Román elemzők is kételkednek a székely merényletkísérletben
A román sajtó többnyire tárgyilagos hangnemben számolt be szerdán arról az ügyészségi bejelentésről, amely szerint egy kézdivásárhelyi magyar férfi házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnepen. Egyes kommentárok megkérdőjelezik a merényletkísérlet komolyságát.
Az Adevărul napilap internetes oldalán Alina Mungiu-Pippidi a Miért nagyobb probléma a szélhámosság, mint a terrorizmus a románoknál című cikkében ironikus hangvételben ír arról, hogy miközben Párizs, Róma, Szentpétervár és Isztambul köztereit páncélosok őrzik, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy petárdázó magyarra csap le a „nemzetközi terrorizmus jól ismert központjában", Kovászna megyében.
Az MTI által idézett szerző úgy vélekedett, hogy „bosszantó ez a román ködösítés minden december elsején és március 15-én", mert szerinte már huszonöt éve bombasztikus címekkel gerjesztik a botrányt a nagymagyar veszélyről. „Csak nehogy egyszer tényleg jöjjön a farkas" – jegyezte meg.
A Digi 24 hírtelevízió műsorában Cristian Tudor Popescu közismert publicista megjegyezte, mosolyra késztette, hogy a gyanúsítottat már akkor figyelték, amikor megfordult a fejében a merénylet gondolata, hiszen a gonosztevők minden lépését előre látó „éber hatóságokról" szóló történet az 1989 előtti Szekuritáte-filmekre emlékezteti, amelyekben a kémeknek nem volt semmi esélyük. Ettől függetlenül a publicista szerint azt sem lehet kizárni, hogy valós fenyegetésről van szó.
Az Evenimentul Zilei napilap Nekünk is vannak terroristáink című vezércikkében Dan Andronic egy sor kérdést fogalmazott meg, amelyek szerinte az összeesküvéselméletekhez szokott emberekben óhatatlanul felmerülnek. Miért pont december elseje előestéjén kellett lecsapni a gyanúsítottra, ha már augusztus óta figyelték, kit akart a feltételezett magyar terrorista megsebesíteni a magyarok lakta Kézdivásárhelyen, és vajon nem teszik-e őt a magyar szeparatisták hősévé azáltal, hogy bíróság elé hurcolják?
A cikkíró szerint sokan az SRI és a terrorelhárítás önfényező reklámfogásának hiszik a székelyföldi rajtaütést, ugyanakkor leszögezi: a hatóságok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vegyék komolyan a „petárdás" fenyegetést. „Ha egy 400 petárdával durrogtató merénylőt nem vagytok képesek elfogni, mit fogtok kezdeni egy olyannal, aki kalasnyikovval akar lövöldözni?" – vágná a sajtó az SRI-vezetők fejéhez Andronic szerint, ha az állítólagos merénylőnek sikerült volna valóra váltania tervét.
Moise Guran népszerű televíziós személyiség, a Digi24 műsorvezetője egy blogbejegyzésben arról ír, hogy az SRI akciója a közvéleménynek szólt, mert egyébként a nagy sajtónyilvánosság nem segíti azt, hogy felderítsék az „irredenta terroristának lefestett, az embereket pukkantókkal ijesztgető bolond" esetleges kapcsolatainak felderítését. A szerző attól tart, hogy ezzel a korrupció elleni harcról akarják valami más irányba elterelni a figyelmet, pedig szerinte az ország biztonsága szempontjából továbbra is az a legfontosabb, hogy vezetőit ne lehessen megvásárolni.
Krónika (Kolozsvár)

Nem védi a jogi bizottság Olteant és Teodorescut
Jóváhagyta szerdán a képviselőház jogi bizottsága az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) kérését, amelyben két liberális képviselő, Ioan Oltean és Cătălin Teodorescu előzetes letartóztatásba helyezését javasolta. A testület állásfoglalása ugyanakkor nem kötelező érvényű.
A parlament plénuma várhatóan jövő héten, szerdán szavaz majd a DNA kéréséről. Az érintettek szerdán cáfolták bűnösségüket.
A két liberális politikus őrizetbe vételének és előzetes letartóztatásba helyezésének jóváhagyását egy 2010-es, gyanús restitúciós ügy miatt kérte a DNA. A gyanú szerint egy üzletember megvesztegette a restitúciós bizottság tagjait, hogy a valós árnál magasabb összegű kárpótlást fizessenek ki számára egy pitești-i telek után.
Ezt követően 2010-ben 108,9 millió lejes kárpótlást ítéltek meg számára, ami a DNA szerint a 6,1 hektáros telek valós értékének az ötszöröse. Az összeg az abban az évben kifizetett kárpótlási összeg egynegyedét tette ki, a gyanú szerint az államkasszának okozott kár 87,2 millió lej.
Az ügyben őrizetbe vették a restitúciós testület három akkori munkatársát, valamint az értékbecslőt. Cătălin Teodorescu őrizetbe vételét azért kezdeményezték, mivel a kérdéses időszakban ő is tagja volt a testületnek, Ioan Olteant pedig azzal gyanúsítják, hogy a vállalkozó érdekében való közbenjárás fejében 600 ezer euró csúszópénzt kapott. Az összeget egy templomban vette át.
A szenátusnak tegnap kellett volna szavaznia a korrupcióval gyanúsított Dan Șova szociáldemokrata szenátor mentelmi jogáról, de egy, a nemzeti ünnep miatti ünnepi ülés miatt ezt mára halasztották.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Könyvvásár a nemzettudat jegyében
Második alkalommal bonyolították le a Partiumi Nemzetközi Könyvvásárt. A három napos nagyszabású eseménynek a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) adott otthont. Bábelőadások, könyvbemutatók, zenei produkciók is tarkították az eseménysort.
Először 2013-ban tartották meg a nemzetközi könyvvásárt, és az idén november 27–29. között szervezte meg újra ezt az eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Egyesület és a Szent László Egyesület. Nagy József Barna, az esemény egyik fő szervezője elöljáróban kiemelte: „Az volt a célunk, hogy ne egy szokványos könyvvásárt szervezzünk, hanem próbáljunk egy olyan nemzeti jelleget adni a három napnak, ami a váradiakban növeli az itthon érzetet, a nemzettudatot. Ez abban nyilvánul meg, hogy olyan szerzőket, előadókat hívtunk meg, akik erősítik ezt az emberekben”. A változatosságra nem lehetett panasz, hiszen a három nap alatt magán a könyvvásáron kívül adventi vásár, kézműves termékek vására is helyet kapott a programban, ugyanakkor bábelőadások, könyvbemutatók, zenei produkciók, előadások, kézműves-foglalkozások tarkították az eseménysort.
Megnyitó
A nemzetközi könyvvásárt Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke nyitotta meg hivatalosan pénteken egy órakor, a Mily nagy ragyogás látszik című bábelőadás előtt. A politikus a jobbára gyerekekből álló közönséghez szólva elmondta, hogy mindig a világosság felé kell haladni, és a keresztény ember számára Jézus a legnagyobb fény, ezért őt kell követni. „Ez a mai nap legyen a kiindulópontja a karácsony felé vezető útnak” – zárta szavait a politikus, majd kezdetét vette a kicsik által várva várt bábelőadás. Vincze László bábművész a betlehemi történetet mutatta be a bábok és saját sugárzó egyéniségének segítségével a jelenlévő gyerekeknek. A sok humorral fűszerezett evangéliumi történet lekötötte a kicsik figyelmét, akik az előadás után kézműves-foglakozásokon vehettek részt.
Könyvbemutatók
A könyvvásár programjának fontos részét képezték a könyvbemutatók: az eseménysorozaton négy szerző mutatkozott be a váradi közönségnek. Elsőként pénteken délután Bökös Borbálával, a PKE oktatójával beszélgetett Lakatos Attila történész a szerző Sárkányos Rend című regénytrilógiájáról, valamint annak most megjelent második, Pokoljárók című kötetéről. Bökös Borbála a beszélgetés során vallott írói munkamódszeréről és alkotói koncepciójáról, a történelmi regény szerepéről a magyar- és a világirodalomban, illetve magának a regénytrilógiának a keletkezéstörténetéről is elárult érdekes részleteket. Másnap, szombaton délután három szerzővel is találkozhatott a váradi közönség. Délután öt órától Szentesi Zöldi László író, újságíró mutatta be Isztambuli vendégség című kötetét, mely a török konyha érdekességeit fedi fel érdekes receptek és történetek segítségével. Az általa említett számos gasztrotörténeti érdekesség közül csak azt emelném ki, hogy Magyarországon a disznóhúsfogyasztás a törökök miatt terjedt el máig is jellemző mértékben: a török hódoltság idején – mivel az oszmánok a disznót tisztátalan állatnak tartották – nem adóztatták meg azokat, akik disznót tenyésztettek, ami miatt a magyar gazdák átálltak a disznótenyésztésre.
Aktuálpolitika
Egy kis aktuálpolitikát is becsempészett előadásába Szentesi Zöldi László, amikor kifejtette, hogy Erdogan török elnök megkísérli visszatéríteni a világi Törökországot a hagyományos iszlám világ felé. „Ez a mostani, iszlamizálódás felé tartó fordulat a török társadalom nagy próbája” – fogalmazott az előadó, aki ugyanakkor leszögezte, hogy Törökország kulcsfontosságú a világpolitikában, ezért nagyon fontos az, hogy abban az országban rend legyen. „Ha az iszlamista fordulat lezajlik Törökországban, akkor az EU-nak sokkal hamarabb megpecsételődik a sorsa” – vetítette előre az előadó. Ezt az előadást követően Pozsonyi Ádám író olvasott fel írásaiból, majd beszélgetett el Szentesi Zöldi Lászlóval, végezetül pedig Domonkos László mutatott be két kötetet, illetve a Trianoni Szemle idei évkönyvét.
Test, szellem és lélek egysége
A könyvvásár kétségkívül legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseménye Papp Lajos szívsebész előadása volt: zsúfolásig megtelt szombaton kora délután a váradi PKE díszterme. Előadása első felében az egészségmegőrzésről és az egészséget veszélyeztető különböző koncepciókról értekezett Papp Lajos. Elmondta, hogy jelenleg mintegy 1,5 milliárd fehér ember él a Földön. A fehér emberek nagy gondban vannak, mert a jólétükben az egészségüket rombolják főként a helytelen táplálkozással, ugyanakkor szellemüket és lelküket is tönkreteszik. Test, szellem és lélek hármasságának egységét hangsúlyozta az előadó, aki felhívta a figyelmet arra, hogy meg kell őrizni a Teremtő Isten törvényeit. „Amit a Teremtő teremtett, az egészséges, amit az ember manipulál, az nem feltétlenül rossz, csak ha rossz szándékú emberek visszaélnek vele” – fogalmazott Papp Lajos, példaként említve a génmanipulált élelmiszerek, valamint a különböző gyógyszerek – főként a koleszterincsökkentő készítmények – ártalmas voltát. „Egyvalamit ne felejtsünk el: józanul gondolkozni” – hangsúlyozta Papp Lajos, aki ebben az összefüggésben kiemelte, hogy minden természetes alapanyagból készült, készített élelem egészséges, ellentétben a különféle műételekkel (példaként említette a margarint), mint ahogy az emberi test fiziológiai funkciói is (például az izzadás) hozzájárulnak az ember egészsége megőrzéséhez.
Ősgén és ősnyelv
Előadása második részében a magyar nyelv szépségére és a Kárpát-medencébe való születés kegyelmére hívta fel a figyelmet. Különböző tudományos kutatásokra hivatkozva szóba hozta az ősgén és az ősnyelv fogalmát is anélkül azonban, hogy tisztázta volna, mit is takarnak pontosan ezek a fogalmak, mindazonáltal hangsúlyozta, hogy a magyar nemzetben található meg a legnagyobb mértékben az ősgén, illetve a magyar nyelv őrizte meg a legnagyobb mértékben az ún. ősnyelv ősgyökeit.
Pap István
erdon.ro

Védjük meg Bekét, de ne legyünk Bekék!
Ez jutott eszembe hirtelen, amikor olvastam, hogy „Je suis Beke István” feliratú transzparensekkel tüntettek Kézdivásárhelyen mintegy fél ezren Beke István szabadon engedését követelve. Kifejtem bővebben, de előbb három rövid megjegyzés:
A DIICOT visszaesőnek számít a magyarokkal szembeni hangulatkeltést illetően. Csaknem egy év telt el azóta, hogy terrorcselekményekkelgyanúsította meg az RMDSZ vezetőit anélkül, hogy – akár azóta – a tetteseket megnevezte volna, vagy bizonyítékok híján lezárta volna a nyomozást. Ily módon a levegőben hagyott egy rendkívül súlyos vádat, amely – a közösség parlamenti képviseletéről lévén szó – az egész magyarság fölött ott lebeg. Ezért is várom és elvárom, hogy az ügyészség mihamarabb lezárja a Beke-ügyet, a bíróság pedig csak akkor ítélje el, ha a bűnössége minden kételyt kizáróan megállapítható.
Óvnék mindenkit az általánosításoktól. Ahogy arra előttem többen felhívták a figyelmet: egy egyelőre vélelmezett terrorista miatt nem a magyarok, de még csak a székelyek sem tehetők felelőssé.
És akkor jöjjön a lényeg: miért „je ne suis pas” Beke István?
Tavaly nyáron ott voltam Kézdivásárhelyen, amikor Semjén Zsolt jelenlétében felvonták a székely zászlót az egykori katonanevelde előtt. Ott volt a város apraja-nagyja, és egy sarokban a HVIM tucatnyi képviselője. Pontosabban hol egyik sarokban voltak, hol a másikban, mert egyrészt akárhova álltak, a szervezők rájuk szóltak, másrészt igyekeztek úgy pozicionálni magukat, hogy a fontosabb mozzanatokban „képbe kerüljenek”. Ez inkább többé, mint kevésbé sikerült is: átnéztem otthon a fotóimat, és alig találtam köztük használható darabot, amelyen ne lógott volna be legalább a sarka egy HVIM-s zászlónak.
