Ponta ment, a rendszer maradt
Közel egy éve, hogy Victor Ponta kormányfő elveszítette az elnökválasztást, és bár akkor sokan jósolták pályafutása végét, mégis tisztségben maradt egészen tegnapig, noha semmit nem tanult a kudarcból. Sőt: hibát hibára halmozott, mint egy félkegyelmű, aki folyton félreérti a világot.
A kedd este utcára vonuló huszonötezer fiatal dühe azonos gyökerű a tavaly ilyenkor kitört felháborodással, a tüntetéseket kiváltó okok különbözősége ellenére. Akkor a külföldön élők szavazati jogának korlátozása, most egy szomorú tragédia verte ki a biztosítékot, éppen azokban, akiket már nem lehet választási ígéretekkel, hirtelen pénzosztással, szépen felcifrázott, de üres szólamokkal elámítani és megvesztegetni. A tanultabb, felvilágosultabb, dolgozó huszon-, harminc- és negyvenévesek elégelték meg az állam tehetetlenségét, hivatalnokainak korruptságát, az egész átláthatatlan és csikorgó gépezetet, ami 26 évvel a kommunizmus bukása után is öl és pusztít. Másutt a rendszerváltás is békés volt, itt a béke is áldozatokat szed, és lebénítja az országot. Ebből valóban elég volt!
Nem hittük volna két nappal ezelőtt, hogy a kormányfő azért bukik meg, amiért közvetlenül nem is felelős.
Hiszen lett volna elég oka visszavonulni az elmúlt három évben: rögtön kinevezése után a plágiummal szerzett doktori cím miatt, később a liberálisokkal kötött választási szövetség felbomlása ingatta meg legitimitását, pártját a korrupcióellenes ügyészség gyakorlatilag vezetők nélkül hagyta, családtagjait és barátait is bűncselekmények miatt vizsgálták, ő maga is gyanúba, majd vád alá került; hazudott okkal és ok nélkül, bujkált a felelősség elől, fedezte miniszterei visszaéléseit, s még akkor is a helyén maradt, amikor már teljesen elszigetelődött, és messziről elkerülték a nyugati politikusok. Pedig megvoltak az eszközei ahhoz, hogy javítson az ország helyzetén és saját megítélésén. Nem élt velük, most pedig hiába próbál áldozatként fellépni: egy rosszul működő, gyilkos rendszer feje volt, és semmi sem menti fel ennek felelőssége alól.
Lemondása mégis túlságosan későn jött, és mintha számára is váratlan lenne: előtte még megpróbált bűnbakot szolgáltatni a fogyasztóvédelmi vezető személyében, és az utolsó percig arrogáns maradt. Gazdasági sikereiről beszélt, és vállon veregette magát, mert elégtételt ad a tiltakozóknak; ugyanakkor meg is fenyegette a politikai haszonlesőket. Ez nem az a becsületbeli gesztus, ami megilletné a megalázott és becsapott lakosságot: nem meglepő, hogy tegnap este ismét tízezrek vonultak az utcára. Nem béremelést követelnek, hanem normalitást, ezért nem nyugtat meg senkit Victor Ponta lemondása. Távozása szükséges volt, de nem oldja meg a gondokat: amíg az egész politikai osztály hozzáállása nem változik, nem számíthatunk előremozdulásra.
Demeter J. Ildikó
Erdély.ma

Antal Árpád a politika megreformálásáról
Az elmúlt napok romániai politikai történéseit és a rendszer megreformálásának mikéntjét elemezte Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere csütörtökön tartott sajtótájékoztatóján.
Azt a társadalmi feszültséget láthattuk a napokban, ami az utóbbi évtizedekben felgyűlt – magyarázta Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, hozzátéve: a feszültség onnan ered, hogy az állampolgárok, az önkormányzatok, az oktatásban és a szociális területeken dolgozók is kiszolgáltatottnak érzik magukat a rendszerrel szemben. Ezt a rendszert meg kellene reformálni, mert az elmúlt 25 év alatt olyan törvények születtek, amelyeket mindenki másként értelmezhet, és azoknak vagyunk kiszolgáltatva, akik ezt teszik – részletezte Antal, aki rámutatott: ingerültté vált ebben a pillanatban úgy a román, mint a magyar társadalom.
Probléma az is, hogy azok az elvárások, amelyek Románia Európai Unióhoz való csatlakozása következtében meg kellett volna valósuljanak, nem történtek meg, mivel ezek közül annyi a látható lehetőségünk, hogy elmehetünk dolgozni nyugatra – mondta Antal Árpád, aki úgy vélekedik: nyilván ez is feszültséget szül a társadalomban. Nagyon nehéz előrehozott választásokat kiprovokálni, ugyanakkor bizonyos mértékben csökkentené a feszültséget, de nem oldaná meg a problémákat – tette hozzá az elöljáró.
Felhívta a figyelmet, hogy látni kell: a tüntető fiatalok többsége ’89 után született, és másképp látják a világot, nem a manipulált médián keresztül szerzik információikat, illetve nagyok az elvárásaik, amelyek megvalósítására rövidtávon nincs esély. A parlamentnek vissza kellene nyernie a hitelességét – zárta gondolatait Antal Árpád.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Erőfitogtató hatalom
Rendszerváltás óta visszatérő panasz, hogy a jogállam, a jogállamiság intézményei nem működnek Romániában. Ha ezt erdélyi magyar ember mondja, panaszának nagyobb a nyomatéka, hiszen naponta megélt tapasztalataira alapoz.
Amikor kamerák kereszttüzében viszik el a korrupcióval megvádolt magas beosztású delikvenseket, mintha fellélegeznénk: a jogállamiság mégiscsak működik, hiszen a bűnüldöző szervek ország-világ szeme láttára dolgoznak. Senkinek nincs menekvés, aki a törvénnyel összetűzésbe kerül, állítja a főügyész, és ez az érv annyira meggyőző, hogy akár el is hisszük.
Csakhogy időről időre érkezik a jogállamiság működését megkérdőjelező hidegzuhany is. Most éppen a Székelyföld kivilágítását megszervező alapítványok vizsgálata ügyében, ahol kilóg a lóláb. Garasos gondokkal küszködő, a szó szoros értelmében közadakozásból fenntartott alapítványnál talál a sepsiszentgyörgyi finánc egetverő visszaéléseket, s a kiróható legmagasabb bírságot sózza rá a székely autonómiáért kiálló akció főszervezőire.
Nem vitás, hogy valahonnan, valakik által irányított megfélemlítési akcióról van szó, amikor a politikum beszól a pénzügyigazgatóság vezetőjének, hogy ezt vagy amazt az alapítványt „ki kell csinálni”. Valószínűbb az Erdélyi Magyar Néppárt sejtetése, amelynek vezetői titkosszolgálati eszközöket vélnek felfedezni a történet mögött. Ez az eshetőség még súlyosabb, ha figyelembe vesszük a Román Hírszerző Szolgálat vezetőinek az erdélyi magyarságot érő, folyamatosan visszatérő vádaskodásait a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő autonómiaveszélyről.
A kilencvenes években román lapok szellőztették meg azt az egyáltalán nem meglepő hírt, hogy a román titkosszolgálatoknak úgynevezett „magyar főosztálya” működik, amely a magyar „irredenta” tevékenységet monitorizálja. Akárcsak Ceauşescu idejében a Szekuritáté erre szakosodott szervei. Ennek kilétéről természetesen soha nem derült ki konkrétum, de a fejleményekből kikövetkeztethető, hogy ez a belső „elhárítás” töretlenül működik.
Az autonómia mellett kiálló közéleti személyiségek, alapítványok vagy a mozgalmat anyagilag is támogató cégek megfigyelése tehát aligha kérdéses, az ebből eredő megtorló intézkedések azonban sok kérdőjelet vetnek fel a mai romániai jogállam intézkedéseivel kapcsolatban. Ha bebizonyosodik, hogy pénzügyi ellenőröket titkosszolgálati, politikai eszközként is be lehet vetni, akkor könnyen megeshet, hogy ugyanazok az erők hatással lehetnek a romániai igazságszolgáltatásra is.
A Székely Mikó Kollégium körüli jogi hercehurca talán mégsem egyedülálló.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

Megtisztulást sürget az utca immár Erdélyben is
A nagyszabású fővárosi tiltakozáshoz csatlakozva több ezren vonultak utcára a nagyobb erdélyi városokban, hogy egyértelműsítsék: Victor Ponta lemondásával senki nem elégszik meg, a politikai osztály teljes megtisztulását, szakértői kormányt akarnak, és a parlament létszámának a csökkentését sürgetik.
Kolozsváron szerdán több száz gyertyát gyújtottak meg a Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt a tiltakozás résztvevői, majd letérdelve, egyperces néma csenddel emlékeztek meg a pénteki bukaresti tragédia áldozatairól.
Az előző napi megmozduláshoz képest ezúttal a tömeg folyamatosan duzzadt: 18 óra körül a Főtéren még „alig” pár százan fagyoskodtak, az egyetlen hangosbeszélővel felszerelkezett résztvevő javaslatára azonban a tüntetők a Deák Ferenc (Eroilor) utca felé indultak el, s a kormányhivatal épülete elé érve már körülbelül négyezren skandálták az „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát) és „Vrem spitale, nu catedrale” (Kórházakat akarunk, nem katedrálisokat) rigmusokat.
A tüntetők miatt a teológia és a prefektúra közötti téren teljesen megbénult a forgalom, a Kossuth (December 21.) utcában legalább 15 autóbusz várta, hogy behajthasson a spontánul elfoglalt körforgalomba. Egy petárda is robbant a helyszínen, amit hangos füttykoncert és „Fără violenţă” (Erőszak nélkül) skandálás követett. Látszólag senki sem lepődött meg azon, hogy a petárdát az Universitatea futballklub egyik fehér-fekete sálat és csuklyát viselő szurkolója dobta az intézmény bejárata elé.
„Ezek mindig mindent elrontanak” – jegyezte meg később egy baráti társasággal vonuló hátizsákos fiatal lány, miután egy hasonló szurkolói sálat viselő kopasz fiatalember a polgármesteri hivatal felállványozott tornya előtt is meggyújtott egy durranót. A tömeg egyébként is meglehetősen színes volt: a többségben lévő román és magyar diákok mellett külföldi egyetemisták, kisgyerekes szülők és idős helybéliek is vonultak.
A „változás sétája” – ahogy a résztvevők nevezték – 20 óra körül az Diákművelődési Ház felé folytatódott, ahol az ortodox pátriárkának – „Daniel, Daniel, du-te după Viorel” (Daniel, mondjál le, mint Viorel) –, és minden parlamenti képviselőnek – „Nu puteţi fura, cât putem vota” (Nem tudtok anynyit lopni, amennyit szavazni tudunk) – is üzenni kívántak. A kolozsvári rendezvény 22 óra előtt néhány perccel a Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol csütörtöki lapzártánk után is több százan gyűltek össze.
Vásárhely lassan „ébredt” fel
A marosvásárhelyiek három napig a virágóra körül csendben, gyertyagyújtással emlékeztek meg a bukaresti Colectiv klubban elhunytakról, szerdán azonban már mintegy ezerötszáz fős tömeg tüntetett, akiknek tagjai eltökéltnek tűntek, hogy a következő napokban is folytatják a tiltakozást. A kezdeményezők azt állítják: addig folytatják a tüntetéseket, míg technokrata, szakemberekből álló kormány nem alakul.
Bár az egyik országos hírtelevízió szerdán este hetvenezer tüntetőről számolt be országszerte, a híradásokban nem esett szó Marosvásárhelyről. Pedig szerda este 19 órakor már szép számban gyülekeztek az emberek a virágóra körül. Többségük román ajkú fiatal volt.
A későbbi felvonulás során azt is megtudtuk: az orvosi egyetem diákjainak legalább egynegyede utcára vonult. Mintegy húszpercnyi várakozás, álldogálás után megérkeztek az első trikolórok, majd a hangadók egy csoportba tömörülve kezdték „ébresztgetni” a virágórát körbeállókat. „Toate partidele fură prin rotaţie” (Minden párt szerre lop), „Uniţi salvăm toată România” (Együtt megmentjük Romániát), „La puşcărie, cu toţii la puşcărie” (Börtönbe, mindenikükkel börtönbe) – ilyen és hasonló rigmusokat skandáltak a résztvevők, s közben a román himnuszt is többször elénekelték.
Ezt követően a tömeg a prefektúra elé vonult, ahol megismételték a korábbi repertoárt, majd a Kultúrpalota felőli oldalon többen is elindultak visszafelé. „Nu staţi în balcoane, că muriţi de foame” (Ne üljetek az erkélyeken, mert éhen haltok), „Dacă vă pasă, nu staţi acasă” (Ha érdekel, ne maradjatok otthon) – ezek voltak azok a rigmusok, amelyek aztán a fél tíz utánig tartó tüntetésen újból és újból felcsendültek.
Füttykoncert a pártszékházak előtt
Vásárhely főterén végigvonulva a fiatalok megálltak az Apolló palota előtt, a román pártok székhelyeinél, ahol percekig tartó füttykoncertet adtak, majd folytatva útjukat, a Szentgyörgy utcai kórháznál még erősebben hallatták hangjukat, de a néhány tíz méterrel odébb álló mentőt megtapsolták, és azt kiabálták: „Eroi in halate” (hősök fehér köpenyben).
A jellemző módon román fiatalok alkotta tömegben érdekes magyar nyelvű megjegyzés ütötte meg fülünket: „Soha nem gondoltam volna, hogy noua dreaptás fiatalokkal fogok együtt tüntetni” (A Noua Dreaptă – Új Jobboldal elnevezésű anarchista szervezet több magyarellenes megmozdulást is szervezett – szerk. megj.). Tény, hogy a rendezvényen több olyan fiatal is megjelent, aki az említett szervezet címerét viselte.
A tömeg később végigvonult a József Nádor (Victor Babeş) utcán, majd a „Hoţii, hoţii” (Tolvajok, tolvajok) rigmust skandálva kikanyarodott a Vársétányra, és ezzel szinte egy időben rázendített a román himnuszra.
Mintegy zárómozzanatként a több száz fős tömeg a Bernády-szobor mellett letérdelt, és egy perc néma csenddel adózott a tragédiában elhunytak emlékének, majd skandálva köszönték meg a csendőrök munkáját.
Gyergyai Csaba, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Maros megyei együttműködést kér az EMNP
A Maros megyei önkormányzati választásokra is kiterjesztené a marosvásárhelyi előválasztás előtt született magyar együttműködést az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke (képünkön) erre csütörtöki nyílt levelében hívta fel Kelemen Hunor figyelmét. Az RMDSZ-elnökhöz címzett, immár sokadik levelében a politikus a marosvásárhelyi koalícióval kapcsolatos aggályainak is hangot ad.
„Rövidesen döntenünk kell arról, miként próbáljuk eredményesen felvenni a harcot a közönnyel és a távolmaradással, hogyan próbáljuk visszaszerezni közösségünknek Marosvásárhelyt” – írja Szilágyi Zsolt. Ugyanakkor emlékezteti a szövetségi elnököt arra az egyezségre, miszerint a vásárhelyi előválasztás eredményhirdetése után újra tárgyalni fognak a témában.
„Amikor az előválasztás gondolata körvonalazódott, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői közös szándéknyilatkozatba foglalták, hogy Marosvásárhely ügye pártok feletti stratégiát és magyar–magyar összefogást igényel. Mi továbbra is ehhez tartjuk magunk” – fogalmaz az EMNP-elnök, emlékeztetve Portik Vilmos nyilatkozataira, miszerint a néppárt az előválasztáson győztes személyt közös jelöltnek tekinti, és egy választási koalíció keretében kész támogatni.
„Meggyőződésem, hogy e választási koalíció csak akkor lehet hatékony, ha a közös jelölt nemcsak az egyik vagy másik párt logóját viseli, hanem a koalíciót alkotó minden szervezet, így az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt választási jele alatt indul. Minden más – önös pártérdek diktálta – megoldás csökkenti vagy teljesen lenullázza a közös jelölt győzelmi esélyeit” – írja Szilágyi.
Szerinte a megállapítás a magyar tanácsosjelöltekre is ugyanúgy vonatkozik, ezek száma és súlya akkor lehet a legnagyobb, ha koalíciós jelöltlistát indítanak, hangsúlyozza. „Nem tudom, ti hogy látjátok, de mi tényként kezeljük: a marosvásárhelyi előválasztás és az azt lehetővé tevő összmagyar együttműködés jelentősége túlmutat a város szűken vett vonzáskörzetén, és mind politikai, mind társadalom-lélektani szempontból komoly kisugárzása volt és van az egész megyére” – mutat rá Szilágyi Zsolt, aki szerint az eredményesség növelése érdekében a választási koalíciót ki kell terjeszteni a megyei önkormányzati választásokra is.
