Megosztott fődíjat adott a Filmtettfeszt zsűrije
Visky Ábel Romanian Sunrise és Bertóti Attila Mese című alkotásának megosztva adták a Filmgalopp névre keresztelt rövidfilmes versenyprogram fődíját tegnap este, a 15. Filmtettfeszt záró gáláján a kolozsvári Győzelem moziban. A Filmtett Egyesület által első alkalommal meghirdetett versenyre összesen 26 filmet neveztek, az előzsűri ezek közül választott ki 9 kisjátékfilmet és 2 animációs alkotást, amelyeket a rendezvénysorozat összes helyszínén levetítettek. A trófea és az azzal járó 1 millió forintos pénzjutalom odaítéléséről szakemberek döntöttek – Angelusz Iván, a Katapult Film vezető producere, Mihai Fulger kritikus, Szimler Bálint rendező –, de ugyanakkor a nézők véleményére is kíváncsiak voltak a szervezők. Az 1000 lejjel járó közönségdíjat is Visky Ábel filmje kapta, az elismerést Kürti István operatőr vette át. (A képen: Bertóti Attila és Kürti István)

Harminc percnél rövidebb, az utóbbi két évben forgatott filmjeiket küldhették el a Filmtett felhívására az alkotók, olyanokat, „amelyek stábjának kulcsfigurái (író, rendező, operatőr, producer, főszerepet alakító színészek) nagyrészt erdélyi alkotók, javarészben erdélyi helyszíneken készítettek, javarészben magyar nyelven”. Már a beharangozó sajtótájékoztatón szó esett arról, hogy sokféle film érkezett: olyanok is, amelyeken érződik a képzés és a szakmában való jártasság, de nem hiányoztak azok sem, amelyeket inkább a filmkészítés iránti „puszta érdeklődés”, a kíváncsiság és a próbálkozás izgalma vezérelt.
Az előzetesen kiválasztott tizenegy filmet két tömbben vetítették a fesztivál helyszínein (Kolozsvár mellett Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Nagybányán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Besztercén, Zilahon és Aradon is), ami a versenyen túl arra is lehetőséget biztosított, hogy minél többen megismerjék a fiatal erdélyi alkotók munkáit, s egyfajta képet kapjanak arról, hogy milyen témák foglalkoztatják őket.
A tegnapi díjkiosztón két alkalommal is elhangzott Visky Ábel neve, egyrészt a (megosztott) fődíj, másrészt pedig a közönségdíj átadásakor. Filmje, a Romanian Sunrise egy harminc év körüli magyarországi fiúról, Dánielről szól, aki a román tengerpartra érkezik, hogy egy váratlan kéréssel meglepje gyerekkora óta nem látott apját. A másik fődíjas film, Bertóti Attila animációja (Mese) klasszikus esti meseként indul, majd a gyermeki fantáziához méltó, újító, képileg és a történet szempontjából is egészen rendhagyó sztoriba megy át.
A közönség voksai alapján egyébként ez az animáció végzett a népszerűségi lista második helyén (19 százalék), a bronzérmes pedig Bán Attila A Paradicsom című filmje lett (16 százalék). A zsűri nevében Angelusz Iván értékelte a Filmgalopp versenyprogramját a színpadon, mint mondta, függetlenül attól, hogy a vetített produkciók között gyengébbek és sikeresebbek is vannak, érződik rajtuk egy-egy sajátos szín, lenyomat, ami semmi máshoz nem hasonlítható.
Balogh Zsolt és a Sárga csikó-életműdíj
A vasárnapi gálán adták át az első erdélyi magyar játékfilmről, a Sárga csikóról elnevezett életműdíjat is, amelyhez a Koncsag Ádám szobrászművész tervezte, filmszalagban vágtató csikó-trófea mellett idéntől 1 millió forintos pénzjutalom is társul. A Filmtett Egyesület által 2012-ben alapított elismeréssel olyan személyiségeket jutalmaznak, akik munkásságukkal jelentősen segítik a kezdő és tapasztalt erdélyi filmesek pályájának alakulását. Ezúttal Balogh Zsolt Balázs Béla-díjas filmrendezőre, egyetemi tanárra esett a választás, aki 2005 óta tanít a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári, fotó-, film-, média szakán, szinte minden évfolyamon, rendezést, dramaturgiát, és színészvezetést egyaránt.
Jakab-Benke Nándor filmkritikus, rendező, a Filmtett munkatársa laudációjában köszönetet mondott mindazért az energiáért, tudásért, jókedvért, barátságért, amit egyetemista korukban Balogh Zsolttól kaptak, mint mondta, minden alkalommal sokat segített, valahányszor egy-egy „éles forgatásra” készültek – „eljött, hogy szétszedjen, majd összerakjon bennünket forgatás előtt”. A díjat és a pénzjutalmat a felajánló intézmények képviselői, Kósa András László (Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet) és Kollarik Tamás (Magyar Média Mecenatúra program, Médiatanács) adták át. A díjazott megjegyezte: azt kívánja „ennek a fiatal, erős és egyre tehetségesebb generációnak, amelynek tagjai filmkészítéssel foglalkoznak, hogy továbbra is legyenek bátrak, kutassanak, figyeljenek, keressék az élet értelmét, az embert”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Duşa kirohanása az autonómia ellen – Apartheidet emlegetnek a románok
Apartheidet vizionálnak a Székelyföldön a román szervezetek. Erről a hétvégi marosfői tanácskozásukon esett szó, amelyen Mircea Duşa védelmi miniszter is részt vett. Memorandumukban „szeparatizmussal” vádolják a magyarokat. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke szerint „hangulatkeltés helyett a munkára kellene koncentrálni”.
Kemény kirohanást intézett a romániai magyar közösség, valamint az autonómiaigények ellen szombaton Mircea Duşa védelmi miniszter. A politikus a Hargita megyei Marosfőn, Hargita, Kovászna és Maros megyei román szervezetek képviselőivel találkozva úgy fogalmazott: egy kisebbségnek tiszteletben kell tartania azon ország alkotmányát és törvényeit, amelyben él, az autonómiáról szóló vitáknak pedig „nincs helyük.”
„Meg kell érteniük azon szervezeteknek, amelyek a magyarokat képviselik – akik szerény emberek, és ugyanolyan kiegyensúlyozottak, mint mi –, hogy a folyamatos vita, az, hogy szalmával táplálják a tüzet, nem jó dolog, egy demokratikus országban pedig egy kisebbségnek tiszteletben kell tartania az ország alkotmányát és törvényeit, amelyben él, az autonómiáról szóló vitáknak pedig nincs helyük. Románia alkotmánya egyértelmű, és már az első cikkelyében szentesíti az állam szuverenitását” – mondta Duşa.
A miniszter szerint ha a kisebbségek képviselői bizonyos köztisztségeket vállalnak el, függetlenül attól, hogy parlamenti képviselőkről vagy egyéb magas állami tisztségekről van szó, az alkotmányra tesznek esküt, hogy tiszteletben tartják az ország alaptörvényét és a többi jogszabályt, „akkor tegyék is ezt meg.”
„Nem lehet, hogy a méltóságteljes pillanatban, amikor megszerzik a mandátumot, egy dolgot mondanak, aztán pedig minden, amit ezt követően tesznek, ellentmondásban van azzal, aminek a tiszteletére fölesküdtek. Ne uszítsák az általuk képviselt polgárokat a többségi polgárok ellen” – jelentette ki Duşa.
Megdicsért magyarellenesek
A miniszter szerint a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma – amely egyébként egy szélsőségesen magyarellenes, soviniszta szervezet – „reprezentatív szervezetté és egyensúlyteremtő tényezővé vált a térségben”, sőt Duşa szerint az alakulat egyenesen „elsimította a politikusok által gerjesztett feszültségeket, amelyek negatív hatással lehettek volna a románok és magyarok együttélésére.”
„Elemzéseket közölt, dokumentálta a három megyében élő románok életét, de főleg azt, ahogy a románok a megyei intézményekhez viszonyulnak, olyan anyagokat készített, amelyeket az országos döntéshozó fórumok elé terjesztettek az érintett megyék gazdasági és közigazgatási ügyeiről. A fórum által tett javaslatok közül sok bekerült az ebben az időszakban elfogadott törvényekbe” – mondta a Hargita megyében képviselői mandátumot szerzett miniszter.
A három székely megyében élő román szervezetek képviselői azért gyűltek össze szombaton Marosfőn, hogy megvitassák a román közösség helyzetét, és intézkedéseket kértek nemzeti identitásuk védelmére.
A rendezvény résztvevői – a civil fórum mellett Hargita megyei román polgármesterek, tanárok és papok, illetve Adrian Jean Andrei prefektus – többek között azt állították, hogy „diszkriminációs és elnemzetlenítési törekvések” áldozatai. Szerintük a térségben élő románokat diszkriminálják, marginalizálják, és nincs esélyegyenlőség. Úgy vélték, jelen körülmények között a térségben élő román közösség a megszűnés szélére sodródhat.
„Apartheidféleségről” beszélnek
A román akadémia Etnikai Problémákat Kutató Európai Központjának igazgatója, Radu Baltasiu úgy fogalmazott: „az elmúlt huszonöt év legfőbb eredménye egy uralt kisebbség és egy uralkodó többség kialakulása, egy etnikai alapú, középkori jellegű kulturális és intézményi apartheidféleség megjelenése.”
A résztvevők memorandumot fogadtak el, amelyben „szeparatizmussal” vádolják a magyarokat, amelyet a pártközi alkuk nyomán az állami hatóságok elnéznek, és azt kérik: dolgozzanak ki országos stratégiát a magyar többségű megyék román lakosai nemzeti identitásának megőrzésére. Emellett egy, a Romániában kisebbségben élő románok ügyeivel foglalkozó kormányzati főosztály, valamint egy, ezen közösség helyzetét tanulmányozó elnöki és kormányzati tanácsosi tisztség létrehozását követelik.
Emellett azt kérik, hogy a román kormány erősítse meg a román állami szervek – köztük a hadsereg és a rendfenntartó szervek – jelenlétét, és ne engedjen a prefektusok leváltására irányuló RMDSZ-es követeléseknek, „mivel ők az egyetlenek, akik figyelemmel kísérhetik és megtorolhatják a román állammal szemben ellenséges akciókat”. A memorandumban azt áll: annak ellenére, hogy ezt de jure nem fogadják el, a magyar autonómia de facto létezik a térségben, a román állam reakciójának hiánya miatt pedig „a magyar közösség vezetői egy románok nélküli Székelyföld identitását hirdetik”.
Hangulatkeltés helyett munka
„A memorandumoknál jobban szeretem a munkát” – reagált a Marosfőn elhangzottakra a Krónikának Borboly Csaba. A Hargita Megyei Tanács elnöke Horváth Istvánt, a Kisebbségkutató Intézet elnökét idézte, aki egy kutatást ismertetve úgy fogalmazott, Hargita megyében nincs konfliktusos helyzet, együttélés helyett pedig egymás mellett élésről lehet beszélni, ennek egyik oka pedig az, hogy a Hargita megyei települések vagy döntően magyar vagy pedig döntő mértékben román többségűek.
„A román többségű helységek az Európában szavatolt helyi autonómia elve alapján ugyanúgy élhetnek lehetőségeikkel, mint a többi önkormányzat, a megyei közgyűlés pedig ennek jegyében keresi az együttműködés lehetőségeit” – fogalmazott Borboly Csaba.
Emlékeztetett: kezdeményezték a Kelemen–Görgényi Közösségi Fejlesztési Társulás megalapítását Hargita megye északi települései számára, hogy közösen fejlesztési projekteket valósítsanak meg, elindították egy együttélési kódex kidolgozását, és a hívek számarányát figyelembe véve támogatják a felekezeteket, így az ortodox egyházat is, ugyanakkor külön kulturális pályázatot írtak ki román egyesületek, civil szervezetek számára, a forrásokat szintén arányosan osztva el. „Hangulatkeltés helyett a munkára kellene koncentrálni, mi ezt tesszük” – szögezte le a politikus.
Balogh Levente, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A mihályfalvi csoportra emlékeztek
Az érmihályfalvi csoport tagjaira emlékeztek pénteken délután Váradvelencén. A református templomban ökumenikus istentisztelet keretében szolgált Farkas Antal parókus lelkész és Curaliuc Demeter római katolikus plébános. A templomi együttlétet követően a megemlékezők átvonultak a velencei római katolikus kultúrotthonba, amelynek előcsarnokában áll a tábla, ami emléket állít a harmincegy politikai elítéltnek. Itt Biró Rizália RMDSZ-es szenátor szólt az áldozatokról, az ’56-os események utáni időszakról és a felelősségről, továbbá arról, hogy nekünk kötelességünk megőrízni azoknak az emlékét, akik életükkel fizettek az elnyomó és kizsákmányoló rendszerben.
Az 1956-os mihályfalvi események áldozatainak ítéletét a váradvelencei kultúrházban mondták ki 1958-ban. A harmincegy elítélt közül hármat, köztük Sass Kálmán és Balaskó Vilmos református lelkészt, valamint Hollós István tanárt halálra ítélték, kilencet életfogytiglani börtönre, a többieket 5 és 25 év közötti kényszermunkára ítélte a bíróság, melynek elnöke a szabóból lett hírhedt hadbíró, Macskássy Pál volt.
Végül Balaskó Vilmos ítéletét kegyelemből életfogytiglani kényszermunkára változtatták, Sass Kálmánt és Hollós Istvánt azonban 1958. december 2-án Szamosújváron agyonlőtték, porhüvelyeiket ismeretlen helyre temették. A többi elítéltet, köztük Számadó Ernő költőt, az ország különböző börtöneibe hurcolták, ahol embertelenül bántak velük, majd 1964-ben nyugati nyomásra felfüggesztették büntetésüket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bunta kiborította a bilit
Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester az általa vezetett önkormányzat működtette médiában (az Udvarhely című napilapban és Mihír.ro című helyi portálon) vágott vissza azoknak, akik kilátásba helyezték a kegyvesztését.
Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy az RMDSZ már rég keresi Bunta utódát, akinek jövő tavasszal lejár második polgármester mandátuma. Az utóbbi időben már nemcsak az udvarhelyi lakosok, a választók, hanem a pártvezetés belső köreiből is érkeztek kemény bírálatok az elöljáró menedzseri képességét és teljesítményét, illetve munkamódszereit illetően. Az Udvarhelyszéken mindenhatónak tartott Verestóy Attila szenátor, valamint Kelemen Hunor kabinetfőnöke is megfogalmazták kritikáikat Buntával szemben, miközben már felmerült egy potenciális RMDSZ-jelölt is, Arros Orsolya közgazdász, igaz, egyelőre inkább csak önjelöltnek tűnik.
Bunta mindenesetre tudomásul vette a neki elküldött selyemzsinórt, ezért le is mondott az udvarhelyszéki RMDSZ alelnöki tisztségéről. Azt mondta a házi sajtónak, hogy ő 25 évig fegyelmezett katona volt, ám most már ideje kiborítani a bilit, hisz azok, akik a Snagov-partján laknak vagy Budapesten élnek, mérgezik Udvarhelyen a levegőt. Egyértelműen Verestóyra, illetve polgármester-elődjére, Szász Jenőre célzott, hozzátéve: „Nem támogatom, hogy emberek elvtelenül meggazdagodjanak, főleg nem úgy, hogy közben a város szegényedik. Tegyük áttetszőbbé a közéletet. S ha emiatt szenvednem kell, benne van ez is a pakliban.” RMDSZ-en belüli kontraszelekcióról és nepotizmusról is beszélt, Antal István „örökös” udvarhelyszéki képviselőt is megemlítve, aki egy ideje erőteljesen nyomja előre a saját fiát a párton belül. „Szinte kizárólag a közösségért dolgozom, egyéb dolgom nincsen, a gyerekeim felnőttek” – mondta Bunta, aki szerint a pártvezetés mesterkedéseiből már sokuknak van elegük. „19 millió lejt kap az RMDSZ az országos költségvetésből. Jó lenne, ha annak legalább a harmada a helyi szervezetekhez kerülne. Ez esetünkben 200 ezer lejt jelentene, melyből szociális, közösségi és egyéb programokat lehetne szervezni. A háborúhoz ugyanis pénz kell. Ez a gondolatom nem mindenkinek tetszett. Ugyanakkor nem értettem azt sem, hogy miért léptünk ki a kormányból. Sok mindennel nem értek egyet, legutóbb a széki elnökségi ülésen is elmondtam ezeket és egyéb észrevételeimet” – közölte Bunta, majd a számára legfájóbb megyei szintű RMDSZ-es intézkedést kárhozatta: „A széki elnök anélkül, hogy konzultált volna velünk, a lemondott jogunkról, hogy megyei elnököt válasszunk. Most Udvarhelyen lett volna a sor. Amúgy is legutóbb két csíki mandátum volt. Szükségünk lett volna erre, mert Udvarhelyt tekintve a dolgok az utóbbi időben nem mentek túl jól”. Következett azon esetek felsorolása, amelyek során a székely anyaváros hátrányt szenvedett a megyeszékhely Csíkszeredához képest.
Bunta azt sem érti, miért őt vádolják azzal, hogy politikailag nem elég aktív, mikor a Bukarestben lakó Verestóy szenátor elnökölte széki RMDSZ-nél tavaly szeptember óta nem volt elnökségi ülés. Továbbá: „Még meg is értem, hogy az MPP-vel egyességet köt az RMDSZ, de azt nem tudom elfogadni, hogy az MPP volt elnöke véleményt mondjon arról, ki legyen Udvarhelyen a polgármester, sőt azt hangoztatja, ő fogja jelölni a következő polgármestert.” Bunta állítja, hogy nyolc év alatt megállította a szabadrablást, elzárta a csapokat, és ez fáj nagyon sok embernek. Azoknak kellene visszavonulniuk, akik a színfalak mögött madzaghúzogatással, intrikákkal élnek. „Soha nem szerettem politizálni, mindig egy olyan eszközként kezeltem a politikát, mellyel változtatni lehet a világon. Most viszont azt mondom, emberarcú szervezet kell, a politikus emberközelivé kell váljon, nem ingatlanok lenyúlásával és kisajátításával kell foglalkozni” – mondta.
itthon.ma//erdelyorszag

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Az aradi vértanúk emléknapja
1849. október 6-án érte el tetőpontját az 1848–1849-es szabadságharc megtorlása. Aradon ezen a napon végeztek ki tizenhárom honvédtisztet, ugyanakkor Pesten gróf Batthyány Lajost, az első felelős miniszterelnököt. A nemzeti gyásznapon a vértanúkra emlékezik a magyarság. Volt, ahol már vasárnap vagy tegnap tartottak megemlékezést.
Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András, Ferenc József egykori lovaglómesterének büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták. Az ítéletet október 6-án hajtották végre, akkor végezték ki a 13 főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáróhellyé vált. Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot azért nem végezték ki, mert a fogságban megtébolyodott, és a várbörtönben meghalt. A szabadságharc utáni megtorlások során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat „in effigie” végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a hatáskörét túllépő Haynaut. A magyar kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Az aradi tizenhármak állhatatossága és emberi ereje példamutató kell hogy legyen a felvidéki magyarságnak ahhoz, hogy választ tudjon adni a kihívásokra – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke vasárnap Révkomáromban a városi művelődési központban rendezett megemlékezésen. A pártelnök óriási emberi teljesítménynek nevezte a szabadságharc legfőbb katonai vezetőinek azon döntését, hogy – bár lehetőségük lett volna rá – mégsem menekültek el, vállalták a halált, így alacsonyabb rangú katonák egész sorának az életét mentették meg azzal, hogy a hatalom nem rajtuk hajtotta végre tervezett retorzióit. Mindegyikük férfiasan helytállt, mindegyikük óriási emberi erőről tett tanúbizonyságot – jelentette ki. A politikus kihívásként említette a felvidéki magyar oktatásügyet kedvezőtlenül érintő mai folyamatokat. Hangsúlyozta: a felvidéki magyarság jövője a kultúrájában és az oktatásban fogalmazódik meg, s a közösségnek ezért össze kell fognia iskolái érdekében, és az aradi vértanúk emberi erejét és állhatatosságát felmutatva nemet kell mondania iskolái bezárására. Vértanúink cselekedetei, becsületességük, emberi tartásuk a mai kor embere számára is zsinórmértékül szolgál – mondta Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára tegnap a budapesti Március 15. téren a Hátrahagyottak emlékezete című szabadtéri kiállítás megnyitóján. Hozzátette: a forradalom és szabadságharc véráztatta csataterein és ütközeteiben a halál árnyékában egy új szabadságért küzdeni akaró és azért harcolni képes nemzet született. Kijelentette, meg kell emlékezni az aradi vértanúk hozzátartozóiról is, hisz ők a feldolgozhatatlan veszteségüket követően céltudatosan továbbvitték az 1848–49-es szabadságharc legfőbb mozgatórugóját: a magyar szabadság mellett tett hitet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Tanévkezdés a Köteles utcában
Hétfő délelőttől ismét pezseg a (diák)élet a Köteles Sámuel utcában: 10 órától a hagyományos, ünnepélyes nyitóünnepséggel kezdetét vette az új tanév a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.
Az – ugyancsak tradicionálisan – jó hangulatú tanévnyitón zsúfolásig telt nézőtér előtt lépett a Stúdió Színház színpadára az egyetem két tanára, ugyanakkor az ünnepély két ceremóniamestere: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba, akik a számos zenei produkcióval gazdagított évnyitót vezették.
A felszólalók közül sorrendben elsőként az intézmény rektora, Sorin Crisan szólalt fel, aki az újdonsült elsőéveseket, mester- és doktorképzős hallgatókat, valamint az egyetem tanárait, illetve a megjelent vendégeket, kollégákat – Markó Bélát, Dávid Lászlót, Kelemen Andrást, Béres Andrást – köszöntötte és elmondta: művészeti oktatásban, konferenciákban, fesztiválokban gazdag tanévet kíván mindenkinek.
Koós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja a múltra emlékezett, az intézmény elődjének 1946-os megalapítására, és emlékeztetett arra, hogy minden korban, társadalomban igényelték a művészeteket, a kultúrát.
Dana Lemnaru, a román tagozat igazgatója hozzátette: minden tanév egy új kezdet, minden évben egy új generáció talál otthonra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, amely ugyan nem tökéletes, de az általa nyújtott szakmai felkészítés révén ahhoz közel áll. – Nem ígérhetjük, hogy az itt töltendő évek alatt felléphetnek szerepálmaikban, de sok olyan kisebb szerepet kapnak majd, amelyek felkészítik önöket erre. Azt azonban megígérhetjük, hogy egy pillanatig sem fognak unatkozni. Nagyszerű kollégák, tanárok segítik majd önöket egy olyan egyetemen, amelyen életre szóló barátságok, hosszan tartó kapcsolatok születtek, számtalanszor az elmúlt évek során. Mert a célunk közös – hallottuk Dana Lemnarutól, majd Molnár Tünde orgonajátéka zárta a hétfő délelőtti rendezvényt: a marosvásárhelyi művésznő az idén nyolcvanéves Terényi Ede által neki írt művének egy részletét játszotta el.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

A szabadság szentjeire emlékeztek
Az aradi vértanúkra emlékezetek október 5-én, hétfőn délután a Szent László Egyesület által szervezett előadással. Az eseménynek a váradi Partiumi Keresztény Egyetemen adott helyet.
Az 1849. október 6-i eseményekre, a tizenhárom aradi vértanúra emlékeztek meg mindazok, akik részt vettek a Szent László Egyesület által szervezett hétfő délutáni rendezvényen. Az emlékezőket Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke köszöntötte, majd Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke osztotta meg gondolatait. Mint elmondta, október 6-án, október 23-án, március 15-én Erdélyben és Kárpát-medencében, de szerte a világon a szabadságra emlékeznek. „Olyan helyen élünk, ahol gyermekeinknek nagyon zsenge korban meg kell tanulniuk, hogy mi is a szabadság. Harcolni kellett, harcolunk és valószínű a jövőben is harcolni kell majd a szabadságért, amelyért az aradi tizenhármak életüket adták. Fontos, hogy ne feledjük el a szabadság szeretetét, hogy gyermekeink megértsék, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet”. Aktuálpolitikai témára kitérve, Szilágyi Zsolt megjegyezte, hogy jelenleg az európai kereszténység megmaradásáért, Európa határainak megvédéséért is harcolni kell. „Mi magyarok a 1848-49, Trianon, 1956 vagy 1989 félsikere vagy sikertelensége miatt siránkozunk, de ilyenkor rá kell döbbenünk arra, hogy boldog csak az a nemzet lehet, amelynek vannak szabadsághősei, mert ők tartják bennük a hitet, ők nyújtanak példát, elszántságot és ők adnak nekünk erőt” – tette hozzá végezetül.
Előadás
A beszédeket követően a meghívott békéscsabai művészek – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szőke Pál és Tomanek Gábor – dokumentumműsorukban felelevenítették az 1849-es eseményeket, eredeti dokumentumok és iratok, jelentések, napló, levél és beszéd részleteken keresztül. Az előadásból kiderült, mi történt Aradon az ítélet előtt, közben és utána, hogyan zajlott a kivégzés és elhangzott a 13 vértanú utolsó mondata is. A történelmi részletekben gazdag előadásból még az idősebb korosztály is megtudhatott új részleteket. A megemlékezést a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok fellépése színesítette, a két kórus alkalomhoz illő dalokat énekelt.
P. Nagy Noémi
erdon.ro

Harmincéves a Hahota
Ezelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is.
Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti.
Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet.
De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben.
A kényszerszünet vége
A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.)
Újra a régi...
A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést.
A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik.
Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere.
Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én).
Hahotások három évtizede
Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Visszakozna Ponta kvótaügyben (Menekültválság)
A kormányfő szerint Románia hibázott, amikor Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a befogadási kvóták ellen szavazott az Európai Unió igazságügyi és belügyminisztereinek szeptemberi rendkívüli tanácskozásán. A miniszterelnök egyébként hétfőn a parlament két házának együttes ülésén is hasonlóan fogalmazott.
Victor Ponta egy hétfőn késő este közvetített televíziós interjúban nem vitatta a riporternek azt a kijelentését, hogy „hiba volt” Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával egy csoportba kerülni, és kijelentette: a rossz döntésért közösen viseli a felelősséget Klaus Johannis államfővel. „Azt gondolom, hogy ez a fejezet véget ért, és megtanultuk belőle, hogy nem kell föltétlenül Magyarországgal lennünk a többiek ellen” – idézte a kormányfő szavait a Rador hírügynökség. Victor Ponta hozzátette: azt kell mérlegelni, hogy mit lehet nyerni akkor, ha nem szegülnek szembe Európával. A kormányfő magyarázata szerint nagyon nehéz lett volna visszakozni, miután Klaus Johannis államfő bejelentette, hogy Románia ellenzi a kötelező kvótákat. Úgy ítélte meg ugyanis, hogy ez nem olyan téma, amelyben konfliktust kell vállalnia az elnökkel. A miniszterelnök kifejezte reményét, hogy Romániát nem „állítják sarokba” Európában álláspontja miatt. „Ez nem jelenti azt, hogy hallgatnunk kell Schengen kérdésében. Nem korrekt, ami a schengeni csatlakozás ügyében velünk történik” – mondta arra utalva, hogy Románia 2011 óta teljesíti a schengeni övezethez való csatlakozás feltételeit, de az EU néhány tagállama továbbra is ellenzi felvételét. Victor Ponta elmondta, Románia nem mondott le arról a szándékáról, hogy csatlakozzék a schengeni övezethez, de Németország és Franciaország eddig „nem jelezte, hogy támogatná” ezt a törekvést, és Romániának ezt tudomásul kell vennie. Ezért Románia nem is ragaszkodott ahhoz, hogy az igazságügyi és belügyminiszterek következő tanácskozásán ez a téma napirendre kerüljön.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Egy államtitkár leváltását az RMDSZ-szel szembeni szankcióként lehet értelmezni"
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke úgy látja, hogy Laczikó Enikő államtitkár leváltását úgy is lehet értelmezni, mint a kormány szankcióját a bizalmatlansági indítvány megszavazása miatt.
Kelemen Hunor keddi aradi sajtótájékoztatóján a Mediafax kérdésére, miszerint meglátásában lehet-e úgy értelmezni Laczikó Enikő államtitkár leváltását, mint a kormány szankcióját amiatt, hogy az RMDSZ megszavazta a parlamentben a bizalmatlansági indítványt, úgy vélekedett: "Nem lenne tragédia ez a leváltás, de rögtön a parlamenti szavazás után történt, tehát így lehet értelmezni, és senki nem téved, ha így értelmezi".
A szövetség elnöke hozzátette: az RMDSZ "elkönyvelte a kormánynak ezt a húzását is", és a szövetség ezentúl is "felelős ellenzéki alakulatként" fog megnyilvánulni.
"Ha vannak olyan tervezetek, amelyeket érdemes támogatni, mint amilyen az adótörvénykönyv is volt, támogatni fogjuk, de megbüntetjük a kormányt, ha hibázik, vagy a dolgok nem mennek jól" – fogalmazott Kelemen.
Arra a kérdésre, hogy várhatók-e más változások a kormánytisztségeket betöltő RMDSZ-esek esetében, a szövetség elnöke azt mondta, reméli, nem lesznek már hasonló döntések.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára azzal vádolta meg a kormányt, hogy azzal bünteti a szövetséget, amiért a Ponta-kabinet ellen voksolt, hogy leváltja kormányzati képviselőit, és ismételten azt kérte Klaus Johannis államfőtől, hogy kössenek kisebbségi paktumot.
"Két nappal ezelőtt, a bizalmatlansági indítványról szóló szavazáson az RMDSZ a kormány ellen szavazott, és rövid idő után elkezdődött a szövetség képviselőinek a leváltása a kormányzati struktúrákban betöltött vezetői tisztségekből. Laczikó Enikő államtitkárt annak ellenére váltották le az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának éléről, hogy az intézmény vezetői széke attól függetlenül az RMDSZ-é volt, hogy a szövetség kormányon volt-e vagy sem" – hangsúlyozta Kovács Péter a Mediafaxhoz pénteken eljuttatott közleményében.
Népújság (Marosvásárhely)

Megfigyelt művészek
Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészeti hálózatának nyomai a volt Szekuritáté irattárában
Kurátor: Madalina Brasoveanu
Hely: B5 Stúdió, Marosvásárhely, Bolyai tér 5.
Megtekinthető: 2015. október 9 – 28. között. Megnyitó: péntek, október 9., 18.00 óra.
Mivel nem létezik olyan ártatlan archívum, amely garantálná az objektív és el nem torzított történelmi igazság megőrzését, a múlt képét "úgy, ahogy az megtörtént", a dolgok egyre bonyolódnak a volt politikai rendőrség archívumai körül. Mint bármely más archívumnak, ennek is megvan a maga rendeltetése, amely hatalmi eszköz voltából fakad; ez a státus a volt totalitárius politikai rendszerrel összeszövődve az archívum dokumentumait közvetlenül hasznosnak és hatékonynak mutatja (lévén, hogy a társadalmi szféra totális ellenőrzését volt hivatott megszervezni). Másrészt, ez a státus egy mitologizáló nyilvános percepciót gerjeszt, amely helyenként túlzásokkal és előítéletekkel terhes. Miközben eredetileg arra hivatottak, hogy történelmi forrássá váljanak, ezek a dokumentumok sajátos módon provokálják az archívumkutatást magát: ugyanis bármely titkosszolgálat által előállított dokumentumok – jelen esetben a Szekuritátéról van szó – nemcsak hogy nem azért voltak kitalálva, hogy történelmi adatokat közvetítsenek, hanem, sok esetben, nem beszélnek önmagukért, félrevezethetnek vagy akár hazudhatnak is. A titkosszolgálat számára, mely egy olyan politikai hatalom szolgálatában állt, amelynek stabilitása attól függött, hogy mennyire volt képes megvédeni és fenntartani saját, valóságról szóló fiktív konstrukcióját, akár a külvilággal szemben, akár a közvetlen tanúk szemében, az igazság manipulációjának a problémája ontológiai dimenziókat ölt. Másrészt, az ilyen archívumhoz való társadalmi viszonyulás, melyet többnyire megpecsételt a mitologizáló hajlam, mesterséges módon átviszi szimbolikáját a dokumentumokra: felnagyított jelentés jön létre, pusztán abból adódóan, hogy "szigorúan titkos"-ként hozták létre és őrizték meg őket.
Kiállításunk a Nagyvárad – Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy művészhálózatnak a volt Szekuritáté archívumában fellelhető nyomait kutatja, és az említett művészeti központok hetvenes és nyolcvanas évekbeli tevékenységeit tanulmányozó tágabb kutatásba íródik be. A kiállításra kiválogatott dokumentumok nem képviselik arányaiban sem a művészek követési dossziéinak a mennyiségét és tartalmát, sem a volt Szekuritáté archívumában lévő kulturális tematikájú dossziék számát. Ezek a dokumentumok, közvetlenül vagy érintőlegesen, fontosak lehetnek a kortárs romániai művészettörténet számára. Az itt bemutatott levéltári anyagok sorrendje nyilván nem felel meg annak, ahogy ezek az eredeti dossziékban találhatók, hanem újrarendezés eredménye, amelyet néhány konceptuális vagy narratív vonulat határoz meg, és amit több tíz dosszié és több száz oldal tanulmányozása után alakítottam ki. Ott, ahol lehetséges volt, más típusú forrásokból származó anyagot is kiállítottunk: részleteket a művészekkel készült interjúkból, mail-art munkákat a személyes archívumaikból, egyes munkákról készült dokumentáló jellegű fényképeket stb. Az eredmény: szekvenciák gyűjteménye, amelyek részben meggyőzőek, részben bizonytalanok, egyesek túl sokat mondanak vagy túl sokat hallgatnak el – egy előírt ritmus alapján, melyet a legtöbb esetben az archívum kényszerei diktáltak; az archívumé, amely a tények adott témákban mutatkozó szegényességét egyesíti a más témákban igen jelentős archívumi anyagok túltelítettségével.
A kiállítás a volt Szekuritáténak a korabeli művészettel való viszonyát szándékszik demisztifikálni: az itt bemutatott esetekben nem maga a művészet volt a megfigyelt, hanem a magyar nacionalizmus, amellyel a művészeket gyanúsították. Bármely kiállítás a maga diskurzusát a kiállított tárgyak által építi ki, amelyek a referensei, és ugyanakkor, egy bizonyos pontig, a diskurzus anyagát is képezik. Ez a kiállítás a saját kiállított tárgyait kívánja szabotálni, bemutatja és egyszersmind megkérdőjelezi őket, lévén, hogy bizonytalan anyagot exponál, melyet ellentmondó jelentések terhelnek. A dokumentumoknak a kiállító-teremben való elhelyezéséből fakadó legnagyobb kockázat a túlnagyítás, amely a hozzáférés módjának megváltoztatásából adódik: a "szigorúan titkos"-ból a nyilvánosba, továbbá azoknak a kevéssé áttekinthető körülményeknek az összefonódásaiból is adódik, amelyek eldöntötték, hogy éppen ezeket a dokumentumokat állítsák ki és őrizzék meg (és nem másokat) ebben az archívumban. Ezeknek a dokumentumoknak az áthelyezése a "szigorúan titkos" státusból egyenesen a történelembe, alapvető történelmi forrássá avatva őket, ugyanazt a kockázatot hordozza. Azt gondolom, hogy a kiállítás fő szerepe az kellene legyen, hogy ezt a dokumentumanyagot kiemelje a misztifikáló elszigeteltségéből és visszahelyezze a nyilvánosságba, tegye láthatóvá, visszaszerezhetővé, szervessé, valamint járuljon hozzá a nyilvánosság megerősítéséhez.
A kiállított dokumentumok a következő művészek megfigyelési dossziéiból származnak: Antik Sándor (Alexandru), Baász Imre, Elekes Károly, Ferenczi Károly, Szörtsey Gábor.
A kiállítást a Transilvania Regionális és Pluralista Kutatások Központja támogatta.
A kutatást a kolozsvári Plan B Alapítvány támogatta.
Madalina Brasoveanu
Népújság (Marosvásárhely)

Kastélyhasznosítás Erdélyben
Műemlék-felújítás az idő szorításában
Múlt hét végén a gernyeszegi Teleki- kastélyban megtartott történelmi konferencia keretében művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok a visszaszolgáltatott kastélyok, udvarházak fenntartási gondjairól, újrahasznosítási lehetőségeiről is tanácskoztak.
Amint a barokk kastély tulajdonosa, gróf Teleki Kálmán a többi között kifejtette, annak tudatában vállalta fel a Maros ékköveként is emlegetett műemlék épület visszaigénylését, hogy a befektetései és a fenntartási költségek nem térülnek meg egykönnyen. Őt a múlt iránti elkötelezettség, az épített örökség megmentése, a kastély régi fényének visszaadása ösztönözte. A tanácskozás résztvevői két pozitív példát is megismerhettek. A görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei múzeum igazgatója, Soós Zoltán ismertette, mint kifejtette, az ingatlan fenntartási költségeit öt éve a megyei tanács finanszírozza. Az újrahasznosítási terveket 11 millió eurós európai uniós projektből valósítják meg.
A Kálnoky-vadászkastély
A másik példa egy olyan Kovászna megyei udvarház, melyet pályázásból és saját hozzájárulásból újítanak fel. A Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója, Magyarósi Imola a miklósvári Kálnoky-birtok folyamatban lévő felújítási munkálatairól beszélt, illetve látta el hasznos tanácsokkal az érdeklődőket. Az alapítvány ügyvezetője a Kálnoky család egykori vadászkastélyát ismertetve elmondta, a 17. században reneszánsz stílusban épült udvarházat a 19. század elején klasszicista stílusban átépítették, a jelenlegi formáját a 20. század elején nyerte el. Az államosítás előtt az ingatlan többször cserélt gazdát, utolsó tulajdonosának – egy bukaresti pénzügyminiszter – a leszármazottai nem igényelték vissza, így az ingatlan a baróti önkormányzat tulajdonában maradt. Az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet a baróti önkormányzat 2004-ben a teljes felújítás terhe alatt adta haszonbérbe negyvenkilenc évre a Kálnoky Alapítványnak, melyet az ősei szülőföldjére visszatérő Kálnoky Tibor gróf létesített. Amint az ügyvezető elmondta, a tulajdonos időben megrendelte a felmérési tanulmányokat, terveket, dokumentációkat, így a Norvég Alap tavalyi kiírása alkalmával majd’ minden olyan dokumentációval rendelkeztek, amely a pályázat leadásához szükséges volt. A Norvég Alap átfogó céljai a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a kétoldalú kapcsolatok erősítése a támogató és a kedvezményezett országok között. A korabeli bútorzat beszerzését is magában foglaló pályázatot a kiírást követő második hónapban le is adhatták, ami egyébként elképzelhetetlen lett volna, ugyanis a kiírás nagyon sok olyan dokumentációt feltételezett, aminek beszerzése több hónapig is elhúzódhat. Amint a Kálnoky Alapítvány ügyvezetője hangsúlyozta, esélytelenek lettek volna az 1.120.000 euró elnyerésére, amiből százhúszezer euró az önrész, amit hitelből teremtett elő a jelenlegi tulajdonos. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, szeretnék, ha az épület Erdővidék kultúrájának fontos helyszínévé válna. Ugyanakkor az erdélyi felmenőkkel is rendelkező Károly brit trónörökös számára is kialakítanak egy lakosztályt. Az alagsori boltíves pincehelyiségben konyhát, kávézót/borozót terveznek kialakítani.
Amint az ügyvezető elmondta, a felújítási munkálatokat májusban kezdték el, és az egyéves futamidejű projektet 2016 áprilisáig be kell fejezniük, ami igencsak megfeszített munkaritmust igényel. Ez sokszor vezet olyan döntésekhez, amiket nyugodtabb körülmények között és rugalmasabb projekt keretében másképp oldanának meg. Mint kifejtette, az idő szorításában hozott elhamarkodott döntésekből levonják a tanulságot, mivel a hasonló műemlék épületek felújítása során a megkötések miatt igencsak sok nehézséggel szembesülnek a tervezők, kivitelezők egyaránt.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)

Újabb perrel támadnak (Holzindustrie Schweighofer-ügy)
A negyedik pert is elindították a Holzindustrie Schweighofer rétyi fűrészüzemének ügyében a beruházást ellenző civil szervezetek. Ezúttal az időközben megépült és már termelő telep hőerőművének környezetvédelmi engedélyét szándékoznak felfüggesztetni.
A legfrissebb per keresetét szeptember kilencedikén nyújtotta be a kolozsvári törvényszékhez közösen az E-JUST, a Bankwatch Romania, a Greenpeace Romania és a Neuer Weg szervezet. Az alperes ez alkalommal Kovászna Megye Tanácsa, valamint az osztrák óriásvállalat tulajdonában lévő Bioelectrica Transilvania cég. A környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek a Neuer Weg honlapján megjelent tájékoztatás szerint azt szeretnék elérni, hogy az ítélőszék időszakosan függessze fel a fűrésztelepen bioenergia-termelés alapon működő hőerőmű környezetvédelmi engedélyét, majd – mint írják – a dokumentum semmissé tétele a céljuk.
Hans Hedrich, a fogarasi Neuer Weg Egyesület alelnöke lapunk érdeklődésére kifejtette: a szeptember elején elindított bírósági eljárást arra alapozzák, hogy az engedélyezés során a hatóságok nem tartották be az Európai Unió egyes vonatkozó előírásait. Azzal, hogy a fűrésztelep, illetve a hőerőmű környezetvédelmi engedélyeztetését külön folytatták le, az uniós szabályok ellen vétettek, melyek tiltják ezt az eljárást. Hedrich hozzátette: a hőerőművel ugyanakkor a környéken lévő Natura 2000 besorolású területeket is veszélyezteti a fűrésztelep. Ennek bizonyítása a felperesek feladata, így hamarosan egy tanulmányt kell elkészíttetniük, amelyből kitűnik, hogy helytálló a megállapítás. Érdeklődésünkre, hogy mikor várható az első tárgyalás a legfrissebb perben, Hedrich elmondta: reményeik szerint a kolozsvári ítélőszék egy hónapon belül megejti azt. A választás egyébként nem véletlenül esett Kolozsvárra, a környezetvédelmi szervezetek ugyanis azt tapasztalták, hogy a bukaresti bíróságokkal ellentétben, itt nincs annyi időhúzás. Sajnos, a fővárosban azt kellett látniuk, hogy több hónap késéssel kerítettek sort az első tárgyalásra, majd azt követően halasztás halasztást ért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Táncjáték az aradi 13-ról
Október 5-én este Aradon került színre a 13 című táncjáték, október 6-án a kolozsvári magyar opera színpadán láthatta a közönség, hogy aztán, a közelebbi jövőben Budapesten, Temesváron, majd remélhetőleg szerbiai Zentán, a szlovéniai Lendván és másutt is bemutassák.
Biztos vagyok benne, hogy ez a kiváló produkció mindenütt sikert arat majd.
Az aradi tizenhárom vértanú történetét többször és többféleképpen feldolgozták már, táncjátékban azonban, tudomásom szerint, most először. A „most” ezúttal jó pár hónapot jelent, hisz az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Tabán táncegyüttes és a szabadkai Juhász zenekar közös produkcióját már láthattuk egyszer Aradon. A három ország magyar művészeinek összefogásából létrejött kitűnő (mostanra már „beérett”) előadás azonban ezúttal is vastapsra ragadtatta azokat is, akik már látták, és azokat is, akik most látták először. Sőt: minél többször látja a néző, annál inkább felfedezi az előadás „ízeit”, komponenseit, mondandóját. A tánc ugyanis sajátos művészet, sajátos kifejezési eszközökkel, nehéz a nézőnek szavakban elmondania, jelenetről jelenetre a darab történéseit – a fontos, hogy nagyjából ráérezzen a „cselekményre”, amelyet amúgy a történelemből is ismer: a szilaj harctéri küzdelem után az elfogatás, börtön, majd a kivégzés következik. Az egyórás előadás nem mesél el egyéni sorsokat – lehetetlen felfedezni, hogy a (nem véletlenül) 13 táncos közül ki melyik vértanút eleveníti meg. Csak egyetlen szereplő, Haynau (Móricz Bence aranysarkantyús táncos) különül el mind viseletével, mind a táncát kísérő zenével. Az élő zenét a kitűnő, héttagú szabadkai Juhász zenekar szolgáltatja, a dallamok közt román (a közismert Periniţa) és egy ugyancsak közismert (szerb) Bregovics-szám, sőt francia sanzon is szerepel számos – a győztesek diadalát megjeleníteni hívatott – német–osztrák, és persze a gerincet alkotó magyar zeneszámon kívül. Elhangzik két, József Attila verseire komponált dal, amelyek meglepően jól illeszkednek az előadásba. Egyetlen női szereplő lép fel (anya, feleség, testvér, szerető? – a Nő), Gál Nóra egyaránt jól énekel és táncol.
A rendkívül látványos előadás végén a társrendező, az aradi Tapasztó Ernő bemutatta az előadás szereplőit, a táncosokat – Gazsi László, Szilágyi András, Győri Krisztián, Gál Zoltán, Nagy Márton, Baracsi Gergő, Horváth Dániel, Németh Antal (aranysarkantyús táncos), Balogh Dávid, Harmati Patrik, Szabados Tamás, Földesi Márton, Molnár Bálint –, a Juhász zenekart – Juhász Gábor, Juhász Gyula, Dvoracsko Szebasztian, Vas Endre, Ölveczky Tamás, Barity Zorán, Cimber Ferenc –, végül a rendező-koreográfust: Farkas Tamás örökös Aranysarkantyús táncost, a Népművészet ifjú mesterét. Sajnos, ritkán találkozunk velük, bár megérdemelnék, hogy megjegyezzük nevüket.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

„A magyar kultúra ismét teret kap”
Ünnepélyesen is megnyitották tegnap délben az Árkádia Bábszínházban a Nagyváradon immár másodízben megszervezett Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a II. Fux Fesztet.
Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője köszöntötte a jelenlévő gyerekeket, felnőtteket, az eseményen résztvevő bábtársulatok tagjait. Külön üdvözölte Seres Lajos bábművészt, akinek a nagyváradi bábjátszásban fontos szerepe van, és szívükhöz közel áll, illetve Jankó Szép Noémi képzőművészt, aki az idei Fux Pál-díj megalkotója. A szakértő zsűrit is bemutatta, melynek tagjai – Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező, színész, bábszínész és Horányi László színész, előadóművész – a versenyprogramban szereplő előadásokat értékelik. Egyébként a Fux Feszt programjában összesen hat verseny- és tizennégy vendégelőadás szerepel. Mint elhangzott, újdonságnak számít, hogy az idei, hatnapos rendezvénysorozaton pedagógusokból – Farkas Tünde, az Orsolya óvoda igazgatója, Veszprémi Emőke tanítónő és Pető Csilla tanfelügyelő – és gyermekekből– Kiss Virág Sára (8 éves), Boros Dóra (11 éves) és Tamás Gergely (16 éves) – álló zsűri is értékeli a bábelőadásokat. A diákokat pályázat révén választották. A feladatuk az volt, hogy röviden meg kellett fogalmazniuk, szerintük milyen egy jó bábelőadás.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója beszédében azt hangsúlyozta, hogy ez a találkozó kiváló lehetőség arra, hogy a hivatásos bábtársulatok megtekinthetik a végzős bábszakos diákokat, ugyanakkor lehetőség a fiatal pályakezdők bemutatkozására és a tapasztalatcserére is.
Huszár István nagyváradi alpolgármester közvetlenül, humorosan szólt a jelenlévőkhöz, jókedvre derítve mindenkit. „Kerestem, hol van a zsűri, de aztán rájöttem, hogy tagjai gyakorlatilag itt ülnek az első sorokban, hiszen úgy gondolom, hogy ebben a hivatásban a gyerekeknek kell megfelelni” – fogalmazott. Felelevenítette azt az időszakot is, amikor kb. 40 éve még gyermekként lépett ebbe a bábszínházba, és azt tapasztalta, hogy azóta igen sok bútordarab és kellék azért még ugyanaz… „Úgy gondolom, hogy ez a rendezvénysorozat bizonyítéka annak, hogy a nagyváradi magyar kultúra ismét teret kap. Teret a gyermekek számára, a tánc számára és a kulturális rendezvények számára is. Mi sem jobb bizonyítéka ennek az, amit a Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyváradi Táncegyüttes tesz, és nemcsak a nagyváradi magyarságért, hanem hírünket viszik a határon túlra is”– hangsúlyozta Huszár.
A zsűri három kategóriában díjaz: a fesztivál nívódíját a legjobb előadásért, a Fux Pál-díjat a legszebb látványért, illetve a legjobb alakításért ítélik oda. A pedagógusokból és a gyermekekből álló zsűri pedig szubjektív véleménye szerint fog majd választani.
A nyitóünnepséget a szatmárnémeti Brighella Bábszínház Cseresznyevirág című, japán népmesét feldolgozó bábelőadás koronázta meg.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ember nem változik
Székely Csaba drámaíró szeptemberben Vitéz Mihály című drámájával elnyerte a Színikritikusok Díját Magyarországon. A szerzővel a drámáról, a román–magyar Erdély-képről beszélgettünk legújabb díja kapcsán.
– Vitéz Mihály című drámája a Színházi Kritikusok Céhe által immár 35. alkalommal átadott gálán elnyerte a legjobb új magyar dráma avagy színpadi szöveg díját. Az elmúlt években kapott elismerésekhez viszonyítva mennyiben más ez a díj?
– Én mindegyiknek örülök, hiszen egyik sem úgy jön, hogy számítok rá, hanem mindig meglepetésként ér. A Színikritikusok Díja különösen értékes díjnak számít a színházi szakmában, mivel politikától független, és a végeredmény titkos szavazással dől el. Senki sem szólhat bele a jelöltek névsorába, még a Színházi Kritikusok Céhének elnöke sem. Bármelyik kritikus, aki látott legalább kilencven előadást az adott évadban, szavazhat, és a szavazás eredménye csak a díjátadó gálán derül ki. Később pedig nyilvánosságra hozzák az összes szavazatot, tehát nemcsak független és titkos, hanem átlátható is.
– Mi a Székely Csaba-drámák sikerének titka?
– Einstein mondta egyszer, hogy nem sikeresnek kell lenni, hanem hasznosnak. Én is ezt próbálom tenni, a siker és annak mibenléte nem igazán érdekel. Meg különben is ez múlandó, mint a szépség. Nagyon ritka, hogy valaki élete végéig sikeres maradjon. Szenvedélyesen szeretem a munkám, és akkor is csinálni fogom, ha majd kevesebb figyelem irányul rám.
– Honnan származott az ötlet a Vitéz Mihályhoz?
– Érdekelt a története. Hogyan került Erdély trónjára egy havasalföldi vajda? Milyen volt a viszonya a székelyekkel, és hogyan tudta őket a magyarok ellen fordítani? Olvasni kezdtem róla, és időközben a szombathelyi Weöres Sándor Színház kiírt egy drámapályázatot, én meg gondoltam, hogy ha már így állunk, érdemes lenne drámát írni ennek a Mihálynak a történetéből. Egyrészt szerettem volna, hogy mások is megismerhessék ezt az embert és a korabeli viszonyokat, hogy összehasonlíthassák a mával. Másrészt izgalmasnak tűnt kipróbálni a történelmi dráma műfaját. De hogyan csináljam, hogy a közönség ne aludjon bele? Kitaláltam hát hozzá egy formát és egy nyelvet, és belevágtam.
– Mi érdekelte jobban, a 17. század vagy a mai kor átszűrve egy más történelmi korszak szűrőjén?
– Mielőtt írni kezdtem volna, előtte körülbelül két hónapot kutatómunkával töltöttem. Ez majdnem olyan izgalmas, mint az írás, mert az ember közben rengeteg érdekességre bukkan, csak közben gyűlik a türelmetlenség, hogy el kéne már kezdeni azt a drámát. Úgy érzem, elég sok információt gyűjtöttem ahhoz, hogy hiteles képet tudjak festeni arról a korról, de mégsem az volt a célom, hogy a kort lefessem. Törekedtem ugyan egyfajta történelmi hűségre, leszámítva a Buzescu-fivérek sorsát, de nem történelemleckét szerettem volna írni, nem realista művet akartam, hanem egyszerűen elmesélni egy sztorit, ami a mai nézőt is érdekelheti. Azért érdekelheti, mert megláthat benne olyan dolgokat, amelyek a mára is ugyanannyira jellemzőek, mint a 16–17. századra. Például a hatalom természete elég kevéssé változott azóta. Egyébként nem is hiszem, hogy ezek a dolgok változni tudnának. Akik a történelmet progresszióként, az emberiség fejlődéseként látják, azokat szerintem csak elkápráztatják a technikai eredmények. Maga az ember nem változik.
– Az erdélyi magyaroknak és románoknak más-más képe van az erdélyi történelemről. Van-e a Vitéz Mihálynak etnikai töltete? Lesz-e a darabnak román nyelvű bemutatója vagy ez nem tét egy színházi előadásnál?
– Mai szemmel kétségkívül van egy pikantériája annak, ahogy Mihály vajda idején a különböző etnikumú emberek egymással szembekerültek, de annak idején ez nem etnikai kérdés volt, és ezt érzékeltetni is próbáltam a szövegben. Ez egy shakespeare-i értelemben vett királydráma mai köntösben, tehát elsősorban nem az uralkodó nemzetisége, hanem a státusza a lényeges. A román és magyar történelemkép szempontjából viszont tényleg problematikus az egész, mivel én történelmi dokumentumok alapján írtam a drámát, és a mai román hivatalos történelemszemlélet gyakran köszönőviszonyban sincs ezekkel. Szerintem nagyon sok feszültség eltűnne a romániai magyarok és románok közötti viszonyból, ha sikerülne egy közös, mindkét fél által elfogadott történelemkönyvet összeállítani, de egyelőre ennek sajnos nincs sok esélye. Elmondom, miért gondolom, hogy nincs. Nemrég írtam egy új darabot a román–magyar viszonyról, és inspirációs forrásért néha ellátogattam Bogdan Diaconu román nacionalista politikus Facebook-oldalára, ahova be-beírogattam. Itt derült ki számomra, hogy a román és a magyar Erdély-történet azért tér el ennyire radikálisan egymástól, mert a dák–román kontinuitáselmélet nagyon szilárdan tartja magát. Valahogy így lehet összefoglalni román nacionalista szemszögből: van egy föld, ami háromezer éve a mienk, ti magyarok jöttetek, pár száz évre elvettétek tőlünk, aztán visszaszereztük, és most vigyázunk rá, hogy ne vegyétek el újra. Ennek a gondolkodásmódnak és lényegében a hivatalos román történetírásnak is az alapja a dák–román kontinuitáselmélet, és ezt a többség tényként kezeli. Mihály vajda is ezért lehet „nagy egyesítő”, nem pedig hódító, mert ő eszerint román földre érkezett, amit éppen mások bitoroltak, ő pedig kicsit visszaszerezte. Ha ezt a dákán kontinuitáselméletet valahogy sikerülne elég erős érvekkel kizárni az egyenletből, a két Erdély-kép automatikusan közelíteni kezdene egymáshoz, és békésebben élnénk. De megfosztani tőle a románságot olyan, mintha tőlünk el akarnák venni a honfoglalást, és helyette azt mondanák, hogy teszem azt, szláv törzsek rabszolgáiként kerültünk a Kárpát-medencébe. No de ilyen jellegű érzékenységgel én nem foglalkozhattam, úgyhogy az a román néző, aki a hivatalos román történelmet vagy egy Sergiu Nicolaescu-féle hősi mesét szeretne látni, ha majd nálunk is látható lesz az előadás, az minimum csalódni fog, vagy lehet, hogy meg is sértődik. De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, ugyanis a romániai színházak, bár évek óta tudják, hogy létezik ez a darab, eddig még egyszer sem érdeklődtek iránta.
– Drámáit már számtalan színházban játsszák Erdélyben és Magyarországon is – a kolozsvári közönség mikor fog találkozni Székely Csaba-darabbal?
– Valószínűleg akkor, ha a kolozsvári színház úgy gondolja, hogy amit én csinálok, az őt érdekli. Rajtam nem múlik.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Együtt döntött Hargita és Kovászna megye
A megyerendszer fennállása óta ez az első alkalom, hogy a Székelyföldet érintő ügyekben, hivatalos formában is együtt üléseznek a megyei döntéshozó testületek. Kovászna és Hargita megye első együttes ülésére a két megye határán, a Szent Anna tavi kilátónál került sor. Az október 9-i ülésen elsősorban azok a kérdések kerültek napirendre, amelyben a két megye közösen kell együtt dolgozzon. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke különleges és rendkívüli pillanatnak nevezte a mai napot, ahol olyan döntéseket tud meghozni a két megye testülete, amely a térség fejlődésében nagyon komoly lehetőséget fog teremteni. „Történelmi esemény a mai, amikor Hargita és Kovászna megyei döntéshozó testületei együttes gyűlés keretében tudják megvitatni közös dolgainkat. Hargita megyének volt már hasonló együttes ülése Neamț megyével, hisz a törvények ezt lehetővé teszik.” – fogalmazott a megyevezető.
„Közös együttműködés van, de együttes ülés, közös napirendi pontokkal első alkalom az újkori történelemben. A tartalmi rész mellett ez egy szimbolikus üzenet az összefogás tekintetében” – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
A tanácskozást megelőzően Vaszi Levente népdalénekes csángó és román dalokkal köszöntötte az önkormányzati képviselőket.
Tamás Sándor, a két megye összehangolt munkájának eredményei közül elsősorban a megyei úthálózat közös fejlesztését, a székely fürdőépítő program turisztikai eredményeit, a lovas rendezvények sokaságát emelte ki, míg Borboly Csaba az állattenyésztési és mezőgazdasági témaköröket hangsúlyozta. „Önként vállalt feladat a gazdák segítsége – hiszen nincs az rendben, hogy Székelyföldön 50 bani a tej felvásárlási ára, szemben az EU-s 1,5 lejes átlaggal, vagy éppen a dél-tiroli 2,5 lejes árral. Szövetkezeti alapon létrehozott tej –felvásárló, feldolgozó és értékesítési szövetkezet a hathatós válasz a tejbehozatal liberalizációjára.” – emlékeztetett Tamás Sándor.
„A két megye közt létrejött Csomád-Bálványos Közösségfejlesztési Egyesület fő célja a térség fejlesztése. Együtt tudunk haladni előre és a lakossági elvárásokat és igényeket tudjuk teljesíteni” – hangsúlyozta Borboly Csaba, aki a két megye szakembereinek együttműködéséből született megvalósításokat is példaértékűnek tartja.
A tanácselnökök a megvalósításra váró közös projektek körül a megyehatárokon átívelő útépítési projektet emelték ki, amely Baróttól Székelykeresztúrig biztosít majd 55,7 km-en zökkenőmentes közlekedést. A tervezet beruházás értéke Kovászna megye részéről 4 millió, Hargita megye részéről 8,5 millió euróra tehető. A megyeközi pályázatok mindig nagyobb pontszámot érnek el, így a kivitelezés is könnyebb – vonták le a következtetést a megyevezetők.
Kulturális téren többek közt az Orbán Balázs díj, illetve az 1000 Székely Leány Napja került napirendre, míg a sportrendezvények közül a Székelyföldi Kerékpáros Körversenyt tartották kiemelt jelentőségűnek. Borboly Csaba rámutatott arra, hogy oda mennek a turisták, ahol béke van és nyugodt körülmények, nincs cirkusz. „A közös jövőtervezés gyerekeink itthon maradását szolgálja” – emelte ki Hargita Megye Tanácsának elnöke. „A turizmus, a gazdaság és szociális téren is számos közös programunk volt és van, hisz a közösség építés is legalább annyira fontos, mint a beruházások. A tapasztalat azt mutatja, megéri Székelyföld brand alatt részt venni a hazai és nemzetközi turisztikai vásárokon” – mondta Borboly Csaba.
A Hargita és Kovászna megyék által közösen működtetett Csomád-Bálványos Községek Közti Társulás részéről Albert Zoltán hangsúlyozta: mindkét megye számára fontos turisztikai célpont a Csomád-Bálványos vidék. Ezen a területen több természetvédelmi övezet van, az infrastruktúra komoly beruházásokat igényel.
Beszámolójából kiderült: a területrendezési terv (PUZ) elkészítése zajlik, de a beltelkesítés hiányában komoly beruházásra alig van lehetőség. A távlati tervek közt felmerült a Csomád hegy területén egy 3,1 km hosszúságú sípálya kialakítása is – ez Tusnádfürdőről válhatna elérhetővé.
Különböző természetes fürdők kialakítására is nyílna lehetőség, szaunával és egyéb funkcióval felszerelve – amely szezontól függetlenül is működhet, így gazdaságilag is fenntarthatóvá válik. Albert Zoltán egy székes felvonó építésének lehetőségét is felvetette – ez a Szent Anna tó bioszférájára gyakorolna jó hatást, hiszen így az autóforgalmat is lehetne mérsékelni.
„Október elsejétől lehetőség nyílt arra, hogy a közalkalmazottak, illetve az egészségügyben dolgozók fizetését 12, illetve 25 százalékkal emeljük. A mai döntés ezt szolgálja” – fogalmazott Tamás Sándor.
Közlemény
Erdély.ma

Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az az egy utca
Az áldásos tudat, hogy a tudomány „fogyasztója” lehetek, nem késlekedett a lendületadással az örömteljes folytatáshoz. Úgy tudom, valamennyi moldvai hallgató sikeresen elszámolt elmúlt idejével.
Többen diplomáznak idén. Nagyszerű történelmi eseménynek tartom azt, hogy legtöbben a moldvai magyarsággal kapcsolatos témában írják a diplomamunkájukat. Ez az út, a megírás folyamata egy biztos önismerethez vezet. Csak mély és alapos kutakodás árán találkozhatunk azzal a tükörrel, mely a valódi énünk visszajelzője. A jelen zűrzavarok és ál-liberális toleranciák csak a mélység ismerete által érthetőek vagy cáfolhatók meg. Hasonló igazság ez a lelkiismeret-vizsgálathoz: a bajok a mélyről, a régiből származnak. A gyökerekből. A jelen, néma Moldvát csak a múlt ismeretében beszéltethetjük. Merem gondolni, hogy az egész magyar társadalom valódi betegsége, politikai kiszolgáltatottsága az önismeret hiányából származik. A történelmi önismeret (tudat) hiányából. Nem mintha a történelem-tudás talaján virágzanának a közjó erényei és gyümölcsei, de hogy kóborló, szerteszálló utak ezrei ellenségeskednek egyazon vérben, igen elgondolkodtató és szomorú. Nem egységes vértípusúak a nemzet alkotói, de erre hivatkozva nemzetet megszüntetni: önmegtagadás, hontalanság, hitetlenség.
A nemzet megszüntetésének első jele a nemzeti kérdések elhallgatása. Mi azonban korlátokban gondolkodunk, elvekhez ragaszkodunk, és hiszünk a múltban. Szerencsésen. A múlt a legnagyobb kincsünk. Mint egy mennyei börtön, védett biztonság, oly szilárd a múltunk. Az ön-őrlő jelent látjuk a legkevésbé, ami feketén homályos. Amilyen volt, úgy volt a legnagyobb a múlt. S mennyire igaz ez Moldvára!
Apáink nem globalizálódtak, azaz otthon voltak az univerzumban, még csak Tamásit sem kísérték Amerikába. Most egyikük sincs sehol, csak a szív gazdagságában. Nagyanyámnak nem voltak empirikus tapasztalatai arról az örök igaz mondásról, ami nyolcvannégy évig éltette, csak mormolta monotonon, mint agyviselt a mondókáját: „Ha legbelül üldözött az ember, tőle a más világot (Moldván kívülit), én nem sajnálom.” Egy utcán ismerte meg a világ dolgait s az élet értelmét: a kunyhójától a templomig vezető úton. Ez utca neveltje, ez utcán adta magát az elmúlásnak. Nyomát sütötte ösvénnyé a saras úton a napsugár, s ha hófúvás rekesztett a házba, nem fázott bocskorában útra kelni. De indulni csak otthonból indult. Fájdalmasan egyszerű a bölcsesség. S csak a szenvedni tudók kapják vállukra e felelősséget.
„Magyarfalut, tudom-e – mesélte anyóm –, két legény teremtette! Volt nyolcszáz táján egy nagy verekedés (háború), s onnét a két legény megmenekült, ide ebbe a gödörbe, itt talált búvóhelyet. Akkora fák voltak, fiam, hogy a tetejét nem láttad, s hogy megkerüld a törzsét sem volt mulatság, olyan vastag volt. Egy farkas éppen hogy elvégez, míg egyszer megkerülöd. Én azt a két szál legényt nem egyszer álmodtam meg! Mikor felderült az idő (megtisztult, béke lett), származásukra mentek, Klézsére, vettek maguknak asszonyféleséget, ide ebbe a gödörbe visszajöttek, s onnantól megszaporodott a világ (a falu). Sokan vagyunk, s megmaradunk!” Majd sírásnak indult beszéddel valami idegen nyelven éneklésbe fogott. Pesten tudtam meg, hogy a moldvai kántorok latin nyelvű szertartásokat is végeztek, vezettek.
Miért is fontos a haza, az otthon? Mert van, születési adottság. S mint többszörösen ráfázott már a történelem, ha elveszítjük, akkor leszünk árvák. S nem az akkor létező generáció, de minden volt feledve lesz. Csak a „hogyan lett” tudatában kell s lehet mozogni a legújabb világokban is. Köszönöm Fabó Laci bácsinak és a Domokos Pál Péter Alapítványnak a tandíjtámogatást! A lehetőségek támogatás és biztatás hiányában aligha érnek valamit manapság.
Iancu Laura
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VI. Székelyföld Napok
Az összefogás erősítése a cél
Október 8–18. között a hatodik alkalommal szervezik meg Hargita, Kovászna és Maros megyében a Székelyföld Napokat, amely immár átfogó művelődési rendezvénysorozat lett. Céljai között van a Székelyföld mint kulturális régió egyéni, egyedi hagyományainak ápolása, az értékteremtés, ugyanakkor a szervezők a programkínálattal szeretnék azt is elérni, hogy az itt élők jobban megismerjék egymást. Az összefogás, az összetartozás, a közös identitás kifejezése, megélése biztonságot jelent azok számára, akik megteremtik a kulturális kínálatot, ugyanakkor a fogyasztóknak is, akik a rendezvényen való jelenlétükkel visszaigazolják a teremtő munka hasznosságát. Erről szólt október 8-án, csütörtökön este a Maros Művészegyüttes előcsarnokában, majd előadótermében is a Székelyföld Napok Maros megyei megnyitója.
Nem véletlenül választották ki a megyei szervezők a Maros Művészegyüttes székhelyét, hiszen azon túl, hogy magyar forradalmat követő kényszerenyhülési folyamatban a román kommunista hatalom "kisebbségek kultúráját ápoló" politikájának igazolásaként 1956-ban létrehozták többek között a Székely Népi Együttest, ez a tánckar évtizedeken keresztül – dacolva a későbbi megszorító lépésekkel – ápolta az erdélyi magyar s ezen belül a székely kultúrát. Az 1989-es változás után sokáig kereste helyét az együttes az új kulturális mezsgyén. "Ma úgy érzem, jó úton vagyunk, és ennek jele az is, hogy a második alkalommal lehetünk házigazdái a Székelyföld Napok megnyitójának" – mondta többek között köszöntőjében Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója, miután az együttes zenekara és Kásler Magda előadása megteremtette a megfelelő hangulatot.
A rendezvény – szimbolikusan – az Erdély néprajzi értékeinek képi reprezentációja című fotókiállítással kezdődött, amelyet Vajda András ezúttal a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként ismertetett. A tárlaton, pannókon – jól meghatározott témákba csoportosítva – olyan, magyarázó szöveggel kísért fotókat láthattak az érdeklődők, amelyek 1930 és 1980 között készültek Kós Károly, Vámszer Géza és mások gyűjtőútjain. A KJNT digitalizálja azokat a fotókat, amelyek Erdély népi kincseit rögzítették fényérzékeny anyagra. Eddig 17.000 fotót archiváltak, ezek közül válogatták ki a kiállítás szervezői a reprezentatív fotókat. Olyan viseletek, házak, használati és munkaeszközök, de sírkövek és kopjafák is láthatók, amelyek ma már csak fényképeken maradtak meg. A vándorkiállítást csak a megnyitó idejére hozták el Marosvásárhelyre, azonban a turné keretében a pannók visszatérnek – mondta Vajda András.
A fotókiállítás bemutatását követően az előadóteremben folytatódott a rendezvény Járay Fekete Katalin, a Népújság volt munkatársa könyvének bemutatójával. Az interjú- és dokumentumkötetet Sántha Rezsővel, a művészegyüttes "repülő táncosával" készítette. A hangulatos, humoros könyvbemutatót Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió nyugdíjas szerkesztője vezette, mint kiderült, "nem idegenként", hiszen ő is "rokona" a Székely Népi Együttes nagy családjának. A beszélgetésből megtudtuk, hogy Járay Fekete Katalinnak ez a 12. kötete. E könyvek többek között olyan erdélyi magyar személyiségekről szólnak, akik "letettek valamit" a közös kulturális asztalra. "Köteles-ségemnek érzem, hogy az utókornak bemutassam, rögzítsem azt, hogy milyen lelkületű, gondolkodású, felkészült értékteremtő és megőrző emberek között éltünk, akik hozzájárultak az erdélyi magyar kultúra gyarapodásához" – mondta többek között a kötet írója, szerkesztője.
Sántha Rezső a rá jellemző humorral és víg kedéllyel válaszolt Jászberényi Emese kérdéseire. A könyv keletkezéséről, a Székely Népi Együttes "hőskoráról" mesélt el olyan történeteket, amelyek nem kerültek a kötetbe. S azt is elárulta, hogy már a kezdetektől fogva "mindent gyűjtött", így a Székely Népi Együttesről, majd később a Maros Művészegyüttesről komoly archívumot mondhat magáénak, amelynek csak a töredéke kerülhetett a kötetbe. Az emlékezésben elhangzottak olyan nevek is, akikről szintén szó esik a kötetben, azoké, akik az együttes meghatározó egyéniségei voltak, s akik közül, aki tehette, eljött, köztük a ma 87 éves Domokos István is.
A kötetet a Maros Művészegyüttesnél lehet megvásárolni, s nemcsak azoknak ajánlják, akik szerepelnek benne, hanem mindazoknak, akiknek "megadatott az a szerencse", hogy láthatták az együttes "nagyjait" színpadon.
A VI. Székelyföld Napok Maros megyei megnyitóján ismét fellépett az együttes nemrég bemutatott Szép piros hajnalban című produkciójával. A felszólalók, Soós Zoltán, az RMDSZ-nek az előválasztásokon indított polgármesterjelöltje, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, és Nagy József, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke többek között azt hangsúlyozták, hogy a Székelyföld Napok a régión belüli összefogást kell erősítse. Az idén 150 rendezvény lesz a három megyében, még akkor is, ha Maros megye "hivatalosan" nem kapcsolódott be. A kultúra átlépi a politikai, közigazgatási határokat, s ez nem "egymástól elválasztó, megkülönböztető" tényező kell legyen, hanem olyan közös értékteremtés, amely jövőképet is jelent. S ezt talán gazdaságilag vagy akár turisztikai, idegenforgalmi céllal is ki lehet aknázni – mondták a hivatalos megnyitón a szónokok.
Az eseménysorozat sokszínű kínálata között van képzőművészeti, fotókiállítás, színház, néptánc, film, többféle zenei rendezvény, falunap, szüreti mulatság, gazdasági kiállítás és vásár, mindaz, ami "lendületre sarkall és összefog" bennünket itt a Székelyföldön.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Megalakult az RMDSZ kolozsvári szervezete, Horváth Annát választották elnöknek
Elsöprő többséggel választották meg szombaton a városi szervezet alakuló ülésén Horváth Annát az aznap megalakult kolozsvári RMDSZ-szervezet élére. Az alpolgármester az egyetlen jelölt volt a tisztségre.
Számos vita, számos tanácskozás után született az a döntés a Kolozs megyei RMDSZ-ben, hogy létre kell hozni a kolozsvári városi szervezetet. Ez a folyamat már Máté András Levente vezetése alatt elindult, de akkor objektív okokból megszakadt – fogalmazott Csoma Botond, a megyei szervezet elnöke szombaton délelőtt a városi szervezet alakuló ülésén.
Tisztában vannak vele, hogy a kolozsvári magyar társadalom heterogén, sokan ki is ábrándultak a politikából. Ennek a folyamatnak összetett háttere van, nem lehet csak az RMDSZ-t felelőssé tenni érte – mutatott rá.
Tizenhárom kerületi szervezete persze mostanáig is volt az RMDSZ-nek a városban – tette hozzá Csoma. Abban reménykednek, hogy a közösségi életet fel tudják virágoztatni és vissza tudják hozni az eltávolodott embereket.
A megyei szervezetektől félnetek nem kell
Az alakuló ülésen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy fogalmazott, az elmúlt esztendőben azt tapasztalták, a kiábrándultság leginkább a városokat érintette, holott ezen közösségek véleménye hihetetlenül fontos lenne. Kolozsvár nem engedheti meg magának, hogy ne hallassa a véleményét, a városi szervezet pedig eszköze lehet ennek – mondta a politikus.
„Az igazi nagy tartalékaink még mindig a nagyvárosokban vannak, ez alatt a székelyföldi nagyobb városokat is értem, hiszen az elmúlt választások részvételi adatait nézve ezeken a településeken volt alacsonyabb a részvétel” – fogalmazott Kelemen, hozzátéve, nem használni ezeket a tartalékokat egy politikai érdekszervezet számára bűn.
A megyei területi szervezetek óvatoskodnak a városi szervezetekkel szemben, tud példát arra, hogy városi szervezet éppen a megyei miatt gyengült meg, ezen azonban hamar túl kell tenni magunkat – magyarázta.
„Hiúságunkat rendeljük alá”
Szép ház az RMDSZ, a mestergerenda tökéletes, a tetőszerkezet megvan, a falak is ott vannak valahol, de baj van az alappal – mondta Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház püspöke, azt kívánva, építsék meg közösen a stabil, erős alapokat, hiszen bázis nélkül nem működhet egyetlen szervezet sem.
Kovács Sándor katolikus esperes arról beszélt, mivel a kolozsvári szervezet lesz a legfiatalabb, kívánja, hogy fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor bölcsen végezze áldásos tevékenységét a kincses város magyarságának javára.
Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője kiemelte, a kolozsvári magyar közösségben sok erő van, ez azonban sokszor lappangó, sokszor gyenge, érdektelen, közömbös, de az utóbbi időben meglátszott a közösség ereje.
Ifj. Deák Ferenc, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke Kántor Lajos levelét olvasta el. Kántor azt írta, az összefogás lehetőségét kell újra megtalálni, gyakorlati célokat kitűzni, ha azt akarjuk, hogy a megfogyatkozott, de még mindig jelentős magyarság szavát hallassa. „Hiúságunkat rendeljük alá a kolozsvári magyarság érdekeinek” – fogalmazott a levélben.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke a politikából való kiábrándultságról beszélt, amely az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tetten érhető, ennek ellenére mégis erősödnek a demokrácia értékei. Éppen ezért részéről az RMDSZ lehet jobboldali, baloldali, liberális, de egy nem lehet: illiberális – emelte ki, Kelemen Hunor felszólalására és Orbán Viktor elhíresült tusványosi beszédére utalva.
Az elnök: Horváth Anna
A közgyűlés a felszólalások után egyöntetűen megszavazta a működési szabályzatot, ezt követően nevesítették az új szervezet vezetőit. A 104 szavazatból 101 igennel Horváth Annát választották (egyetlen jelöltként) a városi szervezet elnökének, az ellenőrző bizottság tagjai Kerekes Sándor, Maksay Tünde és Pásztor Csaba.
A város alpolgármestere megköszönte a lehetőségét annak, hogy belevághat a munkába. Arra kérte a kolozsváriakat, maradjanak az ügy mellett, hiszen „hívó szóban hiány nem lesz”.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Nívódíjas lett A helység kalapácsa
Az Árkádia Bábszínházban ért véget a Nagyváradon október 5-10 között megszervezett II. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja.
A II. Fux Feszt szombati zárónapja igen gazdag programot kínált kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ugyanis négy előadást is láthatott a közönség, a kecskeméti Ciróka Bábszínház rendezvényzáró Hamupipőke előadása előtt pedig kiosztották a fesztivál szakmai-, pedagógus- és gyerekzsűrije által odaítélt díjakat. A szombati nap eseményeit a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című előadása nyitotta meg az Árkádia Bábszínház nagytermében. Gimesi Dóra meséjét Kovács Petra Eszter rendezésében Hannus Zoltán játszotta. Két budapesti tömbház lakóinak élete elevenedett meg a színpadon, és a mese végén a panelek kocklakásaiba zárt emberei ugyanúgy egymásra találnak, mint a két szerelmes tömbház, amelyek valójában békés óriások, akik az embereknek otthont nyújtó építményekké váltak. Déli tizenkét órától a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mutatta be a Szigligeti Stúdióban A hétfejű tündér című meséjét, délután két órától pedig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház produkcióját, a Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című előadást láthatta a közönség az Árkádia kistermében.
Díjkiosztás
Délután öt órakor kezdődött meg a díjkiosztó ünnepség. A pedagógus zsűri nevében szóló Pető Csilla kifejtette, hogy azt az eelőadást díjazták, amely a leginkább figyelembe vette a gyerekek életkori sajátosságait, amely atémaválasztásában és megjelenítésében a legközelebb állt a gyerekekhez, és amelyben a színészek párbeszédet folytattak a gyerekekkel. Mindezeket figyelembe véve a pedagógus zsűri a díjat a kolozsvári Puck Bábszínház Ha én lennék Mátyás király című előadásának ítélte oda. A gyerekzsűri a tenesváriak Csomótündér című darabját ítélte a legjobbnak. Ugyanakkor Simon Judit újságíró is különdíjat osztott ki, ő szintén a Csomótündér című előadás alkotóit díjazta. A továbbiakban a szakmai zsűri díjai következtek. Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus a legszebb látványért járó díjat adta át, szintén a Csomótündér című előadás alkotóinak. Zsigmond Andrea kritikus a legjobb alakításért járó díjat adta át. Elmondta, hogy a szakmai zsűri nagyon sok jó egyéni alakítást látott a fesztiválon, éppen ezért végül azt az előadást díjazta, amelyikben a legtöbb jó alakítás volt: így eset a választás nem egy bábszínészre, hanem a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadására. A legjobb előadásnak járó nívódíjat Horányi László színművész, előadóművész hirdette ki: a szakmai zsűri a hazai pályán játszó Lilliput Társulat A helység kalapácsa című előadását ítélte a legjobbnak. A díjat az előadásban szereplő bábszínészek: Oláh Anikó, Csepei Róber, Daróczi István, Hanyecz Debelka Róbert és a muzsikus Varga Imre vették át.
Hamupipőke
A II. Fux Fesztet a kecskeméti Ciróka Bábszínáz Hamupipőke című előadása zárta. A klasszikus és közismert mesét újszerű feldolgozásban láthatta a közönség, hiszen a bábszínészek bábok helyett mindenféle kacattal – papírdarabokkal, dobozokkal, szemétkukákkal, kiszuperált kályhacsövekkel, szatyorral, nejlonzsákkal – játszották azt el. Az előadók a zenei aláfestés egy részét is ezekkel a kacatokkal szólaltatták meg, és a lepusztult városi gettóra emlékeztető színpadkép is szokatlanul hatott még a felnőtteknek is. A nagyon érdekes, mindazonáltal olykor talán egy kissé már tulságosan is hangos előadás elnyerte a nagyobbak és a felnőttek tetszését, a kisebbek viszont nem feltétlenül élvezték felhőtlenül a produkciót.
A II. Fux Feszt díjazottai:
Nívódíj: Lilliput Társulat – Nagyvárad: A helység kalapácsa; Látványdíj: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér; Legjobb alakítás díja: Cimborák Bábszínház – Sepsiszentgyörgy: Verstől versig; Pedagógusok zsűrijének díja: Puck Bábszínház – Kolozsvár: Ha én lennék Mátyás király; Gyerekzsűri díja: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér.
Pap István
erdon.ro

Körösfeketetói vásár
Az elmúlt hétvégén rendezték meg Körösfeketetón Románia egyik legnagyobb kirakodóvásárát. A több napos rendezvényen rengeteg érdeklődő fordult meg.
Idén nem kedvezett az időjárás mindazoknak, akik időt szakítottak arra, hogy a Kolozs megyei Feketetóra látogassanak október második hétvégéjén. Talán a szombat volt az a nap, amikor nem esett az eső és az érdeklődők bejárhatták a vásár területét. A csütörtöktől hétfőig tartó eseményen rengeteg hazai árus és az ország minden sarkából összesereglett vásárló, nézelődő vett részt. Persze külföldiekből sem volt hiány, a parkolókban mindenütt magyarországi buszok, kisautók jelezték azt, hogy az anyaországban is nagy híre van Feketetónak. A Királyhágót elhagyva, Feketetóra érve észlelhettük azt, hogy a vásár jó alkalmat nyújt a helybélieknek arra is, hogy a parkolási díjakból egy kis haszonra tegyenek szert. Az út mellett levő porták ajtajai nyitva álltak várva a parkolni akarókat, de parkolóhelyeket rendeztek be az E 60-as főút melletti legelőkön, földparcellákon is, ahol 10 lej ellenében lehetett parkolóhelyhez jutni.
A kirakodóvásár több hektáros területén szinte minden kapható volt. Új és régi dolgok, a porcelánbabától egészen a pálinkafőző kazánig, enni -és innivaló, ruházati cikkek, dísztárgyak, szerszámok stb. Szombaton, a jó időt kihasználva, sokan kilátogattak, szinte alig lehetett haladni a vásárban. Az árusok közötti sétányokon lépésről -lépésre jutott előbbre az ember, megállni, szétnézni is elég nehézkes volt. A Sebes-Körösön átívelő hidakon az autók miatt sokszor percekig megrekedt a tömeg és az emberek ilyenkor a híd magasságából tekinthették meg a vásárt. Idén is több népviseletet, fazekastárgyakat, régi idők emlékeit felidéző dolgokat kínált a piac. Györgyfalvi, inaktelki, széki, kalotaszegi asszonyok kínálták portékáikat. Valaki meg is kérdezte tőlük. Néni, miért adják el ezeket a szép ruhákat? Azért, mert sok van belőle, no meg azért mert már mi sem hordjuk a hagyományos népviseletünket, jött az alig hallható válasz. Az árusok az árakat szinte jobban tudták forintban mint lejben, ami talán arra (is)utal, hogy a vásárlók nagyobb része az anyaországi turisták közül került ki.
erdon.ro

Premontrei öregdiákoknak a műemlékvédelemről
A Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete a szokásos havi találkozóját tartotta az elmúlt csütörtökön a Szent László Teológiai Líceumban. Dukrét Gézát, a PBMET elnökét hívták meg.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke köszöntötte. Nikolits Anna felolvasott egy-egy Mécs László- és Gorun Sándor-költeményt, majd Tóth L. Ágnes ismertette a 18. században élt Bod Péter református lelkész, polihisztor életútját (1712, Felsőcsernát- 1769, Magyarigen) az Erdélyi Magyar Breviáriumból. Többek közt elhangzott vele kapcsolatban, hogy ő volt a századának utolsó harmada és a 19. század eleje nagy magányosainak előképe, ott állt a Habsburg-lojalitással párosult református ortodoxia és a felvilágosodás mezsgyéjén. Azzal, amiben szelleme a legmerészebben szárnyalt, már a felvilágosodás kezdődik. Az ország minden számottevő könyvtárának szenvedélyes olvasója volt, a levéltárak szorgalmas tanulmányozója, mindenféle írásnak, még a sírfeliratoknak is állhatatos búvárkodója. Ugyanakkor viszont kifejezetten befelé forduló embernek bizonyult. Nem érzett különösebb kísértést sem a grófi udvar fényűzése, sem pedig a főiskolai katedra iránt: egy háromszéki kis faluban kezdte és a székesfőváros árnyékában lévő sáros faluban végezte életét.
Gazdag tevékenység
A találkozó második felében Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke beszélt a PBMET több mint húsz éves múlttal rendelkező, kitűnő és végtelenül eredményes tevékenységéről. Felidézte, hogy 1993-ban alapították az egyesületüket 12 alapító taggal. Jelenleg 120 munkatársuk van: tanárok, orvosok, mérnökök, műemlékes szakemberek, néprajzosok, honismereti nevelők Arad, Bihar, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Temes és Kolozs megyékből, valamint Magyarországról. Elsődleges feladatuknak tekintik a műemlékvédelmet, vagyis (épített) történelmi örökségünk megismerését, megismertetését és védelmét, másik jelentős tevékenységük pedig a helytörténeti kutatómunka. Ennek, illetve a felmérő programok eredményeinek összefoglalója márciusban partiumi honismereti találkozón, szeptemberben háromnapos konferencián történik. Az évek folyamán honismereti táborokat rendeztek fiataloknak, és számos pusztulásra ítélt, omladozó romos épületet azonosítottak be, hívták fel az állapotukra a figyelmet, s így a PBMET-nek köszönhetően ezek szépen fel lettek újítva, és/vagy ismét tevékenység folyik bennük.
Ugyanakkor 1994. április 14-én honismereti lapot indítottak, Partium néven. Könyvkiadásuk 1997-ben kristályosodott ki, azóta 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek sorozatban (18 falumonográfia, 21 műemlékkel foglalkozó kötet, 22 történelmi és néprajzi jellegű, 13 kötet nagy személyiségeinkről, 5 temetőinkről, és 5 iskolatörténet), s ezen kívül még 19 kötet látott napvilágot, melyből négy hasonmás kiadás, vagyis összesen 102 kiadvány. Emellett 24 emléktábla elkészítéséhez járult hozzá a PBMET és avatott fel. Emellett minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveznek, még felsorolni is nehéz. Együttműködnek számos egyesülettel és intézménnyel, honlapot működtetnek, sokrétű tevékenységeik elismeréseként pedig az egyesület és tagjai számos kitüntetésben, díjban részesültek, díszokleveleket vehettek át.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro