Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 10.
Többet ad az állam ha élünk, meghalunk
Nőtt január 1-jétől a nyugdíjpont értéke: öt százalékkal igazították, ami immár 871,7 lejt jelent. Viszont nem ez az egyetlen változás.
A társadalombiztosítási hozzájárulás értéke a szokványos munkakörülmények között dolgozók esetében a bér 26,3 százaléka; a nehéz munkakörülmények között dolgozóknál 31,3 százalék, a sajátos munkakörülmények között dolgozók esetében pedig 36,3 százalék. Az egyéni társadalombiztosítási hozzájárulás hányada 10,5 százalék, függetlenül a munkakörülményektől, és ez tartalmazza azt az 5,1 százalékos kvótát, ami a magánnyugdíjalaphoz való hozzájárulást képezi – értesít közleményben a Hargita Megyei Nyugdíjpénztár. A temetkezési segély értéke a következőképpen alakul: 2681 lej abban az esetben, ha az elhunyt nyugdíjas vagy biztosított; 1341 lej abban az esetben, ha a nyugdíjas vagy biztosított személy által eltartott és saját társadalombiztosítási joggokkal nem rendelkező valamely családtag elhalálozik.
A nyugdíjpont értékének változása következtében emelkedett az I-es fokú rokkant-, illetve betegnyugdíjasok kísérői juttatása is, ami január 1-jétől 698 lej lett. A nyugdíjak adózásánál is változások léptek érvénybe, 1000 lejről 1050-re emelkedett a nem adózandó összeg. Az adózás a következőképpen történik: első lépésben levonják a bruttó nyugdíjból az egyéni egészségbiztosítási hozzájárulást (az egy nyugdíjpont értékét meghaladó összegnek az 5,5 százaléka); amennyiben a levonás utáni összeg több 1050 lejnél, akkor a nyugdíj és a nem adózandó havi összeg közötti különbségre számítják a 16 százalékos jövedelemadót. Székelyhon.ro
Nőtt január 1-jétől a nyugdíjpont értéke: öt százalékkal igazították, ami immár 871,7 lejt jelent. Viszont nem ez az egyetlen változás.
A társadalombiztosítási hozzájárulás értéke a szokványos munkakörülmények között dolgozók esetében a bér 26,3 százaléka; a nehéz munkakörülmények között dolgozóknál 31,3 százalék, a sajátos munkakörülmények között dolgozók esetében pedig 36,3 százalék. Az egyéni társadalombiztosítási hozzájárulás hányada 10,5 százalék, függetlenül a munkakörülményektől, és ez tartalmazza azt az 5,1 százalékos kvótát, ami a magánnyugdíjalaphoz való hozzájárulást képezi – értesít közleményben a Hargita Megyei Nyugdíjpénztár. A temetkezési segély értéke a következőképpen alakul: 2681 lej abban az esetben, ha az elhunyt nyugdíjas vagy biztosított; 1341 lej abban az esetben, ha a nyugdíjas vagy biztosított személy által eltartott és saját társadalombiztosítási joggokkal nem rendelkező valamely családtag elhalálozik.
A nyugdíjpont értékének változása következtében emelkedett az I-es fokú rokkant-, illetve betegnyugdíjasok kísérői juttatása is, ami január 1-jétől 698 lej lett. A nyugdíjak adózásánál is változások léptek érvénybe, 1000 lejről 1050-re emelkedett a nem adózandó összeg. Az adózás a következőképpen történik: első lépésben levonják a bruttó nyugdíjból az egyéni egészségbiztosítási hozzájárulást (az egy nyugdíjpont értékét meghaladó összegnek az 5,5 százaléka); amennyiben a levonás utáni összeg több 1050 lejnél, akkor a nyugdíj és a nem adózandó havi összeg közötti különbségre számítják a 16 százalékos jövedelemadót. Székelyhon.ro
2016. január 11.
Zászlóbontás az igazságharc nevében
Január 9-én, szombaton este a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartották meg a hagyományos újévi fogadást, melyen Tőkés László európai parlamenti képviselő zászlóbontásra hívta a megjelenteket az igazságharc nevében.
A Tőkés László európai parlamenti képviselő és váradi EP-irodája által megszervezett újévi fogadás díszvendége Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke volt, de több jeles váradi és máshonnan érkezett közéleti személyiség is tiszteletét tette a rendezvényen, köztük Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere is. A fogadás kezdetén Sándor Lajos lelkipásztor mondott újévi igei köszöntőt, majd a házigazda Tőkés László szólt az egybegyűltekhez, kiemelve az újévi fogadás célkitűzését: „Az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy összefogjuk az egyházi, polgári, politikai közéletünket, és az önszerveződésben erkölcsi támaszt nyújtsunk a munkához.
Ezt a nemes hagyományt folytatjuk ma is” – fogalmazott. A továbbiakban felelevenítette azt, hogy az elmúlt években kik részesültek a Közjó Szolgálatában Díjban, de említést tett azokról a jeles személyiségekről is, akik a tavaly távoztak az élők sorából, majd az elmúlt év legfontosabb eseményeit vette lajstromba. Ezek közé tartozott a Partiumi Keresztény Egyetemen történt pénzügyi szabálytalanságok felfedése is. Mint fogalmazott: „Sajnos a törvénytelenségek és szabálytalanságok veszélyeztetik az egyetemünk épségét és jövőjét. De ezekkel szembe kell nézni, és ezeket nem eltussolni kell, hanem tenni annak érdekében, hogy a kezdetekhez méltó legyen a folytatás”.
Zászlóbontás Beszédében Tőkés megemlítette azt, hogy megérkezett a nagyváradi helyi rendőrség megrovása amiatt, hogy a Partium zászlaját kitűzték a váradi EP-iroda falára. „Folytatódik a pereskedés, hisz nem hagyjuk abba a székely zászló perét sem, és továbbmegyünk a strasbourgi emberei jogi bíróságra” – szögezte le. „Legyen ez a mai összejövetelünk zászlóbontás, adjuk tovább a szeretet mellett az igazságharcot” – hangsúlyozta, majd hozzátette: „Meg kell védenünk európai, magyar értékeinket a migránsok inváziójával szemben, emberi keresztény értékeinket a túlerővel szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat, ki kell vívnunk autonómiánkat”.
Megemlítette, hogy az erdélyi magyarok szívébe visszatért a félelem. „Sokan vannak, akik nem a román főhatalomtól, hanem saját választott vezetőiktől félnek, hál’ Istennek Váradon nem ez a helyzet. Tovább kell folytatnunk szabadság- és igazságharcunkat, meg kell találnunk a módját annak, hogy az 1989-ben jóra fordult, és az azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, akkor nem írhatjuk majd mások rovására azt, amire jutunk”.
Együttműködés Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke köszöntőjében többek között a Románia-Magyarország határon átívelő program mostani költségvetési ciklusában kínálkozó együttműködési lehetőségekről beszélt. Mint mondta, a 230 millió eurós forrásból a környezetvédelmi erőforrások hatékonyságát lehet elősegíteni, ezen belül a határon átnyúló vízgazdálkodást, a vízgazdálkodó rendszereket lehet fejleszteni, ugyanakkor fontos közös célkitűzés lehet ebben a programban a kulturális és természeti örökségvédelem, ezen belül a határ menti természeti, történelmi, kulturális örökség részét képező emlékművek, épületek állapotmegőrzése, a szellemi, kulturális örökség megőrzése, ezeknek a népszerűsítése, fejlesztése; a fenntartható közlekedés elősegítése, a határon átnyúló utak építése; a munkavállalók mobilitásának ösztönzése, az üzleti környezet fejlesztése, a helyi termékeknek a határon átnyúló értékesítése; a társadalmi befogadás előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem, az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése. „Ezek a területek lehetnek azok, melyek a határ két oldalán végighúzódó négy-négy megye együttműködésével megvalósításra várhatnak” – mondta Pajna, aki beszéde végén leszögezte, hogy közös választ kell adni Európában az elmúlt években kialakult migrációs és szociális válságkezelésre, az újkori népvándorlásra. A válasz nem a schengeni határok visszaállítása, hanem a meglévő határok lebontása kell legyen, tette hozzá.
Díjátadások Az újévi fogadás keretében adták át a Közjó Szolgálatban és a Kós Károly Díjakat. Az előbbit a Szent László Egyesület érdemelte ki, amely mindössze három éves múltra tekint vissza, de ezalatt a rövid idő alatt három alkalommal szervezte meg kifogástalanul a Szent László Napokat, illetve több, felnőtteknek és gyerekeknek szóló, a városalapító Szent László király kultuszát szolgáló projektet valósított meg vagy támogatott.
A méltató Dénes László sajtóreferens hangsúlyozta, hogy az egyesület szándéka elejétől fogva nyilvános és tisztességes: egy olyan társadalomban szeretnének élni, amelyben a többség és kisebbség kölcsönösen megbecsüli egymást, felelősséget mutat a szociálisan hátrányos helyzetűekkel szemben; olyan társadalomban, amelynek tagjai önkéntesen hajlandóak jó ügyeket szolgálni, környezettudatosak, értékeket mentenek és értékeket teremtenek.
A díjat Zatykó Gyula és Korpos Dalma vették át. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alapított, az erdélyi magyar autonómiatörekvések előmozdításában komoly érdemeket szerző intézményeket jutalmazó Kós Károly Díjat a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztősége, valamint a Háromszék napilap munkaközössége vehette át. A Határok nélkül műsor „a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről úgy, mint hogyha minden magyar egy hazában élne”, míg a Háromszék napilap „a meg nem alkuvás, az okos, értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, a sajtószabadság szimbóluma is” – hangzott el a Borbély Zsolt Attila és Toró T. Tibor által felolvasott méltatásokban.
Fellépők A díjátadások után dr. Szilágyi Ferenc mondott újévi pohárköszöntőt, majd a koccintás után kezdetét vette a vigasság, amelyen a Sanzon együttes biztosította a talpalávalót. Az újévi fogadáson egyébként fellépett Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, valamint Imre Kamilla és Kiss Adrienn Lívia gyermekek énekeltek. Az újévi fogadáson a Szent László Egyesület javára gyűjtöttek adományokat.
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma
Január 9-én, szombaton este a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) tartották meg a hagyományos újévi fogadást, melyen Tőkés László európai parlamenti képviselő zászlóbontásra hívta a megjelenteket az igazságharc nevében.
A Tőkés László európai parlamenti képviselő és váradi EP-irodája által megszervezett újévi fogadás díszvendége Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke volt, de több jeles váradi és máshonnan érkezett közéleti személyiség is tiszteletét tette a rendezvényen, köztük Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere is. A fogadás kezdetén Sándor Lajos lelkipásztor mondott újévi igei köszöntőt, majd a házigazda Tőkés László szólt az egybegyűltekhez, kiemelve az újévi fogadás célkitűzését: „Az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy összefogjuk az egyházi, polgári, politikai közéletünket, és az önszerveződésben erkölcsi támaszt nyújtsunk a munkához.
Ezt a nemes hagyományt folytatjuk ma is” – fogalmazott. A továbbiakban felelevenítette azt, hogy az elmúlt években kik részesültek a Közjó Szolgálatában Díjban, de említést tett azokról a jeles személyiségekről is, akik a tavaly távoztak az élők sorából, majd az elmúlt év legfontosabb eseményeit vette lajstromba. Ezek közé tartozott a Partiumi Keresztény Egyetemen történt pénzügyi szabálytalanságok felfedése is. Mint fogalmazott: „Sajnos a törvénytelenségek és szabálytalanságok veszélyeztetik az egyetemünk épségét és jövőjét. De ezekkel szembe kell nézni, és ezeket nem eltussolni kell, hanem tenni annak érdekében, hogy a kezdetekhez méltó legyen a folytatás”.
Zászlóbontás Beszédében Tőkés megemlítette azt, hogy megérkezett a nagyváradi helyi rendőrség megrovása amiatt, hogy a Partium zászlaját kitűzték a váradi EP-iroda falára. „Folytatódik a pereskedés, hisz nem hagyjuk abba a székely zászló perét sem, és továbbmegyünk a strasbourgi emberei jogi bíróságra” – szögezte le. „Legyen ez a mai összejövetelünk zászlóbontás, adjuk tovább a szeretet mellett az igazságharcot” – hangsúlyozta, majd hozzátette: „Meg kell védenünk európai, magyar értékeinket a migránsok inváziójával szemben, emberi keresztény értékeinket a túlerővel szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat, ki kell vívnunk autonómiánkat”.
Megemlítette, hogy az erdélyi magyarok szívébe visszatért a félelem. „Sokan vannak, akik nem a román főhatalomtól, hanem saját választott vezetőiktől félnek, hál’ Istennek Váradon nem ez a helyzet. Tovább kell folytatnunk szabadság- és igazságharcunkat, meg kell találnunk a módját annak, hogy az 1989-ben jóra fordult, és az azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, akkor nem írhatjuk majd mások rovására azt, amire jutunk”.
Együttműködés Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke köszöntőjében többek között a Románia-Magyarország határon átívelő program mostani költségvetési ciklusában kínálkozó együttműködési lehetőségekről beszélt. Mint mondta, a 230 millió eurós forrásból a környezetvédelmi erőforrások hatékonyságát lehet elősegíteni, ezen belül a határon átnyúló vízgazdálkodást, a vízgazdálkodó rendszereket lehet fejleszteni, ugyanakkor fontos közös célkitűzés lehet ebben a programban a kulturális és természeti örökségvédelem, ezen belül a határ menti természeti, történelmi, kulturális örökség részét képező emlékművek, épületek állapotmegőrzése, a szellemi, kulturális örökség megőrzése, ezeknek a népszerűsítése, fejlesztése; a fenntartható közlekedés elősegítése, a határon átnyúló utak építése; a munkavállalók mobilitásának ösztönzése, az üzleti környezet fejlesztése, a helyi termékeknek a határon átnyúló értékesítése; a társadalmi befogadás előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem, az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése. „Ezek a területek lehetnek azok, melyek a határ két oldalán végighúzódó négy-négy megye együttműködésével megvalósításra várhatnak” – mondta Pajna, aki beszéde végén leszögezte, hogy közös választ kell adni Európában az elmúlt években kialakult migrációs és szociális válságkezelésre, az újkori népvándorlásra. A válasz nem a schengeni határok visszaállítása, hanem a meglévő határok lebontása kell legyen, tette hozzá.
Díjátadások Az újévi fogadás keretében adták át a Közjó Szolgálatban és a Kós Károly Díjakat. Az előbbit a Szent László Egyesület érdemelte ki, amely mindössze három éves múltra tekint vissza, de ezalatt a rövid idő alatt három alkalommal szervezte meg kifogástalanul a Szent László Napokat, illetve több, felnőtteknek és gyerekeknek szóló, a városalapító Szent László király kultuszát szolgáló projektet valósított meg vagy támogatott.
A méltató Dénes László sajtóreferens hangsúlyozta, hogy az egyesület szándéka elejétől fogva nyilvános és tisztességes: egy olyan társadalomban szeretnének élni, amelyben a többség és kisebbség kölcsönösen megbecsüli egymást, felelősséget mutat a szociálisan hátrányos helyzetűekkel szemben; olyan társadalomban, amelynek tagjai önkéntesen hajlandóak jó ügyeket szolgálni, környezettudatosak, értékeket mentenek és értékeket teremtenek.
A díjat Zatykó Gyula és Korpos Dalma vették át. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alapított, az erdélyi magyar autonómiatörekvések előmozdításában komoly érdemeket szerző intézményeket jutalmazó Kós Károly Díjat a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorának szerkesztősége, valamint a Háromszék napilap munkaközössége vehette át. A Határok nélkül műsor „a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről úgy, mint hogyha minden magyar egy hazában élne”, míg a Háromszék napilap „a meg nem alkuvás, az okos, értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, a sajtószabadság szimbóluma is” – hangzott el a Borbély Zsolt Attila és Toró T. Tibor által felolvasott méltatásokban.
Fellépők A díjátadások után dr. Szilágyi Ferenc mondott újévi pohárköszöntőt, majd a koccintás után kezdetét vette a vigasság, amelyen a Sanzon együttes biztosította a talpalávalót. Az újévi fogadáson egyébként fellépett Andrejszki Judit ének- és csembalóművész, valamint Imre Kamilla és Kiss Adrienn Lívia gyermekek énekeltek. Az újévi fogadáson a Szent László Egyesület javára gyűjtöttek adományokat.
Pap István
erdon.ro. Erdély.ma
2016. január 11.
Jelenlét szerint Sógor Csaba az egyik legaktívabb romániai EP-képviselő
Második helyen szerepel Sógor Csaba erdélyi magyar EP-képviselő a 32 romániai képviselő rangsorolásában – a votewatch.eu oldal legújabb statisztikája az elmúlt másfél évre kiterjedően az EP-képviselők plenáris jelenlétét vizsgálja, kiemelten azokat a gyűléseket, amikor szavazniuk is kell a képviselőknek. Az elmúlt másfél évben az erdélyi képviselő 107 alkalommal szólalt fel az Európai Parlament plénumában, 48 állásfoglalási indítványt, 10 parlamenti kérdést és 5 írásbeli nyilatkozatot nyújtott be.
Az RMDSZ politikusa az EP plénuma előtt többször hangsúlyozta például, hogy a menekültek és a nemzeti kisebbségek helyzetét ne ugyanazokkal az eszközökkel, hanem a két csoportot egymástól különválasztva kezeljék. Sürgette továbbá egy kisebbségvédelmi keretszabályozás kidolgozását, egy európai kisebbségvédelmi mechanizmus felállítását és határozottan kiállt amellett, hogy a csatlakozáskor vállalt kritériumokat az EU utólag is kérje számon a tagállamokon.
Sógor Csaba ugyanakkor koherens álláspont megfogalmazását kérte a romániai restitúciós folyamat ügyével kapcsolatban, valamint minden alkalommal beszámolt a magyar közösséget ért jogsértésekről az európai nyilvánosság előtt.
Közlemény. Erdély.ma
Második helyen szerepel Sógor Csaba erdélyi magyar EP-képviselő a 32 romániai képviselő rangsorolásában – a votewatch.eu oldal legújabb statisztikája az elmúlt másfél évre kiterjedően az EP-képviselők plenáris jelenlétét vizsgálja, kiemelten azokat a gyűléseket, amikor szavazniuk is kell a képviselőknek. Az elmúlt másfél évben az erdélyi képviselő 107 alkalommal szólalt fel az Európai Parlament plénumában, 48 állásfoglalási indítványt, 10 parlamenti kérdést és 5 írásbeli nyilatkozatot nyújtott be.
Az RMDSZ politikusa az EP plénuma előtt többször hangsúlyozta például, hogy a menekültek és a nemzeti kisebbségek helyzetét ne ugyanazokkal az eszközökkel, hanem a két csoportot egymástól különválasztva kezeljék. Sürgette továbbá egy kisebbségvédelmi keretszabályozás kidolgozását, egy európai kisebbségvédelmi mechanizmus felállítását és határozottan kiállt amellett, hogy a csatlakozáskor vállalt kritériumokat az EU utólag is kérje számon a tagállamokon.
Sógor Csaba ugyanakkor koherens álláspont megfogalmazását kérte a romániai restitúciós folyamat ügyével kapcsolatban, valamint minden alkalommal beszámolt a magyar közösséget ért jogsértésekről az európai nyilvánosság előtt.
Közlemény. Erdély.ma
2016. január 11.
Kitüntették a Háromszéket (A Kós Károly-díjak átadása Nagyváradon)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni.
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) átadta a Kós Károly-díjakat, amelyekkel– meghatározásuk szerint – „azokat a közéleti személyiségeket tüntetik ki, akik az elmúlt években kiemelkedően hozzájárultak az erdélyi magyarság autonómiaharcához”. A 2005-ben létrehozott, de eddig egyetlenegyszer kiosztott kitüntetést 2013-ban négyen vehették át: Király Károly volt szenátor, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, és post mortem értékelték néhai Birtalan Ákos parlamenti képviselő tevékenységét. Ezúttal két szerkesztőség munkáját jutalmazta az EMNT: a Kossuth rádió Határok nélkül műsora alkotóiét és a Háromszék szerkesztőségéét. A díj átadására Nagyváradon Tőkés László parlamenti képviselő újévi fogadásán került sor.
Az elmúlt esztendő értékelésének és az elkövetkező év kihívásai számbavételének jegyében zajlott az az ünnepség, amelynek a Partiumi Keresztény Egyetem adott otthont, és amelyet előbb püspökként, majd EP-képviselőként Tőkés László hívott életre és rendez meg minden január második szombatján. Megfogalmazása szerint célja összefogni a váradi egyházi, művelődési és közéletet, együtt köszönteni az új évet. Az idei rendezvény több volt jókívánságok tolmácsolásánál, feladatok meghatározásánál, az EMNT díjakkal, kitüntetésekkel értékelte az általa arra érdemesnek tartottak munkáját. Sándor Lajos református lelkész rövid köszöntőjét János evangéliumának 34–35. versére építette, az „eljövendő aratás”, munkálkodás fontosságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenkinek megvan a szerepe, feladata, és csak az együttműködés, a közös tevékenység hozhat igazi eredményt. Tőkés László ünnepi beszédében számba vette az elmúlt esztendő legfontosabb momentumait, mindazt, ami szűkebb és tágabb világunkban történt. Válaszként a jelképeink ellen indított hadjáratra közös zászlóbontást kezdeményezett, annak továbbvitelét, akár a lángot, hiszen mint fogalmazott, a zászló a szabadságot, az igazságot, a jogosságot, a demokráciát, a teljes értékű emberi életet jelképezi, ezért fontos megvédeni.
„A szabadságért, igazságért való küzdelem megtermi gyümölcsét, meghozza eredményét. Ha valamiért, ezért érdemes dolgozni és harcolni. Meg kell védenünk európai és keresztény értékeinket a migránsok inváziójával szemben, erdélyi jogainkat, szabadságunkat a túlerővel szemben. Ki kell vívnunk autonómiánkat. Erdély megérdemli, hogy rendületlenül folytassuk érte a küzdelmet” – fogalmazott Tőkés László. Sokak szívébe visszaköltözött a félelem, de nem szabad apátiába esnünk, folytatni kell a szabadságunkért vívott harcot, hogy a ’89-ben jobbra fordult és azóta rosszra jutott helyzetünkön újból fordítsunk, mert ha nem ezt tesszük, sem a jó Istenen nem kérhetjük számon, sem mások rovására nem írhatjuk azt, ami velünk történik – hangsúlyozta Tőkés László. A kitüntetések sorát A közjó szolgálatában díj átadása nyitotta, a nagyváradi Szent László Egyesület képviselői vették át, elsősorban a váradi magyarságért kifejtett tevékenységükért, a nagy sikerű Szent László Napok megszervezéséért.
ós Károly-díjat kapott a megszűnéssel fenyegetett közkedvelt rádióműsor, a Határok nélkül. Borbély Zsolt Attila méltatásában kiemelte: „Elévülhetetlen érdeme a kitüntetett rádióműsornak, hogy a legtermészetesebb módon tudósít az egyes nemzetrészek életéről, úgy, mintha még mindig egy határon belül élne minden Kárpát-medencei magyar. A hiteles és pártatlan tájékoztatással az egyes magyar szervezetek autonómiaküzdelmének valósághű bemutatásával kivívta magának a közönség szeretetét és a szakmai tekintélyt.” Mint fogalmazott, az EMNT minden magyar felelős minden magyarért Szabó Dezső-i elv mentén szerkesztett minőségi műsorainak elismeréseként tünteti ki a Határok nélkül munkaközösséget. A díjat Moszkovics János, a maroknyi szerkesztőség vezetője vette át, de jelen voltak többen erdélyi tudósítóik és budapesti munkatársaik közül is. A Háromszék szerkesztőség munkásságát Toró T. Tibor méltatta: „Mai átpolitizált világunkban, amikor a politikai szekértáborok kibékíthetetlennek látszó szembenállása határozza meg a közbeszédet, amikor idegen érdekeket szolgáló, jelképeinket harsányan védő, de közben a házat, hazát könnyen áruba bocsátó népvezérek mindent meg akarnak vásárolni vagy ellenőrzésük alá hajtani, akkor kiveszőben lévő és éppen ezért védendő állatfajtához hasonlatos egy szabad és elvhű kisközösség. A Háromszék szerkesztősége ilyen, szakmailag igényes, bátor, következetes, elvei értékei mellett szükségben is kitartó, konok emberek csoportja” – fogalmazott. Kitért arra is „mitől lett más a Háromszék, mint a többi, a kommunista pártsajtó romjain felépült médiatermék”. Meglátása szerint ebben szerepe volt elődjének is, a Megyei Tükörnek, mely „az ahogy lehet és a lehet, mert kell korlátai között Erdély egyik legbátrabb szellemi műhelye volt”, és melynek kisugárzása messze túljutott a régión, Erdély minden pontján ismerték, olvasták, de a ’89 utáni alapító szerkesztőknek is, akik „elsőként ismerték fel, hogy az igazi sajtó nem lehet a politika cselédje, és az újjászerveződő, majd folyamatosan megújuló csapat ehhez az elvhez következetesen ragaszkodott. Nem engedte sem megvásárolni, sem politikailag, gazdaságilag eltiporni magát, és így lett a Háromszékből az elmúlt negyedszázad alatt a meg nem alkuvás, az okos értékelvű elkötelezettség, a bátor szókimondás, a konstruktív kritika, egyszóval a sajtószabadság szimbóluma.” Külön kitért a korábbi főszerkesztő, Farkas Árpád és a meghatározó publicisták munkásságára (Farcádi Botond főszerkesztő köszönőbeszédében Simó Erzsébet és Sylvester Lajos emlékére ajánlotta fel a díjat), „az ő érdemük az is, hogy látó szemmel és értő lélekkel maguk köré gyűjtöttek iskolateremtő módon újabb és újabb újságíró nemzedékeket”. „A Háromszék szerkesztősége a székelyföldi autonómiatörekvések igazi szócsöve és egyben hátországa is. Pártok, politikai szekértáborok felett, elkötelezetten, önzetlenül teszik a dolgukat. Talpalatnyi szilárd terület képlékeny világunkban, amire építeni lehet. Tükröt tartanak a politikusok, közéleti emberek elé, hogy lássák, ha letértek az autonómia és a szabadság felé vezető útról, és akik segítenek konstruktív kritikáikkal visszatérni rá. Akikre számítani lehet a jó ügyekben. Akikre büszkék lehetünk, akikre büszkék is vagyunk. Azt gondolom, hogy a Kós Károly-díj nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Háromszékébe” – zárta méltatását Toró T. Tibor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 11.
A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 11.
Beszélgetés Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelővel
Nő a non-formális tevékenységek mennyisége és minősége
Pellegrini Miklóssal, az Arad Megyei Tanfelügyelőség helyettes főtanfelügyelőjével arról a nemrég közzétett, sajtónak szánt tájékoztatóról beszélgettünk, melyben az iskolai hálózatok alakulásáról és az egy főre eső támogatás növekedéséről volt szó.
– A tanfelügyelőség legutóbbi tájékoztatójában láttuk, hogy a megyében több óvoda és iskola szűnt meg. Ezek között van magyar, vagy magyar tagozatos intézmény?
– Szerencsére nincs. Ezek kizárólag román nyelvű iskolák. Olyan településekről van szó, amiket a nagyon kicsi gyermeklétszám miatt a helyi tanács nem képes fenntartani. Ilyenkor a gyerekek iskolabusszal utaznak a községközpontba, és ott folytatják tanulmányaikat, ami a kicsi gyerekeknél nem a legjobb megoldás. Vannak viszont olyan helyek is, ahol egyáltalán nincsenek jelentkezők a következő tanévre. Két vagy három év múlva, amennyiben ez változik, az intézményeket újra megnyithatják.
– Az Arad megyei magyar diákok esetében körülbelül hány gyermekről van szó? Hány százalékát képezik a tanulóknak?
– Konkrét adatokkal szolgálhatok azzal kapcsolatban, hogy hányan tanulnak magyarul, de ezek a számok természetesen nem egyeznek a magyar gyermekek számával. Vegyük az óvodásokat. Arad megyében 11 330 óvodást tartunk számon, ebből 662 gyermek (5,84%) tanul magyarul. Elemi osztályokba 19 338 gyermek jár, ebből 801 tanul magyar nyelven, ami 4,14 százalékot jelent. Tovább romlik az arány az általános iskolák esetében, ahol 15 645 gyermekből 596-an tanulnak magyar iskolákban, illetve magyar tagozaton, és ez csak 3,8%. Igazából a líceumról jobb volna nem is beszélni! Egyetlen magyar középiskola van a megyében, a Csiky Gergely Főgimnázium, ahová 269 gyermek jár. Itt a szakiskolásokat nem számolom, csak a középiskolai osztályokat. A megye 13 713 középiskolásaiból ez csak 1, 96%. Az általános tendencia a számok alapján az, hogy a szint növekedésével egyre kevesebben választják a magyar nyelvű oktatást. Vagy azért, mert nincs a környéken magyar iskola, és a gyermek nem akar ingázni, vagy azért, mert a román iskolákat színvonalasabbnak tartják a szülők. Nem akarok belemenni a színvonal tárgyalásába és összehasonlításába, mert az iskolába járó gyerekek motivációja is meghatározza a végkimenetelt. Ahogyan a magyar iskolákban is vannak nagyon jó képességű, lelkiismeretes és szorgalmas diákok, úgy a román iskolákban is vannak lusta vagy iskolakerülő tanulók. És ez a dinamika minden szinten megvan.