Hozzáteszi, a marosvásárhelyi és Maros megyei példa – bár igény esetén máshol követni lehetne – az EMNP álláspontja szerint nem befolyásolná a két párt országos vezető testületeit az Erdély más településeire, megyéire vonatkozó választási felkészülésben, a stratégiák kialakításában.
Mint ismeretes, az október 11-én tartott marosvásárhelyi magyar előválasztáson az RMDSZ-es Soós Zoltán került ki győztesként, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje másodikként a szavazatok mintegy 29 százalékát szerezte meg.
Krónika (Kolozsvár)

Első helyezéssel tértek haza
Jeleskedett a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad
Kiváló eredménnyel, első helyezéssel tért haza a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad az október végén, Szilágycsehen megrendezett 17. Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválról (PADIF).
A diákszínjátszók (Fülöp Renáta, Balogh István, Papp Tas, Barti Lehel, Dancs Tímea, Deák Gellért Gedeon, Deák Dániel, György Boglárka, Balogh Zoltán, Molnár Gergely, Kis Eszter, Nagy Miklós, Luka Gabriella, Szabó Tamás, Gergely Kovács Máté) ezúttal Petőfi Sándor A helység kalapácsa című művét mutatták be az október végi eseményen. Mint azt Molnár János informatikatanártól, a Diákszínpad vezetőjétől, rendezőjétől megtudtuk, nem ez az első alkalom, hogy jeleskednek a PADIF-on a fürdővárosiak, ugyanis az előző években is dobogósok voltak az Oktatási és Tudományos Kutatási Minisztérium által megrendezett versenyen, sőt amikor 2007-ben első alkalommal vettek részt a megmérettetésen, akkor is első helyezéssel tértek haza.
Molnár János dicsérettel illette színjátszóit, megjegyezve, hogy az idei tanévben Kis Eszterrel, Balogh Zoltánnal és Molnár Gergely vették át a stafétát az előző tanévben végzettektől. „A diákszínjátszásnak kétségtelenül megvan a saját hozadéka, ugyanis három éve Bajkó Edina egykori színjátszóm a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen folytatta tovább tanulmányait, akárcsak a tavaly végzett Bede Kincső, aki jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán tanul” – mondta a pedagógus, remélve, hogy a jelenlegi színjátszói közül is akad olyan, aki tovább kamatoztatja az itt tanultakat. Ami a terveket illeti, Molnár János elmondta, november végén Debrecenben lépnek fel, emellett új darabbal is készülnek, jelenleg Thuróczy Katalin Ördöngös Matild bohózatát tanulják.
A Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad 1972-ben alakult, de már azt megelőzően is voltak hasonló kezdeményezések Kovásznán. A diákszínjátszó csoport fő célkitűzése a diákok színpadra való szoktatása, ezáltal kifejezőkészségük fejlesztése, a magyar kultúra ápolása. E célból az évek során felkeresték Beszeterce-Naszód, Mezőség (Kolozs és Maros megyék), Szilágyság, Kalotaszeg, Fehér, Szatmár, Temes, Szeben, Fogaras, és Brassó eldugott, félreeső falvait. A Diákszínpad nemcsak a színházi életből veszi ki a részét, hanem a közösségi rendezvényeken is jelen vannak. Állandó résztvevői a városnapoknak, ahol szoborparkkal várják a közönséget, de fellépnek a a Kőrösi Csoma Sándor Napokon is.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org

Biró Rozáliát választotta elnökévé az RMDSZ kisparlamentje
Újraválasztotta Biró Rozália Bihar megyei szenátort az elnöki tisztségbe a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). A megújult SZKT-ban Biró Rozália 98, ellenjelöltje, az RMDSZ bukaresti szervezetét vezető Budai Richárd pedig 38 szavazatot kapott. Biró Rozália elnökjelölti beszédében a tematikus SZKT-ülések bevezetését, a nők és a fiatalok hangsúlyosabb szerepvállalásának a biztosítását ígérte, míg Budai Richárd az RMDSZ belső demokráciája visszaállításának az ígéretével szerzett támogatókat.
A tanácskozáson elfogadták a jövő évi önkormányzati választások jelöltállítási szabályzatát. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az SZKT-t záró sajtótájékoztatón az MTI kérdésére elmondta, a szabályzat „nyitva hagy minden kaput", nem zárja ki az együttműködés semmilyen formáját a többi pártokkal. A szabályzat értelmében minden helyi szintű együttműködési megállapodást a Szövetségi Állandó Tanácsnak (SZÁT) kell jóváhagynia.
A sajtótájékoztatón Kelemen Hunor kijelentette: az RMDSZ-nek attól függetlenül is szüksége van a megújulásra, hogy az utcai tüntetéseken a politikai elit megtisztulását követelik. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, az elfogadott szabályzat nem tiltja meg, hogy olyan politikusok legyenek a szövetség jelöltjei, akik ellen bűnvádi eljárás van folyamatban, de minden egyes ilyen esetet külön meg fognak vizsgálni.
„Ráduly Róbert volt csíkszeredai polgármestert például nem korrupcióval vádolják. Ha felmenti alapfokon a bíróság, miért ne indulhatna?" – említette példaként Kelemen Hunor. Hozzátette: azoknak azonban mindenképpen vissza kell lépniük, akik ellen korrupció miatt emelt vádat az ügyészség.
A jelöltállítás újdonsága, hogy valamennyi RMDSZ-jelöltnek olyan nyilatkozatot kell tennie, amelyben vállalja, hogy hatáskörének megfelelően érvényesíti a nyelvhasználati jogokat az önkormányzatában, a magyar oktatási hálózat struktúrájának az esetleges módosításáról pedig tanácskozik az RMDSZ megyei és országos illetékeseivel.
Újságírói kérdésre válaszolva Kelemen Hunor elmondta, Románia leendő technokrata miniszterelnökének olyan szakmai múlttal rendelkező hiteles embernek kellene lennie, mint például Dacian Ciolos volt mezőgazdasági európai biztos, vagy Bogdan Olteanu, a Román Nemzeti Bank alelnöke. Hozzátette, olyan személyt látna szívesen a miniszterelnöki tisztségben, akinek szolid szakmai karrier van a háta mögött, nem kötődik egyik politikai párthoz sem, és semmilyen párt színében nem száll versenybe a 2016-os választásokon, így tehát nem használja a kormányzati eszközöket a választási kampányban. Nyomatékosította: a két személy nevesítése nem jelenti, hogy az RMDSZ őket javasolná a miniszterelnöki tisztségre.
MTI
Erdély.ma

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katarzis
Lélekemelő könyvbemutató Dicsőszentmártonban
Október 29-én a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kis- Küküllő Alapítvány kuratóriuma szervezte irodalmi esten mutatták be Markó Béla Rekviem egy macskáért című esszé- és publicisztikakötetét. A könyvet a költővel beszélgető újságíró szerkesztő, Nagy Miklós Kund ajánlotta a termet zsúfolásig megtöltő közönség figyelmébe. A vendégeket Incze Csaba, a kuratórium alelnöke köszöntötte. Az egyórásnyira szabott érdekes, tartalmas eszmecseréből néhány gondolatot érdemes az újságolvasókkal is megosztanunk.
N. M. K. elmondta, hogy a pozsonyi Kalligram kiadó gondozásában 2015 tavaszán megjelent szép kivitelezésű kötet a szerző 2011–2014 között közölt esszéit és publicisztikai írásait tartalmazza. Markó Béla akkor már kezdett eltávolodni a közvetlen politizálástól, nem pályázott újra az RMDSZ elnöki tisztségére, mind erőteljesebben vonzotta magához a szépirodalom. Közösségünk, a romániai magyarság helyzete, sorsa azonban továbbra is foglalkoztatja. Az ezzel kapcsolatos meglátásai, a politikáról való gondolkodása tükröződik ebben az újabb elméleti jellegű, harminc prózai írást tartalmazó válogatásban. Mélyen szántó, gondolatgazdag esszékkel találkozik az olvasó, de mondandóját a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz igazítva bontja ki a szerző. Ennek köszönhetően a könyv egyfajta naplóként is értelmezhető, amiben közvetve vagy közvetlenül benne van minden, ami velünk az utóbbi 25 évben történt. Persze másként napló ez a könyv, mint az utóbbi időben egyre sűrűbben megjelenő verskötetek. Különös már a címválasztás is. Természetes, hogy a beszélgetőtárs erre is rákérdezett.
Markó Béla erre egy kis történettel válaszolt egy olyan macskáról, amely bukaresti tömbházukba járt be telente melegedni, nem tartozott valójában senkihez a lépcsőházban, mégis mindenki kissé a magáénak tekintette. A teljes sztori elmesélésére itt nincs lehetőségünk, az író sugallta tanulságra azonban igen: a macska a hűség sajátos szimbóluma, nehezen szelídíthető, nem a gazdájához, a házhoz hűséges. Tanulhatunk tőle mi is, ragaszkodjunk a házhoz, legyünk hűségesek a szülőföldhöz. Arra kell választ találnunk, hogyan sikerülhet itt, Erdélyben hűségesnek lenni, hűségben megmaradni.
N. M. K. egy másik "macska-epizódot" is szóba hozott a könyvből. A "fekete macska" esete is Bukarestben történt, mesélte a szerző, aki ezzel a mentalitásbeli különbözőségeket próbálta megvilágítani. Még magas állami tisztséget töltött be, amikor egy este a fővárosban a gépkocsijuk előtt fekete macska rohant át az úton. A kocsi román sofőre hirtelen rálépett a fékre, és váratlanul félrehúzott, előre engedve a mögöttük robogó autót, hogy a szerencsétlenséget hozó állat annak keresztezze az útját. Majd hátrafordulva büszkén jelentette a "főnöknek": megoldotta a problémát. Sajátos balkáni magatartás ez, hangsúlyozza Markó: a sofőr elkerüli a fekete macskát, és boldog, mert meg van győződve, hogy a "sorsot ki lehet játszani". Markó Béla utal arra, hogy különbség van a mi kultúránk és a balkáni-bizánci kultúra között, és részünkről évszázados hiba volt lenézni, mellőzni ezt a különbözőséget. Nem értettük meg ezt a másságot, a szabályok másféle érvényesülését, s ez bizony tragédiákhoz vezetett.
Önmagáról szólva elmondta, "eredeti hivatásom az írás, az irodalom. Akik az életüket a politikában akarják leélni, mindent megtesznek, hogy ott maradjanak a pályán (pl. átsétálnak egyik pártból a másikba és vissza!). Én nem erre vágytam. Úgy érzem, eleget tettem a politikai céljainkért, de azt is tudom, hogy a politika felőrli az embert. Szükségünk van a reflexióra, és én az értelmiségi mivoltomat nem akarom feladni, ezért döntöttem úgy, hogy változtatok a pályámon. Az volt a benyomásom, hogy beszippant a politika. 18 év után nehéz volt visszatérni az íráshoz, de megdolgoztam érte. Újra lételemmé vált számomra a vers, a kötött forma, például a szonett, amelyet azelőtt is szívesen műveltem, biztonságot nyújt".
Mitől függ az, hogy valamit esszében vagy versben ír meg? – kérdezte a továbbiakban N. M. K. "Ma már nem gondolom, hogy a versben nem lehet aktuális, közéleti kérdéshez nyúlni, nem gondolom, hogy vannak költői és költőietlen témák – mondotta Markó. Bármiről lehet verset és esszét is írni. A publicisztika közvetlenebb, a vershez sajátos közérzet viszi az embert." A kérdező jelezte, hogy a kötet névmutatójában 219 nevet számolt meg. Ennyi egyéniségre, emberre hivatkozott a Rekviem egy macskáért kötetbe foglalt írásaiban Markó Béla. Az említettek, idézettek nagy hányada író, gondolkodó ember, sokkal kevesebb a nevén nevezett politikus. Ez is jelzésértékű, rávilágít, hogy a szerző az irodalom felől közelíti meg a politikai jelenségeket. Közvetlen válasza előtt Markó Béla elmondta, hogy a beszédeit, politikai jellegű szövegeit maga írta meg. Ez ellentmond a politikai életben kialakult úzusnak. "Az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy a politika szakrális, csak az elhivatottaké. Ez nem igaz. Az értelmiségi embernek nem szabad elhinnie, hogy nem szólhat bele a politikába, nem nyilváníthat véleményt. Én is ott vagyok még szenátorként a parlamentben, és megpróbálok értelmiségiként szerepelni."
Az esszékben szóba hozott személyiségekre utalva N. M. K. visszatért a mentalitásbeli különbségekre. Ezekre jó példa az, amit Markó Caragialéról, illetve Bánffy Miklósról írt. Markó Béla szerint a két író valóban távol áll egymástól, származásuk, neveltetésük, a közeg, amelyben éltek, írtak, dolgoztak alapvetően más, karakterük, életszemléletük sem hasonló, de saját társadalmuk kritikáját mindketten élesen megfogalmazták. Caragialét nem mindenki szereti, mert kritikus volt, Bánffy Miklós a trilógiájában fogalmazza meg az erdélyi vezetők kritikáját, akik felelősek azért, ami az első világháború után történt velünk. Ő is ellenérzéseket váltott ki emiatt egyesekben. De egyiktől is, másiktól is sokat lehet tanulni.
A kötet írásaiban is találkozunk kritikával, hallhattuk a párbeszéd során. Főleg a mindannyiunkat fájdalmasan érintő dolgokban, a csontba vágó kérdésekben, amilyen a kivándorlás is. Ennél a témánál Markó többször is elidőz. "Erről többet kellene beszélni, noha az utóbbi időben csökkent egy kicsit a kivándorlók száma. A kivándorlás egyébként a románok sorait is ritkítja. De ránk nézve sokkal tragikusabb kimenetelű a folyamat. Az egyik legnagyobb feladatunk: itthon tartani a magyarokat Erdélyben. Az utóbbi időben úgy érzékeljük, rosszabb a közérzetünk, de itt kellene rendeznünk az életünket" – hangsúlyozta. "Ezelőtt 100 évvel sem tudta ez a föld megtartani az embereket, sokan kivándoroltak akkor is, a saját felmenőim, rokonságom történetével példázva is sokat írtam erről, de a sebek mindig begyógyultak, most is ennek kellene történnie."
A költő végül így összegzett: "Nekem központi témám Erdély. A marxista történelem azt tanította, hogy a történelmet nem az egyének, hanem a tömegek csinálják, de nálunk az történt, hogy a szászokat és a zsidókat a diktatúra idején a román állam jó pénzért eladta, így például 1968 és 1989 között 236000 szászt telepítettek ki az NSZK-ba, és 40577 zsidót Izraelbe. Így a bevételezett pénz mellett az állam megszabadult két nemzeti kisebbségtől is. Tehát személyi, állampolitikai döntések befolyásolták a történelmet. Más lenne ma Erdély jogi helyzete, ha ez nem történt volna meg. Ha most is itt lennének tömegesen a szászok és a zsidók."
Befejezésül N. M. K. kérésére Markó Béla verset olvasott föl. A Kő és könyv a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihenő nagyjainknak állít megrendítő emléket. A költemény könnyet fakasztott a hallgatók szeméből. Katarzisértékű, szép találkozó volt, melyre lelkünk éhezett. Köszönet a két értelmiségi embernek, akik lelki táplálékot hoztak asztalunkra.
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Utca és/vagy demokrácia?
Tüntetők ezrei helyett mégiscsak jobb, ha választók milliói mondanak véleményt arról, miben legyen más a romániai politika, miben legyen más a romániai társadalom. Szűcs László írása.
Romániában jó esély van arra, hogy egy nemes ügy is hamar önmaga paródiájává váljon. Ebbe az irányba halad biztos léptekkel a Ponta-kabinet bukását előidéző tüntetéssorozat. Miközben napról-napra rettenetesebb a növekvő szám: már közel az ötvenhez a Colectiv klub halálos áldozata, a hazai egészségügy tehetetlenségéről árulkodik, hogy már-már kapkodva keresnek újabb és újabb célpontokat a kritikus állapotban lévő sérültek külföldre szállításához.
Vasárnap este Iohannis államfő kisétált a tüntetők közé, s ugyan szimbolikus jelenléte sem a korrupciót nem tünteti el, sem a politikai válságot nem oldja meg, aligha volt más választása, ha nem akarja, hogy az emberek ellene is forduljanak. Mert ha a kormány, a pártok, a parlament, a média, az ortodox egyház után az államfővel szemben is kritikussá válik a tömeg, ki fogja normális állapotok felé terelni az országot? Persze, Iohannis se garancia erre. Már csak azért sem, mivel annak ellenére, hogy a magányos harcos szerepében tetszeleg, aki egy politikai bozótvágó késsel keres és talál kiutat a bajból, ne feledjük, ő ugyanennek a politikai elitnek a tagja, nemrég még az általa vezetett párt kormányzott a mostani parlamenti ciklusban is. Része volt a hatalomnak.
