A rádióba tart az RMDSZ távozó ügyvezető elnöke
A Krónika értesülései szerint a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez tart az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről lemondó Kovács Péter. Úgy tudjuk, a politikus döntésének oka a szövetség csúcsvezetőségében fennálló személyi ellentétekben keresendő.
Megválik az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségétől Kovács Péter, aki egyúttal az alakulatból is távozik. Váratlan döntését a politikus szerdán, aTransindex hírportálnak adott interjúban hozta nyilvánosságra, közölve: lemondását aznap iktatja az RMDSZ-nél.
„Minden embernek joga van váltani. Még a politikusoknak is. Nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy aki egyszer belevágott a politikába, az meg van bélyegezve, más feladatot nem végezhet, onnan kell nyugdíjba menjen" – jelentette ki a portálnak a 42 éves politikus, aki 1999-ben kezdett dolgozni az ügyvezető elnökség struktúrájának legalsó szintjén, majd végigjárta a ranglétrát. Kovács elmondta, az azóta eltelt 18 év alatt rengeteg tapasztalatot és tudást szerzett, volt része sikerekben és kudarcokban, barátokat és ellenfeleket egyaránt szerzett, és az utolsó hat évre a legbüszkébb, amikor az „első vonalban", Kelemen Hunor jobbján dolgozhatott.
Távozása okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott. A Transindex kérdésére, hogy hol folytatja pályafutását, Kovács közölte: visszatér „első szerelméhez", a médiához, ifjú korában ugyanis erre készült, bővebben azonban nem beszélt a terveiről.
A Krónika úgy tudja, az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. Mint ismert, a magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota a budapestiRomán Kulturális Intézethez igazolt át. A fluktuáció egyáltalán nem kedvezett a szerkesztőségnek, amely novembertől a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni az egész napos sugárzásra.
És hogy mi köze a kolozsváriBabeș-Bolyai Tudományegyetem politikatudományok szakán diplomázott, majd a bukarestiCarol I. Nemzetvédelmi Egyetem Nemzetvédelmi Kollégiumának posztgraduális továbbképzésén részt vett Kovács Péternek a sajtóhoz? Annyi, hogy 1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként (ifjúsági műsorokban), 1999-ben pedig sajtóelőadóként kezdte az RMDSZ sajtóirodájánál.
Lapunk információi szerint Kovácsnak az ügyvezető elnöki posztról való – hónapok óta tervezett – távozása mögött belső személyi ellentétek lapulnak. Több forrásból is úgy értesültünk, hogy a szövetség második embere a Nagy Zoltánnal, Kelemen Hunor elnök kabinetigazgatójával – valamint utóbbi feleségével, a sajtótanácsosi tisztségről frissen lemondott Nagy-Debreczeni Hajnallal – régóta fennálló nézeteltérései miatt döntött úgy, hogy nem folytatja tovább az alakulatban. A hatalmi harcot már csak azért is volt nehéz csillapítani, hogy a szövetségi elnök bizalmasának számító Nagy egyúttal ügyvezető alelnöki tisztséget is betöltött az RMDSZ-nél, vagyis Kovács közvetlen beosztottja volt.
Kovács Péter egyébként nyolc évig töltött be alelnöki tisztséget a kolozsvári ügyvezető elnökségen, 2011-ben pedig – Kelemen Hunor megválasztása után nem sokkal, az elnök javaslatára – megkapta a frissen létesült főtitkári posztot, amelyet 2015-től „visszakereszteltek" ügyvezető elnökségre. Az RMDSZ „ fő megmondóemberének" számító politikus államtitkári rangban irányította az Országos Ifjúsági Hatóságot is, emellett 2003-2007 között a Communitas Alapítvány igazgatója volt. A 2009 óta rendezett választásokon az RMDSZ kampányfőnökeként is tevékenykedett.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Ki kicsoda a Grindeanu-(Dragnea)-kormányban? (2.)
A „fekete kedd” igazságügyi minisztere
Az úgynevezett „fekete kedd” egyik legnagyobb hangadóját jelölték a Grindeanu-kormány igazságügyi miniszterének: az 57 éves Florin Iordache annak a szűk parlamenti csoportosulásnak volt a tagja, amely 2013-ban a büntető törvénykönyv módosításával igyekezett büntetlenséget biztosítani a honatyáknak. A módosításokat a képviselőház jogi bizottsága titokban dolgozta ki, hogy másnap villámgyorsan szavazzák meg, mentesítve ezáltal magukat a büntetőjogi felelősség alól. Florin Iordache mérnöknek tanult, csak 2002-ben szerzett jogi diplomát, miután Caracal alpolgármestereként belekóstolt a politikába. 2000–2008 között parlamenti képviselő. Több olyan kezdeményezése volt, amely az igazságszolgáltatás gyengítésére irányult. Neki köszönhető az ügyvédek „szuperimmunitását” biztosító törvénytervezet, amelyet 2016 októberében fogadott el a parlament. Iordache felesége tagja volt annak a bírósági tanácsnak, amely felmentette Adrian Năstasét a „Tamara néni”-perben.
Lia Olguța Vasilescu, a megvesztegethető nagyromán
Lia Olguța Vasilescu krajovai polgármester nemrég múlt 42 éves, 1991-ben kezdte politikai karrierjét a Nagy-Románia Párt alapító tagjaként, 1997-ben végzett a krajovai egyetem bölcsészkarán, egy helyi lapnál dolgozott, majd honvédelemből képezte magát, végül a szociológia doktora lett. 2000-ben választották először képviselővé, 2008-ban Dolj megyei szenátorrá. Abban az évben váltott pártot is, az SZDP megyei és országos vezetésében szerzett tisztségeket. Szocdem színekben választották 2012-ben, majd 2016-ban ismét polgármesterré. Mivel 2016 decembere óta képviselő, megírta lemondását a polgármesteri tisztségről.Lia Olguța Vasilescu tavaly márciusban került a korrupcióellenes ügyészek hálójába, és júliusban emeltek vádat ellene többrendbeli pénzmosás és megvesztegetés elfogadása miatt. 2012 és 2014 között összesen körülbelül 135 ezer eurót és 570 ezer lejt kapott különböző üzletemberektől azért, hogy a választási kampányát finanszírozhassa, illetve hogy a városháza elfogadja és kifizesse az érintett üzletemberek által végzett homlokzatfelújítási munkálatokat.
Gabriel Beniamin Leş, a felfegyverző védelmi miniszter
A most 41 éves Gabriel Beniam Leş Temesváron végzett marketing szakon, ugyanott mesterizett pénzügyi menedzsmentből, majd a közbeszerzések, közigazgatás és honvédelem terén is képezte magát. Szatmárnémetiben indult a politikai karrierje helyi tanácsosként, majd alpolgármesterként, volt a megye alprefektusa is, később a mezőgazdasági kifizetési ügynökség (APIA) megyei kirendeltségét vezette. 2015 októberében, nem sokkal a Ponta-kormány bukása előtt nevezték ki fegyverzeti államtitkárnak a védelmi minisztériumba, tisztségét a Cioloş-kormányban is megőrizte. A minisztériumban ő volt a felelős a katonaság fegyverzetének modernizálásáért. 2016 decemberében szenátori mandátumot nyert.
Adriana Petcu, az összeférhetetlen
A legkevesebbet az alakuló Grindeanu-kabinetből Adriana Petcuról tudni: 2010 óta vezeti a Buzău-Ialomița Vízügyi Igazgatóságot, 2010 és 2013 között pedig project officer volt egy európai pályázatban, az országos vízügy saját kérésére nevesítette. Ezt onnan tudni, hogy az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség nyomozott miatta, és összeférhetetlennek találta, a pályázat munkacsoportjában kapott 27 086 lejnyi jövedelmét pedig illegálisnak minősítette. Adriana Petcu első fokon elvesztette a pert, de fellebbezett a legfelső bíróságon. Mivel jövedelem is származott összeférhetetlen tisztségéből, ezért egytől öt évig terjedő börtönbüntetés is kiszabható, illetve a bíróság köztisztségek viselésétől is eltilthatja.
Augustin Jianu, az IT ifjú titánja
A mindössze 30 éves Augustin Jianu egyik elődjének, Dan Nica távközlési miniszternek volt a tanácsosa. Jelenleg a CERT-RO rövidítésű országos kiberbiztonsági központ vezérigazgatója.
A lefokozott orvosprofesszor
A most 45 éves nagyváradi orvos hivatalosan csak 2012 óta politikus, amikor elnyerte első szenátori mandátumát, de korábban is töltött be olyan tisztségeket, amelyeket csak politikai támogatással lehet megszerezni. 2009-ben vált a Bihar Megyei Kórház igazgatójává, egy évvel később Cseke Attila akkori egészségügyi miniszter a megyei közegészségügyi hivatal élére nevezte ki.  Cseke utóda, Ritli László kabinetvezetőjévé nevezte ki Florian Bodogot a rövid életű Ungureanu-kormányban, 2012-ben az első Ponta-kormány országos közegészségügyi igazgatója, majd államtitkár lett. A tavaly decemberi választásokon újabb szenátori mandátumot nyert az SZDP színeiben.
Nem sokkal előtte októberben Mircea Dumitru oktatási miniszter visszavonta Bodognak, az egyetemi tanárnak és a váradi orvosi egyetem dékánjának azt a jogát, hogy doktorátusokat vezessen, mivel összesen két tudományos cikk fő szerzőjének számít, ez pedig vézna tudományos teljesítmény, és nem elég a doktorátusok vezetéséhez. Mi több, a helyi sajtó szerint két doktori dolgozata közül az orvosi plágiumgyanús, és botránygyanús volt 2012-es kampányának finanszírozása is: sajtómegjelenéseit állítólag két svájci cég finanszírozta.
Bukott főfogyasztóvédőből ifjúsági miniszter
A 36 éves Marius DuncaBrassóban lett mérnök, de 2004-es diplomaszerzése után nem sokkal, 2006-ban már egy honatya irodájában dolgozott, 2007 és 2008 decembere között pedig az egyik európai parlamenti képviselőnk kabinetjében. 2009-ben fél évig a Brassó megyei fogyasztóvédelem egyik igazgatója volt, 2012 és 2015 között pedig alelnöke, majd elnöke az Országos Fogyasztóvédelmi Hivatalnak. 2015 novemberében, közvetlenül a Colectiv-tragédia után Victor Ponta váltotta le a fogyasztóvédelem éléről, ezután egy teljes mértékben sóhivatalnak tűnő drogellenes központ főtitkárává nevezték ki. December 11-én Brassó megyei szenátorrá választották. Vagyonnyilatkozatában mindössze egy 2015-ös gyártású motorkerékpárt tüntetett fel.
Graţiela Gavrilescu, a veterán
Az 50 éves Graţiela Gavrilescu veteránnak számít az alakuló Grindeanu-kormányban: negyedik képviselői mandátumánál tart, korábban alpolgármester és környezetvédelmi miniszter is volt. A ploieşti-i kőolajipari egyetemen végzett, Bukarestben ipari marketingből mesterizett, de az orvosira is járt munkavédelmi képzésre, majd közigazgatási menedzsmentből is oklevelet szerzett. Gumigyártó cégnél dolgozott, később vezérigazgatója lett. 2000 és 2004 között a Prahova megyei munkaerő-ügynökség munkatársa és a kkv-k országos tanácsának alelnöke volt. 2004 és 2007 között Ploieşti alpolgármestereként dolgozott. 2004-től 2013-ig az NLP tagja volt, de kilépett, és követte Călin Popescu Tăriceanut a reformliberális pártba, majd a Liberálisok és Demokraták Szövetségébe (LDSZ), amelynek Prahova megyei elnöke és országos alelnöke lett. Közel egy évig, 2014 decemberétől 2015 novemberéig volt a Ponta-kormány környezetvédelmi minisztere.
A bélyeggyűjtő karateedző, Şerban Valeca
A romániai korrupció jelképévé vált Adrian Năstase kormányában miniszterként tevékenykedő Şerban Valeca végzettségét tekintve mérnök. Politikai pályája mindvégig a román parlament körül alakult: három mandátumot szenátorként, egyet pedig képviselőként töltött le. A 60 éves férfi emellett személyi edző, a karateszövetség alelnöke, és ötezer euró értékű bélyeggyűjteménye van. A pitești-i mérnöki egyetemen is tanít, jelentős összegeket szerzett különböző tudományos tevékenységekért.
Az újonc miniszter
A 38 éves Toma Florin Petcu az LDSZ jelöltje az energetikai minisztérium élére. Újoncnak számít a román parlamentben, képviselői mandátuma megszerzése előtt főleg a helyi közigazgatásban tevékenykedett. 2015 decembere és 2016 májusa között a Giurgiu megyei környezetvédelmi ügynökség igazgatója, 2013 októbere és 2014 júliusa között a megye alprefektusa. Végzettségét tekintve építőmérnök. A képviselőház honlapján eredetileg közzétett önéletrajza szerint a helyesírása nem éppen tökéletes, ezt gyorsan lecserélték egy uniós szabványűrlapon kitöltött CV-re.
Szállítási bizniszekben érdekelt pénzügyminiszter
A 62 éves Viorel Ştefan a képviselőház pénzügyi bizottságának elnöke, aki 1993 óta tagja az SZDP-nek. Korábban egyszer már felmerült a neve pénzügyminiszterként, amikor Darius Vâlcovot lecsukták, de végül Eugen Teodorovici-ot nevezték ki. Három mandátumot szenátorként, kettőt képviselőként tevékenykedett. Az 1989-es rendszerváltás előtt az állami vízi szállításban, a Navromnál dolgozott, amelynek 1991 után az igazgatója lett. Az állami vállalat privatizációja során részvényeket vásárolt nemcsak a Navromnál, hanem több szállítással foglalkozó cégnél legalább 3 millió lej értékben.
Kirúgták, most tárcavezető lett
A 33 éves Răzvan Alexandru Cucot 2015 októberében Victor Ponta volt kormányfő nevezte ki a közlekedésügyi tárca államtitkárává, de 2016 májusában Dacian Cioloș kirúgta, miután részt vett az SZDP egyik Giurgiu megyei kampányrendezvényén. Cuc egy pékség részvényese, egy ipari park igazgatója, korábban pedig szakértőként működött közre a gazdasági minisztériumban. Fiatal kora ellenére meglehetősen vagyonos.
Ifjak a pályán
A Grindeanu-kormány egyik legfiatalabb tagja a 32 éves Gabriel Petrea, akit a társadalmi párbeszéd tárca élére szánt Liviu Dragnea. Az SZDP ifjúsági szervezetének és a bukaresti Műszaki Egyetem hallgatói szövetségének elnöke Victor Ponta és Nicolae Bănicioiu pártfogoltja. 2008-ben Ecaterina Andronescu csapatának tagjaként tűnt fel, aki akkoriban az egyetem rektora volt. Kampánytevékenységét később egy jól fizető állással hálálta meg Andronescu, majd amikor oktatási miniszter lett, tanácsadóként alkalmazta. 
Kis- és középvállalkozások: Florin Jianu
A 40 éves Florin Jianu a harmadik Ponta-kormányban a kis- és középvállalkozásokért felelős delegált miniszter volt. Jelenleg a romániai kis- és középvállalkozásokat tömörítő országos tanács elnöke. Bukarestben matematikai egyetemet végzett, majd az elnöki hivatalban dolgozott, vállalkozói és pályázati tanácsadással is foglalkozott.
Luxusórákat gyűjtő idegenforgalmi miniszter
Az idegenforgalmi tárca élére javasolt Mircea Titus Dobre közgazdász második mandátumát szerezte meg a parlamentben. Egyetemi tanulmányait Bukarestben és Strasbourgban végezte. Az előző mandátuma idején 87 törvényjavaslatot dolgozott ki, ebből 24 törvényerőre emelkedett. Vagyonbevallása szerint 18 ezer euró értékű órával rendelkezik, és három különböző cégnél részvényes. 325 ezer eurót kölcsönzött egy személynek.
Héberül a határon túli románokért
Andreea Păstîrnac filológiai egyetemet végzett, mesteri fokozatot Jeruzsálemben szerzett. Tanulmányai a héber nyelv, a Közel-Kelet, a diplomácia, illetve anemzetközi közkapcsolatok területén összpontosultak. A bukaresti egyetemen és Tel-Avivban is tanított. Az évek során különböző diplomáciai szerepeket töltött be: volt attasé, kulturális attasé, III., II., I. osztályú titkár a világ számos pontján. 2006 és 2011 között Románia ciprusi nagykövete, 2013 szeptembere óta Románia izraeli nagykövete. A Grindeanu-kormányban a határon túli románokért felelős tárca nélküli miniszter lesz.
(Forrás: Főtér.ro, HotNews, News.ro és Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marad az eltiltás
Elutasította a Maros megyei törvényszék Tamási Zsolt fellebbezését a meghosszabbított bírósági felügyelet miatt. A döntés következtében a marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatója a következő két hónapban sem léphet be a Római Katolikus Teológiai Líceum területére, nem veheti fel a kapcsolatot az ügyében érintettekkel, és csak ügyészi jóváhagyással hagyhatja el az országot. Tamási Zsolt és Ștefan Someșan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen tavaly november elején indított eljárást a korrupcióellenes ügyészség, amely szerint a gyanúsítottak törvénytelenül jártak el a marosvásárhelyi római katolikus líceum alapításakor.  (Erdély Fm)
SEMMI SEM TÖKÉLETES. Az új kormány beiktatására a Cotroceni-palotában került sor, és a procedúra szépen le is zajlott, egy-két bakit leszámítva. Az egyik inkább vicces volt: Ștefan Viorel, az új pénzügyminiszter eskütétel után annyira vágyott már arra, hogy kezet fogjon Klaus Iohannis államelnökkel, hogy elfelejtette aláírni a beiktatási dekrétumot. Persze, villámgyorsan felhívták a figyelmét a mulasztásra, és az aláírás a helyére került. A másik bakira viszont baljósabb árnyék vetült. A bevett szokás az, hogy amikor egy minisztert beiktatnak tisztségébe, az illető szépen ráhelyezi a kezét a Bibliára és az alkotmányra, és leteszi a hivatali esküt. Ezt a szokást a legtöbb miniszter szépen be is tartotta, kivéve Lia Olguța Vasilescut, aki eskütételkor valahogy elfelejtette rátenni a kezét a Bibliára. (Főtér)
HÁROM ZÁSZLÓVAL KEVESEBB. Két pert is elveszített Hargita Megye Tanácsa az elmúlt évben, amelyek a megyezászlóként elfogadott székely zászló ellen irányultak, ezért a megyeháza tetejéről, a bejáratától és a nagy gyűlésteremből is eltávolították a megyezászlókat. Az egyik pert Dan Tanasă és az általa vezetett Méltóságért Európában Polgári Egyesület indította még 2015-ben, azt kérve, hogy a bíróság kötelezze a megyei önkormányzatot, hogy a „Székely Nemzeti Tanács kék-arany színű, székely zászlóként is ismert lobogóját, amelyet a megye zászlójaként fogadtak el”, távolítsa el az említett helyszínekről. Egy másik peres eljárást a Hargita megyei prefektusi hivatal kezdeményezett tavaly februárban, ők azt kérték, hogy a megyei tanács 2015 decemberében hozott, a székely zászló megyezászlóként történő elfogadásáról szóló határozatát a bíróság érvénytelenítse. A kereset szerint a zászló nem tartalmazza a megye nem magyar nyelvű lakosságának jelképeit, ugyanakkor a bíróság korábban egyszer már jogerősen érvénytelenítette a megyei tanácsnak a székely zászló megyezászlóként való elfogadásáról hozott hasonló határozatát. Miután az első pert jogerősen elveszítették, a zászlókat most le kellett venni. A második eljárás során első fokon a prefektusnak adott igazat a Hargita Megyei Törvényszék, a megyei tanács még nem fellebbezett az ítélőtáblához. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyfa alatt történelemkönyvek
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

A zászlófelvonás miatt megbírságolt Tőke Ervin pert nyert a román hatóságok ellen
Pert nyert a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság, és a csíkszeredai csendőralakulat ellen Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP)csíkszéki elnöke, akit a rendőrség és a csendőrség is megbírságolt 2016 júniusában egy csíkszeredai köztéri zászlófelvonás miatt.
Az első fokon eljáró csíkszeredai bíróság december végi ítéletében érvénytelenítette azt a tízezer lejes bírságot amelyet a Hargita megye zászlajának tekintett székely zászló nem törvényes felvonásáért rótt ki a rendőrség, csütörtökön pedig figyelmeztetésre enyhítette azt az ezer lejes bírságot amelyet a csendőrség egy betiltott rendezvény megtartása miatt szabott ki.
Tőke Ervin az MTI-nek elmondta: nem szabad megengedni, hogy a székely zászló ne jelenhessen meg Székelyföld közterein. „Ne gondolja a román állam, hogy ő a csíkszeredai főtér tulajdonosa. Én is résztulajdonos vagyok” – jelentette ki.
Tőke Ervin korábban elmondta: egy négyzetméternyi területet bérelt Csíkszereda főterén, és építési engedélyt kapott a polgármesteri hivataltól arra, hogy zászlórudat állítson fel ezen a területen. A zászlófelvonás meghirdetett ünnepélyének a délelőttjén azonban a városháza közrendi bizottsága kedvezőtlenül véleményezte az önkormányzati választások kampányzárására meghirdetett ünnepséget, Jean Adrian Andrei prefektus pedig megtámadta a bíróságon a zászlórúd elhelyezésére vonatkozó építési engedélyt.
Tőke Ervin – aki az EMNP csíkszeredai polgármesterjelöltje volt – közölte az eseményre összegyűltekkel, hogy a rendezvény elmarad, de felvonta a zászlót. A helyszínen tartózkodó rendőrök és csendőrök a politikust bekísérték a rendőrségre és megbírságolták, a zászlót pedig bűnjelként foglalták le.
Amint az MTI-nek Tőke Ervin elmondta, a per során arról próbálta meggyőzni a bírót, hogy a székely zászló nemzeti jelkép, és – ha a Hargita megyei önkormányzat a megye jelképévé is nyilvánította – a megyezászlóra vonatkozó szabályok miatt nem korlátozható egy nemzeti jelkép használata. Tanúkkal igazolta ugyanakkor, hogy ünnepséggel készültek a zászlófelvonásra, amit végül nem tartottak meg. Hozzátette: a zászlófelvonás nem egy bejelentésköteles rendezvény, hanem személyes akció volt.
MTI
Székelyhon.ro

Újabb Mladenović bemutató a magyar színházban:
Shakespeare, Sonnet 66
Izgalmas bemutatóval indítja a 2017-es évet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január 11-én. A nagysikerű Koldusopera után két évvel, újabb előadással készül Kelet-Európa és a Balkán színházainak szókimondó rendezője, Kokan Mladenović. Jól bevált alkotócsapatával és a temesvári magyar társulat színészeivel közösen, ezúttal is egy klasszikus szövegből kiindulva készít előadást a ma emberének szájíze szerint.
Azt, hogy Shakespeare sosem tud elavulni és minden korban aktuális, mindannyian tudjuk. Témaválasztásai, karakterei és a rajtuk keresztül megfogalmazódó problémák úgy tűnik, sosem mennek ki divatból. Shakespeare azonban nemcsak színpadi szövegeiről lehet ismerős. A drámáiban megfogalmazódó társadalomkritika rövidebb, verses formájú alkotásaiban, sok esetben jóval konkrétabb formában jelenik meg. Ezt a sűrített formát használta fel Kokan Mladenović és csapata, és a rájuk jellemző sokrétű értelmezési tartományba áthelyezve, sikerült még tovább sűríteniük, és ezáltal a végtelenségig kitágítaniuk Shakespeare 66. szonettjének 14 sorát.
Az erős társadalomkritikai éllel bíró szöveg az alkotók olvasatában újfajta jelentéstartalmakkal telítődik, anélkül, hogy elszakadna a shakespeare-i univerzumtól. A Koldusoperából is ismert kettős, már-már egymással ellentétes irányú építkezés mentén, a szonett minden sora önálló jelenetté bővül, melyekben közmert Shakespeare figurák és motívumok köszönnek vissza. Ennek az olvasatnak értelmében a Macbeth-ek, Othellók, III. Richárdok, Rómeók és Júliák, Titus Andronicusok ma is közöttünk járnak. Így, miközben az előadás kíméletlenül állást foglal a világ aktuális társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseiben, egy percig sem enged megfeledkezni a shakespeare-i univerzum időtlenségéről és időn kívüliségéről.
A Shakespeare, Sonnet 66 című előadás bemutatójára január 11-én este 7 órától kerül sor a színház nagytermében. Januárban még két további alkalommal megtekinthetik az előadást a színház látogatói, január 12-én, valamint 29-én este 7 órai kezdettel.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog

Ravasz László élete
2016-ban a Jaffa kiadó történettudományi sorozatában jelent meg Hatos Pál „Szabadkőművesből református püspök című” könyve, amely Ravasz László életét mutatja be, az egyházi és a közéleti tevékenységére reflektál.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében tartott könyvbemutatón Mile Lajos főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte, 2017-es év a reformáció jegyében zajlik le. A jelen est méltó eseménye a megemlékezésnek. „Ravasz László (1882- 1975) a „láthatatlan református pantheon” egyik legfontosabb alakja. A 20. századi református egyház Erdélyből jött karizmatikus püspöke, lenyűgöző szónok és író, a modern magyar protestantizmus nagy hatású közéleti személyisége volt. Pályája azonban egy másfajta emlékezetben ellentétes megítélés alá esik, egyike a két világháború közötti antiszemitizmus ideológiai megalapozóinak.”- olvasható az Előszóban.
Hiánypótló könyv
A Főkonzulátus rendezvénytermében tartott könyvbemutatón L. Simon László író, országgyűlési képviselő méltatta a könyvet. Hiánypótló alkotásnak nevezte. Rendkívül olvasmányos, amely nem von le semmit a tudományos jellegéből. Idézett Ravasz László Magamról-című önvallomásából „Beszélek azért, mert tanúságos ez a pálya: lehet rajta szemléltetni nagy szellemi átalakulásokat.” Ravasz László A milói Vénusz karja című írásában fogalmazta meg „…majdnem minden életnek van olyan része, amelyik elveszett, amelyik fájdalmasan, kiáltóan hiányzik. Nem lehet-e ebből arra az egyetemes törvényre következtetnünk, hogy sokkal inkább formálja az emberi életet az, amivé nem lehetünk soha, mint az, amivé lettünk vagy lehetünk? Mi átmegyünk ezen az életen és megjelenünk a mi ítélőbíránk előtt…” Lehet szemléltetni a nagyszámú átalakulást. A könyvet Kolozsváron mutatják be, mert a nagy püspök munkásságának egy része elválaszthatatlanul kötődik Kolozsvárhoz. Ugyanakkor L. Simon László felveti a kérdést: hogy van az, hogy egy ízig, vérig katolikus ember református püspökről ír? A könyvet a zsúfolásig telt teremben mutatták be, a szerző jelenlétében. Simon László árnyaltan taglalta Ravasz László különböző életszakaszait. A karizmatikus püspök életét három nagy időszakra lehet osztani. Az első, erdélyi korszak születésétől, 1882-től 1921-ig tart, amikor a Dunamelléki Református Egyházkerület meghívta püspökének. Ezért elhagyja Erdélyt. A második szakasz 1945-ig terjedő jelentős időszak. A püspökségének és közéleti szereplésének döntő része erre a korszakra esik. A kor történelmi alakulása is befolyásolja. Harmadik szakasz magába foglalja a 1945-1948-as időszakot, az útkeresést. Az 1956-os forradalmi események időszakát. Majd azokat az évtizedeket, mikor fokozatosan kiszorítják az egyházi életből (1948-1953, 1956-1975). A diktatúra éveiben alig lehet hallani Ravasz Lászlóról. A könyv érdeme, nem kerüli meg a kényes kérdéseket. Ugyanakkor a szerző választ keres arra, miként jelent meg Ravasz László antiszemitizmusa. Amely nem a családi környezetéből származik. Utal arra a beszélgetésre, mely az elemista Ravasz László és édesapja között folyt le. Ekkor tudták meg, László fiuk megsértett egy zsidó gyereket. Arra kérték, nyilvánosan bocsánatot kérjen a gyermektől.
„Alakját a történelem ítéli meg”
Ravasz László a két világháború között a magyar szellemi közösségnek markáns személyisége volt. Politikai szerepvállalása, prédikációi, igehirdetései rendkívül ismertté tették. A rádióban tartott vasárnapi igehirdetését egymillió ember hallgatta. A Horthy-rendszer támogatója volt. Mint a Felsőház tagja megszavazta a zsidótörvényeket. Azonban 1944-ben a német megszállás idején a keresztény egyházak vezetői határozottan felléptek a zsidóüldözésekkel szemben. Ravasz László szerint „Az egész zsidóság érdekében nyíltan és határozottan kellett szembe szállni az államkormányzattal, az egyes mentességek érdekében alázatos esedezésekkel kellett megnyerni az illetékes miniszter vagy tábornok jóindulatát. Ez az álláspont ismételten a „tragikai vétség” toposzát mozgósítja.” A könyv nagy erénye, sok erdélyi vonatkozása van. A szerző rendkívül jól érzékelteti Ravasz László személyiségének alakulását. Ennek következtében kialakulhat az olvasóban egy Ravasz László-kép. Milyen tényezők határozták meg igen változatos közéleti tevekénységét. A könyv zárófejezetében olvasható Ravasz László által írt saját gyászjelentése, ami az ifjú Bibó István közléséből tudható meg: „Alakját a történelem ítéli meg…” Gyászjelentését már évekkel korábban megírta.
Rendkívüli személyiség hogyan formálta a történelmi közösséget
Hatos Pál a könyve megírására tíz évet fordított. „Jelen munka az első kísérlet életművének monografikus igényű összefoglalására, ráadásul szerzője nem teológus és nem protestáns…. célom nem lehetett teológiatörténet vagy a szűkebben vett egyháztörténet szempontrendszerének érvényesítése. Inkább annak a bemutatását kíséreltem meg, hogy a 20. századi történelem kényszerei és lehetőségei hogyan formáltak egy rendkívüli személyiséget, és hogyan formálta ő maga azt a történelmi közösséget és emlékezetet, amelyet a magyar protestantizmusnak nevezünk.” A szerző kiemelte, hogy Ravasz László életművének főleg 1921 utáni korszakát ismerjük, holott figyelemre méltóak a gyermek, az ifjúkorának eseményei is. A könyv betekintést nyújt a Ravasz család életébe, az iskolai életbe, a készülő teológus tevékenységének alakulására. Az olvasónaplójából kiderült, hogy végig olvasta a magyar irodalom alkotásait, filozófiai műveket is tanulmányozott. Több nyelven- magyar, francia, német, angol- beszélt. A könyv címében szerepel: szabadkőműves. Igen, 1910-1917 közötti időszakban a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy tagja volt. Mikor megismerte a páholyban uralkodó szellemet, kilépett. A könyvben szereplő idézetek korabeli helyesírását a mai gyakorlathoz igazította, a könnyebb olvasás érdekében. A szerző rendkívül gazdag forrásanyagot használt. A 344 oldalas könyv 20x15cm. Borítóterve Hegyi Péter ízlésvilágát dicséri. Tipográfia Sipos Géza. Felelős szerkesztő: Jolsvai Júlia. Felelős kiadó: Rados Richárd. A Jegyzetek című több mint 30 oldalas fejezetben találjuk meg a felhasznált könyvtári, levéltári anyagok jegyzékét. A dunamelléki, tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületek könyvtári és levéltári anyagát elemezte. Mint a szerző írja, a Ravasz-életmű kutatásához hozzájárultak a Ravasz László unokáival való beszélgetések, amelyek értékes információkat jelentettek. A könyvben szereplő képanyag a Ravasz László örököseinek tulajdonában van.„Életműve minden ellentmondásával az egyetemes magyar szellemtörténet megőrzésre és számvetésre késztető öröksége.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Élet a hajléktalanszállón
Még csak január elején járunk, de úgy tűnik, rég volt ilyen szép telünk, idén nincs okunk panaszkodni a hóra, fagyra. Azonban a szép tél relatív fogalom, egészen mást jelent nekünk – akik meleg szobából, az ablakon át szemléljük a tájat, és csak akkor vagyunk huzamosabb ideig a szabadban, ha például síelünk valahol –, s mást azoknak, akiknek nincs otthonuk, naphosszat róják az utcákat, és csak üzletekben, bárokban vagy a könyvtárban melegedhetnek meg kissé, ha elviselhetetlenné válik számukra a tél szigora. A sepsiszentgyörgyi hajléktalanok életébe nyújt betekintést beszélgetésünk Székely Róberttel, a hajléktalanszálló vezetőjével és a menedékhely lakóival.
Az intézmény
„Három és fél évvel ezelőtt kezdtük el mai formájában működtetni a hajléktalanszállót, azelőtt embertelen körülmények uralkodtak ebben az épületben – mondta Székely Róbert, aki a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vezeti a sepsiszentgyörgyi menedékhelyet –, bárki jött-ment, ahogy kedve tartotta, a drogkereskedéstől a lakásmaffiáig minden volt, disznót árultak és pálinkát főztek az emeleteken.” Az akkori állapotokat úgy számolták fel, hogy a lakók egy részét kiköltöztették családokhoz, átvitték az Oltmező utcai szociális tömbházlakásokba, vagy a városban működő szociális szervezetek – Málta, Diakónia, Caritas, Vöröskereszt – közreműködésével bérelt lakásokban helyezték el őket. Amikor a városvezetés jelenlegi formájában kialakította az éjszakai szállót, a Máltai Szeretetszolgálatra bízta működtetését, mert nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a hajléktalanok ellátásában. Az új menedékhelyen 143 ember fordult meg máig, jelenleg 45 személy jár be naponta, ami jóval több, mint a nyári lakók száma, amely 25–30 körül mozog.
Az intézményt éjjeli szállóként engedélyeztették, tehát csak az éjszakát tölthetik bent a hajléktalanok: a téli időszakban délután hattól és nyolctól fogadják a lakókat, akik reggel hatkor, hétkor vagy nyolckor mehetnek ki. A rögzített időpontokra azért van szükség, mert valamelyest rendszerhez szoktatják a lakókat, és azért van több időpont, hogy elkerüljék a torlódást a bejelentkezésnél, étkezésnél, fürdőszoba-használatnál. Két éve működteti az intézmény télen a nappali melegedőt, ami azt jelenti, hogy naponta 12–14 óra között újra bejöhetnek a rászorulók, meleg teát fogyaszthatnak, tévézhetnek, és alkalomadtán a számítógépeket is használhatják. „A vendégeknek kötelező a fürdés, a ruhájukat, ágyneműjüket mi mossuk – magyarázta az intézményvezető –, ezenkívül próbálunk vigyázni az egészségükre, van orvosunk, pszichológusunk, szociális munkásunk, akik sokat segítenek. Igyekszünk elintézni nekik a szociális segélyt, rendben tartani orvosi papírjaikat, utánajárni a munkakönyvüknek, munkaéveiknek, ezenkívül önéletrajzokat írunk, munkahelyet keresünk nekik, visszaszerezzük az elveszett személyes igazolványaikat, és őrizgetjük ezek másolatait” – próbálta röviden összefoglalni az intézmény szociális utánkövetésnek nevezett tevékenységét Székely Róbert. Eddig huszonnégy személyt tudtak kijuttatni a rendszerből, akiknek szintén követik az életét.
