Nyitva vagyunk
Hozzájárulni ahhoz, hogy Kolozsvár régi címeréhez méltóan a nyitott kapuk városa maradjon – a szervezők számtalan nemes szándéka közül talán ez az a felvállalt cél, amely igazán különlegessé teszi a Kolozsvári Magyar Napokat.
Még ma, Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatának hatodik kiadása közben is megmagyarázhatatlannak tűnik, bő egy hét erejéig mitől érezzük annyira természetesnek, magától értetődőnek azt az otthonos, baráti légkört, azt az egymás iránt tanúsított érdeklődést, megértést, tiszteletet és szeretetet, ami a Főtérre és környékére telepedik ilyenkor, onnan pedig beszivárog a munkapadok, íróasztalok, panellakások és kertes házak rejtett zugaiba is.
Miként lehetséges, hogy bár előre tudjuk, milyen csalfán fog tapsra serkenteni a kincses város polgármesterének üzenete, mi mégis jólesően szopogatjuk a hamiskás multikulti vitamint? Minek tudható be, hogy politikusainkban végre nem a pártot látjuk, hanem az embert, és nem az ellentábort, hanem a közös célt? Ilyenkor hogy tudnak egy asztalnál jókat kacagni saját magukon az amúgy a közélet mocskát egymás falára szüntelenül hányó kommentlovagok? Hogy hogy nem hallani a fenekük alá Nagy-Magyarország-forma tócsát izzadó tragikák hőzöngését ugyanúgy, mint a nemzetietlenné kikupált divatmajmok nyivákolását?
Talán a nyitott kapuknak köszönhető, amelyeken bárki beléphet, ám aki ezt megteszi, hamar észreveszi magán, hogy a hétköznapokban gondosan kimunkált másságával, különbözőségével, kivagyiságával ezúttal nem sokra megy. Mintha az ünnep huncut izgalommal várt szabadsága olyasféle titkos kötőerőt kölcsönözne a küszöbön átlépőknek, amely válogatás nélkül ugyanabba az irányba húz mindenkit: a normalitás felé.
Az odavezető út a Kolozsvári Magyar Napok alatt egy csapásra lerövidül, így azok is könnyen bejárhatják azt, akik máskor rendre elvesznek valahol. Az egymásra találás öröme pedig olyan közösségi élménnyel ajándékoz meg, amely a nyitott kapukon kívül is emlékeztetni fog a hovatartozás kérdésére adható, igazán megnyugtató válaszra.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Székely kenyér és szabadság
Egy kis sepsiszéki település nagy ünnepe
Öntudaterősítő és a maga nemében egyedi eseményt, a Pityókás Házikenyér Napját ülték az elmúlt hétvégén Kálnokon, melyen a tikkasztó hőség ellenére is jelen volt a kis háromszéki település apraja-nagyja, hogy együtt adjon hálát a Jóistennek a mindennapiért, valamint közösen örüljön, lakomázzon és vigadjon. Ez alkalomból sor került a Székelyföldet körbe vágtázó lovas staféta ünnepélyes váltására is.
A helybéli fúvószenekar kíséretével kanyarodott ki a hatalmas székely zászlót méltóságteljesen hordozó huszárokból, valamint nemzetiszínű szalaggal körbefont házikenyereket és búzakoszorút vivő székely ruhás lányokból álló menet a helyi pékség udvaráról a művelődési ház felé. Itt már a falu népe és a vendégek kíváncsisággal vegyes türelmetlenséggel vártak rájuk, megérkezésük után pedig együtt énekelték a székely himnuszt, melynek akkordjaira a hősök emlékműve mellett állított rúdra felvonták a székely zászlót.
Versmondás könnyek közt
A nemzeti hovatartozás megvallásának e szívszorongatóan felemelő percei után Kisgyörgy Sándor polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, aki a jelen nehézségein a közösséget átsegítő hit és önbizalom, valamint a táplálékunkat biztosító kenyér tiszteletének fontosságát emelte ki ünnepi beszédében. A kenyérnek a székely és magyar ember életében betöltött fontos szerepét a szólásmondásainkban, népmeséinkben és mondáinkban való sűrű jelenléte is bizonyítja, hívta fel a jelenlévők figyelmét a kálnoki pityókás kenyeret sütő vállalkozás nevében felszólaló Nagy Mihály, aki a meghatottság könnyeivel küszködve olvasta fel a társával, Recsenyédi Bélával közösen megfogalmazott gondolatokat.
A kálnoki székely pityókás kenyér előtti, bensőséges hangulatú tisztelgés záróakkordjaként Recsenyédi Hanna elszavalta Pataki Edit Áldott kenyér című versét, majd Bács János nyugalmazott református, illetve Szabó Adél unitárius lelkipásztor közös imával végződő fohásza és áldása következett. Az ünnepség a művelődési ház kertjében folytatódott, melynek kapujában székely ruhás és kokárdás asszonyok jóféle köményes pálinkával és ropogós házikenyérrel fogadták a közönséget.
Népünnepéllyé terebélyesedett
A továbbiakban gondos kezek által felhúzott sátrak árnyékából lehetett követni a változatos műsorszámokat, miközben a szervezők jóvoltából az étvágyát és szomját is kedvére oldhatta bárki. A színpadon és a gyepen eközben mezőségi és cigány táncok, székely és csángó népdalok, humoros jelenetek, fúvószene és szavalatok követték egymást, de Recsenyédi Hanna, Attila és Hunor, valamint Molnár Hilda jóvoltából egy-egy gyalogos és lovas íjász bemutatót is végigizgult a nagyérdemű, miközben dr. Kádár László állatorvos nagy szakértelemről tanúskodó magyarázatát hallgatva a lovaglás és íjászat történetébe is betekintést nyert.
A délután egyik fénypontját kétségkívül a Székely lovasok a Székelyföldért elnevezésű váltó éppen soros lovasainak percre pontos megérkezése jelentette. Hatalmas taps fogadta a vágta és tűző nap együttes hatásától csatakos paripákat, és az őket hetykén megülő, szintén verítékes, de mosolygó legényeket. Ők azok ugyanis, akik egy lelkes és bátor csapat tagjaiként száguldanak végig ezen a nyáron is szülőföldünk határán, hogy tettükkel és a szélben csattogó, magasra tartott székely lobogóval bizonyítsák a létünket tagadó bukaresti hatalomnak, hogy mi akaratuk ellenére is még vagyunk, és lenni akarunk a jövőben is.
Székely staféta
„Mi, székely lovasok, ezen a módon juttatjuk kifejezésre szabadságvágyunkat és az ebből fakadó autonómia-igényünket” – fogalmazott Jakab Kevend, a háromszéki útszakasz megszervezője és ezúttal a staféta szerepét is betöltő lobogó egyik hordozója, aki Költő Zsomborral együtt Szárazajtától a zalánpataki szénégetőig továbbította azt. Miután átadták nekik, a váltó soron következő tagjai, Szucsu Attila és Veress Szilárd a polgármester elé járultak a székely lobogóval, hogy az érintett települések elöljáróihoz hasonlóan arra ráköthesse a Kálnokot jelképező szalagot, majd elvágtattak Árkos irányába.
Az esti órákban Gábor Áron kökösi emlékhelyén láttuk viszont szél tépte nemzeti ereklyénket, ahol meghajtották a székely szabadsághős emléke előtt, majd tovább ügettek vele a béldi híd felé. Amint megtudtuk, az éjszaka folyamán Felsőháromszéken volt ugyan némi késés, de azt a Török Albert által vezetett Kassai Lovas Íjász Iskola tagjainak köszönhetően a megye Katrosa felőli határáig sikerült behozni, így az őket felváltó csíki lovasok idejében érkezhettek meg Csíksomlyóra, majd az egyben végállomást is jelentő kiindulópontra, Csíkcsicsóba.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar tábor román felirattal?
Ismét lecsaptak a háromszéki fogyasztóvédők, három magyar tábort, rendezvényt büntettek meg az elmúlt napokban, bevallottan a román feliratok hiánya miatt.
A Székölykök Gyermekfesztivált és a Csomakőrösön szervezett Debreczi-tábort 3000–3000 lejre, a zabolai néptánctábort ezer lejre bírságolták. Hiányolták a közegészségügyi hatóság engedélyét is, illetve a működési szabályzatot, hogy a napi menüt nem írták ki, nem jelölték meg, mi hány gramm, illetve nem tüntették fel a különböző szórakozási eszközök használatának módját. (-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Herczeg-tárlattal nyitották meg Pécs Napját Aradon
„Élő kapcsolatot fenntartani az aradi és pécsi polgárok között”
Festménytárlattal debütált kedden délután az Aradi Napok rendezvénysorozat (augusztus 17–30.) keretén belül már hagyományként megszervezett Pécs Napja. Az eseményt az aradi Klió Terem fogadta be, a látogatók Herczeg László festőművész (Budapest, 1950 –) kiállítását tekinthették meg. Arad testvérvárosának küldöttségét dr. Őri László pécsi alpolgármester, illetve Decsi István városházi képviselő vezette, továbbá jelen volt Horzsa Gábor, a Pécsi Kulturális Központ vezetője is.
A meghívottakat Bognár Levente aradi alpolgármester után Gheorghe Falcă polgármester is köszöntötte, hangsúlyozva: az idei városnapok középpontjában Arad pályázata áll, melyet az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére fog még idén bemutatni. Mivel Pécsnek öt évvel ezelőtt sikerült elnyernie a rangos titulust, külön megtiszteltetés Aradnak, hogy (idestova 8 éve) testvérvárosi kapcsolatot ápolhat a komoly tapasztalattal rendelkező magyar várossal.
Dr. Őri László pécsi alpolgármester kiemelte, a két várost az elmúlt években egyre intenzívebb kapcsolat jellemezte. Mindkét város célja egyértelmű: élő kapcsolatot fenntartani az aradiak és a pécsi polgárok között. Arad pályázatával kapcsolatban hozzátette: a végső eredménytől függetlenül, a városnak csakis előnye származhat a versenyből.
A tárlatnyitó végén a pécsi küldöttség egy hivatalos nyilatkozatot nyújtott át Arad polgármesterének, ezzel is nyomatékosítva, hogy támogatja testvérvárosát a rangos megmérettetésben.
A festőművész szerény beszámolójában a kiállított alkotásokról csupán annyit mondott, megpróbált átmenetet képezni az absztrakt és a realista ábrázolásmód között.
A tárlat megtekinthető augusztus 30-ig, keddtől vasárnapig, naponta 9–17 óra között.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvárt vissza!
Színt vallott a kolozsvári román nyelvű sajtó a jegyautomatákon (egyelőre homályos körülmények között) elhelyezett magyar felirat kapcsán: a helyi média (végre) úgy értékeli, nem ördögtől való magyarul kiírni, hogy Kolozsvár. Csakhogy a román sajtó által is normalitásnak tekintett Kolozsvár-felirat kamu. Van is, pontosabban volt is, nincs is. Ha közelebbről megnézzük, kiderülhet, hogy igencsak gyanús körülmények között került oda. Netán valakinek a súlyos mulasztása miatt. A nyulat viszont kiugratta: úgy tűnik, a többség annak örült volna a legjobban, ha a Kolozsvár felirat marad.
Szombaton a Musai–Muszáj örvendező közleményt küldött szét a sajtónak, amiért a polgármesteri hivatal a Kolozsvár feliratot is kihelyezte a város új jegyautomatáira. Pedig dehogy. Vagyis felirat volt, de minden jel arra utal, hogy nem a városháza gondoskodott azokról. Az alpolgármester asszony is azt mondja, erről nem született döntés, a helyszíneléseinkből pedig az látszik valószínűnek: a plakátra a magyar városnevet utólag ragasztották fel – az eredeti reklámfelület nem sérült az eltávolítás által, és világosan látszik Kolozsvár betűinek a nyoma. A helyi román sajtó kiemelten közölte a hírt, többen a normalizálódás jeleként értékelték. Azért egyelőre csak óvatosan örülnék annak, hogy egyes lapok még az ékezetet is előkeresték Kolozsvár á betűjére...
Csak találgathatjuk, hogyan kerültek oda Kolozsvár betűi is Cluj alá. Amelyeket aztán a helyi közszállítási vállalat egy túlbuzgó alkalmazottja a rendőrség szeme láttára végtelen türelemmel lekapargatott. Tavaly a Most–Acum Mozgalom a szabad nyelvhasználatért civil szervezet hasonló eljárással egy szintén tiszavirág életű Kolozsvár-Klausenburg feliratot helyezett el a város bejáratánál, és egy Kolozsvár Polgármesteri Hivatala feliratot a sétatéri házasságkötési filagóriában. Ezúttal még az sem biztos, hogy nem valami partizánakció során került be a balkáni „alapossággal” megszerkesztett, sietősen aláírt hivatalos dokumentumokba Kolozsvár. Akár még az sem zárható ki teljesen, hogy éppen a közszállítási vállalat rendelte volna ilyennek a feliratot, elvégre állítólag a jegyautomata menürendszere magyar nyelven is elérhető lesz, ám a szállítók igazgatója egyelőre bosszankodik és óvatoskodik, vagyis nem tisztázta a felirat ügyét. Nem lehetetlen, hogy utólag észrevették a Kolozsvár felirat hiányát, és – az önkormányzat? a megrendelő? az alpolgármester? – elrendelte a pótlást.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Honnan lett, hova lett Kolozsvár?
Semmi sem biztos, sőt, még annak az ellenkezője sem – állapítható meg a még üzembe sem tett jegyautomatákra kihelyezett, majd hétfőn eltüntetett magyar nyelvű „Kolozsvár” felirat kapcsán.
– Semmi jel nem mutat arra, hogy a Kolozsvári Közszállítási Vállalat (CTP) jegyautomatáira valaki utólag tette volna fel a Kolozsvár feliratot. Tudtam arról, hogy az automaták menüi három (román, magyar és angol) nyelvűek lesznek, de a jegykibocsátók feliratozásáról nem született döntés. A jegyautomaták magyar nyelvű feliratozásáról a Musai-Muszáj csoport közleményéből szereztem tudomást. Kolozsváriként megrökönyödve állok a magyar felirat eltávolítása előtt, és Emil Boc polgármester hivatalos álláspontját várom az ügyben, aki jelenleg nem tartózkodik az országban – nyilatkozta lapunknak Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere.
K. O., N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

KMN – Egy emblematikus helyszín arcai
Jubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet.
A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé.
A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről.
A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni.
„A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese.
Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról
Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség.
A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább.
A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat.
Hangulatok, fotók, részletek
A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják.
A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen.
Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen.
A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett.
Vendégcsalogatók a múltból
Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között.
A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti.
Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében.
A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője.
Krónika (Kolozsvár)

A jövő állatorvosai Bálványoson
Vasárnap zárult a Magyar Állatorvosok Világszervezete hallgatói tagozatának Bálványoson tartott 24. nyári tábora. Az eseményen a kolozsvári, temesvári, budapesti és belgrádi egyetem negyven magyar diákja vett részt. Az öt nap alatt hazai és anyaországi szaktekintélyek előadásainak és gyakorlati képzésének köszönhetően a jövő állatorvosai új irányelvekkel és technológiai törekvésekkel ismerkedtek. Az 1997-ben létrehozott szervezet évente többször tart hasonló összejövetelt, most első alkalommal Háromszéken. A rangos szakmai találkozó vidékünkre vonzásában jelentős szerepe volt a hallgatói tagozat erdélyi kirendeltsége tavaly megválasztott elnökének, ifjabb Farkas Domokosnak. A negyedéves egyetemista úgy véli, az elméleti és gyakorlati képzés sokat segít a pályára készülőknek: olyasmit tanultak, amit az egyetemen nem feltétlenül kapnak meg. „Reggeltől késő délutánig folytak a szakmai értekezletek, azaz volt időnk emberileg is közelebb kerülni a meghívott remek állatorvosokhoz, s kérdéseinkre közvetlenül kaptunk választ. Köszönettel tartozunk nekik azért is, amiért elhozták és bemutatták a modern felszereléseket, melyeket ki is próbálhattunk. Mindez megfizethetetlen segítséget jelent majd, amikor kikerülünk az egyetemről, és munkába állunk” – nyilatkozta a vargyasi fiatalember.
Az előadások a gyógyászatban hasznosítható technológiáról, az állatorvosokat érintő jogszabályokról, az antibakteriális kezelés melletti, illetve elleni érvekről, a szakmai menedzselésről, a légúti betegségekről szóltak. A gyakorlati képzés középpontjában a ló állt: a lófogászat általános kérdései mellett a radiológiai vizsgálatot, a végtagok, valamint a kancák ultrahangos vizsgálatának kérdéskörét érintették.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kert- és könyvbemutató, meg egy félrelépő tök
Bárcsak nekem is ilyen kertem lehetne – fordult meg sokak fejében az Erdélyi Múzeum Egyesület székhelyén megtartott keddi előadás után, amelyen az EME Természettudományi és Agrártudományi szakosztályainak szervezésében T. Veress Éva mutatta be, milyen is az ő biokertje – egyben pedig Az én biokertem című, idén megjelent könyvét ismertette.
A kert- és könyvbemutató talán nem véletlenül indult egy kis nosztalgiázással, gyerekkori emlékek felelevenítésével – az őszibarack illata, a szüretek, a kis parcella a szülői háznál, ahol a gyerekek a „mesterséget tanulták” –, hiszen, mint azt a szakíró elmondta, családjában a kertészkedés elsőrendű volt: nagyszüleinek, szüleinek – édesapja a neves Veress István mezőgazdasági és kertészeti szakíró – a kertészkedés jelentette a jobb élet biztosítékát.
A könyvben a több évtizedes kertészkedés, valamint a svájci és németországi biofarmokon tett személyes látogatás során szerzett tapasztalatait egyaránt az olvasó elé tárja Veress Éva, mintegy összefoglalva, kikerekítve az Erdélyi Gazdában megjelent, biokertészettel foglalkozó cikksorozatát. A könyv tehát számos hasznos tanáccsal segíti azokat, akik a kertészkedés, azon belül is a vegyszermentes gazdálkodás mellett döntenek: a szerszámok kiválasztásától az öntözéshez használatos tápoldatok elkészítéséig, az ökológiai növényvédelemtől a kártevőket riasztó növényekig, talajtakarástól a növények társításáig mindenre választ kaphatunk belőle. Sőt, a könyvben nem csak a Sétatér melletti kiskertről olvashatunk, hanem Veress István egykori kertjébe is elkalauzol minket a szerző, aki végül rendhagyó módon, de igen találóan örmény nagymamája receptjeivel zárja a kertészkedésről szóló könyvet.
(balázs)
Szabadság (Kolozsvár)

Támadásban a „nyelvőrző” háromszéki fogyasztóvédők
A román feliratok hiánya miatt bírságolta meg a csernátoni Székölykök Gyermekfesztivál, a csomakőrösi Debreczi-tábor és a zabolai néptánctábor szervezőit a Kovászna megyei fogyasztóvédelmi hatóság.
Mircea Diacon, a szakhatóság területi vezetője közölte, a táborokban kizárólag magyar nyelvű feliratokkal lehetett találkozni, de hiányolták a közegészségügyi hatóság engedélyét és a működési szabályzatot is.
A fogyasztóvédőknek az sem tetszett, hogy a magyar táborokban a napi menüt nem írták ki, nem jelölték meg, hogy az ételfélékből hány grammot szolgálnak fel, és nem függesztették ki a különböző szórakozási eszközök használatának módját sem.
A háromszéki fogyasztóvédelmi hivatal egyébként rendszeresen megsérti a magyar közösséget bírságaival. Az elmúlt héten Diaconék reklámanyagnak minősítették a „SIC” feliratú öntapadós matricákat, emiatt több háromszéki taxist is megbírságoltak az elmúlt napokban. Februárban árucímkéinek kicserélésére kötelezett egy hentesárut forgalmazó céget, amely a címkékre azt is ráírta, hogy „székely ízek”.
Diacon akkor arról beszélt, manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely WC vagy székely temető is. Később azonban elismerte, hogy Romániában nem létezik olyan törvényi szabályozás, amely tiltaná az általa korábban kifogásolt termékmegjelölést. Diacon egyébként azt is állította, nem tudott arról, hogy létezik „román ízek” felirattal ellátott termékcsalád is.
A fogyasztóvédelmi hatóság közleménye továbbá kitér arra is, hogy több adalékanyagot tartalmazó kozmetikai cikk betiltását is elrendelte egy kovásznai ellenőrzés következtében. Mint kiderült, a Kínából származó K-nail, Charmind nails, Ming Yu, Airbrush Unique Mode és Art Nails elnevezésű műkörmök és műkörömragasztók egy Giurgiu megyei vállalkozáson keresztül kerültek forgalomba, ám az említett termékek mindegyike tartalmazott egészségre ártalmas adalékanyagot.
Mircea Diacon arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a szer a véráramba jutva felboríthatja a hormonháztartást, de a cukorbetegség kialakulásának esélyét is növelheti. Ugyanakkor egy másik olyan szépségápolási szert is találtak, amely betiltott adalékanyagokat tartalmazott: a Ruby Rose márkájú szemhéjfesték az isobutylparaben nevű tartósítószer használatával készült, amely kutatásokkal bizonyítottan elősegíti a rosszindulatú, rákos daganatok kialakulását.
Bencze Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Madártávlat
Madártávlatból nézve örülni is lehetne egyes fejleményeknek. Közelebbről természetesen nem mind arany: ha a dolgoknak nemcsak a színét, hanem a visszáját is megvizsgáljuk, ha a napi apró-cseprő történésekre összpontosítunk, azt a bizonyos csomót keresve a kákán, akkor kiderül, mindig van és lenne ok elkeseredésre, csalódásra.
De miért tennénk mindig így, amikor lehetnénk bár leheletnyit elégedettek? Vegyük sorra. A minap Marosvásárhelyről érkezett a hír, hogy a magyar kulturális ünnepet, a Forgatagot ha csak részben is, de „visszaengedték" a folyópartról a belvárosba, eddig ugyanis a magyarbarátnak korántsem nevezhető városvezetés teljes mértékben a külsőnek számító terepre száműzte. Idén viszont egyes programok teret hódíthatnak a központban, miután megegyezés született a polgármesteri hivatal és a Forgatag szervezői között.
A Pece-parti Párizsban is pozitív fejleménynek tekintették, hogy júniusban a lovagkirály sírjának valaha otthont adó várban szervezhették meg a Szent László Napokat, a magyar ünnepet. A 40 ezer résztvevő sikeres „várhódításának" is nevezett kulturális kavalkád volt az első rendezvény, aminek a felújítás alatt álló középkori váradi létesítmény otthont adott.
És akkor vegyük az épp most dübörgő Kolozsvári Magyar Napokat. Nemcsak az idelátogató, hanem a mindennapjait a kincses városban élő is azt érezheti: élettel telik meg a Főtér sokkal inkább, mint máskor, és a felpezsdülő közösségi élet, az újrafelfedezés örömét felcsillantó találkozások energiát kölcsönöznek a továbblépéshez talán minden tekintetben.
Persze felsorolhatnánk, mi minden rontja a pozitív összképet, a politika ellenünk irányuló kisebb és nagyobb ívű mozgásai, az akár napi szinten is megnyilvánuló „mezei" magyargyűlölet, az, hogy Erdélyben a multkulturalitásról minduntalan bebizonyosodik: csak címke, és így tovább.
De érdemes arra gondolni: olyan nagyobb erdélyi városokban, mint Marosvásárhely, Nagyvárad és Kolozsvár immár évek óta egyre sikeresebb és egyre nagyobb tömegeket mozgat meg a magyar ünnep, amely pár napig belakja az utcákat-tereket. És ne csak mondjuk, hanem reméljük is: az ünnep pozitív hozadéka érezhető lesz a jövőben is. Hátha nemcsak madártávlatból.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

KMN – Egy emblematikus helyszín arcai
Jubileumi ünnepséget szervezett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztősége kedden. Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet.
A kincses városbeli magyar adás 25. évfordulóját a Képben Vagyunk! elnevezésű rendezvénysorozattal: visszatekintéssel és beszélgetésekkel tették emlékezetessé.
A Tranzit Házban bemutatták az idén jauárban elhunyt Kötő József dramaturgról, színháztörténészről, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító tagjáról szóló In Memoriam Kötő József című portréfilmet. A szerkesztő, Víg Emese a színháztörténész fiával, Kötő Zsolttal – aki egyben a film operatőre is –, valamint Miklós Sándor képvágóval beszélgetett a félórás portré készítési körülményeiről.
A rendezvény során felidézték Kötő József emberi és szakmai teljesítményeit, szellemi hagyatékát. Víg Emese elmondta, nem feltétlenül egy életrajzi adatokat felsorakoztató filmet szeretett volna készíteni.
„A célkitűzésem az volt, hogy Kötő Józsefnek, az embernek mutassam be a morális portréját. Annak az embernek az életét, aki gyerekkorától kezdve élete végéig azt az utat kereste, amely a legkevesebb megalkuvással, illetve ezek ellenére, de a morális szempontok megőrzésével a közösség javát szolgálja" – mutatott rá Víg Emese.
Dokumentumfilm a Főtér alakulásáról
Szintén a Tranzit Házban mutatták be A Főtér arcai című dokumentumfilmet, amely a kincses város főterének alakulásáról szól az elmúlt 25 év társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak tükrében. A filmet a kolozsvári televízió magyar adásának huszonötödik születésnapját ünneplő esemény keretében tekinthette meg a közönség.
A szerkesztőség egyik tagja, Bardocz Sándor összeállításában a film azt követte végig, hogy közvetlenül a forradalom kitörésétől egészen 2014-ig milyen átalakulásokon és megpróbáltatásokon ment át a Főtér, hogyan és milyen áron nyerte el mostani formáját, arculatát. Archív felvételekről így antikommunista tüntetőket, majd a rendszerváltás legelső üdvözlőit is felvillantja, aztán az erősen magyarellenes Funar-éra megsemmisítésre elszánt hadjáratát, a hadjárat elleni hadjáratot, a hadjárat elleni hadjárat elleni hadjáratot és így tovább.
A filmben az is látható, hogy a Főtér, a kolozsvári magyarság emblematikus helyszínének sorsa politikai kereszttűz és etnikai háborgások áldozatává válik, és egyre kevésbé maradnak szem előtt a tér mint organikus entitás prioritásai. A földalatti római romok utáni ásatás, a szoboregyüttes renoválása, a Főtér arculatának teljes modernizálása csak néhány fontos mozzanat, amelyet Bardocz filmje felsorakoztat.
Hangulatok, fotók, részletek
A Kolozsvár hangulatai fotópályázat munkáit díjazták kedd délután a Főkonzulátus előcsarnokában. A pályázat lehetőséget teremtett bárki számára, hogy bemutassa alkotásait, képzettségtől és tapasztalattól függetlenül lehetett nevezni. A zsűri (Kántor Lajos, László Miklós, Székely Sebestyén György, illetve Găină Dorel) olyan, a kincses városhoz kötődő fényképek beküldését várta, amelyek nem csupán a város látképét, hanem hangulatát is visszaadják.
A jelenlévőket köszöntő Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott, számára nemcsak a helyszín miatt különleges a rendezvény, hanem azért is, mert mindvégig részese lehetett a szervezésnek. Kifejtette, szerinte a képek hangulatát akkor érezhetjük át, ha a részletekre összpontosítunk, mint a borús égbolt vagy az épületek elhelyezése a képen.
Mint elhangzott, a képek csupán részletek a város mindennapjaiból, és a nézőre bízzák a történetek további alakítását. A kiállításmegnyitó résztvevői nemcsak egymással osztották meg véleményüket, hanem ezzel segítettek a tizennégy fotós egyikének, hogy a közönségdíj szerencsés nyertese legyen.
A nagyérdemű Horváth László Lángoló ég című fotóját kedvelte leginkább, a zsűri döntése alapján dicséretben részesült Tudoran Klára és Kántor László. Harmadik helyen végzett Horváth László, második helyezést Pálfi Horváth Áron ért el, a fotópályázat győztese pedig Miklóssy Gyula lett.
Vendégcsalogatók a múltból
Ha valaki véletlenül abban a tévhitben élne, hogy a marketing és a reklámszakma újkeletű dolog, mindenképp látogasson el a Diákművelődési Ház első emeleti galériájába. A Kolozsvár Városi Művelődési Ház és az Egykori Kolozsvár Egyesület szervezésében nyílt kiállítás olyan kétnyelvű plakátokat mutat be, amelyek a kincses városban voltak kifüggesztve a két világháború között.
A javarészt harmincas évekből származó falragaszok szolgáltatások egész sorát reklámozzák, például fürdőt, csemegeboltot, szűcsmestert, hentesárut. A plakátok jellegzetessége, hogy tömören és frappánsan vendégcsalogatók, és valamennyiükön két nyelven, magyarul és románul is szerepel a reklámozó szöveg. A kiállítás nemcsak azért érdekes, mert bepillantást nyújt a két világháború közötti város üzlet- és szolgáltatáshálózatának működésébe, hanem a korabeli reklámgrafikai trendeket is rögzíti.
Csütörtökön is gazdag kulturális program várja a Kolozsvári Magyar Napok résztvevőit: bemutatják a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2015–2016-os kiadását, beszélgetést tartanak A modern kolozsvári színházi élet kialakulásáról, az 1870-es évek színházi mindennapjairól a Klasszikus Magyar Irodalom- és Színháztöréneti Kutatócsoport szervezésében.
A XIX. ODFIE színjátszó-találkozó díjnyertes csapatának az előadását láthatja a nagyérdemű az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében, bemutatják a Valahol van egy város című kötetet, a rendezvény házigazdája Kántor Lajos, a könyv szerkesztője.
Krónika (Kolozsvár)

Esős kilátások
Őrtűzgyújtás az ünnepen
Háromszéken szép Szent István-napi szokássá kezd válni az őrtűzgyújtás, de védett helyszínek híján ez időjárásfüggő. Van, ahol ma el is marad.
„Mi vagyunk a legmagasabban, ami előnyünk, mert ha ég a láng, mindenhonnan látnak, de egyben a hátrányunk is” – mondta Fodor István. Bodok polgármestere szerint, ha így esik az eső, nem lehet megközelíteni a havast, és nem lehet fát felhordani. Egyelőre úgy tűnik, idén elmarad az őrtűzgyújtás.
Bács Márton Csaba bízik abban, hogy 18 óra körül indulni tudnak a fúvószenekarral a Tóbérce nevű helyre, a Szent Anna-tó fölötti, déli oldalra, ahol már nyolcadik éve őrtüzet gyújtanak a sepsibükszádiak. Ez annyira bevonult a köztudatba, hogy erre sor kerül attól függetlenül, hogy lesz-e megyei rendezvény vagy sem.
„Olyan eső nem lehet, hogy mi egy őrtüzet ne tudjunk meggyújtani” – bizakodott Kisgyörgy Sándor köröspataki polgármester is. A Szent István-napra összegyűlők 20 órától szentmisén vesznek részt a római katolikus templomban, majd ezután zenekar és a Székely Virtus hagyományőrző csoport kíséretében fáklyákkal vonulnak fel a Kápolna-tetőre, ahol találkoznak a kálnokiakkal, és együtt lobbantják fel a lángokat.
Kökösben nincs egy emelkedő sem, nemhogy domb vagy hegy, ezért a Feketeügy partján szoktak tüzet gyújtani. „Nem olyan látványos, mint máshol, de mi sem maradunk ki a körtűzből” – mondta Sánta Gyula polgármester. Gidófalván viszont nem lesz őrtűz, Uzon sem készül, Málnás azonban fellobantja a Hármas-halomnál.
Csernátonban két helyen gyújtanak tüzet, a falu alsó felén lakók a Kalacs-hegyen, a felsőcsernátoniak a Cserefarok nevű dombon, és az ikafalviak a Templomdombon gyűlnek össze, miután a nap lement. Ozsdola község lakói a Hilib és Ozsdola közt fekvő Lármafánál találkoznak, ahol az elmúlt években is több mint százan gyűltek össze az ilyen alkalmakra. Dálnok polgárai az Albis irányában fekvő Kereknyíl-tetőn, míg a maksaiak az Óriáspince-tetőn gyújtanak őrtüzet.
Mikóújfaluban csupán jó idő esetén gyúlnak ki a lángok 22 órakor a Csutakos tetején – tájékoztatott Nyáguly Vilmos mikóújfalusi községvezető. A rétyiek 21.30-kor gyújtanák meg a tüzet a Dobolyka­tetőn, az illyefalviak 9 órakor a Fenyőskarikánál.
Erdővidéken a vargyasi Szent Istán-napi ünnepet leszámítva nem lesz ünnepség, illetve őrtűzgyújtás. Orbaiszéken a Zabola és Tamásfalva között kiemelkedő Tatárhalmon lobban lángra a megemlékezés fénye 20.30-kor, amikor is Ambrus Attila tamásfalvi tanácsos beszél a Szent István-i államalapításról, majd elénekelik a himnuszt – tájékoztatott Demes Botond megbízott polgármester. Nagyborosnyó községben 20.30-kor a feldobolyi Cseretetőn égne az őrtűz, már ha az időjárás kedvez neki, ott Albert János református lelkész mond imát – tudtuk meg Szőcs Levente polgármestertől.
SzH-gyűjtés
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az örök Farkas utca
Vannak közösségi terek, amelyeknek neve ismerősen cseng az erdélyi magyarság többsége számára, függetlenül attól, hogy a Tündérkert melyik szegletében is él. A kolozsvári Farkas utca ilyen. Jókora darab történelem, kötelezően meglátogatandó idegenforgalmi látványosság, kellemes derűt, simogató melankóliát sugárzó helyszín. Visszaköszön majd valamennyi kolozsvári történetben, legyen az regény vagy asztal mellett felidézett emlék. Korántsem utolsósorban szentély, hiszen a gótikus templom évtizedek alatt besötétedő falai sok zaklatott léleknek, vizsgára készülő diáknak, összetört szívű szerelmesnek, no meg egyre inkább a múltba révedő idős hölgynek biztosítottak menedéket, jelentettek reményt.
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata nyitányaként a Farkas utcai templom újra megnyitotta kapuit, készen áll újrajátszani valamennyi korábbi szerepét. Látványnak is gyönyörű, hiszen immár világos falai, hajója olyan perspektívákat kínál, amelytől aligha tudja függetleníteni magát a mégoly bigott látogató is. A templom felújítását és átadását nyilváníthatjuk nyugodtan a Kárpát-medencei magyarság szimbolikus, történelmi jelentőségű ünnepének, hiszen a megújulás metaforikus értelemben is olyan perspektívákat villant fel, amelyre igencsak szüksége van a tágas európai határok között is korlátozott kisebbségi létnek. Hiszen az immár 25 éve magunk mögött hagyott kommunista örökség lihegését időről időre még mindig a nyakunkon érezzük, ezért aztán minden felújított, újjáépített örökségünk egy-egy győzelem a visszahúzó erők ellen. Annak a hitnek az erősítése, hogy egyre több minden megmenthető, aminek visszafordíthatatlan pusztulásáról már-már bennünket is meggyőzött a jól artikulált propaganda.
Egy újjászületett épület, régi csinosságát felvillantó oromzat, újra használhatóvá tett hagyományos közösségi tér esetenként többet ér, mint a mindennapos élhetőségre tagadhatatlanul jótékony hatást gyakorló friss aszfaltréteg. Annak a lehetőségét biztosítja, hogy ne csak a dicsőséges múltra való visszarévedés legyen társítható egy-egy történelmi jelentőségű épület látványához. Hogy kiegyenesedve, nagyokat lélegezve mesélhessünk gyermekeinknek róluk, akik így már nemcsak egy lepusztult épület díszletét látják benne, hanem a mába átmentett értékek esztétikus funkcionalitását is.
A Farkas utcai templom újra szép. Falában felfedezhető a beépített ágyúgolyó, a kóbor macskát üldöző eb. Mint amikor egy poros téma egyszerre csak üdítő olvasmányként bukkan elő. Benne múlt, jelen, jövő. És annak megerősödött tudata, hogy a magyar Kolozsvár örök.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz éve pusztított a nagy árvíz a Nyikó mentén
2005. augusztus 23-a Udvarhelyszék természetikatasztrófa-történetének leggyászosabb napja. A Nyikó menti árvíz 10. évfordulója alkalmából vasárnap délután hat órakor a farkaslaki polgármesteri hivatal és az érintett egyházközségek részvételével a nyikómalomfalvi-székelyszentléleki útelágazásnál található árvízemlékműnél koszorúzással egybekötött megemlékezést tartanak.
A tíz évvel ezelőtti verőfényes augusztusi nap délutánján felhőszakadást követően a rohamosan áradó Nyikó patak hét településen tizenhat áldozatot követelt. Az emberemlékezet óta nem látott áradás 29 lakóházat semmisített meg, közel 2000 lakó- és gazdasági épületben tett kárt. A mély döbbenetet tettek sora követte: a károk helyreállítása példátlan összefogást eredményezett. A környező falvak népe mellett távolabbi vidékekről is érkeztek a segítők, adományok. Ma is úgy emlékeznek a kárt elszenvedettek, fájdalomenyhítő volt megtapasztalniuk: a veszteségekben nincsenek egyedül. Az árhullám fizikai nyomait gyorsabban sikerült felszámolni, mint azt, ami a lelkekben tovább hullámzott. Fogadalmi, gyásznapként tartják számon augusztus 23-át a Nyikó menti egyházközségek: a szertartásokon évről évre név szerint is megemlékeznek a közösségek azokról, akiket elragadott az ár. Az első árvízévfordulóra elkészült a közös emlékmű Farkaslaka határában, a székelyszentléleki-nyikómalomfalvi útelágazásnál.
Az árvízkárt szenvedett települések templomaiban vasárnap az engesztelő, felajánló és hálaadó szertartásokon személyes a közösségek veszteségeire irányul a figyelem, ugyanakkor hálát mondanak a szükségben kapott segítségért.
A szombatfalvi Szent György-, a székelyszentléleki és farkaslaki plébániatemplomokban a vasárnapi szentmisék keretében emlékeznek meg a közösség gyásznapjáról. A siménfalvi református gyülekezet istentiszteleten idézi fel az egy évtizede történeteket. Farcádban a 11 órától kezdődő istentiszteleten megemlékezést, azt követően koszorúzást tartanak az emlékoszlopnál, majd a legközelebbi szomszéd, id. Bándi Attila portáján szeretetvendégségre várják a részvevőket.
Hodgyában 11 órakor úrvacsoraosztásos istentisztelettel kezdődik az emlékező nap. A tízéves évforduló alkalmából egy héttel előre hozták az Újkenyér ünnepét – tudtuk meg Juhász Zoltán helyi református lelkipásztortól. Az úrvacsora adományait az árvíz helyi áldozatainak, a Csíszér házaspár családtagjainak ajánlották fel. Az istentiszteletet követően a helyi gyermekek mutatják be az alkalomra összeállított műsorukat, majd csendes megemlékezésre kerül sor a temetőben: elhelyezik a kegyelet virágait a tíz éve tragikusan elhunyt falusfeleik sírhantján. A szeretetvendégség a történtek, emlékeik megbeszélésének alkalma lesz.
A farkaslaki polgármesteri hivatal szervezésében vasárnap délután hat órakor a közös ünnepi megemlékezésen az igeliturgiát követően Laczkó Vilmos farkaslaki plébános mondja a homiliát a malomfalvi útelágazásnál található árvízemlékműnél. Közös imával kérnek áldást a térségre és lakóira.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Jó hangulatban zajlanak a Partiumi Magyar Napok
Félidejüknél tartanak Szatmárnémetiben a Partiumi Magyar Napok. A programok gazdag kínálatában mindenki megtalálta és találja a szája ízének s hangulatának leginkább megfelelőt – közölték pénteken a szervezők.
A eendezvénysorozat előindító bábelőadásán nem csak a kicsik izgulták végig Bárány Boldizsár kalandjait, mint ahogy a Partiumi Magyar Napokat indító Egy kalap alatt kiállításon sem csak a felnőttek vettek részt. Köztudott, hogy sok minden elfér egy kalap alatt, főleg ha azt a képzeletbeli kalapot a kultúra alkotja s karimája alatt egy nagyon kellemes, színes és sokszínű, hangulatos összhatást nyújtó, baba–, festmény–, grafika– és kisplasztika kiállítás látható, igazolandó, hogy milyen jól megférnek egymás mellett a különböző kifejezési formák és művek.
A Görbe Éva, Ankorovits Róbert,Gyarmati Tamás, Rákosi Attila és Lupu Leonard művei egész héten láthatóak (és meg is vásárolhatóak) a Dinu Lipatti Filharmónia előcsarnokában. Alaposan rájuk is csodálkoztak, akik a jó humorú, vérbő, minden porcikájában sugárzóan kubai és fantasztikus Elsa Valle és az „ő férfiai” afro–jazz koncertjére érkeztek. I
A PMN hétfői napja kimondottan forró hangulatban telt az eső ellenére – és nem csak az afrikai és dél–amerikai ritmusoknak köszönhetően. Forró drukkolások közepette zajlott a szatmárnémeti RMDSZ és az FC Sajtó közötti Romász János–emlékmérkőzés, amellyel az alig egy hónapja, 48 éves korában elhunyt, Erdély–szerte ismert és tisztelt, kiváló sportújságíróra emlékeznek barátai és kollégái – és a meccs végeredménye is, hiszen 7–6–ra a sajtósok nyertek. Mindezek mellett autentikus andalúziai hőmérséklet tette még autentikusabbá Garcia Lorca utolsó és talán legjobb drámájának, a Bernarda Alba házának különleges, a békéscsabai Jókai Színház által flamencóra átszabott előadását.
Kedden délelőtt a PMN egyik legközkedveltebb helyszínén, a Tűzoltótórony tövében izgulták végig kicsik és nagyok a Bűbájos lakat visszaszerzésének kalandos történetét a pécsi Bóbita Bábszínház előadásában, délután az egyszer volt magyar fociról beszélgettek Mátyus Jánossal és Mészöly Kálmánnal a labda szerelmesei, illetve Paulovics László festőművésszel Szatmárnémeti arcairól és színeiről a művészet szerelmesei, este a Georg Kreisler egy művésznőre és egy zongoristára írt musicaljében követhették nyomon és lehettek részesei a színésznő, kabarészínésznő, üldözött menekült, dicsőségben sütkérező díva és elhagyott nő, azaz Lola Blau életének.
Majd különleges népzenei csemege várta a borús idő ellenére nagy számban összegyűlt nézőket – hallgatókat a Tűzoltótorony tövében: Magyarország egyik legjelentősebb népzenei együttese, a Muzsikás Együttes. A népzene tiszta forrásából merítő és a csárdások szinte végtelen tárházát felvillantó – a szatmári csárdástól a verbunkóson át a lassú csárdásig – mellett felcsendült egy ugyanolyan forrástisztán csengő hang, a moldvai csángó asszony, Petrás Mária éneke is. Akinek Mária– és Szent István–könyörgéseit meghallva a felhők is fejet hajtottak a kirstálytiszta hang előtt és jobbnak látták teljesen félrevonulni.
Kalandosan kezdődött a szerda is, hiszen Paprika Jancsinak és Vitéz Lackónak Torzonborz rablótól kellett visszaszerezni a csodálatos zenélő kávédarálót – ami a kicsik lelkes biztatásának köszönhetően sikerült is. A délután pedig szintén a kultúrális csemegék jegyében telt, hiszen megnyílt Szemák Zsuzsa A Nő festménykiállítása, XV., XVI. és XVII. századi erdélyi, magyar, és nyugat-európai énekes és hangszeres muzsika szólaltat meg korabeli hangszereken a Római Katolikus Püspöki palota Aranytermében a Carmina Renascentia jóvoltából, este pedig még a csilláron is lógtak és fél–lábon álló hely is alig akadt a budapesti József Attila Színház, Komámasszony, hol a stukker? című előadásán.
Aztán ismét a Tűzoltótorony töve – valóban különleges az a helyszín! – ahol a Budapest Voices ejtette ámulatba a hallgatókat. Hát hogyne, mikor a Tankcsapda, Péterffy Bori, Kispál és a Borz jól ismert, nagysikerű dalai csendültek fel – az egy ütőhangszert leszámítva, a capella, azaz több szólamban. Az ember alig akart hinni a fülének, de ez persze nem akadályozta meg a sokadalmat abban, hogy ne mozduljon a lába és ne táncolja végig az egész koncertet. S a különlegességeknek szerdán éjjel ezzel még nem volt vége: Váczi Eszter & Quartet élettel töltötte meg a Szépművészeti Múzeum udvarát – így köszöntve a csütörtök hajnalt.
A Partiumi Magyar Napok Kiemelt támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Szatmárnémeti Városi Tanács, Szatmár Megyei Tanács, Bethlen Gábor Alap, Földművelődésügyi Minisztérium, Nemzeti Együttműködési Alap, Communitas Alapítvány. Arany fokozatú támogatói: Autonet, Tarr Beton, No Pardon Pub, Igazi Csiki sör, Barta Ati, CBA Nord-Vest. Ezüst fokozatú támogatói: Rosendahl, Farmacenter, Arnisol, Nord Star, Ecomatrix, Transpink, Pizzerie & Motel Al Capone, Ratioterm, Aquastar, Salvator, Ferys Invest, Edmeea Trans, Mark Manufaktur, Hanna Konyhatehnika, Meteor, Diego, Mindig Friss, Quick 24, Hutton, Beta Security, Florisal, Promocraft, Hotel Dana, Business Transaction, Gerbog
maszol.ro

Forgatagos összművészet – Szféra, Színház- és Koncertforgatag
Csütörtök délelőtt immár második sajtótájékoztatóját tartotta meg a Vásárhelyi Forgatag csapata. A jövő héten, szerdán kezdődő összművészeti-irodalmi-gasztronómiai fesztiválról kedden a Teleki Tékában, csütörtökön a G. Caféban beszéltek a szervezők, e második alkalommal elsősorban a szemle kulturális – zenei, képzőművészeti, színházi – kínálatáról esett szó.
A szervezők közül elsőként Fülöp Tímea szólalt fel, aki a fesztivál Szféra – Kortárs művészetek tere című programsorozatát ismertette. Mint mondta, idén második alkalommal szervezik meg az elsősorban a fiataloknak szóló, kortárs művészeteket ismertető eseménysorozatot, amely különleges színfoltot alkot a Forgatag kínálatában.
– Átfogó képet szeretnénk nyújtani a kortárs művészeti ágakról: zenéről, színházról, mozgásművészetekről, képzőművészetről. A Szféra péntek délelőtt 11 órától vasárnap estig látogatható, helyszíne az Aranykakas parkja. Ott lesz a Forgatag ideje alatt állandó képzőművészeti kiállítás, sor kerül műhelymunkákra (slam poetry, mozgásszínház az András Lóránt Társulat táncosaival, Urban painting), valamint itt szervezzük a Design-vásárt is, amelyen kortárs, modern tárgyakat, ruhákat állítunk ki. Napközben vásárhelyi lemezlovasok, zeneszeretők szolgáltatják az aláfestő zenét, 15 órától pedig kerekasztal-beszélgetésekre kerül sor sikeres marosvásárhelyi alkotókkal. Pénteken a bakelitlemezről dr. Jeremiás István tart előadást, szombaton a dizájnról, művészetről és az ezekkel kapcsolatos vállalkozásokról esik szó, vasárnap 16 órától könyvbemutatót szervezünk: Horváth Benji Beatcore című slam poetry kötetével kapcsolatosan a szerzővel Szabó Róbert Csaba beszélget. Ami a Szférában szervezendő koncerteket illeti, igyekeztünk olyan együtteseket Vásárhelyre hívni, amelyek újszerű hangzásvilágot, stíleket képviselnek. Pénteken 17 órától a Kevin and the Roots lép fel, amelyet DJ Sauce követ, 20 órától a budapesti Soulclap koncertezik, a napot a Jazz&Blues Club új, Bunker nevű helyiségében DJ Karak és DJ Palotai bulija zárja.
Szombaton 17 órától közönségtalálkozóra kerül sor, amelyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatja be jövő évi évadának kínálatát, majd Theater Rocks címmel kőfestésre kerül sor Kiss Bora színművésznővel. 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Impro-Víziók 2.2 nevű zenekar (tagjai hegedűn, cimbalmon, brácsán játszanak) lép fel, amelynek stílusára az improvizációkon alapuló játék, az instrumentális dzsessz és a népzene jellemző, őket a budapesti Amoeba nevű formáció követi, 22 órától pedig ismét buli a Bunkerben marosvásárhelyi lemezlovasokkal. Vasárnap 17 órától Zsán Gáben a Jazz Manipulátor lép fel, 18 órakor slam poetry bemutató következik, este nyolctól a kolozsvári Aria Urbana koncertezik.
Jakab Szabolcs, az Aranykakas parkjának térrendezője hozzátette, kortárs művészeteknek adnak teret, a romos állapotú, de igen nagy értéket képviselő épületnek és udvarának a fesztivál idejére igyekeznek ezzel kapcsolatos jelleget kölcsönözni – az egyszerűségből szépet és jót teremteni.
A Színházforgataggal kapcsolatosan Jakab Orsolya elárulta, idén először a marosvásárhelyi Spectrum Színház is csatlakozott a fesztiválhoz, saját bemutatóval jelentkezik: az Egy őrült naplója című produkciót B. Fülöp Erzsébet rendezi, aki a Yorick Stúdióval és a temesvári Csiky Gergely Színházzal közösen létrehozott Egyszeröt című, nagy sikernek örvendő, szokatlan előadás rendezője is. A rendező elárulta, utóbbit ismét előadják Marosvásárhelyen, ezúttal is a Concordia Hotelben. –Az őrült naplója színrevitele Kovács Károly színművész ötlete volt, vezérfonala Gogol gondolata a kishivatalnokok életéről, a részvét, az együttérzés és a kérdés, hogy mitől bomlik meg egy egészséges elme? Az Egyszeröt című előadást augusztus 26-án, szerdán 17 órától adják elő a Concordia Hotelben, csütörtökön 19 órától ugyanott megismétlik. Az Egy őrült naplójának bemutatójára csütörtökön 20 órától kerül sor a Spectrum Színházban. Az előadásokra a belépés ingyenes, de a helyek száma korlátozott, ezért előzetes bejelentkezés szükséges a 0741.293-164-es telefonszámon.
Pénteken este 8 órakor a várbeli Mészárosok bástyájában újabb előadásra kerül sor: a Yorick Stúdió játssza Tündérország című produkcióját. Szombaton 11 órakor Csinnadratta címmel vásárhelyi színművészek tolmácsolják Mátyás király képzeletbeli, idei üzenetét a város lakóinak, míg 19 órakor a Levél utcai 2/1 Stúdióban a Liselotte és a május című előadás van műsoron. Vasárnap 18 órakor Bokréta címmel Dévai Nagy Kamilla és Kilyén Ilka versekből összeállított előadására kerül sor a Kultúrpalota kistermében.
Csatlos Károly a Koncertforgatag programját ismertette. Mint elhangzott, péntektől lezárják az Enescu utcát, ahol szintén koncertekre kerül sor – az így létrehozott térnek a Palotaudvar nevet adták. Ami a koncertek programját illeti, szerdán este 9 órától az Infusion Trio lép fel a Teleki Téka udvarán, csütörtök délután hat órától a Maros-parti Borudvarban koncertezik a Moonfellas, a The Pinwheels, 19 órától pedig operettestet szerveznek a Kultúrpalotában.
Pénteken 17 órától a Palotaudvarban lép fel a Napsugár, 6.30-tól koncertezik Szász Szabolcs harmonikaművész, 20 órától pedig a Tiberius Quartet és Koszika. A Maros-parton 18 órától a Transylvania Rock Band, 20 órától Keresztes Ildikó, míg 22 órától a Péterffy Bori & Love Band koncertezik. 19 órától a Kultúrpalotában magyarnóta-estre kerül sor.
Szombaton a Palotaudvarban 17 órától ismét a Napsugár koncertezik, őket Anamaria Gâlea dzsesszénekesnő és együttese követi, 20 órától a Dzsesztán lép fel. A Maros partján délután 6 órakor kezdődik a Koncertforgatag, elsőként a Defender lép színpadra, 20 órától a Budapest Bár koncertezik, míg 22 órakor bemutatják a Szabó Előd által szerzett 1849 – Volt egyszer egy szabadságharc című rockoratóriumot. Vasárnap 18 órakor a Blue Project marosvásárhelyi blueszenekar kezdi a koncertek sorát, amelyet 20 órától folytat a Bagossy Brothers Company, este 9 órától pedig a Neoton Família Sztárjai zárják az idei Vásárhelyi Forgatagot.
Mint azt a szervezők elmondták, az igen gazdag kínálattal kecsegtető fesztivál rengeteg további programponttal is várja az érdeklődőket, a teljes program pdf-formátumban immár a www.forgatag.ro honlapon is olvasható, a Forgataggal
K. Nagy Botond
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Lélekben ünnepelni
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel. Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára. Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kál­mán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mi­hály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István, a példakép (Vargyas)
A vargyasi Csillagkövetők Egyesület második alkalommal szervezett erdővidéki néptánctalálkozót Szent István napján. A tánc mellett helye volt a gondolatébresztésnek is: Kincses Kálmán református lelkész Adj magyarságot a magyarságnak címmel tartott előadást.
A szenterzsébeti tiszteletes tavalyi, a Szent Koronáról tartott érdekfeszítő előadásának emléke bizonyosan élénken élt sok vargyasiban: mással aligha magyarázható, hogy dologidőben hétköznap délelőtt zsenge iskoláskorú és meglett emberek sokasága töltötte meg a művelődési ház nem is olyan kicsi termét.
A Csillagkövetők Egyesület elnöke köszöntőbeszédében a feladatot vállaló és azt véghezvivő Szent Istvánt állította a közönség elé példának. „Ez a megemlékezés akkor lesz méltó a nagy királyhoz, ha tanulni tudunk és akarunk életpéldájából. Az ünnepség célja nem a múltba menekülő nosztalgia kell hogy legyen, hanem a jelenbe hozó emlékezés. István király egyéniségét, életpéldáját, országot építő bátorságát állítjuk magunk elé, hogy mindezek fényében mostani és jövőbeni feladatainkat fogalmazhassuk meg” – mondotta.
Kincses Kálmán szerint kétségekkel és fenntartásokkal kellene szemlélnünk mindazt, amit a hivatalos történelemírás a honfoglalásról, Szent István és Koppány viszonyáról, az Árpád-házról állít. Mint mondotta, például a valóságnak nagyon sokat ártott az István, a király rockopera sikere: a dalokat nemzedékek fújták kívülről, ám az abban bemutatott történet és a krónikákban foglaltak sok esetben köszönő viszonyban sincsenek egymással. Azt a fajta Koppány- és István-képet egy XVIII. század végi német írásnak köszönhetjük, amelyet később bizonyos politikai érdekeket követők próbáltak megerősíteni és elfogadtatni – jelentette ki.
A tiszteletes szerint ügyelnünk kell értékeink megőrzésére – például a kaláka erejére –, mert közösségünk erejét a közös gondolkodás és cselekvés adja. Ha nem hagyjuk magunkat, ha elődeink példáját követve éljük életünket, nem lesz igazuk azoknak, akik elveszejtésünkről ábrándoznak – a Kárpát-medencéből nem fogy el a magyar, számottevő erő maradunk szülőföldünkön. Az eseményen fellépett Borbáth Szilveszter fiatal énekes, délután az erdőfülei Dobó, az olaszteleki Hajnalcsillag, a bibarcfalvi Búzavirág és Bóbita, valamint a Csillagkövetők néptánccsoportja, akik közösen vonultak fel, majd mutatták be táncaikat. A talpálávalót Mihály Pál és zenekara szolgáltatta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az alapító igaza
Perkői búcsú a templomban
Zsúfolásig megtelt tegnap a kézdiszentléleki nagytemplom, ahol az elmúlt napok csapadékos időjárása miatt voltak kénytelenek megtartani a Szent István-napi búcsút. A szentmise főcelebránsa az aranymisés Ft. Bodó Imre ny. főesperes, kézdiszárazpataki plébános volt, aki prédikációjában úgy ítélte meg, az államalapító király utókornak szánt intelmei sosem voltak aktuálisabbak, mint mostanság.
A búcsús szentmise előtt a központi Szent István-szobornál is megemlékezést tartottak, a helybelieket, valamint Kézdiszentlélek jelen levő testvértelepüléseinek (Budapest XI. kerülete, Fony, Alsónyék és Szentgál) küldöttségeit Balogh Tibor polgármester köszöntötte, rövid kulturális műsor követte, majd megkoszorúzták az államalapító szobrát.
A határon innen és túlról érkező híveket a ny. főesperes köszöntötte, már elöljáróban leszögezve: ő is a Perkő szent hegyére készült, szentbeszéde is jobban illett volna a kápolna környezetéhez, de meglátása szerint a templomba ténylegesen csak azok tértek be, akik imádkozni akartak. A szárazpataki plébános prédikációja elején felelevenítette Szent István király életútját, majd azokra a történelmi és gazdasági párhuzamokra tért ki, amik a történelem folyamán nem egyszer, így aztán ma is aktuálisak.
– A Perkőre is azért szoktunk felmenni, hogy megérezzük nemzeti összetartozásunkat, hiszen bár országunkat, István országát szétdarabolták, de szívünket nem tudták. Egy alkalommal a Perkőre vezető keresztúton mentünk, és azon gondolkoztam, mennyire kereszthordozó az életünk, mert mindenünk veszélyben van: az élettér, ahol élünk, az anyanyelvünk, a templomunk és az iskolánk. Szent István királyunk azt üzeni: őrizzük ezt a teret. Őrizni kell, mert minket ideszögeztek; őrizni kell, jóllehet nehéz az élet, gyárainkat és üzemeinket széjjelverték, családapáink idegenben kell megkeressék a mindennapi kenyeret – fogalmazott Bodó Imre, arra hívva fel a hallgatóság figyelmét, hogy a teret be kell lakni, mert csak akkor a miénk Szent István országa.
A jelen lévő lelkészek közül is többeket keserűséggel töltött el, hogy – az évszázados hagyományt megszakítva – az idei búcsút nem a Perkőn tartották, de a döntéshozókat igazolta, hogy bár az eső csak a szentmise után eredt el, rendkívül hideg volt. A templomkertben megkérdezett kézdiszentléleki, 71 éves Tamás Gábor érdeklődésünkre elmondta: 1990 óta minden alkalommal részt vett a perkői búcsún, és bár többször tartották esőben, eddig még egyszer sem maradt el. Azt viszont ő is elismerte, hogy ilyen cudar időre még nem volt példa.
Ennek ellenére a Bivalyok útján nemcsak hazafelé tartó kiskászoniakat találtunk, hanem szép számban akadtak, akik a rossz időben is kizarándokoltak a perkői kápolnához. Ők elég elszántnak érezték magukat ahhoz, hogy ne engedjenek megszakadni egy több évszázados hagyományt.
A Perkő tetején álló négykaréjos Szent István-kápolna ősidők óta búcsújáró hely. A kommunizmus idején tiltották az itteni összejöveteleket, de az 1960-as évek végén az 1946–1978 között Kézdiszentléleken szolgáló, néhai (1985-ben hunyt el) Farkas Antal plébános-esperes mégis megszervezte néhány alkalommal. Utána Balázs György plébános igyekezett életben tartani a hagyományt, emiatt az akkori hatalom árgus szemekkel figyelte.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nemzetpolitikáról vitatkoztak a Kolozsvári Magyar Napokon
Széleskörű politikai konszenzusra van szükség Magyarország nemzetpolitikájában - hangzott el pénteken délelőtt a Kolozsvári Magyar Napokon szervezett Nemzetpolitika, szomszédságpolitika. Mely témákban lehetséges nemzeti konszenzus kialakítása? című beszélgetésen. Két meghívott, Gulyás Gergely, a FIDESZ országgyűlési képviselője, frakcióvezető-helyettes és Schiffer András, az LMP társelnöke, országgyűlési képviselő, frakcióvezető vitatkozott Toró Tibor, a Sapientia EMTE oktatója moderálásával.
Toró Tibor előjáróban felvázolta, hogy a nemzetközi rendszerbe való integráció, a szomszédos államokkal való kapcsolat és a nemzetpolitika határozza meg egy állam külpolitikáját.
Gulyás Gergely szerint egyetérthetünk abban, hogy a magyar politika olyan területe kellene hogy legyen a nemzetpolitika, amelyben széles egyetértés uralkodik. Röviden felvázolta, hogyan vélekedett az Antall-kormány erről a kérdésről, majd miként szorult háttérbe elsősorban Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tevékenysége alatt a nemzetpolitika.
A fideszes politikus szerint 1998 után az ellenzékbe szoruló MSZP is érezte, hogy nemzetpolitikára mégis szükség van, de az SZDSZ ellenezte az érdemi előrelépést - ennek ellenére a státustörvényt megszavazták, majd lezajlott a "23 millió románnal" riogató kampány, a december 5-i népszavazás. Gulyás hozzátette, később a szocialisták a "saját gyalázatos álláspontjukat" felülírták, az MSZP kolozsvári bocsánatkérést pedig méltatja. A pozitív fellendülésnek a két új párt (LMP és Jobbik) is egyetértett azzal, hogy nem a nemzetpolitika, ahol meg kell mostani az országot - fogalmazott a képviselő.
Orbán lemondott az autonómiáról
Az LMP elnöke azt tartaná nyilvánvalónak, hogy nemcsak a nemzeti- hanem a külpolitika terén is egyfajta konszenzus alakuljon ki. Abban viszont, hogy van-e esély megegyezésre, Schiffer András szerint mindig a kormánynak van elsősorban felelőssége, Magyarország ugyanakkor hátrányban van, mert míg a románok vagy lengyelek az aktuális belpolitikai viaskodástól függetlenül egységes külpolitikát folytatnak, a magyarok erre képtelenek voltak. Az Európai Parlament színpadán is belpolitikai meccseket játszanak le magyar pártok, ez pedig egészen egyedülálló, ráadásul Magyarország pozícióit gyengíti – tette hozzá.
Észre kellene venni, hogy az európai integrációval kapcsolatban egészen más érdekei vannak Magyarországnak ma, mint a rendszerváltás után, a "magországok" és a perifériás országok közti feszültségre kellene fektetni a hangsúlyt - mondta. A szomszéd országokkal való kapcsolat éppen ezért alapvető gazdasági, geostratégiai érdekekről kellene szóljon. Orbán Viktor nemrég kijelentette, hogy vége van az értékek mentén való külpolitizálásnak, ez Schiffer szerint azt jelenti, hogy a miniszterelnök lemondott az autonómiatörekvések támogatásáról. Fontos ugyanakkor, hogy kialakult a látszat, miszerint Magyarország Putyin csatlósa, ez pedig szintén hatalmas csapás a határon kívüli magyar közösségeknek.
Gulyás: egyértelművé kell tenni, hogy milyen értékeket vallunk
Gulyás Gergely elmondta, a szomszédos országokban kizárólag a határokon belül vannak terítéken nemzetpolitikai kérdések, ezért könnyű konszenzusra jutniuk. Az előző rendszereket vizsgálva kiderül, csak a magyarországi volt nemzetietlen, le is tagadták a 4-5 millió határokon kívül élő magyart, ezt pedig átvette a rendszerváltás után az MSZP is – emlékeztetett. Abban ugyanakkor van igazság szerinte, hogy az állam érdekérvényesítő ereje az elismertségen is múlik, akkor számíthatnak szövetségesekre, ha egyértelművé teszik, hogy számukra mik a fő értékek - például magyarság érdekeinek képviselet. Hangsúlyozta azt is, a magyar kormány igenis támogatja az autonómia ügyét.
Egyetértés akkor van nemzetpolitikában, ha senki nem kísérli meg játékszerként felhasználni a külhoni magyarság érdekeit - jegyezte meg az elhangzottakra reagálva Schiffer. Kijelentette, örvend annak, hogy Gulyás "finoman ellentmondott" Orbánnal mondván, hogy szerinte értékalapú külpolitikára van szükség, de nem ez van a miniszterelnök fejében. "Orbán világosan kimondta, hogy szakított az értékalapú külpolitizálással" – hangoztatta az ellenzéki politikus.
Schiffer szerint a rendszerváltás után a politikai elit oldalaktól függetlenül azt gondolta, hogy ha Brüsszel elvárásainak maradéktalanul megfelel, akkor fel fog virágozni az ország. Azért jártak Brüsszelbe és Washingtonba, hogy elismertessék Magyarországot, ma pedig ár a ló túlsó oldalára estek: a miniszterelnök egzotikus diktatúrák vezetőivel tárgyal, és ebből valóságos sportot űz – jelentette ki.
Pozitív tapasztalatok, ócska trükkök
Az LMP eleve azt gondolta, hogy a parlamenti választási kampányból ki kellene hagyni a külhoni magyarok lakta területeket, mert senkinek nem jó az, ha a belpolitikai küzdelmeket telepítik a külhoni magyarság közösségeibe - fogalmazott Schiffer. Véleménye szerint az autonómiatörekvések támogatása, a nemzetpolitika zavaró tényezővé vált, Orbán fejében "a történet le is van zárva". Úgy látja, szövetségesekre pedig találnának Európa keleti oldalán, el kellene mozdítani az Uniót, hogy ne a tőke, hanem az emberek Európájáról beszélhessünk.
A kormány pozitív nemzetpolitikai lépéseit említve Schiffer pozitívumként említette meg a határon túli iskolakirándulások támogatását, az viszont "ócska trükk" volt szerinte, hogy az erdélyi magyarok szavazhattak levélben, a nyugatra vándorló magyarok viszont nem.
Gulyás Gergely az állampolgárság kiterjesztéséről elmondta, pozitív tapasztalatokat hozott, ugyanakkor szerinte ez volt a legfontosabb nemzetpolitikai döntés Magyarországon 1920 óta. A kormánypárti politikus fontosnak tartja a Nemzeti Összetartozásról szóló napot, hiszen először fordultak szembe azzal a sérelmi szemlélettel, amely a trianoni döntés utáni kilenc évtizedet meghatározta.
A kiterjesztett választójogról kijelentette, a mai magyar társadalmi valóságot ismerve jó döntés volt, hogy korlátozott mértékű beleszólást társítottak hozzá. Ha meghaladnák a mai szintet, olyan belpolitikai viták születnének, amelyek nemkívánatosak – vélekedett. Elmondta azt is, amíg Románia nem engedélyezi a székely zászló kitűzését, addig nem beszélhetünk jogállamról.
maszol.ro

Széles Annát köszönti születésnapján a TVR
A Harag György rendezte Csehov-drámát, a Medvét sugározza a Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornája augusztus 24-én, Széles Anna születésnapján. A 40 évvel ezelőtt készült fekete-fehér tévészínházzal ünneplik az egyik legismertebb romániai magyar színésznőt, aki 1989 óta Magyarországon él és dolgozik.
A Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornáján 2013 szeptembere óta, minden hétfő este színházi produkcióra kapcsolhatnak a nézők. A színész Demeter András vezette „Produkciós Ház” legfrissebb alkotásai, valamint az archívumban megőrzött régi felvételek egyes darabjai, újabb és régi bemutatók, tv-játékok és színházi előadások láthatók a Nemzeti Televízió Színház műsorán. A tv-színházigazgató felel a repertoár összeállításáért is, amely kezdettől fogva tudatosan szerkesztett programot ajánl. Az évadok nagyobb témaköröket járnak körül, ily módon a színházszerető tévénézők behatóbban megismerkedhetnek a jubileumokhoz kapcsolódó kultúrtörténeti eseményekkel, korszakos színpadi alkotásokkal, személyiségekkel, intézményekkel, történelmi összefüggésekkel is. Például ebben az évben 155 esztendeje annak, hogy 1860. január 29-én Anton Pavlovics Csehov megszületett, ezért idén mintegy havi rendszerességgel különleges tv-színházi feldolgozásban láthatók a klasszikus orosz író művei.
Augusztus 24-ére kiváltképp érdekes csemegét kínál a közszolgálati csatorna. Azon a hétfő estén a hetvenes évek első felében, fekete-fehérben rögzített két Csehov-egyfelvonásos közül az egyik ráadásul magyar nyelvű adaptáció, melynek román fordítása a képernyőn feliratozva követhető. Rendezőjének kettős jubileuma van 2015-ben: Harag György (1925-1985) 90 éves lenne és 30 éve hunyt el. Júniusban, a születésnapja tiszteletére szintén Csehov, mégpedig „Gheorghe Harag” legutolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Román Tagozatának Cseresznyéskert előadása emlékeztetett az egyik legnagyszerűbb romániai rendező örökségére.
A „Medve” televíziós rendezése éppen tíz évvel korábbi. Mi több, a produkció közkedvelt női főszereplője pont az adásnapon ünnepli a születésnapját. Ekképp a Televízió és a nézők a 40 évvel ezelőtt készült tv-játékkal köszönthetik Széles Annát: Isten éltesse sokáig!
„Ana Szeles”, ahogy akkoriban írták a nevét, máig talán a legnépszerűbb magyar színésznő Románia szerte, noha 1989 óta Magyarországon él és játszik. 50 éve végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, de már elsőéves korában felfedezte magának a román filmművészet. Akkor is államvizsga előtt állt még, amikor Liviu Ciulei a Cannes-i Filmfesztivál rendezői díját elnyert Akasztottak erdeje című, a tíz legjobb román film közé beválasztott, nemzetközi sikerű alkotásának „legjobb női alakításért” járó elismerését megkapta a mamaiai filmfesztiválon. A természetes aranyszőke, hosszú hajú, ártatlan arcú, vonzó ifjú sztár ugyanis nem csupán nagyon szép, de legalább annyira tehetséges. Széles Anna 1965-ben friss diplomásként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett és maradt egészen addig, míg kisfiával együtt át nem települt Budapestre. Közben – remek színházi feladatok mellett – rengeteg román és magyar film fontos szerepeit játszhatja el. A közönség pedig nemzetiségtől függetlenül, egyformán imádja Székelyföldtől a Regátig és tovább. Népszerűsége tovább növekedik, amikor épp a „Medve” elkészültének évében, 1975-ben feleségül megy hasonlóan körülrajongott román kollégájához, Florin Piersichez. A televízióban gyakran szerepelnek együtt is, hisz a közönség duplán lelkesedik az álompárért. Házasságuk tíz év után felbomlik ugyan, de a barátságuk máig töretlen. Közös gyermekük, Piersic Dániel nem követte szülei mesterségét.
Az 55 perces „Medve” című tv-játékban, a csalfa férjét halálig gyászolni akaró fiatal özvegyasszony partnerei a tévés felvételek idején civilben 48 évesek, a marosvásárhelyi Székely Színház tagjai, és mindketten tanítanak a Színművészeti Intézetben. Az aggodalmas és hűséges Lukát bölcs riadtan alakító, rendkívül sokszínű színészegyéniség, aki mindenféle műfajban mindig emlékezetes karaktereket nyújtott, vagyis a kollégájánál majd egy hónappal idősebb, július 28-án született Tarr László (1927-2010) ráadásul Széles Anna kedvenc tanára is volt a főiskolán. Az akkori felsőbb évfolyam vezetőjét viszont inkább markáns hős-típusnak mondották. Az aranyember c. film Tímár Mihályaként közismertté vált Csorba András (1927-1987) augusztus 24-én hunyt el, egy nappal 60. életévének betöltése előtt, ekképp 88. születésnapjának előestéjén láthatjuk a Csehov-vígjáték címszerepében. Itt nem annyira Jókai-hős, mint amennyire orosz földbirtokos jelmezbe bújtatott, mulatságosan dühöngő, önhergelt magyart játszik. A címben szereplő idézőjel ugyanis a teljes Csehov-adaptációra vonatkozik: a szereplők viselkedésétől, a felvállaltan színházi díszleten át, a „nemzetkarakteri” vonások allúziójáig, no meg az ironikus-játékos értelmezésig.
A Medve a TVR 2-es csatornáján, augusztus 24-én, hétfőn este 20.10 órától tekinthető meg.
maszol.ro

Szilágyi Zsolt nyílt levelet írt Kelemen Hunornak
Nyílt levelet írt Szilágyi Zsolt az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke Kelemen Hunor RMDSZ elnöknek a marosvásárhelyi előválasztás témájában.
„Amint azt a Néppárt vezetői első pillanattól fogva kijelentették, meggyőződésünk, hogy az összmagyar előválasztás – amelyhez természetesen teljes nyíltsággal és pozitívan álltunk hozzá – az egyetlen olyan út, amely, együtt a vásárhelyi magyar szavazópolgárokkal, biztosíthatja, hogy Marosvásárhely újból magyar polgármesterrel és magyar többségű önkormányzati vezetéssel rendelkezzen az elkövetkező években.” – olvasható a szerkesztőségünknek is elküldött nyílt levélben.
„Nekünk, politikusoknak, kötelességünk odafigyelni a marosvásárhelyi magyarok akaratára. Ők pedig több ízben is tisztán kifejezték azon óhajukat, hogy a magyar pártok összefogva, választási koalícióban induljanak a jövő évi önkormányzati választásokon. Mi úgy készülünk, hogy 2016-ban, a megyei megállapodásnak megfelelően, teljes mellszélességgel támogassuk az előválasztás győztesét, a közös magyar jelöltet. Ha vissza akarjuk szerezni Marosvásárhelyt, akkor a megkötött szerződés szerint az előválasztás győztese – függetlenül attól, hogy melyik párt jelölte – csakis mindhárom magyar párt jele alatt indulhat. Ugyanez érvényes a közös tanácsosi jelöltlistára is – írja Kelemen Hunornak címzett nyílt levelében Szilágyi Zsolt.
„Csak néhány nap telt el a Kolozsvári Magyar Napok felemelő hangulatú nyitógálája óta, és az általad vezetett párt ügyvezető elnöke Marosvásárhely esetében, a megállapodás ellenére, az előválasztás győzteséről, mint RMDSZ jelöltről beszél, és közben alaptalanul vádaskodik. Pedig te Kolozsváron köszöntő beszédedben azt mondtad: »Vannak és lesznek olyan ügyek, amelyekben egymás felé kell nyújtanunk a kezünk« – rója fel Kelemen Hunornak Kovács Péter RMDSZ ügyvezető elnök korábbi kijelentéseit az előválasztásokkal kapcsolatosan Szilágyi.
„Ez egy olyan ügy, nyújtsuk hát egymás felé a kezünk, mert közös felelősségünk megakadályozni, hogy avatatlan kezek és az együttműködés ellendrukkerei kompromittálják a Marosvásárhelyen, az előválasztás közös szervezésével már megvalósult magyar-magyar összefogást és az ebből adódó összmagyar választási koalíciót” – zárul a Szilágyi Zsolt által aláírt nyílt levél.
Mint ismeretes Kovács Péter a Maszolnak adott interjújában a marosvásárhelyi előválasztáson az EMNP önálló jelöltindítási szándékával kapcsolatosan azt mondta az, hogy „bízik abban, hogy Marosvásárhelyen tartják magukat a megállapodáshoz, és egy számukra sikertelenül végződő előválasztás esetén nem indítanak jelöltet az RMDSZ jelöltje ellenében.”
Székelyhon.ro

MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro

Lélekben ünnepelni – Szent István-napi megemlékezés Sepsiszentgyörgyön
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel.
Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára.
Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kál­mán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mi­hály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jancsó Benedek: A székelység a[z egykori] magyar állam keleti részében ([Avagy: Miért állunk „csehül”?])
Erdély, geográfiai értelemben véve, délkeleti Ma­gyarország, természeti alakulata szerint a Kárpátok hegyrendszeréhez tartozó magas hegylánctól övezett medence. Egész középső része dombvidék, amelynek átlagos magassága a tenger színe felett 400–500 méter. A Keleti-Kárpátok hatalmas párkányhegység gyanánt északtól, Máramaros havasaitól kezdődően délkeleti irányban az Erdély délkeleti szögletében emelkedő Csilyános hegytömbig húzódik, ahol majdnem derékszög alatt törik meg, és mint déli párkányhegység folytatódik keletről nyugat felé, egészen az aldunai Vaskapuig, bástyafalként választva el Erdélyt a román királyságtól.
Nyugaton a magyar Alföld felé a medencét szegélyező hegyek sora nem olyan határozott választóvonal, mint a keleti és déli határhegység. A hegypárkányzat itt sokkal szaggatottabb és alacsonyabb. A Duna vízrendszeréhez tartozó számos folyó völgyén át járhatóbb is. A nyugat felé folytonosan lankásodó hegyvidék majdnem észrevétlenül megy át a magyar Alföldnek a Tisza folyótól keletre fekvő síkságába. Ezt a 102 787 négyzetkilométer (más adat szerint 103 003 négyzetkilométer) területet csatolta a trianoni békeszerződés a román királysághoz. Ε területen az 1910-es népszámlálás adatai szerint 5 265 000 főnyi lakosság él, amelyből a 2 800 000 főnyi románsággal szemben 1 705 000 magyar, 560 000 német, 54 000 szerb és 146 000 tót, horvát, bolgár stb. más nemzetiségű lakosság él, mégpedig nemcsak elszórt kisebb nyelvszigetek alakjában szorítva be a románság közé, hanem igen jelentékeny nagyságú összefüggő tömegekben is, hiszen a magyar etnikumnak második nagy területe éppen Erdélynek keleti sarkában, a Maros, az Olt és a két Küküllő folyó felső folyásának termékeny völgyeiben, az úgynevezett Székelyföldön, Háromszék, Csík, Udvarhely és Marostorda vármegyékben van. Ε területen tömör egységben több mint félmillió magyar él, csakis a terület szélein vegyülve román lakossággal.
A székelységnek egy másik 45–50 000 főnyi tömege nyugat felé Erdélynek majdnem a közepén, az Aranyos folyó alsó folyásának termékeny síkságán, a hajdani Aranyosszékben, a Nagyenyed, Felvincz, Toroczkó, Torda és Gyéres között fekvő területen él. Ezt, a két területen lakó magyarságot nevezik székelynek, amely egyik törzse a magyarságnak, s amely ez országrész történetében egészen napjainkig igazán jelentékeny és előkelő politikai szerepet játszott. Erről az etnikai és politikai tényről az ententhatalmak békét diktáló párisi főtanácsának is tudomása volt, amennyi­ben a Romániával kötött békeszerződés I. fejezetének 11. §-ába beiktatta, hogy „Roumanie agrée d’accorder sous le contrőle de l’État roumain, aux commu­nautés des Secklers et des Saxons en Transylvanie l’autonomie locale en ce qui concerne les questions religieuses et sco­laires”. (Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székelyek, szászok közületeinek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyez.) Gustave Le Bon, a francia tudományosság egyik világszerte legismertebb és legtiszteltebb képviselője 1916-ban Enseigments psicholigiques de la guerre Européenne címmel egy könyvet írt, amelynek 107. lapján a következőket írta: „La Transsylvanie compte 1 540 000 Roumains contre 380 000 Hongrois, 560 000 Tchèques, 234 000 Allemands et 54 600 membres de nationalités diverses”. (Erdélyben 1 540 000 román van 380 000 magyarral, 560 000 csehvel, 234 000 némettel és 54 000 más nemzetiségű lakossal szemben.) Le Bon szerint Erdélyben tehát 560 000 cseh lakik. Mi lehet a magyarázata a nagy tudós e tévedésének? – Semmi egyéb, mint a román politikusok, tudósok és hírlapírók által régóta divatba hozott következő megtévesztő statisztikai fogás: hogy Erdélyben a magyarság száma, szemben a románságéval, mentől kisebbnek tűnjék fel, az Erdély néprajzi viszonyait nem ismerő külföldi olvasó megtévesztése végett a székely vármegyék lakosságát a német nyelvből kölcsönzött sekler név alatt mindig elválasztják Erdély többi magyar lakosságától. Le Bon abban a forrásműben, amelyet használt, különválasztva látván az 560 000 seklert a 380 000 hongrois-tól, valószínűen úgy vélekedett, hogy miután abban a sekler világosan meg van különböztetve a hongrois-tól, nem lehet sem magyar, sem német fajú nép, tehát okvetlenül szlávnak kell lennie. Miután a világháborúban a csehek nagy szimpátiákra tettek szert a franciáknál, ezt a seklernek nevezett 560 000 főnyi, bizonytalan nemzetiségű népet megtette csehnek. A külföldi közvéleménynek a székelyekre vonatkozó kevés tájékozottságát a román politikai írók propagandacéljaiknak előmozdítása érdekében tudományos színezetű történeti hamisítás segítségével is igyekeznek kizsákmányolni. Ε tekintetben Jorga Miklóst*, a bukaresti egyetem tanárát tekinthetjük úttörőnek. Acte românesti din Ardeal etc. címmel 1916-ban kiadott könyvének bevezető részében bizonyos etnikai: testi és lelki sajátosságokban, továbbá társadalmi berendezkedésekben és jogi intézményekben megnyilvánuló hasonlóságokat igyekezett minden elfogadható komoly ok vagy bizonyíték nélkül megállapítani a székelyek és a románok között csak azért, hogy később bátran hirdethesse és a tájékozatlan külföldi közvéleménnyel elhitesse, hogy a székelyek tulajdonképen elmagyarosodott románok. Ennélfogva nem is tekinthetők igazságtalan erőszakosságnak az elrománosításuk érdekében életbeléptetendő intézkedések, mert ez intézkedések következtében nem történik semmi egyéb velük, mint hogy egyszerűen, habár némi douce violance-szal (szelíd erőszakkal – szerk.) ismét románokká lesznek, mint aminők századokkal ezelőtt voltak. Ε kis tanulmánynak nincs más célja, mint a külföldi érdeklődő közvéleményt a valósághoz és a történeti igazsághoz híven megismertetni a székelységgel, a magyarságnak ez értékes és igen nagy történeti múlttal bíró egyik legtősgyökeresebb ágával, amely Erdélyben mindig a legerősebb képviselője volt a magyar nemzeti törekvéseknek. (1921)
Nicolae Iorga (1871–1940), az egyik legnagyobb hatású, legtermékenyebb román történész és politikus. 1894-től tanított a bukaresti egyetemen, 1911-től akadémikus. Az ún. régi típusú nacionalizmus képviselője volt, 1907-től 1938-ig parlamenti képviselő, 1931–32-ben miniszterelnök.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Vásárhelyi Forgatag könyves rendezvényei sorában augusztus 27-én, csütörtökön 11 órai kezdettel kerül sor a Teleki Téka udvarán egy jelentős új kötet bemutatójára. Előzetesként nyújtunk ízelítőt a kiadványról.
(A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Magyar Művészeti Kar szervezésében tartott Sütő András-konferencia előadásai. Szerkesztette: Lázok János. Megjelenik a POLIS és az UARTPRESS közös kiadásában.)
Dávid Gyula Előszó (részlet)
Az előadók egy (tegyük mindjárt hozzá: nagyobbik) része magával a Művel, annak különböző aspektusaival foglalkozott, érdemben gazdagítva a róla mindeddig kialakult képet. Több előadó is témájául választotta a Sütő pályáján is korszakhatárt jelentő Anyám könnyű álmot ígér által megtestesített önrevíziót, a könyv eszmei-poétikai tartalmát; a közösség sorsával való írói azonosulás módozatainak és eszközeinek vizsgálatát; a mű helyének kijelölését az erdélyi "otthonirodalom" történetében. Fontos adalékok kerültek nyilvánosságra a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi eseményeit a hátteréből olykor meghatározó Securitate szerepéről egyes Sütő-művek sorsának alakulásában; a drámáknak/előadásoknak az értelmezésre is visszaható közönségrecepciójáról, s külön a Kálvin-dráma egyházi megítéléséről; újszerű értelmezések hangzottak el Sütő és kortársai (olykor inkább személyes, olykor irodalompolitikai következményekkel járó) viszonyáról. Hallhattunk – és olvashatunk a kötetben – előadást a Sütő-mű recepciójáról az angol nyelvterületen.
Fontos hozadéka volt a konferenciának az a néhány előadás, amely meggondolkodtató adatokat és véleményt tárt elénk az életmű várható sorsáról a "digitális világban", úgyszintén azok is, amelyek – az írói hagyaték sorsának összefüggésében – egy, a Mű tudományos feldolgozása szempontjából nélkülözhetetlen kritikai kiadás lehetőségeiről illetve feltételeiről értekeztek.
A konferencia néhány előadásában azonban Sütő András személye – és esetenként az életmű egyik-másik darabja – inkább apropójául szolgált irodalmon kívüli kérdések felvetéséhez: felvetésre került Sütő András 1945 utáni, 1956-os, az 1980-as évekbeli illetve 1989 utáni közéleti szereplése, szerepvállalásainak egy-egy (pozitív vagy negatív megítélésre alkalmas) mozzanata, sőt elhangzott ezek összefüggésében a Mű esztétikai értékeit is megkérdőjelező elemzés is.
Ez utóbbiak túlmutatnak a Sütő-mű támasztotta kérdőjeleken, s bennük tulajdonképpen az egész 1945 után élt és szerepet játszott romániai magyar értelmiség számláltatik meg és találtatik híjával.
Vállalható volt-e e nemzedék számára a betagolódás a kommunista rendszerbe és ideológiába? Igazolható-e az a szerep, amelyet azokban az évtizedekben vagy az évtizedek bizonyos szakaszaiban vállalt és betöltött? Nem lenne-e elvárható, hogy Sütő – vagy bárki más abból a nemzedékből – "őszintén", "önkritikusan" nézzen szembe múltjával? Összeegyeztethető-e a Műben foglalt üzenet, állásfoglalás a "be nem vallott" vagy csak részlegesen bevallott múlt-tal?
Ezek a kérdésfeltevések – az apropótól függetlenül – arra figyelmeztetnek, hogy erdélyi magyar közösségünk múltjában vannak kibeszéletlen dolgok, amelyekkel ideje lenne szembenézni. Bízunk benne, hogy a Sütő-konferencia egy ilyen szembenézésnek is előkészítője lehet.
(Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata)
1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. "Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz" – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem azáltal másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. […] Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceausescuvá válik, Szervét viszont megmarad "a mieink" közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként. Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás.
(Lőrincz D. József: Sütő András és az igazmondás)
A kommunizmus legfőbb bűne nem az volt, hogy kényszerítette az embereket, hanem az, hogy pervertálta is őket. A mai visszaemlékezésekben persze mindenki arról beszél, hogy elítélte a "kommunizmust", de akkoriban a gyors karrier, a pozíció számos ember számára egy elérhető cél volt, amelyért hajlandóak voltak küzdeni, és akár erkölcsi "áldozatokat" hozni. A sikeres emberek pedig igen gyakran modellekké váltak más emberek számára. Ne feledjük, Sütő kapcsán egy egész generációról beszélünk.
A másik rendet, amelynek meg kellett felelni, amelynek a nyugtalanító visszajelzéseit a hetvenes évek második felében már egyre nehezebb volt elhessegetni, és amelyek egyre súlyosabb egyéni döntéseket követeltek, a saját közösség világképe és értékvilága képezte. Vagyis az elsődleges szocializáció során elsajátított alapvető értékek, amelyek szerint az élet során a "tisztesség", a "jóérzés", az "emberség" kell vezéreljen; továbbá, a kibocsátó közösséghez a siker csúcsán is ragaszkodni kell. Ez a rend pedig a hivatalos értékvilág legnagyobb ellensége volt.
(Lázok János: Utószó helyett, részlet)
Vállalt indítékom volt a Sütő András- műhelykonferencia témaköreinek megtervezésekor olyan irodalomtörténeti megvilágításba helyezni az alkotó munkásságát, amely a műveknek az egykori, helyi és aktuális mondanivalóin túlmutató egyetemes művészeti üzenetét emeli ki. Ha az életmű legjelentősebb teljesítményeit nem akarjuk érinthetetlenül elhelyezni az első értelmezések dísztárolójában és ünnepi albumaiban, tudomásul kell/kellene végre vennünk a kommunista diktatúra idején rögzült, egyértelműen ideologikus befogadói elváráshorizontok megváltozását is. Abban az új politikai- társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet.
Ilyen szempontból izgalmas szellemi kihívásként fedeztem fel a konferencia egyik előadásában (lásd kötetünkben) annak az alkotáslélektani paradoxonnak a kifejtését, amelyet a szerző (Szász László) a Sütő-életmű – kiemelten a Csillag a máglyánvonatkozásában – az "önkritika és az önrevízió művészi gesztusaként" határoz meg. Gondolatmenete szerint a dráma konfliktusa tulajdonképpen paradox szerkezetű énprojekció: a konfliktus kifejtésében "elárulja magát az ihlet állapotában elrejtőző alkotói identitás, Sütőnél sajátos Janus-arc, Kálvin és Szervét összegyúrva." Szász László olvasatában a személyiség belső feszültségeinek ez a megkettőzött kivetítése a szerzői alapélményt nem mimetikus jellemekben fejezi ki, hanem egymásba áthatoló, megszemélyesített lírai képmásokban, következésképpen ezek harca "az alkotó identitásának ellentmondásairól, rejtőzködő attribútumairól is vall… Én-tapasztalatait és társadalmi-történelmi felismeréseit Sütő András két, ellentétes személyiségtípusnak osztotta ki a drámában" (v.ö. Szász i.m. 124, 126.).
A Sütő-életmű újraértelmezésének arkhimédészi pontját jelöli ki ez a gondolatmenet Szász László dolgozatában. Az újragondoló- újraértelmező erőfeszítések legtöbbet ígérő tendenciája feltehetően ennek az ambivalenciának az árnyalt kifejtése lehet: a kutatás remélhetően ennek révén tud majd igazán újat mondani az életműről. Az alkotói világkép hetvenes évekre eső paradigmaváltásának ez a dialektikus megközelítése végre tisztázhatná, hogy a szerző hatalomközeliségének előzetes indítékai és tapasztalatai hogyan függenek össze Sütő közéleti állásfoglalásainak hatalomkritikájával, illetve az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó művek latens önkritikájával. Külön konferencia tárgya lehetne azoknak az eltéréseknek az összehasonlító elemzése, amelyek alapján e hatalomkoncepció markánsan különbözik a Székely János drámáiból kirajzolódó hatalomvíziótól.
Népújság (Marosvásárhely)

Communitas-sátor: kicsiknek is akad szórakoznivaló
Zajlik az élet szerdától a fesztiválutcában, mindentől – vagyis az időjárás szeszélyétől is függetlenül. Többek között a Communitas-sátorban a kicsiknek kínálnak szórakozási lehetőséget, míg a Communitas Alapítvány szervezésében komoly témákra várják a közönséget. Vasárnap 17 órától Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára címmel szerveznek beszélgetést, Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnökének a moderálásával. Meghívottak: Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Pozsony Ferenc akadémikus, Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári kara dékánja, Sipos Gábor EME elnök, Szilágyi István író, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője, Koós Ferenc vállalkozó.
Szabadság (Kolozsvár)

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság