Pályázásra buzdított székely gazdák – Agrárkonferencia Gyergyóújfaluban
Az olykor rendkívül bonyolultnak tűnő, bürokratikus pályázási procedúrák ellenére a gazdáknak érdemes kihasználniuk a támogatási lehetőségeket, mert a lehívott összegek komoly segítséget nyújtanak munkájukban – hangzott el többek közt a Gyergyóújfaluban megrendezett mezőgazdasági konferencián.
Az optimista hangvételű rendezvény keretében Tánczos Barna szenátor – volt mezőgazdasági államtitkár –, Haschi András, a Hargita Megyei Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) vezetője és Sebestyén Csaba, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) elnöke tartott előadást a támogatási lehetőségekről és az ezzel kapcsolatos tudnivalókról.
Elhangzott, a 2020-ig tartó uniós költségvetési időszakra megnyíló pályázati lehetőségek kedvezőbb feltételeket biztosítanak a gazdák számára, mint a korábbiak. „Nagy esélyt nyújt a gazdaságok fejlesztésére például az a gépbeszerzési pályázat, amelynek köszönhetően a negyven évnél fiatalabb, hegyvidéki területeken dolgozó gazdák kilencvenszázalékos támogatással vásárolhatnak meg traktorokat vagy más gépeket" – magyarázta Tánczos Barna.
Rámutatott, előnyt jelent még, hogy könnyebb a folyamat is, hiszen eddig nemcsak az önrészt kellett előteremtenie a gazdának, hanem a gép teljes árát ki kellett fizesse, és csak hónapok múlva kapta vissza a támogatási összeget. „Most elég kifizetni az önrészt egy gépforgalmazónak, és meg is kapja a gépet a gazda. A többit akkor kell kifizetni, amikor a támogatás megérkezik. Ez komoly segítség, hiszen korábban sok traktorvásárlási próbálkozás azért lett sikertelen, mert a gazdának nem volt honnan előteremtenie a gép teljes árát, s kölcsönt sem nagyon kapott arra a pár hónapra, míg a támogatás megérkezett" – mutatott rá a volt államtitkár.
Elmondta még, újdonságnak számít, hogy hamarosan megnyílnak olyan pályázati lehetőségek, amelyek vidéki, de nem mezőgazdasági jellegű tevékenységekre igényelhetők. 15 ezer euróig lehet kérni támogatást például vidéki turizmusra, panziófejlesztésre, kézműves tevékenységekre.
A jelenlévők egyetértettek abban, hogy a támogatások lehívása és a hitelek felvétele továbbra is bonyolult és bürokratikus – az egyik felszólaló szerint 127 aláírás kell egy traktor megvásárlásához –, ezeket a lehetőségeket azonban érdemes kihasználni még akkor is, ha rengeteg utánajárással járnak, időt és türelmet igényelnek.
A rendezvényen utolsóként felszólaló Gáll József helyi szakember arra biztatta a fiatalokat, hogy maradjanak itthon, próbálkozzanak a termeléssel, tudatosítsák magukban: Gyergyóban is meg lehet élni a mezőgazdaságból. „A kis családi gazdaságok megélhetést tudnak biztosítani ma is az itteni embereknek. Nem akarjuk itthon is azt látni, amit a televízióban látunk mindennap, hogy milliók hagyják el a szülőföldjüket jobb életet keresve" – fogalmazott Gáll József.
Gergely Imre
Krónika (Kolozsvár)

Hétfőtől beiratkozások a PKE-s felvételikre
Hétfőn, azaz július 13-án kezdődnek meg a felvételire való beiratkozások a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. A részletekről tegnap érdeklődtünk az egyetem PR-irodáján Szakács Zsuzsa ifjúsági referenstől.
Kiderült, hogy PKE eddig sem volt tétlen, számtalan népszerűsítő program keretében igyekezett még az őszi tanévkezdet óta megszólítani nemcsak a Partiumban, de egész Erdélyben az érettségi előtt álló, pályaválasztásra készülő diákokat, hogy a nagyváradi PKE-n zajló magyar nyelvű szakmai felsőoktatást felkínálják nekik életképes alternatívaként a továbbtanuláshoz. Legutóbb a nagyváradi Szent László Napokon bontottak tájékoztató sátrat, legközelebb pedig az e hétvégi margittai Szabadság Feszten, majd két hét múlva Tusványoson folytatják ez irányú munkájukat.
A PKE-re a beiratkozások július 13–22. között zajlanak az alapképzésekre, míg 13-24. között a mesterképzésekre lehet jelentkezni, a felvételikre július 23-25. között kerül sor.
Alapszakon 590, mesteri szakon pedig 212 hely áll a hallgatók rendelkezésére, előbbiből 279, utóbbiból pedig 95 tandíjmentes.
A beiratkozási alapdíjakat 50 lejben állapították meg, de ezzel kapcsolatban az egyetem indított egy igen kedves versenyt is, mely „szelfizz a PKE-vel” címen fut, s bármelyik beiratkozó részt vehet rajta, aki a PKE-vel kapcsolatos valamilyen motívummal, tárggyal, pólóval, golyóstollal, akár PKE-s diákkal vagy oktatóval, magával az épülettel lefotózza saját magát, s a képet e hét péntekéig beküldi az egyetemre. A jelentkezők közül 10 alapszakos és 5 mesteri szakos beiratkozót sorsolnak majd ki, akik mentesülnek a díj kifizetése alól.
Újdonság, hogy a PKE-re távolabbi tájakról beiratkozók idéntől nem kell feltétlenül személyesen jelentkezzenek az egyetemen, hanem az efelveteli.partium.ro oldalra elektronikusan, azaz „szkennelve” is feltölthetik dokumentumaikat, jelentkezési lapjukat.
Mivel a két éve elindított nyelv- és irodalom szakpárok igen népszerűnek bizonyultak, idén is választani lehet összesen öt szakpár közül: magyar, német, angol és román nyelvszakot párosíthatnak majd a leendő jelentkezők.
Angol szakon 22 és 24, magyar szakon 22 és 28, míg német szakon 15 és 25 hely van (az első szám a tandíjmentes, a második a tandíjas helyeket jelöli). Az itt elvégzett szakok után a többnyelvűség és multikulturalitás mesterképzés nyújt továbbtanulási lehetőséget.
A társadalomtudományi szakok közül filozófián 15, szociológián, illetve szociális munkán egyaránt 15-20, teológia és szociális munka/diakónia szakon 10-20, az óvoda és elemi oktatás pedagógiája szakon 20-15 a tandíjmentes/tandíjas helyek száma. Az alapszakokat itt három mesterképzés egészíti ki: európai szociálpolitikák, vallástudományok, illetve a filozófia és művészet a nyilvános térben.
A Közgazdaságtudományi Kar menedzsment és turisztika szakjain 30-45 a költségtérítéses/tandíjas helyek aránya, ugyanez 25-25 a bank és pénzügyek szakon. Itt az elméleti tárgyak mellett komoly szakmai gyakorlatra is lehetőséget biztosítanak a képzés idején. Az itt végzettek mesteri képzésre jelentkezhetnek a vállalkozások fejlesztésének menedzsmentje, illetve az idegenforgalmi gazdálkodás szakokra.
Művészeti karon két szak kínál alap- és mesterképzést: a képzőművészet (23-12), illetve a zenepedagógia (10-15). Mesterképzésben vizuális kommunikáció, valamint zeneművészet az audiovizuális kultúrában szakokon lehet tovább tanulni.
A beiratkozások tehát hétfőtől kezdődnek, hétköznapokon 9-13 óra között várják a jelentkezőket. A részletekről a www.partium.ro honlapon találnak tájékoztatást.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ha a románoknak szabad, a magyaroknak miért nem? (Vasile Botnaru és Igor Boțan beszélgetése a román Szabad Európa Rádióban)
A (hazai és moldovai) románok továbbra is úgy beszélnek az egyesülésről, mintha az teljesen normális dolog volna. Lehet, az is. Csak akkor másnak miért nem szabad erről ugyanúgy beszélni? Múlt vasárnap több mint 5000 moldovai és romániai tüntetett Kisinyov központjában és szavazott jelképesen a két állam egyesülése mellett.
Az eseményt a Cselekvés 2012 Unionista Platform (Platforma Unionistă Acţiunea 2012) és a Moldva Ifjai (Tinerii Moldoveni), valamint sok más Pruton túli szervezet szervezte, akik vissza szeretnék állítani Románia régi határait. Szintén vasárnap, de Brassóban Románia volt elnöke, Traian Băsescu újra kijelentette, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között Moldova számára a Romániával való egyesülés lenne az egyetlen életképes megoldás. Erről beszélget Vasile Botnaru Igor Boţan elemzővel.
Civil unionista mozgalom
Szabad Európa: – A politikusok rendszeresen előveszik az unionista kártyát. Ezúttal egy olyan csoport lehelt belé újra életet, melynek – látszólag – nincs köze politikai szervezetekhez. Mit gondol a 90-es években létezett hangulat újbóli felidézéséről?
Igor Boţan: – Az unionista mozgalom jelenleg a civil szférában zajlik, mely a történelmi igazságra, Moldova Köztársaságnak az elitek endémiás korrupciója miatti becsődölésére és az új regionális körülményekre hivatkozik, melyek illuzórikussá teszik Moldova Köztársaság belátható időn belüli csatlakozását az Európai Unióhoz. Igaz, hogy egy ilyenfajta civil mozgalom kiszorítja a már ismert unionista pártokat. A civil mozgalom egy új, fiatal unionista elit létrehozására törekszik, ez már alakul a Cselekvés 2012-nek nevezett, civil szervezetekből álló konglomerátumra támaszkodva, melynek nem annyira vezetője, mint inkább néhány szenvedélyes aktivistája van. – Tehát az előző nemzedék, Iurie Roşca, Mircea Druc helyett már megjelentek az új unionista vezetők? Az unionistáknál volt nemzedékváltás?
– Új nemzedék jelent meg Moldova Köztársaság függetlenné nyilvánítása óta. Jó iskolákat végeztek, és szenvedélyesek. Nem hisznek azokban a politikai pártokban, melyek csődöt mondtak ebben az unionista igyekezetben.
– A pártoknak nem sikerült megfertőzniük az egész társadalmat. A fiatalok képesek lesznek erre? És milyen nyelvezetet használnak e cél elérésére?
– A fiatalok a széles tömegeket akarják megszólítani, azt állítván, hogy ők nem politikai párt részei. Nem akarnak parlamenti képviselői helyeket szerezni az unionista mozgalom révén. E tekintetben nyilvánvaló, hogy ez a fajta megközelítés jelentősebb sikerrel kecsegtet, mint a politikai pártoké.
– Ez egy adu. De milyen motivációt kínálnak a széles tömegeknek? – Nagyon fontos elolvasnunk a július 5-én közzétett dokumentumukat. Ebben is vannak olyan részek, melyek inkább kérdéseket vetnek fel és nem az egyesülést teszik lehetővé. A moldovai döntéshozók biztatása ez, hogy támogassák az egyesülés gondolatát, szinte esküszegésre buzdítják őket. Hiszen tudjuk, hogy a moldovai közintézményeknek a képviselői arra esküdtek fel, hogy Moldova Köztársaság ügyét szolgálják, nem pedig Moldova Köztársaság felszámolását.
– Vagyis harakirit javasolnak nekik.
– Igen, ez esküszegésre való biztatás. Egy másik fontos tényező a nemzetközi intézményekhez való folyamodásuk. A fiatal unionisták arra szólítják fel a nemzetközi közösséget, támogassa Moldova Köztársaság egyesülését Romániával, ami akár természetes is lehet, ha figyelembe vesszük a németek egyesülését, vagy a Krím Orosz Föderáció általi annektálását. Németország esetében az NDK összeomlott, az állam intézményei már képtelenek voltak ellátni a kötelezettségeiket, és arra volt szükség, hogy Mihail Gorbacsov, illetve a Szovjetunió vezetői megírják Németország újraegyesülésének 4+2-es tervét, mert már nem tudták kezelni a dolgokat.
– Egyesek úgy gondolják, hogy hasonló módon, amikor Moldova Köztársaság – az NDK helyzetébe jutva – összeomlik, teljesen becsődöl, akkor az egyesülés lehet majd a mentőöv. Băsescu is ezt mondta a maga közvetlen módján.
– Mi is tudjuk a történelemből, hogy minden egyesülés és minden területcsonkítás bizonyos kényszerhelyzet, regionális vagy világháború eredménye volt, mint amilyen a krími háború az első egyesülésnél vagy az első és a második világégés. Jelenleg is meg kell várni egy kényszerhelyzetet, amikor egyszerűen nem lesz más megoldás. Ezért az unionista mozgalom olyasmiket vet be, melyek sok polgár számára némiképp vonzóak.
– Az új nemzedék milyen motivációt kínál a tömegeknek? A mozgalom szerint miért lenne jobb a Moldova Köztársaság egyszerű polgárának Romániában, mint egy független államban?
– Egy sor tényezőről van szó. Ők a történelmi igazságról és a román nép nemzeti egységének helyreállításáról beszélnek, egyrészt.
– Ezt már mások is megtették. A politikai pártok is.
– Igaz. Most egy másik tényezőre is hivatkoznak, amire korábban nem: a teljesen korrupt elit alkalmatlanságára. A moldovai elit még egy hazája számára kedvező helyzetben is szakadék szélére taszította az országot, amikor több százmillió, vagy akár több milliárd dollár vagy euró is rendelkezésre állt Moldova Köztársaság európai pályájának támogatására. A szociális tényező az utolsó. Láttam olyan unionista kampányokat, melyekben azt állították, hogy az idősek nyugdíja például 50 százalékkal fog nőni az egyesülés után, s ugyanez lesz a bérekkel is. Tehát egy lehetséges anyagi jólétre hivatkoznak, amit egyáltalán nem lehet tesztelni, hogy bekövetke­zik-e vagy sem. Băsescu támogatja
– A hajdani unionista pártok élvezték Bukarest támogatását. Egyes körökét legalábbis. Még bizonyos összegeket is kaptak tőlük. Bukarest most támogatja ezt a mozgalmat?
– Bukarestben formálisan nincsenek olyan politikai erők, amelyek nyíltan támogatnák Románia egyesülését Moldova Köztársasággal. Annyit tudunk, hogy Traian Băsescu volt elnök 2013. november 27-én bejelentett egy országprojektet, melyet – mondta akkor – elnöki mandátuma lejárta után meg fog valósítani. Băsescu 2014 márciusában feladta ezt a projektet, arra hivatkozva, hogy állítólag a besszarábiaiak csak 20 százaléka támogatja. Másrészt most azt látjuk, Traian Băsescu nyíltan beszél arról, hogy a Népi Mozgalom Pártnak (PMP), melyhez némiképp kötődik, Románia és Moldova Köztársaság egyesülése lenne a központi feladata. Jelenleg nincs más politikai erő, amely nyíltan az egyesülésről beszélne és felvázolna egy pályát, egy menetrendet.
– Ha lakmuszpapírt keresnénk, nézzük meg George Simion ügyét, hogy ki és miként vette védelmébe, amikor persona non gratává nyilvánították. Releváns lenne ez, vagy sem?
– Azt hiszem, releváns lenne. Meg kell említenünk, hogy május 16-a után, amikor sor került egy unionisták által szervezett tiltakozó tüntetésre, Johannis elnök és Ponta kormányfő is óvatosan, de reagált rá. Johannis elnök azt mondta, hogy Románia támogatni fogja Moldova Köztársaságot európai törekvéseiben, és aztán majd meglátjuk, hogy az Európai Unión belül miként oldjuk meg a nemzeti egység ügyét.
– Érthető, Bukarest óvatosságát az magyarázza, hogy nem akarja idegesíteni az Európai Uniót és az unionista mozgalom bátorítása iránt nem igazán lelkesedő Nyugatot.
– Nemcsak erről van szó. Sok éve beszélünk arról, hogy mielőtt még komolyan felvetnénk Moldova és Románia egyesülését, meg kellene teremteni egy ezt kimondottan lehetővé tévő törvényi vagy alkotmányos keretet. Németország 1949-es alkotmányában szerepelt a német területek egyesüléséről szóló záradék.
– Ön Dél- és Észak-Koreára szokott hivatkozni. De az egyesülés mellett síkra- szállók azt mondják, ha egy adott pillanatban a nép akarata az egyesülés mellett szól majd, a törvények már nem fognak számítani. – Számítani fognak. Oroszország is – mely az 1975-ös helsinki folyamat után egyedüliként iktatott be az alkotmányába egy záradékot a más államokkal történő egyesülésről – a Krím annektálásához a 65. cikkelyre hivatkozott, mely – különleges módon – a más államokkal való egyesülésre utal. Vagyis nem jelentette be már az elején, de meglepte a nemzetközi közvéleményt.
– A botnak két vége van. Románia ugyanígy lemásolhatná az orosz receptet, és azt mondhatná, hogy egy korábban elvesztett területet szerez vissza.
– Románia ezt nem teheti meg, mert a NATO és az Európai Unió tagja. A NATO- államok nem rendelkezhetnek olyan területekkel, melyek határai nem tarthatók ellenőrzés alatt.
Romantikus egyesüléspártiak
– Mindenesetre a történelemre való hivatkozás, ezt el kell ismernie, eléggé rozoga lábakon áll. A nép akarata, igen, erre lehet építkezni.
– De a nép akarata esetében szintén nem szabad megfeledkeznünk az alkotmánybíróság 2013. december 5-i határozatáról, mely szerint a Függetlenségi Nyilatkozat Moldova Köztársaság alkotmánya felett áll, és ennek a nyilatkozatnak van egy záradéka, mely szerint az örökre szól. Ezért nem lehet népszavazást kiírni még a román vagy moldovai nyelv kérdéséről sem, mert a Függetlenségi Nyilatkozatban a román nyelv szerepel. Vagy ezért nem lehet alkalmazni a 142. cikkelyt, mely az alkotmány módosításának korlátaira vonatkozik, mert az örökérvényességről szóló záradék – ezt a fogalmat izraeli és norvég alkotmányjogászok teremtették meg – azt mondja, hogy ettől csak az állam intézményeinek összeomlása esetén lehet eltekinteni.
– Tehát Moldova Köztársaság számára a függetlenség a maximum?
– Igen, ebből nem léphet ki. A hatóságok elvileg nem képviselhetik az egyesülés gondolatát. Moldova Köztársaság esetleges egyesülését Romániával nem az állam intézményei valósíthatják meg, hanem a moldovai társadalom. Vagyis, a Moldova Köztársaság függetlenségének örökérvényűségről szóló záradék szerint előbb össze kell omolnia az államnak, az ottani társadalom csak azután szervezheti meg magát, és írhat ki például népszavazást a Romániával való egyesüléséről. – Végül egy nagyon szűkszavú meghatározást kérek. Az unionisták új nemzedéke pragmatikusabb, vagy továbbra is romantikus és álmodozó?
– Határozottan romantikus és álmodozó. Főleg, amikor az Európai Bizottsághoz, az Európai Tanácshoz folyamodik, mert európai üggyé akarják emelni Moldova és Románia egyesülését, amit én abszolút utópisztikus dolognak tartok.
(Forrás: europalibera.org, Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Alapfokon – a 2015-ös képességvizsgák erdélyi eredményei
Rövid tanulmányunk az idei képességvizsgák, óvások utáni, végső eredményei alapján készült. Az oktatási minisztérium honlapján június 30-án közétett adatsorok minden egyes tanuló vizsgáinak eredményeit tartalmazzák. Mivel az adatok csak manuálisan hozhatók feldolgozható szintre, csupán a 16 erdélyi megye tanulóinak jegyeit összesítettük.
A Romániában alkalmazott képességvizsga a nyolcadikos diákok egységes felmérését célozza. A tanulók előzetes beiratkozás alapján vesznek/vehetnek részt a felmérésen, a román tannyelvű osztályokba járók két, a valamely nemzeti kisebbség nyelvén tanuló diákok pedig három írásbeli vizsgán vesznek részt: román nyelvből, matematikából és anyanyelvből. A középiskolába való felvételi számítógépes elosztás szerint történik, amely során 75 százalékban a képességvizsga jegyének és 25 százalékban az általános iskolai médiának az átlagát veszik figyelembe a tanulók hierarchiába rendezésében. 2015-ben az erdélyi megyékben 53 177 tanuló iratkozott be a képességfelmérésre, és 96,9 százalékuk jelent meg mindkét, illetve mindhárom vizsgán. A magyar tannyelvű osztályokban (a magyar anyanyelvből vizsgázók) a beiratkozók száma 8 260, az ő esetükben 97,4 százalékos a részvételi arány. Egy jelentős csoportot alkotnak a német nyelvű osztályok végzősei, Erdélyben 1 001 fő, a többi kisebbségi diákok száma elhanyagolható (75 tanuló – szlovák, szerb, ukrán nyelvű osztályok).
Képességvizsga jegyek kategóriái Erdélyben, tannyelv szerint
Tantárgy/média Jegy Tannyelv Összesen
Román Magyar Német
Román eredmény <5 13,8% 36,2% 2,0% 17,1%
5-7 28,4% 33,2% 10,9% 28,9%
7-8,5 29,0% 21,6% 31,1% 27,8%
8,5-10 28,8% 8,9% 56,0% 26,2%
Matematika <5 26,3% 28,0% 6,1% 26,2%
eredmény 5-7 29,6% 32,0% 21,1% 29,8%
7-8,5 18,6% 20,5% 20,6% 18,9%
8,5-10 25,5% 19,5% 52,2% 25,1%
Anyanyelv <5 5,8% 5,2% 5,9%
eredmény 5-7 25,1% 19,6% 24,5%
7-8,5 35,1% 35,3% 35,0%
8,5-10 34,0% 39,9% 34,5%
Hivatalos média <5 20,6% 22,8% 3,1% 20,6%
5-7 30,2% 35,0% 16,9% 30,7%
7-8,5 24,0% 27,6% 31,4% 24,7%
8,5-10 25,2% 14,5% 48,6% 23,9%
Anyanyelv és <5 20,6% 14,6% 5,5% 19,4%
matek média 5-7 30,2% 33,9% 19,1% 30,5%
7-8,5 24,0% 29,3% 29,7% 24,9%
8,5-10 25,2% 22,3% 45,7% 25,1%

