Mennyi az annyi a székelyudvarhelyi kulturális intézményekben?
Szűkös, más székelyföldi városokhoz képest eltörpülő költségvetésekkel dolgoznak, mégis igyekeznek a legtöbbet a kultúrakedvelő közönség elé vinni – hallhattuk az elmúlt időszakban a székelyudvarhelyi kulturális intézmények vezetőitől, éppen ezért reflektorfénybe helyeztük a számokat, vagyis az éves költségvetéseket. Meglepő, de Székelyudvarhelynek egyelőre nincs, és a városháza tájékoztatása szerint nem is volt az utóbbi években elfogadott kulturális terve.
Az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége többször is megkongatta a vészharangot, hiszen a színészek az alacsony bérek miatt sorra hagyták el a társulatot, legutóbb pedig Csurulya Csongor művészeti vezető – aki nemsokára ugyancsak elmegy, a városból is – tárta a nyilvánosság elé az intézmény küzdelmeit, a kislétszámú személyzet miatti gondokat, a székelyföldi viszonylatban is legszűkösebb költségvetés okozta problémákat.
Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely vezetője is hasonló problémákról számolt be korábbi interjúnkban, ő is hangsúlyozta, hogy sokkal kisebb költségvetéssel, sokkal kevesebb alkalmazottal dolgoznak, mint más városok, így próbálnak versenyképesek maradni. „Hasonlíthatom magunkat a Háromszék, Hargita és Maros táncegyüttesekhez, ám az a baj, hogy mi messze elmaradunk mind létszámban, mind költségvetésben a három közül a legkisebbhez képest is. Elég annyit mondani, hogy az utánunk következő csapatnak kétszer annyi alkalmazottja és háromszor akkora költségvetése van, nekik 55 előadásuk volt, nekünk pedig 44” – mondta az igazgató szeptemberben. Bodurian Aram, a Székelyföldi Filharmónia művészeti igazgatója egy júniusi interjúban arról számolt be, hogy költségvetésükből nem tudnák kifizetni a neves fellépőket, még repülőjegyük árát sem tudják megtéríteni.
Az egyre többet hangoztatott gondok miatt kikértük az adatokat a székelyudvarhelyi városházától az önkormányzat által fenntartott kulturális intézmények költségvetéseiről. A Haáz Rezső Múzeum, a Tomcsa Sándor Színház, a Művelődési Ház, az Udvarhely Néptáncműhely, a Városi Könyvtár és a Székelyföldi Filharmónia büdzséiről érdeklődtünk, utóbbi közös kasszán van a Művelődési Házzal, hiszen alegységeként működik.
A székelyudvarhelyi kulturális intézmények költségvetései 2013 és 2016 között (lejben) Haáz Rezső Múzeum 680 000, 980 000, 1 180 000, 1 400 000 Tomcsa Sándor Színház 623 000, 623 000, 663 000, 900 000 Művelődési Ház 915 000, 985 000, 1 105 000, 1 120 000 Udvarhely Néptáncműhely 460 000, 460 000, 540 000, 610 000 Városi Könyvtár 395 000, 466 100, 501 000, 587 000
A városháza sajtóosztálya által közölt adatok szerint jelenleg legnagyobb éves költségvetése a Haáz Rezső Múzeumnak van, összesen 1,4 millió lejből gazdálkodik, a második legnagyobb pedig a Művelődési Házé, összesen 1,12 millió lej. A Tomcsa Sándor Színház költségvetése idén 663 ezer lejről 900 ezer lejre emelkedett. Az Udvarhelyi Néptáncműhely évi 610 ezer lejes, a Városi Könyvtár pedig 587 ezer lejes költségvetésből tartja fenn magát.
A csíkszeredai városi önkormányzat által fenntartott kulturális intézmények költségvetését a város 2016–2021-es kulturális stratégiájának tervezetéről szóló dokumentumban is megtalálhatják az érdeklődők. Ebből kiderül, hogy például a Csíki Székely Múzeum költségvetése 2007-ben 650 ezer lej volt, 2014-ben már 1,43 millió lej. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes költségvetése is szinte minden évben növekedett 2007 óta, amikor 750 ezer lej volt, 2014-ben viszont már 1,2 millió lej. A Csíki Játékszín 2007-ben egymillió lejből gazdálkodhatott, 2014-ben pedig már 1,7 millió lejből. Ha kicsit távolabbi, fiatalabb kulturális intézmény költségvetését szeretnénk megtekinteni összehasonlításképpen: a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu román nyelvű színház 2014-es költségvetése 980 ezer lej volt, amelyből az önkormányzat 850 ezer lejt fedezett.
A művelődés munkásai
A Tomcsa Sándor Színháznál az elmúlt években húsz állást hagytak jóvá, az intézménynek egy igazgatója, egy művészeti igazgatója, egy fénytechnikusa, egy varrónője, egy irodalmi titkára, két színpadmunkása, egy koreográfusa, egy súgója és mindössze tizenegy színésze van – derült ki a sajtóosztály által küldött adatokból. Csurulya Csongor legutóbbi interjújában arra hívta fel a figyelmet, hogy a gördülékenyebb működéshez nemcsak a társulatot, a technikai személyzetet is bővíteni kellene. A Városi Könyvtár számára 2012 óta összesen tizenhét poszt volt jóváhagyva, 2015 januárja óta a meghatározott időre szóló munkaviszonyt minden alkalmazott esetében meghatározatlan időre cserélték, a tizenhét főből tizenhárom könyvtáros, míg négy kisegítőként dolgozik. A Művelődési Ház alkalmazottainak száma 2013 óta nem változott, összesen tizenegy állással rendelkezik az intézmény: egy igazgató, egy főkönyvelő, öt referens, egy adminisztrátor, két takarító és egy munkás áll a művelődési ház alkalmazásában. A Székelyföldi Filharmónia a Művelődési Ház alegységeként működik, 2013 óta összesen 7,5 állással rendelkezik, ezeket tizenöt ember tölti be négyórás részmunkaidőben, egy félnormás zenekarvezetői állással és hét zenészposzttal rendelkezik. Az Udvarhely Néptáncműhelynek tizenöt alkalmazottja van, ez 2013 óta nem változott: egy igazgató, egy díszletmester, egy koreográfus, egy referens és tizenegy táncos. Orendi István szerint ahhoz, hogy jobban felvehessék a versenyt a többi erdélyi hivatásos együttessel, bővíteni kellene a táncosok számát.
A közölt adatok szerint a városi tékában az osztályvezető könyvtáros keres a legjobban, bruttó fizetése 2969, a könyvtárosok között a legnagyobb bruttó fizetés 2053, a legkisebb pedig 1294 lej. Az adminisztratív személyzetből a könyvelő keres legjobban, bruttó fizetése 1900 lej, a legkevesebb fizetés a könyvkötőnek jut, aki bruttó 1294 lejt kap. A színháznál a legnagyobb bruttó fizetés 3245 lej, míg a legkisebb 1318 lej. A Művelődési Háznál a legnagyobb bruttó fizetés 3727 lej, a legkisebb pedig 1294. A filharmóniánál a legnagyobb bruttó fizetés 1480 lej, míg a legalacsonyabb bér 1049 lej. A Néptáncműhelynél a legnagyobb bruttó fizetés 3135 lej, a legkisebb 1294 lej volt.
Közös elképzelés nélkül
Míg Sepsiszentgyörgynek és Csíkszeredának több évre szóló kulturális stratégiatervezete van, addig Székelyudvarhelynek egyelőre nincs, és a sajtóosztály szerint nem is volt az utóbbi években elfogadott kulturális terve. A Gálfi-városvezetés fejlesztési koncepciójának egyik külön témája a kulturális stratégia, amit a sajtóosztály szerint szakemberek bevonásával és a helyzet ismerőivel fognak megalkotni. A város kulturális stratégiájának körvonalazása elkezdődött, előterjesztése, megvitatása és elfogadása az elkövetkező időszakban fog megtörténni, még nem tudni, mikor. Érdeklődtünk arról is, miként támogatnák a kulturális intézmények fejlődését, a hivatal válaszából azonban csak annyi derült ki, hogy az új koncepcióval közép- és hosszú távon határoznák meg a működtetési kereteket és az erőforrás-igényeket.
Mint kiderült, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal új szervezeti felépítésén és tisztségnévjegyzékének kialakításán dolgozik. Egyebek közt a városháza alárendeltségben működő kulturális intézményekre is kitérnének, ám csak a város kulturális stratégiájának elkészülése után. „Alapos elemzést követően és az érintettek bevonásával” – jegyezték meg. Ugyanakkor szerintük szükséges egy, a kulturális intézmények tevékenységét összehangoló tisztség létrehozása is.
Veres Réka Székelyhon.ro

Két újságíró munkáját ismerték el Csíkszeredában
Makkay József, lapcsaládunk újságírója, az Erdélyi Napló főszerkesztője, valamint a székelyudvarhelyi Lázár Emese, a Hargita Népe munkatársa vehetett át kedden Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén.
Makkay József a nemzeti célokat mindenek elé helyező tollforgató prototípusa. A nemzetben gondolkodó, a nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró – hangsúlyozta Borbély Zsolt Attila a kitüntetett laudációjában, melyet Mirk Szidónia olvasott fel. „Belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor is egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal” – hangsúlyozta Borbély, majd úgy összegzett, „a Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is”.
A kitüntetett felszólalásában elmondta, úgy érzi, hogy ez a díj egy kicsit az idén 25 éves Erdélyi Naplót is megilleti. „A kollégákat, a támogatókat, az olvasókat is egyaránt megilleti ez a kitüntetés, hogy ennyi éven át életben tartották a lapot.”
Sarány István laudációjában rámutatott, Lázár Emese az a szemfüles újságíró és hűséges munkatárs, aki mindig tudja, mi a dolga, érzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen, közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgató. Iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés, elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Olyan újságíró, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek, azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. Lázár Emese szakmáját nemegyszer munkának, hanem életformának tekinti.
„Megtiszteltetés és további munkára kötelez ez az elismerés. Váratlanul ért, és úgy érzem, hogy még nagyon sokat kell dolgozzak azért, hogy igazából megérdemeljem. De Bálint András öröksége kötelez. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ezt a díjat megkaphattam” – fogalmazott Lázár Emese a díjátadón.
A díjról
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány az emlékdíjjal székelyföldi, illetve innen elszármazott újságírók tehetségét, példaértékű munkáját és elkötelezettségét tünteti ki minden évben. A székelyföldi magyarság érdekeit képviselő újságíróknak kiosztott díjat a sóvidéki származású Bálint András (1943–1994), a Hargita napilap egykori publicistája emlékére alapították.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Tőkés László: Romániai és szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk elcsatolásunk ünnepén
Szerbia nem lehet az EU része, amíg kisebbségellenes állóháborút folytat – erről Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszélt a DélHír szabadkai hírportálnak adott interjújában.
A romániai forradalom és rendszerváltás kiemelkedő alakját a Délvidék elcsatolásának napjának nemzeti nneppé nyilvánításáról, Vajdaság új zászlójáról, ezek romániai párhuzamairól, valamint az intézkedések magyarságra néző üzenetéről beszélgettünk.  
– Tomislav Nikolić szerb köztársasági elnök bejelentette: szeretné, ha november 25., a Délvidék Szerbiához csatolásának napja állami ünnep lenne. Romániában az azonos jelentésű december elseje már ünnepnap, ott milyen üzenetet hordoz a magyarság számára e jelképes dátum?
– Azzal kezdeném, hogy mégis nagy különbség van a két ország között, mivel nálunk, Romániában már 1990-ben nemzeti ünneppé nyilvánították december elsejét. Szerbiában pedig ezek szerint 27 évet kellett várni, amíg kísérteties hasonlósággal ugyanez megtörténjen. Ennek az üzenete még a romániainál is rosszabb, mert 27 év az EU felé haladó szerbiai úton elég kellett volna legyen a kijózanodáshoz. Mindenképpen érthetetlen, hogy ezzel a „belépővel” akar Szerbia az Európai Unióba bejutni. Az üzenet számomra egyértelmű: ami Romániának örömünnep, az a magyarság számára gyászos évforduló, és ugyanez érvényes szerbiai vonatkozásban is. Hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy azt ünnepeltetik a románokkal és szerbekkel, hogy más országtól területet vettek el. Ráadásul úgy, hogy ezekben az országokban, tehát mind Romániában, mind Szerbiában a legnagyobb nemzeti kisebbség a magyar. Ezek szerint mi másodrangú állampolgárok vagyunk ezekben az országokban, hiszen arra sem méltatnak bennünket, hogy olyan nemzeti ünnepet válasszanak, amely szétválasztás helyett inkább egyesíthetne bennünket a többségi román vagy a szerb államalkotó néppel. 
– Romániában a politika és a magyarellenes szervezetek mennyire telepedtek rá erre az ünnepre?
– Talán még azt is elfogadhatónak találnám, hogy a lezárt múlt körébe tartozó történelmi évfordulót ünneppé nyilvánítsák, ez azonban Romániában egészen másképpen működik. A román nemzeti többség állami ünnepe az elnyomott magyarság állandó megalázására szolgál, hiszen az egész román közbeszéd és média szinte provokálja a magyarokat december 1-je táján. Ünneplésre akarnak bennünket rákényszeríteni. Számon kérik rajtunk, hogy nem ünneplünk a román többséggel együtt. A saját nemzeti érzékenységükre hivatkoznak, miközben a miénket figyelmen kívül hagyják. Erről tanúskodtak az idei sepsiszentgyörgyi vagy éppen a tavalyi kézdivásárhelyi december elsejei események, ugyanis akkor vádolták terrorizmussal az ottani székely fiatalokat. A szinte színmagyar Kézdivásárhelyen tartották meg a központi állami ünnepséget, ahová a moldvai Galacról és más román többségű városokból hoztak ünneplő sokaságot, hiszen a kézdiszéki székely közösségből bizony nem tellett volna ki az ünneplő tömeg, ezért buszokkal szállították oda a románokat. Ilyenkor külsőségeiben is és az alkalmazott jelszavakban is megnyilvánul a megalázó szándék, magyarellenes rigmusokat kiáltoznak, és miközben betiltják a székely zászlót, térképnyi nagyságú hatalmas román trikolórokat feszítenek ki, csak hogy ezzel is bosszantsák az őslakos magyarságot. Így tehát történelmi értelemben sem beszélhetünk lezárt múltról, hanem állandó politikai kurzusról, a folyamatos jelen értelmében. 
– A tartományi parlament magyar voksokkal fogadta el, hogy a Délvidék zászlaja az a lobogó legyen, amelyet 1848-ban a magyar szabadságharc ellen vonuló szerbek használtak, mindezt nem sokkal az aradi vértanúk emléknapja előtt. Most pedig szintén egy, a magyarság szempontjából sértő napot készülnek nemzeti ünnepé tenni. Az EU mennyire figyel fel ezekre a folyamatokra egy csatlakozni kívánó ország esetében? 
– Erre is találunk párhuzamot Romániában. Éppen egy-két héttel ezelőtt nyilvánította a román parlament állami hőssé Avram lancu parasztvezért, akinek a kezéhez rengeteg vér tapad. 1848/49-ben a magyar szabadságharcot hátba támadva valóságos népirtást végeztek, dúltak-raboltak-gyilkoltak  Aranyosszéken, a Erdélyi-érchegység vidékén, olyan ősi magyar városokban, mint például Nagyenyed. Számomra ugyanezt az üzenetet hordozza a szerbiai 48-as zászló és címer elfogadása. Megítélésem szerint Európában megengedhetetlen kellene, hogy legyen az ilyen történelmi állóháborúk folytatása. Európa nyilvánossága elé kellene vinni ezeket az ügyeket. Szerbia csatlakozási tárgyalásain mindenképpen fel kellene vetni ezeket az eseteket, hiszen addig nem zárhatják le a 23. Integrációs fejezetet, amíg ilyen emberi és kisebbségi jogokat sértő jelképháborút folytatnak ellenünk. 
– Miközben a magyar külügyminisztérium arra kérte a diplomatáit, ne vegyenek részt az idei december elseji ünnepeken, addig Pásztor István jelen volt az újvidéki ünnepségen, ahol az államfő bejelentette a nemzeti ünnep tervét. Ön szerint hogyan kellene hozzáállni az anyaországtól való elszakításunk nemzeti ünneppé való nyilvánításához? 
– A Máért (Magyar Állandó Értekezlet: a Kárpát-medencei magyar pártok legmagasabb szintű egyeztetési fóruma – a szerk.) múlt hét csütörtöki ülésén maga Orbán Viktor emelte ki: nagyon reméli, hogy nemcsak a magyar diplomaták nem vesznek részt Erdély elcsatolásának román nemzeti ünnepségein, hanem a magyar pártok és szervezetek képviselői is hasonlóképpen fognak tartózkodni. Sokan emlékezünk arra a hírhedt koccintásra, amelyre 2002-ben került sor a Kempinski Hotelben a két miniszterelnök, Medgyessy Péter és Adrian Năstase között. Sajnos hozzájuk csatlakoztak az RMDSZ magas rangú képviselői, mint Kelemen Attila képviselő vagy Verestóy Attila szenátor, de ugyanabban az évben a Magyar Polgári Párt vezetője, Szász Jenő – aki ma a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke – Bukarestben román trikolórral a testén ünnepelt Traian Băsescu államfővel, ami már akkor is nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok soraiban. Remélem, soha többé ilyenre nem fog sor kerülni. Tehát a megítélésem szerint sem a romániai, sem a szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk ilyen ünnepi rendezvényeken.
(Szabó Attila – Delhir.info, 2016. december 7.) tokeslaszlo.eu