Tény, hogy nem csak a szervezők, de a helybéliek sem nézték őket jó szemmel, folyamatosan morogtak rájuk. Ehhez képest hatalmas tömegnek tűnik az ötszáz fő, aki szerda délután utcára ment Beke Istvánért. A közember amúgy is hajlamosabb a magyarnak hinni, de ezt a hajlandóságot felerősítette a DIICOT amatőr, hiányos, megengedhetetlenül sejtelmes és borzalmasan időzített közleménye. Így lesz a 64 vármegyés: magyar, és a magyar: 64 vármegyés.
Még mielőtt valaki kirekesztéssel vádolna: ettől az ügytől függetlenül a HVIM az marad, ami volt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy eltérnek a nézeteink: ez a szervezet, ezek az emberek tevőlegesen árt, ártanak nekünk, erdélyi magyaroknak. Ezt kimondani most, úgy érzem, legalább olyan fontos, mint azt, hogy legyen szó bárkiről, egy igazságtalan ítélet minden román állampolgár ellen irányul.
Szőcs Levente
maszol.ro

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen Hunor lefújta az összefogást
Míg a Maros megyei RMDSZ-es vezetők látszólag megértették a választók egyértelmű üzenetét, miszerint a 2016-os helyhatósági választásokon közös tanácsosi listára van szükség mind a városi, mind a megyei önkormányzat esetében, Kelemen Hunor, a szövetség országos elnöke egyértelművé tette: nem támogatja a közös listaállítást.
Amikor összmagyar előválasztást szerveztek Marosvásárhelyen, akkor Brassai Zsombor, az RMDSZ és Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei szervezetének elnöke azt nyilatkozta, azért van szükség a megmérettetésre, hogy magyar polgármesterjelöltet válasszunk, akit majd minden magyar politikai alakulat támogat. Aki annak idején ezt állította, és most egyebet mond, az vagy akkor nem volt tisztességes és hazudott, vagy most nem tisztességes és hazudik – fogalmazott a Krónikának Kelemen Hunor. – Miután megszületett az előválasztás eredménye, egyesek csak bizonyos kikötések mellett akarják támogatni Soós Zoltánt, és újabb meg újabb feltételeket szabnak. Ez szerintem nem korrekt.”
A szövetségi elnök többek között erről a témáról is tárgyalna a héten Szilágyi Zsolttal, a néppárt elnökével. Kérdésünkre, hogy a legfrissebb felmérés alapján – mely szerint a marosvásárhelyi magyarok alig 40 százaléka menne el szavazni – az RMDSZ tart-e attól, hogy tanácsosi mandátumokat veszíthet Marosvásárhelyen, a szövetségi elnök azt mondta: bármi megtörténhet, a legvalószínűbbnek viszont azt tartja, hogy a magyarok román polgármesterre szavaznak, „ha nem sikerül őket meggyőznünk arról, hogy Soós Zoltán a megfelelő jelölt”. „Az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy a magyarokat meggyőzzük, hogy van esély a váltásra Marosvásárhelyen” – tette hozzá. Kelemen Hunor egyébként a Kossuth Rádiónak úgy fogalmazott, az előválasztást „a közös magyar polgármesterjelölt megválasztásáért szervezték, és nem arról szólt, hogy csinálunk egy lecsót”.
Beszédes egyébként, hogy a jövő évi parlamenti választásokkal kapcsolatosan azt mondta: a Magyar Polgári Párttal „mindenképpen” megvalósul az összefogásuk, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig „azt a stratégiát tűzte ki célul, hogy az RMDSZ-t térdre kényszerítse, ezért nem lehet vele összefogni”.
Soós Zoltán az összefogás híve
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke teljesen másképp látja a marosvásárhelyi helyzetet: „A legnagyobb kihívás, amivel a magyar politikai pártok küszködnek, a marosvásárhelyi magyarok hitének és bizalmának a visszanyerése. A térvesztés csak valós összefogással fordítható vissza, ez pedig a közös jelöltlista összeállításában nyilvánulhat meg” – mondta Brassai.
A marosvásárhelyi RMDSZ-választmány új elnöke, Vass Levente kérdésünkre úgy fogalmazott, nem kívánja befolyásolni az ügymenetet. Szerinte a megyei, illetve városi elnököknek, azaz Brassainak és Peti Andrásnak kellene végigvinni a történetet, annál is inkább, mivel ők voltak azok az RMDSZ-vezetők, akik az előválasztások szervezését és lebonyolítását vállalták. Egyébként a széles körű marosvásárhelyi összefogást az októberi magyar előválasztás győztese, Soós Zoltán is erőteljesen szorgalmazza. Az RMDSZ városi tanácsosa a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) legutóbbi, november 7-i kolozsvári ülésén úgy vélekedett, nem lenne jó, ha a jövő nyári helyhatósági választáson több magyar politikai alakulat is önálló tanácsosi listát indítana Marosvásárhelyen. Mint mondta, az RMDSZ-nek különálló egyezményt kellene kötnie a megyeszékhelyen, mégpedig az EMNP-vel is, ez a megállapodás ugyanis új pályára állíthatná az erdélyi magyar politikát is.
„Nem szabad átverni a vásárhelyieket!”
A négy, illetve nyolc évvel ezelőtt történt utolsó pillanat előtti váltások még frissen élnek a választópolgárok emlékezetében. A vásárhelyi magyarság nem díjazta, hogy az RMDSZ felső vezetése 2008-ban Csegzi Sándor helyett Borbély Lászlót, 2012-ben Vass Levente helyett Frunda Györgyöt erőltette a polgármesterjelölt pozíciójába, mintegy lenullázva a belső választások eredményét. Mindkét csúcspolitikus kizárt bármiféle együttműködést az ellenzékkel, majd csúfos vereséget szenvedett a 2000 óta regnáló Dorin Floreával szemben. „Két dolgot tartok fontosnak kiemelni, és ezt Kelemen Hunornak is elmondom. Egyrészt nem szabad még egyszer átverni a marosvásárhelyieket, mint ahogy történt 2012-ben, amikor Frunda kitúrta Vasst. Másrészt összefogás nélkül sem Marosvásárhelyen, sem Szászrégenben nem megyünk semmire” – figyelmeztet a szövetség megyei alelnöke, Balogh József. Az összefogással kapcsolatban úgy véli, az EMNP-ben és a Magyar Polgári Pártban (MPP) kellene legyen annyi bölcsesség, hogy embereit az RMDSZ listáján, a tulipán jelvénye alatt indítsa.
Szilágyi: meg kell győzni a csúcsvezetést
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke lapunknak elmondta, az összmagyar koalíciós listaállítást tartja a legjobb megoldásnak Marosvásárhelyen és Maros megyében. Állítása szerint már három héttel ezelőtt levélben elküldte az erre vonatkozó javaslatot Kelemen Hunornak, ám eddig még nem kapott választ. „A levélben azt javasoltam, hogy induljunk ki az előválasztási tapasztalatokból. Sikerült kiválasztani Marosvásárhelyen a közös polgármesterjelöltet, aki remélhetőleg a magyar pártok támogatásával több logó alatt indul el a választásokon. Ugyanígy Marosvásárhelyen és Maros megyében is legyen közös, magyar koalíciós lista, de erre a javaslatomra még nem kaptam választ” – mondta Szilágyi Zsolt. Szerinte a kérdés úgy vetődik fel, hogy akarják-e, hogy a Maros megyei, a marosvásárhelyi magyarságnak erősebb képviselete legyen az önkormányzatokban, több képviselője jusson be a döntéshozó testületekbe, vagy az RMDSZ ragaszkodik eddigi álláspontjához, hogy a pártlistán a szövetség jelöltjei jussanak be. „El kell dönteni, hogy a magyar érdeket vagy a pártérdeket tartjuk szem előtt” – mondta a politikus, aki szerint „nem marad más hátra, mint meggyőzni az RMDSZ országos elnökségét”.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A hazug juhász története
Ez túl szép, hogy igaz legyen – mondta egy barátom az október 11-re meghirdetett összmagyar marosvásárhelyi előválasztás kapcsán, amikor éppen azon ügyködtem, hogy mindhárom jelöltet megszólaltassam az Erdélyi Napló hasábjain. Ez volt a második nekifutásom, hiszen néhány hónappal korábban, június elején készült már egy hármas interjú a benevezett „versenyzőkkel”. Mindkét alkalommal azt tapasztaltam, hogy a jelöltek őszintén hisznek abban, hogy a pártok által kiásott csatabárdot végre félre lehet tenni, és összmagyar közmegegyezés születhet Marosvásárhely visszaszerzéséért. Igaz, Portik Vilmos már nyáron is szóvá tette, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra választási szövetség jönne létre Marosvásárhelyen. Noha erről szóbeli egyezség volt, az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje hónapokkal előre látta, hogy „sok ember legnagyobb félelme az, ha az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét”. Amikor erre rákérdeztem, Soós Zoltán így fogalmazott: „Az összefogás által már a politikai lehetőség is adott. Ezek után remélem, lesz közös választási lista is. Különben mi értelme lett volna az egésznek”?
Nos, úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetősége semmit nem úgy tervez, mint azt helyi szinten a marosvásárhelyiek. A Borbély, Markó, Frunda marosvásárhelyi RMDSZ-trió árnyékában felemelkedett szövetségi elnök, Kelemen Hunor a zavarosban halászik, amikor azt állítja, hogy kezdetekben szó sem esett a közös választási listaállításról. Ha erre a két ellenzéki jelölt nem kapott volna szóbeli garanciát, el sem indulnak a megmérettetésen. Kötve hiszem, hogy Portik és Barabás szavazóinak többsége még egyszer rápecsételne a színtiszta tulipánra. De ezt beismerte maga Soós Zoltán is, aki a jövőre elképzelt közös választási lista nélkül értelmetlennek tartotta a megmérettetést.
Ilyen előzmények után a Dâmboviţa-parti román környezetben politikát és politikai erkölcsöt tanult Kelemen Hunortól nem meglepő, hogy ismét előhúzza a szokásos marosvásárhelyi kártyát, ami arról szól, hogy helyi szinten dönthetnek bármit a politikusok, úgyis az lesz, amit a bukaresti grémium elhatároz. A sok sebből vérző marosvásárhelyi összefogásnak ezlehet a végzete, amivel az RMDSZ örökre eljátszhatja a visszaszerezhető Marosvásárhelyről alkotott álmokat. Az embereket még egyszer nem lehet lóvá tenni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Petőfi Sándor összetartó ereje
A nemzet költőjének mozgósító, összetartó ereje több mint másfél évszázad elteltével is töretlen: november utolsó szombatján az újszentesi magyarság apraja-nagyja részt vett az ősz folyamán egy sajnálatos baleset következtében összetört Petőfi-dombormű bronzból készült másának a felavatásán, a református templomkertben álló Petőfi-emlékmű újraszentelésén.
A tartásos ünnepségen részt vett Malac Victor újszentesi polgármester és Miklós Árpád alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Újszentes testvértelepülései, a történelmi egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői. Halász Ferenc történész ünnepi beszéde során felidézte Petőfi Sándor honvédőrnagy vadászerdei látogatásának történetét, aki az emléktábla tanúsága szerint 1849. május 26-án a Bem József honvéd-altábornagyot kísérő honvédtisztekkel és huszártisztekkel együtt részt vett a 14-es számú Lehel huszárok három századának díszszemléjén. Újszentesen 1900-ben leplezték le a Petőfi Sándor látogatásának emléket állító táblát a községháza falán, amelynek a két világháború közötti időszakban nyoma veszett. Az újszentesi magyarok 1945. július 29-én egy díszes emlékművet állítottak közadakozásból a helység parkjában Petőfi Sándor, a „népek szabadságeszményének lánglelkű költője” vadászerdei látogatása emlékére. Ezt az éppen 70. esztendős emlékművet díszítette az a Petőfi arcképét ábrázoló dombormű, amelyet az újszentesi parkban focizó gyerekek feltehetőleg labdával összetörtek és az Újszentesi Polgármesteri Hivatal példás gyorsasággal helyreállíttatott. A bronzból készült Petőfi-dombormű Bogdan Nueleanu Újszentesen élő szobrászművész alkotása, aki a helyi magyar közösség vezetőinek kérésére szívesen elvállalta a dombormű elkészítését és az avató ünnepségen is részt vett.
A Petőfi-emlékművet Szűcs András Ottó református lelkipásztor és Máté Lajos újszentesi plébános áldották meg és szentelték fel a helyi magyar közösség apraja-nagyja jelenlétében. Szűcs András Ottó lelkipásztor azzal egészítette ki az emlékmű történetét, hogy Petőfi Sándor vadászerdei látogatásának időpontja valószínűleg nem 1849. május 26-a, hanem egy május 3-ához közelebbi időpont (valószínűleg a május 4–6. közötti időszak) amikor Petőfi Sándort Szabadfalun honvéd őrnaggyá nevezte ki Bem József altábornagy. Az újszentesi lelkipásztor végezetül felolvasta id. Vastagh Imre Gyula versét, amelyet erre az ünnepi alkalomra írt. Az avatóünnepség az Újszentesi Általános Iskola magyar tagozatának diákjai által bemutatott színvonalas műsorral folytatódott, akik Petőfi-verseket szavaltak, nagy tapsot aratva. A kisdiákokat Dénes Ildikó tanítónő, az iskola aligazgatója készítette fel. Az ünnepi műsor a Butykos hagyományőrző csoportot képviselő Berta Brigitta szavalatával és az Újszentesi Háziasszonyok által előadott megzenésített Petőfi versekkel folytatódott. A szívet melengető ünnepség végén az újszentesi Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, Sándorfalva, Szentes, Balástya (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) testvértelepülések képviselői, valamint az egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit az újraavatott Petőfi-emlékmű talapzatánál.
Az avatóünnepség résztvevőit Miklós Árpád alpolgármester az iskola ebédlőjébe invitálta, ahol Szent Erzsébet jótékonysági bálra került sor a helyi RMDSZ, a református parókia és a római katolikus plébánia (Kolping család) szervezésében, zenélt a 4+2 Asszinkron zenekar.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Bizalmi válság
A hatóságok által merényletkísérletként bemutatott kézdivásárhelyi eset legsúlyosabb, hosszú távon fennmaradó következménye, hogy alighanem minden szinten tovább romlik majd a magyar–román viszony, fokozódik a bizalmatlanság a két közösség között, mélypontra juthat a magyarság bizalma a román állam intézményeivel szemben, de tovább hűlhetnek még az államközi, amúgy is eléggé fagyos kapcsolatok is.
Mindez pedig arra is rávilágít, mennyire védtelenek vagyunk, kiszolgáltatva titkosszolgálatok machinációinak, a médiából folyó összehangolt hazugságkampányoknak. S bár ezek ellen valóban nehéz védekezni, azért mégiscsak jobb helyzetben lennénk, ha következetesen dolgoznánk azon, hogy Székelyföldről ne azok az információk jussanak el Bukarestbe, amit szolgálatos jelentgetők, gyűlölködők, különféle sötét erők akarnak, hanem elsősorban azok, amelyek valós képet festenek az itt élők helyzetéről. Az elmúlt időszakban például történtek olyan kezdeményezések, hogy a megyei önkormányzat meghívására bukaresti újságírók érkeztek Háromszékre, és bemutatták nekik a térség vendégforgalmi nevezetességeit – a várt hatás nem is maradt el, népszerű blogokon, más médiafelületeken pozitív, vendégcsalogató írások jelentek meg. Milyen jó volna, ha nemcsak turisztikában, de közéleti ügyekben is volnának hasonló kezdeményezések. Hiszen dolgoznak azért a román sajtóban olyan véleményformálók, akik nem feltétlenül ellenségesek velünk szemben, alkalomadtán őket is meg kellene hívni, nekik is be kellene mutatni az térségben élők jogköveteléseit, törekvéseit. Ilyen bázissal a hátunk mögött a magukat hírtelevíziónak nevező szennycsatornák is sokkal nehezebben tudnák manipulálni a román közvéleményt. De már az sokat segítene, ha a román költségvetésből visszaosztott adólejeink fölött rendelkező RMDSZ áldozna arra, hogy akár egy román vagy többnyelvű hírügynökség révén friss, pontos információkat, híreket közvetítsen Székelyföldről, Erdélyből Bukarestbe és a nagyvilágba.
Hiányoznak továbbá az élő civil, kulturális kapcsolatok. Más volna a helyzetünk, ha a helyi román és magyar értelmiség, civil szervezetek, kulturális intézmények együtt foglalnának állást olyan kritikus pillanatokban, amikor fennáll a kollektív megbélyegzés esélye – mint például most, amikor az egyetlen forrásból származó manipulált információt szóró tévékből tájékozódó románok könnyen tarthatnának minket terroristák támogatóinak.
A hűvös magyar–román államközi kapcsolatok dimenziójában egyelőre az látszik, hogy egyfajta változás körvonalazódik a bukaresti hatóságok magatartásában – legalábbis erre enged következtetni, hogy a Cioloş-kormány képviselői nem sietnek állást foglalni a kézdivásárhelyi ügyben. Belegondolni is rossz, micsoda hisztéria közepén lennénk, ha az ország élén jelenleg is Victor Ponta és csapata állna...
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb tüntetés Kézdivásárhelyen
A „terroristavárosként” megbélyegzett Kézdivásárhelyen tegnap sem csitultak a kedélyek, a fő beszédtéma Beke István Attila esete volt. Tegnap már csak a Digi, Pro TV és az RTV1 stábja maradt a város főterén, és mondhatni, valamennyien objektíven tájékoztatták a közvéleményt az itt zajló eseményekről, tucatnyi polgár véleményét is kikérve. A harmincnapos előzetes letartóztatásra ítélt Beke István Attila brassói védőügyvédje élt a fellebbezési joggal, és védence nevében benyújtotta a kérést, aminek tárgyalását – értesüléseink szerint – tegnapra tűzték, de lapzártáig a Beke család nem kapott hírt arról, hogy milyen döntés született.
A HVIM a nemzetközi jogvédőkhöz fordul
Időközben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sajtóközleményt juttatott el szerkesztőségünkbe. Abban többek között az olvasható, hogy „azokat, akik az elmúlt években kiálltak az autonómiáért, azokat a román állam megfélemlítette, lásd Csíkszereda lemondott polgármesterének az esetét. A házkutatással kapcsolatosan azt írják, hogy az ügyészek kibontatlan csomagokban petárdákat és csillagszórókat koboztak el. Elképesztő, hogy a román ügyészség és titkosszolgálat megszegi a román törvényeket, nem biztosítanak betekintést az ügybe, elhallgatják a valós tényeket és félrevezetik a közvéleményt. A HVIM az európai szervezetekhez, a nemzetközi jogvédőkhöz és a nemzetközi sajtóhoz fordul segítségért – áll a közleményben.
Kiss István ügyvéd a házkutatásról
Megkeresésünkre Kiss István ügyvéd a november 30-i házkutatásról és az ott történtekről elmondta: Beke István Attila cégének a székhelyére aznap 13.10-kor érkezett meg, ahol a hatóság emberei már jelen voltak, a bejárati ajtó be volt zárva, de az ügyvédi igazolvány felmutatása után beengedték. A házkutatás során különböző csomagolásban kisméretű petárdákat találtak, ezek származásáról Beke fel tudott mutatni iratokat, amiről meg nem, arról volt internetről rögzített beszélgetése, hogy érkeznie kell arról számlának és nyugtának. Egyetlen petárda sem volt törvénytelen úton beszerezve. Négy tortába helyezhető fényszóró is volt, amit lefoglaltak. Amikor az ügyvéd rákérdezett, hogy mi a vád Beke ellen, konkrét választ nem kapott, hiába kérdezte meg több alkalommal a házkutatás során. Később a könyvelési dokumentumokat kezdték átlapozni, és mindent rendetlenül hagytak maguk után. István felesége egy adott pillanatban kifakadt és megkérdezte, hogy miért nem mondják már meg, hogy mi a vád a férje ellen, mi a célja az egész házkutatásnak. Állítólag azt felelték neki, hogy terrorizmus, asszonyom. A lefoglalás kiterjedt Beke István számítógépeire is, a merevlemezeket szerelték ki a gépekből. A laptopjából is kiszerelték a merevlemezt – amiről azt kell tudni, hogy a közelgő gyermekkarácsony előkészületeit tartalmazta, és hiába kérték, hogy készíthessenek azokról másolatot adathordozóra, többszöri kérésre sem engedték, az volt a válaszuk, hogy hivatalos úton kell majd kérni. A cég működését teljes mértékben megbénították. Mindent kartondobozokba tettek és lepecsételtek. Nagyon fontos tudni azt, hogy sem az irodában, sem pedig az esztelneki edzőpályán tartott házkutatás során készült jegyzőkönyvek nem tartalmaznak bombára vagy merényletre utaló szót, megengedték, hogy Beke Istvánnal együtt elolvassák azokat. Utólag jött elő a sztori, hogy állítólag bombát akart készíteni. Az Esztelneken lefolytatott házkutatás során tüzetesen átvizsgáltak mindent, az alsó szintektől a padlásig, a mellékhelyiségeket is beleértve. Jogilag betartották a törvényt. Bombát nem találtak. A jegyzőkönyvben részletesen leírták a házkutatás lefolyását, de bombára utaló bejegyzés abban nincs. Mindaddig, amíg nem találtak nála bombát – hangsúlyozta az ügyvéd – vagy olyan elemeket, amiből a közösség életét veszélyeztető szerkentyűt lehetett volna készíteni, addig az ügyet szakmai etikával kellett volna kezelni, hiszen Beke Istvánt is megilleti az ártatlanság vélelme. Az ügyből nem szabad etnikai konfliktust kovácsolni. Amennyiben Bekét augusztus óta figyelte a titkosszolgálat, és ha látták benne a veszélyt, miért nem csaptak le rá hamarabb, miért időzítették a román nemzeti ünnep előtti napra a házkutatást? Az ügyvéd bízik abban, hogy Beke Istvánnak sikerül bebizonyítania ártatlanságát.
Ismét tüntettek
Tegnap 16 órakor az előző naphoz viszonyítva kétszer annyian gyűltek össze, mintegy ezer helybeli és környékbeli érkezett a Gábor Áron-szoborhoz, ahonnan először az Igazságot Beke Istvánnak! feliratú molinóval, magyar és fekete zászlókkal az élen, kezükben égő gyertyákkal a városháza elé vonultak, ahol azt követelték, hogy Bokor Tibor polgármester jöjjön közéjük, és álljon szóba velük. Az elöljáró abban az órában már nem tartózkodott a városházán. Ugyanúgy elmarasztalták Tamás Sándort is, aki nem állt ki Beke István mellett. Ma is itt vagyunk, igazságot akarunk! Beke Isti ártatlan! Igazságot Beke Istvánnak! Igazunkért harcolunk! Győzzön az igazság! Igazságot akarunk, terroristák nem vagyunk! Hazug román média! Hazudik a SRI! jelszavakat skandálva a tömeg elindult a rendőrség épülete felé. A csendőrség és rendőrség járművei mellett elhaladva a tömeg nemtetszését füttyszóval és huhogtatással nyilvánította ki. A tömeg a Gábor Áron térről a rendőrség épülete elé vonult, ahol tortára való fényszórókat gyújtottak meg, és azt kiabálták: Itt a bomba, itt a bomba! A rendőrség elöl továbbmentek a Dózsa György utcán a gyárak irányába, majd bekanyarodtak a Szabadság és Fecske utcába, ahonnan az Új utcán keresztül a Petőfi utcán folytatódott a felvonulás. A tömeg az Ojtoz negyedet is végigjárta, majd a Bălcescu utcán keresztül a bíróság elé vonult, ahol a Most vagy soha! Holnap még többen leszünk! Aki magyar, velünk tart! Gyertek velünk! Hazug, korrupt hatalom! Utcára, székelyek! Székelyföld, csatlakozz! jelszavakat kiabálták. A bíróságtól az ügyészség elé vonultak, ahol a For You Klub ellen is jelszavakat skandáltak. A főtérre visszatérve a szobor mögött felállított emelvényen Beke Ernő mondott köszönetet a tömegnek azért, hogy kiállnak fia ártatlansága mellett. Azt is javasolta, hogy másnap ne gyűljenek össze, csak szombaton folytassák a gyertyás tüntetést, de a tömeg nem fogadta el a javaslatát, ma is tüntetni akarnak. A tüntetés közös imával és himnuszaink eléneklésével rendbontás nélkül ért véget.
Lázár János, a magyarországi Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnapi, a terrorizmus témakörében tartott sajtótájékoztatóján újságírói érdeklődésre a „székelyföldi terrorvádról” úgy nyilatkozott: „valóban felmerül a koncepciózus eljárásnak a vádja”, hozzátette, „minden segítséget megadnak, amire szükség van”.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi út az egynyelvűség felé
Felháborodást keltett a Hargita megyei 132-es út menti települések lakói körében, hogy csak románul feltüntetett helységnévtáblákat és útjelző táblákat helyeztek ki az útszakasz felújítási munkálatainak részeként.
Stábunk végigautózva az útszakaszon azt tapasztalta, hogy több helység be-, vagy kijáratánál teljesen hiányzik a település nevét magyarul is feltüntető tábla, ahol viszont megmaradtak a „régi” kétnyelvű jelzések, azok elé csak román feliratú táblák kerültek.
Az út modernizálását végző vállalat egyik munkatársától megtudtuk, a cég a beruházást finanszírozó Hargita Megyei Tanács által közölt terveket követte, amelyektől a hatályos törvények értelmében nem térhetett el. A megkérdezett kijelentette, tudomása szerint nem fogják levenni a régi helységnévtáblákat, amelyeken kétnyelvű – román és magyar – felirat van. Az érintett elöljárók beszámolójából kiderült, minden településen 95 százalék felett van a magyarság aránya. Romániában a hatályos jogszabályok értelmében kötelező a kétnyelvűség használata, amenynyiben a kérdéses településen a kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot.
Oklánd község lakóit meglepetésként érte az egynyelvű helységnévtáblák kihelyezése, a polgármesternek sem volt tudomása arról, hogy magyarul nem fogják feltüntetni a települések nevét. Cseke Miklós elmondta, úgy érzi, mielőbb orvosolni kell a problémát. Leszögezte, ragaszkodik a kétnyelvű helységnévtáblák megtartásához mind Homoródkarácsonyfalván, mind Homoródújfaluban
Az oklándiak szerencsésebbek, a település nincs a 132-es úton, így oda nem került az „új” táblákból. Az elöljáró szerint a táblákra nem fér fel a magyar felirat – csak ha azokat teljesen újrafestenék –, ám megoldást kell találni a törvény betartására. „Jó volna magyarul is kiírni, jogunk van hozzá. Én nem tudok románul, nagyon nehézkes számomra egyébként is az ügyintézés” – jegyezte meg egy újfalusi lakó.
Lázár Zoltán, Lövéte polgármestere ugyancsak nemtetszését fejezte ki, viszont úgy gondolja, ekkora „baki” belefér egy ilyen nagy volumenű projektbe. A 132-es út modernizálási terveit bukaresti cég készítette, az elöljáró szerint ők hibázhattak. Ettől függetlenül kitart amellett, hogy nem szabad így maradjanak a helységnévtáblák, ezért a helyi költségvetésből pénzt fognak elkülöníteni kétnyelvűekre. „Nem helyes, de a helyi önkormányzatok túl kell lépjenek ezen, és megoldást kell találjanak. Nem kérdés, hogy magyarul is ki kell írni a települések nevét” – mondta az elöljáró.
Homoródalmáson sem tudtak arról, hogy lemarad a magyar felirat a helységnévtáblákról. Míg nem egyeztetett a kivitelezővel, a polgármester abban reménykedett, hogy még nem jöttek meg a magyar feliratú táblák. Rigó Mihály kifejtette, nincs más megoldás, helyi költségvetésből kell helyrehozzák a megrendelő által elkövetett hibát. Fájlalta, hogy az útjelző táblákkal is gondok vannak, hiszen azok cseréje vagy a hiányzó magyar helységnevek pótlása a helységnévtáblákénál is nagyobb költséggel jár. „Végül is felesleges volt kitenni az egynyelvű táblákat, hisz minden település rendelkezett kétnyelvűekkel. Azzal védekezhetnek, hogy szabványszerű a színük” – vélte.
Szentegyházán is felborzolta a kedélyeket, hogy egynyelvű tábla került a település Lövéte felőli bejáratához, tudtuk meg Molnár Tibor alpolgármestertől. Rámutatott, már ősz elején rendeltek kétnyelven feliratozott táblákat ezt fogják felszerelni megoldásként. Ő is úgy tudja, hogy nem a kivitelező követett el hibát, a megyei tanács lehet a vétkes.
Az ügyben Borboly Csaba megyei tanácselnököt és Barti Tihamér beruházásokért felelős alelnököt is megkerestük kérdéseinkkel, és bár választ ígértek, ez eddig nem érkezett meg.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Fontos a magyar szakképzés
Hétfőn Huszár István, Várad RMDSZ-es alpolgármestere is részt vett Budapesten a külhoni magyar szakképzés évének zárókonferenciáján, amelyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság rendezett.
Ezzel kapcsolatban Huszár István alpolgármester a Bihari Naplót arról tájékoztatta: a Magyarság Házában zajlott tanácskozáson Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára ismertette a Külhoni magyar szakképzés éve elnevezésű program eredményeit. Ennek lényege, hogy az államtitkárság partnerségben a Nemzetgazdasági Minisztériummal és a Földművelésügyi Minisztériummal a külhoni magyar diákok szakképzésének fejlesztését támogatta, mely célra 500 millió forintot különítettek el (tangazdaságok létrehozása, tanműhelyek felszerelése). A program elemeit úgy dolgozták ki, hogy segítség a határon túl élő magyar fiatalokat abban, hogy felnőttként a szülőföldjükön sikeresen boldoguljanak. A most véget ért tematikus év keretében felhívták a figyelmet a a szakképzés fontosságára, szándékaik szerint megalapozták a külhoni magyar szakképzés fejlesztését, összehangolták az ez irányba tett lépéseket. Reményeik szerint ugyanakkor hozzájárultak ahhoz is, hogy a Kárpát-medence vonzó és lehetőségeket nyújtó tér legyen a diákok, a pedagógusok, valamint a jövendő munkavállalók és munkaadók számára.
Fiatal vállalkozók
A tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy Erdélyben- mely 120 millió forintot kapott- Kolozsváron és Temesváron történt a legnagyobb előrelépés az utóbbi időben a szakképzés területén, a leginkább visszamaradott térség pedig Sepsiszentgyörgy és környéke. Az elöljáró megjegyezte: végighallgatva az előadásokat, azt a következtetést vonta le, hogy az 1989-es változások után a „vírus mindenütt egyformán csapott le”, vagyis keletkezett légüres tér a szakoktatásban, mert minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke felsőfokú végzettséggel rendelkezzen. Sajnos azonban a megszerzett diplomával sokszor lehetetlen boldogulni. Ugyanakkor míg azelőtt minden nagyobb városban létezett ipar, illetve egy-egy gyárhoz hozzá volt rendelve valamilyen szakképző iskola, a rendszerváltás után ez megszűnt, és csak az utóbbi időben kezdtek rádöbbenni az illetékesek arra, hogy szakmunkásokra, szakképzett munkaerőre igenis szükség van. A tanácskozáson különben Potápi Árpád János bejelentette: azt szeretnék, hogy 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve legyen, vagyis támogatnák mindazokat, akik szakoktatásban részesültek, tehát van valamilyen szakmájuk, hogy elindítsanak egy saját vállalkozást. A pályázati kritériumok kidolgozása folyamatban van.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Lenne rá igény…
Ha nem velünk történne a csúfság, elgondolkoznék azon, sírjak-e vagy nevessek az egészen, de mivel mi vagyunk a jogtiprás alanyai, inkább csak magamban dühöngök. Nem feledhetem azt az égő gyűlöletet, amellyel a román hírcsatornákon folyt az uszítás ellenünk. Az esettel kapcsolatosan a médiában megszólalók között nagyítóval is alig találunk olyant, aki a józan eszére hallgatva mondott volna véleményt. Aki megszólalt, aki vállalta a nyilvánosságot, az – meggyőződésből vagy szakmai kötelezettségéből fakadóan – egytől egyig szükségesnek tartotta a „magyar veszély” miatti nyilvános aggodalmaskodást.
Jó ideje tudjuk, sejtjük, hogy Romániában semmi sem mozdul a szolgálatok tudta nélkül. Elég, ha csak a korrupcióellenes küzdelemre gondolunk, amelyhez elsősorban a legfőbb titkosszolgálat, a SRI szállítja a muníciót, akarom mondani: a bizonyítékokat. Hát, ha a korrupciós vádakat is olyan megingathatatlan bizonyítékokkal támasztják alá, mint az állítólagos kézdivásárhelyi terrorcselekményt, akkor azt soha fel nem számolják… Ezért van az, hogy a külső szemlélőben az a benyomás támadhat, hogy a szolgálatokat a régire emlékeztető módon, amolyan politikai rendőrségként működtetik.
A botrány eddigi fejleményei kapcsán azt kell mondanom: minden látványos cirkusz; a román média aktív segédletével lebonyolított hisztériakeltés a „főgyanúsított” Beke István harmincnapos előzetesbe helyezése ellenére a szóban forgó terrorcselekmény vagy annak esetleges előkészítése korántsem bizonyított. Állításomat látszik bizonyítani a Román Hírszerző Szolgálat illetékesének hétfői tájékoztatása, miszerint Románia nemzeti ünnepén, Kézdivásárhelyen egy pillanatra sem forgott veszélyben a román állampolgárok élete.
A történet a régi viccet juttatja eszembe: – Na, és bátyám, van-e itt a faluban antiszemitizmus? – kérdi az egyszeri szociológus. Mire a válasz: – Nincs. De igény, az lenne rá. Nos, Romániában sem lehet egyelőre magyar terrorveszélyről beszélni, bár – legalábbis a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség, tágabb értelemben a szolgálatok részéről – lenne rá igény…
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Él az amatőr színjátszás
Csalóka szivárvány Kovásznán
Új darabbal rukkolt elő a kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr színjátszó csoportja, amely ezúttal Tamási Áron Csalóka szivárvány című, háromfelvonásos drámájával örvendezteti meg a közönséget, Gazda József nyugalmazott tanár rendezésében.
Mint azt már az előző Tamási-darabbal, a Vitéz lélekkel bebizonyították, van igény falvakon az amatőr színjátszásra, az emberek szívesen elmennek egy kis kikapcsolódás erejéig a művelődési házakba. Berecki Árpád, a Pokolsár Egyesület elnöke ennek kapcsán elmondta, a 12 előadást megért darabot nemcsak a kovásznai és csomakőrösi, hanem a szörcsei, ozsdolai, rétyi, berecki, sepsiszentgyörgyi, tamásfalvi és kászonjakabfalvi közönségnek is bemutatták, összesen mintegy 1100 néző előtt.
Az új Tamási-művet, a Csalóka szivárványt szintén Gazda József rendezte, akárcsak az 1979–80-as években, az akkori Diákszínpad számára.
– Csalóka-e a szivárvány? – teszi fel gyönyörű művével nagy írónk, Tamási Áron a kérdést. S válasza az: igen, csalóka! Mert ugyan ki nem lenne elégedetlen a sorsával? Nemzetünk, népünk gyötrelmesen nehéz sorsával, melynek szükségszerűen része az egyén, a mindenkori egyén sorsa is. A te sorsod, az én sorsom! Valamennyiünké, akik itt, Erdély földjén élünk, s e megtöretett nép, a magyarság sorsának részesei vagyunk. S így joggal érezzük: bizony, jó lenne átbújni a szivárvány alatt. De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sorsunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: nincs, nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz – fogalmaz Gazda József az új darabról.
A Csalóka szivárvány szereplői: Ferencz Botond, Tyiák Zoltán, Szász Attila, Tökbandi Rita, Fejér Előd, Tökbandi Barna, Ferencz Kinga, Ferencz István, Berecki Árpád, Fejér Enikő, Tyiák Erika, Kovács Zsolt, Kertész Péter, Ferencz István, Madarasi Rita, Szántó István, Fejér Előd. Súgó Diacon Mónika, ügyelő Benedek Aladár, a technikára pedig Ambarus Gábor vigyáz.
A darabot eddig Cófalván és Pákéban mutatták be. Vasárnap 19 órakor a csomakőrösi művelődési házban láthatja a közönség, míg a kovásznai premier december 12-én 18 órakor lesz a művelődési központban. Berecki Árpád hozzátette: jövőben több településen is fellépnének az előadással.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

NAPIRENDEN A SZÉKELYFÖLD KRIMINALIZÁLÁSA
Több mint ezer ember – a román nemzeti ünnepen megjelentek többszöröse – tüntetett Kézdivásárhelyen igazságot követelve a terrorizmus vádjával december elsején letartóztatott Beke István ügyében, illetve a háromszéki város becsületéért. A reggeli misén több erdélyi városban is hasonló célzatú imára szólították fel a híveket.
Itt tart ma nagyjából a romániai szervezett bűnözés és terrorizmusellenes igazgatóság nagy fogásának története, amely továbbra is polarizálja a romániai közvéleményt. A nagy hírtelevíziók által manipulált többség magyarellenes uszításába egyelőre alig keveredik néhány józanabb hang, holott két nappal az ominózus események után a hatóságok továbbra sem rendelkeznek más bizonyítékokkal, mint a letartóztatás pillanatában. Ezek pedig kimerülnek kettes, illetve hármas fokozatú pirotechnikai eszközök felsorolásában, szakemberek szerint csupa olyan játékszerben, amelyekben bármelyik stadionban „gyönyörködhetünk” a szurkolói előadás részeként.
Az azonnali viktimizálást derekasan elősegítették a romániai magyar pártok és közéleti szervezetek vezetőinek első körös nyilatkozatai is, akik a nekik szegezett mikrofonok nyomása alatt siettek elítélni a merényletkísérletet – amellyel gyakorlatilag elismerték annak kétségbevonhatatlanságát –, illetve elhatárolódni tőle. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete elnökének szándékai persze alapos tisztázásra várnak, a maihoz hasonló terrorfenyegetettségű időkben sosem lehet eléggé óvatosnak lenni. Csakhogy a terrorelhárításnak a román néplélekben legjobban rezonáló napra időzített rajtaütése több sebből is vérzik. A tárgyi bizonyítékok kifogásolhatósága, a vizsgálat jogi hiányosságai, az ügyvéd részvételének megtagadása, a család szerint több ügyvéd „lebeszélése” a nemzetbiztonsági hivatal emberei által ugyanis több gyanús pontot is azonosítanak, amelyek a Székelyföld megfélemlítése felé terelik az akció által keltett gyanút.
A távolságtartást megkövetelő elemző törekvés két feltételezést azonnal megfogalmaz: vagy valóban „valami” tervezettre foganatosított válaszlépéssel van dolgunk, vagy pedig megfélemlítő akcióval. Ha az előbbi, akkor is érthetetlen az a teszetoszaság, amellyel a hatóságok eljártak, hiszen hogyan babrálhat valaki észrevétlenül az utolsó pillanatig robbantási szándékon és eszközökön, de még inkább hónapokon át, feltéve, hogy igaz az állítás, miszerint október óta megfigyelik a kézdivásárhelyi férfit? A december elsejére időzített leleplezés azt látszik bizonyítani, hogy nem az akció lefülelése volt elsődlegesen fontos, hanem annak bizonyítása, hogy igenis létezik „székely terrorizmus”, és minden olyan tárgyi és lelki szimbólumot veszélyeztet, amelyet 1918. december elseje teremtett és jelent azóta is a románság számára. És ez nem jelent mást, mint a terrorelhárítás és biztonsági szolgálatok belpolitikai célokra való felhasználását.
Mindezt a feltételezést az esemény „környezete” is erősíteni látszik. A húszezer lakosú, hatalmas többségében magyar identitású Kézdivásárhelyen az 1989. decemberi sorsfordító események óta a legnagyobb katonai-csendőri felvonulás zajlott az idei nemzeti ünnepnapon. Párhuzamosan a megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön leplezetlenül ellenséges, magyarellenes szlogeneket harsogó felvonulást tartottak a nemrég pártként is bejegyzett csoportosulás, az Új Jobboldal szervezésében annak ellenére, hogy a beharangozott eseményre a város vezetősége megfelelő ellenlépéseket kért a rendfenntartó szervektől. Főleg, miután tavaly ugyanennek a szervezetnek a tagjai által skandált „Ki a magyarokkal az országból!” rigmusok elhangzását az ügyészség a videofelvételek ellenére sem ítélte bizonyítottnak s így büntetendőnek.
A történések a székelyföldi autonomista mozgalom elleni stratégiaváltás egyértelműségét jelzik. Az Európát elborító terrorhullám, illetve fenyegetettség „melegágyát” felhasználva az önrendelkezési törekvések kriminalizálását s ezzel a nemzetközi közvélemény előtt annak szalonképtelenné való nyilvánítását célozzák. A december elsejei rajtaütést e stratégia eszközeinek kipróbálásaként is kezelhetjük, valamint annak teszteléseként, miként reagál a román közvélemény egy hasonló forró „témafelvetésre”.
Az első tapasztalatok azt mutatják, hogy a várakozásoknak megfelelően – és bizonyos mértékig érthetően – hisztérikusan. Egyfajta próbálkozás is ez a bukaresti lokáltűz utáni kormányomlást kikényszerítő utcai politizálás normalitást követelő „veszélyének” ellensúlyozására. Kíváncsian és némi szorongással várjuk, az adott körülmények között mekkora súlya lesz a demokrácia értékeinek piacán Klaus Johannis államelnök általánosan szépelgő retorikájának, valamint a Ciolos-kormány demokrácialendületének.
Csinta Samu
magyaridok.hu

Bevonulás Háromszékre (Dokumentumkötet fotókkal)
Nagy érdeklődés mellett mutatták be József Álmos Bevonulás Háromszékre, 1940 című, újonnan megjelent könyvét tegnap este a Székely Nemzeti Múzeumban. A szerző a kiadvány fényképeiből is vetített, azokról a pillanatokról, amikor a helybeliek virágesővel fogadják a térség településeire érkező magyar katonákat.
Köszöntve a szerzőt, a résztvevőket, Demeter László megjegyezte, örül, hogy a Tortoma Kiadó lehet a gazdája ennek a kötetnek, mert a 20. században az erdélyi magyarság legeuforikusabb pillanata, amikor a felszabadulást ünnepelhette. József Álmos településről településre követi, fényképekkel dokumentálja az 1940 szeptemberében történteket.
A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) előzményeit Rab Sándor történelemtanár idézte fel, majd József Álmos beszélt könyvéről. Nem történész, ezért nagy segítségére volt Babus Zoltán magyarországi hadtörténész, ugyanakkor a szóban forgó eseményekkel kapcsolatos hivatalos források nagyon hiányosak, kevés már a visszaemlékező, így hasznos volt számára a dr. Rétyi Nagy Lajos által rendelkezésére bocsátott dr. Szemere Endre-napló. Kötete mintegy háromszáz fotót tartalmaz, azok a székelyföldi, háromszéki bevonulás pillanatait idézik. 1940 szeptemberében valójában kettős bevonulás történt, előbb szeptember 12–13-án, majd 20–21-én, előbb két gépkocsizó dandár érkezett (parancsnoka dálnoki Miklós Béla, illetve Heszlényi József), őket helyőrségi csapat követte (a gyalogezredeket szotyori Nagy Gyula és Domaniczky Ödön irányította). Barót, Sepsiszentgyörgy, Kovászna (az itteni történésekről dr. Szőts Dániel mesélt a szerzőnek), Kézdivásárhely ünneplő lakossága jelent meg a fotókon, mindenütt díszkapukat építettek, a bevonulókat virágesővel, kürtőskaláccsal fogadták, de a képeken uzoni, zágoni, csernátoni, zabolai, sósmezői történések is felbukkantak. A települések „visszatértek”, a szeptember 13-án érkezett postai küldeményeket már „Sepsiszentgyörgy visszatért” alkalmi bélyegzővel is pecsételték.
Az emberek még ma is félnek előszedni ezeket a képeket – jegyezte meg József Álmos.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ma vagyunk, s holnap nincsünk”
Ma vagyunk, s holnap nincsünk, Tamási Ősvigasztalálásból származó szavak: és dübörögnek, és belemarkolnak a lélekbe.
Nincs már közöttünk Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész, bábrendező, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház „édesapja”, ő bábáskodott a világrajöttén, s felnevelte. Immár 18 éves, nagykorú. Így elengedte. Végleg?
Előadások képei ugranak be, melyeket rendezett, melyekben játszott, melyek mérföldkövei a nagykorúvá érett bábszínházának, melyek segítségével gyerekek generációi kaptak valami jobbat, szebbet, mindenképpen igazabbat a világról. Elsőként a Tejkút, a sepsiszentgyörgyi bábszínház Unima-kisdiplomás előadása, mellyel először jelezte Kálmán és a társulat, hogy valami olyan dolog született meg, történik Sepsiszentgyörgyön, amire érdemes lenne odafigyelni. Érdemes lenne... Ezzel küszködött. A bábszínházra érdemes lenne odafigyelni, a gyerekekre is, hogy olyan bábszínházuk legyen, amilyenre tudatlanul is szükségük van, amilyent megérdemelnek: „Valamiért a gyerekeinkre nem figyelünk. Igaz, hogy még nincs szavazati joguk, de majd ők választják ki számunkra az öregotthont, ahol majd utolsó napjainkat töltjük” – mondogatta Kálmán. Majd jött a sokak számára kedves Minden egér szereti a sajtot, és újra megkérdezhetjük az előadásban a kintornást játszó Kálmántól: „akkor ezt most miért csináljuk?” Válaszolnia kell, hiszen minden egyes előadásával válaszokat adott: a talán „túl hamar jött” Kiskakas gyémánt félkrajcárával, amelyet a gyerekek imádtak, de a színházi, bábszínházi szakma nem értett akkor. Tamási Áron Szegény ördögével, a Surranó és Brekkenővel, a Vitéz László csodaládájával, és sorolhatnánk. Most, adventkor megkerülhetetlenül előjön az emlékekben a Betlehem, mely hosszú évekig kísérte a város és a környék gyerekközönségének adventjét és karácsonyvárását. Az előadás, mely a mélységből emelt fel a magasságba, a bűnbeeséstől vitt el a megváltásig. Hiszen nincs megváltás bűnbeesés nélkül, meg kell mutatni Ádámot és Évát, hogy igazzá váljon a jézusi megváltás – vallotta. Az előadásokon kívül, melyeket rendezett, melyekben játszott, mindig a gyerekek, a közönsége mélységes tiszteletével mese-barangolt: királyként bejárta Háromszéket és elvitte a mese világító mécsesét a legkisebb faluba is. A magyar népmese napján mesét adott ajándékba Sepsiszentgyörgy polgárainak: áruházakban, adóhivatalban, autóbuszokon, akár kocsmákban is. Gyereknapkor, egyetlen nap alatt 890 gyereknek engedte, hogy legyőzzék: legyőzzék az általa és társai által életre keltett háromfejű sárkányt.
Aminek el kell múlnia, el is múlik – mondta négy nappal ezelőtt. „Ma vagyunk, s holnap nincsünk.” Nyugodj békében, Kálmán.
Nagy Lázár Kincső
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)
Az unitárius tanárok pere
A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot.
Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.)
Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.”
A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat.
Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára.
Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot.
Tófalvi Zoltán
Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszta lappal a politikában
December 4-6. között Püspökfürdőn zajlott a XIV. MIÉRT Akadémia Mi legyek? Egyetem utáni munkavállalás címmel. A péntek esti nyitóünnepség után Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tartott előadást.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Tiszta lappal a politikában- Népszerűség és közösségépítés a magyar fiatalok közéleti munkájában címmel tartott előadást. Azon meggyőződésének adott hangot: a közvélekedéssel ellentétben a romániai politikusok nem szakadtak el a társadalomtól, látják a problémákat, és érzik az irántuk megnyilvánuló ellenszenvet. A bukaresti Colectiv klubban történt tragédia kapcsán felszabadult érzelmek is kiábrándultság és csalódottságról árulkodnak, s „hogy ez miből adódik, arról sokat lehetne beszélni”. Olvasatában ennek egyik oka, hogy a politikusok a kereskedelmi televíziók állandó szereplőihez, meghívottjaihoz hasonlóan belekeveredtek egyfajta mókuskerébe, vagyis az elmúlt években túllicitálták egymást a megvalósíthatalan ígérgetésekben. Szerinte ezek nem feltétlenül hazudozások, mert „az igazmondás a politikában nem ugyanaz, mint a szószékról vagy a párkapcsolatban”. A másik indok, hogy elburjánzott a korrupció és emiatt most már minden politikusról azt hiszik az emberek, hogy korrupt, és ezért, aki esetleg tisztességes, és jól végzi a munkáját, sem mer újabb mandátumra vállalkozni attól tartva, hogy őt is bűnözőnek nézik majd, s hajnalban „betörnek hozzá a nindzsák, pénz után kutatva”. Az RMDSZ vezetője arra is kitért: a dühős „utca” leváltana mindenkit, és ezért félő, hogy a vízzel együtt a gyermeket is kiönti, hiszen olyan nincs, hogy egyszer a semmiből előbukkanak patyolattiszta ruhában ártatlan lények, akik ráadásul még a kormányzáshoz is értenek. Hozzátette: parlamentre meg pártokra azért van szükség, mert ezek nélkül nincs demokrácia, s csak a diktatúra marad hátra, lényeges tehát ezekben a kérdésekben árnyaltan, megfontoltan gondolkodni.
Európai Unió
Az Európai Unióban zajló jelenlegi folyamatokkal kapcsolatban Kelemen Hunor kijelentette: való igaz, hogy az EU már nem olyan, mint amilyennek valakik, valamikor megálmodták, de ha lemondunk róla, akkor azok győznek, akik megkérdőjelezik az európai identitást. Szerinte nemzeti hatáskör kellene legyen, hogy melyik állam hány menekültet fogad be, és nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a külső határok megvédésére. Hozzátette: elsőrendű priorításnak a biztonságot kell tekinteni, de a szabadság különböző formáiról sem szabad lemondani. Azt tanácsolta a fiataloknak: noha a közösségépítés szempontjából talán a legnehezebb pillanatban vagyunk, bátran vállaljanak közéleti szerepet, legyen jól megalapozott véleményük, ne gondolják azt, hogy az örökséget csak lakkozni kell, s a maguk részéről nem kell hozzátegyenek semmit, és ugyanakkor arról se feledkezzenek meg, hogy hitelesség és bizalom nélkül nics erős közösség, és azok a nemzetik igazán sikeresek, melyeknek szilárd értékrendjük van.
Nyitóünnepség
A péntek este, az egyik püspökfürdői szálloda konferenciatermében zajlott nyitóünnepségen Debreczeni Sándor főszervező köszöntötte az egybegyűlteket. Kovács Péter, az RMDSZ országos ügyvezető elnöke arról beszélt: miért kell fokozatosan általakítani, jobbá tenni a romániai társadalmat. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke azt tanácsolta a fiataloknak: legyenek céltudatosak, tudják mire képesek, fejlesszék magukat, s ha kell, hozzanak áldozatokat a versenyben. Ugyanakkor pedig szolid meggyőződéseik mögött értékrendre épülő tartalom álljon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Ha a templom teli lesz, az építésének volt értelme”
Szent Imre, a liliomos herceg a tisztaság jelképeként lebeg a magyarság előtt. Védőszentje annak a kápolnának, melyet vasárnap szentelt fel Tamás József püspök Ditró felszegi részén.
A régmúltban nyúlik vissza a frissen felszentelt istenháza története. 1937-ben Lőrincz József plébános építtette fel ezen a helyen az első Szent Imre kápolna-iskolát. Egyházi tanoda volt, hét közben iskolaként, vasárnap templomként szolgált. 1948-ban államosították, majd elemi iskolává alakították, kevésbé fordítva gondot a karbantartására. Ez okozta a fundamentum meggyengülését. Az egyház 2006-ban kapta vissza papíron tulajdonát, 2009-ben pedig kulcsait is visszaadta az iskolaigazgató.
Baróti László-Sándor visszaemlékszik erre az időszakra. Összehívta az egyháztanácsot, javasolva, javítsák fel az ingatlant, hogy újra szentmisék helyszíne lehessen. A közelben volt ugyan egy, 1977-ben hittanteremnek épített, de szentmise bemutatására is használt ház, de hatvan négyzetmétere kicsinek bizonyult a hívek számához, a miséken rendszeres volt az oxigén hiányából adódó ájulás.
Az egyháztanács elfogadta a javaslatot, a Larix Stúdió elkészítette a felújítási tervet, ám a kivitelező előtt már a munkálatok elején leomlottak a falak. Sokan megkérdőjelezték, vajon hogy is történt az omlás, de abban egyetértenek, a végeredmény jobb lett egy felújított építménynél. Új terv kellett ugyanis, és azok már egy új ingatlant jelenítettek meg. 2013-ban kezdték ennek építését.
A frissen felszentelt kápolna 180 ülőhelyes, méreteit illetően 22,5x9,6 méteres alapterületű, hozzá egy 15 méter magas torony és egy 7,5 áras udvar tartozik. A haranglábba 135 kilogrammos, Márton Áron névre keresztelt harang található, Ferenczi Imre és neje adományaként. A templombelsőt Kolozsi Tibor szobrászművész és fia, Erik tervezte meg, a szentély kőből készült kellékei Jakab Gyula munkáját dicsérik, az orgona Pap Zoltán székelyudvarhelyi műhelyében készült. A szentély központi része a két méternél nagyobb juharfa-corpus, Berze Imre munkája.
A kápolnának alagsora is van, alkalmas felület irodának és hittanteremnek. Így bár egyelőre nem képez külön plébániát, ha igény lesz rá, akár plébániatemplom is lehet. Létrejöttét pedig – a megyei tanács kétszeri támogatása mellett – a ditrói híveknek, külföldi támogatóknak köszönheti.
Tamás József püspök szerint e templom szükségességét a jövő fogja eldönteni: „Ha a templom teli lesz, építésének volt értelme. De mindez rajtunk múlik. Adja isten, hogy ezt a templomot megbecsüljük. Védőszentjét pedig tekintsük példaképünknek, hogy segítsen megszentelni saját templomunkat, hogy meg tudjuk becsülni önmagunkat, értékessé tudjunk válni közösségünkben.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Tiltakozzunk a székelyföldi városok terein!
Aljas módon megtámadtak minket, és napok óta folyamatosan a becsületünkbe gázolnak az országos televízióadók segítségével! Megalázták, elhurcolták, majd hamis vádak alapján vizsgálati fogságba helyezték nemzeti közösségünk egyik tagját! És ne feledjétek, hogy ma rajta, de holnap már rajtad lehet a sor, mert a zsarnokság nem ismer korlátokat.
A zsarnokság emberi nemtörődömségből, széthúzásból és félelemkeltésből táplálkozik. Éppen ezért, nem tűrhetjük, hogy ártatlanul bárkit is bántsanak közülünk, hiszen ezzel népünk egészét csapják arcul! Különben is, az a közösség, amelyik a saját tagjait nem tudja megvédeni, óhatatlanul elvész a történelem viharában.
A kézdivásárhelyiek ezt megértették, és már december 2-n, 16 órakor több száz ember verődött össze a város főterén, majd vonult a polgármesteri Hivatal, Városi Rendőrség, Bíróság és Ügyészség elé, hogy az ártatlanul Bukarestbe hurcolt Beke István Attila letartóztatása ellen tiltakozzon.
Fiatalok, középkorúak, idősek, nők és férfiak együtt követelték, hogy a román hatalom illetékes szervei vessenek véget az ellenünk irányuló és a megfélemlítésünket célzó intézkedéseiknek, valamint cselekedeteiknek.
Hogy szolgáltassanak igazságot Beke Istvánnak és azonnal bocsássák őt szabadon. Hogy a román média ne terjesszen továbbra is hamis híreket és hazugságokat rólunk. A tüntetéssorozat pedig azóta is folytatódik.
Honfitársaink, Székelyek!
Kézdivásárhelyt nem hagyhatjuk magára, hiszen mindannyian székelyek vagyunk és igazságot, valamint szabadságot akarunk! Halljuk hát meg a vér szavát! Halljuk hát meg a tüntetők összefogásra és egységre buzdító kiáltását: Székelyföld csatlakozz! Annak érdekében pedig, hogy ez megtörténhessék, arra kérjük a nemzetük jövője iránt felelősséget érző és vállaló székely – magyarokat, szerte a szülőföldön és nem csak, hogy december 8-án vagyis kedden 16 órakor gyülekezzenek Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, Kovászna, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Nyárádszereda és a többi, székelyek által is lakott város főterén! És ettől kezdve tegyék ezt meg naponta mindaddig, amíg Beke István Attilát szabadon nem engedik! Amíg szükség van rá, hogy együtt hallassuk a hangunk és arra is, hogy megmutassuk, mi nem félünk!
Sepsiszentgyörgyön, a Szabadság Téren felállított színpad előtt találkozunk.
Sepsiszentgyörgy 2015. 12. 06.
A Szövetség A Magyarság Megmaradásáért Mozgalom nevében
Bedő Zoltán közíró
Erdély.ma

Miniszterelnök-helyettes: meg kell óvni a falusi kultúrát
Vasile Dincu miniszterelnök-helyettes szerint országos stratégiára van szükség a falusi kultúra megőrzésére, mert Románia Európa utolsó olyan országa, ahol ez a kultúra még él.
Vasile Dincu az Európai Bizottság bukaresti képviselete által szervezett integrált vidékfejlesztési konferencián beszélt erről hétfőn. A miniszterelnök-helyettes – az Agerpres hírügynökség szerint – kijelentette, hogy a falusi kultúra megőrzésének a feladata a románokra hárul, mert Európában nincsen erre vonatkozó hasznosítható tapasztalat.
„Egy újabb stratégiára van szükségünk, amelynek mindenképpen országosnak kell lennie. (.) Ha az utolsó falusi kultúrával rendelkező ország vagyunk Európában, nyilvánvaló, hogy nincsen olyan európai modell, amit átvehetnénk. (.) Az efféle viták arra ébresztenek rá, hogy nekünk kell megtalálnunk a megoldásokat" – idézte az Agerpres Vasile Dincut.
A miniszterelnök-helyettes arra is kitért, hogy Románia EU-csatlakozása felkészületlenül érte a falvak lakóit. „Legyünk őszinték: az EU-csatlakozás halálos sebet ejtett a román földművesen. Európa agráripara úgy jött ránk, mint egykor a szovjet tankok" – fogalmazott a kormányfőhelyettes. Hozzátette, a romániai falusi emberek „nem beszélik a brüsszeli nyelvet", de még azt a technokrata nyelvet sem, amelyet a bukaresti kormány használ. Ezért úgy vélte, hogy a falvak népének elsősorban képzési programokat kell biztosítani. Azt is szükségesnek tartotta ugyanakkor, hogy külföldi befektetők jelenjenek meg a romániai falvakban, akik képesek felrázni a helyi közösségeket.
Korábban Károly herceg, brit trónörökös szorgalmazta több alkalommal is az erdélyi falusi kultúra megóvását. A Travel Channel tévécsatorna által közvetített Vad Kárpátok című ismeretterjesztő sorozatban megszólaló trónörökös arról beszélt, hogy meg kell találni azt az utat, mely a romániai falusi közösségek számára egy jobb jövőt biztosít, de megőrzi a kultúrájukat, a hagyományaikat és az értékeiket. MTI
Erdély.ma

Egyetemépítés Marosvásárhelyen
Érdemek és elismerés
Hogyan lehet és hogyan nem lehet egyetemet építeni? – hangzott el a fő kérdés a Kemény Zsigmond Társaság múlt heti ülésén, amelynek dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár volt a meghívottja. Nem véletlenül, hiszen Hollanda professzor több mint fél évszázada oktatja a műszaki értelmiségi pályára készülő fiatalokat, s minden nehézség, gáncsoskodás ellenére rendkívüli szívóssággal, kitartással és következetességgel egyetemet álmodott és épített Marosvásárhelyen. Csíky Boldizsár zeneszerző vendégeként fontos és kényes kérdésekre adott konkrét válaszaival ezúttal is megnyerte nemcsak tisztelői, hanem a rendezvényen kíváncsiságból részt vevők tetszését is, akik közül többen fontosnak tartották, hogy kezet szorítsanak vele.
Beszélt ifjúkoráról, a brassói iskolás, majd az egyetemi évekről, a marosvásárhelyi műszaki egyetem létrehozásáról, arról, hogy egy felsőoktatási intézmény alapításához ismerni kell és be kell tartani a törvényeket, elmondta véleményét az orvosi egyetemen kialakult helyzetről, és úgy értékelte, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen esik a színvonal. Mivel szerinte ez a vezetőktől is függ, fontosnak tartja, hogy ne fentről nevezzék ki őket, hanem a tanári kar véleménye érvényesüljön. Elmondta, hogy tapasztalata szerint a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi karán jó a hangulat, a hallgatók munkára ösztönzik egymást. Kijelentette: bízik abban, hogy eljön az idő, amikor a külföldre távozott fiatalok visszatérnek Erdélybe – foglalhatnánk össze dióhéjban a beszélgetés lényegét.
Ennek végén Csíky Boldizsártól azt kérdeztem: miért tartotta fontosnak, hogy meghívja Hollanda professzort, és nyilvánosan is elbeszélgessen vele?
– Az értékes embereket azért kell megbecsülni, mert nem vagyunk annyian, hogy mellőzhetnénk őket, csupán azért, mert számunkra nem tetsző politikai nézeteket vallanak. Vannak olyan politika fölött álló dolgok, amelyek esszenciálisan szolgálják a magyar nemzetiség ügyét, s nagyobb távlatokban hasznosabbak lehetnek, mint egy közvetlen politikai eredmény, amelyet el tudtunk érni.
Véleményem szerint Hollanda professzor érdemei az egyetem létrehozásában sokkal nagyobbak annál, mint amennyi elismerésben részesül, ez a gondolat képezte a meghívás alapját. Mivel a találkozót a Bernády Házban tartottuk, amely az RMDSZ egyik kifogástalanul működő intézménye, elkerültem minden olyan kérdést, amelynek politikai rezonanciája lett volna. A célom az volt, hogy kimondottan szakmai alapokra helyezzem a beszélgetést. Valójában az egyetempolitikai ügy izgatott, arra kerestem a választ, hogy miképpen lehet Romániában véghezvinni azt a munkát, aminek az eredménye egy magyar egyetem. Az is foglalkoztat, hogy vajon hiba volt-e lemondani a kolozsvári egyetemi központról. Vajon egy magyar intézményben nem áll-e fenn a belterjesség veszélye, ami a szakma rovására, a leépüléshez vezethet, ahelyett hogy a versenyképesség kerülne előtérbe?
– Hogyan lehet tehát egyetemet építeni? – kérdeztem a beszélgetést követően Hollanda professzortól, akivel már korábban is beszélgettünk erről a témáról.
– Ahhoz, hogy az ember egyetemet építsen vagy bármit is tegyen, az első fontos dolog: tudja, hogy mit akar, a második fontos dolog: tudja, hogyan lehet a kitűzött célt megvalósítani, a harmadik: bízzon abban, hogy igyekezete sikerrel jár. Minél nehezebb célt tűzünk ki magunk elé, annál több munkára, odaadásra, bizakodásra van szükségünk.
1986 novemberében, egy éjszakai elkeseredés pillanataiban fogalmazódott meg bennem a magyar egyetem építésének a gondolata. Mondják, hogy az embereknek küldetése van. Nem tudom, hogy valaki rám bízta-e ezt a feladatot, de 1990. január elsején, amikor brassói kollégám, Benkő József matematikadocens meglátogatott, már erről a tervről beszélgettünk, és a továbbiakban ez a volt az én nagy célom. Mivel akkoriban attól féltem, hogy szándékomat szembeállítják a Babes-Bolyai Tudományegyetem szétválasztására vonatkozó kezdeményezéssel, lemondtam róla. Most úgy gondolom, hogy hiba volt.
1994-ben, amikor ismét felerősödött bennem az egyetem építésének a gondolata, Béres András az Aranka György Egyetem létrehozásának a tervével állt elő, amit a Szövetségi Képviselők Tanácsában meg is szavaztak. Kezdetben bosszantott, hogy más valósítja meg az elképzelésem, majd arra gondoltam: nem az a fontos, hogy ki alapítja, csak az, hogy legyen magyar egyetem. Sajnos az említett elképzelés nem valósult meg.
2000-ben fordult a helyzet. A magyar kormány támogatásával már könnyű volt egyetemet alapítani, csak akarni kellett. Amíg csak beszélünk egy dologról, addig abból nem lesz semmi. Kell valaki, aki képes kézbe venni és véghezvinni a kitűzött a célt.
– Kolozsvár vagy Vásárhely?
– Az volt az eredeti elképzelés, hogy Kolozsvár legyen a központ, a többi városban kihelyezett szakok működjenek, amivel akkor sem értettem egyet és most sem. Minden városnak meg kell adni a lehetőséget, hogy hozza létre azt, amire képes. Az a tény, hogy Csíkszeredában egyetem működik, fölemeli a Székelyföldet, viszont Vásárhelyt azért tartottam fontosnak, mert úgy gondoltam, hogy ezt a várost nem adhatjuk fel.
1990 januárjában, amikor visszaválasztottak intézetvezetőnek a Petru Maior Egyetemen, sikerült elérni, hogy az almérnöki képzés helyett indítsunk be mérnökképzést román és magyar nyelven. Mivel késett a válasz, a minisztériumban személyesen érdeklődtünk, ahol közölték, hogy a magyar nyelvű műszaki felsőoktatás kizárt dolog Marosvásárhelyen. Miután beindítottam a román nyelvű mérnökképzést, leváltottak, és attól kezdve világos volt számomra, hogy a magyar nyelvű műszaki képzést csak magánegyetem keretében indíthatjuk el. Most, hogy megvalósult, továbbra is abban reménykedem, hogy a Sapientia Tudományegyetem marosvásárhelyi kara egyre jobb eredményeket fog elérni.
– A beszélgetés során szó esett a nagy tervről is.
– Ahhoz, hogy a házam befejezzem, sok mindent eladtam, s megtörténhet, hogy megmarad egy kevés pénzem, ebből szeretném a tervezett kutatóközpont csíráját létrehozni. Önrészként ezzel az összeggel pályázni lehetne. Elképzeléseim szerint a kutatóközpontban világújdonságokat lehetne megvalósítani, de az alkalmazott kutatás keretében, ami pénzt is hoz az egyetemnek. Nagyszerűnek tartom az elméleti kutatást, de valamiből meg is kell élni, és ez csak úgy lehetséges, ha van bevétel is, amiből fejleszteni lehet.
– A belterjesség veszélyét a magyar intézményekben valóságosnak látja?
– Nyolcévi dékánságom alatt (2001–2009 között) nem néztem el semmit – válaszolta Hollanda professzor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ország és nemzet szolgálatában – Torma Miklós emlékére
Az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány tagsága 2005. december 9-én vett végső búcsút Marosvásárhelyen Torma Miklóstól, az alapítvány akkori ügyvezető elnökétől.
A tízéves évforduló apropóján a néhai közösségépítő emberre, a Castellum szellemiségének egyik meghatározó egyéniségére emlékezik a tagság.
Búcsúbeszédében a mostani elnök, gr. Haller Béla marosvásárhelyi tanár egyebek közt azt mondta: „Torma Miklós ügyvezető elnökként nagy feladatok előtt állt már a 90-es évek elejétől, ugyanis nagy volt a tét: felismerni a múltnak azokat a szellemi-erkölcsi tartalmait, amelyeket nem szabad veszni hagyni, megtalálni az egyetlen hangot, amelyen szólni lehet a megváltozott világhoz, nagy-nagy tudással és bölcsességgel mérlegelni az újrakezdés esélyeit miután megváltoztattuk a megváltoztatandókat, egyszóval megtalálni a múlt jövőjét.”