A vizsgára beiratkozókból számított részvételi aránynál talán fontosabb lenne a teljes nyolcadikos populációra kivetíteni a résztvevők, illetve sikeresen vizsgázók arányát. Sajnos erre nem térnek ki a közzétett eredmények, olyan adat sem lelhető fel nyilvánosan, hogy hány diák fejezte be idén általános iskolai tanulmányait. A magyar tannyelvű osztályokban a 2014–2015-ös tanévet mintegy 9 960 nyolcadikos tanuló kezdte meg (tanfelügyelőségi adatok szerint). Ebből számítva a képességvizsgára jelentkezők aránya 83 százalékos, a mindhárom vizsgán résztvevőké pedig 81 százalék. Tehát számolhatunk egy majdnem 20 százalékos lemorzsolódással, ami akár komolyan torzíthatja is az eredményeket, főként ha egyes iskolák esetén a későbbiekben szakképzésbe felvételiző diákok jelentős része távol maradt a képességvizsgától. (A képességvizsgán részt nem vevő diákok három éves szakmunkásképzésbe közvetlenül beiratkozhatnak, sőt szeptemberben a nem betöltött líceumi helyekre is jelentkezhetnek majd.)
Magyar diákok jegyeinek megyei átlagai
Megye N Román Matek Magyar Hivatalos Helyezés Anyanyelv és Helyezés
média matek média
Szeben 10 7,40 7,70 8,14 7,74 1 7,91 1
Kolozs 532 6,62 7,21 7,64 7,15 2 7,42 2
Máramaros 113 6,74 6,52 7,91 7,05 3 7,21 3
Hunyad 56 6,54 6,21 7,76 6,84 4 6,99 6
Brassó 188 6,38 6,41 7,62 6,82 5 7,02 5
Temes 55 6,50 6,43 7,29 6,74 6 6,86 12
Fehér 76 6,42 6,35 7,45 6,74 7 6,90 9
Kovászna 1155 5,76 6,57 7,69 6,68 8 7,13 4
Beszterce 89 6,21 6,14 7,62 6,65 9 6,88 10
Maros 1517 5,74 6,28 7,62 6,56 10 6,96 7
Szilágy 408 5,69 6,30 7,61 6,53 11 6,95 8
Szatmár 735 5,34 6,03 7,41 6,26 12 6,72 13
Hargita 2285 4,90 6,15 7,60 6,22 13 6,87 11
Arad 132 5,36 5,94 7,09 6,13 14 6,51 15
Bihar 909 4,72 5,79 7,38 5,97 15 6,58 14
Erdély 8260 5,47 6,27 7,57 6,44 6,92

Szabadság (Kolozsvár)

Markó Béla: stabilitásért beáldozott demokrácia
Majdhogynem vészharangokat kongatott meg tegnap a Hargita megyei Marosfőn zajló EU-táborban Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, a Kós Károly Alapítvány vezetője.
Véleménye szerint a nagyhatalmak, de elsősorban az Amerikai Egyesült Államok elfogadják, legalábbis többnyire tétlenül szemlélik, amint nem feltétlenül demokratikus folyamatok zajlanak bizonyos országokban, így Romániában is, mert elsősorban a (katonai) biztonság szavatolásában érdekeltek. Egy nappal korábban Kelemen Hunor, az érdekvédelmi szövetség jelenlegi vezetője is ugyanerről beszélt a nyári táborban levő fiataloknak. Markó még tovább ment: szerinte hazánkban bomlik le a demokrácia, teljesen kompromittálódtak egyes intézmények. Ugyanakkor három alternatívát vázolt fel a Közép-Kelet Európában élő kisebbségek számára.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Ez volt a kommunista bűnösök „nürnbergi pere”
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma

Legnagyobb kincsük, az összefogás
Jól sikerült táborzárás Majláthfalván
Majláthfalván az elmúlt héten VI. alkalommal szervezték meg a hagyományos képzőművészeti kézművestábort. Az iskola területén zajlott ötnapos tevékenységen 64 helybeli, illetve két napig 11 tiszafüredi gyermek is részt vett. Az egész napos, ebéddel járó foglalkozásokon fafaragást, fazekasságot, bútorfestést, illetve néptáncot tanultak. Mivel a tiszafürediek is programmal érkeztek, két napig képeslapkészítést, illetve szalvétahajtogatást is tanultak. Sándor Attila a fafaragást, Lőrincz Annamária a bútorfestést, Vízi Jenő a fazekasságot, míg Márton Sándor a népdalt és a néptáncot gyakorolta a gyermekekkel.
Záróünnepség
A hét folyamán készült faragásokat, festéseket, cserépedényeket a sportteremben hosszú asztalokon lehetett megtekinteni a pénteken 17 órakor kezdődött táborzáró ünnepség előtt és alatt.
A kiállításon és záróünnepségen Bányai Eliza iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlt nagyszámú szülőt és hozzátartozót, akiknek a figyelmébe ajánlotta a heti foglalkozásokon készült alkotásoknak a kiállítását, majd köszöntötte a mellette álló Ioan Sorin Negrei vingai polgármestert, illetve Bölöni György megyei tanácsost, pécskai RMDSZ-elnököt, aki Kocsik Imre pécskai tanácsos, kisperegi iskolaigazgató társaságában érkezett. Miután dióhéjban ismertette az ötnapos program lebonyolítását és eredményeit, Ioan Sorin Negrei polgármester köszöntötte az egybegyűlteket. Örömének adott hangot, amiért egy sikeres, nagy tömeget megmozgatott, többnapos rendezvény záróünnepségén vehet részt. Az elmúlt napok munkájához, eredményeihez gratulált, majd abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy a községi tanács jövőre, gazdagabb költségvetés birtokában, hatékonyabban támogathatja a hagyományos rendezvényt.
Bölöni György megyei tanácsos örömének adott hangot, amiért a nemzeti kultúránk megőrzésében ilyen szép, követésre méltó hagyomány alakult ki Majláthfalván.
Az ünnepi műsorban előbb kisdiákok, utánuk a nagyobbak, a végén mindnyájan bemutatták a hét folyamán Márton Sándortól tanult tánclépéseket, népdalokat, vastaps közepette. Előadás után a nyugdíjasklub hölgytagjai a maguk által sütött lekváros, illetve cukros fánkkal kínálták a résztvevőket. Utána vendégeket és a támogatókat egyik osztályteremben feltálalt ebéden látták vendégül, ahol szervezők és vendégek jó hangulatban, szívélyesen elbeszélgettek, de Jenes Ferenc harmonikakíséretével rágyújtottak néhány nótára is. Mert a magyar ember a jól végzett munka örömére, kellemes együttlétkor vagy egyszerűen szokásból, ha egy pohár bor mellett jól érzi magát, rázendít egy nótára.
Pozitív vélemények, köszönet
Andresz József községi tanácsos, majláthfalvi RMDSZ-elnök szerint az idei különlegesen jól sikerült rendezvény volt a gyermekek részére, akik még a vakáció elején járnak, tehát még nem kapcsolódtak ki teljesen, remekül szórakoztak. Az oktatók is nagyon jó véleménynek adtak hangot a szülők és a gyermekek hozzáállásáról. Mivel a résztvevők ebédet is kaptak, nem kellett hazamenniük, zökkenőmentesen lehetett megszervezni az egész napos foglalkozásokat. Az is pozitív dolog volt, hogy nemcsak majláthfalvi, hanem azok a gyermekek is részt vehettek, akik a nagyszülőknél vakációznak.
Kaslik András, a Pro Majlát Egyesület elnöke a jól sikerült rendezvényt a pozitív hozzáállásnak, illetve a szervezésben szert tett gyakorlatnak, a lelkes pedagógusok és a segítőkész szülők hozzáállásának tulajdonította.
Amint Bányai Eliza iskolaigazgatótól megtudtuk, a majláthfalviak igen konstruktívan, segítőkészen álltak a hagyományos tábor megszervezéséhez, amit már szinte megkövetelnek. E hozzáállás a támogatásokban is megnyilvánult, a lakosság kéretlenül jelentkezett, mindenki azzal támogatta, amivel tudta. Ezenkívül a Vingai Polgármesteri Hivatal, a Pro Majlát Egyesület, az RMDSZ helybeli szervezete, a Szórvány és Integratio Alapítvány, az Asoc Egyesület, a pécskai Tóth Csaba, a Dusilcom cég kenyeret biztosított, Sipos György, Berta Nelli, Kardos István, az iskola szülői bizottsága, a szülők közössége, a majláthfalvi gazdák, Kaslik András, Molnár András, Szécsi Ferenc, Andresz József támogatta a tábort, a Majláthfalvi Nyugdíjasklub nőtagjai fánkot sütöttek a záróünnepségre. Külön köszönetet mondott a pedagógus kollégáknak és az iskolagondnoknak, akik naponta, reggeltől estig részt vettek a szervezői, a felügyelői munkában.
Szerk. megj.: A majláthfalviak példaértékű összefogása – ami nemegyszer döntötte már el a vingai polgármester kilétét – ezúttal is sikerre vitte egyik hagyományos rendezvényüket, amiben talán nem is a támogatás, hanem az összefogás a legfontosabb, amiért valóban köszönet jár mindannyiuknak!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Hagyományápolással küzd Bodonkút a megmaradásért
A megmaradásért küzd a Kolozs megyei Bodonkút maroknyi tagot számláló magyar közössége, amely hétvégén ötödik alkalommal szervezte meg a falu neves szülöttjéről elnevezett Budai Nagy Antal Napokat.
A rendezvényen egyebek mellett gulyással, néptáncelőadással és színdarabbal csábították haza a településről elszármazottakat, akik szép számban érkeztek az eseményre: a megnyitó református istentiszteleten zsúfolásig megtelt a templom, amire rég volt példa a Kajántó községhez tartozó, Kolozsvártól alig 15 kilométerre található faluban.
Az istentisztelet után Jakab József nyugdíjas tanító idézte fel a települése történetét, így a Bodonkúton először járók megtudhatták például, hogy a települést az első világháború előtt Burjánosóbudának hívták. A falu legnevesebb szülöttje az 1437-es parasztfelkelést vezető Budai Nagy Antal – a róla szóló dráma megírása előtt Kós Károly egy hetet töltött a faluban anyaggyűjtés céljából.
A kulturális programokat a református templommal szemben álló kultúrotthonban tartották, a vendégeket ugyanakkor finomabbnál finomabb süteményekkel és ínycsiklandozó gulyással kínálták.
Az épület egyébként korábban tanintézetként működött: a helyszínen többen is meséltek arról, hogy miután az első világháborút követően a román állam kisajátította a falu iskoláját, a magyar lakosság összefogása nyomán épült meg az új ingatlan. Minden lakos egy tehén árával járult hozzá az új iskola létrehozásához, amely az egyházközség tulajdonába került, a második világháború után azonban a kommunista rezsim államosította, amikor pedig a rendszerváltás után visszakapta az egyház, az épület rendkívül leromlott állapotban volt.
Deák Dezső, az egyházközség gondnoka felidézte: akkor többen is azt javasolták, hogy bontsák le az ingatlant, az építőanyagot pedig osszák szét, végül azonban másképp alakult az épület sorsa. A helyiek adománygyűjtésbe kezdtek, felkeresték az elszármazottakat is, a támogatásból pedig sikerült új alapot önteni, és az egyik falat is újjáépítették.
Akkoriban hozták létre a – hétvégi rendezvényt is szervező – Budai Nagy Antal Egyesületet, és mivel az egyházközségnek nem volt anyagi kerete a további munkálatokra, 49 évre bérbe adták az épületet a szervezetnek.
Jakab István, az egyesület elnöke lapunknak kifejtette: amikor első ízben rendezték meg a Budai Nagy Antal Napokat, a helyi román közösség részéről elítélő, sokszor gúnyos reakciókat tapasztaltak. Később azonban ez változott, egyrészt amiatt, hogy mostmár a román közösség is használja az épületet.
Erdélyi Tünde helyi református lelkész arról számolt be, hogy jelenleg 63, egyházbért fizető tagot számlál a bodonkúti református egyházközség, rajtuk kívül még tíz magyar él a faluban. Elmondása szerint a közösség folyamatos apadásában az elvándorlásnak is nagy szerepe van.
„Jelenleg ott tartunk, hogy az egyházközség pusztulásra van ítélve. Egy hónap múlva megszűnik a kántori állás, és én is új munkahely után nézek, mert egyszerűen nem tudja fenntartani magát az egyházközség” – panaszolta. Erdélyi Tünde kilenc éve szolgál a településen, ez idő alatt pedig mindöszsze egyetlen keresztelőt tartottak, ugyanakkor egyetlen házasságkötésre sem került sor. „Az emberek abban reménykednek, hogy az elszármazottak visszaköltöznek, de ez nem történik meg. A községközpont Kajántóba még költöznek ki, de Bodonkútra már nem” – magyarázta a lelkész.
Hasonló jelenségről számolt be Cseterki Ferenc is, aki Kós Károly Budai Nagy Antal históriája című drámája alapján rendezett előadást a rendezvénysorozatra. Mint rámutatott: a faluban rengeteg az üres, elnéptelenedett ház.
A kilátástalan helyzet ellenére a délután rendkívül jó hangulatban telt el: a vajasdi Margaréta néptánccsoport vendégszereplését hatalmas tapssal jutalmazta a közönség. Az eseményt a Budai Nagy Antal históriája című előadás követte, amelyet a helyi és a faluból elszármazott fiatalokból összeállt amatőr társulat adott elő – a fiatalok joggal érdemelték ki a vastapsot.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Más Rádió: a szórakoztató szellemi műhely
Megalakulásának ötödik évfordulójára készül a székelyudvarhelyi Más Rádió. A csütörtökre szervezett ünnepség apropóján Szabó Attila főszerkesztő értékelte „az áramszünetekkel és megszakadásokkal együtt összesen 44 444 órányi adásidőt”.
– Miben más a Más Rádió?
– Talán ugyanabban, mint 44 444 órával korábban, amikor megfogalmaztuk az ars poeticánkat: többek között más, mert nem célja egyensúlyba hozni a médiakínálatot és a közönségkeresletet – mert a közízlés gyakran elég köztes; más, mert igyekszünk rést ütni a szabványosság falában; más, mert hiszünk az „ízlések és pofonok” megtartó és fejlesztő erejében.
– Milyen gondolatokkal, tervekkel indította el hajdanán a Más Rádiót?
– Számomra bűbájos igényből született a Más Rádió: hitem szerint az elektronikus média szerepe nem csupán a szórakoztatásra-zenesugárzásra korlátozódik, hanem szellemi műhely is kell legyen.
– Az idők folyamán sikerült megfelelni a kezdeti elvárásoknak?
– Vetélések mindig voltak, vannak és lesznek, de Ancsel Évától megtanultam, nem minden vetélés merő veszteség, mert aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit. Mostanság ismét más-állapotban van a Más Rádió, és én sejtem, tudom, a vajúdásból mindig értékes eszmények és megvalósítások születhetnek.
– Mit jelent a kezdéstől mostanáig eltelt időszak?
– Az életkor csupán egy pillanatnyi állapot – ennek ellenére jó tapasztalni, hogy ezt is megértük. Van két óraszám, az egyik a 0, a másik a 44 444. Az a kérdés, hogy e kettő közötti időszakot mennyire tudtuk megtölteni zamatos tartalommal. A zenei és prózai rovatok széles és színes lehetőséget biztosítottak nekem arra, hogy nagyjából mindent elmondjak és „kizenéljek” mindarról, ami megfogalmazódott bennem.
– Meddig fog szólni a Más Rádió?
– Korántsem elhanyagolandó a MÜTF Oktatási Központ mindenkori háttértámogatása – ilyen vagy amolyan módon minden közvetlen és közvetett munkatársamtól sok segítséget kapok. Mindemellett rádiónk áram- és netfüggő, így hát addig szólunk majd, amíg lesznek szolgáltatók. Valamint „szakérző” emberek a mikrofonjaink mögött.
Pályázatot hirdet a Más Rádió
Idő és időérzék témában hirdet pályázatot a Más Rádió, amelyre bármilyen alkotással – például verssel, novellával, szoborral, kollázzsal, montázzsal, installációval – be lehet nevezni. Szabó Attila arra buzdítja az érdeklődőket, hogy minél egyénibb és egyedibb munkákat juttassanak el személyesen szerdán délután négy óráig a rádió szerkesztőségébe (Kőkereszt tér 1. szám), illetve e-mailben a masradio@masradio.ro címre. A beküldött alkotásokat csütörtökön délben kiállítják a Kőkacsa téren, a legjobbakat pedig díjazni is fogják.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

2015-ös erdélyi magyar tabulexikon
...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni.
szerkesztette: Kertész Melinda
Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak.
Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs
Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel.
Dobogós tabutémák
Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés
Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés
Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés
A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés
Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés
Személyi kultusz, Szent Tehenek
Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész.
Egyházhoz kapcsolható tabuk
1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel
3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése
4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások
Sajtóhoz kapcsolható tabuk
1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna.
2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága
3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd
4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz
Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma
1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott
2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése
3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása
5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja
6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak
7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben"
Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása
1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző.
2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában
3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége
4. Román kultúra lenézése
5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása
6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük
A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma
1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel
2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése
3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt”
4. Fiatalok elvándorlása
5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus
6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat
7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól
Politikusokat övező tabuk
1. Politikai klientúra magyar berkekben
2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát
4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi
5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi
6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában
7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása
8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása
Politikai, közszférai tabuk
1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője?
2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei
3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust
4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk
5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást.
6. A székelyföldi románok valós helyzete
Oktatás terén felmerülő tabuk
1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban
2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül.
3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni
4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály
Futottak még:
1. Az élettér fokozatos leépülése
2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások
3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt
4. Háború kitörésének veszélye
Transindex.ro

Akiket nem lehet elkedvetleníteni
Falvak tűnnek el, mint a tatárjáráskor. Számos magyar fiatal szívesebben használja a román nyelvet, mint a magyart. A kis falvakban a lelkipásztor az utolsó értelmiségi. Pillanatfelvétel az Erdélyi Református Egyházkerület életéről. Kató Béla püspökkel beszélgettünk az erdélyi magyarság helyzetéről és a Székely Mikó Kollégium ügyéről.
Miért gondolja, hogy az erdélyi magyarság legégetőbb gondja az iskolakérdés?
1990 óta egyre kevesebb gyerek születik nálunk, bár az erdélyi értelmiségi családokban mostanában kissé jobb a helyzet, akár három-négy gyermeket is vállalnak, ez azonban nem pótolja a hatalmas hiányt. A fiatalok külföldre mennek dolgozni, az iskolaköteles korú gyerekek száma megfeleződött. A hatályos oktatási törvény szerint a román állam nem tart fenn kis létszámú magyar osztályokat, így a gyerekeket vagy távoli falvakba kell vinni a szülőknek, vagy ha helyben akarják taníttatni, akkor román nyelvű osztályokba adják őket. Ez a tendencia különösen a vegyes házasságokban élőknél gyakori. Azok a magyar gyerekek, akik nem járnak magyar óvodába vagy általános iskolába, gyakorlatilag nem is konfirmálnak, teljesen kiesnek a magyar nyelvű közegből. Ezért mondom, hogy a magyar református egyház jövője nálunk az iskolákon múlik.
Nem beszélik a magyar nyelvet azok a fiatalok, akik román osztályokba járnak? Teljesen asszimilálódnak?
Ennek a folyamatnak vagyunk tanúi. A gyerekek egy idő után már igen nehezen tudják kifejezni magukat magyarul, így aztán nem is használják a nyelvet. Gyakorlatilag azt sem tudjuk, hogy hányan értik a templomban a magyar prédikációt. A közelmúltban egy Hunyad megyei püspöki vizitáción az istentisztelet után azt kérték tőlem a hívek, hogy románul beszéljek hozzájuk. Kérdeztem, hogy akkor mi volt a templomban? És legközelebb majd azt szeretnék, hogy románul prédikáljak? De nem ezt akarták. A magyar szent nyelv a számukra, a templomban szívesen hallgatják, azonban a hétköznapi, civil életben már románul szeretnek kommunikálni.
Nem egyszerű helyzet, amivel szembe kell nézniük.
A mi egyházunk magyar nyelvű, de az embereknek a hivatalokban románul kell beszélni. A vegyes rendezvények mindig a kisebbségi nyelv rovására mennek. Az biztos, hogy egyház mindig lesz, de hogy magyar református egyház lesz-e, ez nagy kérdés.
Mit lehet tenni? Úgy tudom, hogy akár egyetlen gyerekért is küzdenek.
Most még minden erdélyi településen ott vagyunk, a lelkipásztoraink pedig számon tartják a gyerekeket, próbálnak magyar közösségeket formálni. A megtartás egy formája lehet, hogy délutánonként a lelkészek és feleségeik tanítják a gyerekeket a parókián. A mi felelősségünk, hogy elvesznek vagy megmaradnak az atyánk fiai, vagyis rajtunk múlik, hogy lesz-e magyar református egyház. Ha feladjuk a küzdelmet, azt bűnünkként róják majd fel nekünk. Az biztos, hogy megcsappan majd a gyülekezeteink száma, és lesznek települések, amelyek ugyanúgy eltűnnek majd, mint a tatárjárás idején.
Ha jól értem a szavait, a lelkipásztorok magyarságmegtartó szerepe felerősödik, tulajdonképpen rajtuk kívül nincs is igazán más?
Sok településen már csak a lelkész marad az egyedüli magyar értelmiség és az egyház marad az egyedüli magyar szervezet. Nincs magyar iskola, kulturális egyesület, ami magyar, az mind az egyház berkein belül történik. A lelkészeink az utolsó végvári harcosok. Kérdés, hogy fel tudunk-e nőni ezekhez a hatalmas feladatokhoz, hiszen immár a teljes emberért felelünk.
Sokat hallani arról, hogy jók Románia gazdasági mutatói, mit éreznek ebből? Hogyan él most az erdélyi magyarság?
A gazdasági mutatók változása nem érződik egyből kis embereknél. A Székelyföldet Európa legszegényebb régiói között tartják nyilván. Mi soha nem gondolkodtunk magunkról úgy, hogy szegények lennénk, azonban tény, hogy elkerülnek minket a gazdaságélénkítő beruházások, nem épülnek utak, autópályák. Kérdés, hogy ilyen gazdasági háttérrel, meddig tudunk megmaradni, hiszen a fiatalok a jobb megélhetés reményében elmennek. Nemrég voltam Siklódon, ebben a kis magyar faluban 1950-ben még 1800 magyar ember élt, ma pedig 196, közülük pedig csupán 16, aki még nem nyugdíjas. Vagyis ezernyolcszáz ember örökségét kellene átvenni, továbbvinni tizenhatnak.
A lakosság elvándorlásával reálisan számolniuk kell, mi a teendő?
A fiatalok a nagyvárosokba vagy azok agglomerációiba költöznek, a „lelkeink" ott tűnnek el. Az a feladatunk, hogy ott is kövessük, számon tartsuk őket. Újra kell gondolni a városi missziónkat. Nem az a dolgunk, hogy szomorkodjunk a falvak eltűnésén, hanem az, hogy számba vegyük lehetőségeinket, csatasorba állítsuk embereinket, és dolgozzunk a megmaradásunkért.
Két és fél évvel ezelőtt, beiktatása után már beszélgettünk ezekről a feladatokról. Keményebb dió, mint gondolta?
Embert próbáló feladat. Beiktatásomkor még nem láttam teljességében, hogy milyen hihetetlenül gyorsan zajlanak az események. Olyan geopolitikai helyzet alakult ki, ami egyértelműen rontotta az erdélyi magyarság életét. Elég, ha csak a Székely Mikó Kollégium ügyére gondolunk, hiszen a református egyház tulajdonában lévő kollégiumot hosszú pereskedés után ismét elvették az egyháztól. A román bíróság eljárása az ötvenes évek koncepciós pereire emlékeztet, a hatóságok bármit megtesznek, amit eddig nem mertek, ez pedig tiszta politika. A strasbourgi bírósághoz fordultunk.
Mit várnak a strasbourgi döntéstől?
Nincsenek illúzióim, de ez az utolsó esélyünk. Ha van még minimális tisztesség Európában, akkor a javunkra kell dönteniük.
Miért gondolja így?
A fellebbezésünket azért adtuk be, mert megsérült a tulajdonhoz és a tisztességes eljáráshoz való jogunk. Ha az egyház jó volt 1948-ban tulajdonosnak, vajon 2015-ben miért nem jó? Egyszer már a brassói táblabíróság kimondta, hogy a kollégium tulajdonosa a református egyház, de ezt egyszerűen lesöpörték az asztalról. A jogtanácsosunk felmondott, miután ártatlanul elítélték a Mikó-perben közreműködő ügyvédeket. Azt mondta, hogy elkeserítő számára, hogy valaki börtönbe kerülhet csak azért, mert az igazságot képviseli.
Gondolom, nem az a kérdés, hogy eggyel több vagy kevesebb épület van a birtokukban.
Persze, a többségi társadalomnak azt sugallták az ítélettel, hogy az egyház csaló. Ezért is ajánlottam fel az ítélet meghozatalakor, hogy lemondok püspöki tisztemről, mert személyesen is megvádolva éreztem magam. Visszautasítottam a püspöknek járó fizetést is.
Romániában ön az államtól kapja a bérét?
A püspökök az államtól államtitkári fizetést kapnak. Eleve balkáni megoldásnak tartom, hogy az állam jól megfizeti az egyházi vezetőket...
Ön akkor visszautasítja ezt a juttatást?
Igen. Semmilyen juttatást nem kapok a román államtól. Ez morális kérdés.
Egy hipotézis: mi történne akkor, ha Strasbourgban elutasítanák beadványukat, és végleg a román államé lenne a Székely Mikó Kollégium?
Minket nem lehet elkedvetleníteni. Élni akarunk. Építünk másik iskolát. Szeretnénk olyan fiatalságot nevelni, akiknek átadhatjuk az örökségünket.
Fekete Zsuzsa
parokia.hu

A miniszterhez fordultak (Szentkereszty-kastély)
A művelődési miniszterhez fordult az árkosi Szentkereszty-kastély helyzetének rendezése érdekében a tulajdonosok általános képviselője, Kincses Előd ügyvéd. Közben a sepsiszentgyörgyi bíróság visszautasította az ingatlanban működő Árkosi Kulturális Központ (a továbbiakban központ) keresetét, melynek célja az intézmény kilakoltatásának felfüggesztése volt.
Miután báró Szentkereszty Béla örökösei a 2012. november 23-i végleges bírósági döntés óta nem tudták birtokba venni a kastélyt, kápolnát, istállót és a környező 9 hektáros parkot tartalmazó ingatlant, és bérleti szerződést sem kötött megbízottjukkal a központ, Kincses Előd múlt szerdán levélben fordult a művelődési miniszterhez. A küldeményt a tárcánál átvették, az igazoló szelvény visszaérkezett. Az általános képviselő ismertette a jogi helyzetet, megírta, hogy a végleges ítélet nyomán folyamatban van a végrehajtás. A tulajdonosok bérbe adnák az ingatlant, sőt, az abban levő, oda tervezett bútorzatot megvásárolnák egy közösen kiválasztandó szakértő értékbecslését követően. Az értéket beszámítanák a bérleti díjba. Kincses Előd kéri, mivel a központ vezetőjével, Kopacz Attilával nem tudnak dűlőre jutni, a miniszter nevezzen ki egy megbízottat a tárgyalások lebonyolítására. Nyomatékosítja, amennyiben a tárcavezető biztosítani kívánja a központ további működését, hozza meg a megfelelő döntést.
Mint a témával foglalkozó korábbi írásainkban jeleztük, tizenkét év pereskedés után az árkosi Szentkereszty-kastélyt – amelyben a központ működik a rendszerváltást követő megalakulása óta – jogerős döntéssel az időközben elhunyt visszaigénylő, Jankovics-Bésán András három gyermekének ítélték. Ezután a központ számos rendkívüli jogorvoslati kérelemmel fordult a bírósághoz. Legutóbb a kilakoltatási ítélet végrehajtásának felfüggesztését kérték. Ezt visszautasította a bíróság múlt csütörtökön. Kincses Előd lapunknak elmondta, a tulajdonosok hajlanak az ügy békés rendezésére, nem akarják mindenáron utcára tenni a központot, hanem bérbe adnák az ingatlant. De vártak már eleget, s ha nem születik rövid úton egyezség, kilakoltatják az intézményt – tette hozzá.
Kopacz Attila érdeklődésünkre azt mondta, nem tudja, mit tegyen, ugyanis egyik ítélet ellenük szól, a másik mellettük. Arra utalt, hogy panasszal éltek az elhunyt visszaigénylő nevére szóló telekkönyvezés ellen. Alapfokon elutasították kérelmüket, másodfokon hatályon kívül helyezték az előző ítéletet, és a kataszteri hivatal elbírálására utalták a tulajdonjog bejegyzését. Kincses Előd bírói tévedésnek véli a törvényszéki döntést, hiszen egyrészt a Legfelsőbb Ítélőtábla rendelte el a telekkönyvezést, másrészt teljesen jogos, és biztos abban, hogy a kataszteri hivatal nem bírálja felül saját korábbi eljárását.
Kopacz Attila érdeklődésünkre azt mondta, várja a miniszter utasítását, azt teszi, amit mondanak: ha menni kell, megy, ha maradni kell, marad.
Közben zajlik az élet a központban. A júniusi tevékenységi szünet után jelenleg besszarábiai középiskolások Román kultúra és identitás című szabadegyetemét tartják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szentek keze és az elnök
Nemrég írtunk arról, hogy a megbízott miniszterelnök ideiglenes kormányzásának utolsó napjára kirukkolt egy, az amúgy is kiváltságos közjogi méltóságokat favorizáló béremelési kormányrendelettel, miközben a hétköznapi embereknek várniuk kell a "sorukra". Akkor arról nem beszéltünk, hogy mennyire örült a hírnek az államfő, aki "bölcs döntésnek" nevezte, amellyel ily módon elejét veszik majd a korrupciós bűncselekményeknek, sőt még a korrupcióra való csábulást is elfeledhetjük.
Nos, ha az elnöki logika mentén nézzük a dolgokat, érdekes következtetéseket vonhatunk le. Példának okáért azt, hogy az államfő, a miniszterelnök, a törvényhozás házelnökei, a titkosszolgálatok vezetői, vagyis a(z) (élet)minőségi ugrásra kiválasztott negyvennyolcak eddig egyik napról a másikra éltek, ezért naponta kell élethalálharcot vívniuk a korrupcó ördögével. Ezt a feltételezést azonban cáfolják az említett urak vagyonbevallásai, és nem igazán értjük, mi szükségük lehet néhány ezer plusz lejre. Ami a sok ház, ékszer, festmény, kövér bankszámla mellett bagatellnek számít.
A megbízott kormányfő indoklása azt is felveti az egyszerű emberben, hogy a kiválasztott "negy- vennyolcak" a legkorruptabbak, ezért aztán komoly stimulensekkel kell és lehet őket a "jó" úton tartani. Sőt azt is sugallni próbálta, hogy ezek annyira fontos, akkora felelősséggel járó tisztségek, hogy aki elvállalja, akkora terhet vesz a vállára, mint a mitológiai Atlasz, és muszáj "kedveskedni" neki, különben… Különben megtörténhet, hogy a szenátus elnöke példának okáért visszatér a fotómodell "szakmához", az elnök is inkább a fizikatanári "hivatást" vállalja, a miniszterelnök is az "ügyészkedést" választja és így tovább. Ez a logika pedig azt is jelenti egyben, hogy aki nem "állami méltóság", úgy él, ahogy "megérdemli". Azok várják ki szépen, zokszó nélkül, amíg a törvényhozás közismerten lassú malmai – kivéve, amikor a saját jövedelmük növeléséről van szó – igencsak nehezen meghoznak egy úgymond "költségvetés-terhelő" szabályzót.
Egy másik kérdés: mit tettek ezek a politikusok az emberekért? A kampányban tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígértek, s miután a választók "megtették kötelességüket", hátat fordítottak nekik. Ami nem jelenti azt, hogy a következő kampányban nem lesz újra képük bizalmat kérni. Emlékeztetünk, hogy mind a jelenlegi elnök, mind a kormányfő fizetésemelést és az életszínvonal emelését ígérte. Csak azt nem árulták el, hogy közben magukra gondoltak.
Az elnök tartogatott más meglepetést is. Miután a kormányfő hirtelen hazajött, és bejelentette, hogy a héten kormányrendeletet akar elfogani, amellyel addig kitolja a tisztségviselők fizetésének emelését, amíg érvénybe nem lép a közszférában dolgozók egységes bérezési törvénye, azt mondta, számára kétségessé vált, hogy Romániának "funkcionális" kormánya lenne.
Legyünk jóhiszeműek! Mondjuk, hogy a hosszú, a lakosság részéről komoly áldozatokat követelő válság végére értünk, és Romániában elkezdődött az életszínvonal emelkedése. Már csupán egyetlen kérdés maradt: miért a leggazdagabbakkal kezdik? Talán mert a "szentek keze is maguk felé hajlik"?
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Intolerancia a hegyek ormán?
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Adományoztak a székely motorosklubok
15.500 lej két beteg kisgyerek megsegítésére
Mint arról korábban beszámoltunk, az ország motorostalálkozóinak történelmében mindeddig az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) motorosfesztiválját szervezte meg ez évben, június végén a Székely Motoros Összefogás. Az öt motorosklubból álló szervezőcsapat rendezvényére közel hétezer ember látogatott el, de a négynapos szentegyházi hétvége nem csak a buliról, pihenésről szólt. A marosvásárhelyi Auld Cut MC, a székelyudvarhelyi Independent Eagles MC, a kézdivásárhelyi Flagellum Dei MC, a kászoni KMB Motors MC, valamint a csíkszeredai Rebel Wolves MC által szervezett Székelyföldi Jótékonysági Motorostalálkozó és Rockfesztivál nevében a jótékonysági jelző nem véletlenül szerepel: az első alkalommal a tusnádfürdői árvaházat, a tavaly a szentegyházi, sérült gyerekekkel foglalkozó Szent Gellért Alapítványt, idén pedig – ígéretükhöz híven – két beteg kisgyermeket támogatott a találkozó bevételének jelentős részével a szervező csapat: összesen 15.500 lejt adtak át a gyerekek hozzátartozóinak.
Ez évben György Kincsőt és Kocsis Csilla Cecíliát részesítették támogatásban a motorosklubok. Kincső hatéves és veleszületett sóvesztő szindrómában szenved, az ő kezeléséhez 5250 lejjel járultak hozzá a találkozó szervezői. Csilla Cecília alig tíz hónapos, májdaganattal diagnosztizálták, a harmadik kemoterápiás kezelésen van túl, de igazi oroszlánként küzd a betegsége ellen – mondta Kocsis György, a kislány édesapja. Nyolc hónapos volt, amikor felfedezték a betegséget, jelenleg egy bukaresti kórház gyermek- onkológiai részlegén kezelik. A következő hetekben további kemoterápiás kezeléseken kell részt vennie, de mindenki reménykedik, hogy megmenthető a mája, és nem lesz szüksége szervátültetésre. Orvosai szerint erre megvan az esély. A kislány családjának 10.250 lejt adtak át a motorosok.
Az adományok átadására múlt hét szombatján került sor Kézdivásárhelyen, a szervező klubok képviselőinek, illetve a két kisgyerek hozzátartozóinak jelenlétében a Flagellum Dei MC klubházában. A klub elnöke, Rancz Dezső elmondta, az adományozás hírére a közelben lakó 73 éves, motoros, nyugdíjas bácsi is felajánlott 300 lejt, amelyet természetesen a klubok adományaihoz "csatoltak", és azt is átadták a beteg kisgyerekek hozzátartozóinak.
Ami pedig a jövőt illeti, az említett öt motorosklub a következő évben is megszervezi Erdély egyik legnagyobb motoros rockfesztiválját, amelynek bevételéből továbbra is jelentős összeget szánnak majd adományozásra, beteg, illetve árva kisgyerekek megsegítésére.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