Sógor: az EU végre kimondja a nyilvánvaló tényeket a nemzeti kisebbségekről
Először készült olyan uniós éves jelentés az alapvető jogok helyzetéről, amely hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségek védelmével is. Sógor Csaba szerint az Európai Unió végre rögzített számos olyan tényt, amelyek kimondásával már régóta adósa volt a területén élő nemzeti kisebbségi közösségeknek.  Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő szerint fontos eredmény az, hogy a legújabb uniós jelentés – amely a 2015-ös év tekintetében vizsgálja az alapvető jogok érvényesülését – végre külön fejezetet szánt a kisebbségeknek. A jelentésről december 13-án, hétfő este vitáztak, majd kedden megszavazták a képviselők a strasbourgi plénumban.
A dokumentum jelentéstevője a felvidéki Nagy József volt. A jelentés kisebbségekre vonatkozó részének kidolgozásában és módosító javaslatok megfogalmazásában pedig több magyar ajkú EP-képviselő – köztük a fideszes Gál Kinga, a felvidéki MKP-s Csáky Pál és az RMDSZ-es Sógor Csaba – vállalt hangsúlyos szerepet.
„Az Állampolgári Jogi, Bel-és Igazságügyi Bizottság (LIBE) kompromisszumokkal ugyan, de végül elfogadta a módosítóinkat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hosszú évek munkája végre beérni látszik. Egyre többen kezdik megérteni azt, hogy az EU-nak válaszolnia kell 50 millió nemzeti kisebbséghez tartozó polgárának, meg kell győznie őket arról, hogy odafigyel a helyzetükre” – véli Sógor Csaba. Az erdélyi képviselő a hétfő esti vitában elmondta: őszintén reméli, hogy e jelentés elfogadásával ösztönözni lehet az Európai Bizottságot a nemzeti kisebbségek problémáira való odafigyelésre, a proaktív magatartásra, hiszen a rendelkezések figyelmen kívül hagyásával a teljes Parlament tekintélye szenvedhet csorbát.
Az RMDSZ-es képviselő szerint nagyon fontos, hogy végre uniós dokumentum kimondja: a kisebbségek problémáinak megoldása során szükség van a kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó minimumnormák megállapítására. Véleménye szerint hasonlóképpen fontos, hogy a szövegben tételesen szerepel: elő kell mozdítani e közösségek teljes mértékű egyenlőségét a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet minden területén. A jelentés ugyanakkor felszólítja a Bizottságot, hogy állapítson meg szakpolitikai normát a kisebbségek védelmére, mivel e csoportok védelme része a koppenhágai kritériumoknak, amelyek a tagállamokra is vonatkoznak. Sógor Csaba szerint az is nagyon fontos, hogy a tagállamokat a szöveg a jó gyakorlatok cseréjére sürgeti, külön kiemelve, hogy a közigazgatási átszervezéseknek nem szabad negatív hatást gyakorolniuk a kisebbségekre.
Közlemény Erdély.ma

Elhunyt Antal atya, a Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papja
Életének 99. évében, december 14-én este a kecskeméti kórházban visszaadta nemes lelkét a Teremtőjének Bíró János, rendi nevén Antal atya – tudatta Böjte Csaba ferences szerzetes. Búcsúztatásáról, temetéséről később intézkednek.
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. 1941. szeptember 20-án szentelte fel szerzetes pappá magánkápolnájában Márton Áron püspök Gyulafehérváron. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. Székelyudvarhelyen és Zetelakán szolgált. 1945–49 között az udvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Majd a szerzetesrendek feloszlatása következett.
1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végzett.
Pappá szentelésének 70. évfordulóján, 2011-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, ugyanakkor Fenyéd község önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki. Idén pappá szentelésének 75. évfordulóján Csíksomlyón, majd Szászvároson adott hálát Istennek és a Szűzanyának, „hogy igenjeit megtarthatta”. Első kötete 91 éves korában jelent meg, amit további majd’ tucatnyi követett. Az Íme, az ember című, Isten szolgája Márton Áron püspök születésének 120. évfordulójára írt könyvét 2016 májusában mutatta be.
Csaba testvér áldozatos munkáját segítendő, Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában. Erről így vallott: „Hosszú életem minden megspórolt vagyonát utolsó banijával, minden banit lelkemnek meleg szeretetével behintve az ifjúság oltárára tettem. Nem mellékes, hogy milyen eszmékre, milyen elvekre építjük egyéni és közösségi életünket. Elvárom, hogy ne sodródjatok orientáció nélkül megtévesztő világnézetek hálójába. Azt akarom, hogy az erdélyi magyar veletek és általatok hitvalló, egységes, növekvő, erkölcsös, fizikai és testi mivoltában erős, emelkedő nemzet legyen. Bízom bennetek, fogadjátok baráti jobbomat! Veletek leszek halálom után is.”
„Nem is mertem arra gondolni, hogy egy zsellérember gyermekéből, aki még az elsőáldozáshoz is mezítláb kényszerült járulni, belőlem pap lesz – emlékezik a kezdetekre. Antal atya harminckét éve nyugdíjas, tizennégy éve Csaba testvér mellett szolgál Szászvároson, ezzel segítve, hogy ötezer gyermeknek kenyeret, fedelet, meleget, iskoláztatást adhasson a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója.
„A hetvenedik évforduló után hivatalosan több jubileum nincs a pap életében. Két évvel ezelőtt még egy magyarországi, Gulágot járt pap érte meg ezt az évfordulót – mondta vasárnap Csíksomlyón az Antal atyánál egy évvel fiatalabb Ferencz Ervin atya. – Magunk között acélmisének nevezzük, de agyagmisének mondjuk. Hála Istenek, hogy ezt a nagy időt megérte Antal atya. Európában van-e még egy költő vagy olyan közéleti ember, aki kilencvennyolc évesen könyvek sorát írja és adja ki? Nem tudjuk, hogy miért hagyja itt a Jóisten, de még valami terve van vele.”
Miért mondana hálát?
„Elárulhatnám Antal atya titkát” – jegyezte meg mosolyogva Csaba testvér a kegytemplomban. És elmesélte: három évvel ezelőtt három helyen tört el a lába. Amikor már misézni tudott, megkérdezte öreg paptestvérét: miért mondana hálát? Nem hall, nem lát, nem tud járni. De elmondta a Te Deumot. És elmesélte Csaba testvérnek: karácsonykor nézte a kis Jézus képét. Aztán egyszer csak elkezdett beszélni hozzá: „Tóni, én kétezer éve megbíztam bennetek. Nem tudtam beszélni, járni, mégis bíztam bennetek. Rátok bíztam magamat. Te bízol-e bennem?” Az idős szerzetes sírni kezdett, és újra elmondta a Te Deumot.
„Antal atya nem tud írni, nem mozdulnak az ujjai. A Márton Áron-emlékévre kiadott, Íme az ember című könyvét lediktálta – emlékeztetett Csaba testvér.
„A sok házkutatás, a meghurcoltatás, a fogház, az iskolák államosítása, a szerzetesrendek feloszlatása, a hét évre szóló deportálás, kiutasításom Erdélyből úgy elvette a munkakedvemet, hogy könyvet, tollat alig vettem a kezembe, még a prédikációim vázlatait is elégettem, nehogy meghurcoljanak emiatt is” – összegezte egy korábbi életszakaszát az öt évvel ezelőtt kiadott könyvében Antal atya.
2016. augusztus 28-án a szentmise részvevőitől kérte: „Adjatok nekem tanácsot (…) Nem tudom eldönteni, büntetés-e vagy jutalom a rubinmisét követő öt év. Büntetés, mert ezalatt csak szenvedtem és a kórházat jártam, mégis az elmúlt öt év a leghatékonyabb, a legboldogabb volt az életemben: öt év alatt hét könyvet írtam…” Majd elszavalta a Márton Áron-centenáriumra, azaz húsz évvel ezelőtt írt versét, a Szemben az árral – Áron püspök öröksége címűt, melynek záró sorait ő maga szentelésében is megfogadta főpásztorának: „árral szemben mindenáron”.
Hetvenöt év Istennek
„Bíró Jánost, Antal atyát, 1941 szeptemberében szentelte fel szerzetes pappá Márton Áron püspök Gyulafehérváron – utalt az évfordulóra Böjte Csaba. – Az életének 99. évébe lépő atya Istennek tett ígéretét a nehéz történelmi körülmények közepette is hűségesen megtartotta. Most hálatelt szívvel Csíksomlyón, Mária lábánál mond köszönetet Teremtőjének, amiért őt kiválasztotta és meghívta a szolgálatára.” Csaba testvér úgy érzi, mindannyian megtanulhatjuk a jubiláns „öreg pátriárkától”, miként lehet a gondok, bajok közt vidám ferences jókedvvel a szeretet útján járni. Erre egy következő alkalom szeptember 24-én délután öt órától adódik Szászvároson. „A Szent Erzsébet-plébániatemplomba is szeretettel várjuk a kitartást, hűséget, újrakezdést, Isten- és emberszeretetet hiteles forrásból tanulni akaró testvéreinket Antal atya jubileumi szentmiséjére. Kérve Istent, hogy adjon papi hivatásokat, lehanyatló kezéből legyen, aki átvegye a Szentírást, kelyhet, a szenteltvizet” – mondta könnyeivel küszködve Csaba testvér.
Antal atya máig hallja a szentelése előtt feltett Márton Áron-i kérdés: „Fiam, tudod-e, mire vállalkoztál?”. Élete erre a válasz: a 75 év szolgálati papság. Isten szolgája Márton Árontól tanulta: „Mindannyian adósai vagyunk annak a népnek, amely kiizzadt magából, s ha az idők úgy hozzák, meg kell hoznunk érte bármilyen áldozatot (…) Magyarázattal tartozom honfitársaimnak, hogy szinte fél évszázadig miért szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel. Két vádat emeltek ellenem: kápolnaépítés és a magyar himnusz eléneklése – írja vallomásában. – Ezzel rám fogták, hogy a szocializmus ádáz ellensége vagyok, és ennek következtében kitiltottak Erdélyből. (…) De a lelkem mindig Erdély fölött lebegett.”
Közel száz év
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. 1945–49 között a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Erre jött a szerzetesrendek feloszlatása. 1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végez. Látva Csaba testvér áldozatos munkáját Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában.
Molnár Melinda Székelyhon.ro

A Fogarasy alapítására, a teológiai oktatás évfordulójára emlékeztek
A gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály püspök által alapított iskola 140. évfordulójára, illetve a tanintézményben elindult teológiai oktatás 10. évfordulójára emlékeztek. A szerdai ünnepségen felszólalók úgy vélik: Fogarasy püspök szavai ma is időszerűek.
A Szent Miklós-templomban szentmisével kezdődött az emlékező ünnepség, melyen a főegyházmegye részéről Tamás József segédpüspök az iskola alapítójára emlékezett. Fogarasy Mihály püspök munkásságát emelte ki, illetve a leánynevelő intézet létesítéséről szólt.
„Fogarasy Mihály püspök legtöbb körlevelét az oktatással, neveléssel kapcsolatosan bocsátotta ki, vallotta, hogy az egyháznak az ereje az iskolák felvirágoztatásában van, egyházmegyéjében különös módon a leánynevelést tartotta fontosnak. Nagy áldozatot hozott a nőnevelést felvállaló női szerzetesrendek intézményeiért. Városában zárdát, iskolát épített, melyet 1876 augusztus 27-en szentelt fel. Méltó és igazságos, hogy a zárda, az iskola az ő nevét viseli. Az iskola, amely nevet visel, eljegyzi magát azzal a személlyel, annak szellemiségével, akinek nevét viseli. A név ugyanis kötelez”–  mondta a püspök. Továbbá szólt az egyházi iskolák lecsupaszításáról, államosításról. Majd kitért a pedagógusok nem mindig könnyű feladatára, a 10 éve létrehozott, újra visszaállított teológiai oktatásra, illetve a szülők felelősségvállalására is.
Keresztes Zoltán, a Szent István plébánia plébánosa emlékezett a 24 évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében, a gyergyószentmiklósi születésű erdélyi püspök emlékére állított szobornál. Néhai Hajdó István főesperes-plébános akkor mondott szavait idézte: „A püspököt 110 éves sírjából feltámasztottuk, és a nagy püspök hazajött, hogy szóba álljunk vele, és kérdezzük meg, mit kell tennünk, hogy megmaradjunk? A nagy püspök az evangéliumi igazságot idézi: újra építsetek sziklára.
Fogarasy püspök sziklára épített 140 évvel ezelőtt, napjainkban semmi sincs, ami nagyobb figyelmet igényelne, mint az iskola. „Az iskola az egyháznak a veteményes kertje, az iskola a templomnak előcsarnoka, az egyháznak joga van az iskolához éppúgy, mint a földes gazdának a saját szántóföldjéhez” – hangsúlyozta Keresztes Zoltán idézve az idők követelményeit felismerő főpapot, kinek szavai ma is időszerűek, hiszen ma is vannak, akik a felekezeti iskolák működését akadályozzák, jogos létüket kétségbe vonják. „Holnapunkat és jövőnket építsük sziklára, mert aki sziklára épít, azon a pokol kapui nem vesznek erőt” –  zárta ünnepi beszédét az iskola védnöki tisztségét betöltő Keresztes.
Ezt követően a tanintézet előtt álló Fogarasy Mihály püspök szobránál a kegyelet, az emlékezés koszorúit helyezték el.
A tanintézmény dísztermében folytatták az ünnepséget, ahol néhai Hajdó István emlékének adóztak, majd Részeg Ildikó igazgatónő a teológiai oktatás elindításáról beszélt, Fogarasy püspök alapítólevelét ismertette, mely a mindenkori tanodavezetőt nem feladattal ruházza fel, hanem küldetéssel. András Szabolcs történelemtanár pedig a leánynevelő intézet alapítása kapcsán néhány érdekes mozzanatra hívta fel a figyelmet. Tamás József segédpüspök a négy szenthely: az iskola, a család, a templom és a temető közül az iskola szerepét emelte ki, és Reményik szavait idézve jelezte, buzdítása ma is aktuális.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános a kérés, a hálaadás és az öröm fontosságára tért ki. Bartos Károly plébános az iskolában eltöltött órákról, az osztályokról osztotta meg tapasztalatát, hangsúlyozva, emberségben növekedtek a fiatalok. Görbe Péter főtanfelügyelő is a hála szavait, a vallásoktatás fontosságát hangsúlyozta. Nagy Zoltán polgármester ünnepi beszédében személyes történetét is megosztotta a jelenlévőkkel, ugyanis ebben az iskolában végzett. Az oktatókhoz, nevelőkhöz szólva pedig kitartást, jó munkát, jó kedvet kívánt további munkájukhoz. Szóra Róbert egykori teológiai osztályos emlékezett arra az időre, amikor belecsöppent a vallás osztályba. Mint mondta: a teológia osztály egy jó hely, soha nem bánta meg, hogy ezt választotta. Az emlékező ünnepséget záró igazgatói köszönőszavakat követően szeretetvendégségre hívták a vendégeket. A rendezvényt kulturális műsorral tették még ünnepélyesebbé.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

