki, hogy a különbségek nem választják el egymástól a románokat és a magyarokat, nem teszik őket egymás ellenfeleivé, ellenkezőleg. A kormányfő szerint a románokat és a magyarokat a jobb élet iránti vágy és a kölcsönös tisztelet köti össze; egyúttal emlékeztetett arra, hogy a kormány programjában fontos vállalások vannak a romániai kisebbségek iránt, amelyek között a magyar különleges helyet foglal el. Grindeanu arra buzdította a magyarokat, hogy saját meggyőződéseik alapján tekintsenek a világra, és ne fogadják el a másokét, illetve a sztereotípiákat; végül tiszteletét fejezte ki a magyarok történelme, kulturális és szellemi hagyatéka iránt.
Zavar az Erdély-zászló
Erdély-zászlót vivő ünneplőket emelt ki a csendőrség a kolozsvári felvonulás tömegéből – közölte az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A csendőrség Fancsali Ernőnél, az EMNP kolozsvári szervezetének elnökénél és négy másik felvonulónál kifogásolta az Erdély-címeres kék-piros-sárga lobogót. Fancsali közlése szerint arra hivatkoztak: a rendezvényt szervező RMDSZ nem tette lehetővé, hogy a magyar és a székely zászlón kívül más zászlókkal is vonuljanak az ünneplők. Hozzátette: azt kérték tőle, hogy vonja be a zászlót, vagy távozzon a felvonulók közül. Mivel a felkérésnek nem tett eleget, őt és egy másik Erdély-zászlót vivő felvonulót 500 lejes bírsággal sújtották. Az EMNP helyi vezetője elmondta: azt írták a jegyzőkönyvbe, hogy nem vetette alá magát a szervezők kérésének. Megjegyezte, a csendőrök nem kifogásolták a zászló használatát, így továbbra is lobogtathatta Erdély zászlaját Kolozsvár főterén, de csakis az ünneplő tömegtől távol. Hozzátette: már tavaly is kifogásolta a csendőrség az Erdély-zászlókat, de akkor – az ünnepi rendezvény egyik szónoka lévén – engedelmeskedett a felszólításnak, és bevonta a lobogót. Most a bírságolási jegyzőkönyv érvénytelenítését fogja kérni a bíróságon.
A szabadság egy kert
Az autoriter politika gyomját, élősködőit el kell távolítani a szabadság kertjéből – jelentette ki Kelemen Hunor Nagyszalontán mondott beszédében. Az RMDSZ elnöke úgy véli: a szabadság Romániában nem sziklaszilárd építmény, hanem inkább folyamatos gondozást igénylő kert. „Nem egyszer kell megépíteni, hanem évről évre újra és újra. Vannak göcsörtös, öreg fái, azokat metszeni kell. És újakat telepíteni is szükséges.” Kijelentette: „Romániában ma kemény harcot vív a látható állam a láthatatlan állammal, a választott politikusok az erőszakszervezetek titkos koalíciójával, és míg a látható hatalmat, a politikusokat le lehet váltani, az erőszakszervek titkos koalíciója nem váltható le parlamenti választásokon.”
A magyarokat nem lehet beolvasztani
A magyarokat beolvasztani sem Brüsszelnek, sem másnak nem sikerül, és nem is fog sikerülni, azonban az együttműködésre mindenkor készen állnak – jelentette ki Soltész Miklós magyar államtitkár az ünnep előestéjén a Magyar Polgári Párt (MPP) által Marosvásárhelyen szervezett gálán. A Bécsből elüldözött Metternich osztrák politikust idézte, aki 1850-ben megállapította: a magyar bajoknak csak a magyarok közreműködésével lehet véget vetni, és a magyarokkal másról, mint kölcsönös együttműködésről, nem lehet tárgyalni. Soltész Miklós szerint a márciusi ifjak 12 pontja közül van néhány, amely ma is aktuális – vagy azért, mert nem valósult meg, vagy azért, mert másképpen alakult, mint ahogyan azt Petőfiék szerették volna. Kijelentette: mindezekért csak összefogással lehet küzdeni.
