Felkérés kutatókhoz
Ismét kialakítják az egykori székeket
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke évértékelő, sepsiszentgyörgyi sajtóértekezletén jelentette be, hogy 2016-ot a székely székek évének nyilvánítják, és arról is beszélt, hogy készülnek a Harmadik Székely Kongresszusra.
Az idei sikeres esztendőnek tekinthető, Székelyföld határainak kivilágítása nem csak egy pozitív közösségi élményt jelentett, hanem lehetőséget teremtett arra is, hogy az SZNT vezetői szűkebb pátriánk településeinek vezetőivel, lelkészeivel, civil aktivistáival találkozzanak, és megalapozzák a 21. századi határőrmozgalmat – jelentette ki Izsák Balázs. A következő esztendőre célul tűzik ki, hogy a székely önazonosság megtartása érdekében, az önkormányzatok társulásával ismét kialakítsák az egykori székeket, ezért meghirdetik a székely székek évét. Elhatározták azt is, hogy az 1902-es és 2002-es tusnádi, illetve tusnádfürdői kiadások után 2016-ban megtartják a Harmadik Székely Kongresszust.
– Fontosnak tartjuk, hogy az autonómiamozgalomba bevonjuk a szakmai elitet, amely a politikum esetleges kampány ízű megnyilvánulásaitól függetlenül választ keres a legfontosabb kérdésekre – mondta Izsák.
Az SZNT elnöke a fontos kérdések közé sorolta, hogy milyen Székelyföld valós gazdasági helyzete, milyenek a tulajdonviszonyok, milyen regionális gazdaságpolitika alkalmazása lenne hatékony, mit lehet tenni most, és melyek azok az intézkedések, amelyek csak az autonómia kivívása után alkalmazandók, hogyan lehet gátat szabni a negatív demográfiai folyamatoknak. Arra kéri a témában jártas kutatókat, a fiatalokat is, hogy egy év alatt fogalmazzák meg szakmai álláspontjukat ebben a tárgykörben.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lesz-e visszatántorgás?
„Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” – írta olyan fájdalommal, amilyent csak az édesanyák és a költők ismernek, József Attila. Nem volt másfélmillió, de félmillió biztosan. És a mai Magyarország adatai még lehangolóbbak. Csupán Londonban állítólag mintegy háromszázezer anyaországi találta meg a betevő falatot, ha nem is a boldogságot.
Nem állok be a vészmadarak sorába, akik a jelenségben feltétlenül egy tragédiát látnak. Elvégre annyi ideig vágytunk erre a szabadságra! A hetvenes években Tito Jugoszláviája éppen azért lett irigységünk tárgya, mert az ottani vezetők józanul belátták: mi nem adhatunk nektek nyugati szintű fizetést, aki akar, menjen oda, aztán küldje haza a pénzt. Így teltek meg a határközeli falvak gyönyörű házakkal, amíg a művelt Nyugat úgy nem döntött, hogy eljött az idő azokat szétbombázni.
A kérdés inkább az: nyer-e valamit az ország ebből a szabad mozgásból? Mert nyilvánvaló, hogy van mit tanulni a fejlettebb világtól. Már III. Béla számos főpapja Párizsban tanult, és maga P. mester, Anonymus is utal párizsi tanulmányaira. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és még annyi erdélyi személyiség nem érvényesülhetett volna németalföldi vagy németországi tanulmányút nélkül. Oroszország megújítója, Nagy Péter cár nem restellett álnéven hajóácsként dolgozni Hollandiában és Angliában, csakhogy lásson és tanuljon, hogy aztán a szúnyogos mocsárból megalapítsa Oroszföld gyöngyét, Szentpétervárt!
Igen, ha valaki látni és tanulni megy el, hogy aztán meggazdagodva hazahozza erejét és tudását, hogy az anyaföldet egy picit lakhatóbbá tegye ott, ahol letelepedik, rendben van. Mérhetetlen öröm tölt el, amikor arról hallok, hogy valaki hazajött, és a kint keresett pénzzel műhelyt alapít, vagy vendéglőt, panziót nyit, vagy egy kis állatfarmot modern módszerekkel. De amikor egy szülő arra buzdítja a gyerekét, hogy menjen el, mert itt „nincs jövője”, vagy a hazalátogató hazánkfia tört magyarsággal fanyalog látván szerénységünket-szegénységünket, mert itt rossz a – hogyismondják a management, „nem úgy, mint nálunk, Frankfurtban”, az szerintem önfeladás, önpusztítás.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Mire is int Tamási szállóigéje?
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik. Gyakran érvelünk a minden emberben fellelhető otthonérzést emlékezetes formában megfogalmazó mondatával, hogy tudniillik „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Időről időre beépítjük ünnepi beszédekbe, de ha pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva fogadjuk el e mondat tartalmát, jelentését, téves útra terelhet, arra biztathat, hogy bárhol otthonra találhatunk, netán bárhol meg is valósíthatjuk önmagunkat magyarként.
Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események vagy a végzetesnek számító egyéni léthelyzetek – otthont teremteni bárhol készek, északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli nyugaton egyaránt. Sőt, tapasztalni s hallani ma is nap mint nap, hogy sokan, főleg ifjú értelmiségiek meg is teszik – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának, a hazának a gyöngítésére, amelynek a közismert költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Aztán e nevezetes szállóigét, mielőtt szövegkörnyezetét felidézném, még ki is egészíteném, mi több, a haza melletti döntés Vörösmarty által megfogalmazott drámai figyelmeztetését helyezném eléje, tekintettel a válaszút előtt álló keresztény Európa s benne a magyarság pillanatnyi körülményeire. Vitathatatlan tehát, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, de meg kell fontolnia a magyarságát vállaló embernek azt a tényállást is, amit Vörösmarty szögezett le: „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”.
Visszatérve most az idézett szállóigéhez, figyelembe kell vennünk, hogy Tamási hőse, Ábel – akit Amerikában is mélyen foglalkoztat a „mi célra vagyunk a világon” kérdése –, rátalálva a neki tetsző válaszra, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy „nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Azt gondolom, érvelésünk így lehet érvényes és helytálló, hivatkozzunk ugyan Tamási Áronra, de tartsuk magunkat ugyanakkor a Szózat figyelmeztetéséhez, vagyis hogy jó esetben ne a nagyvilágban, hanem itthon keressük helyünket. Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét a nagyvilágban, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát.
Persze jó tudnunk, hogy mindig voltak és vannak köztünk farizeusok, hitelüket vesztett, álszent vezérek például, akiket éppen Tamási nevezett – nem kis gúnnyal! – népszakértőknek, s akik magukra nézve nem tartják kötelezőnek a szó és tett egységét, így pedig üres szólam részükről a haza és a szülőföldhöz való hűség hirdetése. Mint ahogy van hamis próféta is, aki kész például dalt is komponálni a székelyek mitikus hegyéről – olyat, hogy megkönnyezi a székely a tévé előtt ülve vagy falunapi serezés közben! –, csakhogy éppen kiénekelt érzéseit és gondolatait választásaival, élete példájával soha nem próbálta hitelesíteni. Nem vitás, kinek szava és cselekedete ilyen vonatkozásban nincs összhangban, könnyen elbukhat a hazához való állhatatos hűség próbáján…
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lefestették Bikfalva helységnévtáblájának magyar feliratait
Ismeretlen tettesek festékszóróval fújták le Bikfalva egyik, a helységnévtáblájának magyar feliratát a hétvégén. Az ügyben feljelentést tett a település polgármestere.
Sepsiszentgyörgytől 19 kilométerre található Bikfalva uzoni kijáratánál található helységnévtáblájának magyar feliratát fújták le fekete festékkel hétvégén. Ráduly István, a település polgármestere érdeklődésünkre elmondta, még vasárnap feljelentést tett a rendőrségen, olyan szóbeli megfogalmazás kíséretében, miszerint kérik a hatóságokat, hogy minél gyorsabban és szakszerű hozzáállással találják meg az ismeretlen tetteseket.
A településvezető úgy tudja, névtelenül jelentkező szemtanúk is vannak, akik láttak egy gépjárművet, amellyel az elkövetők utazhattak, ugyanakkor hozzátette: a megrongált tábla közelében nincs, viszont az uzoni elágazásnál van kihelyezve térfigyelő kamera, ennek felvételeit pedig már elemzik a hatóságok.
„Nem idevalósi tettesek követhették el a rongálást, vélhetően az Ojtoz szorost Bikfalva irányából megközelítő, román vidék felé átutazók fújhatták le a helységnév táblát. Ezek közel tíz éve vannak kihelyezve, több mint egy tucat tábla van Uzon, illetve a közigazgatásilag hozzá tartozó Bikfalván, ám még sosem történt hasonló rongálás” – hangsúlyozta Ráduly István. Az elöljáró kifejtette, a táblákat még nem cserélték ki, nem is tisztították le, mintegy közszemlére téve a vandalizmust.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Meggyalázott magyar feliratok ( Helységnévtáblákat fújtak le Háromszéken)
Minden jel szerint összehangolt akció során több háromszéki helységnévtábla magyar feliratát meggyalázták a hétvégén. Egy szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges Új Jobboldal Párt tagjai lehettek.
Vasárnap fényes nappal gyalázták meg a Bikfalva uzoni kijáratánál álló falutáblát. Eddig ismeretlen tettesek fekete festékkel húzták át a Bikfalva feliratot, sértetlenül hagyva a román Bicfalău megnevezést. A megyecímert is lefestették, viszont nem bántották Uzon címerét. A székely kapura emlékeztető falutábla alsó részén Bikfalva testvértelepülése, a magyarországi Alsótold nevére is fekete festék került, de az alkalmi művészek odafigyeltek, hogy a Localităţi infrăţite szövegrész ne tűnjön el. Dr. Ráduly István uzoni polgármester szóban és írásban is panaszt emelt ismeretlen elkövetők ellen a rendőrségen. Ő maga vasárnap kora délután szembesült az esettel. Reggel már járt Bikfalván, akkor nem volt lefestve a tábla, így feltételezi, hogy a rongálást kilenc és 13 óra között követték el. A falujelző táblákat tíz évvel ezelőtt helyezték el a községhez tartozó minden településen, román és magyar felirattal, a testvértelepülések megnevezésével. „Tíz évig senkit nem bántottak a táblák, meggyőződésem, hogy az elkövető nem helybeli, se nem megyebeli” – jelentette ki a polgármester. Feltételezése szerint az Uzon–Bikfalva útvonalon Brassó megye felé tartó személy vagy személyek lehetnek a táblarongálók. Mivel Felső-Háromszéken is történt hasonló eset, úgy véli, megeshet, hogy összehangolt akcióról van szó.
Egy nevét nem vállaló személy gyanús, bukaresti rendszámú autót tart az elkövető(k) járművének. Uzonban a polgármesteri hivatal melletti parkban felszerelt térfigyelő kamera rögzíti a bikfalvi út forgalmát, a polgármester elrendelte, írják össze a vasárnapi forgalomban részt vevő járművek rendszámát – talán az autók között lesz az elkövetők járműve is. „Nem akarok provokációt a községben, az emberek máris mindenfélét beszélnek. Nincs szükség arra, hogy az ilyen esetek más szélsőséges megnyilvánulásokat vonjanak maguk után” – szögezte le a községvezető. Ugyancsak vasárnap délután 15 óra körül fekete festékpermettel lefújták Kézdiszárazpatak Katrosa bejáratánál álló helységnévtábla magyar feliratát és az alatta lévő testvérközség, Piliscsaba táblát. A felső táblára magyarokat szidalmazó szöveget írtak („muie Ungaria”). Kézdiszentléleken nem firkáltak, ellenben a Kézdivásárhely Kézdiszentlélek felőli bejáratánál lévő két helységtábla magyar feliratát ugyanazzal a fekete festékpermettel fújták le. Az elkövetőket „munkájukban” megzavarta egy szemtanú, aki mobiltelefonjával rögzítette a három jármű rendszámát, és követte őket a céhes városba is. Tegnap a szemtanú megkereste Szigethy Kálmánt, a Magyar Polgári Párt kézdivásárhelyi szervezetének elnökét. Az önkormányzati képviselői tisztséget is betöltő politikus elmondta: a fotók alapján két Dacia Logan és egy furgon érkezett Katrosa irányából Kézdivásárhelyre. Megálltak a céhes város végén, és az egyik járműből kiszállók lefújták a két helységtáblát. A nevét nem vállaló szemtanú szerint az elkövetők a szélsőséges, magyarellenes Új Jobboldal Párt tagjai lehettek, és saját magukat is lefilmezték, amikor lefújták a táblákat. A bukaresti rendszámú járművek a városi rendőrség épülete előtt is megálltak – állította a szemtanú, aki követte őket. A két Dacia Logan rendszáma: B 200 DNO és B 201 DNO.