Kettős könyvbemutató a Bernády Házban Időtár és Penelopé
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétfőn délután a Bernády Ház. Sebestyén Mihály két új, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvének ismertetésére került sor telt házas közönség jelenlétében: a szerző Marosvásárhely történeti kronológiájának sorozatzáró, Időtár V/2. című munkájáról, valamint a Penelopé ruhája című, az erdélyi zsidóság történetéről szóló tanulmánykötetéről hallhattak az érdeklődők. A megjelenteket ifj. Király István üdvözölte, sorrendben elsőként pedig az Időtárról esett szó: Sebestyén Mihályt a kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes kérdezte.
– Az Időtár sorozat utolsó, állítólag befejező kötetéről van szó, a másik kettő is igencsak fontos és tartalmas kiadvány. Keresztelő vagy búcsúztató-e ez? – Erre igazából nincs jó kifejezés, az idő végtelen folyamat – válaszolta Sebestyén Mihály. – A sorozatot valahol le kellett zárni, most ezt tekintem befejező kötetnek. Általa azon adatokat pótolom, amik az előzőekből hiányoznak. A kiadó két részre tagolta a kötetet: az időhatár a 19-20. század fordulója, a záró évszám pedig 1944. A kutatások időközben sokat haladtak előre, számos új részlet kiderült. Fontosnak tartottam, hogy az első világháború éveit megosszam – azért, hogy az olvasó tudjon arról, ami száz évvel ezelőtt e városban történt. Sokak számára végzetes időszak volt ez. A második világháborút megelőző esztendők is fontosak számomra. Vakarcs Szilárd szerzett egy listát azon üzletekről, amelyeket zsidó tulajdonosaik miatt bezártak – ez a lista azért fontos, mert általa pontosan felmérhetjük, hogy hány zsidó tulajdonban lévő üzlet volt Marosvásárhelyen. – Ez egy pótkötet – ezeken az éveken már végigfutottunk, de egy csomó adat kimaradt az előző könyvekből. Az Időtár nagyon fontos része a helyi tudományos kiadványoknak. 2009-ben jelent meg az első rész, azóta megkerülhetetlenné vált a sorozat, amely Marosvásárhely és Erdély történetéről ma is használt adatokat tár fel. A kötetnek van egy nagyon hasznos bibliográfiája is, amely azt is jelzi, hogy a Sebestyén Mihály és mások által a Népújságban közölt helytörténeti cikkek mennyire fontosak: az említett bibliográfiába is bekerültek. – Számomra az volt fontos, hogy a város lakosságát arányosan szerepeltessem a kötetben. Vásárhely esetében nem lehet csak egy etnikumról beszélni. E tekintetben bőséges forrásunk van. Viszonylag örömteli, hogy megújult a kisebbségkutatás ezen iránya. Immár vannak e folyamatnak tanulmányozói Marosvásárhelytől Amerikáig. Amikor az embert egy nemzetiségre ítélik, kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a származásával. Ma már ott tartunk, hogy az összefoglalók mellett léteznek részkutatások is, amelyek keretében újabb és újabb eredményekkel próbálkozunk, olyan adatokkal, amelyek kiegészítik a képünket arról, hogy mi is történt valójában. Ebben a kötetben, azon intézkedések mellett, amelyek egy polgári diktatúrába hajló rendszerben megszülettek, azt is megmutattam, ami a közösségen belül történt. Ami az Időtár felhasználását illeti, az a kutatóra van bízva, nem szoktam megnézni, hogy hányan idéztek tőlem. A bibliográfiával kapcsolatban pedig megjegyezném, hogy nagyon érezzük egy állandó marosvásárhelyi helytörténeti kiadvány hiányát. A Népújság a maga efemer voltában e tekintetben nem elég időtálló. Nagyszerű ugyan, hogy a lap megengedi magának, hogy publikáljon ilyen jellegű cikkeket, de ennél több kellene. Valószínűleg nincsen rá pénz, mert szerkesztő akadna. A többi megyei lapban ilyenszerű cikksorozat nincs is. A Népújság ebben élen jár.
Káli Király István a Penelopé ruhája című kötettel kapcsolatosan szólalt fel, illetve kérdezte a szerzőt. – A Penelopé ruhája című kiadvány a Nyúlgát az idő ellen című, a polcokról régen elfogyott kötet újrakiadása. Az eredeti szövegből kiemeltünk és hozzá is tettünk – így született a Penelopé ruhája című könyv. Az eredeti tanulmánykötetet Sebestyén Mihály teljesen át- szerkesztette, és e munka közben rájött, hogy a tanulmányok nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasó rátaláljon erre a témára. Lelkiséget kell belevinni: ezért folyamodott az esszéíráshoz. Miért találtad fontosnak a kötet lelki magját adó esszésorozatot? – Amit a tanulmányokban elmesélek, az maga a puszta történelem, amelyben események, helyszínek vannak, ahol a magyar társadalom hozzáállása volt fontos számomra. Ehhez képest az, amit most hozzá- tettem, a példaszerű illusztráció. Miként látszik ez a nagy történelem abban a világban, amely számunkra fontos, hogyan tükröződik mindez az én családi múltamban? Hiszen a családtörténeti vonatkozások általában rímelnek a nagy történelemmel. Az embert, az emberi vonatkozásokat is meg akartam mutatni. Mindenkinek ott vannak ezek a történetek az életében, és ezeket le lehet írni. Ezen leírt történetek pedig Erdély történetéről fognak szólni, és ez okból igencsak számottevőek. Fontos, hogy ezen emberek emlékezete át- húzódjon a huszadik századra. A kérdés, amit a kötetben boncolgatok, leginkább azt feszegeti, hogy milyen volt az egykori erdélyi zsidóság? Nem voltak kiváló elmék, egyszerű emberek voltak, akik együtt éltek a többiekkel. A személyes történelmen keresztül kap hitelt az általános történelem, illetve a családi történelmen keresztül léphetünk be a nagy történelembe. – A kiegyezés után lehetségessé vált a zsidóság emancipációja, az a kérelme, hogy ismerjék el őket magyarnak, 1989 után pedig te mondtad: most már magyar vagyok. Mi történt Jókai és ‘89 között? – 1895-öt követően, amikor a vallás tekintetében is elismerték őket, az emancipáció jogilag sikeresnek számított. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában szocializálódott a saját családom is, amelynek első nyomaira 1774-ben bukkantam – ekkor már itt éltek Marosvásárhely mellett, Várhegyen. A család ezen része azóta is hihetetlenül keveset mozgott. Az apám családja Galíciából jött, és a Mezőségen telepedtek le, nagyapám a földreformig bérlő volt az Ugron családnál. A földreformot követően szinte mindenét elvesztette, azóta a család nagy része Vásárhelyen él. A nagyapám szerény és viszonylag megbecsült kereskedőként élt itt, még a nevét sem írta ki az üzletre. 59 éves korában Auschwitzban halt meg, nagyanyámmal együtt. Apám orvos lett, majd Marosvásárhelyen egyetemi tanár. Büntetésből orvostörténésznek tették, ami mindig is szeretett volna lenni. Az öcsémmel együtt úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, kik vagyunk, és számomra a magyar írás teljesen természetes volt. Elsőéves koromban kezdtem el publikálni – akkor Bodor Pál volt a Gaál Gábor Kör körvezetője. Természetes volt, hogy magyar körben, magyar emberekkel dolgozom. Ami pedig 1989-et illeti: az akkori euforikus hangulatban, december 24-én este Gálfalvi György az RMDSZ alakuló gyűlésére hívott, és kihangsúlyozta: rám van szükség. Ekkor éreztem igazán, hogy magyar vagyok. Ami pedig a kisebbségi helyzetet illeti, ennek velejárója, hogy rossz időkben van jogvesztés, jobb időkben pedig jogbővítés. Mi nem vagyunk már számottevő ki- sebbség: néprajzi kuriózummá lettünk. A Penelopé ruhájának folyamatos szövése pedig amiatt van, hogy vannak emberek, akikben nagy a sikertelenség, és ezért mindig okolnak valakit – mondta a számos, részletgazdag történetben bővelkedő beszélgetéssorán Sebestyén Mihály.
Káli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai
Több mint két hete áll sztrájkőrséget Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának felszámolása miatt. Tiltakozásával a belváros különféle pontjait érintette, és ez különleges találkozásokra adott alkalmat arra járó kolozsváriakkal, magyarokkal és románokkal, műszaki és művészeti érdeklődésű-foglalkozású emberekkel, akik ideig-óráig társultak hozzá, megosztották egymással történeteiket, gondolataikat. Együttérzés és indulatok születnek, mozaikképekben kirajzolódnak a fagypont alatti Kolozsvár hétköznapjai, életkockák, amikor egy már-már elviselhetetlenül zsúfolt, folyton nyüzsgő városban az emberek megállnak néhány percre. Sztrájkőrségéről a tanár naplőszerű feljegyzéseket készít, ezeket mostantól naponta olvashatják honlapunkon.
December 12., hétfő. Két hete „tartom a frontot” tiltakozva az V. B képzőművészeti osztály embertelen és pedagógia-ellenes felszámolása ellen. Ezúttal a Mátyás király és Bocskay István fejedelem szülőháza előtti térség a fehér karszalagos protestálásom színhelye. Délelőtt tizenegytől fél egyig igyekszem felhívni a járókelők figyelmét, hogy valami hihetetlenül rendellenes történt, amikor is a tanügy mai képviselői arra vetemedtek, hogy megszüntessék két hónappal iskolakezdés után a szóban forgó osztályt, azzal az alantas szándékkal, hogy egyúttal ellehetetlenítsék az Apáczai-líceum azon képzőművészeti tagozatának helyzetét, amely immár tizenhat éves hagyományra tekint vissza. Persze, arra nem számítottak, hogy mégis lesz valaki, aki nem hagyja annyiban az ügyet, és minden tőle telhetőt el fog követni, hogy rossz szándékú tervük ne sikerüljön. Vagyis
kerül egy olyan „őrült”, aki nem fog önként lemondani az elmúlt tizenhat év megvalósításairól,
amelyek bárhogyan is nézzük, az ő személye által „kontűröződve” nyertek formát. Vagyis beleévültek élete legutóbbi, több mint másfél évtizedébe.
Sietős járókelők sokasága, akik közül elég gyakran felém tekintgetnek. Szokatlan látvány ugyanis egy, transzparenssel a nyakában álldogáló őszes hajú férfi, aki talán tanár, legalábbis a transzparens szövege alapján erre lehet következtetni.
Ilyen, kissé borongós, esni készülődő, meglehetősen hűvös időjárási viszonyok közepette tart felém Ferencz Rózsa nyugdíjas technikus, aki hallott már az esetről. Érződik a hangvételén, hogy érzékeny, a társadalmi problémákra fogékony személy. Kivehető rajta, hogy szinte jólesik együtt érzését nyíltan elmondhatni, megoszthatni.
A művészember méltatlankodása jut érvényre Pártay Lilla budapesti textilművész véleményében, aki megrökönyödve értesült arról, hogy a romániai tanügy mai korifeusai ahelyett, hogy védelmeznék az adott tagozat létét, mindent megtesznek annak felszámolása érdekében. Ilyen értelemben fogalmaz a később érkező Damján Ádám, a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakos diákja is, aki nagybányaiként megtapasztalhatta a szórvány magyar léthelyzet emberpróbáló hátrányait.
Tiltakozásának adott hangot Weisz Attila művészettörténész is, aki Kézdivásárhelyről származva földijeként köszöntött. A világ legtermészetesebb módján biztosított egyetértéséről, akár úgy is, mint a Képzőművészeti Egyetem lektora, aki mindig is szívén hordta és hordja a művészeti nevelés fontosságát.
Örömteli meglepetésként hat, hogy érdeklődésével kitüntet dr. Vlad Liviu orvos professzor, aki kiváló magyarsággal ecseteli, hogy a kezdetektől fogva követi a képzőművészeti tagozattal kapcsolatos fejleményeket. Ugyanakkor közli azon meglátását is, hogy a tanügyi hivatalosságok rosszindulata bizonyos mértékig éppen a magyar közösség irányából jövő „jelentgetésekre” hivatkozva is épülhet. És valóban, nem kizárt, hogy egyesek (irigységből pl.), akár a mi köreinkből is ügyködhetnek, hogy rossz fényt vessenek a képzőművészeti tagozat eredményekben gazdag tevékenységére. Szomorú feltételezés, de bizonyos jeleit magam is érzékeltem, érzékelem mindennek... Szabadság (Kolozsvár)

Magyar forradalmárról neveztek el utcát Koronkán, nem mindenkinek tetszik
Az 1989-es forradalom egyik áldozatáról elnevezett koronkai utca neve zavarja egy nemrég beköltözött marosvásárhelyi fiatal ügyvédet. Andrei Coman kérdőre vonta jogász kollégáját, Daniel Cheşa helyi tanácsost, miért foglalkozik az utcák magyarokról való elkeresztelésével. Ugyanakkor azt fontolgatja, hogy új személyazonosságiját ne a Takács László Szilárd utcára, hanem az arra merőleges Orgona utcára kérje.
Még ki sem került az új utcanévtábla, a másfél évvel ezelőtt Koronkába költözött Andrei Coman az utca nevének a megváltoztatását készül kérni. Amint szomszédjai beszámoltak róla, a Fehér megyében született ügyvéd jó néhányukat azzal az ötlettel kereste fel, hogy fogjanak össze, és követeljék a Takács László Szilárd utca átkeresztelését. Az 1989. december 22-én Bukarestben lelőtt kiskatona éppen a magyar többségű nagyközség polgármesterének az öccse volt.
Az utcanévadás kezdeményezője, Daniel Cheşa hallani sem akar olyasmiről, hogy valakinek a kedvéért, akinek a fülében nem cseng jól Takács László Szilárd neve, megváltoztassák az utca megnevezését. „A községben köztudott, hogy a múltban többször is ellentétbe kerültem Takács Szabolcs jelenlegi polgármesterrel, de ez nem akadályozott meg azon kezdeményezésemben, hogy utcát neveztessek el a testvéréről vagy Toldalagi grófról. Takács László Szilárd kiskatonaként a vérét adta a ’89-es kommunistaellenes harcban, számomra ez a fiatalon meghalt kiskatona egy hős. A faluban egyesek nagy románnak könyveltek el, de ettől függetlenül nem engedem meg senkinek, hogy azért, mert nem tetszik ez a név, meggyalázza az elhunyt és ezáltal a forradalom emlékét” – nyilatkozta Cheşa, aki lapunktól értesült arról, hogy valaki ellenzi a prefektúra által 2014. január 29-én láttamozott tanácsi határozatot. A hír hallatán a liberális politikus azonnal felhívta Andrei Comant, közölve, hogy amennyiben az utcanév-változtatásért agitál a faluba betelepedett románok közt, netán az önkormányzat elé viszi az elképzelését, mindent megtesz annak elbuktatásáért.  
Coman tagadja, de a felvétel nem hazudik
Az ügyben megkerestük Andrei Comant, aki a kérdés hallatán rendkívül irritálttá és hangossá vált. „Nem igaz, hogy ilyesmivel foglalkoznék, ilyent csak egy agybajos találhatott ki!” – kiabálta, majd lecsapta a telefont. 
A Daniel Cheşaval folytatott december 8-i beszélgetéséből azonban tisztán kiderül, hogy Comant nagyon zavarja Takács László Szilárd neve. A fiatal ügyvéd előbb azzal próbált mentegetőzni, hogy csupán a név hosszúsága ellen van kifogása, mert ez „a postán bonyodalmakhoz vezethet”. Lapunk kiderítette, mielőtt Koronkára költözött volna, Coman a marosvásárhelyi 1918 december elseje úton lakott, mégsem kérte a név kurtítását vagy megváltoztatását, netán visszakeresztelését Hosszú utcára vagy az annál is korábbi Malinovschira, Szántóra, Szalmásra vagy Koronkaira. Az ügyvéd azt is kieszelte, hogy sarokházát átíratja a szomszéd utcára, az Orgonára. Takács Szabolcs polgármester szerint ezt nyugodtan megteheti, de azzal a feltétellel, ha udvara bejáratát is áthelyezi a másik oldalra.
A bő tízperces telefonbeszélgetés vége felé Andrei Coman – aki többször is hangsúlyozza, hogy felesége félig magyar – szemrehányón kérdőre vonja Cheşát. „Önnek semmiféle tulajdona nincs abban az utcában. Sokkal jobb dolgokat tehetne a közösségért, mint hogy magyar neveket adjon az utcáknak” – hangzik el a beszélgetésben.
Közfelháborodást okozott
Coman utcabeli román szomszédjai között is felháborodást okozott a kezdeményezés. Többen is megerősítették, hogy ötletével a fiatalember őket is megkereste. Cheşanak pedig elmondta, hogy az utcanév-változtatás érdekében aláírásgyűjtésbe kezd. Mivel az öccséről van szó, Takács Szabolcs polgármester nem igazán kíván beleszólni az ügybe, viszont azt nyomatékosította, hogy a családnak rendkívül rosszulesik, hogy a forradalom államilag elismert hős halottjának a neve csak azért zavar valakit, mert túl hosszú vagy magyar.
Hamar Alpár Benjámin, az 1989. december 21. Egyesület elnöke is megrökönyödéssel vett tudomást a kezdeményezésről. A marosvásárhelyi forradalmár megígérte, hogy hamarosan Koronkára látogat, és felszólítja a polgármestert, ne hagyjon az efféle követeléseknek, ellenkezőleg, tartsa be a helyi tanács 2013-ban hozott döntését, és mielőbb helyezze ki az utcanévtáblát.  
Kolozsvár és Nagyvárad precedenst teremtett Andrei Coman kezdeményezése nem egyedi a ’89 utáni Romániában. Az elmúlt években Kolozsváron és Nagyváradon a Dsida Jenő, illetve Bajor Andor utca román lakói már sikerrel jártak – a két erdélyi nagyváros nacionalista polgármestere és a román többségű önkormányzat rábólintott a kérésükre. A kincses városban a Dsida Jenő utcanév állítólag azért zavarta az ott lakókat, mert hasonlít a SIDA szóhoz, ami az AIDS betegség román megfelelője. Amikor viszont az RMDSZ kompromisszumként egy másik magyar nevet javasolt, kiderült, hogy egészen más elvek vezérelték a névváltoztatás mozgatórúgóit. A román tanácsosok Pablo Picassóra keresztelték át a Hajnal negyedben található utcát. Döntésük meghozatala előtt javaslatukat nem terjesztették a megyei utcanévadó bizottság elé. Néhány évvel később Nagyváradon, szinte azonos forgatókönyv szerint, az önkormányzat engedve a lakók kérésének az író, költő és humorista, a váradi születésű Bajor Andorról elnevezett utcát keresztelte át.
Szucher Ervin Székelyhon.ro