A közelgő fekete március évfordulóján kérni fogja Románia főügyészét, hogy indítsák újra a marosvásárhelyi események kivizsgálását – jelentette ki Biró Zsolt, aki szerint a brutális bukaresti bányászjárások és a marosvásárhelyi véres események azonos tőről fakadnak. Az MPP elnöke úgy látja: a magyarok ma is másodrangú állampolgárok Romániában, de „az MPP szeretné lezárni a posztkommunizmus korszakát, hogy a ’89 előtti rendőrállamból és a jelenlegi ügyészállamból végre jogállammá váljon Románia”.
A gálaműsoron adták át az MPP Vasakarat-díját a létében fenyegetett marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium képviselőjének.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet
„Amíg veszélyben magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”
Március 15-én délután ezrek gyűltek össze a Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezzenek. A magyar történelmi egyházak nevében a római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperes köszöntötte az egybegyűlteket. A rendezvényre Szabó László református lelkész mondott áldást. Lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó
– Annyi és annyi fölemelő március 15. után ma az én lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó – mondta Oláh Dénes –, pedig ma is a szabadságnak volna az ünnepe. Annak a szabadságnak, amely nem kiváltság, hanem Isten ajándéka.
A továbbiakban a szeretet fontosságára hívta fel a figyelmet: „úgy gondolom, hogy minden ép elmével rendelkező ember tudhatja, hogy egyetlen építő erő létezik: a szeretet. Csak akik tudtak szeretni, azok vitték előbbre az emberiség ügyét. A szeretet épített iskolákat, hidakat folyók fölé és népek közé. A szeretet volt képes ledönteni a válaszfalakat és feltölteni az elválasztó sáncokat és szakadékokat. A szeretet mindig előbbre vitte az embereket”. (…) „Nekünk előre kell menni a szeretet útján, a szabadság útján, a haladás útján, Krisztus útján. S lám, ez egyeseknek fáj, egyeseknek botrány.”
Mint mondta, Krisztus maga és tanítása is botrány volt a maga idejében, de végül győzött. „A szeretetbotrány éppen akkor győzött, amikor emberileg teljesen kudarcot vallott. Aznap éppen nagypéntek volt.”
Ám nagypéntekre húsvét, a feltámadás következett, ezért is hiszünk a szeretet végső győzelmében, a józan ész diadalában, „a kificamodott vagy kificamított elmék kijózanodásában”. És hogy ez megtörténhessen, a főesperes imára hívott „minden szabadságot és fajtáját szerető embert”. Végül kijelentette, ezért van félárbócon a lelkében a nemzet zászlaja.
„Hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak…”
Sorin Grindeanu, Románia miniszterelnökének üzenetét Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa olvasta fel. A román kormányfő baráti üdvözletét küldte, hangsúlyozva, hogy március 15. nemcsak Magyarország nemzeti ünnepe, de egyben a világ összes magyarjának egyik legfontosabb ünnepe is.
„Az egység a különbözőségben európai elv alapján őszintén hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak, nem tesznek egymás ellenségeivé, hanem ellenkezőleg, egymás kölcsönös megismeréséhez, az egymás iránti tisztelet erősödéséhez vezetnek” – hangsúlyozta Grindeanu, rámutatva, hogy a jobb élet reménye és a kölcsönös tisztelet az, ami „összeköt bennünket”. Kijelentette, az általa vezetett kormány programja fontos vállalásokat tartalmaz a kisebbségekkel szemben, különös tekintettel a magyar közösségre.
„Azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében és egy jobb élet reményében valósággá változtathatjuk az 1848-as forradalom eszméit: a békét, a szabadságot és a jó megértést” – üzente a miniszterelnök, aki a magyarok történelme és szellemi és kulturális öröksége iránti tisztelet jegyében küldte jókívánságait.
Csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Lukács Bence Ákos, a csíkszeredai főkonzulátus konzulja tolmácsolta: „169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra. Hét évvel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e ’48 hőseinek álmait, büszkén hirdetve: »a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez«.
Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!” – zárta üzenetét Orbán Viktor magyar kormányfő.
A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól
Ünnepi beszédében Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta: „Március 15-én az 1848-as forradalomra emlékezünk, de nemcsak az emlékezés tartja élve ezt az ünnepet, hanem a közösségünkben élő szabadság utáni vágy is. Ez az ünnep újra és újra ráébreszt minket arra, hogy a szabadság mekkora érték számunkra, de egyben emlékeztet is arra, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.” (…) „Ezen a napon óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hol tartunk most, ennyi év elteltével szabad emberekként élhetünk-e ma szülőföldünkön mi, erdélyi magyarok?” A kérdésre nem tudott egyértelmű pozitív választ adni, hiszen „amíg veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a marosvásárhelyi magyaroknak ma ismét a szabadságukért, alapvető jogaikért kell küzdeniük.