XI. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok
70 községbeli gyermek és fiatal ropta a táncot
Amint azt előzetesen hírül adtuk, pénteken 21 órától a Feketegyarmaton megszervezett szabadtéri retróbulival indult a XI. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok programja, amit Simándi Sándor polgármester nyitott meg. A Nagy Zsolt által összeállított zenére sokan hajnalig mulattak. A helybeliek nem sokáig alhattak, ugyanis a nagyzerindi fúvószenekar Feketegyarmat központjában 7 órától zenés ébresztőt tartott, ezt követően 10 órakor startolt a bográcsfőző verseny, melynek során az 5 csapat birkapörköltet, sertéspörköltet, babgulyást, illetve vadas pörköltet főzött. A zsűri I. díjra értékelte a Tollasok csapatának a vadas-, II. díjra a Menyecskék birkapörköltjét.
Ezzel párhuzamosan a feketegyarmati szabadtéri színpadon 9 órakor kezdődött az iskolások műsora, melynek során a gitárosok, a zerindi óvodások tengerész, illetve a gyarmati óvodások hátizsákos táncaikat mutatták be a tanévzáró műsoraikból. A zerindi előkészítősök színdarabot, majd a III. és IV. osztályosok mutatták be maszkás táncaikat. A néptáncosok szatmári táncot jártak, majd a kicsik előadták a Romuna Brigitta által betanított moderntáncot.
Ezt követően indult a családi vetélkedő, amire 7 család nevezett be: kosárba dobásban, ugrókötelezésben családi piramis összeállításában, gólyalábakon járásban, flakontöltésben, csokievésben, illetve ruhaláncban mérték össze ügyességüket, tudásukat. Legérdekesebb a ruhalánc volt, melynek során az a család kapta a több pontot, melynek tagjai a levetett ruháikból a leghosszabb láncot tudták kialakítani. A vetélkedés hevében az apukák rövidgatyára vetkeztek, de az anyukák se igazán szégyenkeztek a jobb eredményért. Mind a 7 csapat jutalmat kapott – I. helyen Farkas Zoltán és családja végzett holtversenyben Papp Istvánnal és családjával, de azok önként választották a II. helyet, míg III. helyen Komlósi Róbert alpolgármester és családja végzett. A győztesek, de a résztvevők is értékes ajándékokat, minden gyermek labdát, édességet kapott. Az édességeket a gyulai Mikus Éva ajánlotta fel. Utána indult a kerékpárverseny, idén az óvodások külön kategóriát képeztek a kis-, illetve a nagyiskolások és a serdülők mellett, és görkorcsolya verseny is volt. Az óvodás fiúknál Kiss Botond, az elemiseknél Farkas Zoltán, a nagydiákoknál Komlósi Riff Dávid, az elemis lányoknál Vékás Bianka győzött. Egész nap pónilovon lehetett lovagolni, illetve szamaragolni, de ausztrál és nílusi vadludakat is meg lehetett tekinteni, galambokat, fajdkakast is lehetett simogatni, a pörköltfőző verseny termékeit pedig ingyen osztották ki a résztvevők között. 20 órától a rendezvény átköltözött Nagyzerindre, ahol a béksécsabai Thomassy Party Band műsorán, majd az Ibolyások moderntáncán, utána a sztárvendég, Postás Józsi koncertjén, 23 órától tűzijátékon, ezt követően szabadtéri diszkón szórakozhatott a közönség.
Vasárnap
Vasárnap 10.30 órától ünnepi istentiszteletet tartottak a feketegyarmati, 12 órától a nagyzerindi református templomban. 13 órakor a nagyzerindi műfüves pályán indult a kispályás futballbajnokság, amire 6 csapat nevezett be Nagyszalontáról, a helybeli ifik, az öregfiúk, a magukat Drahilnak nevező fiatalok, illetve az ágyai csapat. A versenyt a nagyszalontai csapat nyerte, melynek tagjai felajánlották az I. díjat Komlósi Róbert alpolgármesternek, aki a kupát és az oklevelet az irodájában tartja, hogy bárki megnézhesse. Valamivel 16.30 óra után a Tabajdi Károly Általános Iskolában történt gyülekező után, a helybeli fúvószenekar kíséretében, a főúton indult a népviseleti parádé, amit egy felnőtt leány és fiú felügyelete mellett a Kisibolyások vezettek fel. A menet a központi teret megkerülve, a szabadtéri színpadnál állt meg, aminek a közelében felállított sörsátrak alatt már javában folyt a vígasság, hiszen mindenféle itallal, étellel szolgáltak, ami szemnek, szájnak ingere.
Miután a színes népviseletbe öltözött táncosok csoportonként körtáncot jártak, a szabadtéri színpadról Pap Alma műsorvezető köszöntötte a közönséget. Elsőként a nagyzerindi furulyásokat kérte színpadra, akik Kasza Rozália betanításával, hangszereikkel népdalokat játszottak, énekeltek. Utánuk a Bihar megyei Micske néptánccsoportjának különösen díszes népviseletbe öltözött 9 leánya és 5 fiúja
rutinos táncbemutatóval kedveskedett. Az újkígyósi néptánccsoport kalotaszegi legényese, rimóczi csárdása és délalföldi oláhosa új színt hozott a programba. Az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes dél-alföldi és szatmári táncot mutatott be. A kétegyházi tánccsoport Negró János vezetésével rábaközi magyar, illetve helybeli román táncokkal színesítette a programot. Utánuk a simonyifalvi Leveles tánccsoport Farkas Tamás koreográfiájára szatmári és magyarpalatkai táncokat adott elő rutinosan. A kisiratosi Kisgyöngyvirág néptánccsoport 5 párja Mészár Klementina betanításával előadott dél-alföldi táncainak tapsolt a közönség. A majláthfalvi Százszorszép tánccsoport által előadott mezőségi és marosszéki táncok közben élményszámba ment, ahogyan a fiúk látványosan kiforgatták a lányokat. Utánuk a nagyzerindi citerások játszottak, énekeltek népdalokat. A nagyzerindi Ibolyások 4 csoportja ifj. Szilágyi András koreográfiájával és Kiss Csilla vezetésével az utóbbi években látványos fejlődést mutatnak. Előbb a haladók 12 tagú csapatának szatmári táncai, majd a kicsik ifj. Szilágyi András közreműködésével bemutatott ritmusgyakorlata aratott vastapsot. Utánuk a nagyok 8 párjának szilágysági táncai, majd a menyecskék 12 tagú csapatának dél-alföldi táncai ragadták magával a közönséget. Annál is inkább, mert Csáky Apollónia iskolaigazgatóval és Kiss Csilla csapatvezetővel együtt, az iskola pedagógusai is erősítették a csapatot. Utánuk újra a haladók léptek színpadra, szigetközi táncukkal nagy sikert aratva. A program végét, egyben csattanóját az Ibolyások nagy csapatának a békési tánca képezte, amelynek végén színpadra kérték ifj. Szilágyi Andrást és Kiss Csillát, akiknek figyelmességgel, oklevéllel, illetve virággal kívánták kifejezni köszönetüket az évek óta tanúsított áldozatkészségükéért, odaadásukért. Külön dicséret illeti a műsorvezető Pap Almát, aki amellett, hogy konferált, fellépett a haladók, a nagyok, sőt a menyecskék táncában is. Olykor várnia kellett, amíg a kimerültségtől szóhoz tudott jutni. Miután a színpadon befejezték, a színpad mellett körtánccal kedveskedtek a közönségnek a nagyzerindi Ibolyások, akik a legkisebbektől a legnagyobbakig, mintegy 70-en ropták a táncot.
Üdvözlet, köszönet
A néptáncgála után érkezett meg egy megyei tanácsos társaságában Traian Igaş szenátor, akit a színpadról mutatott be Simándi Sándor polgármester. A szenátor köszöntötte a résztvevőket, gratulált nekik a sikeres falunapokhoz, illetve a polgármesterhez, aki a község vezetősége és a megyei tanács támogatásával igen jelentős fejlesztéseket vitt végbe. Nagyzerind község manapság nem véletlenül a megye egyetlen olyan községe, ahol minden utca aszfaltburkolattal rendelkezik.
A hivatalos program után a vendégek és a fellépők együtt megvacsoráztak, míg a szabadtéri színpad előtt utcabál következett, ahol a Gyarmat Band szolgáltatta a talpalávalót késő éjszakáig. A rendezvény sikeréért köszönet jár a Nagyzerindi Községi Tanácsnak a támogatásért, az iskola pedagógusainak a szervezésben és a lebonyolításban való közreműködésért, valamint minden támogatónak, a vendégek ellátásában segítőnek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Miért vándorolnak ki az itthon maradás helyett a fiatalok – gazdasági biztonság szükséges?
Miért választanák inkább a kivándorlást az itthon maradás helyett a partiumi fiatalok? – kérdezte a margittai Szabadság Feszt nyári tábor ifjú hallgatóságától Kelemen Hunor szövetségi elnök vasárnap. Az anyagi jólét igényét fogalmazták meg a fiatalok válaszként a kérdésre a Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke által moderált beszélgetésen, tájékoztatott tegnap az RMDSZ hírlevele.
„Háromszéken is többségükben ezzel indokolták kivándorlási szándékukat a fiatalok, amikor egy évvel ezelőtt ugyanerről érdeklődtem. Senki nem azt hozta föl érvként, hogy nem tud itthon magyarul tanulni, beszélni, magyar könyvekhez hozzáférni.
Huszonöt évvel korábban, közvetlenül a kommunista diktatúra után, az én nemzedékem még ezeket kifogásolta, anyagiakkal kapcsolatos érveket akkor még senki nem említett. Nekünk most a ti igényeiteket kell figyelembe vennünk, ezekre a megváltozott igényekre kell a hazai politikának megoldásokat találnia a szülőföldön” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Szabadság (Kolozsvár)

Szabó Árpád: a folytonosság biztosítása a cél Maros megyében
Nem az RMDSZ határozatlanságára vall, hogy három év alatt három alelnököt cserélt a Maros megyei önkormányzat élén – állítja Szabó Árpád, a tisztség legújabb elfoglalója. A szövetség politikusa úgy érzi, eddigi tanácsosi tevékenysége által korrekt és jól működő kapcsolatot sikerült kialakítania Ciprian Dobre Nemzeti Liberális Párti (PNL) megyei tanácselnökkel. Arról, hogy jövőre versenybe szállna-e a tisztségért, a 64 esztendős politikus még nem tudott nyilatkozni.
– Három év alatt ön a Maros megyei önkormányzat harmadik RMDSZ-es alelnöke. Ilyen sűrű lemondások és hirtelen előléptetések után mennyire vehetik komolyan a vezető román pártok Szabó Árpádot és politikai alakulatát?
– Az állandó cserebere valóban érdekes jelenség volt, hisz amióta ismerem a megyei tanácsot, még nem fordult elő, hogy egy párt három alelnököt váltson egy mandátum alatt. Azon túl, hogy mindenik visszalépésnek megvolt az objektív oka, gondolom, ez véletlen egybeesés, ami nem az RMDSZ határozatlanságára vall. Remélem, ez nem fogja negatívan befolyásolni a megítélésemet és a további kapcsolatomat a testület vezetőivel és tagjaival.
– Ciprian Dobre liberális megyei tanácselnök szinte megalázóan viselkedett az első RMDSZ-es alelnökkel, Lokodi Edit Emőkével, Kelemen Mártont viszont már emberszámba vette. Ön mire számít?
– Úgy érzem, korrekt, jól működő kapcsolat alakult ki közöttünk. Talán az is közrejátszik, hogy nagyon régóta ismerjük egymást, mi több, 2008-ban, mielőtt Dobre decemberben bejutott volna a parlamentbe, dolgoztunk együtt, hisz fél éven keresztül alelnökkollégám volt.
– Mit talált a megyei önkormányzatnál? Mi változott 2012 óta, amióta nem az RMDSZ vezeti a tanácsot, és amióta ön is csak testületi tag?
– Lényeges változások nem voltak, legalábbis egyszerű megyei tanácsosként, aki figyelemmel követi a testület működését, nem észleltem különösebb szakadásokat vagy elmozdulásokat. Ez arra utal, hogy mindkét elődöm, Lokodi Edit Emőke és Kelemen Márton is megpróbálták fenntartani azt az egészséges állapotot, ami 2012 előtt uralkodott. Egy biztos: mindketten nagyon odafigyeltek arra, amivel kapcsolatban nekünk, a magyarság képviselőinek résen kell lennünk. Ügyeltek és ügyelünk arra, hogy a döntéseknél a román partnerek vegyék figyelembe a megye etnikai egyensúlyát.
– És mi az, amire elsősorban oda kell figyelni?
– Mindenekelőtt arra, hogy folytonosságot biztosítsunk a magyarságot érintő kérdésekben. Oda kell figyelnünk a megkezdett nagy kaliberű projektekre. Az egyikre éppen a közelmúltban tettünk pontot, június végén avattuk a Nyárádmagyarós és Sóvárad közötti műutat, azt, amely nemcsak hogy lerövidíti a Marosvásárhely és Szováta közötti távot, de bekapcsolja a megye vérkeringésébe az eldugott, kis bekecsalji falvakat is. Messzemenően a térség legfontosabb beruházásának számít.
A hulladékgazdálkodási projektnek is a vége felé járunk; a vásárhelyi önkormányzatnak még ki kell építenie a kakasdi átrakóállomáshoz vezető infrastruktúrát, nekünk meg ki kell választanunk a kerelőszentpáli új szeméttelep működtetőjét. Ugyanakkor be kell fejeznünk a két hatalmas kórház, a megyei, illetve a sürgősségi járóbeteg-rendelőinek a felújítását és felszerelésének korszerűsítését.
Szintén Lokodi Edit Emőke idejében megkezdett projektnek számít a megye víz- és csatornahálózatának a korszerűsítése és bővítése. A Nyárád menti gerincvezeték elkészült, jövőre megépül a szeredai vízüzem is. Reméljük, a közeljövőben, hosszas jogi huzavona után végre sikerül befejeznünk a Csergeden épülő motorsportparkot is.
– Mi a helyzet az úthálózattal? Míg az országutak megfelelő állapotban vannak, a megyei utakon nagyjából csak toldoznak-foltoznak.
– Több mint 700 kilométer aszfaltos út tartozik a megyei önkormányzat fennhatósága alá. Ezt karbantartani sem könnyű, nemhogy korszerűsíteni, bővíteni! Viszont így sikerült összekötnünk Vajdaszentiványt Beresztelkével. A Nyárád menti lakóknak a Nyárád menti út a fontos, a Küküllő mentieknek a Küküllő menti, a mezőségieknek az ott áthaladó szakasz jelent prioritást.
Ez így is van rendjén, csakhogy a megyei önkormányzat költségvetése véges, ráadásul egyébre is kell pénzt elkülönítenünk. Mindenre és mindenkire próbálunk odafigyelni, de a legfájóbb az Ákosfalvát Nyárádtővel összekötő, 15 kilométeres, Alsó-Nyárád menti szakasz, ahol a házak repedeznek a nehézgépjármű-forgalom miatt. Évek óta próbálkozunk átadni az országos útügynek, úgy tűnik, ez a közeljövőben végre sikerül.
– A végső megoldás nem egy terelőút megépítése volna? Mert attól, hogy az útügy újjávarázsolja a megyei utat, még mindig dübörögni fognak a kamionok.
– Persze hogy az lenne a végső és az ideális megoldás. De ki mer jelenleg arra gondolni? Ha viszont az Országos Közút- és Autópálya-Kezelő Társaság alapjaiban is megerősíti az utat, mely nem ekkora terhelésnek épült, talán a dübörgés is sokkal kisebb és elviselhetőbb lesz.
– Fájó pont a bözödújfalui tóhoz és Kőrispatakhoz vezető út is, amely lényegében Maros és Hargita megyét köti össze. A jelenlegi elöljáró az elsőbbségi listáról a pótlista végére csúsztatta.
– Végül csak sikerült kompromisszumos megoldást találnunk, és megegyeznünk arról, hogy nem mondunk le az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral összekötő út megépítéséről. Mint ismeretes, a Hargita megyei szakasz, néhány kilométer kivételével elkészült, idéntől saját forrásból mi is évi három kilométert próbálunk leaszfaltozni a megyehatárig.
– Beiktatása után Kelemen Márton arról beszélt lapunknak, hogy meggyőzte Ciprian Dobrét arról, hogy nemcsak a Görgény-völgyi, illetve a Felső-Maros menti fesztivált kell finanszírozni, hanem egy magyar vidéki sokadalmat is illene kitalálni és anyagilag támogatni.
– A megyei tanács már tavaly támogatta a Nyárád menti népi és kézműves vásárt, sőt idéntől a Kis-Küküllő mentének is meglesz a népi ünnepélye, melyet Erdőszentgyörgyön szervezünk. És ne feledjük, az önkormányzat jelentős támogatást nyújtott az immár hagyományos lófuttatásnak vagy a vásárhelyi magyar napokként ismert Forgatagnak is. Persze mindez nem magától történt, ehhez az RMDSZ-frakció kitartó munkájára is szükség volt.
– Apropó RMDSZ-frakció. Lát esélyt arra, hogy amennyiben a jelenlegi erőviszony marad, vagy ehhez hasonló felállás alakul ki, 2016-tól, a közvetett választások nyomán ismét magyar elnök kerüljön a megye élére?
– Ez több mindentől függ: a testület majdani összetételétől, a román pártok egymáshoz való viszonyától és egyebektől. Az elnökállítás lehetőségével számolnunk kell, hisz 2000-ben, majd rá négy évre, amikor szintén a testület választotta meg az elnökét, a legnagyobb frakcióval rendelkező, de mégis kisebbségben lévő RMDSZ-nek román támogatással sikerült elnyernie az elnöki tisztséget.
– Azon túl, hogy az egyik legtapasztaltabb tanácsosának tartja, pártja azért is jelölte erre az utolsó száz méterre alelnöknek, hogy „melegítsen" a 2016-os megpróbáltatásra?
– Erről nem esett szó.
– Ellenhangokat is lehet hallani; van kollégája, aki megkérdőjelezi, miért egy hatvanan felüli politikust kell pályára helyezni, és nem egy fiatalt bejáratni?
– Amikor a frakcióban szóba került az új alelnök megnevezése, ezt senki nem hozta fel. Legalábbis hozzám nem jutott el semmiféle ellenvélemény.
– Amúgy idősnek érzi magát?
– Nem, egyáltalán. Persze az idő telik, az ember a korát nem tagadhatja le. Energikusnak érzem magam, aki, ha felkérik, a jövőben újabb tanácsosi mandátumot vállal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség-tábor Baróton
Savanyú vetrecét, kőlevest is főztek
Július 8–11. között zajlott Baróton, Erdővidék Múzeumának udvarán a második alkalommal megszervezett Magyar Örökség-tábor, melynek egyik nem titkolt célja, hogy az érdeklődők neves előadók révén nyerjenek betekintést népünk régmúlt eseményeinek történéseibe, másrészt, hogy megismerkedjenek egykori magyar népi foglalkozásokkal, mesterségekkel, hagyományokkal. A szervezők a legkisebbekről sem feledkeztek meg, ők a táborban játszva szórakozhattak, és szórakozva tanulhattak.
A nyitónap rendezvényeiről már beszámoltunk lapunkban: Erdővidék nagyjairól nyílt kiállítás a múzeum Kászoni Gáspár Termében, melyet Demeter László múzeumigazgató mutatott be, majd délután Ségercz Ferenc sepsiszentgyörgyi muzsikus és hangszerkészítő jóvoltából a népzenénk alapjait ismertető műhelymunka zajlott. Az előadások késő délután kezdődtek: Sántha Attila kézdivásárhelyi kutató a székelyeket említő bizánci forrásokról beszélt, dr. Darkó Jenő történész és Kovács J. Attila biológus pedig Benkő József erdővidéki polihisztor munkásságát elevenítette fel.
Csütörtökön Tordai Iluska bibarcfalvi népművész vezetésével és Hoffmann Edit muzeológus közreműködésével kezdődtek a kézműves-foglalkozások: nemcsak gyermekek, felnőttek is körbevették az agyagozóasztalt, türelmük, kitartásuk pedig nem maradt eredmény nélkül. Kisedényeket, dísztárgyakat készítettek a szorgos kezek, mindenki haza is vihette a sajátját.
Ezzel egy időben a budapesti Rumi Tamás segítségével a gyerme­kek rovásbetűkkel ismerkedhettek, számítógépes játék segítségével is gyakorolva azok jelentését. Az agyagozás pénteken is folytatódott, szombaton pedig a nemezelőké volt a nap, a tevékenységet Egyed Edit tanítónő irányította. Mindemellett szombaton a múzeum udvarán felállított nagy üstben kőlevest főztek a kicsik, ugyanott pénteken savanyú vetrece készült Bágyok Károly és segédei jóvoltából. Mindkét ízletes készítményből kedvükre falatozhattak a látogatók.
A rendezvény zenei programjáról Ségercz Ferenc és barátai mellett a dévai Renaissance együttes is gondoskodott, őket korabeli ruhákban táncolva pénteken láthatta a közönség, de a Budapestről érkezett Pap Endre is külön színfoltja volt a tábornak: nemcsak a hortobágyi gulyáslegényekre emlékeztető kalapjával és bajszával hívta fel magára a figyelmet, de magával hozott hangszereivel is. Távol-keleti készítésű, mongol és kínai citerákat mutatott be, előadásában a magyar és a keleti népek zenéjének párhuzamára világított rá.
Idén is a tábor vendége volt dr. Thiele Ádám kovács, akit a látogatók legtöbbet ezúttal is a tavaly saját kezűleg tapasztott kohó mellett láthattak szorgoskodni. Nélkülözhetetlen kalapjával és napszemüvegével rendíthetetlenül fújtatta több napon át a tüzet, szemléltetve azáltal, hogy miképp is készítették eleink, bő évszázadokkal ezelőtt a számukra oly fontos vasszerszámokat. A művelet érdekessége volt, hogy a megolvasztott vasérc helyből származott, a Barót melletti Katica bányából. Előadásában a damaszkolás technikájáról beszélt, oszlatva a damaszkolt pengék körüli néhány tévhitet is: mint mondta, a damaszkolás szerepe egykor a díszítés volt, ma inkább üzleti funkciója van. A damaszkolt pengéket könnyebben és magasabb áron el lehet adni.
Kovács J. Attila biológus: nemcsak a székely társadalom, az azt körülvevő növények is változnak, és ez nem feltétlenül válik hasznunkra
A szabadegyetem neves előadói idén is a magyarság, a székelység őstörténetének szálait boncolgatták, talán egy kivétellel: a marosvásárhelyi születésű, jelenleg Magyarországon tanító Kovács J. Attila biológus a Székelyföldön is terjedő özönnövényekről értekezett. Az őshonos növényekre, s mint ilyenek, a mezőgazdaságunkra is káros, „özönszerűen” terjedő növényfajokat ismertetett, figyelmeztetve: gazdálkodjunk hagyományosan, de ami fontosabb, ne hagyjuk parlagon földjeinket, hiszen azzal csak a burjánzó fajokat segítjük.
Dr. Czeglédi Katalin nyelvész: a finn–ugor-elméletet „megrendelésre” készítették
Dr. Darkó Jenő, dr. Benkő Mihály, dr. Obrusánszky Borbála történészek, dr. Tallós Emil jogász, Tóth Zoltán Henrik őstörténész, dr. Czeglédi Katalin nyelvész és nem utolsósorban a belgrádi dr. Alexandar Uzelac fiatal történész előadásai azonban már a tábor fő tematikájához kapcsolódtak, mélyítve a hallgatók történelmi ismereteit, vagy éppen újabb gondolatokat, kérdéseket ébresztve bennük, melyekre választ talán a szabadegyetem következő kiadásán kaphatnak majd.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az egyház választja a papot
– interjú Tamás József segédpüspökkel –
A múlt szerdán megszervezett papi találkozó végén villáminterjút készítettünk Tamás József gyulafehérvári segédpüspökkel, egyebek mellett a papi hivatásról érdeklődve.
– Miért tartja fontosnak a hasonló találkozókat?
– Az utóbbi időben divatba jöttek ezek a rendezvények, a kortárstalálkozókhoz hasonlóan. A papi találkozókat eddig is megszervezték, hiszen azokat, akiket ugyanazon évben szenteltek pappá, mindig összehozta egy-egy rendezvény. Ez, ami itt volt Gelencén, ritkább, de úgy látszik, szokásba jön. Örömmel nyugtázom ezt, hiszen a vidék iránti szeretetünk fontos, sohasem felejthetjük el azt, hogy honnan indultunk, hová valók vagyunk, és főként: kik közül származunk. Fontos a nép, a szülőföld szeretete, éppen ezért értékelem, hogy ilyen szép számban összegyűlhettünk, együtt imádkozhattunk, és egy szép napot együtt tölthettünk.
– A prédikációjában említette, hogy az egyház választja a papot, és nem az egyházi méltóság az egyházat. Hogyan értsük ezt?
– A papi hivatásnak az átélése az ilyen találkozók alkalmával is fontos számunkra. Tény, hogy az igazi papi hivatás az, amely Istentől származik, nem pedig tőlünk. Istennek a meghívását követi az a jó pásztor, aki úgy akarja szolgálni a Jóistent, ahogy Ő azt elvárja. Ezért mondjuk azt – az Úrjézus szavait idézve –, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választot­talak titeket”. Aki Jézus Krisztusnak a hívását követi, az biztos, hogy olyan akar lenni, mint az Úrjézus, aki jó pásztornak nevezte önmagát, és aki valóban olyan jó pásztora az emberiségnek, hogy életét is képes volt értünk feláldozni.
– Püspök úr, jelenleg egy hatalmas, más valláshoz tartozó embertömeg árad be Európába, és egyre többen fogalmazzák meg azt, hogy a megmaradás záloga a keresztény értékrendhez való visszatérésben rejlik. Mi a véleménye erről?
– A hegyi beszéd – ami kereszténységünknek az alapját képezi – azzal a szép hasonlattal fejeződik be, hogy az okos ember sziklára építi fel a házát, mert csak a jó alapokra épült ház marad meg. Számunkra Istennek a törvényei jelentik a sziklát, azt az alapot, amin az emberiség meg tud állni, és meg tud maradni. Éppen ezért hangsúlyozzuk azt, hogy a mai globalizálódó világ – ami egyre jobban az anyagiak felé fordítja tekintetét – rossz útra tért. Vissza kellene térni a helyes útra, okos emberként az Istenre kellene építenünk életünket, országunkat és a társadalmat. Én hiszem és vallom ezt, ugyanis a történelem ismétli magát, az idők folyamán még voltak hasonló periódusok, amikor az emberiség próbált elfordulni Istentől, mint ahogy az ma is a nagyvilágban történik. Hiszem, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan az emberiség visszatalál az atyai házba, amelyet elhagyott.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Táborban a Gábor
A Miért idei EU Tábora két szempontból sem nevezhető megszokottnak. Egyrészt külső jegyeiben illetlenségig sikeresen tükrözte a 21. századot, másrészt olyan fontos témákat érintett, amikről mifelénk nem szokás beszélni, pedig kéne. Egyszóval – két sűrű marosfői nap tapasztalata alapján – egészen európaira sikeredett. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.
Cigányok, melegek, fogyatékkal élők, menekültek, drogosok. Az általános reakció, ha valaki ilyesmiről beszél, hogy megharapta egy elkóborolt pesti liberális, hiszen mindegyik csoporttal szemben ismerjük a megoldást. Ha a cigányok nem maradnak nyugton a faluszélen, gyújtsuk rájuk a házat, a melegeket hagyhatjuk élni, ha láthatatlanok maradnak, különben kapnak egy poffot, a „nyomorékok” elégedjenek meg a mély sajnálattal és a halk fohásszal, hogy csak nálunk ne legyen ilyen, a menekültek pedig húzzanak vissza, ahonnan jöttek. A drogokról ne is beszéljünk, igaz magyar ember kizárólag pálinkától, Igazi Csíki sörtől és autonómiáról szőtt álmoktól bódul, más egyébtől soha. Az már egy másik kérdés, hogy az általunk ismert és dogmaként kezelt stratégiák, agresszívan őrzött struccpolitikák ezekben az ügyekben mennyire hatékonyak, illetve mennyire szolgáljuk a közösséget, ha hagyjuk őket automatikusan átöröklődni a következő generációra, anélkül, hogy legalább a végiggondolásukat lehetővé tennénk, ne adj Isten, kikényszerítenénk. Úgy látszik, ezt a kérdést a MIÉRT új elnöksége is feltette magának, és a következtetések határozott cselekvésre sarkallták őket.
A magam részéről az első esti ismerkedősdit kihagyom, és a július 8-ai – egyértelműen a legmarkánsabb tematikával bíró – Romanapon, rögtön a sűrűjében kapcsolódom be a tábor igényes, témába vágó plakátok között babzsákokon heverésző életébe, valahol az első előadó, Boros Lóránd a romániai cigány/roma csoportok bemutatását célzó mondandójának felénél, így erről nem tudok részletes beszámolót adni, fültanúk egybehangzó véleménye szerint némileg eklektikusra sikeredett.
Bevonni minél több embert
Tonk Gabriella szerint nem elég, ha a közösségek vezetői tárgyalnak egymással
Tonk Gabriella, a Pata-Kolozsvár társadalmi intervenciós projekt egyik koordinátorának – aki munkatársaival együtt a kincses város egyik legkomolyabb szociális problémájára keres és talál megoldásokat – előadását viszont már kibiztosított jegyzetfüzettel (na jó, okostelefonnal) hallgattam. Pataréttel kapcsolatban az első információ, amit kapunk, hogy messze nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy az a közgondolkodásban él.
Értem ez alatt például, hogy négy jól elkülöníthető, eltérő adottságú és szerkezetű közösség lakja, akiket csak az azonos lokáció és a mélyszegénység köt össze. Legrégebbi és legnagyobb közülük a 2500 lelket számláló Dallas, ahová a nyolcvanas években települt be az első hullám a nemrégiben bezárt szeméttelep értékesíthető hulladéka miatt. A második kis közösséget az ő szemétdombokon lakó és dolgozó, változó létszámú napszámosaik alkotják. A Cantonului-t már a város hozta létre hajléktalanokból a kilencvenes években, a statisztikák szerint 600 fős e közösség. Az utolsó hullámban a Coastei utca 2010 karácsonya előtt pár nappal keresztényi szeretetből teherautóra pakolt illegális lakói érkeztek, ők nagyjából háromszázan vannak.
Egy nagyközségnyi ember, akik a legtöbbünk számára egyet jelentenek a közeli szemétdombbal,
úgy kezeljük őket, mintha nem is kényszerből élnének ott, hanem valamiféle, bizonyára cigány hagyományt követve.
Az első – jellemzően külföldi vallási szervezetekhez kapcsolódó – beavatkozási kísérletek az ezredfordulóig várattak magukra, az átgondolt, folyamatos munka pedig egészen 2012-ig, amikor is egy kukásautó halálra gázolt egy szemétben játszó pataréti gyermeket. A szomorú eset nagyobbacska visszhangja következtében a legelső célkitűzés az volt, hogy a legfiatalabbakat biztonságban tudják: egy katonai sátorba gyűjtve őket elkezdtek foglalkozni velük. Ez a lépés nagyban segítette az azóta összetett cselekvési programmá váló projekt első komponensét, amely a helyiek bevonását tűzte ki céljául. Ezen felül a projekt résztvevői szeretnék mielőbb és minél több szállal összekötni a mondhatni társadalmon kívül élő patarétieket az intézményrendszerrel, elsősorban elérhetővé akarják tenni számukra a társadalombiztosítás kínálta védelmet. A program harmadik komponense a családvédelem, melyben komoly nehézséget jelent Tonk Gabriella szerint, hogy a vonatkozó román törvények az egyént tekintik alapegységknek; ami szociológiailag nehezen értelmezhető. Negyedik komponens a biztonság megteremtése, azaz az ebben az élethelyzetben komoly veszélyforrást jelentő családon és közösségen belüli erőszak leküzdése. Ötödik a saját kultúra és szociális identitás erősítése, ehhez szorosan kapcsolódik a hatodik komponenst alkotó oktatás. A civilek nem akarnak átvállalni állami feladatokat, inkább kiegészítik azokat, például az iskolaelhagyás megakadályozásán keresztül. Hetedik feladatkör a foglalkoztatás, nyolcadik a deszegregáció, kilencedik a lakhatási problémák megoldása, az utolsó pedig a kommunikáció a város felé, mely a terület és lakói megítélésének javítását célozza.
A projekt finanszírozását a Magyarországon páriának számító Norvég Alap biztosítja 2+1 millió euróval, utóbbi 32 lakás felépítését finanszírozza a város különböző pontján, ahová integráltan át szeretnék költöztetni az erre alkalmas patarétieket.
Tonk Gabriella zárásul elmondta, a projekt megítélése nem egyértelmű, civil oldalról is éri őket támadás a támogatások felett élvezett monopólium miatt.
Az eredmények viszont, a folyamatos monitoringnak köszönhetően, mérhetőek, kísérleti projekt lévén igyekeznek a kipróbált módszereket mások által is átvehető metodológiává kristályosítani. Mint kiemeli, a hasonló esetekben a legfontosabb mindig az, hogy ne csak az önkormányzati vezetők tárgyaljanak a roma vezetőkkel, hanem mind a többségi társadalomból, mind az érintett közösségből vonjanak be embereket. Párhuzamosan kell dolgozni mindegyik oldalon.
Szemüveges cigánygyerek
Mint az ötperces szünetet követő előadásból kiderül, Sepsiszentgyörgyön az önkormányzati munka és a civilekre jellemző célkitűzések sikeresen összekapcsolódnak. Mindig az embert kell látni – kezdi a beszélgetést Tischler Ferenc, aki huszonkét évnyi célirányos tapasztalattal a háta mögött lett Sepsiszentgyörgy romákért felelős alpolgármestere.
Mint elmondta, ő is látta a szakadékot a 19. században érkezett három családból 1800 fősre duzzadt őrkői roma közösség és az intézményrendszer között, amit szerinte csak elkötelezett és kitartó munkával lehet áthidalni.
Az alpolgármester hangsúlyozza: a rendszerváltás abszolút vesztesei a cigányok, a kilencvenes évektől „lehúzta nekik a társadalom a redőnyt”, az a kevéske szál, amivel addig kapcsolódhattak a többségi társadalomhoz, és ezen keresztül a megélhetési lehetőségekhez, mind elszakadt egyik pillanatról a másikra.
Személyes tapasztalata az, hogy nem lehet távolról megoldani a nagyon is összetett problémákat, jelen kell lenni a közösségekben, meg kell ismerni az embereket, hiszen mindenki valamilyen egyéni problémacsomagot cipel a hátán. Vannak betegek, fogyatékkal élők, millió egyéb nehézség is kínozza ezeket az embereket a mélyszegénység mellett, de ezek közül néhány könnyen orvosolható. „Láttatok már szemüveges cigánygyereket?” – teszi fel a kérdést az előadás ezen pontján, a hallgatóság zavarodott kuncogással válaszol. Pedig néha egyszerű rövidlátás áll a tanulási nehézségek hátterében, hiszen a jellemzően hátsó sorba ültetett gyermek egész egyszerűen nem tudja lemásolni, amit a tanító a táblára rajzol.
Nagyon sok olyan gyermek van, aki már az óvodába komoly hátránnyal érkezik, hiszen a 0-3 közötti kor az az időszak, amikor az idegrendszer és rengeteg készség kifejlődik, a megfelelő ingerek elmaradása esetén később bepótolhatatlanul. Ezért az önkormányzat beindította a Biztos kezdet programot, mely éppen a legkisebbeket és édesanyjukat célozza. Mint Tischler Ferenc elmondja, ennyire korán kell beavatkozni ahhoz, hogy sikeres integrált oktatásról lehessen beszélni, különben a rendszerbe komoly hiányosságokkal érkező gyerekek stigmatizálva érzik magukat, főleg, hogy sokszor nem elkötelezett pedagógusok dolgoznak a fontos posztokon, az oktatási törvény pedig alapvetően alkalmatlan a probléma kezelésére.
Pedig – folytatja Tischler – a cigány származás nem kéne stigma legyen, hiszen sokszor az Őrkőn sétálva maga is arra vágyik, hogy közéjük tartozhasson, hiszen a „magyarokéra” rácáfolóan összetartó közösségként ismeri őket, akik nincsenek tudatában saját értékeiknek. Az ebből fakadó kisebbségi komplexusra sok önkormányzat azzal is rásegít, hogy kívülről dirigálva kiskorúsítja a közösségeket, ahelyett, hogy bevonná őket a fejlesztésekbe, és ezzel párhuzamosan keményen dolgozna a többségi társadalom komoly, és sokszor megalapozatlan előítéletein.
Ezek közül az egyik az, hogy a cigányok megélhetési céllal, a segélyért vállalnak gyermeket, miközben személyes tapasztalata szerint a magas születésszám felvilágosítás hiányából fakad a legtöbb esetben. Az ő családtervezéssel kapcsolatos oktatómunkájuk következtében 15 százalékkal csökkent egy év alatt az abortuszok száma.
Mint Tischler Ferenc elmondja, bár rövid idő alatt is sikerült újabb mérföldköveket elérniük, például a férfiak foglalkoztatására hamarosan beindul a biobrikett gyártás, illetve a járdalap öntés, mindkettő a közösség saját használatára, de a város kétkedve nézi a munkát, sok idő kell még ahhoz, hogy a két közösség közeledjen egymáshoz. Ő a bírálóknak mindig azt feleli, a következő tíz évben lehet ölbe tett kézzel kiabálva nézni a cigánykérdést, illetve keményen dolgozni megoldásokon, ő az utóbbihoz kérne egy kis türelmet, hiszen semmi sem fog megoldódni egyik napról a másikra. Mint zárásként kiemeli, a székelység, mint kisebbség nem tagadhatja meg egy másik kisebbség jogait,
hiszen azzal saját maga alatt vágja a fát, a cigányságban nem szabad ellenséget látni, együttélésre ítéltettünk.
Kerekesszékben is kerek élet
Az ebédszünet után a szervezők egy kis változást eszközölnek a programban a roma tematika folytatása helyett, az estére tervezett Tabu sarok következik, ahol a fogyatékosság a téma. A meghívott vendég, a máréfalvi születésű, jelenleg Szegeden élő Papp Szabolcs, a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője.
Szabolcs öthónapos korában negyvenfokos lázas volt, amikor a gyermekbénulás elleni védőoltást megkapta, így azonnal lebénult.
Azzal kezdi, hogy őt személy szerint nem érdekli, udvariasan kerekesszékesnek nevezik-e vagy másnak, mindig az emberre és a szándékra koncentrál, de – figyelmezteti a hallgatóságot – nem mindenki kezeli ezt ennyire lazán, szóval érdemes odafigyelni.
Mint mondja, a felnőttkorban, például baleset következtében székbe kerülők helyzete nehezebb, nagyobb a trauma, egy ilyen ember könnyebben kezeli ellenségként a világot. Nem mintha neki könnyű élete lett volna, hiszen gyermekkorában nem lehetett nagyon egyszerűen kezeléshez jutni, három éves korától hónapokat töltött távol a családjától különböző intézményekben, míg a szülei dolgoztak. Hét éves korában aztán leálltak a kezeléssel, mivel az egyik orvosa a füle hallatára azt mondta: nem tudom, miért hozták ezt a béna gyereket, úgysem tudunk rajta segíteni. A faluban sem tudták kezelni a helyzetet, amíg még tudott mankóval járni kisgyermekként, a testvérei kisszekérrel vitték az iskolába, délután pedig az osztálytársak húzták haza. Ilyenkor sokszor előfordult, hogy az idős bácsik rászóltak, szégyellje magát, szálljon ki azonnal, mit lustálkodik, dolgoztatja a többieket. Tanulmányait az alsó tagozat után kénytelen volt befejezni, mert romlott a lába állapota, kerekesszéket nem kapott, hason kúszva pedig nem akart iskolába menni, pedig ez lett volna az egyetlen megoldás. Ekkor megfogadta, csak azért is maga fogja keresni a kenyerét. Segített a testvérének autót szerelni, behordta szekérrel a fát az erdőről, így edzette magát, később estiben az 5-8 osztályt is elvégezte.
Egy magyarországi táborban aztán új ismeretségeket szerzett, akik segítettek neki eljönni otthonról, önállósítania magát. Egy év önkénteskedés után került a Nem Adom Fel Alapítványhoz, ahol azóta is helytáll. Dolgozik, van egy „egészséges” felesége, három gyermek édesapja. Mint megvallja, kezdetben a felesége családja nehezen fogadta, hogy a lány egy „sérült”-et választ, a nagymama például azt mondta, az utcájába se merjen bemenni, ma már jóban vannak, az idős hölgyet Szabolcs viszi autóval hetente kontrollra az orvoshoz.
Sikersztorik, mérsékelt sikerrel
A Szabolccsal folytatott bensőséges beszélgetés után folytatódik a roma tematika a szervezők által személyesnek szánt, végül némileg közhelyesre sikeredett történetekkel. Horváth Gyula Antal cigány származású színész-koreográfus szívesen beszélt származásáról, vajda tisztséget viselő nagypapájáról, aki a szekérről szöktette le a pénzt később is csak a színéről ismerő nagymamát, a Vásárhely melletti hűvösvölgyi roma közösségben táncoktatás közben szerzett tapasztalatairól, de mégsem rajzolódott ki történetéből olyan ív, ami a délelőtt megismert élethelyzetekből vezet a siker felé.
A Bahrtalo (Jó szerencsét!) című film egyik főszereplője Gábor Lajos, „Lali” is inkább stand-up comedyvel érkezik, mint szociológiai igényű önvallomással, ettől függetlenül igen sokat megtudunk tőle a Gábor-cigányok életéről, melynek középpontjában a béke fenntartása, vagy mielőbbi helyreállítása áll. Emellett szó esett a házasságról is, ahol az érzelmekkel minimum azonos helyen áll az anyagi biztonság megteremtése, hogy a fiataloknak ne kelljen a nulláról indulni. Esküdözéssel, legendákkal, kópésággal átszőtt világot rajzol fel Lali, mellyel sokszor derültséget vált ki a hallgatóság soraiban, jól fellazítva őket a délelőtti komolyságból, felkészítve őket az esti remek Szempöl-koncertre.
Politika és köcsögmentesítés
A másnap délelőtt a politikáé, Kelemen Hunor szövetségi elnök a washingtoni út tapasztalatairól beszél, Kovács Péter ügyvezető elnök az újratervezés szlogent bontja alá a fiataloknak, miközben megpróbál napirendre térni a babzsákon heverészés felett, Ráduly Róbert pedig viszontagságait regéli el a fiataloknak. Előadásaik részletei Kustán Magyari kolléga beszámolóiban olvashatóak a Maszolon (itt és itt).
Az ebédszünet után, Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár igyekszik riasztó számadatokkal, és az afrikai népességrobbanás rémképével mielőbbi szaporodásra bírni az ifjúságot, rámutatva a nemzettel szembeni kiemelt felelősségükre, de ők szerencsére maradnak inkább meghallgatni Bogdán László, a magyarországi Cserdi község polgármesterének a roma tematikát lezáró, arra fénylő koronát helyező, szuggesztív előadását. Tudják, ő az az úriember, aki „köcsögmentesítés” címen elvitte településének fiataljait, hogy lássák, az általuk ismert megoldások jellemzően hová vezetnek.
Vezetése alatt Cserdiben az évi 600 bűncselekmény 9-re csökkent, szinte mindenki dolgozik (nagy területeken vállalnak bérkapálást, emellett 17 hektárnyi saját földjükön többek között az ország legjobb minőségű burgonyáját termesztik), három roma lány pedig rendőrnek készül, emellett a környező településeket már Cserdi segíti adományokkal.
Bogdán László a cigányság legnagyobb problémájának azt tartja, hogy kiszorultak a középosztályból, a mélyszegénység pedig komoly csapda, hiszen jómaga is három általánost végezhetett csak, és 17 éves koráig sokszor dögkútból evett.
Azt is komoly gondnak tartja, hogy a politikának nem érdeke a cigányság megítélésének javítása, jóllehet, most a cigányok helyett a menekültekben találtak megfelelő ellenségképre, így a cigányság felzárkózhatott a kisebbik rossz pozícióba. Mint mondja, mindegyik politikai oldal megkereste, de nemet mondott nekik, hiszen nem szeretne senki „díszcigánya” lenni. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, röviden felel: szereti a hazáját, a fiatalokat pedig arra kéri, ne legyenek cinkosai a hatalomnak a címkék gyártásában és fenntartásában, hiszen mindnyájan emberek vagyunk.
Tabuktól tévhitekig
Őszinteség - igen, asztal és szék - nem
Bogdán László zárszavára kitűnően rímel a Tabu sarok esti programja, ahol a homoszexualitás a téma, méghozzá egy igazi coming out-tal (előbújással), hiszen a beszélgetés meghívott két hölgyvendége egy párnak vallja magát. A hallgatóság mindezt remekül fogadja, csak két belógott helyi fiatalember nyerít fel egyszerre, hogy „leszbik vagytok, b…meg!”, de utána ők is érdeklődéssel hallgatják a beszélgetést.
A feszültségek nélkül telő egy órában rengeteg tévhitet sikerül érinteni, például hogy köztük senki sem viseli a nadrágot, hiszen a szexuális irányultság teljesen független a nemi identitástól, mindketten teljes értékű nőnek vallják magukat, akik történetesen egymást szeretik, a szexualitás pedig pont akkora súllyal szerepel az életükben, mint bárki máséban.
A házassággal és a melegek gyermekvállalásának kérdésével kapcsolatos teoretikus kérdéseket egy huszárvágással a valóság síkjára terelik: ma is élnek Erdélyben melegek, sőt, sok személyes ismerősük nevel gyermeket, a jogok megtagadásával a témát szőnyeg alá söprik, a jelenséget viszont nem szűntetik meg. Érdekes számadattal is szolgálnak: az ő témába vágó,
Facebook-csoportjuk jelenleg 160, Kolozsváron élő magyar értelmiségi meleget számlál.
A táborból - sajnos a vége előtt másfél nappal - azzal a határozott megérzéssel távozom: a tabuk feloldása nem jelent biztosítékot a hosszú távú túlélésre, de abba biztos nem pusztulunk bele, ha a fejünket kihúzzuk a homokból, és merünk egy picit lazítani
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

"Neptun 2": mi történik, ha románok és magyarok egy asztalhoz ülnek?
A tavalyi találkozókon a román félnek nem volt különösebb baja az RMDSZ autonómiatervezetével, a kontextussal annál inkább.
2014. júniusában és októberében Brassó pojánán a Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) civil szervezet közvetítésével román-magyar tárgyalások zajlottak az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A Neptun 2-ként elhíresült találkozókról részletes blogbejegyzésben számolt be néhány napja Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki már az 1993-as neptuni találkozókról is részletes jegyzőkönyveket írt. A beszélgetéseket Allen Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetője moderálta.
A júniusi kerekasztalon tíz pontot fogalmazott meg Székelyföld jövőjével kapcsolatban Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, amelyek közül néggyel – székely zászló, gazdasági fejlődés, kétnyelvűség, etnikai arányosság a közintézményekben – kapcsolatban hangzott el, hogy közvetlen aggodalomra adnak okot. Ezekről bővebben is olvasni lehet Watts bejegyzéseiben.
A székely zászló használata az etnikai identitás szimbólumaként rendkívül érzékeny kérdés a magyar politikai vezetők számára, mind végrehajtás és jogalkalmazás, mind pedig a visszaélések megelőzése terén. A bejegyzés szerint a Román Tudományos Akadémia heraldikai bizottsága és a romániai törvények szerint is a székely zászló jogos és elismert jelkép, és megjelenhet a közintézményeken a román lobogó mellett.
A román lakosságot is be kell vonni a vitába
A vita során elhangzott, hogy a székely zászló problémája a két magyar többségű megye közül Kovászna megyében nyilvánult meg, Hargita megyében nincsenek fennakadások ezzel kapcsolatban. A felek egyetértettek abban, hogy a helyi zászlóhasználatra vonatkozó jog alkalmazását a központi hatóságoknak kellene felügyelniük, hogy elejét vegyék az esetleges visszaéléseknek, amelyek negatívan befolyásolhatják az országos szintű magyar-román kapcsolatokat.
Az összefoglaló azért nem említi név szerint a hozzászólókat, mert a kerekasztal-beszélgetések alapszabálya, hogy a résztvevők nem fedhetik fel egyes hozzászólók kilétét, bár idézni lehet tőlük. A szabály lényege, hogy a résztvevők ne érezzenek megfelelési kényszert a választóik elvárásaival szemben.
A megfogalmazott magyar igények jó része gazdasági jellegű: Székelyföld fejlesztési régió létrehozatala; területi és fiskális autonómia; Székelyföld altalaj, ásványi és természeti kincseinek a felügyeleti, kitermelési és koncessziós joga tartozzon a régió kompetenciái közé; Székelyföldön vezessen át autópálya; a kétnyelvűséget az állam finanszírozza. Az egyik román résztvevő azt jósolta, ha a gazdasági elemet sikerül megoldani, akkor az összes többi elem viszonylag gyorsan a helyére kerülhet.
Fontos kérdésként merült fel az autópálya, amelyik összekötné a régiót Románia többi részével és Európával, és amelyiknek építését régóta ígérik, de idáig nem valósult meg. Kiderült, hogy a késedelemnek elsősorban nem etnikai okai vannak - mint hogy attól néhány magyar résztvevő tartott -, hanem az anyagi lehetőségek korlátozottsága. Sőt, elhangzott, hogy már el is készült egy megvalósíthatósági tanulmány, a finanszírozási problémák is megoldódnak, és az építkezés már 2015-ben elkezdődhet.
A kétnyelvűségre vonatkozó kérelem kettős kihívást jelent: egyrészt a kisebbségi nyelv használata biztosítja a nemzeti kisebbség hosszú távú fennmaradását, míg ugyanabban az időben biztosítani kell a többségi nyelven való általános műveltséget, ez a kettő együtt pedig biztosíthatja az integrációt közösségi szinten, és az esélyegyenlőséget egyéni szinten. A bejegyzés szerint ugyanakkor ezeket néha egymásnak ellentmondó céloknak tartják. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ezekhez a kihívásokhoz és félelmekhez leginkább érzékenységgel lehet közelíteni, és a párbeszédbe a kisebbségben élő román lakosságot is be kell vonni.
Idegenkednek a magyarok a köztisztviselői állásoktól
A témakör kapcsán konkrét panaszokról is szó esett: hiányzik a finanszírozás a kétnyelvű táblák felszerelésére, nincsenek képzett tolmácsok az igazságszolgáltatásban, valamint hiányoznak a hivatalos kétnyelvű dokumentumok és formanyomtatványok. A központi ellenállásnak és a helyi szeszélyességnek is szerepe lehet abban, hogy a jogalkalmazás komoly hiányosságokat mutat, de a legfőbb probléma ez esetben is az, hogy nem állnak rendelkezésre anyagi források a párhuzamos dokumentáció nyomtatására és a közalkalmazottak kétnyelvű képzésére. A felek egyetértettek abban, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a kérdésekre, és gyorsítani kell a végrehajtási folyamatot. Több felszólaló szorgalmazta az etnikai arányosság bevezetését az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben. Míg az etnikai összetétel az állami intézményekben tagadhatatlanul figyelmet érdemel, és az etnikai arányosság nemes eszme és gyakorlati cél is egyben, azonban hibás, de legalábbis leegyszerűsítő megközelítés, hogy a jelenlegi aránytalanságok egyedül a diszkriminatív állami/kormányzati politika következményei. Ahogy az egyik magyar résztvevő megjegyezte, általános idegenkedés tapasztalható a magyarok részéről a köztisztviselői állások iránt, ami szintén egyik oka lehet a közszférában tapasztalható aránytalanságnak. A kérdést mélységeiben kell megvitatni - hangzott el.
Az autonómia tekintetében némi vitára is sor került. Az egyik résztvevő, bár elismerte, hogy az autonómia kapcsán ugyan több a megértés, mint korábban, mégis arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az ügyben. A vita során kiviláglott: a magyar politikai vezetők szerint egy sor, a magyar kisebbséget érintő sajátos kérdést kellene ehhez megoldani, és az autonómia feltétele az, hogy ezeknek a konkrét kérdéseknek a megvitatásában és megoldásában egyeztetni lehessen a román tisztviselőkkel. Ha a központi intézmények és tisztségviselők válasz nélkül hagyják ezeket a megkereséseket, a magyar vezetők a saját maguk módján fognak hozzá e kérdések megoldásához – önállóan és elkülönülve –, inkább összhangban az autonómia radikálisabb értelmezéseivel. Bezavar Budapest
Másrészt az autonómia a román elitek számára a végső célt jelenti, és a résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy meglehetősen pontatlan kifejezés. Az aggodalmakat az általános precedensek és a történelmi tapasztalat táplálja. A területi autonómia az ország szuverenitása egy részének elvesztését feltételezi, és bármilyen kísérlet az állami szuverenitás korlátozására hagyományos értelemben nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet - hangzott el.
A júniusi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Anca Spiridon, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PNL részéről: Marius Obreja Lucian - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PMP részéről: Cristian Diaconescu - az FC részéről: Mihai Răzvan Ungureanu - az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Frunda György, Tamás Sándor - az Egyesült Államok nagykövetsége részéről: John McLoon, Laurențiu Ștefan - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Dan Ghibernea, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert
- jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Nicolae Mergeani, Ionas Vladimir
A kérdést még jobban összezavarja Budapest kitartó támogatása a területi autonómia mellett. Egy amerikai résztvevő arra kérdezett rá, hogy az autonómia, mint a magyar célok elérésének gyűjtőfogalma nem-e inkább több riadalmat váltott ki, mint szimpátiát a románok körében, akik közül egyesek számára az autonómia a szeparatizmus egyik szinonimája. Az egyik magyar résztvevő elismerte, hogy vannak pillanatok, amikor Budapest részvétele bonyolítja a dolgokat. Egy román résztvevő ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Fidesz szerepet játszott két radikális erdélyi magyar párt létrehozásában is, hogy megtámadja az RMDSZ-t. Ugyanezen felszólaló arról is beszélt, hogy a PSD abból indul ki, hogy az RMDSZ-nek jelen kell lennie a parlamentben, részt kell vállalnia a vitákban, mert ha parlamenten kívül marad, kétségtelenül radikalizálódna. A korábbi PER-tárgyalások tapasztalatai azt mutatják, hogy a konkrét, specifikus kérések kezelése könnyebbnek bizonyult, ha azokat leválasztották az autonómia meglehetősen homályos fogalmáról.
Egyszerű a zászlókérdés megoldása
Ugyanakkor az autonómia koncepciónak erőteljes politikai és kulturális vonzereje van, és elismerték, hogy nehéz és hosszú folyamat a márkaátnevezés. A kerekasztal résztvevői nem tudtak konszenzusra jutni az autonómia kapcsán, de úgy gondolták, hasznos lehet arról beszélni, hogy milyen konkrétumok tartoznak ide. Több résztvevő megjegyezte, hogy az 1989 utáni problémákat az etnikai csoportok egymással szemben tanúsított félelme, bizalmatlansága, és a kölcsönös ismeretek hiánya okozta.
Az októberi kerekasztalon jelentős hangsúlyt fektettek a felek álláspontjaik újrafogalmazására, és arra, hogy jobban figyelembe vegyék a másik oldal perspektíváit és álláspontját. A második bogbejegyzés megemlíti, hogy az első kerekasztal óta volt kis előrelépés. Ismét terítékre került a székely zászló ügye, amellyel kapcsolatban az egyik magyar résztvevő amerikai kérdésre elmondta, 2008-ban robbant ki az első vitás ügy, és 2010 óta vált egyre problémásabbá, míg a kétnyelvűség alkalmazása is hasonló cipőben jár. Az egyik magyar résztvevő itt a marosvásárhelyi helyzetre hívta fel a résztvevők figyelmét. Az egyik parlamenti képviselő azt mondta, hogy a zászlókérdés megoldása „egyszerű és egyértelmű”, ha nem is éppen könnyű: Románia minden megyéjének a lobogóját ki lehetne tűzni a parlament épületére. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy megoldást jelenthetne, ha törvényileg kötelezővé tennék az önkormányzat, a megye, az EU, a NATO és Románia nemzeti lobogójának kitűzését az összes kormányzati épületre, megyei tanácsi és helyi önkormányzati épületre. A vélekedés szerint ez az intézkedés az ország egész területén megszüntetné a feszültségek forrását az interetnikus kapcsolatokban. Eltérő álláspontok autonómiaügyben
Egy olyan javaslat is elhangzott, miszerint úgy tegyék hivatalos regionális nyelvvé a magyart Székelyföldön, hogy annak jogállása első körben ne legyen egyenlő az államnyelvvel. Ezzel kapcsolatban a román és magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az anyanyelvhasználatot a közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban.
A bejegyzés szerint egyedül az autópálya ügyében történt előrelépés a júniusi kerekasztal óta: lezárták a Brassó-Bákó autópálya első szakaszának megvalósíthatósági tanulmányát, a sztráda finanszírozása bekerült az EU közlekedési fejlesztési tervébe, így brüsszeli források is rendelkezésre állnak. Az egyik román képviselő úgy fogalmazott, hogy ez egy win-win helyzet, a pályát pedig 2018-ra tervezik átadni. Míg a kétnyelvűség, a székely zászló, vagy az autópálya ügyében az álláspontok összeegyeztethetőnek tűntek, addig az autonómia kérdése kapcsán eltérő felfogások jelentkeztek. A magyar fél szerint az EU egyik legnagyobb problémáját jelenleg a nemzeti kisebbségek helyzete jelenti. Az egyik magyar résztvevő az európai nemzeti kisebbségek kapcsán az ukrajnai, skóciai és spanyolországi feszültségeket említette, és a „többségi arroganciáról” valamint a „többség részéről mutatkozó empátiahiányról” beszélt. A magyar oldal álláspontja szerint tiszta megoldást további jogok biztosítása és a teljes autonómia jelenthetne. Ezzel szemben a többségi vezetők szerint az autonómia a területi integritást érintő nemzetbiztonsági probléma.
A résztvevők ugyanakkor a romániai nemzetiségek szerkezeti viszonyait meghatározó nemzetközi szereplőkről is beszélgettek. Több magyar hozzászóló is elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy míg a kilencvenes években úgy tűnt, az EU és a NATO kitüntetett figyelemmel kezelte a kérdést, és kiváló standardokat alakított ki, ám ezek betartatásáról és végrehajtásáról nem rendelkezett.
Terminológiai kérdések
A decentralizáció, a szuverenitás és az autonómia újrafogalmazása kapcsán elhangzott, hogy az egyik legmakacsabb akadály a terminológia. Például az autonómia egyet jelent a függetlenséggel, ami kapcsán már szeparatizmust lehet emlegetni. Hasonló probléma merül fel, amikor a politikai hatalom és döntéshozatal decentralizációját tévesen az állami szuverenitásra vonatkoztatják.
A terminológiai problémák akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a kerekasztalon az autonómia bevezetéséről, vagy a részleges autonómia lehetőségeiről kezdtek beszélgetni. Az egyik javaslat szerint a szuverenitás egy részét úgy ruházzák át a kisebbségekre, mint ahogy az IMF és az EU kapcsán a román állam hajlandó szuverenitása egy részét feladni: ez egy szerződést feltételezne, amelyben a felek elfogadnak és vállalnak bizonyos kötelezettségeket.
Egy másik javaslattevő pedig az autonómia korlátozott idejű bevezetését javasolta. E szerint érdemes lenne kipróbálni a fiskális autonómiát, és ha három éven belül nem indulna be a növekedés, öt év múlva meg lehetne szüntetni. Igaz, azt is megemlítették, hogy számos olyan nemzetközi jogi álláspont létezik, amely szerint a már egyszer megítélt autonómiát nem lehet visszavonni nemzetközi jogi következmények nélkül. Ugyanakkor a központi hatóságok gyakran ellenállnak a politikai decentralizációnak, mert attól tartanak, hogy az megkönnyítheti az elszakadást.
Az amerikai moderátor itt úgy fogalmazott, hogy osztozik a többi amerikai résztvevő azon véleményével, hogy az érzelmekkel telített fogalmak és a terminológia hátráltathatja a konkrét problémák megvitatását és megoldását. „Kíváncsi vagyok, vajon az autonómia szó használata milyen mértékben jelent akadályt, és mi történne, ha egy átdolgozott formában az egyenlő jogokra helyeznék a hangsúlyt? Van-e lehetőség mindezt taktikailag új keretbe helyezni a közösség igényeinek feláldozása nélkül?” – kérdezte a moderátor.
Rossz volt az időzítés
Elhangzott, hogy bár a 2014-es autonómiatervezet kifinomultabb, mint a korábbi javaslatok, de a körülmények még messze vannak attól, hogy teljesen komolyan lehessen venni addig, amíg minden elemét nem tárgyalták és nem értették meg, és külön-külön nem határoztak azokról. A magyar felszólalók nem zárkóztak el a másik megközelítéstől, az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy az autonómia projektnek két eleme van: politikai-gazdasági decentralizáció és kisebbségvédelem. Innen nézve pedig lehetséges, hogy a fő kérdésekhez más terminológia felől közelítsenek.
Az októberi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Markó Béla, Tamás Sándor, Borboly Csaba - a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PNL részéről: Alina Gheorghiu, Dan Motreanu, George Scutaru - az Elnöki Hivatal részéről: Mihail Sandu - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu, Dan Tapalaga - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert - jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Ionas Vladimir
A beszélgetés során egy közvélemény-kutatás eredményeire is hivatkoztak, amely szerint a román lakosság 78 százaléka ellenséges az autonómia-projekttel szemben. Allen Kassof ekkor a román résztvevőkhöz fordult, és megkérdezte, hogy ha az autonómiakoncepciónak más neve lenne, elfogadnák? Az egyik román hozzászóló azt mondta, hogy nem is a tartalommal, inkább a kontextussal van probléma.
Mindenekelőtt az, hogy a projektet a választások előtt dobták be a köztudatba, katasztrofális következményekkel járhat, hisz kampánycélokra fogják felhasználni, ami csökkenti a komoly megvitatás esélyét. Továbbá a projekt tematizálása egy olyan nemzetközi politikai környezetben történik, amikor a nacionalizmus és a szélsőséges irányzatok erősödőben vannak, ezért nehéz a románok számára különbséget tenni az ésszerű magyar igények és a magyar kormány agresszív retorikája között, különösen úgy, hogy ez utóbbival van tele a nemzetközi sajtó. Ezért félő, hogy a projekt elindítása nacionalista diskurzust fog provokálni.
Románia ideges Orbán Viktor miatt
Több magyar résztvevő elismerte, hogy az időzítés nem volt ideális, de hozzátették, hogy külső és belső okok is kényszerítően hatottak. „Időközben új pártok alakultak, amelyek nyomást gyakorolnak a teljesítetlen dolgokra koncentrálva. Mivel nincs más felelősségük, radikalizálódtak. Némileg igazuk van, hisz kudarcot vallottunk ezen dolgok gyakorlatba ültetésében” – hangzott el.
„Ha nem sikerül öt éven belül, akkor sokkal radikálisabb politikusok ülhetnek itt” – fogalmaztak. Egy másik azonosított probléma a túlzott etnicizálódás volt, ami kapcsán az egyik román résztvevő megjegyezte, nem gondolták, hogy ilyen kevéssel a második világháború után ismét erőszakkal rajzolják át Európa határait. A Budapest és Moszkva között egyre nyilvánvalóbb energiaügyi, pénzügyi kapcsolat bel- és külpolitikai idegességet szül. „Amikor Orbán a moszkvai szemléletet kezdi el magáénak vallani a határ közelében élő magyarok miatt, akkor Románia ideges lesz” – mondta. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kommunikáció folyamatos akadályt képez a megértésben, ezért javasolták egy román-magyar nyelvű hírportál létrehozását.
A kerekasztal végén általános volt az egyetértés abban, hogy pártszinten jóval bonyolultabb ezekről a dolgokról beszélni, hisz a politikai alakulatok különösen a választási kampányokban nacionalista diskurzusokkal is operálnak. Egy résztvevő megjegyezte, hogy míg a lakosság szintjén alig jelent problémát az együttélés, a politikai elit folyamatosan visszatér a nemzeti/etnikai kártya kijátszásához. A következtetés az volt, hogy meg kell oldani ezt a diszfunkcionális visszafejlődést. Továbbá elhangzott, hogy a következő lépés az interetnikus viszonyokban azon teendők kölcsönös azonosítása, amelyeket még nem teljesítettek.
Volt idő, amikor működtek a dolgok
Meg kell határozni a konkrét problémák listáját, amelyekkel a választások után foglalkozni kell. Ahogy az egyik RMDSZ-es résztvevő még az első kerekasztal alkalmával megjegyezte: a jó intézményi együttműködés alapja 1993-ban kezdődött el, és 2004-ben romlott el. Amíg jól működtek ezek a folyamatok, addig a román többség nem cselekedett a magyar közösség akarata ellenére. Az így keletkező tízéves késés során, amikor már a PER-folyamat nem működött, minden érintett hibás volt. A központi román hatóságok abban, hogy a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták és nem tartatták be helyi szinten, az RMDSZ képviselői pedig arról tehetnek, hogy nem sikerült ezeket az érdekeket előremozdítani és teljesíteni, valamint a radikalizáció számára motivációt teremtettek.
Az egyik PER-veterán arról beszélt, hogy 2000 és 2004 között a román hatóságok rendszeresen találkoztak minden, magyarok által is lakott megye kisebbségi vezetőivel, képviselőivel, ám 2004 után ezek az egyeztetések abbamaradtak. Hasonlóképpen 2004 előtt volt egy kijelölt csoport, amelyik minden hétfőn a szenátus alelnökével találkozott, hogy megvitassák a magyar kérdést. Most nincs kijelölt csoport, senki sem követi figyelemmel az eseményeket. Az eredmény nem is lehet más: döntések, esetleg megállapodások születhetnek, de semmi egyéb nem történik.
Folytatnák A kiszámítható folyamathoz következetes és gyakori találkozók szükségesek, valamint egy közös munkacsoportot is létre kell hozni a végrehajtás ellenőrzése céljából, első lépésként pedig el kell fogadni egy közös listát a lehetséges célokról. Egy magyar PER-veterán megjegyezte, hogy bár a radikalizmus és a szélsőségesség problémát jelentenek, a résztvevők hálásak lehetnek, hogy a román és magyar nemzetiségű politikusok megmutatták, „bölcsen együtt tudnak működni a parlamentben és a kormányban”. Szerinte a szolidaritás tekintetében nincs nagy különbség a román nemzeti érdek és a romániai magyar nemzeti érdek között. Továbbá a román hatóságoknak és magyar kollégáiknak proaktívan és közösen kell hozzáállniuk a regionalizmus és az anyanyelvhasználat kérdésköréhez.
Allen Kassof szerint Románia nagy előnye, hogy a felek hajlandóak beszélni egymással, és ez alatt a folyamat alatt nagy tapasztalat halmozódott fel. Úgy vélte, további előnynek számít, hogy a két fél közötti problémákat a múltban is megoldották, függetlenül attól, hogy azok mennyire tűntek kezelhetetlennek. „A szomszédos Magyarország mindig is bonyolító tényező lesz, de most különösen kellemetlen, mivel virulens nacionalizmusa hatással van a kétoldalú kapcsolatokra. Bizonyos szempontból a romániai magyaroknak meg kell birkózniuk a budapesti nyomással és azzal az elvárással, hogy felelős román állampolgárként számítanak rájuk” – mondta a narrátor.
Szerinte ugyanakkor a helyi lakosokra is felelősség hárul, hogy saját megközelítéseket és megoldásokat dolgozzanak ki. Budapest hirdetheti a saját érdekeit, de ez még mindig a romániai magyarok problémája, mert ők élnek itt. Kassof hangsúlyozta: ha az eddigi tapasztalatok útmutatóként szolgálnak, akkor adott lehet egy nem tökéletes, de működőképes következtetés, csakúgy, mint korábban, vita és párbeszéd útján. Ők segítenek. A résztvevők mindkét oldalról úgy vélték, épp ideje volt újraindítani hosszú időszak után a párbeszédet, és egyetértettek, hogy a 2016-os választások után a lehető legrövidebb időn belül újabb kerekasztalt kell összehívni.
S.I.
Transindex.ro

Erről jut eszembe
Ha a notesz beszélni tudna, mennyi bánatról, keservről szólna! De nem beszél, csak egy ütött- kopott, átragasztott, szürke, néma zsebfüzetecske. Iskolai szószedetnek szánták egykoron. Egyfajta lágernapló lett belőle. Kuriózum a maga módján, mégis sajátságos kordokumentum. A hírhedt Târgu Jiu-i (Zsilvásárhely) lágerből származik. A minap került a kezembe, s egyből eszembe juttatta, el is felejtettük, hogy hetven éve, 1945. június utolsó napjaiban engedték szabadon az ott majdnem egy éven át bűntelenül, jogtalanul fogva tartott s egyre nehezebb körülmények között senyvedő sok száz magyart, a "dél-erdélyi magyar társadalom gerincét" alkotó civileket. A németeket, szászokat, akiket velük együtt internáltak, már korábban elvitték a Szovjetunió fogolyközpontjaiba, emberdaráló munkatáboraiba. Nem tudom miért, hajlamosak vagyunk az ilyesmikről megfeledkezni. Magam is, pedig közvetve ugyan, de közelről érintett vagyok a dologban. Édesapám is ottani lágerlakó volt, ő volt az a nagyenyedi ügyvéd Nagy Miklós, aki, mint Vita Zsigmond írja az Élet a drótsövények mögött című visszaemlékezéseiben, újra meg újra "kihallgatási kérvényt fogalmazott a lágerparancsnoksághoz vagy éppen a felülvizsgáló szovjet bizottsághoz", élő szóban is érvelt az internáltak érdekében az ott megforduló hivatalosságoknak, amikor csak tehette, és mégis csak úgy átsiklottam az évforduló fölött, pár sorban sem emlékeztettem az olvasókat arra, hogy azon a helyen akkoriban több mint tizenötezer ember szenvedett, s '45 júniusában még kétezer magyar várta a szabadulását. Most pótolni próbálok legalább egy jegyzet erejéig. A notesz nem hagy nyugodni. Elővettem és újraolvastam valamikori kollégiumi tanárom, Vita Zsigmond önéletírását, megint fellapoztam Kacsó Sándor Nehéz szagú iszap felett című életregényének zsilvásárhelyi oldalait, és a lágerfüzetben fellelt nevek sorjában arcokká, egyéniségekké rajzolódtak. Mindenekelőtt persze azok, akiket személyesen is ismertem. Mert nevekkel, aláírásokkal van tele a 28 vonalas lapot teletöltő szófukar napló. A fedőlapon az előre kinyomtatott Vocabular (szójegyzék) fekete tintával áthúzva, helyette kézzel írva ez áll: Condica pt. serv. de planton (Őrszolgálati napló). Baraca 8. Igen, a 8-as barakk 14 szobájának lakóit felváltva minden napra, minden éjszakára őrszemmé, ügyeletessé léptették elő, a füzetben is feltüntetett szigorú szabályozással, elvárásokkal! Körben drótkerítés volt és őrök, benn a rabok és az éberség! Azt aztán megkövetelték! A szolgálatosoknak aláírásukkal kellett igazolniuk, hogy mindent megtettek, amit tőlük a táborparancsnokság elvárt. A korszak abszurditását csak a mai haladja meg.
Ebben a barakkban főleg Alsó-Fehér megyeiek, aradiak, temesváriak, hunyadiak voltak, papok, tanárok, tanítók, ügyvédek, tisztviselők, kereskedők, iparosok, gazdák, földművesek. A 8-as lakótérben apám mellett az író, szerkesztő Kacsó Sándor, a teológiai tanár Nagy József, a lelkész Hamar Béla küzdött a fogság terheivel. A Nagy és a Kacsó aláírást jól ismerem. De ismerős a 4-es szobából a festőművész Vass Alberté és az egykori enyedi osztályfőnököm, Jarosievitz Zoltáné is, a Vitáé úgyszintén. Ő a gyulafehérvári régens, Jénáki Ferenc, a Bethlen Kollégium rektorprofesszora, Elekes Viktor és a gyulafehérvári püspöki titkár, Kovács Béla szobatársa volt a 13-asban. Nem folytatom. Egy statisztikai adat szerint 1944. november 6-án, amikor a román minisztertanács azt a határozatot tette közzé, hogy lágereket kell létrehozni, már 3161 férfi, 1155 nő és 334 gyermek internált volt Tg. Jiu-ban. A nagyenyedi szállítmányt 1944. szeptember 18-án indították útnak. Alig múltam tíz hónapos. Amikor apám hazajött 1945 júniusának utolsó napjaiban, idegen volt számomra. A lágeréletről nekem sohasem mesélt. Annál többet képzelek bele ebbe a sztori nélküli névjegyzékbe, amelynek első beírása 1944. november 12-i keltezésű, az utolsó 1945. április 28-i. Amikor a múltra gondolunk, amikor a jelen történéseiről beszélünk, Zsilvásárhelyről sem kellene megfeledkeznünk.
N. M. K.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy sikeres életmű folytatása
Szekernyés Péter Márton kiállítása a Szabók bástyájában
Múlt és jelen egymást tápláló, kiegészítő jellegére figyelhetnek fel mindazok, akik betérnek a Szabók bástyájába: a 2004-ben elhunyt Szekernyés Márton nagyméretű bőrképei „szomszédságában” ott láthatók a művész unokája, Szekernyés Péter Márton munkái, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és Szent György-szobor mellett száguldó paripákat, leveleket, állatokat, virágokat és sok egyebet vehet szemügyre közelebbről az érdeklődő. A fiatal alkotó első egyéni kiállítása egyben nagyapja életműve előtti tisztelgés is, akinek sok munkával sikerült művészetté fejlesztenie a bőrrel való mesterséget.
– Lassan ugyan, de elindultam tíz év után ezen az úton, és most már nem állok meg, mert úgy érzem, folytatnom kell. Remélem, hogy lát onnan fentről és büszke rám – nyilatkozta lapunknak Szekernyés Péter Márton a hétfő délutáni megnyitó után. Örült a pozitív visszajelzéseknek s a biztatásoknak, amelyeket az est folyamán a közönségtől kapott, ezek is erőt adnak a folytatáshoz. – Amíg még nagyapám élt, bementem a műhelyébe, nézelődtem jobbra-balra, de nem mondanám, hogy dolgoztam volna igazán. Azt hitte, hogy a családból senki nem viszi tovább a hagyományt. Amikor meghalt, egy darabig nem is nagyon akartam semmit csinálni, azóta csupán egy-egy képet készítettem minden évben. Az utóbbi másfél esztendőben viszont beindult a dolog – részletezte.
Szabadság (Kolozsvár)

Életre kelnek a csíkfalvi citerák – Reneszánszukat élik a népi hangszerek
Sosem tölti tétlenül nyugdíjas napjait Csíkfalva egykori polgármestere, Kilyén Domokos. Barkácsol, farag vagy citerákat készít – mesél, alkot, értéket örökít tovább.
A mindenki által Öcsi bácsinak nevezett Kilyén Domokos közel negyedszázadot ért meg községvezetőként Csíkfalván, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik. Leginkább székely kapuk faragója-alkotójaként ismerik a nyárádmentiek, s többen betérnek hozzá citerát rendelni.
Kiállításokon néha láthatják őt a népi hangszer pengetése közben, de csak az érdeklődő tudja meg, hogy ezeket ő maga is készíti el. Ha nem kaput farag vagy hangszert készít, akkor éppen valamit „gyárt” vagy javít magának, szomszédainak: a százesztendős kelengyés ládától a lóvontatta kukoricavető gépig minden megfordul a keze alatt.
Állatfejekkel díszített hangszer
Éppen citerékat készít a lassan 75 éves Öcsi bácsi az árnyékos fészerben, amikor betérünk hozzá. Három darabon dolgozik, községbeliek rendelték, de vannak távoli ismerősöktől érkező felkérések, azokat őszig kell elkészítenie.
A télen tizenegy citerát készített, az idén hatot, de mindezekből csak egyetlen darab maradt, azt modellnek hagyta meg, illetve megmutatni az érdeklődőknek – mondja, miközben a hangszerdobozt forgatja, a ragasztásokat szorítja. Mindig valamit „okoskodik” rajta, kísérletez, fejleszt, a kísérő hangokat szeretné tökéletesíteni, egy-egy újabb „futamot” beilleszteni a hangsorba.
A hangszer „feje” és „agya” keményfából készül, hogy megtartsa a húrszegeket. Vadcseresznye, juhar, gyümölcsfa – ki amilyet talál, olyat használ. A hangszerdoboz viszont fenyőfa lapokból készül, összeillesztéséhez régebb csontenyvet, ma már fehérenyvet használ, az is tökéletesen ragaszt, sosem mozdulnak el a darabok.
A húrként szolgáló huzalokat nagyon régen vásárolta, még az aranyosgyéresi gyárból. Azt használja ma is, tucatnyi egyformát húz ki, s mellé három vastagabb gitárhúrt a mély hangok megszólaltatására. A hangdobozra régen egyetlen nagyobb lyukat fúrtak, ő leginkább rozettát vág a fenyőlapba. A citera fejét néha állatmotívumokkal díszíti, főleg kossal. Régen csikófejest is készített egy-egy alkotó, az volt ám a mestermunka – jegyzi meg, elárulva: ő is szeretett volna ilyet készíteni, de még sosem vette rá magát.
Libaetetővel kezdődött
Öcsi bácsi gyerekként fogott először kezében citerát, a padláson talált egy régi ütött-kopott darabot, amelyet a libák etetésére használt valaki.
A háború után a távközléses katonák által hátrahagyott huzalokból sodortak le néhány acélszálat, abból készítettek húrt a viharvert eszközre, hogy megszólaltathassák. Ez volt az első citerája, ma is ereklyeként őrzi és mutatja a százéves darabot.
Aztán később készített valamivel jobbat is, de a hangszerkészítést 1971-től számítja, amikor a nyárádszentmártoni új kultúrotthon avatására kiállítást szerveztek: Szabó Erzsi néni szőttesei és Szász Erzsébet tiszteletesasszony szalmaszőttesei mellett tíz citeráját mutatta be.
Azóta már negyven körüli az általa készített hangszerek száma.
„Örülök, hogy feljött a napja, hogy ismét foglalkoznak vele” – mondja a mester, megjegyezve: a citera a szegény ember hangszere volt, viszonylag könnyen elkészíthető. Sokáig használták a nyárádmenti falvakban, egy-egy fonóban vagy családi vacsorák mellett jól el lehetett szórakozni mellette. Persze jó énekhang is kellett mellé – és egy kis bor.
„Ezek a borszagot szeretik. Ahogy megérezték, mindjárt jobban szóltak” – viccelődik Öcsi bácsi. Valójában sosem ment ki divatból a citera, és most reneszánszát éli. Viszont ügyel, hogy az általa készült darabok találjanak egymással, különben nem alkalmasak zenekari használatra. Minden barkácsoló vagy mester egyedi darabokat készít, de egy citerazenekarban csak akkor használhatók, ha a darabok egyformák – készített már együttesek számára is.
Nem mindenki születik citerásnak
Régebben többen is készítettek citerákat a községben, Szentmártonban Marton József, Ambrus Ferenc, Szabó Sándor, Csíkfalván László Sándor. Ma már csak Öcsi bácsi, valamint a jeddi Nagy János. A szomszéd faluban, Nyárádszentmártonban is biztat egy asztalosmestert, hogy kezdjen hozzá, annál is inkább, mert annak szülei is jó citerások voltak.
Az 1970-es években Simon Károly tanító létrehozott egy citerazenekart a községben, akkor még volt néhány jól játszó személy: Csíkfalván Mihály Imre, László Sándor és fia, József, Szentmártonban Pap István, Pap Vilma, Szabó Vilma, Kocsis Róza. Ma is élnek néhányan a vidék falvaiban vendégszereplő egykori együttes tagjaiból: Szabó József (Öcsi), Adorjáni János, Dénes Ferenc, Marton Magda.
Sokan próbálkoztak akkor a citerajátékkal, de kevés személy került be az együttesbe, ugyanis jól össze kell hangolni a kezet, szemet, fület: egyik kézzel lefogni a húrokat és lassabb mozdulatokkal a hangmagasságot, míg a másik kézzel gyorsabb mozdulatokkal kell pengetni. Ha a két kéz egyforma gyorsan vagy lassan mozog, akkor az már csak „kaparászás”, nem ének – summázza a mester, aki egy kis ecsetvéget kapva a kezébe – mintegy mutatva, hogy nemcsak készíteni, hanem használni is tudja a hangszert – el is játszott nekünk néhány dallamot.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

A jéghegy csúcsa
Egy pici lépés előre, kettő viszsza, azután jottányi haladás toronyiránt, más tekintetben azonban araszolás hátrafelé – így is összegezhető mindaz, ami az idei érettségi körüli változásokat illeti.
Ugyan a statisztikák, az elégedett miniszteri nyilatkozat azt húzza alá, hogy nőtt az átmenési arány, és a tizenkettedikesek közül 7 százalékkal többen vették sikeresen az akadályokat, mint tavaly, mégsem örülhetnek felhőtlenül a végeredménynek az oktatási élet szereplői.
Madártávlatból nézve javulásként értékelhető, közelebbről nézve azonban nem mind arany... A menet közben bevezetett újratervezés nyilván nehezítette a vizsga lebonyolítását, és negatívan befolyásolta a vizsgázók, vizsgáztatók hangulatát, ez azonban nem volt nagyobb horderejű, mint a felső hatalmak bármely korábbi, az utolsó pillanatban érvényesített próbálkozása, hogy újfent átrajzolják a tanítás-tanulás-megmérettetés irányvonalainak egyre kuszábbá váló térképét.
Csupán a jéghegy csúcsának tekinthető, hogy a hírek néhol csalásokról, helyenként ragyogó, máshol tömeges bukásra mutató eredményekről vagy szembeötlő aránytalanságokról szóltak. A jelentős magyar lakossággal rendelkező térségek közül Kolozs és Szatmár megyében volt a legjobb a sikeresen érettségizők aránya, viszont Hargita megyében a diákok alig több mint fele csúszott át, sőt a legjobban érettségizettek listáján az első hét helyet román iskolák diákjai foglalták el.
Hogy azért jók itt-ott az eredmények, mert nem engedték érettségire a felkészületleneket? Vagy mert a diákok kezdik végre komolyan venni az érettségit? Ez csak részben lehet magyarázat. Viszonylagos érvényű, és nem új a nap alatt az sem, hogy a tömbmagyar megyék érettségizői azért is kullogtak hátul, mert évtizedek óta hiába forognak a román nyelvoktatás átalakításáról szóló küzdelem szélmalmai.
Így az idei eredmények sem tekinthetők látleletnek. Hanem csupán tünetegyüttesnek, amely felszínesen jelezhet bármi fontosat az oktatás mély áramlatairól. A mélyről, ahol a lényeg nem változott: ugyanazok a problémák nyomasztják továbbra is a hazai oktatás megannyi buktatójával szembesülőket.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Miért jelentkeznek a székely fiatalok az idegenlégióba? Már kutatják
A légióskodás mára társadalmi jelenséggé vált Székelyföldön, ami túlmutat az egyszerű kalandvágyon. De tényleg gyergyói a többség?
A vélekedés szerint a Gyergyói-medence adja a legtöbb székelyföldi idegenlégióst, akiknek megítélése finoman szólva is vegyes. Nevezték már őket bűnözőknek, hétpróbás gazembereknek és bajkeverőknek, és olyanok is vannak, akik hősökként tekintenek rájuk. Az idegenlégiósokról alkotott képtől függetlenül a jelenség annyira ismert, hogy a legtöbb embernek van véleménye ezzel kapcsolatban. A meggyőződések közös pontja, hogy nagyon kevés valódi és releváns információra épülnek, ezért főleg sztereotípiákkal operálnak. Az elmúlt időszakban azonban több olyan kezdeményezés is történt, amelynek során egykori légiósok álltak a nyilvánosság elé, beszéltek múltjukról, az idegenlégióban eltöltött évekről, hozzájárulva ezzel a légiósokról és a légiós életről alkotott társadalmi kép megváltoztatásához. De mi a valóság?
Vannak olyan számadatok, amelyek alátámasztják azt a vélekedést, hogy a legtöbb székelyföldi idegenlégiós gyergyói származású lenne? Eddig senki nem fogalmazta meg ezeket a kérdéseket a tudományosság igényével, ám a jövőben ez is változni fog: hamarosan Székelyek a Francia Idegenlégióban. Zsoldosok és/vagy vendégmunkások? címmel jelenik meg egy tanulmány egy frissen induló tudományos ismeretterjesztő folyóiratban, a Gyergyói Szemle első számában. A téma kapcsán Dániel Botond szociológust, a BBTE oktatóját, a tanulmány társzerzőjét kérdeztük.
Társadalmi méreteket öltött a jelenség
Akár gyergyói, akár más székelyföldi idegenlégiósokkal készültinterjúkat, beszámolókat olvasunk, szinte mindannyian kiemelik, hogy a legtöbb székelyföldi idegenlégiós Gyergyóból származik. A hétköznapi tapasztalatok is ezt mutatják: ott szinte mindenkinek van szomszédja, ismerőse vagy rokona a légióban.
„Pontos adataink nincsenek a székelyföldi születésű idegenlégiósok számáról, viszont egy rövid előkutatás alkalmával, közösségi oldalak segítségével, 23 Gyergyó-medencei aktív vagy leszerelt idegenlégióst találtunk, közöttük testvérpárokat, unokatestvéreket, iskolatársakat” – mondta a szociológus. A székelyföldi fiatalok idegenlégióba való jelentkezése mondhatni trendszerűvé vált, és számos fiatal nem pusztán kalandvágyból jelentkezik, hanem karrierlehetőségként is tekint a légióra. Kijelenthető, hogy itt egy társadalmi jelenségről van szó? – tettük fel a kérdést.
A zsoldos hadsereg és a hivatásos katonaság már az ókorban is létező társadalmi jelenség volt, és a francia idegenlégió is már több mint 180 éve része a francia társadalomnak, de sok más ország társadalmának is. Olyan társadalmi jelenség, amely különböző mértékben kötődik több érintett társadalom gazdasági, politikai és erkölcsi viszonyaihoz, valamint hatást gyakorol azokra – magyarázta a szakember.
„Számunkra a legfontosabb kérdés természetesen az, hogy milyen a mi érintettségünk, miért fontos székely-magyar kontextusban a francia idegenlégióról beszélni? A válasz, hogy pontosan azért, mert a rendszerváltás után nagyon sok székelyföldi fiatalnak felkeltette az érdeklődését a légió, évről-évre egyre többen jelentkeztek, így társadalmunk számára a légió lassan több lett irodalmi olvasmánynál, ismerősök, rokonok közvetlen élettapasztalatává, és általuk a mi közvetett élettapasztalatunkká is vált. Az idegenlégióba való jelentkezés most már Székelyföldön is társadalmi jelenséggé vált” – fogalmazott. A jelenségre való felhívás a cél
Hozzátette, hogy az újonnan induló Gyergyói Szemle tudományos ismeretterjesztő folyóirat első számában megjelenő tanulmány annak apropóján jelenik meg, hogy a folyóirat tematikus lapszámokkal jelentkezik, az első szám témája pedig az első világháborúra való emlékezés jegyében a háború, harc, katonáskodás.
„Szociológusként már nehéz az első világháborúról írni, ezért kerestünk egy olyan katonáskodással kapcsolatos témát, amely napjainkban érinti a székelyeket. Így találtuk meg a székely idegenlégiósokat. Nem szakterületünk az idegenlégió, jómagam az erdélyi magyar szociális tevékenységű, nonprofit szervezeteket kutatom, ezért csak szakmai kíváncsiság hajtott a téma fele. Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a jelenségre és kérdéseket, témákat ajánljunk további vizsgálódásokra” – mondta.
A francia idegenlégió (franciául: Légion étrangère) olyan elit katonai alakulat a francia hadseregen belül, amelyben francia lobogó alatt, francia egyenruhában, francia tisztek vezényletével főleg idegen, azaz más nemzetiségű katonák szolgálnak. A francia idegenlégió felállításáról szóló királyi rendeletet Lajos Fülöp írta alá 1831. március 10-én. Kilenc ezredből és egy kisegítő alakulatból áll, főhadiszállása Aubagne-ban található. Jelmondatai: „Legio Patria Nostra”, „Honneur et Fidélité”, „Marche ou crève”.
A légiós kezdő fizetése 1043 euró, 10 hónap szolgálat után szolgálati helytől függően, havonta minimum 1205 eurót kap, de például, aki a 13. könnyűdandárnál szolgál az Egyesült Arab Emírségekben, az havi 3500 eurót is megkereshet egy év után. Az illetmény a rangszerzéssel és a szolgálati évek számával egyenes arányban nő, 15 év szolgálat után, adott esetben külföldön is folyósított nyugdíjat kap a leszerelt légiós. Az idegenlégióban közel 8000 katona - közülük több mint 400 tiszt, 1741 altiszt és 5500 légiós 136 országból - esküdt fel Franciaországra.
A tanulmány az idegenlégióba való jelentkezést, mint életstratégiát az ifjúsági korszakváltás jelenségével, a fiatalkori pályaválasztási döntésekkel, a nemzetközi migrációval és a külföldi munkavállalással összefüggésben vizsgálja. E kapcsán olyan kérdéseket fogalmaz meg, mint: Az idegenlégióba való belépésről szóló döntést, milyen tényezők határozzák meg? Tudatos munkavállalási döntésről van-e szó vagy kalandvágyról? Tekinthető-e az idegenlégióba való jelentkezés külföldi vendégmunkának, olyan tudatos munkavállalásnak, amely a jelentkező fiatalok egyéni érdeklődésén, adottságán és lehetőségein alapul? A döntés meghozatalakor milyen tényezők kerülnek mérlegre (fizetés, nyugdíj, hivatásos katonasággal járó veszélyek, nehézségek)?
Továbbá szintén érdekes kérdés – mondta Dániel, hogy tapasztalhatók-e a légiósok társadalmi-származási hátterében közös vonások? A légióba jelentkező és felvételt nyerő székely fiatalok milyen társadalmi-gazdasági hátterű családokból származnak? Milyen oktatási és munkaerő-piaci pályát futottak be, mielőtt a légióba jelentkeztek? Végül, pedig ami a nemzetközi migrációs megközelítést illeti, érdekes lenne megvizsgálni, hogy az előző légiósok tapasztalatai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy újabb fiatalok próbálják ki ezt a pályát?
Továbbá kérdés, hogy a gyergyói és székelyföldi fiatalok esetében beszélhetünk-e migráns hálózatokról? Ha igen, hogyan szerveződnek ezek a hálózatok, melyek azok a kapcsolatok, amelyek a jelentkező fiatalokat összeköti (rokoni, iskolatársi, baráti kapcsolatok, közös szórakozási vagy szabadidő-eltöltési helyek stb.)? Lehet-e beszélni különböző hullámokról, beazonosíthatók-e különböző korszakok a francia idegenlégió és a gyergyói, székelyföldi közösség kapcsolatában? – sorolta a szakember.
Minőségi módszerekkel érdemes vizsgálódni
Ezek mellett érdekes lehet megvizsgálni azt is, hogy hogyan alakul a leszerelt idegenlégiósok élete, illetve milyen kép él a helyi közösségben az idegenlégióról, az idegenlégiósokról. A szolgálati idő lejárta után kik - milyen szociológiai jellemzőkkel bíró fiatalok - térnek haza, milyen polgári foglalkozást választanak maguknak, alapítanak-e családot, tartják-e a kapcsolatot a régi katonatársakkal, hogyan sikerül a helyi közösségbe való visszailleszkedésük? Kik azok, akik Franciaországban, vagy a világ más részén telepednek le? Milyen az idegenlégió és idegenlégiósok megítélése közösségeinkben, az idősebbek, a kortársak és a fiatalok között? Milyen kép él az idegenlégióról a fiatalok körében, ez a kép miből táplálkozik stb. - mondta.
Kérdésünkre, hogy milyen szociológiai megközelítésmódok alkalmazhatók a vizsgálódás során, Dániel elmondta: a jelenséget elsősorban minőségi módszerekkel, főként szociológiai interjúkkal érdemes vizsgálni, ez a módszer biztosítja azt, hogy mélységében is megismerhetők legyenek az idegenlégiósok élettörténetét, motivációit.
„A már említett kérdések mindegyike olyan, amelyet alapos beszélgetések során felszínre lehet hozni. Természetesen a kontextus megismerése miatt jó lenne azt is tudni, hogy hány fiatal szolgál jelenleg az idegenlégióban, milyen életkorúak, milyen a társadalmi hátterük, iskolai végzettségük. Tehát a mennyiségi megközelítés is fontos, de csak annyira, amennyire a kontextus pontos leírása megköveteli” – tette hozzá Dániel, aki az egyik hipotézisként azt említette, hogy az idegenlégióba való jelentkezés egyre kevésbé szól a kalandvágyról, és egyre inkább egy tudatos élettervezési döntésről lehet beszélni.
„A fiataloknak egyre több információ áll a rendelkezésére az idegenlégiós életről, a követelményekről, a kiképzésről, bevetésekről, a napi rutinról, a veszélyekről és a nyereségekről egyaránt. Minél több információforrás van, annál hitelesebb képet tudnak alkotni arról, hogy mi vár rájuk. Tehát úgy gondoljuk, hogy beszélhetünk a klasszikus értelemben vett migráns hálózatok létéről” – fogalmazott a szociológus. Hozzátette: sejtik, hogy jól meghatározható azon fiatalok köre, akik légióskodásra adják a fejüket.
Például valószínűleg felülreprezentáltak közöttük azok, akik szaklíceumot végeztek, szüleik szakmunkások vagy gazdálkodók, továbbá hasonló szabadidős szokásokkal rendelkeznek - például inkább járnak edzőterembe -, és baráti körükben már vannak olyan személyek, akik a légióban szolgáltak. Valószínű, hogy egy mélyebb szociológiai kutatás azt is kiderítené, hogy a székelyföldi fiatalok és az idegenlégió kapcsolatában több korszak is létezett – mondta Dániel Botond, aki hangsúlyozta: a céljuk felhívni a figyelmet erre a társadalmi jelenségre, és reméli, hogy a társadalomkutatók, társadalomtudományi szakokon tanuló egyetemisták is a téma felé fordulnak, és a közeljövőben alapos kutatások valósulhatnak meg a témában.
S.I.
Transindex.ro

Színházi alkotótábor közvetlen hangulatban Kidében
Az idei sikerre való tekintettel jövőre is feltétlenül megszervezi a Kolozs megyei Kidében színházi alkotótáborát a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület.
Györgyjakab Enikő színésznő, az egyesület egyik alapítója a Krónikának elmondta: a múlt héten megszervezett tábor rendkívül izgalmas volt. A Nemzetközi Színházi Rezidenciák elnevezésű programjuk keretében megszervezett eseményre idén külföldről is érkeztek, összesen tizennyolcan vettek részt a különböző színházi foglalkozásokon.
A hazaiak mellett többek között Oroszország, Görögország, Spanyolország és az Egyesült Királyság színészei képviseltették magukat az egyhetes táborban, ugyanakkor nemcsak színészek, hanem az egyes színházak közönségkapocslatokkal foglalkozó szakemberei is jelen voltak.
Mivel sok nemzet képviselője volt jelen, angolul folyt a kommunikáció. Györgyjakab Enikő felelevenítette, múlt szerdán a falubeli közösséggel találkoztak a táborlakók, így a kommunikáció „izgalmas volt”, de végül boldogultak a fordítással.
Szerinte szervezőként meglehetősen komoly munka volt összehozni az eseményt, hiszen egy egész nagy csapat elszállásolását, étkeztetését kellett megszervezni. „Azontúl, hogy a végére elfáradtunk, örültünk is, hiszen nagyon sikeres volt a tábor, az emberek nagyon nehéz szívvel távoztak, többen mondták, hogy alig várják, hogy visszatérjenek” – mesélte.
A színésznő szerint meglehetősen közvetlen volt a hangulat. Ez javarészt annak is köszönhető, hogy a meghívott mesterek, a milánói Regula contra Regulam Teatro színháztól érkező Raúl Iaiza, és a dániai Holstebróban működő Odin Teatret színházat képviselő Else Marie Laukvik „nagy hatást gyakorolt a résztvevőkre”.
Utolsó este a résztvevők Brecht-jeleneteket mutattak be. A színes és változatos programban színészi akrobatika és énekhangképzés is szerepelt. Györgyjakab Enikő ugyanakkor hozzáfűzte: már a helyszín, a festői szépségű Kide, azaz maga a tér is alapjaiban határozta meg az alkotótábor hangulatát. A helyszínt a helyi alkotóközpontot létrehozó Koós Ferenc bocsátotta rendelkezésükre. A tábort egyébként a Kolozs megyei önkormányzat és a Communitas Alapítvány is támogatta.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)