A tél
Az átlagosnál több gond volt az idei télen – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mennyire befolyásolja az emberek életét a hideg időjárás. Ittasan nem szoktak beengedni senkit, de télen kivételt tesznek: általában este tízkor, mostanában – a hidegek miatt – már kilenckor mindenkit beengednek, de aki ittas, annak nem jár semmilyen szolgáltatás, nem alhat az ágyában, elkülönítőben tölti az éjszakát. Ha hatkor vagy nyolckor ittasan érkezik valaki, ki kell mennie, és csak kilenckor jöhet be, miután a többiek elvégezték az esti teendőiket. Az eddigi években általában öt-hat-hét ember aludt az elkülönítőben, idén ez a szám 13–14-re ugrott, ami sok gondot okoz, egyesek annyira berúgnak, hogy fel kell hozni őket a lépcsőn, mert csak mászni tudnak. Ilyenkor hangosak, nehéz őket lefektetni, ablakok is törtek már, idén az is megesett, hogy rendőrt kellett hívni, amire korábban még nem volt példa. Keveset sem ihatnak? – kérdezném, de az intézményvezető megelőzi a kérdést, és elmondja, hogy azért nincs embertelen szigorúság ilyen szempontból. Amikor elkezdték a tevékenységet, nulla toleranciát hirdettek, de mégis próbálnak megértőek lenni. „Ha egész nap dolgozol valahol, és megkínálnak egy pohár pálinkával, érthető, hogy megiszod, de attól még nem hülye az ember – mondja Székely –, nyáron is elfogadható két sör, de több nem.” Letesztelték, kitapasztalták a viselkedésüket, csak akkor kell kimenniük, ha bizonyos határon fölül van az alkoholszint, ami adott esetben nemcsak a hideg miatt kellemetlen, hanem azért is, mert ilyenkor a matt részegekkel töltik együtt az éjszakát a többiek. Ezért általában az történik, hogy vagy nem isznak egyáltalán, vagy nagyon berúgnak, és csak kilenckor érkeznek. Az alkoholszondázás szúrópróbaszerűen történik, nem az a cél, hogy minél többen aludjanak az elkülönítőben, hanem, hogy meggondolják az alkoholfogyasztást, mert őket is kiszúrhatják.A nagy hidegek miatt pár napja meghosszabbították a nappali melegedő programját is, már tizenegytől bejöhetnek. Mégis, ilyen hidegben is vannak olyan hajléktalanok, akik az utcán élnek. Öt olyan emberről tudnak, aki kint alszik, és bár hetente járnak hozzájuk forró teával, pokrócokkal, és próbálják becsalni őket a melegbe, nem tudják rávenni, hogy beköltözzenek. Olyan is van, aki nyugdíjköteles lenne, de nincsenek iratai, s hiába segítenének elintézni a dossziéját, nem jön be. Csak ígérgetik, de nem mozdulnak a helyükről. Félnek a szabályoktól? Idegenkednek a társaságtól? Van, aki azt mondja, hogy nem akar korán kelni, de ha hajnali hatkor keresik, már nincs a helyén. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, megszokták a szabadságot, s a jobb körülményekért sem hajlandóak lemondani róla. A hajléktalanszállón a lakók egészségére is vigyáznak, naponta C-vitamint kap mindenki, és különös gondot fordítanak a rendszeres orvosi vizsgálatra, hogy megelőzzék a betegségeket, járványokat. Ha gyengélkedik valaki, gyógyszeres kezelés is jár neki.A bentlakók
Beszélgetésünk végére egyre nagyobb zaj hallatszik a folyosóról, megérkezik a hatórás csapat. Kimegyünk közéjük, az intézményvezető bemutat nekik, én pedig megkérdezem, hogy bírják a hideget. Egy ideig mindenki hallgat, aztán szigorúan rám néz a mellettem álló mankós bácsi: „Olyan hideg van, hogy az ember nem bírja egyáltalán. Két órakor kiterelnek, ilyenkor beterelnek, s az ember meg van fagyva. Menni is alig tudok ezzel a bottal, mert az egész városban nem kapok egy nyavalya gumit a végire. A lábam le van vágva, s így kell rendezzem magamat...” „Zoltáni bácsi, szóba állna egy kicsit a fiatalemberrel az irodámban, amíg én megpróbálok keresni egy jobb mankót?” – szólítja meg Székely Róbert az egyik bácsit.A nyugdíjas
Zoltáni Ferenc készségesen bejön velem az irodába, és barátságosan válaszolgat a kérdéseimre. Korábban már lakott a menedékhelyen, de kiköltözött, két hónapja azonban kénytelen volt visszatérni, mert meghalt a házigazdája, ahol bérben lakott és a kertet gondozta. Kint általában barátokkal találkozik, akikkel beül kávézni valahová, esetleg kártyáznak, ha olyan helyet találnak. „Ha nyár volna, egy újsággal a kézben még a parkban is eltelne pár óra, de ilyen hidegben az ember csak tengődik, s vergődik” – magyarázza. Alkoholt is ihatna a barátaival, jegyzi meg, mert minden adott hozzá, de mivel a szállón ezt tiltják, nem vállalja. „Még délelőtt elmegy egy sör vagy egy stampedli, de több nem” – teszi hozzá. A hellyel nagyon meg van elégedve, örül a melegnek, tisztálkodási lehetőségnek, nem mer kockáztatni. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozik, azt válaszolja, hogy nyugdíjas „mobilásokkal”, akik közül már többen egyedül élnek. Ő is nyugdíjas, a különbség csak az, hogy neki nincs lakása. Olyan bárokba jár, ahol megtalálja a napi újságokat, azokat el szokta olvasni, aztán lassan elindul visszafelé, s ha még nincs ott az idő, újabb kávét is elfogyaszt valahol. A legtöbb helyen televízió is van, mondja, s a tél elől ilyen helyekre lehet behúzódni.
A nővendég
Bölöni Anna a következő alany, aki gyorsan elmondja, hogy ő jól érzi itt magát, nem akar ellenszegülni a főnökségnek, aztán máris továbbállna. – Hol tölti a napjait? – kérdezem tőle is, ő pedig elmondja, hogy vagy a leányának segít, akinek most született kisfia, vagy a nővére kislányára vigyáz, ezenkívül egy orvoshoz és egy idősebb hölgyhöz is szokott járni dolgozni. Nem sok nő lakik a hajléktalanszállón, jelenleg csak két állandó nővendég van. Egyesek csak néha mennek be, általában reggel, fürödnek, átöltöznek, majd távoznak, nem alusznak ott. Mint mondja, ő három éve lakik bent, de nagyon meg van elégedve a körülményekkel, azt is helyénvalónak találja, hogy „egy cseppet megbüntetik azt, aki megissza”. Ő megérti ezt, ezért igyekszik betartani a törvényeket, tiszteli Róbert urat és az egész személyzetet, mert mindenben kiszolgálják őket, mosnak rájuk, néha még ételt is szereznek nekik.A beteg
A harmadik vendégem Bálint Sándor, egy hosszú hajú, fiatalos arc, aki azzal kezdi, hogy osztálytársa volt az egyik kolléganőmnek az újságnál, aztán elmeséli, ő már huszonnégy éve él a Sing-Singben, ő a legöregebb lakó. Valamikor nagyon rossz volt itt az élet, mondja, mert mindenki tele volt tetűvel meg bolhával. Jobb így, mint amikor ötszázan voltak, „és Róbert főnökkel sincs baj” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy hová szokott kijárni, azt mondja mosolyogva: „valami paphoz járok fel, mert nekem is van egy négyéves teológiám, de nem tudtam elvégezni, mert lebetegedtem, s olyan betegségem van, hogy gyógyíthatatlan, rákom van...” Néha bevásárol a nénjének, elhányja a havat a háza elől. Nyáron mit szokott dolgozni? – kérdezem tőle, ő pedig azt válaszolja, hogy nem dolgozik, mert betegnyugdíjas, gyógyszereken él. „Nem tudom, más hogy van vele, de én már megszoktam a nyomorúságot – panaszolja –, mert valamikor egy lépcsőházban aludtam, a betonon, harminckét fokos hidegben, amit senki más nem élt volna keresztül, de én átéltem.” Reggelente onnan járt dolgozni – magyarázza –, este pedig hazament és lefeküdt a betonra. Ahhoz képest itt azért jó – fűzi hozzá.Miközben lekísért az intézményvezető, és az épülettel kapcsolatos általános problémákról mesélt, szúró pillantásokkal osont ki mellettünk Bölöni Anna. Ma véletlenül neki kellett belefújnia a szondába. Vajon hol tölti el az időt kilencig – kérdeztem magamban, miközben beültem a jéghideg autóba.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gordiuszi csomó: kinevezték a régi-új iskolaigazgatókat
Kitart Kósa Mária mellett a Brassai-líceum közössége
Év eleji lendülettel kezdhették meg tegnap tevékenységüket azok az iskolaigazgatók és aligazgatók, akik sikerrel vették a tanügyminisztérium által tavaly ősszel megszervezett versenyvizsgát. A betöltetlenül maradt intézményvezetői tisztségekre a megyei tanfelügyelőségeken tegnap próbáltak megoldást találni. A kolozsvári Brassai-líceum esetében az iskola közössége továbbra is kitart Kósa Mária volt igazgató mellett, ezért a tanfelügyelőség által kinevezett Iszlai Enikő tegnap már be is nyújtotta lemondását. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: lemondása ellenére Iszlai Enikőnek 20 napon át el kell látnia az igazgatói tisztséget, ezt követően viszont új személyt neveznek ki. Az „új” igazgató kérdésünkre elmondta: a tanintézet továbbra is támogatja volt igazgatóját, és megjegyezte: a legújabb minisztériumi rendelet szerint Kósa Mária továbbra is betöltheti igazgatói tisztségét.
Jó sok fejtörést okozhatott a megyei tanfelügyelőségek illetékeseinek, hogy megoldást találjanak azon tanintézmények gondjaira, ahol az őszi iskolaigazgatói versenyvizsgára nem jelentkezett senki, vagy a jelentkező sikertelenül vizsgázott. A pár nappal ezelőtt kibocsátott tanügyminisztériumi rendelet – miszerint azokban az iskolákban, ahol nem volt jelentkező, vagy az illető személy nem érte el a szükséges pontszámot, az igazgató továbbra is megőrizheti tisztségét – sem oldotta meg a „gordiuszi csomót”.Például a Brassai-líceum esetében a tanári kar javaslatára Iszlai Enikő volt aligazgatót nevezte ki a megyei tanfelügyelőség, ám a pedagógus a kinevezését követően be is nyújtotta a lemondását.
– A Brassai-líceum tantestületének javaslata Kósa Mária volt, akinek ősszel nem sikerült a versenyvizsgája. Mivel egy előző tanügyminisztériumi rendelet szerint a sikertelenül vizsgázók nem tölthetik be az igazgatói, esetenként az igazgatóhelyettesi tisztséget, ezért elvállaltam az igazgatóságot, de a legújabb tanügyminisztériumi rendelet ezt a tilalmat feloldotta. A Brassai-líceum tanári kara ezért reméli, hogy Kósa Mária továbbra is betöltheti az iskolaigazgatói tisztséget, mivel mindannyian nagyon tiszteljük, és szeretnénk, ha visszaállna a régi rend – nyilatkozta lapunknak Iszlai Enikő.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk: felmondása ellenére húsz napig Iszlai Enikő tölti be a Brassai-líceum igazgatói tisztségt, és ezt követően dönt a tanfelügyelőség arról, hogy elfogadja vagy nem Iszlai lemondását. Hozzátette: lát esélyt arra, hogy Kósa Mária visszakerüljön a Brassai-líceum élére. 
– A legújabb tanügyminisztériumi rendeletnek vannak jó oldalai is, hiszen ennek tulajdoníthatóan lett igazgatója és igazgatóhelyettese kilenc Kolozs megyei tanintézménynek. Az új iskolaigazgatói versenyvizsgát állítólag idén augusztusban szervezik meg, de még nem lehet tudni, hogy milyen módszertan alapján – közölte lapunkkal Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes.
Megoldódni látszik a Körösfői Kós Károly Általános Iskola helyzete is – ahol az addigi igazgató nem jelentkezhetett a versenyvizsgára –, mivel a tanfelügyelőség elfogadta a tantestület javaslatát, és kinevezte igazgatónak Török-Kis Erikamatematikatanárt.
A tanügyminiszter döntésére az elnöki hivatal felháborodottan reagált, arra figyelmeztetett: súlyos következményei lehetnek a vizsgált elbukó igazgatók tisztségbe való visszahelyezésének. Pavel Năstase tanügyminiszter azzal indokolta a döntést, hogy ily módon akarják feloldani a patthelyzeteket bizonyos tanintézményekben.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Beszéljünk megoldható problémákról - nyílt levél
Bő egy hónapja indítottunk petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel, amelyben az erdélyi magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére és a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekeztünk felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét.
Úgy gondoltuk, hogy a petíciót kiértékelő nyílt levéllel nem lett volna sportszerű kampányban előjönnünk, mostanig vártunk hát vele.
A petíciót közel hétszáz személy, többségében tanár írta alá. Nagyon hiányoljuk sok történelmi múltú iskola tanárainak és főleg igazgatóinak a visszajelzését, az erdélyi magyar sajtó állásfoglalását és a politikum reakcióját.
Miközben a petíció szövege készült, számos pozitív visszajelzést és konstruktív kritikát kaptunk. Sok értelmiségi éreztette velünk, hogy a probléma sokkalta bonyolultabb, mint ahogy ez “naivan” egy petícióban felvázolható, és sokan kételkedtek abban, hogy ezek a problémák a közösségünk körében megoldhatóak. Általában mindenkinek megvolt a panasza, és hiányolták ennek a konkrét belefogalmazását a petíció szövegébe. Voltak, akiknek a felekezeti és állami iskolák viszonya jelentette a legfontosabb problémát, voltak olyanok, akik a szakmaiság teljes mellőzését szerették volna számonkérni a politikai elitünktől, nagyon sokan voltak olyanok, akik az oktatás színvonalát sérelmezték vagy az egyetemi tanárképző szakok hiányában és a tantervekben látták a tanügyi problémák lényegét. A sajtó és nyilvánosság kérdéskörét illetően a legtöbben azt a kritikát fogalmazták meg, hogy a politikailag nem elkötelezett sajtó egy utópia.
A kampány később beigazolta, amiről írtunk: politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték.A számok azonban mást mutatnak. A 2012-2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be - egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást.
A tudomány arra tanít, hogy a komplex problémákat is egyszerű modellek, ok-okozati összefüggések segítségével lehet megérteni.Az oktatásban a legnagyobb probléma szerintünk a megfelelőhumánerőforrás hiányaés a szakmaiság háttérbe szorulása a döntések meghozatalakor.
Mindenütt szükség van absztrakt gondolkodású, hosszútávú képzést igénylő szakemberekre, és őket manapság jól meg is fizetik.Amíg a tanári fizetés az országos átlagjövedelem alatt van, és a tanárok megbecsülése nem javul, nem leszünk képesek megfelelő tanárokat juttatni a tanügybe. A természettudományok, reál tárgyak terén a probléma nagyon látványos. Az utóbbi 10 évben azok közül, akik a BBTE fizika szakát magyarul végezték el, senki sem lett tanár. Nem csak a jobbak kerülték el a tanári pályát, hanem mindenki. A bölcsésztudományok esetében más a munkaerőpiac szerkezete, így ott a probléma talán kevésbé látványos. Az előrelátható 15%-os béremelés nem jelent érdemi megoldást. Kisebbségi mivoltunkból eredően mi sokkalta kitettebbek vagyunk ezen problémák irányába, mint a többségi társadalom. Érezhető részben a román iskolák, részben Magyarország elszívó hatása. A probléma már ott is tapintható, hogy a történelmi iskoláink teljesítménye lassan lemarad a román versenytársaké mögött. Ahelyett, hogy velük egy kategóriában mérettessük meg magunkat, kifogásokat keresünk, sok esetben saját versenyeket, mutatókat és rangsorokat találunk ki, ezekkel áltatva magunkat.
Van-e a közösségen belüli megoldás az oktatás gondjaira? A Romániai Német Demokrata Fórum jóval előttünk felismerte a tanárhiány veszélyeit és talált megoldást. A németül tanító tanárok a német állam támogatásával egy brassói székhelyű alapítványon keresztül fizetéskiegészítést kapnak.
Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében enneképp ellenkezőjét várjuk el.
Kérjük, hogy tartózkodjon a rendelkezésére álló kontroll-mechanizmusok működtetésétől. Mára nem csak a szakmában számít nyílt titoknak, hogy a legfontosabb erdélyi magyar sajtótermékek - a nagy internetes portáloktól a nyomtatott napi- és hetilapokig, a kereskedelmi rádióktól a televízióadókig és a közszolgálati adók magyar szerkesztőségeiig - ilyen vagy olyan módon, de az RMDSZ befolyása alatt állnak.
A politikummal való kapcsolat nem csak a kiadó tulajdonosi körét, a szerkesztőségben döntéshozó szereppel bíró személyek kinevezését, hanem az adott médiaorgánumok pénzforrásait tekintve is egyértelmű: egyes, befolyási köréhez tartozó szerkesztőségeket közvetlen módon finanszíroz az RMDSZ (lásd az Erdély Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány, vagy a maszol.ro-t kiadó Progress Alapítvány), más szerkesztőségek a Communitas Alapítványon keresztül részesülnek az RMDSZ által kezelt, magyar közösségnek járó bukaresti kormánytámogatásból. A szerkesztőségek fontos jövedelemforrását képezik az RMDSZ-es önkormányzatokkal kötött reklámszerződések is.
A magyar kormány, illetve a Fidesz a maga során a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány révén van jelen az erdélyi médiapiacon - az ő legfontosabb erdélyi érdekeltségük egy sor székelyföldi napilap, valamint ahttp://szekelyhon.ro/portál mögött álló Udvarhelyi Híradó Kft.
Addig, amíg a Fidesz és az RMDSZ szemben állt egymással, ez a duális berendezkedés valamennyire működött is: a két tábor egymást már csak politikai érdekből is igyekezett elszámoltatni, sakkban tartani. Mára azonban a magyar kormány legfontosabb erdélyi szövetségesévé az RMDSZ vált, ez pedig az erdélyi magyar sajtónyilvánosság közel totális kontrolljával jár.
Mikor totális kontrollról beszélünk, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy a kritikus hangokat elhallgattatják, hanem hogy ezeket ilyen-olyan indokokkal kiszorítják a “mainstream” médiából. Így költöztek a Facebook-ra, különféle blogokra az érdemi, közügyekkel kapcsolatos viták - ezek azonban a szélesebb társadalmi rétegekhez már nem jutnak el. Ezt azért érezzük problémának, mert a szólás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és az elszámoltatás gyakorlatát meg kell őriznünk, tovább kell erősítenünk.
Az is nyílt titok a szakmában, hogy az RMDSZ direkt módon beavatkozik egy-egy szerkesztőség munkájába, konkrét cikkek publikálását tiltva le. Eközben a hírfolyamokat egyre inkább kommunikációs szakemberek által kitalált, és a politikum pillanatnyi érdekeinek megfelelő módon tálalt témák uralják - lásd a menekült-népszavazás, vagy a parlamenti választási kampány fő mozgósító üzenetei: csíksomlyói búcsú, meghurcolt erdélyi magyar politikusok, stb.
Nem gondoljuk azt, hogy kizárólag a politikai elit hibája az, hogy az erdélyi magyar sajtó jelenleg alig képes betölteni azt a watchdog-szerepet, mely elvileg a feladata lenne. Az azonban világos, hogy a problémák egyik fő oka az, hogy jelenleg az erdélyi magyar médiaorgánumok többsége számára közel lehetetlen az RMDSZ által közvetlenül vagy közvetetten kontrollált erőforrások nélkül működni -ezt a kiszolgáltatott helyzetet pedig a politikum maximálisan ki is használja.Ezért, a közösség érdekében, az RMDSZ-nek elsősorbanönkontrollt kell tanúsítania.Továbbá meg kell találni a módját annak, hogy abból a pénzből, melyet a román kormány az erdélyi magyar kisebbségnek kiutal, átlátható módon, objektív mutatók szerint és politikai jellegű feltételek támasztása nélkül részesüljenek támogatásban az erdélyi magyar sajtóorgánumok. A tapasztalat azt mutatja, hogy az a rendszer, amit a Communitas Alapítvány jelenleg működtet, nem ilyen.