Rámutatott, hogy az 1989-es rendszerváltást követően sokat változott az erdélyi magyar közösség helyzete, a kisebbségi jogok jelentős részét ma már törvény védi, mégsem érezzük magunkat biztonságban. „Nem is érezhetjük, mert nem lehet teljes a biztonság ott, ahol nem tartják be a törvényeket. Ahol nem hallgatják meg a másik felet. Nem vagyunk biztonságban ott, ahol a Korrupcióellenes Ügyészség a marosvásárhelyi katolikus iskola alapítását vizsgálja, szülőket hurcolnak meg és több mint 400 diák sorsával játszanak”.
A szabadságharc nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen törekvése: az évről évre való próbatétele annak, hogy még mindig ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak – mutatott rá Péter Ferenc, arra szólítva a vásárhelyi magyarokat, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni, ne hagyják az iskolát! „Egy olyan küzdelem előtt állunk, amit csak együtt tudunk sikerre vinni”. (…) „Ha kiállunk magunkért és egymásért, akkor nem tudnak bennünket eltaposni. A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól. Arról szól, hogy elengedjük-e most a kezüket, vagy kiállunk mellettük minden lehetséges eszközzel.”
Az elnök arról is beszélt, hogy egyesek azt hiszik, hogy „a végtelenségig nyomást gyakorolhatnak közösségünkre, hogy meg lehet bennünket félemlíteni, hogy meg fogunk hátrálni”. Ezért – hívta fel a figyelmet – „összefogva, egy emberként kell kiállnunk igazunk mellett, és világosan kell állást foglalnunk a bennünket ért sérelmek kapcsán úgy, ahogyan ezt elődeink is tették. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne adjunk helyet az etnikai feszültségkeltésnek és a mindenki számára romboló gyűlölködésnek”.
Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért!
Magyarország kormánya részéről Soltész Miklós egyházi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet.
A ’48-as események felidézése után arra hívta fel a figyelmet, hogy ma is zavaros időket élünk, még fontosabb az összefogás, még fontosabb a bátor magatartás, és még inkább bölcs döntésekre van szükség. Hisz amíg Európa, Brüsszel egyes vezetői magukhoz akarják ölelni az idegen kultúrák hódítóit, addig eltaszítják, háttérbe szorítják a kereszténységet még őrző közép-európai nemzeteket. Büntetni akarja a közös Európát védő nemzeteket ahelyett, hogy hálás lenne. „Éppen ezért, magyarok, románok, szerbek és horvátok, lengyelek, szlovákok, nem engedhetjük meg, hogy újra egymással szembefordítsanak minket. Nagyobb a történelmi felelősségünk annál, hogy ezt a luxust megengedjük magunknak. Össze kell fognunk a kereszténység védelmében, össze kell fognunk a recsegő-ropogó Európáért, mert gyermekeink, fiataljaink jövője ezen múlik”.
Mint mondta, itt, Romániában is egy láthatatlan háttérhatalom tartja rettegésben a minisztereket, polgármestereket, intézményvezetőket. „A szabadságharc leverését követő időszakot vagy a kommunista diktatúrát idézi, hogy egy katolikus iskola igazgatóját meghurcolhatják, a szülőket és a gyermekeket pedig teljes bizonytalanságban tartják”.
Kijelentette: a hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet, és ugyanígy fog emlékezni a jövő nemzedék a mostani bátrakra, de senki sem fog emlékezni a feljelentőkre. „Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért, hitünkért, kereszténységünkért, az együtt élő nemzetek békéjéért” – biztatta a megjelenteket az államtitkár.
A rendezvényen kortársvers-részletek hangzottak el fiatal költőktől, Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét Szabó Erzsébet Zsófia, a Római Katolikus Teológiai Líceum 9. osztályos tanulója szavalta. Fellépett a marosvásárhelyi Serafim Duicu Általános Iskola Rügyezők furulyacsoportja. Dsida Jenő Templomablak versét megzenésítette Boros Emese (ének), zongorán kísérte Fülöp Csongor, Reményik Sándor Templom és iskola című versét Balló Krisztina, a Római Katolikus Teológiai Líceum 10. osztályos tanuló szavalta el. Műsorvezető Kányádi Orsolya volt.
A postaréti rendezvény ünnepi koszorúzással, illetve a himnuszokkal ért véget.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A világ magyarjainak nemzeti ünnepén
Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira”, jósolta meg 169 éve, két nappal a forradalom kitörése után az író Jókai Mór, a márciusi ifjak egyike. És igaza lett: március 15. a világon bárhol élő magyarok talán legnagyobb nemzeti, a szabadság és hazaszeretet ünnepe lett, amikor kegyelettel, nemzeti büszkeséggel emlékeznek meg a nagyszerű forradalom és szabadságharc kezdetéről, amely, bukása ellenére új korszakot indított Magyarország, de Európa történelmében is.
Tavaszias, bár felhős és hűvös időben a Megbékélés parkjában mintegy félezer ember volt jelen az idei aradi március 15-i ünnepségen.
A román, magyar és európai uniós himnusz elhangzása után Fekete Károly műsorközlő köszöntötte az ünnepségen megjelent tisztségviselőket: a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzulját, a megye prefektusát, megyei tanácsának elnökét, Arad polgármesterét és két alpolgármesterét, Arad RMDSZ-es parlamenti képviselőjét, az ünnepség résztvevőit.
Az elsőnek felszólaló Gheorghe Falcă polgármester románok és magyarok kölcsönös tiszteletéről és a barátság fontosságáról beszélt, Kecskés Tibor konzul
Felolvasta Orbán Victor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyarokhoz, Cosmin Pribac prefektus Sorin Grindeanu román miniszterelnök hazai magyarokhoz március 15-e alkalmából intézett üzenetét.
Az ünnepi beszédet
Faragó Péter parlamenti képviselő, Arad Megyei RMDSZ-elnök tartotta. Első néhány mondatában a forradalom és szabadságharc hőseiről emlékezett meg, akik előtt ma is fejet hajtunk, majd így folytatta:
„Fejet hajtunk egy percre, de csak egy percre, hisz erre köteleznek bennünket a tetteik, az emlékük. De ezen túl kötelességünk emelt fővel élni, emelt fővel vállalni magyarságunkat, bárhol is élünk a világban.
Ehhez pedig különösen kemény nyakra van szükségünk itt Arad megyében, Erdélyben, hisz mindig voltak és vannak olyan erők, amelyek azt akarják, hogy leszegett fővel éljünk. És ne akarjunk semmit. Mert minek nekünk magyar iskola, magyar színház, magyar élet?
Hát mi elmondjuk miért: mert mi itt születtünk, ez a szülőföldünk, nem vagyunk messzi vidékről betelepítettek. És a gyulafehérvári nyilatkozat szellemében követeljük egyéni és közösségi jogainkat. Követeljük, hogy legalább a 100. évfordulón a románság teljesítse ígéreteit.
Sajnos, a többség hamar elfelejtette, mit ígért közel egy évszázaddal ezelőtt. És emellett elfelejtette 1848 vagy 1989 szellemiségét. Közel három évtizeddel a rendszerváltást követően még mindig a szabadságjogokért, magáért a jogállamiságért kell utcára vonulni szerte az országban.
Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság.
Nem szabad az olyan ország, ahol az erőszakszervezetek mindenek fölött álló hatalmukkal visszaélnek. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol félreállítják azt, aki dolgozni, tenni akar a közösségért.
Nem lehet szabad az olyan ország, ahol börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik kitűzik a magyar vagy a székely zászlót.”
Faragó Péter szólt arról, hogy „Az elmúlt években Romániában elfogadták és elismerték, hogy ez a nap fontos a közösségünk számára. Most pedig azt kérjük, hogy ismerjék el azt hivatalos ünnepként is. Ma reggel az RMDSZ törvényjavaslatot iktatott a képviselőházban, amelyben azt kezdeményezi, hogy legyen március 15-e hivatalos ünnep Romániában, és legyen munkaszüneti nap a romániai magyarok számára.”
Beszédének befejező részében az összefogás szükségességére hívta fel a figyelmet. „Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ellenségeskedést.
Ahogyan a ’48-as forradalmárok hittek abban, hogy a magyarságnak jogai vannak, úgy nekünk is hinnünk kell abban.
Ahogyan ők, mi is szabadságra vágyunk.
Szabadon, egyenlőségben élhető, korlátozásoktól, fenyegetettségektől mentes életre.
Ahogyan ők bíztak, nekünk is bíznunk kell abban, hogy kitartással, türelemmel, összefogással megvalósítjuk céljainkat.”
Az ünnepség végén koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál az összes jelenvolt hivatal vezetői, kulturális egyesületek, egyházak, számos községi tanács, RMDSZ-szervezet részéről. A Megbékélés parkjának román emlékművéhez a magyar főkonzulátus, a megyei RMDSZ, a prefektúra, a megyei és a municípiumi tanács, a Szabadság-szobor Egyesület, a tőzmiskei, nagyszintyei, nagyzerindi, iratosi, kisiratosi, nagyzerindi, peregi községi tanácsok helyeztek el koszorút.
Miniszterelnöki üzenetek
„Csak egy szívvel és egy akarattal”
Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyaroknak március 15-e alkalmából írt köszöntőjét Kecskés Tibor konzul olvasta fel.
„169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra” – fogalmazott Orbán Viktor.
„Hét esztendővel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e '48-as hőseink álmait, büszkén hirdetve: ’a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez’. Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!" – zárul Orbán Viktor üzenete.
„A különbségek nem választanak el”
Sorin Mihai Grindeanu román miniszterelnöknek a hazai magyarokhoz intézett március 15-i üzenetét Arad megye prefektusa, Cosmin Pribac tolmácsolta.
Tisztelt magyar honfitársaim! megszólítással kezdődik az üzenet, amely első mondatában barátsággal köszönti a magyarokat ezen a napon, amely nemcsak Magyarország egyik nemzeti ünnepe, hanem az emlékezésnek és az egész világ magyar közösségei identitásának is az egyik legfontosabb ünnepe.
A miniszterelnök kifejti: „az európai egység a változatosságban
gondolatára támaszkodva őszintén hiszem, hogy a különbségek nem választanak el, nem tesznek ellenfelekké, hanem ellenkezőleg, hozzájárulnak a kölcsönös megismeréshez, egymás tiszteletéhez, a harmonikus együttéléshez (…) Hiszem, hogy ami összeköt mindnyájunkat, az a jobb élet és a kölcsönös tisztelet utáni vágy. Az általam vezetett kormány programjában jelentős vállalások szerepelnek a romániai nemzeti kisebbségek iránt, amelyek között a magyar megkülönböztetett helyet foglal el.”
A továbbiakban az üzenet arról szól: közös érdek azokat az embereket követni, akik az építés szellemét sugallják, és nem a széthúzásét, és reményét fejezi ki, hogy az 1848-as forradalom szép eszméje a békére, szabadságra és jó megértésre valóra válhat. „Tisztelettel a magyarok történelme, kulturális és szellemi öröksége iránt üdvözlöm Románia és a világ magyarjait e különleges nap alkalmából és a legjobb kívánságaimat tolmácsolom” – fejeződik be Sorin Grindeanu miniszterelnök üzenete.
Nyugati Jelen (Arad)

Koszorúzás Piskin
Kell, hogy történjenek csodák!
Hunyad megyében hagyományhoz híven a piski csata emlékére állított obeliszknél kezdődött a március 15-i rendezvények sora. Pontban déli 12 órakor toborzó csendült fel a Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjainak ajkán, majd Kossuth-nótákkal köszöntötték az ünneplő helyi magyar közösséget illetve mindazokat, akik Déváról, Vajdahunyadról, Csernakeresztúrról jöttek el, fejet hajtani 1848–49 hősei előtt.
A piski maroknyi magyar közösség nevében Csáki Loránd helyi RMDSZ elnök mondott ünnepi beszédet, hangsúlyozva: a mai bizonytalan világban fontos megőrizni értékeinket, identitásunkat, hiszen ez adhat stabil alapot létünknek.
Burján Gergely, az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezetének politikai alelnöke az összefogás során születő közösség erejéről beszélt. Egymást bátorítva, egymásban bízva tudjuk csak megvalósítani céljainkat. Majd Jókait idézve zárta beszédét: Kell, hogy történjenek olyan csodák, amiket tíz nemzedék megemlegessen! Példákat kell adni ennek a nemzetnek, amik a szíveket megerősítik.
Széll Lőrincz, a Hunyad Megyei RMDSZ MKT elnöke az összefogás mellett bátorságra buzdította a Hunyad megyei magyar közösséget. Ma itt van előttünk egy újabb lehetőség. A világ gyorsan változik. (...) Megértettük, hogy két dolgot nem bocsát meg a történelem: a gyengeséget és a gyávaságot. Olyan időket élünk, amikor a gyengéknek nem osztanak lapot. A gyenge és gyáva nemzeteknek nincs jövőjük. Külön-külön felaprítva, szétforgácsolva könnyen elgyengülünk, inunkba száll a bátorságunk, de az egység a tétováknak is bátorságot, a gyengéknek is erőt ad. A megmaradáshoz, jövőteremtéshez pedig bátorságra, hitre, erőre van szükségünk – fogalmazott Széll Lőrinc.
A továbbiakban ismertette az idei március 15. alkalmából megfogalmazott RMDSZ kiáltványt: Mit kíván az Erdélyi magyarság 2017-ben?
A kiáltvány követelései között szerepel az új alkotmány, amely államalkotó tényezőként ismeri el a romániai, az erdélyi magyar közösséget. Kérik továbbá: a hatalmi ágak szétválasztását, a törvények betartását, etnikumközi szerződést, amely tartósan biztosítja a békés román–magyar együttélés, a személyi és közösségi jogok intézményének széleskörű biztosítását. A kiáltvány 4. pontja kéri Románia többnyelvűségének alkotmányba foglalását, illetve, hogy a magyar legyen a második hivatalos nyelv Erdélyben. Szabadon használhassuk közösségi szimbólumainkat, jelképeinket. Több tiszteletet a helyi közösségeknek. Nagyobb hatáskört az önkormányzatoknak. Az elkobzott javak visszaszolgáltatásának gyorsítását és befejezését. Anyanyelvű minőségi oktatást minden magyar gyermek számára bölcsödétől egyetemig. Az erdélyi autópályák befejezését, az utak és vasúti sínek korszerűsítését. Jóléti államot, tisztes megélhetést minden korosztálynak. És végül, a kiáltvány 12. pontja így szól: Legyen március 15. hivatalos ünnep Romániában.
Széll Lőrincz a kiáltvány zárógondolatával fejezte be ünnepi beszédét: A szabadságharc üzenete örök értékű. A 12 pontban megfogalmazott célok évről évre alkalmazkodnak a jelenhez. Hiszen ma is küzdenünk kell jogainkért, szabadságunkért. A végső cél nem változik, az akadályok és eszközök igen. Ezekhez kell alkalmazkodnunk. Legyen béke, szabadság és egyetértés!.
Piski város vezetőségét Pascu Liviu Viorel alpolgármester képviselte az ünnepségen, aki a polgármester üdvözletét tolmácsolta, majd rövid és nagyon gondosan felépített történelmi megemlékezésbe bocsátkozott, felelevenítve az 1848-as forradalmat kiváltó tényezőket, társadalmi és etnikai viszonyokat.
Az ünnepi műsor részeként a dévai magyar iskolaközpont Dalospacsirta kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával adott elő Kossuth nótákat, Zöldi Izabella és Papp Evelyn pedig szavalatukkal gazdagították az alkalmat. Czuhai Miklós Csaba piski református lelkipásztor Isten áldását kérte a jelenlévőkre.
Az ünnepi megemlékezést koszorúzás zárta. Széll Lőrincz MKT elnök, Burján Gergely és Borsai Zoltán megyei RMDSZ alelnökök, Pascu Liviu Viorel alpolgármester, valamint Pogocsán Ferdinánd dévai és Csáki Loránd piski RMDSZ elnök elhelyezték az emlékezés koszorúit a piski római katolikus templomkertben álló obeliszknél.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szabadságharcaink egykor és ma: minden nap küzdenünk kell
Szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait
A hagyományos forgatókönyv alapján zászlós ünnepi felvonulással kezdődött tegnap a kolozsvári ’48-as megemlékezés, és a hagyományok „jegyében” ezúttal sem maradt el a zászlós incidens: a csendőrség Erdély-zászlót vivő ünneplőket emelt ki a felvonulók közül, kettejüket – így Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezetének elnökét – 500 lejes bírsággal is sújtotta. Az ünnepség ezt követően ökumenikus istentisztelettel folytatódott a Szent Mihály-templomban, majd az ünneplő tömeg az egykori Biasini szálló elé vonult. A felszólalók kiemelték: az lenne a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem tényleg a szabadságot ünnepelnénk, azt a szabadságot, amelyért most még nap mint nap meg kell küzdenünk. Ehhez kapcsolódóan az RMDSZ honlapján tette közzé tegnap a márciusi 12 pont „mintájára” az erdélyi magyarság 12 legfontosabb időszerű követelésének listáját. Emil Boc polgármester hosszú évek óta először nem vett részt az ünnepségen, vélhetően a helységnévtábla-ügy miatt.
„Ma kéz kezet fog emberek,
ma másra nincs idő” – zengett a dal a tegnap délben március 15-ei felvonuláson, amelyet hagyományosan a Protestáns Teológiai Intézet népviseletbe öltözött fiataljai vezettek. A ragyogó napsütést visszatükröző gyöngyök, a mellekre tűzött kokárdák, az ajkakról felcsendülő 1848-as dalok mind fokozták a magyarságukat büszkén megélő felvonulók ünnepi hangulatát. Az idei felvonulás több pontban is eltért az eddig megszokottól: változott az útvonala a Főtéren zajló munkálatok miatt, és a Deák Ferenc utcai Bem József-emléktábla megkoszorúzása sem képezte eddig a márciusi ünnepségek programpontját. A papírcsákós és -huszáros nemzeti ünnep apró zászlóit lobogtató kisiskolásainak sorfala sem maradhatott el, ahogyan a márciusi ifjak előtti tisztelgés sem felnőtt társaik részéről.
Tisztelve, megbecsülve, itthon
A Szent Mihály-templomban megtartott ökumentikus istentisztelet után az ünneplő sereg a Petőfi/Avram Iancu utcai műemlék épület, a korabeli Biasini szálló elé vonult, ahol a díszünnepség felszólalásokkal, koszorúzással folytatódott – utóbbiból az idén keveset láthattunk, hiszen az RMDSZ felhívását megszívlelve koszorúvásárlás helyett sokan inkább a leégett kommandói iskola újjáépítésére adakoztak.
A közel ezer fő előtt elsőként Porcsalmi Bálint, az RMDSZ nemrég megválasztott új ügyvezető elnöke szólalt fel.
– A mi, mostani szabadságharcunknak őszinte tükörbe nézéssel kell kezdődnie. És egyenes beszéddel. Mernünk kell világosan és bátran arról beszélni, ami körülöttünk zajlik. Arról, hogy nem működik a jogállam, hogy túl sok a rossz törvény, és azt a kevés jót sem tartják be. Arról, hogy az állam lehallgat, ahelyett, hogy meghallgatna. Arról, hogy emberek félnek dönteni, és rettegnek erről beszélni. Arról, hogy ma a zsarnok újra itt jár közöttünk – mosolygós, nem büdös a lehelete, tanult és több nyelven beszél – de attól még zsarnok. A mai szabadságharcunkban nem világosak a frontvonalak, nem mindig ismerjük fel az ellenséget, és az eszközeink sem mindig adottak a harchoz – de tévedés ne essék: ez szabadságharc. És a miénk” – hangsúlyozta Porcsalmi.
– Zsarnokság van ott, ahol a szülőket kihallgatják, a diákoknak megtiltják, hogy iskolába iratkozzanak, ahol a tanárok félnek, ahol a közösségi vezetőket félreállítják, ahol megtiltják a nemzeti szimbólumaink és anyanyelvünk használatát. De zsarnokság lakozik ott is, ahol a férfi veri a nőt, ahol nem fogadják el a másként gondolkodót. Ezek ellen nem elég csupán ilyen alkalmakkor felszólalni. A zsarnokság ellen minden nap küzdenünk kell, mindannyiunknak. Csak úgy lesz szabadság. És úgy lesz szabad a gyermek, ha anyanyelvén tanulhat, és ott, ahol akar. Szabad lesz a fiatal pár, ha szabadon szerethet, és szabad lesz a család, ha szabadon dönthet. És szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait. Akkor leszünk szabadok, mikor nem törődünk bele abba: hogy nekünk nem szabad, és nekünk nem lehet – folytatta beszédét az ügyvezető elnök. Mint mondta, az volna a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem a szabadságot ünnepelnénk, és az is rendjén való volna, hogy nemzeti ünnepünket itthon, Romániában is elismerjék és tiszteljék. Emlékeztetett: ma reggel az RMDSZ azt kezdeményezte a parlamentben benyújtott törvénytervezetében, hogy március 15. legyen hivatalosan is a magyar közösség ünnepe országunkban.
– Jól tudjuk, hogy ettől még közösségünk legnagyobb gondjai nem oldódnak meg egy csapásra, de sokat segíthet abban, hogy mi, magyarok, saját hazánkban jobban érezzük magunkat – tisztelve, megbecsülve, itthon – összegzett Porcsalmi.
Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő Széchenyi-idézettel kezdte ünnepi beszédét: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, munkálkodhass a jövőn”, majd kijelentette, örömmel tölti el, hogy ilyen sok, különböző zászlót lát a tömegben, magyar-, székely-, román- és Erdély-zászlókat is, majd hozzátette: nem érti, miért volt problémája a román hatóságnak az Erdély-zászlóval.
– Nem értem miért, kinek lenne sértő, hisz az Erdély-zászló szimbólumai megtalálhatóak Románia címerében. Magyarázatot szeretnék kérni, miért kell minden évben valami mondvacsinált dologra hivatkozva azt sugallni: itt nincs minden rendben.
Ebben az országban ki kell állnunk az érdekeinkért – folytatta –, amikor Klaus Johannis Strassbourgban ki meri jelenti, hogy Romániában jó a viszony a kisebbségek és a románok között, jó a kisebbségi élet – hisz ő németként, szászként ennek az országnak az elnöke lehet. Csoma szerint ez egy felületes és felelőtlen kijelentés volt, amely szőnyeg alá söpri a valódi problémákat. Ám kiemelte, úgy érzi, mindennek ellenére van remény, felemlegetve az Egyesült Államokban megjelent jelentést, amelyben taglalják, milyen diszkrimináció éri a magyar közösséget Romániában.
– Nem szabad elfelednünk, hogy Kolozsvár sem késlekedett az európai forradalmi eszmék valóra váltásával. Március 20-án a kolozsvári szabadelvű politikusok nyilatkozatot fogadtak el, amelyben egyebek mellett sürgették az erdélyi országgyűlés mielőbbi összehívását, hogy törvénybe iktassák a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok végleges megszüntetését, valamint a székelység sérelmeinek orvoslását, továbbá, hogy egyesítsenek minden erőt, pártszínezet nélkül, hogy „a testvérhon példájára” Erdélyben is fennmaradjon a csend és rend, mert csak így remélhető a békés átalakulás, amely „mindnyájunknak szívén fekszik” – elevenítette fel a kolozsvári ’48-as történéseket Egyed Ákos és Kőváry László írásai alapján. Beszéde végén Csoma Botond kiemelte, a magyarországi negyvennyolcas hősökön kívül az erdélyi szabadságharcosokat is szívünkbe zártuk, és helyük van a történelem legszebb lapjain.
Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos az ifjúság üzenetét tolmácsolta: – Hiszünk olyan országban, ahol a törvények mindenkire érvényesek, nem lehet kérdéses az anyanyelv használatához való jogunk. Hiszünk abban, hogy a jelen fontos részei vagyunk. Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni. A fegyvert nem, de a hangunkat felemeljük. Hiszünk szavunk és tetteink erejében. Hiszünk abban, hogy a béke nem csak egyéni, hanem közösségi boldogulásunk feltétele, az egyenlőség nem üres jelszó, hanem megélt valóság – tolmácsolta a magyar ifjúsági szervezetek üzenetét Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos.
Az ünnepségen közreműködött Elena Ivanca, Farkas Loránd és Marosán Csaba színművész; Gheorghe Vuşcan prefektus Sorin Grindeanu kormányfő, Mile Lajos kolozsvári főkonzul pedig Orbán Viktor miniszterelnök határon túli magyarokhoz szóló üzenetét tolmácsolta.
Szabadság (Kolozsvár)