Kalapács alatt a sáromberki Teleki-kastély
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Johannis meglátogatta a Securitate irattárát
Nem lehet továbblépni a kommunista közelmúlttal való szembenézés nélkül, ezért is szükség van arra, hogy Romániában létrejöjjön a kommunizmus múzeuma - jelentette ki Klaus Johannis államfő hétfőn, miután meglátogatta a Securitate - az egykori kommunista titkosszolgálat - irattárát.
"Fontosnak tartom, hogy ne próbáljuk túl gyorsan túltenni magunkat a közelmúlton. Jobban meg kell ismernünk a történelmünket, a kommunizmus éveit ahhoz, hogy a végén megbékélhessünk saját múltunkkal" - jelentette ki az elnök.
Johannis úgy vélekedett, hogy - a román átvilágítási testületként működő - Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) fontos szerepe lesz a kommunizmus múzeumának létrehozásában. Az államfő decemberben, a Ceausescu-diktatúrát megdöntő forradalom kirobbanásának 25. évfordulója alkalmából Temesváron tartott ünnepi beszédében jelentette be: kezdeményezni fogja egy ilyen intézmény megalapítását, amely átfogó oktatási programokat bonyolíthatna le, és tematizálhatná a közbeszédet.
"Szükség van az emlékezésre és az emlékeztetésre, csak így tudjuk megvédeni magunkat a kommunizmustól" - jelentette ki Johannis tavaly decemberben a temesvári megemlékezésen.
Évente ezren kérnek átvilágítást
Az országban 1999-ben fogadtak el törvényt arról, hogy bárki tanulmányozhatja azokat az aktákat és feljegyzéseket, amelyeket a Securitate készített róla. Ennek érdekében első körben 2001-ben a CNSAS 700 folyóméternyi iratot, vagyis mintegy 10 ezer megfigyelési dossziét vett át a Securitate feloszlatása után 1990 márciusában létrehozott Román Hírszerző Szolgálattól (SRI).
A Securitate-akták jelentős része Traian Băsescu elnökké választása után, 2005 márciusával kezdődően került az átvilágítási testülethez: a korabeli híradások szerint akkor 12 folyókilométernyi irat került a CNSAS-hoz abból az archívumból, amelyet az SRI vett át a kommunista politikai rendőrségtől és kémelhárítástól.
A CNSAS honlapján megtalálható utolsó, 2013-as éves jelentés szerint az átvilágítási testületnél ma már 25 folyókilométernyi Securitate-iratot tanulmányozhatnak a történészek és az érdeklődők. A kimutatás szerint évente mintegy ezer új látogató jelentkezik az átvilágítási testületnél, hogy a róla vagy felmenőiről készült megfigyelési aktákat kikérje.
maszol.ro/MTI

Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?
Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek.
Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.”
Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas)
Márton Árpád levele Izsák Balázsnak
Tisztelt Izsák Balázs!
Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg.
A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható.
Maradok tisztelettel,
Márton Árpád
Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak
Tisztelt Képviselő Úr!
Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel.
A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék.
Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében.
Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni.
Üdvözlettel, Izsák Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Aprópénzért adtak el
Neptun-ügy: csak úgy lemondtak...
A fulmináns kezdés után csupáncsak hírmorzsákat csepegtető Átlátszó Erdély nevű oknyomozó újságíró blog végre eljutott oda, hogy az 1990-es évek eleji, Neptuni tárgyalások néven ismert folyamatról érdemi dolgokat is közöljön.
A Neptun-botrány ‘93-as kirobbanása előtt már két évvel felvette az amerikai PER nevű szervezet a kapcsolatot az RMDSZ vezetőivel. 1992-ben, az első, Ceaușescu neptuni protokollvillájában tartott beszélgetésen a magyarok minden bajukat elmondták: kollektív jogok, helyi autonómia, kétnyelvű helységnévtáblák, magyar egyetem, a fekete márciushoz kapcsolódó diszkriminatív perek.
Fél évvel később, a svájci Gerzensee-ben jött a nagy visszalépés: Borbély László és Tokay György azt mondja, ne beszéljenek a kollektív jogokról és a kizárólag magyar egyetemről, így egyezség született arról, hogy megalakul a Nemzeti Kisebbségi Tanács, és biztosítanak 300 helyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen a magyar tanárképzés számára.
1993 nyarán, a második Neptun-találkozó után kitör a botrány, az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay-Borbély-Frunda triót, hogy mandátum nélkül, az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel. Az utolsó PER-találkozóra 1995 februárjában kerül sor Atlantában, majd a folyamat kifullad.
A magyar résztvevők mindenesetre anyagilag jól jártak: Borbély Lászlót 1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazta a PER, feladata volt jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. Ez körülbelül annyira kellett a PER-nek, mint péknek a kenyér: amúgy mindent tudtak Romániáról. Frunda György 1996-ban egy 2400 dolláros számítógépet kapott.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek
Hiánypótló feladatokat kíván ellátni az a kis csapat, amely Átlátszó Erdély címmel oknyomozó internetes oldalt indított. Három újságíró, Sipos Zoltán, Mihály László, Egyed Ufó Zoltán vállalkozott arra, hogy olyan fontos témákat tárnak fel, melyek a „hagyományos” szerkesztőségekben a szokásos hajtás miatt elsikkadnak, ígéretük szerint igyekeznek feltérképezni „a közpénzek elköltését, a közszereplők üzleti érdekeltségeit, vagyonosodását; a környezetre veszélyt jelentő, számos esetben törvényt sértő nagyberuházások tulajdonosi hátterét”.
Indulásukat január közepére időzítették, egy régi botrány, a Neptun-ügy hátterét próbálta feltárni Sipos Zoltán, kihasználván a lehetőséget, hogy tizenöt év elteltével hozzáférhetővé váltak a tárgyalásokat kezdeményező és lebonyolító amerikai Project on Ethnic Relations (PER) dokumentumai. Az amerikai Princeton Egyetem könyvtárában tanulmányozott át és fényképezett le több száz oldalnyi, eddig nem publikált dokumentumot, melyek sok érdekes részletet tartalmaznak az RMDSZ politikusai és a bukaresti hatalom képviselői között lezajlott ún. „Neptun-tárgyalásokról”. A nyolc részben közölt sorozatban a dokumentumok és háttérbeszélgetések alapján kerekedik ki a történet, megismerjük a kezdeményezőket, a PER képviselőit – Allen Kassofot, Livia Plakst és Larry Wattsot –, hátterüket, az utat, amely elvezetett a paktumig. Kitűnik, hogy a román titkosszolgálatokkal is kapcsolatot tartó PER-eseket egyáltalán nem a magyarság helyzetének javítása vezérelte, sokkal inkább politikai, gazdasági érdekeiket akarták érvényesíteni, de az is, miképpen taktikáztak, hogy egy asztalhoz ültessék az 1992-ben még igencsak vonakodó táborokat, no meg hogy az RMDSZ három képviselője tulajdonképpen véletlenül csöppent a történetbe. A szerző következtetése: „Az erdélyi magyar politikusok nem voltak felkészülve arra, hogy ezeken a magas szintű megbeszéléseken sikeresen képviseljék a közösség érdekeit. Nem voltak képesek felmérni a saját mozgásterüket, nem látták át a külpolitikai kontextust, és több olyan hibát is elkövettek, melyek végső soron gyengítették a tárgyalási pozícióikat”.
Közelmúltunk történetének érdekes szelete a Neptun-ügy, amely tulajdonképpen megalapozta az RMDSZ 1996-ot követő, kompromisszumos, folyamatosan kormányzati pozícióra törő, kis lépéses politikáját. Ugyanakkor ez a történet idézte elő az első éles törésvonalat a szövetségben, mely aztán a belső ellenzék kiválásához és a két kis párt megalakulásához vezetett. A http://erdely.atlatszo.hu/ oldalon közölt sorozatból ragadtuk ki az általunk legérdekesebbnek ítélt részeket, aki kíváncsi, ugyanott megtalálja a teljes anyagot fényképekkel és immár felkerült a Princtonban talált dokumentumok 115 oldalának lefényképezett változata is. (-kas)
Nem egy, hanem féltucatnyi találkozó
A közhiedelemmel ellentétben a „Neptun-ügy” nem egy, hanem hat, talán hét nagyobb találkozóból áll. Ezek közül a Ceauşescu neptuni villájában szervezett beszélgetések nem is a legfontosabbak. Az hogy a folyamat végül „Neptun-ügy” néven híresült el, annak köszönhető, hogy a második Neptun-találkozó után, 1993 júliusában robbant ki a botrány.
Az első, „magyar és román személyiségekkel” való találkozóra 1991. január 13. és 17. között kerül sor. Részleteket nem ismerünk, a programból mindenesetre kitűnik, hogy Allen Kassof és Livia Plaks külön-külön találkoznak számos döntéshozóval, köztük a későbbi találkozók résztvevőivel. A program szerint az RMDSZ részéről Domokos Géza akkori elnökkel, Borbély Lászlóval, Tokay Györggyel, Markó Bélával, valamint Pécsi Ferenccel találkoznak. (Pécsi Ferenc és Markó Béla is cáfolta, hogy részt vett volna ezen a találkozón. Markó – saját bevallása szerint – csak később szerzett tudomást a PER által szervezett kerekasztalokról).
A program szerint mindenesetre az RMDSZ képviselői egy asztalhoz ültek a kormány és az elnöki hivatal képviselőivel, többek között Dorel Sandor kisebbségekért felelős államtitkárral, valamint Ioan Talpeşsel, aki akkor még Iliescu nemzetbiztonsági tanácsosa volt. A folyamat fél évvel később, 1991 júniusában „előzetes tárgyalásokkal” folytatódik, ekkor már – saját bevallásuk szerint – a román kormány és az RMDSZ meghívására érkeznek az országba Kassofék. Ezen a találkozón dől el az, hogy a feszültségek csökkentésére leginkább a „csendes”, „konkrét problémák megoldására irányuló” megbeszélések alkalmasak.
Első Neptun: a nagy kibeszélés
Az 1992. június 14. és 16. között Neptunon megrendezett találkozó az első, amiről részletes feljegyzésekkel rendelkezünk. A meghívottak listája szerint itt Domokos Géza RMDSZ-elnök is jelen volt Tokay Györggyel és Borbély Lászlóval együtt. A román felet Dorel Sandor államtitkár és Mircea Pascu elnöki tanácsos képviselte. Jelen vannak még a németek és ukránok képviselői, Klaus Fabritius és Stepan Tcaciuc, a moderátorok között pedig ott van a svájci Peter Sager, egy kommunistaellenességéről ismert jobboldali politikus.
A jegyzetek kötetlen, gyakran csapongó és esetenként feszült beszélgetésekről árulkodnak: a felek a moderátorok által javasolt kérdések mentén őszintén beszélnek addigi sérelmeikről és a jövővel kapcsolatos félelmeikről.
A magyar meghívottak hangsúlyozzák a kollektív jogok, a helyi autonómia, a nyelvhasználat és kétnyelvű helységnévtáblák, valamint az állami magyar egyetem szükségességét. Szó esik még a Har-Kov-jelentésről, sérelmezik azt, hogy 1990 márciusa után csak magyarok és cigányok ellen emeltek vádat. Beszélnek a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt indulásának a megakadályozásáról, valamint a médiában megjelenő uszításokról.
Román részről szóvá teszik a székelyföldi románság helyzetét. Elhangzik, hogy sosem világos, mi az, amit az RMDSZ, és mi az, amit Budapest kíván. Kiderül, a magyar szeparatizmustól való félelem miatt vonakodnak engedményeket tenni – egy teljesen magyar vagy magyar többségű egyetem és egyetemi bentlakás például a radikalizmus melegágya lehet. Gerzensee: az áttörés
Ha az első neptuni találkozón a résztvevők általánosságban vázolták a problémákat, a fél évvel később, 1993. február 25-én és 26-án Svájcban, az idilli szépségű Gerzensee-ben már konkrétumokról van szó. Sőt, az egyes kisebbségi kérések teljesítésére egyfajta ütemterv, egyezség is körvonalazódik.
Ez a találkozó a legjobban dokumentált: nemcsak az írógéppel írt összefoglaló, hanem egy kézzel írott jegyzet – feltételezzük, hogy Larry Wattsé – is megvan. Mivel ezek belső használatra készültek, nincsen okunk kételkedni ezek hitelességében és pontosságában, bár a jegyzetelő csak a felszólalások lényegét rögzítette pár szóban, a finomabb árnyalatok elmaradtak. Már a meghívottak neveit átfutva érezni lehet, hogy valami nagy dolog készül: a meghívottlistát David Hamburg, valamint Jack Scanlan, a The Carnegie Corporation of New York, illetve az ICN Pharmacauticals elnöke vezeti. Mindkét szervezet (jövendő?) szponzora a PER-projektnek. Magyar részről Tokay György és Borbély László van jelen, ekkor kapcsolódik be Frunda György. A kormányt Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár, az államelnöki hivatalt pedig Traian Chebeleu képviseli. Rövid gondolatébresztő
A találkozó előtt Kassof egy rövid, gondolatébresztés céljával összeállított szöveget is elküld a résztvevőknek, melyben felveti, hogy az elvi kérdések tisztázása helyett a konkrétumokra kellene összpontosítani. Már a kis sikerek is olyan légkört teremthetnek, mely további, kölcsönösen előnyös rendezéshez (accomodation) vezethet, írja.
Eddig három fő kérdéskört sikerült beazonosítani – így Kassof. Ezek a magyar nyelvű oktatás/magyar egyetem kérdésköre, magyar nyelvhasználat a közigazgatásban és igazságügyben, valamint a kétnyelvű helységnévtáblák kérdése.
Az RMDSZ-től azt kéri Kassof, írják le, egy-egy kérésüket konkrétan hogyan lehetne gyakorlatba ültetni egy adott megyében vagy közösségben. Milyen jogszabályok szükségesek ahhoz, hogy be lehessen vezetni a helyi szintű adminisztrációban a kétnyelvűséget? Mennyibe kerülne ez? Milyen kisebbségi számaránynál kellene jóváhagyni? Hogyan lehet a kétnyelvű rendszert integrálni az ország közigazgatásába? Össze lehet állítani egy listát azokról a megyékről és közösségekről, melyeket ez érintene? Ha egy ilyen rendszert kísérleti jelleggel elindítanának, azonban kiderülne, hogy nem működik, hajlandóak lemondani az ötletről? Van hasonló rendszer, precedens Európában? Van alkotmányossági akadálya ennek? Elvárható a romániai kormánypárttól, hogy elfogadja, ha a közvélemény többsége ellenzi? Kassof a román félnek is feltesz néhány kérdést: van olyan az RMDSZ kérései között, ami a kormány számára elfogadhatatlan? Miért? Létezik olyan, visszafogottabb (limited) kérés, amit viszont elfogadhatónak találnak?
Autonómia kihúzva
Érdekesség, hogy ennek a szövegnek az első verziójában még benne van az autonómia mint „egy olyan kérés, amely elvont elvként ésszerűnek tűnik, a romániai kontextusban felerősíti a támadásokat román részről, miközben a szorgalmazói is vitáznak arról, hogy mit is jelentene a gyakorlatban”. Ezt a vázlatot Kassof Larry Wattsnak küldi el véleményezésre. Nem tudni, mit válaszol Watts, az autonómiára vonatkozó bekezdés mindenesetre eltűnik a résztvevőknek kiküldött anyagból. A jegyzetekből úgy tűnik, egészen különösek lehettek a Gerzensee-i beszélgetések: miközben a magyar és a román meghívottak a saját ügyeiket vitatják, a svájci meghívottak az ottani kisebbségek közötti együttélésről beszélnek.
Bár nem világos, pontosan mi vezet áttöréshez, egyértelmű, hogy a beszélgetés pozitív, már-már euforikus hangulatban zajlott. A magyar résztvevők kompromisszumra késznek mutatkoznak: félreteszik a kollektív jogokat („let’s not discuss collective rights but laws that encourage minority rights” – Tokay, „collective rights can be discussed without results” – Borbély), valamint a kizárólag magyar egyetemet („lets not have a university only for Hungarians – Bolyai for all minorities” – Tokay).