Az is lehet, nem kell majd az utcának Iohannis. Hiszen alapítottak a tüntetők maguknak saját, független újságot, beszélnek már a Colectiv Párt megalakításáról, listák születnek arról, kiket kell még meneszteni. A moldovai utcatársak Kisinyovban egyenesen közös román-moldáv kormányt követelnek. (Azon sem lepődnék meg, ha már bejegyezték, levédették volna a héten a szabadalmi és védjegyhivatalnál a Colectiv márkanevet.) A jelenlegi helyzetben néhány ezer ember szinte bármire rákényszerítheti a politikumot, s ez akkor is veszélyes, ha sok követelés jogos, míg a támadott politikai elit hajlamos eljátszani a választók bizalmát. (Azt csak egész halkan jegyzem meg: vajon ugyanúgy megteltek volna a közterek, ha egy magyarok lakta városban, netán romák látogatta szórakozóhelyen, vagy melegbárnak történik a tragédia? Kellően együtt jár-e már Romániában a tolerancia és a szolidaritás? Nem akarok ítélkezni, maradjunk abban: lehet.)
Azért maga a politikai is működik, megkezdődött az újabb casting egy átmeneti szakértői kormány vezetőjét keresve. Én nem adok sok esélyt egy ilyen kabinet működésének jövő év végéig. (A dilemma úgy is megfogalmazható: módosuljon valahogy a törvényi környezet, s utána válasszunk, avagy egy gyors választás után nyúljanak hozzá a jogszabályokhoz.) Ma úgy gondolom, az egyetlen tartós és demokratikus megoldás egy előre hozott választás. Annak árán is, annak tudatában is, hogy rossz a választói törvényi háttér, s lesznek zavarosban halászni igyekvő politikai kalandorok, szerephez jut majd a Colectiv-populizmus, akár egy szélsőséges erő is színre léphet. Ám a tüntetők ezrei helyett mégiscsak jobb, ha választók milliói mondanak véleményt arról, miben legyen más a romániai politika, miben legyen más a romániai társadalom.
http://erdelyiriport.ro

A magyar kormány újból segít: műemlékvédelmi program indul
November 3-án a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, másnap Kézdivásárhelyen, az Incze László Céhtörténeti Múzeumban Sebestyén József magyarországi építész és műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott vetített képes előadást.
Az anyaországi vendég Rómer Flóris (1815–1889) régész, művészettörténész bencés tanár, akadémikus, nagyváradi kanonok alakjának, valamint tevékenységének felidézésével indította nagy ívű és adatok sokaságát felsorakoztató előadását. Erre két oka is volt, hiszen születésének 200. évfordulója alkalmából a 2015-ös esztendőt Rómer-emlékévnek nyilvánították, ugyanakkor folyó év augusztus 7-i, 1549-es számot viselő határozatával Magyarország kormánya elindította a róla elnevezett tervet. Ezáltal a jelenlegi határokon kívül eső magyar vonatkozású épített örökség feltárása, megóvása és megismertetése érdekében szeretnének újabb lépéseket tenni, és 2016–2018 között évi 200 millió forintot fordítanak a megvalósítására.
Nem véletlenül adták a programnak a tudós pap nevét, ugyanis személyében a magyar régészettudomány, művészettörténet és műemlékvédelem egyik megteremtőjét tisztelhetjük. Jövőbe mutató és cselekedeteit meghatározó gondolkodásmódját alábbi mondata is hűen tükrözi: „minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.”
Persze, nem ez volt az első olyan program, melyet a magyar kormány a határon túli magyar műemlék épületek megmentése érdekében indított, ugyanis a Nemzeti Örökség Program néven már 1998-ban meghirdetett, és 1999-ben gyakorlatba is ültetett egy hasonlót. Akkor a támogatások elsősorban a preventív örökségvédelem, vagyis az épített örökség felkutatására, összeírására és nyilvántartásba vételére, az állagmegóvási, felújítási és helyreállítási munkálatokra és a kutatás során feltáruló ismeretanyag közzétételére – a műemlékvédelem terén elért eredményekkel együtt – irányultak. A 2007-ig működő, és akkor sajnálatos módon leállított program hozadékát pedig nem csak eddig pusztuló és ismeretlen építészeti értékek megmentése és ismertetése képezte, hanem a különböző intézmények, valamint szakemberek között létrejött, és a határokon átívelő kapcsolatrendszer, illetve szoros együttműködés is.
Előadása végén Sebestyén hosszasan sorolta mindazon műemlék épületeket, melyeket az említett program segítségével Kárpát-medence-szerte sikerült az enyészet karmaiból kiragadni. Háromszéken az Árpád-korban épített gelencei római katolikus templom, a miklósvári Kálnoky-kastély, az altorjai Apor-kastély, valamint a sepsikilyéni unitárius templom is ebben a szerencsében részesült. A műemlékvédő abban reménykedik, hogy az újabb lehetőség még több értékes építészeti hagyaték állagának a feljavítását és konzerválását fogja biztosítani.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Szárnyakat bontogató főnix
Megújul a fületelki evangélikus templom és iskola
Vannak intő jelek, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy közösség által egy adott történelmi időszakban elkövetett hibák sohasem vagy nehezen gyógyuló sebeket okozhatnak másoknak. Amit egyesek építettek s hátrahagytak az utókornak, mások leromboltak. Erdély viharos múltjában bőven akad erre példa. Ma vastag talajréteg alól kerülnek elő a valamikori büszke római castrumok alapkövei. A X-XI. században épült határvédő váraknak jó esetben csak a körvonalait lehet megtalálni. Üresen állnak késő középkori kastélyok, szász házak, vártemplomok. A romokká lett épületek – függetlenül attól, hogy melyik nemzet birtokolta – mindannyiunk szegénységi bizonyítványa. A bűnbakkeresés, a vádaskodás tovább rombolja mindazt, amit az idő már megtett. A megmentésükért konkrét lépések kellenek, az állami intézmények által finanszírozott munkálatoktól, akár a Károly angol herceg által támogatott alapítvány ténykedésén át más civil szervezetek, vagy magánszemélyek kezdeményezéséig.
Sziszifuszi vállalkozás
Ezzel a szándékkal hozta létre 2004-ben marosvásárhelyi restaurátorok és képzőművészek egy csoportja az Arcus Egyesületet, amely felvállalta Erdély épített örökségének a megmentését. Egy ilyen elhatározáshoz elszántságra, szinte fanatikus szakmaszeretetre van szükség – vallják a tagok, akik számára mindamellett, hogy ez a foglalkozás megélhetést is biztosít, olyan elégtételt jelent, amiért érdemes a lehetetlennek tűnő munkát is elvállalni. Talán nem véletlenül nevezték el a hamvaiból újjászülető legendás madárról egyik hosszú távú tervüket, amelynek célja a fületelki evangélikus vártemplom és iskola megmentése.
Amikor 2010-ben a helyszínen jártunk, többek között arról számoltunk be, hogy a XVI. században épített templom udvarára be sem lehetett menni. A beomlott kapubástya törmelékei miatt csak a falon keletkezett résen át léphettünk be az udvarba, amelyet két méternél magasabb gaz borított. A templom mennyezete beomlott, életveszélyes volt az épület belsejében járni. A torony kissé megdőlve, megrepedt falaival még állt ugyan, de a haranghoz nem lehetett felmenni. Az épületegyüttes mögött levő szász temetőben is a gaz volt az úr. Néhány sírkövet kidöntöttek, összetörtek. Gazdátlanul maradt a szász örökség. A települést a XIX. század elején 94%-ban még szászok lakták. Aztán a második világháborút követően, 1944. augusztus 23-a után a szászokat "ellenséges haderőt támogatókként" megbélyegezték. Ezért a visszavonuló német hadsereg egy részüket evakuálta. Akik maradtak, azok a Ceausescu-rendszer által támogatott "kivándorlási politikának" köszönhetően a 1970-es évekig "családegyesítés" címen kitelepedtek. Ezután a gyors romlást már nem lehetett megállítani. Az utolsó istentiszteletet a templomban a ’60-as évek végén tartották. Az épület egy földcsuszamlás következtében használhatatlanná vált. A kevés itthon maradt egyháztag a ’80-as években a szomszéd evangélikus parókiára járt át, ahol bővítették, átalakították az egyik termet. Ide vitték át a templomból a padokat, az oltárt és a keresztelőmedencét. Az 1492-ben öntött, Erdély egyik legrégibb harangját az evangélikus esperesség átadta a helybéli ortodox egyházközségnek, s így az új templomba került. Aztán elhagyták a paplakot is, amely a templommal és az iskolával együtt a 90-es években az enyészet útjára lépett. Az iskolát némiképpen karbantartotta a helyi önkormányzat, majd a szász konzisztórium visszakapta ingatlanját, de képtelen volt fenntartani. A faluból kivándorolt szászok helyébe az évek során románok, magyarok és cigányok költöztek. Ami mozdítható volt a templomban és a paplakban, mindent elhordtak. Csupán az oltár felső része, az orgonaasztal és a középkori keresztelőmedence lába maradt meg. Szerencse, hogy a padok egy részét és a keresztelőmedencét a betöréssorozatok előtt "átmenekítették" a jobb állapotban levő szénaverősi evangélikus templomba.
Véletlen találkozások?
– Az Arcus Egyesület elnöke Kiss Loránd restaurátor, aki még gyerekkorában járt e Kis-Küküllő menti dombok közé rejtőzött faluban, s lerajzolta a fületelki erődtemplomot. Aztán többször megfordult a helységben, és szomorúan tapasztalta romlását. Talán ezek a látogatások ösztönözték arra, hogy a képzőművészet mellett a restaurátori szakma felé irányuljon – meséli legutóbbi fületelki látogatásunkkor a minket fogadó Filip Alexandru, az Arcus Egyesület munkatársa, aztán folytatja:
– Nagyapám fületelki szász volt. A család nagy része 1944-ben elmenekült, ő a házassága miatt itt maradt. Végig kellett néznie, ahogyan a templom és az iskola tönkremegy. 2007-ben a kivándorolt rokonok felkértek, hogy készítsek néhány fényképet és küldjem el nekik. Úgy döntöttünk, hogy tennünk kell valamit. Megismerkedtem Kiss Loránddal és az Arcus Egyesület munkájával. 2011-ben jöttünk ki együtt a helyszínre. Valóságos dzsungelt és törmelékhalmazt találtunk, amelyet restaurátor kollégáinkkal együtt önkéntesen eltakarítottunk.
2013-ban döntött úgy az egyesület, hogy az evangélikus egyháztól 49 évre haszonbérbe veszi a templomot, az iskolát és a paplakot. Megkezdődtek az állagmegóvási munkálatok. Először a tetőt hoztuk rendbe, megerősítettük a harangtornyot és befedtük a kapubástyát. Közben lepucoltuk a falakat, és örömmel tapasztaltuk, hogy előkerültek a reformáció előtti freskótöredékek. Az idénre sikerült a kapubástya díszítőelemeit és a feliratát is restaurálni. Ezenkívül – ami építészetileg nagy munka volt – megerősítettük az iskola alapját, szerkezetét, és kijavítottuk a pincehelyiségeket.
Újabb szerencsés találkozásnak köszönhetően kapcsolódott be a fületelki erődtemplom megmentésébe az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítvány osztrák ügyvezető elnöke, Georg Fritsch, akinek nagyapja 1944-ben Fületelkéről Ausztriába került. G. Fritsch sokáig nem tért vissza őseinek földjére, Erdélybe, majd 2010-ben hazalátogatott. Ekkor szembesült azzal, hogy mivé lettek a magukra hagyott erdélyi erődtemplomok. Az interneten értesült az Arcus Egyesület munkájáról, és felvette a kapcsolatot az elnökével, Kiss Loránddal. Azóta az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítványon keresztül gyűjtést szervez, s a befolyó támogatásból fedezi az építőanyagok, munkaeszközök költségeit. A külföldi alapítvány nemcsak a fületelki, hanem a Szeben megyei Alsóbajom, Berethalom és Apaújfaluban is támogatja a középkori szász evangélikus templomok restaurálási munkálatait. Nemcsak az anyagiakat próbálja meg előteremteni, hanem szakmai hátteret is biztosít, együttműködik építészekkel, történészekkel, régészekkel, műépítészekkel, művelődéstörténeti szakemberekkel.
Nemcsak a Georg Fritsch által irányított alapítvány támogatja az Arcus Egyesület kezdeményezését. Az iskolába jelenleg hét óvodás és tizenöt 0-IV. osztályos gyerek jár, közülük egy román, a többi roma nemzetiségű. Az utóbbiakat felkaroló kendi Pro Vision Egyesület oktatás utáni foglalkozásokat tart és élelmiszert is biztosít számukra. A Pro Vision azt is kilátásba helyezte, hogy besegít az épületben létesítendő korszerű mellékhelyiségek, fürdőszobák kialakításában. S hogy mindez ne csak terv legyen, a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítvány vezetője felvette a kapcsolatot az Arcus Egyesület vezetőjével, és megegyeztek abban, hogy közösen alakítják ki a mellékhelyiséget. Mi több, a balavásári iskolaközpont igazgatója, Vajda József Attila megkeresésünkre azt is megerősítette, hogy megtérítik a beruházási költségeket, akárcsak az épület pincéjének a rendbehozatalát.
Fészekrakás
2015. október végén örömmel tapasztaltuk, hogy a kapubástya homlokzata régi pompájában várja a belépőket. Tető alá került a templom, és a vakolat alatt a középkori keresztény jelek is előbukkantak, mi több, az egyik freskótöredéken kivehető Jézus keresztről való levételének egyik részlete. Az oltár helyén óriási poszter áll, azon népviseletbe öltözött idős szász házaspár, alatta a következő felirattal: "mer wallen beleiwen wot mer sejn". A szász dialektusban megfogalmazott jelmondat magyarul így hangzik: "azok szeretnénk maradni, akik vagyunk!" Ez lehet a múlt üzenete a jelenkornak. Talán a házaspár lesz képletesen a tanúja annak, ahogyan az elhagyott templom újjáéled romjaiból. Kint, a várfal egyik vakablakába kis térplasztika került, alatta emléktáblával: Állították 2014. szeptember 8-án a fületelki szászok kitelepítésének 70. évfordulóján. Tavaly elhunyt az utolsó itthon maradt szász is.
Az Arcus Egyesület – amelynek tágabb körében románok, magyarok és szászok is vannak – célja, hogy Fületelkén restaurátori, régészeti és kézműves nyári táborokat szervezzenek. Az elméleti ismereteket az iskola épületének emeleti termeiben sajátíthatják el majd az érdeklődők, s a templom-felújítás során gyakorolhatják a szakmát. Azt remélik, hogy jövőben megszervezhetik az első tábort, ahova olyan vállalkozó kedvű fiatalok jönnek el, akik kedvet kapnak a munkához, esetleg jövendő szakemberekké, kézműves mesterekké lesznek, akik az egyesületben tevékenykedőkhöz hasonlóan felvállalják, hogy újabb leromlott állapotú erdélyi műemlék épületet mentsenek meg az utókornak. Ez lehet az erdélyi főnixmadár jelképes fészekrakása!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Erős váruk az Isten
A marosvásárhelyi Kultúrpalotát zsúfolásig megtöltő Maros megyei reformátusok közösen énekeltek, imádkoztak, beszélgettek és ismerkedtek múlt szombaton, így vált a reformációi emlékünnepély igazi közösségformáló eseménnyé.
Az egybegyűlteket harangszó hívta a termekbe, az est kántora pedig Molnár Tünde orgonaművész volt, aki az őseink által is énekelt zsoltárokat játszotta a Kultúrpalota orgonáján.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke Luther Márton, a nagy reformátor életéből vett példákon keresztül mutatott rá arra, hogy vannak az életben olyan fordulópontok, viharok és felismerések, amelyek az embert odaviszik, visszaviszik Istenhez. Luther Márton fiatalon jogot tanult, és egy viharban ígérte meg, hogy ha kiszabadul, szerzetes lesz.
Ígéretét betartva bevonult szerzetesnek, de a Szentírás tanulmányozása közben egyre több kérdése lett, kereste a választ arra, hogy mi üdvözíti az embert, és mi lesz velünk halálunk után. Felismerte, hogy Isten nem kegyetlen és haragos, hanem kegyelmes és az embert szerető, aki Jézust, egyszülött fiát küldte a földre az emberekért.
„A reformáció egy ember megtérésével kezdődött. A megtérés Isten munkája, hiszen hiába döntjük el ma, hogy megtérünk, mert szükségünk van Isten Szentlelkére, hogy megváltoztassa gondolatainkat, tetteinket, életünket.
Fontos, hogy Isten igéjét olvassuk, hallgassuk a templomban, a gyülekezet, a közösség tagja legyünk. Isten életünk fontos eseményein keresztül üzen, nekünk ezt észre kell vennünk. Fontos felismernünk, hogy életünk két irányba haladhat: Isten felé vagy tőle távol. A reformáció azt üzeni nekünk, hogy Istennek terve van velünk, s nekünk Lutherhez hasonlóan meg kell hoznunk a döntést: vele vagy nélküle haladunk életünk útján. Halljuk meg ma Isten hívását: térjetek meg” – hangsúlyozta a püspök.