A néhány napja elhunyt br. Csávossy György író, egyetemi tanár – a közismert borász szakember, a Castellum egykori elnöke – pedig így fogalmazott Torma Miklós koporsójánál: „A Castellumban te voltál a kastély tégláit összekötő habarcs. A kastély lehet pompás építmény, de összekötő anyag nélkül romhalmazzá válik. Szerény voltál végtelenül, megmaradtál szürke, falakat tartó közegnek, csak mi, akiket összefogtál, tudtuk, hogy nélkülözhetetlen vagy.”
A mintegy hatszáz éves, csicsókeresztúri nemesi előnevet viselő Torma családnak az egykori Szolnok-Doboka vármegyében, a mai Beszterce-Naszód megyében voltak birtokai. A családból többen is kitűntek országos vagy megyei ügyek intézésében és voltak, akik a tudományos életben szereztek érdemeket. Ezúttal csupán a két jeles régészt: Torma Károlyt és Torma Zsófiát, valamint Mikes Kelemen édesanyját, Torma Évát említem. Zsófiáról könyvet jelentetett meg a Kriterion Kiadó (1972) és Szászvárosban 2005-ben emlékünnepélyt rendeztek tiszteletére; Károlynak 2003-ban szobrot állítottak Naszódon, Éva pedig hazatérésre buzdította fiát egyik levelében.
Torma Miklós életét meghatározó jelszavát felmenőitől, őseitől tanulta: ország és nemzet szolgálatában, ez legyen a legfontosabb! Sosem önmagáért, mindig a közösségért fáradozott. Lelkiismeretesen, józan mérlegeléssel dolgozott. Élettapasztalatának, széles körű tudásának köszönhetően számos esetben bölcs tanácsainak vehette hasznát a tagság. Sokat vállalt magára nem csupán alelnökként, hanem a restitúciós ügyek mozgatójaként is. Felméréseket készített a Civitas Alapítvánnyal az elkobzott vagyonokról, javaslatokat is tartalmazó folyamodványt nyújtott be több hazai minisztériumba, hogy méltányosabb legyen az ingatlan-visszaszolgáltatási jogszabály.
A Torma családot az 1949-es március 2-ai kitelepítés és teljes vagyonelkobzás csicsókeresztúri otthonában érte. Miklós ugyan megúszta az elhurcolást, mert középiskolás volt Désen, de később neki is kijutott a megbélyegzésből (munkaszolgálat, kapuzár főiskolákon, egyetemeken, sokáig csak fizikai munka). A mai fiatalok okulására talán nem hiábavaló megosztani a továbbtanulás lehetőségeiről szóló, a Torma Miklós özvegyétől, dr. Rácz Katalintól származó információkat: érettségizett ugyan Désen 1949-ben, de egyetemről már szó sem lehetett.
Jakó Zsigmond – egyebek mellett – a következőket írja Kabós Éva költőnőnek 1998-ban: „Torma Miklósék levéltárát én hoztam be Entz Géza társaságában Csicsókeresztúrról Kolozsvárra. Jól ismertem anyját és apját, de hát ő akkor, amikor náluk vendégeskedtem, még kicsi fiú volt. Utolsó hírem, illetve kapcsolatom Tormáékkal az volt, amikor megpróbáltam, sajnos az akkor adott körülmények közt sikertelenül, hogy felvegyék a Bolyai-egyetem történelemtudományi karára. Ma is jól emlékszem, miként seperték félre az érveimet, miszerint egy olyan család leszármazottját, amely a régészprofesszor Torma Károlyt és Torma Zsófiát adta a magyar történelemtudománynak nem felvenni a karra, kész öngyilkosság” – közölte Rácz Katalin. Miklósnak csak az osztályharc megszűnése után adódott lehetősége felsőfokú tanulmányok elvégzésére, osztályvezetőként ment nyugdíjba.
A tíz éve eltávozott felebarátunk betegen is dolgozott a közösségért. 2005 nyarán még a hagyományos Castellum-találkozó alkalmával erdélyi történelmi emlékhelyek bemutatásával gyarapította a hallgatóság ismereteit, novemberben pedig az alapítvány közgyűlésén beszámolót terjesztett elő. Tudta, súlyos beteg, mégis tudott kedves és mosolygós is lenni. Halála után a Castellum vezetősége Torma Miklós-díjat alapított. Azokat a tagokat jutalmazzák vele, akik figyelemre méltó eredményt értek el az alapítvány céljainak megvalósításában. Évente egyszer egy személy veheti át a díjat. Jó alkalom, hogy minden évben a tagság felidézze Torma Miklós emlékét. Akik ismerték, szerették és tisztelték, gondoljanak rá kegyelettel!
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Ragaszkodva az igazsághoz
Legtöbb, amit a szabadságszerető, méltányosságot és tartást gyarló érdekek fölé helyező ember tehet, az, hogy minden körülmény között ragaszkodik az igazsághoz. Ez nem árnyalható, nem színezhető, hanem szigorú tényként kezelendő. Azok a kézdivásárhelyi tiltakozók, akik már napok óta kitartóan tüntetnek a céhes város főterén, azért teszik, hogy a Beke-ügyben egyértelműen és visszavonhatatlanul, mielőbb derüljön ki az igazság.
Ez nem csak a kézdivásárhelyiek jogos igénye, hanem minden, a demokrácia értékeiben bízó romániai és Kárpát-medencei polgáré is. Ám a tüntetők – hasonlóan a Beke István Attila meghurcoltatása kapcsán megszólaló politikusokhoz – kiállnak az ártatlanság vélelme mellett, illetve a rendelkezésre álló információk alapján a fogvatartott ártatlansága mellett foglalnak állást. A történtek, a körülmények és az előzmények ismerete alapján ugyanis nehezen valószínűsíthető, hogy a kézdivásárhelyi férfi esetében bizonyítható lenne az úgynevezett „székelyföldi terrorvád”. Ám a bizonyítékok felmutatása késik, és ezzel tovább súlyosbodik a helyzet, a kézdivásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyieket is utcára hívják, és valószínűsíthető, amennyiben a hatóságok nem tisztázzák félreérthetetlenül ezt az ügyet, a tüntetők száma növekedni fog. A székelyföldi magyarok ugyanis joggal utasítják el a kollektív megbélyegzést – bármelyik nemzetiség ezt tenné –, márpedig ennek az abszurd, a gondolkodók által manipulációs szándékként minősített történetnek az egyik maradandóan súlyos következménye, hogy az itt élő magyar embereket egységesen illethetik vállalhatatlan jelzőkkel. A mostani európai helyzetre pillantva, ez több mint rágalom vagy gyűlöletkeltés, ez bűn. A székelyföldi, jogaikért kizárólagosan békés eszközökkel küzdő magyarok nagy többsége abban bízik, arra vár, hogy a független romániai igazságszolgáltatás ejtse a felmerült vádakat. Hogy egyértelműen kiderüljön, Bekéék valóban azt tették, amiről társai az elmúlt napokban beszéltek: kacifántos játékszereikkel bíbelődtek, vitatható módon. Egyrészt – de ez nem újdonság –, mert a székelyföldi magyarság nem a vádban említettek szerint kíván érvényt szerezni követeléseinek, másrészt, hogy beigazolódjék – és ez fontos lenne –: hatalmi túlkapás, provokáció történt. Ez persze nem hatástalanítaná a december elsejei bejelentés keltette hullámokat, de legalább lezárná az ügyet. Kissé elfogultan, de mondják: férfiakat a gyermekektől játékszereik ára különbözteti meg. Sokan bízunk benne: Beke és társai valóban és egyértelműen csak furcsa játékszenvedélyüknek hódoltak, miközben – reméljük, ez is kijelenthető lesz – a riogatók alaposan és aránytalanul túllőttek a célon. Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar advent Déván
Külhoni testvérközösségek közös ünnepe
Rendkívül kellemes és felemelő rendezvénysorozattal lepte meg advent alkalmával Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkész a Hunyad megyei magyarságot. Advent minden szombatján vagy vasárnapján különböző témájú közösségi összejövetelt szervez az unitárius parókián. Nemcsak unitáriusoknak, hanem minden felekezetű magyarnak, s nemcsak dévaiaknak, hanem a tágabb Hunyad megyei közösségnek.
Vasárnap a zsúfolásig megtelt unitárius templomban Koppándi-Benczédi Zoltán a második adventi gyertya meggyújtása mellett köszöntötte az egybegyűlteket, majd Barna György és Szedlák Katalin előadására került sor. A Petőfi-program keretében egy évig Dévára, illetve Lupényba érkezett kárpátaljai fiatalok szülőföldjüket mutatták be. A Hunyad megyei magyarok érdekes információkat szereztek a náluk jóval mostohább helyzetű határon túli magyar testvérközösség sorsáról. Az Ukrajnához tartozó Kárpátalja 1,2 milliós lakosságából olyan 150-180 ezer magyar, amely így a legkisebb létszámú határon túli magyar közösség, amely az érdeklődés szempontjából is a legtöbbször a jobb helyzetű erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarság mögé szorul, állapította meg szomorúan Barna György. Kárpátalja magyarsága kettős szorítóba került: egyrészt az erdélyinél lényegesen alacsonyabb életszínvonal (az átlagbér olyan 450 lejnek felel meg) és a korlátolt munkalehetőségek felerősítik a Magyarországra és Csehországba irányuló kivándorlást, hiszen még a munkával rendelkezőknek is nehéz családot fenntartani. Másrészt az Ukrajnában zajló háború további kivándorlást eredményez, főleg a sorköteles fiatal férfiak részéről. Kárpátalja békés ugyan, a katonai összetűzések az ország másik végén vannak, a fiatalokat – nemzetiségtől függetlenül – azonban behívják az ukrán hadseregbe. Noha a behívók nem érintik nagyobb arányban a kisebbségeket, nekünk mégis jobban fáj, hisz az ukrajnai magyarság úgy érzi, hogy „ez nem a mi háborúnk”, jegyezte meg a beregszászi Barna György.
A sors kedvezőbb alakulása esetén Kárpátalja is tündérkert lehetne, talán nem annyira csodás, mint Erdély, de mégis lenyűgöző, jegyezte meg szerényen az aknaszlatinai Szedlák Katalin. Kárpátalja is gazdag magyar történelmi hagyatékkal büszkélkedik, melyek közül kiemelkedő a Zrínyi Ilona által oly hősiesen védett Munkácsi vár – szépséges természeti kincsekkel, kulturális örökséggel és idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik. Ezek alapján lendült fel a turizmus az utóbbi évtizedben, ismertette szülőföldje napos oldalát Szedlák Katalin.
A Kárpátaljáról szóló előadást követően a Lengyel Izabella által vezetett dévai Dalospacsirta gyermekkórus lépett fel, majd kézműves műhely keretében gyertyakészítésre került sor kerül, finom falatok és ünnepi sütemények kóstolása mellett. A gyermekek ráadásul ajándékokat is kaptak a szervezők – a dévai unitárius szórványközpont, illetve az RMDSZ nőszervezete – részéről.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Balogh Dénesre emlékeznek Marosvásárhelyen
A tíz éve elhunyt Balogh Dénes, a népdal és a magyar nóta közkedvelt tolmácsa, a valamikori Állami Székely Népi Együttes, majd Maros Művészegyüttes szólistája emléke előtt tisztelegnek a pályatársak vasárnap este 6 órától a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyszínpadán.
A Maros Művészegyüttes magyar és román tagozatának tagjai énekelnek és táncolnak, de a táncba bekapcsolódik a Kökényes Együttes is. A zenét Koszorús Kálmán és zenekara szolgáltatja, közreműködik Szász Károly és Gyepesi László, a műsorvezető Kacsó Ildikó lesz.
„Előadásunkkal tisztelegni szeretnénk egykori kollégánk, a csodálatos hanggal megáldott, vérbeli székely, betyáros kiállású, de rendkívül melegszívű Balogh Dénes előtt” – mondta el lapunknak az est szervezője, Jakab Melinda. Az ötletgazda elmesélte, szoros szálak fűzték a 2005 decemberében elhunyt kollégájához. Balogh Dénes volt az, aki 1990-ben, amikor fiatal táncosként ő az együtteshez került, felkarolta.
Az időközben szintén elhunyt Széllyes Sándor teljes életet élő, igaz jó barátként jellemezte. „Alsóboldogfalvi gyerek volt: posztónadrágban, csizmában, szép, nagydarab, derék férfiember; a lányok és az asszonyok haltak meg érte, a hangja is jó volt, benne volt a dal az alkatában, a székely vérében. Ha bejött a színpadra, az már fél siker volt” – mondta róla a nem kevésbé népszerű kollégája.
Az 1933-ban született és 72 éves korában elhunyt „szálfaembert” egyébként teljesen véletlenül fedezte fel a szakma. Húszesztendősen az út mentén kaszált és dalolt egymagában, amikor egy arra járó személygépkocsi fékezett és az abból kiszálló személy Marosvásárhelyre hívta énekelni. Így lett Balogh az 1956. október elsején megalakult Székely Népi Együttes alapító, majd örökös tagja.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A közérdek és a politikai önös érdek vékony mezsgye
Túl lassú a demokrácia?
A marosvásárhelyi könyvvásáron Zárug Péter Farkas egyetemi adjunktus, politológus Leviatán ébredése – Avagy illiberális-e a magyar demokrácia? című könyvét mutatta be Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője. A vita során a partnerek markáns véleményeket fogalmaztak meg a könyvben leírtakról és a magyarországi politikai helyzetről. Ennek szerkesztett változatát közöljük.
Karácsonyi Zsigmond: Amikor a könyvet olvasni kezdtem, részben megdöbbentem, részben pedig egyetértettem az ott kifejtettekkel. A téma annyira komplex, hogy nehéz eldönteni: valóban illiberális-e a magyar demokrácia?
