Kivégzett temetőink
Bőven hozakodtak eleink is elé dicső történelmi példákkal a magyarság történetéből, hogy erőt adnának a megmaradásra, a cselekvésre, s példát is. Kevesen emlegetik viszont példaként azt az iszonyú szenvedést, országrablást és a magyarság valóságos kiéheztetését, amely követte az ún. török iga aluli 1686-os felszabadításunkat. Magyarországon, Erdélyben maradt az európai zsoldos hadsereg, a felszabadító, s azt a nyomorult népnek kellett eltartania úri módon. Ami hiányzott ehhez, azt elvették.
Most Romániához tartozunk, sajátos helyi demokráciában. Magyarságunk és magyar népünk itteni lepusztítására hozok fel egy példát. Jelkép ez a brassó-bolonyai temető annyiban, hogy megpillanthatjuk még életünkben, mi vár ránk is holtunkban, mi lesz sírunkkal s hamvainkkal, ha már utódainkra marad, s csak a temetőnk.
Sok-sok evangélikus hitű magyar élt és él ma is – ha már nem is olyan sok – Brassóban. A 18. század végén építették meg a maguk templomát, akkor létesítették temetőjüket is. Brassóbeli, hétfalusi csángó-magyarok tízezrével dolgoztak s kötődtek Brassó városához. De mit ad az ördög, a román diktatúra kitalálta 1960-ban, hogy temetője, írmagja se maradjon lehetőleg a magyarnak. Hát megtiltották a temetkezést, lecsukták a temető kapuját.
Menekítették papok, tanítók, parasztok a sírköveket, ahogy lehetett. Második felvonásként a sírgyalázásban, 1980-ban kezdték lebontani, elhordani, amit lehetett, s aztán 1987-ben a szemünk láttára megjelentek a talajgyaluk, a buldózerek, s a temetőből semmi sem maradt, csak a puszta föld. Ott volt eltemetve a költő Zajzoni Rab István (1832–1662), hamvait és síremlékét kimenekítették valahogy. Síremlékén ez az írás szerepelt, de levésték azt is: „Nemzete s neve rab vala, de szabad a lelke s dala.”
Petőfi modorában írt, jó költőnek tartották, jó publicistának is. 1861-ben Táncsiccsal együtt letartóztatták Habsburgék.
Emlékeztetőnek, figyelmeztetőnek – minek is szánom világ elé ezt az írást? Ha már a bölcsőinket, földünket, házainkat, anyanyelvünket odavetették román martalócoknak, tán figyelnünk kellene bár a temetőinkre. Lásd a kolozsvári Házsongárdi temető sorsát – akár a városét –, a hamvakat kivetik, temetik a románokat dicstelenül díszített hantok alá. És még hány helyen, istenem!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Kétpúpú-hegy alatt
Bizonyára azok is Sepsi-székelyek voltak, akik a letelepedés idején a Köveshegy és a Magyarhegy közötti völgyet, a Kétpupú-hegy alatti területet „találták élni való alkalmatos helyként”, mert nincs még egy ilyen szép völgy kerek e vidéken – mutatta be Lisznyó és Lisznyópatak környékét néhai Kese Géza. Igazából csak azok tudnának Lisznyó fehér foltjairól mesélni, akik már rég kinn pihennek a Magyarhegy alatti temetőben. Ilyen például a falu és Sepsimagyarós közötti Kuruchalom nevű hely, amelynek történetéről semmit sem tudunk.
A település múltjáról, de jelenéről is többrendbéli összefoglaló jelent meg. Tudtunkkal Orbán Balázst a falu tanítója, köpeci Gáspár József követte, aki az 1950-es nehéz esztendők szorításában nem beszélhetett arról, hogy mit mutat az érem másik oldala. Kézirata torzóban maradt. Részletesebbek és a múltra emlékeznek az itt iskoláskodó, jelenlegi torontói magyar–angol nyelvű folyóiratot szerkesztő Telchné Dancs Rózsa és az uzoni nyugalmazott nyelvszakos tanár, Ambrusné Imreh Anna írásai. Pontot Derzsi Eszter, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola történelem-földrajz szakos tanára falufüzete tett az írott emlékezésre (2012).
– Mi maradt a mára, mi a gondja Lisznyóval-Lisznyópatakkal? – kérdeztük Ráduly István uzoni polgármestert. – Drukkolok, hogy sikeresen és időben befejezzék a megyei rangú útnak azt a szakaszát, amely érinti a községközpontot, és Lisznyó közelében is elhalad, ugyanis ez megkönnyíti falunk és Bikfalva elérését. Könnyen meglehet, hogy a végső szakasza, ami Brassó megye határáig tart, nem készül el az idén, ez számunkra előny is, mert időközben befejezzük Bikfalva szennyvízhálózatát. Lisznyóban mindenütt lefektették a fővezetéket, befejezték az ülepítőbe­rendezést, hamarosan átvesszük. A családi udvarokra való bekötéseket külön és sikeresen pályáztuk meg a tavaly, hamarosan kiírjuk a versenytárgyalást. Lisznyóban 220–230, Bikfalván pedig 200–210 ház csatlakozik a vezetékre. Egészében a világbank finanszírozza, az önkormányzatnak csak a terveket kellett fizetnie. Teher volt ez is költségvetésünknek, melyet 1,3 millió jogos lejünkkel szűkített meg a kormány, és fennáll a veszély, hogy július végén fizetésképtelenné válunk. Bízom benne, hogy aki elvett, segíteni is fog, mert nem csak mi vagyunk ebben a veszélyben.
A falu összehúzza a bagariát
– Jó, hogy a csatornázási munkákkal megsértett út és utcaszakaszok mellé kavicsot hordatott a községvezetés a kivitelezővel, s maga is küldött sódert, hogy eltüntessék a sebeket – az út mellettiek, utcabeliek. A megújuló bikfalvi kultúrotthon új bútorzatot kap, az innen kimenthető berendezéseket – önrész gyanánt – a lisznyói kultúrházban helyezik el. Lisznyópatakot nem felejtették el, sokéves álmot szeretnének itt kivitelezni: az egykori iskola és kultúrotthon épületét szándékoznának, mint egységes ingatlant, felújítani és iskolás táborrá alakítani a Leader Progressio-akciócsoporthoz benyújtott pályázatból. Van igény egy táborhelyre Uzon községben, a festői Lisznyópatakon érték a táj, jó a víz és a levegő, van látnivaló a környéken (várromok, gyógyforrás, turistautak a Szeredő-ponk felé stb.). Az elöljáró kijelentette: a szűk anyagiak miatt ebben az évben sehol sem rendeznek kimondott falunapokat, és a testvértelepülésekkel való közvetlen kapcsolatok is szünetelnek. Helye lesz azonban, miként Uzonban is a múlt héten, a kulturális hétvégének, minden olyan helyi kezdeményezésű kulturális-szórakoztató rendezvénynek, amely nem igényel jelentősebb anyagi befektetést. Össze kell húzniuk a bagariát.
Nekünk az apró dolgok is fontosak
Német János falufelelős nyugtázta, hogy már a faluban a kivitelező galaci cég csapata, a kanálisrendszer aknáival foglalkoznak, amelyekbe szerelik a szennyvíz keverőszivattyúit, sepsiszentgyörgyi vállalat végzi az árambekötéseket, a földeléssel legtöbb helyen már készen vannak. A derítőállomáshoz egy áramfejlesztőt szereltek, ami biztosítja majd a folytonosságot abban az esetben, ha elveszik a központi áramot.
– Megkaptuk a beígért kavicsot, és egy részét már el is terítettük a Hegy alatt és a Pét utcában – folytatta a falufelelős. Az aszfaltos utat kivitelező sepsiszentgyörgyi cég nem tett korlátot a Bikfalva felőli út melletti sáncra – panaszolja Német –, ezen a helyen könnyen baleset történhet. Arra hivatkoztak, hogy nem volt benne a tervben. Kértem az önkormányzat közbelépését. Közhely, de el kell mondanom: nem szabad hagyni, hogy a tehéncsorda menet-jövet a kapuk előtt legeljen, betapodják a sáncokat, lefolyókat. Két közös és két magáncsordánk van. Falugyűléseken elmondtuk, ez köz­ségi határozat, és tiszteletben kell tartani. Sajnos, egy itatóvályúnál isznak a tehenek és a két juhsereg is, s a kánikulában megtörtént, hogy elapadt a víz a Szurduk-kútjából. Fizetünk azért a vízért, nem beszélve arról, hogy a községnek nincsen legelője. Magánszemélyektől kell vásárolnunk, 1500 lej hektárja, önerőből kell takarítani, s szégyen, de nehezen lehet összeszedni a faluból legelőtakarítás céljára több embert, gyenge a vállalkozási kedv. Csupán öt szociális segélyesünk van, velük kaszáltatjuk a sáncok szélét, gyűjtetjük össze a szemetet, s innen elszállíttatjuk. Kitakarítottuk a temetőt, segített a román gondnok is, mert a polgármester besegített az újabbik román templom külső megvilágításába. Apró dolgok ezek, de számunkra nagyon fontosak.
Az ünnepek és a lelkiek a tiszteletesé
Derzsi György lisznyói lelkipásztor rövidre fogta beszélgetésünket és elmondta, hogy a műemlék templomban ünnepelték a magyar szabadság napját, március 15-ét. Közös műsor volt az iskolásokkal és az önkormányzattal, felvonták a méretes székely zászlót, zsúfolásig telt a templom. Ökumenikus jellegű volt az ünnep, minden felekezetű az öreg templomba jött. Lisznyóba is ellátogattak a huszártoborzók hat frissen belépő fiatallal, ami kiemelten emlékezetes esemény volt. Ki tudja azt megmondani, hogy igazi toborzó mikor volt még ezen a tájon a lepergett régi századok idején? Látogatásunkkor készültek a konfirmációra. Két kislány van soron, de ha csak egy lenne, Lisznyóban akkor is tartunk konfirmációt, s hagyományosan a jubiláló konfirmáltak találkozóját – mondotta. Ez alkalommal a lisznyói gyülekezet új palásttal köszönti Derzsi tiszteletest papi szolgálatának 29. éve alkalmából. Érdekes módon stagnálni látszik a 290 lelkes gyülekezet, ugyanis növelik a létszámot a be- és hazaköltöző családok.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyári gyermektábor Apatelken
Hagyományteremtő szándékkal, az apatelki evangélikus-lutheránus parókián második alkalommal szerveztek nyári tábort gyermekek számára. Az összesen 40, simonyifalvi, bélzerindi, vadászi, nagyzerindi, pankotai és borosjenői, evangélikus-lutheránus, református, illetve katolikus gyermek számára tartalmas tábori életet szervezett nt. Deák Bálint simonyifalvi evangélikus-lutheránus lelkipásztor. A program a 8 órai ébresztővel indul, utána torna, testmozgás, majd mosakodás, tisztálkodás után reggeli következik. A kiadós énekléssel induló reggeli áhítatot követően, képzőművészeti foglalkozás kezdődik Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Ennek során hétfőn linómetszet-készítést tanultak, kedden csendéletet rajzoltak, szerdán pasztellfestést gyakoroltak. Többfajta technikát kipróbálnak, tavaly is szép munkák születtek, idén is hasonlókban reménykednek. Ebédig egy kevés szabad időt is kapnak, ebéd után csendóra következik, amikor a kisebbek lefekszenek, miközben a nagyobbak félrevonulva beszélgetnek, olvasnak. 15 órától szabadidős foglalkozások, társasjátékok szerepelnek a programban a 18 órakor kezdődő zenei oktatásig, amelyen gitározni Deák Andrea tiszteletes asszony, furulyázni Kasza Rozália tanítónő, míg orgonálni nt. Bodnár Lajos borosjenői református lelkipásztor jóvoltából tanulnak a gyermekek. Este a napi áhítat témáját csoportos beszélgetésen elevenítik fel vacsoráig. Utána szabad idő, illetve lefekvés következik. A szabadidős foglalkozások alkalmával kirándulásokat tettek a környező dombokra, meglátogatták a borosjenői ásványvízforrást, ismerkedtek a környezettel. Mivel idén többen vannak, 8 nagyobb fiatal sátorban, míg a többiek a parókia helyiségeibe felállított emeletes ágyakon, illetve az imaterem melletti szobában alszanak. A legfiatalabb gyermek kettő és fél, a legnagyobb 17 éves.
Amint a házigazda-szervező nt. Deák Bálint lelkipásztor elmondta, kellemes érzéssel tölti el, amikor a táborozások idején nem csak a parókia, de a falu is megelevenedik, a helybeli hívek gyakran meglátogatják a táborozó gyermekeket és fiatalokat. Szombaton, táborzáráskor a gyermekek által készített munkákból kiállítást szerveznek, a megtanult zenei anyagból koncertet adnak, melynek során az elhangzó énekeket furulyával, gitárral, illetve orgonával kísérik. Vasárnap a kiállítást, illetve koncertet Simonyifalván, következő vasárnap Nagyzerinden ismételik meg. A Communitas Alapítvány támogatásával, a táborozást sikerült anyagilag elérhetővé tenni minden gyermek számára, de szükség esetén a szülők is besegítenek. A táborozás legnagyobb haszna, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a különböző településeken élő magyar gyermekek megismerik egymást, új barátságok szövődnek – mondta el a helyszínen, szerdán délelőtt nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A Hargita megyei érettségizők egyharmada megbukott románból
A román nyelv és irodalom írásbeli jelentette a legnagyobb nehézséget az érettségizőknek Hargita megyében: egyharmaduk megbukott ezen a vizsgán.
A Székelyhon által idézett tanfelügyelőségi statisztikák szerint a megyében 1683 diáknak sikerült a román írásbelije, 838 vizsgázót vágtak el ebből a tárgyból: az átmenési arány 66,76 százalékos. A sikeresen vizsgázók jegyei alacsonyak: a legtöbb, 675 jegy ötös és 5,99 közötti. Tízest senki nem kapott.
A magyar nyelv és irodalom írásbeli vizsgán kevesen buktak meg. Ebből a tantárgyból 95,75 százalékos az átmenési arány, ami azt jelenti, hogy 1893 végzős írásbelizett sikeresen és csak 84 sikertelenül. A jegyek is jobbak, tízest 22 vizsgázó érdemelt.
Maszol.ro

Első könyv kilencvenévesen
„Reaszolgáltam” – mondta a homoródszentpáli Péter Mózes bácsi arra a kérdésünkre, miért kapta a nagyméretű emléklapot az eklézsiától. – Írtam egy könyvet – tette hozzá mosolyogva. Igen, abban az évben, amikor már elmúlt 90 éves.
Élete nagy része mezőgazdasági munkával telt, ért a kerekességhez, kő- és fafaragáshoz. Színdarabot tanult be, konferált, lakodalmak szószólója volt. Elfoglaltságai, munkái közül az „utóbbi időben” a seprűkötést szerette a legjobban. Még a múlt héten is kötött.
Alig vártam, hogy kézbe vehessem a 2013-ban kiadott Minden út Szentpálra vezet című munkát. Megismételhetetlenül megható percek következtek. A kilencvenhárom éves Mózes bácsi tollat ragadott, és lakószobájuk asztalánál dedikálta „sok-sok szeretettel” könyvecskéjét. Közben arra gondoltam: falujának legidősebb férfija nehéz munkában edzett kézzel mennyi gonddal írogathatta össze azt a sok mesélnivalót, amit kötetbe rendezett. Hogy aztán unokái, Mónika és Erika biztatására „a meséket, énekeket saját maga, felesége, családja és mások szórakoztatására” ne hagyja veszendőbe. Illetve annak a táskának a mélyén, amelyet a szekrény tetejéről vett le a kedvünkért. Megsárgult füzetlapok őrzik a vőfélyszövegeket, friss feljegyzéseket, melyeket olvasmányul szán. „Kár volna, hogy elhulljon-vesszen ez a sok írás!” – nyomatékosítja.
1922 szilveszterének éjjelén született, 1923 januárjára írták bé, vagyis anyakönyvezték beszélgetőtársamat. „Volt nekünk egy zsindelyes házunk itt a kőhalmi úton, a szüleim elhatározták, hogy építenek egy új kőházat – írja Péter Mózes a könyvében. – Úgy történt, hogy az anyagot beszokotálták (beszerezték), ahogy lehetett: a szarvazatot Oláfaluból (gerendákat, léceket és egyebeket), követ a legelőről, cserepet Baconból. Apámnak volt két igás kancája, azzal hozta össze az építőanyagot. Megfogadta a városfalvi mestereket: Gáll Ferencet, Jobb Dénest, meg másokat is. A hosszú koszorúfa a sáncba volt rakva, meglátták, hogy a 10 méteres koszorúfa éppen jó volna a falunak – mivel megadták az engedélyt a baromvásár létrehozásáról. Fel akarták szentelni a vásárt, hát elvitték a koszorúfát, meghántották, lekenték faggyúval, a tetejébe feltettek egy liter bort és 100 lejt. Aki felmászott és sikerült levennie, annak adták. Sokan próbálkoztak, végül két idegennek sikerült levennie a jutalmat.” (Megemlékezés a homoródszentpáli népek munkálatairól 1920–1940).
„1942. január elsején néhai Vári Domokos tiszteletes úr azt mondta édesanyámnak, hogy a fiát el akarom küldeni Kolozsvárra, tanfolyamra, mégpedig népfőiskolai tanfolyamra. Érdeklődött édesapám, hogy mit fognak tanulni? – Zsiga bácsi legyen nyugodt, megéri ez a tanfolyam, válaszolta a tiszteletes. Tizenharmadikán kezdődik, székely ruhában kell menni, minden unitárius székely faluból fog egy fiatal menni. Erre a beszédre édesapám így válaszolt: – Hát menjen – el voltam engedve. (…) Minden reggel kellett templomba menni, a papi növendékek prédikáltak, aztán kezdődött a tanítás. A tanárok délelőtt tanítottak, délután a város nevezetes részeit mutogatták. A Minervában ismertették a betűk keletkezését, az újság nyomtatását. Bemutatták a tűzoltók hogyan gyakorlatoznak. (…) Megmutatták az acélgyárat, a botanikus kertben bizony sok látványos dolog volt. Voltunk Szamosfalván a repülőtéren, sorban mentünk a tanárokkal együtt, bemutatták a dermata gyárat, elmagyarázták, hogy lesz a nyersbőrből lábbeli talp. (…) Tovább menve egy három emeletes munkacsarnokba vittek, ahol 1500 munkás dolgozott, fele férfi, fele női osztály, ott olyan gyorsan ment a munka, hogy alig tudták raktározni. Én pedig a delegát úr mellett a munkálatokat, beszédeket, a látottakat jegyeztem le, ezekből kellett másnap felelni a tanárok előtt.”
A Kolozsvári népfőiskolai tanfolyam című visszaemlékezésből azt is megtudhatja az olvasó, hogy a tanulás mellett előadásokat csináltak, szólóéneket, színdarabot tanultak. A homoródszentpáli Mózes monológokat mondott. A püspök egy alkalommal bement az osztályba, érdeklődött, melyik az a legény, aki a monológot mondta. „Na, akkor vasárnap bejön hozzám délebédre, szívesen látom.” Az almási Sándor Jenővel mentek. „A szakácsnő nyáladzót akasztott a nyakunkba, hogy ne csepegtessük le magunkat. Tyúkleves volt, sóba főtt, utána meg egy nagy tál hólyagos pánkó. Én is meg akarok szúrni egyet a villával, de azt mondja a püspök úr: ezzel az ötágú késsel biztosabb. Továbbá azt is mondta, hogy: bocsássanak meg, ebéd után bor illenék a vendégeknek, de az én nevem Józan Miklós, ezért nem használok semmi italt.” Ezek után „Péter öcsémet” arra kérte, a családja előtt mondja el a búcsúestén elhangzott monológot. Kért egy hegedűt, és a nevetés meg taps mellett kapott egy szép könyvet is ajándékba Péter Mózes.
Családja mezőgazdasági munkával foglalkozott, gazdálkodtak. Kitanulta a kerekességet, fonókereket, szekeret, kerekeket, „ami létezett, mindent meg tudott csinálni”. A bátyjától tanult, most is megvannak a szerszámai. Ez mellékmunka volt, télen és esős időben. Kezdetben lábbal hajtott esztergagépen dolgoztak, később motor hajtotta. „Kéz kellett tartani” – jegyezte meg. Faragászattal is foglalkozott, de a kőfaragáshoz is ért. A szövetkezetesítés után a kollektívben részt vállaltak, hogy 30 árat visszakaphassanak. Helyben volt seprűkötő műhely, tízen dolgoztak ott. Nádseprűkötéssel foglalkozott. Cirkot termeltek, gépet „szereltek”. A felesége is megtanulta. Cséplőgéppel aratták, megválogatták. A rövidebb anyagból kicsi seprű készült – mutatta, amit a múlt héten kötött.
Míg beszélgettünk Mózes bácsival, végig ott ült felesége, Idus néni. Fotózáskor nemcsak egymás mellé telepedtek, de át is ölelte hitvesét. „Ahogy elvégeztem a katonaságot, fogságot, és hazakerültem, a birtok is többecske volt, nem győztük a sok munkát.” Édesapja biztatta: „Te Mózsi, meg kéne házasodj!” Hogy kit vegyen el? Ajánlgatták a lányokat, de Idussal egy utcában laktak… „Három évig udvarolgattam a feleségemnek, úgy egyeztünk fiatalokul, hogy hozzám jön, csak a szülőktől egyszer meg kellett kérdezni, hogy beleegyeznek-e, hogy összeházasodjunk. Úgy is történt. Ha ti úgy akarjátok, szeretitek egymást, semmi kifogásunk az elinduláshoz, a jó Isten segítsen meg.” Hatvannégy együtt leélt év után is „fenn tudunk lenni, s magunkat el tudjuk rendezni.”
Molnár Melinda
Péter Mózes: Minden út Szentpálra vezet, 2013.
Székelyhon.ro

Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvadomány a borossebesi magyarságnak
Segítség az anyanyelvű kultúra ápolásában
Amint arról kora tavasszal, a borossebesi anyanyelvű fakultatív oktatáson tett látogatás alkalmával írtunk, a helybeli magyarok szerettek volna egy kis magyar könyvtárt használni a református parókián. Az információra számos olvasónk ajánlott fel használt könyveket, ugyanakkor Böszörményi Zoltán laptulajdonos, könyvkiadó az Irodalmi Jelen Könyvek teljes sorozatának egy-egy új példányát ajánlotta fel, de az aradi Kölcsey Egyesület vezetősége is nagyszámú használt könyvvel támogatta a maroknyi magyarságot.
Csütörtökön az RMDSZ Arad megyei szervezetének a segítségével, Pál Norbert AMISZ elnök közreműködésével Borossebesre indultunk a mintegy 700 új, illetve használt kötet könyvvel.
A református parókián nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor, Máté József főgondnok, illetve Máté Andrea, a fakultatív oktatás vezetője fogadott, de hamarosan megérkezett Mellák István helybeli RMDSZ elnök is. Amint Máté Andrea elmondta, a náluk használatos oktatási forma iskolán kívüli, ezért az szombatonként, folyamatosan, tehát jelenleg is működik. A gyermekek szórakoztató kikapcsolódásnak tekintik, ezért ha a vakációzás miatt kisebb létszámban is, de töretlenül zajlik. Maga alig várja, hogy átböngészhesse a kapott könyvállományt, amiben elsősorban gyermekeknek való kiadványokat keres. Az oktatás körülményeit firtató kérdésünkre Máté Andrea hozzáfűzte: örömmel tölti el, amiért a tavaszi ígéretek nagyobb fele, vagyis a könyvtár létrehozását szolgáló könyvadomány megérkezett. A hiányzó iskolatáblát egyelőre pótolja a meglévő kistábla, a betűkészlet hiányának a pótlása céljából, számítógépről megtanulta letölteni azokat, az ígért aradi kirándulásról viszont, azóta is álmodoznak a borossebesi magyar gyermekek…
Nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor örömteli hálájának adott hangot a könyvadományért, amiben bizonyára sok hasznos olvasnivaló kerül. Mivel maga tartózkodik legtöbbet a parókián, a könyvek adminisztrálását is felvállalja. Már beszéltek a szükséges könyvespolcoknak a beszerzéséről, ami a könyvek megérkezésével bizonyára felgyorsul. Miután a helybeliekkel ismertettük, kik ajánlották fel a könyveket, a 11 nagy méretű banános, illetve egy nejlondobozban lévő adományt a polcok megérkezéséig a református templom oldalsó helyiségében helyeztük el.
Ezúttal is köszönetet mondunk minden adományozónak, illetve azoknak is, akik lehetővé tették annak a helyszínre szállítását. Önzetlen, nemes gesztusukkal nagy szolgálatot tettek a mintegy 150 lelket szolgáló borossebesi szórványmagyarság anyanyelvű kultúrájának a megtartásában, az ápolásában.
Nyugati Jelen (Arad)

„Salacz Gyula összeköt bennünket” – Főhajtás a városépítő polgármester emléke előtt
Arad város egykori polgármestere, Salacz Gyula (1832–1915) halálának 100. évfordulójára emlékeztek pénteken délelőtt a Bábszínház közvetlen szomszédságában lévő Salacz-szobornál. Az ünnepségen a helyi önkormányzati, illetve a magyar érdekképviseleti szervezetek vezetői mellett Gyula testvérváros küldöttsége is fejet hajtott a helyi közigazgatást egykoron megreformáló személyiség emléke előtt. Az eseményre leutazott többek között Kónya István gyulai alpolgármester, továbbá az Arad–Gyula Baráti Társaság képviselői.
Bognár Levente aradi alpolgármester – aki a megemlékezést kezdeményezte – a helyszínen felidézte, milyen sokat tett Salacz Arad fejlesztéséért, egyszerű mezővárosból európai szintű nagyvárossá emelve azt. Salacz közismert mottójára – „A városok érdeke mindenek előtt” – hivatkozva, hangsúlyozta, mindannyiunk feladata megtartani, tovább éltetni a városépítő örökségét.
Kónya István gyulai alpolgármester hozzátette: jelenlétük a megemlékezésen több mint baráti gesztus, hiszen már több mint húszéves Arad és Gyula város baráti, jó együttműködési kapcsolata. „Az elmúlt két évtized alatt nagyon sok barátság, nagyon jó kapcsolat és nagyon komoly eredmények születtek a két város vonatkozásában” – mondta. Nemcsak a testvérvárosi kapcsolat köti össze a két várost, hanem Salacz Gyula személye is, hisz a néhai polgármester Gyulán született, életének munkássága azonban Aradhoz kötődik. 2013 decemberében, az Arad–Gyula Kézfogások keretében emléktáblát lepleztek le szülővárosában, egykori szülőházánál. „Salacz Gyula összeköt bennünket” – nyomatékosította Gyula alpolgármestere, aki szerint Salacz személyisége, a közösség iránt végzett áldozatos munkája és gerincessége példaként állítható a mai generáció számára is. A mai városvezetők feladata, hogy minden körülmények között, politikai pártállástól függetlenül emlékezzenek azokra a nagyjaikra, akik meghatározták településük fejlődését.
A beszédek után a hivatalosságok megkoszorúzták a Kocsis Rudolf szobrász által készített mellszobrot, majd a vendégek átvonultak a Városházára – az épületet egyébként maga Salacz adta át anno –, ahol Salacz Gyula mandátumának legfontosabb mozzanatait megörökítő kiállításon vehettek részt. Szintén a Városházán mutatták be a Salacz Gyula monográfia román nyelvű kiadását, melyet Puskel Péter helytörténész állított össze, az aradi önkormányzat támogatásával.
Salacz Gyula 1875–1901 között, 26 évig töltötte be a polgármesteri tisztséget a városban, majd 1901–1906 között országgyűlési képviselő volt Budapesten. 1910-ben Arad díszpolgárává avatták. 1915-ben Világoson hunyt el. Megvalósításai között említhető a Maros-gát és a hozzá tartozó sétány, a Víztorony megépítése, az utcai közvilágítás bevezetése, a város víz- és csatornahálózatának a kiépítése, illetve többek között olyan tanintézmények megnyitása, mint a Látássérültek Iskolája (az első ilyen az országban), a Királyi Főgimnázium, fiú polgári iskola, leányiskola (a jelenlegi Elena Ghiba Birta épületében), felsőkereskedelmi iskola (a Kultúrpalota mellett). A történelmi belváros legértékesebb műemlékházainak megépítésében is döntő szerepet játszott, és még sorolhatnánk. Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Patarétről felvonulás a városba: emberek vagyunk, nem szemetek
Közel három órát meneteltek hőségben, zeneszóval
Szolidaritásból szerveztek tegnap gyalogos felvonulást Patarétről a városba, hogy felhívják a figyelmet az ott élő romák kitaszítottságára, embertelen életkörülményeikre, azoknak a családoknak a helyzetére, akiket még 2010-ben erőszakkal költöztetett ki a városháza az ott felépített betonlakásokba, miután kilakoltatták őket a kolozsvári Coastei utcából. A felvonulás „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” szlogennel zajlott, kulturális és civil jelleggel hirdették meg, és a héten Kolozsváron zajlott So keres, Europa?! nemzetközi roma ifjúsági találkozó alkalmával szervezték. A szolidaritási menetben több emberjogvédő szervezet képviseletében sok külföldi fiatal is részt vett, akik feliratos pólókat, ásványvizet osztottak. A pataréti telepről a dombon át vonult a menet zeneszóra – néhány fiatal gitározott, énekelt. A Coastei utcában találkoztak, majd a megyei és városi tanácshoz petíciót nyújtottak be a követeléseikkel.
Pataréten azoknál a házaknál gyülekeztek tegnap reggel az emberek, ahová még 2010 december közepén, csontfagyasztó hidegben költöztettek ki 76 családot, és akiknek az életkörülményei azóta folyton csak romlottak. A szolidaritási gyalogos felvonulást egyrészt ezeknek a lakosoknak az érdekérvényesítéséért szervezték, „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” elnevezéssel, és a „So keres, Europa?!” roma ifjúsági találkozó hetére időzítették, amelyet a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvények keretében tartottak. Közben úgymond egyre bővült a felvonulás „tematikája”, vagyis amire fel akarták hívni az emberek és hatóságok figyelmét, és ami főleg a plakátok, bannerek, pólók feliratain volt olvasható: „tisztességes életkörülményt akarunk, nem tiszteletlenséget”, „elég a kitaszítottságból”, „emberek vagyunk, nem szemetek”, „bontsuk le az elválasztó falakat”, „akik sáncot állítottak a szabadságunk elé, most számolják fel”, „szüntessék meg a romák rabszolgaságát”, „egyenlő esélyt, tisztességes életkörülményeket mindenkinek”, „vessenek véget a rasszizmusnak”.
Szóváltás az ortodox érsek-metropolita beszédére
A felvonulásra felsorakozók között a fiatalok ásványvizet, pólókat, bannereket osztogattak, majd a szervezők részéről köszöntötték az embereket. Körbeállták a helyszínre kiérkező Andrei Andreicuţ ortodox érsek-metropolitát is, aki megpróbálta a mikrofonba is elmondani, hogy „Isten mindenkit egyenlőnek teremtett”, hogy a Pataréten rendkívüli szegénységben élőket segíteni kell, hogy egy kinevezett pap fog majd szolgálni az ott élő romáknak, és a tanfelügyelőségen külön is foglalkozni fognak a roma gyerekek oktatásával. Azt is elárulta, hogy beszélt már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával egy romani katedra létrehozásáról az egyetemen, meg, hogy az egyház „rendesebb” házakat szeretne építeni valamikor az ott élő romáknak. Az érsek beszédét és bejelentéseit azonban nem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel – a tömegből egy nő haragosan és hangosan kezdte hangoztatni, hogy „Isten nevében” kilakoltatnak embereket, lerombolnak házakat, hogy templomokat építsenek. Erre kisebb szóváltás kerekedett, kiderült, sokan több mindenben nem értenek egyet, egyesek árulással vádolták egymást, hogy jó fizetésért és biztos munkahelyért lemondtak a közösség valódi érdekeinek a kiharcolásáról. Majd egymást csitítva igyekeztek ismét rendezni soraikat, és a halkuló szóváltást egyre bátrabban felváltotta a csendes-szomorkás cigányzene: a szolidaritási felvonulásra kijött vendégfiatalok gitárjátéka és éneklése mellett végül elindult a gyalogos menet át a domboldalon, a város irányába. A pataréti kis telep lassan kiürült, néhány helybéli nézett a távolodó menet és az őket kísérő feketeruhás csendőrök után, majd a területüket védő kutyafalka is előkerült a lenti, Dallas negyedi házak közül.
Greta Ernest: mindenért Apostu a hibás
A Kolozs Megyei Tanács új és modern székhelye mögötti dombon, a Coastei utcában, ahol évekkel ezelőtt még aprócska, toldott-foldott házakban éltek romák és nem romák, papírral és papír nélkül, hivatalosan és törvénytelenül, most szépen berendezett játszótér van, és bölcsődét építenek. Ezen a helyen is szerveztek találkozót a felvonulás résztvevői, egyesek ott várták a nagy hőségben gyalog érkezőket. Greta Ernest már nyugdíjas, valamikor ő is ott lakott az utcában, hivatalosan, rendes iratokkal – mint meséli.
Szabadság (Kolozsvár)

Az idén is elutasították a magyarországi egyetemekre jelentkező erdélyi diákokat
Nagy meglepetésben lehetett része múlt hétvégén azoknak a romániai diákoknak, akik az egyetemi alapképzés elvégzése után Magyarországon szerették volna folytatni tanulmányaikat. Ugyanis mindannyian abban a hitben adtuk le jelentkezésünket, hogy az egy éve történt nézeteltérés után, idén nem lesz ilyen jellegű probléma. Hittük, hogy egy év elegendő idő egy törvénymódosítás meghozatalához. Tévedtünk.
A félreértések elkerülése érdekében június 24-én reggel telefonon kerestük fel a www.felvi.hu Ügyfélszolgálatát, ahol azt az információt kaptuk, miszerint amennyiben az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodánál hiteles fordítást készítenek a diplománkat helyettesítő igazolásról, akkor problémamentesen elfogadják azt. Ehhez képest múlt hét végén (július 17–18.) a www.felvi.hu felületén az igazolások mellett az Elutasítva szó jelent meg, a következő magyarázattal: „A 2015. évi általános felsőoktatási felvételi eljárás során benyújtott oklevél-igazolás nem fogadható el felsőfokú végzettség igazolására.”
A mégis felmerülő probléma arra ösztönzött, hogy megpróbáljunk tenni valamit. A fordítást elkészítettük ott ahol kérték, határidőn belül leadtunk, kifizettünk mindent, sikeresen felvételiztünk és most mégis lehetséges, hogy nem tudjuk folytatni tanulmányainkat. Néhányan levelet írtunk az Ügyfélszolgálatnak, mások telefonon keresték őket. A telefonos megkeresésre azt a választ kaptuk, hogy július 23-án jelenik meg a fellebbezési mező a honlapon és, amennyiben elegendő külföldi/romániai diák él ezzel a lehetőséggel, akkor elfogadják az igazolásunkat és folytathatjuk tanulmányainkat azokban az intézményekben, amelyekben szeretnénk.
Ha ez nem történik meg, akkor sajnálják, remélik, jövőre már meglesz az eredeti diplománk és így újra végigjárhatjuk a februártól szeptemberig tartó utat. Elektronikus úton már elutasítóbb sőt, teljesen elutasító válasz érkezett. Idézem: „Valószínűleg valamilyen félreéertés történhetett korábban, ugyanis külföldi felsőoktatási intézményben befejezett tanulmányokról, illetve a felsőfokú oklevél megszerzéséről szóló igazolást nem fogadunk el. Kizárólag az eredeti felsőfokú oklevél másolatát és annak fordítását (nem latin betűvel írt dokumentumok esetén a magyar nyelvű hiteles fordítás másolatának).” Sajnálatos módon hangot kell adnunk annak, hogy félreértés nem történt, esetleg félreinformálás. Amit kértek mindent megtettünk. Bizalmat szavaztunk józanságuknak és problémamegoldó képességüknek, ami a mi hibánk.
Tavalyi sorstársainkhoz csatlakozva, az ő szavaikkal zárjuk sorainkat: „Az érintettek diszkriminációnak érzik a történteket, hiszen mindenki azért indult neki a folyamatnak, mert nem erre számított. A két rendszer disszonanciája, az (állítólagos) új törvények behozatala és a megértés hiánya ahhoz vezetett, hogy több tucat frissen végzett romániai magyar diák áll értetlenül, mindkét oktatási rendszer részéről zárt kapukkal találva szembe magát. Saját hibánkon kívül megfosztottak bennünket a tanuláshoz való jogunktól, melyet értetlenül fogadtunk. Magyar intézményben tanuló diákként jóval többet kérnek tőlünk, mint azoktól, akik az anyaországban tanultak, mellyel nem lenne probléma, ameddig azokat teljesíteni tudjuk. Két EU-s tagország között nem szabadna ez a probléma felmerüljön és a végzettek támogatása, segítése kellene legyen a cél.”
Bízunk benne, hogy ez a levél a lehető legtöbb emberhez eljut, halló fülekre talál és megoldódik a kialakult helyzet – remélhetőleg nem csak ideiglenesen. Valamint nem utolsó sorban, abban is bízunk, hogy megértik, miszerint Romániában a diploma kiállításának ideje minimum egy év, tehát egy frissen végzett hallgató akár kétszer is lemaradhat a felvételiről. Ennek érdekében az Önök segítségét és támogatását szeretnénk kérni.
Létrehoztunk egy Facebook-csoportot is, „erőink” tömörítése és az információ minél gyorsabban való terjedése érdekében, amely a következő linken érhető el:https://www.facebook.com/groups/141188269547046/.
Közlemény
Erdély.ma

Falunap új székely kapuval (Dálnok)
A szombaton tizenegyedik alkalommal megtartott dálnoki falunap két legkiemelkedőbb eseménye a díszpolgár- és székelykapu-avatás volt. Ezenkívül falumonográfia-bemutatót és főzőversenyt is tartottak. Az ünnepen a Balaton nyugati partján fekvő Cserszegtomaj és az Egertől tíz kilométerre található Noszvaj testvértelepülés küldöttsége is részt vett Bartha Gábor és Bóta Géza polgármester vezetésével. Az esemény 6 órakor a gidófalvi fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a dálnoki önkormányzat nevében Bartók Ede Ottó polgármester nyitotta meg a rendezvényt, a két magyarországi testvértelepülés lakóinak üdvözletét azok polgármesterei tolmácsolták, és átadták a Cserszegtomajt ábrázoló négy nagyméretű művészfotót, illetve egy címeres magyar lobogót. A két testvértelepülés küldöttsége szokásához híven bort is hozott a faluünnepre.
Az istentisztelet után sor került a díszpolgáravatásra. A községért, az itt élő polgárokért kifejtett kimagasló tevékenységéért a község képviselő-testülete elismerése és tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozott Gocz Elvira ny. betegápolónak és Balogh Sándor ny. nyelvtanárnak. A jelenleg Kovásznán élő Gocz Elvira anyai nagyszülei voltak dálnokiak, ezért gyermekkorában sok időt töltött itt. Végleges hazatérése után felkarolta a nehéz sorsú gyermekeket, és jelentős összegekkel segítette hajdani iskoláját, a Darkó Jenő-iskolát, legutóbb 2014-ben az ő adományából sikerült kicserélni az iskola összes nyílászáróját – hangzott el többek között a laudációban. Balogh Sándor betegsége miatt nem lehetett jelen a díszpolgáravatáson, de megüzente, amint felépül és Dálnokba jön, személyesen veszi át az oklevelet. Habár nem született e vidéken, Budapesten él, de ősei révén székely származású, évtizedek óta hazajár Dálnokba, és önzetlenül segíti a faluközösséget. 1991-ben német állampolgárként telepedett vissza Magyarországra, már abban az évben Erdélybe látogatott, és lakást vásárolt magának Sepsiszentgyörgyön, ahonnan hetente többször is Dálnokba látogatott, ahol nemcsak távoli rokonait, hanem szegény sorsban élő dálnoki családokat is messzemenően segített – hangzott el a róla szóló laudációban.
A díszpolgáravatás után a jelenlevők a református műemlék templomba vonultak, ahol a sorozat, illetve a kötet szerkesztői – Nagy Balázs néprajzkutató, Tóth Szabolcs Barnabás történész és Zsigmond Győző néprajzkutató, tanszékvezető egyetemi tanár – bemutatták a Székelyföld települései sorozat ötödik kötetét, a kétszáz példányban megjelent Dálnok falumonográfiáját. A falumonográfia társszerzői: Bara Sándor, Csáki Árpád, Cserey Zoltán, Kicsi Sándor, Pethő Ibolya, Kisgyörgy Zoltán, Kisgyörgy Blanka, Polgár Erzsébet, Székely Zsolt, Zsigmond Győző és Zsigmond Júlia. Ötletként felvetődött, hogy jó lenne, ha a sorozat kötetei digitális formátumban a világhálóra is felkerülnének. Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa, a kötet társszerzője a dálnoki gyógyvizekre hívta fel a jelenlevők figyelmét.
A könyvbemutató és a déli harangszó után a dálnokiak és meghívottjaik, élükön a gidófalvi fúvószenekarral, a falu bejáratához felállított, 9,5 méter széles és 6,5 méter magas székely kapuhoz vonultak. A kapun az Erőt, egészséget, áldást, békességet! köszöntő szöveg olvasható. A falukaput egy XVIII. századi dálnoki székely kapu motívumainak felhasználásával a torjai Pethő Sándor fafaragó készítette. Marti Orsolya tanuló Zádori Gábor A mi székely kapunk című versét szavalta el, majd Bartók Ede Ottó polgármester elmondta: a dálnokiak régi álma teljesült. A kaput Kedves Tibor csernátoni római katolikus plébános, beszolgáló lelkész szentelte meg.
A falunap elmaradhatatlan eseménye a főzőverseny volt, melyre idén hét csapat – a helyi önkormányzat, a Darkó Jenő-iskola, az RMDSZ nőszervezete, Már Sándor és családja, a Vad Természet Vadászegyesület, Cser­­szegtomaj csapata és a dálnoki vadásztársaság – nevezett be. A zsűri elnöke Daragus Attila mesterszakács, Torja község polgármestere volt. A csapatok pityókatokányt, csülkös és zalai babgulyást, székelygulyást, muflonpörköltet, báránypaprikást és vaddisznópörköltet készítettek, amelyeket a zsűrizés után a jelenlevők is megkóstolhattak. Az idei főzőverseny fődíját Cserszegtomaj csapatának ítélték oda. Ezután megkoszorúzták a művelődési központ homlokzatán tavaly felavatott Dózsa-emlékplakettet, majd a nagyteremben megtekintették a helyi asszonyok kézimunka-kiállítását.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha nekik jár, nekünk miért nem?
Nemrég, amint arról bőven beszámolt a magyar nyelvű sajtó is, Bodzafordulón gyűlt össze a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma. A tanácskozáson a régió, azaz Székelyföld területén élő román lakosság helyzetét tekintették át. Az ez alkalomból megfogalmazott memorandum aláírói azt követelik a hatalomtól – államelnöki hivataltól, kormánytól, törvényhozástól –, hogy biztosítsa az említett megyékben kisebbségben élő románok számára kultúrájuk és nemzeti identitásuk megőrzését.
Olyan stratégia kidolgozására szólították fel az illetékeseket, amely segíti majd az itt élő román közösségeket, illetve „megállítja a Kovászna és Hargita megyei románok tömeges kivándorlását”. A civil fórum tagjai követelik egy olyan intézmény létrehozását, amely biztosítja a helyiek és a központi hatóságok közötti kommunikációt. Továbbá elnöki és parlamenti tanácsosok kinevezését is javasolják, akiknek az lenne a feladatuk, hogy „folyamatosan ellenőrizzék a kisebbségben élő közösségek helyzetét”.
Dicséretes az említett civil fórum törekvése: a Székelyföldön kisebbségben élő románok sorsával való törődés kikövetelése a hatalomtól. Szerintem már az is viszonylagos előrelépés, a helyzetértékelésben bekövetkezett pozitív elmozdulás, hogy nem magyarok által elűzött románokról beszélnek, mint tették azt korábban, a rossz emlékű 1990-es évek során. Bár a Kovászna és Hargita megyei románok „tömeges kivándorlásáról” beszélni így is enyhén szólva túlzás, hacsak el nem ismerik, hogy korábban bizony „tömeges bevándorlásra” került sor. Mindenesetre a szóban forgó állítás, a tömeges kivándorlás statisztikai és népszámlálási adatok által nem támasztható alá.
A kisebbségben, szórványban élő etnikai közösségek helyzetének folyamatos monitorizálását a magunk részéről csak támogathatjuk. Jut eszembe a klasszikusnak számító kijelentés, miszerint annyi autonómia járhat Csíkszeredának, mint Caracalnak. Nos, ebből kiindulva: ha a kölcsönösség jegyében annyi jogot biztosítanak majd az erdélyi szórvány magyarságnak, mint a székelyföldi románoknak, akkor azzal, azt hiszem, megelégedhetnénk. Ha nekik jár, nekünk miért nem?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tinédzser lett a gyerekből
A 17. jobbágytelki népzene- és néptánctábor
Akkor, amikor egyre inkább elborít a globalizált világ kulturális Bábelje, jó tudni, hogy vannak még olyan lelkes emberek, akik a magyar népzene és néptánc gyökereibe kapaszkodnak, és évente legalább egyszer egy kis szigetet hoznak létre erről Erdély szívében.
A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány azért jött létre, immár közel két évtizede, hogy a diktatúra béklyóiból kiszabadulva erősítse magyar népi identitásunkat, kultúránkat, amely nem tűnt el ugyan, de a hatalom ördögi politikája miatt csak mutatóban, takaréklángon "üzemelt". Néhány fiatal 1989-et megelőzően táncházakban, dacolva a tiltásokkal, kóstolt bele abba, hogy mit jelent máshova tartozni, mint amit akkor kijelöltek nekünk. Aztán jött a kapunyitás. A ki- és beözönlő áramlatok közepette verődött össze az a társaság, amely immár nyíltan – városiként – szervezhetett táncházat, és beindult a jobbágytelki tánctábor. Soha jobb helyen. Ott, ahol a néhai Balla Anti bácsi felvállalta, hogy a kommunista diktatúrával dacolva megőrzi a néptáncba, dalba zárt örökséget. Tizenhét év alatt könyvnyi élmény gyűlt össze a táborból, ahol – valahogy úgy, ahogy hajdanában – a tánc, a dal mezsgyéjén szerelmek szövődtek, életsorsok fordultak meg, emberek jöttek, mentek határon innen, de még az Óperencián is túl, és hűsöltek abból a forrásból, amelyet évente egyszer feltöltöttek a szervezők.
Puskás Attilával, az alapítvány alelnökével megállapítottuk, hogy nem az a nehéz, amikor valaki kitalál egy rendezvényt és először megszervezi, hanem az, amikor azt hosszú távon fenn kell tartani, emberi és anyagi erővel, az ellenvélemények és kritikák áradatával szemben, a segítő szándékúak elgyengülő hátszelével. S hogyan lehet mindezt tenni – a Jobbágytelkén szervezett marosszéki népzene- és néptánctábor esetében – tizenhét évig? Válasza egyszerű: szívből. "Olyan ez, mint a gyerek: szép vagy csúnya, buta vagy okos – nem számít, a tiéd, és ezért ragaszkodsz hozzá" – mondja a táborszervezők egyike. És mindig kell valami apró újdonság, amiért egy kicsit más az egész.
Az előző években a népi kultúrához kötődő tudományos előadások, vetítések voltak, az idén egy kicsit a környék történelmi múltjába tekintettek be a táborlakók. Eljött Novák Ferenc Tata, A magyar tánc évszázadai címmel tartott érdekes előadást, amit a Rendhagyó történelemórán is bemutatott. Dr. Kálmán Attila történész a Teleki család történetét ismertette. Az előadáson jelen voltak a gernyeszegi kastély tulajdonosai, Teleki Kálmán és nővére, Teleki Erzsébet, Kádár Elemér a "botos táncok" múltjába tekintett be az őskortól szinte napjainkig, ismertetve a hajdútáncok szimbolikáját. Az RTV magyar adásának köszönhetően pedig alkalom volt arra is, hogy az 1970-es években Jobbágytelkén készült riportfilmből visszaköszönjön Balla Anti bácsi vagy dr. Sólyom Péter, a megye elismert mezőgazdásza, állattenyésztője.
A helyi, jobbágytelki táncok mellett a táborlakók az idén is mezőkölpényi, zselyki, gernyeszegi táncokkal ismerkedhettek meg, amelyeket a haladóknak Fazakas János és Emese, László Csaba, László Zsolt és László Ildikó, az "ínyenceknek" Kádár Elemér és Molnár Rozália, a gyerekeknek Balázs Bécsi Csaba és Fekete Orsolya oktattak. A zenét is "igazi" prímások húzták reggeltől napestig: a marospéterlaki Szapora banda tagjai, Csiszár Aladár, Lunka Albert, Ötvös János, de besegítettek a Maros Művészegyüttes zenészei és az Öves együttes tagjai is, s fellépett az Üver és a Magos zenekar is. A zeneoktatás sem maradt el, ennek a szakirányítója Sinkó Ádám, szintén a péterlaki zenekar tagja volt. A gyönyörű szép népdalokat Kásler Magdától lehetett megtanulni, aki immár több esztendeje jelen van oktatóként a táborban. A gyerekekkel mindennap játszóházban foglalkoztak, és volt kézműves-tevékenység is, ezt Szakács Mikes Júlia vezette. A fiúk a hagyományos magyar íjazást is kipróbálták, ezt a foglalkozást a Reflex Íjászklub tagja (Szakács Mikes István György) vezette.
Az idén is fotókiállítás egészítette ki a kínálatot, ezúttal Fekete Kristóf (Chris Black) Amerikában élő fotós – aki immár több esztendeje rendszeresen visszatérő vendége a tánctábornak – az előző esztendők krónikáját mutatta be a nosztalgiázók örömére. Most is hagyományőrző tánccsoportok mutatták be műsoraikat a kultúrház színpadán, amelynek deszkái néha óceánjáró hajó padlójaként vették át a ritmust. Mert sajnos azt is tapasztaljuk, hogy az idegenforgalmi vonzerővel is bíró rendezvény nem igazán mozgatja meg a helyi hatóságokat. A fő helyszín, a kultúrotthon évek óta egyre rosszabb állapotban van. Pedig 2016-ban nagykorú lesz a rendezvény. Megérdemelne a helyi önkormányzattól egy szép születésnapi ajándékot – mondják a főszervezők.
Mielőtt elbúcsúznék a szervezőktől, a jövő évi programokról is szót ejtenek. Bár ez még nem jubileumi, hiszen van még a kerek, 20. rendezvényig, valami különlegeset szeretnének a főszervezők. Akik, bár városi srácok, a "civil életben" sem állnak távol a népi kultúrától. Az egyesület elnöke Ferencz Zsolt, aki bőrdíszművesként alkalmazza az évezredes motívumokat, Czerán Csaba pedig az Öves együttes vezetőjeként a moldvai csángó zenét tolmácsolja együttesbeli társaival. Ígérik – ameddig tudják, tovább "nevelik" a közös gyereket: a marosszéki népzene- és néptánctábort.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

II. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor
Magyar örökség
Erdővidék Múzeumában, Baróton Magyar örökség címmel másodízben szervezték meg az Erdővidéki Honismereti Szabadegyetemet és tábort. A Székely–Szórvány partnerség során született közvetlen kapcsolatoknak köszönhetően a dévai Renaissance együttes tagjai is részesei lehettek a rendezvénynek. A négy napot felölelő, változatos programot kínáló rendezvényt a két fő szervező, dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László, az erdővidéki Múzeum igazgatója nyitotta meg. Utóbbi elmondta: a rendezvénnyel új színfoltot kívántak bevinni az erdélyi szabadegyetemek és táborok életébe. – Vannak a nagy rendezvények, mint Tusványos meg az EMI-tábor, de úgy gondoltuk, hogy más jellegű találkozásnak is helye van itt, Székelyföldön. Jó barátságba kerülve néhány nagy tudományú történésszel, néprajzkutatóval, biztattuk egymást, hogy rendezzünk egy fórumot, tudományt népszerűsítő jelleggel, ahol kutatásai eredményeiket ismertethetnék erdővidékiekkel és távolabbról érkezőkkel. Itt nem kizárólag a „dogmatikus” elméletek bemutatására figyelünk, hanem alkalmat kívánunk biztosítani a hivatalos magyar történetírás által háttérbe szorított, ám jelentős méretű és mélységű tudományos kutatásokra épülő magyarságtörténeti elméletek bemutatására is – fogalmazott Demeter László múzeumigazgató, aki helytörténeti jellegű kiállítással indította a rendezvényt. – Kevesen tudják, hogy Erdővidék olyan szellemóriásokat adott a magyarságnak, mint Apáczai Csere János, Benedek Elek, Kriza János és sorolhatnám, hiszen közel száz olyan személyiség látott napvilágot e vidéken, akik jelentős mértékben alakították a magyar kultúrát és történelmet – mondta a rendezvény házigazdája, a Híres erdővidékiek címen megnyitott kiállításra utalva.
A továbbiakban a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkező előadók osztották meg az érdeklődőkkel a magyarságtörténeti kutatásaik eredményét történelmi, nyelvi, néprajzi, zenei síkon.
Dr. Darkó Jenő budakeszi történész, Jordanes 6. századi gót történetíró két fennmaradt munkájára alapozva a szkíta hun–magyar gyökerekről szólt, szokatlan megvilágításba helyezve a dákok történetét is. A székelyeket említő 6–12. századi bizánci forrásokról Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, kutató beszélt.
Nagy érdeklődésre tartott számot dr. Benkő Mihály történész, keletkutató előadása is a kipcsak-magyarokról. – Dr. Benkő Mihály közel húsz alkalommal járt Kazahsztán, Üzbegisztán földjén, ahol rátalált a kipcsak-magyarokra, akikről Julianus-barát annak idején említést tesz, de akikről az a hír járta, hogy a tatárjárások során kipusztultak. Közben kiderült, hogy több tízezres kipcsak-magyar közösség él mai napig e területeken. Nyelvük már jelentős mértékben átalakult, illetve háttérbe szorult, de díszítőmotívumaik, mondaviláguk nagymértékben alátámasztja a közös gyökerekről szóló elméletet. Körükben ma is él a monda miszerint hajdanán két testvér üldözött egy csodálatos szarvast Nyugat felé. Az egyik továbbjött, a másik visszatért. A továbbjövők lennénk mi, a visszatérők a kipcsak-magyarok – mesélte a dr. Benkő Mihály által is fellelt mondát Demeter László.
A szkíta–hun gyökereket, rokonságot támasztotta alá dr. Czeglédi Katalin nyelvész–szlavista turkológus is, akiTársadalmi címnevek a földrajzi nevek tükrében címmel tartott előadást, megkérdőjelezve a 18–19. században felépített nyelvcsalád-rendszer helytállóságát. E rendszer ugyanis a magyar, illetve szkíta–hun nyelveket három különböző (uráli, altáji és indoeurópai) nyelvcsaládba tagolja. A témához szorosan kapcsolódott dr. Obrusánszly Borbála történész, néprajzkutató, orientalista előadása Attila államáról.
A középkori Magyarország határán kiépült tatár államról dr. Alexandar Uzelac, belgrádi történész értekezett, Tóth Zoltán Henrik őstörténész pedig a Kárpát-medencében fellelt honfoglalás kori határsáncok jelentőségéről beszélt.
A magyarság keleti gyökerei kerültek előtérbe dr. Tallós Emilnek a Szent Koronáról tartott értekezése során, illetve Papp Endre kutató előadásában is. Utóbbi távol keleti készítésű mongol és kínai citerákat mutatott be, párhuzamot vonva a magyar és keleti népzenei kultúra között.
Első hallásra ugyan az alaptémától eltérőnek ígérkezett dr. Kovács J. Attila Budapesten oktató, erdélyi származású biológus előadása az özönnövények székelyföldi terjedéséről, de kiderült környezetünkben éppúgy vigyázni kell az őshonos növényekre, mint nyelvünkre, történelmi forrásanyagaink tisztaságára. Hiszen a kertészeti divathullámokkal, illetve a globalizálódó világgal betörő növényfajok némelyike valósággal elözönli térségünket: kertjeinket, legelőinket, szántóinkat. Ezért fontos odafigyelni a hagyományos gazdálkodásra és arra, hogy földjeink ne maradjanak parlagon, hiszen így könnyen válhatnak a káros özönnövények táptalajává.
A rendezvénynek külön színfoltja volt dr. Thiele Ádám budapesti egyetemi adjunktus és kovács előadása a honfoglaló magyarok vaskultúrájáról, nevezetesen a damaszkolt pengékről. A jobb szemléltetés végett a fiatal előadó egy honfoglalás kori kohó másolatát is megépítette a múzeum udvarán és a közeli Katicabányából hozott ércből ki is alakított egy jókora bucavas kockát. A szabadegyetem résztvevői szívesen segédkeztek a fújtatásban. Amúgy a szervezők sokféle kézműves tevékenységbe is bevonták az érdeklődőket. Tordai Iluska bibarcfalvi népművész, Hoffmann Edit baróti muzeológus és Egyed Edit tanítónő vezetésével agyagozásra és nemezelésre is kínálkozott alkalom, amit felnőttek és gyerekek egyaránt kihasználtak. Utóbbiak lelkesen kapcsolódtak be a kőleves főzésbe is, ami szinte akkora sikernek örvendett, mint Bágyok Károlynak a Szabadtűzi Lovagrend főkancellárjának és lovagjainak főztje: a borjúhúsból készült savanyú vetrece.
A muzsika, tánc sem maradhatott el. Ségercz Ferenc sepsiszentgyörgyi népzenész és hangszerkészítő a rendezvény egyik főszereplőjeként vezette be az érdeklődőket a népzene világába, a dévai Renaissance együttes pedig 17. századi táncelőadással szórakoztatta a közönséget.
Tekintettel a szabadegyetem témájára, a rendezvény minden napján alkalom kínálkozott a rovásírás gyakorlására. Rumi Tamás, a budapesti Rovás Alapítvány képviseletében szívesen osztotta meg tudását a különböző korosztálybeli érdeklődőkkel.
Az estéket néprajzi témájú dokumentumfilmek vetítése, táncház és tábortűz zárta.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Hazát kaptak, népsorsot vállaltak
– interjú dr. Száva Tibor Sándorral –
Valóban így volt és ma is így van. Az üldözött, ma is üldözés alatt álló s élő örmények a magyar nép sorsát vállalták rezzenéstelenül, panasz nélkül. A Fogolyánok, Gajzágók, Szávák, Patrubányok s annyi más család, nemzetség magyarrá, székelymagyarrá vált, jó részük ma is őrzi katolikus vallását. Ismeretlen viszonyulásokat és ismeretlen megaláztatásokat ismerhetünk meg dr. Száva Tibor Sándor) könyveiből. De az is igaz, hogy sokkal könnyebb volt a török, Habsburg elnyomatásban magyar–örményként élni, mint a románokéban. Beszélgetésünket közöljük, hogy örök tanulságul szolgálna s figyelmeztetőként.
– Ismerhetünk olyan írót, néprajzost, orvost, akinek második hivatása volt az írás. Hiszen a hivatást nem lehet egy-egy diplomához kötni. Hogyan kezdte a „mellékállást”?
– Kisgyerekként a könyv szerelmese voltam, és mindent elolvastam, ami a kezembe került. Azonban a tényleges írásra egyetemista koromban került sor, amikor az anyagi gondok miatt kényszerültem beszállni.
– Tudom: Brassóban a Brassói Lapok elődjéhez, az Új Idők egyik rovatához, amelynek témája a „magyar műszaki nyelv” megtartása volt.
– Az egyetemi ösztöndíj mellett semmilyen jövedelmem nem volt, de özvegy édesanyám is csak 40 lejt kapott a kollektívtől. Így hát ő is rászorult a támogatásra. Így kezdtem írogatni az újságnak, ahonnan kapogattam 80 vagy 100 lejt a beadott írásokért. Az egyetemistákat ilyen tekintetben Madaras Lázár támogatta igen önzetlenül. A későbbiekben valóban a foglalkozásom és a műszaki írásaim mellett a családkutatási írások töltötték ki életem egy jó részét. Már gyermekként sokat olvastam, aztán egyre többet hallottam az apai ághoz kötődő örményekről, de róluk, főként a székelyföldi örményekről könyvekből keveset lehetett megtudni. Közben a gondviselés akaratából nálam egyre gyűltek és gyűltek a székelyföldi magyar-örményekre vonatkozó értékes dokumentumok, és rájöttem, hogy ezek írásos közlés nélkül elvesznének a népközösség számára. Lelkiismereti kérdésnek tartottam kiadásukat. Sajnos, a szocializmus éveiben Erdélyben erre nem is lehetett gondolni, így csak 1995-ben sikerült kiadnom az első ilyen tárgyú könyvemet. A későbbi köteteim forrásanyagát sok éven keresztül gyűjtöttem szerencsével és nagy kitartással, miután már hazalátogathattam Bécsből. Könyveim dokumentáltságát a semmiből kellett előbányászni, mert például Csíkszépvíz esetében sosem készült hivatalos összeírás vagy demográfiai felmérés a családokról. Itt a vezérlő elv az volt, hogy hagyjunk valami értelmes dolgot az utánunk következő nemzedékre, és eltűnésünk után ne mondhassák, hogy na, ez is hiába élt.
Feltáratlan múlt
– Igaz, a Romániához odaloccsantott magyar területeken még az is politika, ha egy magyar gyerek megszületik. És itt az örmény–magyarok, a székellyé vált örmények is osztoznak a sorsunkban!
– A Kárpát-medencei magyarság felszámolása csak idő kérdése, hiszen a gyerekszületések olyan arányban csökkennek, hogy ennek hatása eltűnésünkhöz vezethet. Ennek kiinduló pontja az a politika, amely a határon túli magyarságot érinti. A székelységet megalázó módon kisebbségként tüntetik fel még a jelenlegi erdélyi magyar pártok is, de mások is, ahelyett, hogy az őshonos nép megnevezést használnák, mert ezzel már egész másként lehetne érvelni a nemzetközi fórumokon. A székelység őshonos nép a Kárpát-medencében, és ha ez így van, akkor az ENSZ alapokmánya szerint joga van az önrendelkezéshez és a saját nyelvhasználathoz. Jelenleg csak erre a mindenki által elfogadott két alapokmányra lehet hivatkozni (sajnos erre a legkevesebbet hivatkoznak az elhivatottak, pedig jogilag az egyetlen járható út lenne), amely a megmaradást és a jövőt jelentené az erdélyi s benne a székelyföldi családok számára.
– Örménységi kutatásaiban milyen területeken találkozott eddig ismeretlen adatokkal, irányulásokkal?
– A családnevünket tekintve magyarörmény családban születtem, de ebből 350 év távlatából csak a származástudat maradt meg. Én székelynek tartom magam, hiszen a négy nagyszülő közül csak egy volt örmény származású. Édesanyám családja, a csíkdánfalvi Albert család 1638-ban I. Rákóczi Györgytől nyert felvételt a székely lófők rendjébe. Az erre vonatkozó dokumentumot maga Rákóczi és Márkosfalvi Márton szertartásmester látta el kézjegyével. Balázs Teréz apai nagyanyám szintén „primor“ székely családból származott. Amíg gyermek voltam, egyáltalán nem tudtam az örmény felmenőkről, ez a kérdés csak 1959-től, apai nagyapám halála, de mélyebben főleg az apám halála után, az 1960-as évek közepétől kezdett foglalkoztatni. Bizonyos korok történelmének tisztánlátására idő kellett, hogy kialakulhasson egy szilárd kép a jó irányú meggyőződés felé. A mindenkori hivatalos történelmi szemlélet és irodalom felületesen nyújt ismereteket az avatatlan szemlélőnek. Elfelejtett erdélyi nagy történészek munkái ritkán kerülnek nyilvánosságra, munkásságuk homályban marad a mai fiatalság számára. Csak példának említem a szépvízi Balás Bélát, akiről szülőfalujában nem is hallottak, pedig kiemelkedő munkássága volt a két világháború között. Nem ismeretes pl. a Cziráky-féle összeírás sem, amely 1821-ben jelent meg, pedig ez olyan ismereteket adott Erdélyről, amelyeknek napjainkban is figyelemreméltó helyet kellene adni. A gyergyói és a szépvízi örmény családok kutatását nem lehet elvonatkoztatva, külön vizsgálni. Sőt, a kutatások sajátos részterületén a diaszpóra-kutatásban mind az erdélyi, mind a galíciai örmény diaszpórák is, mint katolikus vallásra áttért újkori örmény diszpórák, lényegében azonos kutatási egységet alkotnak. Ehhez hasonlóan ugyanígy nem lehetne az erdélyi örmények történetét se elkülönítve vizsgálni pl. a galíciai örmények hagyatékától, vagy a Moldvában maradt hagyatéktól sem.
Az eltüntetett temető
– A brassó–bolonyai könyve ismét mérnöki pontosságú, nemzetiségi és egyben népességüldözési és bűnözési könyv, szintén Romániában.
– Néprajzi, népességrajzi is. Ez több mint tisztelet egy szintén üldözött népesség, istenhit el-kiirtásáról. 1995-ben jelent meg nyomtatásban az első könyvem, és most, 2015-ben a nyolcadik, amelynek címe Az eltüntetett brassó–bolonyai evangélikus temető. Az internetes oldalakat böngészve sok brassói vonatkozású egyháztörténeti írás van közölve, viszont egyetlen sort sem találtam a Brassó központjában 1987-ben megsemmisített magyar evangélikus temetőről. Pedig ez a kommunizmus egyik legnagyobb bűne volt egy magyar egyházi közösség ellen, és nem is magyarázható ez a szörnyű tett, mert a mai napig nem építettek semmit az eltüntetett temető helyébe. És akkor feltevődik a kérdés: miért is kellett eltüntetni ezt a régi pantheon temetőt? Csak! Csak úgy. Mert most magyarok nyugszanak itt a föld alatt ismeretlenül, meggyalázva holtukban is. Ezért tartottam fontosnak megírni az elhunytak neveit, hogy az utókor neveiken keresztül méltón emlékezhessen rájuk! A könyv felhozta 100 év elhunytainak neveit, mikor és hol születtek, foglalkozásaikat, Brassó régi utcaneveit, mikor és milyen betegségben haltak el. Közvetlenül is érintett vagyok itt, hiszen a feleségem édesanyja és nagyszülei is itt nyugszanak jeltelenül, valahol.
– Hogyan látta és látja az örménység sorsát, jövőjét ma?
– Az Erdélybe betelepült örmények mai utódai már nem örmények, és ez minden kulturális, szellemi és nyelvi argumentummal alátámasztható. Ami megmaradt, azt úgy hívják, hogy származástudat, de ezen kívül semmiről sem lehet beszélni. Az idegen területen töltött 700 év, amely embert próbáló önfenntartó küzdelmekkel járt, az anyanyelv feladásával is párosult. Erre lehet mondani: népek sorsa! A jövőt illetőleg valósnak kell elfogadnunk azt a visszafordíthatatlan folyamatot is, amely szerint az erdélyi magyarörmények a kunok, besenyők és jászok sorsára jutottak az élő közösségi hagyományok feladásával. Ami pedig utána bekövetkezett, azt úgy nevezik, hogy teljes asszimiláció.
– És a magyarságét ugyanitt?
– Az erdélyi magyarság jövőjére vonatkozólag lényeges megállapítás lenne, hogy csatolt területeken élő etnikai népcsoportoknak területi önrendelkezést és nyelvhasználatot kell biztosítani. Ez igazságosabban oldaná meg a sokat emlegetett autonómia fontos kérdéseit. Mit jelent a székelységnek a jövő a Kárpát-medencében, s benne a székelyföldi családoknak? Pillanatnyilag a legnagyobb kihívás a megmaradás, és ebben nagy szerepet játszik az a tény, hogy az elkövetkező évek népességi adatai hogyan alakulnak. Ha ez igen nagy negatív elmozdulás lesz, akkor a jövő egészen másképp alakul. A számszerű fogyatkozás következményeit előrevetíteni igen tragikus dolog lenne egy nép számára!
Czegő Zoltán
Száva Tibor Sándor /sz. Csíkszereda, 1944. jún. 14./ ma Bécsben élő gépészmérnök, műszaki szakíró, helytörténész, az MTA köztestületi tagja. Könyvei:
A csíkszépvízi Száva család - erdélyi családtörténet (Győr, 1995; új, bővített kiadása Csíkszereda, 2000); Szépvízi magyarörmények nyomában (Győr, 2003); Magyarörmények az első világháborúban (Budaörs, 2004); Erdélyi magyarörmények az első világháborúban (Csíkszereda, Alutus, 2005); Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában (Csíkszereda, Alutus, 2008), Székelyföldi magyarörmény családok /Csíkszereda, 2012/,
Biblioteca Barcensis - Az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temető
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ráduly Tusványoson: csak magunkra számíthatunk
Csíkiakként már nem biztos, hogy otthon vagyunk Csíkszeredában – jelentette ki a város becsületből lemondott polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán szerdán Tusványoson, az integrált városfejlesztési stratégiákat körüljáró fórumon.
A volt városvezető csípős kritikái nem kímélték sem a központi hatalmat, sem Hargita megye vezetőjét, a Lőrincz Csaba-sátor zsúfolásig meg is telt a felszólalására.
Turizmusra épülő stratégia
Az előadás témájával kapcsolatban először Albert Tibor, Tusnádfürdő jutott szóhoz: mint fogalmazott, az integrált városfejlesztési stratégia – amelynek megléte követelmény az európai uniós pénzek pályázatokon keresztüli lehívásához – egy kistelepülés esetében is „a nagyobbakéval azonos fontossággal bír”. A fürdővárosnak a turizmus a fő gazdasági tevékenysége, így szerinte a stratégiát is erre kell beállítani.
„Munka- és tudásalapú közösséget kell kialakítani. A fiataljainknak a helyi igényeknek megfelelő szakmát kell választaniuk, ha itthon akarnak maradni. Hiába tanulnak harmincan jogásznak, ha csak egy-kettőre van szükség” – húzta alá Albert Tibor. Borboly Csabához, Hargita Megye Tanácsa elnökéhez fordulva azt mondta, „most már ideje, hogy a magyar politikusok jobban lobbizzanak Bukarestben Székelyföld és Csík fejlődése érdekében”. A gazdaságot, civil szférát, városfejlesztési terveket, kultúrát összehangoló integrált stratégia egyik – polgármester szerinti – nagy negatívuma is szóba került: a felnőtt romaképzés. „Kimondom: ez ablakon kidobott pénz. Nem a roma felnőtteket kell képezni, hanem a gyermekeket, hogy idővel meglegyen az átalakulás” – hangsúlyozta.
Társadalmi párbeszéd polgármester nélkül
Jakab Attila székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő meglehetősen kritikusan állt a témához. „Mindenkinek van stratégiája, de ezeket bedobják a fiókba, kevesen használják” – osztotta meg. A képviselő úgy látja, nem a fontossági sorrendet szem előtt tartva történnek „fejlesztések” az egyes településeken, hanem az számít, hogy mire lehet uniós pénzt lehívni. Szerinte így történhet meg, hogy van olyan udvarhelyszéki község, ahol híre-hamva sincs a turizmusnak, mégis felhúztak egy új, kihasználatlanul álló turisztikai információs központot, vagy máshol pályázati pénzből úgy építtettek sporttermet, hogy utána évekig nem vezettette be a községvezetés a vizet. Hozzátette, számos helyen épül uniós pénzből szennyvízhálózat, fektetődnek le a vezetékek – ezek azonban nem csatlakoznak semmire, nincsenek bekötve, „tulajdonképpen se elejük, se végük”, az embereknek semmi hasznuk belőle. Eközben például – egészítette ki – az integrált fejlesztéshez elengedhetetlen, Hargita megye egyik legfőbb turisztikai célpontjának számító, Szent Anna-tó irányába vezető, katasztrofális állapotban lévő megyei úton évek óta nem történt semmilyen javítás.
Az integrált városfejlesztési stratégiák „használhatóságáról” Jakab elmondta, ezek rengeteg községben úgynevezett „copypaste”, betűről betűre lemásolt, csak a település megnevezésében eltérő szövegek. A közönséggel az önkormányzati képviselő ismertette, Székelyudvarhelyen készülőben van egy stratégia, amely társadalmi párbeszéddel, a prioritások feltérképezésével kezdődik – ezeken viszont a polgármester nem vesz részt.
Térségfejlesztésre van szükség
„Nálunk integrált városfejlesztésről nehéz beszélgetni, hiszen itt minden mindennel összefüggésben van. Integrált székelyföldi fejlesztésekben kell gondolkodni” – fejtette ki véleményét Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. „Székelyföld a periférián van, és azt is láthattuk az elmúlt 25 évben, hogy sem Bukarestből, sem Budapestről nem lehetett ezt a térséget fejleszteni. Az látszik egy-egy megoldásnál, hogy a helyi összefogás az, ami működhet” – egészítette ki. Szerinte egy sikerrel működő régió megoldásainak átvétele nem biztos, hogy jó ötlet, mivel „az adott helyhez adott szabályrendszerre van szükség”. A megyei önkormányzat elnöke a románokkal való párbeszéd fontosságát is említette. „Többször elmondtam az elmúlt években, hogy a románsággal való párbeszéd hiányában nem tudunk menni előre. Együtt kell valahogy jövőképet kitaláljunk, amit a sajátjuknak is tudnak érezni” – emelte ki Borboly.
Ráduly: stratégia csak azért van, mert kell
A volt csíkszeredai elöljáró felszólalásában azonnal ellentmondott a mellette ülő Borboly Csabának, mivel szerinte „ezek a szavak, mint Bukarest, Budapest, meg össze kell fogni, jól hangzanak, csakhogy Bukarest nemhogy nem oldja meg a gondjainkat, hanem teljes mellszélességgel Székelyföld ellen dolgozik”. A 2007–2013-as uniós költségvetési ciklusban integrált városfejlesztésre lehívható uniós pénzekkel kapcsolatban elmondta, míg Hargita és Kovászna megyét „kikerülték”, „alanyi jogon” Brassó, Marosvásárhely és Nagyszeben is jelentős eurótízmilliókat kapott, „amit arra költhettek, amire akartak”. A közép-romániai fejlesztési régió további több száz városának összesen mindössze 40 millió jutott, ezért kellett versenyezni, és ebből sikerült Csíkszeredának „egy jó és jól megírt pályázattal nagyobb összeget megszereznie”. Szerinte a jelenlegi védelmi miniszter „nagyon sokat próbált tenni azért, hogy Csíkszereda pályázatát kibuktassa”, de ez végül nem sikerült neki. Ezen a vonalon továbbhaladva Ráduly kifakadt, hogy „Afganisztánban, Irakban sincs annyi rendőr, katona, mint Székelyföldön”. A fejlesztési stratégiáról úgy vélekedik, „az csak azért van, mert kell”.
„Külcsín tekintetében sok minden változott Csíkszeredában, van sportarénánk, uszodánk, de mi csíkiak otthon vagyunk-e benne?” – tette fel a kérdést. „Az volt a legfontosabb feladatunk, hogy a városnak a székely-magyar jellegét tudjuk hangsúlyosabban megjeleníteni, mint korábban. Ez az ellenségeink miatt kezd leépülni. Téved, aki azt gondolja, hogy a románokkal karöltve kell fejlődjünk. Saját magunkra kell támaszkodnunk” – közölte. Kitért arra, hogy Hargita megyében „tehetetlenül végig kell nézzük”, hogy 161 tanügyest leépítenek. „Merénylet zajlik, központilag nélkülünk döntenek, nem tudunk beleszólni” – mondta.
Az integrált városfejlesztési stratégiára térve elismerte, hogy „Csíkszereda önmagában semmit sem ér, csak a térséggel közösen fejlődhet” – ezért hozták létre a regionális vízszolgáltatót és indították el a térségi szemétszolgáltatást is.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Székely kapu Nagybacon főterén
Elkészült a napokban az újratervezett nagybaconi főtér újabb éke, a Német utca sarkán felállított székely kapu. Bardocz István faragásának minden része hagyományainkról és történelmünkről szól, egyaránt üzenet a jelennek és a jövőnek.
A nagybaconi közbirtokosság által felajánlott tölgyfából készült, lábtól lábig öt méter széles, a belvilágáig 4,50 méter, a kupájáig pedig 5,70 magas kapu sapkafájába a Szózat első sorát, Hazádnak rendületlenül feliratot vésték, a bal kaputükröt a székely, a jobb oldalit pedig Erdély címere ékesíti. A kapulábakra az ég és föld közötti kapcsolat jelképeként négy életfa került, a galambdúcot pedig nem zsindelyes, hanem baconi hegyes cseréppel fedték. Ez a megoldás nem mindenkinek nyerte el a tetszését, de a helybeli faragó azt mondja, a cserépvetésnek olyan nagy a hagyománya, az ott készült darabok annyira tájjellegűek, hogy felhasználásukat kötelezőnek érezte.
A kompozíció még nem teljes: része lesz a magyarság egyik legrégebbi jelképét, a kettős keresztet mintázó és a Szózat második sorának szavaival díszített, 4,50 méter magas alkotás is. A Bardocz István és barátai által a községnek adományozott műtárgyat még a községnapok előtt, jövő szombaton felavatják. A két művet azért avatják külön, mert augusztus elsején Baróton szerveznek honvédtalálkozót, amelyre olyan, anyaországból érkezőket várnak, akiket szeretnének ezen az eseményen is vendégként látni.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos – Megkezdődött a koncertprogram
A sajátos világzenét játszó Ferenczi György és a Rackajam, illetve a népzenész Szalonna és Bandája közös fellépésével megkezdődött kedd este a 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyhetes programsorozata az erdélyi Tusnádfürdőn.
A Tusványosként emlegetett szabadegyetem közéleti programja valójában szerdán veszi kezdetét, de a hagyományoknak megfelelően már a hivatalos megnyitó előestéjén több száz résztvevő érkezett a tusnádfürdői kempingbe a “nulladik napi” koncertre.
A szervezők célja, hogy megőrizzék az egyensúlyt Tusványos szórakoztató és szabadegyetemi jellege között. Erre a utal az idei rendezvény mottója is: Tusványos – Nem csak fesztivál. A délután érkezőknek a korábbiaktól eltérően már nem ingyenes a belépés, ám ennek fejében a táborozók közlekedését idén mindenütt frissen aszfaltozott utak, rendezett járdák könnyítik. A húsz partnerintézmény közül elsőként a közmédia sátrában kezdődtek meg a programok: kedden megrendezték az első filmvetítéseket és közönségtalálkozókat.
Elsőként Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli különmegbízottjának Időutazás a Donyec-medencébe című dokumentumfilmje került a közönség elé: az alkotás azokat a – most konfliktusövezetté vált – helyszíneket mutatja be, ahol a második világháború után kényszermunkára hurcolt magyar és német civilek százai haltak meg. Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, a Tusványos politikai programjainak koordinátora elmondta az M1-nek: a szabadegyetem számára megkerülhetetlen téma a romániai korrupcióellenes kampány, a migráció és magyar-cigány együttélés ügye. A 2015-ös év forró témái mellől a hagyományos műhelybeszélgetések sem maradnak el az autonómiáról, az uniós és gazdasági kérdésekről, a nemzetpolitikai fejleményekről. Az előadók között számos külföldi szakértő, magyarországi és erdélyi politikus lesz, Tusnádfürdőre várják a Kárpát-medencei magyar pártok vezetőit.
erdon.ro

Balog Zoltán: megoldódik a magyar mesterképzésre jelentkező erdélyi diákok felvétele
Idén is megoldódik a magyarországi mesterképzésre jelentkezők problémája - mondta Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások minisztere a 26. Tusványos első napján, egy felsőoktatásról szóló beszélgetés keretében. A tavalyi esethez hasonlóan, az idén mesterképzésre jelentkező romániai hallgatók - mint a Transindexen közölt nyílt levélből is kiderül - újra azzal szembesültek, hogy a felvi.hu rendszerbe feltöltött jelentkezésüket lenullázták amiatt, hogy nem rendelkeznek oklevéllel, csak azt igazoló dokumentummal. A romániai rendszerben azonban az a gyakorlat alakult ki, hogy csak egy év után bocsátják ki az okleveleket, addig egy igazolással lehet bizonyítani a fokozat megszerzését.
Az újságírói kérdésre válaszoló magyarországi miniszter elmondta, a kérdés célzottja igazából a román fél, hiszen az anomália a román oldalon jelentkezik, mert ők késnek a diplomák kinyomtatásával. Mint mondta, mintegy 50 diákot érint a probléma, amelyet hamarosan meg fognak oldani. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja kiegészítette: nem egy magyar-magyar ügyről van szó, nemcsak Magyarországon szembesül a romániai felsőoktatásban alapképzést elvégzett diák azzal, hogy emiatt nem tud a mesteri képzésre jelentkezni. Mint mondta, az alapképzés elvégzését igazoló tavalyi papír helyett saját hallgatóiknak csak nemrég adhatták át a diplomát. (tudósítónktól)
Transindex.ro

Készülődés és várakozás (Kelemen Hunor Háromszéken)
Az RMDSZ háromszéki polgármestereivel egyeztetett egyebek mellett Kelemen Hunor, a szövetség elnöke tegnap Sepsiszentgyörgyön. A politikus a sajtó érdeklődésére pár aktuálpolitikai kérdésre is válaszolt. A legjelentősebb és egyben a legsürgősebben orvosolandó gond, amelyet a polgármesterek jeleztek, a finanszírozásra vonatkozik. Kelemen Hunor szerint elsősorban azon települések elöljárói léptek fel sürgetően, amelyek esetében a költségvetési törvény nem biztosította a hivatalok működéséhez és a beruházásokhoz szükséges kiegészítő támogatást. Mint ismeretes, a jövedelemadóból és a hozzáadott értékadóból a helyi költségvetésekbe visszaosztott összegek idén más rendszer szerint kerültek elosztásra. Ennek következményeként több nagy község jóval kevesebb pénzt kapott, mint az előző években. Az RMDSZ elnöke szerint mind Hargita, mind Kovászna megyében, de máshol az országban is több hivatal abban a helyzetben van, hogy már akár augusztusban, de legkésőbb szeptemberben lehúzhatják a rolót, mivel még az alkalmazottjaik bérét sem tudják biztosítani, ezért a polgármesterek jelentős része számára a legégetőbb kérdés, hogy a jövő héten esedékes állami büdzsé kiegészítésekor a hiányzó összeget megkapják-e. Kelemen elmondta: értesülései szerint a pénzügyminiszter már jelezte, hogy külön összeget különítettek el erre a célra a költségvetés-kiegészítésnél. Ami a találkozón még elhangzottakat illeti, Kelemen kifejtette: tekintve, hogy az új választási törvényt kihirdette az államfő, így már világos, milyen keretek között kerül majd sor jövő tavasszal a választásokra. Ennek megfelelően elkezdték a felkészülést, az RMDSZ célja megőrizni a most birtokolt polgármesteri helyeket, önkormányzati mandátumokat. A nyári időszakban a szövetség helyi szervezetei elvégzik a szükséges elemzést saját hatáskörben, kire számíthatnak a jelenlegi elöljárókból, melyek a fő problémák, illetve kidolgozzák, hogy milyen módszertan szerint zajlik majd a jelöltállítás. Ez a folyamat őszig lezárul. Ami a más alakulatokkal való együttműködést illeti, Kelemen kifejtette: a Magyar Polgári Párttal létezik egy tavaly aláírt országos szintű megállapodás, melyet meg szándékoznak hosszabbítani, erről már egyeztettek is Biró Zsolttal. A cél mindenekelőtt az, hogy a 2012-es eredményeknél rosszabb ne legyen, és már most elmondható az is, hogy nem egységes recept szerint készülnek a megmérettetésre. Lesznek helyek, ahol harc lesz a mandátumokért, máshol pedig a két alakulat együtt indul. Hogy ez településenként hogy alakul majd, arról azután lehet beszélni, hogy mindkét alakulat elvégezte a maga elemzését a lehetőségeikről, a településenkénti állapotokról. Az elnökség minél több helyen a közös fellépést sürgeti. Az Erdélyi Magyar Néppárttal viszont Kelemen Hunor kizárta az együttműködés lehetőségét, tiszteletben tartják a párt elnökségének döntését, mely szerint mindenkitől függetlenül indulnak a választáson. Újságírói kérdésre válaszolva az elnök a MPP által a székelyföldi autonómiastatútum kapcsán megszabott szeptemberi véglegesítési határidőről, illetve a tervezetnek a parlamenti ülésszak elején történő benyújtásáról csak annyit mondott, hogy talán elkészülnek a végleges változattal, és az akár benyújtható is lesz. Kelemen Hunor szerint egyelőre a kérdés nyitott, a nyár folyamán még egyeztetnek a polgári alakulattal. „A tervezet sorsa nem egy dátumtól függ, inkább kontextuális kérdések érvényesek itt: ki fogja megszavazni a törvényhozásban” – magyarázta. Végül Kelemen szintén kérdésre válaszolva kifejtette: a kormánykoalíció szintjén, pontosabban a Szociáldemokrata Párt berkeiben zajló helyzetről nem tud érdemben véleményt formálni, tekintve, hogy az RMDSZ ellenzékben van.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Destabilizáció?
A romániai egyetemek, így például a MOGYE is, olyan mértékű autonómiával rendelkezik(nek), amely szerint megtagadhatja(ák) a törvények betartását. Ezzel szemben a romániai iskolák a teljes "bénaságra" ítéltetve arról sem dönthetnek, hogy az alkotmány és az érvényes törvények előírásai értelmében, továbbá az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) 2014. évi 415-ös határozatának eleget téve kétnyelvű feliratokkal lássák el az tanintézmények belső tereit, pontosabban az "osztályokat, laboratóriumokat, irodákat és más helyiségeket".
Ezzel kapcsolatos az utóbbi napokban kirobbant botrány is, amelynek során a Civil Elkötelezettség Mozgalom aktivistái a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza általános iskola vezetőségével egyetértésben eljártak. A tanintézmény papírlapokra nyomtatott kétnyelvű feliratai helyett az e célra szervezett gyűjtés nyomán esztétikusan elkészített táblácskákat adományoztak az iskolának, és segítettek azok felszerelésében. Tették ezt azért, mert a tanintézmények többsége az ODT határozata ellenére, forráshiányra hivatkozva, nem helyezi ki a kétnyelvű feliratokat. A pénz a polgármesteri hivataltól kellene érkezzen, de erre a célra nem szokott jutni. Hogy is jutna, amikor például a nagy hangon és minden fórumon népszerűsített szakoktatás számára a gyakorlati munkát lehetővé tevő fogyóanyagokat sem biztosítják, egyebekről nem is beszélve. Ezek hiányát sajnos nem pótolja a folyamatban levő építkezésekre, felújításokra való hivatkozás. A hivatal iskolákért felelős igazgatósága viszont, ahelyett, hogy annak a természetes igénynek a megvalósítását szorgalmazná, hogy a vegyes tannyelvű iskolákban a magyar gyermekek is otthon érezzék magukat, olyan körlevelet küld szét a tanintézményekbe, amelyben a szabályszerűen elkészített kétnyelvű feliratokat az állampolgárok (jelen esetben a város tanulói) közötti harmónia és jó egyetértés megbontásának (destabilizálásának) tartja. Következésképpen megtiltja, hogy a hivatal engedélye nélkül kifüggesszék, s igazolásképpen a helyhatósági törvényre hivatkozik, ami nem felel meg a valóságnak.
Az iskolákhoz kiküldött július 16-i 39986-os körlevelet olvasva felháborítónak tartom, hogy továbbra is olyan személy álljon az iskolákért felelős igazgatóság élén, aki a város lakosságának közel felét kitevő magyarság nyelvét a destabilizálás eszközének tekinti. Továbbá a Diszkriminációellenes Tanács már említett határozatával ellentétben a tanintézményeket olyan szinten lenullázza, hogy azok a helyi tanács vagy a bíróságok engedélyével tehessék ki a mellékhelyiségek kétnyelvűfeliratát is például. Holott a polgármesteri hivatalban, amelynek a szóban forgó aligazgató az alkalmazottja, békésen megférnek egymás mellett a román és magyar feliratok, anélkül, hogy destabilizálták volna a város lakosságát.
Ha ennek a kis- és nagyobb gyermekek érdekeit szem előtt tartó alapvető elvárásnak eleget tett volna a helyi tanács és végrehajtó testülete, a polgármesteri hivatal, valamint annak iskolákért felelős igazgatósága, akkor nem kerülhetne sor olyan civil szervezetek beavatkozására, amelyeket politikai tőke kovácsolásával vádolnak. Ezt a tőkét a város vezetői már régen a saját imázsuk fényezésére fordíthatták volna, ahelyett, hogy ilyen hangnemű körlevelekkel sértegessék a magyar lakosság önérzetét.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A szabadegyetem alapozta meg a nemzetpolitika eredményeit
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban született gondolatok alapozták meg a magyar nemzetpolitika legfontosabb eredményeit – jelentette ki Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár szerdán Tusnádfürdőn, a Tusványosként emlegetett rendezvénysorozat közéleti programjának megnyitóján.
Kifejtette: a státustörvénytől a külhoni magyarok oktatási-nevelési támogatásáig, a kettős állampolgárságtól az új alaptörvény megfogalmazásáig sok olyan gondolat született a Kárpát-medencei nemzetpolitikai táborokban és köztük elsősorban Tusványoson, amelyek utat mutattak a politika számára az építkezésben.
Úgy vélte: a 16-17. századhoz hasonlóan ma ismét olyan történelmi helyzetben van a területileg széttagolt magyarság, amikor újra kell fogalmaznia önmagát, és olyan támpontokat kell keresnie, amelyek alapot teremthetnek a következő évszázadok építkezésére. Mint mondta, erre ad lehetőséget a Tusványos.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, az idén 25 éves Tusványos egyik alapítója a mostani korszakhatár útkereséséről szólva rámutatott: a stabilitás és instabilitás erőinek küzdelmében Magyarország a stabilitás pártján áll. Ukrajnában háború zajlik, a civilizált világ brutális terrorizmussorozattal és ezzel összefüggésben valóságos népvándorlással szembesül – vázolta.
Németh Zsolt szerint a most kialakuló új geopolitikai helyzetben Magyarország Európa külső stabilitását NATO-elkötelezettségével, egy európai védelmi unió és energiaunió szorgalmazásával, egy közös európai migrációs és menekültpolitika megteremtésében való részvétellel támogatja.
Másfelől úgy vélte, Európa belső stabilitását a déli államok "vörösödése" (itt a görög Sziriza, a spanyol Podemos párt erősödésére utalt), illetve az északi országok "barnulása", vagyis az idegengyűlölet terjedése fenyegeti. Ebben a helyzetben Közép- Európára hárul a feladat, hogy megújítsa az európai együttélési modellt – mondta Németh Zsolt.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, Tusványos másik alapítója azt ígérte: a szabadegyetemen idén is folytatódik az a műhelymunka, amely válaszokat keres a magyar nemzetpolitika kihívásaira, hiszen Tusványos "több mint fesztivál", és immár ugyanúgy fogalommá vált, mint a Barcelona futballklub a katalán nemzet számára.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a Tusványos politikai programjának koordinátora megjegyezte: a táborban azért nem kerülhet sor idén az erdélyi magyar pártvezetők pódiumvitájára, mert Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elhárította a meghívást, és így az MPP vezetőjét meg sem keresték. Hozzátette: a székelyföldi prefektusok sem kívántak élni a lehetőséggel, hogy kifejtsék, miért zavarják őket a magyar jelképek, de a bukaresti külügyminisztérium vagy korrupcióellenes ügyészség vezetői sem vállalták a tusványosi szereplést.
A szabadegyetem épp ezért nagyra értékeli azoknak a román értelmiségieknek, erdélyi "autonomistáknak" a kiállását, akik idén is eljöttek a táborba – hangoztatta.
A Tusványoson húsz partnerintézmény rendezvénysátra a hét végéig programok százaira várja az érdeklődőket, szombaton pedig Orbán Viktor miniszterelnök részvételével rendeznek közéleti fórumot a tusnádfürdői sportpályán.
Magyarországra több illegális bevándorló érkezik, mint a mediterrán országokba
Magyarországra 2015-ben több illegális bevándorló érkezett, mint a mediterrán térségbe, a szerb–magyar határon építendő kerítés csak a kényszerhelyzetet próbálja orvosolni, de az EU-nak kell megoldást találnia a migráció kérdésére – hangoztatták a Tusványos nyitónapján tartott pódiumbeszélgetés résztvevői.
Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára előadásában elmondta, az Európai Unió is elismeri már, hogy Magyarország jobban ki van téve a migrációs nyomásnak, mint az EU más tagállamai. Az államtitkár szerint abból fakadnak a gondok, hogy a Törökországon, Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül vezető balkáni útvonalon Magyarországon regisztrálják először a bevándorlókat, holott ezt az első érintett EU-tagállamban, azaz Görögországban kellene megtenni.
Az államtitkár azt is megjegyezte, Magyarország jelenleg tranzitország, az érkezők továbbvándorolnak, de ez csak addig igaz, amíg a nyugat-európai országok nem fordítják vissza őket. Szerinte Magyarország a délszláv háborúk idején válogatás nélkül befogadta a menekülteket, így nem igaz az a vád, hogy az ország nem vallja az európai értékeket.
Prőhle Gergely, az Emberi Erőforrások Minisztériuma nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára elismerte, hogy nehéz megmagyarázni a kerítést és a magyar menekültügyi retorikát, amikor az év igéje, hogy "fogadjátok be egymást".
Hozzátette: az államnak az a felelőssége, hogy ne tegye kockára a társadalom teherbíró képességét, és az egyháznak is a közösséget kell védenie. Ezzel szemben viszont minden embernek az az erkölcsi kötelessége, hogy adakozzon, vállaljon részt a migránsok ellátásában – jelentette ki.
Prőhle Gergely arra figyelmeztetett, hogy a kelet-közép- európai térség országait az elvándorlás is veszélyezteti. A nyugat-európai országok ugyanis – belátván, hogy nem sikerül integrálniuk a muzulmán bevándorlókat – ebből a térségből kívánják pótolni a munkaerő-szükségletüket.
Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának európai parlamenti képviselője vetette fel, hogy a migrációs nyomásra és a Kárpát-medencei elvándorlásra a szabályozott bevándorlás lehetővé tétele lenne a megoldás. Takács Szabolcs államtitkár is elmondta, hogy az irányított bevándorlás a magyarság érdekét szolgálná.
"Érdekünk lehet, hogy magasan képzett és kultúránkhoz közel álló embereket próbáljunk letelepíteni" – jelentette ki egy kérdésre válaszolva az államtitkár.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke szerint az irányított migrációnak elsősorban a Nyugatra vándorolt magyarok második generációja hazaköltözését kellene szolgálnia.
Az erdélyi magyar szakképzés fejlesztéséről szóló megállapodást írtak alá
Rövid távú cselekvési terv és hosszú távú koncepció kidolgozását, valamint új képzések beindításának lehetőségét tartalmazza többek között az erdélyi magyar szakképzés fejlesztéséről szóló együttműködési megállapodás, amelyet szerdán írtak alá a 26. Bálványosi Szabadegyetem és Nyári Táborban.
A megállapodás, amelyet Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Czomba Sándor, a nemzetgazdasági minisztérium államtitkára, Román István, a földművelésügyi tárca helyettes államtitkára és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke látott el kézjegyével, rögzíti, hogy az RMPSZ vállalja: elkészíti az erdélyi magyar szakképzés hosszú távú fejlesztésének koncepcióját, valamint az azt megvalósítandó rövid távú cselekvési tervet Erdély viszonylatában.
A szervezet azt is vállalja, hogy az új képzések beindítását, valamint az infrastrukturális fejlesztéseket megelőzően megvizsgálja és alátámasztja azok szükségességét.
Megkezdődött a koncertprogram
A sajátos világzenét játszó Ferenczi György és a Rackajam, illetve a népzenész Szalonna és Bandája közös fellépésével megkezdődött kedd este a 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyhetes programsorozata Tusnádfürdőn.
A hagyományoknak megfelelően már a hivatalos megnyitó előestéjén több száz résztvevő érkezett a tusnádfürdői kempingbe a "nulladik napi" koncertre. A szervezők célja, hogy megőrizzék az egyensúlyt Tusványos szórakoztató és szabadegyetemi jellege között. Erre utal az idei rendezvény mottója is: Tusványos – Nem csak fesztivál. A délután érkezőknek a korábbiaktól eltérően már nem ingyenes a belépés, ám ennek fejében a táborozók közlekedését idén mindenütt frissen aszfaltozott utak, rendezett járdák könnyítik.
A húsz partnerintézmény közül elsőként a közmédia sátrában kezdődtek meg a programok: kedden megrendezték az első filmvetítéseket és közönségtalálkozókat.
Elsőként Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli különmegbízottjának Időutazás a Donyec- medencébe című dokumentumfilmje került a közönség elé: az alkotás azokat a – most konfliktusövezetté vált – helyszíneket mutatja be, ahol a második világháború után kényszermunkára hurcolt magyar és német civilek százai haltak meg.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, a Tusványos politikai programjainak koordinátora elmondta az M1-nek: a szabadegyetem számára megkerülhetetlen téma a romániai korrupcióellenes kampány, a migráció és magyar–cigány együttélés ügye.
A 2015-ös év forró témái mellől a hagyományos műhelybeszélgetések sem maradnak el az autonómiáról, az uniós és gazdasági kérdésekről, a nemzetpolitikai fejleményekről. Az előadók között számos külföldi szakértő, magyarországi és erdélyi politikus lesz, Tusnádfürdőre várják a Kárpát-medencei magyar pártok vezetőit. Szintén hagyomány, hogy szombaton Orbán Viktor miniszterelnök részvételével rendeznek közéleti fórumot a koncertszínpad előtti sportpályán.
Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos feladatai
A korábbi évek nem feltétlenül haladó hagyományainak szellemében a Tusványos megnyitóján asztalhoz ülők mindig szükségét érzik megmagyarázni az éppen aktuális kiadás jelmondatát. Ami persze nem mindig magyarázható hitelt érdemlően, hiszen egy szlogennél sokkal fontosabb a megjegyezhetősége, az azonosító jellege. Nem baj persze, ha sikerül a bravúr, de összességében nem reális célkitűzés négy tömény nap célkitűzéseit egyetlen rövid mondatba foglalni.
Az idei táborozáshoz fűzött remények, célkitűzések talán még nehezebben megfogalmazhatók, mint általában. A kettős állampolgárság ügye belesimulni látszik a nemzetpolitika általános feladatai közé, és nem veri már ki a biztosítékot a romániai magyar–magyar viszonyban tapasztalható helybenjárás sem. Természetesen mindenki kíváncsian várja az idei „Orbán-koncertet”, mert bár a tavalyi illiberális tűzijátékot nem lesz könnyű felülmúlni, a nemzetközi aktuálpolitikai történések kínálnak néhány további forró témát. No meg persze bízunk a nemzet miniszterelnökében is… A 26. Tusványostól azonban kimondva-kimondatlanul is mindenki előrelépést vár néhány nemzetpolitikai kérdésben. Abban ugyanis alig van már vita, hogy valami alapvetően megváltozott az anyaország és a külhoniak viszonyában. Vagy legalábbis így érzik az utóbbiak, akik a támogatások, a gondoskodás tényét nem vitatva őszintén fájlalják a párbeszéd „hangnemét”, a kiszámíthatóság elillanását, az emberi viszonyok kiürülését. Mindazt a körülményegyüttest, amely ugyan nem túl korszerű, ám az anyaország határain kívül szorultak számára a falat kenyér fontosságával vetekszik. A nemzetpolitika különböző viszonylataiban való elbizonytalanodást teszi szóvá Tőkés László is, amely szerinte a külhoni magyar közösségek megosztottságát is konzerválja. Az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, a háttértárgyalásoknak, találkozásoknak talán éppen ebből a tetszhalott állapotból kellene jó irányba mozdítania a senki számára sem kívánatos módon megcsontosodó rendszert. Annál is inkább, mivel ebben a kérdésben az uniós ellenszél is csak „asszisztálni” tud.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László európai parlamenti képviselő tusványosi reményei
Szívesen visszavinné a tábort a kezdeti rendszerváltoztató szemlélethez, ugyanakkor félti a hazai magyar politikai pluralizmust az egységteremtési kényszertől. Tőkés László püspökkel, európai parlamenti képviselővel beszélgettünk az idei Tusványoshoz fűzött reményeiről.
– A nevétől nem függetleníthető eseményekre való negyedszázados emlékezések áradatában milyen helyet foglal el önben a Tusványos-élmény? Tekintve, hogy a tábor elmaradhatatlan résztvevői, Orbán Viktor miniszterelnökkel együtt annak meghatározó felszólalói, tematizálói közé tartozik.
– Mindenekelőtt különbséget kell tenni a tábor bálványosi, illetve tusnádfürdői időszakaszainak szerepe és súlya között. A kezdeményezés kezdetben betöltötte azon célkitűzését, hogy a magyar–román közeledés és az erdélyi, illetve Kárpát-medencei magyarság elsőrendű fontosságú műhelyévé váljon. Utóbb azonban bizonyos mértékig áldozatul esett a különböző politikai változásoknak, változott a jellege, veszített a súlyából – gondolok itt elsősorban magyar–román párbeszéd dimenziójára, amely mára már szinte teljesen kimaradt a tábor életéből –, ezzel párhuzamosan pedig a magyar nemzetpolitika műhelyévé alakult át. Megannyi közismert fontos változás, nemzetpolitikai intézkedés eredője volt, majd Orbán Viktor személye vált a tábor legfőbb márkanevévé, jellemzőjévé. Ez a folyamat tavaly tetőzött, amikor a híres „illiberális” beszéd révén Tusnádfürdő bevonult a nemzetközi politika által is nyilvántartott fontos helyszínek közé. Jelenleg útkeresés stádiumában van a tábor, esély van rá, hogy magára talál, de fennáll annak veszélye is, hogy elveszíti jelentőségét a Kárpát-medencei politikai életben.
– Ön milyen utat szánna a tábornak a jelenlegi aktuálpolitikai-gazdasági-társadalmi körülmények között?
– Jó református módjára visszamennék a kezdetekhez. Ha a reformáció visszanyúlt az őskeresztyén gyökerekhez, annak analógiájára visszatérnék a rendszerváltoztató szellemiséghez, amely lehetővé tette a demokratikus és nemzetpolitikai rendszerváltást. Sajnos jelenleg túl sok az aktuálpolitikai szempont és taktikázás, ezért nehezen tudunk vállalni bizonyos értékeket, amelyekről egészen másképp vagyunk kénytelenek beszélni, ha hatalmon van a Fidesz, és másként, ha ellenzékben. A kormányzati szerepe persze előnyt jelenthet, ha jól használják a rendelkezésre álló eszközöket. A romániai alapítók táboráról beszélve meg kell állapítanunk, hogy meglehetősen gyenge lábon állunk, de önkritikánkat ki kell egészítenünk azzal, hogy a romániai magyar érdek- és közképviseletet kisajátító RMDSZ is dögrováson van, ez pedig egyensúlyhiányt idéz elő a táborban. Akár a hiányával is, hiszen érdemi módon az idei táborban sincsenek jelen. A romániai magyar politikacsinálás és az anyaországi politikum így nagy egyensúlyhiánnyal és fajsúlybeli különbségekkel kénytelen szervezni az idei tábort.
– Az ideálistól elkanyarodó pályaív mentén mi lehet az idei tábor legfontosabb hozadéka, üzenete?
– Az európai politika és a magyar nemzetpolitika viszonylatában egyaránt érdekes és izgalmas fejleménynek ígérkezik, hogy nemzetköziesedett, erőteljes európai dimenziót nyert a politizálásunk, a táborjárásunk. Ma már nem zárkózhatunk be a Kárpát-medencébe, s akár a határok fölötti nemzetegyesítés politikája is partikulárisnak tűnik ahhoz képest, hogy mennyire globalizálódott a politikum. Budapest és Bukarest mellett útkeresésünk meghatározó helyszínévé nőtte ki mára magát Brüsszel. A gazdasági kérdések, a bevándorlás kérdésének kezelése a magyar politikai és nemzetpolitikai gondolkodást és törekvéseket is egyre inkább európai dimenzióba helyezik át. Ezt a vonulatot erősíti Orbán Viktor és a magyar kormány néhány további meghatározó tisztségviselőjének jelenléte is ezt hivatott képviselni és nyomatékosítani a tusnádfürdői táborban.
– Miután a román–magyar és a romániai magyar–magyar viszony tábori párbeszédének ügye zsákutcába került, a magyar kormány legutóbbi nemzetpolitikai lépéseinek egy részét is sokan értetlenkedve figyelik. Hogyan ítéli meg annak az esélyét, hogy ezek az intézkedések és a hozzá fűződő retorika is visszakerüljön a közérthetőség szintjére?
– Valóban nagy elbizonytalanodás uralkodik a nemzetpolitika különböző viszonylataiban – éppen azzal ellentétben, amit 2010-ben reméltünk, miszerint a nemzeti együttműködés rendszere egyazon irányba vonzza és tereli majd a nemzeti erőket. Fennmaradt a külhoni magyar közösségek megosztottsága, nem sikerült érdemi áttörést megvalósítanunk, nem tudtunk úgy összefogni az anyaországi szövetségeseinkkel, ahogy az elvárható lett volna. Reményeim és szándékaim szerint az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, tárgyalásoknak, találkozásoknak ki kellene mozdítaniuk mindannyiunkat ebből a helyzetből, hogy úrrá tudjunk lenni megosztottságunkon. Szót kell értenünk egymással, s ebben a magyar kormányzattól katalizátori szerepet remélek. Helyesnek tartom, hogy a Fidesz az RMDSZ-szel új lapot kezdett, rendezni akarja a viszonyát, de hiba lenne, ha a hazai magyar politika kínkeservesen kivívott pluralizmusát kellene feláldoznunk az egységteremtés oltárán. Az egységnek plurális egységnek kell lennie, ennek érdekében pedig a hazai politikai és civil szervezeteknek, egyházaknak meg kell találniuk az összefogás és együttműködés útját. Ebbe az irányba kell elmozdulnunk az idei nyári egyetemen.
– Ebben az összefüggésben hogyan ítéli meg Szili Katalin, az Országgyűlés autonómia albizottságának elnöke miniszterelnöki megbízottként tett közelmúltbeli felhívását, hogy a romániai szervezetek sürgősen jussanak megegyezésre a magyar állam által is képviselhető és támogatható autonómiaformák ügyében?
– Erről nekem az jut az eszembe, nehogy a sok bába között elvesszen a gyermek. Ma már ugyan szinte nincs olyan párt vagy közszereplő, aki ne vállalná fel teljes elkötelezettséggel az autonómia kérdését, mégis helyben topogunk. Ide tartozónak vélem az RMDSZ nagy garral bejelentett autonómia-törvénytervezetének szánalmas sorsát, de a Magyar Polgári Párt ebben vállalt cinkosságát is. Szili Katalin mandátuma az autonómia ügyének szintén egyfajta jótékony lekezelését üzeni számomra. Az viszont nem kétséges, hogy a szomszédságpolitikai és nagypolitikai meggondolások és körülmények, valamint a határon túli magyar szervezetek egyet nem értése fokozott óvatosságra inti az Orbán-kormányt, amely tőlünk várja azoknak a lépéseknek a megtételét, amelyekre csak mi vagyunk hivatottak. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben mindenekelőtt nekünk kell egyességre jutnunk.
– Az utóbbi időszak egyre nyíltabb állásfoglalásra kényszerítő kérdései – mint például a migráció ügye – milyen mértékben járultak hozzá a többi hasonló, eddig meglehetősen távolságtartóan kezelt téma „felpuhulásához”? Érzékelhető-e az empátia fokozódása az elsősorban kelet-európaiak számára érzékeny ügyekben?
– Ebben a tekintetben mindennél beszédesebb Orbán Viktor esete, akinek bevándorláspolitikai állásfoglalásait kezdetben teljes elutasítás övezte, menet közben azonban egyre inkább odafigyeltek a magyar álláspontra. Az autonómia kérdése, általában a hagyományos kisebbségi kérdések iránti érdeklődés is megnövekedett, mindenképpen érzékelhető bizonyos mértékű felpuhulás. Jellemző, hogy az Európai Néppárt vállalta a parlamentben egy fontos kisebbségpolitikai konferencia megszervezését. Bátran állíthatom, hogy Székelyföld területi autonómiájának ügye már az Európai Parlament top tízes listáján szerepel Katalónia és Skócia törekvései mellett. Helyesnek tartom a Székely Nemzeti Tanács irányvonalát, tovább kell dolgozni minden lehetséges úton-módon, hogy az autonómiatörekvéseink elérjék a különböző európai intézmények ingerküszöbét. Hátráltatja azonban a dolgunkat, hogy Európában sem vagyunk képesek összefogni, e tekintetben az RMDSZ szinte versenyhelyzetben dolgozik velünk párhuzamosan, minden törekvése arra irányul, hogy kifogja más vitorlájából a szelet, ott is egyedül akarja uralni a terepet. Sokkal többre mennénk, ha megtalálnánk az összefogás és együttműködés módját a felvidékiekkel, erdélyiekkel, a néppárti frakciókkal együtt. Jómagam is nagy erőfeszítéseket teszek e tekintetben, egyelőre azonban nem túlságosan hálás ez a szerep.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagyszeben nem csak magyar ünnepe
A tömbmagyarság vagy akár a Kolozsvári Magyar Napok akolmeleg ünnepségeihez szokott embernek ajánlatos teljes mértékben átállítania érzékelőit, ha a szórványmagyarság rendezvényeire indul. Ha viszont sikerül, garantáltan jól érzi majd magát.
Az elmúlt hét végén a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által Nagyszebenben rendezett 6. Hungarikum Napok a multikulturális és több nyelvű közeggel való együttélés minőségi változatát villantották fel. Az alig 3500 fős szebeni magyarság rendezvényének igazán rangos helyszínt biztosított az Astra Nemzeti Múzeumkomplexum, amely gyönyörű parkerdejével, skanzenjével, gondozott sétányaival és tavaival önmagában is vonzó célpont. A partnerségéért Serfőző Levente főszervező, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke is hálás, nem győzi hangsúlyozni a múzeum részéről megnyilvánuló szíves vendéglátást. Pedig akár zokon is vehette volna, hogy a lacikonyhákat nem engedte be a múzeum igazgatója, a szabály azonban szabály, a környezet védelme pedig mindennél fontosabb.
Persze azért volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, az élelmiszeri és használati kézműves termékek standsora mellett nem lehetett érzéketlenül elmenni, a gulyásfőző verseny 18 csapatának produkciója közül pedig több is finomra sikerült. Akinek a tekintetében parányi érdeklődés is látszott, rögtön történelmi mélységű adomázó jellegű borelőadásban részesült, akár helyben is készítettek neki faragott tojást, evőeszközt, méretezték a fejére a szalmakalapot. De minimum elérhetőségeket cseréltek, hiszen a kereslet-kínálat viszonyt ma már nemcsak a személyes találkozások táplálják.
A háromszéki önkormányzat Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Programja keretében a sepsiszentgyörgyi Városi Művelődési Ház Fenyőcske Néptánccsoportja és zenészei szórakoztatták a jelenlevőket, s az udvarhelyszéki és szatmári táncok mellett román és szász miniprodukcióknak is tapsolhatott a közönség.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Külhoni projektek támogatása
Négy vajdasági projekt idén összesen 850 millió forintos támogatásban részesül. Erdélyben főleg a magyar történelmi egyházak tulajdonában lévő ingatlanok felújítására ítéltek meg támogatásokat.
Külhoni magyar közösségek megtartását, erősítését célzó projektek támogatásáról döntött keddi ülésén a magyar kormány több mint kétmilliárd forint értékben – jelentette be a 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen rögtönzött sajtótájékoztatón tegnap Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke. Az erdélyi beruházásokra 1,4 milliárd forint áll rendelkezésre, Felvidéken pedig a Martosi Szabadegyetem fejlesztését szolgáló kulturális projektet 50 millió forinttal támogatja a kormány – részletezte az államtitkár. „Azokat a projekteket vettük elő, amelyek sürgősek, amelyeket el kell kezdeni a következő tanév szempontjából. Azon kívül olyan döntésekről van szó, felújításokról elsősorban, amelyeket még az idei évben meg lehet valósítani, vagy el lehet kezdeni. Ezért van az, hogy a júliusi ülésen döntött a kormány” – mutatott rá Potápi Árpád János. Pásztor István elmondta: négy vajdasági projekt idén összesen 850 millió forintos támogatásban részesül. „Ezek a nagy volumenű támogatások hosszú távra indítanak el, tartanak talpon elképzeléseket, amelyek a magyar közösség megmaradásához, megkapaszkodásához szükségesek” – hangsúlyozta a VMSZ elnöke.
Ingatlanok felújítása
A sajtótájékoztatón kiderült: Erdélyben főleg a magyar történelmi egyházak tulajdonában lévő ingatlanok felújítására, fejlesztésére ítélt meg támogatásokat a kormány: a legnagyobb összeget, több mint 940 millió forintot a kolozsvári református Bornemissza-Szilvássy ház felújítására szánták. Támogatásban részesült továbbá a sződemeteri református kulturális központ kialakítása, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Líceum tanműhelyének létrehozása, a kolozsvári Vallásszabadság Háza, illetve Unitárius Püspöki Ház felújítása, a kolozsvári Szent Mihály-templom felújítási tervdokumentációjának elkészítése, a szatmárnémeti katolikus Hám János óvoda felújítása, illetve az Áldás Népesség Társaság inaktelki művelődési és oktatási központjának kialakítását célzó, három ütemben megvalósuló projektje. A Zöld Erdély egyesület a volt lövétei Római Katolikus Népfőiskolának otthont adó ingatlan újjáépítésére kap jelentősebb összeget.
erdon.ro

Erdélyi magyar kórház: megállíthatná az orvoselvándorlást
A magyar kormány álláspontját képviselő résztvevő nélkül zajlott csütörtökön a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, egy esetleges új erdélyi magyar orvosképző tanügyi intézmény és egy kórház megépítésének, összekapcsolásának ötletét körüljáró fórum Tusványoson.
A meghívott felszólalók közül elsőként Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke szemléltette a jelenlegi állapotokat. „Elképesztő, de ugyanazokért a kérdésekért, problémákért, jogokért folyik – bár egy más szinten, megfogalmazásban – most is a küzdelem, mint 1990-ben. Eltelt huszonöt év, és nem változott semmi. Sőt, inkább egy rosszabb helyzet van” – ismertette a MOGYE helyzetét. Hozzátette, az a mostani gyakorlat, hogy az előadások magyarul, a gyakorlatok románul zajlanak, nem egy működő modell, mivel nem biztosítja az oktatók utánpótlását, az egyetem magyar oktatásának a fennmaradását.
Marosvásárhely mellett sok érv szól
„Pár hete a sajtóban megjelent, hogy magyar állami támogatással Nagyváradon egy kórházat készülnek megépíteni. Erre jött egy másik változat, miszerint Csíkszereda környékén lehet a kórház. Már van két változat, de jelen pillanatban nincs a magyar kormányzat részéről kikristályosodott elképzelés” – tért ki a panelbeszélgetés tulajdonképpeni témájára Zakariás. Emellett a – szintén magyar állami támogatással megvalósulandó – magyar orvosképzést biztosító egyetemről is szólt. „Kérdés: hol legyen az egyetem? Sok érv szól amellett, hogy Marosvásárhelyen. Ott van tradíciója, megtalálható az oktatói és orvosgárda, de benne van egy olyan pszichológiai komponens is” – fejtette ki véleményét.
Akkreditáció csak papíron
Szabó Béla, a MOGYE tanára a „csak papíron létező” akkreditációról szólt. „A tanügyi törvény előírja, hogy minden oktatási programot nyelvenként kell akkreditálni. Az orvosinál végigcsináltuk, papíron van egy akkreditációnk, de a magyar tanszék úgy sem alakult meg. A miniszter eljött és elmagyarázta, hogy ez is csak az ő személyes beavatkozására történt meg – noha elvileg az akkreditációs bizottság politikailag független –, és ez csak papíron van külön, gyakorlati vonzata nincs, marad minden, ahogy volt. Felröppent a hír a gyógyszerészeti kar akkreditációjával kapcsolatban, hogy ez nem lesz meg, a rektor pedig blöffként feldobta, hogy akkor nem lesz felvételi. Egy ilyen blöff után a sajtóban rögtön megjelentek az alternatív megoldást kereső cikkek. Ez negatívan érintett, mert senki nem tette fel a kérdést, miért nem lesz felvételi?” – panaszolta. Az erdélyi magyar orvosképzéssel kapcsolatban elmondta, négy verzió létezik. Az első a román pénzen megvalósított magyar egyetem. „Azt mondják, ez igenis létezik, ez a MOGYE” – közölte. A másik variáns a különálló magyar finanszírozású egyetem, míg a harmadik a Sapientiával egy közös finanszírozású képzés. A negyedik a kihelyezett tagozat – amely Szabó szerint szépen hangzik, de rengeteg buktatóval jár.
Előbb kórház vagy egyetem?
Dénes László újságíró, a beszélgetés moderátora kérdésére Brassai Attila, a MOGYE tanszékvezetője úgy válaszolt: egyértelmű, hogy először az egészségügyi intézmény létrehozása szükséges, és arra lehet ráépíteni az egyetemi oktatást. „Fordított sorrendet nehezen tudok elképzelni. Hiányolom, hogy itt egy anyagi vonzatról is szó van, de az ezt biztosító magyar kormánynak nincs itt egyetlen felelős képviselője sem, hogy hozzászóljon a kérdéshez” – mondta.
Nem csak egyetemhez rendelt kórházra van szükség
A kórház és a képzési központ felépítésének helyszínéről Vass Levente, a marosvásárhelyi Stúdium Alapítvány alelnöke úgy nyilatkozott, először egy felmérésre van szükség. „Ha lenne egy kutatás arról, hogy hová akarnak menni a betegek, akkor nagyon világosan körvonalazódna, hogy hová kellene építeni ezt a kórházat – ha lesz rá valós politikai szándék és gazdasági támogatás. Egyébként nem csak egyetemhez rendelt kórházra van szükség, hanem olyan ellátó intézményre, amely a betegellátás mellett az orvoselvándorlás problémáját is megoldaná” – ismertette álláspontját
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Roma-magyar együttélés?
A magyar és roma közösségek együttéléséről beszélgettek csütörtök délután Tusványoson, a Kós Károly sátorban.
A beszélgetés moderátora Z. Nagy István újságíró, civil aktivista szerint a téma kényes, a társadalom szereplői elég hosszú ideje nem tudják kezelni. „Többféle vetületből kellene megnézni ezeket a kérdéseket: demográfiai, kulturális, szociális szempontból is. Mi a konfliktusok irányából közelítettük meg.” Rámutatott, Székelyudvarhelyen több évtizedes konfliktusokat követően kezdtek beszélni ezekről a kérdésekről.
Szőke László, székelyudvarhelyi újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa, a Fekete-fehér blog működtetője arról beszélt, miként került kapcsolatba a székelyudvarhelyi „maffiákokkal”. Kérdésre, hogy össze lehet-e a roma fogalmát kötni a bűnözéssel elmondta, nem gondolja, hogy a bűnözés származás kérdése. „Annál is inkább, mert a roma csoportok mellett nagyon veretes székely legények is vannak Székelyudvarhelyen és Székelyföldön.”
Gálfi Árpád, székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő a hírhedt Gábor családdal szembeni személyes, valamint a bethlenfalvi közösség harcát vázolta fel. Ő a közösség képviselőjeként került konfliktusba az említett roma családdal. A 2010-ben Bethlenfalvára költözött család folyamatos lopásai, fenyegetései, betörései ellen közösségi összefogással léptek fel.” Azok az emberek, akik meg voltak károsítva, fenyegetve, verve, magukra voltak maradva. Nem mertek lépni és ha léptek is a tapasztalat az volt, hogy megfelelő emberek, igazságszolgáltatás hiányában arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak. Ez a közösség ezért az ügyért állt ki. Elindultak a folyamatok, amire számítottunk nagyjából kezd teljesülni az igazságszolgáltatás útján, folynak a pereink. Az igazságszolgáltatás útját tartjuk nagyon fontosnak. Úgy érezzük, jelen pillanatban ez a járható út annak érdekében, hogy változás történjen” – mutatott rá.
Vasik János, felvidéki szerkesztő, a Pátria rádió munkatársa a felvidéki állapotokat ismertette, azt, hogy milyen az együttélés egy olyan közösségben, ahol adott esetben többségben vannak a romák. „Krasznahorkaváralja az a hely, amely mélyen tükrözi valahol a szlovákiai állapotokat és a szlovákiai magyarság, illetve a felvidéki magyarság szempontjából a roma-magyar együttélés kérdését. Erdélyben sem pusztán a kriminalitás kérdése ez. Számunkra bizonyos fokig bizonyos területeken meghatározó az is, hogy hova fognak integrálódni. Nem a Gábor-típusúakról van szó, noha ilyen nálunk is van elég. Azért érdekes a krasznahorkai történet, illetve a romák reakciója, mert korábban is volt egyfajta mozgás közöttük. Nagyon hű lakmuszpapírja a roma közösségnek a kultúra hatása. Megmutatja azt, hogy melyik etnikumnak, melyik közösségnek milyen súlya van a szlovákiai társadalomban. Míg korábban a romáknak a vándornyelve, a második nyelve a magyar volt és ez fokozottan érvényes a délvidéki cigányságra, gyakorlatilag azt lehet mondani, mostanra a romák nyelve a szlovák lett. A magyar közösségnek a súlya és a társadalmi megbecsültsége ott tart, hogy már a cigány sem akar magyar lenni. Minek kettős kisebbségben lenni?”
Szőke László szerint ahhoz, hogy megfelelően tudjunk kommunikálni a romákkal, értenünk kellene a kapcsolati hálójukat, azt, hogy hogyan működik ez a közösség, és ne a saját értékrendünk szerint akarjunk elfogadtatni, megértetni velük valamit. Másként kell velük beszélni, az ő értékviláguk felől kell a kommunikációs üzeneteket megfogalmazni. „Magyarról magyarra le kell fordítani, amikor akarunk beszélni. Azokkal, akikkel mi konfliktusba kerülünk, kénytelenek vagyunk úgy kommunikálni, ahogy ők megértik. Szintén csak a bűnözői körre fókuszálva azt is megfogalmaztam, hogy ha hatékonyan akarsz fellépni a jelenség ellen, akkor az erőszak, vagy az erőszakkal kapcsolatos lépések a hatékonyak. Ha nem tudsz erőt felmutatni, akkor ők a gyengeséget látják benned. Az erő az nem fizikai erőszak. Ugyanúgy erőként éli meg azt, ha sikerül annyi pert a nyakába akasztani, hogy előbb-utóbb szembesül azzal, hogy börtönbe fog kerülni. Az igazságszolgáltatáson keresztül kell megkísérelni, hogy visszafogjuk, vagy visszatereljük a normális életvitelbe őket.”
Vasik János úgy véli, Szlovákiában is a problémák jelentős részét el lehetett volna kerülni már azok kibontakozásakor, ha a megfelelő intézmények, szervek megfelelően működnének, ha a megfelelő időben lett volna eszköz fellépni velük szemben. „Nem feltétlenül büntetésre gondolok, hanem segítő kézre is. Ha a kisebb ügyek esetében a rendőrség úgy jár el, ahogy nem, és nem legyintett rá, hogy ezek csak kis kategóriájú dolgok. Viszont, ami kinövi magát, az pontosan az, ami Székelyudvarhelyen történik.”
„Székelyudvarhelyen is ugyanilyen viszonyulása volt az igazságszolgáltatásnak ezekhez az ügyekhez. Az esetek nyilvánosságra hozásának és a civil kezdeményezéseknek köszönhetően a hatóságok nem tudják elkerülni, hogy ezeket kezeljék” – reagált Szőke. „Ha van eredménye a munkánknak az az, hogy a magyar közösség önbecsülését sikerült valamennyire visszaállítani. Megteremtettük azokat a fórumokat, ahová segítségért lehet fordulni.”
Noha a beszélgetés folyamatosan a székelyudvarhelyi cigányokkal való konfliktusokhoz kanyarodott vissza, abban mindannyian egyetértettek, hogy jó, hogy sikerült egyáltalán beszélni erről a kérdésről és remélik lesz folytatása.
Péter Beáta
Székelyhon.ro