Összefoglalva, a következő négy évre a petíció aláírói nevében a konkrét kéréseink tehát a következők:
1. Az oktatás terén egy alapítvány azonnali létrehozása (vagy valamely létező alapítvány megerősítése és átalakítása), amely a jól teljesítő, magyar nyelven tanító erdélyi tanároknak vonzó ösztöndíj formájában kiegészíti a fizetését. Erre főleg azokból a tárgyakból van szükség, ahol tanárhiány körvonalazódik. Ezen alapítvány működését az erdélyi magyar kisebbség éves állami támogatásából, egyéni támogatásokból, anyaországi támogatásokból és alternatív forrásokból a politikai elitünk biztosítsa.
2. A romániai magyar sajtó függetlenségét javító támogatási rendszer kidolgozása, mérhető teljesítmények és nyilvános pályázatok révén.
3. Politikai elitünk, intézményeink és alapítványaink vezetői legyenek naprakészek és felkészültek arra, hogy elszámoltassuk őket. Ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, amikor a sajtó vagy a civil társadalom ezt kívánja.
A petíciónkat támogató hétszáz aláírás bizonyítja, hogy sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk.
Néda Zoltánfizikus,
Sipos Zoltánújságíró,
Váradi Nagy Pál
Szabadság (Kolozsvár)

Változtatások előtt a Sapientia
Újabb mandátumot nyert nemrég Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Az intézményvezetővel az egyetem jelenlegi helyzetéről, a felmerülő akadályokról, illetve további terveiről beszélgettünk. Mint kiderült, egyre kevesebb fiatal vállalja, hogy Csíkszeredában tanul tovább, így átszervezésre van szükség.
– Hogyan élte meg, hogy 90,1 százalékos többségi szavazattal nyerte el újabb rektori mandátumát?
– Megtiszteltetés számomra, hogy a kollégáim úgy értékelték az elmúlt négy évet, hogy ilyen arányban választottak vissza rektornak. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy egy fejlesztés kellős közepén tartunk, a terveink egy részét sikerült megvalósítani, a másik részének is nekifogtunk, de messzemenően nem fejeztük be. Az oktatási szakok jó részét már kialakította a Sapientia, de van egy pár olyan szak, amelyeket előkészítettük, viszont még nem indítottuk el: az építőmérnöki és erdészmérnöki szakokra gondolok, előbbi már a Sapientia kezdetétől benne volt a terveinkben, utóbbit pedig anyagi-, illetve emberi források hiányában nem tudtuk elindítani Sepsiszentgyörgyön az agrármérnöki szakunkkal egy időben.
– Milyen további tervei vannak, melyek a következő időszak nagy kihívásai az egyetem életében?
– Feltett szándékom, hogy erősítsem az egyetemen folyó tudományos kutatást. A romániai magánegyetemek nehéz helyzetben vannak a kutatások tekintetében, mivel minden rangsorolás a kutatási eredményekre alapoz, de azt is figyelembe kell venni, hogy egy viszonylag fiatal egyetem jóval nehezebben fér hozzá a nemzetközi alapokból finanszírozott kutatásokhoz. Segíteni kell a fiatal kollégákat, hogy rendesen el tudják végezni ezt a munkát, el tudják számolni, és ezzel nem csak az egyetem hírnevét emeljük, hanem a kutatások munkálatai során ki tudják egészíteni a nem túl magas fizetéseiket is. Az itthoni oktatásban a fizetések nem magasak, egy fiatal roppant nehezen tud megélni, ha csak az oktatásért kapott összeget nézem. Célom az is, hogy kialakítsunk egy rendszert arra vonatkozóan, hogy milyen arányban vegyen részt, illetve legyen jelen az egyetem a különböző helyszíneken. Ismert tény, hogy a kezdeteknél roppant nagy igény volt erre az egyetemre Székelyföldön. Azonban azt a trendet is figyelni kell, hogy kevés fiatal vállalja, hogy Csíkszeredába megy egyetemre, még akkor is, ha ütőképes és jó szakokat tudnak felmutatni. Azzal kell szembesülni, hogy a vonzáskörzete csak a szűk régióra korlátozódik, és egészen más a helyzet a kolozsvári és a marosvásárhelyi karok esetében, ahová sokkal több helyről érkeznek hallgatók. Minden helyszínre és minden tudományterületre szükség van, de úgy kell az egyetem fejlesztését menedzselni, hogy mindenki megkapja a helyét. Az egyetem hálózatos jellegének köszönhetően minden helyszínen más gondok jelennek meg. Elindítottunk egy átszervezést, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos szakokat áttelepítünk másik helyszínre. A jövőben sokkal jelentősebb lesz a vízszintes szervezés, akár a hallgatóság vízszintes átjárhatóságát is biztosítani kell. Ha egy félévet egy másik helyszínen tanulnának, azzal csak nyernének. Ez azért nehéz, mert a mai akkreditációs feltételek mindent helyszínhez és szakhoz kötnek.
– Mit gondol az új kormány azon döntéséről, miszerint az oktatásügyi tárcától különválasztják a kutatást? A Sapientia oktató vagy inkább kutató egyetemnek számít?
– Egy olyan rendszert próbálunk létrehozni, ahol kellő egyensúly alakul ki az oktatási és a kutatási tevékenység között. A mai trendek alapján az történne, hogy mivel az egyetemet és az egyéneket is a kutatási eredményeik szerint bírálják el, teljesen természetes lenne, ha az oktatási tevékenységet visszaszorítanánk, és csak másodlagosan lenne fontos az, hogy hogyan és mit oktatunk. Azt azonban egy egyetem nem engedheti meg, hogy az oktatáson próbáljon spórolni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az egyetemi óraszámokra való tekintettel nagyon sok kolléga erősen le van terhelve, és ezért a kutatási tevékenység nehezen fér bele az idejébe. Ezt úgy lehet megoldani, ha a mesterképzésben és a doktorátusban részt vevő hallgatók a kutatást erősítik, előbbi esetében ez már most lehetséges, a doktori iskola kiépítése pedig folyamatban van. Egy dolog az, hogy kutató egyetemet szeretnénk létrehozni, viszont azt is meg kell nézni, hogy melyik tudományterületeken van erre lehetőség. Sok esetben megcéloztuk a kutatói minősítést, és jó úton vagyunk afelé, hogy elnyerjük, viszont még be kell járni ezt az utat. Mindent úgy kell kiépítenünk, hogy ugyanabban az időben tanítsuk a hallgatókat, és neveljük a fiatal oktatókat. A felszereltség nagyon fontos, de ugyanolyan mértékben lényeges az is, hogy ezt a felszereltséget ki is tudják használni a fiatal oktatók. A mérnökképzés nagyon fontos, hiszen egy-egy régió felemelkedése csak akkor lehetséges, ha olyan szakemberek vannak jelen, akik anyagi javakat tudnak létrehozni. Nagy kérdés Székelyföld esetében, hogy mi hiányzik a legjobban. Véleményem szerint az, hogy a megfelelő cégek nem érdeklődtek eléggé az iránt, hogy megfelelő munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak. Ezt kell megváltoztassuk az egyetem segítségével.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, problémát jelent, hogy az idősebb oktatók elérték a nyugdíjkorhatárt. Hogyan orvosolják ezt a helyzetet, van kellő számú és minőségű utánpótlás?
– Nagyon fontosnak tartom a fiatalítást, ezt már évek óta mondom. Azzal szembesültünk, hogy az egyetem elindításánál fontos szerepet vállaló oktatók elérték azt az életkort, mikor már egészségügyi és más feltételek miatt nem tudnak oly sokat vállalni, mint eddig, így át kell adniuk a stafétabotot a fiataloknak. Ha a főállású oktatóink számát nézem, azt kell mondanom, hogy stagnál. Az idősebb kollégák nyugdíjaztatását ugyan pótolják a fiatalok, de nem olyan mértékben, ahogy szeretnénk. A törvények értelmében csak az lehet főállású oktató, akinek tudományos címe van, ez pedig azt eredményezte, hogy egy adott pillanatban harmincan voltak abban a helyzetben, hogy bár be voltak iratkozva, de még nem szerezték meg a minősítést. Ebből jelenleg több mint húszan megszerezték a címet, így az egyetem oktatóinak átlagéletkora nagyon ütőképes lett. Jelenleg egy olyan szimbiózis alakul ki, ahol még jelen vannak az idősebb kollégák is, de a ciklus végén teljes egészében a fiatalokra fogok támaszkodni. A fiatalokat egyébként a 40–50 éves korosztályra értem, akik pont abban a korban vannak, amikor megfelelő energiával rendelkeznek, és megvan a kellő tapasztalatuk.
– Megtalálta-e a helyét országos szinten a Sapientia magyar magánegyetemként?
– Ma a Sapientia egyetem a magyarul tanuló romániai fiatalok több mint egynegyedét oktatja. Ha ezt hosszútávon kivetítem, és kiszámolom, hogy az évek során hány diák végez nálunk, azt lehet előrevetíteni, hogy az erdélyi magyar értelmiség 40–50 százaléka a Sapientia egyetemen fog végezni. Ez mutatja a legjobban a felelősségünket, hiszen nem mindegy, hogy ez az értelmiség milyen hatással lesz a társadalmunkra. Azt fogja mondani, hogy mindent megtanultam, most már elmehetek, vagy több erőfeszítéssel, de inkább itthon képzelem el a jövőmet? A Sapientiát többféleképpen lehet jellemezni: mint hiánypótló intézmény, már az első ciklusokban megtalálta a helyét; mint magyar mérnökképző intézmény, szintén megtalálta a helyét; de ha azt nézem, hogy elérte-e azt a tudományos megbecsülést, amit én hosszútávon kívánok, akkor azt kell mondjam, azért még dolgozni kell. Idő kérdése, hogy milyen eredmények születnek, és milyen együttműködések valósulnak meg. A magyarországi egyetemek majdnem száz százalékosan teljes jogú partnernek tekintenek, illetve a romániai neves egyetemek szintén. Együtt pályázunk kutatásokra, együtt dolgozunk, és úgy tartják, hogy a Sapientia ugyanazt a tudást biztosítja, mint amit ők nyújtanak. A bukaresti, brassói, kolozsvári és temesvári neves egyetemekre gondolok, és azt hiszem, ennél több nem is kell, hiszen belülről látták, hogy milyen minőségben tanítunk, és számos olyan hallgatónk van, akik tanulmányaik befejezése után ezeken az egyetemeken doktoráltak kimagasló eredményekkel.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Móka: akik “elgereblyézik a mezsgyét”
Megalakulása óta a legjobb, elismerésekben gazdag évét zárta 2016-tal az érmihályfalviMóka. A színjátszó csoport alapító-előadó-rendezőjével, Szabó Jánossal ennek kapcsán sok mindenről szót ejtettünk. A csoport január 15-én lép színpadra legközelebb.
Ha érmihályfalvi előadócsoportokról esik szó, akkor a 30 éves Nyíló Akác néptánccsoport után valószínűleg a már 16 éves Móka színjátszó csoport jut először eszébe a nem helyi lakosoknak is. Ehhez hozzájárult, hogy több mint 50 produkcióval álltak közönség elé másfél évtized alatt, és ugyancsak a 60-at közelíti azok száma, akik “mókásnak” mondhatták/mondhatják magukat. A siker kovácsa, a csapat mozgatója és mindenese is egyben Szabó János, akinek bemutatása részben egybefonódik a Móka bemutatásával is.
Bánságból az Érmellékre
Szabó János a bánsági Nagyszentmiklóson született, gyerekkorát és iskolaéveit már Újszenetsen és Temesváron töltötte. A színházi élet “szele” már korán megcsapta, hiszen édesapja kellékes volt a temesvári színházban, így neki módja volt szabadidejét a világot jelentő deszkák közelében tölteni, sőt, rájuk is léphetett, hiszen gyerekszínészként szerepet is kapott. “Korán megfertőződtem a színházzal”, fogalmazott és mint alább kiderül, ebből máig nem gyógyult ki. Következett egy újszentesi színjátszó csoport, majd a temesvári Thália. Némi váltás történt, amikor a néptánc felé fordult, 10 évig az ugyancsak temesvári Rezeda csoport tagja volt, sőt, egy időben vezetője is a tánckarnak. Adódik a kérdés: a színházi vonzódás hogyan nem vitte a színi pálya irányába? Vitte, tudom meg, de egyetlen próbálkozását elutasították, az akkor még volt korhatár miatt többet nem is próbálkozott, a rendezői karrier pedig nem vonzotta. A ’90-es évek végén családi okok miatt került Érmihályfalvára, ahol “hiányérzete volt, nem találta önmagát”, érezte: valamire még szüksége lenne a munkáján kívül. Ez vezetett oda, hogy 2000 december hetedikén megalakult a Móka színjátszó csapat, mely nevében utal a várost átszelő patakra, ugyanakkor a “mókázásra” is.
A karakter szembe jön
A Móka-történeti alakuló ülés Szabó Jánosék konyhájában zajlott le, alapító tagok: Szabó Éva, Felvinczi József, Zih Gábor, Felvinczi Erzsébet, Kulcsár Ágnes, Boros József és Szabó János, utóbbiak négyen a mai napig aktív tagok. A “társulat” gyorsan gyarapodott, hiszen elsőként A cigány című népszínművet mutatták be, amiben ifjabbakra és idősebbekre egyaránt szükség volt. Apropó, “toborzás”: ez annak függvényében történik, hogy éppen milyen darabra készülnek, milyen karakterekre van szükség a meglévők mellé. A módszer nagyon egyszerű, érdeklődnek barátok, ismerősök körében, vagy egyszerűen megszólítja a szembe jövő, alkalmasnak vélt arcot az utcán. Persze 10-ből 8-an azonnal nemet mondanak, de van aki eljut a próbáig és akár be is válik, addig rejtett értékét hozva felszínre. Arra is volt már példa, tudtam meg, hogy a lelkesedés nem párosult alkalmassággal, az illetőt el kellett tanácsolni, de harag nem volt. Eddig, beleszámolva a színműveket, irodalmi előadásokat, kabarékat is, közel 60 bemutatója volt a Mókának, a legnépesebb produkciójuk Móricz Zsigmond Úri murija volt, amikor 22 név állt a szereposztásban.
A Bányavirág-sikersztori
Amatőr csapatról lévén szó, elsősorban önmagukra számíthatnak, például a maguk kitalálta díszleteket maguk fúrják-faragják, az alapanyagokat ahányszor csak lehet újrahasznosítják. A kellékek, jelmezek is mind saját tulajdonúak, vannak Móka-tagok, akik nagyszerű érzékkel válogatnak a különböző turkálókban, sőt, már félre is teszik számukra az esetleg használhatónak tűnő holmikat. Ugyanakkor megemlítendő az önkormányzat segítsége, ami leginkább az utazások támogatásában nyilvánul meg, de a helyi jellegű Pódium Díjat is többször megkapták már. Hogyan lehet egy ilyen többé-kevésbé népes, különböző korosztályú és irányultságú csapatot “tűzben” tartani? Szabó János szerint ehhez mindenképpen kell a tagok elkötelezettsége, ugyanakkor mindig kellenek az új ötletek, a kihívás. Utóbbira jó példa a Bányavirág. Az van ugyanis, hogy a darabválasztást megbeszélik, Székely Csaba drámája ellen azonban tiltakozott a csapat, mert nehéz és “más” volt. Ám miután megtalálta mindenki a szerepét (vagy a szerep őt?), már “szinte alig kellett rendezni”, emlékszik vissza Szabó János, és a történtek őt igazolták, hiszen az eddigi legnagyobb sikersorozatot produkálták a Bányavirággal: magyarországi amatőr és alternatív (melyeken hivatásosok is részt vesznek) színjátszó fesztiválokon átvehették a a legjobb rendezés, női, férfi és mellékszereplő (utóbbit ketten is), illetve a legjobb előadás díját is (ezekről lapunkban annak idején beszámoltunk).
Kabarék és drámák
Adódik a kérdés: hogyan viszonyulnak a profi társulatok az amatőr csoportokhoz? Szabó János (anélkül, hogy valakit is megsértsen) úgy érzi, előbbieknek “derogál” utóbbiakkal foglalkozni. Erre idézte büszkeséggel Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari Díjas érdemes művészt, aki az egyik fesztiválon, a zsűri tagjaként mondta a Bányavirág-előadásukra: ez az előadás elgereblyézte a mezsgyét a profik és az amatőrök között, míg Ascher Tamás szintén Kossuth- és Jászai Mari Díjas rendező bevallotta: nehezen tudna rosszat mondani a látottakról.Szabó János maga is színre lép alkalomadtán, bár úgy tartja, szívesebben játszana, ha más rendezne, hiszen “lentről egészen másként látszik minden”. Sokkal hálásabb feladat bohózatot, kabarét játszani, hiszen azonnali a visszajelzés, ami nem azt jelenti, hogy könnyebb is, hiszen a poénoknak “ülni kell”. Azonban “nagyszerűbb és nagyobb elégtétel”, amikor egy dráma megfogja a közönséget, amikor a függöny lehulltát pár másodpercnyi csend követi a taps felhangzása előtt, fejtette ki Szabó János, aki az említett fesztivál-szereplések nyomán két meghívást is kapott magyarországi rendezésre, de azokat nem fogadta el.
Készülnek az idei bemutatókra
Azt is eredményként könyvelik el, hogy vannak olyan Móka-tagok, akik diákként kerültek a csapatba, aztán, egyetemi éveik elvégzése után, visszakerülve a városba, a Mókába is visszatértek. Aki életét a színpadon folytatta, “csak” egyet tudott említeni Szabó János, ő Cormos Viktória operaénekesnő, akit a Kolozsvári Állami Opera magyar és román társulata is foglalkoztat.“Bár életem alakulhatott volna másként is, semmit nem bántam meg”, összegzett Szabó János, aki azt is elárulta, hogy idén két nagybemutatóval készülnek (eggyel szokás szerint a Nyíló Akác Napokra, eggyel őszre), melyek mellett lesznek irodalmi összeállításaik is. Végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említenünk, hogy immár 13 éve szilveszteri kabaréval is a közönség kedvére tesznek, 2016/2017 fordulóján a Két féltucat, akciósan című, klasszikus és saját jelenetekből dalbetétekből állt produkciót mutatták be. Szokásuk, hogy ezt a vidám műsort még január folyamán megismétlik, erre idén is sor kerül 15-én, vasárnap 18 órától, ekkor lehet legközelebb színpadon látni a Mókát.
Rencz Csaba
erdon.ro

Fölösleges jajveszékelés
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk

NYÍLT LEVÉL MASZOL-ÜGYBEN KELEMEN HUNORNAK
Még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem.
Tisztelt Szövetségi Elnök úr! Bizonyára tud a személyem körül történtekről és azok visszhangjáról; nem is azt szeretném itt részletezni. Ezt a levelet azért írom, mert még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arra, hogy a közpénzből gazdálkodó Progress Alapítvány mint kiadó konkrétan miért menesztett engem a Maszoltól, miután tudomásom szerint semmilyen szakmai, adminisztratív vagy sajtóetikai vétséget nem követtem el, és azt remélem, hogy ha ezt most az Alapítványt működtető RMDSZ elnökétől kérdezem meg, akkor végre megtudhatom. Azt is remélem, hogy egy ilyen méltatlanság után megérti természetes elvárásomat, hogy legalább érdembeli tájékoztatást kapjak a tényleges okokról, és ezt elégséges indoknak fogja látni levelem megírásához, tehát nem fog mögötte semmiféle politikai vagy más, személyes indítékot feltételezni (biztosíthatom afelől, hogy ilyen nincs is), és olyasmit sem, hogy ezt mások ösztönzésére vagy sugallatára tenném. Számolok vele, hogy RMDSZ-es barátaim esetleg helyteleníteni fogják levelem közzétételét, de ez az én szabad választásom, amibe senkinek sem lehet beleszólása. Utána bárki elmondhatja róla a véleményét. Miután pedig az esetnek elég nagy sajtóvisszhangja is lett, a válaszára most már nemcsak én lennék kíváncsi, hanem az olvasók is (akik nem mellesleg az RMDSZ potenciális szavazói), hiszen azt ők sem gondolhatják, mint ahogy én sem, hogy Ön mint egykori sajtós és jó ideje vezető politikus ne tudná, hogy alapjában véve miről is volt szó, mi volt a háttere és az igazi oka az eltávolításomnak. Ezt pedig nemcsak azért írom, mert az elbocsátásom elfogadható megindoklása hiányában az olvasóim most bármit feltételezhetnek rólam (márpedig a saját jó hírére mindenki érzékeny), hanem azért is, mert az RMDSZ elnökének hallgatása már kezd feltűnővé válni (Facebook-bejegyzésekben és hozzászólásokban többen is szóvá tették ezt), és különféle spekulációkra is alkalmat ad, kezdve onnan, hogy ezzel kapcsolatban esetleg valami titkolnivalója van, netán valahonnan hallgatásra kényszerítik, egészen addig, hogy szerkesztői és publicisztikai tevékenységem politikai okok miatt vált nemkívánatossá a Maszolt kiadó Progress Alapítvány gazdája, az RMDSZ számára. (Ez utóbbi feltételezés sem nagyon meglepő, hiszen jól tudjuk, hogy a magyar sajtó terén sajnos nem a tisztázások, hanem a tisztogatások, a végső indítékában politikai takarítás korát éljük.) Ezekről nem látom itt szükségesnek többet írni, hiszen az utóbbi két hét eseményeinek különféle sajtóbeli értelmezéseit bizonyára ismeri. Mikor valamire nincs válasza, az ember találgatásra van utalva. Én is megpróbáltam felidézni, hogy volt-e az általam szerkesztett Vélemény rovatban olyan anyag, amely egyértelműen szembement volna az RMDSZ kinyilvánított véleményével, de ilyet nem találtam. Eszembe jut viszont néhány jegyzetünk olyan témákról, amelyekről az RMDSZ valami miatt jobbnak látta egyáltalán nem nyilatkozni. Ilyen volt például a magyarországi sajtóállapotokat meghatározó médiatörvény sajtószabadságot korlátozó volta, majd (ennek következményeként is) a Népszabadság megszüntetése, amiről magam is írtam nem is egyszer. És jelent meg a rovatban írás a magyarországi minősíthetetlen menekültellenes gyűlöletkampánnyal kapcsolatban is. Mondjuk ezek nem érintették közvetlenül érdekképviseleti szervezetünket, viszont amikor a magyar külügyi és külgazdasági miniszter Bukarestben a kisebbségi jogköveteléseink mérséklését kérte, az RMDSZ akkor sem szólt semmit, a Maszol Vélemény rovata viszont igen, és akkor is szólni próbált, mikor ugyanaz a miniszter a román nemzeti ünnep kapcsán azt a jóérzést sértő (és mellesleg az erdélyi magyarok problémáinak megoldását is nehezítő) intézkedését meghozta – azt a cikket nyilvánvaló politikai meggondolásból a Kiadó kivétette, szerzőjével, Gál Máriával pedig, akárcsak velem, megszakította a további együttműködést. Nem tudhatom, Elnök úr, hogy az előbb elmondottaknak van-e közük az én elbocsátásomhoz, és ha van is, milyen mértékben, de ha netalán lenne, az nagyon szomorú dolgoknak lenne a jele. Ezt pedig azért nem hallgathatom el, még ha esetleg nem örülne is neki, mert aki sajtós, az akkor is sajtós marad, ha elbocsátják. (Vagy ha közben politikára adja a fejét, amit magam soha nem akartam, akkor sem, amikor pedig megtehettem volna.) A sajtónak pedig egyik feladata, hogy figyelmeztessen a látható és várható bajokra, és ha megvonják tőle ennek a lehetőségét, akkor a dolgok nagyon rossz irányba indulhatnak el. Sőt mintha már el is indultak volna. Például eddig még nem volt olyan, hogy a parlamentben a frakcióvezetőket ne titkos szavazással, hanem azt megkerülve, a szövetségi elnök ellentmondást nem tűrő utasítására nevezzék ki. Mire megírhattuk volna a figyelmeztetésünket, a Maszol Vélemény rovata erre alkalmatlanná vált. Az „új Maszolon” pedig már olyan címek olvashatók, mint például a következő: Kovács Péter sokak számára váratlan lemondása után „Január végén nevezi ki Kelemen Hunor az új ügyvezető elnököt”. Mi már nem szólhatunk, de valaki figyelmeztethetné a kollégákat, hogy az ügyvezető elnököt az SZKT nevezi ki titkos szavazással, természetesen a szövetségi elnök javaslatára, de ami mégsem ugyanaz... A magam személyes kérdésére visszatérve csak annyit szeretnék még elmondani, hogy azt az egyet nem tudnám magyarázatként elfogadni (és azt hiszem, más sem), hogy rovatszerkesztőként és publicistaként nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt az RMDSZ érdekében, és nem támogattam volna minden olyan ügyben, amelyet az adott helyzetben helyesnek vagy legalábbis vállalhatónak ítéltem, még ha ezért az RMDSZ-t zsigerből gyűlölő kommentelők minősíthetetlen gyalázkodásait és rágalmazásait is el kellett viselnem az írásaim alatt. (Az olykor az emberi méltóságomat is súlyosan érintő sértésekre pedig még csak nem is mindig válaszolhattam, mert ezt a Kiadó megtiltotta nekem.) Persze volt a pályám során olyan eset is, mikor az RMDSZ valamely lépését elhibázottnak láttam, és azt sem hallgathattam el, hiszen újságíróként az volt a dolgom, hogy az ilyeneket is szóvá tegyem. És ezt nem is mindig tettem nagyon kíméletesen: kevés olyan „ütős” cím volt még a hazai magyar sajtóban, mint amilyennel a cikkemet elláttam, mikor az RMDSZ kormányszövetségre lépett Traian Băsescu pártjával, közösségünk harsány éljenzése közepette: „Nem veszett el más, csak a becsület”. Az akkori szövetségi elnök egyetlen ironikus, de nem fenyegető vagy rosszindulatú megjegyzéssel intézte el a dolgot, szemben azzal, hogy most viszont egyszerűen elbocsátottak, és még azt sem mondták meg, miért. Arra pedig, hogy miért „védem” és „támogatom” következetesen érdekképviseleti szervezetünket, külön ki kell térnem, hiszen ezt lassan már a barátaimnak is meg kell magyaráznom, akik olykor jelzik, hogy szerintük hajlamos vagyok túlbecsülni az RMDSZ érdemeit és fontosságát. Több okom is van erre, nem sorolnám fel mindet. Főleg azért tartok ki mellette, mert számomra fontos, hogy a romániai magyarságnak legyen, aki minden szinten megfelelően képviselje az érdekeit és az ügyeit, a helyhatóságoktól a parlamentig, és erre egyelőre még mindig az RMDSZ-t látom a legalkalmasabbnak. Védenem pedig azért kellett sokszor („pártsajtósként, pártkatonaként, bérencként”, még ha tagja sem vagyok), mert olyan nemtelen támadásoknak volt (van) kitéve, amelyek morálisan akarták tönkretenni, lejáratni, megsemmisíteni, az eszközökben sem válogatva, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek a romániai magyarság számára annak, ha érdekképviseleti szervezete a vele szemben mesterségesen kialakított bizalmatlanság miatt elveszíti a támogatottságát, és képviselet nélkül maradunk. Azt nem vitatom, hogy az RMDSZ-nél hatékonyabb érdekképviseletet is el lehet képzelni, de mutatni ilyet még senki sem tudott, hogy ki és mi lehetne az. Bizonyos hiányosságait magam is látom, és azért is védem az RMDSZ-t és írom meg róla a jót, hangoztatom az eredményeit, hogy utána hitelesebben bírálhassam, és próbálhassam befolyásolni, hogy tartsa be a demokrácia szabályait. Erre azonban ezentúl már nem lesz lehetőségem, mert nem lesz, hol, miután a Kiadó hirtelen „szép üzenet” nélkül elbocsátott a Maszoltól, így válva meg a portál nyomtatott elődjének, az Új Magyar Szónak az alapító főszerkesztőjétől, a Maszol vezető publicistájától, rovatvezetőjétől. Higgyem azt, hogy politikai indíttatás nélkül történt, a publicisztikámtól és az általam gondozott rovatban megjelent jegyzetektől teljesen függetlenül? Ám ami a legfájdalmasabb: mindez akkor esik meg, mikor szövetségünk első embere éppen egy volt liberális beállítottságú sajtós, akinek biztosan nem kell elmagyarázni, mit jelent a sajtószabadság korlátozása. Elnök úr, ez egyik elődje idejében sem történhetett volna meg! Számítva őszinte válaszára, üdvözlettel:
Ágoston Hugó
Utóirat: Nyílt levelemmel először volt lapomat kerestem meg, de a Maszol a közlését nem vállalta. Így megy ez.
UPDATE: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megkeresésünkre jelezte: Ágoston Hugó levelére magánlevélben fog válaszolni.
Transindex.ro

Rendezni a magyar–román viszonyt
Ha az igazi bűnbandának tűnő új kormánycsapat tagjainak névsorát böngészve valamelyik név csekélyke, igen óvatos bizakodásra adhat okot, az nem más, mint a külügyi tárca élére kinevezett Teodor Meleșcanué.
Persze, sok rosszat el lehet mondani a bukaresti diplomácia új vezetőjéről is: a kommunista rendszerben edződött, pályafutása során igencsak sok pártot megjárt már, titkosszolgálati vezetői múlttal rendelkezik, a Külügyi Hírszerző Szolgálat vezetője volt, és maga is hirdeti azt a hazugságot, amellyel a román diplomácia telekürtölte a világot, mely szerint Bukarest példaértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést, továbbá az ő nevéhez fűződik a 2014-es elnökválasztás legnagyobb botránya, amikor a román kormány gyakorlatilag akadályozta a Románia határain kívül élő román állampolgárok szavazását.De a külügyminiszter megítélésekor a legfontosabbnak mégiscsak az tűnik, hogy akarja-e, képes-e Romániát úgy megtartani az euro-atlantista pályán, hogy közben ne élezzen ki fölösleges konfliktusokat a közelünkben levő katonai nagyhatalommal, Oroszországgal, illetve számunkra, erdélyi magyarok számára elsődleges fontosságú még a magyar–román viszony minden szinten történő rendezése. Számtalanszor bebizonyosodott: ha Bukarest és Budapest között diplomáciai csörte, feszültség alakul ki az államközi kapcsolatokban, az rendszerint rajtunk csapódik le. Ezen két szempont alapján pedig Teodor Meleșcanu akár jó választásnak is bizonyulhat, hiszen olyan rutinos diplomatáról van szó, aki korábban külügyminiszterként dolgozott az ország NATO- és uniós csatlakozásáért, továbbá jól ismeri a magyar–román viszonyt, és maga is bábáskodott a két állam közötti alapszerződés létrejöttében.Aztán meg azért is muszáj nekünk abban reménykednünk, hogy Meleșcanu csak kimozdítja a holtpontról a magyar–román viszonyt, merthogy aligha lehet már tovább rontani azt, miután az elmúlt évek során Bogdan Aurescu és Titus Corlățean alaposan tönkretette, a szakértői kormány miniszterének, Lazăr Comănescunak pedig vélhetően sem a szükséges politikai támogatottsága, sem a tekintélye nem volt meg ahhoz, hogy érdemi változást érjen el. A Budapestről érkező jelzések szerint a magyar fél nyitott a kapcsolatok rendezésére, és ha figyelembe vesszük, hogy a magyar kormánynak a sokkal több konfliktus terhelte magyar–szerb vagy magyar–szlovák viszonyt is sikerült a normalitás medrébe terelnie, akkor talán nem marad hiú ábránd, hogy Bukaresttel is megtalálják a közös hangot.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromfalu: Pürkerec
Több szál köti Háromszékhez ezt a barcasági csángó települést. Pürkereciek is telepedtek Sepsiszentgyörgyre, jelenlegi lelkészüknek is itt ringatták bölcsőjét, de a pürkereci születésű Gobbi Hilda-díjas színművészt, Barkó Györgyöt sem hagyhatjuk ki, aki 1950-ben a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Pürkerec Tatrang községhez tartozó, magyar evangélikusok által is lakott falu a Bodzavámi-hegyvonulat déli lába alatt.
Látogatás a parókián
Hankó Szilamér fiatal lelkipásztor az azóta már lepergett advent hangulatában fogadott. Felesége, a tiszteletes asszony szakképzett vallástanárként a gyermekekkel próbálta az ünnepi műsort, délután a boricások gyakoroltak az imaház udvarán, hogy gazdagabbá tegyék a karácsonyt. Az evangélikus hívek száma meghaladja a félezret, s csodák csodája, a népszaporulat is növekvő, mi több, konfirmációs csoport is van. Hankó Szilamér sepsiszentgyörgyi és kolozsvári segédlelkészi szolgálata után a népszokásairól híres Szeben megyei Oltszakadáton folytatta munkáját, onnan hívta meg elődje, tiszteletes Mátyás Lajos helyébe a gyülekezet. Túl azon, hogy az eklézsia javai még nincsenek új telekkönyvön, van fenyőerdő-, legelő- és kaszálóvagyona is az egyháznak. A lelkész előd minden ingatlant kijavíttatott – mondta az új lelkész, akinek szolgálata alatt épült fel a ravatalozó az egykori kántori lakás (ma imaház) udvarán. Háromfaluban sajátos módon, megosztottan alakul az iskolai oktatás. Pürkerecen csak román iskola működik – tájékoztatott a lelkész –, Zajzonban csak magyar, és az említett két falu cigány gyerekei mind Tatrangba járnak.
Háromfalu gazdag hagyományokban. Ez a megállapítás igaz Pürkerecre is, ahol a fiatal fiúk nagyon intenzíven művelik-gyakorolják a boricatáncot. Idén is nagyon aktívak voltak – jegyezte meg a lelkész, Fejér Norbert, a vatáf (a boricásokat tanító, gyakoroltató személy – szerző megj.), s ami jó, a legfiatalabbak is bekapcsolódnak, hogy legyen jövőre is tartalék. Egy másik helyi hagyomány a húsvéti tojásírás jellegzetes hétfalusi mintakinccsel. A helybeli Fejér Jolán a pürkereci tojásíró, aki a közismert hétfalusi tojásíró, Barkó Etelka tanítványa volt. Úgy éreztük, hogy a pürkereci eklézsiában nincsenek nagy gondok, s a fiatal lelkész bátran léphet jeles papelődjei sorába, folytatva a nemes végvári harcot.
Beszélgetés a vatáffal
Fejér Norberttel szerencséjük van a pürkereci boricásoknak, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, és kitartással állt a csoport élére – tájékoztattak a helybeliek, és megmutatták, hol lakik. A boricatáncot nem lehet egykönnyen elmagyarázni, gazdag irodalma van, s nem panaszkodhatnak kedvelői, ugyanis több alkalommal láthattuk őket a képernyőn is. Egy bizonyos: archaikus vonásokat őriz, eredete messze visszanyúlik a hétfalusi csángó magyarság múltjába, összekapcsolódik a termésvarázslás szokásaival is. Annyit azonban – másoktól tanulva – el kell mondanunk olvasóinknak, hogy „a borica kimondottan a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. Az álarcos »kuka« kelléke a derékra erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó »tebetartó« vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak, s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A négy néma álarcos kuka pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román călușerrel rokon, tartják egyes kutatók, s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó termésvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást több néprajzkutató is tanulmányozta.”– Tavaly fogtam neki a borica tanításának – kezdett mondandójába Norbert. – Engem Fejér Gyuri tanított, de ő már megházasodott, családja van, és kiállt belőle. Sajnos, pillanatnyilag megapadt a létszám, de jöttek újak is, s így velünk, a régebbiekkel együtt karácsonykor tizennégyen léptünk fel. Ragaszkodunk a boricához, mert – ahogy hallottam – az első világháború után beszüntették, aztán a hetvenes-nyolcvanas években ismét beindult, s a rendszerváltás után fellendült. A ruházat gond, mert eredetinek kell lennie. Mi a régi boricásoktól szoktuk elkérni, s ha több kellene, akkor az új belépő gyerekek szülei próbálnak segíteni. A boricás öltözetek nem minden faluban egyformák. A tatrangiak gyapjúszvettert viselnek, nálunk fekete nadrág, bőrcsizma, fehér ing és fekete lájbi a viselet, fejünkön bundasapka.Megszólal a múlt
Olvasom, hogy 1785-ben a felséges császár fejvesztés terhe mellett hatóságilag betiltotta a hétfalusi csángók boricatáncát. Ugyan biza, miért bántotta őt a csángó fiúk ártatlan tánca? – kérdezem magamban. Lám, azóta éppen 231 esztendő pergett le a történelem kerekén, a császárt már el is felejtették, de a boricát ma is járják olyan lelkes vatáfok kitartása révén, mint a tatrangi Kajcsa Zoltán vagy a pürkereci Fejér Norbert.