Zárug Péter Farkas: Azzal kezdeném, hogy a vita arról, hogy illiberális-e a magyar demokrácia, az utóbbi egy évben, Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszédétől lángolt fel. Az illiberális egy műszó. Amikor pedig egy műszó keletkezik, akkor önmagában negatív dolgot jelent. Nincs olyan, hogy pozitív terrorizmus, hisz maga a terrorizmus a jelentéstartalma tekintetében negatív társadalmi jelenség leírását hordozza. Az illiberális kifejezés egy államra vagy demokráciára vonatkozóan valami olyan, ami nem feltétlenül demokratikus vagy valamiféle hibrid rendszer, demokrácia, diktatúra vagy autoriter rendszer közötti állapot. Az meg végképp furcsa, ha valaki a saját maga rendszerét nevezi meg így. Általában negatív jelzőket saját magunkra nem nagyon szoktunk aggatni. Sokan tehát azt nem értették, hogy milyen keretek között beszél a miniszterelnök a saját rendszeréről mint illiberális rendszerről.
– Néhányan az első olvasatra azt mondták, hogy könyved az Orbán-kormány bírálata, jobbról.
– A keret, amiben a bírálatot vagy az észrevételt megteszem, jellegzetesen konzervatív, és nem liberális. Arról az oldalról közelít, hogy meddig mehet el egy állam, amikor beavatkozik a társadalom életébe. És nyilvánvaló, kerestem és keresem a választ arra, hogy akkor ez most úgymond az illiberális kifejezés tekintetében azt jelenti-e vagy nem azt jelenti. A leviatán pedig egy biblikus szörny, amit nem biblikus szörnyként értelmezek természetesen: valójában nem más, mint az abszolút uralkodó. Az az uralkodó, akinek a teste, ha közelebbről nézzük a fedőlapot, sok pici emberfejből tevődik össze, vagyis magából a társadalomból, két kézzel fogja a jogart és a kardot, amivel irányítja ezt a társadalmat, miközben őt magát is a társadalom alkotja. Ez azért fontos, mert Orbán Viktornál a kétharmados támogatottságra való hivatkozás visszaköszön ebben, amint az állandó társadalmi legitimitásra való hivatkozás is. Az észrevételeimet – és gondolom, erről is fogunk beszélni – egyértelműen konzervatív alapállásból teszem meg. Azért tűnik úgy, hogy az illiberálissal szemben valamilyen liberális értéket akarok kvázi védelmezni, mert ezek mára az európai civilizációban univerzális értékek. Ugyanúgy értékeik a szociáldemokratáknak és a konzervatívoknak is, mert már olyan sok idő telt el az európai politikai életben, hogy beépültek civilizációs értelemben a szabadságjogokba, alkotmányos alapkérdésekbe, és mára már mindegyik eszmeáramlatnak alaptéziseivé váltak.
– Valóban a konzervativizmust kéred számon Orbán cselekedeteiben. A könyv két részből áll. Úgy is mondhatnám, hogy ez a könyv az első tanulmánynak a 2.0 kiadása, újraértelmezése. Három éve jelent meg az a tanulmány, amely a II. Orbán-kormány első két évét elemezte. Abban behozol két fontos fogalmat: az egyik a kormány, illetve a Fidesz hiperaktivizmusa a törvényhozásban, a másik pedig a pártkatonák beépülése a rendszerbe, ezt nevezed pártpretoriánizmusnak.
– Maradjunk akkor a Leviatán szemszögénél. A neoliberalizmust konzervatívként kárhoztatom, és most már nemcsak én, hanem mindenki kárhoztatja. Az Európai Unió 2004 utáni világában – az Egyesült Államokban már a ’90-es évek második felében – hihetetlen államleépítés ment végbe a nyugati féltekén. Minden, ami állami feladat volt, a piac részévé vált. A piac mindenhova benyomult, és minden egyes területen liberalizálást követelt. Ebből adódóan az államok szuverenitását végletesen meggyengítette. Olyan mértékben, hogy az állam mint társadalmi szerveződés, erő már nem tudta alapfeladatait ellátni. Az ideológia és a piac oldaláról hangos, zajos éljenzés fogadta, hogy mindenki mucsai, mindenki múlt századi, amennyiben nem ezt a piaci előrenyomulást és a piacnak a brutális deregulációs folyamatát támogatja.
2008-ban ez a rend összeomlik, és ebben a hirtelen keletkezett válságban mindenki az államhoz fordult. Az, aki korábban a leghangosabban kiabált, hogy az állam ne szabályozzon, hagyjon minket békén, elsőként jelentkezik, hogy meg kéne segíteni. Hirtelen a lufi, amit a neoliberalizmus fújt, kipukkadt, és valamilyen módon újra akarta az államot tematizálni. És ebben a pillanatban jelentkezik az európai politikai erőtérben a magyar Leviatán, aki kétharmaddal megszerzi a törvényhozást, és mindent, amit akar, pofázás nélkül. Nagyon határozott, az állam minden intézményét maga mögött tudva kezdi átalakítani a politikai rendszert, nem is kendőzi el. Itt nagyon kritikus vagyok.
– Voltak sikeres törvények is, többek között a határon túliaknak megadott állampolgársági kedvezmény, a gyorsított honosítási eljárás. Ugyanígy sikernek nevezhető a trianoni emléknap vagy az összetartozás napja, amelyek "hoztak is a konyhára", hisz a 2014-es választáson látszott, hogy a határon túli szavazók körében több mint 90 százalékos sikert ért el a Fidesz.
– Orbán nagyon gyorsan felismeri, hogy a tétova állam nem tud érdemben cselekedni, mert úgymond a demokrácia neki túl lassú. Az én félelmem az, hogy persze, túl lassú, de arra azért nem kapott felhatalmazást, hogy olyan gyorsan menjen, ahogyan ő akar. És ez a dilemma: kell-e egy beavatkozó állam, egy olyan állam, amely mondjuk, a piacot orrba vágja. Az én alapállásom, hogy itt Leviatán helyesen cselekszik, amennyiben végzi a feladatát, és a politika terjeszkedik túl Leviatán nevében, ott, ahol a saját érdekét nézi. Vagyis a közérdek és a politikai önös érdek bizony vékony mezsgye ebben az államban, amennyiben én birtoklok mindent. Mert én egyben politikus is vagyok, meg politikai pártot is képviselek, de egyben én magam vagyok az állam is idézőjelesen, és cselekszem, ahol kell a köz érdekében. No de, hogy ez meddig húzódik, hol húzódik, örök dilemma. Már Arisztotelésznél, Szókratésznél is dilemma volt. Nagy újdonság ilyen értelemben nincs.
Köztudott, eltelt 20 év, és a bankszektor korlátlanul gazdagodott a társadalom nyakán. Az elmúlt 25 esztendőben nem volt magánszemély, aki bankkal szemben Magyarországon pert nyert volna. Normális dolog ez? Normális dolog az, hogy a bankszektor egyfelől a társadalmat belekényszeríti abba, hogy kizárólag általa jusson pénzhez, s korlátozás nélkül, egyoldalúan bármikor, bármit megtehet? Nem normális. Normális dolog, hogy húsz éven át a nagy beruházásokért és munkahelyteremtésért és mindenféle neoliberális maszlag miatt a legnagyobb, legerősebb multik kaptak telket, adómentességet? Mi mennyi adómentességet kapunk? A lefizetett politikai elit pedig nem kéri ezt rajta számon.
– Számomra azért izgalmas a gondolatmeneted, mert a második, illetve harmadik Orbán kormány ennyire markáns elemzésével nem találkoztam még a liberális vagy a balliberális sajtóban sem. Bár egyes elemeit más kontextusban felleltem. Pl. a Simicska-ügyet, vagy a holokauszt-emlékmű körüli vitát.
– Köszönöm, amit mondtál, hogy ilyen markáns véleményt még a másik oldalon sem láttál. Sajnos, mindenki valamilyen politikai haszon mentén gondolkodik a kérdésről. A baloldali elemző is valamilyen politikai hasznot akar, és ütni akar ezen az oldalon. A másik meg akarja védeni, de neki belső indíttatás az, hogy ha egy mondatban nem védi meg háromszor a miniszterelnököt, és négyszer a Fideszt, akkor ő nem jó jobboldali. Ez agyrém. Értékek mentén kell állást foglalni, értékek mentén kell tisztázni azt, hogy mit miért, milyen módon tartok jónak, s emellett érvelek.
– A könyv erénye, hogy kimond kényelmetlen igazságokat is. Ugyanakkor furcsa a zsigeri viszonyulásod a balliberális kormányokkal szemben.
– Igen, de gyűlölet nincs, ez orientáció. Egy olyan zsinórmérték, amelyben viszonyul az ember. Én azt tanultam a szüleimtől, nagyszüleimtől, az itt jelen levő Bolyai Anna kutatótól, keresztanyámtól, hogy vannak zsinórmértékek. És ezek mentén ítéltetnek meg a cselekedeteid, meg más cselekedetei is.
– Úgy érzem, megvéded a liberalizmust mint értéket.
– Az értékek menetén ki kell álljon az ember. De ezt nem lehet úgy, hogy egyszer az érték fehér, utána fekete. Ez a fajta értékrelativista neoliberalizmus jutott el oda, hogy a homoszexuális is érték, és a heteroszexuális is érték. Ez nem elfogadható. Mást jelent a tolerancia. A tolerancia nem azt jelenti, hogy azonos mértékben, azonos léptékkel értéknek tartom azt is és annak oppozícióját is. Ez elmebaj. Én az értékek mentén való kiállásról beszélek.
– Értékről beszélünk. Mi ezt kérnénk számon, függetlenül attól, hogy illiberális államnak vagy másként nevezik.Ugyanakkor leírod, hogy ez a rendszer – a gazdaságot átszőve – a Fidesz körüli korrupciót termeli ki. Át lehet-e térni a saját pártkatonáin keresztül irányított országból egy értékeken alapuló adminisztrációra, országvezetésre?
– A korrupció nagyon fontos kérdés, de azt tisztázom, hogy egyébként a tekintetben, hogy egy rendszer illiberális-e vagy nem, a korrupciónak semmi köze nincs. Szingapúrban a világon a legalacsonyabb a korrupció. Vagyis van olyan illiberális állam, amelyikben a korrupció nagyon- nagyon alacsony, és van olyan, ahol nagyon magas. Például Törökország ebbe az irányba mutat. Tehát önmagában a korrupció kérdése nagyon fontos elem, és a társadalom–politika–állam viszonylatában nagyon fontos index, de nem döntőbírája annak a kérdésnek, hogy valami autoriter, diktatórikus vagy nem. Van olyan diktatúra, amelyikben nagyon kevés a korrupció, és van olyan demokrácia – beleértve az Egyesült Államokat is –, ahol meg nagyon magas.
– A párizsi merényletek után az európai államoknak változtatniuk kell a migrációs politikájukon.
– A migráció kapcsán most hol egy cselekvőképes és úgymond pártpretoriánus rendszerrel azonnal intézkedő kormány van, hol pedig a hagyományos értelemben vett liberális demokrácia, amelyik lassan, a kapuk között várva megtárgyalja, újra- meg újratárgyalja. Ami értéke ennek a rendszernek, viszont az én álláspontom szerint súlyos történelmi válságok kapcsán végzetes is lehet. Úgy látom, minél inkább ilyen külső fenyegetettség ér egy társadalmat, annál inkább elfogadottabbak lesznek a politikai önérdekek, és az mindig be lesz bújtatva amögé, hogy ez nem miattunk, hanem miattatok van, azért, mert gyorsan kell cselekedni. De az sem probléma esetleg, hogy egy államtitkár a saját cégén keresztül építtett meg 178 kilométer kerítést. Nemhogy nem baj, nagyon jó. Hál’ istennek, hogy itt volt, hogy be tudott szerezni ilyen gyorsan ennyi drótot, hogy föl tudta húzni. A társadalmi haszon nagyobb, mint a korrupció. És így lopakodik előre a politikai önérdek: minél nagyobb a külső fenygetettség, annál inkább meg lehet magyarázni. A társadalom nagy része látja, hogy másutt nagyobb bajok vannak, és azt mondja, jó a rendszer. Ennek nem örülök. Meglátásom szerint minden esetben következetesen kritikusnak kellene lennie a jobboldali értelmiségnek, minden esetben ehhez kell igazodnia, nem kell egyéb jellegű mérlegelést megtennie.
– Ezekért a gondolatokért kell végigolvasni ezt a szókimondó könyvet, nem szabad megállni az első soroknál. Olyan megállapításai vannak a szerzőnek, ami továbbgondolkodásra sarkall.
Zárug Péter Farkas politológus, jobboldali közszereplő. Marosvásárhelyen született 1975. február 18-án. Tanulmányait a Berekfürdői Általános Iskolában, majd Karcagon a Gábor Áron Református Gimnáziumban végezte. A Miskolci Egyetemen politológia szakos hallgatóként kezdte meg egyetemi tanulmányait, ahol negyedéven a Bölcsészettudományi Kar kiemelt ösztöndíjasa volt, ötödéven pedig Köztársasági Ösztöndíjas hallgatóként 1998-ban kitűnő minősítéssel diplomázott. Egyetemi évei alatt két évig irodalmat, valamint állam- és jogtudományokat is hallgatott. 1998-tól a Bölcsészettudományi Kar tanársegéde, 2007 szeptemberétől egyetemi adjunktus. A 2000-es évek elejétől az országos politikában is aktív volt. Tevékenysége ebben az időszakban a MIÉP- hez kötődött, Csurka István pártelnök tanácsadója volt. Egy ideig a szintén a radikális párthoz köthető Pannon Rádió műsorvezetője és hírszerkesztője. Doktori dolgozatát a politikai beszéd és diszkurzív környezete témában írta. 2009-ben a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában irodalom- éskultúratudományok tudományágban doktori (PhD) címet szerzett. Rendszeresen publikál közéleti és politikatudományi lapokban, emellett több, elsősorban a politikai jobboldalhoz köthető média gyakori elemzője.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)