Fiatalok és idősebbek szolgálata
Felemelő és szívszorongató érzés volt a harmadikos mezőbergenyei Domahidi Anna énekét hallgatni, aki arról tett bizonyságot, hogy Isten erőt ad, ha megfárad a lelkünk, felemel, ha elcsüggedünk, és kísér minket az úton.
Szabó Gellért szavalata és Molnár Tünde orgonajátéka után a marosszentkirályi Kelemen Attila bizonyságtétele hangzott el. A tolószékben ülő férfi beszélt arról, hogy már nagymamájától megtanult imádkozni, s ez milyen fontos volt számára, s milyen jó lenne, ha minden nagymama időt fordítana erre.
„Kerestem és megtaláltam helyem a gyülekezet közösségében, és ez nagyon fontos számomra. Megtapasztaltam eddigi életemben, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Arra biztatok mindenkit, hogy kapcsolódjon be egy gyülekezetbe, hogy megtapasztalhassa a közösség erejét, áldását” – zárta megható bizonyságtételét Kelemen Attila.
Közös kincsünk a reformáció
A megújulás, az összetartás, a reformáció fontosságát hangsúlyozta köszöntő beszédében Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. „A nemzet, az ország megmaradása volt kérdéses, amikor begyűrűzött a reformáció Magyarországra, futótűzként terjedt, és a magyarok többsége magáénak érezte. Felébresztette a nemzeti érzést, és közösséget kovácsolt a tömegekből. A reformáció minden magyar kincse, felekezettől függetlenül” – hangsúlyozta a főkonzul. Peti András marosvásárhelyi alpolgármester örömét fejezte ki, hogy a Kultúrpalotában, a kultúra fellegvárában gyűltek össze a reformátusok ünnepelni.
A közös reformációi ünnepélyre a Maros-mezőségi egyházmegye egy prédikációs kötetet is kiadott, amelyben az egyházmegye 36 lelkésze összesen 72 igemagyarázatot írt. Veress László marosszentkirályi lelkész a kötetről beszélve kiemelte, hogy a könyv Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételeket tartalmaz, és hitépítő olvasmány egész évre. Arra kérte a jelenlévőket, hogy amikor elolvasnak egy-egy prédikációt, imádkozzanak azért a lelkészért, aki írta, és a gyülekezetért, ahol szolgál.
Az est második részében a magyarországi Csillag születik tehetségkutató egyik győztese, Mészáros János Elek műsorát hallgathatták meg a jelenlevők. A szombati találkozót az egyházmegye összevont kórusa és ifjúsági zenekarának szolgálata tette ünnepélyesebbé, s a nőszövetségek által sütött, és a szünetben felszolgált finom sütemények is hozzájárultak ahhoz, hogy szinte mindenki végigülte a több mint négyórás programot.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

A csángók és az idő
Hogyan mértek percet elődeink?
Engem ért a szerencse, hogy a kiváló csángó kutató, gondolkodó, Duma-István András A csángó világa – hegyek, vizek, tátosok – című, legújabb kötetét szerkeszthettem (Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2015), amely értékelésem szerint a legkiemelkedőbb néprajzi és történelmi tárgyú könyvek közé tartozik. Nem azért, mert a szerző szép nyelvezetet használ, hanem mert olyan világot tár elénk, amelyik a lehető legmélyebben gyökerezik a hagyományokban, s amelyben a tátosok (táltosok), eme jóindulatú vezetők irányítják a hétköznapokat, szabják meg az élet menetét.
Voltaképpen az egész könyv a tátosi (táltosi) létszemlélet illusztrálása, hiszen elmondja, mit tartottak a világról egyes kiemelkedő falusi bölcsek (a tátosok), mit gondoltak, milyen filozófia vezette őket, és ezt a gyakorlatba hogyan ültették át. Bevallom, jómagam kételkedve olvastam ezt a hihetetlenül kerek, összefüggő világleírást, gondolván, emlékezhet-e még egyáltalán valaki a 21. század elején a régi tátosokra. Aztán bekapott a szöveg, mert minden a helyén volt, és el kellett fogadnom: a tátosok réges-régi tudása még él – vagy rekonstruálható, ugyanis Duma azt mondja, az öregek elbeszélései nyomán alkotja újra a tátosok világát –, méghozzá a magyar nyelvterület egyik legtávolabbi pontján, a Bákó–Bukarest út mentén fekvő Klézsén.
Az ujjperecnyi idő
A szerző nagyon sokszor ma már halott emberekre, kertész apja barátaira hivatkozik, akik hihetetlennek tűnő történeteket mesélnek a gyermek Duma-István Andrásnak, például a tanácskozásaikat azzal a visszatérő formulával zárták, hogy „és ne feledjétek, mi vagyunk a hunok.” Ezen „baráti társaság” tagjai mindannyian 94–95 éves korukban haltak meg, mint a szerző apja is, és úgy tűnik, ők voltak a kerek, egész tátosi tudás utolsó hordozói (vagy ezt akarja elhitetni velünk a szerző, aki többször is elmondja, a tátosnak el kell rejtőznie, és tudását titkolnia kell).
Én, a tamáskodó szerkesztő többször is mondtam a szerzőnek, nem szép dolog halottakra hivatkozni, ugyanis vagy elhiszem, hogy ezek ezt és ezt mondták, vagy nem. Ekkor András a tátosok egy olyan résztudásával állt elő, amit mai napig megerősítenek a csángó csobánok és bácsok (és elmondtak nekem is): hogyan tudták a csángók két rovátkolt bot segítségével megmondani nemcsak azt, hogy hány óra van, hanem azt is, hogy melyik hónap milyen napján vagyunk.
„Gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy úgy mondták, még hány kakaslépéssel (a kakas karmainak a belsejével, azaz egy ujjpercnyivel) kell nyúljon vagy rövidüljön az árnyék egy bizonyos időpontig” – állítja a szerző, és elmondja, hogy ő iskolába még az árnyék alapján járt, mivel nem volt órájuk: tudta, hogy a toronynak az árnyéka a nap melyik szakában hova esik. Azt is tudta, az árnyék naponta egy ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül, úgyhogy könnyű volt kiszámítani, mikorra kellett az iskolába érjen.
És álljunk is itt meg egy pillanatra, nézzük, mit írnak etimológiai szótáraink a perc szavunk eredetéről. A „perc (első felbukkanása 1742 után) szóelvonással keletkezett a percen, perceg igéből képzett percegés, percenés főnevekből. A percen szócsaládjához tartozó szavak a gyenge, kopogtatásszerű zörejeket jelenítik meg. A perc főnév hangalakja eredetileg az óra ketyegését utánozhatta, de az elvonással egyidejűleg rövid, pillanatnyi időrészecskével kapcsolatban is alkalmazták.” Hogy miért 60 percegés ad ki egyetlen percet, arra nem válaszolnak.
Perc szavunk etimológiájáról. Duma István András, csángók: „naponta egy ujjperecnyivel, ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül a nap.” Etimológiai szótár: „az óra ketyegéséből, percegéséből jön.”
Eléggé világos, hogy nyelvtörténészeinkkel szemben az iskolázatlan csángó szerzőnél van jelen esetben az igazság, hisz a perc az idő mérésének tényleg az alapegysége.
Az óra meghatározása rövid juhászbottal
Most pedig jöjjön néhány idézet a kötetből.
„A rövid juhászbot segítette a juhászt, hogy megállapítsa, mennyi az idő, és az órának megfelelő munkákat végezze az állatok körül. A juhokat naponta háromszor kell megfejni: regvel, délben és este.
Egy természetben élő ember figyeli a keletet, és hamar eljut odáig, hogy az árnyékot is értelmezi. A falusi szülők első dolga az volt, hogy megtanították a gyermeket, hogyan kell a bottal időt mérni. Mindenkinek karórája még nem volt akkor, és valahogy el kellett mondják a gyermeknek, hogy mikor jöjjön haza a legeltetésből. Én magam gyerekkoromban az iskolába is a napóra segítségével mentem, úgy hogy ne késsek el, és a napóra segítségével tértem vissza időben a mezőről. Tudtam, hol van a kelet, s ehhez igazítva minden könnyű volt: attól függően, hogy a hüvelykujjam mennyire állt el a többi ujjamtól, amikor kelethez képest az árnyékot próbáltam visszaadni, tudtam, hogy mennyi az idő. Faluban, az épületek között ez még könnyebb volt: előre tudtam, hogy az x helyre vetődő árnyék hány órát jelent.
A napórát minden gyerek megcsinálhatja, mégis a juhászoknál van erre egy szabály. A bot köldöktől felfelé egy araszra, a mellkasnak felső részéig kell érjem, majd ha teljesen függőlegesen helyezzük el, akkor a nap árnyéka – irányítva a sarokcsillag irányába – keresné nappal a legrövidebb árnyékot a déli órában.
Az évben a legrövidebb árnyék június 22-én van, ilyenkor a bot árnyéka délben a legrövidebb, ezt a mérést a boton béjelölték.”
A dátum meghatározása a bács- és a juhászbottal
A nap segítségével a dátumot is meg tudták határozni. Legedi Anti elmondta, a hosszú és a rövid juhászbottal, arról a megírt jegyeket leolvasva nemcsak a napi pontos órát tudták megállapítani, hanem azt is, hogy melyik hónapot, melyik hetet írtak. A bácsnak ugyanis tudnia kellett, mikor jöjjön le a hegyekből, hogy ne üsse oda az állatokat a hó – azaz tudnia kellett, hogy melyik hónap melyik hetében vagyunk.
„A magasabb botot ha lefektetjük a földre, akkor a juhászbot árnyékához téve, majd hasonlítva a rájegyzett jegyekre, pontos órát tudunk mutatni, és különböző hónapokra mérni. Ugyanakkor napról napra változik az árnyék, így a hónapok napjait is megjegyezhetjük vele, nagyjából egy ujjpercnyivel (ujjperecnyivel) nyúlik vagy rövidül naponta az árnyék.
A reggeli árnyék a nyugatot vagy a nap lenyugvását (a csángó-magyar nyelvjárásban: a leszentülésit) mutatta, az esti árnyék a nap felkelésit, keletet. Ettől a pillanattól nem kellett mást csinálni, csak felosztani a déli legrövidebb árnyék közti időt az esti és a reggeli árnyékkal.
Bácsbot. A bácsbot (hosszú) csak a mai bácsok, csobánok emlékében él, ugyanis azt a régi bácsokkal betették a koporsóba. Az új bácsok már nem csinálnak bácsbotot, mivel van karórájuk, mobiltelefonjuk vagy rádiójuk. Ma csak az emberek pásztorai, a püspökök és a pápa használják
A csobánbot, függőlegesen téve, árnyékot vet délben észak irányába, amely árnyéknak hosszát, nyári-őszi időbeli különbségeit megmérhetjük egy másik hosszabb tárggyal, például a bácsbottal. Ekkor már az árnyék nem csak az órát mutatja, hanem két bot használatával az évszakaszt, a hónapot. A természeti óra használatához két tájolást fontos ismerni: napkeletet és a sarokcsillagot.
Csobánbot. Csobánbot (rövid), amit másképpen csamikás- vagy csomikásbotnak neveznek, azaz csanikás, fenyőtobozos mintázat van rávésve. Akkorára csinálják, hogy az illető juhász köldökétől felfelé egy arasznyira érjen, ezt minden juhász saját magának mérte ki. A pontos időt lehet vele megállapítani. A képen Szálka György csobán
Minderről rajzot is tudunk készíteni egy körszár (körsugár) és iránytű segítségével, először a kiinduló pontból, a kör központján keresztüli vonallal az átmérő gömbszeletet húzzuk ki, majd ennek a két végéről kiindulva a közepét kimérjük a körök segítségével, mely majd keresztezi egy időben a neki megfelelő körívet is. Először a Sarokcsillag és a Nap segítségével megjelöljük délt és északot, majd a körívnek felosztásával nyugatot és keletet, a további felosztásokkal ezek felét, ahogy ezek láthatók az ábrákon.”
Duma-István András ezek után azt állítja, hogy ugyanezen elv alapján építette meg a 20. század egyik nagy csillagásza, Ponori Thewrewk Aurél 1977-ben azt a napórát, amelyik egyben kalendárium is. A csángók időmérő tudását egy látszólag jelentéktelen dolog tette hasznavehetetlenné: az, hogy a kommunisták bevezették a nyári és a téli időszámítást! A bács dinasztiából származó, 47 éves, klézsei Szálka György csobán a szerző kérdéseire rezignáltan állapítja meg: „az ember messze került a természettől, még az órákba is beléavatkozott, lett nyári és téli időszámítás, s így minden összezavarodott, nincs miért botokat használni, hisz azok úgysem a hivatalos időt mérik, hanem a természet idejét.” Ma, amikor mindenkinek van karórája vagy mobiltelefonja, talán nem is fontos, hogy ismerjük őseinknek e magasfajta matematikai tudását. Ám mindenképp regisztrálnunk kell – és ezt teszi Duma-István András, a tátosok tudásának ismerője.
(A székelyföldi napórákról a 2015-ös Székely Kalendáriumban olvashatnak érdekfeszítő összeállítást.)
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Tárgyalás Csíkmindszenten
Hatalmas terem… ez nem is terem. Ezt Csíkmindszenten kimondottan az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete számára építették. Három-három derék oszlop kétoldalt, és ami odafenn, 28 méter magasban, az maga a csúcsíves remeklés. Hány lakodalom volt benne! Most nemzetközi bíróság… Makovecz Imrével állunk az egyik nyitott ajtóban. Annyit mond csak: szép munka, azzal két csuklóját hátra hajtja fenntartva, a tetőzet felé.
Hogyan kerül Bordosról Csíkmindszentre, a bírói szék mellé, Üdő Márton mellé Rebi néni? Ketten háromszázötven esztendősek. Most vezetik be a vádlottat. Bundasapkás székelyek vezetik, két keze bilincsben, öltöny rajta meg nyakkendő. Meg mosoly.
Makoveczcel leülünk az oldalsó padra. Két gyerek főtt kukoricát eszik. A közönség áll székelyekből, harisnyásak, aztán ott van ingujjban Cohn Bendit az Európai Parlamentből. Sok úr Európából. Sokan rágógumiznak. A rettenetes nagy építményben ropog a tűz…
A vádlott Soros György leül az első padra. Nevetgél. A csíkszentgyörgyi harangozóval cseveg valamit, de az nem válaszol.
– Én vagyok a bíró, Üdő Márton. Maga a vádlott. Maga akkor szólal, amikor kérdezem. S igazat szól. Met ha nem, kivetem innét. Ignác, te ülj el onnét. Megadom a szót Rebinek.
– Viselkedjék tisztességesen! Maga mián gyűlt ide ennyi ember Alcsíkból, pedig dologidő vagyon. Aztán abban a maga jövendő Európájában, amit ázsiai emberek tákolnak reánk, maga úgy viselkedik, ahogy akar. Hun a turbánja?
Soros György szürke zakójából eléveszi a turbánt, felteszi a fejére.
– Úgy, no – mondja a történelemmel egyidős Rebi néne. – Maga végezze a dolgát immár, Márton.
– A havasról ereszkedék bé azon, mikor fut a kántor, hogy maga itt van. Ez a tegnap este volt. Bévetették a csűrbe, szalmára, pokrócra – ezt már nekünk s felénk mondta, mintegy elszámolásként, hogy itt né…
– No, maga hogy merte kupa törökbúzával kecsegtetni az ázsiai népséget, hogy jönnének bé, ide s tova, ott né, mindenüvé? Itt mink napszámosokot nem fogadunk. Nem es kérdezgettek erősen, hogy igen-e. Ezt a rettenetes nagy épületet is kalákában húztuk fel. Makovecz Imre mérnek úr Székelycsíkszentbudapestről megmondhassa. Ott üldögél.
Soros György felegyenesedik, álltából integet derűsen Imrének. Imre fél kiflivel kínál engem. Ma még nem ettünk.
– Maga, Soros, cocókáztatja a dollárjaival, fizeti az útiköltséget nekik, aztán mi vessünk nekik ágyat. Maga afgán? Maradjon csak állva! Béhívni őköt könnyű, de ki vet nekik ingyen ágyat, annyi milliónak? S vacsorát.
Cohn Bendit kidugott egy üveg Igazi Csíki Sört, azt issza, üvegből… Megnyílik a hatalmas ajtó, óvónő tereli be a csoportját, aranyoskák. Karéjban megállnak a bírói pulpitus előtt, énekelik, hogy elvesztettem zsebkendőmet… A nép tapsol. Soros György áll összekulcsolt kézzel.
Azon gondolkodom, mikor lesz busz hazafelé. Makovecz azt mondta, most még egyszer eljön Kovásznáig, onnan fölugrik Kommandóra.
– Mert belészerettem abba a világba. Írtam is neked cikket onnan a Nyugati Magyarsághoz.
– Mért állok én maguk előtt, bíróság előtt? – heherészik Soros György, a milliárdos.
– Azért, mert maga gonosz, aztán Brüsszel lakossága idevetette magát, mint egy mocskos rongyot, lássuk mi itt, Csíkmindszenten, mire ítéljük. Azt mondta a brüsszeli bíró, hogy ő ilyen alakkal nem bíbelődik – így Üdő Márton, Al- és Felcsík legöregebb embere.
Az óvodások kaptak az óriási csempekályha mellett egy-egy cső főtt törökbúzát, azzal kilibegtek. A nép ellegetett. Mintha más dolguk nem lett volna.
– Mi magát egy darabig etetjük, van munka elég az erdőlésnél. Kap condrát, harisnyát, jó sapkát. Itt a prémondánál a dollár nem számít. Kap szombatonként lejt.
A vénség hangja háromszor is visszhangzott az óriási csarnokban. A falu lakossága is elférne tán benne. S né, ott a hátsó sarokban ott üldögél a vonós zenekar. Bál lesz a bíróság dolga végeztével.
Kukoricaillat. Egy asszonyka szoptat, körülötte nevetgélő fiatalok, nézik a babát. Makovecz odavisz, megsimogatja egy ujjal a baba halántékát. Üdő Márton most nagyot üt az asztalra.
– Maga szedje össze magát, s ne bőgjön, mint a taknyos gyermek! Dologidő van. Aztán majd meglássuk, mire megyünk magával. Met maga nélkül itt mi elvoltunk, elég bajunk van Bukuresttel maga nélkül is.
Most Rebi néne meghúzza álla alatt a kendőt, azzal leszáll a bíró Üdő Márton bá mellől, és kimegyen a nagy ajtón. Üdő Márton ül, Soros György, a vádlott áll, a pici kisgyermek szopik…A közönség figyel, nem oszlik szerte…
Mikor fölébredtem, még tartott a tárgyalás…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kelet-közép európai szolidaritás
A Közép-kelet-európai és a nyugat-balkáni országok szolidaritására van szükség a migránsválság ügyében, jelentette ki Nagyváradon Tőkés László.
Hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felhívást intézett az erdélyi magyarokhoz azt kérve tőlük, hogy támogassák aláírásukkal a Fidesz által a migráns ügyben kezdeményezett petíciót, mellyel az itteni magyarok is nemet mondanának a kvótarendszerre. A sajtótájékoztatón Tőkés László kifejtette, hogy folyik a migránsoknak a megsegítése Európában, de senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz Európával értékeivel. Ebben a vonatkozásban újszerű az Orbán Viktor magyar miniszterelnök képviselte irányvonal – közölte Tőkés. „Ha az Európai Unió csak a demokratikus közakarat szavából ért, akkor fel kell mutatni neki ezt a közakaratot” – tette hozzá.
Keleti szolidaritás
Tőkés László a sajtótájékoztatón megelégedéssel nyugtázta, hogy a migránskérdésben példás a visegrádi országok – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország – összefogása és szolidaritása, és Victor Ponta román miniszterelnök lemondása után Románia is felhagyott a Magyarországgal szembeni agresszív, konfliktuskereső magatartásával. Sőt, Áder János és Klaus Iohannis bukaresti találkozása után körvonalazódik egy pozitív elmozdulás az együttműködés irányába Románia és Magyarország között. A visegrádiak szolidaritásához kapcsolódhat a Románia, Bulgária és Szerbia által akotott csoport, ugyanakkor a várható politikai változások nyomán Horvátország és Szlovénia is, fejtette ki Tőkés László.
Érdekegyensúlyt
A politikus saját tapasztalataira hivatkozva kiemelte: Nyugat-Európa csak a migránsok érdekeit védi, viszont az Európai Parlament és az Unió más intézményei saját tagállamaiknak, és saját állampolgáraiknak az érdekeit is szem előtt kellene tartaniuk. „A migránsok és az európai polgárok érdekeinek szem előtt tartása minimum egyensúlyban kellene legyen az Unióban” – hangsúlyozta Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a sajtótájékoztatón felhívást intézett Klaus Iohannis államfőhöz, hogy zárja le a román-szerb zöldhatárt, mert már megjelentek Romániában az első embercsempészek, és várhatóan migránsok nagy tömege fog Romániába is érkezeni. Amennyiben pedig Magyarország lezárja a magyar-román zöldhatárt a bánsági szakaszon, akkor félő, hogy a migránsok Romániában maradnak. A kvótarendszer egy elhibázott döntés, ami semmit nem old meg, sőt, csak súlyosbítja a helyzetet, hiszen migránsok tömegei érkezhetnek Európába a közeljövőben, akik meghívásnak tekintik a kvótarendszer bevezetését – mondta Szilágyi Zsolt.
Pap István
KÖZLEMÉNY
Tőkés László és Szilágyi Zsolt közös sajtótájékoztatójáról
November 9-én a nagyváradi EP-irodában tartott magyar és román nyelvű sajtótájékoztatót Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Elöljáróban Tőkés László mélységes sajnálattal idézte fel a Bukarestben történt tragédiát, részvétéről biztosítva az elhunyt fiatalok hozzátartozóit, együttérző reménységgel bízva a súlyosan sérültek felépülésében. Megértését fejezte ki „a dühös utca” iránt, amely már torkig van a mai Romániában uralkodó közállapotokkal. A Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát című politikai nyilatkozatában így fogalmazott: „Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.” Ugyanakkor kifejtette: állhatatossággal és kitartással övezett polgári attitűddel, tudatos számonkéréssel kell elérnie az ország népének azt, hogy meginduljon a „második rendszerváltás”. Hiszen 26 évvel 1989 szabadító karácsonya után még mindig ott tartunk, hogy a poszkommunista ellenforradalmi berendezkedés igáját nyögjük, miközben hovatovább az ország egész népe látja: új rendszerváltozásra van szükség. „Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink »tűzáldozata« szintén változásért kiált!” – áll a nyilatkozatban.
A migránsválság kapcsán erdélyi EP-képviselőnk kifejtette: üdvös az összmagyar és a körvonalazódó kelet-közép-európai szolidaritásvállalás, amely mind a nemzeti, mind az összeurópai érdekeket tartja mindenekelőtt szem előtt, miközben természetes és dicséretes az a szolidaritás, ami kontinentális szinten megmutatkozik az üldözött, elesett, háborúságot szenvedettek iránt. Ám miközben a nyugat-európai politikai körökben mindenki az Európát elözönlők sorsa és helyzete mentén aggodalmaskodik, senki nem kérdezi: mi lesz Európával, mi lesz az európai népekkel, nemzetekkel, érdekekkel és értékekkel. EP-képviselőként Tőkés László maga is azt tapasztalja, hogy mintha háttérbe szorulna azoknak a véleménye, akik választópolgárokként védelmet várnak a bizalmat kapott politikai osztálytól. E tekintetben inkább a balkáni és közép-európai államok együttműködése tűnik előremutatónak, ezen belül is üdvözlendő a román–magyar nézetazonosság. Gátat kell vetni az Európába történő beözönlésnek, nem megoldás az illegálisan bevándoroltak kvóta-rendszerű szétosztása és letelepítése, s ezzel Szilágyi Zsolt is egyetértett, mondván: nagymértékben biztonságpolitikai kérdés is a migráció, nem csupán társadalmi és humanitárius probléma. Az EMNP elnöke figyelmeztetett: újabb és újabb migrációs kihívások elé néz kontinensünk és az Unió, mivel eddig rossz válaszokat adott a felmerült kérdésekre.
Tőkés László ezt aláhúzva méltatta Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítva azt. Közös felhívásban kérik az erdélyi magyarok csatlakozását a bevándorlási kvóták elleni Fidesz-petícióhoz, amelynek címe: Védjük meg az országot! „Azt mondom, védjük meg a nemzetet, védjük meg értékeinket, védjük meg Erdélyt és Romániát, védjük meg őshonos nemzeti közösségeinket, és csatlakozzunk ehhez a felhíváshoz. Azt hiszem, hogy a demokratikus EU csak a demokratikus közakaratból ért. Nagy szakadék van a politikai osztály és a polgári társadalom között. Ezt a szakadékot be kell tömni, át kell hidalni” – magyarázta Tőkés László. Az unió vezetőihez intézendő Fidesz-petícióhoz való csatlakozás technikai részleteiről ezután döntenek.
Szilágyi Zsolt a bukaresti tűzvészre visszatérve kijelentette: szomorú, hogy egy ilyen tragédia kell ráébressze az országot a mai tarthatatlan állapotokra. Látszik ugyanakkor, hogy a hatalom ismét csak saját átmentésével van elsődlegesen elfoglalva, a különféle lemondások csak az elégedetlenségi hullám és a népharag lecsillapítását szolgálják. De még ha meg is szabadulnánk a Ponta-féle rezsimtől, ez csak egy esély lenne arra, hogy a szükséges változások beinduljanak, hiszen a romániai társadalmat a legmélyebb rétegekig megfertőzte és áthatja a korrupció, az inkompetencia, az erkölcsi válság. A konkrétabb intézkedéseket és politikai szándékokat firtató újságírói kérdésekre mind Tőkés László, mind Szilágyi Zsolt azt válaszolta: a politikai osztály teljes leváltását követelő demonstrálók nyilván tisztában vannak azzal, hogy itt azok menesztéséről és elszámoltatásáról van szó, akik az elmúlt negyedszázadban egymásnak adták a kilincset a különféle állami intézményekben, a közigazgatásban, a hatalmi struktúrákban. A kívánt rendszerváltozásnak egy alapos államreformmal kell párosulnia Romániában. Klaus Johannis államfőnek döntő szerepe lehet a kívánt folyamatok elindításában – vélte az EMNT elnöke.
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
N Y I L A T K O Z AT
Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát
„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” – ezekkel a keresetlen szavakkal buzdít Pál apostol a felebarátaink iránti együttérzésre és empátiára. (Rm 12,15)
1989 szabadító karácsonyán minden okunk megvolt az együttörvendezésre. Azóta azonban örömünk keserű csalódásra fordult – különösképpen mostanra, mikor egy egész ország gyászolja a bukaresti Colectiv-klubban tűzhalált halt fiataljainkat.
Victor Ponta bukott miniszterelnökünk a vádlottak padjára került. Vele együtt azonban az egész posztkommunista politikai osztályt vádolja az utca népe, amely – negyed század után – az állampolitikai rangra emelkedett „gyilkos korrupció” áldozataival együtt jobb sorsra érdemes országunk siralmas állapotát is gyászolja.
Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.
Nem volt elég Ceaușescutól megszabadulni – hogyha rossz szelleme tovább kísért a román társadalomban. Maholnap Iliescu és Mǎgureanu is a vádlottak padján találja magát – de mit érünk vele, hogyha a korrupt posztkommunista rezsim tovább marad?!
Amiképpen Václav Havel mondta volt: új rendszerváltozásra van szükség, a posztkommunista ellenforradalmi berendezkedésnek is buknia kell! A román „Nemzeti Megmentési Front” politikai örököseivel együtt magyar szövetségeseiknek sincs keresnivalójuk egy igazi demokratikus Romániában.
Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink „tűzáldozata” szintén változásért kiált!
Pál apostol szavai értelmében most „együtt sírunk a sírókkal”. Vigaszunk csak az lehet, hogyha kezünkbe vesszük és változtatunk a sorsunkon, hogy közös gyászunk közös örömre forduljon. Így legyen!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
Tőkés László és Szilágyi Zsolt erdélyi EP-képviselők N Y I L A T K O Z A T A Nemzeti és kelet-közép-európai szolidaritásvállalás a migráció ügyében
Az Európai Unió országai példás együttérzést és szolidaritást tanúsítanak a mostoha sorsú háborús menekültek és a hazájukból elüldözöttek iránt.
A migránsválság által sújtott országoknak viszont az egymás iránti szolidaritásról sem szabad megfeledkezniük. Európa az önfeladás árán nem válhat a törvénytelen határátlépők és a migránsok inváziójának áldozatává.
Ezt szem előtt tartva, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítja Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, ennek részeképpen pedig azt a cselekvő szolidaritást, mely országaink szuverenitásának, európai és nemzeti értékeinek a védelmében a Visegrádi Négyek, Románia és a nyugat-balkáni országok között formálódik.
Mélységes sajnálattal vettük tudomásul, hogy az EU belügyminisztereinek szeptemberi értekezlete minősített többségi szavazással további 120 ezer menekült kvóták szerinti elosztásáról döntött a tagállamok között. Magyarország, Csehország, Szlovákia és Románia akkori ellenszavazatával egyetértésben, nem tartjuk elfogadhatónak a kötelező betelepítési kvóta alkalmazását. Osztjuk a Fidesz azon álláspontját, hogy a betelepítési kvótarendszer ellentétes magyarságunk, valamint az Unió érdekeivel, jogtalan, mert ellentmond a nemzetközi egyezményeknek, értelmetlen, mivel meghívást jelent a további migránsoknak, végső soron pedig nem jelent megoldást a kialakult válságra, hanem csak tovább súlyosbítja azt.
Ennek megfelelően – a kvótarendszert visszautasító országok, köztük Románia álláspontjával összhangban – a Fidesz által útjára indított aláírásgyűjtéshez való csatlakozásra hívjuk fel erdélyi magyarságunkat. Polgári akaratnyilvánításunkkal ezenképpen védelmezzük mi is nemzeti és európai érdekeinket és értékeinket!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László, az EMNT elnöke
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke
erdon.ro

Kitüntetés
A tényszerű esemény: Király Károlynak, az RMDSZ egykori szenátorának, a román szenátus egykori alelnökének, a kommunista diktatúra elleni harc egyik legismertebb romániai magyar személyiségének – Tőkés László javaslatára, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes előterjesztése alapján – Magyarország elnöke, Áder János, a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozta 85. születésnapja alkalmából. A kitüntetést a magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor nyújtotta át az Országházban, szűk körű, meghitt ünnepség keretében, 2015. november 2-án.
Az ünnepélyes eseményen ismertetett életpálya természetesen nem ismeretlen a Népújság olvasói legtöbbjének, hiszen a magát ez alkalommal is örökös marosvásárhelyinek valló ünnepelt az 1989 forró decemberét megelőző közel két évtizedben Marosvásárhelyen élt és vált a diktatúra elleni harc emblematikus alakjává. A Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetségének elnökeként (1973-1978 között) végzett tevékenysége idején munkatársként kerültem közelebbi kapcsolatba Király Károllyal, aki 1990 januárjában a Nemzeti Megmentési Front Maros megyei tanácsában a gazdasági ügyek intézésével bízott meg. Ez a régóta tartó kapcsolatunk tette lehetővé, hogy családtagjai mellett, feleségemmel egyetemben részt vehettem a kitüntetés átadása alkalmával rendezett ünnepségen.
Nem illik az ünnepelt tiszteletére adott ebéd közben elhangzott beszélgetésről szólni, hiszen azok csak hangsúlyosabbá tették azt a valóban meghitt hangulatot, amelyet az Országházban töltött idő alatt folyamatosan tapasztalhattunk. Mégis kikívánkozik belőlem néhány gondolat, amelyeket az ott elhangzottak ébresztettek bennem.
A kitüntetést átadó Lezsák Sándor elmondta, hogy személyes kapcsolata Király Károllyal és romániai magyar társaival még abból az időből származik, amikor még az is veszélyes vállalkozásnak számított, ha valaki személyesen kereste fel a mostani ünnepeltet Marosvásárhelyen. Éppen ezért hangsúlyozta: számára különös elégtétel, hogy az általa legendásnak tartott Király Károlynak ő adhatta át ezt a magas állami magyar kitüntetést. Talán nem meglepő, hogy ezeknek a szavaknak és a különböző méltatásoknak hallatán furcsa hiányérzetem támadt: miért nem hallottam- olvastam sehol arról, hogy az RMDSZ támogatta volna a kitüntetést, ha már nem kezdeményezte, vagy a 85. születésnap alkalmával legalább egy üdvözletet küldött volna egykori szenátorának? Igaz, olyan véleményt nemegyszer hallottam az elmúlt években, hogy voltak, akik szívesebben koszorúztak volna egy Király Károly-szobornál, malomkeréknyi koszorúval, mintsem hogy érdemeit elismerni kényszerüljenek.
Az ünnepelt nem volt hajlandó senkire rosszat mondani. Elismerte ugyan, hogy nem mindenkivel sikerült szót értenie, de most sem, mint eddigi megnyilatkozásaiban, írásaiban sem, senkit nem vádol, senkire nem neheztel. Számomra, aki annyi évtizede ismerem, ez nem volt meglepő, mégis örömmel nyugtáztam, hogy nem változott: ugyanaz az ember, aki szemtől szemben merte vállalni a véleményét, és magának a diktátornak is közvetlenül megjósolta egy 1987-ben hozzá írt levélben, hogy el fog bukni. A szembeszegülésért elszenvedett viszontagságokról Király Károly húga, Ibolya is beszámolt a Hitel folyóirat 2014 decemberében és 2015 januárjában megjelent írásaiban, de a további részletek, a tanúságtétel megkönnyítése érdekében minden bizonnyal elkészül majd Király Károllyal egy hosszabb életútinterjú, amelyet a Rendszerváltozást Kutató Intézet munkatársai vállaltak az ünnepi beszélgetések során (igazgatója, Bíró Zoltán is jelen volt), Lezsák Sándor külön felkérésére.
Az anekdota szerint egykoron Ferenc József azt mondta, annyi kitüntetést kell adományozni, hogy azokból jusson az arra valóban érdemeseknek is. Az viszont nem anekdota, hogy manapság is szükséges valakiknek a kezdeményezése ahhoz, hogy egy ilyen ünnepségre sor kerülhessen. Külön öröm számunkra, marosvásárhelyiek számára, hogy nem először és bizonyára nem is utoljára, a kezdeti lépéseket Kerényi György – még 2011-ben, a két város baráti körének elnökeként – indította útjára, aki Kecskemétről számtalanszor bizonyította nemcsak ragaszkodását az erdélyi, romániai magyarokhoz, de anyagiakban és szellemiekben is mindig segítőkésznek mutatkozott. Biztos vagyok benne, hogy tiltakozna nevének megemlítése ellen, de hiszem, hogy ez a megjegyzés a legkevesebb ahhoz képest, amit megérdemel. Az elismerés mostani folyamatának kezdeményezője és sikerre küzdője pedig Kincses Előd volt, aki nem mellesleg egyedüliként emlékezett meg írásban a Népújság szeptember 26-i számában Király Károly 85. születésnapjáról. Meg kell említenem – a nemcsak családtagként, hanem Király Károly erkölcsi segítőtársaként is jelen lévő testvér – Király Ibolya készülő könyvét is a korszakról, amelynek kiadásában a jelen lévő vezető személyiségek konkrét segítőkészségüket nyilvánították.
Befejezésként: kérdésre válaszolva, hogy mit tekint a legfontosabbnak hosszú életpályája során, Király Károly a következőket mondta: megköszöni a romániai magyarságnak, hogy képviselhette, megköszöni a magyar kormánynak és a magyar államnak, hogy ilyen elismerésben részesítette. A legfontosabb pedig az, hogy alkalma volt tevőlegesen hozzájárulni a magyarság gondjainak enyhítéséhez és a magyar–román kapcsolatok javításához, ezért nyugodt lelkiismerettel nézhet vissza múltjára.
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Harc a szavak világában
Idén negyedik alkalommal vesz részt a budapesti TINTA Könyvkiadó a november 12-én, csütörtökön kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ebből az alkalomból kérdeztük Kiss Gábort, a kiadó főszerkesztő-igazgatóját.
– Önök szótárakra, nyelvészeti szakkönyvek kiadására szakosodtak. Milyen volt az érdeklődés az elmúlt években a magyar szótárak iránt Marosvásárhelyen?
– Az általam vezetett kiadó minden alkalmat megragad, hogy munkatársaink személyesen, közvetlenül találkozzanak az érdeklődőkkel, a vásárlókkal. Ezért mindig részt veszünk Budapesten a Könyvfesztiválon és az Ünnepi Könyvhéten. Nagy örömmel jövünk Marosvásárhelyre, úgy tapasztaljuk, hogy a magyar szótáraink iránt kiemelkedő az érdeklődés. Az elmúlt évben például igazi sláger volt a Magyar értelmező szótár diákoknak című kiadványunk.
– Miért szükséges értelmező szótárt használnunk, hiszen ismerjük a szavak értelmét…
– A legtöbb szót ismerjük, de a nyelvünkbe folyamatosan újabb szavak kerülnek, és bizony számos szó itt a szemünk előtt hal meg. Például a városi gyerekeknek ma már idegenül cseng a szakajtó, mángorló, iga és még számos, a régi paraszti világhoz kapcsolható szó. Kicsit félve árulom el, hogy 6 éves leányom nem ismerte a szén szót, összekeverte a széna szóval. De fordítva is igaz, az idősebbek számára homályos annak a sok elektronikus eszköznek a neve, melyeknek nemcsak a nevét, de használatukat is jól ismerik a mai fiatalok.
– Az új szavak nagy része az angol nyelvből kerül nyelvünkbe. Mit lehet ez ellen tenni?
– Mi is tapasztaljuk nyelvünk elangolosodását. Azt azért le kell szögeznünk, hogy az új tárgyaknak nevet kell adni. Fontos, hogy lehetőleg magyar szó legyen az új név. Kompjúter helyett mondjunk számítógépet, a klaviatúrát pedig helyettesítsük a billentyűzet szóval. Ebből a megfontolásból adtuk ki Magyarító szótárunkat. Ebben 12.000 idegen szónak van felsorolva a magyar megfelelője.
– Honlapjukon látom, hogy idén is keresik az év szavát. Ez játék vagy tudomány?
– Tréfásan azt mondhatom, hogy játékos tudomány. Idén már hetedik alkalommal lehet szavazni az év szavára. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az év szavai jobban jellemzik az adott évet, mint egy-egy nagy történelmi tanulmány. Az elmúlt évben így lehetett a legjellemzőbb szavak egyike az internetadó, a rezsicsökkentés vagy a szelfi szó.
– Idén milyen szavak vannak már a listán?
– Nem véletlen, hogy a napjaink közbeszédét olyan nagyon meghatározó migráns, kerítés és menekült szavak vannak az idei lista élén. És idén is ott van a szelfi szó.
– A szelfi is idegen szó!
– És milyen érdekes: két éve még a szelfinek harcolni kellett az önfotó és az önfénykép szavakkal. Sajnos a szelfi győzedelmeskedett, maga alá gyűrte ellenfeleit. Sőt családot is alapított, már itt vannak a szelfizik és a szelfibot szavak is.
– Az elmúlt években a nyelvészek sokat vizsgálták a magyarországi és a határon túli nyelvváltozatok közti különbséget. Nő vagy csökken a nyelvváltozatok közti különbség?
– Furcsa a válaszom, is-is. Egyrészről a magyar nyelv határon túli változatai egyre közelebb kerülnek a "budapesti" nyelvhez, és ennek oka a határok átjárhatósága és az, hogy elektronikus tömegkommunikációs eszközök számára ma már nincs semmiféle határ. Másrészről azonban vitathatatlan tény, hogy minden határon túli nyelvváltozat egyre erősebben az adott államnyelv hatása alá kerül. Gondoljunk csak a bürokrácia és a hivatalos ügyintézés során használt nyelv szavaira.
– A TINTA Könyvkiadó szótárai valamiféle hidat alkotnak a magyar nyelvváltozatok között.
– Igen, azon dolgozunk, hogy a magyar nyelv gazdag és csodás szókincsét más és más oldalról leltározzuk, foglaljuk szavait szótárakba. Ezért állítottuk össze a tájszavak szótárát, a régi szavak szótárát és gazdag szinonimaszótárunkat, a Magyar szókincstárat.
– Önök a könyvvásárhoz időzítve hirdették meg a Bod Péterről elnevezett könyvtárbővítési pályázatukat. Mi ennek a célja?
– Egy reprezentatív felmérés mutatja, hogy a közkönyvtárakban csak több évtizedes, elavult szótárak találhatók. A Bod Péter-pályázat a romániai magyar könyvtáraknak nyújt segítséget ahhoz, hogy hozzájussanak a mai magyar nyelv új, korszerű szótáraihoz.
(B. E. )
Népújság (Marosvásárhely)

Kártyavár
Nem könnyű kártyavárat építeni. Főleg akkor nem, ha valaki időnként „véletlenül” meglöki az asztalt, kinyitja az ablakot, hogy legyen huzat, vagy éppenséggel eldugja a kártyapaklit.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal mindezekhez a pimasz trükkökhöz hozzányúlt a többnyelvű helységnévtáblák perében, és ennél már csak az bosszantóbb, hogy a döntéshozók minden alkalommal belementek a játékába. Így tegnap is, amikor perújrafelvételt rendelt el a Kolozs Megyei Törvényszék.
Ezúttal azzal sikerült időt nyernie a városháza képviselőinek, hogy felvetették: a korábbi eljárás során nem értesítették az alperes polgármesteri hivatalt a felperes Minority Rights Egyesület mellett benyújtott támogatói keresetek egy részéről. Pedig, szerintem, ez mit sem változtat a lényegen: ha egy személy a felperes, akkor is ugyanazt a hat helységnévtáblát kell(ene) kihelyezni, mint ötszáz felperes esetében, tehát a felperesek száma nincs hatással az ítélet következményeire, mint például egy kártérítési perben (ahol minél több a felperes, annál nagyobb a tét az alperes számára). Egy jogról kellene tehát dönteni, vagyis az igazságszolgáltatásnak a szó szoros értelmében igazságot kellene szolgáltatnia, az igazság az én meglátásomban egy és ugyanaz kell, hogy legyen, függetlenül a fel- és alperesek számától…
BALÁZS BENCE
Szabadság (Kolozsvár)

Lemondott a nagyváradi PKE rektora és igazgatója
Felajánlotta lemondását a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora és gazdasági igazgatója a felsőoktatási intézmény gazdálkodásában és pénzügyvitelében feltárt hiányosságok és szabálytalanságok miatt.
János Szabolcs és Berei Annamária távozását hétfőn hozta nyilvánosságra a nagyváradi egyetem irányítását ellátó alapítók tanácsa. A testület egyúttal elrendelte a korábban elindított belső kivizsgálások folytatását, és meghagyta a szenátusnak a súlyos helyzet rendezéséhez és megoldásához szükséges intézkedések megtételét.
A magyar állam által finanszírozott PKE-n tapasztalt hiányosságok és szabálytalanságok október elején kerültek nyilvánosságra. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetem alapítók tanácsának elnöke egy hónappal ezelőtt jelentette be, hogy a 2008-ban akkreditált felsőoktatási intézmény tavalyi gazdálkodásában és pénzügyvitelében történtek rendellenességek, ugyanakkor az utóbbi évek folyamán a tanintézet jelentős adósságokat is felhalmozott.
A PKE-n kialakult, az alapítók tanácsa által aggasztónak nevezett helyzet tisztázása végett a stratégiai irányító és ellenőrző testület már idén februárban külső könyvszakértői kivizsgálást rendelt el, ezzel együtt pedig a gazdasági bizottságtól is átfogó jelentést kért az egyetem gazdálkodásáról.
Az alapítók tanácsa szeptemberben meghallgatta az egyetem gazdasági helyzetéről és gazdálkodásáról szóló könyvszakértői jelentést, továbbá a gazdasági bizottság, valamint a Sapientia-rendszert felügyelő programiroda igazgatójának helyzetértékelését.
Mindezek alapján kivizsgálást rendeltek el a felelősség megállapítása, valamint a kialakult helyzet orvoslása céljából, ugyanakkor jelezték azt is, hogy az egyetem gazdasági hátterét biztosító Sapientia Alapítvánnyal szorosan együttműködve kívánnak rendet teremteni a fennálló helyzetben. Mint ismert, a Sapientia Alapítvány a magyar állami normatív támogatásokat kezelő és felügyelő finanszírozóként biztosítja mind a PKE, mind a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem működését. A PKE évek óta az alapítvány révén kapja a magyar állami pénzeket, a támogatás tavaly 621 millió forint (8,7 millió lej) volt.
A hiányosságok feltárása nyomán a kolozsvári székhelyű Sapientia Alapítvány átvette a PKE pénzügyi tevékenységének, valamint a magyar államtól kapott támogatás kezelésének teljes ellenőrzését, ennek keretében ettől a tanévtől kezdődően a magyar állami pénzeket csak az alapítvány jóváhagyásával költhetik el a nagyváradiak.
A PKE alapítók tanácsának hétfői közleménye szerint a rektor és a gazdasági igazgató az eddigi kivizsgálás, illetve az elkészített szakértői jelentés következtetései alapján, a testülettel egyetértésben mondtak le tisztségükről.
Az alapítók tanácsa jelezte, elengedhetetlenül fontosnak tartja egy új pénzügyi és gazdasági terv kidolgozását, a Sapientia Alapítvánnyal kötött megállapodás meghagyásainak következetes végrehajtását és az egyetem fenntartójával való szoros együttműködést.
A hatályos tanügyi törvények és az egyetemi charta előírásainak megfelelően a PKE jó működésének személyi feltételeit a rövidesen összeülő szenátus hivatott biztosítani.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhalasztott forradalom
Ahogy fogynak az emberek a téren, úgy tér vissza az élet a politikusokba, ismét erősödik múlt héten még elhaló hangjuk. Akkor fülüket-farkukat behúzva járultak az államelnök elé, azt sem tudták, hogyan tegyenek az utcán összesereglők kedvére, felelős vezetők szerepében próbáltak tetszelegni, akiknek az ország érdeke mindenekfölötti.
Egy hete még sok tízezren tüntettek országszerte, és Victor Ponta lemondása után még többen gyűltek össze, mint egy nappal korábban, egyértelművé téve: nem egy párttal, koalícióval van bajuk, hanem az összessel, mindazokkal, akik az elmúlt huszonöt év alatt tételesen vagy hallgatólagosan hozzájárultak, hogy Románia velejéig korrupt, alig-alig működő országgá váljék, különféle érdekeket kiszolgáló képlékeny törvényekkel, uram-bátyám alapon kiépített közigazgatással. Az arrogáns, felfuvalkodott, önmagukat felsőbbrendűnek vélő politikusoktól szabadulna a nép, mindannyiuktól, pártállástól függetlenül. Sokan emlegettek történelmi időket, új forradalmat, 1989 decemberéhez hasonlították az eseményeket, mások a demokráciát féltették, arra figyelmeztettek, nem váltható le a teljes politikai osztály, hisz mi jönne helyette.
Politikusaink mindenesetre nagyon megszeppentek, s akárcsak egy évvel ezelőtt, az elnökválasztás utáni tüntetéseket követően, nem győzték hangsúlyozni, megértették az utca üzenetét, változást, megújulást ígértek. Senki nem mert miniszterelnököt javasolni Klaus Johannisnak, elvekről esett szó csupán, ki előrehozott választások, ki szakértői kormány felállításának ötletével igyekezett kiszolgálni a népakaratot. Meghunyászkodásuk hatásosnak bizonyult, fogyatkozni kezdtek a tüntetők, egyre kevesebben kiabálták esténként a mindenki menesztését követelő jelszavakat. És láss csodát, hétfőn a Cotroceni-palota ajtajában már nem remegett Liviu Dragnea hangja, amikor bejelentette szakértőnek álcázott pártközeli kormányfőjelöltjük nevét. A liberálisok sem követeltek már előrehozott választásokat, népakarat ide vagy oda, ha elnökük mást óhajt, ők igazodnak. Klaus Johannis államelnök alaposan átrághatta döntését, napokig kereste a jó megoldást. Végül szakértő miniszterelnököt nevesített a következő egy évre Dacian Cioloş személyében, aki várhatóan szakértő kormányt alakít, melynek az lesz a feladata, hogy biztosítsa a gazdasági növekedést, féken tartsa a kiadásokat. Csakhogy politikai pártok támogatásával kellene mindezt megvalósítania, olyanokéval, melyek jövőben két választáson szeretnének eredményesen szerepelni. Ehhez pedig pénzre, befolyásra van szükségük. Ahogy igen gyorsan magukhoz tértek az első sokkból, pont olyan hirtelen feledik majd mostani ígéreteiket. Csak a miniszterelnökön és csapatán múlik majd, képes-e ellenállni, vagy kicsit nehézkesebben, de folytatódik minden tovább, mint eddig. Semmivé foszlik a megértett üzenet, üres ígéretté a megújulás. Míg valóban túl nem csordul a pohár, és egy következő lázadás végképp el nem söpri mindannyiukat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítás a magyar emigrációról
A 17–19. század közötti törökországi magyar emigráció életébe nyújt bepillantást a november 12–17. között a nagyváradi várban látható fényképtárlat.
A fotókiállítás az egri Eszterházy Károly Főiskolán volt látható, mely dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem leköszönő rektora és dr. Verók Attila, az egri főiskola dékánhelyettesének személyes kapcsolatának és kezdeményezésének köszönhetően most Nagyváradra kerül, tájékoztatta a sajtót tegnap Huszár István Nagyvárad alpolgármestere. Mint elmondta, a nagyváradi polgármesteri hivatal társszervezője ennek a tárlatnak, melyet november 12-én délelőtt tizenegy órától nyitnak meg a nagyváradi vár L. épületében. A kiállítás ingyen látogatható november 17-ig naponta 9–17 órák között. Huszár István elmondta, hogy a polgármesteri hivatal meghívókat küld ki a magyar tanintézményekhez, illetve magyar-, és történelemtanárokhoz abban bízva, hogy minél többen látni fogják a tárlatot, mely Nagyváradról a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székházába fog átkerülni.
A száműzetés mindennapjai
A nagyváradi kiállítás megszervezésében tevékenykedő Mihálka Nándor történész a tárlat kapcsán a sajtótájékoztatón tudatta, hogy egy több mint nyolcvan felvételből álló fényképkiállításról van szó. „Az egész kiállításnak az a koncepciója, hogy a 17. századtól kezdve a 19. századig a magyar jelenlétet dokumentálták Törökországban, Thököly Imrétől, Mikes Kelemenen és Rákócziékon át Kossuth Lajosig. A magyar emigráció jelenlétének helyszínei, emlékhelyei, valamint különböző dokumentumok felvételei lesznek láthatók, kezdve a rodostói Rákóczi laktól a Kossuth Lajos emlékszobáig és emlékházig, valamint a hozzájuk kapcsolódó egyéb épületek, utcák, paloták is láthatók, melyekben a kor szultánjai és pasái laktak”. Mihálka Nándor kifejtette, hogy érdekes dokumentumokról is készültek fényképek, többek között olyan levelekről, amelyek árulkodnak arról, hogy milyen úton-módon történt, és mennyibe került Kossuth Lajosnak a költöztetése egyik városból a másikba, melynek költségét egyébként a török állam teljes egészében magára vállalta. Mint mondta, a tárlaton feltárulnak a magyar történettudomány számára újdonságnak számító információk is, de ezek nem nagy volumenű felfedezések, hanem inkább a törökországi magyar emigráció mindennapjaiba nyújtanak mélyebb bepillantást. Külön érdekessége a kiállításnak az, hogy megmutatja azt, maguk a törökök miképpen viszonyultak a magyar emigrációhoz. A tárlat anyagából az derül ki, mondta Mihálka Nándor, „hogy a magyar emigráció jól érezte magát Törökországban, és rendkívül hálás is volt ezért, mert a törökök mindent elkövettek annak érdekében, hogy otthonosan és kényelmesen érezzék magukat magyarjaink Törökországban.”
Pap István
erdon.ro

Korodi Attila korrupcióról, felelősségvállalásról
Rengeteg olyan baklövést nézett el a romániai társadalom az elmúlt 26 évben, amelyek egyszer csak összegyűltek. Az embereknek elegük lett abból, hogy az elöljárók egyet mondanak és mást tesznek – véli Korodi Attila csíki parlamenti képviselő.
– A bukaresti Colectiv klubban történt tragédia kapcsán felmerül a kérdés: mivel magyarázható az, hogy a romániai magyar közélet kicsit úgy tesz, mintha tőle távol állna ez a tragédia?
– Az elmúlt 25 évben annyira tudatos – Bukarestből táplált –, az erdélyi magyarokra vonatkozóan negatív döntéssorozatok voltak, hogy az erdélyi magyarság, főleg a tömbben élő magyarság úgy érzi, az ő problémáira az ország többi része nem érzékeny. Úgy látják, hogy sajátos a helyzetük, amellyel szemben teljesen passzív, érdektelen az állam. Ha tehát mi ki tudunk hozni valamit magunknak, akkor jó, ha nem, hát nem. Keresztély Irma volt háromszéki főtanfelügyelő fogalmazott a minap nagyon jól a román nyelvtanulással kapcsolatban, miszerint a román államnak azért érdeke, hogy a magyar gyermekek ne tanuljanak meg románul, mert az az állam érdeke, hogy a magyar gyermek felnőttként menjen el az országból. Szerintem a magyarok részéről a szolidaritás azért működik ilyen rosszul, mert a 25 év gyakorlata azt mutatta, hogy Románia nagyon homogénen gondolkodik mindenről. Így a székelyföldi magyar ember azon veszi észre magát, hogy elszörnyülködik a tévékészülékek előtt a történtekről, de úgy érzi, mintha a látottak egy más világ része lenne, és olyan emberekről szól, akik érte talán nem mozdulnának meg. És később persze rájön, hogy ez nem így van, de Csíkszereda esetében el kellett telnie négy napnak, hogy kifejezze együttérzését az utcán.
– Amúgy mitől jutott odáig a romániai társadalom, hogy nagyvárosokban ezrek-tízezrek tüntettek napokon keresztül? Huszonhat esztendő frusztráltsága gyűlt össze?
– Rengeteg olyan baklövést nézett el a társadalom az elmúlt huszonhat évben, ami egyszer csak összegyűlt. A Colectiv lokálnál történt szerencsétlenség rávilágított arra, hogy az embereknek elegük lett abból, hogy sokan egyet mondanak és mást tesznek, a kettő között pedig hatalmas középszerűség van.
– Hogyan tisztulhat meg egy ilyen helyzetben a romániai és ezen belül természetesen a romániai magyar közélet? Mert ugyebár erről is beszélnünk kell.
– Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi ülésén is elmondtam: egy dolog, ami a politikai döntéshozást illeti és más az, ami a közszférában, tehát a legnagyobb munkáltatórendszerben dolgozókat illeti. Mert az egyszerű ember a legtöbbször nem a döntéshozóval találkozik, hanem magával a végrehajtóval. És ha a közintézményekben nincsen egyfajta életpálya modell, ami megélhetést, karriert és kiszámíthatóságot biztosít, akkor az emberek improvizálnak, egyszerűen nem törekednek arra, hogy fejlődjenek. Kitérve a politikusokra: néhány kérdést jó lenne újragondolni. Jelenleg el van csúszva a döntéshozatal és a felelősségek vállalása. Teljesen elavult rendszerrel találjuk szembe magunkat, amire nincs válasz hat-hét éve, pedig válaszolni kell. Nem lehetne megengedett például az, hogy egy átlátható parlament helyett most közel hatszáz fős intézmény dolgozzon, ekkora számmal a munka lehetetlen.
– Mit gondol, aki ellen vizsgálati eljárás indul, illetve akinek megkérdőjeleződik a szakmai hozzáértése, az induljon vagy sem helyhatósági vagy parlamenti választásokon?
– Kétfelé kell választanom a válaszom. A klasszikus korrupciós történetek esetén kérdés nélkül félre kell állni. Másfelől amikor azt firtatják, hogy egy meghozott döntés jogos-e vagy sem, és ezért ugyanazon köpeny alá tesznek, ilyenkor megálljt kell mondani, mert így bármikor bárkit kivesézhetnek. A nyugati társadalomban ezt nem kezelik egy lapon. Nálunk Ráduly Róbert lemondott csíkszeredai polgármester esete is bebizonyította – aki szerintem nem kellett volna lemondjon, de a döntése az ő szempontjából korrekt volt –, hogy bármikor bármelyik kolléga hozható ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, aki közügyeket vállal. Ez is jelzi, hogy baj van.
– Ha mondjuk az ön tisztességét, a munkához való hozzáállását megkérdőjeleznék, mit tenne?
– Hűha, ez nagyon nehéz kérdés, mert az ember bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. Nem hiszek a kaptafára való szabásra, az ország most ettől szenved. Mert mindent kaptafára szabnak. Az igazságszolgáltatás is örül, hogy kaptafára szabhat, ebből viszont csak feszültség jöhet ki.
Kozán István
Székelyhon.ro

Ünnepel a Caritas Catolica
Nagyvárad- Szerda délelőtt sajtótájékoztatót tartottak a Szent Márton Idősek Otthonában abból az alkalomból, hogy az intézmény 20 éve működik, a Caritas Catolica pedig 25 éves múltra tekint vissza.
Exc. Böcskei László váradi római katolikus megyés püspök felidézte, hogy az 1989-es decemberi fordulat arra is lehetőséget teremtett, hogy az egyház is küldetésének megfelelően jelen tudjon lenni a társadalom életében, mely nem csupán a templomokban zajló megszentelő feladat, hanem a diakónia is annak érdekében, hogy minden időben segítséget, vigaszt és támaszt kínáljanak a rászorulóknak. 1990-ben a váradi egyházmegye is gyorsan lépett: előbb a segélycsomagok osztásánál, illetve a közvetítésben vállalt szerepet, majd a szeretetszolgálat különböző struktúrák létrehozásában konkretizálódott, az évek folyamán pedig tovább bővült, gazdagodott a Caritas tevékenysége. Így jutunk el a jelenbe, amikor evangéliumi küldetésének megfelelően az egyház igyekszik érzékenyen reagálni a szociális környezetben bekövetkező változásokra, a lehetőségeihez mérten, ugyanis arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Caritas mögött is sokan állnak- gondolunk itt főleg külföldi támogatókra és mindazokra az önkéntesekre is, akik szívügyüknek tekintik, hogy segítsenek a bajban levőkön. Ők így, együttesen azt közvetítik a külvilág számára: mindannyian felelősséggel tartozunk egymást iránt, hiszen ez keresztény hitünk egyik lényege- nyomatékosította a főpásztor. Haier Emma, a várad-szőllősi Szent Márton Idősek otthona vezetője arra emlékezett vissza, hogy a rendszerváltozást követően raktár működött az ingatlanban, 1995-ben avattak fel öregotthont és óvodát az épületben. 1999-2000-ben bővítették, és a törvények miatt, illetve azért, mert közben kiépült az egyházmegye iskolahálózata, az óvoda kiköltözött onnan. 2004-ben akkreditálták a szolgáltatásaikat, tavaly pedig egy újabb nagyobb szabású átalakításon ment keresztül az intézmény: például megfigyelőkamerákat szereltek fel, korszerűsítettek a mosdókat, és egy klubtermet is kialakítottak. Most már csak olyan lakóik vannak, akik külső segítség nélkül nem tudják ellátni magukat: Alzheimer- és Parkinson-kórban szenvedők, lebénult személyek. A helyek száma 39, és ugyanennyi kedvezményezettel foglalkoznak, vagyis telt ház van.
Számokban
Rajna József Caritas-igazgató elmondta: az egyesületük tagja a bukaresti székhelyű Caritas Konföderációnak, melynek 11 tagszervezete van (római és görög katolikus Caritasok egyaránt). 125 alkalmazottal és 30 önkéntessel dolgoznak, az egyházmegye több mint 10 településén: Nagyváradon kívül munkapontjaik vannak például Margittán, Tasnádon, Érmihályfalván, Nagyszalontán, Székelyhídon és Fugyivásárhelyen is. 106 idős személlyel foglalkoznak négy öregotthonban, 42 diáknak biztosítanak internátusi szállást. Emellett 60 személynek adnak naponta meleg ebédet a szociális kantinjukban Váradon, és 30-nak Margittán, és 7 házi gondozó központ könnyíti meg 250 páciens életét. A Kanonok sori rendelőintézetükben havonta közel 100 beteget látnak el, illetve ugyanakkor egy uniós projekt keretében 120 nőnek nyújtottak képzést a szociális szolgáltatások területén. Feladatuk van tehát bőven, ezért jó lenne, ha az állami költségvetésből nagyobb mértékben támogatnák a tevékenységeiket, s a helyi önkormányzat is értékelné őket.
Új ügyvezető igazgató
A sajtótájékoztatón röviden bemutatkozott Derzsi Ákos, aki október 1-től a Caritas új ügyvezető igazgatója. Korábban RMDSZ-es parlamenti képviselő és munkaügyi államtitkár volt, majd a könyvkiadás és nyomdászat területére nyergelt át. Ugyanakkor jelen volt két támogató is, Jaap Stellingwerf és Peter Beukenkamp, a hollandiai Kelet-Európáért Alapítvány részéről.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az új kormányfő és a régi bűnbandák
Dacian Cioloş miniszterelnöki kinevezése tényleg jó választás.
Nem azért, mert afféle Messiásként berobban majd a hazai közéletbe, mindenütt rendet teremt, szűk egy év alatt olyan pályára állítja az országot, amely hosszú távon megalapozza majd fejlődését, azért sem, mert egyszeriben tejjel-mézzel folyó Kánaánná változik az ország, egy csapásra megszűnik majd a korrupció – mindez, jól tudjuk, lehetetlen.
Dacian Cioloş felkérése szakértői kormány alakítására mindenekelőtt a jelölt hitelessége és a lakosságnak, a nemrég még utcára vonult polgároknak szánt üzenet miatt fontos: végre olyasvalaki irányíthatja Romániát, aki saját érdemeinek, tanulmányainak, szorgalmának, munkájának köszönhetően került az egyik legmagasabb tisztségbe, nem pedig jó kapcsolatainak, politikai körökben való agilis mozgásának, talpnyalásnak. Valamiképpen tehát megtestesítője annak, ami eddig jobbára álomnak tűnt, hogy Romániában is lehet érvényesülni a legmagasabb szinten, kizárólag olyan érdemek alapján, mint a tudás, szakértelem.
Dacian Cioloşra mindezek ellenére elképesztően nehéz feladat vár. Nem kormánya beiktatása ütközik majd akadályokba – a pártok vélhetően alig várják már, hogy az összes felelősséget ráruházzák, maguk pedig nyugodtan kampányolhassanak. Igazán nehéz az új kormányfő számára éppen a pártok, a régi bűnbandák által állított csapdák elkerülése, az ő halálos ölelésükből való kikerülés lesz. A parlamenti alakulatok ugyanis csakis és kizárólag saját érdekeiket nézik majd a választások közeledtével, és előreláthatólag igen gyakran hozzák majd lehetetlen helyzetbe a szakértői kabinetet. Az egyik időzített bombát éppen tegnap dobták le, amikor hatalmas éljenzés, tapsvihar közepette a parlament elsöprő többséggel szavazta meg a közalkalmazottak bérének újbóli tízszázalékos emelését. Sem egy hatástanulmány, hogy mindez mennyi pénzbe kerül majd, honnét rá a fedezet, ki fogja mindezt megfizetni, sem komoly vita gazdasági szakértők, civilek bevonásával, csak a felelőtlen, populista szavazathajhászás. Utánuk majd úgyis az özönvíz...
És előreláthatólag ez csak az első betartás a parlament részéről: számtalan eszköz áll még választottjaink rendelkezésére, hogy Cioloş munkáját akadályozzák, a közös érdek pedig felülírja a párthovatartozást, az esetleges ideológiai véleménykülönbségeket. Ráadásul azért is érdekük Cioloş kudarca, mert azzal hosszú időre hiteltelenítenék a szakértői kormány gondolatát, maradna hát övék mindörökkön a hatalom. Eme ádáz küzdelemben pedig Dacian Cioloşnak egyetlen fegyvere lehet: a közvélemény támogatása. A jelenlegi felfokozott hangulatban ez többet érhet a pártok parlamenti szavazatainál is – ezért oly fontos, hogy munkatársai, miniszterei kiválasztása során ne a politikusoknak tegyen engedményeket, hanem saját elképzeléseit érvényesítve a szakértelemre és a hitelességre alapozza programját és a miniszteri névsor összeállítását.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés dr. Túsz Ferenccel
„Ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen!”
– Beszélgessünk egy kicsit!
– Ha én egyszer elkezdek mesélni...
– „Ha én egyszer kinyitom a számat...”
– Nem szeretném, hogy dicsekvésnek vegyék, amit elmondok.
– Ne szerénykedj! November 15-én ünnepeled 75. születésnapodat. Biztosan sok mindenen átmentél életed során. Kezdjük elölről a visszaemlékezést. Hogy indult?
– Egész életem „peches események” sorozata. Itt, Aradon születtem 1940-ben. Apám – pincér volt – menekült az oroszok elől, és átmentünk Nagyváradra, ott született az öcsém. Amikor jött a front, elmenekültünk egészen Németországig. Apám állandóan részeg volt, anyám a gyerekekkel... Nagyon hiányzott neki az anyja, és visszajöttünk. Magyarországról szöktünk Romániába. De elkéstünk: már eltemették a nagymamát. Azt hiszem, jobban jártunk volna, ha Németországban maradunk...
– Elkezdtél iskolába járni.
– A Vegyes Líceumba írattak. Három év után kipakoltak onnan a Fürj utcai „akadémiára”. Negyediktől hetedikig oda jártam.
– Utána líceumba mentél?
– Ahhoz nem volt pénzünk. De itt volt a Fa- és Fémipari Szakközépiskola. Felvételi után felvettek az utolsó eresztésű magyar tagozatra. Épp hogy bekerültem; én voltam a huszadik. A félévi vizsgán már én lettem az első. Volt egy rajztanárunk, a Mureșan, az aztán megtanította a technikai rajzot. A mai napig nagy tisztelettel emlékezem erre az emberre... Az első év után aztán jött a minisztériumi határozat: a Fa- és Fémipari megszűnik. Döntenem kellett, hogyan tovább. Ott maradtam az inasiskolában. Rosszul tettem. Borzasztó gyenge praktikatanárunk volt.
– Hogy kerültél a líceumba?
– Bebolondítottak, hogy lépjek be az UTA evezősklubjába, tizenhét évesen. Abban az évben megnyertük az országos bajnokságot. Közben rájöttünk, hogy jó lenne, ha leérettségiznénk. Beiratkoztam az esti líceumba. Ott volt a Ficzay meg a Fábián... A Fábián szuper ember volt; a Fa- és Fémipariban is tanított. Otthon ki sem kellett nyitnom a tankönyvet, olyanok voltak az órái.
– Én is tőle tanultam meg a fizikát... A tanulás mellett dolgoztál is?
– Az inasiskola elvégzése után bementem a vagongyárba. Héttől háromig a gyár, egytől kettőig a sportkantinban bezabáltam, háromkor felültem a biciklire, következett az evezés a Maroson a Hármas-szigetig és vissza, öttől kilencig az esti líceumban. Soha sem hiányzott senki! Mindenki mindig ott volt az órákon.
– Az estiben.
– Ma meg sokan a délelőtti órákra sem mennek el... Mi negyvennégyen érettségiztünk és tizenöt közülünk főiskolát végzett. A lányomék is negyvennégyen végeztek, nappaliban. És ketten kerültek be.
– Hogy érezted magad a gyárban?
– Én ott nagyon boldog ember voltam. Apám elintézte, hogy a szerszámműhelybe vegyenek fel. Abban a műhelyben rengeteget tanultam. Ott dolgozott a gyár melósainak a krémje. Most is azt tartom, hogy mindenkitől lehet tanulni valamit, nem számít, hány osztálya van... Három évig maradtam ott. És leérettségiztem.
– Onnan mentél egyetemre.
– Egy barátommal átutaztam Temesvárra, hogy felvételizzek az elektromechanikára, levelezésire. Románul kellett vizsgáznom, én magyarul tudtam az anyagot. De hát fizikából meg matekból nincs sok szöveg, inkább képletek, levezetések, rajzok...
– Nem volt túl nehéz levelezésin elektrotechnikát végezni?
– Ment a dolog keményen. Harmadévben kihoztak egy rendeletet: megszűnik a levelezési. Át kellett iratkoznom a nappalira. Letettem tíz különbözeti vizsgát, és elvégeztem az utolsó három évet. Szerencsémre a gyártól kaptam havonta 875 lej ösztöndíjat; anyám hétszázat keresett. Fociztam is; onnan is jött egy kis pénz. Nem voltak anyagi gondjaim.
– Az államvizsga után visszajöttél a vagongyárba?
– Az nem volt olyan egyszerű. Paroșeni-re helyeztek. Pedig az aradi vagongyár ösztöndíjasa voltam. Visszautasítottam a felajánlott lakást, és a katonai szolgálat befejezése után elintéztem, hogy visszakerüljek Aradra.
Gépesítés, robotizálás, automatizálás
– Hogyan kerültél kapcsolatba a hegesztéssel?
– Először a szerszámműhelyből felkerültem a tervezési osztályra. Rengeteg újítást adtam be. Egyszer nagyra becsült főnököm, Chevereșan, hogy fizetésemelést adhasson, bejelentette, létrehoznak egy hegesztési főosztályt, amelynek én leszek a technológus irodafőnöke. Nagyobb fizetéssel. Nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogyan kell hegeszteni. Elkezdtem lejárni a hegesztőkhöz ellesni tudományukat, majd elvégeztem egy egyetem utáni hegesztő szakmérnöki képzést, Temesváron. Hamarosan kineveztek hegesztési főmérnöknek.
– Utána továbbléptél.
– Nem tudtam nyugodni, és elkezdtem kicsit komolyabb dolgokkal foglalkozni: gépesítés, robotizálás, automatizálás. Szerencsém volt, hogy amikor terveztem egy robotot, azt meg is építettük, és működött. Akkor felbátorodtam, és elvégeztem a robottechnika egyetem utáni képzést, Temesváron, Kovács professzornál. Letettem az államvizsgát. Este felhívott az öreg és felajánlotta, hogy iratkozzam be a doktorátusra. Akkor én már tanársegéd voltam a vagongyár mellett működő üzemmérnökin. Addig győzködött az öregúr, míg beadtam a derekamat, és jelentkeztem a felvételire. Sikerült.
– Nem lehetett könnyű dolgod.
–Nyolc évet kínlódtam, míg sikerült elnyernem a műszaki tudományok doktora címet. Közben tanítottam a Vlaicu Egyetemen; szükségük volt hegesztési szakemberre. Kilencvenháromtól teljes normával átmentem az egyetemre. 2006-ban nyugdíjaztattak. És utána megszűntették a hegesztés szakot.
– Hogy sikerült megkapnod a professzori címet?
– Miután ledoktoráltam, docens lettem. Több publikációm és tíz szakkönyvem jelent meg. Két évre rá versenyvizsgáztam, és professzor lettem.
„Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam”
– Hogy telnek nyugdíjas éveid? Méla nyugalomban, vagy aktívan?
– Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam.
– Én is. De kezdem megszokni.
– Az járt a fejemben, hogy már nincs rám szükség; mi a túrót fogok csinálni egész nap?... Három nap múlva felhívtak a Feroneriától. Szakmai tanácsra volt szükségük. Utána még többször kérték a segítségemet. És hívtak hidat építeni Nagyváradra, hegesztett szerkezetet kiegyengetni Ploiești-en, vagy vagonoldalfalakat kijavítani Pașcani-ban. Ezenkívül, régóta szerződésem volt a Nemzeti Hegesztési Intézettel; Aradon és a megyében én tesztelem a hegesztőket. De jelenleg is óraadó tanár vagyok a Kolozsvári Műszaki Egyetemen. Temesváron, a Nemzetközi Hegesztőmérnöki Kurzuson tanítok; akkreditált vizsgáztató vagyok. És elnöke az Aradi Magyar Kis- és Középvállalkozások Fejlesztési Központjának. (CEDIMMAR).
„Sohasem vizsgáztattam írásban”
– Úgy tudom, hogy a sport sem áll távol személyedtől.
– 1970-ben beszálltam az úszóversenyek szervezésébe. Addig nemigen volt ilyesmi. Hamarosan én lettem a szakosztályvezető, aztán a Megyei Úszó- és Vízilabda-szövetség elnöke és vízilabda-játékvezető is... Egyszer Nagyváradon kiürítettem a nézőtér első három sorát. Kérdezte a válogatott edzője, miért tettem ezt. Egyszerű volt a válaszom: „Azért, mert a negyedik sorból nem tudnak leköpni...”
– Azt hallottam, hogy az egyetemen rendkívül igényes, szigorú tanár voltál, a vizsgáidon nem mentek át simán a diákok...
– Az volt az elvem, hogy ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen. Nem az volt az érdekes nekem, hogy elvégezzék az egyetemet azok, akik oda jártak, hanem az, hogy mi lesz belőlük. Van olyan egykori tanítványom, aki az Egyesült Államokban doktorált, a másik meg a legnagyobb kanadai vagongyár hegesztési-robot részlegének az igazgatója.
– Hogy folytak ezek a kemény vizsgák?
– Sohasem vizsgáztattam írásban. Mindig azt mondtam, hogy a képletek, a diagrammák beszélnek. Csak meg kell tudni szólaltatni őket... A szigorúsággal azt értem el, hogy egyre kevesebben jelentkeztek a hegesztésre.
– Szerintem, ebben a szülők is ludasok voltak.
– A szülőnek úgy kell irányítania a gyereket, hogy azt csinálja, amit szeret. Mert akkor nagyobb a hatásfok. Másodsorban, azt kell sugallni a gyereknek, hogy abban, amit szeret, ő legyen a legjobb. Akkor sohasem lesz munkanélküli.
Büszkén vállalom, hogy magyar vagyok”
– Beszélgetésünk következő témaköre: közélet, politika. Voltál alprefektus, háromszor municípiumi tanácsosnak választottak... Jó volt ez neked? El tudtál- e érni vele valamit?
– Mint kisebbségi, mindig úgy éltem és dolgoztam, hogy olyasmit csináljak, amire azt tudja mondani a többség, hogy azt csak az a „bozgor” tudja megcsinálni. Így akartam népszerűsíteni a magyarságomat. Mert büszkén vállalom, hogy magyar vagyok.
– Mikor iratkoztál be az RMDSZ-be?
– Még az elején, amikor neves szakembereket gyűjtöttek össze oda. Azért, hogy harcoljunk valamiért, hogy elérjünk valamit... Nem szeretek sokat dumálni, de ha elkezdem a dumát, legtöbbször kitör a balhé... Első konfliktusom akkor pattant ki, amikor Z. elvtárs írt egy újságcikket a Vatra Românească nacionalista szervezet nevében, ellenem. Mert a gyárban aláírattam a kollégákkal egy nyilatkozatot, amely szerint „a magyar iskola a magyaroké”. Válaszoltam egy mérsékelt hangú cikkben. De nem hagyták abba a szemetelést; még hónapokig tartott a támadássorozat. S következtek az éjszakai telefonhívások, fenyegetések... A hatalmas stressz hatására a feleségem cukorbeteg lett.
– Nem törtél meg, tevékenykedtél tovább a politikában.
– ’96-ban államtitkárnak akartak kinevezni, nem mentem. Majd elvállaltam az alprefektusi állást, itthon. Azt mondta akkor Tokay: „Mi nem azért hozunk ide embereket, hogy doktorok legyenek, mi azokat nevezzük ki, akiknek már megvan a doktorátusa.”
„Nem voltak nagyravágyó törekvéseim”
– Jelenleg milyen közéleti tevékenységet végzel?
– Elnöke vagyok a Kulturális Autonóm Tanácsnak (KAT). Rengeteg a kérdőjel… Azt gondolom, egy kis felvilágosító, népszerűsítési munkát kellene végeznünk a románság részére, hogy kiderüljön, kik vagyunk, milyen a történelmünk, kik a tudósaink, milyen íróink, költőink vannak.
– A tanügyi bizottságnak nem vagy tagja?
– Dehogynem! De nemigen hívnak el a gyűléseikre. Részt vettem az új tanügyi stratégia kidolgozásában is. Elméletben… Az iskoláról most ennyit…
– Más… Álmaid, amelyek megvalósultak, álmaid, amelyek nem valósultak meg?
– Sohasem voltak álmaim. Nem voltak nagyravágyó törekvéseim. Szerettem minél jobban megcsinálni azt, amibe belefogtam. Sohasem utasítottam vissza senkit.
– Hogy állsz az egészségeddel?
– Nyomom minden reggel az 50-50 fekvőtámaszt, illetve hasizom-gyakorlatot. Az örömfocizást nemrég abbahagytam. Pedig nagyon élveztem. Régebben jó volt a társaság.
– Akarsz-e valamit említeni a családodról?
– Minden évben egyszer-kétszer kocsiba ülünk, vagy repülőre szállunk, lányomékkal, unokáimmal együtt. És önfeledten vakációzunk. Mindenki mindenkit szeret. Remélem!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Először vizsgálták meg tudósok a csodatevő csíksomlyói kegyszobrot
Mit rejtett a Szűzanya szobrának belseje? Többek között ez is kiderült, amikor korszerű tudományos eszközöket vetettek be a megvizsgálására.
A csíksomlyói kegytemplomban található Szűz Mária-szoborhoz számos csodás hiedelem, legenda és történelmi feltételezés fűződik, holott konkrét tudományos vizsgálatnak mindeddig nem vetették alá. A székely hitélet szent tárgyaként a pünkösdi búcsújárás évszázados hagyományát megteremtve
a Kárpát-medence egyik legtitokzatosabb kegyhelyévé tette Csíksomlyót, ahova százezrek zarándokolnak évről évre.
Egy szakemberekből álló kutatócsoport nemrég átfogó természettudományos/régészeti vizsgálatnak vetette alá a szobrot, melynek eredményeiről Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Régészeti Intézetének igazgatója számolt be Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében működő Történeti Intézet meghívására.
A kegyszobor átfogó vizsgálatát két egymástól független tényező tette lehetővé. Egyrészt kapcsolódott ahhoz a Csíki Székely Múzeum által végzett kutatáshoz, mely a kolostor múltjának materiális szempontok szerinti feltárására irányul a 15. század közepétől egészen napjainkig. Ugyanakkor a kutatás nem valósulhatott volna meg, ha az MTA Régészeti Intézete több nyertes pályázat révén nem fejleszti a műszerparkját a bioarcheológiában használatos korszerű eszközökkel. A többek között mikroszkópokkal, endoszkóppal, UV-lámpával végzett vizsgálatok eredményét egy tanulmánykötetben összegzik a tudósok, ebből kaphatott ízelítőt az előadáson résztvevő közönség.
A kegyszobor származására vonatkozó feltételezések ellentmondásosak. Az bizonyos, hogy a szobor nem tartozik a kolostor eredeti berendezéséhez, származása pontosan nem ismert. 1526-nál régebben készülhetett, és eredetileg egy mellékoltár főalakja volt. Értékének felbecsülésekor két álláspont ütközik: egyesek szerint Erdély legnagyobb és legszebb Madonna-szobra, míg mások azt állítják, hogy sérült, átfaragott, másod- vagy harmadrendbeli munka. Kinek van igaza? Az előadás végére ez is kiderült.
Az első feltételezés, mely cáfolatot nyert a kutatók vizsgálatai nyomán, hogy a szobor hársfából készült. Mikroszkopikus méretű mintát vettek a kegyszoborból, amelyet megvizsgálva kiderült: az alapanyag juharfa, akárcsak a hozzá tartozó Szent Borbála- és Szent Katalin-szobroké is. A kegyszobor 253 centiméter magas, maga Szűz Mária alakja 191 centiméter, tehát az életnagyságnál nagyobb. A szobor egy gömbön áll, amelynek az alját szakszerűtlenül fűrészelték le, de ez még nem azt jelenti, hogy az egész szobrot átfaragták volna. Alsó része a nyers fáig lekopott, mivel régi szokás, hogy a zarándokok Isten anyjához könyörögve megsimogatják a szobor lábát, ruhájukat, kegytárgyaikat hozzáérintik.
A szobrot a 19. században átfestették, de a Szűzanya kezénél látszik, hogy az eredeti festés melegebb színű volt. Az újkori laparanyozás eredményeképpen aranyfüst-lemezekből vastag, tömör réteget alkottak a szobor egyes részein.
A Madonna arcán több sérülés látható. Az egyik legenda szerint a 17. században egy tatár vezér lándzsát szúrt az arcba, melynek nyomai a mai napig láthatóak. A mostani vizsgálatokból azonban kiderült: a fa anyagában található csomó az oka a szemmel látható szabálytalan felületnek. Az UV-vizsgálat éles tárggyal történt karcolások nyomait tette láthatóvá: ez annak tudható be, hogy az idők folyamán öltöztették, a székely katolikus főúri családok felajánlásával értékes ékszerekkel díszítették a szobrot, ugyanakkor a kezében található jogart és a koronát is időnként kicserélték. A fejdíszekhez kapcsolódik az a csoda, miszerint a hívek látni vélték, amint angyalok leeresztik a koronát a Szűzanya fejére. A hiedelem szerint, ha a mellékalakok visszalépnek, az halált vagy pusztulást jelez előre.
A Szűz Mária karján ülő Kisjézuson – de a főalak belsejében is – megfigyelhető, hogy a szobor nem egyetlen fából volt kifaragva, hanem több összetoldott farészből alkották meg. Hogy milyen lehetett a szobor eredeti festése, az a rendházban található egyik olajképből derül ki, mely 1747-ben készült, és régebben a templomban állt. A szobor jellegzetes középkori részletei figyelhetőek meg az alkotáson.
Molnár Mihály vezetésével a fő- és a mellékszobrokból mintát vettek, és radiokarbon kormeghatározást végeztek, melynek eredménye nem okozott túl sok meglepetést. A Szent Katalint ábrázoló szoborból vett minta alapján megállapították, hogy a juharfa, amelyből készült, a 15. század első felében volt csemete. A Madonna-szobor vászonalapozásából vett minta pedig arra mutatott rá, hogy a textil ennél régebbi, azaz a szobor készítői nem friss anyagot használtak az alapozáskor. A szobor pontos korának meghatározása Benkő Elek szerint a művészettörténészekre hárul, akik az 1510-es éveket jelölték meg a keletkezés időpontjául.
A szobor üreges belsejét endoszkóppal is megvizsgálták, a készülékkel készített felvételeket Kolozsváron is levetítette az előadó. Mint mondta: elsősorban feliratokat, jelzéseket kerestek, de semmi ilyesmit nem találtak. Ehelyett apró- és papírpénzek, papírra vetett imák, levelek tucatját „halászták” ki a szoborból, melyeket a hívek főleg a már említett, lefaragott gömbtalapzat résén keresztül helyeztek el. Az endoszkóppal megállapították: a szobron semmilyen égési nyom nem látható, pedig a templomot az 1661-es török-tatár dúlás alkalmával felgyújtották.
Az előadás összegzéseként végül Benkő Elek elmondta: a vizsgálatok rámutattak arra, hogy a szobor eredeti, tehát nem volt újrafaragva. A szobor tisztelete a 17. század óta töretlen, jelentősége a csíksomlyói búcsú hagyományában megkérdőjelezhetetlen. A kutatócsoport számára rendkívüli élmény volt a felállványozott kegyszobrot közelebbről is szemügyre venni – fogalmazott az előadó, aki szerint a szobor sokkal szebb, mint ahogy korábban gondolták.
Méltán büszke rá tehát a katolikus székelység...
foter.ro