Szigethy Kálmán azt is elmondta, ők azért vonulnak fel naponta Kézdivásárhelyen, hogy derüljön ki az igazság, a román néppel a békés együttélést keresik, és elítélik a szélsőséges megnyilvánulásokat. Nem tett feljelentést a rendőrségen, de reményét fejezte ki, hogy a rendőrség pontosan úgy jár el, mint más esetekben, amikor a sajtóból értesült az eseményekről, azaz kivizsgálást indít. Balogh Tibor, Kézdiszentlélek polgármestere arról számolt be, hogy tegnap délelőtt a bűnügyi rendőrség munkatársai kiszálltak a helyszínre, és kivizsgálás indult egyelőre ismeretlen tettes ellen. Kézdivásárhelyen a város öt kijárata közül csak a Kézdiszentlélek felőli helységtáblákat festették le.
Bokor Gábor, Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Civil mozgalom a 19. században: a Kolozsvári Szépítőegylet
A polgári társadalom egyik jellegzetes szervezkedési formája az egyletekbe tömörülés. Az egyletek szolgálhatnak csak szórakozást, de többnyire valamilyen közös cél érdekében jönnek létre. Leggyakrabban olyan feladatokra vállalkoznak, amelyeket az állam, a hatóság nem akar vagy nem tud elvégezni. Erdélyben az 1870-es és 1880-as években lendült fel az egyletszervezés. Ekkorra vált világossá, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrejött államhatalom milyen vonatkozásokat hanyagol el, hol hárulnak feladatok a civil társadalomra. Kolozsvár többtucatnyi egyletének egyik legérdekesebbje a Szépítőegylet.
A kolozsvári egyletalapítások élenjárója hilibi Haller Károly (1836–1911) jogászprofesszor volt. Bár Nagyszebenben született, s Szatmáron végezte iskoláit, majd szülővárosában a német jogakadémiát, már 1863-ban Kolozsvári lakos lett, mint az itt megnyitott Királyi Jogakadémia professzora. Feleségül vette Mikó Lőrinc unitárius jogtanár Róza lányát, s ezzel beilleszkedett az itteni társadalmi életbe. (Második felesége Szentkirályi Zsigmondnak, a kiegyezés utáni első polgármesternek Gizella lánya volt.) 1865-ben megválasztották a városi százas tanácsba centumpáternek, azután a városi közgyűlésnek lett tagja, összesen 45 évig vett részt a városvezetésben, s közben 1884–1886-ban a polgármesteri széket is betöltötte. Mikor 1909. november 20-án lemondott a közgyűlési tagságról, egyhangúlag Kolozsvár díszpolgárául választották.
Nem lehet minden városi ügy megoldását a hatóságoktól várni
Haller nevéhez fűződik a Sétatér Egylet (1865), a Tornavívó Egylet (1867), a Lövészegylet (1869), az Erdély(részi) Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), az Unió Szabadkőműves Páholy (1886), a Kerékpáros Egylet (1890) és az Önkéntes Mentőegylet (1891) megalapítása. Ebbe a sorba illeszkedik be a Kolozsvári Szépítőegylet is.
Haller ötlete volt 1883 nyarán egy városi szépítőegylet alakítása. 1883. június 17-ére hívta össze a városháza közgyűlési termébe mindazokat, akik szívügyüknek tartották, hogy „más nagyobb városok példájára városunk utcái, közterei és közelebbi környéke, a közegészség és a modern ízlés követelményeinek megfelelőleg terv- és korszerűen szépíttessenek”. Az ülésterem megtelt városi tekintélyes polgárokkal, ami körülbelül százas létszámot jelentett. Haller nyitotta meg a tanácskozást, amelynek elnökéül közfelkiáltással őt választották, jegyzőjéül pedig Hegedüs István református tanárt (utóbb az egyetemen professzor). Haller kifejtette, hogy nem lehet minden városi ügy megoldását a hatóságoktól várni, „társadalmi mozgalommal kell a hiányokat pótolni”. Ő a grazi és nagyszebeni hasonló jellegű egyesületek szabályzatainak felhasználásával néhány alapelvet megfogalmazott, s azokat az értekezlet elé tárta. Többen hozzászóltak a kérdéshez, kiegészítéseket javasoltak. Végül egy kilenctagú alapszabály készítő bizottságot hoztak létre. Ennek elnöke Haller Károly lett, tagjai pedig Groisz Gusztáv jogtanár, Hegedüs István, Szvacsina Géza városi tanácsos (később polgármester), Kőváry László történész, Gámán Zsigmond iparkamarai titkár, Pákei Lajos főmérnök, Sigmond Dezső országgyűlési képviselő, Berényi József vasúti főtisztviselő.
Jó két hónap múlva a sajtó közli a városszépítő egylet 12 paragrafusos alapszabály-tervezetét Haller, Hegedüs és Szvacsina aláírásával. Az egyesület itteni megnevezése Kolozsvári Városszépítő Egylet. Célja: „A város köztereinek és utcáinak szépítése”. Az egylet a szépítést a városvezetés jóváhagyásával végzi, magánosoknál viszont erkölcsi befolyását használja fel. Az egylet tagjai lehetnek alapító tagok (50 Ft befizetésével) és rendes tagok (2 Ft). Az egyletet a közgyűlés, illetve az igazgató választmány vezeti. A közgyűlést minden évben októberben hívják össze, szükség esetén rendkívüli közgyűlést is összehívhat a választmány. A közgyűlésen évi jelentés hangzik el, meghallgatják a pénztári elszámolást, az egyleti tagok javaslatokat tehetnek, sor kerülhet az alapszabályok módosítására, s dönthetnek az egylet feloszlatása felől. A határozatokat viszonylagos szótöbbséggel hozzák. Az egylet tisztviselőit, az elnököt, a választmányi tagokat és a választmányhoz nem tartozó háromtagú számadásvizsgáló bizottságot a közgyűlés választja. A választmány az elnökből, pénztárnokból, jegyzőből és 18 választmányi tagból áll, mandátumuk hároméves. A választmány saját ügyrendjét maga állapítja meg. Az egyletet mindig az elnök képviseli, s a közgyűlésnek felelős tetteiért. Az egylet feloszlatását az összehívott rendkívüli közgyűlésen a tagok legalább kétharmadának többsége mondhatja ki, ebben az esetben az egylet vagyona a város tulajdonába megy át. Ezt az elég kezdetleges alapszabály-tervezetet minden bizonnyal megvitatták és tökéletesítették, s végül felküldték a Belügyminisztériumba. Az rendszerint észrevételekkel visszaküldte. A megfelelő átdolgozás után az Alapszabály megkapja a Belügyminisztérium jóváhagyását s az egylet a működési engedélyt.
Szabadság (Kolozsvár)

Feketeleves
Érdekes eszmefuttatás látott napvilágot a napokban az egyik erdélyi magyar hírportálon, amelynek lényege tömören: a marosvásárhelyi magyar–magyar összefogás kudarcáért egyedül Brassai Zsombort, az RMDSZ megyei elnökét terheli a felelősség.
Merthogy a nevezett politikus a közös polgármesterjelölt kiválasztása céljából rendezett előválasztás előtt szélesebb körű összefogást „ígért” az EMNP megyei vezetőinek, és mindezt mandátum (értsd: a szövetség felső vezetőségének beleegyezése) nélkül tette.
Nos mi nem tudjuk, Brassai ígért-e bármit is a néppárt területi politikusainak, azt azonban szinte biztosra vesszük – bármennyire próbálja ezt utólag tagadni az RMDSZ csúcsvezetősége –, hogy igenis szóba került a megyei/városi szintű koalíció lehetősége is a jövő évi helyhatósági választások tekintetében. Amely azonban abban a pillanatban vált halott politikai projektté, hogy Kelemen Hunor a minap „lecsónak” nevezte, közös megfőzését és elköltését pedig ahhoz a feltételhez kötötte, ha az EMNP nem indul a 2016-os parlamenti megmérettetésen.
Szóval szerintünk elég egyértelmű, ki vétózta meg a marosvásárhelyiek összefogási kísérletét. Miközben az RMDSZ helyi, nagyobb terepismerettel rendelkező politikusai nem feltétlenül látnak ellenséget a néppártban, a csúcsvezetőség folyamatosan úgy állítja be az alakulatot, mintha egyedül rajta múlna az erdélyi magyar politikai érdekképviselet megerősödése.
Kelemenék a mai napig nem tudnak mit kezdeni politikai versenytársukkal, még ha tudjuk is : ez a konkurencia olyan, amilyen. Azt kérni a versenypárttól, hogy semmilyen formában ne induljon egy választáson olyan, mintha egy hentesüzlet felszólítaná a konkurens cégeket: csak ünnepnapokon nyissanak ki. Az RMDSZ számára csak akkor üdvös a politikai pluralizmus, a többpártrendszer megléte, ha ez kizárólag a román többségre vonatkozik, és nem az ő pozíciójukat veszélyezteti.
A szövetségnek tehát Marosvásárhelyen nem kell a lecsó. Nagyon attól tartunk azonban, a politikai boszorkánykonyhában már főzik neki a feketelevest, ami akár már a jövő évi parlamenti választáson megfeküdheti a gyomrát.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Könyvet szánt a diktatúrának Tompa Andrea
Tompa Andrea Fejtől s lábtól − Kettő orvos Erdélyben című regényének felolvasószínházi előadását láthatja a közönség kedden 19 órától a Csíki Székely Múzeumban. „Az orvosi egyetem története nagyon jól tudja modellálni, ami végbement Erdélyben a századfordulótól a húszas évekig, másrészt ennek kapcsán sok minden elmondható az emberi testről és nem utolsósorban a nőkről, hiszen a női emancipációnak egy fontos sarokköve az, hogy ők elkezdhettek felsőfokon tanulni” – indokolta, miért éppen az orvosi életpálya kerül középpontba a Kolozsvárról származó, Budapesten élő írónő regényében.
– Egész fiatal korában voltak próbálkozásai, de az írói pályára valójában a harmincas éveiben lépett...
– Kamaszkoromban valóban írtam, és néhányan, akik látták, azt gondolták, hogy nem csak én, hanem azok a fiatalok, akik a lapok körül, tevékenykednek, ténylegesen írók-költők lehetnének. Iszonyú sok tényezőn múlik, hogy ez megtörténik-e egy emberrel vagy sem. Az én életem egész másfelé fordult azzal, hogy áttelepedtem Magyarországra, utána egy egészen más pálya indult el, színikritikus lettem. Közben majdnem mindig írtam, de nem tartottam fontosnak, hogy megjelenjen, meg nem is hittem abban, hogy annak meg kell jelennie. Az, hogy egy ember beáll egy könyv mögé, elsősorban önbizalom kérdése, önbizalom és hit, hogy amit mondani akar vagy amit csinál, az másokkal megosztható, másoknak is fontos lehet. Nálam ez az önbizalom és a hit sokáig váratott magára, de előny, hogy mire leültem írni, volt valamelyes élettapasztalatom, meg keresztülmentem elég sok mindenen, kezdve attól, hogy mégiscsak életem első két évtizedét egy diktatúrában éltem. Nem akkora baj, ha egy író későn indul, de minél később, valószínűleg annál nehezebb elindulni, mert annál kevésbé tud az ember váltani, nehezebben hiszi el azt, hogy vele még valami nagy és jelentős fordulat megtörténhet.
– Annyira meghatározta életet a diktatúra, hogy könyveiben visszatér ez a téma.
– Egy könyvet szántam annak a diktatúrának, amiben éltem, és talán más könyvekben más majd diktatúrákat fogok feldolgozni. Tulajdonképpen megdöbbentő volna, hogy egy ember két évtizedet él, felnövekszik egy ilyen környezetben, és aztán úgy lép tovább, mintha normalitásban élt volna. Mindig meghökkent, ha valaki azt mondja, hogy engem nem nem érdekel ez, én ezen már túlléptem. Noha én is azt gondolom, hogy túlléptem rajta, de annak árán, hogy megpróbáltam valamelyest feldolgozni a magam és a közösségem számára is ezt a diktatúrát. Azt a szabadsághiányt és tulajdonképpen azt a fajta iszonyatos kontrollt, amiben éltünk, soha nem lehet természetesnek elfogadni, és a világ időről időre létrehoz ilyen helyzeteket, amikor ennyire akar minket irányítani, ellenőrizni, mindent megmondani, hogy történjen. Ezeket a tapasztalatokat időről időre elő kell hozni, mert ez segít megérteni a jelenünket is.