Érdemes ugyanakkor óvatosan kezelni ezeket az idézeteket: a vázlatok kiragadott, a jegyzetelő által fontosnak gondolt mondatokból állnak, melyek nem feltétlenül tükrözik a beszélgetés tágabb kontextusát. Nagy kérések helyett szerényebb javaslatok
Borbély László és Frunda György egy sor, szerényebb javaslattal áll elő, melyet, úgy tűnik, a román fél is elfogad. Az etnikumközi viszonyokat javítani hivatott, hét lépésből álló intézkedéssorozat röviden összefoglalva a következő:
1. Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása;
2. Kormányhatározat elfogadása a kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról;
3. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a marosvásárhelyi Bolyai-líceum helyzetének rendezése érdekében (diákcsere a szomszédos Papiu Ilarian-líceummal úgy, hogy a Bolyai teljesen magyar líceummá válhasson – szerk. megj.);
4. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg annak érdekében, hogy a felsőoktatásban legyenek magyaroknak fenntartott helyek;
5. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg az Audiovizuális Tanácsnak, hogy hozzon létre egy kisebbségi konzultatív tanácsot;
6. Egy nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezet megfogalmazása;
7. A Nemzeti Kisebbségi Tanács ajánlást fogalmaz meg a parlamenti pártoknak arról, hogy az oktatási törvény vegye figyelembe a kisebbségek igényeit.
A jegyzet tanúsága szerint a résztvevők közül egyedül Traian Chebeleu elnöki tanácsos jelezte, nincsen mandátuma elfogadni ezeket a „megoldásokat”, azonban azokat ő is „ésszerűnek” találta.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A falu halála
Sok évvel ezelőtt fájdalmat okozó hír járta be szülőfalum és a környékbeli települések, Agyagfalva, Décsfalva, Mogyorós utcáit: az ócfalvi szorostól a nagygalambfalvi szorosig feldugják a Nagyküküllőt, hatalmas mesterséges tavat hoznak létre, az ott lakóknak pedig menniük kell. S ennél is fájdalmasabb volt, amikor az a szóbeszéd futott szét, hogy nemsokára vége Bögöznek, mert a falu névtábláját már át is húzták… Ugyanis akkor kerültek ki az új falutáblák, amelyeken az áthúzással azt jelezték, addig tart a település.
S meg is indult a népvándorlás, sokan látni akarták azt a táblát, míg valaki meg nem magyarázta, mit is jelent az átlós vonal. Aztán, amikor a békási tengeren hajókáztunk, magam elé képzeltem a kétségbeesett embereket, annak a jó néhány falunak a lakóit, akiknek menekülniük kellett az egyre gyarapodó víztömeg elől. Merényletnek tartottuk, és tartjuk Bözödújfalu víz alá parancsolását, s annak a falurombolásnak a jelképét látjuk ma is ebben, amely tulajdonképpen esztendők múlva indult meg központi tervek alapján, hivatalos pártpolitika részeként.
Az jó jel volt, hogy szinte egész Európa, de a tengerentúliak is erőteljesen felléptek az akkori példátlan rombolási szándék ellen, s ha nem következik be a rendszerváltás, bizonyára iszonyú tragédiák történtek volna az egész országban, de különösen Erdélyben. Egyébként a rombolás azzal kezdődött, hogy kisebb falvakat megfosztottak önállóságuktól, elorozták nevüket, a közeli nagyobb település egyszerű utcáivá fokozták le, soknak a tanintézetét is beolvasztották az úgymond jelentősebb iskolákba, legtöbbször a magyar többségű települések váltak így csatolt helységekké a román többségű tengerben, a magyar iskolák pedig magyar tannyelvű tagozatokként sorolódtak be. Az ügyintézés, döntés így került mások kezébe. Amikor véget ért a rémálom, azt hittük, megszabadultunk falvaink, iskoláink felszámolásának rémétől, nem is gondoltunk arra, hogy az eddigieknél is súlyosabb veszély leselkedik ránk…
Az évek teltével egyre inkább rá kellett jönnünk arra, hogy nem kell ide Ceaușescu durva terve, nem kellenek rémálmunkban is megjelenő hatalmas gépek, sem hivatalos átiratok. Mi magunk vagyunk azok, akik tehetetlenül nézzük falvaink kiüresedését, megroppanását. Mi magunk határozunk arról, hogy ennek vagy annak a településnek vége, mert mondjuk ki újra és újra: ha megszűnik az iskola, az a falu halálát jelenti. Keserűséggel vettük tudomásul, amikor a pedagógusszövetség udvarhelyszéki elnöke majd minden megbeszélés alkalmával a Homoród mentén, a Küküllő vidékén rendre felszámolódó iskolákat siratta el, nem is beszélve aztán a Mezőség, Szatmár, Bihar, Szilágyság, Bánság egyre zsugorodó magyarságáról, rendre lakat alá kerülő magyar tanintézeteiről, mind jobban szűkülő lehetőségeiről.
És lám, amire nem vártunk, az hozzánk is begyűrűzött. Elsőként Hilib az, amelynek tanintézetén, úgy néz ki, áthúzzák a táblát. Hilib nem nagy falu, de büszke emberek lakják, akik sehogy nem akarnak lemondani a településük méltóságát is szavatoló iskoláról, még akkor sem, ha a létszám alatta marad a törvényben szigorúan megszabott határnak. Sajnos, a lakosság száma is csökkenőben, 1956-ban közel ezren lakták, de ez a szám mára háromszáz körülire esettp. Megcsappant hát az iskolások száma is… Mégis reménykednek… Hogyan is lehetne elfogadni a roppant merev utasításokat, hisz még jól emlékszünk, annak idején, a Ceaușescu-érában akár egyetlen gyerekkel is fenntartották több helyen is a román tannyelvű osztályt, s ebből merítettek erőt a szórványbeliek, mert ezeket a példákat idézve tudtak itt-ott, időnként a megszabott létszám alatti magyar osztályokat éltetni.
Az a félő, ha ez tényleg bekövetkezik, olyan folyamat indul el, amit eddig nem tartottunk bekövetkezhetőnek. Igaz, az utóbbi két és fél évtizedben sok olyan változtatás történt az iskolahálózatban, amelyre nem számítottunk, s mely nem minden esetben minősült sokak szerint helyes lépésnek.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Könyv és gyertya
Egy méltóságteljes tüntetés megsárgult krónikájából
Volt egyszer egy gyertyás-könyves felvonulás Marosvásárhelyen, amely megrengette a világot. A diktatúra utáni falbontogató hetekben az egykori szocialista barakktábor országaiban lezajlott számos tüntetés, de a mienk példa nélküli volt. Anyanyelvi jogaiért vonult utcára százezer magyar. Katartikus élmény volt a Bolyaiaktól a sportcsarnokig némán menetelő tömeggel együtt lépkedni. Mindenki ott volt. És nem néztünk egymásra sanda szemmel. Az első sorban vonuló Sütő András – akinek a sötét években jelképpé váló anyanyelvőrző küzdelme a megmaradás eszközét jelentette sokak számára – konoksága ragadós volt. A régi mentalitású új hatalom packázása összeterelt minket. Hetek óta folyt a sziszifuszi küzdelem magyar nyelvű oktatási intézményeinkért. Az orvosi egyetemen és a Bolyai iskolában. De a Ceausescu-érában megszerzett kiváltságaikat aljas eszközökkel védték a betelepítettek. Még a román diákságot is felhasználták alantas játékukhoz. Ellentüntetéseket szervezgettek rágalmazó jelszavak skandálására. A tanügyminiszteri küldötteket megfélemlítették, akik a Bolyai líceum átszervezési határozatait többször módosították. A túlfűtött indulatok napjaiban a frissen alakult RMDSZ utcára hívta a magyarokat. A marosvásárhelyi megatüntetés mellett Erdély majd’ minden általunk is lakott településén volt tiltakozó megmozdulás. A Népújság huszonöt évvel ezelőtti újságcikkeiből válogatva próbáljuk emlékeztetni olvasóinkat közelmúltunk legnagyobb civil megmozdulására.
(karácsonyi)
Sütő András
Drága barátaim és testvéreim!
Bejelentett és föltett szándékunk szerint tüntetésünk néma volt, és imával fejeztük be. Ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással, méltóságunkkal többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is. Mostani néma tüntetésünk nem jelenti azt, hogy némaságra kárhoztatjuk magunkat a következő órákban, hónapokban és esztendőkben. Ám ez a példa, amit most fel akartunk mutatni az országnak és a nagyvilágnak, azt célozta, hogy kulturáltságunknak és tisztességes szándékainknak legyen a metaforája. A lelkiismeret, a tiszta lelkiismeret büszkeségével hagyjuk most el ezt a teret, azzal a szándékkal és törhetetlen akarattal, hogy – Tamási Áron szavával szólva –, olyan világot akarunk, amelyben elmondhatjuk, azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, és ez a város, Erdély és ez az ország a mi igazi otthonunk, amelyben ezután kell biztosítanunk minden eddig el nem nyert jogunkat a Petőfi álmodta jognak asztalánál. Köszönjük a részvételt! A viszontlátásra!
(Népújság, 1990. február 13.)
Amikor a miniszterhelyettesek sem jutnak szóhoz
Bevezetés: 1990. február 9., délelőtt. A megyei NMF székháza előtt tüntetnek a vásárhelyi líceumok diákjai. Egyelőre békésen. "Sîntem frati, nu ne separati!", "Bolyai a tuturor, chiar si a românilor!" – skandálják az összegyűltek. A polgármesteri hivatal erkélyén megjelennek a minisztérium küldöttei: Octavian Stanasila úr, az egyetem előtti oktatás kérdéseivel foglalkozó tanügyminiszter- helyettes, Demény Lajos és Hans Otto Stamp tanügyminiszter- helyettes urak, akik a nemzetiségi oktatás problémáival foglalkoznak.
A küldöttek déli 1 órára találkozót beszélnek meg a diákság képviselőivel.
Folytatás: színhely a megyeházának gyűlésterme. A terem tömve diákkal, tanárral, szülőkkel (?!).
A találkozó megkezdése előtt Radulici Dan Mircea almérnök úr, a szülők képviselőjeként, megkaparintja a mikrofont, és így biztatja a gyerekeket: "Noi sîntem aici de 2000 de ani, ei numai de 500! Daca am asteptat atît, mai putem astepta înca doua mii!"
Akkor sem csendesedett el a terem, amikor megjelentek a minisztérium képviselői.
Elsőnek Hans Otto Stamp úr szólalt fel, és felkérte a megyei tanfelügyelőséget, hogy február 25-ig készítsen tanulmányt az oktatás szerkezetéről.
– A Bolyai Farkas Líceumban egyelőre marad minden a régiben. 1990. szeptember elsejétől magyar nyelvű líceumként fog működni – mondta a miniszterhelyettes.
Ekkor kitört a botrány. Mindenki felugrált, üvöltött, dobolt. A miniszter urak elhagyták a termet, és Radulici úr újra kézbe kapta a mikrofont. A terem most már Kincses Előd fejét követelte (Jos cu Kincses!, Tradatorul! stb.), azt állítva, hogy az ő kezdeményezésére történik mindaz, ami Marosvásárhelyen mostanában végbemegy.
Kincses Előd ügyvéd úr megpróbál beszélni velük, de a feltüzelt hallgatóság alig hagyja szóhoz jutni. Lehurrogják, és követelik, hogy árulja el annak a három román tanárnak a nevét, akiknek a kérésére telexet küldött a tanügyminiszterhez, és amelyben követelte, hogy a Bolyai líceumot azonnal állítsák vissza magyar líceummá.
Kincses úr nem tett eleget követelésüknek. (…)
(mózes)
Az előzmény
Mint mellékelt tudósításunkból kiderülhetett, a tegnapi, botrányba fulladt tanügyi "megbeszélés" egyik főszereplője Kincses Előd úr volt. Látszólag amiatt, hogy őt tartják az egész "Bolyai-ügy" értelmi szerzőjének. A múlt szombati, február 3-i ominózus miniszteri utasításról van szó. K. E. úr ebbeli szerepének hiteles szemtanúja is volt, Horváth Szabolcs, a Bolyai Farkas Líceum igazgatója.
– Aznap híre kelt, hogy döntés született Bukarestben a vitatott iskolaügyben. Felkerestem Kincses Elődöt, hogy közelebbit tudjak meg a dologról. Közben bejött hozzá négy román kollega.
– Van nevük is?
– Matei Vasile, Seuchea Florina, Dobosiu Paula és Coman Gheorghe. Azt mondták, hogy látják, mennyire tarthatatlan a helyzet, tenni kell valamit. Javasolták, hogy a bolyais román tannyelvű osztályok különálló intézményként költözzenek az almérnökibe, és Kincses Előd továbbítsa ezt a kezdeményezést Bukarestbe. Így is történt, délben itt volt a telex Sora úrtól a szóban forgó változat szentesítésére…
Ez hát az előzmény. Kérdés, hogy a tanárok akciója jó szándékú lépés, vagy a K. E., esetleg Sora úr bőrére menő provokációt hajtottak végre?
(makkai)
(Népújság, 1990. február 10.)
Közlemények a Tanügyminisztérium részéről
A román tannyelvű osztályoknak a Bolyai Farkas Líceumból való átköltöztetésére vonatkozó tanügyminiszteri telexutasítást felfüggesztik.
A megyei tanfelügyelőség f. év február 25-ig tanulmányt készít az egész megye egyetem előtti oktatási szerkezetéről az 1990–1991-es iskolai évre. Ennek alapján miniszteri rendeletet adnak majd ki.
A Bolyai Farkas Líceum 1990. szeptember l-jétől magyar tannyelvű líceumként működik.
Marosvásárhely, 1990. febr. 9.
Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes
(Népújság, 1990. február 10.)
Kiegészítésképpen az 1990. február 9- én Marosvásárhelyen kiadott közleményünkre, pontosítjuk a következőket:
– a román tannyelvű osztályok mostani elköltöztetéséről szóló telexünket érvénytelenítjük;
– a Maros Megyei Tanfelügyelőségtől kért tanulmány alapján a Tanügyminisztérium dönteni fog a magyar tannyelvű oktatás szerkezetéről az 1990. szept. 15-én kezdődő tanévben.
Bukarest, 1990. február 11.
Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes
(Népújság, 1990. február 13.)
Népújság (Marosvásárhely)

Kászonmonostor
Bákó megyei, Bereckkel szomszédos községközpont Kászonmonostor (románul Mănăstirea Caşin). Onyesten készséggel irányítottak: balra térjenek, nem lehet eltévedni, 25 kilométer. Ha egyenesen mennek tovább, átjutnak Vrancea megyébe, azok már nem mi vagyunk, ez még Moldva! Négy szétszórt falu: Lupeşti, Pârvuleşti és Scurtu, a negyedik Kászonmonostor, a Kászon-patak völgyében. Arra nem is számítottunk, hogy magyar szót hallhatunk, sőt, a megkérdezettek szerint magyarul beszélő nem él a faluban, katolikus templom sincsen.
Nem ezt mondja a történelem: Kászon egykor jelentős, magyarok által is lakott település volt. Nevét 1410-ben említették először, 1697-ben 91 római katolikus lakta: többek között Bartos, Dobos, Gál, Miklóska, Szorka nevűek. Sajnos, ez már a múlté, a lepergett fél évszázad alatt eredményes volt az asszimiláció. A település lakói görögkeleti hitben élnek, a katolikusok Onyestre járnak ünnepi misére. Szinte hihetetlen, hogy magyarok nem élnek a községben, ugyanis 1930-ban Monostor 1526 lakójából 169 magyar anyanyelvű volt. A 2002-es népszámláláskor heten vallották magukat magyarnak. Egy-két személy még beszéli a nyelvet – irányítottak egy idős román asszony, Fărcaş Maria családjához, az 1047-es számú portával szembeni házhoz, aki elmondta, hogy férje, Fărcaş Gheorghe magyar csángó volt, a menye, sőt, két unokája is beszél magyarul, de Brassóban vannak, egyetemisták. Ez a család lenne a monostori magyar csángók utolsó maradványa? – latolgattuk. Egy hosszabb szomszédolás tudna erről biztos választ adni.
Rendezettek, ápoltak az alacsony családi házak, látni, hogy nyáron sok a virág. Díszesek a népi kapuk, a régiek fából, az újabbak betonlábon állnak, cirádás bádogtetővel födöttek. Van már vezetékes víz, de a kutaknak ma is nagy a becsülete. Duma András szerint, amikor a csángó ember egy kút mellett megy el, nyelvével keresztet vet a szájpadlására, így köszön a kútnak: Dicsirtessék kút forrása! Hiedelmeik szerint a kutak, csorgók környékén elhelyezett szobrok, szentképek megvédik azokat a kiszáradástól. A kutas porták előtt, a hidak védfalán ember- és állatfejek köszöntik az érkezőt. Néprajzkutatónak jó alkalom nyílna itt egy csángófölddel való összehasonlító tanulmányra. A helyiek tudatában meglehetősen kusza módon keveredik a szájhagyomány és a história. „Ez nagyon érdekes hely – mondták. – A török betöréskor a mi erdőségünkben bujkált Moldva fejedelme, Ştefan cel Mare. Gheorghe Ştefan fejedelem építtette monostorunkat, a várfalat is, s itt volt egy ideig székhelye. Fenn a hegyek tetején van egy széles nagy lapos kő, körülötte kisebb kövek, Vajda asztala a neve. Van az erdőben, közel Sósmezőhöz, egy rezerváció, amelybe zergéket telepítettek és vadászház, ahol Ceauşescu is tanyázott. Kijavították, ma is használják. Mellé pisztrángtenyészetet létesítettek. Az erdőben a Buceaşi-vízesés, azt mondják róla, Bákó megye legnagyobb zuhanója. A monostorudvaron kőkapun Moldva címere. Innen indult egy alagút, mely ma már beomlott. Ezen menekült a fejedelem ki az erdőbe, amikor a törökök hajtották, s Erdélybe futott.” A monostor épülete elpusztult, mellé a mai kolostortemplom épült, amelyben csak nagy ünnepkor tartanak istentiszteletet. Védőszentje Mihály és Gábor arkangyal. Az újabb kori helyreállítások ellenére a műemlék megőrizte a moldvai építészet XVII. század végi jellegzetességeit. Bástyák nélküli falait is lerombolták 1717-ben, amikor Mihai Racoviţa fejedelem hadakozott a Moldvát felprédáló németekkel és magyarokkal. 1820-ban újraépítették, jelenleg újra romos. A két lelkész házon kívül volt, de Apreotesei Gavril polgármester szomszédként üdvözölt, és elmondta, hogy a monostor előtt álló felirat nélküli emlékmű, az 1916-os verduni csata emlékművének hasonmása, feliratozásába beleszólt az első világháború, amikor Románia is háborúba indult. Az emlékmű azóta is úgy áll. A községközpontnak kiépült az infrastruktúrája, virágzik az „újszerű” népművészet (célzott a giccsekre). Kászonmonostor híres hely, az eltelt időkben jeles személyiségek látogattak ide: Alexandru Vlahuţă, Nicolae Iorga, Mihail Sadoveanu.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Makovecz öröksége: szép házak kőből, fából
Az organikus építészet egyik erdélyi arca, Müller Csaba, Makovecz Imre tanítványaként valósította meg az európai hírű szakember több tervét is Erdélyben. Huszonöt éves építészeti tevékenységéről kolozsvári tervezőirodájában beszélgettünk.
– Mérvadó román építészek szerint is a Makovecz Imre által tervezett, és az ön felügyelete alatt felépített Donáth úti református templom a legszebb a rendszerváltás óta Kolozsváron épült tucatnyi új templom közül. Drágább az organikus építészet, mint a ma divatos vasbeton–acél–üvegépületek?
– Makovecz Imre azt hangsúlyozta, hogy ezek a típusú épületek semmivel sem kerülnek többe, mint a más stílusban készülő építmények. Ez nemcsak a Donáth úti templom esetében igaz, hanem az összes többi, organikus építészeti stílusjegyeket viselő erdélyi épületre is. A beépített felület négyzetméterenkénti 700–1000 eurós átlagára jó ár. A visszafogott költségek azzal magyarázhatók, hogy az organikus építészet elsősorban helyi anyagokat, fát, követ használ fel, helyi mesteremberekkel dolgoztat. Esetünkben a szellemi hozzáadott érték nagyobb, bonyolultabb és összetettebb a tervezőmunka.
– Milyen egyéb érvek szólnak amellett, hogy egy közösség a hagyományos építőanyagokat előnyben részesítő organikus építészeti stílusban emeltessen templomot?
– Ezeknek az épületeknek az értéke túlmutat a funkcionalitásukon. Aki egy Makovecz által tervezett templomban rendezett koncerten vesz részt, megtapasztalhatja annak az épületnek a különleges akusztikáját, hangzásvilága maradandó élményt nyújt. Kolozsváron mind a közönség, mind az előadók elégedettek ezzel a kiemelkedő akusztikai hatással. Egy ilyen típusú épületnek lakásként való felépítése ugyanakkor sajátos életstílust, gondolkodásmódot, szellemiséget is jelent.
– Erdély-szerte ismert építészként, Makovecz Imre közeli munkatársaként szülőföldjétől, Háromszéktől Kolozsvárig a nagy mester számos munkáját ültette át a valóságba. Mit jelentett ez az együttműködés?
– Hálás dolog volt Makovecz Imrével együtt dolgozni. Erdélyből több építész is segédkezett itteni tervei megvalósításában. Jómagam a sepsiszentgyörgyi református ravatalozót, az árkosi ökumenikus ravatalozót, a vargyasi református templomot, a temesvári Új ezredév református templomegyüttest, a kolozsvári Donáth úti református templomot és az Egri-házat építettem az ő tervei alapján. Makovecz dolgozta ki a koncepciót, de nem arra törekedett, hogy mindent ő végezzen el. Sok mindent átadott, hogy én gondoljam végig. Kíváncsian nézte, hogyan visszük tovább a terveit. A munka végén nem az ő elképzeléseit kérte számon, hanem az én egyéni hozzájárulásomat értékelte. Terveinek mi, helyi építészek adtuk meg a végleges műszaki formáját.
– A Ceauşescu-rendszerben, Bukarestben végezte el az egyetemet. Hogyan lehetett a kommunista időbeli iskola megkötöttségeit levetkőzni a rendszerváltás után?
– Az akkori építőtelepi valóság és a bukaresti képzés között volt némi különbség. A bukaresti egyetem érdekes miliőnek számított a nyolcvanas években. Egyrészt, maga az egyetem a híres román építész, Ion Mincu által tervezett, igen érdekes épületben kapott helyet, másrészt az építészeti képzés nyitott volt mindarra, ami a nagyvilágban történik. Amikor az egyetemre már nem jutottak el rendszeresen nyugati szakfolyóiratok, tanáraink arra biztattak, hogy a bukaresti francia és az amerikai könyvtárban nézzünk utána a külföldi szaklapoknak. Nem véletlen, hogy a Bukarestben végzett építészek zöme idővel elhagyta az országot, és nagyon sokan fényes karriert futottak be Nyugaton. Nekem szerencsém volt, mert 1989-ben végeztem, és a rendszerváltás úgy ért Segesváron, hogy igazából még semmit nem terveztem. Abban az időben, persze mindenki a nyugati modernista építészet elkötelezettje volt: úgy hittük, hogy minden, ami Nyugatról jön, az jó és követendő.
– Hogyan jutott el a Kós Károly-féle erdélyi építészeti hagyományokhoz?
– Kós Károly művészetével már a sepsiszentgyörgyi általános rajzosztályban megismerkedtem, de közelebb akkor kerültem hozzá, amikor az egyetemen tanulmányt kértek tőlünk egy jelesebb építészről, illetve annak egy-két épületéről. Így választottam Kós Károlyt és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. Bukaresti tanáraimra ezzel különösebb hatást nem gyakoroltam, de tízest kaptam. Elismerték a munkámat. Kós építészete már az egyetemen érdekelt, a rendszerváltás után pedig a Makovecz Imrével történő találkozásaim, és az általa alapított és vezetett két és fél éves időtartamú Vándoriskola posztgraduális képzés elvégzése után már nem volt kérdéses, hogy az organikus építészet hagyományait követem.
– Makovecz építészeti iskolája mennyire nyúlik át a Kárpát-medence magyar lakta területein?
– Makovecz hírneve már a nyolcvanas években messze túljutott Magyarország határain. Az általa tervezett sárospataki Művelődési Házat Európa legszebb új épületei közé sorolta egy nemzetközi zsűri. Szintén a nyolcvanas években a Velencei Építészeti Biennálén Makovecz Imre teljes csapatát, a magyar organikus építészetet méltatták. A sevillai Világkiállítás magyar pavilonját már nem kell bemutatni. Amikor először nála jártam 1992-ben Budapesten, a pavilon tervrajzai irodája falán díszelegtek. Makovecz európai rangú és hírű építész volt, Európa-szerte vannak követői, tanítványai. Vándoriskolájába nemcsak Kárpát-medencei magyarok jelentkeztek, hanem Európa számos más országából is érkeztek fiatal építészek. Ezzel együtt a Frank Lloyd Wright és Rudolf Steiner által megalapozott organikus építészet – amit Makovecz Imre külön iskolává emelt – nem tömegépítkezési stílus. A magyar építészeknek mindössze a két százaléka vallja magáénak ezt a szemléletet.
– Nem függ ez össze azzal a ténnyel, hogy néhány Makovecz által tervezett épületről utólag derültek ki különböző hiányosságok?
– Szakemberként állíthatom, hogy az organikus építészet darabjaival nincs több gond, mint más típusú, más stílusú épületekkel. Makovecz Imre volt az egyik legismertebb magyar építész, így magától értetődő, hogy az általa tervezett épületek is a figyelem középpontjában állnak. Utólag mindenfajta épülettel akadnak kisebb-nagyobb gondok, amit rendszerint ki lehet javítani. Klasszikus példa a Berlin ékeként számon tartott Reischstag. Norman Foster által tervezett kupolája az építkezések kezdetétől az érdeklődés kereszttüzében állt, s miután elkészült, egy német építészeti szaklap 200 hibáját sorolta fel. Ettől függetlenül Foster berlini építészeti remekműve egyedi a maga nemében.
– Az ön által tervezett kolozsvári és Kolozsvár környéki lakóházak is egyediek, a környék többi házaitól meglehetősen elütőek. Sok a megrendelője?
– Nem panaszkodhatom, folyamatosan van munkám. Meggyőződésem, hogy sokkal több ilyen lakóházra lenne kereslet, ha az emberek tisztában lennének, hogy mi is az organikus építészet. Sokan nem tudnak választani, mert nem ismerik a lehetőségeket. A tömegízlés nem magától alakul ki, hanem kialakítják. Ezen a téren még sok a teendőnk.
Müller Csaba
A háromszéki Árkoson született 1961-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, és 1989-ben szerzett műépítész diplomát a bukaresti Ion Mincu Építészeti Egyetemen. Magyarországi és londoni posztgraduális továbbképzéseken vett részt 1993–1998 között. Makovecz Imre közeli munkatársa volt, számos erdélyi projektjében vállalt társtervezői szerepet. Az Országépítő Kós Károly erdélyi egyesület alapító tagja, a kolozsvári Építészeti és Urbanisztikai Fakultás oktatója.
Az elmúlt tíz évben több hazai és nemzetközi szakkiállításon vett részt. Az 1997-ben alapított Opeion nevű tervező irodája számos, organikus építészeti stílusban épült erdélyi templom, imaház, ravatalozó, menedékház, óvoda, tömbház és több tucat lakóház tervezője.
– Nem keseríti el, amit maga körül lát? Építészetileg merre tartanak a településeink?
– Szembetűnő, hogy nincsenek új középületeink. Ami pedig megépül, ott minden a pénzről és a bürokráciáról szól. Egy építész szellemi hozadéka az utolsó szempont. Az ötven évnyi kommunizmus egyelőre tovább él a közgondolkodásban. Ha valamit építeni vagy módosítani akar, a nyugati ember számára az építésszel való konzultáció épp oly fontos, mint ahogy orvoshoz jár. Nálunk az építész csak nyűg, az ebből fakadó következményekkel együtt. Szép településekhez és szép házakhoz normális életkörülmények és életszínvonal kell. Ma a városrendezési tervek arra törekednek, hogy megvédjék az embereket, ne tegyék tönkre életterüket. Egy földszintes lakóházzal teli utcába lehetőleg ne épüljön négyemeletes tömbház...
– Volna mit tanulni eleinktől?
– Manapság szép házak jobbára csak falun épülnek, ahol még lehet alapozni a hagyományokra. A mai Kolozsvár belvárosi arculatát meghatározó 19. századvégi építészet a tervező, a kivitelező és befektető között létrejött szövetség olyan iskolapéldája, amely ma is elkelne.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarellenes transzparens egy szombati rögbimeccsen Kolozsváron
Magyarellenes transzparenssel tüntetett a szurkolók egy csoportja szombaton a Kolozsvár Arénában tartott Románia–Spanyolország rögbimeccsen, amelyet az Európai Nemzetek Kupája keretében rendeztek meg – írta vasárnap a Főtér.ro kolozsvári portál.
A szurkolók egy fekete színű transzparenst feszítettek ki az egyik lelátón, amelyre fehér festékkel román nyelven azt írták: „A név Cluj-Napoca – vagy elfogadjátok, vagy elmentek innen.”
A felirat arra a civil kezdeményezésre reagál, hogy írják ki magyarul is Kolozsvár nevét a város bejáratainál. E tárgyban egy hollandiai magyar egyesület nyert pert alapfokon a polgármesteri hivatal ellen. A hivatal fellebbezése nyomán azonban a másodfokon eljáró bíróság úgy ítélte meg, hogy a holland alapítványnak nincsen felperesi minősége a kolozsvári magyarokat érintő ügyben.
Az ítélet nyomán a Musai-Muszáj (a musai a muszáj román megfelelője) civil kezdeményező csoport kiáltványt hozott nyilvánosságra, amelyben ezer pert ígért a város vezetése ellen.
A Főtér.ro portál értelmezése szerint a felirat arra a civil kezdeményezésre is reagálhat, amely a város hivatalos román nevéből elhagyná a Napoca tagot. Erdély „fővárosának” román nevét 1974-ben elnöki rendelettel módosította Nicolae Ceausescu kommunista diktátor Clujról Cluj-Napocára. A névmódosítással a kommunista rezsim a románok kolozsvári őshonosságának a tudatát kívánta erősíteni. Erre az adott lehetőséget, hogy a város helyén a római korban a Napoca nevű település állt. MTI
Erdély.ma

Felére csökkent az egyetemisták száma Romániában
A demográfiai hullámvölgy és az érettségi vizsga szigorítása miatt négy év alatt felére csökkent Romániában az egyetemi hallgatók száma – közölte az Adevărul internetes kiadása.
Míg a 2008/2009-as tanévben még 891 ezer fiatal tanult a romániai felsőoktatásban, a 2012/2013-as tanévben számuk 465 ezerre csökkent. A szociológusok a tendencia folytatódására számítanak, pedig Romániának az a célkitűzése, hogy 2020-ig tíz százalékkal növekedjék a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma.
A társadalomkutatók rámutattak: a vizsgált időszakban hagyták el az egyetemek padjait az utolsó népesebb korosztályok, amelyek még 1989 előtt születtek. A rendszerváltozás után ugyanis – amikor eltörölték a Ceauşescu-diktatúra által bevezetett abortusz-tilalmat – a természetes népszaporulat meredeken visszaesett, negatív tartományba került, és 2013-ban elérte a második világháború utáni történelmi mélypontját.