Háromfalu népe – mert ez a téma is lassan történelem – csekély terjedelmű termőterülete miatt kevés gabonát termelhetett mindenkor, leginkább kőbányászatból és mészégetésből tartotta fenn magát – írta Csángó krónikájában Beke György, aki felesége révén kötődött a hármas településhez. Pürkerec meszesei híresek voltak valaha, kóboros szekereikkel bejárták a szomszédos megyéket. Mindenütt ismerték őket, s ők a legjobban a környék fogadóit. Pürkerecnek volt a legtöbb katlanja, itt építtetett katlant magának Zajzon és Tatrang is. Beke ottjártakor még egy-két katlan működött, az is csak akkor, amikor a pürkereci téesznek mész kellett. Lassan kihalt ez a mesterség, nem működnek már a pürkereci mészégető katlanok, megdrágult a fa, s az ipari mennyiségben gyártott mész megálljt intett az ősi mesterségnek. Se kőbányászat, se mészégetés, hozzá még megcsappant a brassói üzemek száma is, kevés a munkahely, élj meg, pürkereci csángó – hallatták hangjukat a helybeliek, de láttuk-éreztük, mintha szégyellnének panaszkodni...
Elpusztíthatatlan emlékek maradtak meg fenn, a falu határában: nem mások ezek, mint szerves eredetű, felső jurakori mészkősziklák. Úgy kell elképzelni, mint a mazsolát a kalácsban: óriási sziklaként bekerültek a későbbi Thetys-tengerbe és az abból kigyűrődött, krétakori – tehát ezeknél fiatalabb, későbbi – homokkőüledékekbe. Az ilyen mészkőtömböket, amelyek mifelénk is ismertek (Szemerján, Árkoson, Vargyason), olisztolitoknak (óriás zárványféleségek) nevezzük, és megkövült, több mint százmillió éves korallokat és kövült rákfajokat őriztek meg számunkra. Nagy és hatalmas méretű lehetett a Jura-tenger, amelynek vizéből ez a fajta mészkő keletkezett. Jó azonban, hogy tudnak erről a pürkereciek, s azt is tudják, hogy védeni, nem tördelni kell: védett sziklák, földtörténeti emlékek!
Pürkerecen született Rab Samu (1900–1987) kőfaragómester is, aki „nyáron követ faragott, télen pedig verset”, s akivel e sorok írója is beszélgetett halála előtt Pürkerecen. Próbálta rímbe szedni a hétfalusi jellegzetes csángó kifejezéseket, szólásmódot, kiejtést. A pürkereciek még emlékeznek rá, de már a háza sincs meg a faluban.
Kopogtattunk Mátyás Lajos nyugalmazott helybeli evangélikus lelkész lakásán, aki édesapját, Mátyás Bélát követte a lelkészek sorában. Pürkereci lelkipásztor volt Argay György is, a későbbi evangélikus püspök. Mátyásék temetésre készültek, beszélgetésünk így sajnos rövidre sikerült. A tiszteletes asszony egy jegyzetet adott át: ebből böngésszen – mondta –: falu- és egyháztörténeti dolgok. A nyugdíjas házaspár két vendégházat tart fenn a faluban. „Inkább szállást biztosítunk – mondták –, a konyhaművészet fárasztó munka.”Szemelgetésünk közben tudtuk meg, hogy Pürkerec neve Ulászló magyar király idején jelent meg első írásos formájában 1498-ban, hogy Pürkerec katolikus kisközössége régen a csernátfalusi Szent Mihály-eklézsiához tartozott, hogy kerek 570 esztendeje alakult meg itt az evangélikus egyházközség, amelynek mai, harmadik temploma 1883-ban épült, de megtartott valamit a régi templomokból is.
1631-től ismert a helybeli lelkészek neve, közöttük a Dévai Mártoné, aki nagyajtai unitáriusból lett evangélikus lelkipásztor, Mátyás Béla, Mátyás Lajos édesapja pedig 41 évig ápolta-ügyelte a pürkereci magyarság identitástudatának megőrzését.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évértékelő Kocsik József AMMGE-elnökkel
Folyamatos fejlődés a gazda érdekképviseletben
Kocsik Józseffel, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének az elnökével a gazdaszervezet elmúlt évi tevékenységét értékeljük, illetve az idei terveit vesszük számba.
–Elnök úr, ha egyetlen mondatba kellene sűrítenie az elmúlt évi tevékenység értékelését, milyen jelzőt használna?
– Sokkal jobb volt a 2015-ös évnél, miközben az sikeresebb volt a 2014-es esztendőnél. Vagyis, amióta megalakult a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma, folyamatos fejlődésről beszélhetünk. Ebben az a legörvendetesebb, hogy a folyamatos evolúció nem véletlenszerű, hanem a Magyar Földművelésügyi Minisztérium támogatásának a jóvoltából, tudományos alapokra helyezett, törvényszerű folyamat 2012. óta.
– Megemlítene néhányat a tavalyi programjaik közül?
– Hogyne, hiszen tavaly, január 23-án az Újaradi gazdaszervezet, az RMDSZ ottani szervezetével közösen, az AMMGE más szervezeteinek a részvételével évnyitó farsangi gazdabált szervezett. Nem sokkal később, a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. Közép-európai Kereskedelemfejlesztési Hálózataradi Regionális Irodája 2016. február 17-én, a Jelen Házban, az AMMGE részvételével. Lehetőségek az építőiparban címmel nagyszabású fórumot szervezett, ahol támogatási programokat is bemutattak. Ugyancsak az elmúlt évben június 18-án Majláthfalván az AMMGE anyagi támogatásával ismét megszervezték a hagyományos gazdatalálkozót és -bált. Azzal a céllal történt, hogy a határon túli, illetve a megyebeli települések gazdaszervezeteinek a tagjai, szakemberek társaságában megvitathassák a mezőgazdaságban felmerülő gondokat, amelyekre közösen keressenek megoldásokat. Június 24-én, a Pécskai Gazdakör közreműködésévelvAz ipari kender termesztési és értékesítési lehetőségei témakörben nagyszabású nemzetközi szakmai fórumot szerveztünk Pécskán, ahol neves hazai és anyaországi szakemberek tartottak előadást e fontos ipari növény termesztési, értékesítési lehetőségeiről. Augusztusban az AMMGE kisiratosi fiókszervezete XV. alkalommal szervezte meg a hagyományos Kisiratosi Gazdanapot. 2016. szeptember 8–11. között az AGROMALIM nemzetközi kiállítás és vásár alkalmával az Egyesületünk is megszervezte a XVII. Magyar–magyar Gazdanapot és Találkozót, ahol anyaországi, Arad megyei, de a környékbeli megyékből is számos gazdálkodó, illetve szakember jelent meg, tartott figyelemre méltó előadást. Közülük csupán Sebestyén Csaba RMGE-országos elnököt és Tánczos Barna szenátort említeném, akik a hazai mezőgazdaság számos kérdésében tudtak hasznos tanácsokkal szolgálni. Ugyancsak 2016 novemberében, az AMMGE újra megszervezte a Fűszerpaprika-fórumot, ahol anyaországi szakemberek részvételével a megyebeli fűszerpaprika-termelők is bemutatták az őrleményeiket, felvetették a termesztés, a feldolgozás, illetve az értékesítés területén tapasztalt gondjaikat, amelyekre hazai és anyaországi szakemberek próbáltak megoldásokat találni.
Jövőbeli tervek
– Valóban tartalmas tavalyi program áll az Egyesület mögött. Az idei terveiket vázolná-e?
– Az Egyesületünk munkáját magas fokú szakmai színvonal jellemzi, az hivatalosan is belekerült abba az országos hálózatba, amely véleményt mondhat a mezőgazdasági magánvállalkozók és termelők munkájáról, vagyis a jóváhagyásával lehetőség nyílik számukra a szabadpiacokon való megjelenésre, értékesítésre. E lehetőség nagyban hozzájárult tagságunk számának a növeléséhez, az érdekképviseletünk hatékonyságának a fokozásához. Az általunk kibocsátott bizonylatok, miszerint az igénylők egy EU szinten is elismert szakmai szervezetnek a tagjai, biztosítják a tagságunk számára a piaci lehetőségek kiaknázását. Az országos gazdaszervezetben megnőtt súlyunk nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a régióban elsőként, mi alkalmazhattunk falugazdászt. Ezenkívül 5 alkalmazottal is rendelkezünk, akik tevékenyen közreműködnek a gazdálkodók számára kiírt pályázati lehetőségeknek a lehívásában. E lehetőség megnyílik mindazon régióbeli gazdaszervezetek számára is, amelyek elérik a mi fejlettségi színvonalunkat.
Fontos szempont, hogy a jogi személyiségű mezőgazdasági társulások vagy magángazdák is a mi szakmai segítségünkkel, illetve logisztikánkkal érvényesülhetnek. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy Arad megyében mi vagyunk az egyetlen olyan, a legmagasabb színvonalon elismert szakmai szervezet, amely csupán szimbolikus tagsági díj ellenében biztosítja a szolgáltatásait. Az sem elhanyagolandó, hogy jelenleg az AMMGE mellett működő Fiatal Gazdák Szervezetének az elnöke, ifj. Zágoni Szabó András az RMGE-országos ügyvezető elnöke. A jelzett eredmények elérésének nagyon fontos előfeltétele volt az Aradon rendszeresen megszervezett magyar–magyar gazdatalálkozók és különféle nemzetközi gazdafórumok. A nemzetközi kapcsolatainkat az a 85 együttműködési szerződés bizonyítja leginkább, amelyek határon átnyúló kapcsolatok révén kutatóközpontokkal, egyetemekkel, gazdakörökkel, mezőgazdasági érdekvédelmi szervezetekkel működnek. Mert tagja vagyunk ugyan a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének, de jogi személyiségű szakmai fórumként, igen szerteágazó nemzetközi kapcsolatokat ápolunk, olyannyira, hogy Brüsszelben is számon tartanak bennünket.
– Mit jelent a gazdaszervezet tevékenységének a hatékonyságában a tény, hogy az RMGE elnöke, Sebestyén Csaba parlamenti képviselő lett?
– Óriási előny, hiszen a továbbiakban a magyar gazdálkodók jellegzetes gondjait, közvetlenül az országos elnök közvetítésével jutnak a törvényhozás elé. Éppen ezért, annak is örvendünk, sőt kitüntetésnek tartjuk, hogy ifj. Zágoni Szabó András ügyvezető elnöki tisztséget kapott. Mert mi már nagyban gondolkodunk annak érdekében, hogy az Arad megyei, illetve az erdélyi magyar gazdatársadalmat minél magasabb fórumon, minél nagyobb hatékonysággal képviseljük. Mindehhez hozzájárulnak mindazok a már működő együttműködési kapcsolatok, amelyeket az anyaországi kutatóintézetekkel, egyetemekkel kiépítettünk. A lehetőségeink ugyanis annyira megnőttek, hogy intézményesítenünk kell a mezőgazdaság területén megnyilvánuló érdekszféráinkat. Örvendetes, hogy olyan fiatal szakemberek jelentkeznek munkára, akikre számíthatunk. Nagyon remélem, hogy az elkezdett adatbázis-építést idén sikerül véglegesítenünk, ami nagyban emelheti munkánknak a hatékonyságát. Hatalmas munka van mögöttünk, de szinte még ugyanannyi áll előttünk az EU-követelményekhez való teljes felzárkózásig. Ehhez komoly előrelépést jelenthet a
Magyar Árualapnak az MNKH Közép-európai Kereskedelemfejlesztési, Aradi Regionális Iroda közreműködésével tervezett létrehozása. Mindez az Egyesület tagjai által termelt, illetve feldolgozott árualapra vonatkozik, ami új lendületet adhat a tevékenységünknek.
– Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert kívánok a munkájukhoz!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Bárányi Ferenc – Isten Báránya
És leszólt az Úr a Mennyekből: Hozzátok el hozzám Isten Bárányát! És Isten Báránya, aki egész életében emelt fővel járt, most lehajtotta a fejét, s azt mondta: Itt van az idő, Atyám? S az Úr csak bólintott. S Bárányi Ferenc, az Úr Báránya, aki egész életében az Úr nyájának élén szokott járni, most belátta: az Úr szava megmásíthatatlan. A Sors beteljesedett. Ő, aki Mindenki Háziorvosa volt, s végül Mindenki Orvosává vált, belenézett abba a fényalagútba, amelyről páciensei annyit meséltek.
Mindig tudta, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert olyan tálentumokat adott neki az Úr, amelyről szülei nem is álmodhattak, amikor a kis Ferenc világra jött. Olyan teherbíró testet adott, amellyel minden munkát el tudott végezni, amit egy halandónak el kell végeznie. Olyan eszet, amilyenről jófejű apja nem is álmodott, hiszen ki gondolta, hogy az ezermester fia orvos lesz egyszer, s abból is a legkiválóbbak egyike. Olyan eszet, mely képessé tette, hogy bármely kérdést gyorsan átlásson, s ráleljen a megoldásra. Olyan eszet, s olyan torkot, hogyha megszólalt, mindenki rögtön odafigyelt, s azt mondta: igen, ő a mi emberünk, ő lesz a mi vezérünk. Olyan eszet, hogy amikor papírt raktak eléje, szinte nyomdakész szövegek bújtak elő keze alól. Olyan eszet, mely képessé tette arra, hogy a betegségtől, az egyéniektől a nagy társadalmi bajokig mindent átlásson, rögtön programot kovácsoljon a helyzet orvoslására.
Született orvos volt tehát, akár Moldvában, akár a szerb határon háziorvosként, akár a temesvári klinikán szakorvosként, osztályvezető főorvosként, akár egészségügyi miniszterként, akár a Romániai Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítójaként és vezetőjeként. Diagnózisait gondosan ellenőrizte, és sikerrel alkalmazta a gyógyításban.  Egyszer, baráti beszélgetésben, négyszemközt egy budapesti hematológiai klinika folyosóján, ahol egy kezelésre kellett várakoznunk hosszan, elmondotta, hogy úgy érzi, három esetben tévedett csak.
Először, amikor fia, a kis Feri bölcsességét és elővigyázatosságra való képességét túlbecsülte. Úgy gondolta, hogy felkészítette már az életre, sportbajnoki izomzata van a sok edzéstől, a legelsők közt jutott be magyarként a legelitebb román orvosi egyetemre, s otthon elsajátította azt is, hogy hol vannak a rendszer határai, mitől kell óvakodnia, hogy nehogy csapdába csalják. És ennek ellenére a fia mégis belesétált a csapdába, s ő nem érezte ezt meg, nem látta előre, hogy fia egy lábtörés miatt ott fog elvérezni egy nagy kórháztól alig 200 méterre, s nincs ember, aki most az egyszer segítene helyette, a műtőkben élő apa helyett.
Másodszorra, mondta, akkor tévedett, amikor képviselőként, egészségügyi bizottsági tagként, s első magyar miniszterként Romániában azt hitte, hogy az ország érdeke és haszna fontosabb, mint az orvosi maffia haszna. Nem ment bele, hogy egy Duna-deltai halásztanya fejében a legdrágább beszerzési árat ajánló cég kapja a sok millió eurós megrendelést, hanem kitartott a legolcsóbb árajánlat mellett a maffia minden ellenkezése és fenyegetése ellenére. A többi már közismert. Lejáratási kampány, meghurcolás, és az orvosmaffia győzelme.
Harmadsorban pedig egy orvosi műhiba történt. Megengedte, hogy szteroidokkal kezeljék, bár több előző rossz tapasztalata volt már. De a kezelőprofesszorok, mind nemzetközi szaktekintély, úgy vélték, hogy baja esetében ez a legjobb és legtökéletesebb eljárás, mert a mellékhatásokat ki lehet védeni gondos kezeléssel. Nos, bebizonyosodott, hogy nem lehet – mondotta nekem azon a folyosón.  A szakma tévedett, s bár utána tíz éven át próbálták korrigálni az egykori hibát, most itt vagyunk, ezen a folyosón, s várjuk a ki tudja hányadik laborvizsgálat eredményét. Várjuk a csodát.
Nos, most már tudjuk, a csoda nem jött. Vagy mégis? Hiszen visszatekintve az életére nem tekinthető-e csodának, hogy az egykori KISZ-titkár, akit 1956-ban elmarasztaltak, mert nem lépett fel határozottan a nacionalista lázadók ellen, sőt mentegette őket, miután Winkler elvtárs kirúgatta az egyetemről, végül mégsem a Duna-deltában végezte, hanem néhány keserves év után sikerült befejeznie az egyetemet, Moldvában léphetett előbb felcserként, majd orvosként a választott pályára.
Nem tekinthető-e csodának, hogy az akkori jugoszláv határ mellett, gyanús magyarként túlélte a szekuritáté zaklatásait, a határőrség kósza golyóit, és – bár senki nem adott érte egy fabatkát sem – a rendszert támogató sötét alakokkal szemben is sikerült megnyernie a versenyvizsgát, s Temesvárra kerülnie. Nem valóságos csoda-e, hogy egy olyan nő, jövendő felesége, Ildikó, az éltanuló követte őt e keserves úton, s lett támasza egy életen át?
Nem valóságos csoda, hogy egy román katonatisztről írt csodálatos riportja úgy felrázta az Utunk szerkesztőit, hogy ketten autóba vágták magukat, hogy megnézzék ezt a különös vidéki orvost, aki ily pompás érzékkel ragadta meg e katona életszemléletét? Bizony nem mindennapi volt Bárányi Ferenc felismerése, hogy a román katonatiszt azért boldog a világ végén, a Duna mellett, mivel mindig képes pótolni illúzióit. Amikor a doktorral együtt halásznak, arról beszél, milyen halászlét esznek majd, jó hideg sörrel, ha visszamennek a faluba. Amikor kiderül, hogy nem fogtak halat, s nincs sör, akkor eszébe jut, hogy végül is a sör helyett jó a bor is. Otthon van egy határon meglőtt szarvas, ez így jó, borral meglocsolva.  Hazaérve kiderül, hogy erre járt a parancsnok, megette a szarvast és megitta a bort. A dráma, a csalódás azonban nem kenyere a román fiúnak. Kinyitnak egy katonai babkonzervet bajonettal, isznak mellé karcos slibovicát, málnalével – s íme, itt a teljes boldogság, amire mindig is titkon vágytak – jelenti ki az oltyán.
Nos, nagyjából ennyi az írás, de benne van minden, az a szemlélet, amely biztosította az emberek épelméjű túlélését az elkövetkező években, a végtelen sorbanállásokkal, a nechezolnak nevezett, pirított zabkávéval, a szójás szalámival, s az Adidasnak csúfolt disznópatákkal a mészárszékekben. És nem kisebb csoda, hogy ennek is vége lett, s dr. Bárányi a Temesvári Opera erkélyéről jelentette be a magyarság önálló pártjának megalakulását már akkor, amikor Nicolae Ceaușescu még nem távozott el a Központi Bizottság épülete tetején előkészített helikopterével az ország éléről.
Bárányi doktor az Erdélyi Kereszténydemokrata Párt egyik alapítója és vezetője volt, de írt novellákat is, és regényekben örökítette meg életének fő epizódjait. Nyert díjakat, kapott kitüntetéseket, lakott putriban és a város központjában, s lett saját háza is. Élt szinte teljes bezártságban, s később utazott Kínában, Thaiföldön, Mexikóban. Két gyermeke lett – fia fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el; lánya kalandos kanyarokkal végül ahhoz ment feleségül, kit gyermekkorában megszeretett.  Bízvást elmondható, hogy teljes életet élt.
Bárányi dr., Isten Báránya, útja végéről visszatekintve földi működésével elégedett lehet. Megadatott neki szinte minden öröm és bánat, szomorúság és boldogság, amit ember kívánhat.
Most már ott poroszkál az égi ösvényen, azon fényalagútban, amely végén várja az Úr.
– Megjöttél, Ferenc fiam? – kérdezi tőle. Majd ezt mondja: – Vess még egy búcsúpillantást azokra, akik eljöttek búcsúzni tőled.
Ő most lenéz, lát mindenkit. Aztán az ég kapui bezárulnak egy időre. Míg ránk is sor kerül. Nemsokára.
Mandics György
Nyugati Jelen (Arad)

Az eléggé jó magyar
Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.
Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von?  Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató?
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)

Ingyen fogas már van, tűzifa a Pataréten kevésbé
Beleillik a sokéves képletbe a kutya hideg
A Kolozsváron mért –20 Celsius-fokos, a hegyvidéken ennél is alacsonyabb hőmérsékleti értékek a vírusok kedvező táptalajául szolgálhatnak, de nemcsak az emberi szervezetet, hanem az állatokét is megterheli a szélsőséges időjárás – figyelmeztetnek a szakemberek. És bár Makkai Gergely meteorológus szerint a napokban mért alacsony hőmérséklet beleillik a sokéves időjárási képletbe, az elmúlt évek enyhe telei után a lakosságot felkészületlenül érhette a nagy hideg. Az igazi tél megérkeztével jó lesz néhány alapvető dologra jobban odafigyelni – tanácsolják az orvosok. Másfelől, ilyenkor a rászorulók, hajléktalanok segélyezése is előtérbe kerülhet, amire kitűnő példa a belvárosi unitárius egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ingyen fogas kezdeményezése, amelybe bárki bekapcsolódhat, ha hányódik szekrényében használaton kívüli meleg ruhadarab. A szervezők számítanak a lakosság szociális érzékenységére.
A rendkívül hideg időre való tekintettel tegnap a rászorulókat meleg ruhával, kabáttal ellátó ingyen fogas jótékonysági akciót kezdeményezett a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet közössége. – A Nyugaton és magyarországi színházakban is egyre felkapottabb kabátadományozás jó ötletnek tűnt az egyre fagyosabb időjárásra való tekintettel, már csak egy forgalmasabb helyszínt kellett találnunk hozzá – mondta el kérdésünkre Rácz Mária unitárius lelkész. – Természetesen otthon néztem szét legelőször a már használaton kívüli ruhák között, de az egyházközség és a Gondviselés segélyszervezet ruhaadományai között is akadt néhány használható meleg darab. A kapu előtti részre rögtönöztünk volna valamilyen tartószerkezetet, amely betöltötte volna a ruhafogas szerepét, de rájöttünk, hogy a vaskapu is tökéletesen megfelel a célnak. Így végul oda aggatuk ki, vállfára téve, a meleg ruhadarabokat, amelyek rekordidő alatt gazdára leltek – mesélte. – Reményeink szerint a következő napokban az ingyen fogas önfenntartóvá válik, és minél többen bekapcsolódnak a segélyakcióba. A szekrényekben mindig akad egy-két kinőtt, kihízott kabát, vastagabb pulóver – tette hozzá a lelkész, aki szerint a kezdeményezés illeszkedik az általuk végzett szociális tevékenységbe. Elmondta: a napokban meleg ételosztást is terveznek a hajléktalanoknak az egyházközség tanácstermében.
Szokatlan hideg és mégsem
– Szokatlannak tűnik ez a hideg, de beleillik a sokéves időjárási képletbe. Az utóbbi években enyhébbek voltak a telek, és ez a globális felmelegedésnek tudható be. Ugyanakkor paradox módon az idei hideg is ennek a jelenségnek a következménye. Ezelőtt negyven-ötven évvel hosszú heteken át az évszaknak megfelelő volt az időjárás, most azonban a szélsőségesség a mindennapjaink részévé vált, és az évszakhoz képest más időjárás van. A mediterrán ciklon miatt alacsony légnyomású örvények alakulnak ki, amelyek az órajárással ellentétes irányból érkezve áthaladnak a Balkánon, továbbá Kelet-, Dél-Kelet-Európán. Azaz most keletről érkezett a hideg, és nyugat felé halad. Ez a nagyobb méretű ciklon egész Európát bejárta. Erdélyben a Kárpátok felfogták a viharos széllökéseket. A hét második felében enyhülés várható, de a jövő héten újabb lehűlésre számíthatunk – nyilatkozta lapunknak Makkai Gergely meteorológus.
Nincs már mivel fűteni a pataréti barakkokat
Elképzelni is nehéz, hogyan igyekeznek átvészelni a rendkívüli hideget az embertelen körülmények közt élő pataréti roma családok. A holland származású Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány vezetője, aki feleségével, Margarettel több, mint húsz éve a kolozsváriak szeméttelepén megélni kényszerülő roma közösség javára szervez különböző segélyakciókat, lapunknak arról beszélt, hogy az ott élők nyomorúságos helyzetét mennyire ellehetetleníti ez a zord időjárás: elsősorban a barakkok fűtése jelent nagyon nagy gondot. Elmondta, alig lehet már összekaparni a napi famennyiséget – ami még előkerül a hó alól, az többnyire nedves, gyakran használhatatlan. – Az éhezés, az élelem hiánya sajnos nem csak „téli gond”, most azonban az ivóvíz is probléma, hiszen minden jéggé fagyott – mondta. Egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szeméttelepen kóborló kutyák is, ezek gyerekeket támadnak meg.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség közleménye szerint tegnap hat Kolozs megyei tanintézetben szünetelt a tanítás. Jósikafalván és a Járaivölgyben teljesen felfüggesztettét az oktatást, a fűtési rendszer meghibásodása miatt pedig az aranyoslónai, a szarvaskendi iskolában, a kolozsvári Mamaruta napközi 2-es részlegében és a kolozskarai általános iskolában részlegesen szünetelt a tanítás.
Fontos a vitaminpótlás és a réteges öltözködés
Fehér Gabriella családorvos a hideg idő okozta egészségügyi veszélyekre figyelmeztetet. – A hirtelen hőmérsékletcsökkenés megterheli a szervezetünket, leginkább az időseket, krónikus betegeket és újszülötteket viseli meg a szélsőséges időjárás, de nincs kedvező hatása az egészséges fiatalokra és gyermekekre sem – sorolta a szakember, aki szerint a hideg ellen megfelelő öltözködéssel, étrenddel ésfolyadékbevitellel védekezhetünk. – Ha mégis ki kell mozdulnunk, akkor mozogjunk a megszokottnál gyorsabban, mert ez fokozza a vérkeringésünket. De fontos a réteges öltözködés és a megfelelő méretű lábbeli is, hiszen a szűk cipő hátráltatja a végtagok és lábujjak mozgását, amely felgyorsítja a kihülés folyamatát. Gyermekek esetében arra is figyeljünk, hogy minél hamarabb lecseréljük az átnedvesedett ruhákat – figyelmeztetett a háziorvos, aki nem ajánlja, hogy kisgyermekeket –15 Celsius-fok alatti hőmérséklet alatt kivigyék a levegőre. – Ha mégis elkerülhetetlen a kinti séta, akkor öltöztessük fel rétegesen, a kisebbek bőrét pedig védjük vastag, zsíros krémmel – tanácsolta a családorvos. Hozzátette: a nagyobb, iskoláskorú gyermekek esetében nem ártalmas az alacsony hőmérséklet, hiszen többet mozognak, viszont a babakocsihoz kötött, mozdulatlan gyermekek estében tanácsosak a fokozottabb óvintézkedések. – Nyáron, magas hőmérséklet idején tartják indokoltnak a folyamatos folyadékpótlást, de ugyanilyen fontos a folyadékbevitel télen is. Természetesen ilyenkor a meleg italok kerülnek előtérbe – mondta Fehér Gabriella, aki szerint az étkezés változatossága is sokat számít ilyenkor. – A téli időszakban szervezetünk sokkal fogékonyabb a betegségekre, ezért is különösen fontos, hogy biztosítsuk számára a napi vitaminszükségletet – hangsúlyozta az orvos.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyari: hatalmas összeg kellene az oktatásnak
Csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból lenne fenntartható az értelmiség által javasolt, az erdélyi magyar oktatásban jelentkező utánpótláshiánytorvosolni hivatott anyagi ösztönző program – véli Magyari Tivadar. Az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke szerint a téma „higgadt realitásérzéket" kíván meg.
– Két hónapja egy húszfős értelmiségi csoport – köztük számos iskolaigazgató – online petícióban, majd közülük néhányan nyílt levélben hívták fel a figyelmet az erdélyi magyar oktatásban tapasztalható, főleg a természettudományok terén jelentkező utánpótláshiányra. Történt-e azóta valamilyen fajta egyeztetés a petíció szerzőivel, illetve az oktatókkal ebben a témában?
– A nyílt levélnek konkrét, intézményes címzettje nem volt, a szerzői egy hasznos és fontos társadalmi vitát szerettek volna generálni ezzel. Sajnálom, hogy nem került elég hangsúlyosan előtérbe, de örülök, hogy ismét napirenden van. Két témát emeltek ki: a közoktatás egyik hatalmas gondját a tucatnyi közül, a tanárutánpótlást, illetve a sajtó önállóságának problémáját. A levél a pedagógusképzés és -utánpótlás kapcsán elég világosan fogalmaz: a megoldást politikailag is támogatott civil keretekben képzeli el, hatékony anyagi ösztönzés formájában. Az egyik lehetséges fórum, ami a további egyeztetéseknek a legmegfelelőbb keretet adja: a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Azért látom benne a keretet, mert itt e témában és a többi közoktatási témában a felmérések, regionális szintre bontott tervek már megkezdődtek.
– Ön szerint megvalósítható-e a petíció szerzői által megfogalmazott megoldás – az anyagi ösztönzés –, és amennyiben igen, milyen formában?
– A romániai magyar nyelvű közoktatás egy nagy rendszer, 154 700 tanulót jelent óvodától 12. osztályig, és mintegy 12 ezer pedagógust. Hétfőn ennyien mentek az iskolákba. Ennél a nagyságrendnél hatalmas összegek révén valósítható meg az, amit a nyilatkozat szerzői felvetnek – utazási támogatás, lakástámogatás, ösztöndíj – akkor is, ha leszámítjuk az immár stabil, decens körülményekben élő pedagógusokat. Tehát a program csak erős anyaországi, egyházi és különféle közösségi forrásokból tartható fenn, és a téma higgadt realitásérzéket kíván meg.
– A parlamenti választási kampányban az RMDSZ is kiemelt témaként kezelte az oktatást. Van-e a szövetségnek valamilyen fajta kimutatása a pedagógusok életkorbeli megoszlására vonatkozóan?
– Az országos, minisztériumi, illetve megyei tanfelügyelőségi összesített statisztikákat használjuk a különféle elemzésekhez. Ezek munkaügyi statisztikák is, pontosak.
– Az RMDSZ által korábban kidolgozott szórványstratégiában – melyben megkülönböztetett az oktatás kérdése – milyen megoldások szerepelnek erre a problémára?
– A szórványstratégiát a különböző régiók gondjainak összegyűjtése előzte meg. A szórvány legfőbb gondja az iskolák elnéptelenedése, és itt együtt jelentkezik a tanári munkanélküliség problémája a strukturális tanerőhiánnyal. Strukturális tanerőhiány röviden: összességében volna elég pedagógus, de összetétele nem talál a helyi oktatás igényeivel, nem helybeli pedagógus, az állomány nem illik a tantárgystruktúrához stb.
– Jelenleg milyen fajta anyagi támogatás létezik az oktatók megsegítésére, szakmában tartására az RMDSZ és a Communitas Alapítvány részéről?
– Bentlakási költségekhez való hozzájárulás szórványból származó tanulók számára, amiben szállás és étkezési költségek résztámogatása számolható el. Olyan tanulók kapják, akiknek a családjában az egy főre eső havi jövedelem nem haladja meg a 800 lejt, és a településükön nem tanulhatnak magyar nyelven. Erre az iskolák, illetve a fenntartó alapítványok, egyházak pályáznak. Másik támogatás a szórványból beiskolázott tanulók ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést. További támogatás: szórványban dolgozó pedagógusok ingázási költségeihez való hozzájárulás abban az esetben, ha nem kapnak állami költségtérítést, ha a családjuk havi jövedelme nem haladja meg az egy főre eső 900 lejt. Évek óta tart egyes szemléltetőanyagokkal, főleg kétnyelvű atlaszokkal való támogatás, ez folytatódik. Minden segítség jó, de óriási területen szóródik: 2600 intézetben folyik magyar nyelvű oktatás.
– A magyar kormány is számos módon segíti az erdélyi magyar oktatási rendszert, az anyanyelvükön tanuló diákokat. Az oktatókat milyen formában támogatja?
– Jelenleg a magyar kormány a legnagyobb összegű támogatásokat intézményalapításra, -építésre célozza: iskolák, szórványkollégiumok. Másik nagy tétel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem támogatása. További tétel – melyet mindenki ismer – a magyar iskolákba járó gyermekek családjának nyújtott támogatás, mely százezres nagyságrendű populációt érint. Az oktatókat a továbbképzések terén támogatja, illetve a felsőoktatásban, mert itt a nagyságrendek másak, vállalhatók.
2017-ben több mint ötven magyar óvoda létesítését támogatja a magyar kormány ott, ahol nincs, illetve több tucat óvoda felújítását. De volt ilyen éve a szakoktatásnak is. Évről évre más-más gond, baj kerül sorra. Észrevételem szerint a magyar kormány a saját szakértőin kívül a támogatások céljának a meghatározásában az RMDSZ-re és az egyházakra hallgat. Az óriási területet lefedő oktatási támogatások egyik legjobb lobbistája jelenleg kétségtelenül a református egyház.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

B terv a marosvásárhelyi katolikus iskola megmentésére
Bár sokan attól tartanak, hogy adminisztratív problémák miatt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjébe került marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium nem tudja időben benyújtani a 2017/2018-as tanévre szóló beiskolázási tervét, Székely Szilárd, az iskola pedagógusa még mindig optimista.
A többnyire szülőkből álló, Civilek a Katolikus Iskoláért elnevezésű akciócsoport a hét elején arra hívta fel a figyelmet, hogy ma telik le a határidő, amíg az oktatási intézmények benyújthatják a beiskolázási tervüket a megyei tanfelügyelőségen. Székely Szilárd elmondta, a gimnázium tantestülete már december 21-én feltöltötte a minisztérium és a tanfelügyelőség adatbázisába a beiskolázásra vonatkozó tervet, ma pedig benyújtják az iratcsomót a tanfelügyelőségen.
A tantestület a hatósági felügyelet alá helyezett Tamási Zsolt igazgató hiányára is talált megoldást. „A jogszabály szerint a tanári kar egyharmadának is van lehetősége vezetőtanácsi gyűlést összehívni. Mi még december végén lebonyolítottuk ezt, és az ünnepek előtt elkészítettük a dokumentációt” – mondta, hozzátéve, hogy mindannyian bíznak az ügy megoldásában.
Csíki bízik a román tanácsosokban
Hogy a 23 helyi tanácsosból a tíz RMDSZ-esen kívül az ügyészség által kavart botrány után még hányan szavazzák meg azt az iskolahálózatot, melyben a Római Katolikus Teológiai Gimnázium is helyet kapna, még nem tudni. Csíki Zsolt önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője – aki maga is iskolaigazgatóként tevékenykedik a sportgimnázium élén – úgy véli, 2017-ben egy normális gondolkodású embernél ez nem jelenthet különösebb gondot. Kérdésünkre, hogy egyeztettek-e valamelyik párttal a kérdésben, a szövetség frakcióvezetője nemmel válaszolt.
„A kampányban sokan sokat beszéltek, de nem hinném, hogy fennállna a veszély, hogy kollégáink a katolikus iskola ellen szavazzanak. Ha a városháza nem foglalja be a beiskolázási tervbe a katolikus iskolát, az RMDSZ egyszerűen nem fog szavazni. Most dől el, kinek milyen vastag a bőr a képén!” – jelentette ki Csíki Zsolt. Számára talány marad, miért maradt el a decemberi soros ülés, amikor az önkormányzat elfogadhatta volna az iskolahálózatról szóló határozatot, azonban úgy véli, semmi sincs veszve, ha ezt január 26-án teszi meg.
Péter FerencMaros megyei tanácselnök, az RMDSZ megyei szervezetének ügyvivő elnöke úgy tudja, amennyiben a városi képviselő-testület nem dönt a jövő évi struktúráról, az élet nem áll le, az iskolák nem zárnak be, hanem a 2016/2017-es hálózat marad érvényben.
Lesz továbblépés?
Amint beszámoltunk róla, Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő hétfőn azt nyilatkozta lapunknak, hogy patthelyzet alakult ki az iskola körül. Ugyanis igazgató híján nincs aki aláírja a beiskolázási tervet, és a városi tanács sem szavazott még az iskolai hálózatról. Mint mondta, hiába értesítette az oktatásügyi minisztériumot és a polgármesteri hivatalt, az illetékesek hozzáállásából úgy tűnt, mindenki mástól várja a megoldást.
„A délelőtti videokonferencián felvetettem a minisztériumi illetékeseknek, végighallgattak, de választ nem adtak. Én csak azt tudom, ha az önkormányzat nem szavazza meg az iskolahálózatot, amelyben helyet kapna a katolikus gimnázium, akkor már nincs mit beszéljünk a beiskolázási tervről, hisz onnan nincs továbblépés” – szögezte le Illés Ildikó. A tanfelügyelőség eredetileg január 4-ére kért javaslatokat az iskoláktól, utólag 11-éig tolta ki a határidőt. Nadia Raţă főtanfelügyelő korábban azt nyilatkozta, éppen azért nem nevezte ki az igazgatói tisztségbe a korábban sikeresen versenyvizsgázó Tamási Zsoltot, mert szerinte az iskola törvénytelenül működik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Egy kétségbeesett független pártújságíró nyílt levele
(Ez egy pamflet. Minden hasonlóság létező személyekkel és megtörtént eseményekkel csakis a véletlen műve lehet. Vagy nem.) 
Mottó: Mik voltak Majakovszkij utolsó szavai az öngyilkossága előtt? - ???
- Elvtársak, ne lőjetek!...
Drága főtitkár elvtárs, pártunk és népünk hőn szeretett vezére, Kedves Vezetőm!
Egy összezavarodott és döbbent, régi elvtársa bátorkodik nyílt levélben Önhöz fordulni, mert egyszerűen nem értem, mi történik velem és körülöttem.
Ezt a levelet azért írom, mert még mindig nem sikerült magyarázatot kapnom arról, miért menesztettek a Párt hivatalos szócsövétől, miután tudomásom szerint semmilyen szakmai vétséget nem követtem el.
Számolok vele, hogy elvtársaim egy része esetleg helyteleníteni fogja levelem közzétételét, de ez az én szabad választásom, amibe senkinek nem lehet beleszólása.
Mikor valamire nincs válasza, az ember találgatásokra van utalva. Én is próbálom felidézni, hogy volt-e az általam szerkesztett rovatban olyan anyag, ami egyértelműen szembement volna Pártunk kinyilvánított véleményével, de ilyet nem találtam. (Egyszer majdnem lett, de utána a szerzőt sem találtam, nemhogy a cikket.) Eszembe jut viszont néhány jegyzetünk olyan témákról, amelyekről a Párt jobbnak látta valamiért nem nyilatkozni. És még mindig nem értem, miért is menesztettek.
Azt az egyet nem tudnám magyarázatként elfogadni, hogy rovatszerkesztőként és publicistaként ne tettem volna meg mindent a Párt érdekében, és nem támogattam volna minden olyan ügyben, amelyet az adott helyzetben helyesnek vagy legalább vállalhatónak ítéltem.
Világéletemben a Párt hűséges katonája voltam, elődjével, az előző főtitkár elvtárssal együtt harcoltunk a fasiszták ellen a titkos ellenállásban. Mindig is a szabad sajtóért harcoltam, a szabad pártsajtó élharcosa voltam, mindig csak azt írtam le, amit szabad volt.
Persze volt a pályám során olyan eset is, amikor a Párt valamely lépését elhibázottnak láttam, és azt sem hallgathattam el. Egyszer építő kritikát is megfogalmaztam, az addigi ellenséggel való összefogás kapcsán jegyeztem meg, hogy valószínűleg félreértették, amit mondtam, én ugyanis nem úgy fogalmaztam, hogy össze kell kötnünk velük a sorsunkat, hanem úgy, hogy fel kell kötni őket. Akkor azt az ütős címet adtam a publicisztikámnak, hogy Nem veszett el más, csak a betyárbecsület.
Az akkori pártfőtitkár elvtárs egyetlen ironikus, de nem fenyegető vagy rosszindulatú megjegyzéssel intézte el a dolgot, pedig le is lövethetett volna. Most viszont elbocsátottak, de még azt sem mondták meg, hogy miért.
Arra pedig, hogy miért védem és támogatom következetesen Pártunkat, külön ki kell térnem, hiszen ezt lassan már a barátaimnak is meg kell magyaráznom.
Főleg azért tartok ki mellette, mert fontosnak tartom, hogy a dolgozó népnek, a proletariátusnak és a parasztságnak legyen, aki minden szinten képviselje az érdekeit és az ügyeit, a helyhatóságtól a parlamentig, és erre egyelőre még mindig a Pártot tartom a legalkalmasabbnak. (Meg azért is, mert tettünk is azért, hogy más párt ne is nagyon tudjon labdába rúgni.)
Azt nem vitatom, hogy a Pártnál hatékonyabb érdekképviseletet is el lehet képzelni, de mutatni ilyet még senki se tudott, illetve aki igen, annak azóta a Duna-csatorna építését felügyelő elvtársak kedvesen elmagyarázták, hogy az elvtárs tévedni méltóztatik. Azóta aztán tényleg nem tud semmit mutatni, mert lebénult mindkét karja.
Bizonyos hiányosságait magam is látom, és azért is védem a Pártot és írom meg róla a jót, hangoztatom az eredményeit, hogy utána hitelesebben bírálhassam, és próbálhassam befolyásolni, hogy tartsa be a népi demokrácia szabályait.
Erre azonban ezentúl már nem lesz lehetőségem, mert nem lesz, hol, miután a Kiadó hirtelen „szép üzenet” nélkül elbocsátott.
Pedig higgye el, főtitkár elvtárs, én tényleg csak jót akarok, Pártunk eredeti értékeit védem a reakciós elhajlásoktól, a hamis tudattól és a káros eszméktől, a fasisztáktól és a náciktól, tinta híján akár ennen piros vérembe mártott írógéppel is.
Ui.: Éljen a Párt! És tessék szíves lenni megmagyarázni, miért vesztettem el az állásomat. Hiszen megszolgáltam érte.
foter.ro

A kutatópáros
Sikeresen pályázott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) két tavaly végzett hallgatója a tizedik évfordulóját ünneplő Székely Előfutár Alapítvány által meghirdetett ösztöndíjra. A fiatal kutatók munkáikkal Székelyföld gazdasági fejlődését segítenék, az alapítvány fejenként ezer amerikai dollárral támogatja őket.
A Székely Előfutár Ösztöndíjak célja a Székelyföldről származó, alkotó tehetségek támogatása a tudományos munka elsajátításában, amelyet választott tanácsadó segítségével egyetemi vagy kutatóintézeti irányítással végeznek. Az alapítvány szerint a kutatómunka megtanulása, a kutatási eredmények sikeres alkalmazása és az új kutatási eredmények kitermelése mind fontosak, ennek érdekében a nyertes pályázókat ezer dollárral támogatják. Az összeg első egyharmadának átvétele a pályázó elismerését és a pályázati munka megkezdését szolgálja. A további sikerhez kitartó és célirányos alkotó munka vezet: az ösztöndíj további részét a pályázó egy év múlva, akkor kapja meg, miután az elkészült, referált vagy zsűrizett közlésre alkalmas munkát másolatban eljuttatta az alapítványhoz. A Székely Előfutár Alapítvány nemzetközi ösztöndíjtanácsa a jelentkezők közül a legjobbakat az írásos pályamunkák alapján választotta ki, utána pedig a döntőbe jutott pályázókkal és tanácsadóikkal telefonos vagy skype-interjún beszélgettek.
Végül az ösztöndíjtanács javaslata alapján az alapítvány kuratóriuma választotta ki az ösztöndíjasokat, akik között szerepel a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának két volt hallgatója, a gyergyóditróiVarga Orsolya és a csíkszeredaiKedves Alfonz. Mindketten környezetmérnöki alapszakot, majd fenntartható biotechnológiák mesteri szakot végeztek, kutatásaik során Varga Orsolyát dr. Mara Gyöngyvér mentorálta, Kedves Alfonz szakmai irányítója pedig dr. Ráduly Botond volt, mindketten a Sapientia EMTE biomérnöki tanszékének oktatói. A két fiatal kutató egyébként nem csak szakmailag dolgozik együtt: a magánéletben is egy párt alkotnak, tavaly februárban jegyezték el egymást.
„Nem számítottunk rá, hogy elnyerjük az ösztöndíjat, ugyanis eddig inkább történelmi vagy néprajzi munkákat díjaztak, de nagyon örültünk, főleg így, hogy mindketten megkaptuk. Azért is tudunk egyformán jól teljesíteni, mert segítünk egymásnak. Témáink egyébként a doktori dolgozataink témái is lesznek, én eddig is növénynövekedést serkentő bacilusokkal foglalkoztam, Alfonz eddig biogázzal kapcsolatos kutatásokat végzett. Most egy olyan reaktort szeretne építeni, amelyben a granulátumok – konyhanyelven összepréselt baktériumok – jobban meg tudják tisztítani a szennyvizet. A pályázat feltételei között szerepel, hogy meg lehet hosszabbítani a kutatási időt három évre, de igazából egy év alatt meg kellene valósítsuk. A Sapientia csíkszeredai laboratóriumában dolgozunk, ott fogjuk ezeket a kutatásokat is megvalósítani, ezenkívül pedig van egy tanári állásom is, környezetvédelmet tanítok” – számolt be Varga Orsolya.
Varga Orsolya kutatásának célja olyan biokontroll baktériumtörzsek szelektálása, amelyek képesek a növényt az abiotikus stresszel szemben ellenállóbbá tenni, és alkalmazhatók Székelyföldön a mezőgazdasági gyakorlatban. Kutatási tervében arról beszél, hogy az emberek által okozott globális klímaváltozás hatására egyre gyakoribbak az extrém időjárási jelenségek, amihez a növények nem tudnak alkalmazkodni. A világ mezőgazdaságának alapvető problémája, hogy a termés mennyisége évről évre csökken, vagy minősége romlik az aktuálisan fellépő környezeti stresszek, mint például a téli fagyok, a szárazság, a szikes területeken a magas sótartalom, az alacsony vagy a magas hőmérséklet, a magas ultraibolya-sugárzás függvényében.
Kedves Alfonz dolgozatában azzal indokolja témaválasztását, hogy bár a biológiai szennyvíztisztítás a kommunális szennyvizek tisztításának legelterjedtebb módja, a hagyományos, ún. eleveniszapos technológiának számos hátránya is van, mint például az alacsony szerves terhelhetőség, a tisztításért felelős mikroorganizmus-közösségek érzékenysége a környezeti hatásokkal és szennyeződésekkel szemben, a nagy területigény, vagy a magas hidraulikus terhelés esetén tapasztalt alacsony tisztítási hatásfok. Ezen okok következtében az elfolyó/tisztított víz minősége gyakran nem megfelelő. Kutatásának fő célja egy gázliftreaktor megépítése és annak működtetetése laboratóriumi körülmények között anaerob iszap termelésének céljából.
Markaly Aranka befejezte a munkát
A csíkszentdomokosi Markaly Aranka a közelmúltban sikeresen befejezte pályamunkáját, így megkapta az ösztöndíj második részét is. A kutató a 2015-ös pályázati felhívásra jelentkezett A csíkszéki nemesség a 17. században elnevezésű történelmi témával. „Történelmi kutatást végeztem, és az ebből készült tanulmányt decemberben adtam le a szerkesztői jóváhagyással együtt. A tanulmány márciusban fog megjelenni a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének évkönyvében. Elég sok időt adtak a munkára, ugyanis egy évem volt a kutatásra, és további fél évem, hogy meg is írjam a tanulmányt. Jelenleg a Csíki Székely Múzeumban dolgozom történész-muzeológusként, emellett pedig doktorálok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen” – mondta megkeresésünkre Markaly Aranka.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Visszatekintő egy hosszú, értékes életműre
Teljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli.
Díjak, elismerések
Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át. 
Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át.
„…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben.
A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét. 
„Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte.
EgertőlKolozsvárig
Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet.
Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott:
– Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg. 
Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet
A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút. 
– Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak. 
A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam. 
Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre. 
Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték.
A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást.
A munkaorvostant választotta 
Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította. 
A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta:
– A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára. 
Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek. 
A klinika sorsa
A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta:
– 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan. 
Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább.
Minden munka hat az egészségre
– Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára.
Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke. 
– Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szappanopera kolozsvári módra: magánterületből közvilágításos közút
Senki sem hajlandó befektetni olyasmibe, ami nincs a tulajdonában. Attól is mindenki ódzkodik, hogy tisztázatlan tulajdonjogú telkeket vegyen át, netán beruházásokat eszközöljön azokon. A helyzet tovább bonyolódik, amikor a helyi önkormányzat olyan – fondorlatos gondolkozásra valló forgatókönyv alapján összeállított – szappanopera egyik szereplője, amelynek címe akár A magán- és köztulajdon esete egymással lehetne. Ilyen gordiuszi csomót jelent például az, amikor a magánszemélyek lemondanak az általuk vásárolt telkek egy részéről – alkalomadtán jó néhány négyzetméterről –, hogy a beépített telkek között utca létesülhessen. Igen ám, de ez továbbra is magánterület marad, a városháza pedig – a hasonló kérések sokasága ellenére – képtelen lépni, és úgymond befektetni, vagyis aszfaltozni, közvilágítást bevezetni, esetleg a közszállítást megoldani. Eddig az egyetlen sikertörténettel egy monostori utca büszkélkedhet…
A magánterületeknek beruházás (közművesítés, közszállítás, közvilágítás) céljából a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak történő adományozása nem új keletű, a városi tanács legutóbbi ülésein is több erre vonatkozó határozattervezetet fogadott el a döntéshozó testület. Igen ám, de – figyelmeztette a Szabadságot a kolozsvári önkormányzat sajtóosztályának egyik illetékese – ez nem minden esetben jár automatikusan azzal, hogy a városháza azonnal aszfaltozni fog, vagy másnap hozzálát a közvilágítás bevezetéséhez. – Az új városrendezési terv bizonyos szempontból könnyítéseket vezetett be, ez viszont nem azt jelenti, hogy rózsás a helyzet a polgármesteri hivatalnak átadott utcák aszfaltozása szempontjából. A magánutcáknak az önkormányzatnak történő adományozása nem jelenti azt, hogy a városháza rögtön szerződést köt egy vállalattal az aszfaltozás érdekében. Ugyanakkor nyitott kérdés marad a közvilágítás bevezetése, a közszállítás esetleges megoldása pedig talán még több időt vesz igénybe – nyilatkozta lapuknak Iulia Perşa, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálynak munkatársa.
Az évek során kialakult helyzettel kapcsolatban Oláh Emese RMDSZ-es városi tanácsos elmondta: úgy tudja, közpénzekből megvalósított befektetés esetén a Számvevőszék miden esetben feltételként szabta a városházának, hogy az utca vagy a telek a tulajdonát képezze. – Ugyanakkor az önkormányzat semmilyen formában nem rendelkezhet a tisztázatlan tulajdonú telkekről. Ahhoz, hogy a magánutcákat az önkormányzat leaszfaltozhassa, a föld a városháza tulajdonába kell, hogy kerüljön. Eddig ez úgy működött, hogy a tulajdonosok az utcát a városházának adományozták annak érdekében, hogy az önkormányzat beruházhasson, azaz aszfaltozhasson vagy járdát hozzon létre. De nem túl gyakori, hogy a tulajdonosok megteszik ezt a lépést. Amennyiben pedig nem jön létre az adománylevél, a környék lakóinak a jelenlegi állapotban kell használniuk az utat. Sok esetben a helyzetet megnehezíti, hogy az ingatlanfejlesztővel nem lehet felvenni a kapcsolatot, így minden függőben marad – jegyezte meg az önkormányzati képviselő.
Jelentős befektetés a városháza részéről
Oláh Emesétől megtudtuk azt is, hogy tapasztalata és adatai szerint ilyen vonatkozásban a legnagyobb gondot a Mező/Câmpului utca térsége jelenti: innen érkezett a legtöbb adományozási és aszfaltozási igény a városházára. A következő „gócpont” a Bună Ziua lakónegyed. – A legtisztább az, amikor az út területe az ingatlanfejlesztő tulajdonát képezi, s az teljes egészében átadja azt a városházának. Az „átvevési” gyakorlat csak két-három éve működik, a telek átvételét követően a városházától elvárják, hogy mihamarabb aszfaltozza le a közutat, bevezesse a közvilágítást, s jöjjön a busz is. Ez nagy költségvetési erőfeszítést igényel – fogalmazott a városi tanácsos.
A polgármesteri hivatal sajtóirodájától származó információk szerint az elmúlt évek egyetlen sikertörténete a Monostor lakónegyedben levő Edgar Quinet utca: valamennyi tulajdonos lemondott jogairól, átadta a telket, így a városháza aszfaltozhatott, bevezethette a közvilágítást, mi több, módosították a 19-es számú autóbuszjárat útvonalát is, így most már az erdő alatt lakók is – a Kolozsvári Közszállítási Vállalatnak (CTP, volt RATUC) köszönhetően – kényelmesen és civilizált körülmények között utazhatnak a belvárosba.
A városháza figyelmeztet: nem minden esetben tudja átvenni és leaszfaltozni a korábbi magánutakat, -utcákat, ezeknek ugyanis meg kell felelniük az érvényben levő jogszabályokban rögzített bizonyos előírásoknak, paramétereknek (például az út szélességére vonatkozóan). „A kezdeményezésnek a környék lakói részéről kell érkeznie. Nekik kell összeállítaniuk és benyújtaniuk a szükséges dokumentációt” – olvasható a városháza egyik iratában.
Az Európa negyed egyik lakója a Szabadságnak azt mondta: évekkel ezelőtt az utca egy részét a városházának adományozták. – Ennek alapján a Villamosművek bevezette a közvilágítást, de az aszfaltozás elmaradt. Egy olyan néni intézi az ügyet a polgármesteri hivatallal, akit sem az utcában, sem a városházán nemigen kedvelnek, s emiatt az ügy akadozik – közölte lapunkkal a lakó. Tudatta: az utca végén levő, zsákutcába torkolló részt nem adták át a városházának, ott nincs is közvilágítás.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Díszalbum készült a váradi nyomdászatról
Az Országos Széchényi Könyvtár, az Argumentum Kiadó és a Várad kulturális folyóirat bemutatják a „Tipográfia régtől fogva…” A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című díszalbumot január 22-én, a magyar kultúra napján, 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.). A megjelenteket köszönti: Szűcs László, a Várad főszerkesztője. A kötetet bemutatja és a kötet szerkesztőivel beszélget Lakatos Attila történész. A kötet a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg.
Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest.
Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves.
E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt igényes tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét.
Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül publikálásra, bemutatásra.
A kötet szerzői: Bánfi Szilvia könyv- és nyomdászattörténész, Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója, Emődi András levéltáros, könyvtörténész, Naményi Lajos (1868–1905) történész, V. Ecsedy Judit irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
Reggeli Újság (Nagyvárad)