Interjú ifj. Zágoni Szabó András, RMGE-ügyvezető elnökkel
Hatékonyabban szolgálni az erdélyi magyar gazdálkodókat
A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének novemberben megtartott országos elnökségi ülésén ifj. Zágoni Szabó András elnökségi tagot, az Arad Megyei Fiatal Gazdák elnökét az országos szervezet ügyvezető elnökévé választották. Az érintettel, a magas tisztséggel járó feladatokról, kihívásokról beszélgetünk.
– Gratulálok az országos ügyvezető elnöki tisztséghez, ami gondolom, komoly felelősség is…
– Elöljáróban meg szeretném köszönni az RMGE Országos Elnökségének, amiért e fontos faladattal megbízott. Az eddigi választási kampány miatt Sebestyén Csaba elnök úrral nem tudtuk részletesen végigbeszélni a feladatkörömet, ami viszont részben magától is adódik. Olyan megyékben, mint Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Máramaros, ahol az RMGE nem rendelkezik megyei szervezetekkel, azokat létre kell hozni az ott tevékenykedő magyar gazdák érdekeinek a képviselete, az érvényesítése érdekében. Természetesen, nem megy majd egy csapásra, de a következő 4 évben ez mindenképp célkitűzés.
– Az RMGE központja Kolozsváron van, tehát ott kell dolgoznia vagy itthonról is meg tudja oldani az ügyvezetés feladatait?
– Természetesen, ami interneten, telefonon megoldható, mindazt itthonról kívánom elvégezni, tehát folyamatos kapcsolatban leszek az elnök úrral és az elnökség tagjaival. Amikor azonban szükséges, Kolozsvárra vagy bármelyik olyan településre utazom, ahova az érdekeink megkívánják.
– Úgy tűnik, az RMGE országos elnöke képviselői mandátumhoz jutott az RMDSZ listán. Ez több munkát jelent-e majd az ügyvezető elnöknek?
– Még pontosan nem tudjuk, de reménykedünk a mandátum megszerzésében. Nagyon örvendünk, amiért az elnök úr parlamenti képviselő lesz, amivel a romániai magyar gazdák sokat nyerhetnek, hiszen az érdekeiket a továbbiakban a legmagasabb szinten képviseli az ország törvényhozásában. A munkakörömmel kapcsolatban még nem nyilatkozhatom felelősen, hiszen sem az elnök úrral, sem az elnökséggel még nem vitattuk meg részletesen. Biztos vagyok abban, hogy ez hamarosan megtörténik, utána sokkal többet mondhatok majd.
– Arad megyében hány fiatal gazdával tartja a kapcsolatot?
– Sok fiatal gazdával vagyok kapcsolatban. Most éppen a generációváltás periódusában vagyunk, amikor is a fiatal gazdák átveszik a gazdálkodás teendőit a szüleiktől.
– A megyebeli fiatal gazdák közül sokan pályázták-e meg a közvetlenül az őket megcélzó EU-pályázati kiírásokat?
– Mondhatom, hogy sok ilyenről tudok. Közülük olyanok is voltak, akiknek a pályázatát kerethiány miatt elutasították. Ennek olyan hátulütője is van, hogy az első évben elutasított pályázatot a következő évben nem nyújthatta be olyan fiatal gazda, akinek hivatalosan bejegyzett vállalkozása van, mert abban az esetben már nem minősül fiatal gazdának. Ezzel együtt úgy érzem, az idei pályázati lehetőségek lazábbak voltak, vagyis könnyebben lehetett pályázni, mint korábban.
– Úgy hallottam, doktorált. Valóban?
– Igen, a Temesvári Mezőgazdasági Egyetemen sikeresen ledoktoráltam mezőgazdasági menedzsment szakon, ezért számomra továbbra is a mezőgazdaság az elsőrendű feladat.
– Gratulálok, ez mennyiben változtat az eddigi munkáján?
– Egyáltalán nem, sőt még jobban kötődöm a mezőgazdasághoz azzal együtt, hogy politizálni is elkezdtem, ugyanis a legutóbbi önkormányzati választásokon beválasztottak Pécska Város Tanácsába.
– Terveznek-e továbbképző tanfolyamokat fiatal gazdák számára?
– Az RMGE folytatni kívánja az Ezüstkalászos Gazdatanfolyamokat, ezen túlmenően ki akarjuk fejleszteni a falugazdász hálózatot. Arad megye olyan szerencsés helyzetben van, hogy az aradi Nagy Zsolt személyében már kinevezett falugazdásszal rendelkezik, de a hálózatot minden magyarlakta megyére ki szeretnénk terjeszteni, anyaországi támogatással. Nagyon fontosnak tartom az Összefogás az erdélyi vidékért címmel aláírt megállapodást az RMDSZ és az RMGE között, aminek a jótékony hatása nem csak a két szervezetre, hanem az erdélyi magyarság egészére kifejti majd a jótékony hatását.
– Úgy legyen, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (II.)
Több mint két hete áll sztrájkőrséget Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának felszámolása miatt. Tiltakozásával a belváros különféle pontjait érintette, és ez különleges találkozásokra adott alkalmat arra járó kolozsváriakkal, magyarokkal és románokkal, műszaki és művészeti érdeklődésű-foglalkozású emberekkel, akik ideig-óráig társultak hozzá, megosztották egymással történeteiket, gondolataikat. Együttérzés és indulatok születnek, mozaikképekben kirajzolódnak a fagypont alatti Kolozsvár hétköznapjai, életkockák, amikor egy már-már elviselhetetlenül zsúfolt, folyton nyüzsgő városban az emberek megállnak néhány percre. Sztrájkőrségéről a tanár naplőszerű feljegyzéseket készít, ezeket naponta olvashatják honlapunkon. Fehér karszalagos, kétnyelvű feliratos tiltakozásának helyszíne csütörtökön 10:20–11:20 óra és pénteken 15–16 óra között a régi városháza főtéri épülete. (A korábbi beszámolókat a cikk alatt találják.)
December 13., kedd. Órák után rohanás a Matyi-házhoz, hogy odaérjek háromnegyed egyre, a sajtóban közölt időre. Meglehetősen hideg az idő (mínusz 6-7 fok), amit még fokoz a szél.
Már kezdetben egymásután két ellenséges bekiabálás. Az egyik szerint inkább csinálnánk több gyermeket, mi „minoritások”! Durva, sőt sovén hangvétel, de van benne valami (nagyon fájó!) mélyről fakadóan ránk, (erdélyi és nemcsak) magyarokra vonatkozó igazságtartalma.
Percekig ezen tűnődöm, amikor rosszirányú gondolataimból felriaszt Krausz Papp Tibor Hansz, jócskán megőszült úriember (később kiderül, hogy nyugdíjas egyetemi tanár), aki fokozatos térvesztésünk miatti fájdalmának ad hangot. Ugyanakkor biztat, hogy ne adjam fel az általam képviselt utat, mert soha nem lehet tudni, miképpen alakulnak a dolgok.
Nemsokára közeledik felém Péntek János professzor úr feleségével, Tamás Évával. Könnyen szót értünk a fennforgó ügyben, hiszen mindenről tudnak. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben volt alkalmunk végigbeszélni az erdélyi magyarság és a moldvai csángómagyarok reménytelennek tűnő, és mégis a megmaradás esélyeit is magában rejtő, hordozó helyzetét. Kifejtik, hogy különösen szorítanak a képzőművészeti tagozat sorsáért.
Ugyanezen gondolat mentén fogalmaz Korsós Tamás konzul és felesége is, akik biztosítanak, hogy egyetértenek az általam képviselt üggyel. Persze az ilyen és ehhez hasonló megerősítések mintegy letéteményesei mindannak, hogy érdemes tovább folytatnom ezt az amúgy első látszatra kilátástalannak tűnő küzdelmet. Egy olyan küzdelmet, amelyet a főkonzul, Mile Lajos vagy Albertné Simon Edina konzulasszony is méltónak talált arra, hogy kitüntesse bátorító egyetértésével hétfő délután (december 12.), az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett gyermekrajzverseny tárlatának megnyitója alkalmával.
Csak úgy röpködnek a helyzettel kapcsolatos ilyen-olyan gondolatok a fejemben, amikor megáll előttem Mihnea Ghiniță-Blidariu nevezetű zenész fiatalember, aki hihetetlen empátiával bátorít, miközben felvázolja, hogy igenis a román alkotmány és törvények értelmében jogom van akár engedély nélkül is tiltakozni. Amint közli, ő a gyakorlatban is megismerte a tiltakozás ilyen formáját a verespataki üggyel kapcsolatosan. Tehát mindezzel legyek tisztában, ha a rendőrség kérdőre vonna...!
Azán feltűnik Kancsura István festőművész alakja az egyre forgalmasabbá váló Corvin utcában, aki Kőrösi Csoma Sándor szellemiségére hivatkozva fejti ki, hogy mennyire fontos az elszánt kitartás. Ezen beszélgetésbe kapcsolódik be Pethő Ágnes filmtörténész, egyetemi tanár, ugyancsak régi, kedves ismerős. Mindent tud, érti a helyzetet. Nem talál – amint mondja – a helyzetre vonatkozóan szavakat.
A fontos az, hogy önként ne mondjunk le semmiről, még akkor se, ha adott esetben a hatalom erejénél fogva meg is kísérelik elvenni tőlünk.
Időközben megérkezik a Kolozsvári TV magyar adásának a stábja, hogy különböző szögből felvételeket készítsenek rólam. Csütörtök délután ugyanis a stúdióban szeretnének beszélgetni velem az Apáczai-líceumban előállt áldatlan helyzetről. Hátha ilyen és ehhez hasonló alkalmak révén érzékenyíteni lehetne a civiltársadalmat és szervezeteit, hogy a képzőművészeti tagozat sorsa tulajdonképpen közösségi ügy is! Gyakran éppen ezen, első látszatra jelentéktelennek tűnő problémák önmagukon túlmutatva képesek rávilágítani ugyanis egy adott közösség „rövidzárlatos” léthelyzetére!
Már-már didergek, amikor egyik tanítóképzős, volt diákom, Illyés Réka köszön rám mosolyogva. (Bizony jólfog ezen fiatal hölgy szőkén rámragyogó, biztató mosolya!)
És a vége felé, úgy negyed háromkor, egy fiatalember készít rólam fényképet. Kiderül, a Buna ziua, Cluj! szerkesztőségétől érkezett. Érdeklődésére reagálva átnyújtom a tanfelügyelőségre eljuttatott román nyelvű beadványt. Jó jel, gondolom, hogy hellyel-közzel a román média is kezd felfigyelni az „esetre”. Jó napot, Kolozsvár! – motyogom magamban dideregve, miközben hazafelé indulok... Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Johannisnál: fontosak a kisebbségi jogok
Többek között a kisebbségi jogok védelmét, a hivatali anyanyelvhasználat szavatolását tartja fontosnak az RMDSZ – ezt mondta Kelemen Hunor elnök a Klaus Johannis államfővel folytatott egyeztetést követően.
Az RMDSZ fontosnak tartja a kisebbségi jogok szavatolását, a kisebbségi anyanyelvhasználatot, valamint a decentralizációt – beleértve a pénzügyi decentralizációt is – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azon a szerdai találkozón, amelyet Klaus Johannis államfő kezdeményezett a parlamentbe frissen bejutott pártokkal a vasárnapi választást követően.
Kelemen a találkozót követően, amelyen rajta kívül Kovács Péter ügyvezető elnök és Biró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, megválasztott képviselő volt jelen az RMDSZ nevében, elmondta, nem miniszteri bársonyszékeket és funkciókat, hanem partnereket keresnek a választás után a programjuk megvalósításához. A kormányfőjelölt megnevezése kapcsán leszögezte: tiszteletben kell tartani azt a törvényt, amelynek értelmében nem lehet a kormány tagja elítélt személy. „Ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mint az összes többi törvényt, például az oktatási törvényt is, amelyet nem tartanak be, mégsem esik senkinek semmilyen bántódása, vagy a kisebbségek nyelvhasználatát szavatoló jogszabályt” – szögezte le Kelemen. Hozzátette, nem tartja jó ötletnek, hogy alkotmánybíróságon támadják meg a törvényt, hiszen az már 2001 óta hatályos, és eddig senkinek nem volt ellene kifogása.
Az esetleges koalíciós egyeztetések kapcsán Liviu Dragnea pártelnökkel – aki nem zárta ki egyértelműen az RMDSZ-szel való együttműködést –, kifejtette: amíg nem ismert a választás végeredménye, nem bocsátkoznak tárgyalásokba, Dragneával sem tárgyalt, csupán gratulált neki a választási győzelemhez, mint ahogy a szociáldemokrata pártelnök is gratulált neki. „De ez nem politikai ügy, hanem jólneveltség kérdése” – tette hozzá. Azt is megjegyezte, hogy az RMDSZ fontosnak tartja az észak-erdélyi autópálya építésének folytatását, és a parlament szerepének megerősítését is. 
Az államfő által a pártokkal kezdeményezett találkozó egyébként „foghíjas" volt, miután a hat párt közül a győztes Szociáldemokrata Párt (PSD) és szövetségese a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) nem volt hajlandó részt venni az egyeztetésen. Az elsőként fogadott Nemzeti Liberális Párt (PNL) kedden megválasztott ügyvivő elnöke, Raluca Turcan a találkozót követően elmondta, pártja nem állt elő javaslattal a miniszterelnök személyére vonatkozóan, ehelyett megvárja, milyen álláspontra helyezkedik a többi párt. Ugyanakkor továbbra is Dacian Cioloş leköszönő kormányfő marad az első számú jelöltjük, bár realisták, és tisztában vannak azzal, hogy olyan miniszterelnökre van szükség, aki képes egyesíteni a jobboldalt.
Annak kapcsán, hogy a győztes PSD esetleg a választási csalás miatt jogerősen két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt pártelnökét, Liviu Dragneát jelölheti kormányfőnek, kifejtette: a párt szerint minden eddigi intézményes erőfeszítést lenullázna, ha egy elítélt kerülne a miniszterelnöki székbe. Ez ugyanis mind az ország, mind a nemzetközi partnerek felé rendkívül negatív üzenet lenne. Arra utalva, hogy az adócsökkentéssel és béremeléssel kampányoló PSD kedden arra kérte Dacian Cioloşt, hogy a kormán halassza el egy évvel az adócsökkentéseket, megjegyezte: meglepő, milyen gyorsan lemond a párt saját választási programjáról.
Raluca Turcanhoz hasonlóan Nicuşor Dan, az USR elnöke is leszögezte: nem szavaznak meg egy PSD által vezetett kormányt, és megengedhetetlennek nevezte, hogy a kormányt egy elítélt vezesse. Kifejtette, becsületes ás átlátható kormányt szeretnének, ha pedig ez nem valósulhat meg, akkor ellenzékbe vonulnak. Amúgy az USR is kitart Dacian Cioloş kormányfői kinevezése mellett. Az RMDSZ után Klaus Johannis a Népi Mozgalom Párt (PMP), majd a nemzeti kisebbségek frakciójának küldöttségét fogadta.
A PSD ás az ALDE azért nem vett részt a találkozón, mert túl korainak tartotta az egyeztetéseket a parlament megalakulása előtt. Johannis a két párt döntését „udvariatlanságnak" minősítette. Az államfő egyébként kedden este egy, az Európai Unió soros elnöki tisztségét betöltő Szlovákia bukaresti nagykövetségén rendezett munkavacsorán az EU-tagállamok jelen levő nagyköveteinek is megerősítette korábbi kijelentését, miszerint csakis olyan személyt hajlandó kormányalakítással megbízni, aki megfelel a feddhetetlenségi kritériumoknak, vagyis nem ítélték el jogerősen, és nem zajlik ellene bűnvádi eljárás.
Egyébként még szintén kedden Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete rövid közleményt adott ki a választás eredménye kapcsán, amelyben kifejtette: az Egyesült Államok kész együttműködni az új kormánnyal az amerikai–román stratégiai partnerség elmélyítése, valamint a biztonság, a jogállamiság és a jólét elősegítése érdekében.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Nagy-Magyarországot vizionál a románok fóruma
Az RMDSZ nem mondott le Nagy-Magyarország visszaállításáról – állítja a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma. 
A magyarellenes alakulat a Mesagerul de Covasna újságban megjelent nyílt levélben fordult a Szociáldemokrata Párthoz és annak elnökéhez. Gratulálnak az „óriási” választási győzelemhez, majd rátérnek a „lényegre”: aggódnak, mert híresztelések szerint felmerült, hogy kormányba hívják az RMDSZ-t. A fórum vezetői szerint 1989 óta számos bizonyíték alátámasztja, hogy az RMDSZ nem mondott le Nagy-Magyarország visszaállításáról, Erdély visszacsatolásáról, a régi határok meghúzásáról, ami 1918 óta a magyar revizionizmus nagy álma.
„Ha az RMDSZ visszatér Románia kormányába, nem tesz egyebet, csak aláássa az ország alapjait, kihasználja a tisztségeket, hiszen a magyaroknak csak azért kellenek a románoktól jogok és szabadság, hogy azokat ellenük felhasználhassák”. A nyílt levélben szinte könyörögnek Liviu Dragnea PSD-elnöknek, ne engedje, hogy ők idegenként éljenek saját hazájukban: „Nem akarunk »székelyföldön« élni, ahol arra köteleznek, hogy megtanuljunk magyarul!”
Majd a romániai magyar nyelvű sajtót is bepanaszolják, amelyben szerintük a románokról csak úgy írnak, hogy „bocskorosok, akiknek magyar vér szárad a bocskorukon". Majd felajánlják Dragneának, küldenek neki bizonyítékokat, hogy a pártelnök is lássa, „milyen méreg zúdul ellenőrizetlenül a kiadványok lapjairól”.
Emlékeztetik a Szociáldemokrata Párt elnökét, hogy hat évvel ezelőtt részt vett a fórum Maroshévízen szervezett nagygyűlésén – ismeri tehát, miként küzdenek a három megyében élő románok, hogy megőrizzék identitásukat, és arra kérik, hogy az egyesülés centenáriumáig orvosolja problémáikat.
Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár)

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az emigráció egyirányú utca
Kató Béla püspök Ausztráliában járt nemrég, ahol a református gyülekezetek lelkipásztoraival, gondnokaival találkozott. Az ott tapasztalt élményeiről, a kontinensen élő magyarokról, a szórványban élők mindennapjairól kérdeztük. 
– Hegedűs Lóránt, Tőkés László, Csiha Kálmán és Bölcskei Gusztáv után Kató Béla püspök is Ausztráliába látogatott. Milyen céllal utazott a világ másik felébe?
– Régóta hívnak az ott szolgáló lelkipásztorok, s mivel korábban szinte hagyományos módon a Kárpát-medencéből egy-egy püspök ellátogatott a déli kontinensre, úgy éreztem, mandátumom alatt nekem is kötelességem eljutnom oda. Egyrészt azért, mert mind a négy lelkipásztor erdélyi, másrészt, mert nincs egyházszervezetük, négy egymástól külön gyülekezetben élnek. Ez részben szabadságot jelent számukra, de a forrástól, a Kárpát-medencétől távol kerülve akár veszélyeket is rejthet magában.
– Milyen gyülekezeteket látogatott meg?
– Rövid volt az idő, ezért csak Sydney-ben, valamint a brisbane-i és a Gold Cost-i közösségben szolgáltam egy-egy vasárnap.
– Hány magyar él Ausztráliában, mekkorák a gyülekezetek?
– Mintegy százezer magyar él a kontinensen, de csupán kétezer címet tartanak számon: nagyjából ennyi családdal, személlyel tartják fent valamilyen szinten a kapcsolatot. Ez nagyon kevés. Brisbane-ben és Gold Coston különben – ahol nincs más magyar nyelvű szolgálat – nagyon vegyes a közösség. Az utóbbi helyen például istentisztelet alkalmával egy Aradról elszármazott pünkösdista család énekelt a hét gyermekével angol nyelven. Úgy érezték, hogy a közösséghez tartoznak. A katolikusok is elmondták az Üdvözlégy Máriát. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten amúgy 50–60, különleges alkalmakkor 100 személy vesz részt. Ezekre hárul az egyház és a lelkipásztor fenntartása, mert az állam nem támogatja az egyházakat. Brisbane-ben jobb a helyzet, ugyanis Kovács Lőrinc lelkipásztor egyúttal tiszteletbeli konzul is, így rengeteg adat birtokában van, és sok magyarral tud kapcsolatba lépni.
– Milyen kérdések merültek fel a találkozások alkalmával, miben kérték a püspök úr tanácsát, segítségét?
– Elsősorban arról beszéltünk, milyen formában tudnának a magyar református egyházhoz tartozni. A Generális Konvent a Kárpát-medencére vonatkozik, ezért az ausztráliaiak úgy tudnának csatlakozni, ha a konventet alkotó egyháztestek közül egyesek lemondanának egy vagy két helyről az ő javukra. Javasoltam, hogy az erdélyi egyház az ausztráliai javára átadna egy helyet. Ezt viszont csak abban az esetben lehet megtenni, ha az ottani négy gyülekezet létrehoz egy szervezetet, amely képviselheti a gyülekezeteket a konventben. Közös múltunkat, akár hitvallási szempontból is – vallásos irodalom, missziós iratok –, csak úgy lehet fenntartani, ha kapcsolatot ápolnak a Kárpát-medencei reformátussággal. Jelen pillanatban a helyzetük bizonytalan, mert a lelkészutánpótlás nem megoldott. Nyitottabbak voltak azonban egy másik kérdésben: a román ortodox egyház mintájára a reformátusnak is lehet kiküldött missziós lelkipásztora. Ez azt jelentené, hogy – amennyiben hozzánk, Erdélyhez tartoznának – a fizetést a román államnak kellene biztosítania számukra. A külföldön szolgáló missziós munkát végző ortodox papok ugyanis nem kis összeget kapnak. A beszélgetéseken elhangzott: nagy szükség volna ifjúsági munkát végző személyekre, vallástanárra, illetve léteznek olyan jelentős magyar lakossággal rendelkező városok, ahol új gyülekezeteket is lehetne alakítani.
– Másfél évtizeddel ezelőtt lelkészhiányról beszéltünk. Ma már négyen szolgálnak Ausztráliában. Minek tulajdonítható, hogy mind a négy lelkipásztor erdélyi?
– A százezer magyar jelentős része nem erdélyi származású. Az, hogy mind a négy szolgálattevő erdélyi, egyrészt Csiha Kálmán püspöknek köszönhető, aki először járt ott, és ő próbálta megszervezni a gyülekezeteket, Dézsi Csabát be is iktatta Melbourne-ben. Másrészt annak, hogy mi itt Erdélyben másként gyakoroljuk a szolgálatunkat, másképp viszonyulunk az emberekhez. Ezt pedig mindenhol látják és érzik. Ezért is mondták nekem ottlétem alkalmával, hogy ha valami történik, akkor is Erdélyből küldjünk lelkipásztort, mert azokat ismerik és szeretik.
– Ausztráliába több hullámban érkeztek magyarok, ezért nehéz őket összefogni. Milyen a kulturális életük, mennyire jellemző az asszimiláció?
– A földrészre elsősorban a második világháborút követően érkeztek magyarok, de ott főleg klubokban és egyesületekben (pl. délvidékiek, 56-osok, budapestiek stb.) élték meg a közösséget, egyház csak évekkel, évtizedekkel később alakult. Az egyházra is sok esetben klubként tekintettek, mint egyfajta alternatívára. A később kitelepedett magyaroknak már idegen volt a klubélet és a kiöregedő generáció, a most érkező, főleg magyarországi fiatalok pedig már az anyaországban sem éltek egyházi, közösségi életet, ezért nagyon nehéz dolgozni a rendkívül heterogén közösséggel.
– Most is tart a magyar kivándorlás?
– Igen, elsősorban Magyarországról. Ausztráliában magas az életszínvonal, jó pénzt lehet keresni. A napjainkban kitelepedő fiatalok azonban hamar szeretnének integrálódni, mert ők nem háború elől menekültek, hanem anyagi jólét miatt hagyták el szülőföldjüket. Nem keresik a kapcsolatot az egyházzal, ők azok, akik azt mondják, nem kell magyarkodni.
– Az istentiszteleten kívül milyen más közösségmegtartó rendezvényeket szerveznek a gyülekezetek?
– Az egyházi alkalmakon kívül megtartják a nemzeti ünnepeket, éves találkozókat szerveznek, a lelkipásztorok meglátogatják a családokat. Sydney-ben és Melbourne-ben is működik egy alapítvány által létrehozott 100–120 főt befogadó ökumenikus idősek otthona, ahol rendszeresen tartanak bibliaórákat. Az épületben berendeztek egy kis múzeumot is azokkal a tárgyakkal, amelyeket az óhazából vittek ki (pl. láttam vérfoltos ’56-os zászlót is), többnyire a Duna Tévé adásait nézik, egyre kevesebbet használják az angol nyelvet, inkább a magyart, és soknak van honvágya. Kérdés, hogy mi lesz a hagyatékaikkal, könyveikkel, hiszen az unokákat – akik már nem tudnak magyarul – mindez már nem érdekli.
– Ausztráliából kevesen telepednek haza…
– A repülőtéren az egyik eladó szólított meg minket, amikor hallotta, hogy magyarul beszélünk. Elmesélte, hogy ’56 után telepedtek ki, ám a kilencvenes években szüleivel visszaköltözött Magyarországra, ő azonban nem tudta megszokni a környezetet, és visszament Ausztráliába. Ez is jelzi, hogy aki ott nő fel, nehezen tud beilleszkedni az erdélyi vagy anyaországi közegbe, az emigráció ugyanis egyirányú utca. Rendkívül megható volt számomra az, amikor a sydney-i öregotthonban egy idős bácsi odajött mellém, és azt mondta, velem jön. Nem mérte fel reálisan a helyzetét, de annyira erős honvágy tört fel belőle a találkozás miatt, hogy fel akart ülni a repülőre – hazajönni. Valószínűleg nem is lett már volna hova. Elgondolkoztam, hogy adott történelmi pillanatban mindenki meghoz egy döntést, s annak jó, de rossz oldalait, következményeit is viselnie kell – mindvégig.
– A két vasárnap tartott három istentiszteleten kívül milyen más programon vett részt?
– Melbourne-be és Adelaide-ba nem jutottam el, de jó volt, hogy mind a négy gyülekezet lelkipásztorai és gondnokai összegyűltek, és három napon keresztül együtt tudtunk beszélgetni egy Gold Cost-i szállodában. Látogatásom egybeesett Áder János köztársasági elnök látogatásával, aki az ´56-os forradalom jubileumi éve kapcsán utazott Ausztráliába, több oklevelet adott át az ottani magyaroknak. Jóleső érzés volt látni Sydney-ben Józsa Erikát, a 80-as évek bukaresti tévé magyar adásának egyik szerkesztőjét, aki a helyi magyarság megmaradásáért tett erőfeszítéseiért kitüntetést vett át Áder Jánostól. Brisbane-hez közel a pálos rend által létrehozott parkba látogattunk el, ahol a földrészen lakó 129 nemzetből 52 felépített egy-egy kis kápolnát, mi a magyarokét néztük meg.
– Az európai ember számára a kontinens furcsa és rendkívül távol van, nem csak földrajzi szempontból. Milyen különlegességet tapasztalt a másfél hét alatt?
– Furcsa, hogy nincs tél, az innen kitelepültek is nehezen szokják meg a különleges időjárást. November végén készülődtek a karácsonyra rövidnadrágban. 35 fokos melegben fürödtem a tengerben úgy, hogy fölöttünk cápafigyelő helikopterek köröztek. Az Európánál is nagyobb földrész egyúttal egy ország is, de csak 21 millióan élnek ezen a területen, városokba tömörülve a tengerparton. Amerikához képest nem a zsúfoltság érzetét kelti. A parton felhőkarcolókat építenek, de a városok a földrész belseje felé több száz kilométeren terülnek el. Hely bőven van, a családi házak ezért nagyrészt egyszintesek, sokan erdőben építenek maguknak lakást, ezért szoktuk látni, hogy erdőtüzek alkalmával ki kell őket telepíteni. Az erdőtűz amúgy regenerációs folyamat. A földrész belsejében óriási kiterjedésű lakatlan területek vannak, ahol számos – számunkra különleges – állatfaj él. Ám érdekes és egyben szomorú, hogy az ember miként tud beavatkozni a természetbe. A kontinensre kivándorolt telepesek több állatot is magukkal vittek, azok pedig ott elszaporodtak. A nyulak milliós nagyságrendben élnek, mindent megrágnak, permetezéssel próbálják irtani százezres nagyságrendben. Hasonló a helyzet a kecskékkel is, egy azokat pusztító betegséget is kifejlesztettek, sokáig kérdés volt, hogy bevessék-e az állatok ellen. Ennél még különlegesebb, hogy elszaporodott vadtevecsordák száguldoznak a kontinensen, s ma már onnan exportálják Arábiába a tevéket.
 Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dávid László marad a Sapientia EMTE rektora
A szerdán tartott választás nyomán újabb mandátumot nyert Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora – közölte honlapján az egyetem.
Az egyetemi választáson a tanintézet oktatói és diákképviselői szavazhattak. A 196 szavazati joggal rendelkező oktató és hallgató közül 153-an adták le voksukat, közülük 138-an támogatták Dávid Lászlót, akinek nem volt kihívója a választáson. Az eredmény az egyetemi szenátus jóváhagyását követően válik véglegessé – közölte az egyetem választási bizottsága.
Dávid László az MTI-nek elmondta, az egyetem oktatói állományának a megfiatalítását tekinti következő mandátuma legfontosabb feladatának. Hozzátette, elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy már nyugdíjba is vonultak azok a tanárok, akikkel az intézményépítést elkezdték, ezért elengedhetetlenül fontos fiatal tanárok bevonása. Megjegyezte: mindezt úgy kell megvalósítani, hogy a fiatalítás ne menjen a minőség rovására. Az újraválasztott rektor az egyetem és az ipari szereplők kapcsolatának a megerősítését is célul tűzte ki, és azt is kijelentette, hogy a Sapientia részt kíván vállalni az erdélyi magyar felsőoktatás megújításában. Fontosnak tartotta a konzultációt és az egyeztetést az erdélyi magyar felsőoktatás többi szereplőjével.
Dávid László szerint folytatódnak az egyetem ingatlanfejlesztései is. Csíkszeredában befejeződik az egyetem épületének a felújítása, Marosvásárhelyen hamarosan átadják a kollégium mellé megépített oktatói felületet és étkezdét, és elkezdik egy innovációs központ építését, Kolozsváron pedig befejezik a média szak stúdiójának felszerelését. A magyar állam által fenntartott felsőoktatási intézmény csíkszeredai, marosvásárhelyi és kolozsvári karral, valamint sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozattal működik.
MTI Erdély.ma

A nagykövet emlékkiállítása
A nagykövet szó ezúttal nem feltétlenül a politikai értelemben vett diplomatát jelenti: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK) megnyílott kiállításon nevezte az erdélyi képzőművészek nagykövetének Jakobovits Miklóst Vargha Mihály, és nem ok nélkül: mert elsősorban festő, vagyis inkább sokoldalú képzőművész volt Jakobovits, de fáradhatatlan szervezője is az erdélyi művészeti életnek, művészeti író és publicista is, és nem utolsósorban az EMŰK egyik atyja.
Ez utóbbira köszöntőbeszédében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere is felhívta a figyelmet, kiemelve, az EMŰK nem csupán a város fogadókészségének köszönhetően alakult meg épp Sepsiszentgyörgyön, hanem az olyan zászlóvivőknek köszönhetően is, amilyen Plugor Sándor, Baász Imre vagy Jakobovits Miklós volt.
Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója rámutatott, a négy éve elhunyt Jakobovits Miklós életútja termékeny korszakában szakadt meg, Szilágyi Domokossal szólva „tele bőrönddel” ment el. Jakobovits alakját felidézve sokoldalúságát és erdélyiségét emelte ki: rajongott és küzdött az új transzilvanizmusért, műveiből az emberszeretet, a humánum sugárzik – mondta.  Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője Jakobovits Miklós életpályáját ismertette. Jakobovits Mihály díszletfestő, az 1948-ban indult sepsiszentgyörgyi Dolgozók Színháza aranykezű mestere gyermekeként a színek és anyagok világában nőtt fel. Tehetségéhez a tudást a marosvásárhelyi képzőművészeti iskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerezte meg, művészetének kiteljesedésében mégis a legmeghatározóbb szerep feleségének és művésztársának, Jakobovits Márta keramikusnak jutott. Szólt arról is: bár Jakobovits Miklós nyíltan sohasem szállt szembe a hatalommal, számos olyan képet festett és írást közölt, amelyek kényesnek számítottak a diktatúra idején – ennek szemléltetésére olvasott fel a kiállításmegnyitó kezdeteként és befejezőjeként Kónya-Ütő Bence színművész Jakobovits Miklós Néró papírmaséból című kötetéből.
Jakobovits Miklós életművének kései szakaszát Kányádi Iréne művészettörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem előadótanára értékelte. Mint mondta, pályája második szakaszára leginkább az új anyagokkal való kísérletezés jellemző, az 1980-as évektől egyre inkább eltávolodott a figurativitástól, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által kialakított ritmus kifejezőerejére. Jakobovits elsősorban festő volt, ezt a spiritualitást vitte át a képtárgyakra, papírmunkákra, kerámiákra is. Ezek az alkotások sokszor közönséges formák, de rajtuk a tárgyak sorsszerűen jelennek meg, mindennek helye, ideje, mondanivalója van – mondta. Csodás dimenzióból kutatta a felénk táruló titkokat, az emberiség lelki lenyomatait – méltatta Jakobovits Miklós művészetét Kányádi Iréne.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor felelőssége
Korrekt, a választói várakozásokkal összhangban levő kijelentésekkel rukkolt elő a vasárnapi választások után Kelemen Hunor, még ha a győzelmi szólamok időnként túlhangsúlyozottnak tűnnek is. Az RMDSZ elnöke már vasárnap este egy magyar–román társadalmi szerződés szükségességéről beszélt, amely mindenki számára egyenlő jogokat biztosít nemcsak szociális, gazdasági kérdésekben, hanem az erdélyi magyarok identitását érintő kérdésekben is.
A keddi, Cotroceni-palotai találkozót követően, élesebb helyzetben, a román újságíróknak az esetleges kormányzati részvételről szóló kérdései kereszttüzében is meglepően tisztán fogalmazott Kelemen Hunor: nem miniszteri székekre, magas funkciókra áhítozik a szövetség, hanem partnereket keres programja megvalósításához. Szólt a decentralizációról, a pénzügyi decentralizációról, a magyar érdek érvényesítéséről az alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés során, az oktatás reformjáról, az észak-erdélyi autópályáról stb., de azt is szóvá tette, hogy minden törvényt alkalmazni kellene, így az oktatásit, az anyanyelv-használatot biztosító jogszabályt is. Persze, korai lenne két-három nap után valós irányváltásról beszélni az RMDSZ magatartásában, még biztató kezdetnek is csak félve nevezhetnénk az eddigi nyilatkozatokat, hiszen tényeleges politikai cselekedetekről még nem volt szó, hosszú távú politikai döntést még nem kellett hoznia a szövetségnek. A következő napokban azonban minden bizonnyal válaszúthoz érkezik majd az RMDSZ, előbb vagy utóbb el kell dönteniük, miként tovább, szövetkeznek-e az elsöprő győzelmet aratott szociáldemokratákkal – már ha egyáltalán felkérik őket erre, ami Liviu Dragnea tegnap esti sajtótájékoztatója szerint korántsem oly valószínű –, vagy inkább az ellenzéki politizálást választják, esetleg parlamenti támogatást nyújtanak a kormánynak bizonyos konkrét ügyekben. Erről az RMDSZ-en belül is megoszlanak a vélemények – Verestóy Attila és a szociáldemokraták közötti szorosabb kapcsolat többször felmerült az elmúlt években, erre hajlik a jelek szerint a bihari szárny is, akik folytatnák a megyében általuk sikeresnek nevezett együttműködést Liviu Dragnea pártjával, és a polgármesterek, helyi önkormányzati vezetők jelentős része is minden bizonnyal a kormányra lépés híve. Csakhogy az SZDP-nek nincs feltétlenül szüksége az RMDSZ-re, ráadásul az erdélyi magyar közösség tekintélyes része viszolyog a szociáldemokratáktól – egy ilyen koalíció tehát alaposan visszavetné a szövetségbe vetett, feléledni látszó bizalmat.
Éppen ezért tűnik észszerűnek a Kelemen Hunor vagy Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester által is felvetett román–magyar társadalmi szerződés felől közelíteni a dilemmához. És komolyan venni, a politikai cselekedetek szintjén is érvényesíteni Kelemen Hunor kijelentését, miszerint nem miniszteri székeket, hanem partnereket keres a szövetség programja megvalósításához.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeresen szerepelt a Hedda Gabler Japánban
A harmadik alkalommal megrendezett Tokiói Nemzetközi Ibsen Fesztivál vendége volt december 6-a és 12-e között a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Hedda Gabler című előadással, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben. Az Andrei Șerban által rendezett produkciót két alkalommal mutatta be japán közönség előtt a társulat.
A fesztivált a tokiói Sangenjaya metrómegálló közelében, az egyik legmagasabb épületnek számító Carrot Towerben szervezték meg, az itt működő Setagaya Public Színházban.„Miközben a világban káosz uralkodik, Japán nem lehet az egyetlen ország, amelyik tétlenül figyel. A klasszikus drámákat innovatív formában állítják színpadra szerte a világban, így Ibsen drámái sem tűrhetik tétlenül az avítt előadásformákat. Minden mai Ibsen-rendezés elkerülhetetlenül új, friss nézőpontot nyújt kortárs társadalmunkról” – nyilatkozta Mitsuya Mori, a Nemzetközi Ibsen Fesztivál művészeti igazgatója.A háromévente megrendezésre kerülő Ibsen most Nemzetközi Színházi Fesztiválon a Kolozsvári Állami Magyar Színház volt az első magyar nyelvű meghívott társulat, áll az intézmény közleményében. A 2016-os rendezvény programjában a norvég drámaíró két színpadi műve, A nép ellensége és a Hedda Gablerszerepelt. Három japán társulat mellett egy belga, egy norvég és a kolozsvári társulat előadása alkotta az idei fesztiválprogramot.A fesztivál célja egy olyan találkozó megszervezése, amely az ibseni szövegek aktualitásával foglalkozik, rákérdez az egyén magányára a huszonegyedik században, valamint az egyén és a társadalom viszonyára a különböző kulturális közegekben megszülető színházi előadások segítségével.A kolozsvári társulat vendégjátéka pozitív fogadtatásra talált Japánban. Az előadás utáni beszélgetésen a kritikusok az egyik legformabontóbb Hedda-előadásként emlegették, kiemelve a produkció tragikomikus jellegét. Szabadság (Kolozsvár)

Zenei köznyelv helyett saját nyelvezet – Csíky Boldizsár Kolozsváron
Korunkban lényeges, hogy a zeneszerző ki tudja alakítani a saját nyelvezetét, nem lehet már a zenei „köznyelvet” használni, mint a régi békeidőkben – mutatott rá a kortárs zeneszerzők legnagyobb kihívására Csíky Boldizsár, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kolozsvári Györkös Mányi Emlékházában megtartott ZeneSzó című rendezvényén.
A marosvásárhelyi alkotó hozzáfűzte, régebben a zeneszerzőknek nem kellett feltétlenül egyedi stílusban alkotniuk, használhatták a zenei köznyelvet, ma már nem fordulhat elő olyan, hogy egy „kismester" hasonlít a „nagymesterhez". A rendezvényen Németh G. István muzikológus, a budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa beszélgetett Csíky Boldizsárral, akit az erdélyi magyar zenei élet doyenjeként méltattak meghívójukban az esemény szervezői. A komolyzenéről folyatott eszmecserét Molnár Mária mezzoszoprán és Csíky Oana zongoraművész előadása színesítette, illetve szolgált illusztrációként az elhangzottak zenei szemléltetéséhez.
Kezdetként Szilágyi Domokos Csíky Boldizsár megzenésítette Október című versét adták elő dalban. A zeneszerző elmondta: a kompozíció 2005-ben született, azt is elárulta, hogy ő maga most hallotta először, ugyanis amikor Budapesten bemutatták, épp nem tudott ott lenni. Németh G. István kérdésére hozzáfűzte, valóban van a dalban „valami impresszionista hangvétel", azért, mert ilyen maga a vers. „Ide találó vers, Szilágyi Domokos itthon van Kolozsváron, ezért hoztam ezt a dalt" – kedveskedett a kincses város közönségének Csíky Boldizsár.
A beszélgetésen az alkotó gazdag életpályájának több állomása szóba került. Németh G. István rámutatott, noha a zeneszerző marosvásárhelyi „jelenségnek" tartja magát, azért Kolozsvárhoz is sok minden köti, hiszen itt végezte a zeneakadémiát. Csíky kifejtette, bár a kommunista hatalom igyekezett a kulturális életből is kiszorítani a magyarokat, ez bizonyos szint fölött már nem sikerült, ugyanis ott már a művészeti szempontok érvényesültek. Így fordulhatott elő, hogy a Sigismund Toduță által vezetett zeneszerzői szakon a hatodik évet egyedül ő fejezte be. Hozzátette, nem azért, mert a többiek nem lettek volna tehetségesek, de román évfolyamtársai közül többen végül Bukarestben fejezték be tanulmányaikat.
Azt is elmesélte, amikor 1961-ben kinevezték a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkárának, elődje örömmel adta át a tisztséget, ugyanis akkoriban mindenért, ami balul ütött ki, a művészeti titkárt vonták felelősségre. Csíky Boldizsár 1961-től 1990-ig a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, 1990 és 1997 között igazgatója, 1997 és 2000 között pedig tanácsosa volt. 2006 és 2013 között a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenetanárképző karának összhangzattan-, ellenponttan-, zeneiformatan- és kamarazene-professzora volt. 1968-tól a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetségének tagja, 1994-től a Magyar Zeneszerzők Szövetségének tagja.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)

Párizsban végzett igei szolgálatot Csűry István
A hugenották harciassága még nyomokban sem lelhető fel manapság a szekularizált Párizsban, és az Ady-korabeli pezsgő magyar irodalmi, művészeti élet sem jellemző már.
A Magyar Református Egyháznak nemcsak magyar nyelvterületen- az anyaországban, vagy a Kárpát-medencei külhoni országokban- vannak református gyülekezetei, hanem 80 országban van úgymond szétszórva, illetve jónéhány országban működnek önálló gyülekezetei. Ezek közt vannak az úgynevezett európai országoknak a kicsiny református gyülekezetei, és a nyugat-európai országok közt az egyik kiemelkedő helyet Franciaország, és éppen Párizs foglalja el. Az ottani gyülekezet 65 esztendővel ezelőtt alakult meg, és éli a maga sajátos, diaszpóra-helyzetéből fakadó életét, ami azt jelenti, hogy a hatalmas nagy Franciaországban, vagy ennek hatalmas nagy fővárosában néhány tucat ember havi rendszerességgel találkozik. Ezekre az istentiszteletekre általában meghív magyarországi, illetve most már a Generális Konvent kapcsán az egész konvent területéről lelkipásztorokat, és évente hat alkalomra a Magyar Református Egyház konventje delegál lelkészeket. Csűry István királyhágómelléki püspök második alkalommal fogadta el ezt a meghívást, ami azt jelentette, hogy advent második vasárnapján- amikor már karácsonyt is ünnepelt a párizsi gyülekezet, hiszen a legközelebbi igei találkozója már csak januárban lesz- szolgált közöttük. Elmondása szerint mindig nagyon mély nyomokat hagy benne a diaszpórában való megfordulás, az ottani igehirdetés, s ez így történt vele már az első alkalommal, öt évvel ezelőtt is, amikor egy reformációi istentiszteleten hirdette Isten örök érvényű és megtartó igéjét. Ugyanis az a néhány óra, amit az ember eltölt közöttük, előhoz minden olyan gondot és örömöt, ami egy szórványban élő gyülekezet magában hordoz. Érdekes ilyenkor találkozni azzal, hogy miként nyilvánul meg az olyan emberek esetében, főleg akik nem régóta vannak kint, a honvágy, vagy akik régóta ott élnek, hogyan nosztalgiáznak azokról az időkről, amikor még nem mentek ki. Hogyan szólal meg a lélek olyan helyzetben, amikor igazolni próbálja azt, hogy tulajdonképpen jó helyen van, megtalálta a helyét, vagy éppenséggel hogyan kínlódik sokszor az a belső hang, amikor egy-egy problémáról, feszültségről esik szó.
Partiumból
Az istentiszteleten, bár a gyülekezet nagysága úgy 40 körül van, több mint ötven személy vett részt. És mivel híre ment annak, hogy lelkipásztor érkezik Európa keleti feléről, több Erdélyből, illetve a Partiumból származó atyafi is ott volt, talán egy kicsit azért is, hogy hallja a magyar szót, a szülőföldjéről szóló híreket, amelyeket ilyenkor az egybegyűltek meg szoktak osztani egymással. Karácsonyra tekintve természetesen az adventi ige szólt az istentiszteleten, a várakozásnak a feszültsége, de ugyanakkor a beteljesülés öröme is. Amúgy ezeken a havi találkozókon általában olyanok is részt vesznek, akik ha nem is tartoznak a gyülekezethez, de azért fontosnak tartják, hogy el-eljárjanak. Ezek közt vannak azok az alkalmi munkások, akik csupán rövid időre mennek ki dolgozni, és azok a vegyes házasságban élők is, akik ugyan lehet, hogy egy másik egyházhoz is tartoznak, de az ilyen alkalmakkor szokták az innen vitt felekezetiségüket, vallásosságukat megélni. A franciaországi magyar református gyülekezetről elmondható, hogy noha kicsi, mégis nagyon jól szervezett. Nincs semmi ingatlanjuk, templomuk, parókiájuk, hanem egy protestáns templomban bérelnek egy kisebb termet, ami egy előadóterem tulajdonképpen, ahol szószék és padok vannak, és itt zajlanak az istentiszteleteik. A gyülekezetnek van presbitériuma, gondnoka, főgondnoka, akik jól együttműködnek, és egy aranyos hölgy, Heddad Annamária a lelke ennek a közösségnek. E-mail, illetve telefon kapcsolatban vannak, és nagyon odafigyelnek egymásra. Több idős ember van közöttük, olyanok is, akik már nem is tudnak eljárni ezekre a közösségi alkalmakra, de azért meglátogatják őket, vagyis a párizsi magyarság összetart. Tulajdonképpen a gond onnét származik, hogy ez a maroknyi, jól szervezett gyülekezet szinte értetlenül nézi azt, hogy Franciaország fővárosában nagyon sok magyar ember megfordul, de valamiért nem nagyon akar csatlakozni a felekezetek gyülekezeteihez, és ez nem csak református viszonylatban van így. Több mint valószínű ennek az egyik oka, hogy legtöbben azért azzal a gondolattal élnek ott, hogy nemsokára visszatérhetnek a szülőföldjükre, és ezért nem akarják elkötelezni magukat. Kellemes élménynek bizonyult Csűry István számára a Partiumból elszármazottakkal való találkozás, akik elmondták, hogy terveik szerint négy-öt évet szeretnének Párizsban eltölteni, de alig várják, hogy eljöjjön az a pillanat, mikor hazatérhetnek. Az Ady-korabeli pezsgő párizsi magyar kulturális élet azonban kevésbé jellemző napjainkban. A társaság vegyes, de legalábbis a kinti reformátusok többsége inkább kemény fizikai munkát végez. Azért elvétve persze vannak olyanok is, akiket a szellemi tudásuk vezérelt a francia fővárosba, és aztán kint ragadtak, például kutatóintézetekben dolgozó mérnökök, akik gyakran hazajárnak. Az irodalom, a művészetek képviselői napjainkban kevésbé vannak jelen, a püspök egy olyan családot talált, melynek egyik tagja a festészet területén ér el szép sikereket. A gyülekezetben különben néhány fiatalember igen aktív munkát végez. Az egyik közülük, Kiss Zsolt építész, aki szintén a szakmája miatt él kint. Nagy lelkesedéssel szövi a gyülekezeti kapcsolódási hálót, szeretettel fogadja a lelkipásztorokat, mutatja be nekik Párizs nevezetességeit, emblematikus és páratlan építményeit, kulturális központjait.
Biztonságérzet
Az utóbbi időszak terrorcselekményei sajnos Párizson is nyomot hagytak, a püspök szerint ritka az olyan város, ahol annyi rendőrt látott volna, mint ott. Nemcsak gyalogos őrszemekkel, hanem lovas rendőrökkel is lehet találkozni lépten-nyomon, s rengeteg rendőrautót lehet látni. Megjegyezte azt is: érdekes volt egy délután azt hallani a hírekben, hogy Párizsban kiraboltak egy turisztikai központot, a túszokat elengedték, a túszejtőket pedig nagy erőkkel keresik, miközben ők semmit se tudtak arról, hogy a közvetlen közelükben ez történt… Hozzátette: ezzel együtt a biztonságérzetre nem lehetett panasza, mert látszik, hogy a hatóságok mindenre odafigyelnek.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Elbírálták a pályázatokat
Székelyföldi Tehetség Program 
A Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) által meghirdetett Székelyföldi Tehetség Program ösztöndíj-támogatására összesen 49 pályázat érkezett, ebből 42 részesül támogatásba.
Az ösztöndíjprogramra az októberi határidőig 35 pályázat érkezett be. Mivel a 60 ezer lejes alap mintegy fele felhasználatlan maradt, ezért az Ady Endre-ösztöndíjalapra forráshiány miatt sikertelenül pályázók is benyújthatták kéréseiket, így összesen 49 kérelem futott be, ebből 42 sikeres. 
– Mindhárom székelyföldi megyéből pályáztak, sőt, egy moldvai csángó gyermek is részesül támogatásban. Külön kiemelném Kommandót, ahonnan 4-en pályáztak sikeresen, s ez a pedagógus érdeme, aki felfigyelt felhívásunkra, és mozgósította a szülőket – mondta Bereczki Kinga, a HKA ügyvezetője.
A sikeres pályázók egyenként ezerlejes ösztöndíjban részesülnek a Székelyföldi Tehetségalapból. Az összeget legkésőbb december 23-ig utalják a támogatottaknak. A pályáztatást a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács bonyolította le a HKA megbízásából. Az ösztöndíj-programot jövőre is meghirdetik. A nyertesek névsora megtalálható a www.hka.ro oldalon. 
(nk) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bíró Béla: Elvakultság versus beleérzés
A földindulás elmaradt. Sokan úgy vélték, hogy az osztrák elnökválasztás, illetve az olasz népszavazás is megadhatja a halálos döfést a „neoliberális világrendnek”. A várakozások csak részben teljesedtek. Ausztriában a választók végül is a zöldek által támogatott független elnökjelöltet erősítették meg pozíciójában. Igaz, a masszív balliberális összefogás ellenére is marad a radikálisan jobboldali közhangulat.
Olaszországban a választók elutasították Matteo Renzi miniszterelnök reformjavaslatait, s ezzel magát a kormányt is megbuktatták, mindez azonban a politikai rendszert nem érintette. Továbbra is a demokraták gyakorolják a hatalmat, Renzi mindössze saját külügyminiszterének engedte át a helyet. Így aztán a masszív választói elutasítás ellenére is marad minden a régiben.
Románia is körben forog. A szociáldemokraták nyerték meg a választásokat. Legfeljebb a 90-es évek elejét idéző eredmény sokkoló kissé. Egyértelmű, hogy a választóközönség minálunk inkább egyfajta „nyugisabb” múltra, semmint tisztább jövőre szavazott. Még a gazdasági szféra képviselői is a mellett a politikai garnitúra mellett tették le a garast, mely a román gazdaság kibontakozásának egyik legfontosabb akadálya.
Az a protesztmozgalom, mely a Ponta-kormány bukásához vezetett, szemmel láthatóan kifulladt. A Mentsétek meg Romániát Szövetség nem volt képes országos méretekben mozgósítani a civil társadalmat. A liberálisok pedig önmagukat cincálták szét. Végül is egy olyan pártalakulat fogja gyakorolni a hatalmat, mely a választóközönség egy ötödét (!) sem képviseli. S ez az egy ötöd sem valamiféle politikai tudatosság jegyében kezelte a pecsétet. Minden jel szerint korábbi beidegzettségeinek engedelmeskedett. S aki úgy vélte is, hogy tudja, mit csinál, az is csak a legalább rosszabb ne legyen elvére szavazott.
Összegezve: minálunk – talán minket, magyarokat kivéve – a társadalom továbbra is sodródik valamiféle képzeletbeli árral. Mintha sejtelme sem volna róla, hogy a következő esztendőkben egész Európának a harmincas évek óta nem látott kihívásokkal kell szembesülnie. Az új helyzetben a régi, jól begyakorolt reflexek nem segíthetnek. A román társadalomnak a két világháború óta soha nem volt nagyobb szüksége a rugalmas alkalmazkodás képességére, mint manapság. S ehhez a rugalmas alkalmazkodáshoz a hatalmasokhoz való dörgölődzés előző esetekben csodásan bevált ösztöne ma már aligha lehet elégséges. Egyre kevésbé dönthető el ugyanis, hogy kik azok a hatalmasok, akikhez a következő évtizedekben csatlakozhatnánk.
Ilyen körülmények közt pusztán a minden ésszerű alternatívára való felkészülés szolgálhatná a rugalmas alkalmazkodás követelményét. A nemzeti gondolat – önmagában véve – erre már merőben alkalmatlan. A hovatovább fél-magyarországnyi Nyugaton élő román állampolgár választásoktól való távolmaradása, mely az óhazához fűződő kapcsolatok megszakításának rémét is előre vetíti, félreérthetetlenül erre utal.
Persze nem csak mi vagyunk bajban. Egész Európa bajban van. Egyelőre mindenki a struccpolitikába menekül. A hatalmat birtokló elitek ahelyett, hogy megpróbálnának alternatívákban gondolkodni, s a sokszínűség – rugalmasságot generáló – fenntartására alapoznák az európai együttműködést, valamiféle restaurált demokratikus centralizmus kimunkálására törekednek.
A központosító tendenciák pedig, ha nem valamiféle a társadalom (jelesül az Unió) minden csoportja, állama, kulturális közössége által megélt közösségi érzületből fakadnak, elkerülhetetlenül centrifugális törekvéseket generálnak. Egységet – helyhatóságok, kulturális közösségek, államok, illetve kontinensek fölöttit – csak és csakis sokféleségre, a másságok tiszteletére lehetne felépíteni. Gazdasági, kulturális, katonai háborúskodások helyett tisztességes, a másik értékeit és emberi méltóságát tiszteletben tartó versengésre.
Az az Európa azonban, mely még egy labdarúgó-Európa-bajnokságot sem képes erőszakmentesen tető alá hozni, aligha érett meg az effélére. Márpedig azoknak az emberi társadalmaknak, melyek a 21. század körvonalazódó zűrzavarából ép bőrrel szeretnének kivergődni, nemzeti elvakultságok helyett legfőképpen a másik ember és emberi közösség iránti empátia képességét kellene önmagukban kimunkálniuk. maszol.ro

Idősek karácsonya Sepsiszentgyörgyön
Pénteken délután tartotta a Máltai Szeretetszolgálat az idősek karácsonyát Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Házban. Puskás Mária lelki vezető köszöntötte a résztvevőket, majd a szeretetszolgálat legkisebb gyerekeiből álló Sasi csoport műsora és a Kincskeresők Néptáncegyüttes fellépése következett, az est végén pedig süteményeket és ajándékcsomagokat kaptak a résztvevők.
Egy férfi ment az úton, és ugrabugrált örömében – mesélte Puskás Mária –, rácsodálkozott a járdára, a fákra, az épületekre, örült mindennek, ami elébe került. Nem volt fiatal, és azt gondolták róla, hogy biztos, valami baj van vele, de akkor megszólalt a hölgy, aki vele volt, és elmondta, hogy azért örül a férje, mert vak volt, és most lát, éppen a kórházból jönnek, ahol megműtötték. Ezzel a történettel próbálta felhívni a résztvevők figyelmét a lelki vezető, hogy vegyük észre azokat a hétköznapi csodákat, amelyeket azért kaptunk, hogy örülni tudjunk az életnek. A virágok, a fák, minden mosoly és kézfogás örömforrás lehet, a karácsony pedig jó alkalom arra, hogy elfelejtsük a gondokat, fájdalmakat, és örülni tudjunk annak, hogy a magányban sem vagyunk egyedül, mert Isten velünk van, és amíg élünk, mindig velünk marad – mondta Puskás Mária.
A Máltai Szeretetszolgálat legkisebb gyerekeinek műsorában ismerős és ismeretlen karácsonyi dalok és versek örvendeztették meg a jelenlévőket, közöttük Pál apostol egyik leghíresebb költeménye, a szeretet himnusza is elhangzott. A Sasi csoport műsora után a Kincskeresők Néptáncegyüttes előadása következett, amelynek színvonala elsősorban a táncosokat betanító Tőkés Editet és Zsoltot dicséri, de Erőss Réka énekes is feltétlenül említést érdemel. A korábban Százlábú Néptáncegyüttesként ismert csapat 2014 októberétől működik a Kónya Ádám Művelődési Házban.
A műsor végén az idősek részéről Lukács Etelka nyugdíjas tanítónő versbe foglalt köszönete következett, majd minden résztvevő kapott egy-egy doboz süteményt ünnepi üdvözlőlappal, kifelé menet pedig, az előtérben felállított karácsonyfa mellett újabb ajándékcsomagokat vehettek át az idősek. Nagy B. Sándor
Háromszék Erdély.ma

A kilencven éve született Albert László festőművészről
1976 novemberében katonaként levelet kaptam édesapámtól, Nagy Pál festőművésztől, amelyben arról számolt be, hogy: „Vasárnap megnyílt Albert Laci kiállítása 50 év, 50 kép. Számomra, aki minden egyes darabját láttam már a műteremben, igen nagy meglepetést jelentett. …Örömünnep volt. És naponta bejárok megnyugodni, de nem csak megnyugodni, hanem kételkedni. Kételkedni, de nem az ő képeinek értékében, hanem a magam tehetségében. Ez az egyszerű és őszinte ember minden mesterkélt spekuláció nélkül, elméleti tudálékosság nélkül eljutott oda, hogy megtalálta a saját hangját. Az ő hangja egyszerű és őszinte. Szép, izgalmas, modern és igényes… Szeretnék írni egy cikket…”
A cikk néhány nap múlva meg is jelent az akkor rangosnak számító bukaresti magyar hetilapban, A Hétben, Ötven meglepetés címmel. A következő mondatokat negyven év után is érdemesnek érzem felidézni belőle: „A festő a természeti képeket más látószögből közelíti meg, mint a megszokott látványfestészet. Nem elvonatkoztat, hanem csak újrafogalmazza a látványt, és ami mögötte és benne rejlik. Nézőpontja is váltakozó. Egyszer a természet iránti alázattal lehajol hozzá és közvetlenül közelről veszi szemügyre, máskor pedig a távoli jelenségek lehunyorított összképét rögzíti. Az embereket is a maga módján figyeli meg, nem arcképszerű közelségükben, hanem fentről, hogy átfogóbban szemlélhesse őket. (…) Felülről, ahonnan minden ember csupán apró pontnak látszik, de mégis azzal a különös bizonyossággal, hogy mindőjüket külön-külön is ismerjük. Felfedezzük a tömegben az egyént, az ismerőst, az egyetemesben az egyedit. Mert a festő megtanulta megszeretni a témáit. A virágos rét apró virágait nem szedi le, nem helyezi vázába virágcsendéletként, hanem mindenestől behozza a kiállítóterembe. A kavicsokat sem emeli ki a vízből, hanem végigsimogatja tekintetével. Számunkra szokatlan módon sikerül érzékeltetnie a szelet, a sebességet, a fényt vagy a záporeső zuhogását.”
Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike – az erdélyi képzőművészek közül –, akiknek munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mint az össz-kelet-közép-európai kultúra szempontjából, mert radikálisan szakított az addig nálunk többnyire csupán a stilizáló, konstruktív vagy expresszív, esetleg a szürrealista változatok felé némi megújulást mutató perspektivikus látványfestészettel. Ezt ő a lehető legtermészetesebben tette – anélkül, hogy a szolgai követés vagy megfelelni akarás szándékával különösebben figyelt volna azokra a kortárs törekvésekre (absztrakció, tasizmus, pop-art, fotórealizmus stb.) – megjegyzem, hogy erre különösebb lehetősége sem volt –, amelyek nyugaton a hetvenes évekre már-már kanonizálódtak, de már néhány kelet-európai országban is markánsan jelen voltak. 
Ahogyan én egy későbbi, ugyancsak A Hétben megjelent korai cikkemben 1982-ben fogalmaztam: „… a véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat kent. Ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára. (…) Albert László a festék természetes mozgását kutatja és segíti, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezik. Ecseteit felcseréli festékszóró fúvókával, fésűvel, tortadíszítő fecskendővel, vagy bármilyen alkalmi eszközzel. Ily módon gazdagítja vagy könnyíti lehetőségeit. Ecsetvonások helyett a festéket csurgatja, pecsétnyomóval nyomtatja, vagy gyurmával takar egy felületet, ha érintetlenül akarja hagyni a következő festékrétegtől.”
„Képein nem a sémák halmozásából keletkezett »tájkép«- természet, hanem a mikrokozmoszból makrokozmoszba szerveződő, szerkezetileg egységes univerzum jelenik meg. Részelemei a mikroszkopikus sejt- vagy kristályszerkezet látványától az emberi szem számára megszokott kövek, vízcseppek felvillantásán át a csillagok világáig terjednek. 
(…) A látvány nála mindig vízszintes, ég és föld közötti tengelyen mozog. Talán azért fest asztalon, a vászon fölé hajolva. A mélybe- és magasbalátás élménye sajátos feszültséget kelt a képeket erre az irányra merőlegesen néző befogadóban.”
Albert László az elsők között volt – ebben a vonatkozásban talán nemzetközi értelemben is –, aki a természetet mint ökológiai szisztémát jelenítette meg, ennek mikro- és makrokozmoszának láthatóvá tehető jelenségeit összevetve mind a társadalom, mind az anyagi lényegű világegyetem dimenzióival. Ha körülnézünk a kiállításon, mintha a képeknél sokkal később keletkezett Világok arca: Baraka film képkockáinak pendantjait látnánk par excellence festői megfogalmazásban. Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes, önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére a jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemesen eredeti művészi világára, mellyel kortársai és utódai számára életművén keresztül a földi életünk szépségének egyetemességét, érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon a maga remek képi példázataiban újrateremtette.
Vécsi Nagy Zoltán 
*Elhangzott 2016. december 2-án a marosvásárhelyi Bernády Házban, az Albert László-emlékkiállítás megnyitóján Népújság (Marosvásárhely)

Ők nyerték a Fölszállott a páva tehetségkutatót
A dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttes nyerte el a közönségdíjat a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor pénteki döntőjében, amelyet a Duna televízió élőben közvetített. A legjobb határon túli produkcióért járó egymillió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás vihette el. 
A táncegyüttesek kategóriájában a felvidéki Csali Gyermek Néptáncegyüttes, szóló és párostánc kategóriában Albert Csaba, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Horváth Áron cimbalmos, énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában Erdélyi Luca vehette át az egy-egy millió forintos nyereményt Gáspár Bencétől, az OTP Bank Kommunikációs és Társadalmi Kapcsolatok főosztályának vezetőjétől.
Balog Zoltán miniszter az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíjait adta át: a legjobb határon túli produkciónak járó 1 millió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás, a legjobb hazai nemzetiségi produkciójának járó 1 millió forintos különdíjat Makula Zoltán jászberényi szólótáncos érdemelte ki.
Az OTP Bank különdíjait - egy-egy millió forintot - Gáspár Bence adta át Molnár Bencének, a dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttesnek, a Sarjú Bandának, a Jászság Gyermek Néptáncegyüttesnek és a mérai Czifra Néptánccsoportnak.
Gyúr Gabriellának adta át az 1 millió forintos különdíjat a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság nevében V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár. A szolnoki Rotary Club Egyesület nevében Bartalos Zoltán ösztöndíjat nyújtott át Gyúr Gabriellának, további egy millió forinttal segítve a fiatal művészeti tanulmányait.
A Veresegyházi Medveotthon határon túli csoport számára alapított Mackó elnevezésű különdíját a Csali Gyermek Néptáncegyüttes vehette át az intézmény vezetőjétől, Bankó Lászlótól.
A Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének képviseletében Szigetvári József a világszövetség meghívását adta át a kategóriagyőzteseknek a legjelentősebb nemzetközi gyermek népművészeti fesztiváljára: a Fölszállott a páva idei nyertesei 2017 nyarán Magyarországot fogják képviselni Tajvanon, az ILAN Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: a fellépő fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak, s hogy mennyire a közösséghez kapcsolódnak az egyéni teljesítmények is. Ezek a fiatalok meggyőztek minket arról, hogy számukra ez örömforrás, birtokolják és beszélik ezt a nyelvet - mutatott rá.
A Duna Médiaszolgáltató Zrt. televíziós médiaszolgáltatási igazgatója, Medveczky Balázs elmondta, hogy a televíziósok az értékmentők munkáját a Fölszállott a páva című műsorral próbálták támogatni, amely nemcsak tartalmát és lelkét tekintve magyar, hanem licencét tekintve is hazai termék. Kiemelte: büszkék arra, hogy a műsor bebizonyította, sem a népzene és néptánc, sem pedig a közszolgálat nem tűr meg magán port. "Képesek vagyunk megújulni és képesek vagyunk trendeket teremteni, hiszen a mai médiapalettán ritkaságszámba megy a valódi értékközvetítés és a jövőbe mutató képivilág-technika ötvözése" - fogalmazott.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), valamint a Hagyományok Háza negyedszer megrendezett tehetségkutatójában a 6-14 éves fiatalok négy kategóriában mutathatták meg tehetségüket: külön versenyeztek a néptáncegyüttesek; az énekes szólisták és énekegyüttesek; a hangszeres szólisták és zenekarok; a táncos szólisták és táncospárok.
A zsűri elnöke volt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a Nemzet Művésze; tagja Timár Böske táncművész, a Csillagszeműek művészeti igazgatója; Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa; Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes; Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, a Fitos Dezső társulat művészeti vezetője és Berecz István, az első Fölszállott a páva győztese, kétszeres aranysarkantyús táncos. maszol.ro

Kisebbség – Kultúra – Turizmus Csíkszeredában
Hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusba? – ezt járta körül Csíkszeredában a Kisebbség – Kultúra – Turizmus konferencián, a székelyföldi turizmus értékeivel és hiányosságait is kíméletlenül szembenézve a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendezvénye. A főszervezőktől kértünk kiértékelőt.
Kuriózumokban és felvetésekben gazdag szakmai fórum volt a Kisebbség – Kultúra – Turizmus rendezvénye Csíkszeredában. Az első ízben megrendezett előadássorozatra és vitákra szervezői újítás, valamint építő együttműködés révén kerülhetett sor - tudtuk meg. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) Hargita megyei munkatársa, André Zsuzsánna felkérte a Kulturális Központot és Ferencz Angéla igazgatót: legyenek partnereik, és a Nemzeti Kisebbségek Napja alkalmából találjanak ki egy jó programot.  Ötletbörzéjükön a Kulturális javaslata az volt, hogy az ilyenkor kézenfekvő folklór program helyett szervezzenek olyan rendezvényt, amely kevésbé ünnepi, viszont munkásabb, és létező problémára keres megoldást.  Így született meg a szakmai fórum ötlete, témája: hogyan lehet a kisebbségi értékeket, felhasználni, beépíteni a turizmusban, és felhívni a figyelmet, a régió kisebbségeinek a turizmusban hasznosítható kulturális értékeire.
„Nem titkolt szándékunk, a szakmai fórum révén rávilágítani arra, hogy egy ország kisebbségei nem valami privilegizált csoport, akik a többségi nemzettől csak a jogait követelik.  Tudatosítani szeretnénk, hogy a kisebbségi csoportok hagyományaiban, kultúrájában rejlő turisztikai potenciál kiaknázása révén a kisebbségek igen jelentősen hozzájárulnak az ország gazdasági fejlődéséhez. Nemcsak a turisztikai kínálatok palettáját színesítik, hanem anyagiakban is gazdagítják az országot” – mondta André Zsuzsanna.
A szervezők két részre osztották a fórumot. Az első tömbben előadók - Dr. Horváth Alpár, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egyetemi adjunktusa, turisztikai tanácsadó, Roxana Niculescu, az Országos Turisztikai Hatóság (ANT) brassói képviselője, Csibi József, a Székelyföldi TDM klaszter menedzsere - általánosan beszéltek a kisebbség – kultúra - turizmus kapcsolatáról. A második tömbben pedig a már létező jó példákat akarták bemutatni, ehhez kértek fel előadókat. A jó példák sorát már Csibi József elkezdte, jelezve, hogy a Gyilkos-tónál alig két hónapja átadott Via Ferrata mászóút immár az ezer látogatószámot is átlépte. Viszont, nehezményezte, hogy a helyi gasztonómiai kínálat, a helyi receptek és konyha szinte mindehol hiányzik a székelyföldi vendéglőkben, a gasztroturizmus még igen fejletlen.
Papp Zsuzsa, a Kovászna Megyei Kulturális Központ kulturálisörökség-védelmi szakelőadója 2017 tavaszán Norvég Alap támogatásával elkezdődő Kovászna megyei digitalizációs kezdeményezéseket ismertetett. Pál Zoltán korondi túraszervező, a Slow Tours Transylvania mintáján hagyományos mesterségeink újraértékelését és a turizmusban való szerepvállalását mutatta be saját, sikeres modelljén.
A Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás részéről Köllő Izabella a „határturizmus”, „honvágyturizmus” gyakorlatát is elmagyarázta az etnoturizmus műfajban, amelyeket a társulás promovál is. Dr. Nyisztor Tinka néprajzkutató saját pusztinai tapasztalatait osztotta meg érdekes elbeszélésében, életszerű példákkal. Szintén gyakorlati kérdéseket hozott Lázár Csilla, a Spektrum Oktatási Központ ügyvezető igazgatója, az Erasmus oktatási mobilitás programra érkezett diákok és a kulturális turizmus kínálata összekapcsolásának tapasztalatáról. Hegedűs Enikő művészettörténész Csíksomlyó kegyhelyhez kapcsolható, nem mindenki által ismert műtárgyakra hívta fel a figyelmet. Gergely Edit kommunikációs szakember az új piacok kihívásait elemezte közönségkapcsolati- és marketingkommunikációs szemszögből, a 2017 karácsonyra megnyitásra tervezett, ezerfős kapacitású Borszék wellness kapcsán. Dr. Salló Szilárd néprajzkutató pedig a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tájházainál szervezett programokat és kiadványokat ismertette.
Az előadásokat követően vitának is helyet biztosítottak, ahol a tennivalók, feladatok is megfogalmazódtak. „Térségünkben számtalan rendezvény van, amelyeket jórészt, sokféle okból, de magunknak szervezünk, miközben egyre inkább érződik az igény, hogy ezeket a turizmusban hasznosítsuk – fogalmazott a Maszolnak Ferencz Angéla - Ezt ismertük fel, hogy szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot a rendezvényszervezők, értékteremtők, és az értékesítők között, akik piacra tudják vinni sajátos értékeinket. Akkor tudunk együttműködni, ha megismerjük és megértjük egymás motivációit, gondolkodásmódját, és nyitunk egymás felé. Például a piaci szereplők figyelmét fel kell hívnunk a hitelesség kérdésére, másrészről szükséges, hogy a rendezvényszervezők jelezzék idejekorán programjaikat, hogy tálalható formába kerüljön a turisztikai csomagokba.”
Kérdésünkre, lesz-e folytatása a fórumnak, André Zsuzsánna elmondta: ez a kezdeményezés teljesen illeszkedik a DRI intézményi küldetéséhez, valamint a résztvevőktől is az a visszajelzés, hogy szükség van ilyen fórumokra, ahol a turisztika és kultúra képviselői találkozni tudnak. „Elindulhat egy valóban kölcsönös és termékeny párbeszéd, amelynek következtében mindenki azzal tud foglalkozni, amiben igazán jó, ahogyan Pál Zoltán is mondta: a kézműves alkothat, a turisztikai szakember pedig oda viszi a turistát és anyagi értéket rendel, az amúgy is értékes a tárgyi/szellemi hagyományaink mellé.  Ez a DRI hivatalos küldetése: „a nyelvi és a népi műveltség sokszínűségének népszerűsítése, a faji- és idegengyűlölet megelőzése, a közös értékek és a kultúrák közötti párbeszéd művelése a Romániában élő nemzeti kisebbségek védelmi rendszerének megerősítése érdekében.”
A fórumot megnyitó Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, arról biztosította a szakembereket: a megye teljes támogatását élvezhetik azok a koncepciók, melyek nyomán megszületnek azok a turisztikai programcsomagok, amelyekre nagy szükség van a Hargita megyei vendégéjszakák növeléséért, és amelyek kiajánlhatók a román turistáknak is.
Gellért Edit maszol.ro

ERDÉLY – A CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚNAK NINCS HELYE A ROMÁNIAI UNESCO-LISTÁN- Szőttes
Az erdélyi örökségre súlyos árnyék vetül, amely megakadályozza, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökséglistájára. Bukarestben jól tudják, hogy ennek a vallásos zarándoklatnak magyar nemzeti vonatkozása is van, sőt talán az a hangsúlyosabb. Ellenben Románia a Moldvai Köztársasággal karöltve idén már a második közös szellemi örökségelemét terjesztette fel: a 2013-ban elfogadott kolindálás (karácsonyi éneklés) mellett most már a faliszőnyegszövés is szerepel a listán.
Románia és a Moldvai Köztársaság szellemi, kulturális egységét okosan népszerűsítik a nemzetközi szervezet felületein, mert az már félig-meddig nyilvános, hogy sokan a politikai egységét is szívesen látnák. Az UNESCO kulturális profilja sem más, mint egyfajta országimázs-felület, és a bőszen hirdetett kulturális sokszínűség önmaga csapdájává válik, mert egy kisebbség kultúráját csak azon ország terjesztheti fel, amelyiknek a területén él. A bizottság értetlensége Csíksomlyó kapcsán is világos volt…
De az épített örökségünkkel sincs másképp, hiszen a Batthyáneum könyvtár ügye is megoldatlan. A XVIII. században Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök alapította gyulafehérvári könyvtár és csillagvizsgáló épületét, gyűjteményét már régóta visszaköveteli az egyház. A román fél pénzt, paripát, fegyvert ígért, azaz teljes restaurálást, de az egyház csak jogos tulajdonosként hajlandó velük együttműködni. E hónapban derült ki, hogy a per következő tárgyalását jövő év január 17-ére tűzte ki a gyulafehérvári táblabíróság – ahol az nyer, aki jobban tud latinból fordítani. Segesvár világörökségi helyszínén is elpalástolják a szász múltat, mert még mindig jobb egy képzeletbeli személyben megtestesült román fejedelem képét, Drakulát reklámozni, mint egy mára elvándorolt-elfogyott népcsoport múltját bemutatni. Ugyanez történik Fogarason, az erdélyi fejedelmek téli szálláshelyén, ahol mindenről szó esik, csak a magyar múltról nem. Tény és való, hogy a román állam elhanyagolta és elhanyagolja az erdélyi magyar kulturális örökséget, ahhoz a részéhez pedig, amelyet nem szolgáltatott vissza jogos tulajdonosainak, foggal-körömmel ragaszkodik.
A rendszerváltások után a kelet-közép-európai országoknak is kodifikálniuk kellett a kulturális örökséget, ha az Európai Közösség jogi, tudományos és politikai elvárásainak meg akartak felelni. Azonban a fogalom bevezetése nem feltétlenül jelentette a vele járó társadalmi gyakorlat átvételét, illetve létét: ez inkább a kommunizmus utáni nemzetépítés céljait szolgálta. Kelet-Európában s így Romániában is feltűnő az egyházi-vallási jellegű örökség előnyben részesítése, ami azzal magyarázható, hogy az ortodox felekezet szervesen összekapcsolódik az adott nemzeti identitásokkal: a román világörökségi elemek között találjuk az észak-moldvai templomokat, a horezui kolostort, Sarmizegetuzát és a dák várakat, az erdélyi erődtemplomokat, a máramarosi fatemplomokat és Segesvárt. A dák erődítmények az eredet és ősiség mítoszát elevenítik meg, világörökségi helyszínként a dákoromán kontinuitást hirdetik, ez a pályázati anyagból is kiderül. A leírásokban mindig mellőzik vagy elhallgatják a magyar állam jelenlétét és befolyását, vagy igyekeznek tudomást sem venni róla az erdélyi, de még a moldvai területeken is.
– A román kulturális minisztérium semmit nem tesz az erdélyi magyar kulturális örökség védelméért, sőt tönkreteszi azt – mondta Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár. – A kastélyainkkal nem pályázhatunk, templomaink felújítására nem kapunk pénzt.
TAKTIKÁZÓ ÁLLAMTITKÁR
A csíksomlyói búcsút 2012-ben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kulturális miniszterként felterjesztette az UNESCO-listára. Nem sokkal a felterjesztés után az Ungureanu-kormány megbukott, a Victor Ponta által vezetett kormány pedig hanyagolta a kezdeményezést: a kulturális tárca nem küldött el idejében az UNESCO-nak számos technikai jellegű kiegészítést. 2014 márciusában az RMDSZ is belépett a harmadik Ponta-kormányba, a kulturális minisztérium élére visszatérő Kelemen Hunor pedig ismét beterjesztette a kezdeményezést. A pályázatot 2015 májusában iktatták az UNESCO honlapja szerint. A negyedik Ponta-kormányt 2015 novemberében Dacian Cioloş szakértői kormánya váltotta, Csíksomlyó ügye pedig látszólag tisztázódott: az UNESCO illetékes bizottsága 2016 júniusában úgy ítélte meg, hogy formai szempontból rendben van a pályázat. A beterjesztett javaslat alapját a Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított dokumentáció képezte. Úgy tűnt, a hosszadalmas kálvária véget ér. Az UNESCO szellemi örökség szakértői bizottsága idén júniusban ült össze, és elemezte a dossziét, akkor kiderült, hogy a benyújtott dokumentáció teljes volt. És mégis, Addisz-Abebában, az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának ülésén (november 28. – december 2.) a román fél taktikázása és ravasz, mondhatni, udvarias visszakozása miatt elutasították a csíksomlyói búcsú felvételét a szellemi kulturális örökség reprezentatív listájára.
A hangfelvételekről kiderül, mi történt. Lehetett sejteni, hogy taktikázás lesz, mert a román fél kérte a két napirendi pont felcserélését. Azt akarták, hogy először a moldovai faliszőtteseket tárgyalják, és csak azután a csíksomlyói búcsút. Ezt azonban a 24 tagú bizottság tagjaként Magyarország megvétózta. Ezek után az értékelőbizottság ismertette a csíksomlyói búcsú pályázatával kapcsolatos ajánlását, miszerint a pályázat minden tartalmi feltételt teljesít, egyetlen, pusztán formai kifogás merült fel, mégpedig az, hogy a búcsú szerepel ugyan az országos Szellemi Kulturális Örökség jegyzékében, azonban a pályázat nem részletezi, hogy miképpen frissítik ezt a listát, és hogyan vonják be az érintett közösségeket ebbe a munkába. Alexandru Oprean államtitkárnak lehetősége lett volna szóban pótolni a hiányosságokat, erre többször volt példa a bizottságok történetében, és fel is vették a jegyzékbe az ily módon megvédett elemeket.
A csíksomlyói elem felterjesztőjének ravasz visszakozása miatt Cséfalvay Zoltán többször felszólalt, és egy módosító javaslatot próbált kezdeményezni, amelyet ha elfogadnak, a búcsút felveszik az UNESCO-listára. A bizottság ekkor nem értette, hogy ha a felterjesztő állam képviselője meghátrált, miért erőlteti egy másik állam az ügyet. Legyen ez az UNESCO szellemi szegénységi bizonyítványa.
Arra a vádra, hogy a megbízott, Alexandru Oprean államtitkár szabotálta az ügyet, Corina Şuteu kultuszminiszter azt felelte, hogy erről szó sincs, csak a kiegészítés miatt odázták el a búcsú ügyét. E formai vétség mögé bújva jól el lehet bújni a felelősség elől is.
LATIN VÉGRENDELET
A gyulafehérvári Batthyáneum a legnagyobb értékű ingatlan és gyűjtemény, amelyet az erdélyi magyar egyházak visszaigényeltek az államtól. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot őrző könyvtárban van a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed része. A kódexek egyikét, a 810-ből származó Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben rövid időre Németországba szállították.
Ám az épületet restaurálni kell, az értékes gyűjteményt pedig digitalizálni, hogy könnyebben váljon kutathatóvá. De a római katolikus egyház csak jogos tulajdonosként hajlandó együttműködni a kormánnyal a Batthyáneum visszaszolgáltatását követően.
Potyó Ferenc általános helynök szerint a 2002-es törvény alapján benyújtott, a Batthyáneum mellett az ezzel együtt államosított ingóságokra is kiterjedő restitúciós keresetet tavaly szeptemberben tárgyalta a restitúciós bizottság, és a főegyházmegye számára kedvezőtlen döntést hozott. Az ítéletben arra hivatkoztak, hogy a visszaigénylő nem azonos a telekkönyvben szereplő egykori tulajdonossal, ugyanis a könyvtárat és az ehhez tartozó csillagvizsgálót az érsekség kérte vissza, miközben a telekkönyvben a Csillagda bejegyzés szerepelt tulajdonosként. Potyó megmagyarázta, hogy az alapító Batthyány Ignác püspök idején általános gyakorlat volt, hogy nem magát az egyházat, hanem az egyház valamely belső egységét tüntették fel tulajdonosként.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyébként már 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte a román államot, mert évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatásának ügyében. A strasbourgi bíróság azért marasztalta el Romániát, mert 1998-ban sürgősségi kormányrendelettel szolgáltatta vissza az épületet az egyháznak, de ténylegesen azóta sem.
A könyvtárat a római katolikus egyháztól vette el a kommunista állam, ám visszaszolgáltatását mindeddig Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva halogatták. És a januári tárgyaláson a latin döntheti el a könyvtár sorsát. A püspök 1798-as végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a gyűjteményt. A román állam képviselői úgy értelmezik, hogy Erdély provincia jogutódjaként a román állam is jogosult a gyűjtemény tulajdonjogára. Az épület tulajdonjogáról szóló első perben ezt az érvelést elfogadva a bíróság az állam javára döntött.
A végrendelet fordítása döntheti el az ügyet januárban. A korábbi tárgyalásokon az állam képviselői Ioan-Aurel Pop kolozsvári történészt, a Babeş‒Bolyai Tudományegyetem rektorát, az egyház képviselői pedig Buzogány Dezső református teológiai professzort kérték fel a végrendelet lefordítására. Ioan-Aurel Pop fordítását az egyház képviselői kifogásolták az ügy korábbi tárgyalásán, ezért most Buzogány Dezső is elküldte a táblabíróságnak az általa készített fordítást.
JELKÉPEK HÁBORÚJA
Az örökségek és jelképek háborúja más csatatereken is zajlik. Idén májusban a román közigazgatási minisztérium levélben hiányolta a dák szimbólumokat a sepsiszentgyörgyi városzászlóról. Antal Árpád polgármester szerint a helyi önkormányzat az új zászlótörvény alapján még januárban elfogadta a vonatkozó határozatot, a címert a román kormány és annak heraldikai bizottsága már jóváhagyta. A szaktárcától kapott levélben azt írták, hogy a háromszéki prefektus véleménye szerint a javasolt sepsiszentgyörgyi zászló nem tükrözi reprezentatív módon a helyi lakosság összetételét, és a heraldikai szakember véleménye ellenkezik a valósággal, tekintve, hogy a zászlón nem szerepelnek dák szimbólumelemek, holott Erdély-szerte fellelhetőek a dák kultúra elemei. Ilyen esetekben látszik, hogy a dákoromán elmélet sokszor napi gyakorlattá válik. És akkor is, amikor a marosvásárhelyi táblabíróság jogerős ítélete értelmében el kellett távolítani a csíkszeredai városháza tanácsterméből a magyar és a székely zászlót, illetve a város lobogóját.
Idén tavasszal a felújított dévai vár átadóján a dévai múzeum munkatársa beszédében csak a környéken élt dákokat, rómaiakat és más népeket említette. Egy szót sem ejtett IV. Béla (1235–1270) királyról, pedig ő indította el az országos várépítési programot az 1241–42-es tatárjárás pusztításai miatt. A Kárpát-medence várainak nagy része ebből a korból származik, s Déva várát oklevélben először 1269-ben említik. Ám az átadón a magyar múlt olyan észrevétlen maradt, mint a várba falazott Kőmíves Kelemenné.
Szerencsére a marosvásárhelyi várat viszonylag jól restaurálták, ám a közepére félgömb alakú üvegkupolát építettek, ahol majd turisztikai információs iroda működik, a pincében pedig stílusos illemhely. Az éktelen épület arányai megbontják a vár terét, mert noha a Louvre-nál a piramis az épület egyharmadáig ér, a várbeli üvegketrec magasabb a várfalnál.
Pataki Tamás
Magyar Idők (Budapest)

„Ne legyen hiábavaló hőseink, vértanúink áldozata!”
Tőkés László és hívei idén is megemlékeztek Temesváron az 1989 decemberében kitört népfelkelésről és antikommunista forradalomról, amit azt a román reformkommunisták titkosszolgálati közreműködéssel államcsínnyé degradáltak.
Bár számos forrás 1989. december 16-át adja meg a romániai forradalom kezdőnapjának, valójában egy nappal korábban, december 15-én zajlott le a temesvár-belvárosi református templom előtt az a szimpátiatüntetés, amely élőlánccal próbálta megakadályozni Tőkés László lelkipásztor és családja erőszakos kilakoltatását és deportálását. A spontán védő-tiltakozó akció alatt az egyházközség magyar tagjaihoz más nemzetiségű és felekezetű helybéliek is csatlakoztak. A békés demonstráció másnap fejlődött az egész Temesvárt átfogó rendszerellenes lázadássá, amikor a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni a népharagot.
A Mária téri református palotán álló emléktáblák a történeti hűség jegyében, tárgyilagos rövidséggel, négy nyelven jelzik: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15.”  Az erről megfeledkezni nem hajlandók az idei, immár 27. évfordulón is elhelyezték koszorúikat az épület falán, az akkori főszereplő, a volt temesvári református lelkipásztor jelenlétében. Tőkés László európai parlamenti elfoglaltsága miatt nem december 15-én, hanem egy nappal később, 16-án gyűlt össze a maroknyi emlékező az emléktábláknál, hogy felidézzék az egykori bátrak kiállását, a hősök és áldozatok – sajnos egyre halványuló – alakját. A püspök szóvá is tette itt a forradalom mai hivatalos értelmezésének kettőségét, a román állami intézmények és a temesvári önkormányzat álságos viszonyulását az akkor történtekhez. Nemcsak az események alattomos „magyartalanítása” fölháborító, hanem az is, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is díszpolgári címet kaphattak Temesváron, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel, a hírhedt Securitatéval. Tőkés László azt is fájlalta, hogy ma már szinte nyoma sincs annak az etnikai és felekezeti összhangnak és egyetértésnek, ami 1989 decemberében Temesvárott, majd pedig az egész Romániában megnyilvánult a nyomorító hatalom ellenében. Az emlékezés és tisztelgés koszorúinak elhelyezése, a közös fohászkodás és zsoltáréneklés előtt annak a reményüknek adtak hangot a fejet hajtók, hogy mégsem lesz hiábavaló a néhai forradalmárok kiállása és a lázadók vértanúsága.
A belvárosi templomtól az Új Ezredév Református Központba vonultak az emlékezők, ahol közösségi fórumra és kerekasztal-beszélgetésre került sor „1989. Forradalom! Ellenforradalom? Párbeszéd. Szabadság. Demokrácia” címmel. Gazda István lelkipásztor igei köszöntője és az énekkar szolgálata után a rendezvényt – amelynek a temesvári „Baráti esték” idei utolsó alkalma nyújtott keretet – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, köszöntve a szép számban egybegyűlteket, majd átadta a szót Szilágyi Zsoltnak, aki az egykori forradalmi közösség tagjaként és Tőkés László mellett mindmáig kitartó munkatársként moderálta a fórumot. Mind Bodó, mind Szilágyi utaltak rá bevezető mondataikban, hogy az 1989-es sorsfordító események két főszereplőjét köszönthetik a két előadóban, Borbély Imrében és Tőkés Lászlóban.  
A bukaresti parlament volt tagja, a Magyarok Világszövetségének sok éven át egyik vezetője, Tőkés László egyik harcostársa és stratégája, Borbély Imre a tisztázás szándékával igyekezett rövid áttekintését adni annak, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. Úgy vélte, Romániában mintegy másfél évtizede a történelem arcátlan átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Ehhez különféle ügynökelméleteket és hamis forgatókönyveket gyártanak, amelyeket a hazai és külföldi média segítségével hint el és nagyít fel a román nemzetállami propagandagépezet. Borbély szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött katonai vezetőkben azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért a hadvezetés és a titkosszolgálat egy része megszervezte azt az államcsínyt, amely Moszkva kiválasztottját, Ion Iliescut emelte pajzsra. A puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu és cinkosai forradalmi szerepét. 
Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. Ennek fényében 1990-ben még esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő, Iliescuék által Király Károly ellenében preferált Domokos Géza nézetei érvényesültek. A most vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok, az „ország térképének bevörösödése” pedig tovább gátolják majd a magyar autonómiatörekvéseket. 
A fórumot moderáló Szilágyi Zsolt, aki egyben az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, azzal a kérdéssel adta át a szót Tőkés Lászlónak, hogy vajon 27 évvel a forradalom után milyen érzésekkel tér vissza Temesvárra az, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-rezsim bukásához. „Elindultunk akkor az ígéret földje felé. Huszonhét év telt el a negyven évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – élt a bibliai párhuzammal az egykori temesvári lelkész, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében, annak elnökeként is üdvözölte az egybegyűlteket, köztük több egykori hívét és védelmezőjét. Sajnálatosnak nevezte, hogy akkor nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett” – mondotta. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani – utalt Borbély Imre megállapítására. Ám oly hosszú ideje tart az erdélyi magyarság útkeresése, hogy felemás érzésekkel jön Temesvárra is a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette Tőkés László, aki egyetértett az előtte szóló elemzésével, amely a titkosszolgálatok háttérhatalmi, állam- és társadalomszervezési szerepét domborította ki. Egyúttal aggodalmának is hangot adott, amiért gáttalanul és büntetlenül rágalmazzák az egykori rendszerváltókat, minden lehetséges fórumon és alkalommal. Lépten-nyomon hazaárulónak és a román nép ellenségének kiáltják ki őt magát is. „Maholnap jön értem a fekete autó” – jegyezte meg keserű iróniával erdélyi EP-képviselőnk.
Tőkés László a továbbiakban méltatta a Temesvár Társaságot mint az egyik fehér foltot a román  posztkommunista feketeségben, de megemlített olyan hajthatatlanokat is, akik máig küzdenek a múlt maradéktalan feltárásáért és a bűnösök elszámoltatásáért. Kitért az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának áldásos tevékenységére – amelynek egyik védnöke ő, míg Szilágyi Zsolt a vezetőségi tagja –, a prágai székhelyű szervezet nemzetközi szinten képviseli a kommunista múlttal való szembenézés és a törvényes igazságtétel programját. Egyúttal köszöntötte is a repülőtérről időközben megérkező Neela Winkelmanovát, a platform igazgatóját, aki a hozzászólások rendjén a szervezet törekvéseiről és eredményeiről tartott rövid beszámolót.
A hallgatóság soraiból jövő kérdések és megállapítások után válaszokra és konklúziókra került sor, Tőkés László például azt mondta: „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. A kommunisták úgymond átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak.” Majd három évtizeddel a diktatúrától való megszabadulás után a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár – lásd a román állami kitüntetés megvonását.
December 17-én a Temesvár Társaság rendezvényeivel folytatódtak a „nem hivatalos” forradalmi megemlékezések a Béga-parti városban. Délben kerekasztalnak volt helyszíne a civil szervezet Teréz bástyabeli szalonja, ahol a kommunizmus bűneiről való megemlékezés Romániában, valamint a kommunizmus utóhatásainak megszüntetése a román társadalomban, beleértve az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának munkáját volt a fő téma. Délután a Securitate dossziéinak kutatásairól szóló tényfeltáró kiadványt mutattak be egy Dóm téri könyvesboltban, majd ebben a témában folytattak eszmecserét a Temesvár Társaságnál. Kényszerű távollétében Tőkés László román nyelvű levélben fordult az emlékkonferencia szervezőihez és részvevőihez, amelyet Szilágyi Zsolt olvasott fel – tudatta az EP-képviselő sajtóirodája.
itthon.ma/erdelyorszag

Etnikai tisztogatás?
Nem hazudtolta meg önmagát Ioan Lăcătușu, a Románok Kovászna, Hargita és Maros Megyei Civil Fórumának vezetőségi tagja a Román Akadémia által az ország nemzeti ünnepe alkalmából szervezett tudományos ülésszakon.
Felszólalásában ugyanis reményét fejezte ki, hogy két év múlva, a nagy egyesülés százéves évfordulóján „Románia a szívében levő nemzetiségi enklávék nélküli egységes államként fog megjelenni, mert ha az ország szíve beteg, az egész ország beteg lesz.” A tévedések elkerülése végett arra is rámutatott, hogy országa szívének az általa következetesen Délkelet-Erdélyként emlegetett Székelyföldet tekinti.
Üzenete egyértelmű, és szándéka nyilvánvaló: a székely-magyarok jelenléte beteggé teszi Romániát, ezért záros határidőn belül meg kell tisztítani tőlünk az országot. Nekünk, érintetteknek pedig nem árt, ha óhaját komolyan vesszük, mert megfogalmazásával Lăcătușu tulajdonképpen egy ellenünk jól megtervezett támadássorozat ideológiai alapjait rakta le. Ráadásul felső jóváhagyással, hiszen döbbenetes kijelentése az ország első számú tudományos intézetének az égisze alatt hangzott el, anélkül, hogy ellene bárki tiltakozott volna, vagy tőle legalább utólag elhatárolódott volna. Ugyanakkor ne feledjük, a történelem folyamán minden etnikai tisztogatás ilyen és hasonló indoklással vette kezdetét. Megvalósításának viszont többféle módja van, az elvándorlást kikényszerítő ellehetetlenítéstől, félelemkeltéstől és zaklatástól, az erőszakos beolvasztáson át, a fizikai megsemmisítésig.
Az életkörülményeink tudatos megnehezítésének és megélhetésünk bizonytalanná tételének már hosszú évtizedek óta szenvedő alanyai vagyunk, mint ahogy a hatalom visszaéléseinek és packázásának is, azonban még mindig létezünk. Éppen ezért hamarosan ellenségeink taktikaváltása várható, ami kétségtelenül a már rég emlegetett óriásrégiók létrehozásában fog megnyilvánulni – egyelőre. Ennek megakadályozására kell tehát a képviseletünknek felkészülnie, de mi magunknak is, mert egy ilyen méretű támadás kivédése csak egységes fellépéssel, vagyis a politikai küzdelem és polgári engedetlenség ötvözése által lehetséges.
Bedő Zoltán 
[Forrás: Székely Hírmondó] itthon.ma//szerintunk