– Valós személyek ihlették ezt a könyvet?
– Nem, inkább lehetséges figurákként definiálnám. Nekem nagyon fontos, hogy az ő létezésük lehetséges legyen, de ilyen figurákat nincs, honnan találni, hacsak nem valami önéletrajzból. Egyébként nem találkoztam erdélyi, zsidó származású, orvosi karon tanuló nő önéletrajzával.
– Ön is orvosnak készült valamikor. Miért mondott le erről a pályáról?
– Ahogy egy normális fiatal elég sok mindennek készül, én is átmentem ezeken a szakaszokon. '89-ben viszont az orvosi kar Kolozsváron zárva volt a magyarul tanulni vágyók előtt, és én valahogy sokkal fontosabbnak tartottam, hogy magyarul tanuljak, mint hogy mi legyen belőlem. Ez akkor egy normális attitűd volt. Ma furán hangzik, de akkoriban a nyelvnek prioritása volt.
– Milyen téma foglalkoztatja most, miről fog szólni a következő könyve?
– Az ötvenes-hatvanas évekkel foglalkozom, az is egy újabb diktatúra, más arculatú diktatúra, az érdekel, hogyan lehet ebben a diktatúrában érvényesülni, hogyan jön létre a Magyar Autonóm Tartomány, mi a célja. Nagyon érdekel az egyház, és az egyházhoz való viszony abban a korszakban. De hát az emberek érdekelnek elsősorban, tehát olyan történeteket keresek, amelyek emberek által mondhatók el múltba ágyazottan, mégis a jelen tapasztalatainkkal kötődnek össze.
Tompa Andrea 1971-ben született Kolozsváron. 1990-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának magyar–orosz szakán. 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán. 2000–2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2005-től a Színház folyóirat szerkesztője, 2008 ősze óta tanít a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Eddig két regénye jelent meg, a Kalligram Kiadónál, A hóhér háza 2010-ben, a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben 2013-ban.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Az Európai Unió Bírósága, mint érvek, értékek és érdekek ütközésének fóruma
Kedden, Luxemburgban lezajlott a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott európai polgári kezdeményezés ügyében indított per tárgyalása az Európai Unió Bíróságán. A felperesek, Izsák Balázs és Dabis Attila azért indítottak pert az Európai Bizottság ellen, mivel az elutasította a „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért" című polgári kezdeményezés nyilvántartásba vételét. A kereset a nyilvántartásba vételi kérelem elutasításáról szóló, 2013. július 25-én kelt bizottsági határozat megsemmisítésére irányult.
A tárgyaláson megjelent felpereseket Dr. Sobor Dávid ügyvéd képviselte, de jelen volt a felperesek oldalán beavatkozó Magyarország, illetve a Bizottság oldalán beavatkozó Románia és Szlovákia jogi képviselője is.
Beszédében Dr. Sobor Dávid az írásbeli szakaszból olyan fontos következtetéseket vont le, amelyek megerősítették a felperesek álláspontját, és ismételten kérte a keresetben megfogalamzott kérés jóváhagyását, azaz a bizottsági határozat megsemmisítését. Erre erősített rá Magyarország jogi képviselője is. A Bizottság, valamint Szlovákia és Románia képvielője a kereset elutasítását kérték.
A Bíróság Thomas Morus épületében folytatott két és félórás tárgyalás során számtalan olyan érv hangzott el, amely messze túlmutatott a per tárgyán, és a kezdeményezés célszerűségét vitatta, vagy támasztotta alá.
A felperesek egyetértenek abban, hogy függetlenül a per kimenetelétől, az elhangzott, egymással ütköző érvek, a bizonyítékként beterjesztett adatok ezt az ügyet az uniós esetjog fontos hivatkozási alapjává teszik. Ítéletet később írásban közlik ki.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma

Tőkés és Sógor a kollektív megbélyegzés ellen
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő is felszólalt hétfőn az EP strasbourgi plenáris ülésén, mindketten a romániai magyarság kollektív megbélyegzése ellen emelve szót. Sógor Csaba az ellehetetlenített román–magyar párbeszédet, Tőkés László a volt politikai titkosrendőrség, a Securitate módszereinek jelenkori alkalmazását emelte ki beszédében.
Egy közösség kollektív megbélyegzése ellehetetlenítheti a párbeszédet és a vitát a valóban fontos problémákról, amelyekről a mai napig kevés szó esik Romániában – hívta fel a figyelmet Sógor Csaba. Véleménye szerint ilyen az anyanyelvhasználati jog akadályozása, a kisebbségi közösség szimbólumainak kétségbe vonása, az oktatási törvény szelektív alkalmazása vagy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállása. „Valós párbeszédre van szükség Romániában a többség és kisebbség között ezekről a kérdésekről, nem pedig médiamanipulációra és kollektív megbélyegzésre” – figyelmeztetett Sógor Csaba. Az RMDSZ politikusa úgy fogalmazott: az utóbbi hetekben a teljes romániai magyar közösség értetlenül figyeli, hogy a hatóságok terrorista merénylet elkövetésével vádolnak egy kisvárosi vállalkozót (a kézdivásárhelyi Beke István Attilát – szerk. meg.), aki egy szélsőjobboldali szervezet helyi vezetője, ám a házkutatás során csupán petárdákat és csillagszórókat találtak nála.
„A teljes igazságot majd kideríti a bíróság, de addig is elkeserítő hisztériakeltés folyik a román médiában, a célpont pedig a teljes romániai magyar közösség” – hangsúlyozta. Sógor Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg olyan érzése van a magyar kisebbségnek, sőt, a román publicisták egy részének is, mintha valakiknek a szándékos interetnikus feszültségkeltés lenne a céljuk, erre pedig a jelenlegi bonyolult európai biztonsági helyzetben a terrorizmusnak már a vádja is elég.
Tőkés László felszólalásában a romániai antikommunista forradalom 26. évfordulójának kapcsán Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte, a Temesvári Kiáltványra hivatkozva annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen az erdélyi magyar közösségre is ki kell terjednie.
A képviselő sajtóirodája által kiadott közlemény párhuzamot von a kézdivásárhelyi „terrorügy” és az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás között, „melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre”. Felhívják a figyelmet, hogy a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísért a „hagyományos magyarellenesség, a Securitate posztkommunista utódintézménye most az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a »magyar kártya« sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.” A közlemény végül megállapítja, hogy „a migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a Román Hírszerző Szolgálat hangsúlyos módon »biztonsági kockázatként« kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.”
Erdély.ma

Súly alatt a pálma
Mintha a kilencvenes évek eleje tért volna vissza, úgy szabadultak el ismét a magyarellenes indulatok Romániában. Dühítő, elkeserítő és abszurd megnyilvánulásokban nem volt hiány az elmúlt hetekben, újra behálózta életünket a gyűlölet, egymást követik az aljas provokációk.
Ismét megjelentek a feketére mázolt magyar településnevek, s bár fényképek, felvételek örökítették meg az elkövetőket, gépkocsijuk rendszámát is átadva a hatóságoknak, a rendőrség nyomoz, de tettest sehogy nem talál. Hasonlóan más esetekhez – bemázolt SIC-tábla, letépett székely zászló, meggyalázott Gábor Áron-szobor –, nem tudnak az elkövető nyomára bukkanni. Mit gondolhat ilyenkor az államhatalom hitelességét amúgy is megkérdőjelező egyszerű halandó? Azért nem állítják elő a bűnösöket, mert közülük valóak, céljuk az indulatok és a félelem szítása. És nem hagyják csitulni a felkorbácsolt hangulatot, hétről hétre előállnak egy újabb húzással. Csak nyugalom ne legyen. 1990 márciusában a marosvásárhelyi események nemcsak az egykori Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat életre hívására szolgáltattak ürügyet, de alaposan megtorpantották a magyar jogköveteléseket is. A ’89-es fordulat után erőre kapott hangok elcsendesedtek, és tíz évnél is többnek kellett eltelnie, míg szépen, lassan az autonómiakövetelések ismét témává váltak. Előbb csak halkan, erőtlenül, aztán mind szélesebb körben, erőteljesebben, látványos akciókban csúcsosodva, külföldön is mind gyakrabban hangoztatva az erdélyi kisebbség jogsérelmeit. 2015 decemberében a huszonöt évvel ezelőtti történéseket felidéző akciók nemcsak a titkosszolgálatok több pénzhez jutását, megerősítését hivatottak szolgálni, hanem a magyar törekvések ismételt elfojtását is. Addig próbálják visszanyomni, míg túl nagyra nem növekszik.
A közelmúlt történelme igazolta, mennyire nem volt szerencsés a fekete március utáni megtorpanás, mily lassan és mily keveset hozott az óvatoskodás, a kis lépések politikája. Saját hibánkból okulva tudhatjuk, hogy most más utat lenne érdemes követni. Annál is inkább, mert a terror mostani kibontakozása nem véres, emberéleteket követelő eseményekben nyilvánul meg – valószínű, ma már ezt nem tudná eladni a magát demokratikus jogállamnak kikiáltó Románia Európában, a világban – , lelki jellegű, a félelemre alapoz. Céljaink, nyelvünk, identitásunk feladását szeretné elérni, hogy meneküljünk más tájakra, vagy húzzuk meg magunkat, érjük be annyival, amennyit koncként idedobnak, ne merjünk lázadozni, követelőzni, jogainkért szót emelni. Ha félünk, az ő érdekeiket szolgáljuk, ha meghátrálunk, ők győznek. A döntés rajtunk áll: lesunyt fejjel próbálunk túlélni, vagy mint súly alatt a pálma, erőt merítünk minden ellenünk irányuló támadásból, és folytatjuk a küzdelmet, amely esélyt adhat, hogy ez a táj gyermekeinknek, unokáinknak is szülőföldje, otthona legyen.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport "ajándéka" a város tisztségviselőinek
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport tagjai "karácsonyi ajándékot" küldtek Marosvásárhely román ajkú polgármesterének és magyar ajkú alpolgármesterének. Az ajándékokat postai küldeménnyel küldték el, mindkét személy egy-egy levelet és egy kétnyelvű utcanévtáblát kapott tőlük ajándékba.
Fejeződjön be a magyar közösség folyamatos diszkriminációja!
Tisztelt Dorin Florea!
A Kétnyelvű utcanévtáblaügyet 2014 májusában indítottuk el, azzal a céllal, hogy Marosvásárhelyen, ahol a város lakosságának majdnem fele, összesen hatvanezer személy magyar nemzetiségű, valódi kétnyelvűséget tükröző utcanévtáblák legyenek.
Amióta ez az ügy elkezdődött, Ön, a város polgármestere, minden eszközt bevetett, hogy a magyar közösség jogos követelményét semmibe vegye, megakadályozza a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, ezzel a magatartással minden bizonnyal az a célja, hogy a magyar lakosokat megalázza és diszkriminálja.
Felmerül a kérdés, Ön kinek a polgármestere? Ha nem tiszteli a magyar lakosságot, ha a kétnyelvűséget minden erejét bevetve akadályozza, akkor Ön nem lehet a magyar közösség polgármestere.
Önt már számtalanszor feljelentették az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, és minden esetben kiderült, hogy polgármesterként a magyar közösséget diszkriminálja. Amióta Ön a város polgármestere, a magyar nyelvet beszélők adóját behajtja, ellenben a magyar közösség jogait nem érvényesíti.
13 évbe telt, hogy az Ön által vezetett hivatal kihelyezte a marosvásárhelyi iskolák homlokzatára a kétnyelvű táblákat, miközben adólejeinket arra használta, hogy román nyelven zajló programokat szervezzen.
Dorin Florea polgármester úr, Ön a magyar közösséget nem tiszteli, az adónkat méltatlanul és tisztességtelenül elkölti, és nekünk viszonzásul a munkatársai azt mondják, amikor belépünk a hivatalba, hogy "beszéljen románul". Miért nem tájékoztatja munkatársait a 215/2001-es törvénynek a magyar közösség anyanyelvhasználatát biztosító cikkelyeiről?
Amióta a kétnyelvű utcanévtáblák ügye elkezdődött, Ön nem volt hajlandó tenni semmit az ügy korrekt és európai módon történő megoldása érdekében, sőt folyamatosan akadályokat gördített az ügy elé.
Polgármester úr! Értse meg, hogy nekünk nem az kell, ami Ön szerint nekünk jár, legyen szíves, ellenőrizze még egyszer a törvényeket, és vegye már végre tudomásul, hogy nekünk, magyaroknak is VANNAK JOGAINK, ÉS ELEGÜNK VAN ABBÓL, HOGY MAROSVÁSÁRHELY POLGÁRMESTERE A MAGYAROKAT DISZKRIMINÁLJA!
Sajnálatos módon a februárban megszavazott városi költségvetés 1 millió lejes tétele, amelyet Peti András RMDSZ-es alpolgármester, az Ön kollegája szerint kétnyelvű utcanévtáblákra különítettek el, eltűnt. Bizonyára a pénzt más célokra költötték el, sajnálatos, hogy miközben a város európai kulturális főváros szeretett volna lenni, a többnyelvűséget nem értékeli, sőt, ha tehetné, minden egyes magyar feliratot eltüntetne a városból.
Végezetül kijelenthetjük, hogy a 2015-ös évben az Ön utasítására a helyi rendőrség üldözőbe vette a kétnyelvűséget, és bizony Ön nem tett semmit a rendőri túlkapások ellen, amelyeket mára már a bíróság is annak tart, hanem hagyta, hogy magyarok százait zaklassák. Reméljük, hogy 2016-ban több toleranciát és európaiságot fog tanúsítani, továbbá megtesz mindent azért, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb romániai magyar közösség él, megjelenhessenek már végre a kétnyelvű utcanévtáblák.
Boldog új évet kíván a
Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport
Fejeződjön be a magyar közösség folyamatos elárulása!
Tisztelt Peti András !
A Kétnyelvű utcanévtábla civil érdekérvényesítő ügy 2014 májusában indult el, azzal a céllal, hogy Marosvásárhelyen – ahol a város lakosságának majdnem fele, összesen hatvanezer magyar nemzetiségű ember él – valódi kétnyelvűséget tükröző utcanévtáblák legyenek.
Amióta ez az ügy elkezdődött, Ön, a város magyar alpolgármestere, számtalan ígéretet tett arra, hogy hamarosan lesznek kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen. Sajnos, ezek az ígéretek mindmáig meghiúsultak. Úgy tűnik, hogy Ön és a városi tanács RMDSZ-es frakciója a magyar közösség egy teljesen jogos követelményét semmibe veszi, megakadályozza a kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezését. Ezzel a magatartással újfent bebizonyították, hogy Önök a magyar közösség érdekeit nem akarják vagy nem képesek érdemben és eredményesen képviselni. Pedig a kétnyelvű utcanévtáblaügy egy valódi érdekvédelemmel foglalkozó szervezet számára nem kellene bonyolult legyen, az élet mégis azt bizonyítja, hogy Önök ezt az ügyet nem akarják felvállalni és sikerre vinni. Felmerül a kérdés, Ön kinek az alpolgármestere?
Az RMDSZ 25 éve vezető pozíciókat tölt be a város vezetésében, az Önök frakciója a városi tanács legnagyobb csoportja. Mégis, valahogy a magyar ügyek rendszerint elvéreznek és sikertelenek ebben a városban. A magyar közösség már nem tudja méltó módon megünnepelni az ünnepeit, mert a város főtere nem ad otthont magyar rendezvényeknek. A mostani karácsonyi program alkalmával, a magyarok adólejeit is felhasználva, kizárólag román közösséget megszólító rendezvényeket szervezett az Ön által (is) vezetett polgármesteri hivatal. A karácsonyi díszkivilágítástól kezdődően minden egyes méregdrága rendezvényen a programok egynyelvűek voltak, minden úgy zajlik és zajlott, mintha ebben a városban nem élnének magyarok.
Peti András alpolgármester úr és kedves magyar ajkú RMDSZ-es tanácsosok, Önök minden egyes választási kampány alkalmával megígérik nekünk, a magyar közösség tagjainak, hogy a romániai magyar közösség egyedüli érdekvédő szervezeteként érdekeinket megfelelő módon fogják képviselni a szavazataink által megszerzett állásaik betöltése után, a valóság viszont másként fest. Önök 25 éve rendszeresen becsapnak és elárulnak minket, a választópolgárokat, akik az Önök állásait szavazatainkkal biztosítjuk.
Miként higgyünk Önöknek, ha 25 év alatt nem sikerült Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanév-táblákat kihelyezni, milyen érdekvédelem az, amelyik ezt a jogos kérést nem hajlandó a szavazópolgárok tisztelete jegyében megoldani? A kétnyelvű utcanévtáblaügy nem egy nehéz ügy, és Önök azt állítják, hogy munkahelyeket és jövőt akarnak biztosítani a magyar közösségnek. Hogyan akarják ezt tenni, miközben 25 éve nem mernek magyarul megszólalni a tanácsban, pedig ezt a jogot, ami az Önök kötelessége, törvények szavatolják!
Sajnálatos módon a februárban megszavazott városi költségvetés 1 millió lejes tétele, amelyet Ön szerint kétnyelvű utcanévtáblákra különítettek el, eltűnt. Bizonyára a pénzt más célokra költötték el, sajnálatos, hogy miközben a város európai kulturális főváros szeretett volna lenni, ennek vezetése a többnyelvűséget nem értékeli, sőt, ha tehetné, minden egyes magyar feliratot eltüntetne a városból.
Végezetül engedje meg, hogy boldog új évet kívánjunk, annak reményében, hogy 2016-ban Ön és RMDSZ-es munkatársai ígéreteik mellett mindent megtesznek azért, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb romániai magyar közösség él, megjelenhessenek már végre a kétnyelvű utcanévtáblák.
Üdvözlettel,
a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport
Népújság (Marosvásárhely)

Kristófi János, akinek öröm volt a művészet
Kilencven éve, 1925. december 15-én született Monospetriben regiónk egyik legismertebb és legelismertebb huszadik századi festőművésze, Kristófi János.
Kristófi János az elemi- és középiskolai tanulmányait a római katolikus egyház oktatási intézményeiben folytatta 1949-ig, főiskolai tanulmányai megkezdéséig. 1949-54 között a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Akadémián Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Kovács Zoltán és Mohy Sándor voltak festészeti tanárai. 1954-től Nagyváradon élt. 1955-től nyugdíjba vonulásáig, 30 éven át a Városi majd Népi Művészeti Iskolának nevezett szabadiskola tanáraként nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, indított el a művészi pályán és folyamatosan részt vett a váradi és országos művészeti életben. Minden fontos csoportkiállításon szerepelt és jelentős számú egyéni kiállításon mutatkozott meg otthon és külföldön. 1956-ban feleségül veszi a tehetséges szobrász-kerámikust, Hoványi Juditot. Házasságukból tíz gyermekük született. A festőművész 2014. január 5-én hunyt el Nagyváradon.
Méltatás
Banner Zoltán művészettörténész a következőképpen méltatta Kristófi János munkásságát: „Festői stílusa több szálon kötődik a posztnagybányai törekvésekhez és az impresszionizmushoz. Kristófi János a természetelvű piktúra képviselője; képein a fénnyel telített színek a látvány természethű, mégis egyéni módon átköltött kifejezésével párosulnak. Életművét – mely több mint kétezer festményre becsülhető – két korszakra, ezen belül öt vonulatra tagolhatjuk, melyek ugyanakkor párhuzamosan, illetve egymásba fonódva, egymást keresztezve érvényesülnek munkásságában. Első korszakának első vonulatát: a falusi táj és ember, mindenekelőtt szülőfaluja, Monospetri megörökítése képezi. Szinte magában hordozza e sajátos, az alföld és a dombvidék találkozásában kialakult domborzati- és falukép formai elemeit és gyorsan meg is találja hozzá a kifejezési eszközöket: a bihari természtei és települési jelleg szigorú rajzát, a szélesen ívelő, egymásba hatoló építészeti formák kompozícióját, s a reggeli és alkonyi fényekbe ágyazott, tompított színakkordokat. (…) Még első korszakán belül kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, középpontjában természetesen Nagyváraddal; de ezzel az 50-es évek végén – 60-as évek elején letisztult, romantikus ugyanakkor a történelmi hangulathoz hű dokumentáris szellemmel örökíti meg későbbi utazásai helyszíneit is: Budapest, Bécs, Győr, Miskolc, Kolozsvár, Stockholm stb. pittoreszk részleteit.”
Várad, mint múzsa
„Miután otthonra lelt Váradon, figyelme előbb a kis mellékutcák szerény, falusias házain meg a piac szintén gyermekkorára emlékeztető motívumain torpan meg s csak fokozatosan szokik hozzá a szeme és festői képzelete a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához” – emeli ki Banner Zoltán művészettörténész, aki a továbbiakban ezt írja Kristófi Jánosról: „Végülis igazi váradi festő lett, a klasszikus váradi festők utóda és kortársa, a város hűséges polgára és krónikása egyszemélyben. „Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (…) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik; a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festők képei előtt; a fák, a víz, a levegő, minden, ami természetszerűen váradi…” – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író. De ez már nem a föld-színek, hanem a fény-színek korszakában, tehát a kettébe osztott életmű-idő második periódusában bontakozik ki, nagyjából a 60-as és 70-es évek fordulójától.”
Második korszak
A második korszakba vezető fordulat jelképes mozzanata a Művészetek című ciklus (1967), amellyel szinte észrevétlenül lép be Kristófi festői kamarazenéjébe a harmadik vonulat szólama: a műterem és a művészet világa, tematikai változatai, amelyekben maga a művészet, az alkotás válik képeinek tárgyává. Az életöröm lesz ettől kezdve festészetének alaphangja”. A nagy pályatárs, Jakobovits Miklós így ír Kristófi János műveiről: „Piktúrájának harmónikus zenei hullámai olyan mélységről jönnek, az élet vállalásának olyan férfias jeleit hordják magukon, amelyek festői jelentésükben átsütnek a finom szürkészöldeken, okkeres barnákon. Lelke mélyéről olyan meghitt nyugalommal és szenvedéllyel tereli a színeket a kartonok lazúros felületére, mint felelősségteljes szülő szeretett gyermekeit, mint jó hadvezér féltett katonáit. (…)Kristófi nem képet fest elsősorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyről álmodik és amellyel küszködik. Igy azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal s az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a művésznek, hogy vászonra téve a motívumot, megszabaduljon belső kényszerétől. Ez a lelki feszültség adja meg képeinek a belső megbízhatóságot, valamint a szemlélőnek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyűvérűségét érezzük, hanem egy mélyen érző művész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait.”
Vonulatok
Kristófi János művészetében nagy szerepet kap negyedik vonulatként az akt műfaja, ugyanakkor már 1957-től, első Szent Erzsébet-kompozíciójától átszövi egész életművét a szakrális téma feldolgozása is, nem csak szent királyaink portréinak megfestése, hanem a zászlós körmenetek, gótikus vagy barokk templomkapukon át haladó hívek ábrázolása által is. „Költői ihletettségű művész” – mondja róla Banner Zoltán: „látásmódja és stílusa tiszta, áttekinthető, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézőnek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetőség és művészi magasabbrendűség nála egymást erősítő fogalmak. Képei nyugalmat és erőt sugallnak, élénk vörös és kék színharmóniái derűt sugároznak, míg a pasztell színvilág finom lírai hangulatot közvetít a néző felé, nosztalgikus érzéseket ébresztve”. Maga Kristófi János egy a 85. születésnapja alkalmából adott interjúban a következőképpen vallott a művészetről: „A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. (…) Egy napi szorgos munka után a művészet gyógyír.”
erdon.ro

Vádat emeltek Dorin Floreáék ellen
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közleményben jelezte, vádat emelt Marosvásárhely polgármestere és más személyek ellen a Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklubnak nyújtott támogatások ügyében. A dossziét átküldték a Hargita Megyei Törvényszéknek, az ügyet ott fogják tárgyalni.
Dorin Florea polgármestert (képünkön) és Kiss Imola gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel vádolják, akárcsak Maria Ciobant, a városháza volt jegyzőjét, Claudiu Maior alpolgármestert, Benedek István és Fărcaș Ioan tanácsosokat, Bakó László Attila és Măceșanu Virgil osztályvezetőket. Nucu Ioan Mant, a klub elnökét pénzmosás és sikkasztás miatt állítják bíró elé.
A DNA közleménye szerint 2013 júliusában Dorin Florea polgármesterként és főhitel-utalványozóként megszegte azokat a jogszabályokat, amelyek megtiltják, hogy közpénzből kapjon kiutalást olyan egyesület, amely nem fizette be a helyi adókat és illetékeket, valamint a társadalombiztosítási kötelezettségeinek sem tett eleget.
A polgármester, Bakó László és Măceșanu Virgil osztályvezetőkkel közösen terjesztette a helyi tanács elé azt a határozattervezetet, amely alapján a Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklub 7,5 millió lejt kapott. A határozatot megszavazó ülésen részt vett Kiss Imola gazdasági igazgató, Claudiu Maior, Benedek István és Fărcaș Ioan tanácsosok, akik a sportklub igazgatótanácsának is tagjai voltak, és akik tisztában voltak a klub anyagi helyzetével, tudomásuk volt a tartozásokról.
A vádirat szerint Dorin Florea és Kiss Imola törvénytelenül írta alá az városháza és a sportklub közötti együttműködési szerződést, amit Măceșanu Virgil jogász ellenjegyezett. A Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklub vezetője a vádirat szerint szintén törvénytelenül járt el, amikor elhallgatta, hogy a sportklub 3 578 387 lejjel tartozik a városnak. Ugyanakkor hiányos volt az az iratcsomó is, amely alapján ő támogatást kért.
A DNA közleményből kiderül, hogy a városháza átutalt a sportklubnak a 7 053 000 lejt, amiből a klub elnöke 551 831 lejt fordított az állammal szemben fennálló adósságok törlesztésre, illetve 600 ezer lejből pedig bankhitelt törlesztett.
A korrupcióellenes ügyészek lefoglaltak több ingatlant, amelyek Nucu Ioan Man nevén szerepeltek és zárolták a sportklub számláit is.
A közlemény szerint a vádiratot tárgyalásra átküldték a Hargita Megyei Törvényszéknek, a vádlottak szabadlábon védekezhetnek.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Johannis: az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni - hangoztatta Klaus Johannis államfő szerdán, mandátuma első évének mérlegéről tartott parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor "másfajta politikát" ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig Románia fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében.
Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte: a "Művelt Románia" lehetne az távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban elnök az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
A "legtragikusabb lecke"
Az államfő kitért arra, hogy Románia "legtragikusabb leckéje" idén a bukaresti Colectiv-klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: "a korrupció öl". A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között - vonta le a következtetést Johannis.
Mint mondta: lehet, hogy az elmúlt esztendőre a levélben való szavazás bevezetése, vagy egy technokrata kormány megalakulásának éveként fognak emlékezni, de ő azt szeretné, ha úgy emlegetnék, hogy ebben az évben kezdődött a román politikai elit megújulása.
Az elnök beiktatásának évfordulója valójában december 21-én lesz, de akkor a parlament már vakáción lesz, ezért Johannis a költségvetés megszavazásának és az 1989-es temesvári forradalom kitörésének évfordulóján mondta el évértékelő beszédét.
"A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve" - hangoztatta évértékelőjében az államfő.
maszol.ro

„Magyar veszély” – joghalál
A védelemhez való jog a román alkotmány által is garantált alapvető emberi jog. A cselekmény súlyosságától vagy az elkövető világnézetétől függetlenül mindenkit megillet. Beke István Attila kézdivásárhelyi „terrorista” ügyében a védelemhez való jog érvényesítését jócskán megnehezítette a román igazságszolgáltatás. A család által megfogadott ügyvédet, noha meghatalmazását becsatolta, a legfelső bíróság nem is értesítette a fellebbezési tárgyalás kitűzéséről, ezt az ügyvéd csak a sajtóból tudta meg! A brassói kartárs az előzetes letartóztatást elrendelő határozat elleni fellebbezési tárgyalás után elmondta, hogy az iratokba való betekintést csak a másodfokú tárgyalás reggelén tették lehetővé számára.
A Beke István Attila 30 napos előzetes letartóztatásba helyezését elrendelő ítélet indokolását a román állami televízió december 7-én ismertette. Azt a tényt, hogy Beke december elsején szülővárosában állítólag bombát akart robbantani, három „bizonyítékkal” támasztották alá: a Bekétől lefoglalt harmadosztályú petárdákkal, egy mobiltelefonnal, amellyel állítólag távirányítással felrobbanthatta volna a bombát és egy szemüveggel, amellyel éjjel is lehet látni. Egyből adódik a kérdés: ha valaki nappal, a díszszemle alatt akart robbantani, akkor mire kell neki éjjellátó szemüveg? Ráadásul az ilyen szemüveg beszerzése nem esik tilalom alá. A bombarobbantás kísérletének vádja csak akkor állná meg a helyét, ha szakértői vélemény megállapította volna azt, hogy a lefoglalt petárdákból 24 óra alatt távirányítással felrobbantható bombát lehet összeállítani. Ilyen szakértői vélemény beszerzése nélkül nem is lehetett volna robbantási kísérlettel megvádolni Bekét.
Bombagyártásban én sem vagyok képzettebb, mint az eljáró ügyészek, de kötve hiszem, hogy 24 óra alatt petárdákból össze lehetne eszkábálni egy működőképes, távirányított bombát! Természetesen a mobiltelefon-távirányító robbantási képességét is csak szakértői vélemény beszerzésével lehet bizonyítani. Ezeket a szakértői véleményeket a vádhatóság meg sem próbálta beszerezni a házkutatás óta eltelt tíz nap alatt – valószínűleg azért, mert nincsenek arról meggyőződve, hogy a szakértői vélemények az általuk elvárt eredménnyel szolgálnának.
Dr. Kincses Előd
nol.hu

Klaus Johannis: A korrupció öl
Az idei esztendő a normalitás helyreállításának éve volt Romániában, 2016-ot pedig a demokratikus intézményekbe vetett bizalom visszaszerzésének kell szentelni – hangoztatta Klaus Johannis a mandátuma első évének mérlegéről tartott tegnapi parlamenti beszédében.
Az elnök felidézte: megválasztásakor „másfajta politikát” ígért, amelyben a botrányok helyét a tisztelet és komolyság veszi át. Úgy vélte, a belpolitikában megszokottá váltak a konszenzuskereső konzultációk, a külpolitikában pedig az ország fontos lépéseket tett szövetségesi kapcsolatrendszere és regionális szerepe erősítése érdekében. Kiemelte azt a pártközi egyezményt, amelyben Románia vállalta, hogy 2017-ig a GDP két százalékáig növeli védelmi kiadásait, valamint az új nemzetvédelmi stratégiát, amely az oktatást és egészségügyet is nemzetbiztonsági kérdések közé sorolta. Johannis bejelentette: az oktatási rendszer reformjáról kezdeményez társadalmi vitát, és úgy vélte, a „Művelt Románia” lehetne az a távlatos országprojekt, amelyet az 1918-as egyesülés centenáriumán kitűzhet maga elé az ország.
Külpolitikai vonatkozásban Johannis az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerségi kapcsolat erősítését és bővítését emelte ki célkitűzései között, fontosnak nevezte az európai uniós és a NATO-tagállamokkal, illetve a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatok megszilárdítását, a Moldovai Köztársaság európai integrációjának támogatását.
Az államfő kitért arra, hogy Románia „legtragikusabb leckéje” idén a bukaresti Colectiv Klubban történt (62 életet követelő) tűzvész volt, amely rávilágított arra, hogy nem szabad szemet hunyni vagy tehetetlenül vállat vonni, amikor a polgárok vagy a hatóságok nem tartják be a törvényeket, mert bebizonyosodott: „a korrupció öl”. A társadalomnak ezek után nagyon határozott elvárása, hogy a közügyek intézői, a választott képviselők felelősségteljesen és tisztességesen végezzék munkájukat, a politikai osztálynak elkerülhetetlenül meg kell újulnia, helyre kell állítani a bizalmat a társadalom és a politikai elit között – vonta le a következtetést Johannis. „A változás 26 éve kezdődött Temesváron, ahol a lázadáshoz a szabadságvágy adott erőt az embereknek. A demokrácia véráldozatot követelt (...) Úgy tudunk méltóképpen tisztelegni a 26 évvel ezelőtti áldozat előtt, ha erősebbé tesszük a demokráciát. Ezért azt javaslom, hogy 2016 legyen a politikába, a demokratikus intézményekbe, a pártokba és képviselőikbe vetett bizalom megerősítésének éve” – hangoztatta évértékelőjében az államfő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

PNL: Florea nem indulhat újabb mandátumért az alakulat színeiben
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Dorin Florea nem indulhat újabb polgármesteri mandátumért alakulatunk színeiben – jelentette ki a Krónikának Marian Petrache, a PNL első alelnöke szerdán azt követően, hogy az ügyészség hivatali visszaélés miatt bíróság elé állította a marosvásárhelyi elöljárót. Ha Florea függetlenként sem indul, az megnöveli a magyar jelölt esélyét a 2016-os helyhatósági választáson.
Megtörténhet, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kaparja ki a gesztenyét a marosvásárhelyi magyarok számára a jövő évi helyhatósági választáson. A nyomozó hatóság szerdán hivatali visszaélés miatt vádat emelt a megyeszékhely élén negyedik mandátumát taposó Dorin Florea polgármester ellen, akinek a helyi futballklub önkormányzati finanszírozását róják fel.
Az 59 éves, első mandátumát 2000-ben Fodor Imrével szemben megnyerő politikus első alelnöki tisztséget tölt be a Nemzeti Liberális Pártban (PNL), amely éppen hat nappal ezelőtt szigorította a helyhatósági, parlamenti és európai parlamenti választásokra vonatkozó jelölési szabályzatát.
Az alakulat által elfogadott feddhetetlenségi kritériumok értelmében nem indulhat a 2016-os önkormányzati megmérettetésen a PNL színeiben az a politikus, akit jogerősen elítéltek korrupciós, erőszakos vagy szándékosan elkövetett bűncselekmény miatt. Hasonlóképpen nem lehet a liberális alakulat jelöltje, aki ellen csúszópénz elfogadása vagy adása miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt vádat emeltek.
Szigorítottak jelölési szabályzatukon a liberálisok
A PNL-ben Floreához hasonlóan első alelnöki tisztséget betöltő Marian Petrache szerdán a Krónika megkeresésére elmondta, az új jelölési szabályzat értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Marosvásárhely jelenlegi polgármestere nem indulhat az alakulat jelöltjeként újabb mandátumért. „Nem kívánok a Dorin Florea konkrét esetéről, a terhére rótt vádakról nyilatkozni. Viszont a párt országos tanácsa által december 11-én elfogadott feddhetetlenségi kritériumok alapján nem pályázhat a PNL színeiben a polgármesteri tisztségre. Nagyon sajnálom a helyzetet, hiszen egy kiváló kollégánkról van szó” – jelentette ki a Krónikának Petrache.
Az Ilfov Megyei Tanács elnöki tisztségét betöltő liberális politikus ugyanakkor reményének adott hangot, miszerint a jövő nyáron esedékes önkormányzati választásokig Florea perében bírósági ítélet születik, a polgármesternek pedig sikerül tisztáznia magát, és mégis indulhat újabb mandátumért a PNL színeiben.
Közbevetésünkre, miszerint a romániai igazságszolgáltatás lassú törvénykezését figyelembe véve kicsi az esélye, hogy fél év alatt jogerős ítéletet hozzanak az ügyben, Petrache úgy vélekedett: hasonló esetekben indokolt lenne felgyorsítani a bírósági ügymenetet. „Már csak azért is, mivel a vádemelési szakaszban még senkiről sem lehet megállapítani, hogy bűnös vagy ártatlan, viszont ha éppen a vádak miatt nem indulhat a választáson, azzal őt is, de az egész várost megfosztják attól, hogy folytathassa a Marosvásárhelyen folytatott munkáját” – állapította meg a PNL első alelnöke.
Marian Petrache elismerte, a feddhetetlenségi feltételek rögzítésével alakulata nagy felelősséget, de nagy kockázatot is vállalt, szerinte azonban erre mindenképpen szükség van ahhoz, hogy végbemenjen a társadalom által a politikai pártok körében szorgalmazott megtisztulási folyamat. Lapunk megpróbálta Dorin Florea álláspontját is kikérni az ügyben, de nem sikerült elérnünk telefonon.
Felértékelődik a magyar összefogás
A polgármester kedden, a vádemelés bejelentése előtt egyébként úgy nyilatkozott: jelenleg nem tudja, megpályázza-e jövőre is az elöljárói széket; ebben az ügyben lakossági konzultációt folytat a következő időszakban, és csak azután hozza meg a döntését.
Hozzá hasonló helyzetbe került egyébként a megyeszékhely szintén liberális alpolgármestere, Claudiu Maior is, akit ugyancsak hivatali visszaélés miatt állított bíróság elé a DNA, tehát rá ugyanúgy vonatkoznak a PNL szabályai. Maior – aki az alakulatok egyesülése nyomán Floreával együtt a Demokrata-Liberális Pártból (PDL) került a PNL-be – hosszú ideje a marosvásárhelyi polgármester bizalmasának számít, akit már a PDL-ben is alkalmasnak találtak arra, hogy egyszer átvegye a stafétát Floreától a városháza élén.
Amennyiben a két politikus jövőre valóban nem indul önkormányzati tisztségért, abban az esetben alaposan felértékelődik a három magyar párt marosvásárhelyi összefogása. Ennek nyomán az októberi előválasztáson Soós Zoltán városi tanácsos lett a marosvásárhelyi magyarok közös polgármesterjelöltje.
Megtörhet Dorin Florea pályafutása
Illyés Gergely politológus a Krónika érdeklődésére elmondta, nem kizárt, hogy a korrupcióellenes ügyészség eljárása megtöri Dorin Florea politikai pályafutását, hiszen, mint mondta, erre számos példa volt már korábban.
„Véleményem szerint az új helyzet jelentősen tudja befolyásolni a jövő évi polgármester-választás kimenetelét. Amennyiben a Nemzeti Liberális Párt nem változtatja meg időközben a jelöltekre vonatkozó, épp a múlt héten elfogadott belső rendszabályzatát, Florea csak függetlenként vagy más politikai alakulat színeiben indulhat ötödik mandátumáért. Ha pedig nem tud indulni, akkor több hasonló erejű román jelölt fog feliratkozni a megmérettetésre, ami jelentősen növeli a magyar közösség jelöltjének, Soós Zoltánnak az esélyeit, amennyiben a magyar politikai alakulatok valóban elhiszik, hogy reális esélyük van a győzelemre – fogalmazott a politológus. – A DNA-s ügyek kimenetelét egyébként sosem lehet előre megjósolni, az azonban biztosra vehető, hogy a választásokig nem fog lezárulni ez az eljárás.”
Illyés Gergely szerint fontos részlete a történetnek, hogy Florea „jobb keze”, Claudiu Maior alpolgármester ellen is vádat emelt az ügyészség.
DNA-vád: elfocizott közpénzek
A vádirat szerint Florea törvénytelenül kötött az önkormányzat nevében társulási szerződést a Marosvásárhelyi FCM futballcsapattal. A szerződés alapján az önkormányzat anyagi támogatásban részesítette a csapatot működtető sportegyesületet, amelynek az állammal szemben adóssága volt. Az ügyészség szerint az állammal szembeni tartozás miatt a futballklub nem lett volna jogosult állami támogatásra. A marosvásárhelyi önkormányzat 2013 júliusában 7,5 millió lejt szavazott meg a klubnak, amiből a város 7 millió lejt át is utalt. A klub adósságai akkoriban 3,5 millió lejre rúgtak. Az ügyészség szerint a vádlottak ezáltal 7 millió lej kárt okoztak a város költségvetésének.
Dorin Florea polgármestert és Kiss Imola gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel, Maria Ciobant, a városháza volt jegyzőjét, Claudiu Maior alpolgármestert, Benedek István és Ioan Fărcaş tanácsosokat – a futballklub vezetőtanácsának tagjait –, Bakó László Attila és Virgil Măceşanu jogászokat hivatali visszaélésben való bűnrészességgel vádolják. Nucu Ioan Mant, a klub elnökét pénzmosás és sikkasztás miatt állítják bíróság elé. Az ügyet a Hargita megyei törvényszék fogja tárgyalni.
Dorin Florea az Agerpresnek azt nyilatkozta, nem kívánja kommentálni a döntést, azonban hozzátette, megpróbálja bebizonyítani ártatlanságát. „Félreértés történt: én nem írtam alá semmit, csak lepecsételtem a határozattervezetet, amely a támogatásokról szólt. Ha a tanácsosok nem fogadták volna el a határozatot, akkor senki nem lenne hibás, így most a polgármester a felelős. Várom, hogy megkezdődjék a tárgyalás, megpróbálom bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. A pénz megvan, nem vette el senki, szó sincs sikkasztásról” – fogalmazott Dorin Florea.
A DNA egyébként más erdélyi városokban is nyomoz a sportklubok önkormányzati támogatásának törvényességét firtatva: Temesváron a Poli futballklubjának közpénzből történő finanszírozását vizsgálják, Nagybányán pedig a város kézilabdacsapatainak nyújtott önkormányzati támogatás kapcsán nyomoztak.
A polgármester „kampánycsapata”
A jelenleg a román labdarúgó-élvonalban szereplő, az elmúlt szezonban bajnoki ezüstérmet szerző klubot 2008-ban alapították még Marosvásárhelyi FCM néven hathatós önkormányzati támogatással.
Az egyesek által Dorin Florea polgármester „kampánycsapatának” nevezett együttes létrejötte évében – az akkori, megengedő sportszabályozásoknak köszönhetően – helyet vásárolt magának a másodosztályban a Nagyszentmiklósi Unireától, majd második Liga 2-es idényének végén, 2010-ben feljutott az élvonalba, két év múlva azonban kiesett az első osztályból.
2013-ban átszervezték a klub működését, és ez névváltoztatással is járt: felvette az egykori nagy múltú előd, az ASA nevét. Azonban jogilag nem örökölte meg a katonacsapat dicsőséglistáját, új nevét az Asociaţia Sportivă Ardealul (Erdély Sportegyesület) kezdőbetűi adják. A csapat 2014-ben ismét feljutott a Liga 1-be, ahol újoncként idén egy hajszállal maradt le a bajnoki címről. Ezüstérmének köszönhetően a nemzetközi porondra is kijutott, ám elbukta az Európa Liga utolsó selejtezőkörét. A román Szuperkupát ugyanakkor megnyerte a bajnok Steaua ellenében.
Nem ez az első eset egyébként, hogy a marosvásárhelyi futballklub korrupciós botrányba keveredik. Vasile Avramot, a játékvezetői testület korábbi vezetőjét idén áprilisban három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság, mert – az időközben elhunyt – Sorin Ţerbea marosvásárhelyi üzletember 2011-ben 19 ezer euróval és ingyenes helikopteres utaztatással megvesztegette azért, hogy az ASA jogelődje, az FCM meccsein a klub által „kedvelt” bírók fújják a sípot. A pénzt a 2011-ben lejátszott FCM–Kolozsvári U találkozó alkalmával vette át Avram, aki az összecsapás hivatalos megfigyelője volt.
Az ítélet tudatában az idén nyáron az élvonalból kiesett Szamos-parti egyetemistacsapat az ASA kizárását követelte az élvonalból, ám ez nem történt meg.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómiából nem szabad kiábrándulni
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megválaszolatlan kérdések
Ahogyan időben távolodunk az 1989. december 17-én, Temesváron kirobbant „forradalmi” eseményektől, egyre kopik az emlékezet, előzetes tájékozódás nélkül egyre nehezebben idézzük fel a történéseket. Az események semmivel össze nem téveszthető hangulata azonban kitörölhetetlenül megmarad. Meddig tartott az eufória? Szerintem az 1990. február 18-ai marosvásárhelyi könyves-gyertyás tüntetésig. Aztán következtek a titkosszolgálati eszközökkel kiprovokált márciusi események, a magyarellenes pogrom, ami után már másként láttuk a világot, s magát a „forradalmat” is.
Nem kerülhető meg a kérdés: hogyan történt, miből állt a román rendszerváltás? A politikai felépítmény átfazonírozása, az egypártrendszerről a többpártrendszerre való áttérés valóban látványos volt. Mintha előre megrendezték volna. Úgy zajlott, hogy a korábbi nacionál-kommunista állampárt tagjai, valamint a titkosszolgálatok emberei az újonnan vagy újraalakult pártokba beépülve ellenőrzésük alá vették azokat. Az történt, hogy az egykori első vonalhoz tartozók helyét átvették a második, sőt a harmadik vonal tagjai. Ami a lényeg: tulajdonképpen a mai napig ellenőrzésük alatt tartják a politikai és gazdasági hatalmat egyaránt.
Az a helyzet, hogy az események számos mozzanata (mint például: kik voltak a terroristák) a mai napig tisztázatlan, szándékosan homályban tartott. Hogy miért van ez így, gondolom, nem kell részleteznem. Köztudott, a történelem alakulását befolyásoló eseményeknek többnyire két vonulata van: a nyilvános, illetve a titkos. Az előbbiről beszámol a média, megírják a történelemkönyvek, az utóbbiak a színfalak mögött zajlanak, s csak igen kivételes esetekben derül fény rájuk. Minden valószínűség szerint ebbe a vonulatba tartozik a ’89-es romániai „forradalom” rengeteg vonatkozása is.
Az utóbbi bő negyedszázad azt bizonyította, a lépcsőfokokat nem lehet átugrani, a tanulási folyamatot nem lehet megspórolni. A parlamentáris demokrácia bizonyos érettséget feltételez mind a politikus, mind a választópolgár részéről. Romániában pedig nincs hagyománya a demokráciának. Ilyen optimálisnak aligha nevezhető történelmi-társadalmi körülmények közepette kell nekünk, erdélyi magyaroknak megtalálnunk a túlélés lehetőségeit.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Olyan Romániában élünk
A csíkkozmási Községháza felirat eltávolíttatása okán, de általában az egész magyar közösséget ért igazságtalanságok ellen szólalt fel tegnap Korodi Attila RMDSZ-es képviselő a parlamentben.
Nyilatkozatában Korodi többek között felemlítette, civil szervezeteket büntettek meg, mert gyerekeknek szervezett nyári táborokban az ételfelszolgáló pultoknál nem írták ki románul is az egyes fogások nevét; a magyar közösség különféle szimbólumait reklámtáblának nevezték és nevezik; továbbra is megfeledkeznek a kétnyelvű helységnévtáblákról, holott van kétnyelvű feliratozásra vonatkozó törvény; visszaállamosították azt az ingatlant, amelyet korábban a református egyháznak ítéltek; nem nyomtatják ki a kisebbségi oktatásra készült román nyelvű tankönyveket. „Olyan Romániában élünk, amelyet kisebbségvédelem szempontjából modellnek nyilvánítanak, de ez sajnos az országnak csak a kifelé mutatott arca. Olyan országban élünk, amelyik gyakorlatilag minden európai kisebbségvédelmi egyezményt igyekezett elfogadni, ellenben az alkalmazás terén már nem tanúsított ekkora igyekezetet. Olyan Romániában élünk, ahol nagyon sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben a törvények nem jelentenek semmit – gondoljunk csak a Colectiv-szerencsétlenségre –, mert állandóan találhatóak különféle kiskapuk. Olyan Romániában élünk, ahol az igazság címszava alatt óriási igazságtalanságokat követnek el, mint például a csíkkozmási eset” – hívta fel a figyelmet.
Hangsúlyozta, egy élhető, fejlett, demokratikus Románia érdekében az országnak irányváltásra van szüksége: „alkalmazni kell egyszer s mindenkorra nagyapáink és dédnagyapáink örökségét, az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban vállaltakat”. „Ahhoz, hogy ez az ország tényleg mindnyájunké legyen nemzetiségtől függetlenül, gyors megoldásokra, párbeszédre van szükség” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő, majd hozzátette: el kell végre érni azt, amikor az ország kamatoztatni tudja a lakosság sokszínűségéből fakadó erősségét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés az aradi RMPSZ leköszönő elnökével, Matekovits Mihállyal
„Anyagilag taszító a pálya a magyar pedagógusoknak”
November 24-én került sor a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Arad megyei szervezetének tisztújító közgyűlésére. A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében megtartott rendezvényen Matekovits Mihály búcsút mondott az elnöki tisztségnek, és 13 évnyi aktív vezetői munka után átadta a stafétabotot. A szakmai szervezet vezetését (az elkövetkező négy évre) Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes-főtanfelügyelő vette át. Az ő javaslatára elődjét a szervezet tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. A volt elnök biztosította kollégáit afelől, hogy tapasztalataival, kapcsolataival – amennyiben igényt tartanak segítségére – továbbra is segíti a pedagógusszövetséget, a döntéshozatalba azonban már nem kíván beleavatkozni. Úgy érzi, itt az ideje, hogy a teendőket fiatalabbakra bízzák. Közel a 70 felé, így tartotta korrektnek, mondta Matekovits Mihály a Nyugati Jelen székhelyén megejtett beszélgetésünk alkalmából. Őt kérdeztük az elmúlt 13 évről, az RMPSZ-ben vállalt szerepéről, megvalósításairól, kudarcairól.
– Milyen érzésekkel, gondolatokkal adta át a stafétabotot kollégájának, Pellegrini Miklósnak?
– Egy hónap múlva leszek 70 éves, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy átadjam ezt a tisztséget. Generációváltásra van szükség. Másrészt nem lévén már benne a tanügyi rendszerben, a törvénymódosításokat sem követem olyan rendszerességgel. Mind az országos, mind pedig a megyei szervezetnek alapító tagja vagyok, 19 évig voltam az RMPSZ országos alelnöke. Jövő decemberben lesz 25 éve, hogy Sepsiszentgyörgyben megalakult az RMPSZ, akkor Arad megyét Khell Levente és jómagam képviseltük. Az RMPSZ egy olyan szervezet, ahol dolgozni kell. Egy politikai párttal (például az RMDSZ-el) ellentétben, itt nem jellemzőek a személyi viták, torzsalkodások. Itt minden a pedagógusok, iskolák és a gyermekek érdekében történik. Persze mindezt a román törvények és a magyarországi támogatások függvényében. Ami jó érzéssel tölt el, hogy az évek során sikerült csapatban dolgozni és megszervezni a szerteágazó feladatokat, elég, ha csak a Szülőföldön magyarul pályázatra gondolok – tavaly 2432 sikeres pályázatunk volt Arad megyében. Megemlíteném még a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit, az anyaországi vagy a más Kárpát-medencei továbbképzéseket (elég sokan járnak Arad megyéből a Vajdaságba, mert közelebb van, mint Csíkszereda). És nagyon sikeres az Erzsébet-tábor is. Szintén fontos akcióink közé tartozik a gyermek, illetve a pedagógiai folyóiratok terjesztése és az iskolák magyar tankönyvvel való ellátása. Ezt, ha nem lenne az RMPSZ könyvtára, nem tudnánk megcsinálni. A szervezet adja ki ugyanakkor az országos Mákvirág- és Ezüstgyopár-díjakat, illetve kétévenként a Márki Sándor-díjat Arad megyében. Aktívan részt veszünk az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatban, az aradi magyar pedagógusok napjával, melyen a nyári továbbképzéseket elvégző pedagógusok számolnak be élményeikről. Szintén ez alkalommal mutatjuk be a magyar iskolákban tanító pályakezdő pedagógusainkat.
– Ilyen hosszú idő távlatában, különösen most, amikor magyar osztályok, iskolák szűnnek meg a gyermekhiány miatt, milyennek látja az RMPSZ szerepét a szórványban?
– A gyermekhiánnyal érintőlegesen foglalkozunk, ami azonban igazán érint bennünket az a magyar pedagógushiány (tanító, óvónő, sőt újabban magyar tanár is). Nem vonzó a pálya. Sőt, anyagilag taszító. A szórványt pedig ez hatványozottan érinti. Komoly nehézséget okoz például a szülési szabadságon lévő pedagógusok helyettesítése. Még zavaróbb probléma, hogy a tizenkét általános iskolánkból már ötben az V–VIII. is összevont osztályokban dolgozik, nem csak az I–IV. Ezáltal még a főtantárgyakból sincsenek teljes katedrák. Ilyen körülmények között pedig a magyar pedagógus inkább elmegy egy román osztályba, ahol teljes katedrát, fizetést kap. Emberileg el sem várhatod, hogy a saját zsebükön, rendszeresen szamaritánuskodjanak. Ebben próbál a szervezetünk, kapcsolatai révén, a tanfelügyelőséggel együttműködve megoldásokat találni.
– Az RMPSZ-ben elfoglalt vezetői tisztségei mellett több évig a vezérigazgatói posztot is betöltötte az oktatási tárca kisebbségi osztályánál. Sikerült-e akkor, abban az időszakban maximálisan kihasználni ezt a lehetőséget az Arad megyei magyar oktatás szempontjából?
– Öt évet voltam a minisztériumban – ebből négyet a Tăriceanu-kormány idején – és egy nagyon jó időszakot fogtam ki, gondolok itt a támogatási lehetőségekre. Rengeteg iskolát tudtam Erdélyben (beleértve Arad megyét is) segíteni építkezésekben. Sajnos voltak olyan helyzetek is, mint például Arad megyében, ahol teljesen felújítottuk a zimándközi iskolát és egy év múlva megszűnt. Sok iskola épült abban az időszakban, de ebből, úgy gondolom, jó arányban sikerült a magyar iskolákat támogatni. Sokkal hatékonyabban tudtam lobbizni annak idején a helyi tanácsoknál, mert volt pénz a hátunk mögött. Ezenkívül volt pénz bizonyos rendezvényekre. Én vittem be legalább tizenöt magyar versenyt országos versenyre, azaz a minisztérium finanszírozásával. Ilyenből most is van, például az Aranytoll meseíró verseny, vagy a Kányádi Sándor-szavalóverseny, továbbá sikerült a magyar vallásolimpiát teljesen függetleníteni az ortodoxtól, elindítottuk a nemzetközi magyar matematika versenyt, ami most is jól működik. Ez nem feltétlenül csak az én érdemem, de ott voltam és ráhajtottam, mert egészen lentről ismertem a rendszert.
– Mi az, amire igazán büszke, visszatekintve az RMPSZ-ben eltöltött éveire?
– Úgy érzem, hogy a megyei könyvtárunkkal egy olyan központot tudtunk és tudunk biztosítani Arad megye számára, mely önműködő rendszerként nagyon sokat segíti főleg a vidéki, de még az aradi pedagógusok munkáját is. Aminek megint nagyon örülök, hogy sikerült egy rendkívül jó cserekapcsolatot felépítenünk a Kovászna megyei magyar pedagógusokkal. Igazából ezt feleségem és testvére hozták létre annak idején, és szerencsére ezt azóta éltetjük. A tapasztalatcserék során nagyon sok barátság is született. Erre büszke vagyok. Ezenkívül (és ilyen más megyében nincs), próbálunk segíteni az egyedül élő, hátrányos helyzetű nyugdíjas kollégáinkon. Mi kevesen vagyunk. Öt évvel ezelőtt kiadtam az aradi magyar iskolákban tanító pedagógusok címtárát és névsorát. Abban háromszáz név szerepelt, ebből körülbelül kétszáz a tiszta magyar. Itt a szórványban azonban jobban érvényesül a báránypolitika, hogy jobban összehúzódunk, jobban ismerjük egymás gondjait, bajait.
– Van-e olyan, amit megbánt, amit úgy érzi, elmulasztott, vagy amit másképp csinálna?
– Néha bánt, hogy nem sikerült minden kollégát olyan jellegű továbbképzésre rábeszélni, amiből később abszolút haszna lett volna. Pedig maximális segítséget adott a szövetség a könyvtári anyag révén is. Másrészt nem mindenhol sikerült a helységeken belül a csapatmunkát összehangolni. Ez emberfüggő, hiszen, ahol nincs egy olyan ember, aki maga köré tudja keríteni a többit, ott nem lehet csapatmunkáról beszélni.
– Állandó vita tárgyát képezi a következő kérdés, amit önnek is felteszek: milyennek látja az Arad megyei magyar oktatás jövőjét?
– Én egy született optimista vagyok. Még akkor is, ha öt évvel ezelőtt öt általános iskolánk volt Aradon és most nincsen csak kettő, abból is a Vlaicu egyre nehezebben döcög. Bár csökkent a gyermeklétszám, úgy érzem, Aradon javult a minőség, a gyerekek jó eredményeket érnek el. A Csikyben érettségizők nagyon meg tudják állni a helyüket Kolozsvártól Magyarországig, és akár a nyugati egyetemeken is. Ez egy mérvadó dolog. Aki itt jó tanuló, az bárhol megállja a helyét tisztességesen, főiskolákban is. És jó pedagógusaink vannak. Tehát, minőségi szempontból optimista vagyok, mennyiségiből pesszimista. Nagyon nagy vágásnak számított a 90-es években elindult kivándorlás. Csak az 1-es iskolából 61 gyermek ment el akkor a szüleivel együtt többnyire Magyarországra vagy még messzebb. A peregi iskolában akkor a nyolcadikban volt huszonvalahány gyermek és a kicsengetésre maradt nyolc. Elment továbbá nagyon sok fiatal, aki később potenciális szülő lett volna nálunk. Ezeket a veszteségeket nagyon érezzük. Nagy méreteket ölt továbbá a román iskolák felé kacsingatás, bár az eredményeink nekünk arányosan ugyanolyanok vagy még jobbak a román iskolák eredményeinél. Ez egy társadalmi jelenség, amibe nem tudunk beleszólni, csak a szakmát próbáljuk erősíteni.
– Ha adhatna egy jó tanácsot az utódjának, Pellegrini Miklósnak, mi lenne az?
– Azt mondanám, hogy nézzen körül és csinálja, ahogy jónak látja. A legjobb, ha körülnéz és diagnosztizál. Ezért is maradt meg a vezetőség, hisz a tisztújításon nem volt csak elnökválasztás. Alelnököket és titkárokat cserélni, ráér egy fél év után is, ha gondolja, hogy erre szükség lesz.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Apróka eszponka
Harmadnapján mesélni kezd egy-egy gyerek, csak úgy a semmiből. A szüleikről, a testvéreikről, a barátaikról beszélnek. Ilyenkor néha lesütöm a szemem, néha elfordulok, olykor ki is megyek az osztályból, legtöbbször mégis csak büszkén figyelem, hallgatom a frumószai gyerekeket.
Egy hóember álma
– Mondja meg a keresztapámnak, hogy megcsiáltam! – Mit csináltál meg, Lucsika? – Amit kért az írásban. – Megkérdhetem, hogy mit kért? – Há’, hogy gondoljak rá? – Nem értem, na… – Na, aztat írta, hogy gondoljak reája, ha csiálok egy hóembert, mert mikor gyermekecske volt, akkor sokat csiált ő es, és nagy volt az öröme, de most hol ül, ott nem erőst vajon hó, s így… – S tapadt a hó, lehetett belőle hóembert csinálni? – Lehetett, lehetett, gondomban volt, nehogy elfelejtsem a végin! – Írd meg magad neki. – Már írtam, csak mondja meg kend es neki.
A keresztanyák, keresztapák a frumószai csángó gyerekeket támogatják a magyar nyelv tanulásában. Az anyagi támogatásukkal lehetővé teszik, hogy békében, függetlenül végezhessük a dolgunkat. És mindeközben csodás kapcsolatok születnek. Mélységes köszönetem és hálám, hogy vannak számunkra!
(2015. december 16.)
Karácsonyi hét a magyar házban
Mi így készülünk az ünnepre, összegyűlve, gyöngyöt fűzve, festegetve, énekelve. Nem erőltetett tempóban, nem a külvilág számára megmutatva magunkat, csak alkotva, halkan duruzsolva, néha felrikkantva, hogy hej, be erőst szépecske gyöngyecske került az ujjaink közé.
Harmadnapján mesélni kezd egy-egy gyerek, csak úgy a semmiből. A szüleikről, a testvéreikről, a barátaikról beszélnek. Ilyenkor néha lesütöm a szemem, néha elfordulok, olykor ki is megyek az osztályból, legtöbbször mégis csak büszkén figyelem, hallgatom a frumószai gyerekeket.
Mosolyukért, azért!
Áldott ünnepeket kívánunk minden egyes Apróka eszponka olvasónak Csángóföldről, Frumószáról!
Mélységes köszönettel,
a frumószai gyerekek és Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

Visszaemlékezések Hajdú Dezső szemszögén keresztül
Visszaemlékezések címmel Hajdú Dezső nyugalmazott ügyvéd életművéről szóló kötetet mutatnak be ma délután 17 órától a Sapientia egyetem nagy aulájában.
A könyvet Balog László, az egyetem könyvtárigazgatója szerkesztette. A bíró és ügyvéd Hajdú Dezső gazdag életének mindennapjaiba, ünnepeibe kapnak betekintést mindazok, akik az életösszegző jelleggel íródott kötetet forgatják. A három fő fejezetre tagolt könyvet elő- és utószó, valamint egy interjú és egy bensőséges vallomás teszi teljessé.
„Az első főfejezetben az ügyvéd úr által írt szakírások, cikkek, tanulmányok, forrásközlések, hozzászólások és vélemények gazdag tárházából válogattunk. Mindegyik egyedi a maga nemében, hihetetlenül meglepő a korábbi írások aktualitása, frissessége is. A második főfejezet Hajdú Dezső önéletírását mutatja be, míg a harmadikban bő merítéssel adjuk közre a vele készített mélyinterjú kérdéseinek, feleleteinek folyamát” – ismertette a kötet szerkezetét Balog László. Elmondta, amikor elvállalta, Hajdú Dezső életéről szóló könyv szerkesztését, elsőként az ötlött fel benne, hogy egy ilyen gazdag életművet mindenképp fel kell mutatni, örökül kell hagyni Csíkszereda és a környék mostani, de főként majdani lakosai számára.
„Aztán az is eszembe jutott, hogy hány és hány nagyformátumú csíkszeredai értelmiségi hunyt el úgy, hogy alig pár év után már feledni látszik emlékük, életükre és munkásságukra finom por száll, hagyatékuk nincs felleltározva s talán nem is lesz soha, nem készült velük életút-interjú, nem készült summa, nem hagyhattak szinte semmit az utókornak, közösségüknek, melyben életük javát leélték, csak arcmásuk, mosolyuk, hangjuk zárhattuk magunkba (…) Viszonylag kevés kötet látott napvilágot városunk jelesebb személyiségeinek életművét összegzendő, s még kevesebb az olyan könyv, amely még földi életében fel tudja mutatni azt a gazdag és értékes életművet, amelyet az illető személy megélt, és akinek intelmeiből, életbölcsességeiből, hagyatékából gazdagon meríthetünk az olykor letargikus, szürke hétköznapok közepette” – véli a szerkesztő.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Ififőváros számokban és témákban: kiértékelték a szervezők
Sikerült lebontani a Kolozsvárról kialakult romantikus képet, és olyan lendületet szerezni, amelyből biztosan marad jövőre is.
Összegző sajtótájékoztatón mutatta be a Kolozsvár 2015 - Európa Ifjúsági Fővárosa magyar programjait és eredményeit a Share föderáció, valamint a partnerszervezetek képviselői pénteken.
Borzási Sarolta, a Share Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke a legfontosabb programpontokat ismertette, és számokban is összefoglalta az évet, amelyben Kolozsvár viselhette az ififővárosi címet. A programok közül kiemelkedik a YouthMeeting, a Matthias #572, a Magyar Ifjúsági Konferencia, a Hello'90, az OTDK FiFöMa szekciója, a Bogáncs 30. születésnapja, az Apáczai Csere János tantárgyverseny, a 22. KMDSZ Diáknapok és Diákolimpia, a Perspektíva 20. születésnapja, a TIFF Campus, a Color Run, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amely alatt ingyen lehetett utazni a buszon, ha olvastunk, a Kolozsvár Sosem Alszik, a KMDT Diáknapok, az Electric City és Electric Castle, a Jazz in the Park, a Connector 2015, az Ifjúsági Tájfutó EB, a Pocket Guide alkalmazás, a Kultivál, a Kolozsvári Magyar Napokon az ifjúsági pavilon, a cserkésztábor, a sportolimpia, a szüreti bál, a V4+ konferencia, a Magyar Tudomány Napja, a Várom az urat ifjúsági keresztyén fesztivál vagy a Kolozsvári Magyar Napok téli fesztiválja. Folyamatos program volt a Day15, amelyben minden hónap 15. körül más és más rendezvényt, projektet szerveztek.
Borzási néhány számszerűsíthető célt és eredményt is bemutatott. Az egyik cél az volt, hogy az ifjúsági projektek támogatására szánt önkormányzati támogatásokat 150%-kal növeljék, ehhez képest 2012-höz képest 500%-kal növekedett az ezekre fordított összeg. A turisták száma 26%-kal növekedett 2015-ben a kitűzött 20%-hoz képest. Azt is szerették volna elérni, hogy az összlakosság több mint fele vegyen részt valamilyen eseményen, ehhez képest több mint 1 millió látogatója volt a programoknak. A rendezvénysorozat több mint 5400 önkéntest mozgatott meg, amelyből több mint 2000 magyar volt.
Az alelnök kiemelte a több mint 300 nemzetközi eseményt, a többnyelvűséget - amelyre később többen visszatértek -, valamint a modellértékű partnerséget a Share Föderáció és a polgármesteri hivatal között.
Horváth Anna alpolgármester fantasztikusnak tartotta, hogy ilyen eredményekkel zárul az ifjúsági főváros éve, annál is inkább, mert kezdetben "csak ő félt jobban, mint a szervezők". Az volt a cél, hogy a kolozsvári magyar fiatalokban fogalmazódjék meg, hogy jó itt lenni, hogy van jövő, és szerinte ez sikerült, akárcsak az együttműködési kutúra megvalósítása az önkormányzat és a szervezetek között.
Kiemelte a román társadalommal való együttműködés sikerességét is, mely a föderáción belül megvalósult, valamint a többnyelvűséget, amely következtében szerinte már nem okoz megütközést, ha például a jegyautomaták menüjében vagy köztéri reklámokon magyar szöveg is szerepel. Azt reméli, a lendület megmarad a továbbiakban is.
Geréd Imre városi tanácsos az RMDSZ képviselőjeként szólalt fel, és elmondta: az ifjúsági projektekre szánt pályázati alapból 124 pályázatot támogattak. Geréd azt is fontosnak tartotta, hogy nem volt modell arra, hogy hogyan kell menedzselni egy ififővárost, és ez teljesen egyedi módon alakult ki Kolozsváron. Sok szervezet rendszerezettebb lett, megerősödtek, a hálózatok a következő években is hasznosak lesznek - vélte. Egy teljesen ismeretlen területen képesek voltak a szervezetek olyan programsorozatot létrehozni, amely nem csak a város, ország szintjén, hanem nemzetközi vonatkozásban is megállja a helyét - jelentette ki.
Antal Géza, a KIFOR elnöke azt emelte ki, hogy olyan erőforrásokat találtak szervezeten belül, amelyekről nem is tudtak, van potenciál a fiatalokban. Fontosnak tartotta az ötnyelvű kiállítást is a pavilonban, amelyet országos körútra is elvittek.
Talpas Botond, a Magyar Ifjúsági Konferencia elnöke szerint fontos volt lebontani azt a romantikus Kolozsvár-képet, amely esetenként nem csak a kívülállók, hanem a kolozsváriak fejében is élt. 2015-ben Európában a fiatalokat érintő témákban folyton felmerült a munkahely kérdése, és bár az ififőváros nem teremtett tömegesen munkahelyeket, alternatívát nyújtott a jövőkeresésben. Azt is sikerült szerinte tudatosítani, hogy Kolozsvár nem magyar és nem román város, hanem olyan színes, mint Erdély maga.
Tussay Szilárd, az IKE elnöke is az együttműködéseket emelte ki, valamint a Bogáncs 30 éves jubileumát, míg Szeredai Norbert a cserkészszövetség képviseletében a szintén jubiláló, 25 éves cserkésztábort, amelyen először vettek részt román cserkészek is, tehát itt is megvalósult az együttműködés és találkozások.
Szöllősi Tamás, a Kolozsvár@Budapest program nagykövete elmondta, ezzel a programsorozattal és szervezettel sikerült olyan vezetőkhöz is elérni, akikkel máskülönben nehéz lett volna találkozni. A Budapesten szervezett több mint 30 program közül a Metamorphosis Transylvaniae volt a legnagyobb, ezt 13 ezren látogatták, és a Múzeumok éjszakája alatt is sokan fordultak ott meg - ismertette. A MIÉRT képviseletében Kádár Petra hangsúlyozta, Kolozsvár-központúvá tették a szervezetet, amely az itt tanuló sok ezer magyar egyetemista miatt fontos. Két programot emelt ki: a Kolozsvári Magyar Napok alatt az ifjúsági pavilonban szervezett szabadidős tevékenységeket, valamint a V4-es konferenciát. Rés Konrád, a KMDSZ elnöke azt emelte ki, hogy az ififőváros nem csak új programokról szólt, hanem a meglévők egy csokorba fogásáról is. A Diákolimpia viszont új volt, és annyira szerették a résztvevők, hogy jövőre is szeretnének jönni.
Czirmay Zoltán a Sapientia hallgatóinak képviseletében azt hangsúlyozta, az egyetem kirendeltségeinek köszönhetően más városokban is sikerült bemutatni az ififővárost, és az is biztos, hogy románok még ilyen sűrűn nem emlegették sose a "Szápiéntiát", mint idén.
S.R.T.
Transindex.ro

Kisebbségvédelmi szempontból Romániának irányváltásra van szüksége
Csak kifelé modell
"Nemrég választókerületem egyik településén, Csíkkozmáson egy olyan eset történt, amely az egész erdélyi magyarközösséget megrázta" – fogalmazott Korodi Attila parlamenti képviselő december 17-én, csütörtökön Bukarestben. Az RMDSZ Hargita megyei törvényhozója politikai nyilatkozatban szólalt fel a csíkkozmási, ezáltal pedig az egész magyarközösséget ért igazságtalanságok ellen.
Nyilatkozatában a csíkkozmási Községháza felirat eltávolítása mellett kitért egyéb, a magyar közösséget ért igazságtalanságokra is. Beszédében megemlítette azt, amikor civil szervezeteket büntettek meg, mert gyerekeknek szervezett nyári táborokban az ételfelszolgáló pultoknál nem írták ki románul is az egyes fogások nevét. A képviselő rávilágított azokra az esetekre, amikor a közösség különféle szimbólumait reklámtáblának nevezték és nevezik, amikor megfeledkeznek a kétnyelvű helységnévtáblákról, amikor visszaállamosították azt az ingatlant, amelyet korábban a református egyháznak ítéltek, vagy amikor nem nyomtatták ki a kisebbségi oktatásra készült román nyelvű tankönyveket.
A parlamenti képviselő elmondta, a helyzet lassan már négy éve egyre csak rosszabbodik, annak ellenére, hogy van kétnyelvű feliratozásra vonatkozó törvény, ahogyan van a magyar nyelv napját ünneppé nyilvánító jogszabály is.
"Olyan Romániában élünk, amelyet kisebbségvédelem szempontjából modellnek nyilvánítanak, de ez sajnos az országnak csak a kifelé mutatott arca. Olyan országban élünk, amelyik gyakorlatilag minden európai kisebbségvédelmi egyezményt igyekezett elfogadni, ellenben az alkalmazás terén már nem tanúsított ekkora igyekezetet. Olyan Romániában élünk, ahol nagyon sokszor találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben a törvények nem jelentenek semmit – gondoljunk csak a Colectiv- szerencsétlenségre –, mert léteznek a különféle kiskapuk. Olyan Romániában élünk, ahol az igazság címszó alatt óriási igazságtalanságokat követnek el, mint például a fent említett csíkkozmási eset" – fogalmazott a képviselő.
Végezetül Korodi hangsúlyozta, hogy az élhető, fejlett, demokratikus Románia érdekében az országnak irányváltásra van szüksége:"alkalmazni kell egyszer s mindenkorra nagyapáink és dédnagyapáink örökségét, az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatban vállaltakat. A román társadalomnak meg kell végre értenie, a magyar kisebbség jogainak érvényesítése nem elvesz a többség jogaiból, ellenkezőleg: közelebb hozza az országot az igen sokat emlegetett nyilatkozatban szereplő vállalásokhoz".
"Ahhoz, hogy ez az ország tényleg mindnyájunké legyen, nemzetiségtől függetlenül, gyors megoldásokra, párbeszédre van szükség. A politikai döntéshozók mielőbb le kell hogy üljenek egymással tárgyalni, és a kisebbségvédelem terén életképes megoldásokat kell hogy kínáljanak az itt élők számára" – szögezte le a képviselő, majd hozzátette: el kell végre érni azt, amikor az ország kamatoztatni tudja a lakosság sokszínűségéből fakadó erősségét.
Népújság (Marosvásárhely)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Gyanús jóhiszeműség
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu

Ott kell segíteni, ahol és amivel tudunk
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma