Nagy Pál halálára
Elmentél hát te is, Pali bátyánk. Hosszú, küzdelmes életed végén a Rád jellemző módon, szinte észrevétlenül hagytad el az élők sorát. Vagy, és egyszerre csak nem vagy? Vagy, Pali bátyánk, Te vagy! Vagy nekünk, barátaidnak, tisztelőidnek és újra vagy legjobb barátodnak, Sütő Andrásnak. Halk szavadra mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról.
Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat.
Mi, barátaid nagyon elszomorodtunk, mivel távozásoddal Marosvásárhely, Erdély magyar szellemi életében újabb sötét, betölthetetlen űr keletkezett. Hiányozni fognak esszéid, tanulmányaid, amelyekben megfogalmazott ítéleteid, gondolataid ma is érvényesek.
De valahol fent a végtelenben András már vár. Fehér felhő lesz az abrosz. Balázs Imre hozza már a butéliát, a félszáraz fehérbort és a borvizet, ahogy illik. S az első koccintás után beszélgetni kezdtek, hallgatjátok egymás szavait, csendjeit – az idők végezetéig immár.
Tiszteletbeli elnöke emlékét megőrzi a Sütő András Baráti Egyesület
Népújság (Marosvásárhely)

Szövétnek, 2015 augusztus
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Muhi Sándor: „Az élet szép!”
Kiállításmegnyitó a Barabás Miklós Galériában
Az élet szép, állítja Muhi Sándor grafikus abban a kisméretű katalógusban, amelynek rövid bevezetőjében ki is fejti, hogy miért gondolja így.
„Fontolgattam, hogy hetvenévesen, az utolsó szó jogán egy a koromhoz illően komoly, filozofikus tárlattal rukkolok elő, de ahogy munkához láttam, heteken, hónapokon át semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy az élet szép, attól függetlenül, hogy mit gondolunk róla”, olvashatjuk már az első bekezdésben, a következő kettőben pedig csupán nyomatékosítja a megállapítását.
KÖLLŐ KATALIN
Nyugati Jelen (Arad)

Álló tapssal ünnepelte a kassai fesztiválközönség a váradiakat
Lengyelországból, Csehországból és Szlovákiából érkeztek társulatok arra az ötnapos szemlére, amelynek a Kassai Állami Színház adott otthont szeptember 2-6. között.
A Közép-Európai Színházi Fesztivál keretében tíz társulat előadását láthatta a közönség, köztük a nagyváradi Szigligeti Színház Anca Bradu által rendezett A mi osztályunk című előadását. A váradi teátrum közleménye szerint a produkciót álló tapssal dicsérte a kassai közönség. Tadeusz Słobodzianek drámája egy tízfős osztály diákjainak sorsát követi nyomon. Lengyelek és zsidók vegyesen képviselik azt a generációt, akiknek életét megpecsételték a második világháború borzalmai. A szereplők személyes elbeszéléseik és emlékeik révén idézik fel a 20. században való részvételüket 1925-től napjainkig.
„Rajtuk keresztül szembesülünk azzal, hogy egy kisváros életét miként bombázza szét a történelem és a kiszolgáltatottság. A gyermeki tréfák, a felelősségmentes konfliktusok észrevétlenül átalakulnak, és a gyűlöletig fajulnak. Megrázó elbeszélés a történelemről, melyet lehetetlen objektíven elbírálni, főképpen pedig megmagyarázni" – olvasható az ajánlóban.
A produkcióval a társulat egyébként júniusban elnyerte a 27. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja fődíját. A mi osztályunk című előadás legközelebb a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon lesz látható.
A nagyváradi teátrum ugyanakkor közleményében kitér arra is, hogy az új évadban 13 bérletfajta közül válogathatnak az érdeklődők, idén új diákbérlet és három szabad bérlet is igénybe vehető. A tavalyi bérleteket szeptember 15-ig lehet megújítani, bérletvásárlásra pedig október 9-ig van lehetőség.
Krónika (Kolozsvár)

Református ünnep volt Maroshévízen
Temploma fennállásának 120. évfordulóját ünnepelte múlt szombaton a maroshévízi református közösség. Az ünnepi istentiszteleten a maroshévízi születésű Baczoni Sándor tiszteletes prédikált, majd Barticel Kiss Krisztián helyi lelkész ismertette dióhéjban a jelenlevőkkel az 1895-ben épült templom történetét. Végezetül a református egyház zenekarának ünnepi előadása hangzott el.
A jelenlegi templomtelket a Bánffy család adományozta a református egyháznak. Erre Éltető Albert és felesége, Urmánczy Janka pénzadományából építették a ma is álló templomot, melyet 1897 augusztusában Szász Domokos püspök is megáldott.
Az évek során a templomot többször kellett teljesen újjáépíteni. 1916 augusztusában, az első román betöréskor feldúlták, még a harangot is magukkal vitték. 1944-ben az orosz repülők bombázása okozott komoly kárt az épületben, a templom súlyosan megsérült, tornya ledőlt, harangja a tűz martalékává vált.
Feljegyezték, hogy a tornya már nem lett az a régi szép torony, sőt a tetején levő kakast, amely mindig szélirányba fordult, sem sikerült megjavítani, így oda kellett hegeszteni. A templomot körülvevő egykori kert ma már nincs meg, a kommunizmus idején államosították, területén tömbházak épültek. A maroshévízi református közösséget sem hagyja érintetlenül a szórványmagyarságot sújtó fogyás, a 2011-es népszámlálási adatok szerint jelenleg 572 személy tartozik a református közösséghez.
Czirják Károly
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Lu­minyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

„Sántít az egyenlő távolságtartás elve”
Nyolcszázezer forint kártérítést nyert egy peren Tőkés László Budapesten, egy róla szóló könyv miatt – első fokon. Többek között erről is beszámolt hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján, ugyanakkor a Mecénással kapcsolatos feljelentésről is állást foglalt.
„Külön gratulálok Csomortányi Istvánnak, aki folytatja azt a harcot, amit püspökként elkezdtem” – mondta hétfőn Tőkés László, aki közleményben is üdvözölte azt, hogy Csomortányi büntetőfeljelentést tett a DNA-nál az Ady-központ ügyében. Mint ismeretes, 2002-ben a Széchenyi Terv keretében az akkori magyar kormányzat a Királyhágómelléki Egyházkerület ama projektjére adott 1,1 millió eurónyi összeget, hogy Adyfalván, Szatmár megyében komplexumot építsenek. Ám közben kormányváltás lett, és a Bihar megyei RMDSZ közbenjárására az új kormányfő, Medgyessy Péter úgy határozott, hogy a pénzt átirányítja a Kiss Sándor, Biró Rozália, Lakatos Péter RMDSZ-es politikusok, és a néhai Mudura Sándor vállalkozó által alapított Mecénás Alapítványhoz, amelynek vezetését Szabó Ödönre bízták. A pénzből – a projekt szerint – Váradon építettek volna Ady-központot, azaz konferenciatermet és hotelt, de utóbbi máig sem készült el, a félkész komplexumot pedig végül az önkormányzattal elcserélték egy másik ingatlanra, az Ady-központot pedig nemrégiben a néhai Mudura Sándor családjához kötődő cég szerezte meg, árverésen. Csomortányi István szerint ez is gyanús, és az is, hogy a támogatási összeg jelentős része eltűnt, és azzal a mai napig nem számoltak el – ezért tett feljelentést a DNA-nál.
Reakció
Az ügyről hétfőn Tőkés közleményt is kiadott, ebben így fogalmaz: „Az egyházkerület vezető képviselői több rendben is a pártoktól való egyenlő távolság elvét hangoztatva próbálták igazolni a korrupció gyanújával vád alá helyezett Kiss Sándor vezette bihari RMDSZ iránti pártos viszonyukat. (…) Az ún. egyenlő távolság elve azonban abban a tekintetben is eleve sántít, hogy nem egyházi irányelv, hanem eredetileg egy, a Markó Béla volt pártelnök nevéhez fűződő RMDSZ-doktrína. (…) jelen összefüggésben nem lehet kérdéses, hogy egyházaink (…) nem lehetnek egyenlő távolságra a Mecénás Alapítvány vezérkarát kitevő bihari RMDSZ-potentátoktól, valamint azoktól, akik egyházunk elorzott tulajdonához fűződő jogát védelmezik. Az Anyaszentegyház éppen úgy nem állhat egyforma közelségben a mentelmi jognak örvendő Biró Rozália szenátor és Szabó Ödön parlamenti képviselővel, mint ahogyan a Gyurcsány Ferenchez és Orbán Viktorhoz viszonyított távolságuk sem lehet azonos”.
Újságírói kérdésként felmerült tegnap, hogy mi történik, ha esetleg bírósági eljárás lesz az ügyből, amit ebben az esetben román hatóságok indítanának, de mivel magyarországi közpénz volt a támogatás, a károsult a magyar állam, ezért utóbbinak is be kellene lépnie az esetleges eljárásba. Csomortányi István szerint ez jó kérdés, egyelőre nem tudják, de még nem is tart ilyen szakaszában az ügy, ezért ez később fog kiderülni.
Megnyerte
Egy másik témáról szólva Tőkés László tudatta: első fokon megnyerte azt a pert, amit Budapesten indított, a Noran Libro kiadó ellen. Ez jelentette meg ugyanis az időközben súlyos betegségben elhunyt Andrassew Iván könyvét, Ne vígy minket a késértésbe címmel. A 2012-ben megjelent kötet Tőkés László életéről szól, bíráló formában, magánlevelezésekből, netes forrásokból is közölve részleteket. Tőkésék Szász Jelnőt, a Magyar Polgári Párt volt elnökét sejtik a kiadvány mögött, valamint az RDMSZ akkori választási ellenkampánya részének gondolják a könyv megjelenését. A tegnapi tájékoztatón jelen volt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Tőkés irodavezetője is, aki emlékeztetett: a könyvet akkoriban sok magyar helyi vezetőnek is megküldte valaki postán, Nagyváradon adva fel a küldeményeket – ők pedig hiába próbálták kideríteni, ki volt a feladó, a posta nem adta ki az információt. Nos, a Tőkés által indított perben első fokú ítélet van: a bíróság 800 ezer forintnyi nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest, azaz a kiadót. A bírák azt látták ugyanis igazolva, hogy a kötetben szereplő adatok megszerzése során a kiadó magántitok- és levéltitok-sértést követett el.
A tájékoztató egyéb témáinak során Tőkés László fontosnak látta cáfolni azt, hogy Magyarországon élne, azt hangoztatta, hogy új családjával Váradra költöztek, és bár ő a Fidesz-KDNP listáján lett EP-képviselő, erdélyi képviselőnek tekinti magát. Néhány kontextusban felmerült a migránsügy is. Erről Szilágyi Zsolt többek között azt mondta, szerinte „nemsokára Romániában, Erdélyben is szembesülni fogunk vele”. Tőkés László szerint pedig „A migránsok inváziójának jelenlegi körülményei között meg kell védenünk Európát, értékeinket és országainkat.” Hozzátette: szolidárisnak kell lennünk a menekültekkel, üldözöttekkel, de ez nem jelenthet önfeladást. Azt jelezte, hogy Orbán Viktor politikáját támogatja.
Váltás
Belső szervezési ügyről is szó esett a tájékoztatón. Mint kiderült, eddig tartott Orbán Mihály tevékenysége, mint Tőkés László itteni irodavezetője. Helyette mostantól Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke lesz egyben Tőkés irodavezetője is. Szilágyi Zsolt jelezte: ezért ismét többet lesz Váradon, bár brüsszeli feladatainak is igyekszik megfelelni, valamint a pártvezetéssel kapcsolatos, sokszor utazásokkal járó munkájának is.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Éltükben látta nagyjainkat, hozzájuk igyekszik
Elment Pali bácsi, Pali bátyánk – s ez nem amolyan urambátyámos cifrálkodás, valóban bátyánknak tudhattuk, ha literatúráról volt szó, tudása, tapasztalatai okán –, Nagy Pál irodalomkritikus, -történész és szerkesztő, közel kilencvenkét esztendő dolgos-munkás hétköznapjai után, egy olyan élet után, amelyben azt végezhette, amit tanult és szeretett – az írott szó szolgálatát.
A Mezőségről, Kölpényből indult, akárcsak szeretve tisztelt elődei, Wass Albert és Sütő András – utóbbinál három évvel korábban – innen jutott el a vásárhelyi Kollégiumba, hogy kolozsvári egyetemi kitérő után szenvedélyének, az írott szó művészetének szolgálhasson itt, Vásárhelyütt, s így lett, ha nem is született mégis tősgyökeres vásárhelyivé. Szerencsésnek mondotta magát, mert Móriczot, Tamásit, Moltert személyesen ismerhette, mert személyes ismerőse volt az erdélyi irodalom jelentős személyiségeinek, s mert soha nem volt ideje unatkozni.
Tollát mindig a becsület, a szerénység és a megértés vezette ha műbírálatot írt, soha a személyeskedő indulat, az alkotó ember iránti tisztelet jellemezte, akár az irodalom elismert nagyjairól, akár szárnyait bontogató ifjoncról volt szó. Fél évvel ezelőtt, amikor a 91. okán kis házi ünnepségen köszöntöttük a Bach-pincében, elsőnek érkezett. Mert nem illik – mondotta akkor nekem – a barátokat megvárakoztatni. Elhittem neki és megtanultam – nem illik a barátokat megvárakoztatni. Mert ő már csak tudta, annyi év és annyi barát után.
Nem volt sértődő, haragvó természet, nyugodt megértéssel tekintett el az emberi gyarlóságok fölött. Temetői viráglopásokról írtunk egyszer, s mert illusztrálni kellett a cikket, elment hát a fotósunk a református sírkertbe képet készíteni. Pali bácsi volt akkor, pillanatnyilag az egyetlen temetőlátogató, a kolléga nem ismerte, bekerült hát a képbe – hogy legyen ember is rajta –, anélkül, hogy észrevettük volna. A megjelenés másnapján kaptunk tőle egy (mű)felháborodott levelet, amelyben elmagyarázta, hogy ő nem temetői virágtolvaj, hanem tisztességben megőszült irodalmár, következésképpen tegyünk közzé helyesbítést. Tettünk. Aztán azon a kilencvenegyediken rákérdeztem, elégedett volt-e a helyesbítéssel, mire nevetve kérdezte – ugyan már, hát nem ismered a viccet? Akkor világosodtam meg, mint Buddha, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna leközölni azt a helyesbítést.
A pinceborozóban tartott ünnepségen adták át neki utolsó könyvének, az Emlékek otthona: tegnapi színház címűnek – akkor még reméltük, hogy nem utolsó – egy nyomdai példányát, annyira örült neki, hogy azonnal beletemetkezett, s hiába emeltük a poharat egészségére, ő a magáét érintetlenül hagyta legalább egy órán keresztül – kritikushoz méltó nagy élvezettel olvasta a saját munkáját, mindenről és mindenkiről megfeledkezve.
Megadatott neki az isteni kegy, hogy azt tegye, amit szeretett, amit tanult, s azt úgy, hogy neki is, de mindenkinek öröme teljék benne. A jól végzett munka megnyugtató tudatáéval szenderült át a nemlétbe, olyan csendesen, halkan, szerényen, mint ahogyan élt. Végső búcsúztatása csütörtökön lesz, a virágokkal teli református sírkertben, délután három órakor.
Bakó Zoltán |
Nagy Pál /Mezőkölpény, 1924. jan. 24. – Marosvásárhely, 2015. szept. 4.
Székelyhon.ro

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Nagy Alpár: az észak-erdélyi magyarság 70 éve a négy év „kicsi magyar világ” erőforrásából él z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmából az Agnus Rádió interjúsorozatot indított, amelyben egyrészt szakemberek vázolják az akkori történelmi és egyházi helyzetet, másrészt idős embereket szólaltatnak meg, akik annak idején gyerekként átélték az akkori időszakot. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük ezeknek az interjúknak a szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat második interjújában Nagy Alpár lelkipásztor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának egyetemi adjunktusa ismerteti a református egyház helyzetét a II. bécsi döntés utáni időszakban. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
Meglepetés volt
Azt tudni kell, hogy a bécsi döntés elég váratlanul jött. Nem számítottak rá! Bár a visszaemlékezések szerint sejtették, hogy valami történik, mert mindenki feszülten figyelte a korábban lezajlott Turnu Severin-i tárgyalásokat, és sejtették, hogy ha nem békés, akkor hadi úton, de határrevízió fog történni. Arra nem számított senki, hogy egyik napról a másikra kihirdetik, hogy Erdély egy része Magyarországhoz fog tartozni. Wass Albert Jönnek című könyvének bevezetőjében is írja, hogy kalapot kell lengetni azok előtt, akik kimaradtak ebből. A kormányzó a szeptember 6-i bevonulás alkalmából Kolozsváron tartott beszédében is mondja, hogy szeretettel gondolunk azokra, akik most nem tértek vissza a magyar hazához, és imádkozunk és dolgozunk értük. Az egyik meglepetés az volt, hogy ilyen hirtelen jött a bécsi döntés, és a másik, hogy színmagyar területek nem kerültek vissza Magyarországhoz. Sok helyen inkább logisztikai mint etnikai szempontokat követett a Belvedere palotában meghúzott új határ.
Meglepő és csüggesztő volt például, hogy Nagyenyed és környéke nem kerül vissza, és csüggesztő volt a tordaszentlászlói völgy lakói számára, mert Magyarfenes, Tordaszentlászló, Magyarléta, mind színmagyar falvak voltak, de a községet alkotó román falvak miatt a község szintjén a románság többségben volt, ezért ez a rész nem került vissza itt, közvetlenül Kolozsvár szomszédságában. Érthetetlen, hogy miért nem került vissza Györgyfalva például, illetve Kolozsvártól keletre, délkeletre húzódó rész Ajtonnyal, Patával.
Kiürülnek dél-erdélyi gyülekezetek
Meglepetésként érte a döntés az egyházat is. Augusztus 29-én volt igazgatótanácsi gyűlés, egy nappal a bécsi döntés kihirdetése előtt. A jegyzőkönyvekben semmi nem utal arra, hogy valaki is szólt volna, hogy itt valami történni fog, aztán másnap kihirdetik a bécsi döntést. Vásárhelyi János püspök elmondása szerint azt az éjszakát álmatlanul, forgolódva töltötte, és Teleki Pál miniszterelnök éjféli beszéde volt az, ami megadta neki is az irányvonalat. Teleki Pál azt mondta, hogy most az első magyar feladat a kötelesség teljesítése. Mindenki keljen fel és végezze a munkáját úgy, mintha semmi sem történt volna. Akkor Vásárhelyi végiggondolta, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Nagyon bonyolult volt egy kettészakadt egyházkerület kérdését megoldani.
A két ország törvénykezése különbözött. A román kultusztörvény kimondta, hogy más ország területéről egyházat irányítani Romániában nem lehet. Ezzel próbálták kizárni a római katolikus egyház vatikáni irányítását. Másrészt pontosan a református egyházzal kapcsolatban akarták kizárni azt, hogy bármilyen módon kapcsolódjon a magyarországi református testéhez. Ezt Vásárhelyi püspök jól tudta. Azt is jól tudta, hogy a püspöknek hűségesküt kell tenni a román királynak. De a bécsi döntés kimondta, hogy elveszti a román állampolgárságát azzal, hogy a magyar állampolgárság javára optál. Azt is tudta, hogy magyar állampolgárként nem lehet püspöke a Romániában maradt, magyar reformátusoknak.
Tudni kell, hogy az optálás miatt masszív migráció indul Dél-Erdélyből északra.
Elmennek azok, akik észak-erdélyi származásúak voltak, de Dél-Erdélyben dolgoztak.
A székely bányászok a Zsil völgyéből, a székely munkások Brassóból, Bukarestből mind visszatérnek a Magyarországhoz csatolt területekre. Viszont a nem földhöz kötődő réteg is távozik, például a kereskedők, az iparosok, a hivatalnokok, a gyári munkások vagy a vasútnál dolgozók. Ezeknek egyik része is elmegy, főleg azért, mert a bécsi döntés miatti bosszúból a román hatóságok a magyarokkal szemben numerus clausust vezetnek be (korlátozzák a magyar alkalmazottak számát), illetve ezeket az embereket elbocsátják. Egész gyülekezetek ürülnek ki, csak két példát mondanék: Konstanca mindössze 30 lélekkel marad a bécsi döntés után, a lelkésze is távozik, illetve Petrila-Lónyaytelepen a 600 lélekből a bécsi döntés után mindössze ötven marad. Várható volt az is, hogy a gyülekezetekkel együtt a lelkészek is mennek, hisz ők is pontosan a nem földhöz kötött réteghez tartoztak. Volt a lelkészi karnak egy bizonyos szűk rétege, aki küldetésként vállalta a Dél-Erdélyben való helytállást, de nagy részük legszívesebben eltávozott volna. Most ezt meg kellett állítani.
Azt is meg kellett állítani, hogy a nyáj szétszéledjen, teljes káosz lett volna. Vásárhelyi püspök úgy gondolta, hogy ideiglenes intézőbizottságot nevez ki Dél-Erdélyben. Egyetlenegy Dél-Erdélyben maradt lelkész volt, aki igazgatótanácsi tag is volt, Nagy Ferenc, a gyulafehérvári egyházmegye esperese, tövisi lelkész. Őt bízza meg azzal, hogy hozzon létre ideiglenes intézőbizottságot addig, amíg megszerveződik a végleges egyház.
Szabadság (Kolozsvár)

Nem Hitler adta vissza Észak-Erdélyt
1940. szeptember 6-án vonult be a Királyi Honvédség Nagyváradra. Erre a napra emlékeztek 2015. szeptember 6-án, vasárnap hat órától a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székházának dísztermében.
A visszaemlékező eseményen Raffay Ernő történész tartott előadást Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolása 1940-ben címmel. A szervezők nevében Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi elnöke köszöntötte a PKE dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az egybegyűltekhez. Kifejtette, hogy 1940-ben az volt az igazságos, „és ma is az jelentené az igazságtételt, ha a törvénytelenül és igazságtalanul elszakított területek visszakerülnének Magyarországhoz. A trianoni békediktátum egy igazságtalan rablóbéke volt, melynek a mai napig isszuk a levét” – fogalmazott Tőkés László, aki azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a határrevíziónak jelen pillanatban nincs esélye. „Mivel a politikai és népességi körülmények figyelembe vételével nem lehet valóságalapja bárminémű területfelülvizsgálatnak, éppen ezért a járható utat kell keresnünk”. Ezt a járható utat a „területért jogokat” formulában foglalta össze Tőkés László, kifejtve, hogy ha Magyarország nem nyerheti vissza a magyar haza elszakított részeit, akkor ezzel szemben legalább teljes körű jogokat nyerjen a külhonban szakadt magyarság. „A korlátozott önrendelkezés, vagyis az autonómia jelenthetné a megoldást, ami megállíthatná azt a leépülési folymatot, amely az elmúlt évszázadban végbement. De nem csupán a politikai rendezésen, hanem a mi erkölcsi alapállásunkon, szellemiségünkön, cselekvőképsségünkön múlik, hogy ki tudjuk-e vívni a bennünket megillető jogokat” – szögezte le Tőkés László, majd így folytatta: „Sajnos a külhoni magyarság és az anyaország sincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogérvényesítést ki tudjuk harcolni. Gyökeres változásra van szükség a magyar politikában és a magyarság állapotában ahhoz, hogy erről a célkitűzésről egyáltalán beszélhessünk”. Végezetül a politikus felhívta a figyelmet a magyarság fogyásának negatív folyamatára, ami miatt nagyon meggyengült a magyar közösség.
A revízió alapja
Tőkés László beszéde után tartotta meg előadását Raffay Ernő történész, aki elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a trianoni béke megkötésével Magyarország területének 71,3 százalékát, lakosságának pedig két harmadát vették el, a magyar nemzetiségűek egy harmada került idegen uralom alá. „Példátlan méltánytalanság volt ez a magyarsággal szemben” – szögezte le Raffay Ernő, elárulva azt, hogy így gondolták ezt a korabeli magyar politikusok is, hiszen mindenkinek, a baloldali közéleti személyiségeknek is az volt az elvük, hogy amikor lehet, Magyarország szerezzen vissza annyi területet, amennyit csak lehet.
Politikai próbálkozások
Raffay elmondta, hogy a két világháború között Magyarország arra törekedett, hogy az őt gyűrűbe fogó Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia alkotta szövetséget szétbontsa. Először egy lengyel-magyar-román szövetséggel próbálkoztak, ami azért nem valósult meg, mert a románok nem voltak hajlandóak visszadni Magyarországnak a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat. Majd egy jugoszláv-magyar szövetséget próbáltak kiépíteni a magyar politikusok, ez viszont Olaszország ellenállásán hiúsult meg, mely balkáni hatalmi törekvéseinek gátját látta ebben a szövetkezésben. „A csehszlovákokkal érdemben sosem lehetett tárgyalni” – fűzte hozzá a történész, aki a továbbiakban elmondta, hogy a geopolitikai helyzet akkor változott radikálisan, amikor Németországban Hitler került hatalomra, akinek deklarált törekvése volt az első világháborút lezáró békerendszer felülvizsgálata.
Nem Hitler adta
Ebben a kontextusban szögezte le Raffay Ernő azt, hogy nem igaz az a széltében-hosszában hangoztatott tézis, miszerint Magyarország Hitler tenyeréből kapta vissza Észak-Erdélyt. 1940 július 2-án Csáky István külügyminiszter ugyanis nyilatkozatot tett közzé, melyben háborút helyezett kilátásba Románia ellen, ami kiváltotta Hitler dühét, hiszen ő már készült a Szovjetunió megtámadására, és ehhez szüksége volt a romániai olajra. Hitler ennek nyomán írt levelet a román királynak, amelyben szorgalmazta azt, hogy Románia kezdjen tárgyalásokba Magyarországgal a területi problémákról. Hitler azzal győzte meg Romániát, hogy jogosnak ítélte meg a magyar, illetve a bolgár területi igényeket, és amennyiben Románia nem bocsátkozik tárgyalásokba, akkor magyar és szovjet csapatok fogják megtámadni az országot. Románia tehát nem Németország kényszerítésére, hanem amúgy is szorult helyeztében bocsátkozott tárgyalásokba a határrevízióról.
Alkudozás
Az 1940 augusztusában Magyarországgal folytatott szörényvári (Drobeta -Turnu Severin) tárgyalásokon a román fél eleinte 14 ezer négyzetméternyi területet ajánlott fel Magyarországnak, utóbbi ennek a területnek a többszörösét kérte. A románok végső ajánlata 27 ezer négyzetkilométer volt azzal a feltétellel, hogy a Romániának megmaradó területről áttelepítenék a teljes magyar lakosságot. Ezt a magyar fél nem fogadta el. Ekkor kérte Románia a döntőbíráskodást Németországtól és Olaszországtól. Hitler korábban már bejelentette, hogy Magyarország maximum negyvenezer négyzetkilométert kaphat vissza, de az 1940 augusztus 30-án aláirt második bécsi döntés során végül több mint 43 négyzetkilométert nyert vissza Magyarország. A második bécsi döntés eredményeképpen került vissza Magyarországhoz Nagyvárad is, ahova a magyar katonaság 1940 szeptember 6-án vonult be Horthy Miklós kormányzó vezetésével. Raffay Ernő előadása után Csomortányi Istvántól, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke átnyújtotta neki a Partium zászlóját, majd levetítették az 1940 szeptember 6-iki bevonulásról és ünnepségekről készült korabeli filmfelvélt. Az esemény utolsó részében felléptek a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus.
Pap István
erdon.ro

Menekültek jöhetnek Váradra is – esetleg
Ide is elér a migránsügy. Lapunkban már többször írtunk róla, hogy Romániát is eléri rövidesen a menekülthullám. Íme, lassan itt van: már összeírták, hány menekültet lehetne elszállásolni iskolai épületekben. Ez azért is érdekes, mert az állami vezetők ezt nem említik.
Azt sem tudja még Románia, hány menekültet fogadjon be az esetlegesen megállapítandó közös európai kvótarendszer keretein belül (mint jeleztük, az ország vezetői ellentmondásosan nyilatkoztak erről, de körülbelül ezerötszázat-ezernyolcszázat emlegettek), továbbá az sem világos, igazából fel van-e készülve az ország arra, ha a kvótákon kívül egyszerűen eléri a menekülthullám (a jelenlegi kormány azt hangoztatta, hogy igen, az ellenzék szerint azonban ennek semmi konkrét jele). Mindezzel együtt némi – egyelőre statisztikai jellegű – mozgolódás már van az ügyben, mégpedig olyan, ami térségünket is érinti. Az Oktatásügyi Minisztérium ugyanis felkérte a megyék főtanfelügyelőségeit, hogy összesítsék, hány olyan szabad hely van a megyék tanintézeteinek bentlakásaiban, ahol esetleg menekülteket lehetne elszállásolni. (Egyes források szerint a felkérésben tételesen az szerepelt, hogy szíriai menekültek – ám egyelőre valószerűtlennek látszik, hogy ennyire specifikusan tudná a jövőt bármilyen romániai intézmény, főleg olyan, amelyik nem közvetlenül foglalkozik migránsügyekkel.)
Akiknél lehet
Bihar megyében is elkészült a vonatkozó összeírás. Eszerint nálunk öt olyan helyet azonosítottak, ahol – a tanügy hatáskörében – ez lehetséges. A következőkről van szó: a belényesi Nicolae Bolcaş Pedagógiai Líceum, a nagyváradi Iuliu Maniu Görög-Katolikus Líceum, a nagyszalontai 1-es számú Technológiai Líceum, a papfalvai 1-es számú Technológiai Líceum, valamint a sonkolyosi 1-es számú Technológiai Líceum. A belényesi tanintézet azt tudatta, hogy bentlakásában száz személyt tud elszállásolni és étkeztetni, a többiben pedig összesen további ötszáz hely van. A Nagyváradi Egyetem is visszajelzett – ők azonban azt, hogy nincsenek bentlakásban szabad helyeik, legfeljebb pszichológiai szaksegítség nyújtását tudják felajánlani. Időközben az Oktatásügyi Minisztériumhoz a többi megyéből is érkeznek a kimutatások.
Csak semmi pánik
Fontos jelezni: egyelőre nem arról van szó, hogy ezekre a helyekre menekültek érkeznének most. Az összeírás amúgyis országos jellegű. Tehát ha a későbbiekben ilyen helyeken is elszállásolnak esetleg migránsokat, akkor sem csak Bihar megyében. Sőt, egyelőre azt sem tudni, szükség lesz-e ezekre a helyekre is, és ha igen, hogyan osztják el a megyékben a migránsokat. Magának a statisztika elkészítésének a ténye viszont figyelemre méltó. Románia – az államfő és a miniszterelnök révén is – ugyanis azt kommunikálja kifelé, hogy elveti a kötelező kvótarendszert, de ha mégis az lenne, akkor sem tud befogadni ezerötszáz-ezernyolcszáz menekültnél többet, mert úgymond „ennyi hely van”. Ehhez képest a mostani összeírás további helyek feltérképezésére utal.