Míg 1989 előtt egy romániai nő átlagosan 2,3 gyereket szült, a gyermekszülési hajlandóság a 90-es évek elején visszaesett, és az utóbbi évtizedben a gyermekvállalás aránya 1,3 gyermek szintjén stabilizálódott.
Amellett, hogy kevesebb diák végez középiskolát, az utóbbi években sokkal komolyabban veszik az érettségit is: míg 2009-ben a jelentkezők több mint 80 százalékának sikerült a vizsga, 2012-ben a végzősök fele sem ment át, így egyetemre sem jelentkezhetett.
Az Adevărul szerint megalapozatlan mítosz az, hogy a munkaerőpiacot ellepték a „diplomagyárak által futószalagon gyártott” felsőfokú végzettségűek: a 30–34 éves korosztály alig 21,8 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, míg az európai átlag 35,8 százalék.
Románia tehát távol áll attól, hogy 2020-ig teljesíteni tudja azt az európai uniós célt, hogy a 30 és 34 év közöttiek legalább 40 százaléka rendelkezzen egyetemi végzettséggel. Ezért a kormány 26 százalékos arány elérését tűzte ki célul a mostani uniós költségvetési ciklus végéig, írta a lap.
Székelyhon.ro

Hallgatás fala
Kiállítás-sorozat Erdély öt városában
Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron is bemutatják az 1989-es forradalmi eseményeknek emléket állító Hallgatás fala című kiállítást.
A február 20. és március 10. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett kiállítás-sorozat nem előzmények nélküli: a forradalom 25. évfordulója alkalmából előzőleg már bemutatták Brüsszelben, Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Menyőben. A látványos kiállítás, amely már eddig is számos érdeklődőt vonzott, a Ceausescu-rendszer megfélemlítő és elnyomó politikáját, a kommunista diktatúra kegyetlenségeit és a rendszerváltozás – különös tekintettel a temesvári eseményekre – történéseit mutatja be.
A Hallgatás fala kiállítás Marosvásárhelyen február 20-tól a Kultúrpalotában (nyitva tartás: 10-18), február 24- től Székelyudvarhelyen a Művelődési Házban (nyitva tartás: 9-18), február 27-től március 1-ig Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeum emeleti Bástya termében (nyitva tartás: 9- 17), Sepsiszentgyörgyön március 4-től a Míves házban (nyitva tartás: 9-18), valamint Kolozsváron március 9-10-én, a Sapientia EMTE kolozsvári karának Tordai úti stúdiótermében (nyitva tartás: 9- 16) ingyenesen tekinthető meg.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: A gyűlöletkeltő sajtó
Az elmúlt napok magyarellenes cselekedeteinek egyik oka a román nyelvű sajtó radikalizálódása, nacionalizmusa. Jószerével eltűntek a standokról a komoly lapok, s a világhálón a korábban mértéktartónak és mértékadónak bizonyult sajtótermékek címkéje alatt pszeudoújságírók, politikai agitátorok, sőt, megkockáztatom: fedett ügynökök beleblogolnak a többség–kisebbség viszonyába.
Nem meglepő, hogy ma már Oroszország után Magyarország a legellenszenvesebb ország a románok több mint felének. A legvalószínűbben amiatt a rémkép miatt, amelyet az új román nyelvű média a romániai magyarokról, illetve Magyarországról lefest.
Hogyan jutottunk idáig?
Az 1989-es decemberi fordulat ugyan a demokrácia eszméjének győzelmének tűnt, ám a román közmondás szerint az elmélet és a gyakorlat között elméletileg semmi különbség, gyakorlatilag viszont…
A másfél milliós magyar közösség politikai követelései miatt a szocializmusban valamelyest politikai korrektségre kényszerített újságírók, lapok, tévé- és rádióadók nacionalista retorikára váltottak. A diktatúra utolsó éveiben felmagasztalt egységes nemzetállamról kiderült, hogy tizenhárom nemzeti kisebbség lakja, nem lehet tehát nemzeti, és akkor elveszítheti a szintén Alkotmányban rögzített egységét is. Ki veszélyeztethetné az egységet, ha nem a másság?
Ráadásul a demokráciába való fájdalmas átmenet, a piacgazdaságra való válsággeneráló áttérés körülményei között – a változástól való természetes félelemből, illetve a terhes változások miatti bűnbakkeresésből fakadóan – felszínre tört a nacionalizmus, az idegen- és a fajgyűlölet. Az újságírók – a csalódott, zavarodott és megriadt többség szószólóiként és hír- illetve eszmeszolgáltatóiként – a placebo hatású, régebben is jól bevált politikai mítoszokat propagálták.
Négy – a két világháború között kelt és a kommunizmusban is éltetett –tévhitet propagált a román sajtó a kisebbségekről.
Az összeesküvés-mítosz a veszélyeztetett ország és a mindenütt, még a nemzetben is jelenlévő, a „nemzet testének” elpusztítására szövetkező ellenség mítosza. Az „ellenség” be is azonosítható: a másság. A hospes hostis modelljét a kilencvenes években a többségi sajtó gyakran alkalmazta a magyar és a zsidó kisebbségre.
A Megmentő-mítosz a demagógok és a hamis próféták eszköze, akik a legagresszívebben fejezik ki a kollektív reményeket és félelmeket. A România Mare párt folyóiratában karizmatikus vonásokat kölcsönzött önmagának Corneliu Vadim Tudor, a korszak legvehemensebb magyargyűlölője és antiszemitája.
Az Aranykor-mítosz általában a két világháború közötti évekre vonatkozik, az időszakot a romániai demokrácia csúcsaként emlegetik, megfeledkezve a Vasgárda tevékenységéről; a kisebbségeknek csak annyi jogot kellene biztosítani, mint amennyi az Antonescu diktatúrában volt – hangoztatták a lapok. Az Aranykort viszont sokan éppen a Ceauşescu-diktatúrában vélték felfedezni.
Az Egység mítosza szerint Romániának „egységes, nemzeti államnak” kell maradnia.
Az 1989 utáni román sajtó tökéletes hordozójává vált a kizárólagos mitológiáknak, amelyek iszonyodnak a különbözőségtől, és félnek a másságtól. A kilencvenes évek Romániájában a média volt az, amely befolyásolta, illetve meghamisította a politikát és a közéletet. A sajtó igen nagyhatalmú és egyszerű eszköz volt ez, melyet a szerzők arra használtak, hogy kiélezzék az olvasó elvárásait, és kifejezhessék, terjeszthessék saját előítéleteiket.
A kétezres évek elejére – a NATO- és EU-csatlakozás idejére és érdekében – csökkent a román sajtó magyar kisebbség iránti érdeklődése. A magyarellenes sajtótámadásokat mérsékelte az is, hogy az Romániai Magyar Demokrata Szövetség a különböző kormányok tagja lett.
Sokáig úgy tűnt, mintha a román sajtó a „roma évtizedeibe” lépett volna. A romákról alkotott képet a többségi sajtóban az általános bizalmatlanság és burkolt vagy nyílt gyűlölet alakította. Ez a kép hozzájárult az általánosítások és sztereotípiák fennmaradásához.
Ezeket az eszközöket használja fel ma a sugárzott hírmédia és az (ős)közösségi média a magyar közösség lejáratására. Sekélyes újságcikkek tömege jelenik meg, amelyek minimalizálják vagy elferdítik a magyar kisebbség kulturális hagyományait. Kétpólusúvá redukálják a valóságot (törvényes vagy törvénytelen, jó vagy rossz). Hiányos és ellenőrizetlen információkat közöl, amelyek forrása nem hiteles. A magyarokról negatív képet fest. A magyar kisebbségről szóló híradásokban hamis felvetéseket tematizál, azokat felnagyítja, főként ha méreteikkel veszélyérzetet kelthet a többségi médiafogyasztóban, a valós esetleg közös gondokat minimalizálja, elhallgatja.
A szimbolikus terekért tovább folyik a háború a kisebbség és többség közt, utóbbi nem mond le, csupán tagadja, hogy erről a szimbolikus térről teljesen ki akarja szorítani a kisebbséget.
Erre alkalmas eszköz a sajtó.
Ha ugyan sajtónak lehet nevezni.
U.i. És néha mi, magyar sajtósok sem vagyunk sokkal jobbak a Deákné vásznánál...
maszol.ro

Mitika, a generális
Még a diktatúra alatt kezdődött, de ma is járja a mondás: annyi tábornoka van a román fegyveres erőknek (a hadsereg mellett a rendőrségről és a hírszerzésről is szó van), hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Az történt ugyanis, hogy Ceaușescu legjobban a katonaságtól félt, rakta is a hívei vállára a kisebb és nagyobb csillagokat. Na, de az utána jövő elnökök sem fukarkodtak a csillagosztással!
Mert mindannyian féltek a fegyverektől, adták a rangokat, s persze ezzel együtt a magasabb gubát, nehogy eszébe jusson ezeknek a hatalom felé lövetni. S amikor a 300 ezres hadsereget lecsökkentették 100 ezresre, meneszteni kellett néhány tábornokot is, s jó pénzért elküldték őket nyugdíjba. De láss csodát, az aktív generálisok száma csak nem akart csökkenni. Bár a tavaly is 41-nek adták ki az obsitját, a menendőben lévő elnök nyomban még jó néhánynak feltette az arany vállpántot, vagy rárakott még egy ökölnyi csillagot.
Hiába tudta, hogy a hírszerzők megbízott főnöke körül nem minden tiszta, és az sem érdekelte, hogy a különleges távközlési egység parancsnoka csak a polgárok lehallgatásában tüntette ki magát, a lezuhant repülőket nem tudta felkutatni, megtalálni – ráaggatta az új sarzsit. Az meg csak román specialitás, hogy a máskülönben kiváló sportolóknak is tábornoki rangot adnak, így lett dandártábornok Ilie Năstase, vezérőrnagy Anghel Iordănescu, generális Cornel Oțelea, Elisabeta Lipă vagy Jenei Imre, hogy néhányat nevesítsünk...
Ez a dömping oda vezetett, hogy harcmezőket megjárt, szakmát tudó generálisok mellett bizony nagyon silány tisztek is magas fokozatokat értek el. A legismertebb a puskaport sosem szagolt, emiatt „gatyatábornoknak” nevezett Gabriel Oprea, aki még saját bevallása szerint is a negyedik csillagot (hadseregtábornok) azért kapta, mert Băsescu mellé állt. Az utóbbi negyedszázadban azonban több mint 25 tábornok került különböző jogszabálysértések miatt a törvényszék elé, nem egy pedig börtönbe.
Ahogy elnézem a tábornoki listát, a jelenlegi államfőnek lesz munkája, ha – amint mondotta – meg akarja erősíteni a román haderőt. Főleg sepernie kellene majd a felsőbb szinteken, igaz, a nyugdíjaztatásuk, mivel szépen visszaemelték a kiszolgált katonák magas járulékát, nem fog kevés pénzbe kerülni.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Állítsunk szobrot Szatmárnémetiben a legnagyobb magyarnak!
A Széchenyi Kör és a Szatmár Megyei RMDSZ kezdeményezésére hamarosan gróf Széchenyi Istvánnak emléket állító szoborral bővülhet városunk szoborparkja. Ehhez azonban, mint történelmünk során oly sokszor, össze kell fognunk, hisz az emlékmű felállításához közadakozásra is szükség van.
Gróf Széchenyi István emlékét valamikor utcanév, szobor és könyvtár őrizte Szatmárnémetiben. Mindebből mára sajnos már semmi sem maradt. Ezt a hiányt szeretné pótolni a Széchenyi Kör és az RMDSZ: a két szervezet közösen állítana szobrot annak a történelmi személyiségnek, akit kora legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezett a „legnagyobb magyarnak". Erről a szándékról pénteki sajtótájékoztatón számolt be az ötletgazda, Sike Lajos újságíró, a Széchenyi Kör elnöke, Szodoray Parádi Hajnalka képzőművész, Pataki Csaba szenátor, a megyei RMDSZ elnöke, Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a szatmárnémeti RMDSZ elnöke.
A szobor az egykoron az ő nevét viselő utcában, a római katolikus püspökség épülete előtt kap majd helyet. Nm.ft. Schönberger Jenő püspök erre már áldását is adta. Szodaray Parádi Hajnalka, akinek a Kossuth-kertben álló Kiss Gedeon szobrát is köszönhetjük, egy 2,7 méteres alkotást álmodott meg. Ebből 70 centiméter lesz maga a mellszobor, amely viaszöntéses technikával készül majd el. A művésznő Barabás Miklós híres festménye alapján készítette el tervrajzait.
A minden gondolatát a haza gazdasági felemelésének szentelő Széchenyi Szatmárhoz is több szállal kötődik: ő építtette meg az Aradot Szatmárnémetivel összekötő vasútvonalat és az ő nevéhez fűződik a Tisza folyásának szabályozása. A népek egyenrangúságának hirdetőjeként számtalanszor követelt a magyarokéval egyenlő jogot Erdély románságának is, nem véletlen tehát, hogy személye a románság körében is nagy megbecsülésnek örvend. Andrei Saguna püspök arra kérte, legyen Erdély királyi biztosa, George Baritiu pedig a „Kárpátok Géniuszának nevezte". Sajnos utóbbi titulust egy évszázaddal később egy olyan személyiségre aggatták, aki jóval kevésbé érdemelte ki – Nicolae Ceaușescura.
Pataki Csaba szerint Széchenyit nemzetiségtől függetlenül tisztelték, hisz megértették: a gróf célja a térség életszínvonalának emelése. „Éppen ezért akár a régió szimbóluma is lehetne Széchenyi. Nekünk pedig meg kell mutatnunk, ha közösségi akarat van, akkor bármit véghez tudunk vinni, így a szobor felállítását is el tudjuk érni".
Kereskényi szerint Széchenyi az a történelmi személyiség, akinek tevékenysége leginkább párhuzamba állítható az RMDSZ elmúlt 25 éves tevékenységével: a megfontolt, lépésről lépésre haladó, kompromisszumokra is kész politikus volt, aki a társadalom valamennyi terén letette névjegyét.
„Most talán meglepem Önöket, ám tudomásom szerint ez lenne az első szabadtéri Széchenyi szobor Erdélyben, amely Trianon óta emléket állít a grófnak, mondta Sike Lajos újságíró. A kőszegremetei obeliszk pedig a harmadik vagy a negyedik emlékmű volt világszerte, amely Széchenyi emlékét hivatott őrizni – 1861-ben készült, egy évvel a gróf halála után. Ez egyben a megye legrégebbi, még álló emlékműve", tette hozzá a szatmári Széchenyi-kultusz legfőbb ápolója.
Ahhoz azonban, hogy Szatmárnémetiben ismét szobor őrizze a „legnagyobb magyar" emlékét, ismét össze kell fognunk. Szatmárnémetiben tanácsi határozat tiltja, hogy szoborállításra közpénzt költsenek. Éppen ezért pályázatok mellett közadakozásra van szükség a szükséges összeg előteremtésére. Aki hozzá szeretne járulni gróf Széchenyi István szobrának felállításához, az adományait az Identitas Alapítvány a Román Kereskedelmi Banknál elhelyezett számlájára utalhatja át.
Amennyiben az adomány lejben van, akkor a RO98RNCB0221043052190001-es számlaszámra, forint alapú átutalás esetén pedig a RO49RNCB022104352190010-es számlaszámra. Külföldről történő utalás esetén a szükséges Swift kód a következő RNCBROBU. Sike Lajos főszervező minden adományozót arra kér, nevét és az átutalt összeget jelezze az oregafirkasz@gmail.com emailcímen is.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

Marosvásárhelyen a Hallgatás fala
Az 1989-es forradalom 25-ik évfordulójára korabeli fényképekből és dokumentumokból összeállított, a Hallgatás fala című kiállításnak ad helyet pénteken a marosvásárhelyi Kultúrpalota. A délelőtt megnyitott tárlatot este hatig lehet megtekinteni.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vándortárlaton ismerteti a rendszerváltás történetének dokumentumait, az azt megelőző korszakot is ismertetve. Az egyedi hangulatú kiállítás a Hallgatás fala nevet viseli, hiszen falak között kanyarog a néző és kap ízelítőt abból, ami 1944 és 1965 között történt Romániában, arról, hogy hogyan alakult meg szovjet beavatkozással a baloldali kormány, amit az ellenzéki pártok vezetőinek bebörtönzése követett, illetve létrejött az egypárti uralom.
Aki élt abban a korban, élő emlékei vannak a Ceaușescu-éráról. Aki később született, fotók, dokumentumok által kaphat betekintést a diktátor mindennapjaiba, az egyház helyzetébe, a nélkülözésekbe, amelyek 1971-től kezdődően a nyolcvanas évek végére vált a legelviselhetetlenebbé. Mert félni kellett a diktatúrában, nem szabadott megszólalni, erre alapult a rendszer – hangsúlyozta Kincses Előd, Tőkés László ügyvédje.
Végignézve a tárlatot, az ember azt gondolná, törvényszerű volt a forradalom kitörése, ami nem győzhetett volna, ahogy Cseh Gábor, az EMNT helyi elnöke fogalmazott, a magyar és román összefogás nélkül, a temesvári kiskatonák nélkül, akik szembe mertek fordulni a parancsot adó hatalommal.
A tárlat az 1989-es, Tőkés László által kirobbantott forradalomról szóló részletes beszámoló után a Közép-Kelet európai helyzetet is átfogja, fotókban ismerteti a fontosabb, a rendszerváltásban szerepet vállaló személyiségeket: Gorbacsov, Lech Walesa, Vaclav Havel, Orbán Viktor.
Nem marad ki a felsorolásból az 1990-es fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi esemény sem, illetve az 1990 és 2006 közötti Románia, majd a 2007-es európai uniós csatlakozás eseménye sem.
A kiállítást szakmailag Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója méltatta, rámutatva, hogy a hivatalos adatok szerint 1500 áldozata volt a romániai diktatúrának, a valóságban ennél is több.
A vándortárlat következő állomása Székelyudvarhely, ahonnan Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre majd Kolozsvárra szállítják.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Megélt multikulti
Multikulti hitvallása – hogy „immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk” – megbukott – jelentette ki Angela Merkel 2010-ben. Na, igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz.
A multikulti hitvallása – hogy „immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk” – megbukott – jelentette ki Angela Merkel 2010-ben. Na, igen, tetszett volna megkérdezni a trianoni határmódosítás utáni utódállamokba került magyarokat, megmondtuk volna, hogy ez lesz.Sőt, azt is meg tudjuk mondani, hogy még mi fog következni, ha a bevándorlás így folytatódik, ugyanis mi pontosan tudjuk, milyen az, amikor egy addig kisebbségben élő közösség hatalomra kerül, és többségi logika alapján újraszervezi a társadalmat, közigazgatást stb. Gyakorlatilag erről szól az elmúlt szűk száz esztendőnk. Tapasztalataink alapján megmondtuk volna, hogy az „egymás mellett” azt jelenti: párhuzamos világokban élünk.
Sokfelé éltem és jártam Erdélyben. Ha keresnem kellene egy szimbolikus képet, amely Románia hozadékát egy jelenségben sűríti számomra, akkor az a következő lenne: vasárnaponként a tömbházak közötti játszótérre felhúzott ortodox templomból hangszórókon kierősítve harsog románul az Ige. Természetesen nem az ortodox vallás ellen beszélek. Hanem az államegyházzá előléptetett ortodox egyház agresszív térhódításáról, amit mi „hagymakupolás honfoglalásként” nevesítünk. Sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve.
(Egyébként a pedigrés „európai” gyakorlat kapcsán tessenek elmenni Flandriába, mondjuk, ötven-száz kilométerre Brüsszeltől, és kérdezzék meg a flamandokat a vallonokról, a többnyelvűségről, hasonlókról. Egy liberális toleranciabajnok ott kapna agyvérzést, amilyen szűkszavú válaszokat adtak nekünk. Elég morcosan.)
Mi Európának ezen a felén már régóta tudjuk, hogy milyen az, amikor megváltoznak az etnikai arányok. Amikor tömegével érkeznek olyan más nyelvű és más kultúrájú emberek, akik számára az épített örökségünk semmit sem jelent, városnapokon, fesztiválokon lazán a templomaink tövében könnyítenek magukon. És ha emiatt panaszt akarnál tenni, akkor olyan hivatalnoknak kellene elmagyaráznod a sérelmet, akinek például még a telekkönyv és a birtoklevél sem jelent semmit. Támadásként értékeli, ha védenéd, ami – immár – közös érték, mert szerinte az nem közös, hanem az övék. Nem az államé, nem a városé, nem közvagyon, hanem az övék. Győztesként áll szóba a legyőzöttel. Tapasztaltuk azt is, hogyan lehet elidegeníteni gyermekeinktől szülőföldünket. Egyszerűen át kell nevezni a településeket, utcaneveket, tájegységeket, meg kell változtatni a közigazgatási határokat. Hogy a személyes példámnál maradjak: Szentegyháza a szülővárosom, Székelyföld legmagyarabb települése, majdnem száz százalékban magyarok lakták, lakják. Tudatos önnevelés kellett ahhoz, hogy ne a település román nevét használva határozzam meg magam „vlahicaiként”. És ha megkérdezném az otthoniakat a kisrégió kapcsán, amelyben élnek, tízből nyolcan Hargita megyét mondanák, a maradék kettő összeveszne, hogy Udvarhelyszékhez vagy Csíkszékhez tartozunk-e. Orbán Balázst – a XIX. században élt néprajzgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja – a lelkekben is felülírta Ceauşescu 1968-as megyésítése.
Megéltük azt a tudathasadásos állapotot, amikor a hivatalos okmányainkban idegen néven szerepeltünk. Ha pedig olyan keresztnevet választottak szüleink, amelyet nem lehetett románra lefordítani, akkor meg abba futhattunk bele, hogy a hivatalnok nem tudja kiolvasni a kettős mássalhangzót; eléggé frusztráló tud lenni, amikor az ingerült tisztviselőnek betűzöd az „sz”-et. És sorolhatnám. De inkább lefordítanám a jövőt. Régóta kísért és fel-feltolul bennem egy kép a „multikulti” hallatán: hajnalban Csíksomlyón felhangzik a müezzin imára hívó éneke. Írhatnak több terabájtnyi publicisztikát a ballib véleményvezérek az abszolutizált emberi jogok nevében, de én ezt egész egyszerűen nem akarom.
Demeter Szilárd (Heti Válasz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sike Lajos: A mi bukaresti emberünk
Tegnap, február 20-án 88 esztendős korában elhunyt dr. Czédly József közgazdász, a bukaresti magyarság egyik huszadik századi kiemelkedő személyisége. Életútjáról, cselekedeteiről beszéljen az az 1999-es riport, amit Sike Lajos írt róla a Romániai Magyar Szó rendszerváltás utáni sorozata 3000. – ünnepi – lapszámába. Az írás szövegén nem változtattunk, csupán az ünnepi számra vonatkozó befejező mondatot hagytuk el.
Jó két éve a szenzáció erejével hatott, hogy Bukarestbe magyar alprefektust nevezett ki a kormány. Akkor minden valamirevaló lap írt róla, azóta csönd. Czédly József végzi a dolgát. Hogy miként, ez az alábbiakban kiderülhet. Előbb lássuk a pályát, mely őt ide röpítette. Röpítette? Ez is mindjárt tisztázódik. Bevezetésként még annyit: Czédly József, a Duna-csatornát kétszer megjárt magyar jogász és közgazdász nem is olyan rég inkább hitte volna – ha mondják –, hogy a Hawaii-szigetek fővárosában, Honoluluban lesz polgármester, mint Bukarestben alprefektus, vagyis a kormány második képviselője!
Először 48-ért, utána 56-ért vitték… vízre!
A hazai “fényes szellők” nemzedékéhez tartozik. 1948-ban végezte a kolozsvári Bolyai Egyetem jog- és jogtudományi karát. Nem csak ő, sokan hitték akkor, hogy lesz ebben az országban valamilyen demokrácia. Bár már akkor… De ne vágjunk a dolgok elébe. Több kínálat közül Bukarestet választotta, többnyire azzal az indokkal, hogy két- három év alatt itt tökéletesen megtanul románul. Aztán egy életre itt ragadt, leszámítva a kényszerű kitérőket. A Magyar Népi Szövetség dokumentációs osztályát vezette. (Nem akárki, Kacsó Sándor volt akkor a szövetség elnöke). Két év múlva, 1950 nyarán, mint sok magyar értelmiségit, őt is a Duna–Fekete-tenger csatorna építőtelepére hurcolták. Mi volt a bűne? Még egyetemistaként ellenezte, hogy a Bolyait és a Babest egyesítsék. Többen már akkor sejtették: nem lesz az ilyen egyesítéseknek jó vége! És igazuk volt. De meg azt is felrótták neki, hogy a Magyar Népi Szövetségnél az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján belejavított az ünnepi irányelvekbe, melynek “fent” megszerkesztett változatában több szó esett a “felszabadító szovjet hadsereg” dicsőítéséről, mint az egész 48- ról, benne Petőfiről, Kossuthról és a többiekről.
– A sors kiszámíthatatlansága, de számomra mégis kedvező alakulása okán három év múlva innen rövidebb időre a szászmedgyesi edénygyárhoz, majd a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem!
– Jól értettem: a Duna-csatornától mindjárt fel a minisztériumba? A mélyből a csúcsra? Mit “követett” el?
– Volt a csatornánál egy nagyszerű román- zsidó ember. Haimer Samuila, az építkezések helyettes-főmérnöke, aki felfedezte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, hanem a munkaszervezéshez is. Megszerveztem és rendszerbe foglaltam a föld elszállítását. Ez annyira tetszett neki, hogy 1953- ban Medgyesről mindjárt felhozott Bukarestbe. Először a Földművelésügyi Minisztérium beruházási, majd a talajjavítási főigazgatóságán dolgoztam. Aztán 56-ban megint zuhantam, ha csak pár hónapra is, ismét vízre kerültem. A minisztériumban is külön gyűlésen kellett elítélni a pesti “ellenforradalmat”. Engem is megkértek, mondjam el véleményemet, hisz magyar vagyok, jobban ismerhetem a dolgokat! El is mondtam, hogy nem éppen úgy zajlottak a dolgok, ahogy a romániai lapok írják, s nem is volt olyan nagyon ellenforradalom! A következmény nem maradt el. Örülhettem, hogy végül csak néhány hónapig kellett dolgoznom a borceai rizstelep építésénél. Az ottani igazgató szintén felismerte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, és visszahozott Bukarestbe a Földművelésügyi Minisztérium egyik vállalatához, ahonnan 67-ben megint bekerültem a minisztériumhoz. Ott dolgoztam a talajjavítási osztályon egészen 1991-ig, nyugdíjazásomig. Már nyugdíjasként hívtak az RMDSZ gazdasági igazgatóságára. Sokkal többen mondják: “derék magyar”, mint “nyavalyás bozgor”
1992-ben három RMDSZ-képviselő jutott be a 72 tagú bukaresti tanácsba, köztük Czédly József. Valljuk be, ez messze jobb eredmény, mint amennyi a fővárosban élő magyarok számából következne. Mint ahogy az sem csekélység, hogy a “legpénzesebb” posztra, vagyis az önkormányzat pénzügyi bizottságának elnöki székébe Czédly Józsefet emelték. Ez aztán megpecsételte hősünk további sorsát, mert négy év alatt a helyi közigazgatás pénzügyi-gazdasági ügyeinek intézésében olyan tapasztalatra tett szert, hogy 1996 őszén, amikor az RMDSZ a választási eredmények jóvoltából kormányzati tényező lett, és a helyek elosztásánál az is felmerült, hogy legyen Bukarestben is egy magyar alprefektus, egyből rámutattak!
– Hány alprefektusa van a fővárosnak?
– Csak kettő! Én, mondanom sem kell, pénzügyi-gazdasági problémákkal foglalkozom és a földtörvény alkalmazásával.
– Tehát a magyar alprefektus “földet osztogat” Bukarestben! Hogy nyeli ezt le a főváros abszolút többségi lakossága?
– Elég jól elviseli. Mondhatom, sokkal jobban, mint gondoltam volna. Ma már jóval többen mondják nekem, hogy “derék magyar”, mint azt, hogy “nyavalyás bozgor”. Ez utóbbit is mindössze háromszor- négyszer vágták a fejemhez, olyanok, akiknek kérését nem tudtam teljesíteni, mert nem volt törvényes. De többen visszajöttek gratulálni, akiknek már rég elfelejtett ügyét, még 1991-ben vagy 92-ben letett kérvényét kedvezően válaszoltam meg, köztük több korábban elfektetett kérést. Volt, aki nem győzött hálálkodni: tudtam, hogy a magyarok rendes emberek és megoldják az ügyemet… Az igazsághoz tartozik, hogy én bevezettem a számítógépes nyilvántartást, minden adatot, kérvényt, ügyet számítógépre tettem (korábban nem volt ilyen), s ezzel hihetetlenül felgyorsult az ügyvitel és ügyintézés, szerintem mintegy tízszeresére, amit érzékelnek az emberek is. Ez nagyon jó, mert híre ment, hogy előnyösen változtak a dolgok.
– Milyen földek visszaadásáról van szó a fővárosban?
– Azokról a bizonyos beltelkekről, amelyeket önkényesen elvettek tulajdonosaiktól. Ahová blokkot építettek, azt nem adják vissza, hisz az átment azok nevére, akik az állami tömbházat megvásárolták, az egykori telektulajdonos kárpótlásáról egy új törvénynek kell gondoskodnia. Ám a beépítetlen telkek vagy az egykori kertes házak szabad területe visszajár. És vissza is igénylik sokan, köztük azok is, akik évtizedek óta külföldön élnek, de nem mondtak le román állampolgárságukról, hisz Bukarestben egy jobb telek komoly vagyont jelent. Eddig közel 40 ezer telekvisszajuttatási kérvényt írtam alá, bíráltam el kedvezően.
“Én, Kovács Sorin bukaresti születésű lakos…”
– Furdal a kíváncsiság: hány lehet ebből a negyvenezerből a szerencsés magyar? Hisz ismeretes, hogy Bukarestnek jelentős magyar iparos- és kereskedőrétege volt már a századfordulón. A későbbi építők, de még a székely cselédlányok közül is többen letelepedtek, ide nősültek, mentek férjhez és jelentős vagyont hagytak utódaikra!
– Csak következtetni tudok, mert ilyenféle statisztikát már hivatalom miatt sem vezethetek. Többnyire a nevekből következtetek, meg abból is, ahogyan megszólítanak, mert sok bukaresti magyar tudja, ki vagyok, kinek a jóvoltából lettem alprefektus. A Kovács Sorin név – elég sok van ilyen – már csak a származásra utalk, pláne, ha születési helyként a fővárost nevezi meg. De a csíki, háromszéki, brassói, vásárhelyi, szatmári születésű Kovács, Szabó, Szilágyi, Varga már mást is kifejez, kifejezhet. A kérdésre válaszolva, becslésem szerint, a negyvenezer közül 200-250 a szerencsés magyar, aki visszakapta egykor elvett bukaresti telkét.
Ez nem lebecsülendő szám, még akkor sem, ha ezek a visszajuttatott telkek nem a Diadalív környékén, és nem is a történelmi városmagban, hanem inkább a kertes külvárosokban találhatók. Mint minden metropolisban, az ilyen csöndesebb helyek akkor értékelődnek fel igazán, amikor a módosabb polgárok kihúzódnak az egyre zsúfoltabb és lármásabb belvárosból. Kérdésemre az alprefektus úr (domnu subprefect) csökkenő bukaresti magyarságról beszél, jó, ha tízezren vallják még magukat magyarnak. Többen megkeresik ügyes- bajos problémáikkal. Csaknem rendszeresen találkozik velük fogadónapjai alkalmával is. Ha tud, ha erre törvényes lehetőség van, segít rajtuk, úgyis, hogy tanácsot ad, mit ne csináljanak!
– Csakugyan, mit ne csináljanak?
– Az ügyvédek beleviszik őket olyan ügyekbe is, amelyeket még nem lehet a törvény által orvosolni. Például, amint említettem, a blokkal beépített telek nem jár vissza, még kárpótlást sem adnak érte. Mégis egyes ügyvédek jó pénzért vállalják, hogy “visszaszerzik”. Beindítják a pert, aztán nem lesz semmi. Persze, az ilyesmitől mindenkit óvok.
– A magyar vállalkozók, akik Bukarestben szeretnének üzleti kapcsolatot létesíteni, meg- megkeresik?
– Nem sokan, de jönnek páran. A vállalkozással kapcsolatos dolgok inkább a polgármesteri hivatalra tartoznak. Akik benyitnak hozzám, főleg olyanok, akik már Erdélyben ott vannak, de szeretnének Bukarestbe is betörni, azok inkább azzal a szándékkal, hogy “mutassam már” nekik: melyik a polgármester ajtaja!… Szóval, vezessem be őket, mert ugye mifelénk egy kis ismeretség sosem árt!
Még a Ceausescu család is beadvánnyal kereste meg!
Czédly József azt a nagyobb, jelképes ajtót, a román–magyar kapcsolatok ajtaját is igyekszik a maga posztján mind tágasabbra nyitni. Nem kis része van abban, hogy magyar–román–olasz együttműködésben létrejött egy üzlet 100 trolibusz közös (Ikarusz–Ansaldo–Astra) gyártására, Bukarest számára (az összeszerelés Aradon történt). Az elegáns zöld színű trolibuszok már futnak a főváros utcáin. Az első trolit Göncz Árpád indította be a múlt nyáron, bukaresti útja alkalmával, ott volt mellette Czédly József is. További száz darabot az idén és jövőre várnak.
Végül arra kérem az alprefektust (aki az RMSZ- kiadó Transil Részvénytársaság megválasztott főkönyvvizsgálója, de másért is beugrik a szerkesztőségbe), mondjon egy- két történetet, hisz hivatali szobájába sokféle ember bekopog, sokféle kérvényt tesznek asztalára. Nem kell sokat gondolkoznia, hisz több ismert művész, közéleti személyiség, politikus vagy azok hozzátartozói eljutnak hozzá valamilyen módon, pláne, ha telket igényelnek vissza! Több nevet említett, köztük az Adrian Nastaséét, akinek apósa az ő aláírásával kapta meg egykor elvett telkének új birtoklevelét.
Akár a történelem fintorának is vehetjük, hogy a bennünket különösen gyűlölő diktátor-család két tagjának, Ioan Ceausescunk és nővérének Czédly József írta alá a birtokba való helyezéssel kapcsolatos még régebbi beadványát. Törvényesen visszajáró, öröklésből származó telekről volt szó. N.C. megfordulna a sírjában, ha megtudná: minden ellenünk elkövetett tette ellenére maradtunk annyian, hogy még Bukarest egyik fontos posztjára is jusson egy emberünk. (…)
kafe.hhrf.otg

A kulcsszó az együttérzés
Frontvárosi román–magyar „kerekasztal-megbeszélés”
Frontváros-e Sepsiszentgyörgy? Igaz-e a magyar vezetők azon állítása, hogy tovább folyik a Ceauşescu-féle beolvasztási politika, és veszélyben a magyar megmaradás? Vagy inkább egyes román szervezetek kijelentései fedik a valóságot, és Székelyföldön a magyar többségű önkormányzatok felülírják a román törvényeket, illetve megpróbálják a társadalom szélére szorítani a román etnikumú lakosokat. A két közösség három–három markáns képviselőjének véleményét gyűjtöttük össze a magyar–román viszonyról, kizárva azokat, akik szerint „Székelyföld nem létezik”, de azokat is, akik szerint „Székelyföld nem Románia”.
Bár Traian Băsescu volt államfő kedvenc kiszólása az volt, hogy az országban egységesen kell alkalmazni a törvényeket, és ezért Sepsiszentgyörgynek éppen annyi autonómia jár, mint Caracalnak, Háromszéken mégsem azok a törvények érvényesek, mint Románia többi részén.
Vörös posztó a hatalom szemében
Csak a példa kedvéért: a Kovászna megyei prefektus azzal az érveléssel semmisítette meg Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlaját, hogy Romániában „a településeknek és megyéknek csak címerük lehet, zászlajuk nem”. Az erről szóló végleges és visszavonhatatlan döntést a brassói ítélőtáblán mondták ki, abban az intézményben, amely előtt büszkén leng Brassó megye zászlója, és ablakából jól rá lehet látni Brassó város zászlójára is a polgármesteri hivatal előtt.
Ugyanakkor el kellett távolítani Románia és az Európai Unió zászlója mellől a székely zászlót, jóllehet használatát semmi nem tiltja. Az viszont szó szerint benne van a törvényben, hogy „idegen országok zászlóját csak hivatalos küldöttség látogatása alkalmával lehet felvonni”, de az Egyesült Államok zászlója, amely a Sepsiszentgyörgyön áthaladó országút mellett, a tejgyár elé olyan rég ki van tűzve, hogy lassan fakult, nem zavar senkit.
„Egyetlen hivatalos nyelv a román”
Az is érdekes, hogy minden önkormányzat levelezhet, ahogyan csak akar, de a Kovászna megyei tanácsnak akkor sem lehet háromnyelvű fejléces papírja, ha legfelül románul írja az intézmény nevét. Ennek kapcsán a prefektus úgy fogalmaz, hogy „az egyetlen hivatalos nyelv a román, és magyarul nem lehet feltüntetni a megnevezést”, az angol nyelvről pedig nem nyilatkozik.
A prefektúrának, amelynek a törvényesség betartása fölött kellene őrködnie, egyetlen magyar jogásza vagy középszintnél magasabb tisztségben lévő alkalmazottja sincs, és az iktatóban is, ahová egy kérést, beadványt be kell nyújtani, kizárólag a román nyelvet használják.
Önkormányzatok nem dönthetnek településük jövőjéről
A prefektus gyakorlatilag az összes magyar többségű település önkormányzatával perben áll. Hol azért, mert az önkormányzat „magyar világban” épített műemlék épületén azt írja, „községháza”, hol azért, mert a művelődési otthonon magyar felirat van, amelyeket – a demokrácia nagyobb dicsőségére – több helyen letakartak.
Gond az is, ha egy önkormányzat elfogadja a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott határozatot arról, hogy egy Székelyföld nevű régióhoz kíván tartozni. Az azóta már leváltott prefektus úgy vélte: az önkormányzatnak nincs hatásköre településük jövőjéről dönteni. Mint mondta: nem tartozik hatáskörükbe törvénymódosítások kezdeményezése, és nem változtathatják meg az ország területi felosztását sem.
A tulajdonjog sem szent
Nem véletlen az sem, hogy hiába vontak élőláncot, hiába tüntettek hetekig, hiába tiltakozott több tízezer ember, éppen Sepsiszentgyörgyön statuáltak precedenst arra, hogy az sincs biztonságban, aminek tulajdonjogát már visszaállították, hiszen példátlan módon újraállamosították a Székely Mikó Református Kollégium épületét, miközben egy 89 szobás kovásznai szállodát az ortodox egyháznak ajándékozott a román kormány.
És akkor még nem szóltunk a közlemúltról, amikor ötezer lejre bírságolták meg a Magyar Polgári Pártot, mert köztéren el merészelték énekelni a magyar himnuszt, és megbírságolták a kézdivásárhelyi polgármestert, mert úgymond nem öltöztette kellőképpen piros–sárga–kékbe városát a román nemzeti ünnepre.
A román hatalom viszonyulása
Ugyanakkor hónapok óta nem sikerül előrelépni az újfasiszta ideológiájú Új Jobboldal ügyében, amely idegengyűlölő jelszavakat üvöltözve vonult végig december elsején Sepsiszentgyörgy utcáin.
A román kormány nem sajnál sem pénzt, sem energiát arra, hogy egyértelművé tegye: hiába van számbeli többségben a magyarság Háromszéken, a hatalom a románoké. Ezt tükrözi az is, hogy az elmúlt 25 évben Bukarest egyetlen nagy értékű állami beruházást hajtott végre Sepsiszentgyörgyön: felépítette a régió legnagyobb csendőrlaktanyáját.
Román vélemények
A Háromszéken élő románok abban a furcsa helyzetben vannak, hogy a többségi nemzet részeként kisebbségben élnek Székelyföldön. Sokan megpróbálják meglovagolni ezt a helyzetet, és „áldozatként” tüntetik fel magukat, akiknek jogait lábbal tiporja a többségi magyarság. Másokban tudatosult, hogy itt különleges helyzet van, amit a magyarokkal együtt kell megoldani, ám – érthető módon – ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy nemzeti identitásukat megőrizhessék.
„Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt”
Állandó vita tárgyát képezi a nemzeti ünnepek megünneplése. A sepsiszentgyörgyi rendezvényeket az utóbbi időben Vasile Tămaş előpataki ortodox pópa szervezi, aki szokatlanul mérsékelt hangot üt meg, mint ahogyan legutóbb is tette a két román fejedelemség egyesülésének január 24-i évfordulóján.
– Igyekeztem, hogy tiszta ünnepet szervezzünk, amelyen mindenki jól érzi magát. Rendszeresen jelen vagyok a magyarok ünnepein, és örömmel tölt el, ha például könyvbemutatóimon részt vesznek magyar barátaim. Az ilyen ünnepségeken példát kell mutatnunk egységből, mert látjuk, hogy a 21. század széthúzást, népek és országok szétesését hozta. Nem vonhatók kétségbe egyik vagy másik népnek a történelmi értékei, egyformán szeretettel kell beszélni január 24-ről, március 15-ről vagy december 1-ről, azt hangsúlyozva, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt, és a történelem tisztázását a szakemberekre kell hagyni. Lassan nevetségessé válunk azzal, hogy állandóan onnan indítunk, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt gondolom, hogy a legelső, aki itt volt, egész biztosan Isten volt, és ő azt a sorsot szabta nekünk, hogy itt éljünk egymás mellett – vallja az ortodox lelkész.
Engedélyezném: viseljék, hordják, tűzzék ki
A zászló- és szimbólumhasználatot Marius Obreja szenátor törvénymódosítással oldaná meg.
– Az én javaslatom nem csak engedélyezné, hanem védené az összes népcsoport szimbólumát, és lehetőséget adna arra, hogy minden korlátozás nélkül viseljék, hordják, kitűzzék, természetesen azzal a feltétellel, hogy – ugyancsak a tisztelet jeleként – mindig ott legyen mellette a román nemzeti jelkép is, és hasonló módon lehetne eljárni a himnuszok esetében is. Nem lehet elvárni a románoktól, hogy mondjanak le nemzeti ünnepükről, még akkor sem, ha a magyaroknak esetleg mást jelent december elseje, de találhatnánk közösen egy olyan napot, amit fenntartások nélkül mindenki meg tud ünnepelni. Mindent összevetve azt gondolom, ebben az országban tíz éven belül jeltősen javulni fog az életszínvonal, és akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak – vélekedik a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szenátora.
Tisztelet a melletted élő embernek
A Vox populi című román–magyar párbeszédet is kezdeményező Mădălin Guruianu azt mondja: a legfontosabb egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, és a másik fél iránt tanúsított tisztelet.
– Bátorítani kell azt, hogy minél több közös rendezvény legyen, szinkrontolmácsos könyvbemutatók, koncertek, feliratozott színházi előadások, sportesemények, iskolai tevékenységek, bármi. Pénzalapot kell elkülöníteni kölcsönös fordítások elkészítésére, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, mert enélkül nem alakulhat ki őszinte párbeszéd, és párbeszéd nélkül nem oldódnak a görcsök. Másfelől, amíg a helyi tanácsban egyfolytában csak utcákról, szobrokról és zászlókról beszélünk, addig nem lesz haladás. Nem állítom, hogy ezek nem fontosak, de állapodjunk már meg abban, hogy ezek vannak, és lépjünk tovább. Ezeket a dolgokat csak kölcsönös tisztelettel lehet megoldani, mert sem a tiltás, sem az asztaldöngetés nem vezet sehová. Amúgy a kölcsönös tisztelet jele volna az egymás ünnepein való részvétel, amely tisztelet és megbecsülés esetenként nem feltétlenül az adott napnak vagy évfordulónak szólna, hanem a melletted élő embernek – vallja a sepsiszentgyörgyi tanácsos.
Magyar vélemények
Bár kétségtelen, hogy lehetnének nyitottabbak a háromszéki románok a magyar igények, akár az autonómiatörekvések iránt, tény az is, hogy a magyar szervezetek sem próbálják megszólítani a helyi románokat, hogy közösen dolgozzák ki azokat a garanciákat, amelyek megnyugtatóan rendeznék a román kisebbség sorsát egy tényleges magyar önkormányzás alatt. A magyar vélemények egy kerekasztal mellett hangzottak el, ezért a résztvevők tudtak egymás kijelentéseire válaszolni.
„Frontváros vagyunk”
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az a folyamat, amit Ceauşescu idejében indítottak el, most is folytatódik.
– Közismert az a kommunista párt archívumából származó dokumentum, amely szerint 1977-ben Marosvásárhelyen a lakosság 62 százaléka volt magyar nemzetiségű, és le volt írva, hogy hány, konkrétan 7600 román családot kell betelepíteni a következő öt évben ahhoz, hogy az arányokat meg lehessen változtatni. Nyilván, ’89 előtt más eszközökkel rendelkezett a hatalom, ipart tudott költöztetni, tömbházakat tudott építeni, lakosságot tudott mozgatni. Én azt állítom, hogy ez a szándék nem, csak az eszközök változtak meg, és emiatt sokkal lassabban haladnak. Nem ugyanolyan mércével mérnek Románia 40 megyéjében, mint Hargita és Kovászna megyében, de azon belül is más mércével mérnek Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön, mint Hargita megyében. Ezért képletesen azt lehet mondani, hogy Sepsiszentgyörgy frontváros.
Nemcsak a nemzeti román stratégia a hibás
Bíró Béla egyetemi tanár nem tartja elfogadhatónak az „ostromlott vár” elméletét.
– Sütő András mondta annak idején, hogyha én ostromlott várban élek, akkor én az ostromlókkal egyszerűen szóba sem állhatok, mert akkor elárulom a várost. És ez a dolog nem így áll. Itt ostromlók és ostromlottak, mindannyian a váron belül vagyunk, és egymással mindenképpen beszélnünk kell. Nem kell elfogadnunk a másik a véleményét, de a meg kell hallgatni és figyelembe kell venni. Hogy Sepsiszentgyörgy ebbe az állapotba került, abban nem csak a nemzeti román stratégia a hibás. Sepsiszentgyörgyön komoly problémák vannak, például a Székely Hírmondó napilapban időnként olyan románellenes és antiszemita írások jelennek meg, ami egyszerűen megengedhetetlen, és ez nekünk árt, az ostromlók munkáját segíti elő. Önmagunkra is kellene egy kicsit figyelni. (Örömmel vennénk, ha a tanár úr néhány példával előhozakodna, hogy értsük, mire is gondol, mert megítélésünk szerint a Székely Hírmondóban nem jelent meg egyetlen „antiszemita” vagy „románellenes” írás sem – a szerk.)
Engednünk kell?
Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár azon a véleményen van, hogy nem azokat az embereket kellene meghallgatni először, akik meredeken, radikálisan, nemzeti színekben fogalmaznak, hanem a moderáltakat, akikkel lehet beszélni.
– Leülni mindenkivel le lehet, és mindenkivel kell beszélni, kompromisszumokat kell kötni, de a kompromisszum nem azt jelenti, hogy én visszavonulok, és feladom az álláspontomat, hanem azt jelenti, meghallgatom, és figyelembe veszem a másik álláspontját. Azzal együtt, hogy fönntartom a saját magamét. Senkinek nincs joga az önnön álláspontját másvalakire ráerőltetni – érvel Bíró Béla.
Antal Árpád szerint azonban nehéz olyanokkal egyezségre jutni, akik tagadják a létünket.
– A gond az, hogy Székelyföldön az ultraradikális románok kisajátították maguknak a románság képviseletét, s ezt a mérsékeltek hagyták. Tehát gyakorlatilag azok képviselik a románokat, akik azt mondják, hogy Székelyföld nem létezik, székelyek nem léteznek, és az, hogy mi, magyarok egyenlők vagyunk a románokkal, az azt jelenti, hogy jogunk van románul beszélni, mint nekik, jogunk van románul tanulni, mint nekik, és így tovább.
A nemzetközi helyzet nem kedvez nekünk
Bíró Béla a kölcsönösségben látja a megoldást: amit elvárunk a másiktól, azt magunktól is várjuk el.
– Erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezt Ukrajna példája is tanúsítja. Ott is csak egy lehetőség maradt: Ukrajna valamiféle föderalizálódása, vagy legalább autonóm struktúrák kialakítása az orosz kisebbség számára. Ha ez a megoldás bekövetkezik, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Ebben a pillanatban a nemzetközi csillagzat rendkívül kedvezőtlen számunkra. A nemzetközi politika olyan helyzetbe hozta a román politikát, hogy ma velünk gyakorlatilag bármit megtehet, anélkül, hogy az nemzetközi felzúdulást okozna. A párizsi merénylet olyan kisebbségellenes hangulatot teremtett, hogy bármit megtehetnek velünk. A nemzetközi közvélemény félre fog nézni. Addig nem szabadna nekünk dolgokat erőltetni, amíg ez a helyzet egy kicsi nem ülepedik le – véli.
Óvatosnak, okosnak kell lenni
Antal Árpád nem ért egyet a visszavonulással, éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, a politikai helyzet kedvező számunkra.
– Van egy bevándorlóellenes, de nincs kisebbségellenes hangulat, és mindaz, ami Ukrajnában történik, az valójában annak következménye, hogy az új ukrán hatalom kisebbségellenes lépéseket tett. Persze, az is igaz, hogy az oroszok és az amerikaiak ürügyként használták ezt arra, hogy akár katonailag is fellépjenek. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát nagyon fontos, hogy sokkal óvatosabbak legyünk, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell lépni, csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a párbeszédre. Tehát óvatosnak, okosnak kell lenni, de úgy, hogy továbbra is fenntartsuk: a törvényeket, az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, és nem fordítva. A valóság pedig az, hogy itt élünk, a szülőföldünkön élünk, és nem vagyunk bevándorlók. Egy dolgot nagyon határozottan, mindig el kell mondani: közel száz évvel ezelőtt a nagyhatalmak úgy döntöttek, Erdélyt Romániának adják. A területtel együtt Románia közösségeket is kapott. Románia felelőssége olyan törvények elfogadása, amelyek alapján ezek a közösségek szülőföldjükön, román állampolgárként jól érzik magukat. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor nagyon hamar tudunk megoldásokat találni. Ha onnan közelítjük meg, hogy Románia a románoké, akkor nem lesz megoldás. A kulcsszó az együttérzés, óvatosság, párbeszéd.
Erdély Romániához akar tartozni
Bíró Béla szerint az, hogy a nagyhatalmak Erdélynek adták Romániát, megint egy olyan mondat, amit nem gondoltunk át. Mert valóban adták, de ha nem adták volna, ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna. Teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan.
– Azt se felejtsük el, hogy a magyar kormány pontosan olyan hajlíthatatlanul elutasított minden olyan román követelést, mint ahogy azt ma a román kormány utasítja el. Ha mi ezen fel vagyunk háborodva, akkor nem árt visszatekinteni, és önmagunkat nézni, amikor mi csináltuk velük azt, amit ma ők csinálnak velünk.
Mi tegyük meg az első lépést
Cziprián-Kovács Loránd úgy véli, Antal Árpád joggal várja el, a kormány gondoskodjék arról, hogy a magyar kisebbség jobban érezze magát Romániában, de ugyanakkor nem érti, hogy ennek érdekében a polgármester miért nem teszi meg az első lépést, hogy a román kisebbség itt, Sepsiszentgyörgyön biztonságban érezze magát?
– Ha meglenne az első magyar gesztus, akkor már lehetne erre hivatkozni, hogy igen, a román kormány hasonlóan járjon el – érvelt.
Antal Árpád viszont úgy látja, már nagyon is sok gesztust tettek ez irányba.
– Sepsiszentgyörgy volt az első város Romániában, amely biztosította a kulturális autonómiát a románság számára. Azokban a kérdésekben, amelyek a román kultúrát, a román oktatást érintették, a 21 tagú helyi tanácsban a négy román nemzetiségű tanácsosra bíztuk a döntést. Amit ők eldöntöttek, a többi 17 magyar nemzetiségű képviselő elfogadta. Sokkal több gesztust tettünk mi a román közösség irányába, mint amennyit a román állam tesz felénk. De amúgy nagyon rossz párhuzamot állítani Sepsiszentgyörgy önkormányzata és a román kormány között. Mások az eszközök, más világban élünk. Jelen pillanatban Székelyföldön az önkormányzatok jelentik a magyarság védőbástyáit. A románság az államigazgatáshoz tartozó intézményekben, a prefektúrán, a militarizált intézményekben „erős”, ahol – bár a lakosság háromnegyede magyar – csak elvétve találni néhány magyar alkalmazottat. Én holnap hajlandó vagyok – itt, nyilvánosan kijelentem – az egyik alpolgármesteri tisztséget felajánlani a román közösségnek, mi több, vállalni merem, hogy a megyei tanácsnál is azonnal kapnak egy alelnöki széket, ha az etnikai arányosságot az állami intézményekben, a rendőrségen, csendőrségen, igazságszolgáltatásban biztosítják – jelentette ki Antal.
Kétségtelen, hogy egyelőre igen távol vannak az álláspontok, de közeledés csak akkor várható, ha ezeket higgadtan, őszintén, érzelmi túlfűtöttség nélkül sikerül a két félnek egymással előbb ismertetnie, megértetnie, és később, talán valamennyit a sajátjából is engedve, elfogadnia.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar EP-képviselők egyperces felszólalásai
Brüsszel, 2015. február 25., szerda (MTI) - Több témát is felvetettek magyar európai parlamenti (EP-) képviselők szerda este az uniós parlament brüsszeli plenáris ülésén egyperces felszólalásaikban.
A szlovákiai Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője, Csáky Pál a Malina Hedviggel történteket idézte fel egészen onnan, hogy megverték, mert magyarul beszélt, ám végül mégis megvádolták, mondván, hogy ő találta ki az egészet, majd egy másik kormány bocsánatot kért tőle, de az újabb politikai változást követően most, kilenc évvel az események után, bíróság elé akarják állítani az azóta Magyarországon élő egykori nyitrai diáklányt. Csáky az esetre szerette volna felhívni képviselőtársai figyelmét, és úgy vélte, az EP-képviselőknek jelen kell lenniük a tárgyaláson.
Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció (DK) alelnöke a veszprémi választásról beszélt. Álláspontja szerint a kormánypárti képviselők eddig azzal reagáltak a bírálatokra, hogy demokratikus szavazáson kaptak kétharmados mandátumot a választóktól, ami szerinte azért nem igaz, mert az EBESZ választási megfigyelői azt állapították meg, hogy a kormánypárt csak a korlátozó kampányszabályok, a média részrehajlása és az egyoldalúan átalakított választási rendszer miatt szerzett ekkora többséget. Ezzel az EBESZ Molnár szerint erkölcsileg már ítéletet mondott a kétharmad felett, Veszprémben pedig a magyar választók gyakorlati értelemben is ítéletet mondtak, véget vetve a kormánypártok kétharmados többségének.
Hölvényi György kereszténydemokrata EP-képviselő az Iszlám Állam nevű terrorszervezet által elkövetett bűnökről beszélt miután a közelmúltban az iraki Kurdisztánban járt, és a szervezett agresszivitásának újabb borzalmas példájának nevezte a 21 keresztény lefejezését Líbiában.
"Az európai érdekszférában, a mediterrán térségben is megjelent a dzsihádista terror" - hangoztatta Hölvényi.
A közel-keleti helyzettel kapcsolatban az európaiak felelősségét hangsúlyozta abban, hogy a kontinens évtizedek óta békében él, és békésen szemléli egy kétezer éves keresztény kultúra lassú eltűnését. A KDNP-s EP-képviselő szerint gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi eszközökkel is biztosítani kell az üldözöttek jövőjét, elsősorban saját hazájukban, a segítséget kérő kezet figyelmen kívül hagyni pedig nem pusztán ellentétes az európai értékekkel, hanem egyenesen embertelen.
A Fidesz listájáról mandátumot szerző romániai magyar Tőkés László a kommunizmus áldozatainak emléknapjával összefüggésben hívta fel a figyelmet Erdélyre és Székelyföldre, ahol a magyarságot a "nacionálkommunista" Ceausescu-diktatúra erővel akarta asszimilálni, a többségi román hatalom pedig szerinte ezt a politikát folytatja, mert Tőkés úgy véli, hogy a regionális átszervezés ürügyén akarja feloszlatni az egységes székely régiót.
"Tiltakozom Székelyföld területi átszervezése ellen" - jelentette ki az egykori királyhágómelléki református püspök, szót emelve az ellen is, hogy a román hatóságok betiltották a Székely Nemzeti Tanács egy tiltakozását. Végezetül Tőkés az EP közbenjárását kérte Székelyföld megvédése és autonómiájának kivívása érdekében. Brüsszel, (MTI)

Amikor a sajtó szítja a gyűlöletet – Vox Populi Sepsiszentgyörgyön
Sokszor, sokan elmondták, így már-már közhelynek számít, hogy az etnikumközi feszültségeket, az idegengyűlöletet voltaképpen szavazatokat vadászó politikusok gerjesztik. De vajon milyen szerepet játszik ebben az üzeneteiket a nyilvánosság felé közvetítő sajtó? Miként viszonyul a román média a mássághoz, a magyarokhoz, hogyan befolyásolja ez a két nemzetiség együttélését?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel az értelmes magyar–román párbeszédet szorgalmazó és annak helyet adó Vox Populi második rendezvényén kedd este a sepsiszentgyörgyi Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bibó István Termében. A körülbelül félszáz érdeklődő jelenlétében zajló vitán Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője és a marosvásárhelyi Marius Cosmeanu, a România liberă napilap munkatársa osztotta meg gondolatait, a fordítást a házigazda Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár biztosította.
Kik vagyunk mi és kik ők?
Bevezetés gyanánt Kozma Csaba egyetemi tanár doktori disszertációja egyik fejezetéből közölt néhány érdekes adatot. Azt vizsgálta, a romániai magyar sajtóban megjelent írások alapján milyen a közösség énképe, és milyen a másokról alkotott kép, az ellenségkép, illetve miként változtak ezek az idők során. Kutatásában az Előre és a Romániai Magyar Szó, illetve a Megyei Tükör és a Háromszék lapszámait tanulmányozta 1988-tól 2004-ig, választási ciklusok szerint. A közösség magáról, illetve másokról alkotott képét a tartalomelemzés módszerével vizsgálta a címekben előforduló szavakra fókuszálva.
A rendszerváltás előtt a mi fogalmához értelemszerűen a szocialisták, kommunisták, a kommunista párt, a munka társult, egyáltalán nem meglepő módon Nicolae Ceauşescu neve igen gyakran előfordult, lapszámonként legalább két címben. Az ellenségképhez olyan fogalmak társultak, mint a kapitalizmus, nyugat, tőke stb. Az 1989-es változást követően, 1990-ben a mi-tudathoz a magyarság, a demokrácia, a szabadság, a forradalom fogalma kapcsolódik, illetve a Nemzeti Megmentési Front és az RMDSZ, továbbá Tőkés László neve. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nyomán az ellenségképhez a magyarellenes, nacionalista, Vatra, Securitate, bányászjárás fogalmak kapcsolódnak.
1990 és 1992 között elkezd felfelé ívelni az RMDSZ címbéli előfordulása, mint a közösség énképének egyre meghatározóbb része, az ellenségképet továbbra is a Vatra, Gheorghe Funar, a román nacionalizmus uralja. 1992 és 1996 között tart a korábbi folyamat: az RMDSZ folytatja „előretörését”, Markó Béla, Tőkés László neve fordul elő gyakran. A negatív jelentésekhez egyre inkább társul a román, a nacionalizmus, a Nagy-Románia Párt, feltűnik a prefektus, illetve az olyan szociális gondok, mint a sztrájk stb. 1996 és 2000 között a korábbi irányvonalak erősödnek, fordulat a 2000-es és 2004-es választási ciklusban következik be: az énképhez elkezd társulni a Magyar Polgári Szövetség, illetve az ellenségképnél most először feltűnik az RMDSZ is.
Radikalizálódik a román média
Ambrus Attila szerint ismét rossz irányba tartanak a dolgok, nehéz időszakát éli a román média, korábban mérvadónak, befolyásosnak tartott lapok tűntek el az elmúlt években, a komoly sajtó visszaszorulóban, helyüket a virtuális térben kialakuló média és az úgynevezett hírtelevíziók veszik át, pszeudo-újságírók, agitátorok, adott esetben fedett ügynökök dolgoznak és avatkoznak be. A román média radikalizálódása egyik oka az utóbbi időben felerősödött magyarellenes megnyilvánulásoknak – szögezte le az előadó. Meglátása szerint az 1989-es változást követően számos újságíró, aki addig kénytelen volt betartani a rendszer által előírt szabályokat, nacionalista retorikát kezdett használni.
A román média politikai szólamokat propagált, és négy tévhitet, hamis mítoszt terjesztett, amelyeknek a magyarok is célpontjaivá váltak. Az összeesküvés-mítosz lényege, hogy valakik minduntalan ellenünk konspirálnak, az ellenség pedig csak az lehet, aki más. A megmentő mítoszához tartoznak a hamis próféták, akik e félelmeket eloszlatják, hamis reményt táplálnak – tipikus példaként említette a România Mare lapot, illetve a Nagy-Románia Párt vezetőjét, Corneliu Vadim Tudort. Az aranykor mítosza a román sajtóban a két világháború közötti időszakot jelenti, azt állítják be a román demokrácia fénykorának, megfeledkezvén arról, hogy ugyanabban az időszakban alakult meg például a Vasgárda. Az egység mítosza azt jelenti, hogy a román államnak minden időkben és minden körülmények között egységesnek kell maradnia.
Ambrus Attila szerint az RMDSZ kormányra kerülése után úgy tűnt, változott valamelyest a román média viszonyulása a magyarsághoz, ez azonban visszafordulni látszik. Közben a romák kerültek a középpontba: a román médiában a romaellenesség terjedt el, és most ugyanazokat az eszközöket a magyarok ellen vetik be. Sekélyes információk jelennek meg a másik közösség kulturális értékeiről, hagyományairól, kétpólusúvá redukálják a világot, jó és rossz oldalra, a magyarok ez utóbbira kerülnek, hiányos, ellenőrizetlen információkat terjesztenek – mindez megfigyelhető például a román média torzszülötteinél, a hírtelevízióknál, ahol híreket nem közölnek, csak félretájékoztatnak. A többséggel tart a román sajtó
Azért időszerű az emberekben kialakult sajtóképről is szólni, mert lám, a politikusokhoz hasonlóan újabban médiamogulok, médiatulajdonosok ellen is ügyészségi eljárás folyik, némelyikük rács mögé került – hívta fel a figyelmet Marius Cosmeanu, megjegyezve: Romániában valamiképpen összekapcsolódik ez a két világ, a politikai elit és a média. Ráadásul mindkettő magatartásában kontinuitás tapasztalható 1918-tól mostanáig a mássághoz való viszonyulását illetően.
A román állam például az Erdéllyel való egyesülés után számos nemzeti kisebbséget „kapott”, az ország lakosságának harmada valamely nemzeti kisebbséghez tartozott – róluk gondoskodni nemcsak erkölcsi kötelessége lett volna, de ki is aknázhatta volna az etnikai sokszínűségben rejlő értéket. Az állam azonban az európai szinten is egyedi helyzetet nem tudta maga javára fordítani, az asszimiláció útját választotta, és ma a lakosság alig tizede valamely nemzeti kisebbség tagja, miközben több közösség eltűnt vagy az eltűnés szélére került: például a szász, a zsidó közösség, a törökök stb.
A homogenizálási törekvések kapcsán példaként említette a Román Kommunista Párt dokumentumát, amely Marosvásárhely elrománosításának tervéről szólt. Erről a román sajtó sem nagyon beszél, miként nem ismert számos nagy román történelmi és kulturális személyiség magyarokhoz való kötődése sem: hogy Lucian Blaga, Ioan Slavici kiválóan beszélt magyarul, hogy Avram Iancunak magyar szeretői voltak stb. A România liberă munkatársa – aki korábban a Cotidianul napilapnak is dolgozott – úgy látja, a román sajtó provinciális – hajlamos tudomást sem venni a világban zajló fontos eseményekről, nem foglalkozik a régió, Közép-Kelet-Európa ügyeivel –, szórakoztat, cirkuszt kreál. Ő azért nem megy el a hírtelevíziók stúiójába, mert amikor például magyar ügyről van szó, meghívják Gheorghe Funart vagy Vadim Tudort is.
A média másik problémája, hogy mindig a többséggel tart, mindig elutasítja a másságot. Ez nem csupán etnikai kérdésekben nyilvánul meg, de az élet minden területén, vallási ügyekben – a neoprotestáns, adventista románokról például tudomást sem vesznek – is. Némi derűlátásra ad okot, hogy a társadalom bölcsebb, mint a média és a politikum – erről tanúskodik az államfőválasztás, és az internetes világban is olyan projektek születnek, amelyek reményt keltőek lehetnek, vélekedett Cosmeanu.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Dokumentálták a Szekuritáté rémtetteit: kiállítás Váradon
Szekuritáté, a diktatúra eszköze címmel nyílt kiállítás kedden a nagyváradi Körösvidéki Múzeumban, hogy a rendszerváltás előtti idők rettegett román titkosszolgálatának több mint négy évtizedes történetét foglalja össze és tárja a közönség elé.
A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által fotókból, titkos dokumentumokból, feljegyzésekből és jelentésekből öszszeállított tárlat rálátást nyújt a Ceauşescu-rezsimet kiszolgáló intézmény tevékenységének legfőbb módszereire és üldözési technikáira.
A megfigyelésektől a letartóztatásokon át a vallatásokon keresztül egészen a politikai foglyokkal szembeni embertelen bánásmódig mindent bemutat az elnyomás és a megfélemlítés eszközeivel élő titkosszolgálatról, de kitér a cenzúra, a telefonlehallgatások és az informátorok irányítására is, valamint a különböző hatóságokra leosztott feladatokra is.
„Ez a kiállítás egyrészt azért hasznos, mert részletesen bemutatja mindazt, amit ennek a rossz emlékű intézménynek a tevékenysége jelentett, másrészt pedig lehetőséget kínál az érdeklődőknek – főleg a történelem szakos egyetemi hallgatóknak –, hogy párbeszédet folytassanak a diktatúráról és egy olyan intézmény módszereiről, amelyről köztudott, hogy sok rosszat okozott Romániának” – fogalmazta meg Aurel Chiriac, a múzeum igazgatója.
A március 24-éig a barokk palotában látogatható tárlat a Szekuritáté Bihar megyei tevékenységére is külön figyelmet szentel, annak, ahogyan az országba érkező turistákat figyelték. „Mikrofonokat szereltek a szállodai szobákba, de még az asztalra is, ahol ebédeltek” – mutatott rá Gabriel Moisa történész, aki szerint a CNSAS 2013-ban összeállított és azóta több nagyvárosban bemutatott tárlata tökéletesen körbejárja a mindenre kiterjedő elnyomás intézményét.
A kiállítás külön részt szán az 1989-es rendszerváltás alkalmával megtekinthető Nicolae Mărgineanu dokumentumfilmje is, amelyben a kor meghurcolt és üldöztetett értelmiségijei és munkásai szólalnak meg az 1970–1980-as évek eseményeiről.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Felejtés és elfelejtés között
Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.
– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok?
– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.
– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?
– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.
– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?
– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.
– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?
– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.
– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?
– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.
– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?
– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.
– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”?
– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?
– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?
– Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.
– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?
– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.
Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.
– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?
– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.
– És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük?
– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés: a párbeszéd elkezdődött, de borúlátó vagyok
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke Klaus Johannis államfő magyarkérdésre vonatkozó kijelentése kapcsán.
– Klaus Johannis Berlinben úgy nyilatkozott, hogy Romániában nincs magyarkérdés. Hogyan értékeli az államfő kijelentését?
– Meglepett a megfogalmazása. Mindenekelőtt a román közvéleménynek, és a román nacionalistáknak akar tetszeni, amikor lekicsinyíti a magyar kisebbségi kérdést. Összetéveszti a magyarkérdést a németkérdéssel, ami már valóban nincs Romániában, hiszen Ceauşescuék megoldották, amikor eladták a németeket, szászokat, svábokat. Elsősorban mi magyarok vagyunk illetékesek arra, hogy megmondjuk, van-e vagy nincs magyarkérdés.
Ugyanakkor érdekesek az RMDSZ-re való hivatkozások, ebből kitűnik, hogy a román hatalom elérte, az RMDSZ mintegy legitimálja a román kisebbségpolitikát. A magyarkérdésre vonatkozóan elég, ha csak a marosvásárhelyi székely szabadság napján a felvonulás betiltására, a tavalyelőtti székelyek nagy menetelésére gondolunk, vagy arra, hogy 2012-ben éppen a MOGYE ürügyén sikerült megbuktatni az akkori román kormányt.
– Ön párbeszédet kezdeményezett Klaus Johanisszal.
– Éppen pénteken érkezett válasz. Én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőjeként január végén intéztem levelet az államfőhöz, a pártokkal és egyházakkal folytatott konzultációsorozat keretében kezdeményeztem találkozót. A február 20-ai időpontot javasoltam, amikor Bukarestben a Temesvár Társaságnak átadták az Európai Polgár díjat. Azt írtam, üdvözlöm, hogy új korszakot kíván nyitni a román demokráciában, a múlttal való szembenézés terén, az egyházi felekezetek irányába, és hogy remélem, kisebbségi területen is ez megtörténik.
A választ Laurenţiu Ştefan, az államelnöki hivatal belpolitikai ügyosztályának vezetője jegyzi. Hangsúlyozza, hogy az államelnök elkötelezett valamennyi román állampolgár emberi jogai és szabadsága mellett, illetve amellett, hogy megerősítse az ezen a téren kialakult jó romániai gyakorlatot. Úgy fogalmaz, az elnök nyitott a párbeszédre, a zsúfolt programja miatt azonban a találkozóra a közeljövőben nem kerülhet sor. Az államelnöki hivatal vezetői viszont készek erre.
A levélben nem hangzik el, a magyar vagy a kisebbség szó, általában a román állampolgárok jogairól beszél, a példaértékű román kisebbségpolitikára utal. Tipikus liberális megfogalmazás. Fontosnak tartom, hogy a párbeszéd elkezdődött, kész vagyok az államelnöki hivatal bármelyik illetékes beosztottjával tárgyalni, viszont a levelezés és az államelnök berlini kijelentései miatt is borúlátó vagyok, hogy megtörténhet az áttörés a magyar vonatkozású kérdések tekintetében.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Székely szabadság napja – Megbüntetik a „felbujtókat"
A marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak alárendelt rendőrség vezetője szerint „bűnvádi eljárás indul a felbujtók ellen", ha március 10-én, a székely vértanúk kivégzésének évfordulóján tömeg gyűlik össze a vértanúk emlékművénél.
Valentin Bretfelean ezt az MTI kérdésére mondta el azt követően, hogy kedden újabb megemlékezési kérelmet utasított el a polgármesteri hivatal illetékes bizottsága. Az Agerpres hírügynökség szerint a kérelmet „Székely gárdához" köthető személyek nyújtották be, akik azonban nem jelentek meg, és nem is képviseltették magukat a bizottság ülésén, így nem lehetett velük a rendezvény részleteiről tárgyalni.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) múlt héten jelentette be, hogy a polgármester tiltását követően nem tart tömegdemonstrációt a Székely szabadság napján Marosvásárhelyen, de arra figyelmeztetett, hogy mindenkinek jogában áll egy szál virággal és gyertyával egyénileg leróni kegyeletét az emlékműnél.
„Büntetőjogi eljárásra számíthatnak a felbujtók. Tudjuk, hogy kik azok, akik a törvények megszegésére biztatják az embereket, tudjuk, mi jelenik meg az újságokban és a közösségi portálokon" – jelentette ki a rendőrfőnök. Arra a felvetésre, hogy még a Ceausescu-diktatúra idején is büntetlenül lehetett virágot vinni az emlékműhöz, Valentin Bretfelean kijelentette, „egy dolog, hogy az emberek maguktól odamennek, és más dolog, hogy valaki odahívja őket egy bizonyos időpontra". A marosvásárhelyi helyi rendőrség főnöke egyértelműnek tartja, hogy az esetleges március 10-i marosvásárhelyi tömeges megemlékezést felbujtók szerveznék.
A Székely szabadság napja elnevezésű rendezvényen az SZNT az 1852-ben felgöngyölített Habsburg-ellenes székely szervezkedés 1854. március 10-én kivégzett három vezetőjének – Török Jánosnak, Gálfi Mihálynak és Horváth Károlynak – marosvásárhelyi emlékoszlopánál szervez 2004 óta megemlékezést. A 2013-as és 2014-es rendezvény felvonulással és a romániai régiók kialakítására vonatkozó romániai kormányzati elképzelések elleni tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt.
Az idei Székely szabadság napján az SZNT Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön tart tiltakozó megmozdulásokat.
MTI

Erdély.ma

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Ambrus Attila: Lopakodó a célkeresztben
Lopakodva érkezett: az Önök engedélyével utolsóként a listán. Settenkedve távozott. Most látom csak, hogy immár hét éve. Közel két évtizedig tartott eredeti demokrataként a politikai karrierje, noha szíve és elhívatása szerint legszívesebben neokommunistaként vezette volna (félre) az országot. Szimpatikus hatvanasként tűnt fel 1989 decemberének forró napjaiban a szabad román televízió képernyőjén. Felvilágosult gorbacsovistának tűnt, hallhattak is valamit a forradalmárok arról, hogy ő a Mihail Szergejevics által kiszemelt Ceauşescu-utód, így nem is volt kérdés, hogy Ion Iliescu legyen a Nemzeti Megmentési Front, s később az ország elnöke. Nicolae Ceauşescu konvencionális öltönye, nyakkendője és sapkája helyett egyszerű pulóvert hordott, ami kihangsúlyozta értelmiségi státuszát. Ezen még az sem rontott, hogy ugyanúgy gesztikulált, mint a Kárpátok Géniusza, s testbeszédét elemezve ma már megállapíthatjuk, éppolyan diktatórikus jellem, mint elődje, korábbi harcostársa volt. Ma már határozottan cáfolja, hogy a 25 évvel ezelőtti forradalom egyfajta peresztrojka-kísérlet lett volna. Alighanem igaza van. Mert sem Ion Iliescu világképe, demokratikus elkötelezettsége nem mérhető Mihail Szergejevics Gorbacsovéhoz, sem az 1989-es események hatása a társadalomra nem hasonlítható ahhoz a rianáshoz, amelyet a peresztrojka a kelet-európai térségben okozott. Forradalom kezdődött Temesváron, forradalom volt Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, forradalomnak indult Bukarestben, ami aztán nem hozott igazi rendszerváltást. Hogy miért nem, annak Ion Iliescu lenne a megmondhatója. A sokak által nulladik évnek tartott 1990-es esztendő első hónapjaiban ugyanis fölöttébb furcsa, máig fel nem tárt események történtek. Amelyekhez Iliescunak feltétlenül köze volt. Úgy tűntek el egyik napról a másikra a volt pártaktivisták, a Szekuritáté emberei, hogy a Román Kommunista Pártot és a Szekuritátét feloszlatták. Eltűntek a szemünk elől, de a színfalak mögött ugyancsak dolgoztak. Volt, aki hatalmas vagyonát alapozta meg sikkasztással, mások az osztályharc és a román–magyar konfliktus felélesztésén munkálkodtak. Mit számított, hogy nincsenek is társadalmi osztályok, csak egy elszegényedett néptömeg várta a csodát, akinek semmije nem volt, legfennebb csak nemzeti büszkesége... Ion Iliescu ördögi szerepét mi, magyarok már 1990 márciusában megtapasztalhattuk. Noha megtehette volna, nem akadályozta meg az etnikai konfliktus kirobbanását, az utcai harcokat, s később is erősítette azt a hivatalos verziót, hogy a fekete márciusért kizárólag magyarokat és cigányokat lehet és kell elítélni. A konspirációk nagymestereként Iliescu így legitimálta a Román Hírszerző Szolgálat létrejöttét, noha a titkosszolgálatok működése egy demokratikus országban egészen természetes. Ez lehetett az a pillanat, amikor a Szekuritáté embereit előre elfogadott egyezség szerint át lehetett menteni az új szolgálatba. Lehet. Soha nem fogjuk megtudni, mert Ion Iliescunak minden bizonnyal soha nem kell választ adnia arra, mi történt az eredeti román demokrácia nulladik évének első felében. Arra van esély, hogy a forradalomtól eltelt időszakban elkövetett iliescui kompromisszumok és tévedések miatt, sőt, számos jel szerint maga Iliescu által kiprovokált bányászjárás miértjére és hogyanjára választ kapjunk. A bűnvádi dosszié újratárgyalásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság. A gyanúsítottak közt, Ion Iliescu mellett, ott találjuk Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat alapító elnökét, Victor Atanasie Stănculescut és Mihai Chiţac tábornokokat. Azokat, akiknek nem csupán a bányászjárásban, hanem a román demokrácia kisiklatásában is szerepük lehetett. Akik miatt ma ott tartunk, ahol: mindent átsző a korrupció, a titkosszolgálatokkal kapcsolatosan felmerült a gyanú – a volt államelnök bizalmasa állítja –, hogy beavatkoznak a politikai életbe, a volt kommunista aktivisták töltenek be vezető állásokat. (Románia az egyetlen kelet-európai uniós állam, ahol a lusztrációs törvényt, a temesvári kiáltvány 8. pontját soha nem emelték törvényerőre.) Ott tartunk, hogy az erdélyi magyarság elmúlt huszonöt éves történetének akár azt a címet is adhatnánk: A gyógyszertártól a gyógyszerészeti egyetemig. Mert egy gyógyszertár magyar felirata indította el a magyarfóbiát, ma pedig a MOGYE ügye borzolja a kedélyeket... Ion Iliescu felelősségre vonása a bányászjárásban játszott szerepéért alaposan megkésett. Nem okozhat senkinek elégtételt egy aggastyán bebörtönzése. Annak a bizonyítása azonban, hogy Iliescu miatt Románia rossz úton indult el és rossz úton jár, hogy a politikai újratervezés elkerülhetetlen, szükséges.
maszol.ro