– A diáklétszám mellett a tanárok létszámával kapcsolatban is vannak gondok?
– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert a minisztérium elkezdett egy olyan folyamatot, melynek célja az iskolában tanítandó tananyagok és óralétszámok átnézése. Készült három változat arra vonatkozólag, hogy egészen nyolcadik osztályig melyik tantárgyat milyen óraszámban kellene tanítani. Jelenleg működik egy nyílt, elektronikus fórum, ahol bárki elmondhatja, melyik tantervet tartja a legjobbnak a három közül. Ezt azért említettem, mert a választott tanterv meghatározza a különböző tantárgyak részarányát. Ha tudnánk pontosan, hogy a következő tanévben melyik tantárgyat hány órában fogják tanítani, akkor pontosabban fel lehetne becsülni, hogy a szaktanárok veszélyben vannak-e vagy sem, tehát hogy kénytelenek lesznek-e több iskolában tanítani, hogy meglegyen a kellő óraszámuk. Ez körülbelül április-májusig húzódik majd. De ha valakinek nem lesz elég órája, akkor a tanfelügyelőség próbál az illető személynek egy általa is elfogadható másik iskolában órákat biztosítani (az iskola tannyelvétől függetlenül). Nem tudjuk, hogy milyen szinten fognak ezek a változások bekövetkezni.
– A három verzió között van olyan is, amelyik egy az egyben kivesz tantárgyakat a tanmenetből?
– Nincs. Ezek az óraszámokra vonatkoznak, az óraszámok eloszlására. A minisztérium inkább azt akarja elérni, hogy a reál, a humán illetve a természettudományokra szakosodó profiloknak legyen külön tantervük, amelyekben a szaktantárgyaknak biztosítanak nagyobb részarányt. Végső soron csak az adott tantárgyak óraszáma változik.
– Szó esett a tájékoztatóban a pénzleosztásokról is, amire szintén rákérdeznék. Változott az egy személyre jutó támogatás összege. Ön szerint ez mire lesz elég, és mire nem?
– Ezt nem tudom pontosan megbecsülni. A változás a következő tanévet is érinti, mert a büdzsé nem tanévre, hanem naptári évre számítódik, és azt nem tudni pontosan, hogy a következő tanévben hány osztály, hány gyermek és hány tanár lesz. Vagyis nem lehet pontos számításokat végezni. Tény viszont, hogy megnövekedett a fejkvóta, ami azt jelenti, hogy minden iskola (abban az esetben is, ha megtartja a jelen pillanatban lévő diáklétszámot) nagyobb mennyiségű pénzhez fog jutni. Egyes helyeken jelenthet akkora pluszt, hogy beilleszkedjenek a kiadásokba, más iskolák esetében nem lesz elég a költségek fedezésére. Következésképpen feltételezem, hogy a 2016-os évben is az fog történni, mint eddig: a kormány gondoskodik arról, hogy a költségvetés újrarendezésénél kiegészítő pénzösszegeket juttasson a megyékhez, illetve a megyebéli tanfelügyelőségekhez, a pénzügyi igazgatóságon keresztül. Azokról az iskolákról beszélek, ahol mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek a keretbe, de a gyermeklétszám miatt ez nem valósulhat meg.
– Vagyis a tanárokon és diákokon kívül a kisegítő személyzet munkahelye is ezek függvényében alakul?
– Természetesen. Talán szeptemberben vagy októberben jelent meg egy miniszteri rendelet (esetleg kormányrendelet, ebben a kontextusban lényegtelen), mely újrarendezi az iskolákban a normatívákat, melyek alapján az intézményekbe kisegítő személyzetet lehet felvenni. Ezek olyan szabályzatok, amik 1997-es kiírások szerint működnek, ami nyilván tarthatatlan helyzet. Azóta rengeteg dolog változott, és 2011-től új tanügyi törvényünk van, vagyis a szabályzatoknak a valósághoz semmi közük nincs. A probléma napirendre került, de a szakszervezetek, és a talán közvélemény nyomására is, elhalasztódott. Elsietettnek tűnt, mert nem volt kellő mértékben átgondolva, hogy az új normatíváknak milyen gyakorlati következményei lesznek – a tervezett leépítések során emberek munka nélkül maradhattak volna. Következésképpen az a döntés született, hogy elhalasztódik az új normatíva-rendszer életbeléptetése a 2016-os év elejére. Magyarán mondva arra számítunk, hogy hamarosan elindul a folyamat, melynek során minden iskola újraszámolja, hogy hány kisegítő alkalmazottra van joga, és akkor tudjuk pontosan elbírálni azt, hogy elegen vagyunk-e, túl sokan, vagy túl kevesen.
– Lehetséges, hogy néhol túl sokan lesznek?
– Körülnézve, lesznek olyan iskolák – iskolákat mondok, de valójában az óvodákra is gondolok –, ahol túl sok az alkalmazott, mindazonáltal mindenki arra panaszkodik, hogy túl kevés a kiegészítő személyzet. Talán lesz intézet, ahol kicsit sokan vannak, az iskolák nagy részében viszont kevés a kisegítő személyzet: nincs elég takarító, karbantartó, nincsenek fűtők, és azok a személyek sincsenek elegendően, akik a tanításban is besegítenek. Gondolok itt könyvtárosokra, laboránsokra, informatikusokra, könyvelőkre stb. Tehát számítunk arra, hogy a 2016-os év hoz majd változásokat. Hogy a rendszernek ezek mennyire lesznek elfogadhatóak, azt most nem tudom megítélni, csak egy tervezetről van szó, ami nincs még életbe léptetve. Gyakorlatilag az iskolák még nem számolták ki, hogy ez mennyire fogja érinteni őket, de az elhalasztott rendelet néhány pontja feltehetőleg változik, tehát nem is lett volna értelme számolgatni.
Meg kell szólítani a megye pedagógusait
– Pellegrini Miklós január elsejétől nem csak helyette főtanfelügyelő, hanem az Arad Megyei RMPSZ ((Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) új elnöke is. Az eddig folytatott tevékenységek mellett szervezőként is rést kell vennie a szövetség más, országos rendezvényein is. Mikor történt a kinevezés?
– Gyakorlatilag január elsején lépett érvénybe a mandátum, a választás novemberben volt, de akkor csak a döntés született, miszerint az RMPSZ aradi szerveztében változás lesz. Matekovits Mihály tanár úr életkorára hivatkozva kifejezte lemondási óhaját, viszont továbbra is számítunk segítségére és hatalmas tapasztalatára. Nem véletlenül maradt tiszteletbeli elnöke a szervezetnek. Éppen a napokban történt az iratok módosítása és a szervezet átvétele. Akkor az új vezetés arról is egyeztetett, hogy miket lát változtatandónak, és hogy miket tartana meg jelenlegi formájában. Pontos célkitűzésrendszert február végéig próbálunk elkészíteni, ahol kisebb időintervallumokra lebontva látjuk majd a terveinket idénre nézve.
– Mi az, amiről biztosan tudni, hogy sor kerül rá?
– Megvizsgáljuk anyagi kereteinket és azt, hogy a rendelkezésre álló összeget miként lehetne a leghatékonyabban befektetni. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy kielemezzük a megye tevékenységét a szövetség országos tevékenységének szempontjából. Mindenben, ami minket érint, természetesen részt veszünk: a Szülőföldön magyarul programban továbbra is ott leszünk, a tanárok továbbképző programjaiban feltétlenül részt szeretnénk venni, továbbra is működtetnénk az aradi pedagógusok könyvtárát, és általában véve javítani szeretnénk a pedagógusok közötti összefogást. Természetesen lesznek olyan projektek, mint a csángó gyerekek magyar nyelven való tanítása, amiben nem tudunk érdemben részt venni, de a többi, országos szintű megmozdulásoknál ott leszünk. Ilyen az új tanévkezdés megszervezése és lebonyolítása, amire idén valószínűleg Sepsiszentgyörgyön kerül sor. Ezzel az RMPSZ fennállásának 25. évfordulóját is megünnepelnénk. Itt nemcsak formálisan jelennénk meg, hanem a szervezőmunkába is beszállnánk.
– Az újítások milyen változásokat hoznak a pedagógusokkal való kapcsolattartásban?
– Mindenképpen meg kell szólítanunk az aradi pedagógusokat, ismernünk kell az elvárásaikat, illetve, hogy az általunk képzelt elvárásokhoz képest vannak-e egyéb igények. Az majd kiderül, hogy ez milyen formában történik. De ennek csak akkor van értelme, ha az, amit produkálni tudunk, valóban kielégíti a felhasználók elvárásait. Erre azért van szükség, mert én nem tudom elképzelni, hogy a simonyifalvi kollégáink milyen formában igényelnék az RMPSZ támogatását. Nagyjából ezekkel a tervekkel indulunk neki az évnek.
– Az adminisztratív ügyektől kicsit eltekintve azt szeretném megkérdezni: Ön hogy értékelné az elmúlt tanévet a pedagógusok és a diákok munkájának szempontjából?
– Az elmúlt tanév aránylag nyugodt periódus volt. A tanári kar túlnyomó többsége, a diákokkal együtt, elvégezte a rábízott munkát, bizonyos minőségben. Az év végi vizsgák azt mutatják, hogy statisztikailag beilleszkedünk az országos átlagba. Továbbra is igaz az, hogy van bizonyos eltolódás a középszerűség és a rosszabb eredmények felé, tehát meghaladja az átlagot azok száma, akik képességeiken alul teljesítenek, de ez mindig is így volt, és valószínűleg így is marad. Az érettségi vizsgán használt kamerás megfigyelési módszert megszokták már a diákok, tehát ez nem okoz problémát. Mindazonáltal, a tavalyi vizsgákon volt hat vagy hét diák, akit ki kellett zárni, mert dolgozatukban jelnek minősíthető elemeket fedeztek fel a javítók. Arra kell törekednünk, hogy a vizsgák legyenek tiszták, és mindenki számára egyforma lehetőséget biztosítsanak. Talán nem állunk ugyanilyen jól a nyolcadikosok záróvizsgájánál, bár ott is elég nagy a szigorúság, de talán nem akkora, mint az érettségin, amit a közvélemény is fontosabbnak tart. Itt is volt újdonság: a záróvizsga eredménye többet nyomott a latban, mint eddig (a záróvizsga átlaga a felvételi jegy 50%-át tette ki).
– Lehet, hogy sokan azért próbálnak inkább csalni, mert nem érzik magukat képesnek a megkövetelt adatmennyiség elsajátítására?
– A diákok túlterheltsége valóban probléma. A tananyagok sok esetben túlzsúfoltak, nagyon sok a felesleges vagy idejétmúlt információ, mellyel a tankönyveik tele vannak. El kéne szakadni attól a módszertől, mely a gyerekeket lexikonokká akarja nevelni, régi divat a memóriára alapozott oktatás. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a hasznos tudás átadására, tehát a kompetencia alapú nevelésre, de ehhez nagyon sok lépést kell megtennünk. Szerencsére növekszik a mennyisége és minősége a non-formális tevékenységeknek. Ezek olyan módszerek, melyek szakítanak a „padban ülős” hagyománnyal, ehelyett olyan tartalommal és minőséggel bírnak, melyeket szeretnénk minél nagyobb körben elterjeszteni. Ilyen tevékenységek során a gyerekek különböző élethelyzetekben szerezhetnek reális tapasztalatokat. Tanulnak, viszont nem úgy, ahogyan azt a szó klasszikus értelmében gondolnánk. Számtalan, nevelő jellegű projekt volt tavaly, sok nemzetközi kapcsolattal is rendelkeznek aradi és megyei iskolák. A diákok viszonylag nagy része tapasztalhatta meg a dolgok állását más országokban: a tanmenetet, a hangulatot, a kultúrát. Ezek természetesen segítenek a nyelvtanulás procedúráiban is.
– Mondana pár szót összegzésképpen?
– Összegezve, egy olyan tanévet zártunk, amely nem hozott különösebb irányváltoztatást, és a minőség rovására sem írhattunk semmit. Egy lassú fejlődésnek vagyunk a szemtanúi. Ami aggasztja a közvéleményt (és sok esetben minket is), az a munkánk néhány vetületére vonatkozó rendszer bonyolultsága, magyarán sokszor nagyon nehezen lehet helyes utat találni a szabályzatok között. Vannak viszont olyan helyzetek is, ahol éppen a normatívák hiánya miatt nem tudjuk azt a szintet hozni, amit a társadalom tőlünk elvár. Itt első helyen a dolgok pénzügyi vetületét kell említenem. Bizakodunk benne, hogy az ország gazdasági helyzete megengedi, és lesz politikai akarat is, és a dolgok jó irányba fejlődnek majd.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm! Nyugati Jelen (Arad)
Nő a non-formális tevékenységek mennyisége és minősége
Pellegrini Miklóssal, az Arad Megyei Tanfelügyelőség helyettes főtanfelügyelőjével arról a nemrég közzétett, sajtónak szánt tájékoztatóról beszélgettünk, melyben az iskolai hálózatok alakulásáról és az egy főre eső támogatás növekedéséről volt szó.
– A tanfelügyelőség legutóbbi tájékoztatójában láttuk, hogy a megyében több óvoda és iskola szűnt meg. Ezek között van magyar, vagy magyar tagozatos intézmény?
– Szerencsére nincs. Ezek kizárólag román nyelvű iskolák. Olyan településekről van szó, amiket a nagyon kicsi gyermeklétszám miatt a helyi tanács nem képes fenntartani. Ilyenkor a gyerekek iskolabusszal utaznak a községközpontba, és ott folytatják tanulmányaikat, ami a kicsi gyerekeknél nem a legjobb megoldás. Vannak viszont olyan helyek is, ahol egyáltalán nincsenek jelentkezők a következő tanévre. Két vagy három év múlva, amennyiben ez változik, az intézményeket újra megnyithatják.
– Az Arad megyei magyar diákok esetében körülbelül hány gyermekről van szó? Hány százalékát képezik a tanulóknak?
– Konkrét adatokkal szolgálhatok azzal kapcsolatban, hogy hányan tanulnak magyarul, de ezek a számok természetesen nem egyeznek a magyar gyermekek számával. Vegyük az óvodásokat. Arad megyében 11 330 óvodást tartunk számon, ebből 662 gyermek (5,84%) tanul magyarul. Elemi osztályokba 19 338 gyermek jár, ebből 801 tanul magyar nyelven, ami 4,14 százalékot jelent. Tovább romlik az arány az általános iskolák esetében, ahol 15 645 gyermekből 596-an tanulnak magyar iskolákban, illetve magyar tagozaton, és ez csak 3,8%. Igazából a líceumról jobb volna nem is beszélni! Egyetlen magyar középiskola van a megyében, a Csiky Gergely Főgimnázium, ahová 269 gyermek jár. Itt a szakiskolásokat nem számolom, csak a középiskolai osztályokat. A megye 13 713 középiskolásaiból ez csak 1, 96%. Az általános tendencia a számok alapján az, hogy a szint növekedésével egyre kevesebben választják a magyar nyelvű oktatást. Vagy azért, mert nincs a környéken magyar iskola, és a gyermek nem akar ingázni, vagy azért, mert a román iskolákat színvonalasabbnak tartják a szülők. Nem akarok belemenni a színvonal tárgyalásába és összehasonlításába, mert az iskolába járó gyerekek motivációja is meghatározza a végkimenetelt. Ahogyan a magyar iskolákban is vannak nagyon jó képességű, lelkiismeretes és szorgalmas diákok, úgy a román iskolákban is vannak lusta vagy iskolakerülő tanulók. És ez a dinamika minden szinten megvan.
– A diáklétszám mellett a tanárok létszámával kapcsolatban is vannak gondok?
– Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert a minisztérium elkezdett egy olyan folyamatot, melynek célja az iskolában tanítandó tananyagok és óralétszámok átnézése. Készült három változat arra vonatkozólag, hogy egészen nyolcadik osztályig melyik tantárgyat milyen óraszámban kellene tanítani. Jelenleg működik egy nyílt, elektronikus fórum, ahol bárki elmondhatja, melyik tantervet tartja a legjobbnak a három közül. Ezt azért említettem, mert a választott tanterv meghatározza a különböző tantárgyak részarányát. Ha tudnánk pontosan, hogy a következő tanévben melyik tantárgyat hány órában fogják tanítani, akkor pontosabban fel lehetne becsülni, hogy a szaktanárok veszélyben vannak-e vagy sem, tehát hogy kénytelenek lesznek-e több iskolában tanítani, hogy meglegyen a kellő óraszámuk. Ez körülbelül április-májusig húzódik majd. De ha valakinek nem lesz elég órája, akkor a tanfelügyelőség próbál az illető személynek egy általa is elfogadható másik iskolában órákat biztosítani (az iskola tannyelvétől függetlenül). Nem tudjuk, hogy milyen szinten fognak ezek a változások bekövetkezni.
– A három verzió között van olyan is, amelyik egy az egyben kivesz tantárgyakat a tanmenetből?
– Nincs. Ezek az óraszámokra vonatkoznak, az óraszámok eloszlására. A minisztérium inkább azt akarja elérni, hogy a reál, a humán illetve a természettudományokra szakosodó profiloknak legyen külön tantervük, amelyekben a szaktantárgyaknak biztosítanak nagyobb részarányt. Végső soron csak az adott tantárgyak óraszáma változik.
– Szó esett a tájékoztatóban a pénzleosztásokról is, amire szintén rákérdeznék. Változott az egy személyre jutó támogatás összege. Ön szerint ez mire lesz elég, és mire nem?
– Ezt nem tudom pontosan megbecsülni. A változás a következő tanévet is érinti, mert a büdzsé nem tanévre, hanem naptári évre számítódik, és azt nem tudni pontosan, hogy a következő tanévben hány osztály, hány gyermek és hány tanár lesz. Vagyis nem lehet pontos számításokat végezni. Tény viszont, hogy megnövekedett a fejkvóta, ami azt jelenti, hogy minden iskola (abban az esetben is, ha megtartja a jelen pillanatban lévő diáklétszámot) nagyobb mennyiségű pénzhez fog jutni. Egyes helyeken jelenthet akkora pluszt, hogy beilleszkedjenek a kiadásokba, más iskolák esetében nem lesz elég a költségek fedezésére. Következésképpen feltételezem, hogy a 2016-os évben is az fog történni, mint eddig: a kormány gondoskodik arról, hogy a költségvetés újrarendezésénél kiegészítő pénzösszegeket juttasson a megyékhez, illetve a megyebéli tanfelügyelőségekhez, a pénzügyi igazgatóságon keresztül. Azokról az iskolákról beszélek, ahol mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek a keretbe, de a gyermeklétszám miatt ez nem valósulhat meg.
– Vagyis a tanárokon és diákokon kívül a kisegítő személyzet munkahelye is ezek függvényében alakul?
– Természetesen. Talán szeptemberben vagy októberben jelent meg egy miniszteri rendelet (esetleg kormányrendelet, ebben a kontextusban lényegtelen), mely újrarendezi az iskolákban a normatívákat, melyek alapján az intézményekbe kisegítő személyzetet lehet felvenni. Ezek olyan szabályzatok, amik 1997-es kiírások szerint működnek, ami nyilván tarthatatlan helyzet. Azóta rengeteg dolog változott, és 2011-től új tanügyi törvényünk van, vagyis a szabályzatoknak a valósághoz semmi közük nincs. A probléma napirendre került, de a szakszervezetek, és a talán közvélemény nyomására is, elhalasztódott. Elsietettnek tűnt, mert nem volt kellő mértékben átgondolva, hogy az új normatíváknak milyen gyakorlati következményei lesznek – a tervezett leépítések során emberek munka nélkül maradhattak volna. Következésképpen az a döntés született, hogy elhalasztódik az új normatíva-rendszer életbeléptetése a 2016-os év elejére. Magyarán mondva arra számítunk, hogy hamarosan elindul a folyamat, melynek során minden iskola újraszámolja, hogy hány kisegítő alkalmazottra van joga, és akkor tudjuk pontosan elbírálni azt, hogy elegen vagyunk-e, túl sokan, vagy túl kevesen.
– Lehetséges, hogy néhol túl sokan lesznek?
– Körülnézve, lesznek olyan iskolák – iskolákat mondok, de valójában az óvodákra is gondolok –, ahol túl sok az alkalmazott, mindazonáltal mindenki arra panaszkodik, hogy túl kevés a kiegészítő személyzet. Talán lesz intézet, ahol kicsit sokan vannak, az iskolák nagy részében viszont kevés a kisegítő személyzet: nincs elég takarító, karbantartó, nincsenek fűtők, és azok a személyek sincsenek elegendően, akik a tanításban is besegítenek. Gondolok itt könyvtárosokra, laboránsokra, informatikusokra, könyvelőkre stb. Tehát számítunk arra, hogy a 2016-os év hoz majd változásokat. Hogy a rendszernek ezek mennyire lesznek elfogadhatóak, azt most nem tudom megítélni, csak egy tervezetről van szó, ami nincs még életbe léptetve. Gyakorlatilag az iskolák még nem számolták ki, hogy ez mennyire fogja érinteni őket, de az elhalasztott rendelet néhány pontja feltehetőleg változik, tehát nem is lett volna értelme számolgatni.
Meg kell szólítani a megye pedagógusait
– Pellegrini Miklós január elsejétől nem csak helyette főtanfelügyelő, hanem az Arad Megyei RMPSZ ((Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) új elnöke is. Az eddig folytatott tevékenységek mellett szervezőként is rést kell vennie a szövetség más, országos rendezvényein is. Mikor történt a kinevezés?
– Gyakorlatilag január elsején lépett érvénybe a mandátum, a választás novemberben volt, de akkor csak a döntés született, miszerint az RMPSZ aradi szerveztében változás lesz. Matekovits Mihály tanár úr életkorára hivatkozva kifejezte lemondási óhaját, viszont továbbra is számítunk segítségére és hatalmas tapasztalatára. Nem véletlenül maradt tiszteletbeli elnöke a szervezetnek. Éppen a napokban történt az iratok módosítása és a szervezet átvétele. Akkor az új vezetés arról is egyeztetett, hogy miket lát változtatandónak, és hogy miket tartana meg jelenlegi formájában. Pontos célkitűzésrendszert február végéig próbálunk elkészíteni, ahol kisebb időintervallumokra lebontva látjuk majd a terveinket idénre nézve.
– Mi az, amiről biztosan tudni, hogy sor kerül rá?
– Megvizsgáljuk anyagi kereteinket és azt, hogy a rendelkezésre álló összeget miként lehetne a leghatékonyabban befektetni. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy kielemezzük a megye tevékenységét a szövetség országos tevékenységének szempontjából. Mindenben, ami minket érint, természetesen részt veszünk: a Szülőföldön magyarul programban továbbra is ott leszünk, a tanárok továbbképző programjaiban feltétlenül részt szeretnénk venni, továbbra is működtetnénk az aradi pedagógusok könyvtárát, és általában véve javítani szeretnénk a pedagógusok közötti összefogást. Természetesen lesznek olyan projektek, mint a csángó gyerekek magyar nyelven való tanítása, amiben nem tudunk érdemben részt venni, de a többi, országos szintű megmozdulásoknál ott leszünk. Ilyen az új tanévkezdés megszervezése és lebonyolítása, amire idén valószínűleg Sepsiszentgyörgyön kerül sor. Ezzel az RMPSZ fennállásának 25. évfordulóját is megünnepelnénk. Itt nemcsak formálisan jelennénk meg, hanem a szervezőmunkába is beszállnánk.
– Az újítások milyen változásokat hoznak a pedagógusokkal való kapcsolattartásban?
– Mindenképpen meg kell szólítanunk az aradi pedagógusokat, ismernünk kell az elvárásaikat, illetve, hogy az általunk képzelt elvárásokhoz képest vannak-e egyéb igények. Az majd kiderül, hogy ez milyen formában történik. De ennek csak akkor van értelme, ha az, amit produkálni tudunk, valóban kielégíti a felhasználók elvárásait. Erre azért van szükség, mert én nem tudom elképzelni, hogy a simonyifalvi kollégáink milyen formában igényelnék az RMPSZ támogatását. Nagyjából ezekkel a tervekkel indulunk neki az évnek.
– Az adminisztratív ügyektől kicsit eltekintve azt szeretném megkérdezni: Ön hogy értékelné az elmúlt tanévet a pedagógusok és a diákok munkájának szempontjából?
– Az elmúlt tanév aránylag nyugodt periódus volt. A tanári kar túlnyomó többsége, a diákokkal együtt, elvégezte a rábízott munkát, bizonyos minőségben. Az év végi vizsgák azt mutatják, hogy statisztikailag beilleszkedünk az országos átlagba. Továbbra is igaz az, hogy van bizonyos eltolódás a középszerűség és a rosszabb eredmények felé, tehát meghaladja az átlagot azok száma, akik képességeiken alul teljesítenek, de ez mindig is így volt, és valószínűleg így is marad. Az érettségi vizsgán használt kamerás megfigyelési módszert megszokták már a diákok, tehát ez nem okoz problémát. Mindazonáltal, a tavalyi vizsgákon volt hat vagy hét diák, akit ki kellett zárni, mert dolgozatukban jelnek minősíthető elemeket fedeztek fel a javítók. Arra kell törekednünk, hogy a vizsgák legyenek tiszták, és mindenki számára egyforma lehetőséget biztosítsanak. Talán nem állunk ugyanilyen jól a nyolcadikosok záróvizsgájánál, bár ott is elég nagy a szigorúság, de talán nem akkora, mint az érettségin, amit a közvélemény is fontosabbnak tart. Itt is volt újdonság: a záróvizsga eredménye többet nyomott a latban, mint eddig (a záróvizsga átlaga a felvételi jegy 50%-át tette ki).
– Lehet, hogy sokan azért próbálnak inkább csalni, mert nem érzik magukat képesnek a megkövetelt adatmennyiség elsajátítására?
– A diákok túlterheltsége valóban probléma. A tananyagok sok esetben túlzsúfoltak, nagyon sok a felesleges vagy idejétmúlt információ, mellyel a tankönyveik tele vannak. El kéne szakadni attól a módszertől, mely a gyerekeket lexikonokká akarja nevelni, régi divat a memóriára alapozott oktatás. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a hasznos tudás átadására, tehát a kompetencia alapú nevelésre, de ehhez nagyon sok lépést kell megtennünk. Szerencsére növekszik a mennyisége és minősége a non-formális tevékenységeknek. Ezek olyan módszerek, melyek szakítanak a „padban ülős” hagyománnyal, ehelyett olyan tartalommal és minőséggel bírnak, melyeket szeretnénk minél nagyobb körben elterjeszteni. Ilyen tevékenységek során a gyerekek különböző élethelyzetekben szerezhetnek reális tapasztalatokat. Tanulnak, viszont nem úgy, ahogyan azt a szó klasszikus értelmében gondolnánk. Számtalan, nevelő jellegű projekt volt tavaly, sok nemzetközi kapcsolattal is rendelkeznek aradi és megyei iskolák. A diákok viszonylag nagy része tapasztalhatta meg a dolgok állását más országokban: a tanmenetet, a hangulatot, a kultúrát. Ezek természetesen segítenek a nyelvtanulás procedúráiban is.
– Mondana pár szót összegzésképpen?
– Összegezve, egy olyan tanévet zártunk, amely nem hozott különösebb irányváltoztatást, és a minőség rovására sem írhattunk semmit. Egy lassú fejlődésnek vagyunk a szemtanúi. Ami aggasztja a közvéleményt (és sok esetben minket is), az a munkánk néhány vetületére vonatkozó rendszer bonyolultsága, magyarán sokszor nagyon nehezen lehet helyes utat találni a szabályzatok között. Vannak viszont olyan helyzetek is, ahol éppen a normatívák hiánya miatt nem tudjuk azt a szintet hozni, amit a társadalom tőlünk elvár. Itt első helyen a dolgok pénzügyi vetületét kell említenem. Bizakodunk benne, hogy az ország gazdasági helyzete megengedi, és lesz politikai akarat is, és a dolgok jó irányba fejlődnek majd.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm! Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 11.
Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 11.
Csángó remények
Előrelépés Kalagorban és Pusztinán?
A Bákó megyei Pusztinán élő csángó néprajzos, Nyisztor Tinka és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke a Kossuth Rádióban beszélt a csángók jelenlegi gondjairól.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült a Bákó tőszomszédságában levő Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” a tanintézmény falai közé. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak, a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyar nyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel nyugtázta, hogy a pusztinai plébános, Benke Ágoston (Augustin Benchea) a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka. Mint ismert, a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye 1884-es alapítása óta tiltja a magyar nyelv használatát a csángó közösségekben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Előrelépés Kalagorban és Pusztinán?
A Bákó megyei Pusztinán élő csángó néprajzos, Nyisztor Tinka és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke a Kossuth Rádióban beszélt a csángók jelenlegi gondjairól.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült a Bákó tőszomszédságában levő Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” a tanintézmény falai közé. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak, a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyar nyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel nyugtázta, hogy a pusztinai plébános, Benke Ágoston (Augustin Benchea) a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka. Mint ismert, a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye 1884-es alapítása óta tiltja a magyar nyelv használatát a csángó közösségekben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 11.
Magyar párt, magyar érdek?
2004-ben, midőn a Magyar Polgári Párt elődszervezete, a Magyar Polgári Szövetség még komolyan vette megalakulásának célját, saját létértelmét, a választás szabadságának megteremtését, és ennek érdekében egyes megyékben együtt indult a Népi Akció nevű szervezettel, az RMDSZ teleragasztatta Székelyföldet egy rendkívül egyszerű üzenetű plakáttal. Ez állt rajta: „Magyar párt, magyar érdek, román párt, román érdek”.
A kampány hatékony volt, nagyon sokakat meggyőzött. Pedig messze állt az üzenet a valóságtól, hiszen egy csak nevében magyar párt állt szemben egy nevében román párttal.
Valójában pedig kollaboránsok álltak szemben ellenállókkal, a távlattalan politika a távlatossal, a bukaresti hatalom elvtelen kiszolgálása az autonómia-politikával.
Érdemes e leegyszerűsítő, igazságtalan és demagóg politikai szlogen első tagját, melyet egyben címül is választottam, közelebbről szemügyre venni egy minap megejtett elnöki nyilatkozat fényében.
Mint megtudhattuk egy külföldi rádiónak adott interjúból, Kelemen Hunor szerint az RMDSZ elsődleges célja, hogy átlépje a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazati küszöböt.
Hol vannak már azok a régi idők, amikor komolyan felvetődött, hogy az RMDSZ vonuljon ki a törvényhozásból, hagyjon ott egy megfigyelőt és összpontosítson a társadalomépítésre, valamint a külpolitikára? A passzív ellenállás, Erdély problémájának a nemzetközi rendezést igénylő ügyek listájára való felhelyezése távlatilag sokkal inkább sikerrel kecsegtetett volna, mint a román hatalomnak a Nyugat irányában történő legitimálása, a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának kialakulásához való segítségnyújtás.
Nehéz ma már elhinni, hogy volt olyan időszak, amikor az RMDSZ-en belül nem volt evidencia, hogy elsődleges cél a parlamentbe jutás, kiemelt prioritás a kormányzati szerepvállalás és háttérbe szorul mindaz, amiért tulajdonképpen a szervezet alakult: a közösség minél hatékonyabb megszervezése, a politikai elit és a választói bázis közötti szakadék felszámolása, a politika szervesítése, a tagság bevonása a szervezeti életbe, az önálló erdélyi magyar történelmi műhely, az autonómia megteremtése.
Bizonyára akadnak, akik szerint ez a folyamat szükségszerű része a politikai „elit” professzionalizálódásának, hiszen kevés kivétellel a világon mindenütt oligarchiák vezetik az egyes államokat, melyeknek sokkal fontosabb a klikkérdek, mint a nemzetérdek. A nemzeti érdek valamiféle képviselete inkább úgy jön számításba, mint retorikai kötelező gyakorlat a választói bázis irányában. Legalábbis ott, ahol erre egyáltalán igény van, hiszen a nemzetközi baloldal nyíltan hirdeti, élén az egyik fő ideológusával, Soros Györggyel, hogy le kell bontani a nemzeti határokat, értsd alatta: meg kell szüntetni a nemzeteket. Ebbeli igyekezetük egyes európai társadalmak nemzeti öntudatát s vele együtt ösztönös védekezőképességét (pl. német, osztrák, svéd) jelentősen lebontotta, nemzeti retorikával ezen államokban aligha lehet választást nyerni.
Az RMDSZ-re visszatérve, nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem győz 1996. november 28-án a neptunisták logikája, akik a magyar érdek kockázatos és a román belügyi szervek által ellenséges ármánynak tekintett politikáját lecserélték a román nemzetérdek szolgálatára, az önálló, magyar érdekű külpolitikát a hivatalos román külpolitikába való besimulásra, a nemzeti önkormányzatkénti működést zsákmányszerző pártpolitikára, a belső pluralizmust monolit pártegységre, a partneri civil szervezetekből vazallust, a szabad sajtóból pedig pártsajtót csináltak.
Meg is lett az eredmény.
Az RMDSZ immár nem az első számú mumus a létünkre törő román hatalom szemében, nem nemzetbiztonsági veszély, hanem a mindenkori kormány legmegbízhatóbb partnere, melynek kongresszusán a román és a magyar baloldal ad egymásnak csúcstalálkozót, s a román pártvezetők, illetve közjogi méltóságok egymás kezéből kapkodják ki a mikrofont, hogy dicsérjék az RMDSZ partneri hűségét.
Az egykori nagyívű vízióból, az állam az államban funkcióból, a magyar nemzeti önkormányzatból, a háromszintű autonómia programjából ennyi maradt: a parlamentbe jutás, mint elsődleges cél.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
2004-ben, midőn a Magyar Polgári Párt elődszervezete, a Magyar Polgári Szövetség még komolyan vette megalakulásának célját, saját létértelmét, a választás szabadságának megteremtését, és ennek érdekében egyes megyékben együtt indult a Népi Akció nevű szervezettel, az RMDSZ teleragasztatta Székelyföldet egy rendkívül egyszerű üzenetű plakáttal. Ez állt rajta: „Magyar párt, magyar érdek, román párt, román érdek”.
A kampány hatékony volt, nagyon sokakat meggyőzött. Pedig messze állt az üzenet a valóságtól, hiszen egy csak nevében magyar párt állt szemben egy nevében román párttal.
Valójában pedig kollaboránsok álltak szemben ellenállókkal, a távlattalan politika a távlatossal, a bukaresti hatalom elvtelen kiszolgálása az autonómia-politikával.
Érdemes e leegyszerűsítő, igazságtalan és demagóg politikai szlogen első tagját, melyet egyben címül is választottam, közelebbről szemügyre venni egy minap megejtett elnöki nyilatkozat fényében.
Mint megtudhattuk egy külföldi rádiónak adott interjúból, Kelemen Hunor szerint az RMDSZ elsődleges célja, hogy átlépje a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazati küszöböt.
Hol vannak már azok a régi idők, amikor komolyan felvetődött, hogy az RMDSZ vonuljon ki a törvényhozásból, hagyjon ott egy megfigyelőt és összpontosítson a társadalomépítésre, valamint a külpolitikára? A passzív ellenállás, Erdély problémájának a nemzetközi rendezést igénylő ügyek listájára való felhelyezése távlatilag sokkal inkább sikerrel kecsegtetett volna, mint a román hatalomnak a Nyugat irányában történő legitimálása, a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának kialakulásához való segítségnyújtás.
Nehéz ma már elhinni, hogy volt olyan időszak, amikor az RMDSZ-en belül nem volt evidencia, hogy elsődleges cél a parlamentbe jutás, kiemelt prioritás a kormányzati szerepvállalás és háttérbe szorul mindaz, amiért tulajdonképpen a szervezet alakult: a közösség minél hatékonyabb megszervezése, a politikai elit és a választói bázis közötti szakadék felszámolása, a politika szervesítése, a tagság bevonása a szervezeti életbe, az önálló erdélyi magyar történelmi műhely, az autonómia megteremtése.
Bizonyára akadnak, akik szerint ez a folyamat szükségszerű része a politikai „elit” professzionalizálódásának, hiszen kevés kivétellel a világon mindenütt oligarchiák vezetik az egyes államokat, melyeknek sokkal fontosabb a klikkérdek, mint a nemzetérdek. A nemzeti érdek valamiféle képviselete inkább úgy jön számításba, mint retorikai kötelező gyakorlat a választói bázis irányában. Legalábbis ott, ahol erre egyáltalán igény van, hiszen a nemzetközi baloldal nyíltan hirdeti, élén az egyik fő ideológusával, Soros Györggyel, hogy le kell bontani a nemzeti határokat, értsd alatta: meg kell szüntetni a nemzeteket. Ebbeli igyekezetük egyes európai társadalmak nemzeti öntudatát s vele együtt ösztönös védekezőképességét (pl. német, osztrák, svéd) jelentősen lebontotta, nemzeti retorikával ezen államokban aligha lehet választást nyerni.
Az RMDSZ-re visszatérve, nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem győz 1996. november 28-án a neptunisták logikája, akik a magyar érdek kockázatos és a román belügyi szervek által ellenséges ármánynak tekintett politikáját lecserélték a román nemzetérdek szolgálatára, az önálló, magyar érdekű külpolitikát a hivatalos román külpolitikába való besimulásra, a nemzeti önkormányzatkénti működést zsákmányszerző pártpolitikára, a belső pluralizmust monolit pártegységre, a partneri civil szervezetekből vazallust, a szabad sajtóból pedig pártsajtót csináltak.
Meg is lett az eredmény.
Az RMDSZ immár nem az első számú mumus a létünkre törő román hatalom szemében, nem nemzetbiztonsági veszély, hanem a mindenkori kormány legmegbízhatóbb partnere, melynek kongresszusán a román és a magyar baloldal ad egymásnak csúcstalálkozót, s a román pártvezetők, illetve közjogi méltóságok egymás kezéből kapkodják ki a mikrofont, hogy dicsérjék az RMDSZ partneri hűségét.
Az egykori nagyívű vízióból, az állam az államban funkcióból, a magyar nemzeti önkormányzatból, a háromszintű autonómia programjából ennyi maradt: a parlamentbe jutás, mint elsődleges cél.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
2016. január 12.
Elvesztettünk 800 millió eurót
Romániának legkevesebb 800 millió eurót kell visszaszolgáltatnia az Európai Bizottságnak a 2007–2013-as Országos Vidékfejlesztési Programra (PNDR 2007-2013) kiutalt alapokból, nyilatkozta nemrég Achim Irimescu mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter.
"Nagyon sok alapunk van a 2014–2020-as vidékfejlesztési programra. Sokat kaptunk az előző periódusra is, amelyeket, sajnos, nem tudtunk teljes egészében felhasználni. Legalább 800 millió eurót kell visszaküldenünk az Európai Bizottságnak, ami fájdalmas, mert 800 millió euróból sok mindent megvalósíthattunk volna vidéken, amivel könnyítettünk volna mind a gazdálkodók, mind az egyszerű vidéki emberek életén. Sajnos, falun mindmáig a mezőgazdaság az, ami munkahelyet biztosít az embereknek" – jelentette ki Irimescu az Európai Bizottság bukaresti képviselete által szervezett Integrált vidékfejlesztés Romániában elnevezésű konferencián.
Még november közepén a volt mezőgazdasági miniszter, Daniel Constantin azt mondta, hogy 2012 májusától tavaly novemberig több mint 8 milliárd eurót sikerült lehívni mind közvetlen kifizetésekre, mind beruházási alapokra. Ez több mint 90 százalékos abszorpciót jelent, holott amikor átvette a tárcát, ez az arány mindössze 44,5% volt, mivel – mint mondta – azok, akik 2010-ben és 2011-ben pályázatokat nyertek, "nem tudták végigvinni".
Amióta a vidékfejlesztési programot elkezdték, vagyis 2008 óta a Vidékfejlesztési Finanszírozási Ügynökség (AFIR) több mint 150 ezer finanszírozási kérelmet ellenőrzött, amelyek összértéke meghaladta a 18,5 milliárd eurót.
Ugyanezen a konferencián Vasile Dîncu miniszterelnök- helyettes kijelentette: újabb országos stratégiára van szükség a vidéki kultúra megőrzéséért, mert Románia Európa utolsó olyan országa, ahol ez a kultúra még él. Véleménye szerint ez a feladat a románokra hárul, mert Európában nincs erre vonatkozó hasznosítható tapasztalat. "Újabb stratégiára van szükségünk, amelynek mindenképpen országosnak kell lennie. Ha pedig mi vagyunk Európában az utolsó, vidéki kultúrával rendelkező ország, nyilvánvaló, hogy nincs olyan európai modell, amit átvehetnénk. Tehát magunknak kell megtalálnunk a megoldásokat."
A miniszterelnök-helyettes úgy gondolja, hogy Románia EU-csatlakozása felkészületlenül érte a falvak lakóit, "halálos sebet ejtett a román földművesen, Európa agráripara úgy jött ránk, mint egykor a szovjet tankok". Ezért a vidéki embereknek mindenekelőtt képzési programokat kellene biztosítani, úgy vélte, hogy külföldi befektetők esetleg képesek lennének "felrázni" a helyi közösségeket.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)
Romániának legkevesebb 800 millió eurót kell visszaszolgáltatnia az Európai Bizottságnak a 2007–2013-as Országos Vidékfejlesztési Programra (PNDR 2007-2013) kiutalt alapokból, nyilatkozta nemrég Achim Irimescu mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter.
"Nagyon sok alapunk van a 2014–2020-as vidékfejlesztési programra. Sokat kaptunk az előző periódusra is, amelyeket, sajnos, nem tudtunk teljes egészében felhasználni. Legalább 800 millió eurót kell visszaküldenünk az Európai Bizottságnak, ami fájdalmas, mert 800 millió euróból sok mindent megvalósíthattunk volna vidéken, amivel könnyítettünk volna mind a gazdálkodók, mind az egyszerű vidéki emberek életén. Sajnos, falun mindmáig a mezőgazdaság az, ami munkahelyet biztosít az embereknek" – jelentette ki Irimescu az Európai Bizottság bukaresti képviselete által szervezett Integrált vidékfejlesztés Romániában elnevezésű konferencián.
Még november közepén a volt mezőgazdasági miniszter, Daniel Constantin azt mondta, hogy 2012 májusától tavaly novemberig több mint 8 milliárd eurót sikerült lehívni mind közvetlen kifizetésekre, mind beruházási alapokra. Ez több mint 90 százalékos abszorpciót jelent, holott amikor átvette a tárcát, ez az arány mindössze 44,5% volt, mivel – mint mondta – azok, akik 2010-ben és 2011-ben pályázatokat nyertek, "nem tudták végigvinni".
Amióta a vidékfejlesztési programot elkezdték, vagyis 2008 óta a Vidékfejlesztési Finanszírozási Ügynökség (AFIR) több mint 150 ezer finanszírozási kérelmet ellenőrzött, amelyek összértéke meghaladta a 18,5 milliárd eurót.
Ugyanezen a konferencián Vasile Dîncu miniszterelnök- helyettes kijelentette: újabb országos stratégiára van szükség a vidéki kultúra megőrzéséért, mert Románia Európa utolsó olyan országa, ahol ez a kultúra még él. Véleménye szerint ez a feladat a románokra hárul, mert Európában nincs erre vonatkozó hasznosítható tapasztalat. "Újabb stratégiára van szükségünk, amelynek mindenképpen országosnak kell lennie. Ha pedig mi vagyunk Európában az utolsó, vidéki kultúrával rendelkező ország, nyilvánvaló, hogy nincs olyan európai modell, amit átvehetnénk. Tehát magunknak kell megtalálnunk a megoldásokat."
A miniszterelnök-helyettes úgy gondolja, hogy Románia EU-csatlakozása felkészületlenül érte a falvak lakóit, "halálos sebet ejtett a román földművesen, Európa agráripara úgy jött ránk, mint egykor a szovjet tankok". Ezért a vidéki embereknek mindenekelőtt képzési programokat kellene biztosítani, úgy vélte, hogy külföldi befektetők esetleg képesek lennének "felrázni" a helyi közösségeket.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 12.
Fogyás
Más európai országokhoz hasonlóan időnként Romániában is megkongatják a vészharangot társadalomkutatók az ijesztő méreteket öltő népességfogyás miatt.
Okkal teszik, hiszen a trendek különösen riasztóak az egykor 23 millió lelkes, mára 20 millió alá süllyedt országban, ahol a masszív elvándorlás, a gyerekvállalási kedv apadása, a fokozatos elöregedés következtében drámaiak a demográfiai kilátások.
Becslések szerint 2050-re az ország népessége az 1930-ban mért szintre, 14 millió alá fog süllyedni, azt pedig könnyű kiszámolni, ezen belül miként alakul a romániai magyarok lélekszáma, ha tudjuk, hogy 2001 és 2011 között 200 ezerrel csökkent. A probléma tehát adott, már csak a népességfogyást kellene megállítani, lehetőség szerint pedig megfordítani. A kép azonban e téren is lesújtó.
A román hatóságok a rendszerváltás óta képtelenek gátat vetni a kivándorlásnak (a külföldön élő románok száma ma már meghaladja a négymilliót), nem támogatják megfelelően a családokat, a gyerekvállalást, jóformán semmit se tesznek az életminőség gyarapodása érdekében. Szörnyű leírni, de az elmúlt fél évszázad alatt a kommunista diktatúra tette a legtöbbet a termékenység növekedéséért az abortusz 1966-os betiltásával.
Mivel ez az út ma már nem járható, egyértelműen mást kellene kitalálni. Például olyasmit, mint a franciák, akik a második világháború után pénzügyi támogatásban, adókedvezményben részesítették a többgyerekes családokat, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat építettek. De itt van a frissebb, a magyar példa is: a tízmilliós lélekszám alá süllyedt anyaország népességfogyásának megállításáért az Orbán-kormány bevezette a 10 plusz 10 millió forintos otthonteremtési támogatást a három gyereket vállaló családok számára, aminek várhatóan belátható időn belül kedvező demográfiai hatása lesz.
Sokatmondó, hogy bár Németországban ugyancsak fejtörést okoz a gyerekvállalási kedv apadása, a berlini kormány inkább a bevándorlók befogadásával igyekszik pótolni a munkaerőhiányt. Pozitív és negatív példák tehát egyaránt léteznek Románia számára. Amely persze megteheti, hogy további 25 évig tétlenül szemléli a népességfogyást, ám megtörténhet, akkor már semmit nem tehet ellene.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
Más európai országokhoz hasonlóan időnként Romániában is megkongatják a vészharangot társadalomkutatók az ijesztő méreteket öltő népességfogyás miatt.
Okkal teszik, hiszen a trendek különösen riasztóak az egykor 23 millió lelkes, mára 20 millió alá süllyedt országban, ahol a masszív elvándorlás, a gyerekvállalási kedv apadása, a fokozatos elöregedés következtében drámaiak a demográfiai kilátások.
Becslések szerint 2050-re az ország népessége az 1930-ban mért szintre, 14 millió alá fog süllyedni, azt pedig könnyű kiszámolni, ezen belül miként alakul a romániai magyarok lélekszáma, ha tudjuk, hogy 2001 és 2011 között 200 ezerrel csökkent. A probléma tehát adott, már csak a népességfogyást kellene megállítani, lehetőség szerint pedig megfordítani. A kép azonban e téren is lesújtó.
A román hatóságok a rendszerváltás óta képtelenek gátat vetni a kivándorlásnak (a külföldön élő románok száma ma már meghaladja a négymilliót), nem támogatják megfelelően a családokat, a gyerekvállalást, jóformán semmit se tesznek az életminőség gyarapodása érdekében. Szörnyű leírni, de az elmúlt fél évszázad alatt a kommunista diktatúra tette a legtöbbet a termékenység növekedéséért az abortusz 1966-os betiltásával.
Mivel ez az út ma már nem járható, egyértelműen mást kellene kitalálni. Például olyasmit, mint a franciák, akik a második világháború után pénzügyi támogatásban, adókedvezményben részesítették a többgyerekes családokat, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat építettek. De itt van a frissebb, a magyar példa is: a tízmilliós lélekszám alá süllyedt anyaország népességfogyásának megállításáért az Orbán-kormány bevezette a 10 plusz 10 millió forintos otthonteremtési támogatást a három gyereket vállaló családok számára, aminek várhatóan belátható időn belül kedvező demográfiai hatása lesz.
Sokatmondó, hogy bár Németországban ugyancsak fejtörést okoz a gyerekvállalási kedv apadása, a berlini kormány inkább a bevándorlók befogadásával igyekszik pótolni a munkaerőhiányt. Pozitív és negatív példák tehát egyaránt léteznek Románia számára. Amely persze megteheti, hogy további 25 évig tétlenül szemléli a népességfogyást, ám megtörténhet, akkor már semmit nem tehet ellene.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 12.
Az alkotás csodája
Molnár Zsolt nagyváradi költő a vers műfaját „leleménnyel műveli” – mondta róla Szilágyi Aladár publicista, hozzátéve, hogy „kétségkívül költészet” az, amit a számítógépből az asztalra letesz.
A Szigligeti Stúdió termében pénteken tartott könyvbemutatón ismerkedhettek meg az érdeklődők a most megjelent kötetével, amely az utóbbi öt év termését tartalmazza. A Kódolt remény címet viselő, közel száz versből álló kis kötetről a kiadók, Szilágyi Aladár, a Holnap Kulturális Egyesület és Szűcs László, a Várad folyóirat szerkesztője beszélgettek a szerző jelenlétében. Mindketten figyelemmel kísérték a szerző munkásságát, fejlődését, és nagy örömükre szolgált, hogy egy nagyobb közönség előtt mutathatták be nem csupán a verseket, hanem magát a költőt is
Az öt ciklusba foglalt költemények (I. Elszámolás, II. Zuhanásom delét nézem, III. Anya hóembere, IV. Rövidre fogva, V. Hajnalvérrel) az emberi létezés kérdéseit járják körül mélységes filozófiával, kellő humorral és könnyítő (ön)iróniával, melyekben a tehetség rendkívüli pontosságban, a szavak metsző, tiszta kifejezéseiben köti meg az olvasó figyelmét. Szilágyi Aladár kiemelte a költő egyéni hangját, amelyet „a formai gazdagság, a nyelvi lelemények, a szóalkotás – a szómágia” tesz tökéletessé, különösen új szóképek életre hívása és a gyakran alkalmazott ellentétpárok használata által.
A születése óta mozgássérült Molnár Zsolt 2004-ben kezdett el verseket írni magántanárnője, Szabó Anna biztatására. A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária által szervezett irodalmi kör lelkes látogatója volt, amelyen a költőnő vezetésével összeült írók az Ady Sajtókollégium Kanonok-sori épületében olvasták fel egymásnak verseiket (amíg a katolikus egyház megengedte nekik, illetve a költőnő haláláig). Az évek alatt kikívánkozó, néha csak két-három szóból vagy egyetlen szakaszból álló költemények több kötetben láttak napvilágot: Verseim (2005), Kapaszkodom (2009) és De te itt maradsz(2011). 2013-ban Várad-különdíjban, Reggeli Újság és Erdélyi Riport-díjban részesült. Eleinte a tanárnője jegyezte le a szavait, de 2011 óta maga is számítógépen dolgozik, az orra segítségével.
Minden egyes leírt szó, amit az olvasónak továbbad, célba talál – legyen a cél az olvasó szíve, az elméje, vagy mindkettő. Az ember általában úgy olvas irodalmat, hogy ismeri a szerző életrajzának fontosabb adatait, vagy legalábbis hallott már a nevét, de előfordul, hogy egyáltalán nem tudja, kiről van szó. Mindezek az információk hozzátehetnek, de nem vesznek el a versek értékéből, mert a költemények önmagukban állnak az egyes ember és a személyes tapasztalatai előtt – a szerzőtől függetlenül. Az alkotás csodálatossága önmagában övezi fénnyel az azt megalkotó koponyáját, és mi, olvasók, mindenekelőtt a költeményt méltatjuk. Molnár Zsolt esetében ez különösen igaz, hiszen az olvasót a versei nem tudják nem megragadni, akár előző ismeretek hiányában olvassák azokat, akár a szerző küzdelmekkel és győzelmekkel teli életének tudatában.
Szamos Mariann. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Molnár Zsolt nagyváradi költő a vers műfaját „leleménnyel műveli” – mondta róla Szilágyi Aladár publicista, hozzátéve, hogy „kétségkívül költészet” az, amit a számítógépből az asztalra letesz.
A Szigligeti Stúdió termében pénteken tartott könyvbemutatón ismerkedhettek meg az érdeklődők a most megjelent kötetével, amely az utóbbi öt év termését tartalmazza. A Kódolt remény címet viselő, közel száz versből álló kis kötetről a kiadók, Szilágyi Aladár, a Holnap Kulturális Egyesület és Szűcs László, a Várad folyóirat szerkesztője beszélgettek a szerző jelenlétében. Mindketten figyelemmel kísérték a szerző munkásságát, fejlődését, és nagy örömükre szolgált, hogy egy nagyobb közönség előtt mutathatták be nem csupán a verseket, hanem magát a költőt is
Az öt ciklusba foglalt költemények (I. Elszámolás, II. Zuhanásom delét nézem, III. Anya hóembere, IV. Rövidre fogva, V. Hajnalvérrel) az emberi létezés kérdéseit járják körül mélységes filozófiával, kellő humorral és könnyítő (ön)iróniával, melyekben a tehetség rendkívüli pontosságban, a szavak metsző, tiszta kifejezéseiben köti meg az olvasó figyelmét. Szilágyi Aladár kiemelte a költő egyéni hangját, amelyet „a formai gazdagság, a nyelvi lelemények, a szóalkotás – a szómágia” tesz tökéletessé, különösen új szóképek életre hívása és a gyakran alkalmazott ellentétpárok használata által.
A születése óta mozgássérült Molnár Zsolt 2004-ben kezdett el verseket írni magántanárnője, Szabó Anna biztatására. A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária által szervezett irodalmi kör lelkes látogatója volt, amelyen a költőnő vezetésével összeült írók az Ady Sajtókollégium Kanonok-sori épületében olvasták fel egymásnak verseiket (amíg a katolikus egyház megengedte nekik, illetve a költőnő haláláig). Az évek alatt kikívánkozó, néha csak két-három szóból vagy egyetlen szakaszból álló költemények több kötetben láttak napvilágot: Verseim (2005), Kapaszkodom (2009) és De te itt maradsz(2011). 2013-ban Várad-különdíjban, Reggeli Újság és Erdélyi Riport-díjban részesült. Eleinte a tanárnője jegyezte le a szavait, de 2011 óta maga is számítógépen dolgozik, az orra segítségével.
Minden egyes leírt szó, amit az olvasónak továbbad, célba talál – legyen a cél az olvasó szíve, az elméje, vagy mindkettő. Az ember általában úgy olvas irodalmat, hogy ismeri a szerző életrajzának fontosabb adatait, vagy legalábbis hallott már a nevét, de előfordul, hogy egyáltalán nem tudja, kiről van szó. Mindezek az információk hozzátehetnek, de nem vesznek el a versek értékéből, mert a költemények önmagukban állnak az egyes ember és a személyes tapasztalatai előtt – a szerzőtől függetlenül. Az alkotás csodálatossága önmagában övezi fénnyel az azt megalkotó koponyáját, és mi, olvasók, mindenekelőtt a költeményt méltatjuk. Molnár Zsolt esetében ez különösen igaz, hiszen az olvasót a versei nem tudják nem megragadni, akár előző ismeretek hiányában olvassák azokat, akár a szerző küzdelmekkel és győzelmekkel teli életének tudatában.
Szamos Mariann. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. január 12.
Marosvásárhely, az „indikátoreset”
Az erdélyi magyar politikai erők összefogását szorgalmazta Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának adott évértékelő interjújában. Az elmúlt esztendő legszomorúbb tapasztalataként Tőkés a román hatalom részéről tapasztalható fokozott magyarellenességet nevezte meg. „A legnegatívabb dolog, ami a múlt évre jellemző az a beteges hungarofóbia, az az állampolitikai rangon működő magyarellenesség, amellyel nap mint nap szembetaláljuk magunkat, amely már eljutott a székelyföldi terrorvádig (...)” – mondta Tőkés.
A nemzetpolitikai célok érdekében egységes fellépést szorgalmazva Tőkés kifejtette: „ennek az egységnek egyébként a legfontosabb alapelve, hogy megalkuvás, opportunizmus nélkül kell védenünk a magyar embereket, a magyar érdekeket, ez Kárpát-medencei szinten a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nyilvánul meg”. Tekintettel az idei választásokra, az összefogás, az egységes fellépés megteremtését elodázhatatlannak tartja. „Éppen ennek a kérdésnek a szakítópróbája zajlik Marosvásárhelyen, Erdély újkori frontvárosában. Zaklatott múltat tud maga mögött Marosvásárhely. Dorin Florea polgármester korszaka a maga módján Kolozsvár Funar-korszakára emlékeztet bennünket. A leépülés, a háttérbe szorulás, az önfeladás területe Marosvásárhely (…)” – fejtette ki Tőkés, majd így folytatta: „a választások élére állítjuk a magyar–magyar párbeszéd kérdését, és a nemzeti együttműködés rendszerének a külhoni részeként nekünk is együtt kell működnünk idehaza. Ez most már olyan parancsoló kényszer, olyan parancsoló belső kényszer, amely elől nem lehet kitérni, ennek indikátoresete a marosvásárhelyi helyhatósági választások lesznek, ezért aztán én magam is azon vagyok, és azért drukkolok, hogy sikerüljön a józanabb marosvásárhelyi RMDSZ-politikának érvényesülnie (…)”.
Mit mondjak, irigylem Tőkés optimizmusát, különösen azt a gyanútlan derűt, amivel a kialakulni látszó vásárhelyi összefogást szemléli. Innen, a helyszínről egészen másként fest a helyzet, nehezen hihető, hogy közös önkormányzati képviselői jelöltlista hiányában, csupán a ki(elő)választott polgármesterjelölt személye körül szélesebb egység alakítható ki…
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az erdélyi magyar politikai erők összefogását szorgalmazta Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának adott évértékelő interjújában. Az elmúlt esztendő legszomorúbb tapasztalataként Tőkés a román hatalom részéről tapasztalható fokozott magyarellenességet nevezte meg. „A legnegatívabb dolog, ami a múlt évre jellemző az a beteges hungarofóbia, az az állampolitikai rangon működő magyarellenesség, amellyel nap mint nap szembetaláljuk magunkat, amely már eljutott a székelyföldi terrorvádig (...)” – mondta Tőkés.
A nemzetpolitikai célok érdekében egységes fellépést szorgalmazva Tőkés kifejtette: „ennek az egységnek egyébként a legfontosabb alapelve, hogy megalkuvás, opportunizmus nélkül kell védenünk a magyar embereket, a magyar érdekeket, ez Kárpát-medencei szinten a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nyilvánul meg”. Tekintettel az idei választásokra, az összefogás, az egységes fellépés megteremtését elodázhatatlannak tartja. „Éppen ennek a kérdésnek a szakítópróbája zajlik Marosvásárhelyen, Erdély újkori frontvárosában. Zaklatott múltat tud maga mögött Marosvásárhely. Dorin Florea polgármester korszaka a maga módján Kolozsvár Funar-korszakára emlékeztet bennünket. A leépülés, a háttérbe szorulás, az önfeladás területe Marosvásárhely (…)” – fejtette ki Tőkés, majd így folytatta: „a választások élére állítjuk a magyar–magyar párbeszéd kérdését, és a nemzeti együttműködés rendszerének a külhoni részeként nekünk is együtt kell működnünk idehaza. Ez most már olyan parancsoló kényszer, olyan parancsoló belső kényszer, amely elől nem lehet kitérni, ennek indikátoresete a marosvásárhelyi helyhatósági választások lesznek, ezért aztán én magam is azon vagyok, és azért drukkolok, hogy sikerüljön a józanabb marosvásárhelyi RMDSZ-politikának érvényesülnie (…)”.
Mit mondjak, irigylem Tőkés optimizmusát, különösen azt a gyanútlan derűt, amivel a kialakulni látszó vásárhelyi összefogást szemléli. Innen, a helyszínről egészen másként fest a helyzet, nehezen hihető, hogy közös önkormányzati képviselői jelöltlista hiányában, csupán a ki(elő)választott polgármesterjelölt személye körül szélesebb egység alakítható ki…
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 12.
Felcsíkon forgatott a Hazajárók csapata
„Mi turisták vagyunk, és a Kárpátok a mindenünk, a kedvenc hegységünk. Egész életünket arra tettük fel, hogy a Kárpát-medence tájait járjuk, a hegyeket, ugyanígy a medence legkülönbözőbb területeinek a magyar közösségeit. Rengeteg élményben volt részünk, olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy szerettük volna, ha ezt mások is megtapasztalják” – vallja Moys Zoltán, a Hazajárók című közismert televíziós műsor rendezője.
A napokban Felcsíkon forgatott stábjuk hat tagja, és bár egy részt terveztek, végül kettőnek a felvételeit készítették el, hiszen amint a rendező beszélgetésünk során elmondta: minden faluban rengeteg kiváló magyar ember él, számtalan a műemlék, a hagyomány, a legenda, amit nem lehetett „kihagyni”.
2011 őszén indult Hazajárók, és mint Moys Zoltántól megtudtuk: hegyjáró emberekként az volt az alapkoncepciójuk, hogy bemutassák a nézőknek a Kárpátok hegyrendszerét. „Közben persze szembesültünk azzal, hogy a hegyek lábánál élnek emberek is, legtöbbször magyar közösségek, és akkor kettős lett a cél, hogy a hegyek mellett bemutassuk azokat az embereket is. Olyan rengeteg élményben volt részünk, hogy szerettük volna, ha ezt mások is megtapasztalják. Az egész műsor azért indult el, mert gyerekkorunk óta azt tettük, amit most, vagyis jártuk a Kárpát-medencét, és találkoztunk rengeteg jó emberrel. Nagyon sokan nem tudják, hogy a saját hazájukban olyan földrajzi-természeti értékek vannak, és olyan emberi kapcsolatok születhetnek, ami sehol nyugati országban nem tapasztalható meg. Milyen jó, ha az ember, amikor például a nyaralását tervezi, nem a görög tengerpartra meg Olaszországra gondol, hanem azt mondja, hogy menjünk el a Szent Anna-tóhoz, vagy a Déli-Kárpátokba, illetve Kárpátaljára, Felvidékre, és igazából saját kis közegünkben sokkal nagyobb élmények és csodálatos helyek várnak– véli a rendező.
Büszkék, hogy bemutathatják
Eleinte úgy próbálták kiválasztani a forgatási helyszíneket, hogy legyen egy egészséges földrajzi egyensúly, hogy minden területre eljussanak, a Kárpátok minden hegységébe, aztán mind több meghívásuk lett. „Most például azért vagyunk itt, mert a madéfalvi veszedelem évfordulóján tartott megemlékezésre három éve kaptunk meghívást, és most jött el az idő, hogy részt tudjunk venni. A forgatásaink fele jelenleg meghívásos alapon zajlik, egyre több olyan lokálpatrióta hív minket, aki büszke arra, ahol él, és szeretné bemutatni nekünk, mi viszont büszkék vagyunk arra, hogy ezt bemutathatjuk” – meséli Moys.
Nehézség a szívélyes fogadtatás
Bármennyire furcsán hangzik, legfőbb nehézségként a rendező a szíves vendéglátást említi. „Kevés időnk van egy-egy részt leforgatni, de óriási szeretettel várnak mindenhol, és így néha nehéz továbblendülni egy-egy helyszínről. Eléggé be van osztva az időnk, de sokszor olyan kedvesen fogadnak – volt olyan, hogy disznót vágtak miattunk –, hogy az már a forgatás rovására is megy. Egy rész forgatása kb. 2-3 nap alatt zajlik. Székelyföldön a legnehezebb, mert normál esetben, ha szórványtelepen vagyunk vagy egy olyan helyen, ahol mondjuk kevesebb magyar él, egy óra alatt le tudjuk forgatni a műsort, de itt több óra kell egy faluhoz, mindenhol rengeteg a legenda, sok olyan helyi ikonikus ember meg helyszín van, hogy órák telnek el.”
Ráeszméltek, hogy magyarok
Mi jelent a legnagyobb elismerést a Hazajárók létrehozói számára? „Mindig azok a helyi emberek, akik nézik a műsorunkat, felismerik a szereplőinket, és éreztetik, hogy amit csinálunk, az számukra fontos. Főleg a szórványtelepüléseken próbálunk nagyon koncentrálni arra, hogy felkaroljuk és bemutassuk azokat az apró magyar településeket, amelyek már utolsó bástyái a magyarságnak egy-egy területen, s ha ott járunk, és ott kapunk pozitív visszajelzéseket, nagyon fontos számunkra. Volt például olyan, hogy egy néptánccsoport azért alakult meg a faluban, mert tudták, hogy mi érkezünk. Ráeszméltek, hogy ők magyarok, és fontos számukra a néphagyomány” – idézi fel.
Székelyföldön szeretik legjobban
A Kárpát-medencét járva, hol a legjobb számukra – kérdeztem Moys Zoltántól. „Nekünk az, hogy hol szeretjük a legjobban, és mi a legfontosabb számunkra, különválik. Nagyon fontos célunk, egyfajta missziónk, hogy a szórványmagyarságot felkaroljuk, azokat a településeket, ahol szórványban élnek a magyarok. De hogy hol szeretjük a legjobban, őszinte leszek: természetesen Székelyföldön, de ez azért van, mert itt egy olyan különleges világ vár ránk, amit nagyon nehéz leírni. Itt mindenhol olyan hihetetlen vendégszeretettel fogadnak minket, ami összehasonlíthatatlan, olyan élmények várnak ránk itt, amit nem lehet a műsorban átadni. A műsor kereteit szétfeszíti a valóság. Amit átélünk itt egy-egy forgatás alkalmával, nehéz belesűríteni 26 percbe. Mindenkit arra biztatok, aki nem itt él, hogy jöjjön el, és a saját bőrén tapasztalják meg, milyen, amikor egy világ végének tűnő kis székely faluba elérkezik a Kárpát-medence bármelyik szegletéből, éljék át ezt a szeretetet” – hangsúlyozza.
Székelyföld a magyarság lelkiismerete
Hobbi és munka szétválaszthatatlan számukra, tulajdonképpen baráti társaság a stáb. „A Kárpát-medence minden szegletét bejártuk már, voltunk Őrvidéken, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján, de Székelyföldre mindig annak tudatában jövünk, hogy itt olyan emberekkel találkozunk, akik tudják, mi a honismeret, hazaszeretet, az identitástudat megőrzése, amiről a műsorunk szól. Székelyföld tulajdonképpen a lelkiismerete a magyarságnak, egy akkumulátora, ami példamutató erőt sugároz. Példa arra, miként lehet a huszonegyedik században úgy megőrizni az identitásunkat, hogy közben haladunk a korral, úgy kapaszkodunk a múltunkba, hogy közben a jövőnket építjük. Úgy érezzük, ez Székelyföldön megvalósul. Nem egy skanzenszerű hagyományőrzésről van szó, hanem jövőépítésről is egyben. A kettő összekapcsolódik, és ez mintaértékű szerintünk az egész medencére – véli Moys Zoltán tiszteletbeli székelyként.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro
„Mi turisták vagyunk, és a Kárpátok a mindenünk, a kedvenc hegységünk. Egész életünket arra tettük fel, hogy a Kárpát-medence tájait járjuk, a hegyeket, ugyanígy a medence legkülönbözőbb területeinek a magyar közösségeit. Rengeteg élményben volt részünk, olyan tapasztalatokat szereztünk, hogy szerettük volna, ha ezt mások is megtapasztalják” – vallja Moys Zoltán, a Hazajárók című közismert televíziós műsor rendezője.
A napokban Felcsíkon forgatott stábjuk hat tagja, és bár egy részt terveztek, végül kettőnek a felvételeit készítették el, hiszen amint a rendező beszélgetésünk során elmondta: minden faluban rengeteg kiváló magyar ember él, számtalan a műemlék, a hagyomány, a legenda, amit nem lehetett „kihagyni”.
2011 őszén indult Hazajárók, és mint Moys Zoltántól megtudtuk: hegyjáró emberekként az volt az alapkoncepciójuk, hogy bemutassák a nézőknek a Kárpátok hegyrendszerét. „Közben persze szembesültünk azzal, hogy a hegyek lábánál élnek emberek is, legtöbbször magyar közösségek, és akkor kettős lett a cél, hogy a hegyek mellett bemutassuk azokat az embereket is. Olyan rengeteg élményben volt részünk, hogy szerettük volna, ha ezt mások is megtapasztalják. Az egész műsor azért indult el, mert gyerekkorunk óta azt tettük, amit most, vagyis jártuk a Kárpát-medencét, és találkoztunk rengeteg jó emberrel. Nagyon sokan nem tudják, hogy a saját hazájukban olyan földrajzi-természeti értékek vannak, és olyan emberi kapcsolatok születhetnek, ami sehol nyugati országban nem tapasztalható meg. Milyen jó, ha az ember, amikor például a nyaralását tervezi, nem a görög tengerpartra meg Olaszországra gondol, hanem azt mondja, hogy menjünk el a Szent Anna-tóhoz, vagy a Déli-Kárpátokba, illetve Kárpátaljára, Felvidékre, és igazából saját kis közegünkben sokkal nagyobb élmények és csodálatos helyek várnak– véli a rendező.
Büszkék, hogy bemutathatják
Eleinte úgy próbálták kiválasztani a forgatási helyszíneket, hogy legyen egy egészséges földrajzi egyensúly, hogy minden területre eljussanak, a Kárpátok minden hegységébe, aztán mind több meghívásuk lett. „Most például azért vagyunk itt, mert a madéfalvi veszedelem évfordulóján tartott megemlékezésre három éve kaptunk meghívást, és most jött el az idő, hogy részt tudjunk venni. A forgatásaink fele jelenleg meghívásos alapon zajlik, egyre több olyan lokálpatrióta hív minket, aki büszke arra, ahol él, és szeretné bemutatni nekünk, mi viszont büszkék vagyunk arra, hogy ezt bemutathatjuk” – meséli Moys.
Nehézség a szívélyes fogadtatás
Bármennyire furcsán hangzik, legfőbb nehézségként a rendező a szíves vendéglátást említi. „Kevés időnk van egy-egy részt leforgatni, de óriási szeretettel várnak mindenhol, és így néha nehéz továbblendülni egy-egy helyszínről. Eléggé be van osztva az időnk, de sokszor olyan kedvesen fogadnak – volt olyan, hogy disznót vágtak miattunk –, hogy az már a forgatás rovására is megy. Egy rész forgatása kb. 2-3 nap alatt zajlik. Székelyföldön a legnehezebb, mert normál esetben, ha szórványtelepen vagyunk vagy egy olyan helyen, ahol mondjuk kevesebb magyar él, egy óra alatt le tudjuk forgatni a műsort, de itt több óra kell egy faluhoz, mindenhol rengeteg a legenda, sok olyan helyi ikonikus ember meg helyszín van, hogy órák telnek el.”
Ráeszméltek, hogy magyarok
Mi jelent a legnagyobb elismerést a Hazajárók létrehozói számára? „Mindig azok a helyi emberek, akik nézik a műsorunkat, felismerik a szereplőinket, és éreztetik, hogy amit csinálunk, az számukra fontos. Főleg a szórványtelepüléseken próbálunk nagyon koncentrálni arra, hogy felkaroljuk és bemutassuk azokat az apró magyar településeket, amelyek már utolsó bástyái a magyarságnak egy-egy területen, s ha ott járunk, és ott kapunk pozitív visszajelzéseket, nagyon fontos számunkra. Volt például olyan, hogy egy néptánccsoport azért alakult meg a faluban, mert tudták, hogy mi érkezünk. Ráeszméltek, hogy ők magyarok, és fontos számukra a néphagyomány” – idézi fel.
Székelyföldön szeretik legjobban
A Kárpát-medencét járva, hol a legjobb számukra – kérdeztem Moys Zoltántól. „Nekünk az, hogy hol szeretjük a legjobban, és mi a legfontosabb számunkra, különválik. Nagyon fontos célunk, egyfajta missziónk, hogy a szórványmagyarságot felkaroljuk, azokat a településeket, ahol szórványban élnek a magyarok. De hogy hol szeretjük a legjobban, őszinte leszek: természetesen Székelyföldön, de ez azért van, mert itt egy olyan különleges világ vár ránk, amit nagyon nehéz leírni. Itt mindenhol olyan hihetetlen vendégszeretettel fogadnak minket, ami összehasonlíthatatlan, olyan élmények várnak ránk itt, amit nem lehet a műsorban átadni. A műsor kereteit szétfeszíti a valóság. Amit átélünk itt egy-egy forgatás alkalmával, nehéz belesűríteni 26 percbe. Mindenkit arra biztatok, aki nem itt él, hogy jöjjön el, és a saját bőrén tapasztalják meg, milyen, amikor egy világ végének tűnő kis székely faluba elérkezik a Kárpát-medence bármelyik szegletéből, éljék át ezt a szeretetet” – hangsúlyozza.
Székelyföld a magyarság lelkiismerete
Hobbi és munka szétválaszthatatlan számukra, tulajdonképpen baráti társaság a stáb. „A Kárpát-medence minden szegletét bejártuk már, voltunk Őrvidéken, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján, de Székelyföldre mindig annak tudatában jövünk, hogy itt olyan emberekkel találkozunk, akik tudják, mi a honismeret, hazaszeretet, az identitástudat megőrzése, amiről a műsorunk szól. Székelyföld tulajdonképpen a lelkiismerete a magyarságnak, egy akkumulátora, ami példamutató erőt sugároz. Példa arra, miként lehet a huszonegyedik században úgy megőrizni az identitásunkat, hogy közben haladunk a korral, úgy kapaszkodunk a múltunkba, hogy közben a jövőnket építjük. Úgy érezzük, ez Székelyföldön megvalósul. Nem egy skanzenszerű hagyományőrzésről van szó, hanem jövőépítésről is egyben. A kettő összekapcsolódik, és ez mintaértékű szerintünk az egész medencére – véli Moys Zoltán tiszteletbeli székelyként.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro
2016. január 13.
Két hónap alatt
188 vádlott, 65 végleges ítélet
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közleménye szerint 2015 novemberében és decemberében 65 végleges bírósági ítélet született korrupciós ügyekben, amelyek során 188 vádlottat ítéltek el. Ezek között volt egy bírósági főügyész, egy bíró, kilenc ügyvéd, két bírósági végrehajtó, öt rendőrtiszt, öt cégvezető, egy város polgármestere, kétorvos, egy egyetemi rektor, négy pénzügyőr és öt vámos. A 188 vádlottra kiszabott büntetések 11 év letöltendő és 1 év felfüggesztett börtönbüntetés közöttiek.
A DNA honlapján, a ww.pna.ro-n a Korrupcióellenes Ügyészség 2014-es és 2013-as jelentése található meg, részletek a www.pna.ro Közlemények – végleges ítéletek cím alatt találhatók.
Közel húsz százalékkal nőtt a korrupciós dossziék száma Maros megyében
Maros megyében a DNA 2014-es jelentése szerint közel húsz százalékkal nőtt a korrupciós dossziék száma. Az év folyamán 316 ügyük volt, amelyből 137 esetben született megoldás, 179 ügy megoldatlan maradt. 2014-ben 29 vádlott ellen indult eljárás, egy személyt helyeztek előzetes letartóztatásba, három esetben végleges felmentő ítélet született.
Szemináriumok, felkészítők
Mint már arról tájékoztattuk olvasóinkat, Marosvásárhelyen a prefektúra kollégiuma decemberi ülésén ismertette a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Maros megyei kirendeltségének a belügyminisztérium alkalmazottai körében tapasztalható korrupció megelőzése és visszaszorítása céljából 2015 első tíz hónapjában kifejtett tevékenységét, amely során 68 tájékoztatót, 30 korrupció elleni felkészítőt tartottak a belügyminisztérium alkalmazottai számára. Előbbin 1243 személy, a felkészítőkön a belügyminisztérium 468 alkalmazottja vett részt. Az elemzésből az is kiderült, hogy az év folyamán 14 alkalommal rendeltek el vád alá helyezést, 16 személyt fogadtak kihallgatáson, 24 petíciót ellenőriztek.
Hangzatos nevek a megyéből
Arról is tájékoztattunk a múlt év decemberében, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség három Maros megyei település polgármestere, több köztisztviselő, illetve helyi tanácsos ellen emelt vádat.
A legnagyobb érdeklődést a Marosvásárhely polgármestere ellen indított, a Hargita megyei törvényszéken kezdődő korrupciós per váltotta ki, de hasonló eljárás van folyamatban Nyárádtő, illetve Szászrégen polgármestere ellen is.
A DNA december 9-i közleménye értelmében több korrupciós bűncselekmény, többek között hivatali visszaélés, pénzmosás elkövetésével gyanúsítják Prodan Victort, Nyárádtő polgármesterét. Ugyanebben a perben gyanúsítottként szerepel Mailat Virgil, a Solar Energy Park M&S Kft. adminisztrátora, illetve a Solar Energy Park M&S Kft. Az ellenük felhozott vád bűnrészesség. A Terraflor Kft.-t érdekellentéttel vádolja a DNA.
A vádirat értelmében Nyárádtő polgármestere 2012 végén Mailat Virgil és a Solar Energy Park M&S Kft. segítségével egy 5,94 hektáros földterületet átjátszott a Solar Energy Park M&S Kft.-nek. A DNA szerint Prodan a szóban forgó területet nem szolgáltatta vissza, hanem áron alul (hektáronként 3000 lejért) felvásárolta bizonyos, a területre jogosult, roma nemzetiségű személyektől, sürgősségi eljárással telekeltette és továbbadta Mailat Virgilnek 242.316 euróért. A területre az üzletember nap-elemparkot építtetett.
A polgármestert azzal is gyanúsítják, hogy 2012 decembere és 2014 decembere között közpénzekből 41.773 lej kifizetését hagyta jóvá a felesége által adminisztrált Terraflor Kft.-nek, különböző szolgáltatások (ünnepségek, rendezvények, étkeztetés) ellenértékeként.
December 15-én a DNA marosvásárhelyi irodája elrendelte a Szászrégen polgármestere, Precup Maria elleni bűnügyi vizsgálat folytatását. A polgármester asszonyt 24 órára őrizetbe vették. Az ellene felhozott vád: csúszópénz elfogadása és hivatali visszaélés. Precup Mariát pénz bizonyos munkálatokra való jogtalan kiutalásával gyanúsították, aki ezáltal – az ügyészek szerint – 75.000 lejjel károsította meg a város költségvetését. A DNA december 16-án közleményben tért vissza az ügyre, és tájékoztatta a sajtót, hogy Precup Mariát 60 napig tartó bírói felügyelet alá helyezték, ami azt jelenti, hogy 2016. február 13-ig nem töltheti be tisztségét, nem tartózkodhat a polgármesteri hivatal épületében, ahányszor hívatják, meg kell jelennie a DNA marosvásárhelyi székhelyén, értesítenie kell a Korrupcióellenes Ügyészséget, ha lakhelyet változtat, a rendőrség által meghatározott időpontokban vagy amikor hívatják, meg kell jelennie a rendőrség bűnügyi osztályán, nem hagyhatja el az ország területét, nem kommunikálhat a per más vádlottjaival, tanúival, nem tarthat magánál lőfegyvert. Később ezt a határozatot is visszavonták, és Precup Mariát visszahelyezték jogaiba.
Marosvásárhely polgármestere esetében a DNA december 16-án közölte, hogy elrendelte Dorin Florea polgármester, Kiss Imola gazdasági igazgató, Cioban Maria volt jegyző, Maior Sergiu-Claudiu alpolgármester, Benedek István és Farcas Ioan városi tanácsosok, Bakó Attila László, Macesanu Emil Virgil köztisztviselők, Man Ioan Nucu, az ASA 2013 Sportegyesület elnöke, az ASA 2013 Sportegyesület bíróság elé állítását.
A vádirat szerint a polgármestert és a gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel, Cioban Mariát, Maior Sergiu-Claudiut, Benedek Istvánt, Farcas Ioant, Bakó Attila Lászlót, Macesanu Emil Virgilt hivatali visszaélésben való bűnrészességgel, Man Ioan Nucut hivatali visszaélésben való bűnrészességgel, pénzalapok eredeti rendeltetésüktől eltérő célra való felhasználásával gyanúsítják. A vádirat szerint a vádlottak azáltal, hogy kezdeményezték, illetve megszavazták az ASA futballklub finanszírozását mintegy 7 millió lejjel, megkárosították a helyi költség-vetést.
A pert a Hargita megyei törvényszékre utalták tárgyalásra, a vádlottak szabadlábon védekezhetnek. A DNA mindegyik közleményében hangsúlyozza: az ártatlanság vélelme megilleti a vádlottakat.
Nem következetes a korrupció elleni harc Romániában
A korrupció továbbra is az egyik legnagyobb kihívás Európa számára: évente 120 milliárd euró kárt okoz az Európai Unió gazdaságának. Ez derült ki az Európai Bizottságnak a huszonnyolc tagállam korrupciós helyzetét vizsgáló, múlt év elején napvilágot látott jelentéséből, amely szerint Románia 43 ponttal a 69. helyen áll a Transparency International korrupciós érzékelési indexén. A politikai életben tapasztalt korrupció mellett a "kisstílű" megvesztegetés számít továbbra is a leggyakoribb problémának Romániában, illetve az, hogy a korrupció elleni harc felszámolását szolgáló politikai akarat nem következetes. Az EB azt javasolta, hogy Románia hozzon meg minden szükséges intézkedést a magas szintű korrupciós ügyek kivizsgálásának sikere érdekében. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy miközben a magas szintű korrupciós ügyek felszámolása terén történtek előrelépések, a "kisstílű" vesztegetések felderítése terén továbbra is rosszul teljesít, de bőven van még tennivaló a korrupció megelőzése terén is. Ezek mellett a pártfinanszírozást, a közbeszerzési eljárások ellenőrzését és a közhivatalt viselők összeférhetetlenségét nevezi meg olyan területként, ahol Románia további erőfeszítéseket tehet. Brüsszel ugyanakkor lépéseket várt a hálapénzek gyakorlatának felszámolására is az egészségügyben.
(Hogy mennyire sikerült, kiderülhet majd a 2015-ről szóló országjelentésből.)
Az ENSZ számonkérhetőséget szorgalmaz
Világnapja is van a korrupció elleni harcnak, amelyet az ENSZ Korrupció Elleni Egyezményének 2005. decemberi hatályba lépése óta minden év december 9- én tartanak. Az egyezmény szerint az Egyesült Nemzetek Szövetsége "aggodalommal tekint arra, hogy a korrupció súlyos gondot és fenyegetést jelent a társadalmak stabilitására és biztonságára, aláássa a demokrácia intézményeit és a demokratikus értékeket, az erkölcsi értékeket és az igazságosságot, továbbá veszélyezteti a fenntartható fejlődést és a jogállamiságot", az egyezményt hatalommal ruházza fel annak érdekében, hogy képes legyen "elősegíteni és megerősíteni a korrupció hatékonyabb és hatásosabb megelőzésére és felszámolására irányuló intézkedéseket; elősegíteni, megkönnyíteni és támogatni a nemzetközi együttműködést és technikai segítségnyújtást a korrupció megelőzése és a korrupció ellen folytatott harc során […]; elősegíteni a közügyekben és a köztulajdonnal kapcsolatban a becsületességet, a számonkérhető-séget és a közügyek és köztulajdon helyes kezelését".
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
188 vádlott, 65 végleges ítélet
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közleménye szerint 2015 novemberében és decemberében 65 végleges bírósági ítélet született korrupciós ügyekben, amelyek során 188 vádlottat ítéltek el. Ezek között volt egy bírósági főügyész, egy bíró, kilenc ügyvéd, két bírósági végrehajtó, öt rendőrtiszt, öt cégvezető, egy város polgármestere, kétorvos, egy egyetemi rektor, négy pénzügyőr és öt vámos. A 188 vádlottra kiszabott büntetések 11 év letöltendő és 1 év felfüggesztett börtönbüntetés közöttiek.
A DNA honlapján, a ww.pna.ro-n a Korrupcióellenes Ügyészség 2014-es és 2013-as jelentése található meg, részletek a www.pna.ro Közlemények – végleges ítéletek cím alatt találhatók.
Közel húsz százalékkal nőtt a korrupciós dossziék száma Maros megyében
Maros megyében a DNA 2014-es jelentése szerint közel húsz százalékkal nőtt a korrupciós dossziék száma. Az év folyamán 316 ügyük volt, amelyből 137 esetben született megoldás, 179 ügy megoldatlan maradt. 2014-ben 29 vádlott ellen indult eljárás, egy személyt helyeztek előzetes letartóztatásba, három esetben végleges felmentő ítélet született.
Szemináriumok, felkészítők
Mint már arról tájékoztattuk olvasóinkat, Marosvásárhelyen a prefektúra kollégiuma decemberi ülésén ismertette a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Maros megyei kirendeltségének a belügyminisztérium alkalmazottai körében tapasztalható korrupció megelőzése és visszaszorítása céljából 2015 első tíz hónapjában kifejtett tevékenységét, amely során 68 tájékoztatót, 30 korrupció elleni felkészítőt tartottak a belügyminisztérium alkalmazottai számára. Előbbin 1243 személy, a felkészítőkön a belügyminisztérium 468 alkalmazottja vett részt. Az elemzésből az is kiderült, hogy az év folyamán 14 alkalommal rendeltek el vád alá helyezést, 16 személyt fogadtak kihallgatáson, 24 petíciót ellenőriztek.
Hangzatos nevek a megyéből
Arról is tájékoztattunk a múlt év decemberében, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség három Maros megyei település polgármestere, több köztisztviselő, illetve helyi tanácsos ellen emelt vádat.
A legnagyobb érdeklődést a Marosvásárhely polgármestere ellen indított, a Hargita megyei törvényszéken kezdődő korrupciós per váltotta ki, de hasonló eljárás van folyamatban Nyárádtő, illetve Szászrégen polgármestere ellen is.
A DNA december 9-i közleménye értelmében több korrupciós bűncselekmény, többek között hivatali visszaélés, pénzmosás elkövetésével gyanúsítják Prodan Victort, Nyárádtő polgármesterét. Ugyanebben a perben gyanúsítottként szerepel Mailat Virgil, a Solar Energy Park M&S Kft. adminisztrátora, illetve a Solar Energy Park M&S Kft. Az ellenük felhozott vád bűnrészesség. A Terraflor Kft.-t érdekellentéttel vádolja a DNA.
A vádirat értelmében Nyárádtő polgármestere 2012 végén Mailat Virgil és a Solar Energy Park M&S Kft. segítségével egy 5,94 hektáros földterületet átjátszott a Solar Energy Park M&S Kft.-nek. A DNA szerint Prodan a szóban forgó területet nem szolgáltatta vissza, hanem áron alul (hektáronként 3000 lejért) felvásárolta bizonyos, a területre jogosult, roma nemzetiségű személyektől, sürgősségi eljárással telekeltette és továbbadta Mailat Virgilnek 242.316 euróért. A területre az üzletember nap-elemparkot építtetett.
A polgármestert azzal is gyanúsítják, hogy 2012 decembere és 2014 decembere között közpénzekből 41.773 lej kifizetését hagyta jóvá a felesége által adminisztrált Terraflor Kft.-nek, különböző szolgáltatások (ünnepségek, rendezvények, étkeztetés) ellenértékeként.
December 15-én a DNA marosvásárhelyi irodája elrendelte a Szászrégen polgármestere, Precup Maria elleni bűnügyi vizsgálat folytatását. A polgármester asszonyt 24 órára őrizetbe vették. Az ellene felhozott vád: csúszópénz elfogadása és hivatali visszaélés. Precup Mariát pénz bizonyos munkálatokra való jogtalan kiutalásával gyanúsították, aki ezáltal – az ügyészek szerint – 75.000 lejjel károsította meg a város költségvetését. A DNA december 16-án közleményben tért vissza az ügyre, és tájékoztatta a sajtót, hogy Precup Mariát 60 napig tartó bírói felügyelet alá helyezték, ami azt jelenti, hogy 2016. február 13-ig nem töltheti be tisztségét, nem tartózkodhat a polgármesteri hivatal épületében, ahányszor hívatják, meg kell jelennie a DNA marosvásárhelyi székhelyén, értesítenie kell a Korrupcióellenes Ügyészséget, ha lakhelyet változtat, a rendőrség által meghatározott időpontokban vagy amikor hívatják, meg kell jelennie a rendőrség bűnügyi osztályán, nem hagyhatja el az ország területét, nem kommunikálhat a per más vádlottjaival, tanúival, nem tarthat magánál lőfegyvert. Később ezt a határozatot is visszavonták, és Precup Mariát visszahelyezték jogaiba.
Marosvásárhely polgármestere esetében a DNA december 16-án közölte, hogy elrendelte Dorin Florea polgármester, Kiss Imola gazdasági igazgató, Cioban Maria volt jegyző, Maior Sergiu-Claudiu alpolgármester, Benedek István és Farcas Ioan városi tanácsosok, Bakó Attila László, Macesanu Emil Virgil köztisztviselők, Man Ioan Nucu, az ASA 2013 Sportegyesület elnöke, az ASA 2013 Sportegyesület bíróság elé állítását.
A vádirat szerint a polgármestert és a gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel, Cioban Mariát, Maior Sergiu-Claudiut, Benedek Istvánt, Farcas Ioant, Bakó Attila Lászlót, Macesanu Emil Virgilt hivatali visszaélésben való bűnrészességgel, Man Ioan Nucut hivatali visszaélésben való bűnrészességgel, pénzalapok eredeti rendeltetésüktől eltérő célra való felhasználásával gyanúsítják. A vádirat szerint a vádlottak azáltal, hogy kezdeményezték, illetve megszavazták az ASA futballklub finanszírozását mintegy 7 millió lejjel, megkárosították a helyi költség-vetést.
A pert a Hargita megyei törvényszékre utalták tárgyalásra, a vádlottak szabadlábon védekezhetnek. A DNA mindegyik közleményében hangsúlyozza: az ártatlanság vélelme megilleti a vádlottakat.
Nem következetes a korrupció elleni harc Romániában
A korrupció továbbra is az egyik legnagyobb kihívás Európa számára: évente 120 milliárd euró kárt okoz az Európai Unió gazdaságának. Ez derült ki az Európai Bizottságnak a huszonnyolc tagállam korrupciós helyzetét vizsgáló, múlt év elején napvilágot látott jelentéséből, amely szerint Románia 43 ponttal a 69. helyen áll a Transparency International korrupciós érzékelési indexén. A politikai életben tapasztalt korrupció mellett a "kisstílű" megvesztegetés számít továbbra is a leggyakoribb problémának Romániában, illetve az, hogy a korrupció elleni harc felszámolását szolgáló politikai akarat nem következetes. Az EB azt javasolta, hogy Románia hozzon meg minden szükséges intézkedést a magas szintű korrupciós ügyek kivizsgálásának sikere érdekében. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy miközben a magas szintű korrupciós ügyek felszámolása terén történtek előrelépések, a "kisstílű" vesztegetések felderítése terén továbbra is rosszul teljesít, de bőven van még tennivaló a korrupció megelőzése terén is. Ezek mellett a pártfinanszírozást, a közbeszerzési eljárások ellenőrzését és a közhivatalt viselők összeférhetetlenségét nevezi meg olyan területként, ahol Románia további erőfeszítéseket tehet. Brüsszel ugyanakkor lépéseket várt a hálapénzek gyakorlatának felszámolására is az egészségügyben.
(Hogy mennyire sikerült, kiderülhet majd a 2015-ről szóló országjelentésből.)
Az ENSZ számonkérhetőséget szorgalmaz
Világnapja is van a korrupció elleni harcnak, amelyet az ENSZ Korrupció Elleni Egyezményének 2005. decemberi hatályba lépése óta minden év december 9- én tartanak. Az egyezmény szerint az Egyesült Nemzetek Szövetsége "aggodalommal tekint arra, hogy a korrupció súlyos gondot és fenyegetést jelent a társadalmak stabilitására és biztonságára, aláássa a demokrácia intézményeit és a demokratikus értékeket, az erkölcsi értékeket és az igazságosságot, továbbá veszélyezteti a fenntartható fejlődést és a jogállamiságot", az egyezményt hatalommal ruházza fel annak érdekében, hogy képes legyen "elősegíteni és megerősíteni a korrupció hatékonyabb és hatásosabb megelőzésére és felszámolására irányuló intézkedéseket; elősegíteni, megkönnyíteni és támogatni a nemzetközi együttműködést és technikai segítségnyújtást a korrupció megelőzése és a korrupció ellen folytatott harc során […]; elősegíteni a közügyekben és a köztulajdonnal kapcsolatban a becsületességet, a számonkérhető-séget és a közügyek és köztulajdon helyes kezelését".
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 13.
Kolozsvár szupertitkos vakolathadjárata
Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.
A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.
Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható.
Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.
Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.
Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva.
A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.
Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)
Az emberélet fontosabb. Első helyen áll. Téged is aggasztana, ha tudnád: a városban sétálgatva vagy sietve, a járdán lépten-nyomon fejedbe eshet egy tégla. Egy gipszszobor. Egy gyámkő. Legyen akármilyen díszes. Akármilyen régi. Bármily értékes. Akármennyire történelem. Bármennyire egyedi. Pótolhatatlan. Sorsokat, történeteket, titkokat hordozó. Hiszen minden emberélet is pótolhatatlan. Megismételhetetlen lehetőségeket, ígéreteket, megváltásokat hordoz.
A megfelelő törődés hiánya áldozatokat szed. A virág elpusztul, ha nem öntözöd. A gyermek elsorvad, ha nem szereted. A kapcsolatok megbomlanak, ha nem figyelsz a másikra. Ha soha nem keresik egymást, szétsodródnak az egykori barátok. A kopjafák eltűnnek, ha soha nem mész a temetőbe, és idegen fejfák nőnek a helyükbe. A házak elromosodnak, ha nem javítgatjuk.
Van visszaút. Van utolsó pillanat. Amikor éppen még minden visszafordítható.
Megmenthető. Ha fontos neked. Nekünk. És nekik is.
Európa, a vén kontinens, tele van nagyvárosokkal, nem száz, nem ötszáz, de sokszor ezer, kétezer éves kövekkel, díszes épületekkel, emlékekkel, amelyeknek sok romboló viszontagságot kellett túlélniük, s lyukasra rágta őket az idő. Mégsem bontották el tömegesen egy öreg település díszeit. Nem tették tucatjával feketelistára Európa épített örökségét egy angol, német, olasz városban. Nem kezdték el a sérült épületeket helyrehozhatatlanul lecsupaszítani a veszélyesen meglazult „felesleges sallangoktól”. Nem. Bécs, Berlin, London, Róma tatarozott. Megmentett. Kijavított. Akár a sajátjaik voltak azok, akár a háborús határmódosításokkal örökül kapott „idegen” kultúrák emlékei, egykori uralkodó fennhatóságok által létrehozott műemlékek – mint például Kolozsvár belvárosa. Annál inkább így kellene lennie az emberiség legbőségesebbnek ítélt 21. századában, a feltétlen jólét évtizedeiben.
Az emberéletek védelmére való törekvés nem jelenthet egyet a megoldások, eszközök válogatatlanságával. Nem zárja ki a megfontoltságot. A szakmai gondoskodást. Nem egyenlő az elhamarkodottsággal. A kolozsvári önkormányzat ilyetén megoldását nem értékelhetjük másnak, mint egyértelmű kampányfogásnak. Sajnálom, de teljesen annak látszik. Választási évben egy kétségtelenül súlyos gondot azonnali megoldással kezel – többéves vérszegény kezdeményezéseket, megoldási próbálkozásokat felgyorsítva.
A gyorsaság dicséretes. Az eljárás szakmaisága nulla.
Ami az épületen rozoga, azt eltávolítják. Akár a jégcsapokat – nyilatkozta egy illetékes… Azt mondják, eltávolítás előtt fénykép készül a veszélyes épületelemekről. Tényleg készül. Szerény fényképezőgépekkel, tíz-húsz méter távolságról, alulnézetből. Azt mondják, ami menthető, azt tárolják, majd rekonstruálják és visszahelyezik az eltávolított elemeket. Amire állításuk szerint még a pénzük is megvan – Romániában ez igen fontos részlet. Ha nem lettünk volna tanúi, mi zajlott műemlékileg Kolozsváron az utóbbi huszonöt évben, akkor mindezt szikrányi gyanakvás nélkül elhinnénk, nyugodtan hátradőlnénk, és örvendezve várnánk a restaurálást.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 13.
Ki vezeti Romániát?
A kommunista diktatúra bevezetése Romániában is szükségessé tette egy olyan titkos szervezet létét, amely a rendszer megszilárdításához szükséges lépéseket kiterveli, megszervezi, végrehajtja és felügyeli. Így hozták létre 1948-ban az idők során hírhedtté vált Securitatét, vagyis a román titkosrendőrséget. Annak tudatában pedig, hogy a diktatúrák létét a félelem biztosítja, ennek gerjesztését és fenntartását határozták meg hivatásaként.
Nem véletlen tehát, hogy az ország vezetésének 1965-ben történt megszerzése után Nicolae Ceauşescu is a Securitate szolgálatait vette igénybe hatalma megtartása érdekében. Ezért szilárdulhatott meg és teljesedhetett ki Romániában a személyi kultusznak egy sajátos, ceauşizmusnak nevezett változata, melynek legfőbb jellemzői a félelem- és gyűlöletkeltés, a lelki és fizikai terror, a nyomor és nélkülözés, illetve a félrevezetés és hatalmi gőg voltak. A besúgók hadának, illetve a rendelkezésére bocsátott anyagi javaknak és szellemi eszközöknek köszönhetően a titkosrendőrség bárkiről bármit megtudhatott, így végül a tényleges hatalmat ők kezdték gyakorolni megbízóik helyett. Az 1989-es fordulat után ez a hatalom ideiglenesen kicsúszott a kezükből, azonban eszközökben nem válogatva hamarosan visszaszerezték, és az általuk összetákolt látszatdemokrácia leple alatt azóta is a kezükben tartják.
Ezt a célt szolgálták és szolgálják a Marosvásárhelyen kiprovokált etnikai összecsapások, a bukaresti bányászjárások, a folyamatos magyarellenes hangulatkeltés, de a román hatóságoknak és erőszakszerveknek a megalázásunkra irányuló megnyilvánulásai és intézkedései is. Hiszen amíg mi egymásnak feszültünk, addig a feloszlatott Securitate ügynökei szép lassan vissza- és beszivárogtak a politikai, gazdasági és tudományos élet, illetve pénzintézetek vezető köreibe, s megszerezték azok irányítását is. Ideje lenne hát rádöbbeni magyarnak és románnak egyaránt, hogy ismét egy nagy átverés szenvedő alanyai vagyunk, és azok is maradunk, amíg közös erővel el nem mozdítjuk tisztségeikből a minket kiszipolyozó háttérhatalom képviselőit.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A kommunista diktatúra bevezetése Romániában is szükségessé tette egy olyan titkos szervezet létét, amely a rendszer megszilárdításához szükséges lépéseket kiterveli, megszervezi, végrehajtja és felügyeli. Így hozták létre 1948-ban az idők során hírhedtté vált Securitatét, vagyis a román titkosrendőrséget. Annak tudatában pedig, hogy a diktatúrák létét a félelem biztosítja, ennek gerjesztését és fenntartását határozták meg hivatásaként.
Nem véletlen tehát, hogy az ország vezetésének 1965-ben történt megszerzése után Nicolae Ceauşescu is a Securitate szolgálatait vette igénybe hatalma megtartása érdekében. Ezért szilárdulhatott meg és teljesedhetett ki Romániában a személyi kultusznak egy sajátos, ceauşizmusnak nevezett változata, melynek legfőbb jellemzői a félelem- és gyűlöletkeltés, a lelki és fizikai terror, a nyomor és nélkülözés, illetve a félrevezetés és hatalmi gőg voltak. A besúgók hadának, illetve a rendelkezésére bocsátott anyagi javaknak és szellemi eszközöknek köszönhetően a titkosrendőrség bárkiről bármit megtudhatott, így végül a tényleges hatalmat ők kezdték gyakorolni megbízóik helyett. Az 1989-es fordulat után ez a hatalom ideiglenesen kicsúszott a kezükből, azonban eszközökben nem válogatva hamarosan visszaszerezték, és az általuk összetákolt látszatdemokrácia leple alatt azóta is a kezükben tartják.
Ezt a célt szolgálták és szolgálják a Marosvásárhelyen kiprovokált etnikai összecsapások, a bukaresti bányászjárások, a folyamatos magyarellenes hangulatkeltés, de a román hatóságoknak és erőszakszerveknek a megalázásunkra irányuló megnyilvánulásai és intézkedései is. Hiszen amíg mi egymásnak feszültünk, addig a feloszlatott Securitate ügynökei szép lassan vissza- és beszivárogtak a politikai, gazdasági és tudományos élet, illetve pénzintézetek vezető köreibe, s megszerezték azok irányítását is. Ideje lenne hát rádöbbeni magyarnak és románnak egyaránt, hogy ismét egy nagy átverés szenvedő alanyai vagyunk, és azok is maradunk, amíg közös erővel el nem mozdítjuk tisztségeikből a minket kiszipolyozó háttérhatalom képviselőit.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 13.
Váradon hallgatták ki Pontát és Govort is
A Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) váradi kirendeltségén hallgatták ki kedden a PSD-s Victor Ponta exminiszterelnököt és volt pártelnököt, jelenlegi parlamenti képviselőt. Szatmári párttársa, Mircea Govor a gyanúsított, aki immár Váradon van letartóztatásban.
Nagyváradon járt Victor Ponta, de a régebben szokásostól eltérő minőségben. A Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) nagyváradi területi kirendeltségén hallgatták ki ugyanis, szatmári párttársa, a PSD-s Mircea Govor korrupciós ügyeiben. Govor a Szatmár Megyei Tanács volt elnöke és jelenlegi alelnöke, a PSD Szatmár megyei szervezetének elnöke, és tavaly december 23-a óta előzetes letartóztatásban van. Hat rendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítják.
A tanú
Ebben az ügyben Pontát tanúként hallgatta ki a DNA. Azért a váradi kirendeltségén, mert ehhez a területi képviselethez tartozik Szatmár is, ahol Govor ténykedett. Victor Ponta kedden délelőtt másfél órát töltött a DNA itteni székhelyén, kijövetelekor pedig csak annyit mondott, hogy tanúként hallgatták meg, az ügyről magáról nem nyilatkozott, azt hangoztatva, hogy „erről többet csak az ügyészek mondhatnak önöknek”. A DNA ügyészei azt próbálják kideríteni, milyen szerepet játszott Ponta, aki akkoriban a PSD elnöke volt, abban, hogy megmenekítsék a büntetőjogi felelősségre vonástól Ovidiu Silaghi parlamenti képviselőt, aki akkoriban iratkozott át a PNL-ből a PSD-be. Ovidiu Silaghi 2014 elején lépett be a PSD-be, és indult a szatmári időközi képviselőválasztáson, hogy parlamenti mentelmi jogot szerezve így ússza meg a felelősségre vonást amiatt, hogy amikor még szállításügyi miniszter volt, 200.000 eurónyi kenőpénzt kapott egy ügyben, Nelu Iordache vállalkozótól. Ovidiu Silaghi ezen menekülési próbálkozását a Szatmár megyei PSD-elnök, azaz a mostani gyanúsított, Mircea Govor nagyban segítette, ez utóbbi intézte ugyanis azt, hogy a megyei PNL-elnök Silaghit a PSD fogadja, és indítsa a választáson. A DNA ekkor már rajta volt az ügyön, és kérte Silaghi európai parlamenti képviselői mentelmi jogának felfüggesztését, ezért a hazai parlamentbe akarták bemenekíteni. Ugyanis a szatmári időközi választás során egyszerre tartották ott a romániai parlamenti és az EP-választást – és ha már Silaghi ellen az EP-nél próbált eljárni a DNA, a politikus a hazai parlamentbe bejutva akarta lenullázni az ügyet, hogy elölről kelljen kezdeni a mentelmi jogának felfüggesztését is. Govor egy telefonbeszélgetésben még el is ismerte, hogy ő intézte Silaghi „megmentését”. (Később amúgy Silaghi a PSD-t is elhagyta: 2014 augusztusában Călin Popescu Tăriceanu új pártjába lépett át, ahol alelnöknek is megválasztották, már a párt alakuló kongresszusán.)
Visszaéléssel gyanúsítják
Silaghi manővereinek segítése miatt most a Korrupcióellenes Ügyosztály most befolyással és hatalommal való visszaéléssel gyanúsítja a PSD-s Mircea Govort. Emellett más ügyek miatt is eljárnak ellene, például amiatt, hogy egy község vezetője ellen lejárató kampányt indíttatott a sajtóban, továbbá amiatt, hogy a szatmári pénzügyi hivatalnál nyomásgyakorlással és zsarolással próbálta elérni, hogy pártjának embereit nem szakmai, hanem politikai alapon tartsák meg ott, valamint egyik rokonát alkalmazzák is ott, emellett egy közbeszerzésen nyertes cégtől azt kérte, hogy a befolyó összeg egy részét az általa ellenőrzött vállalkozásnak juttassa, ellenkező esetben sajtóbeli leleplezéseket ígért a nyertes cég közbeszerzéseket kijátszó húzásairól, és így 124.800 lej illegális haszonra tett szert, amely megszerzésekor le is állíttatta a sajtókampányt, egy másik esetben pedig a munkaügyi hivatalnál tiltatta meg, hogy az általa politikai alapon támogatott vállalkozónál büntessenek szabálytalanságok miatt. A DNA ezek alapján olyan akciókkal gyanúsítja, amely tettek illegális hasznot hajtottak neki, vagy más személynek – ez egyből két bűncselekmény; továbbá a nyomásgyakorlás során elkövetett, minősített zsarolással, ami a Büntető Törvénykönyv szerint további négy tételre osztható bűncselekmény. Ezen ügyek közül tehát a Govor-Silaghi ügyben járt Váradon Victor Ponta is, akinek olyan kérdéseket tettek fel a DNA-nál, hogy milyen szerepe volt akkori PSD-elnökként Ovidiu Silaghi ügyének intézésében, a PSD-be való átléptetésében és parlamenti képviselői jelölésében. Váradról való távozásakor Ponta nyilatkozatokat nem adott, mindössze arra a kérdésre felelt, hogy segítette-e Silaghi megmentését, így reagálva, mielőtt autóba ült: „Meg tudok én menteni valakit?” Az ügyiratban egyébként a PSD mostani országos elnökének, Liviu Dragneának a neve is szerepel. Utóbbit már kihallgatta a DNA, szintén tanúként.
Váradon van
Maga Mircea Govor, az ügy egyik kulcsembere egyébként már maga is Nagyváradon van, mégpedig egyelőre rács mögött. A Szatmár Megyei Tanács volt elnöke, jelenlegi alelnöke, a PSD Szatmár megyei szervezetének elnöke előzetes letartóztatásban van tavaly év vége óta, és ezzel kapcsolatban azt a döntést hozták, hogy Szatmárról a Bihar megyei rendőrség fogdájában helyezik át. Ez most hétfőn meg is történt. Tegnap pedig Govor újra kihallgatáson volt, a DNA itteni, területileg illetékes képviselői előtt.
Szeghalmi Örs. erdon.ro
A Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) váradi kirendeltségén hallgatták ki kedden a PSD-s Victor Ponta exminiszterelnököt és volt pártelnököt, jelenlegi parlamenti képviselőt. Szatmári párttársa, Mircea Govor a gyanúsított, aki immár Váradon van letartóztatásban.
Nagyváradon járt Victor Ponta, de a régebben szokásostól eltérő minőségben. A Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) nagyváradi területi kirendeltségén hallgatták ki ugyanis, szatmári párttársa, a PSD-s Mircea Govor korrupciós ügyeiben. Govor a Szatmár Megyei Tanács volt elnöke és jelenlegi alelnöke, a PSD Szatmár megyei szervezetének elnöke, és tavaly december 23-a óta előzetes letartóztatásban van. Hat rendbeli korrupciós bűncselekménnyel gyanúsítják.
A tanú
Ebben az ügyben Pontát tanúként hallgatta ki a DNA. Azért a váradi kirendeltségén, mert ehhez a területi képviselethez tartozik Szatmár is, ahol Govor ténykedett. Victor Ponta kedden délelőtt másfél órát töltött a DNA itteni székhelyén, kijövetelekor pedig csak annyit mondott, hogy tanúként hallgatták meg, az ügyről magáról nem nyilatkozott, azt hangoztatva, hogy „erről többet csak az ügyészek mondhatnak önöknek”. A DNA ügyészei azt próbálják kideríteni, milyen szerepet játszott Ponta, aki akkoriban a PSD elnöke volt, abban, hogy megmenekítsék a büntetőjogi felelősségre vonástól Ovidiu Silaghi parlamenti képviselőt, aki akkoriban iratkozott át a PNL-ből a PSD-be. Ovidiu Silaghi 2014 elején lépett be a PSD-be, és indult a szatmári időközi képviselőválasztáson, hogy parlamenti mentelmi jogot szerezve így ússza meg a felelősségre vonást amiatt, hogy amikor még szállításügyi miniszter volt, 200.000 eurónyi kenőpénzt kapott egy ügyben, Nelu Iordache vállalkozótól. Ovidiu Silaghi ezen menekülési próbálkozását a Szatmár megyei PSD-elnök, azaz a mostani gyanúsított, Mircea Govor nagyban segítette, ez utóbbi intézte ugyanis azt, hogy a megyei PNL-elnök Silaghit a PSD fogadja, és indítsa a választáson. A DNA ekkor már rajta volt az ügyön, és kérte Silaghi európai parlamenti képviselői mentelmi jogának felfüggesztését, ezért a hazai parlamentbe akarták bemenekíteni. Ugyanis a szatmári időközi választás során egyszerre tartották ott a romániai parlamenti és az EP-választást – és ha már Silaghi ellen az EP-nél próbált eljárni a DNA, a politikus a hazai parlamentbe bejutva akarta lenullázni az ügyet, hogy elölről kelljen kezdeni a mentelmi jogának felfüggesztését is. Govor egy telefonbeszélgetésben még el is ismerte, hogy ő intézte Silaghi „megmentését”. (Később amúgy Silaghi a PSD-t is elhagyta: 2014 augusztusában Călin Popescu Tăriceanu új pártjába lépett át, ahol alelnöknek is megválasztották, már a párt alakuló kongresszusán.)
Visszaéléssel gyanúsítják
Silaghi manővereinek segítése miatt most a Korrupcióellenes Ügyosztály most befolyással és hatalommal való visszaéléssel gyanúsítja a PSD-s Mircea Govort. Emellett más ügyek miatt is eljárnak ellene, például amiatt, hogy egy község vezetője ellen lejárató kampányt indíttatott a sajtóban, továbbá amiatt, hogy a szatmári pénzügyi hivatalnál nyomásgyakorlással és zsarolással próbálta elérni, hogy pártjának embereit nem szakmai, hanem politikai alapon tartsák meg ott, valamint egyik rokonát alkalmazzák is ott, emellett egy közbeszerzésen nyertes cégtől azt kérte, hogy a befolyó összeg egy részét az általa ellenőrzött vállalkozásnak juttassa, ellenkező esetben sajtóbeli leleplezéseket ígért a nyertes cég közbeszerzéseket kijátszó húzásairól, és így 124.800 lej illegális haszonra tett szert, amely megszerzésekor le is állíttatta a sajtókampányt, egy másik esetben pedig a munkaügyi hivatalnál tiltatta meg, hogy az általa politikai alapon támogatott vállalkozónál büntessenek szabálytalanságok miatt. A DNA ezek alapján olyan akciókkal gyanúsítja, amely tettek illegális hasznot hajtottak neki, vagy más személynek – ez egyből két bűncselekmény; továbbá a nyomásgyakorlás során elkövetett, minősített zsarolással, ami a Büntető Törvénykönyv szerint további négy tételre osztható bűncselekmény. Ezen ügyek közül tehát a Govor-Silaghi ügyben járt Váradon Victor Ponta is, akinek olyan kérdéseket tettek fel a DNA-nál, hogy milyen szerepe volt akkori PSD-elnökként Ovidiu Silaghi ügyének intézésében, a PSD-be való átléptetésében és parlamenti képviselői jelölésében. Váradról való távozásakor Ponta nyilatkozatokat nem adott, mindössze arra a kérdésre felelt, hogy segítette-e Silaghi megmentését, így reagálva, mielőtt autóba ült: „Meg tudok én menteni valakit?” Az ügyiratban egyébként a PSD mostani országos elnökének, Liviu Dragneának a neve is szerepel. Utóbbit már kihallgatta a DNA, szintén tanúként.
Váradon van
Maga Mircea Govor, az ügy egyik kulcsembere egyébként már maga is Nagyváradon van, mégpedig egyelőre rács mögött. A Szatmár Megyei Tanács volt elnöke, jelenlegi alelnöke, a PSD Szatmár megyei szervezetének elnöke előzetes letartóztatásban van tavaly év vége óta, és ezzel kapcsolatban azt a döntést hozták, hogy Szatmárról a Bihar megyei rendőrség fogdájában helyezik át. Ez most hétfőn meg is történt. Tegnap pedig Govor újra kihallgatáson volt, a DNA itteni, területileg illetékes képviselői előtt.
Szeghalmi Örs. erdon.ro
2016. január 13.
Akik meghallják az öngyilkosság széléről érkező segélykiáltást
Tíz éve működik a Székelyudvarhelyen létrejött S.O.S. lelkisegély-szolgálat, melynek fő célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek. A kezdetekben csak vezetékes telefonszámon voltak elérhetők, ám ma már a legtöbb fiatal a legnagyobb közösségi hálón lép kapcsolatba velük. A növekvő igény miatt az elkövetkezőkben Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
Simó Irma tanulmányait Németországban, illetve Magyarországon végezte. A teológia mellett klinikai pszichológusi diplomát szerzett, majd mentálhigiénés szakember lett. 2005-ben Székelyudvarhelyen létrehozta az S.O.S. lelkisegély-szolgálatot, melyet most az ő vezetésével a csíkszeredai Áradat Egyesület működtet. A már egy évtizedes projekt célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek.
A szolgáltatás az első években vezetékes telefonon volt elérhető, azonban 2009 őszétől már mobiltelefonos szolgálatként működik. Az önkéntes szakemberek ilyen formán bárhonnan elérhetők, és szükség esetén a segélykérőt elirányíthatják a legközelebbi terapeutához.
Ha külföldön van(nak) a szülő(k)
Legtöbben faluról keresik meg őket. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy városon többen személyesen felkeresik a terápiás központokat, amire a vidékieknek nem igazán van lehetőségük. Tavaly hozzávetőleg nyolcszáz betelefonálójuk volt. Mivel már bő egy évtizede működnek, stabilitást jelentenek, az emberek egyre jobban megbíznak bennük. Munkájuk során mindenkinek anonimitást biztosítanak, ugyanakkor köti őket a szakmai titoktartás is.