Hisztéria sem kell
Közben tegnap Victor Ponta miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy az államfő megszólalása nyomán „eldőlt az, hogy Románia hány menekültet tud befogadni”, és az ország nem ért egyet a kvótákkal. „Aki szavaz az Európai Tanácsban, az az államfő” – tette hozzá, jelezve, hogy szerinte jó, hogy az elnök már ismertette a román álláspontot. S hogy ez mi is – legalábbis jelenleg? Az, hogy Románia továbbra is a menedékkérők önkéntes alapon történő elosztását szorgalmazza, a befogadási kvóták kötelezővé tételét nem tartja megoldásnak. Ezt jelentette ki egy nappal előbb Klaus Iohannis államfő. Hozzátette: Románia júliusban felajánlotta, hogy 1785 menedékkérőt átvesz a nehéz helyzetbe került országoktól. „Ennyit tudunk befogadni, többet nem” – szögezte le a román elnök, azokra a sajtóértesülésekre utalva, amelyek szerint az Európai Bizottság a korábbi befogadási kvóták növelését és kötelezővé tételét szeretné elérni. A román államfő ezt azzal indokolta, hogy az ország területén lévő hat regionális elhelyezési központban ennyi hely áll rendelkezésre. Elismerte: nem lenne gond egy kiürült kaszárnya átalakításával növelni a befogadható menedékkérők számát, de szerinte Romániának azt is figyelembe kell vennie, hogy a társadalom nem lenne képes integrálni több bevándorlót. Iohannis ezzel – a migránsok önkéntes befogadásának elutasítását szorgalmazó – Traian Băsescu volt államfő érvelését vette át, ugyanakkor megjegyezte: a kérdést nyugodtan és felelősségteljesen kell kezelni, Romániának semmi oka arra, hogy „hisztérikusan reagáljon, és idegengyűlölő oldalát mutassa”. A román államfő megállapította, az illegális bevándorlók tízezreinek beözönlése logisztikai problémákat is okozott több európai országban, ugyanakkor szerinte a schengeni övezet és a – menedékkérők regisztrálást szabályozó – dublini egyezmény működési elvei is sérültek, „a menekültek gyakorlatilag az egész európai építményt felforgatták”. A menekültek elosztásával kapcsolatos brüsszeli javaslat megismerése nyomán a Legfelső Védelmi Tanács alakítja ki Románia ezzel kapcsolatos álláspontját. A nemzetbiztonsági testület szeptember 17-i ülésén és az EU állam- és kormányfőinek októberi csúcsértekezletén is az önkéntes befogadási kvóták megtartását fogja javasolni.
Nincs nyomás
Iohannis rámutatott: Románián nincs migrációs nyomás, így számára csak elvi kérdés, hogy szolidáris legyen a többi uniós tagállammal. Kizártnak tartotta, hogy számottevően megnőjön a Romániába érkező menedékkérők száma, mondván, hogy „Romániába nem az jön be, aki akar, hanem az, aki teljesíti annak törvényes feltételeit”. Úgy vélte: „paradox módon” ebből a szempontból Románia előnyére vált, hogy még nem tagja a schengeni övezetnek.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Köröstárkány ünnepelt
Köröstárkány volt a fő helyszíne a III. Fekete-Körös völgyi Magyar Napok szeptember 5-i, szombati rendezvényeinek. Ünnepi istentisztelettel kezdődött a nap a helyi református templomban, majd Bartók Béla mellszobrának avatójával folytatódott a délelőtt, délután pedig a szabadtéri szórakoztató rendezvényeké volt a főszerep.
Az 1960-1975 között konfirmáltak találkozóját felölelő istentiszteleten Márk evangéliumának 11. fejezetéből szólt az ige Sebestyén László Ede lelkipásztor tolmácsolásában, és egyben a közös énekszó is arról adott bizonyságot a színültig megtelt templomban, hogy az ünnep alkalmával „Itt van Isten köztünk”.
Isten gondviselése a hit, szeretet és megbocsátás útján kíván vezetni mindenkit az új lehetőségek felé. Az olyan összetartó, értéket megőrző és továbbadó találkozások, mint a Fekete-Körös völgyi szórvány ünnepe kiváló lehetőséget ad arra, hogy a közösség erejét mindenki együtt tapasztalhassa meg – hangzott el.
Szakács Zoltán, a tárkányiak korábbi lelkipásztora köszöntötte ezután a gyülekezetet, majd néma felállással emlékeztek azokra, akik már nem lehettek jelen az ünnepen.
Megható szavalat és ének hangzott el végezetül özv. Bunta Ferencnétől, majd ünnepélyesen a templom elé vonult a gyülekezet, ahol Bartók Béla Deák Árpád által készített mellszobrát leplezték le közösen a szervező helyi és megyei RMDSZ, valamint a tárkányi egyház képviselői. S bár Bartók hatalmas életműve és hagyatéka után, illetve mellett igen nehéz megszólalni, azért néhány ünnepi szónoklat még következett.
Sebestyén László Ede lelkipásztor reményét fejezte ki, hogy Köröstárkányban a megbékélés jelképévé és nem az ellenségeskedés tárgyává válik majd az otthonra talált Bartók-szobor. Bartók dél-bihari gyűjtéseiről, különösen a köröstárkányi népzenei anyagról ejtett szót ezután rendkívül precízen dokumentálva Szakács Zoltán lelkész: „emléket állítunk annak, aki emléket állított nekünk” – zárta mondandóját.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke Bartók dél-bihari gyűjtéseinek rögös útjára emlékeztetve utalt a Belényes felé tartó, még ma is rögös útviszonyokra, majd a román és magyar népzenét egyaránt gyűjtő alkotó példáját idézve hangsúlyozta, nem lehet megállítani azt, aki hittel és folytonossággal próbál a jó ügyek mellett kitartani.
Bartók eljött, leásott a gyökerekig, megtalálta a tiszta forrást, és felmutatta azokat az értékeket, melyek mindannyiunkat közelebb hozhatnak egymáshoz – foglalhatjuk össze a zeneszerző hitvallásában a felszólalók gondolatait.
Borsi Imre Lóránt, a megyei RMDSZ társadalmi kapcsolattartásért felelős ügyvezető alelnöke és Mikló Ernő, a tárkányi helyi RMDSZ képviselője mondott még köszöntőt, majd közösen leleplezték Bartók mellszobrát a templom előtt.
Bartók tanár úr szobrának éles és egyenes tekintete figyelte ezután Egyed István megható szavalatát, a Tárkányi Serkentők férfikarának autentikus népdalénekét és a debreceni Hajdú Néptánccsoport rövid előadását.
A debreceni huszárok kíséretében ezután mindenki átvonult a Fekete-Körös melletti sportpályára, ahol a hivatalos megnyitót és az áldást követően megkezdődött a szeretetvendégség és az estébe nyúló szórakoztató programok. A koradélutáni napsütésben a színpadon énekszó és tánc következett és gulyásfőzés illata lengte be a teret, ez utóbbi ízletes eredményeit már mindenki türelmetlenül várta. A későbbiekben a színpadi program a népzene felől a könnyűzene irányába tolódott el. Nagy Feró esti fellépését már jóllakottan, de azért átvitt értelemben kiéhezve várta már a közönség.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egy értékteremtő közösség
A borsi kultúrházban bő másfélszázan jelentek meg pénteken délelőtt a nagyváradi székhelyű Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által XXI. alkalommal megszervezett Partiumi Honismereti konferencia megnyitóján. A vendégek határon innenről és túlról, a Kárpát-medence számos vidékéről érkeztek azért, hogy az itt töltött három napig ismerkedjenek vagy ápolják a már kialakult barátságokat, de legfőképp azért, hogy megosszák tapasztalataikat és meghallgassák a temérdek előadást. Az idei konferenciának négy fő témája volt. A házigazda település, Bors írásos említésének 800. évfordulója, a száz esztendeje kitört első világháború, nagy személyiségeink emlékezete és a műemlékvédelem.
A múltat ismernünk kell
A megjelenteket Dukrét Géza főszervező, a PBMET elnöke köszöntötte, s megkért mindenkit, hogy fennállva közösen énekeljék el a Szózatot. A rendezvény ökumenikus áhítattal kezdődött. Pálos István apátkanonok kiemelte: megtapasztaltuk már, voltak idők, amikor nem dönthettük el, hogy kik vagyunk, mert a hatóságok megtették ezt helyettünk. De az ember, aki nem ismeri önmagát, szükségszerűen rossz döntéseket fog hozni. Mi felelősek vagyunk egymásért, ezért jó döntéseket kell hoznunk – mondotta a kanonok, aki hangsúlyozta, értékeli ennek a helytörténész társaságnak a munkáját, végül pedig az ismert Nemeskürty-idézettel zárta beszédét: „A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor a mienk, ha ismerjük.” Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökhelyettese intézménye és Csűry István püspök nevében köszöntötte az egybegyűlteket. A lelkipásztor rövid beszédében a régi korok tanítóihoz, „a nemzet napszámosaihoz” hasonlította a konferencia részvevőit, kiemelve, hogy az a munka, amit végeznek, pótolhatatlan. Mint tudjuk, múltunk meghatározza akár személyes, akár közösségi jelenünket. Forró László ugyanakkor hangsúlyozta: a hívő ember számára azonban a jövő határozza meg a jelen minőségét. Ahhoz, hogy biztos jövőnk legyen, kellenek az eltökélt emberek, akiknek a céljuk, hogy tanítsanak, megőrizzenek, büszkévé tegyenek, tehát megtartsák a közösséget.
Meg kell mutatnunk értékeinket
Nyitóbeszédében Dukrét Géza elnök megköszönte szervezőtársainak a segítséget, valamint megemlékezett két nemrég elhunyt tagtársukról, Kordics Imréről és Mihálka Zotánról. A főszervező kérésére a hallgatóság egyperces néma csönddel adózott az ismert és elismert két váradi személyiség emlékének. Bátori Géza, Bors község polgármestere felidézte, a tavalyi konferenciát a szomszédos településen, Biharszentjánoson tartották meg. A község magyarsága átélte a történelem viharait, hívta fel a figyelmet az elöljáró, aki hangsúlyozta, Bors település első írásos említése éppen 800. esztendővel ezelőttről való, és a Váradi Regestrumban található. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a konferenciázó társaságot értékteremtő közösségnek nevezte, kiemelve, hogy most, amikor az értékek válságát éljük, nagyon fontos, hogy legyenek ilyen közösségek. Ennek a csapatnak köszönhető, hogy megismerhetjük múltunk töredékeit, mert kiadványaikban egybegyűjtik, összefogják a forrás-szilánkokat. A képviselő hangsúlyozta: vannak olyan értékeink, amelyeket meg kell mutatnunk. A nyelvi akadályok leküzdése érdekében pedig egyes munkákat érdemes románul is kiadni, hiszen ha ezt mi nem tesszük meg, más nem teszi meg helyettünk.
Páratlan a teljesítmény
A megnyitón jelent volt és rövid köszöntőbeszédet mondott Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke is. Méltatta a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság munkáját, külön kiemelve, hogy a XXI. Partiumi Honismereti Konferenciára megjelent a Társaság 100. honismereti kötete. Mint Széman mondta, ez húsz esztendő alatt ez a munka óriási teljesítmény, a sok történelmi és tematikus konferencia megszervezéséről nem is beszélve. Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke páratlan teljesítménynek nevezte a PBMET száz kötetének megjelentetését, és azt mondta: erdélyi, Kárpát-medencei viszonylatban is egyedülálló az, amit a Társaság véghezvitt, munkája pedig pótolhatatlan.
Köszöntötte a szervezőket és üdvözölte a részvevőket Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, valamint Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke.
Átadták a Fényes Elek-díjakat
A konferencia megnyitása, a köszöntőbeszédek után adták át az idei Fényes Elek-díjakat. Dukrét Géza egyesületi elnök elmondta, a vezetőség döntése értelmében idén egy elismerést adnak át a Társaság egyik tagjának, és ugyancsak egyet egy egyesületen kívüli személynek. Mint kiderült, a PBMET egyik régi oszlopos tagja, a nagyszalontai születésű, déznai tanító, borossebesi helytörténész, Deák József Sándor kapta a szervezet legnagyobb elismerését jelentő Fényes Elek-díját. A társaságon kívüli díjazott pedig Bátori Géza, Bors község polgármestere volt. Dukrét Géza ugyanakkor bejelentette: szent István emlékplakettet adományoz az alpolgármesternek, Lőrincz Lajosnak.
A XXI. Partiumi Honismereti Konferencia tematikus előadásokkal folytatódott pénteken délután és szombaton, vasárnap pedig kirándulni mentek a részvevők.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Nem került trikolór a szentgyörgyi városházára
Megpróbálták újra kitűzni a román zászlót kedden a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára, de a kezdeményezők nem jártak sikerrel.
A háromszéki városban katonai ünnepségen emlékeztek arra, hogy a román hadsereg 1944. szeptember 8-án „felszabadította a várost a horthyista-fasiszta megszállás alól”. Mintegy 30 atléta Brassóból szaladt a trikolórral Sepsiszentgyörgyig, ahol átadták azt egy háborús veteránnak. Ezzel egy tűzoltóautó létjáráról próbáltak feljutni a toronyba, azonban sikertelenül.
Az ünnepségen Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektus arra építette beszédét, hogy „az 1940-es megszállás megannyi szenvedést okozott a sepsiszentgyörgyi románoknak”, mivel elmondása szerint a bevonuló magyar hatóságok betiltották a román nyelv használatát és nyolc nap alatt minden román megnevezést magyarra cseréltek.
Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke beszéde végén megállapította, „polgármester nincs, alpolgármester nincs”, majd felszólította a veteránokat, hogy vonuljanak fel és adják át a stafétazászlót az önkormányzat képviselőinek.
A városházán Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldötteket, mivel Antal Árpád polgármester szabadságon van. Tischler elmondta, tiszteli minden nemzet szimbólumát, átveszi a trikolórt, de a toronyra nem tudják kitűzni, ugyanis a felújítás alatt álló épületet még nem vették át a kivitelezőtől, ráadásul a csúcsdíszen villámhárító van. Tischler elmondta, egy szociáldemokrata tanácsos vállalta, hogy képviseli az önkormányzatot az ünnepségen, végül azonban utolsó percben lemondta.
A háromszéki románoknak azért fontos, hogy a román trikolór ott legyen a városháza tornyában, mivel azt 71 évvel ezelőtt a bevonuló román katonák tűzték ki először, majd 1994-ben, az esemény 50. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi katonai alakulat újra kitette, az épület felújítása során azonban levették onnan.
Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes egyébként kedd délutáni közleményében elfogadhatatlannak nevezete azt, ami Sepsiszentgyörgyön történt, és felszólította a prefektúrát, hogy bírságolja meg a megyeszékhely polgármesteri hivatalát.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Zászlóbotrány sokadszor
Amint az borítékolható volt, nem sikerült incidensmentesre a háborús veteránok által szervezett ünnepség, mellyel Sepsiszentgyörgy a román hadsereg által 71 évvel ezelőtti „felszabadítására” emlékeztek. A veteránok, majd később a román politikusok – köztük Gabriel Oprea kormányfőhelyettes – felháborodását az váltotta ki, hogy a román zászlót nem lehetett a városháza kupolájára kitűzni. Az önkormányzat egyébként már korábban jelezte, hogy erre nincs lehetőség.
Az egykori harcosok katonai parádéval és ortodox istentisztelettel ünnepeltek, illetve a városháza előtt fogadták a Brassóból érkező „veterán váltót”, amelynek 30 tagja – az iraki és afganisztáni veterán katonákból álló az Invictus Romania csapat atlétái – egy zászlót hordoztak az egész távon, majd azt átadták Mircea Crăciun bodzafordulói 93 éves veteránnak. Az ünnep apropója az volt, hogy 1944. szeptember nyolcadikán a román hadsereg a hivatalos történetírás megfogalmazásában „felszabadította a horthysta-fasiszta megszállás alól Észak-Erdély első városát”. A megemlékezés a lobogó átvétele után torzult el, mivel annak ellenére, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat már korábban jelezte – a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Fóruma kérvényére válaszolva –, hogy a városháza épületének kupolájára nem lehet kitűzni a lobogót, mert a csúcsdísz elsősorban villámhárítóként szolgál, és egyébként a törvény sem ír elő ilyen kötelezettséget, az intézmény bejárata fölé pedig visszahelyezik a román lobogót, a veteránok tegnap csak nem mondtak le tervükről. Ragaszkodtak hozzá, hogy a lobogó a „helyére kerüljön”, akárcsak 71 éve, illetve az 50 éves évfordulón, amikor márvány emléktáblát is avattak az épület falán. E célból ráadásul egy tűzoltójárművet is a helyszínre vezényeltek, de így sem sikerült a bravúr. Nem maradt el viszont Antal Árpád polgármester, valamint Sztakics Éva alpolgármester megrovása. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke tette szóvá a két elöljáró távolmaradását, majd felszólította az ünneplő veteránokat, hogy a zászlót adják át az önkormányzat képviselőjének, és kérjék fel, hogy tűzze ki a kupola tetejére. Tischler Ferenc alpolgármester fogadta a küldöttséget, és ismertette az önkormányzat fentebb már kifejtett álláspontját. Végül a veteránok visszakérték a zászlót.
A városházánál történtek még tegnap több román politikus felháborodását is kiváltották. Mădălin Guruianu helyi liberális pártvezető a sepsiszentgyörgyi román közösség arculcsapásának minősítette azt. Gabriel Oprea kormányfőhelyettes ennél jóval durvább álláspontot fogalmazott meg, felszólítva Sebastian Cucu prefektust, hogy járjon el az önkormányzat ellen, amiért vezetői megtagadták a nemzeti lobogó kitűzését a veteránok szervezetének kérésére. Oprea elfogadhatatlannak minősítette a sepsiszentgyörgyi városházán kialakult helyzetet, „olyan körülmények között, hogy Románia példaértékű módon biztosítja a kisebbségek, főként a magyar nemzetiségűek jogait”. A kormányfőhelyettes szerint egy helyi választott ilyenfajta gesztusa provokáció etnikumtól függetlenül bármely román állampolgárral szemben.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kecskeméti orvoscsapat végzi a vizsgálatokat (Egészségügyi szűrés Sepsibodokon)
Még jó néhány nap van hátra tanévkezdésig, de a sepsibodoki Henter Károly Általános Iskolában akkora a nyüzsgés, mintha már becsengettek volna. Nem gyermekek és tanítóik, tanáraik, hanem orvosok, asszisztensek és helyi lakosok népesítik be két napja a folyosókat, tantermeket. A Bács-Kiskun Megyei Kórház közel húsz főnyi önkéntes csapata végez öt napon át ingyenes egészségügyi szűrővizsgálatokat a község lakói körében. Tíz különböző szakrendelőben és a rögtönzött laboratóriumban fogadják a pácienseket.
Fodor Etelka nem tud semmilyen betegségéről, azt mondja, ez nagyszerű lehetőség, nem akarta kihagyni, EKG-ra és visszér-vizsgálatra jelentkezett. Béres András sokat betegeskedik, baj van a szívével, gyomrával, azért vesz részt a vizsgálatokon, mert szeretné összehasonlítani az itt észlelteket azzal, amit már korábban mondtak neki az orvosok. Bartók Mónika elsősorban a laborvizsgálatokért jött, vérszegény, és akarja tudni, jelenleg milyen a helyzete. Orbán Erzsébet nőgyógyászati problémával érkezett, de feliratkozott EKG-ra és laboratóriumi vizsgálatokra is, mert „ez olyan nagyszerű lehetőség, amiről nem maradhat le az ember”. Incze Zsuzsánna sorolja a betegségeit, már régóta sok mindennel kezelik, szerinte valószínű, hogy újat nem mondanak, de elvégeztet néhány analízist, mert szeretné összevetni az adott próbák eredményeit a korábbiakkal. Ádám Piroska szerint is „jó, hogy jöttek az orvosok”, ő is többféle vizsgálatra iratkozott fel. Daragics Piroska nőgyógyászhoz jelentkezett be, kislányával pedig a gyermekorvoshoz, és ott derült ki, hogy gyermekének gyenge a szeme, szakorvoshoz kell fordulniuk. „Nagyon örvendek a lehetőségnek, mert „nehéz minden alkalommal küldőpapírért menni a családorvoshoz, előjegyzésért és sorszámért Szentgyörgyre, majd még egyszer vissza a szakorvoshoz”. Lunguly Emma vérvételre, EKG-ra és ultrahangra kért belépőt, szerinte is „nagyszerű, hogy házhoz jöttek az orvosok”. Tizennégy szakorvos, négy asszisztens, egy informatikus és három gépkocsivezető alkotja a kecskeméti csapatot, akik az egészségügyi államtitkárság támogatásával, de önkéntes alapon vesznek részt a szűrőprogramban – tudtuk meg dr. Svébis Mihálytól, a Bács-Kiskun Megyei Kórház igazgatójától, aki elmondta, ez a tizedik erdélyi útjuk, korábban Hargita megyei településeken végeztek szűrővizsgálatokat, először rendezték be ideiglenes rendelőiket Háromszéken. Ez nem is kis munka, hisz a jelentkezők regisztrálásától kezdve minden olyan lépésre megoldást kellett találni, ami egy szokványos járóbeteg-rendelőben történik. Még egy tizenöt számítógépből álló informatikai rendszert is kiépítettek a különböző szakrendelők nyilvántartásának összekötésére, a program végén naponta összesítik az adatokat, majd a teljes dokumentációt, az összes leírással, eredménnyel együtt átadják a helyi családorvosnak, a megvizsgált személyek pedig távozáskor kapják kézhez saját eredményeiket. Mindez óriási csapatmunka, ami az iskola személyzete és személyesen Istók Judit igazgató, Fodor István polgármester, dr. Incze Réka családorvos nélkül nem valósulhatott volna meg – szögezte le dr. Svébis Mihály, aki még a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetőségével is egyeztetett, hogy a sürgősnek ítélt további vizsgálatokra, beavatkozásokra fogadják az általuk küldött pácienseket. Ilyen esetük már az első napon adódott, dr. Sántha Beáta fül-orr-gégész szakorvos, aki másodszor csatlakozott a csapathoz, mert azt látta, hogy a kollégái feltöltődve, sok élménnyel érkeztek haza az erdélyi szűrőutakról, egy hallásvizsgálatra jelentkezett középkorú férfinál fedezett fel garati daganatot, „ami a páciensnél eddig nem okozott panaszt, és ha időben megtörténik a műtéti beavatkozás, akkor az illető meggyógyulhat és teljes életet élhet”. Sántha doktornő elmondta, rendkívüli az emberek viszonyulása hozzájuk, „emiatt könnyebb az együttműködés és a vizsgálat is.” Dr. Szabadkai Gábor sebész negyedszer jön Erdélybe önkéntesként, azt mondja, nagy szeretettel veszik körül őket itt az emberek, hozzá főként visszérproblémával, ízületi panaszokkal, sérvvel jelentkeznek. A hétfői és tegnapi vizsgálatok alkalmával nem volt kirívóan sok a magas vérnyomású beteg, de a koleszterin- és a trigliceridszint általában emelkedett, ami a táplálkozási szokásokkal, a nagy mennyiségű zsír és hús, valamint kevés zöldség fogyasztásával függ össze – véli Svébis igazgató. Első nap százharmincan fordultak meg a sepsibodoki iskolában berendezett ideiglenes egészségügyi központban, tegnap délig hasonló volt a forgalom, de a kecskeméti csapat arra számít, mától még többen érkeznek, mert korábbi útjaik tapasztalatából tudják, hogy aki náluk megfordult, az elmondta a szomszédnak és így terjedt a hír a lehetőségről, mígnem lassan az egész falu megmozdul. Ma és holnap várják az oltszemieket és a zalániakat, pénteken azokat a bodokiakat, akik első két napon nem jelentkeztek, de ez a rend nem ennyire szigorú, a község bármely lakóját megvizsgálják, aki hozzájuk fordul – mondta az orvoscsapat vezetője.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VI. Erdőhegyi Magyar Napok
Összefogásban a siker kulcsa
Amint azt előre meghirdettük, szombaton és vasárnap VI. alkalommal szervezték meg az Erdőhegyi Napokat, amelyeknek a programja szombaton este az iskola sporttermében filmvetítéssel indult. Vasárnap, az egykori egyházi iskola telkén felállított szabadtéri sátor közelében 10 órakor 7 csapat részvételével indult a bográcsfőző verseny, de az iskolaudvaron sportversenyeket is szerveztek. 13 órakor a szabadtéri színpadról Pusztai Matild tanítónő, műsorvezető üdvözölte a szaporodó közönséget, majd Bíró Zoltán kisjenői RMDSZ-elnök, városi tanácsos köszöntötte az egybegyűlteket, örömének adva hangot, amiért az Erdőhegyi Napok a magyar kultúra hagyományőrző ünnepévé váltak. A szervezési munkáért köszönetet mondott a pedagógusoknak, a szülőknek, illetve a segítőknek, majd mindenkinek jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánt. Sime Judit iskolaigazgató elöljáróban köszönetet mondott a támogatóknak, a Kisjenői Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, az Arad Megyei Kulturális Központnak, a kisjenői RMDSZ-nek, az Erdőhegyért Egyesületnek, a pedagóguskollégáknak és férjeiknek, illetve mindazoknak, akik a szervezőmunkájukkal vagy a vendégek ellátásában segítettek. Miután jó szórakozást kívánt, Pusztai Matild ismertette a gyermekprogramok előkészítésén a vakációban is fáradozott pedagógusok, Bíró Margit, Csáki Margit, Gál Éva, Henţ Annamária, Hotăran Zsuzsanna, Molnár Erzsébet, Máté Erzsébet, Szilasi Ildikó, Sime Sorin, valamint Sime Judit igazgató neveit, köszönetet mondva mindnyájuknak. Ugyancsak köszönet jár a pedagógus férjeknek is, akik amellett, hogy sokat segítettek az előkészületekben, megfőzik az iskola pörköltjét is. A programban elsőként a VI. osztályosok akrobata táncának, majd a VIII. osztályosok énekkarának tapsolt a nagyszámúra szaporodott közönség. Érdekes volt látni a VII. osztályosok Így mulattunk régen, így mulatunk ma című előadását, melyen a régi, csoportos tevékenységen alapult szórakozó hagyományoktól a mostani, korszerű eszközök használatával egyéni szórakozássá fajuló időtöltést többször is ruhát, illetve ritmust váltva szemléltettek. Utánuk a III–IV. osztályosok cowboy tánca, majd a IV. osztályosok moderntánca érdemelt ki vastapsot. Az iskolások előadását a Fáy Szeréna Iskolakórus népdalcsokra zárta az iskolások műsorát.
Néptáncgála, színes program
Az induló néptáncgálát az ágyai Tőzike tánccsoport 5 párjának – Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára előadott – délalföldi tánca nyitotta meg, aratott sikert. Utánuk a nagyzerindi Kisibolya tánccsoport 10 párja Kiss-Gál Csilla vezetésével, ifj. Szilágyi András koreográfiájára előadott szatmári táncainak tapsolt a közönség. Ezt követően ugyancsak a nagyzerindi, de ezúttal az Ibolya békési szlovák táncai hozták lázba a közönséget. A zerindiek műsorát az ágyai Tőzike által bemutatott szatmári tánc színesítette, majd az ugyancsak nagyzerindi Kisibolya szigetközi tánca érdemelt ki vastapsot. A zerindiek jó formájáról kialakult véleményt az Ibolya szatmári tánca tovább erősítette. A továbbiakban a siomonyifalvi Leveles tánccsoport Péter Adél és Bablina Norbert vezetésével, Farkas Tamás koreográfiájára szatmári, majd magyarpalatkai, illetve rövid szünet után kalotaszegi ruhába átöltözve, lendületes kalotaszegi tánccal kedveskedett.
Utánuk az Erdőhegyi Napokon rendszeresen fellépő Bogdan Veliciu és partnere, a nagyszalontai Kádár Debóra előbb társasági standard táncokkal, majd dél-amerikai táncokkal ragadták magukkal a közönség figyelmét, tetszését. A műsorvezető a szünetekben, a fánksütésre és pörköltfőzésre vonatkozó kérdéseket tett fel, a gyermekek pedig, jó feleteikkel egy-egy kicsi labdát nyerhettek, amelyekből a legtöbbet szerzők indulhattak a Tied a mikrofon című versenyben.
Időközben sor került a délelőtti sportrendezvények díjazására is. A futballtorna győzteseit, Butai Zoltánt és Oláh Andrást várták a színpadra, míg a II. díjat az Erdőhegyi pumák érdemelték ki.
A pörköltfőző verseny eredményét Sime Judit és nt. Pap József lelkipásztor hirdették ki. III. díjat nyert Kelemen Gáspár és csapata, illetve a Szövetség Erdőhegyért csapat. II. díjjal jutalmazták Ozsvár András és Hégely Levente, illetve az Erdőhegyi Általános Iskola csapatának a főztjét. Megosztva, az I. díjat, valamint az érte járó oklevelet Kertai György, illetve Székely Éva és férje, Attila pörköltje érdemelte ki. Ezt követően bő félórán át a székudvari román tánccsoport alföldi román táncokat adott elő.
Utána Hotăran Bernadett három népdalt énekelt Borsos-Laczkó Vilmos orgonakíséretével. A szintén hagyományos fellépők, a kisjenői Mini Step moderntánc-csoport tagjai többször átöltözve, igen lendületes táncokat adtak elő, míg Alex Mladin is táncdalokkal szórakoztatta közönséget.
A továbbiakban az okányi Fekete Zoltán énekelt magyar nótákat az Ötvös László prímás által vezetett Alföldi cigányzenekar kíséretével, a felesége, Csilla közreműködésével. Jó félórás műsorukon a közönség együtt énekelt velük. 20 óra tájban érkezett meg Faragó Péter RMDSZ megyei elnök, aki Bíró Zoltán kisjenői elnök társaságában a szabadtéri színpadról köszöntötte a résztvevőket, örömének adva hangot, amiért részt vehet a magyar hagyományőrzés e szép rendezvényén. 21 óra tájban lépett a színpadra a nap sztárvendége, Nagy Feró és a Beatrice zenekar, amely fergeteges hangulatot diktált, a beígért 90 percet túlhaladva, majdnem két órán át mulattatta a közönséget. Utána Nagy Feróval lehetett fotókat készíteni, illetve dedikált.
10 perces pazar tűzijáték következett, majd az éjfélig tartó szabadtéri bálon a Roller zenekar szolgáltatta a talpalávalót.
Köszönet
A nagy sikerű VI. Erdőhegyi Napok szervezői ezúton is köszönetet mondanak a Kisjenői Polgármesteri Hivatalnak és a Városi Tanácsnak, az Arad Megyei Kulturális Központnak, a kisjenői RMDSZ-nek, az Erdőhegyért Egyesületnek, a pedagógus kollégáknak és férjeiknek, illetve mindazoknak, akik összefogva, a szervezőmunkájukkal vagy a vendégek ellátásában járultak hozzá a rendezvény sikeréhez.
Balta János
Népújság (Marosvásárhely)

A másokért aggódó - (Nagy Pál író, 1923–2015)
A szelíd írók közé tartozott az a Nagy Pál is, aki most hunyt el, és temetik Marosvásárhelyen, 92 leélt esztendő után. Azért említem béketűrését és a hitványság kényszerű elviselését jelzőiként, mert mindkettő egyre ritkább errefelé írói berkekben.
Két nemzedék Nagy Palija volt, panaszok meghallgatója szerkesztőségekben vagy bor mellett, tanácsokat osztogató fiatal korunkban, örvendező a sikereink mellett. Szerkesztő volt az egykori Igaz Szónál, aztán az Új Élet hetilapnál. Írt irodalomkritikát és irodalmi publicisztikát sok lapnak. Színikritikusként bejárta a hazai magyar színházak prérijét. Nem tudott lelkesedni bizony minden idétlenül új színpadi újításért. Ebben sem volt egyedi élő eset, itt sem volt egymagában.
Itt térek vissza szülőfalujához, az esdve szeretett Mezőkölpényhez, melyet annyira szeretett, és annyira aggódva, hiszen a 20. század elején már elindult a cigányosodás, a románosodás göröngyös útján a 760 lelkes falu, akár maga a szelíd, az egész lomha Mezőség. Ha nem lett volna annyira elfoglalt az irodalommal és annak közeli, távolabbi történetével, a szerkesztéssel is, áldozott volna bizony Ő több időt a magyar Erdély elsüllyedő, Atlantisz-sorsának.
Legalább annyit, mint tette azt a szintén mezőségi Sütő András, a mi Palink barátja. Egyszer volt alkalmam részt venni a Beke Györggyel, a 20. század Orbán Balázsával folytatott beszélgetésén. Félelmetes mélységekről tudtak adatolni a kisebbségi, szórványosodási, csángósodási folyamatról.
Halála, temetése, példája és sok aggodalma talán fölkelti a mai fiatalok figyelmét is: ez a sors vár bizony Székelyföldre is; ha vigyáznak, talán nem olyan ütemben érkezik ide, mint a többi ajándéktartományba…
A tisztelet mellett szerethető író volt Nagy Pál. Szeretem az emlékét is. Hallatlan energiával megáldott ember volt az utolsó óráig. Az is jellemző lenne, hogy a világháló egyetlen szót nem őriz róla a számítógépen?
Immár nyugodhat békében. Azt kívánom, hagyatékát ne hagyjuk parlagon.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zászlóbontás
Mindenki nyugodjon meg – üzennénk Bukarestbe, de a helyi gyűlöletszító műhelyekbe is: a zászló ott lobog a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal homlokzatán. Akárcsak az új külcsínbe öltözött városháza, a trikolór is vadonatúj, nap nem égette, viharos szél nem tépte, ott leng háborítatlanul, senkit nem zavar, senki nem akarja sem leszedni, sem meggyalázni, meg lehet nézni mindennap, lehet fényképezni, filmezni, büszkén alája, eléje állni vagy éppen távolabbról csodálni.
Mindaz, ami kedden Sepsiszentgyörgyön a román hadsereg 71 évvel ezelőtti bevonulására való megemlékezés ürügyén történt, majd a háromszéki megyeszékhelyi események nyomán Bukarestben a kormánypalotában és a magukat hírtelevízióknak hazudó stúdiókban lezajlott, nem egyéb, mint a provokáció legaljasabb formája.
Az elmúlt időszakban kínkeservesen beindulni tűnő magyar–román párbeszéd lenullázását, a magyar–román kapcsolatok megmérgezését célul tűző sötét szekurista örök erődemonstrációja zajlott a háromszéki megyeszékhelyen, melyen nem átallottak eszközként használni karhatalmi erőket, egy 93 esztendős háborús veteránt, számos, nemzeti identitására büszke, de nem nacionalista román hazafit, börtönben ülő médiamogulok alkalmazásában álló hangulatkeltőket, végső soron pedig saját nemzeti jelképüket, a trikolórt is. Azt ugyanis remélhetőleg igen sok helyben élő román is belátja: a román hadsereg általuk felszabadításként megélt 1944-es bevonulása a helyi magyarság számára éppen ellentétes üzenetet hordoz, az azt megörökítő zászló tehát semmiképpen nem alkalmas arra, hogy a Sepsiszentgyörgyön élők közös, mindenki által elfogadott jelképe legyen.
Ahhoz sem kell még túl nagy empátia, hogy ezek tudatában belássák: a helyi magyarság megalázásának minősül, ha mindenáron kitűznék azt a városháza tornyára. Innen pedig már csak egy apró kis lépés levonni a következtetést: nem a békés együttélést, sokkal inkább az etnikumközi feszültség gerjesztését szolgálják az olyan látványos gerillaakciók, mint amilyenné degradálták ünnepüket és zászlajukat.
Mert erre hivatkozva állt ki pár órával később elmarasztaló állásfoglalásával a plagizáláson ért, számon soha nem kért Gabriel Oprea belügyminiszter, kormányfőhelyettes, sokak szerint leendő miniszterelnök, a cirkuszmutatvánnyá alacsonyított ünnep ürügyén zúgott – az esti órákban, csúcsidőben – Dan Voiculescu volt szekusbesúgó stúdiójában a szolgálatos nemzetféltők kórusa, hazugság- és gyűlöletkampánya. És ugyancsak eme aljas provokáció nyomán állt elő tegnap Kovászna megye prefektusa ama rendőrállamot idéző megnyilvánulásával, melyben bűnvádi eljárást és ügyészségi kivizsgálást sürget a városvezetés ellen.
A soviniszta, szélsőségesen magyarellenes erők zászlót bontottak. Már megint itt van a gyűlölet. Köpni kell.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önálló lett a Kis Szent Teréz karmelita kolostor
A Karmel hegytől Marosszentgyörgyig
Tíz évvel ezelőtt fektették le a marosszentgyörgyi karmelita kolostor alapkövét, miután az Apostoli Szentszék Szerzetesi Kongregációja a Sarutlan Karmelita Rend generálisának hozzájárulásával engedélyt adott ennek megalapítására. A Kis Szent Teréz kolostor kánoni megalapítására dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Tamás József segédpüspök, Oláh Dénes főesperes jelenlétében szeptember 8-án szentmise keretében került sor. E naptól kezdve a kolostor önállóvá vált, rendi joghatóság alá került.
A marosszentgyörgyi szentmisén nemcsak egyházi főméltóságok, papok, nővérek, szerzetesek vettek részt, hanem számos katolikus hívő is, akik szívükhöz közel érzik a kolostor lelkiségét.
Több évszázados múlt
A világi emberek közül valószínűleg nem sokan szereztek tudomást arról, hogy a marosszentgyörgyi az egyetlen erdélyi karmelita kolostor. A Karmelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Karmel hegyen született, ahol Illés próféta élt és tevékenykedett a Krisztus előtti IX. században. A próféta imádságai révén a Karmel hegy a termékenység és a szépség jelképévé vált. A karmel szó kertet jelent. A XII. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően néhány Európából érkezett vezeklő zarándok az Illés-forrás közelében, a Karmel hegy egyik völgyében telepedett le, hogy remeteként, Illés szellemében éljen tovább keresztény életet. Egyházjogi szempontból ezek a remeték a jeruzsálemi pátriárka fennhatósága alá tartoztak. Alberto Avogadro, Jeruzsálem pátriárkája (1150-1214), aki a Karmel hegy közelében székelt, mivel Jeruzsálem már szaracén fennhatóság alatt állt, összeállított számukra egy életszabályt. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a rend megreformálásával. Ezek közül az Avilai Szent Terézé (1515-1582) bizonyult maradandónak, mivel ő nem csupán reformálta a rendet, hanem visszatért az eredeti "regulához", és saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét. Ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma "Sarutlan" vagy terézi Karmelnek, míg az előbbi, enyhített fegyelműt "Sarus" Karmelnek. Az elnevezés tehát nem a lábbeliviselettel van összefüggésben, hanem a 16. századbeli reformra utal. A ferencesek honosították meg ezt a fogalmat, akik szegénységük, elszántságuk jeléül mezítláb jártak. Szent Teréz 17 női kolostort alapított, a reformált irány túllépte Spanyolország határait. Napjainkban 82 országban, mintegy 800 kolostorban több mint tízezer sarutlan karmelita nővér él.
1997 novemberében dr. Jakubinyi György érsek meglátogatta a pécsi Karmelt, hogy felkérje a magyar nővéreket a kolostoralapításra. A nővérek egy kis csoportja 2001 nyarán érkezett Erdélybe, hogy alkalmas helyszínt keressen a kolostornak. 2004-ben Marosszentgyörgyre esett a választás, a Tófalva határában elterülő gyönyörű, csendes környezetre. 2005. február 11-én Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, 2006 szeptemberében megérkeztek az első nővérek az egyházmegye által építtetett kolostorba, amit Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök október 1-jén fel is szentelt Kis Szent Teréz tiszteletére. Háromfős kis közösséggel elkezdődhetett a karmelita élet.
Áldás a kolostorra
Dr. Jakubinyi György érsek felolvasta a szerzetesi élet és megszentelt intézmények kongregációjának a döntését, amellyel jóváhagyják a marosszentgyörgyi önálló kolostor létrehozását. Az érsek a tartalmas prédikáció után áldást kért a kolostorra, a testvéreket pedig arra buzdította, hogy imáikkal kísérjék a kolostor életét és vegyenek részt a nyilvános rendezvényeken.
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános hálát adott a mindenható Úristennek a csodálatos eseményért, s azért, hogy az érsek szívében hordozza a karmelita kolostor ügyét. A község vezetőségének köszönetet mondva hangsúlyozta, úgy érzi, hogy "az ő szívük is kissé a Karmelben dobog". A Karmel születésének fájdalmát és örömét velük együtt viselték, s ha csak törmelékkel is, de leaszfaltozták az ide vezető utat. Bíznak abban, hogy lesz még folytatás, lesz még jobb minőségű út is – fogalmazott Baricz atya.
"Imádkozunk minden emberért"
"Nagyon fontos nap ez a mi Karmelünk életében, mert mostantól önálló lesz a kolostor. Magyarországról a magyarszéki Mindenszentek Karmel alapította a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz Karmelt. A Jóisten ajándékából ez a kis Karmel, leválva az anyakolostorról, teljesen önállóan fog működni, perjelnője lesz, illetve tanácsosnői, nem kell semmiben egyeztetni az anyakolostorral. Saját káptalanja, döntéshozó testülete lesz, amibe az örökfogadalmas nővérek tartoznak. A káptalan választja meg a perjelnőt és a két tanácsos nővért, akik a közösséget vezetik. A Karmelünk rendi joghatóság alá fog tartozni. Jelenleg nyolcan vagyunk, hét nővér és egy jelölt, s ezzel be is telt a kolostor, mert nyolc cellánk van. Jövő évben bővítenünk kell, hogy fogadhassuk az érdeklődőket. Hála Istennek, van érdeklődő. Mi arra szeretnénk áldozni az életünket, hogy imádkozzunk, nemcsak az egyházért és a papságért, hanem minden emberért, hogy nagy szeretetben éljünk, és ezt sugározhassuk szét Erdély földjére. A karmelita rend szemlélődő rend, kontemplatív, ami azt jelenti, hogy konkrét apostoli tevékenységet nem végzünk, mi imaapostolkodást végzünk. Kétkezi munkával dolgozunk, hogy a szellemünk szabad maradhasson az imára. Van egy könyvkötő- és egy gyertyadíszítő műhelyünk, szeretnénk önellátó gazdálkodásba kezdeni, és példát mutatni. Vissza szeretnénk adni a földművelés nemes értékét. A földdel dolgozni nagyon lélekemelő, nem megszabadulni kell földjeinktől, hanem megművelni, mert ennek nagyon mély szakrális értelme is van. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy arcod verejtékével keresd meg a kenyeredet. Isten a mi javunkra adta ezt a földet, nagyon fontos, hogy úgy gazdálkodjunk vele, hogy majd számot tudjunk adni az ég és a föld teremtőjének. Fákat ültetünk, példát mutatva, hogy nemcsak irtani kell az erdőinket, hanem telepíteni is" – mondta Johanna nővér.
Az ünnepi esemény agapéval végződött.
Tegnap délelőtt a káptalan Johanna nővért perjelnővé választotta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Aki bizonyított és aki nem
A kommunista diktatúra esztendeiben hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a köznapi terror, a személyi kultusz, az emberi és polgári jogok rendszeres csorbulása mellett a magánélet titkosszolgálati górcső alá vétele, a korrupció és a hazugság is kizárólag e rendszer sajátossága. És bezzeg „a szabad, demokratikus, kapitalista Nyugaton” ez másként van. Úgy véltük, hogy ha a térség országainak nyugati mintájú társadalmi berendezkedése lesz, e negatív jelenségek eltűnnek – egyesek egy csapásra, mások fokozatosan.
Ehelyett azt kell tapasztalnunk, hogy a világ első számú nagyhatalma, a „demokratikus mintaállam” a magánélet szentségével mit sem törődve lehallgatja az egész világot. A korrupció kisebb-nagyobb mértékben valamennyi országban jelen van – az Egyesült Államokban még legalizált formát is adtak neki, lobbizásnak nevezik –, a politikai hazugság, az orwelli „duplagondolkodás” és az „újbeszél” nélkülözhetetlen „demokratikus” rendszerelem. S ami a leglehangolóbb: úgyszólván semmiféle következménye sincs, ha valakit hazugságon érnek. Idézhető bőven határon inneni s túli példa az elmúlt 25 évből.
Hazugságfolyam
Horn Gyula ismételgethette monomániásan, hogy az MSZP soha nem hazudott ellenfeleiről, miközben a „magyar” baloldal a kezdet kezdetétől mindmáig társadalmi osztályok, politikai erők, vetélytársak és történelmi személyiségek rágalmazására, diabolizálására építette politikai kommunikációját. Nyilatkozhatta azelső választást kis híján megnyerő SZDSZ pártigazgatója, Vidos Tibor 1990-ben (!) a New York Times-nak, hogy Magyarországon nem bocsátják meg a zsidóknak, hogy zsidók, s hogy gyűlölik őket. Hazudhatott Kovács László zsinórban, még a Népszabadság is azt írta róla, hogy „Jó napot, hazudta Kovács László”, nem történt semmi. Illetve állítható, hogy az álbaloldal 2010-es történelmi bukásában ez is benne volt. Lehet, hogy így van, de benne volt a minősíthetetlenül gyenge kormányzás, a választók lenézése, a magyar állam szétzilálása és eladósítása, a magyar öntudat elleni folyamatos támadás s még sorolhatnánk. Talán a lelepleződött hazugságok is belejátszottak e fordulatba.
Kérdés: Erdélyben mikor fogjuk azt tapasztalni, hogy a hazugságon kapott politikus úgy jár, mint főhazug Gyurcsány, aki bárhogy próbálkozik visszakerülni az életképes alternatívát nyújtani tudó politikusok közé, megmarad egy törpepártelnökének. A mi tájainkon Frunda György az a politikus, akit messze legtöbbször kaptunk hazugságon és/vagy félrevezetésen. Ha nem szólunk semmiről, ami politikai értékelés kérdése lehet – arról, hogy a közel három éve már elkésett 1992 októberi Kolozsvári (autonómia-)Nyilatkozatot elsietettnek nevezte, hogy miket írt és mondott Neptun-ügyről, hogy az „ő információi szerint” az erdélyi magyarság nagy része 1992-ben „nem akart” autonómiát, hogy már 1993-ban kormányon szerette volna látni az RMDSZ-t –, s csak az állításai közül tényszerűen, fehéren-feketén cáfolható állításait tekintjük, máris akkora a lista, hogy az egyes hamis állítások kontextussal együtt való bemutatása szétfeszítené e kis írás kereteit.
De hogy ne maradjon testetlen vád a fenti megállapítás, hadd említsünk fel néhány példát címszavakban, utalásszerűen. Frunda György 1996-ban egy, a HVG-nek adott interjújában egyszerre állított hamisat a magyar–román alapszerződés lábjegyzetének tartalmával kapcsolatban és az államelnökjelölő SZKT szavazati eredményeiről. Az 1999-es csíkszeredai RMDSZ-kongresszuson letagadta, hogy Horvátország állampolgárságot adott volna a határon túli horvátoknak, miközben addigra azt is tudni lehetett, hogy a Krassó-Szörény megyei horvát falvak épp ettől telítődtek új élettel. Azt nyilatkozta 2001-ben, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosított az erdélyi magyarság számára Romániában, miközben tankönyvkommandók kotorásztak gyermekeink táskájában országszerte, s mindmáig még azt is Bukarestben döntik el, milyen nevet vehet fel egy székelyföldi magyar oktatási intézmény. Egy kulcsfontosságú 2002-es szabályzatfelügyelő bizottsági döntésről – amelynek szövegében az szerepelt, hogy a döntés jogerős – szemrebbenés nélkül azt állította, hogy nem jogerős, és ismételt kérésre sem volt hajlandó azt SZKT elnökként felolvasni. 2007-ben előbb fogadkozott, hogy az RMDSZ nem folytat negatív kampányt, majd néhány napra rá azt állította, hogy Tőkés László „az erdélyi magyarság ellen” indul európai parlamenti mandátumért. Azután itt van a nemrégiben előkerült kérdés, a Szekuritátéval való együttműködés ügye, ami nem sokakat lephetett meg, mint ahogy Frunda reakciója sem, aki mindent tagad. Nos, várjuk meg, hogy valóban perre viszi-e a dolgot, és hogy mi lesz a per végkimenetele.
Frunda visszalő
S miért ne említsük a legfrissebb esetet?
Miután Kincses Előd nyílt levélben szólította föl, hogy mondjon le a plagizáló és korrupcióval vélhetően nem alaptalanul vádolt román miniszterelnök tanácsadói posztjáról, követve egykori szenátortársa, Eckstein-Kovács Péter elvszerű példáját, Frunda erőteljesen védelmébe vette Pontát, nem kevesebbet állítva, mint hogy a román kormányfő nem sorolható a magyarellenes politikusok közé. Sőt, ezt még azzal is megfejelte, hogy az RMDSZ kormányból való távozása után nem csorbultak a magyarság jogai. A magyarellenesség kérdésében kötetekre rúgnak Pontának és elvtársainak Frunda állítását cáfoló sovén megnyilatkozásai, s azt is érdemes megemlíteni, hogy Ponta első, még a 2012-es választásokat megelőző, puccsízű kormányra jutása idején olyan magyarellenes hecckampány zajlott, amelyre egymástól független értékelések szerint csak a kilencvenes évek elején volt példa. S hogy nem csorbulnának folyamatosan a magyarság jogai? Ilyet csak az állíthat, aki nem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem lapozza fel az újságokat, s minden hír elől elzárkózik. A MOGYE-ügytől a székely zászló kálváriáján át nagyjaink (Wass Albert, Nyírő József) emléke ápolásának megakadályozásáig igen hosszú a jogcsorbulások sora.
De Frunda nem elégszik meg ennyivel, visszalő Kincsesre. Szerinte a jeles ügyvéd frusztrált, mert egykor kollégák voltak, s ő, mármint Frunda bizonyított, míg Kincses nem. Igen, valóban kollégák voltak, a különbség közöttük az, hogy Kincses mindig is magyarnak vallotta magát, míg Frunda kevésbé, erre megannyi marosvásárhelyi tanú akad. Kincses vállalta Tőkés László védelmét a román kommunista terrorállammal szemben 1989-ben, míg Frunda nem, Kincses megmaradt hithű autonomista politikusnak, míg Frunda abban jeleskedett, hogy aláaknázza az autonómiatörekvéseket. Elég csak azt az esetet említeni, amikor bekérte magát az Európa Tanács elnöke és Izsák Balázs közötti találkozóra, s élből kontrázta a Székely Nemzeti Tanács elnökének állításait.
S ilyen múlttal, íme, Frunda veszi magának a bátorságot, hogy ítélkezzék az emberi, erkölcsi és politikusi integritását minden körülmények között megőrző Kincses felett. Ezt sem hittük volna negyed évszázada, egy új rendszer küszöbén.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Évfordulós évad az M Studiónál
Mozgalmas új évadnak néz elébe a 10 éves M Studio Mozgásszínház. A tervezett három új bemutató mellett folytatódnak a fesztiválszereplések és vendégjátékok, évfordulójuk megünneplésére pedig egy mozgásszínházi fesztivált is terveznek Sepsiszentgyörgyön.
Az M Studio 2015/2016-os évadának terveit Márton Imola művészeti vezető ismertette a társulat évadnyitó sajtótájékoztatóján. A sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi társulat négy fesztiválszerepléssel indítja az évadot: szeptember 20-án a Brassói Magyar Napok keretén belül mutatják be a Kampf című előadást, 26-án Gyergyószentmiklóson, a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán játsszák a Személyazonosság című produkciót, október 1-jén a szebeni Fiatal Színházi Fesztiválon (Festivalul Tânăr Sibiu) mutatják be a Kampfot, október 4-én pedig Macedóniába, a szkopjei Panphys 2015 – Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválra kaptak meghívást a Kecsevecse című előadással.
Szabadság (Kolozsvár)

Winkler Gyula: nincs 6351 olyan migráns, aki Romániába akarna jönni
Ha Románia alkalmas a menekültek befogadására, akkor alkalmasnak kell lennie a schengeni csatlakozásra is, hiszen ez olyan, mintha futballmeccs közben hirtelen áttérnék a kézilabdaszabályokra – véli Winkler Gyula. Az RMDSZ európai parlamenti képviselőjét a kötelező befogadási kvótákról és a várható fejleményekről kérdeztük.
Mi várható az uniós belügyminiszterek hétfői tanácsán?
Annyit tudok, hogy létezik egy javaslat, amit az Európai Bizottság szeptember 9-én a Juncker-évértékelővel egy időben közzétett. Ebben a dokumentumban kötelező kvóták szerepelnek, és ott van a végén ez a 160 ezres menekültszám, amit el kell osztani a tagállamok között. Szerdán és csütörtökön elénk terjesztettek két jelentést, amiben szerepelt a kötelező kvótáknak a kérdésre, és ezt az Európai Parlament megszavazta.
Milyen arányban?
Nagyjából kétharmados többséget kaptak a jelentések, kb. 430-an szavaztak igennel, 180-an nemmel. Érdekes módon Klaus Johannisra államfőre és Victor Ponta miniszterelnökre – miszerint Románia számára elfogadhatatlan a kötelező befogadási kvóta – a romániai EP-képviselők közül csak mi ketten, Sógor Csaba kollégám és én „hallgattunk”. A román szociáldemokraták és a liberálisok megszavazták a kvótát annak ellenére, hogy a bukaresti vezetők ez ellenzik.
Nem hördültek fel ezen az RMDSZ európai partnerei?
Szívem szerint egyetértek a kvóta-rendszerrel. De a szolidaritás legyen kétoldalú. Mi miért kapunk négy éve annyi pofont Schengen-ügyben? Ugyanazok, akik Romániát nem tartják méltónak arra, hogy integráljanak a határmentes övezetbe, most elvárják tőlünk a szolidaritást. A 180 nem szavazat amúgy a visegrádi államoktól jött, ott a néppártiak sem szavazták meg a kötelező kvótákat.
Végül volt egységes román álláspont az Európai Parlamentben?
Dehogy volt, sőt pártokon belül is óriási volt a fejetlenség és zavaros a kommunikáció. Csak mi, az RMDSZ képviseltük ugyanazt az álláspontot otthon és itt kinn. Kelemen Hunor szövetségi elnökbejelentette, hogy nem értünk egyet a kötelező kvótákkal, és mi ennek mentén tárgyaltunk és szavaztunk az Európai Parlamentben. Időnként tudni kell vállalni a szembemenést a saját politikai pártcsaládoddal. Ennek megvannak a szabályai. Én kedden délben - miután konzultáltam Kelemen Hunor szövetségi elnökkel - e-mailt küldtem Theodor Stolojannak, a román néppárti delegációvezetőnek és a minden néppárti kollégámnak, amiben elmagyaráztam az RMDSZ álláspontját. Ha emiatt feketelistára tesznek, akkor ez van.
Nem mondható el ugyanez az egyenes beszéd a román pártokról, amelyek lapítottak. A pártelnökök meg sem szólaltak, de Klaus Johannis államfő, illetve Victor Ponta miniszterelnök véleményétis semmibe vették a román néppárti és szocialista EP-képviselők.
A néppártiak közül egy páran tartózkodtak, de a legtöbben megszavazták a kvótákat, a PSD-ben még nagyobb volt az összevisszaság: volt, aki megszavazta, volt, aki tartózkodott és akadt, aki meglapult és nem is szavazott. Amúgy ez a legújabb "divat", zűrös ügyekben inkább nem szavaznak, hogy aztán később ne pellengérezzék ki őket. Ez nem normális magatartás, azért vannak ott, hogy véleményük legyen. Ezzel a román pártok nagyon leszerepeltek, mert kiderült, hogy mást mondanak Bukarestben, és másképpen szavaznak Brüsszelben.
A csütörtöki szavazás óta azért valamilyen szinten finomodottegyes országok álláspontja. Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök például jelezte, hogy országa kész elfogadni a kötelező kvótát. Bulgáriából is ilyen hírek érkeznek. Vajon hétfőn nem marad-e egyedül Gabriel Oprea román belügyminiszter a "köszönöm, nem kérünk a kvótából" állásponttal?
Nem hiszem, hogy Oprea egyedül fog maradni, Magyarország, Szlovákia, Csehország eléggé határozottnak tűnik a kérdésben, és abban sem vagyok biztos, hogy Lengyelország kifarol. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy Románia egyértelműen elutasító álláspontra helyezkedik majd. Ha Románia egy normális ország lenne, akkor a következő három nap alatt a román külügyminisztérium telefonvonalai izzanának.
Elképzelhetőnek tartja, hogy a román elutasító álláspont mögött az áll, hogy Klaus Johannis Schengen-ügyben akar előrelépést kicsikarni?
Ha a helyében lennék, akkor én most tárgyalnék. S ha külügyminiszter lennék, akkor szintén tárgyalnék. De ha valaki megnézi, hogy hogyan szavaztak a romániai EP-képviselők azok után, hogy Johannis és Ponta úgy nyilatkozott, ahogy, akkor rájön arra, hogy nagyon nagy zűrzavar van. Hétfőn várhatóan megszületik egy egyezség, aminek az alkalmazása számomra óriási rejtély. El nem tudom képzeli, hogyan lehet majd Romániában elhelyezni olyan menekülteket, akik nem Romániába, hanem Svédországba vagy Németországba akarnak menni.
Románia az államfő bejelentése szerint 1705 menekültet tud befogadni. Egészen biztos vagyok, hogy az Unió támogatást fog biztosítani a befogadó kapacitást megnövelésére a kötelező kvótarendszerben szereplő 6351 menekültre. Tehát ez nem kellene, hogy gond legyen, van elég használaton kívül helyezett laktanya az országban. De nem hiszem, hogy van 6351 olyan migráns, aki Romániába akar jönni.
Nem is arról van szó, hogy nincs ahol elhelyezni ideig-óráig a menekülteket. Sokkal inkább arról, hogy az ide kerülő emberek előbb-utóbb rájönnek, hogy az itteni civilizációs szint, életszínvonal köszönőviszonyban sincs azzal, amit Svédországban vagy teszem azt, Németországban várna rájuk. Nem így látja?
Szerintem az EU döntéshozói már tudják ezt. Tiszteletben tartom azt a német álláspontot, amivel a német választók el is egyetértenek, hogy a következő években 2-3 millió szíriai menekültet fogadnának be. De nálunk ez eddig nem is volt téma. Ugyanakkor, ha megnézzük például a Kolozsváron tanuló több ezer külföldi diák helyzetét, nem mondható el az, hogy elutasítjuk az idegeneket, nem fogadjuk be őket. Persze feszültséget kelteni nagyon könnyű, mint például a bukaresti mecset esetében is történt. Nagyon remélem, hogy egyesek nem vették ezt a fejükbe.
Az én véleményem és az RMDSZ álláspontja is az, hogy nem támogatjuk a kötelező kvótát. Ez egy olyan politikai álláspont, aminek nincs köze a szolidaritáshoz. Azt szeretném, ha az, aki elvárja tőlünk a támogatást ebben az ügyben, támogatna minket egy számunkra is fontos kérdésben.
Ha alkalmasak vagyunk a menekültek befogadására, akkor alkalmasnak kell lennünk a Schengenre is, hiszen ez olyan, mintha futballmeccs közben hirtelen áttérnék a kézilabdaszabályokra.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt elnöke három egymás utáni évben elismerte, hogy Románia és Bulgária teljesítik a schengeni kritériumokat, de hozzáfűzte, hogy vannak politikai kritériumokat is. De a korrupcióra való hivatkozás csak kifogás. Minket azért nem engednek be négy éve a Schengen-övezetbe, mert Románia és Bulgária a kötelék a már Schengen-tagállam Görögország és az övezet többi állama között. Görögországban már két évvel ezelőtt volt 600 ezer illegális bevándorló. A schengeni csatlakozásunkat megvétózó államok úgy gondolták, hogy Románia és Bulgária belépésével a kötelezettségeit nem teljesítő Görögország szárazföldi csatlakozást kapott volna az Unió többi részéhez. Ezért nem léptünk mi be.
Kérdés, hogy akarunk-e mi most belépni, hiszen akkor a menekültek útvonala keletebbre tolódhat, hozzánk költözhet az a jelenség, aminek jelenleg Magyarország van kitéve.
A menekültáradat nem törődik a Schengen-határokkal. Itt elsősorban az embercsempészek szempontjait kell figyelembe venni: mennyibe kerülnek egyes útvonalak, illetve mennyire vannak megszervezve a csempészhálózatok egyes országokban. Bármennyire kárhoztatjuk is Bulgáriát és Romániát, még mindig könnyebb ma megszervezni Szerbián és Albánián keresztül egy embercsempész-hálózatot. Azért is állítom, hogy nincs összefüggés a Schengen-tagság és a menekült-útvonalak között, mert a két leginkább exponált állam, Olaszország és Görögország esetében nem a Schengen-tagság, hanem a földrajzi elhelyezkedés miatt lett frontállam.
Mekkora valószínűsége van annak, hogy a kötelező kvótarendszerben rögzített számű menekültet elutasító államok ellen szankciókat alkalmazzanak?
Szerintem nem túl nagy. Az európai intézmények gyakran beszélnek szankciókról, de elég ritkán tudják ezeket alkalmazni. De ha mégis, akkor ez az élet része. Olyan, mint a kötelezettség megszegés. Állhat elő olyan helyzet, amelyikben tudom, hogy kötelezettség-megszegési eljárás indul az országom ellen, de mégis ezt vállalom, és ennek a következményeivel élni tudok, mert kitartok az álláspontom mellett. Nem a szankcióktól kell félni, a problémát az okozza, hogy a szabályrendszer, amely alapján ezeket kiszabják, nem válaszol a mai helyzetre. A Dublini Egyezmény 25 évvel ezelőtt született, 10 évvel ezelőtt vizsgálták felül. Akkor teljesen más volt a világ: örültünk az eurónak, dübörgött a gazdaság.
A héten Strasbourgban ülésezett az Európai Parlament. A városban, a környéken nem jelentek még meg a menekültek?
Még nem. Nyugaton két forró pont alakult ki egyelőre: München, amely elosztóközpont szerepet kapott, és a német-dán határ. Itt, Flensburg környékén él a németországi dán kisebbség, akikkel a FUEN-en keresztül szoros kapcsolatba kerültünk. Ők megállapodott, nyugodt polgári életet élnek évtizedek óta, ami a menekültek megjelenésével felborult. Hirtelen azzal szembesültek, hogy felfüggesztették a vonatjáratokat, lezárták az autópályákat, visszaállították a határellenőrzést. Amúgy a menekültek nem Dániába, hanem Svédországba akartak jutni. Íme, hogy ugyanaz a helyzet, ami Magyarországon van, megtörténhet sokkal nyugatabbra is.
A Juncker-beszédnek is az volt az üzenete, hogy létre kell hozni egy teljesen új szabályrendszert a menekültek befogadására, mert a 25 évvel ezelőttiek teljesen idejét múltak. Majd ha ez már érvényben van, akkor beszélhetünk jogos szankciókról, ha valamelyik tagállam nem tartja tiszteletben. Azzal, ha Románia hétfőn bejelentené, hogy mégis befogadja a neki kiszabott számú menekültet, semmi sem változna.
maszol.ro

„A versennyel baj nincs, ha nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez”
Egész Európai Unió megbukhat emberségből és szolidaritásból, ha elhibázottan kezeli a menekültválságot – véli Kelemen Hunor. Az RMDSZ szövetségi elnökét a kötelező befogadási kvóták sokat vitatott rendszere mellett aktuálpolitikai témákról, többek között az MPP-vel kötendő választási együttműködésről, a levél útján történő szavazásról és az autonómiatörvényről kérdeztük.
Megkezdődött az őszi parlamenti ülésszak, s már az első héten elfogadták az idei év talán legfontosabb jogszabályát, az adótörvénykönyvet. Korábban jelezte, az RMDSZ az öt százalékpontos áfacsökkentés híve, de szeretné, hogy az adótörvénykönyv alkalmazása ne sodorja veszélybe az államháztartást, a költségvetési hiány ne haladja meg a 2 százalékot. Személyesen részt vett a törvény módosításáról szóló politikai döntésben. Hihető a kormány ígérete, hogy nem nő túlságosan nagyra jövőre a költségvetési hiány?
Majd a költségvetési törvény tervezetéből fog kiderülni, hogy a kormány képes-e egy olyan büdzsét előkészíteni, amely a két százalékos költségvetési hiányt tartja. Az adótörvénykönyv parlamentben elfogadott módosítása ezt lehetővé teszi. A négy százalékpontos áfacsökkentés egy százalékos deficitet jelentene, abban az esetben, ha úgy számolunk, hogy az adócsökkentés miatt az áfabevételek nem fognak nőni. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy egy jelentős adócsökkentést követően valamelyest csökken az adócsalás mértéke is, valamennyit ki lehet a feketegazdaságból fehéríteni. Ezért azt gondolom, hogy a befizetett áfa aránya nőni fog, ami csökkenti a deficitet. Tehát a kormánynak még mindig bő egy százaléknyi deficit mozgástere van a költségvetés kidolgozásakor. Azt hiszem, hogy a 2015-ös büdzsé teljesítéséből, az eddigi tapasztalatokból kiindulva bátran kijelenthető: ha a kormány nem kezd felelőtlen pénzszórásba a választási esztendőben, akkor nincs ahogy ezt a költségvetési deficitet ne tartsa. Ezt a hiányt azért fontos tartani, mert biztosítja a makrogazdasági egyensúlyt, és Románia megőrizheti a hitelképességét, olcsóbban finanszírozza a pénzpiacról a deficitjét. Emlékeztetnék arra, hogy az RMDSZ részvételű Boc-kormány annak idején ideiglenes intézkedésnek tekintette a 19 százalékos áfa öt százalékpontos növelésé, és ígéretet tettünk arra, hogy a válság elmúltával ez az adó az eredeti szintre áll vissza. A mostani csökkentés mindenképpen közel áll ehhez az ígérethez, mert 2017-ben ismét 19 százalék lesz az áfa. Kell azonban látni azt is, hogy a világban nagyon gyorsan történnek változások, a kínai tőzsdepánik még nem futott le teljesen. Azzal is számolni kell, hogy ha valahol valami összeomlik, az Romániára is kihat.
Említette a felelőtlen költekezést. Köztudott, hogy időközben a kormány megemelte a fizetéseket az egészségügyben, s ez elindított egy követelésspirált: a pedagógusok, a rendőrök, más közalkalmazotti kategóriák is nagyobb béreket kérnek. Victor Pontáék válaszul megígérték: októberben már a parlament elé terjesztik az új közalkalmazotti bértáblát, amely méltányosabb javadalmazást tesz lehetővé a közszférában. Az RMDSZ hogyan vélekedik erről?
Soha nem értettem egyet azzal, hogy különböző közalkalmazotti kategóriákkal kivételezzenek. Márpedig a kormány így járt el most az orvosok, korábban a hadsereg, a rendőrség esetében. Így a béraránytalanságok nagyon nagyok lettek a közszférában. Gondolnunk kell az önkormányzati alkalmazottakra, a pedagógusokra, a kisegítő személyzetre is, akiknek a fizetése aránytalanul kicsi a többiekéhez képest. A gyors béremelés a közszférában óriási terhet ró a magánszférára is, ezért ezzel csínján kell bánni. Mindenkinek az az érdeke, hogy legyen egy fajta egyensúly a fizetések terén, küszöböljék ki a rendszeren belüli aránytalanságokat. Arról, hogy végül milyen lesz ez a bérrács, az ellenzék sem tud semmit sem mondani, mert a parlamentbe benyújtandó tervezetet a kormány még nem véglegesítette. Amikor ez megtörténik, akkor derül ki, hogy egyáltalán alkalmazható-e az új bérrács 2016-tól, vagy csak 2017-ben lépne életbe.
Az ülésszak másik fontos törvényének a levél útján történő szavazásról szóló jogszabály ígérkezik. Jövő héten ismét összeül a választási törvényeket kidolgozó parlamenti bizottság véglegesíteni a tervezetet. Milyen formában tartaná elfogadhatónak, ha egyáltalán elfogadható az RMDSZ számára a levélben történő szavazás?
Úgy látjuk, hogy a levélben történő szavazás feltételei Romániában nem adott, ezért nem támogatjuk ezt a törvényt. A parlamenti választások esetében a külföldön tartózkodó román állampolgárok szavazati joga biztosítva van. A már elfogadott, parlamenti választásokról szóló törvény egészen világosan fogalmaz: a szavazás regisztrációköteles, és nem levél útján, hanem szavazófülkében történik a határon túl élő román állampolgárok számára létrehozott szavazókörzetekben. A regisztráltak számának függvényében annyi szavazókörzetet hoznak létre külföldön, amennyi szükséges. Így már most sem kérdéses: aki külföldön él és szavazni akar, megteheti. Az elnökválasztás esetében valóban rendezetlen ez a kérdés. Itt szóba kerülhet a levél útján történő szavazás, de mi nem látjuk azt, hogy a biztonságát hogyan tudnák ennek garantálni, és ha regisztrációköteles, akkor miért lenne jobb ez az eljárás annál, amit a parlamenti választások esetében alkalmazni fognak. Nem látjuk azt sem, hogy akkor miért nem teszik lehetővé a levélben történő szavazást Romániában élő román állampolgárok számára, hiszen ha csak a külföldön tartózkodóknak jár ez a jog, az országban élők pedig hátrányba kerülnek. Ezt a típusú diszkriminációt nem tartom ésszerűnek. Ezért szerintem inkább az elektronikus szavazás bevezetésén kellene gondolkozni.
Az RMDSZ ellenkezésének hátterében nem húzódik meg az az aggodalom is, hogy a levélben történő szavazás esetén jelentősen megnőhet a leadott szavazatok száma, és ezáltal nehezebb lesz elérni az öt százalékos parlamenti küszöböt?
Aggodalmunk mindig van, de van egy elvi kérdés, ami az aggódásunknál fontosabb. Az elvi kérdést kell egyszer helyesen megválaszolni, utána nekünk kötelességünk, hogy az aggodalmainkból lefaragjunk és az öt százalékos küszöböt elérjük. Aggodalmunk nem helyezhető az elvi kérdések elé. A levélben történő szavazás csalásra, manipulációra is lehetőséget biztosít. Egyébként miért ne gondolnánk azt, hogy ugyanolyan mértékben mennek el szavazni a külföldön élő erdélyi magyarok is, mint a románok?
Az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról. „Évek óta van egy jó és őszinte párbeszéd köztünk” – mondta az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról Kelemen Hunor. Emlékeztetett arra, hogy tavaly, az európai parlamenti választások előtt Orbán Viktor átjött Szatmárnémetibe, és együtt üzentek az erdélyi magyar választóknak, mert ezt a kormányfő „így tartotta jónak”. Idén Tusnádfürdőn is volt egy találkozó a két politikus között. „Aki nem rosszindulattal próbálja értelmezni ezt a párbeszédet, azt látja és tudhatja, hogy nem egy olyan viszonyról van szó, mint amilyen a Fidesz és az EMNP egykori viszonya. Arra törekedtünk, hogy közös ügyekről őszintén tudjuk beszélni és konklúziókat megfogalmazni. És ez megtörtént” – reagált a politikus azokra a véleményekre, amely szerint az RMDSZ a Fidesz alárendeltje lenne. Hozzátette, nem csak Orbán Viktorral, hanem Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, a magyarországi kormánypártok vezető politikusaival is rendszeresen találkozik. „Azt hiszem, hogy ez a normális. Akit ez felháborít, keresse saját magában a hibát, ne bennünk” – jegyezte meg.
A választásoknál maradva: korábbi hírek szerint az RMDSZ még ebben a hónapban leülne tárgyalni az MPP-vel az önkormányzati választásokon történő együttműködésről. Melyek az RMDSZ részéről a tárgyalás feltételei?
Az önkormányzati választásokon Székelyföldön lesz verseny a magyar jelöltek között. Az Erdélyi Magyar Néppárt bejelentette már, hogy mindenhol külön indul. A versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez. Ezért merült fel az együttműködés lehetősége az MPP-vel bizonyos településeken. Az együttműködésnek különböző formái lehetségesek. El tudom képzelni, hogy lesz olyan település, ahol az RMDSZ-nek nem lesz esélyes jelöltje, és akkor valóban kérdés, hogy csak azért, hogy egymást és a közösséget szembeállítsuk, érdemes-e az RMDSZ-nek jelöltet állítani. Ez természetesen fordítva is érvényes. Abban maradtunk az MPP-vel, hogy szeptember folyamán leülünk erről egyezetni, addig mindkét fél áttekinti a maga perspektívájából, hogy milyen együttműködést tud elképzelni. Mi is feltérképezzük a helyzetünket, megnézzük, melyik önkormányzatban állunk jól, kik a számba jöhető jelöltek, hol van szükség váltásra. Ezt az elemzést még a nyár folyamán elindítottuk.
A nyáron felmerült az is, hogy az együttműködés a parlamenti választásokra is kiterjedhet, és még az is elképzelhető, hogy Biró Zsolt MPP-elnök az RMDSZ háromszéki listáján induljon. Ezt meg tudja erősíteni?
Az együttműködést nem kötném névhez vagy területhez. Viszont bármilyen megállapodást el tudok képzelni, ami az erdélyi magyar emberek érdekeit szolgálja. Emlékeztetnék: 2008-ban mi elmentünk odáig, hogy két biztos és egy bizonytalan befutó helyet ajánlottunk az akkor Szász Jenő által vezetett MPP-nek. Utóbb a harmadik hely – Pető Csilla parlamenti választókerülete – is befutónak bizonyult. Így ha akkor elfogadták volna a javaslatunkat, akkor most az MPP parlamenti párt lehetne. A megállapodást az utolsó pillanatban nem írták alá, de 2008-ban már nagyon közel voltunk ahhoz, hogy együttműködjünk a parlamenti választásokon. Így jövőre sem tudom kizárni az együttműködés lehetőségét, ám a lényeg az, hogy addig ne teremtsünk olyan helyzetet, amely megakadályozná a megállapodást. Amúgy azt is látni kell: én hiába egyezek meg országos szinten Biró Zsolttal, az MPP-elnökével, ha egyes településeken, közösségekben erős – nem ideológiai jellegű – ellentétek vannak. Ezért nagyon fontos, hogy a kis közösségeken belül, a helyi szervezetek szintjén ne élesítsük ki a konfliktusokat, mert akkor a későbbi országos együttműködés sem lesz lehetséges. Ezt kérdést tehát összefüggéseiben kell szemlélni. Az erdélyi magyar társadalom nem olyan társadalom, hogy kézfogásom Biró Zsolttal minden helyi ellentétet megszüntessen. Sokat járok helyi közösségekbe, és nem egyszer mondták nekem: „az rendben van, hogy országos szinten párbeszéd van, viszont azt is látni kell, hogy itt, ezen a településen ilyen és ilyen okokból csak lesz egy egymásnak feszülés”.
Korábban azt nyilatkozta, hogy az MPP-vel történő egyeztetés után döntenek az autonómiatörvény parlamenti előterjesztésének időpontjáról is. Milyen döntés körvonalazódik?
Ez nem elvi, hanem taktikai kérdés számunkra. A tervezetet azért dolgoztuk ki, hogy közvitára bocsássuk és parlamenti vita is legyen belőle. A benyújtás időpontja kizárólag taktikai kérdés. Olyan helyzetet nem szeretnék teremteni, hogy nem csak Romániában, hanem az európai politikában teljes egészében elszigetelődjünk és partnerek nélkül maradjunk, mert ez a célt nem segíti. Nem szeretném az, hogy beszoruljunk egy sarokba, és mi legyünk Vlagyimir Putyin nem tudom hányadik keze.
Jövő hétfőn tárgyalnak az uniós belügyminiszterek a menekültek tagállamok közötti elosztásáról. Konszenzus van a pártok, államfő és a kormányfő között abban, hogy a befogadási kvóták kötelezővé tétele elfogadhatatlan, hasonló álláspontra helyezkedett az RMDSZ is. De arról nem beszélt sem az államfő, sem a kormányfő és az RMDSZ elnöke sem: mi történik, ha mégis kötelezővé válik a kvóta?
Ma azt látom (az interjú csütörtökön készült – szerk. megj), hogy a Visegrádi Négyek plusz Románia és jó eséllyel Bulgária a kötelező kvótarendszert nem fogadja el, nem lesz meg a minősített többség a határozathoz.
Mi a legnagyobb gond a kötelező kvóták rendszerével?
Több baj is van vele, az egyik az, hogy kötelező, a másik, hogy a kvóták megállapításainak kritériumai csak félig-meddig objektívek. Harmadrészt pedig: tegyük fel, hogy elfogadjuk a kötelező kvótarendszert. De hogyan fogjuk ezt érvényesíteni Románia esetében? Hozzánk egyelőre egyetlen menekült sem akar jönni az ismert okok miatt. Ha tehát ha mondjuk Romániába hoznak hétezer embert, átesnek a procedúrákon, regisztrálják őket, megkapják a menekültstátust, eltelik az egy év, megtanulják valamennyire a nyelvet, és lesz Romániáéra érvényes munkavállalási engedélyük. Ám mi történik ezután? Hozzákötjük őket egy villanyoszlophoz, hogy ne menjenek tovább? Ezek az emberek az EU területén belül szabadon utazhatnak majd bárhová, így fogják a cókmókjukat, és elutaznak mondjuk Svédországba vagy Bajorországba, ahol netán hozzátartozói élnek. Másfelől hogyan választják ki azokat a migránsokat, akik a kötelező kvóta szerint Romániába kerülnek? Milyen kritériumok alapján kerülnek egyesek akaratuk ellenére hozzánk, mások mondjuk Svédországba vagy Bulgáriába? Tehát egészen gyakorlatias problémák merülnek fel a kötelező kvótával kapcsolatban. A szolidaritást nem szabad a kelet-közép-európai államoknak relatív módon kezelnie. Az első nagy kérdés az, hogy képesek vagyunk-e azt a minimális együttérzést kifejezni, és képesek vagyunk-e ezeket az életüket mentő embereket ellátni, fogadni. A tél itt van a nyakunkon, ez lesz nagy erőpróba. Ha bármelyi európai uniós tagállamban egyetlenegy ember, egy gyerek a nem megfelelő körülmények miatt meghal, emberségből, szolidaritásból az egész Európai Unió megbukik, mint politikai konstrukció. A hosszú távú kérdés szerintem arról szól, hogy az EU képes-e a külső határait megvédeni. A tagállamokról külön-külön bebizonyosodott, hogy nem képesek erre. Ezért erősebb Európai Unióra van szükség, és a tagállamok szuverenitásának kérdése, bármennyire fáj, ismét naprendre kell hogy kerüljön. Menekültügyben talán a legfontosabb kérdés az, hogy a közép-keleti régiót tudják-e stabilizálni mindazok a hatalmak, amelyeknek erre lehetősége van: az Egyesült Államok, az Európai Unió és Oroszország. Itt kötelező módon meg kell találni az együttműködést a három nagy világhatalom között, mert másként folyamatos lesz a migráció. Ebben az Európai Uniónak is felelősséget kell vállalnia. Ha szükséges, akkor az Iszlám Állam ellen minden eszközt be kell vetni.
A Transindex-tulajdonrész eladásáról. „Adott pillanatban úgy éreztem, mindenki számára megkönnyebbülés lenne, ha én többé nem lennék tulajdonos a Transindexben” – mondta Kelemen Hunor arról, hogy miért vált meg az erdélyi magyar portálnál birtokolt tulajdonrészétől. Magyarázata szerint számára és a Transindex számára is terhet jelentett ez a helyzet, különösen az RMDSZ-elnökké választása óta. „A volt tulajdonostársammal, a szerkesztőséggel ezt próbáltuk teljesen normálisan kezelni, és szerintem többnyire sikerült is” – jelentette ki. Kelemen bevallotta: nagyon nehezen vette rá magát a döntésre. „Sokáig, több mint tíz évig voltam többségi tulajdonosa a Transindexnek. Nagyon szerettem és szeretem ezt a projektet, és nehéz volt megválnom tőle. Ám azt gondoltam, nem föltétlenül jó, ha RMDSZ-elnökként médiatulajdonos vagyok” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esz­tendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szussza­nót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés 3. (Bevonulás Háromszékre )
A Kézdivásárhelyre bevonult 2. gépkocsizó dan­dár helyébe szeptember 21-én vitéz nemes Domaniczky Ödön tábornok vezetésével az egri 20. gyalogdandár törzse és a 44. gyalogezred érkezett. Szeptember 5-én lépte át a határt Faluszlatinánál, és szep­tember 19-én ért Csíkszeredába, majd 20-án Kozmáson, Kászonújfalun át Szárazpatakra.
Itt az ezred kettévált: egyik része Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre, onnan Berecken át Sósmezőre, a másik Kézdikőváron át Torján keresztül a Felső- és Alsócsernáton útvonalon, majd Albis és Dálnok mellett elhaladva, Maksa és Eresztevény érintésével érkezett Rétyre. A bevonulás hírére Erdély felszabadult helységeiben a lakosság a honvédség ünnepélyes fogadására készül. A Székely Nép szeptember 12-ei rendkívüli kiadásában közlik a honvédcsapatok ünnepélyes háromszéki fogadtatásának forgatókönyvét. A bevonulókat szeptember 13-án a megye határán báró Szentkereszty Béla fogadja Séra István gárdaparancsnok és dr. Ferencz Lajos ügyvéd társaságában, bár senki nem tudta, milyen irányból érkezik dálnoki Miklós Béla tábornok. Háromszék központjában, a piactéren kiemelik a kék-sárga-piros színezetű zászlórudat és piros-fehér-zöldre festik át, díszemelvény készül a park Székely Mikó Kollégiummal szemközti oldalán. Bérbe adják a kollégium internátusa, a városháza és a törvényszék ablakait a bevonulás napjára, a kormányzó levelezőlap-méretű arcképét, kokárdákat árusítanak. Ez utóbbiak kitűzését, az épületek fellobogózását még nem engedélyezik. A honvédség tervezett fogadása azonos forgatókönyv szerint történt: székely vagy magyaros népviseletbe, díszmagyarba öltözve virággal, kürtőskaláccsal, a helység bejáratánál épített díszkapunál fogadták az érkezőket, köszöntőbeszédek, szavalatok, zene emelte az esemény ünnepélyességét. A Székely Nép napilapnak köszönhetően csak a sepsiszentgyörgyi kettős bevonulásról maradtak írott forrásaink, még a kézdivásárhelyi helyi lapban is csupán egy kétsoros utalást találunk. Ennek ellenére bizonyság, hogy Málnáson, Oltszemen, Szentgyörgyön, Rétytől Kovásznáig, valamint Szárazpatakon, Kézdiszentléleken, Kézdivásárhelyen át Sósmezőig nemcsak a gyorshadtest haladt át, hanem 20-án vagy 21-én a VII. hadtest egri 20. gyalogdandárja is, tehát ezekbe a helységekbe kettős bevonulás történt. Tény az is, hogy a gyorshadtest szeptember 12–13-án csak az útjába eső helységeket érintette. Ha a bevonulók útvonala elkerülte a települést, lakói a vonulási út legközelebbi pontján sorakoztak fel, itt állítva meg és köszöntve az érkezőket. Így például Bodok, Étfalvazoltán és Zalán lakossága a vasútállomás mögött, Gidófalva, Fotosmartonos, Kőröspatak, Kálnok népe a gidófalvi keresztútnál, Felsőrákos, Olasztelek, Székelyszáldobos és Vargyas pedig a Vargyas–Olasztelek, Fel­sőrákos–Székelyszál­dobos útkereszteződésnél köszöntötte a bevonuló magyar katonákat. Megtörtént az is, hogy egy szakasz, letérve a főútvonalról, a közeli helységbe is bekukkantott, majd újból csatlakozott csapatához – Ba­rót–Köpec–Nagyajta (sőt, Középajta)–Bölön; Sár­falva–Hi­lib–Gelence–Haraly–Zabola, illetve Kovászna–Csomakőrös–Papolc. A megye hely­ségeiben a katonai közigazgatást végző és ellenőrző helyőrség közvetlenül a szeptember 20–21-ei érkezést követő napokban rendezkedett be több esetben úgy, hogy a katonákat módosabb gazdákhoz szállásolták el. A csendőrőrsök egy része ezekben a napokban foglalta el kijelölt helyét. Szeptember 13-án Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen működésbe lépett a Magyar Királyi Posta. A következő napokban megérkezett a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyőrség, és máris megkezdték a pénz beváltását. A Háromszék Takarékpénztárnál 30 lejért egy pengőt fizettek. Megszervezték a helyi közigazgatást, mely a pillanatnyi viszonyokra való tekintettel katonai jellegű lett. Vármegyei katonai parancs­noknak vitéz Tallér Gusztáv nyugalmazott tábornokot, a megyeszékhely parancsnokának báró Gaudernák Emilt nevezték ki. A közigazgatási tisztviselők is tiszti rangban álltak, de mind szakemberek voltak. A katonai közigazgatás november 26-áig volt érvényben, majd a polgári adminisztráció váltotta fel.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könnyített honosítási eljárás
Együttműködést kötött az RMDSZ és a magyar kormány által megbízott Eurotrans alapítvány a magyar honosítás megkönnyítése érdekében. Az együttműködési megállapodás értelmében Hunyad megyében az Eurotrans alapítvány képviselői előzetes értesítés alapján kiszállnak a helyszínre, az ügyintézés könnyítésére, ismertette a helyzetet Kofity Zoltán, az együttműködés RMDSZ-es felelőse.
Az Eurotrans alapítványhoz közvetlenül is lehet fordulni, Déván az RMDSZ megyei székházában, hétfőtől péntekig rendes munkaidőben, illetve Vajdahunyadon a Corvin-Savaria Magyar házban minden szerda délután 3 és 7 óra között. A többi településre az igények szerint szállnak ki, a megye minden magyar lakta települését havonta legalább egyszer keresik fel, mondta Kofity Zoltán. Állandó kapcsolatot tartanak Magyarország kolozsvári konzulátusával, s amikor összegyűlt 25-30 honosítási dosszié azonnal továbbítják azokat. A magyar állampolgárságért érdeklődőknek csupán a jogosultságot igazoló iratokat kell hozniuk, minden egyebet – fordítást, fénymásolást, hitelesítést, fényképezést – az Eurotrans képviselői biztosítanak a dévai székhelyen, vagy a helyszíni kiszállások alkalmával. Az eljárás teljesen díjmentes. Az Eurotrans Alapítvány képviselői állandóan kapcsolatban állnak az RMDSZ helyi szervezeteivel, a történelmi magyar egyházakkal és civilszervezetekkel – a honosítási szándékot ezeknél is be lehet jelenteni, azok pedig továbbítják az Eurotrans képviselőinek. Közvetlenül is lehet jelentkezni/egyeztetni a következő telefonszámokon:
0734-674-737 (Lőcsei András), illetve 0721-297-543 (Kofity Zoltán).
2011 óta olyan 800 000 határon túli magyar kapta meg a magyar állampolgárságot a könnyített honosítást biztosító törvény alapján, s a szám remélhetőleg minél hamarabb eléri az egymilliót.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Így oldaná meg Soós Zoltán a marosvásárhelyi magyar oktatás kérdését
A marosvásárhelyi magyar oktatás legnagyobb problémája, hogy szinte minden iskolában kisebbségben (40 százalék alatt) vannak a magyar osztályok. Az átcsoportosítással könnyen orvosolható lenne a helyzet, véli Soós Zoltán, az RDMSZ polgármesterjelöltje.
„Ahhoz, hogy a magyar oktatás Marosvásárhelyen jól működjön, létre kell hozni egy olyan egészséges nyelvi környezetet, ahol a magyar diákok az adott intézményen belül, többségben vannak. Ez könnyen megoldható, hiszen a negyedekben több egymáshoz viszonylag közel épített általános iskola van. Az osztályokat pedig át lehetne csoportosítani. Így lehet kialakítani, többségében román és magyar nyelvű iskolákat. Utóbbiakban magyar iskolaszéket lehet létrehozni, magyar igazgatót lehet kinevezni, az iskolákat magyar személyiségekről elnevezni” - írta pénteki közleményében Soós.
A politikus emlékeztetett: az iskolahálózat kialakítása a városi tanácstól függ, a döntések végrehajtása pedig a polgármestertől. Leszögezte: nem fogják kisajátítani az iskolákat. „Nem veszünk el senkitől semmit, csak esélyt adunk a magyar oktatásnak. Ehhez kell az átcsoportosítás” – fogalmazott.
Soós szerint hasonló a helyzet a szakoktatás terén is. A magyar diákok rossz hírnevű szakiskolák felé kényszerülnek, mivel más lehetőségük nincsen. A meglévő román szakiskolák nagy kampuszokkal rendelkeznek, melyek szinte teljese üresen állnak. Itt is az átcsoportosítás a megoldás – szögezte le.
Javaslata szerint amagyar osztályokat át lehet vinni egy jelenleg üres kampuszba, a román osztályokat pedig egy másikba. Magyar szakoktatás indítása csak akkor lehetséges, ha magyar vezetősége van a szakiskolának, mert új osztály indításakor mindig az iskolaszék hozza meg a beiskolázási tervet. „Ahol pedig román többség van, ott nem szokták a magyar nyelvű szakoktatást javasolni. Nem érdekük. Ezekből minket magyarokat kihagynak”- hangsúlyozta Soós.
Statisztikák szerint Marosvásárhelyen óriási igény lenne a pénzügyi, adminisztrációs, könyvelői, közigazgatással kapcsolatos szakokra, és agrármérnöki végzettségre. Ezeket jelenleg kizárólag románul lehet tanulni, elemben nagyon sok magyar diáknak biztos megélhetést jelentene. Az elméleti líceumok a törvény értelmében pedig, nem indíthatnak szakosztályt. Új oktatási intézményeket építeni pedig értelmetlen, ha átcsoportosítással megoldható a helyzet, fogalmazott Soós Zoltán, az RMDSZ polgármesterjelöltje az előválasztásokra.
maszol.ro

Hamisan szól az iskolacsengő
Örömöt hirdetve, hangosan, az újrakezdés reményével kellene szólniuk az iskolacsengőknek tanévkezdéskor, ehelyett évek óta megoldatlan kérdések sokaságát hirdetik, és csak az oktatásban dolgozók elégedetlenségét felerősítő szakszervezetek felhördülésétől hangos ez a nap.
A szülőket is inkább a füzetek, a legszükségesebb ruházat, a sportfelszerelés ára érdekli, kevésbé adnak hangot abbeli aggodalmuknak, hogy vajon kik fogják tanítani gyermekeiket, mennyire felkészültek, elhivatottak, nem sodorta-e el őket a bérharc egy másik munkahely, megélhetés felé, mit és hogyan tanítanak azok, akik maradnak, lesz-e tankönyv és elegendő eszköz ahhoz, hogy a kitűzött cél megvalósuljon. Jelesen az, hogy gyermekeik használható tudást kapjanak, amivel majd elindulhatnak az életben.
A jelenkori politikai iszapbirkózás közepette éppen az utóbbi célkitűzés és annak megvalósítása csorbult a leginkább. Miniszterek és kormányfők jöttek-mentek, ígértek, hazudtak, kényük-kedvük szerint forgatták ki gyökerestül az egész oktatási rendszert a sarkából, utolsó percben módosítottak szabályzatokat, már a saját maguk alkotta törvény sem szent számukra – lásd az érettségi dolgozatok megyék közti utaztatását, a tanév szerkezetének megváltoztatását négy nappal a kezdés előtt.
A szülőkkel elhitették, hogy gyermekük képességekre épített oktatásban részesül, a pedagógusokkal, hogy jobb anyagi és erkölcsi megbecsülésben lesz részük, Európával, hogy az ország felzárkózik az uniós követelményekhez és eredményekhez. Új tantervekről és tankönyvekről beszéltek, a jelenleginél szellősebb programokat ígértek, versenyképes szakoktatást, ami biztos út a munkahelyek felé, és sok minden egyebet, ami hozzásegíti a hazai oktatást, hogy megálljon a lejtőn, netán felfelé íveljen. De csoda nem történt, a lejtő egyre meredekebb. Tavaly ábécéskönyv nélkül kezdtek a magyar elsősök, idén sem lesz matematikakönyvük, a másodikos tankönyvcsomag is hiányos, a harmadikosok régi könyvekből tanulnak új tantervek szerint, a tanárok még mindig perelnek a 2008-ban törvény által meghatározott fizetésemelésért, az országban nyolcszáz iskola nyitja meg a tanévet felkészületlenül, ivóvíz hiánya miatt soknak idén sem lesz működési engedélye. Mindezek mellett továbbra sincs, amit dicsekedni a nyolcadikosok és az érettségizők eredményeivel, a vizsgázó pedagógusok teljesítményével, hisz tömegesen ülnek be a padokba gyenge osztályzatú tanulók és lépnek katedrára bukdácsoló tanárok.
Ma mégis becsengetnek, akkor is, ha említett okokból hamisan, reménytelenül szól az iskolacsengő. Csak reménykedni lehet, hogy jövő ilyenkor nem lesz ennyire borúlátó a hangulat tanévkezdéskor.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)