Kezdetben jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatást, mára azonban nagyjából kiegyenlítődik a nemek aránya. A legtöbb betelefonáló önértékelési problémával küzd, sok fiatal férfi az öngyilkosság széléről kiált segítségért – magyarázta a pszichológus. Tapasztalata szerint legtöbb esetben az önértékelés hiánya az oka a párkapcsolatok romlásának, valamint a válásoknak, ami a krízishelyzethez vezethet. Leggyakrabban talán párkapcsolati problémák miatt kérnek tanácsot a segélyszolgálat szakembereitől. Nem ritka a nevelési segélykérés sem, sőt egyre több unokáját nevelő nagyszülő fordul hozzájuk olyan esetekben, amikor a gyerek szülei külföldön tartózkodnak.
Búskomorság télen-nyáron
A válások mellett a lakhelyváltoztatások, a különböző függőségek, valamint az önazonosság-keresés is sok embert a krízis felé sodor. Simó Irma elmondta azt is, hogy bár a téli ünnepek körüli időszakban szoktak legtöbben depresszióval küzdeni, az utóbbi években nyáron is egyre gyakoribb a búskomorság, főként a fiatalok körében.
Lelkisegély Facebookon, rádión keresztül
A programot folyamatosan népszerűsítik a médián keresztül, valamint a rendelőknél, templomoknál kihelyezett szórólapok által. A legtöbb fiatal Facebook-oldalukon jelentkezik, míg az idősebbek jó részét a Mária rádió által érik el. Mindenkit meghallgatnak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. „Mi senkit nem akarunk megtéríteni, hanem meghallgatva őt segíteni szeretnénk lelki próblémáin” – mondta a pszichológus.
Terveikről kérdezve elmondta, hogy mivel tapasztalataik szerint egyre nő az igény szolgáltatásaikra, pályázatok és új önkéntes szakemberek segítségével szeretnének több vonalat bekapcsolni a már meglevők mellé. Ilyenformán Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
A segélyszolgálat három pilléren alapul. Foglalkozik az öngyilkosság megelőzésével, mentálhigiénés prevencióval, valamint rendelkezik egy diszpécserszolgálattal (hétfőtől péntekig este hét és tizenegy óra között hívható a 0754-800808-as, illetve a 0723-800808-as telefonszám). A mentálhigiénés prevenció a krízis elkerülésére, megelőzésére, míg az öngyilkosság-megelőzés a már kialakult krízis kezelésére fordít hangsúlyt. A diszpécserszolgálat az azonnali telefonos segítség mellett a legközelebbi városhoz, iskolához irányítja a segítségre szorulót, ahol szakmai segítséget kaphat. Mindezek mellett nevelési tanácsadással is foglalkoznak.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Tíz éve működik a Székelyudvarhelyen létrejött S.O.S. lelkisegély-szolgálat, melynek fő célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek. A kezdetekben csak vezetékes telefonszámon voltak elérhetők, ám ma már a legtöbb fiatal a legnagyobb közösségi hálón lép kapcsolatba velük. A növekvő igény miatt az elkövetkezőkben Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
Simó Irma tanulmányait Németországban, illetve Magyarországon végezte. A teológia mellett klinikai pszichológusi diplomát szerzett, majd mentálhigiénés szakember lett. 2005-ben Székelyudvarhelyen létrehozta az S.O.S. lelkisegély-szolgálatot, melyet most az ő vezetésével a csíkszeredai Áradat Egyesület működtet. A már egy évtizedes projekt célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek.
A szolgáltatás az első években vezetékes telefonon volt elérhető, azonban 2009 őszétől már mobiltelefonos szolgálatként működik. Az önkéntes szakemberek ilyen formán bárhonnan elérhetők, és szükség esetén a segélykérőt elirányíthatják a legközelebbi terapeutához.
Ha külföldön van(nak) a szülő(k)
Legtöbben faluról keresik meg őket. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy városon többen személyesen felkeresik a terápiás központokat, amire a vidékieknek nem igazán van lehetőségük. Tavaly hozzávetőleg nyolcszáz betelefonálójuk volt. Mivel már bő egy évtizede működnek, stabilitást jelentenek, az emberek egyre jobban megbíznak bennük. Munkájuk során mindenkinek anonimitást biztosítanak, ugyanakkor köti őket a szakmai titoktartás is.
Kezdetben jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatást, mára azonban nagyjából kiegyenlítődik a nemek aránya. A legtöbb betelefonáló önértékelési problémával küzd, sok fiatal férfi az öngyilkosság széléről kiált segítségért – magyarázta a pszichológus. Tapasztalata szerint legtöbb esetben az önértékelés hiánya az oka a párkapcsolatok romlásának, valamint a válásoknak, ami a krízishelyzethez vezethet. Leggyakrabban talán párkapcsolati problémák miatt kérnek tanácsot a segélyszolgálat szakembereitől. Nem ritka a nevelési segélykérés sem, sőt egyre több unokáját nevelő nagyszülő fordul hozzájuk olyan esetekben, amikor a gyerek szülei külföldön tartózkodnak.
Búskomorság télen-nyáron
A válások mellett a lakhelyváltoztatások, a különböző függőségek, valamint az önazonosság-keresés is sok embert a krízis felé sodor. Simó Irma elmondta azt is, hogy bár a téli ünnepek körüli időszakban szoktak legtöbben depresszióval küzdeni, az utóbbi években nyáron is egyre gyakoribb a búskomorság, főként a fiatalok körében.
Lelkisegély Facebookon, rádión keresztül
A programot folyamatosan népszerűsítik a médián keresztül, valamint a rendelőknél, templomoknál kihelyezett szórólapok által. A legtöbb fiatal Facebook-oldalukon jelentkezik, míg az idősebbek jó részét a Mária rádió által érik el. Mindenkit meghallgatnak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. „Mi senkit nem akarunk megtéríteni, hanem meghallgatva őt segíteni szeretnénk lelki próblémáin” – mondta a pszichológus.
Terveikről kérdezve elmondta, hogy mivel tapasztalataik szerint egyre nő az igény szolgáltatásaikra, pályázatok és új önkéntes szakemberek segítségével szeretnének több vonalat bekapcsolni a már meglevők mellé. Ilyenformán Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
A segélyszolgálat három pilléren alapul. Foglalkozik az öngyilkosság megelőzésével, mentálhigiénés prevencióval, valamint rendelkezik egy diszpécserszolgálattal (hétfőtől péntekig este hét és tizenegy óra között hívható a 0754-800808-as, illetve a 0723-800808-as telefonszám). A mentálhigiénés prevenció a krízis elkerülésére, megelőzésére, míg az öngyilkosság-megelőzés a már kialakult krízis kezelésére fordít hangsúlyt. A diszpécserszolgálat az azonnali telefonos segítség mellett a legközelebbi városhoz, iskolához irányítja a segítségre szorulót, ahol szakmai segítséget kaphat. Mindezek mellett nevelési tanácsadással is foglalkoznak.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
2016. január 15.
Tánclépésektől kopik a dévai gyerekek cipője
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2015. március 15-én írta ki a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára való jelentkezést. Azon szerencsések közé tartozom, akiket kiválasztott az Államtitkárság és részt vehet a 9 hónapig tartó programban. A program célja, hogy az anyaország és a határon túl élő magyarság kapcsolatát, a diaszpórában élők magyarságtudatát segítse, erősítse. A fő tevékenységem a néptáncoktatás, de bármilyen hagyományőrző, közösségépítő tevékenységet is szívesen folytatok. Fogadó szervezetem a Szent Ferenc Alapítvány lett.
Mielőtt kijöttem Dévára nagyon keveset tudtam a Szent Ferenc Alapítványról. Sőt, azt mondanám, hogy semmit sem. Hallottam róla, de sajnos nem sokkal többet tudtam, mint amit a média sugárzott felém. Nagyon kíváncsian, kérdésekkel tele, félve ültem fel szeptember elsején a vonatra, és indultam el ezen a kilenc hónapig tartó úton. Mostanra sikerült belerázódnom az alapítvány mindennapi életébe, a gyerekek ritmusába. Pár nappal a 2015/2016-os tanév előtt megbeszélést tartottunk az alapítvány vezetőjével. Felvázoltuk egymásnak a terveinknek, lehetőségeinket. Nagyon nyitott és segítőkész volt a közös munkát illetően. A próbákat és a csoportbeosztásokat rám bízta. Tájékoztatott, hogy ugyan volt korábban tánccsoport, de pedagógus hiány miatt sajnos nagyobb fellépésekre, szereplésekre nem került sor. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek önszántukból iratkozzanak fel a táncpróbákra. A megbeszélést követően beosztottam a próbaidőpontokat és felkerestem minden családot. Korosztály szerint 4 csoportban indult a táncoktatás. 1–2. osztályosok, 3–4. osztályosok, 5–6. osztályosok és a nagyok, akik 8. osztályosoktól a 12. osztályosokig egy csoportba járnak. Minden csoportban a korosztálynak megfelelően folynak a próbák. A fiatalabbaknál mozgásfejlesztéssel, ritmusjátékokkal, gyerekjátékokkal és alap ugrós lépésekkel ismerkedünk. A nagyobbak már tájegységekre lebontva tanulják a táncokat. Az 5–
6. osztályosok Dél-alföldi táncokat tanulnak. Először az ugrós alapjaival kezdtünk ismerkedni, majd azt követte a csárdás. Most nagyon szépen, önállóan tudják a tanult lépéseket egymáshoz kötni, improvizálni. A legnagyobbak moldvai és ugrós lépések tanulásával kezdték a tanévet. A tanult ugrós motívumokból készült is a szüreti mulatságra egy koreográfia A moldvai kötött szerkezete és könnyű lépései segítettek a csoportot összehangolni, alkalmazkodásra sarkalni. Próba elején bemelegítéssel és tréninggel fejlesztem mozgáskoordinációjukat és állóképességüket. Számos fellépésen, műsoron vettek már részt. Rendszeresen fellépnek az alapítvány vendégei, támogatói előtt, de többször szerepelnek a Téglás Gábor Elméleti Líceum műsorain is.
Most járok a program felénél. Nagyon sok tapasztalattal, élménnyel és értékes emberek szeretetével lettem gazdagabb. Jól érzem magam és örülök, hogy én is adhatok valamit ezeknek a gyerekeknek. Hiszem, hogy minden gyermekben ott van valahol mélyen a saját
nemzetiségének gyökere, csak egy kicsit foglalkozni kell vele, hogy elkezdje kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Később csak terelgetni kell, hogy ágait a helyes irányba növessze.
A program második felében is több eseményt szeretnék megvalósítani. Terveim között szerepel egy 5 napos tábor a körösbányai kolostorban, ahol a táncolás mellett különböző játékokkal csapatépítő versenyekkel bővítenénk emlékeink tárát. Május 28-án kerül megrendezésre az „Összetartozás napja” című rendezvény, ahol minden csoport bemutatná a tanévben elsajátított táncokat, illetve Magyarországról is hívnánk tánccsoportot. Az új esztendőben a táncolást újult erővel, lelkesen, együtt folytatjuk!
Ciceri Attila. Nyugati Jelen (Arad)
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2015. március 15-én írta ki a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára való jelentkezést. Azon szerencsések közé tartozom, akiket kiválasztott az Államtitkárság és részt vehet a 9 hónapig tartó programban. A program célja, hogy az anyaország és a határon túl élő magyarság kapcsolatát, a diaszpórában élők magyarságtudatát segítse, erősítse. A fő tevékenységem a néptáncoktatás, de bármilyen hagyományőrző, közösségépítő tevékenységet is szívesen folytatok. Fogadó szervezetem a Szent Ferenc Alapítvány lett.
Mielőtt kijöttem Dévára nagyon keveset tudtam a Szent Ferenc Alapítványról. Sőt, azt mondanám, hogy semmit sem. Hallottam róla, de sajnos nem sokkal többet tudtam, mint amit a média sugárzott felém. Nagyon kíváncsian, kérdésekkel tele, félve ültem fel szeptember elsején a vonatra, és indultam el ezen a kilenc hónapig tartó úton. Mostanra sikerült belerázódnom az alapítvány mindennapi életébe, a gyerekek ritmusába. Pár nappal a 2015/2016-os tanév előtt megbeszélést tartottunk az alapítvány vezetőjével. Felvázoltuk egymásnak a terveinknek, lehetőségeinket. Nagyon nyitott és segítőkész volt a közös munkát illetően. A próbákat és a csoportbeosztásokat rám bízta. Tájékoztatott, hogy ugyan volt korábban tánccsoport, de pedagógus hiány miatt sajnos nagyobb fellépésekre, szereplésekre nem került sor. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek önszántukból iratkozzanak fel a táncpróbákra. A megbeszélést követően beosztottam a próbaidőpontokat és felkerestem minden családot. Korosztály szerint 4 csoportban indult a táncoktatás. 1–2. osztályosok, 3–4. osztályosok, 5–6. osztályosok és a nagyok, akik 8. osztályosoktól a 12. osztályosokig egy csoportba járnak. Minden csoportban a korosztálynak megfelelően folynak a próbák. A fiatalabbaknál mozgásfejlesztéssel, ritmusjátékokkal, gyerekjátékokkal és alap ugrós lépésekkel ismerkedünk. A nagyobbak már tájegységekre lebontva tanulják a táncokat. Az 5–
6. osztályosok Dél-alföldi táncokat tanulnak. Először az ugrós alapjaival kezdtünk ismerkedni, majd azt követte a csárdás. Most nagyon szépen, önállóan tudják a tanult lépéseket egymáshoz kötni, improvizálni. A legnagyobbak moldvai és ugrós lépések tanulásával kezdték a tanévet. A tanult ugrós motívumokból készült is a szüreti mulatságra egy koreográfia A moldvai kötött szerkezete és könnyű lépései segítettek a csoportot összehangolni, alkalmazkodásra sarkalni. Próba elején bemelegítéssel és tréninggel fejlesztem mozgáskoordinációjukat és állóképességüket. Számos fellépésen, műsoron vettek már részt. Rendszeresen fellépnek az alapítvány vendégei, támogatói előtt, de többször szerepelnek a Téglás Gábor Elméleti Líceum műsorain is.
Most járok a program felénél. Nagyon sok tapasztalattal, élménnyel és értékes emberek szeretetével lettem gazdagabb. Jól érzem magam és örülök, hogy én is adhatok valamit ezeknek a gyerekeknek. Hiszem, hogy minden gyermekben ott van valahol mélyen a saját
nemzetiségének gyökere, csak egy kicsit foglalkozni kell vele, hogy elkezdje kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Később csak terelgetni kell, hogy ágait a helyes irányba növessze.
A program második felében is több eseményt szeretnék megvalósítani. Terveim között szerepel egy 5 napos tábor a körösbányai kolostorban, ahol a táncolás mellett különböző játékokkal csapatépítő versenyekkel bővítenénk emlékeink tárát. Május 28-án kerül megrendezésre az „Összetartozás napja” című rendezvény, ahol minden csoport bemutatná a tanévben elsajátított táncokat, illetve Magyarországról is hívnánk tánccsoportot. Az új esztendőben a táncolást újult erővel, lelkesen, együtt folytatjuk!
Ciceri Attila. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 15.
Konferencia Kolozsváron: több száz kastély megmentése a téma
Megkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári székhelyén a Meeting Kastély Erdélyben címet viselő, egész napos konferencia pénteken. A találkozón építészeti, gazdasági, kulturális, jogi, idegenforgalmi és társadalmi szempontok figyelembevételével próbálnak átfogó stratégiákat kidolgozni a több száz, történelmi kastély jövőbeli fenntartható működésére. A konferencia kezdeményezője a PONT Csoport, finanszírozója a Norvég Alap és a Kulturális Minisztérium.
Nagyon dicséretes a péntek reggel kezdődött konferencia megközelítési módja – jelentette ki köszöntő beszédében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja –, és nemcsak azért, mert divatos a holisztikus szemlélet, hanem azért is, mert az épített örökség problematikájához csak átfogó módon lehet közelíteni. Távlatilag is fenntartható, hasznosítható elképzelésekre van szükség, ezért minden érintettnek a véleményét tekintetbe kell venni, tette hozzá a főkonzul.
Mile Lajos elmondta, rövidesen megnyílik a Magyar Nemzeti Kereskedőház kolozsvári irodája, februárban magyarországi gazdasági attasé is érkezik a kincses városba, és a Főkonzulátusnak szándékában áll a Magyar Fejlesztési Központ kolozsvári irodáját is megnyitni. Mindezzel a kastélyok fenntarthatóvá tételéhez szükséges hálózatrendszer kiépítésében és a pályázásoknál, a forrásokhoz való hozzáférésnél fog tudni segítséget nyújtani a magyar külképviselet.
A főkonzul szerint elengedhetetlen az a gyakorlatias észjárás, amellyel a konferencia szervezői megközelítik a kastélyok kérdését. Így valósulhat meg csak az értékmentés, amely szerencsés esetben közösségi élménnyé is válhat. A múlt egyes elemeit csak úgy lehet megtartani, ha azok a jelenünkbe is beépülnek – jelentette ki Mile Lajos.
Farkas András, a PONT csoport vezetője elsősorban a konferencia román ajkú résztvevőihez szólva jegyezte meg: a kastélyok kérdése nem egyetlen nemzeti közösség problémája, „hisz érzelmileg mindannyiunkat összeköt Erdély és az Erdélyhez való ragaszkodásunk”. A több mint száz éve működő brit modellt véve alapul arra kell törekedni, hogy már gyermekkortól a közösség tagjainak mentális térképén kitörölhetetlenül rögzüljenek az épített örökségnek ezen fontos elemei – ez a tudatosság jelentheti a fenntarthatósági projektek közösségi alapját.
„Túlélő nemzet vagyunk” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális ügyvezető alelnöke, aki volt kulturális államtitkárként és a romániai kastélyok helyzetét belülről is jól ismerő szakemberként ismertette a jelenlegi helyzetet: a többszáz kastély jó részét visszakapták a tulajdonosok, de – lévén, hogy műemlékekről van szó – akkor se kezdhetnék saját fejük után felújítani, ha volna rá pénzük. Támogatást viszont nem kapnak az állagmegőrzésre, sőt, már az adókedvezményről se központilag döntenek, hanem minden önkormányzat maga hozza meg a határozatot, hogy adómentességet élvezhet-e vagy sem a műemlék épület tulajdonosa.
„Nagyon tisztelem azokat, akik a visszakapott kastélyuk miatt hazaköltöztek, és megpróbálnak egy hasznosítási stratégiát kidolgozni” – jelentette ki Hegedüs, leszögezve, hogy ebben a kérdésben a kulcsszó az önfenntarthatóság.
Hozzátette, a kastély az illető település gazdasági motorja lehetne, ahogy ezelőtt 100 évvel is például a bonchidai kastély udvara hemzsegett az emberektől, több tucat családnak biztosítva munkát és megélhetést. „Fontos, hogy az emberek szeretik a kastélyokat, szívesen látogatják őket, és most már nemcsak a magyar közösség tagjai jönnek ki például a bonchidai Kastély Napokra, hanem sok román és más nemzetiségű is. Nagyon fontos ez. Nem élhetünk úgy, hogy csak magunkra hagyatkozunk” – vélekedett az RMDSZ kulturális ügyvezető alelnöke.
Farkas András, a PONT csoport vezetője többek közt arról beszélt: minden területre érvényes igazság, hogy a határvonalakon történik a legtöbb előrelépés, a legtöbb változás. Ilyen határvonal például a történelmi, kulturális örökséget hordozó bonchidai Bánffy-kastély és egy fiatal közösség valamint egy 21. századi zenei műfaj – ezek határvonalán pedig megszületett az Electric Castle fesztivál, ami igazi sikertörténet.
Ilyés Szabolcs közgazdász a lehívható pályázati összegekről, Veress Emőd jogász a restitúció állásáról és az visszaszolgáltatás utáni jogi kérdésekről, Makay Dorottya tartószerkezet-tervező mérnök „Kőműves Kelemen dédunokája” címmel az erdélyi kastélyok helyreállítási folyamatairól tartott előadást.
A konferencia konkrét projektek bemutatásaival folytatódik, többek közt az oltszemi Mikó-kastély, a nagykárolyi kastély, a gyalui Barcsay-Bánffy kastély stb. helyzetét ismerhetik meg az érdeklődők.
T. Koós Imola. maszol.ro
Megkezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári székhelyén a Meeting Kastély Erdélyben címet viselő, egész napos konferencia pénteken. A találkozón építészeti, gazdasági, kulturális, jogi, idegenforgalmi és társadalmi szempontok figyelembevételével próbálnak átfogó stratégiákat kidolgozni a több száz, történelmi kastély jövőbeli fenntartható működésére. A konferencia kezdeményezője a PONT Csoport, finanszírozója a Norvég Alap és a Kulturális Minisztérium.
Nagyon dicséretes a péntek reggel kezdődött konferencia megközelítési módja – jelentette ki köszöntő beszédében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja –, és nemcsak azért, mert divatos a holisztikus szemlélet, hanem azért is, mert az épített örökség problematikájához csak átfogó módon lehet közelíteni. Távlatilag is fenntartható, hasznosítható elképzelésekre van szükség, ezért minden érintettnek a véleményét tekintetbe kell venni, tette hozzá a főkonzul.
Mile Lajos elmondta, rövidesen megnyílik a Magyar Nemzeti Kereskedőház kolozsvári irodája, februárban magyarországi gazdasági attasé is érkezik a kincses városba, és a Főkonzulátusnak szándékában áll a Magyar Fejlesztési Központ kolozsvári irodáját is megnyitni. Mindezzel a kastélyok fenntarthatóvá tételéhez szükséges hálózatrendszer kiépítésében és a pályázásoknál, a forrásokhoz való hozzáférésnél fog tudni segítséget nyújtani a magyar külképviselet.
A főkonzul szerint elengedhetetlen az a gyakorlatias észjárás, amellyel a konferencia szervezői megközelítik a kastélyok kérdését. Így valósulhat meg csak az értékmentés, amely szerencsés esetben közösségi élménnyé is válhat. A múlt egyes elemeit csak úgy lehet megtartani, ha azok a jelenünkbe is beépülnek – jelentette ki Mile Lajos.
Farkas András, a PONT csoport vezetője elsősorban a konferencia román ajkú résztvevőihez szólva jegyezte meg: a kastélyok kérdése nem egyetlen nemzeti közösség problémája, „hisz érzelmileg mindannyiunkat összeköt Erdély és az Erdélyhez való ragaszkodásunk”. A több mint száz éve működő brit modellt véve alapul arra kell törekedni, hogy már gyermekkortól a közösség tagjainak mentális térképén kitörölhetetlenül rögzüljenek az épített örökségnek ezen fontos elemei – ez a tudatosság jelentheti a fenntarthatósági projektek közösségi alapját.
„Túlélő nemzet vagyunk” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális ügyvezető alelnöke, aki volt kulturális államtitkárként és a romániai kastélyok helyzetét belülről is jól ismerő szakemberként ismertette a jelenlegi helyzetet: a többszáz kastély jó részét visszakapták a tulajdonosok, de – lévén, hogy műemlékekről van szó – akkor se kezdhetnék saját fejük után felújítani, ha volna rá pénzük. Támogatást viszont nem kapnak az állagmegőrzésre, sőt, már az adókedvezményről se központilag döntenek, hanem minden önkormányzat maga hozza meg a határozatot, hogy adómentességet élvezhet-e vagy sem a műemlék épület tulajdonosa.
„Nagyon tisztelem azokat, akik a visszakapott kastélyuk miatt hazaköltöztek, és megpróbálnak egy hasznosítási stratégiát kidolgozni” – jelentette ki Hegedüs, leszögezve, hogy ebben a kérdésben a kulcsszó az önfenntarthatóság.
Hozzátette, a kastély az illető település gazdasági motorja lehetne, ahogy ezelőtt 100 évvel is például a bonchidai kastély udvara hemzsegett az emberektől, több tucat családnak biztosítva munkát és megélhetést. „Fontos, hogy az emberek szeretik a kastélyokat, szívesen látogatják őket, és most már nemcsak a magyar közösség tagjai jönnek ki például a bonchidai Kastély Napokra, hanem sok román és más nemzetiségű is. Nagyon fontos ez. Nem élhetünk úgy, hogy csak magunkra hagyatkozunk” – vélekedett az RMDSZ kulturális ügyvezető alelnöke.
Farkas András, a PONT csoport vezetője többek közt arról beszélt: minden területre érvényes igazság, hogy a határvonalakon történik a legtöbb előrelépés, a legtöbb változás. Ilyen határvonal például a történelmi, kulturális örökséget hordozó bonchidai Bánffy-kastély és egy fiatal közösség valamint egy 21. századi zenei műfaj – ezek határvonalán pedig megszületett az Electric Castle fesztivál, ami igazi sikertörténet.
Ilyés Szabolcs közgazdász a lehívható pályázati összegekről, Veress Emőd jogász a restitúció állásáról és az visszaszolgáltatás utáni jogi kérdésekről, Makay Dorottya tartószerkezet-tervező mérnök „Kőműves Kelemen dédunokája” címmel az erdélyi kastélyok helyreállítási folyamatairól tartott előadást.
A konferencia konkrét projektek bemutatásaival folytatódik, többek közt az oltszemi Mikó-kastély, a nagykárolyi kastély, a gyalui Barcsay-Bánffy kastély stb. helyzetét ismerhetik meg az érdeklődők.
T. Koós Imola. maszol.ro
2016. január 15.
Hogy válik valaki románná/magyarrá a mioritikus nemzettudatban?
Ha nagyot ütünk a siker kalapácsával, tősgyökeres románok vagyunk. Ha eltoljuk, visszavedlünk bozgorrá. Köszi!
A nacionalista képmutatás nem halt ki, csak egy csöppet megpihent. A hivatásos műhazafiak minden területen állnak a vártán és kifejtik nyakatekert, de – nota bene – helyzettől függő véleményeiket. Hiszen persze, az érdek mindenekelőtt. Mely érdek nevetségessé teszi mindazokat, akik kettős mércét alkalmaznak, amikor a más etnikumú román állampolgárokról beszélnek.
Felfigyeltem a központi sajtó néhány, az Arany Glóbusz-díjas Saul fia című film sikerére vonatkozó cikkének címére. Ezek mindegyike nagyjából így hangzik: „Saul fiát jelölték a legjobb külföldi filmnek, a román Molnár Leventével a szereposztásban”, vagy „Az a film nyerte az Arany Glóbuszt, melyben a román Molnár Levente is játszik”. Hirtelen nem találunk elég dicsérő szót és romános címkét Molnár Levente számára. Az ismert dákopátiás honlapok számára valószínűleg túl friss a hír, mert különben olyan szövegekre is bukkanhattunk volna, mint: a géta-dák származású színész legyőzte a tengerentúli gyarmatosító konkurenciát, amit persze, olyan képpel illusztráltak volna, melyen egy dák farkas és egy tarabosztész látható a háttérben.
Pont most és hirtelen hihetetlenül büszkék lettünk nemzettársunk teljesítményére.
Aki, persze, nem magyar etnikumú, hanem tősgyökeres román.
Románia érdeme, hogy erős és tehetséges fiakat szült, akik uralják a világ filmiparának rangsorait. Lehet, hogy egyáltalán nem lenne túlzó egy ilyenfajta beszámoló, ha a fordítottjával is találkozhatnánk. Emlékeznek még arra a hírre, melyben arról volt szó, hogy a nemzeti ünnep alkalmával merényletet akartak elkövetni a kézdivásárhelyi parádén? A román Beke Istvánnal a főszerepben. Csakhogy akkor ugyanezen a hazafiak dühödten megbélyegezték az incidenst, természetesen a „mentő” kifejezést használva: magyar szélsőséges.
Akkor Beke nem román volt, hanem magyar és szélsőséges.
Hiszen ez felelt meg egy veszett diskurzusnak, egy irracionális propagandának, melynek az volt a célja, hogy gyűlöletet szüljön és megbélyegezzen egy közösséget.
Nem megyek bele annak az esetnek a részleteibe. Ha az illető törvényt sértett, akkor feleljen érte. Ezért fizetjük az illetékes intézményeket. Feleljen a tetteiért bármely másik román állampolgár is ebben az országban. Mások kettős mércéjére kívántam, szomorúan, felhívni a figyelmet. Amikor nekünk úgy jó, akkor a mienk, amikor viszont nem, akkor az illető egy másik etnikumhoz tartozik. Vagy ahogy egyesek mondanák – bozgor, hogy még inkább kimutassák lenézésüket, nem az állítólagos tette iránt, hanem mert az a fő bűne, hogy egy kisebbségi etnikumhoz tartozik.
Tudják, eszembe jutott, hogy mielőtt nevük ismertté vált, valószínűleg Bölöni László, Jenei Imre, Selymes Tibor, Szabó Gabi vagy Szabó Katalin (az eredeti szövegben: Ladislau Boloni, Emerich Ienei, Tibor Selymes, Gabi Szabo, Ecaterina Szabo – a szerk.) is csak holmi jelentéktelen bozgorok voltak. Idővel az egyik az a román edző lett, aki a Sporting Lisszabonnal megnyerte a portugál bajnokságot, a Standard Liège-zsel pedig a belgát; egy másik az a román, aki 1986-ban a Steauával elhódította az Európai Bajnokcsapatok Kupáját; a másik a labdarúgó Aranycsapatunk román bal hátvédje; megint másik az a román nő, aki szinte mindent megnyert az atlétikában, amit lehetett; az utolsó pedig az a román tornászlány, aki arany- és ezüstérmeket szerzett az 1984-es, Los Angeles-i olimpián. Akkor már a többséghez tartoztak!!!
„Tiszta” románként büszke vagyok mindezekre az eredményekre. De az egyetlen dolog, ami eszembe jutna e romániaiak teljesítményei és Molnár Levente minapi sikere láttán, egy egyszerű köszönöm lenne!
Ciprian Aron. foter.ro
Ha nagyot ütünk a siker kalapácsával, tősgyökeres románok vagyunk. Ha eltoljuk, visszavedlünk bozgorrá. Köszi!
A nacionalista képmutatás nem halt ki, csak egy csöppet megpihent. A hivatásos műhazafiak minden területen állnak a vártán és kifejtik nyakatekert, de – nota bene – helyzettől függő véleményeiket. Hiszen persze, az érdek mindenekelőtt. Mely érdek nevetségessé teszi mindazokat, akik kettős mércét alkalmaznak, amikor a más etnikumú román állampolgárokról beszélnek.
Felfigyeltem a központi sajtó néhány, az Arany Glóbusz-díjas Saul fia című film sikerére vonatkozó cikkének címére. Ezek mindegyike nagyjából így hangzik: „Saul fiát jelölték a legjobb külföldi filmnek, a román Molnár Leventével a szereposztásban”, vagy „Az a film nyerte az Arany Glóbuszt, melyben a román Molnár Levente is játszik”. Hirtelen nem találunk elég dicsérő szót és romános címkét Molnár Levente számára. Az ismert dákopátiás honlapok számára valószínűleg túl friss a hír, mert különben olyan szövegekre is bukkanhattunk volna, mint: a géta-dák származású színész legyőzte a tengerentúli gyarmatosító konkurenciát, amit persze, olyan képpel illusztráltak volna, melyen egy dák farkas és egy tarabosztész látható a háttérben.
Pont most és hirtelen hihetetlenül büszkék lettünk nemzettársunk teljesítményére.
Aki, persze, nem magyar etnikumú, hanem tősgyökeres román.
Románia érdeme, hogy erős és tehetséges fiakat szült, akik uralják a világ filmiparának rangsorait. Lehet, hogy egyáltalán nem lenne túlzó egy ilyenfajta beszámoló, ha a fordítottjával is találkozhatnánk. Emlékeznek még arra a hírre, melyben arról volt szó, hogy a nemzeti ünnep alkalmával merényletet akartak elkövetni a kézdivásárhelyi parádén? A román Beke Istvánnal a főszerepben. Csakhogy akkor ugyanezen a hazafiak dühödten megbélyegezték az incidenst, természetesen a „mentő” kifejezést használva: magyar szélsőséges.
Akkor Beke nem román volt, hanem magyar és szélsőséges.
Hiszen ez felelt meg egy veszett diskurzusnak, egy irracionális propagandának, melynek az volt a célja, hogy gyűlöletet szüljön és megbélyegezzen egy közösséget.
Nem megyek bele annak az esetnek a részleteibe. Ha az illető törvényt sértett, akkor feleljen érte. Ezért fizetjük az illetékes intézményeket. Feleljen a tetteiért bármely másik román állampolgár is ebben az országban. Mások kettős mércéjére kívántam, szomorúan, felhívni a figyelmet. Amikor nekünk úgy jó, akkor a mienk, amikor viszont nem, akkor az illető egy másik etnikumhoz tartozik. Vagy ahogy egyesek mondanák – bozgor, hogy még inkább kimutassák lenézésüket, nem az állítólagos tette iránt, hanem mert az a fő bűne, hogy egy kisebbségi etnikumhoz tartozik.
Tudják, eszembe jutott, hogy mielőtt nevük ismertté vált, valószínűleg Bölöni László, Jenei Imre, Selymes Tibor, Szabó Gabi vagy Szabó Katalin (az eredeti szövegben: Ladislau Boloni, Emerich Ienei, Tibor Selymes, Gabi Szabo, Ecaterina Szabo – a szerk.) is csak holmi jelentéktelen bozgorok voltak. Idővel az egyik az a román edző lett, aki a Sporting Lisszabonnal megnyerte a portugál bajnokságot, a Standard Liège-zsel pedig a belgát; egy másik az a román, aki 1986-ban a Steauával elhódította az Európai Bajnokcsapatok Kupáját; a másik a labdarúgó Aranycsapatunk román bal hátvédje; megint másik az a román nő, aki szinte mindent megnyert az atlétikában, amit lehetett; az utolsó pedig az a román tornászlány, aki arany- és ezüstérmeket szerzett az 1984-es, Los Angeles-i olimpián. Akkor már a többséghez tartoztak!!!
„Tiszta” románként büszke vagyok mindezekre az eredményekre. De az egyetlen dolog, ami eszembe jutna e romániaiak teljesítményei és Molnár Levente minapi sikere láttán, egy egyszerű köszönöm lenne!
Ciprian Aron. foter.ro
2016. január 15.
Az SRI és a Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román-székely-magyar társkapcsolat mozgatórugóit.
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez.
Aztán a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is, ennek a népességnek joga van nyilvánosan használnia az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy valósággal eltorzított képet a magyarokról, mely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, mely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (ez az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a hardcore nacionalizmus „dühös” feléledése, beleértve és kimondottan az állami struktúrákban, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit) vagy olyan neoszekus politikusok, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a Képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezeknek az etno-imposztoroknak a szövegeit - akik láthatóan jó kapcsolatokat ápolnak a „szervekkel”, nulla- és féligazságok hivatásos kitalálói mindenről, ami nem illik bele a hiányos felfogóképességükbe, valamint etnikumok közötti konfliktusok és mesterséges ellenségességek buzgó gerjesztői - azonnal átveszik és felerősítik a neten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, melyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarokként ők is őshonosak (nemcsak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), mint ahogy az összes többi erdélyi etnikai csoport, illetve azért, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „terveinek” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ Külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk azt a logikus következtetést, hogy mesterségesen fokozni akarják a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják azt (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy ’megoldják’ azokat a ’gondokat’, melyeket éppen a jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz).
Ez egy banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetők nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy, „neo-ceauşiszta” ihletésű személyek, csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) a stay-behind/Gladio típusú utóvéd hadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője ennek erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre/Tg. Mureş ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a Ponta-kormány Kovászna megyei kormánymegbízottai; a milicista-pribék Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és az FB-on, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldözési és inkriminálási bánásmód, aminek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(Videoösszeállítás Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrfelügyelőség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Hova akartam valójában kilyukadni: Csak egy újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung (NZZ) neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság – a szerk.) a 2015. december 1-i, kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terrorista petárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” Az NZZ eredeti cikke itt érhető el>>>
Az az árboc, melyre a székely identitást kifejező jelképet felhúzták ugyanakkor az a helyszín is volt, melyet a SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.), a DIICOT, a MAI (Belügyminisztérium – a szerk.) Székelyföldön egyre nagyobb számban jelenlévő tisztviselői által régóta ismert radikálisok a december 1-i petárdák majdani elhelyezéséhez kiválasztottak. (A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok (Rendkívüli Helyzetek Felügyelősége – a szerk.), tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal –, de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben látensen vagy nyíltan ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek,
ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében…) Íme, tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: nyíltan megmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, melynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy a riporter Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a SRI-nek van magyar nyelven beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… SRI, mondjatok KÖSZÖNETET a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékokkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek az adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasszátok egymásnak őket!). De az, hogy az NZZ-ben megjelent cikkről a SRI-nak még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a SIE-s (Külügyi Hírszerző Szolgálat – a szerk.) kollégák, vagy legalább a volt kormányfő Ponta apósa, aki… Svájcban volt DIE-s (Külügyi Hírszerző Főosztály, a Ceauşescu-rezsim külföldön tevékenykedő hírszerző szolgálata – a szerk.), komoly aggodalmat jelent Románia számára: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de NEM adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a SRI-ből/DIICOT-ból és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
A SRI-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba,
időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készültek megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke 1.+2. hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek annál az államnál, melynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével TUDATOSAN kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Ezáltal azzal, hogy Bukarest megtagadta 1920 után, egyértelmű ígéretei ellenére, az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki „Sieben Richter” erdőit, melyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket) és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–1945-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához is Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál – hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, melynek célja megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak egy lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neo-ceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a PACTA SUNT SERVANDA. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna elcsatolni Magyarországtól és Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde si aruncatori de petarde (la propriu si la figurat), scapati de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog újévet Erdélynek és az erdélyieknek. – a szerk.)
Boldog es bekes uj evet Erdelynek es az erdelyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
Hans Hedrich, politológus és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország) foter.ro
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román-székely-magyar társkapcsolat mozgatórugóit.
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez.
Aztán a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is, ennek a népességnek joga van nyilvánosan használnia az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy valósággal eltorzított képet a magyarokról, mely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, mely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (ez az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a hardcore nacionalizmus „dühös” feléledése, beleértve és kimondottan az állami struktúrákban, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit) vagy olyan neoszekus politikusok, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a Képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezeknek az etno-imposztoroknak a szövegeit - akik láthatóan jó kapcsolatokat ápolnak a „szervekkel”, nulla- és féligazságok hivatásos kitalálói mindenről, ami nem illik bele a hiányos felfogóképességükbe, valamint etnikumok közötti konfliktusok és mesterséges ellenségességek buzgó gerjesztői - azonnal átveszik és felerősítik a neten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, melyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarokként ők is őshonosak (nemcsak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), mint ahogy az összes többi erdélyi etnikai csoport, illetve azért, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „terveinek” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ Külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk azt a logikus következtetést, hogy mesterségesen fokozni akarják a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják azt (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy ’megoldják’ azokat a ’gondokat’, melyeket éppen a jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz).
Ez egy banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetők nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy, „neo-ceauşiszta” ihletésű személyek, csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) a stay-behind/Gladio típusú utóvéd hadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője ennek erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre/Tg. Mureş ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a Ponta-kormány Kovászna megyei kormánymegbízottai; a milicista-pribék Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és az FB-on, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldözési és inkriminálási bánásmód, aminek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(Videoösszeállítás Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrfelügyelőség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Hova akartam valójában kilyukadni: Csak egy újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung (NZZ) neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság – a szerk.) a 2015. december 1-i, kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terrorista petárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” Az NZZ eredeti cikke itt érhető el>>>
Az az árboc, melyre a székely identitást kifejező jelképet felhúzták ugyanakkor az a helyszín is volt, melyet a SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.), a DIICOT, a MAI (Belügyminisztérium – a szerk.) Székelyföldön egyre nagyobb számban jelenlévő tisztviselői által régóta ismert radikálisok a december 1-i petárdák majdani elhelyezéséhez kiválasztottak. (A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok (Rendkívüli Helyzetek Felügyelősége – a szerk.), tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal –, de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben látensen vagy nyíltan ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek,
ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében…) Íme, tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: nyíltan megmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, melynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy a riporter Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a SRI-nek van magyar nyelven beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… SRI, mondjatok KÖSZÖNETET a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékokkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek az adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasszátok egymásnak őket!). De az, hogy az NZZ-ben megjelent cikkről a SRI-nak még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a SIE-s (Külügyi Hírszerző Szolgálat – a szerk.) kollégák, vagy legalább a volt kormányfő Ponta apósa, aki… Svájcban volt DIE-s (Külügyi Hírszerző Főosztály, a Ceauşescu-rezsim külföldön tevékenykedő hírszerző szolgálata – a szerk.), komoly aggodalmat jelent Románia számára: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de NEM adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a SRI-ből/DIICOT-ból és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
A SRI-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba,
időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készültek megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke 1.+2. hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek annál az államnál, melynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével TUDATOSAN kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Ezáltal azzal, hogy Bukarest megtagadta 1920 után, egyértelmű ígéretei ellenére, az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki „Sieben Richter” erdőit, melyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket) és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–1945-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához is Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál – hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, melynek célja megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak egy lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neo-ceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a PACTA SUNT SERVANDA. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna elcsatolni Magyarországtól és Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde si aruncatori de petarde (la propriu si la figurat), scapati de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog újévet Erdélynek és az erdélyieknek. – a szerk.)
Boldog es bekes uj evet Erdelynek es az erdelyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
Hans Hedrich, politológus és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország) foter.ro
2016. január 16.
Idén is lesz burrogtató (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)
Nem könnyű feladat elé állítottuk a minap D. Haszmann Orsolyát, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum muzeológusát, amikor arra kértük, foglalja össze az elmúlt esztendő eseményeit, és áruljon el pár érdekes programot, amellyel 2016-ban várják az érdeklődőket. A múzeum, a mellette működő Csernátoni Népfőiskola és a pályázati szinten ezek hátterét biztosító közművelődési egyesület az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum, valamint a fenntartó Kovászna Megye Tanácsa égisze alatt tavaly is számos rendezvénnyel öregbítette a megye hírnevét. Elég, ha csak egyet emelünk ki a sok közül, éspedig az őszi Csernátoni burrogtatót.
Dimény-Haszmann Orsolya: – Programjaink megvalósításához pályázati forrásokat is próbálunk lehívni, így a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány is támogatta tevékenységeinket a már felsoroltak mellett. A múzeumnak számos barátja, pártfogója is van, akik önzetlenül, munkával vagy anyagi segítséggel is felzárkóznak mögénk. Fontos az is, hogy még mindig mellettünk állnak szüleink, az ő szakmai és élettapasztalatuk mindenben segít. Ezenkívül több magyarországi szakmai kapcsolatot is ápolunk, a teljesség igénye nélkül megemlíthetem a szentendrei Szabadtéri Skanzent és annak munkatársait vagy a pécsi székhelyű Határokon Túli Magyarságért Alapítványt és a Míves Mag Műhelyt, akikkel közel egy évtizede évente tető alá hozunk egy-egy közös programot. Testvérintézményünk a mezőkövesdi Hajdú-Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum, segítségükkel találkoztunk Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozóval, gépgyűjtővel, aki szakembereivel együtt önzetlenül mellénk állt a gépek restaurálási munkálatában. Ők a fő partnereink az ősszel is esedékes Csernátoni burrogtató gépésztalálkozó megszervezésében, amelyen az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény érdekes darabjai kerülnek látogatóközelbe. A program szakmai irányítója Haszmann Lajos, a múzeum restaurátora. – Az októberi rendezvényt nagy érdeklődés övezte... – Ezt két éve indítottuk útjára, tavaly a gyűjtemény egyik, a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek által gyártott traktorja állt az esemény középpontjában, de több stabil motor, korabeli traktor hangja is megszólalt. A gépésztalálkozót családos programok, népi gyerekjátékok, táncház, népzenekoncert egészítette ki. Idén szeptember harmadik hétvégéjén szeretnénk megtartani, és már május végén megkezdjük az előkészületeket, a múlt századbeli gépek sok törődést igényelnek, hogy zökkenőmentesen működjenek.
– Farsangban vagyunk, hamarosan kezdődik a gyermekeknek szervezett múzeumpedagógiai tevékenység, a Maszkások.
– Tavaly Arc és álarc – karneválok a nagyvilágban címmel jártuk körül a témát, gipsz- és papírmasé maszkot festettünk. Idén február 6-án, szombaton családi programot biztosítva tartjuk a foglalkozást. Március 13–14-én nemzeti ünnepünkre hangolódunk, akárcsak tavaly, ehhez alapot szolgáltat a múzeum ’48-as tárlata és a falu negyvennyolcasaira való emlékezés is. Március 21–26. között várjuk a gyerekeket és a felnőtteket is tojásíró-tanfolyamunkra. Érdekes programokkal készülünk a rendhagyó iskolai hétre is, április 18–22. között, valamint az azt követő hét délelőttjein vakációs tevékenységeket tartunk az érdeklődőknek. A helyi Végh Antal-iskolával és a hozzá tartozó intézményekkel partnerségben több éve szervezünk gyermeknapot a múzeumkertben, ez idén sem lesz másként, valamint a tavalyi, jól sikerült Múzeumok éjszakáján felbuzdulva, arról sem feledkezünk meg.
– Tavaly harmadik éve, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen olvasó- és kézművestábort szerveztek 5–8. osztályos diákoknak.
– Ez valójában egy jutalomtábor, ezt megelőzi a korosztály számára kiírt vetélkedő, amelynek anyagát már készítjük, az idei témát még nem áruljuk el, tavasszal tesszük közzé a versenykiírást. Táborunk partnere a Magyar Olvasástársaság, amelynek elnöke Gombos Péter kaposvári egyetemi tanár, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom kutatója, rendszerint írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, zenészeket hívunk vendégelőadónak. S ha már táborok: idén nyáron ismét Csernáton lesz a pécsi Míves Mag Műhellyel közösen szervezett KaPoCs helyszíne. A közel fél évszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül visszük tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig vannak csoportok vagy egyéni alkotók, akik Haszmann Gabriellával bútorfestést tanulnak, vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesik el. A Művészeti Népiskola három éve ismét Csernátonba helyezte fafaragóképzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. Idén is otthont adunk az óvónők által szervezett kézművestábornak, s Damokos Csaba képzőművész szervezésében dizájntábor színesíti programunkat. – Gyakran szerveznek könyvbemutatókat, koncerteket. Idén mire számíthatunk?
– Főként a téli-tavaszi időszakban összpontosítunk a könyvbemutatókra, ezek sorát elsőként már január 20-án, szerdán Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek című könyvének bemutatójával nyitjuk meg. Ezt február 2-án szintén néprajzi témájú könyvbemutató követi: Balázs Lajos Menj ki, én lelkem, a testből című könyvének előadással egybekötött bemutatója. Irodalomban sem lesz hiány, Fekete Vince új kötetét, Magyari Lajos posztumusz megjelent gyűjteményes kötetét mindenképp népszerűsítjük. A hangversenyekről is elkezdődött az egyeztetés. Idén is szeretnénk megszervezni a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen a már hagyománnyá vált Sebő Együttes, Jordán Tamás színművész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadását. Három tárlatot tervezünk, ugyanakkor az első világháborús kiállításunkat is bővítjük idén az 1916-os eseményekre fókuszálva. Ezenkívül ezer és egy munka vár ránk, a tárgyak rendszerezésétől a karbantartásukig, restaurálásukig. Az anyaintézmény, valamint a fenntartó támogatásával nekifoghatunk gépszíneink felújításának
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem könnyű feladat elé állítottuk a minap D. Haszmann Orsolyát, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum muzeológusát, amikor arra kértük, foglalja össze az elmúlt esztendő eseményeit, és áruljon el pár érdekes programot, amellyel 2016-ban várják az érdeklődőket. A múzeum, a mellette működő Csernátoni Népfőiskola és a pályázati szinten ezek hátterét biztosító közművelődési egyesület az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum, valamint a fenntartó Kovászna Megye Tanácsa égisze alatt tavaly is számos rendezvénnyel öregbítette a megye hírnevét. Elég, ha csak egyet emelünk ki a sok közül, éspedig az őszi Csernátoni burrogtatót.
Dimény-Haszmann Orsolya: – Programjaink megvalósításához pályázati forrásokat is próbálunk lehívni, így a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány is támogatta tevékenységeinket a már felsoroltak mellett. A múzeumnak számos barátja, pártfogója is van, akik önzetlenül, munkával vagy anyagi segítséggel is felzárkóznak mögénk. Fontos az is, hogy még mindig mellettünk állnak szüleink, az ő szakmai és élettapasztalatuk mindenben segít. Ezenkívül több magyarországi szakmai kapcsolatot is ápolunk, a teljesség igénye nélkül megemlíthetem a szentendrei Szabadtéri Skanzent és annak munkatársait vagy a pécsi székhelyű Határokon Túli Magyarságért Alapítványt és a Míves Mag Műhelyt, akikkel közel egy évtizede évente tető alá hozunk egy-egy közös programot. Testvérintézményünk a mezőkövesdi Hajdú-Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum, segítségükkel találkoztunk Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozóval, gépgyűjtővel, aki szakembereivel együtt önzetlenül mellénk állt a gépek restaurálási munkálatában. Ők a fő partnereink az ősszel is esedékes Csernátoni burrogtató gépésztalálkozó megszervezésében, amelyen az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény érdekes darabjai kerülnek látogatóközelbe. A program szakmai irányítója Haszmann Lajos, a múzeum restaurátora. – Az októberi rendezvényt nagy érdeklődés övezte... – Ezt két éve indítottuk útjára, tavaly a gyűjtemény egyik, a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek által gyártott traktorja állt az esemény középpontjában, de több stabil motor, korabeli traktor hangja is megszólalt. A gépésztalálkozót családos programok, népi gyerekjátékok, táncház, népzenekoncert egészítette ki. Idén szeptember harmadik hétvégéjén szeretnénk megtartani, és már május végén megkezdjük az előkészületeket, a múlt századbeli gépek sok törődést igényelnek, hogy zökkenőmentesen működjenek.
– Farsangban vagyunk, hamarosan kezdődik a gyermekeknek szervezett múzeumpedagógiai tevékenység, a Maszkások.
– Tavaly Arc és álarc – karneválok a nagyvilágban címmel jártuk körül a témát, gipsz- és papírmasé maszkot festettünk. Idén február 6-án, szombaton családi programot biztosítva tartjuk a foglalkozást. Március 13–14-én nemzeti ünnepünkre hangolódunk, akárcsak tavaly, ehhez alapot szolgáltat a múzeum ’48-as tárlata és a falu negyvennyolcasaira való emlékezés is. Március 21–26. között várjuk a gyerekeket és a felnőtteket is tojásíró-tanfolyamunkra. Érdekes programokkal készülünk a rendhagyó iskolai hétre is, április 18–22. között, valamint az azt követő hét délelőttjein vakációs tevékenységeket tartunk az érdeklődőknek. A helyi Végh Antal-iskolával és a hozzá tartozó intézményekkel partnerségben több éve szervezünk gyermeknapot a múzeumkertben, ez idén sem lesz másként, valamint a tavalyi, jól sikerült Múzeumok éjszakáján felbuzdulva, arról sem feledkezünk meg.
– Tavaly harmadik éve, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen olvasó- és kézművestábort szerveztek 5–8. osztályos diákoknak.
– Ez valójában egy jutalomtábor, ezt megelőzi a korosztály számára kiírt vetélkedő, amelynek anyagát már készítjük, az idei témát még nem áruljuk el, tavasszal tesszük közzé a versenykiírást. Táborunk partnere a Magyar Olvasástársaság, amelynek elnöke Gombos Péter kaposvári egyetemi tanár, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom kutatója, rendszerint írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, zenészeket hívunk vendégelőadónak. S ha már táborok: idén nyáron ismét Csernáton lesz a pécsi Míves Mag Műhellyel közösen szervezett KaPoCs helyszíne. A közel fél évszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül visszük tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig vannak csoportok vagy egyéni alkotók, akik Haszmann Gabriellával bútorfestést tanulnak, vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesik el. A Művészeti Népiskola három éve ismét Csernátonba helyezte fafaragóképzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. Idén is otthont adunk az óvónők által szervezett kézművestábornak, s Damokos Csaba képzőművész szervezésében dizájntábor színesíti programunkat. – Gyakran szerveznek könyvbemutatókat, koncerteket. Idén mire számíthatunk?
– Főként a téli-tavaszi időszakban összpontosítunk a könyvbemutatókra, ezek sorát elsőként már január 20-án, szerdán Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek című könyvének bemutatójával nyitjuk meg. Ezt február 2-án szintén néprajzi témájú könyvbemutató követi: Balázs Lajos Menj ki, én lelkem, a testből című könyvének előadással egybekötött bemutatója. Irodalomban sem lesz hiány, Fekete Vince új kötetét, Magyari Lajos posztumusz megjelent gyűjteményes kötetét mindenképp népszerűsítjük. A hangversenyekről is elkezdődött az egyeztetés. Idén is szeretnénk megszervezni a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen a már hagyománnyá vált Sebő Együttes, Jordán Tamás színművész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadását. Három tárlatot tervezünk, ugyanakkor az első világháborús kiállításunkat is bővítjük idén az 1916-os eseményekre fókuszálva. Ezenkívül ezer és egy munka vár ránk, a tárgyak rendszerezésétől a karbantartásukig, restaurálásukig. Az anyaintézmény, valamint a fenntartó támogatásával nekifoghatunk gépszíneink felújításának
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 16.
A legszegényebb székelyföldi falvak
A tavaly májusban elindított, United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című projekt keretében Maros, Hargita és Kovászna megye húszezernél kevesebb lakosú kistelepüléseinek átfogó feltérképezését végezték el a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének munkatársai.
Az egyéves projekt a Gyulafehérvári Caritas kezdeményezésére, a három megye szociális ellátási és gyermekvédelmi igazgatóságainak bevonásával rajtolt – teljes értéke 1 334 750 lej, amelyből 133 475 lej önrész. Kovászna megyében Előpatak, Kommandó, Nagybacon, Bölön, Hidvég, Bardoc és Nagyborosnyó szerepel a legszegényebb települések listáján a jövedelmi és a munkanélküliségi mutatók alapján kialakult sorrendben. (Transindex)
35 EZER GYERMEK OLTATLAN. 36 megyében hiányzik az a kombinált oltás, amelyet hat súlyos betegség – a torokgyík, a tetanusz, a szamárköhögés, a gyermekbénulás, a tüdő- és agyhártyagyulladás, illetve a B típusú sárgaság – kivédésére adnak be az egy év alatti csecsemőknek, és mivel már tavaly szeptember óta ez a helyzet, jelenleg már 35 ezerre rúg azoknak a gyermekeknek a száma, akik nem kapták meg idejében a védettséget adó szert. Sok szülő akár pénzért is megvenné az oltást, de nem kapható – az egészségügyi minisztérium szerint azért, mert nemzetközi szinten nagyobb az igény, mint a gyártók kapacitása. Románia havonta vásárol külföldi oltóanyagokat, és a hatóságok azt ígérik, hogy a következő hónapokban pótolják a kimaradásokat. (Evenimentul zilei)
A ROMSILVA VEZETŐJE IS MEGY. Benyújtotta felmondását a Romsilva állami erdészet vezérigazgatója. Adam Crăciunescu távozását a kormány azonnal jóváhagyta. Ő maga nem indokolta döntését, a sajtó szerint azzal függ össze, hogy nőtt az elégedetlenség a társaság magas árai miatt. Cristiana Paşca-Palmer környezetvédelmi miniszter szerint a kettő nem függ össze, Crăciunescu visszahívásának oka, hogy egy gyanús személy nem maradhat vezető tisztségben, mert a gyanú a hivatalára is kihat, bár az igazgatót megilleti az ártatlanság vélelme. A Romsilva jelenleg 3,2 millió hektár köztulajdonban levő állami erdőt (az összes erdő 49 százalékát) és 1,1 millió hektár önkormányzati vagy magántulajdonban levő erdőt gondoz. (Agerpres)
EBBŐL NEM LESZ AUTÓPÁLYA. Érvénytelenítették a Brassó–Comarnic autópálya 48 kilométeres szakaszának megvalósíthatósági tanulmányára tavaly júliusban kiírt versenytárgyalást, mert a beérkezett hét ajánlat egyikét sem tartja megfelelőnek a román autópálya-társaság. A bejelentés két nappal azután jött, hogy a Comarnic melletti négy kilométeres szakasz kivitelezésére meghirdetett licitet is lefújták, mert egyetlen cég jelentkezett rá, és az sem tartotta be a feltételeket. A Kárpátokat átszelő sztráda másik, tíz kilométeres barcarozsnyói végének megépítésére eddig tíz cég pályázik, ez a verseny még nincs lezárva. A legnehezebb, középső 48 kilométernek még a tervezése sem kezdődött el, noha a hegyek között vezet Románia legforgalmasabb országútja, amelyen már mindennaposak a forgalmi dugók. (Ziare.com) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A tavaly májusban elindított, United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című projekt keretében Maros, Hargita és Kovászna megye húszezernél kevesebb lakosú kistelepüléseinek átfogó feltérképezését végezték el a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének munkatársai.
Az egyéves projekt a Gyulafehérvári Caritas kezdeményezésére, a három megye szociális ellátási és gyermekvédelmi igazgatóságainak bevonásával rajtolt – teljes értéke 1 334 750 lej, amelyből 133 475 lej önrész. Kovászna megyében Előpatak, Kommandó, Nagybacon, Bölön, Hidvég, Bardoc és Nagyborosnyó szerepel a legszegényebb települések listáján a jövedelmi és a munkanélküliségi mutatók alapján kialakult sorrendben. (Transindex)
35 EZER GYERMEK OLTATLAN. 36 megyében hiányzik az a kombinált oltás, amelyet hat súlyos betegség – a torokgyík, a tetanusz, a szamárköhögés, a gyermekbénulás, a tüdő- és agyhártyagyulladás, illetve a B típusú sárgaság – kivédésére adnak be az egy év alatti csecsemőknek, és mivel már tavaly szeptember óta ez a helyzet, jelenleg már 35 ezerre rúg azoknak a gyermekeknek a száma, akik nem kapták meg idejében a védettséget adó szert. Sok szülő akár pénzért is megvenné az oltást, de nem kapható – az egészségügyi minisztérium szerint azért, mert nemzetközi szinten nagyobb az igény, mint a gyártók kapacitása. Románia havonta vásárol külföldi oltóanyagokat, és a hatóságok azt ígérik, hogy a következő hónapokban pótolják a kimaradásokat. (Evenimentul zilei)
A ROMSILVA VEZETŐJE IS MEGY. Benyújtotta felmondását a Romsilva állami erdészet vezérigazgatója. Adam Crăciunescu távozását a kormány azonnal jóváhagyta. Ő maga nem indokolta döntését, a sajtó szerint azzal függ össze, hogy nőtt az elégedetlenség a társaság magas árai miatt. Cristiana Paşca-Palmer környezetvédelmi miniszter szerint a kettő nem függ össze, Crăciunescu visszahívásának oka, hogy egy gyanús személy nem maradhat vezető tisztségben, mert a gyanú a hivatalára is kihat, bár az igazgatót megilleti az ártatlanság vélelme. A Romsilva jelenleg 3,2 millió hektár köztulajdonban levő állami erdőt (az összes erdő 49 százalékát) és 1,1 millió hektár önkormányzati vagy magántulajdonban levő erdőt gondoz. (Agerpres)
EBBŐL NEM LESZ AUTÓPÁLYA. Érvénytelenítették a Brassó–Comarnic autópálya 48 kilométeres szakaszának megvalósíthatósági tanulmányára tavaly júliusban kiírt versenytárgyalást, mert a beérkezett hét ajánlat egyikét sem tartja megfelelőnek a román autópálya-társaság. A bejelentés két nappal azután jött, hogy a Comarnic melletti négy kilométeres szakasz kivitelezésére meghirdetett licitet is lefújták, mert egyetlen cég jelentkezett rá, és az sem tartotta be a feltételeket. A Kárpátokat átszelő sztráda másik, tíz kilométeres barcarozsnyói végének megépítésére eddig tíz cég pályázik, ez a verseny még nincs lezárva. A legnehezebb, középső 48 kilométernek még a tervezése sem kezdődött el, noha a hegyek között vezet Románia legforgalmasabb országútja, amelyen már mindennaposak a forgalmi dugók. (Ziare.com) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 16.
Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből” értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet: „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét.
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből” értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet: „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét.
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 16.
A Csárdáskirálynő radikalizmusa (Nánay Istvánnal a színházi bemerevedés veszélyéről)
Örök szerelemmel viszonyul az erdélyi színjátszáshoz, amelyet 1973 óta figyel közelről. Nánay István budapesti színikritikussal színházi váltásokról, a színészképzés nehézségeiről és felvillanó erdélyi reménysugarakról beszélgettünk.
– Egyre nagyobb előzetes tudásanyagot, empátiát, érzékenységet vár el nézőitől a kortárs színház. Érdemesülhet egyáltalán ilyen körülmények között jeles minősítésre egy-egy előadás? – A műalkotás többek között attól az, hogy elképesztően sokrétegű. Bár rengeteg emberhez eljuthat, de meggyőződésem, hogy a maga teljességében szinte senkihez sem. Természetesen van, aki több rétegét képes felfogni, mint mások, ugyanakkor a befogadásban sokat nyom a latban a pillanatnyi érzékenység, a rendelkezőkészség is. Ezért nem hiszem, hogy egy műalkotás élvezetéhez feltétlenül hatalmas előzetes tudásanyaggal kell rendelkeznie a nézőnek. Elég hozzá a kellő nyitottság és érzékenység. Probléma akkor adódhat, ha egy színházi előadás nem teljesíti mindazon kritériumokat, amelyektől a produkció kiérdemli a műalkotás minősítést. És ez sűrűn előfordul, hiszen egy előadás annyi befolyásoló körülménynek kiszolgáltatott, hogy sokszor a legjobb, legátgondoltabb szándék is csak bizonyos, esetenként elenyésző százalékban képes megvalósulni. Csak olyan előadás születik, amely nem minden pillanatában és nem mindenki számára egyformán jó.
– A közönség ugyanakkor roppant megosztott módon viszonyul a mai színjátszáshoz. Feloldható a hagyományos, illetve kortárs színjátszás megítélésének kettőssége?
– Koronként változik a színház feladata, a kifejezési eszközök sokasága, ugyanakkor maga a műfaj a többi művészeti ághoz képest jóval lassabban követi a változásokat. A színháznál pedig csak a közönség változik nehezebben. Változást elsősorban az arra való igény felbukkanása idézhet elő – jelentkezzen az egy alkotóműhelyben vagy akár a közönségben. Utóbbira példa egy város elöregedő közönségrétege mellett felnövő fiatalok igényének felismerése és kielégítése. Ilyenkor az egyik legfontosabb kérdés: radikálisan vagy folyamatosan menjen-e végbe a változás? Sepsiszentgyörgyön a Bocsárdi László-féle váltás – részben a Tompa Gáboré is Kolozsváron – nagyon radikális volt. Ilyenkor óhatatlanul lemorzsolódik a közönségnek az a része, amely nincs felkészülve a hirtelen és gyökeres váltásra. Ne feledjük, a közönség elsősorban a színészekért megy színházba, s ha más arcokat lát, a nézők egy része máris elveszett az új törekvések számára.
– A lassú, folyamatos váltás közben viszont elveszhet a lényeg...
– Igen, a folyamatos váltás legnagyobb veszélye, hogy nem következik be. Valós változást ugyanis csak radikális módon lehet végrehajtani, ám ha egy színház ügyesen végzi a dolgát, a régiből bizonyos dolgokat megtart vagy visszahoz. Ennek jó példája a kaposvári színház, ott például megtartották az operett műfaját, de úgy, hogy ha az előadások stílusában voltak is változások, az ellenük való berzenkedést legyőzte például az, hogy a Csárdáskirálynő valamennyi slágere felcsendült. Az ilyen előadások bárhol a műsorpolitika fontos elemeivé válhatnak. A zenés műfaj ugyanis kikerülhetetlen és nélkülözhetetlen, miután olyan rétegeket képes megszólítani, amelyek a bonyolultabb gondolatok befogadására nem, vagy csak korlátozottan hajlandók. Szakmailag jól megrendezett zenés darabokba azonban sok mindent be lehet csempészni. Ezt a műfajt sehol nem szabadna kihagyni – Kolozsváron sem, ahol arra szoktak hivatkozni, hogy a zenés műfaj ápolása az operatársulat dolga. Pedig a két műfaj, a zenei és színházi között alig van átjárás. – A színházban fokozottan érzékelhető a produkciók hatás-kölcsönhatás viszonya. Ön hogyan kezeli a színházi produkciók egymásra hatása, az „utánérzések” kérdéskörét?
– Sok évvel korábban Tompa Gáborral beszélgettem arról, hogy a rendezéseiben egyre inkább ugyanazokat a játékelemeket, gesztus- és kellékhasználatot látom, hogy előadásról előadásra ugyanabból a „szótárból” dolgozik. Azt válaszolta, Tiziano-képein is ugyanazokat a stílusjegyeket láthatjuk, azok alapján ismerünk fel egy Tiziano-alkotást. Egy rendező stílusjegyei is hasonlóképpen érzékelhetők, akarva-akaratlan visszaköszönnek. Akkor bizonyos fokig elfogadtam ezt az álláspontot. Azért csak bizonyos fokig, mert míg Tiziano témaválasztásai viszonylag koherensek, addig a színházi témaválasztások szerteágazóak. Ami az egyik Godot-előadásban jó, nem biztos, hogy egy másikban is ugyanúgy működik. Részben tehát elfogadható, ha egy rendező kialakítja a maga eszköztárát. Furcsább és nehezebb kérdés viszont az, ha más rendezők stílusjegyeit ismerjük fel egy-egy előadásban. Mint tudjuk, létezik az adatátvételben bizonyos százalékos határ, amelyen túl már plagizálásról beszélünk. Ha ez konkrét dolgokban érhető tetten, akkor az mindenekelőtt etikai szempontból problematikus. Van, amikor egy előadás közege látvány szempontjából hasonló, de az előadás akkor is más, mivel a színészek mindig mások. Az meg kizárt, hogy két rendező teljesen egyformán gondolkodjon.
– Egyre csökken a színikritika szerepe. A szakma egyik legelismertebb képviselőjeként miben látja e folyamat okát?
– Egyik tanulmányában Szabó István színházszociológus úgy fogalmazott, hogy a magyar színházkritikusok hobbikritikusok, mivel a színikritikából nem lehet megélni. Nincs hozzá fórum, az internetes oldalak inkább az azonnali, erőteljes figyelemfelkeltő reflexiókra, a blog műfajára koncentrálnak. Az elemző jellegű színházkritika kiveszőben, mint ahogy a magyar színházkritika történetében meghatározó impresszionista színházkritika is. Tovább rontja a helyzetet, hogy a színház és a színházkritika hagyományosan rossz viszonyban van egymással. Még éles helyzetben is, amikor a színház léte kérdőjeleződik meg, a kritika ellenségnek minősül. Az erdélyi színházkritika pedig alig létezik. Mivel az előadásokról rendszeresen csak a helyi sajtó tud írni, a belterjesség veszélye fenyeget, mert ez az optika mindent csak a helyi társulathoz tud mérni. Korlátozott a lehetősége annak, hogy ugyanaz az ember párhuzamosan naprakész legyen a kolozsvári, a szentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a temesvári színházi történésekkel is. Nem beszélve a román színházakról, amelyek pedig erőteljes referenciapontokat jelenthetnének. Ma nincs, aki megfizesse ezt a különleges tudást, energia- és időbefektetést. És nem úgy tűnik, hogy a színházak a közeljövőben felismernék, mekkora szükségük lenne a visszajelző partnerre.
– A színészképzés milyen mértékben segíti, illetve befolyásolja a mai színházi folyamatokat?
– A színészmesterség különleges dolog, s ennek megfelelően a képzés is eltér minden más szakmai oktatástól. Akit felvesznek valamelyik színészképző fakultásra, abban bizonyos készségeket vélnek felfedezni. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy azok a készségek kibonthatók, illetve az alapképzés ideje alatt bonthatók ki. Akad, akinek újabb öt évre lenne szüksége ahhoz, hogy emberileg, fizikailag és lelkileg is megérjen bizonyos feladatok megoldására. A színészet ugyanakkor azért is nehéz és kegyetlen pálya, mert ha valakinek a képességei és a szerep kínálta lehetőségek nem a megfelelő időben találkoznak, akkor azok elmennek egymás mellett, s lehet, hogy soha többé nem találkoznak. Másfelől bizonyos dolgok taníthatók, mások meg nem. Néha megfogalmazódik például, hogy nem képezik a színészeket a különleges térben alkalmazandó beszédtechnikára. Ezt azonban sehol a világon nem tanítják. Azt igen, hogy a színész miként bánjon a testével, s azon belül a hangjával. Azt is, hogy milyen technikával lehet a legjobb helyzetbe hozni a hangképző apparátust – akár fejen állva is. Extrémebb helyzetekben azonban a színésznek segítségre van szüksége, s kézenfekvő lenne, hogy ilyenkor elsősorban a rendezőre számítson. Ám a rendezők többsége viszonylag kevés gondot fordít azokra a gyakorlati dolgokra, amelyekkel hasonló helyzetekben a színészek segítségére siethetnének. Azt is mondhatnám, hogy a rendezők kevés figyelmet fordítanak a színészvezetésre. – Sok éve szoros és sokrétű viszonyt ápol az erdélyi színjátszással. Most éppen milyen állapotban van ez a „szerelem”?
– Inkább személyes szerelmeket tápláltam-táplálok az erdélyi színházzal. Volt Harag-szerelem, Tompa-szerelem, Bocsárdit, Kövesdi Istvánt, Barabás Olgát tanítottam, őket is szerettem, munkáikat fontosnak tartom. És voltak színházszerelmek is, például a kilencvenes évekbeli Parászka-színház Szatmárnémetiben. Alapvetően azonban mindig kritikusan viszonyultam a „szerelmekhez”. 1973 óta járok folyamatosan Erdélybe – ma már nagyon ritkán –, ahol egy sehol máshol nem tapasztalt világgal találkoztam. Annak idején egyszerre várták, hogy jöjjön valaki, aki érdek- és elfogultságmentes kritikát fogalmaz meg, ugyanakkor rettegték is. Az ön- és nyelvvédelemre berendezkedett színháznak is kellett a keményebb szó, amely ugyanakkor rémisztő volt. Lohinszky Loránd például egyenesen sátánnak nevezett engem. A kritikus szemléletet változatlanul igyekszem érvényesíteni, ugyanakkor azt is látom, hogy néhány erdélyi társulat roppant nehéz helyzetben van. Fennáll a bemerevedés veszélye, alig van átjárás az intézmények között, szűk a rendezői kar, és ettől a teljesítmények belterjessé, egysíkúvá válnak. A két erős művészszínház, a kolozsvári és a szentgyörgyi mellett időnként fel-feljön egyik-másik színház – hol a temesvári, hol a vásárhelyi, legutóbb a nagyváradi –, ígéretes műhelymunka nyomai látszanak. Bízzunk benne, hogy ezek a reménysugarak nem hunynak ki.
Nánay István
Színikritikus, egyetemi tanár, újságíró, Budapesten született 1938. február 23-án. 1956 és 1961 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnök Karán tanult, majd mérnök-technológusként dolgozott. 1966–1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés szakos hallgatója volt, 1973-tól a Magyar Színházművészeti Szövetség tagja. 1976–2003-ig a Színház című folyóirat munkatársa, 1990–2003 között főszerkesztő-helyettese volt. 1986–1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottságának tagja, 1987–1989 között a Világszínház felelős szerkesztője. 1991–1993-ig a Miskolci Egyetem tanára, 1992 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. 1993–2000 között a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola tanáraként tevékenykedett. 1995 óta az ELTE-n tanít, 1991-től a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színiakadémia oktatója. Díjak, kitüntetések: Jászai Mari-díj (2004), Aranytoll (2011). A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fő válogatója és tanácsadója volt.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Örök szerelemmel viszonyul az erdélyi színjátszáshoz, amelyet 1973 óta figyel közelről. Nánay István budapesti színikritikussal színházi váltásokról, a színészképzés nehézségeiről és felvillanó erdélyi reménysugarakról beszélgettünk.
– Egyre nagyobb előzetes tudásanyagot, empátiát, érzékenységet vár el nézőitől a kortárs színház. Érdemesülhet egyáltalán ilyen körülmények között jeles minősítésre egy-egy előadás? – A műalkotás többek között attól az, hogy elképesztően sokrétegű. Bár rengeteg emberhez eljuthat, de meggyőződésem, hogy a maga teljességében szinte senkihez sem. Természetesen van, aki több rétegét képes felfogni, mint mások, ugyanakkor a befogadásban sokat nyom a latban a pillanatnyi érzékenység, a rendelkezőkészség is. Ezért nem hiszem, hogy egy műalkotás élvezetéhez feltétlenül hatalmas előzetes tudásanyaggal kell rendelkeznie a nézőnek. Elég hozzá a kellő nyitottság és érzékenység. Probléma akkor adódhat, ha egy színházi előadás nem teljesíti mindazon kritériumokat, amelyektől a produkció kiérdemli a műalkotás minősítést. És ez sűrűn előfordul, hiszen egy előadás annyi befolyásoló körülménynek kiszolgáltatott, hogy sokszor a legjobb, legátgondoltabb szándék is csak bizonyos, esetenként elenyésző százalékban képes megvalósulni. Csak olyan előadás születik, amely nem minden pillanatában és nem mindenki számára egyformán jó.
– A közönség ugyanakkor roppant megosztott módon viszonyul a mai színjátszáshoz. Feloldható a hagyományos, illetve kortárs színjátszás megítélésének kettőssége?
– Koronként változik a színház feladata, a kifejezési eszközök sokasága, ugyanakkor maga a műfaj a többi művészeti ághoz képest jóval lassabban követi a változásokat. A színháznál pedig csak a közönség változik nehezebben. Változást elsősorban az arra való igény felbukkanása idézhet elő – jelentkezzen az egy alkotóműhelyben vagy akár a közönségben. Utóbbira példa egy város elöregedő közönségrétege mellett felnövő fiatalok igényének felismerése és kielégítése. Ilyenkor az egyik legfontosabb kérdés: radikálisan vagy folyamatosan menjen-e végbe a változás? Sepsiszentgyörgyön a Bocsárdi László-féle váltás – részben a Tompa Gáboré is Kolozsváron – nagyon radikális volt. Ilyenkor óhatatlanul lemorzsolódik a közönségnek az a része, amely nincs felkészülve a hirtelen és gyökeres váltásra. Ne feledjük, a közönség elsősorban a színészekért megy színházba, s ha más arcokat lát, a nézők egy része máris elveszett az új törekvések számára.
– A lassú, folyamatos váltás közben viszont elveszhet a lényeg...
– Igen, a folyamatos váltás legnagyobb veszélye, hogy nem következik be. Valós változást ugyanis csak radikális módon lehet végrehajtani, ám ha egy színház ügyesen végzi a dolgát, a régiből bizonyos dolgokat megtart vagy visszahoz. Ennek jó példája a kaposvári színház, ott például megtartották az operett műfaját, de úgy, hogy ha az előadások stílusában voltak is változások, az ellenük való berzenkedést legyőzte például az, hogy a Csárdáskirálynő valamennyi slágere felcsendült. Az ilyen előadások bárhol a műsorpolitika fontos elemeivé válhatnak. A zenés műfaj ugyanis kikerülhetetlen és nélkülözhetetlen, miután olyan rétegeket képes megszólítani, amelyek a bonyolultabb gondolatok befogadására nem, vagy csak korlátozottan hajlandók. Szakmailag jól megrendezett zenés darabokba azonban sok mindent be lehet csempészni. Ezt a műfajt sehol nem szabadna kihagyni – Kolozsváron sem, ahol arra szoktak hivatkozni, hogy a zenés műfaj ápolása az operatársulat dolga. Pedig a két műfaj, a zenei és színházi között alig van átjárás. – A színházban fokozottan érzékelhető a produkciók hatás-kölcsönhatás viszonya. Ön hogyan kezeli a színházi produkciók egymásra hatása, az „utánérzések” kérdéskörét?
– Sok évvel korábban Tompa Gáborral beszélgettem arról, hogy a rendezéseiben egyre inkább ugyanazokat a játékelemeket, gesztus- és kellékhasználatot látom, hogy előadásról előadásra ugyanabból a „szótárból” dolgozik. Azt válaszolta, Tiziano-képein is ugyanazokat a stílusjegyeket láthatjuk, azok alapján ismerünk fel egy Tiziano-alkotást. Egy rendező stílusjegyei is hasonlóképpen érzékelhetők, akarva-akaratlan visszaköszönnek. Akkor bizonyos fokig elfogadtam ezt az álláspontot. Azért csak bizonyos fokig, mert míg Tiziano témaválasztásai viszonylag koherensek, addig a színházi témaválasztások szerteágazóak. Ami az egyik Godot-előadásban jó, nem biztos, hogy egy másikban is ugyanúgy működik. Részben tehát elfogadható, ha egy rendező kialakítja a maga eszköztárát. Furcsább és nehezebb kérdés viszont az, ha más rendezők stílusjegyeit ismerjük fel egy-egy előadásban. Mint tudjuk, létezik az adatátvételben bizonyos százalékos határ, amelyen túl már plagizálásról beszélünk. Ha ez konkrét dolgokban érhető tetten, akkor az mindenekelőtt etikai szempontból problematikus. Van, amikor egy előadás közege látvány szempontjából hasonló, de az előadás akkor is más, mivel a színészek mindig mások. Az meg kizárt, hogy két rendező teljesen egyformán gondolkodjon.
– Egyre csökken a színikritika szerepe. A szakma egyik legelismertebb képviselőjeként miben látja e folyamat okát?
– Egyik tanulmányában Szabó István színházszociológus úgy fogalmazott, hogy a magyar színházkritikusok hobbikritikusok, mivel a színikritikából nem lehet megélni. Nincs hozzá fórum, az internetes oldalak inkább az azonnali, erőteljes figyelemfelkeltő reflexiókra, a blog műfajára koncentrálnak. Az elemző jellegű színházkritika kiveszőben, mint ahogy a magyar színházkritika történetében meghatározó impresszionista színházkritika is. Tovább rontja a helyzetet, hogy a színház és a színházkritika hagyományosan rossz viszonyban van egymással. Még éles helyzetben is, amikor a színház léte kérdőjeleződik meg, a kritika ellenségnek minősül. Az erdélyi színházkritika pedig alig létezik. Mivel az előadásokról rendszeresen csak a helyi sajtó tud írni, a belterjesség veszélye fenyeget, mert ez az optika mindent csak a helyi társulathoz tud mérni. Korlátozott a lehetősége annak, hogy ugyanaz az ember párhuzamosan naprakész legyen a kolozsvári, a szentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a temesvári színházi történésekkel is. Nem beszélve a román színházakról, amelyek pedig erőteljes referenciapontokat jelenthetnének. Ma nincs, aki megfizesse ezt a különleges tudást, energia- és időbefektetést. És nem úgy tűnik, hogy a színházak a közeljövőben felismernék, mekkora szükségük lenne a visszajelző partnerre.
– A színészképzés milyen mértékben segíti, illetve befolyásolja a mai színházi folyamatokat?
– A színészmesterség különleges dolog, s ennek megfelelően a képzés is eltér minden más szakmai oktatástól. Akit felvesznek valamelyik színészképző fakultásra, abban bizonyos készségeket vélnek felfedezni. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy azok a készségek kibonthatók, illetve az alapképzés ideje alatt bonthatók ki. Akad, akinek újabb öt évre lenne szüksége ahhoz, hogy emberileg, fizikailag és lelkileg is megérjen bizonyos feladatok megoldására. A színészet ugyanakkor azért is nehéz és kegyetlen pálya, mert ha valakinek a képességei és a szerep kínálta lehetőségek nem a megfelelő időben találkoznak, akkor azok elmennek egymás mellett, s lehet, hogy soha többé nem találkoznak. Másfelől bizonyos dolgok taníthatók, mások meg nem. Néha megfogalmazódik például, hogy nem képezik a színészeket a különleges térben alkalmazandó beszédtechnikára. Ezt azonban sehol a világon nem tanítják. Azt igen, hogy a színész miként bánjon a testével, s azon belül a hangjával. Azt is, hogy milyen technikával lehet a legjobb helyzetbe hozni a hangképző apparátust – akár fejen állva is. Extrémebb helyzetekben azonban a színésznek segítségre van szüksége, s kézenfekvő lenne, hogy ilyenkor elsősorban a rendezőre számítson. Ám a rendezők többsége viszonylag kevés gondot fordít azokra a gyakorlati dolgokra, amelyekkel hasonló helyzetekben a színészek segítségére siethetnének. Azt is mondhatnám, hogy a rendezők kevés figyelmet fordítanak a színészvezetésre. – Sok éve szoros és sokrétű viszonyt ápol az erdélyi színjátszással. Most éppen milyen állapotban van ez a „szerelem”?
– Inkább személyes szerelmeket tápláltam-táplálok az erdélyi színházzal. Volt Harag-szerelem, Tompa-szerelem, Bocsárdit, Kövesdi Istvánt, Barabás Olgát tanítottam, őket is szerettem, munkáikat fontosnak tartom. És voltak színházszerelmek is, például a kilencvenes évekbeli Parászka-színház Szatmárnémetiben. Alapvetően azonban mindig kritikusan viszonyultam a „szerelmekhez”. 1973 óta járok folyamatosan Erdélybe – ma már nagyon ritkán –, ahol egy sehol máshol nem tapasztalt világgal találkoztam. Annak idején egyszerre várták, hogy jöjjön valaki, aki érdek- és elfogultságmentes kritikát fogalmaz meg, ugyanakkor rettegték is. Az ön- és nyelvvédelemre berendezkedett színháznak is kellett a keményebb szó, amely ugyanakkor rémisztő volt. Lohinszky Loránd például egyenesen sátánnak nevezett engem. A kritikus szemléletet változatlanul igyekszem érvényesíteni, ugyanakkor azt is látom, hogy néhány erdélyi társulat roppant nehéz helyzetben van. Fennáll a bemerevedés veszélye, alig van átjárás az intézmények között, szűk a rendezői kar, és ettől a teljesítmények belterjessé, egysíkúvá válnak. A két erős művészszínház, a kolozsvári és a szentgyörgyi mellett időnként fel-feljön egyik-másik színház – hol a temesvári, hol a vásárhelyi, legutóbb a nagyváradi –, ígéretes műhelymunka nyomai látszanak. Bízzunk benne, hogy ezek a reménysugarak nem hunynak ki.
Nánay István
Színikritikus, egyetemi tanár, újságíró, Budapesten született 1938. február 23-án. 1956 és 1961 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnök Karán tanult, majd mérnök-technológusként dolgozott. 1966–1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés szakos hallgatója volt, 1973-tól a Magyar Színházművészeti Szövetség tagja. 1976–2003-ig a Színház című folyóirat munkatársa, 1990–2003 között főszerkesztő-helyettese volt. 1986–1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottságának tagja, 1987–1989 között a Világszínház felelős szerkesztője. 1991–1993-ig a Miskolci Egyetem tanára, 1992 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. 1993–2000 között a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola tanáraként tevékenykedett. 1995 óta az ELTE-n tanít, 1991-től a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színiakadémia oktatója. Díjak, kitüntetések: Jászai Mari-díj (2004), Aranytoll (2011). A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fő válogatója és tanácsadója volt.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 16.
Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz.
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz.
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 17.
Mégis a liberálisok színeiben indul Florea
Dorin Florea a Nemzeti Liberális Párt polgármesterjelöltje Marosvásárhelyen.
Az ellene zajló bűnvádi per dacára Dorin Florea jelenlegi városvezető lesz a Nemzeti Liberális Párt polgármesterjelöltje Marosvásárhelyen. A párt múlt év végén elfogadott feddhetetlenségi kritériumai szerint nem indulhat a 2016-os önkormányzati megmérettetésen a liberálisok színeiben az a politikus, aki ellen korrupció miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt emeltek vádat. A politikai alakulat vezetősége ennek ellenére jóváhagyta Dorin Florea indulását – értesült a HotNews hírportál.
A maszol.ro internetes oldal szerint a fordulat rossz hír a marosvásárhelyi magyar közösségnek, mert a jelenlegi polgármester függetlenként indulása vagy távolmaradása megnövelte volna a magyar jelölt esélyét a 2016-os helyhatósági választáson.
Mint ismert, az ügyészség hivatali visszaéléssel vádolja Dorin Floreát, aki törvénytelenül kötött az önkormányzat nevében társulási szerződést a helyi futballcsapattal. A Nemzeti Liberális Párt hétfőn véglegesíti jelöltjei névsorát a helyhatósági választásokra.
marosvasarhelyiradio.ro / Hotnews / Maszol. Erdély.ma
Dorin Florea a Nemzeti Liberális Párt polgármesterjelöltje Marosvásárhelyen.
Az ellene zajló bűnvádi per dacára Dorin Florea jelenlegi városvezető lesz a Nemzeti Liberális Párt polgármesterjelöltje Marosvásárhelyen. A párt múlt év végén elfogadott feddhetetlenségi kritériumai szerint nem indulhat a 2016-os önkormányzati megmérettetésen a liberálisok színeiben az a politikus, aki ellen korrupció miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt emeltek vádat. A politikai alakulat vezetősége ennek ellenére jóváhagyta Dorin Florea indulását – értesült a HotNews hírportál.
A maszol.ro internetes oldal szerint a fordulat rossz hír a marosvásárhelyi magyar közösségnek, mert a jelenlegi polgármester függetlenként indulása vagy távolmaradása megnövelte volna a magyar jelölt esélyét a 2016-os helyhatósági választáson.
Mint ismert, az ügyészség hivatali visszaéléssel vádolja Dorin Floreát, aki törvénytelenül kötött az önkormányzat nevében társulási szerződést a helyi futballcsapattal. A Nemzeti Liberális Párt hétfőn véglegesíti jelöltjei névsorát a helyhatósági választásokra.
marosvasarhelyiradio.ro / Hotnews / Maszol. Erdély.ma
2016. január 17.
Bátor erdélyi magyarok, igazi hősök
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat.
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat.
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro