Tőkés: Amerika nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdés rendezésének
Sajnálkozását fejezte ki Tőkés László washingtoni tárgyalásai során, hogy az Egyesült Államok nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, pedig – mint hangsúlyozta – annak rendezése az autonómia a stabilitás kulcsa Kelet-Közép-Európában.
A Fidesz-KNDP-listán megválasztott erdélyi Európai Parlamenti (EP)-képviselő helyi idő szerint pénteken beszélt az MTI-nek az amerikai fővárosban folytatott tárgyalásairól. Mint mondta, jelképes jelentőségű számára, hogy az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) közvetlenül az EP-választás után hívta meg Washingtonba, ahol a néhai Tom Lantos amerikai képviselővel és az amerikai Magyar Baráti Közösséggel együtt kitüntette őt. Értékelése szerint látogatása egyfelől a globális magyarság összetartozásáról, másfelől pedig az euroatlanti együttműködésről szólt.
Felidézte, hogy HAC vezetői közül többen már 1989-ben felléptek az erdélyi magyarság védelmében, s ebben együttműködtek Tom Lantossal. Az összefogás sikeres példájaként említette, hogy elérték az amerikai legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megvonását Ceauşescu Romániájától.
Tőkés találkozott az amerikai kongresszus Tom Lantosról elnevezett emberi jogi bizottságának két társelnökével, a demokrata James McGovern és a republikánus Frank Wolf képviselővel, valamint eszmecserét folytatott Rosa DeLauro demokrata képviselővel is, aki az erdélyi magyarok ügyét egykor felkaroló Christopher Dodd szenátor munkatársa volt. Szó esett arról, hogy az amerikai kongresszus és az EP emberi és kisebbségi jogi együttműködésének keretében ősszel a tervek szerint képviselőházi meghallgatást rendeznek. Az Amerikában megkülönböztetett figyelemmel kísért ukrajnai válsággal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy miként a délszláv háborúnak, ennek is egyik kiváltó tényezője a kisebbségi viszonyok rendezetlensége.
„Nagy kár, hogy az Egyesült Államok jó ideje nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, általában Kelet-Közép-Európa és a posztkommunizmus kérdéseinek” – mondta. Rámutatott, hogy Washingtonban már nem a demokrácia, hanem a stabilitás és a biztonság oldaláról közelítik meg a térséget. „Ez nagyon helyes, de a kisebbségi kérdések megoldása nélkül nemigen képzelhető el a stabilitás. Az amerikai politika a stabilitás jegyében sok kompromisszumot kötött, akkor is, amikor nem volt szükség rá” – tette hozzá.
„A Kárpát-medence és a közép-kelet-európai térség biztonságának és stabilitásának kulcskérdése a kisebbségi helyzet rendezése” – jelentette ki a Kalmár Ferenc- és az Andreas Gross-féle európa-tanácsi jelentésekre hivatkozva, amelyek megállapították, hogy az autonómia konfliktusoldó és stabilizáló tényező. A kisebbségi egyházi vagyon visszaszolgáltatásával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy annak 25 év alatt csak harmadát teljesítette a román állam. Ilyen ütemben haladva egy évszázadra lenne szükség a kérdések rendezésére, de a politikus hangsúlyozta, hogy az ügyben Victor Ponta kormányzása idején visszarendeződés történt.
Az eszmecserék témája volt a Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjének visszavonására irányuló törekvés is. „Nem rólam van szó, nem az én kitüntetésemről. Ha csak arról lenne szó, nem is volna szóra érdemes, elszenvedném” – mondta. „A magyarellenesség felerősödésével együtt pattant ki ez az ügy. A lényegében az egész magyarságnak, a volt romániai forradalomnak és a temesvári népfelkelésnek szóló, ellenforradalmi előjelű megfélemlítési kampány tulajdonképpen az autonómiáról szól” – fogalmazott Tőkés László.
Emlékeztetett, abból gerjesztettek mesterséges botrányt, hogy tavaly Tusnádfürdőn azt kérte Orbán Viktortól: Magyarország a Dél-Tirol ügyében kialakult osztrák-olasz mintára védhatalomként vegye pártfogásába romániai magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Az erősödő magyarellenesség viszonyai között ez a támadáskampány az autonómiának szól, mint ahogy az a március 25-én elfogadott törvénymódosítás is, amely megkönnyítené az állami kitüntetések elvételét, például annak alapján, hogy valaki alkotmányellenes kijelentéseket tesz. A kérdés csak az, hogy ki dönti el az, hogy valami alkotmányellenes-e. Romániában ha valaki csak emlegeti az autonómiát, azt már alkotmányellenesnek tartják, tartanak tőle és úgy viszonyulnak hozzá, mint a vörös posztóhoz, pedig ez volna a jövő útja” – mondta.
Az erdélyi politikus tájékoztatta a kongresszusi magyar caucus társelnökeinek munkatársait. Kongresszusi tárgyalásaira elkísérte őt Hámos László, az amerikai Magyar Emberi Jogok Bizottságának elnöke és Koszorús Ferenc, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke. Az utóbbi szervezet vezetőjének Tőkés átadta a neki, az Erdélyi Nemzeti Tanács által két éve odaítélt Báthory-díjat.
A megbeszéléseken Tőkés László felvetette a marosvásárhelyi egyetem magyar főtagozata akadályoztatásának és az Erdélyi Magyar Néppárt-támogatók zaklatásának ügyét is. A washingtoni nagykövetség diplomatáival arról folytatott munkamegbeszélést, hogy miként képviselheti egy magyar külképviselet a leghatékonyabban a határon túli magyarok ügyét, ezen belül is az autonómia kérdését. „Mert Amerikában nem magától értetődő a külhoni magyarságnak ez a követelése” – mondta.
A politikus találkozott Lee Edwardsszal, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnökével, akinek gratulált a testület megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. Az alapítvány most azon dolgozik, hogy a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumot hozzon létre az amerikai fővárosban. Az EP-képviselő emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egymillió dolláros támogatást biztosít ehhez, és reményét fejezte ki, hogy ehhez az ügyhöz a közeljövőben más kelet-közép-európai volt kommunista országok is csatlakoznak majd.
MTI. Székelyhon.ro

Szélsőségállandó
Az európai parlamenti választások utáni általános, a szélsőséges, euroszkeptikus pártok előretörése miatti döbbenet közepette egyes megszólalók Romániát említik pozitív példaként, mondván: ez az az ország, amely nem küldött szélsőséges képviselőket az európai törvényhozásba.
Felületesen szemlélve a helyzetet valóban úgy tűnik, hogy Romániában háttérbe szorultak a szélsőséges pártok. A valóság azonban egészen másképp fest. Igaz ugyan, hogy sem a PSD-t, sem a PNL-t, sem a PDL-t, sem a PMP-t nem tartják számon elszigetelendő, szélsőséges eszméket valló pártként, azonban ez nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne folyamodnának szélsőséges megnyilvánulásokhoz.
A szélsőségesség a román politikai életben jórészt a magyarellenességben nyilvánul meg. A mai vezető bal- és jobboldali pártok – amelyek amúgy számos PRM-s politikust szippantottak fel – nevüktől és az általuk elméletben képviselt doktrínától függetlenül bármikor képesek elővenni a magyartémát, mivel ezzel Romániában hagyományosan növelhető a rájuk leadott szavazatok száma.
A kormányzó PSD hajtóvadászatot folytat az autonómia mellett kiálló Tőkés László ellen, a Ceauşescu-érát idéző hangvételű hadjárat élén pedig épp a párt EP-képviselője, Corina Creţu áll. A PSD annak ellenére is folytatja a magyar és székely jelképek elleni hadakozást, hogy az RMDSZ is a koalíció tagja, gyakorlatilag a PSD „kisebbségbarátságát” a Nyugat előtt igazolni hivatott szépségflastrommá fokozva le a szövetséget.
Szintén a PSD „büszkélkedhet” napjaink legelvetemültebb magyarellenes politikusával, Bogdan Diaconuval, de PSD-s a szalontai polgármestert az EP-kampányban a román iskolával szembeni diszkriminációval vádoló Ecaterina Andronescu is. A PNL-ből elég Norica Nicolai EP-képviselőt megemlíteni, aki a Székelyföld kulturális folyóirat címe miatt adott ki dörgedelmes nyilatkozatot.
És ott van Traian Băsescu államfő, aki a PDL volt elnökeként, a PMP mentoraként tette kampánya egyik fő elemévé a magyarellenes propagandát. Vagyis érdemes észben tartani, és erre az EU-s partnereket is emlékeztetni: Romániában a szélsőségesség nem veszett el, csupán átalakult, és az összes fősodorbeli román pártban jelen van.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Semjén: Tőkésnek joga van elmondani álláspontját
A magyar kormánynak mindenképp meg kell védeni Tőkés Lászlót a tekintetben, hogy joga van elmondania álláspontját, amikor védhatalmi státuszt kér Magyarországtól az erdélyi magyarok részére. Azt is tisztázni kell azonban, hogy ez az ő álláspontja és nem a magyar kormányé – mondta Semjén Zsolt tárca nélküli miniszter a 180 percben.
A parlament nemzeti összetartozás bizottságának keddi meghallgatása után Semjén Zsolt a Kossuth Rádióban hangsúlyozta, Tőkés László román–magyar kettős állampolgárként sokkal többet mondhat Románia ügyében, mint ő, aki csak magyar állampolgársággal rendelkezik. Ezen kívül Tőkés László a temesvári forradalom kirobbantója, aki nélkül a mai román politikai elit vagy a kommunista pártban vagy, jobb esetben, az ellenzéki szamizdatlétben lenne.
Mivel Tőkés Lászlónak múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy Románia megszabadult a Ceaușescu-időszaktól, joga van elmondani a saját álláspontját, ráadásul a védhatalmi státusra van példa Európa történetében, az egyik Ausztria és az olaszországi Dél-Tirol esete. Abban a tekintetben mindenképpen meg kell védeni Tőkés Lászlót, hogy ezt van joga elmondani, és azt is tisztázni kell, hogy ez az ő álláspontja és nem a magyar kormányé.
Erdély esetében a Magyar kormány álláspontja, hogy a tömbmagyarság számára területi autonómia, a szórványnak pedig a kulturális autonómia jár. „Ha Európában más népeknek lehet, akkor nekünk is lehet" – fogalmazott.
A magyar parlament négy évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum 90. évfordulóján nyilvánította június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává. Semjén kedden azt mondta, ígérheti, „négy év múlva meglesz az egymillió esküt tett magyar, amivel teljessé válik a nemzet közjogi egyesítése”.
Az anyagi ráfordításokról Semjén Zsolt azt mondta, megtöbbszöröződött a külhoni magyarság támogatása, ami – az ország teherbíró képességét figyelembe véve – lépésről lépésre tovább bővíthető. Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségi autonómia: nem csak magyar ügy
Az Európa Tanács 2014. április 9-én fogadta el Strasbourgban Kalmár Ferenc magyarországi kereszténydemokrata politikus jelentését az európai kisebbségek helyzetéről és jogairól. A jelentés fontosságáról és perspektíváiról kidolgozójával és beterjesztőjével Kolozsváron beszélgettünk.
– A nemzetközi jogban jártas magyar szakemberek szerint a Kalmár-jelentés szakterületének olyan alapműve, mint irodalomoktatónak egy Jókai-regény. Így van ez?
– A hasonlat annyiban igaz lehet, hogy akik eddig nem akartak kollektív jogokat biztosítani az országuk területén élő kisebbségeknek arra hivatkozva, hogy az autonómiára nincs európai irányelv, ez 2014. április 9-től megváltozott: az Európa Tanács elfogadta az általam előterjesztett jelentést a nemzeti kisebbségek európai helyzetéről és jogairól. A dokumentum kimondja: az autonómia, a kollektív jogok a kisebbségi identitás, a nyelv és a kultúra megőrzésének fontos eszközei. Ajelentés előkészítése, kidolgozása és európai szintű elfogadása magyar sikertörténet, amiben szerepet játszott, hogy 20. századi történelme során Magyarország, illetve a magyar külpolitika igen komoly tapasztalatokat halmozhatott fel kisebbségi kérdésekben.
– Egy kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen ön megjegyezte, hogy a magyar politikusok többet is tehettek volna európai szinten a kisebbségi kérdések ügyében. Játsszunk el a gondolattal: ha ön tíz évvel ezelőtt kijut Strasbourgba, a Kalmár-jelentés jóval korábban napvilágot lát, így a Kárpát–medencében ma már lehetne akár egy-két működő magyar területi autonómia?
– Nehéz erre a kérdésére válaszolnom. Amikor 2010 után a Kereszténydemokrata Néppárt megbízottjaként kijutottam Strasbourgba, azt láttam, hogy az Európa Tanács mindennel foglalkozik, csak az őshonos nemzeti kisebbségek kérdésével nem. Illetve csak akkor foglalkoztak a témával, ha valahol krízishelyzet alakult ki. Így született például 2003-ban a Gross-jelentés. Persze, rajtunk is múlik, hogy mennyire vagyunk aktívak. A jelentésemben eredetileg egy passzus erejéig belevettem a kollektív bűnösség ügyét is. Az ET titkársága pozitívan viszonyult hozzá, de azt mondták, ez megérne egy külön jelentést, hiszen Európa-szerte vannak megbélyegzett népcsoportok: a felvidéki magyarság a Beneš-dekrétumok elszenvedője volt. Megvallom őszintén, akkor nagyon elszégyelltem magam, hiszen a Beneš-dekrétumok ügye évtizedek óta visszatérő kérdés a magyarság számára. Ahogyan a kisebbségek autonómiaküzdelmét támogató ET-jelentést sikerült elfogadtatni, biztosra veszem, hogy erre is lenne fogadókészség Strasbourgban.
– A Kárpát-medencei utódállamokban élő magyaroknak Trianon óta rossz tapasztalatai vannak a többségi nemzet politikai elitjével. A kötelező kisebbségügyi egyezményeket sem tartották be, nemhogy az ajánlásokat komolyan vegyék. Mitől más az, ha az Európa Tanács ajánlja Romániának Székelyföld autonómiáját?
– Lehet azt mondani, hogy az Európa Tanács határozatai nem kötelező érvényűek, de ne feledjük el, hogy a kilencvenes évek elején, amikor a közép-európai országok az Európa Tanácshoz csatlakoztak, aláírattak velük egy olyan nyilatkozatot, hogy be fogják tartani az addig hozott európa-tanácsi határozatokat. Az 1201-es ajánlás, valamint a kisebbségi keretegyezmény a magyar–szlovák és a magyar–román alapszerződés része lett, ettől kezdve kötelezővé vált. Attól, hogy az ET-jelentések direktben nem kötelezők, nem azt jelenti, hogy egy-egy európai ország nem építheti be saját jogrendjébe, vagy nem mutathatnak megoldási lehetőséget.
– Hisz abban, hogy a román vagy a szlovák kormány „elérzékenyül” bármilyen Európa-tanácsi ajánlástól, amit egyrészt meg sem szavazott, másrészt zsigerből utasítja el a kisebbségek kollektív jogait?
– Nézze, én több román politikussal is folytattam négyszemközti beszélgetést a jelentés elfogadása előtt. Sok mindenben egyetértettünk, abban viszont nem, hogy Románia a kollektív jogokat miért nem támogatja. A román delegáció minden módosító indítványa azt szolgálta, hogy az egyéni jogok felé tolja a határozatot. Ezt a román próbálkozást a többség nem szavazta meg, így megmaradhatott a Kalmár-jelentés autonómiára vonatkozó eredeti passzusa. Én azt látom, hogy Európának hamarosan váltania kell. Ukrajna élő példa rá: ha a nemzeti kisebbségekkel nem foglalkozunk, az katonai akcióhoz vezethet. Ukrajnában az új kormány egyik első lépéseként eltörölte a nyelvtörvényt, erre nyolcmillió orosz kezdett el tüntetni. Ma ennek következményein csodálkozik a világ. De kérdéséhez visszakanyarodva: igen, én hiszek benne, hogy előbb-utóbb mind a román, mind a szlovák politikai elit megérti a magyarság jogos követeléseit. Ehhez nyilván az is kell, hogy a mostani európai trendek letisztuljanak, és Európa döntéshozói ráébredjenek: a kisebbségi kérdésekről beszélni kell, és megoldást kell rájuk keresni.
– Addig is mit tehet az erdélyi magyarság?
– Nem ildomos tanácsokat osztogatnom, de én megpróbálnám a román közvélemény felé vinni a kollektív jogok ügyét. Főleg az ókirályságbeli románságot kellene érdemben tájékoztatni, amely úgy éli le az életét, hogy soha nem látott maga körül egyetlen magyar embert sem. A történelem folyamán a román politikai elit jól és ügyesen tudta képviselni országa érdekeit. Ha az európai trend határozottabban nyit a kisebbségek irányába, azt a román politikai elit szerintem előbb-utóbb megérti és elfogadja.
– Ön Brassóban született, élete első harminc esztendejét Erdélyben élte le, mielőtt Magyarországra telepedett volna. Fizikusként és mérnökként hogyan lesz valakiből a nemzetközi jog szakértőit is zavarba hozó kisebbségügyi jelentés elkészítője?
– Ha az ember nem nemzetközi jogász, az még nem akadálya annak, hogy valaki kikerüljön Brüsszelbe vagy Strasbourgba képviselőnek. Sőt, bizonyos szempontból még jó is, ha néha más logikával, nem pedig a jogász vagy a politológus szemével nézzük ugyanazt a dolgot. Ebben a jelentésben voltak olyan passzusok, amelyről ismert politikusok és jogászok azt mondták, ezt ne tegyem be, mert ezt biztosan nem fogadják el, és hosszan érveltek igazuk mellett. Szerencsére nem hallgattam rájuk. A jelentés szövegét kisebbségi élettapasztalatomra építettem, hiszen Erdélyben a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben tapasztalhattam meg, mit jelent magyarnak lenni. Egy ET-jelentés nem egyszemélyes munka. Onnan kezdve, hogy kisebbségekkel foglalkozó kezdeményezésemet kellő számú aláírással megtámogatva benyújtottam az Európa Tanács vezetésének és az ET bürója rábólintott annak részletes kidolgozására, valamint ET-jelentésként történő beterjesztésére, a jelentés útja folyamatos csapatmunkának számított. Tapasztalt jogászok dolgoztak rajta, az elkészített fejezeteket a végén összekombináltam, a nem kifejezetten jogi passzusokat pedig én írtam meg.
– Többször említette Istent, aki valamilyen formában mindig befolyásolta, irányította sorsát. A mai politizálásban helye maradt a keresztény értékrendnek?
Kalmár Ferenc Brassóban született 1955-ben, és szülővárosában érettségizett, majd a Bukaresti Egyetem fizika szakán szerzett lézerfizikusi oklevelet. 1985-ben telepedett át házasság révén Szegedre, majd Budapesten villamosmérnöki és mérnök-közgazdász diplomát is szerzett. 1991-től politizál. 1994 óta Szeged Rókus városrészének önkormányzati képviselője, 2003-tól a Kereszténydemokrata Néppárt országos alelnöke. 2010-ben került be a magyar Országgyűlésbe képviselőként, ahonnan pártja az Európai Tanácsba delegálta. A 2014. áprilisában elfogadott Kalmár-jelentés szakemberek szerint mérföldkőnek számít az európai kisebbségek jogvédelme terén.
– Ma azt látjuk, hogy a pártokban nagyon sok a vita és a veszekedés. Ezeknek a nézeteltéréseknek a többsége abból fakad, hogy a politikusok nem fogadják el az abszolút mércét, azaz a keresztyén értékrendet. Ha valaki nem ismeri el, hogy az ember Istentől tízparancsolat formájában örök érvényű mércét kapott, akkor megpróbál helyette valami mást kitalálni. Ezzel csak az a baj, hogy ha az ember saját mércét állít, miként várhatja mástól, hogy azt betartsa? Tudjuk, persze, hogy a politika nem a Grál-lovagok terepe, bizonyos mértékig mocsár, de ha az ember rendelkezik erkölcsi mércével, a keresztény értékrend mindig választ tud adni a jóra és a rosszra. Amikor 1991-ben eldöntöttem, hogy belépek a politikába, ezért választottam a kereszténydemokratákat, és jó döntésnek bizonyult. A keresztény értékrend természetesen más pártokban is megtalálható, de úgy is fogalmazhatnék, hogy ez inkább politikusfüggő.
– Nem tartja furcsának, hogy Kalmár Ferenc, akinek a nevét a kisebbségek iránt érdeklődők Európa-szerte emlegetik, nem került fel a Fidesz-KNDP koalíció EP-listájára?
– A lista összeállításáról nem én döntöttem. Pártunk számára egyetlen befutó helyett tartottak fenn, oda egyik párttársam kerül, aki eddig is tagja volt az Európai Parlamentnek. Nekem más lehetőséget ajánlottak, és én azt elfogadtam. Az a fontos, hogy a Kalmár-jelentéssel elkezdődött munka folytatódjon az Európai Parlamentben. Erről már egyeztettem Szájer József fideszes EP-képviselővel az elmúlt ciklus idején. Az volna a kívánatos, hogy az Európai Parlamentben törvényt fogadjanak el a kisebbségek helyzetéről és a jogorvoslat lehetőségeiről. A munkát folytatni kell!
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

Rendszerváltás
Igaz, hogy a magyarországi rendszerváltás hosszas folyamat eredménye, az is, hogy az úgynevezett harmadik köztársaságot 1989. október 23-án kiáltotta ki Szűrös Mátyás ideiglenes államfő az Országház teraszáról, de június 16. olyan dátum, amely a folyamat mérföldkövét jelenti.
Negyedszázada ezen a napon temették újra az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökét, Nagy Imrét és társait. Azért ezen a napon, mert 56 éve ezen a napon hajtották végre halálos ítéletüket. Emlékezetes a rendszerváltozás folyamatában alakult Fiatal Demokraták Szövetsége vezérének, Orbán Viktornak az újratemetésen elmondott beszéde, melyben szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonását követelte, de az előtte szólók is pengettek olyan húrokat, melyekhez nem voltak hozzászokva a szocializmusban érlelődött fülek. Mécs Imre egykori elítélt a korszakváltás határköveként jellemezte a napot, és arról beszélt, a bukott rendszert temetik. Rácz Sándor arra mutatott rá, a szabadság akadálya a szovjet csapatok jelenléte.
Azért nem volt ennyire egyszerű, ahogyan négy-öt mondatból kitűnhet, de nem a folyamat elemzése a cél. Magyarországon békésen ment végbe a rendszerváltás. Mindez annak ellenére, hogy néhány alakalommal több tízezres, sőt, százezres tömeg gyűlt össze, és zúgolódott. Gondoljunk csak a bős–nagymarosi vízlépcső építésére vagy a Nicolae Ceauşescu által meghirdetett erdélyi falurombolás elleni budapesti tüntetésre.
A magyarországi rendszerváltoztatás kapcsán óhatatlanul megelevenedik a romániai véres váltás, melyet sokféle jelzővel illettek. A lényeg, hogy messze nem váltotta be az eseményhez fűzött reményeket. Csak a magunk háza táját nézve, nem akarják közösségünket államalkotó tényezőként elismerni, egyáltalán nem akarnak nemzeti közösségként kezelni, csupán kisebbséghez tartozó egyénekként számolnak velünk, arra kívánják kötelezni gyermekeinket, hogy reggelente az Ébredj, románt fújják, levetetik a bennünket egyéniesítő jelképeket, s arról sem akarnak hallani, hogy megadják azt az autonómiát, amit közel száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron megígértek. A magyarországi rendszerváltoztatás negyedszázados évfordulóján felvetődik a kérdés: vajon mikor válik teljessé a romániai rendszerváltás, vajon meddig tart még a folyamat?
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán
VESZÉLYES VISZONYOK
Hogyan látta a román külpolitikai gondolkodás a magyar kérdést 1956 után?
Trianon-fóbia, kommunista ideológia, világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek bonyolították a kérdést.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-fóbiából fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
„Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük.” Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időszak Románia Magyarországgal való viszonyát, a román külpolitikai gondolkodást nagymértékben próbára tette és maghatározta az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. A román pártvezetés két okból is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. A desztalinizációt eddig sikeresen elkerülő deji vezetésnek számolnia kellett az események ún. ideológiai következményeivel, másrészt pedig a romániai magyarokra kifejtett esetleges hatásával, a fegyveres lázadás Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésével. A pártvezetés ebből kifolyólag kitüntetett figyelemmel kísérte a budapesti eseményeket, megpróbált megfigyelni, kielemezni minden apró kis részletet.
Magyarországról kapott információk alapján a román pártvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a magyarországi események Románia területi épségét is veszélyeztethetik. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után egy, november 2-án tartott KB ülésen megerősítette párttársaiban ezt a veszélyérzetet. Roman beszámolója azt jelezte, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden, Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően.
Az RMP-nek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jellegéről és annak a határokon túl kifejtett hatásáról leszűrt következtései hosszú ideig meghatározták Magyarország és az erdélyi magyarságról kialakított álláspontját.
A magyar forradalmárok iránt, az erdélyi magyar társadalom nagy többsége által táplált szimpátia és a forradalmi események és az azt megelőző folyamatok hatására aktiválódott erdélyi magyar értelmiségiek hozzáállása számos esetben kivívta magának a nemzetbiztonság szempontjából is veszélyes nacionalista vagy akár revizionista jelzőt.
A Securitate által 1957-ben kijelölt potenciális ellenségek listájára felkerült az ún. „magyar nacionalisták” csoport is és ugyanakkor a tömbmagyar területek is speciális megfigyelés alá kerültek. Ugyancsak 1956 után került sor a többségében magyarok által lakott területek informátorokkal való behálózása, a Securitate ottani működésnek tökéletesítésére.
1956 után a román titkosrendőrség és általában a politikai vezetés érzékenyebben reagált az ún. „magyar nacionalizmushoz” kapcsolódó kérdésekre. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyar társadalom jelentős többségét érintő osztályharc során az osztályideológiára ellenséges elemek többsége teljesen eltűnt a döntéshozó vagy végrehajtó pozíciókból, a magyar nacionalizmus kérdése állandó témája volt, nem csak a belügyi munkának, hanem a politikai életnek is. Úgy is fogalmazhatunk az erdélyi magyarság ügye állambiztonsági kérdéssé vált.
Az új magyar kormány egy teljesen antinacionalista diskurzus alapján próbált berendezkedni és, 1956 után Magyarország egyfajta defenzív külpolitizálásra szorult, az első években arra kellett koncentrálnia, hogy megszilárdítsa belső hatalmát és újjáépítse külkapcsolatait. Ennek ellenére a román pártvezetés a Magyarországról átszüremlő hatásokban látta az ún. nacionalizmus probléma egyik fő okát.
A magyar forradalom utáni kedvező kül- és belpolitikai helyzetét a román pártvezetés arra próbálta kihasználni, hogy a saját szempontjából minél előnyösebben rendezze az ún. magyar ügyet. Belpolitikai szinten az ötvenes évek végén nagyfokú megtorló-tisztogató hadjáratot indított az összes, a pártvezetésre potenciálisan „veszélyes elemek” ellen, amelyből nem maradt ki az erdélyi magyarság sem. A letartóztatásokat, pereket, tisztogatásokat újabb lépések követték. Az eddig önálló státussal rendelkező, a nacionalizmus és szeparatizmus melegágyaként értékelt magyar kulturális intézmények jelentős hányadát felszámolták vagy hasonló román intézményekbe olvasztották be. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a hivatalos, a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse úgy a román és magyar közvélemény előtt, mint a szocialista táboron belül is.
A Kádár János vezette magyar pártküldöttség 1958-as romániai és Kállai Gyula 1959-es bukaresti látogatása híven tükrözi ezt az állapotot. Az 1958 februárjában lezajlott román-magyar találkozón az 1956-os események kerültek előtérbe, a magyarországi helyzet stabilizálásával kapcsolatos beszámolók, Románia segítségnyújtása, a nemzetközi helyzet értékelése.
A tárgyalás során a román fél különösebb problémákat nem vetett fel, a látogatást inkább saját kül- és belpolitikai pozíciói stabilitásának bizonyítására használta fel. Ilyen volt, pl. a két pártvezetés közös nyilatkozata, amely lényegében megerősítette a román fél számára előnyös politikai status quo-t. Ide sorolható, pl. a magyar fél azon kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, vagy a magyar küldöttség erdélyi körútja is, amellyel a román fél a külvilág számára is bizonyíthatta, kül- és belpolitikai pozíciói a lehető legbiztosabb alapokon nyugszanak. A román pártvezetés, ráérezve a számára kedvező lehetőségekre határozott, megingathatatlannak tűnő állásponttal rendelkezett a magyar kérdést illetően.
Ez Kállai Gyula, az MSZMP PB titkára 1959-es bukaresti látogatása során ismét bebizonyosodott. A Kállaival tárgyaló román pártvezetők (Nicolae Ceauşescu, Vass Gizella, Leonte Răutu, Iosif Ardeleanu) alapos háttérmunkát igénylő felkészültséggel, helyzetismerettel lepték meg a magyar tárgyalófelet. A két ország kapcsolatát érintő összes kérdésben dominált a román nézőpont.
A budapesti román nagykövet beszámolóiból és a PB néhány ülésén elhangzottakból kiderült azonban, hogy a román pártvezetés Magyarországgal kapcsolatos aggodalmait az említett két találkozón elért diplomáciai sikerek sem szüntették meg.
Annak ellenére, hogy elismerték, a kádári vezetés számos, a román fél számára kielégítő lépést tett (kijelentette, pl., hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei Romániával szemben, Magyarország gyakorlatilag elismerte a két egyetem összevonását is) úgy vélték, a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben, sőt a pártapparátus bizonyos szegmenseiben is románellenes, nacionalista légkör uralkodik.
A román félnek a Magyarországgal szemben tanúsított politikai hozzáállását Dej egyik 1959-es megjegyzése nagyon jól tükrözi. A román pártvezér a következő utasítást adta Pogăceanu nagykövetnek: „Nem szabad politikai vitába bocsátkoznod velük semmilyen kérdésben, sem a nemzetiségi politikát illetően, sem pedig a párt- és a kormánypolitikai kérdésekben.”
A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak...” A hatvanas évek
Romániának a hatvanas évek második felében tapasztalható nagyon aktív külpolitikai szereplése és az ország belpolitikai életében bekövetkezett ideológiai fordulat nem eredményezett látványos javulást Magyarország és általában a magyarság megítélésében.
A magyar nacionalisták kérdése továbbra is külön hangsúlyt kapott a nemzeti érzésnek a hatvanas évek elejétől tapasztalható újszerű feléledésében is. A szocialista táboron belül „külön vizekre” evező Romániájában egyrészt megerősödött a hazafias érzés és ezzel párhuzamosan az attól való félelem is, hogy a különutas Románia pozícióit, lehetőségeit, sőt bizonyos esetekben akár területi integritását is veszélyeztetheti az esetleg a szovjetek által is támogatott magyar revizionizmus.
A Securitate központi és tartományi vezetőinek 1964-es megbeszéléséről készült jegyzőkönyvből kiderül, hogy a román állambiztonsági szervek komolyan számoltak az ún. „magyar nacionalizmus és irredentizmus” országhatárokon belüli tevékenységén túl, annak külföldön folytatott propaganda tevékenységéről is. A magyar nacionalizmus veszélyéről kialakult nézetet nem csak a belügyi szervek, hanem a legfelsőbb szintű pártvezetés is magáénak vallotta.
1960-ban egy a bukaresti magyar nagykövetségen adott fogadáson maga Mogyorós Sándor, az RMP PB-nek magyar származású tagja jelentette ki, hogy Magyarországon nem fordítanak kellő hangsúlyt a főleg 1956-ban jelentkező nacionalizmus és revizionizmus ellen. Mogyorós azt is kiemelte, hogy nem jó, ha a magyar hivatalnokoknak azt hangoztatják, hogy Magyarország szegény, kevés nyersanyaggal rendelkezik és, hogy Trianon miatt lettek ily szegények, mert az a reakciósok malmára hajtja a vizet.”
A magyar hivatalosságokat még nem vádolták azzal, hogy nyíltan támogatják románellenes megnyilvánulásokat, tehetetlenségüket, esetleges hallgatólagos beleegyezésüket viszont gyakran kiemelték. A román külpolitikai gondolkodás tehát továbbra is gyanakvóan szemlélte a magyarországi történéseket és a magyar külpolitika lépéseit. A magyar és román történelemszemlélet közötti markáns szemléleti eltérésből fakadó különbözőségek is gyakran eredményeztek nacionalista vádaskodást. Annak ellenére, hogy a történelem, mint a két nemzetfelfogás közötti szimbolikus csatatér inkább a nyolcvanas években jelentkezett markánsabban, a román pártvezetés kényesen vigyázott az általa elfogadott szemléletmóddal ellentmondó irányzatok, nézetek számbavételével és ellensúlyozásával. A Magyarországgal fenntartott kulturális kapcsolatok jelentős része is irredenta-nacionalista jelzőt kapott. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni megakadályozzon minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. „Bizonyos magyar körökben nagyon erősen jelentkeztek föderalista tendenciák. Ez a magyar hegemónia kiterjesztését követi. A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak, hogy ily módon nyersanyagforrásokhoz jussanak”, emeli ki a Magyarországról szóló politikai jelentés.
Az RKP KB 1971. júliusi plenáris ülésén Nicolae Ceauşescu hangzatos beszédet mondott el a politikai-ideológiai tevékenység és a párttagok marxista nevelésének feljavításáról, amely később a „júliusi tézisek” néven vonult be a köztudatba. A „júliusi tézisek” és azok hosszú távú kihatásai érzékelhető töréspontot okoztak. A Dej-korszak végén és a Ceauşescu-időszak elején tapasztalható részleges nyitást egy újabb ideológiai szigor váltotta fel, amelynek gyakorlatba ültetése és alkalmazása a későbbiekben (hangsúlyosabban a hetvenes évek végétől) egyre súlyosabban érintette az egész román társadalmat. A társadalmi, gazdasági és politikai reformokat ily módon elutasító pártvezetés merev ideológiai szigorral kezelte az összes bel- és külpolitikai reakciót.
A különutas politikát továbbra is külpolitiaki dogmaként kezelő pártvezetés szocialista táboron belüli megítélése semmit sem javult. A KGST törekvéseit továbbra sem támogatta, sőt a teljes elutasítás jegyei is megmutatkoztak. Az egyre rosszabodó belpolitikai helyzet miatt az eddig sikeresnek nevezhető Nyugattal szembeni külpolitika is fokozatosan csődöt mondott. Az ország külpolitikai elszigetelődést a Harmadik Világ országai felé történő nyitással próbálta kompenzálni.
A hetvenes évek közepétől a rendszer működésének logikájában beállt változások (a reformok elutasítása, a merev dogmatikus irányvonal térhódítása, a személyi kultusz erősödése) újabb bizalmatlansági krízist eredményeztek a pártvezetésben. A belügyi szervek a politikai fordulatokat nyíltan vagy burkoltan, esetleg potenciálisan ellenző személyek, csoportok, közösségek személyében újabb célpontokat találtak. A pártvezetés és személyesen a Ceauşescu részéről megnyilvánuló bizalmatlanság új dimenzióba helyezte a magyar kérdés kezelését is.
Az ötvenes évek közepétől a nacionalistának, revizionistának tekintett magyar célszemélyek, csoportok (egyház, különböző értelmiségiek) képezték a belügy szervek megfigyelő munkájának fő célpontjait. Az általános bizalmatlanság növekedése közepette a potenciálisan megbízhatatlan elemek közé soroltak olyan értelmiségieket is, akik eddig (főleg a hatvanas évek végén) szocializációjuk, kulturális politikai tevékenységük révén is élvezték a pártszervek bizalmát (Domokos Géza, Huszár Sándor, Sütő András).
Újra a Securitate célkeresztjébe kerültek azok a magyar értelmiségiek is, akiket hazaárulás és kémkedés hamis vádjával elítéltek aztán a hatvanas években részben rehabilitáltak (Balogh Edgár, Demeter János). Amíg a hatvanas években a magyar pártvezetés szerepét a román fél abban látta, hogy szemet huny a román fél számára elfogadhatatlan megnyilvánulások fölött, addig a hetvenes évek közepétől szándékos és irányított beavatkozással vádolta.
Domokos esetében, pl. a hetvenes évek közepén a magyar nagykövetség embereivel való bizalmas kapcsolat és az erdélyi körútjain kifejtett a „a társadalmi rend ellen kifejtett propaganda” volt.
A romániai magyarsággal szemben tanúsított diszkriminatív politika kettős mozgást váltott ki. Egyrészt világossá tette az integrációban eddig hívő romániai magyar elit számára is, hogy mindennél nagyobb szüksége van Magyarország közbenjárására. Másrszt pedig a magyar pártvezetés is belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését erőltető politikája nem eredményes. Kádár az 1972-es román-magyar találkozón továbbra is a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését, a konzulátus felállítását szorgalmazta, de már felvetette a kisebbségi kérdést is. A román fél taktikája változatlan maradt, igyekezett megnyugtató, ugyanakkor kitérő válaszokat adni. Az ideológiailag egyre merevebb pártvezetés legitimációját szolgáló új tézisek, a pártnak a nemzeti társadalmi felszabadításért vívott küzdelméről, az idegen elnyomás elleni felszabadító harcról, megjelenése Erdély és Magyarország esetében akár burkolt utalásként is értelmezhetőek.
A magyarországi vagy a nyugati magyar média érdeklődését a romániai magyarság helyzete iránt és annak kritikai megítélését szintén nacionalista és államellenes megnyilvánulásként értékelte a román államvédelmi hatóság. „Az utóbbi években néhány magyar újságíró és szökevény a horthysta propagandát teljese újjáélesztve sajtókampányba kezdett országunk ellen a magyar kisebbség állítólagos üldözése ürügyén. De mindez valójában Erdélyre vonatkozó revizionista kampánycélokat szolgál.”
A nyolcvanas évektől egyre inkább elszietelődő Ceauşescu-vezetés már nyíltan kinyivánított magyar- és Magyarország ellenes álláspontját. Az erdélyi magyarság ügyének megsegítésében aktiválódott magyar pártvezetében és értelmiségiekben nyílt ellenséget véltek felfedezni.
Az 1965 utáni időszakra vonatkozóan a magyar állam számlájára négy pontban fogalmazódtak meg vádak: a történelmi tények tudatos meghamisítása, az egyház és az írók nacionalista propagandára való felhasználása, a nyugati magyar emigráció revizionista szellemben történő megszervezése, államilag irányított propaganda megszervezése az USA-ban és Nyugaton.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk:
Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.
Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.
„A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp.
A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp.
A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp.
Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp.
Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július.
Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp.
În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Trasindex.ro

Leomlott a bözödújfalusi templomtorony
A Maros megyei, vízzel elárasztott Bözödújfaluban június 29-én, vasárnap délután 14 óra és 14 óra 30 perc között leomlott a vízből kiálló, egykori katolikus templom tornya.
Erről a sajnálatos eseményről osztott meg fotókat a Facebook közösségi oldalon a Bözödújfalu nevet viselő csoportban Máté Zsuzsa hétfőn, a déli órákban. A képes beszámoló tanúsága szerint vasárnap délután az addig ferdén álló templomtorony porfelhő kíséretében omlott össze. A fotók alatt többen is sajnálatukat fejezték ki a ledőlt torony kapcsán.
Mint ismeretes, a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években Nicolae Ceauşescu államfő utasítására víztározót és gátat kezdtek építeni, amely következtében a falu 1994-re teljesen víz alá került. Székelyhon.ro

Egyeseket fáraszt Gáspárik Attila tempója
Mindenféle szempontból sikeresnek tartja a 2013/14-es évadot Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. A magyar és román tagozat összesen húsz bemutatóval rukkolt elő, ami az utóbbi évtizedek csúcsát jelenti.
A színházlátogatók száma is szinte egynegyedével nőtt, megközelítve az ötvenezret. A Tompa Miklós Társulat előadásait 34 ezren tekintették meg, a Liviu Rebreanu Társulat produkcióira pedig több mint 15 ezren voltak kíváncsiak.
„Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a két társulat sokkal többre képes, mint addig, habár a kulturális minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem, a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerül-e megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen tud-e lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta Gáspárik Attila.
A magyar társulat 34 ezres nézőszámát annál is értékesebbnek tartja, mivel „a kolozsvári színházban, amely egyébként nagyon jó színház, a 23 ezernek is örülnek, pedig a várost nagyjából ugyanannyi magyar lakja, mint Marosvásárhelyt”.
Az igazgató szerint örvendetes, hogy sikerült megszólítani olyan rétegeket, amelyek eddig egyáltalán vagy alig jártak színházba. A Krónikának nyilatkozó Gáspárik kiemelte, hogy a Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza.
Legutóbb a Pécsi Országos Színházi Találkozóról (POSZT) hozták el az év egyik legrangosabb elismerését; az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz kapta a szakmai zsűri különdíját. „Évekkel ezelőtt még csak álmodni sem mert volna a vásárhelyi színház, hogy meghívják a pécsi fesztiválra” – jegyezte meg az igazgató. Kérdésünkre, hogy mit tart fontosabbnak: a fesztiváldíjakat vagy a közönségsikert, az intézményvezető hangsúlyozni kívánta, hogy az erdélyi magyarság Nemzeti Színházaként elsősorban a publikumot igyekeznek kiszolgálni.
Gáspárik ugyanakkor elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek, megítélése szerint kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson. Ezért sem vállal a marosvásárhelyi színház túl gyakran vendégszereplést.
Aki menni akar, menjen!
Az évad 316 előadása – amelyből a magyar tagozat 183-at játszott, a premierek számában is jócskán meghaladva a román tagozatot – nem szolgált minden színész és műszaki dolgozó örömére. Egyesek úgy vélekednek, a mennyiség a minőség rovására megy, másokat pedig fáraszt az új vezetőség diktálta tempó. Az utóbbi két évben a személyzet egy része távozott, az idén pedig alig néhány hónap leforgása alatt három színművész (László Zsuzsa, Meszesi Oszkár és Kovács Botond) adta be a felmondását.
László Zsuzsa tovább játssza meglévő szerepeit, a színház vezetősége pedig nyitott a vele való együttműködésre. Távozásukat kommentálva, Gáspárik annyit mondott, hogy „ha egy hajó felveszi a sebességet, bizonyos alkatrészei lötyögni kezdenek”. Az igazgató értetlenül állt az olyan kifogások előtt, miszerint egyesek túlterheltnek érzik magukat, és arra kérik a társulatvezetőt és a rendezőket, hogy egy ideig „pihentessék őket”.
„Hogy egy színésznek szinte naponta kell játszania? Na és, az a szakmája. Az esztergályosnak is fel kellene háborodnia amiatt, hogy naponta be kell mennie a munkahelyére?” – replikázott az intézményvezető. Gáspárik hozzátette, hogy a 90-es években éppen az e fajta gondolkodásmód miatt távozott a vásárhelyi színháztól, visszatérése alkalmával pedig eldöntötte, hogy ezen változtatni fog.
„Ha valaki el akar menni, hát menjen! Ez egy szabad ország. Nincs olyan hét, hogy ne jelentkezzék valaki más helyette. És különben is, az erdélyi magyar színjátszásnak is jót tenne egy kis mozgás. Senki mögött nem zárjuk be az ajtót. Amúgy a három év alatt történt három távozás össze sem hasonlítható az elmúlt évtizedekben történt többtucatnyival” – vélekedett a marosvásárhelyi vezérigazgató.
A színész ne énekelje rongyosra a torkát
Gáspárik szerint jó lenne, ha a színészeket a tapson kívül egyébbel is lehetne ösztönözni. „Nem küldhetem el őket a Balatonra nyaralni, de még Szovátára sem; nem adhatok nekik sem prémiumot, sem tizenharmadik fizetést. Viszont azzal sem értek egyet, hogy hétről hétre, a falunapokon ronggyá énekeljék a torkukat, hiszen nem arra való a nyári vakáció” – szögezte le a direktor.
Szerinte egy komolyabb társulatnál fel sem merül, hogy a színész a rádióban híreket olvasson be, vagy a falunapokon konferálást vállaljon, vagy szerepeljen. A társulat fiatalabb tagjai közül néhányan lapunknak elmondták, hogy számukra létkérdés egy-egy falunapon fellépni és ezer lejen aluli fizetésüket kiegészíteni. „A színházban a legkisebb fizetés kezdőknél 1050 lej. Erre sokaknál rátevődik a lakáspótlék, ami körülbelül 700 lej. Aki azt mondja, hogy ezernél kevesebbet keres, az valótlanságot állít. A csíkszeredai önkormányzati színházban a kezdő fizetés 700 lej összesen” – fejtette ki az igazgató.
Kérdésünkre, hogy miért tiltotta meg alkalmazottainak a nemrég alakult Spectrum Színházban való fellépést, Gáspárik Attila pontosítani kívánt: mint mondotta, nem ő, de még csak nem is a színház tiltotta meg. „A törvény szerint a vendégszereplést az alkalmazottaknak kérvény formájában az idény elején kell jelezniük. Eddig még senki nem jelezte, hogy abban a társulatban is szeretne játszani” – tette hozzá az igazgató. Gáspárik szerint a Tompa Miklós Társulat tagjainak a Spectrumban játszani olyan volna, mint egy futballistának – aki az ASA-nál kergeti a bőrt – időnként a Cukorgyárnál is játékot vállalni.
„Sokaknak ajánlottam a szabadúszást. Úgy azt teszel, amit akarsz. Ha tudod, hogy jó vagy, mondj fel, mert amúgy is szükség lesz rád, a rendezők megkeresnek. Tatai Sándor játszik a színháznál is és a Spectrumnál is. Szabadúszó, és ezzel jól sáfárkodik. Nagy István szerepel itt is, a Gruppen Heccnél is és ősztől a Spectrumnál. Nem alkalmazott, ezért maga dönt a sorsáról. Ha van egy szerződésed, az nemcsak jogokkal, kötelezettségekkel is jár” – fejtette ki véleményét Gáspárik.
Kérdésünkre, hogy egyes, régebben sokat játszó, ma már nyugdíjas színészt miért mellőz az új vezetőség, Gáspárik Farkas Ibolya, Makra Lajos, Biluska Annamária és Balázs Éva példáját hozta fel, akik a legutóbbi idényben is vagy kaptak egy-egy új szerepet, vagy a régebbieket játsszák. A hiányzókról, Mózes Erzsébetről és Kárp Györgyről elmondta, hogy az előbbi elzárkózott az együttműködés lehetőségétől, utóbbit pedig egyetlen rendező sem kereste meg.
„Ha lesz egy szereplőválogatás, Kárp is jelentkezhet, mint bárki más, a régi szerepét most is játssza. A nyugdíjas rendezők, mint Kovács Levente és Kincses Elemér is rendeztek az elmúlt években, előadásaikat most is játsszuk. A kerek évfordulós kollegákról folyamatosan megemlékezünk” – fűzte hozzá.
Mulţi ani trăiască! a Figaróban
Az eredményesnek tartott évad dacára a kedélyeket nem csupán a gyenge javadalmazási rendszer, illetve a túl sokat játszani vagy szinte egyáltalán nem játszani típusú helyzetek borzolják. Bizonyos körökben meghökkentést váltott ki a vezérigazgató 49. születésnapjának nyilvános megünneplése.
Keresztes Attila társulatvezető javaslatára a Figaro című előadást váratlanul félbeszakították, és a színpadon maradt Gáspárik Attilát – a színházi életben teljesen rendhagyó módon – az Éljen sokáig! és a Mulţi ani trăiască! dalokkal köszöntötték. A Székelyhon.ro portálon egy néző, Kiss Pál meg is jegyezte, hogy mindezt a kommunista diktátorokra és főként Ceauşescura emlékeztető „spontán” jelenetnek tartja.
A fórumozó szerint a baráti gesztusnak álcázott talpnyalás túllépte a gusztustalanság határát. „Nem azért váltottam bérletet a színházba, hogy az 1989 előtti korszakot idézzék fel bennem!” – írta a néző. Az érintettek közül valaki tisztázni kívánta a színpadon felsorakozó művészek számára is furcsa helyzetet, megjegyezve, hogy őket kötelezték az igazgató felköszöntésére. A névtelen hozzászólásra reagálva a magyar tagozat színésze, Henn János cáfolta, hogy valaki is kötelezte volna őt valamire.
„Nem az én ötletem volt, hogy megünnepeltessem magam, ezzel Keresztes Attila társulatvezető akart meglepetést szerezni. Névtelenségbe burkolózó kommentelők megpróbálták ezt falsul beállítani, de velük nem vitázok” – magyarázta lapunknak Gáspárik Attila. Megkeresésünkre a társulat egyik tagja, Csíki Hajnal kedden a névtelenül kommentelő kollégájának adott igazat.
„Tényleg köteleztek bennünket az igazgató nyilvános felköszöntésére, legtöbbünk nem jókedvéből tette. Kár, hogy a kollégák, akiket felháborított Keresztes utasítása, nyilvánosan nem adtak hangot nemtetszésüknek, pedig az öltözőben, a folyosón és a büfében napokig ez volt a téma. Őket is megértem, mindenki félti az állását” – nyilatkozta a színésznő.
Csíkit az is bántja, hogy egyetlen színészként a napokban az igazgató és a társulatvezető magához hívatta, és azt próbálták vele megértetni, hogy senki nem kötelezte a két társulat tagjait Gáspárik nyilvános ünneplésére. A délután folyamán Csíki Hajnal a rendelkezésünkre bocsátott egy hangfelvételt, melyben Keresztes Attila úgy fogalmaz a születésnapi köszöntésről, hogy „nem volt kötelező, de opcionális sem”.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Nem tud a terroristákról
Gorbacsov és Ceaușescu majdnem összeverekedett
Elhunyt Eduard Sevarnadze, a Szovjetunió volt külügyminisztere, Grúzia egykori elnöke. Ennek kapcsán felidézzük az 1989-es év romániai vonatkozású eseményeit, amelyeknek Sevarnadze aktív részese volt.
A Szovjetunió egykori külügyminiszterével, aki 1995 és 2003 között Grúzia elnöki tisztét is betöltötte, még 2009-ben készített interjút az Adevărul két újságírója, Ion M. Ioniţă és Ovidiu Nahoi. Az akkori cikket most előbányászták a mindig érdekes olvasnivalóval szolgáló főtér.ro újságírói, és lefordították, ebből szemlézünk. A szovjet diplomácia volt főnöke felidézte Moszkva feszült kapcsolatait a kommunista Romániával, valamint a Szovjetunió összeomlását is:
– Az 1989. december 3-ai, Máltán szervezett amerikai–szovjet csúcstalálkozón (...) én és Gorbacsov vettünk részt, az amerikai oldalon pedig idősebb Bush és Baker. Akkor nem beszéltünk a különböző országokról külön-külön, de megállapodtunk egy nagyon fontos kérdésről: többé nem vagyunk ellenfelek. (...)
– A berlini fal leomlásakor gondolt arra, hogy ez a kommunizmus vége?
– Nem, akkoriban nem gondoltam arra, hogy az egész ennyire gyorsan lezajlik. Főleg úgy, hogy a reformokkal szemben Kelet-Németország, Honecker részéről volt a legnagyobb ellenállás. És persze, Ceauşescu részéről. Emlékszem, hogy Gorbacsov Bukarestbe látogatott, ahol nagyon összeveszett Ceauşescuval (a látogatásra 1987 júniusában került sor). Gorbacsov a külföldi látogatásaira általában engem is elvitt, ezúttal nem. De elolvastam a Ceauşescu–Gorbacsov találkozó rövid összefoglalóit, ezeket a Politikai Büró minden tagja megkapta.
– Nagyon összevesztek?
– Este 9-kor kezdődött a négyszemközti találkozó, és reggelig folyamatosan veszekedtek. Gorbacsov a reformot és a demokratizálást szorgalmazta, Ceauşescu pedig elutasította ezt. Úgy tűnt, reggelre annyira eldurvult a vita, hogy akár össze is verekedhettek volna.
– Akkor felmerült önökben, hogy valaki mást kellene támogatniuk a Román Kommunista Pártból?
– Nem, nem gondolkodtunk ellenjelöltön. Természetesen gondoltunk arra, hogy Ceauşescu végül meg fog bukni, ismertük a helyzetet, tudtuk, hogy a lakosság elégedetlen, mert egyetlen család diktatúrája volt. De nem volt senkink, akit a helyébe tettünk volna. Tudják, az egész nagyon gyorsan lezajlott.
– Tudott az 1989. decemberi terroristákról?
– Semmit sem tudtam erről. De még ha tudtam volna is, ez nem akadályozott volna meg abban, hogy 1990 januárjában Bukarestbe látogassak. Én jóval korábban feltételeztem, hogy a Szovjetunió előbb vagy utóbb szét fog esni. Rendben, ezt nem lehetett hangosan kimondani, de tudtam, hogy meg fog történni. De arra gondoltam, hogy ez még eltart tíz vagy tizenkét évig...
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szakad az RMDSZ–PSD-érdekházasság?
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hírsaláta
MARKÓ MARADNA IS MEG NEM IS. Markó Béla is elítélte Titus Corlăţean külügyminiszter kijelentését, miszerint Romániának a luxemburgi kisebbségi perbe való belépése nemzeti érdek. Markó Béla szerint a Romániában őshonos kisebbségek védelme nemzeti érdek.
Az elöljáró a Nemzeti kérdés az Európai Unióban című előadásában Marosfőn kijelentette: az Európai Unió nem tett eleget az elvárásoknak a kisebbségi jogok terén, s arra is kitért, hogy a XX. században történtek után nem beszélhetünk nemzetállamokról, mivel a legtöbb államban kisebbségek élnek. Markó amúgy nem híve a kormányból való kilépésnek, de nem is ragaszkodik a koalíció fenntartásához, ha Bukarest nem lép ki az RMDSZ és a FUEN által kezdeményezett perből. (Maszol.ro) MENESZTENÉK A SZABAD SZÁJÚ ELNÖK ASSZONYT. A liberális párt és több civil szervezet Laura Georgescu, az audiovizuális tanács elnökének leváltását követeli. A biztosítékot nemcsak az ütötte ki, hogy a hölgy rondábban beszél, mint egy kocsis, terrorizálja társait, de az is, hogy számára kedves televíziókat anyagi eszközökkel kíván támogatni. A liberálisok szerint, ha a hölgy visszautasítja lemondását, a kormánynak módjában áll új kritériumokat kiírni e funkció elnyerésére. (Realitatea) NEM SÜRGŐS. Amilyen nagy lendülettel fogtak neki a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Liberális Párt egyesítésének, a folyamat olyannyira megtorpant. A demokraták is rájöttek – derült ki Emil Boc friss nyilatkozatából –, ha összeolvadnának a nemzeti liberálisokkal, elveszítenék identitásukat. Ezért Boc szerint az egyesüléssel, fúzióval 2015-ig várni kell, most meg kell lelniük az együttmunkálkodás oly formáját, mely a jobboldali jelölt esélyeit növeli. (Cotidianul) MÉG MINDIG KELENDŐEK CEAUŞESCU CUCCAI. Egy bukaresti árverésen 55 ezer euróért kelt el Nicolae Ceauşescu egykori kommunista diktátor juharfából készült irodabútora – közölte az Artmark aukciós ház adatai alapján a Mediafax hírügynökség. Az aukciót a szervező szerint a diktátor irodabútora tette az idény legnagyobb érdeklődéssel várt árverésévé. A bútor végül a kikiáltási ár öt és félszereséért talált gazdára. Az Artmark szerint Romániában továbbra is nagy érdeklődés mutatkozik a kommunista diktatúra és a Ceauşescu család relikviái iránt. A diktátor által használt Cross márkájú golyóstollkészletért 2000 eurót, egy olyan iratért, amely Nicolae Ceauşescut az ország első vadászává nyilvánítja, 125 eurót fizetett a vásárló. A diktátorpár ingóságainak zömét 1999 és 2001 között értékesítette árveréseken a román állam.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghalt Emil Bobu
Július 12-én, szombaton Bukarestben, az Egyetemi Kórház intenzív osztályán 87 éves korában agyvérzésben elhunyt Emil Bobu, volt magas rangú kommunista tisztségviselő, a Ceauşescu házaspár egyik leghűségesebb embere. 1989 decemberében helikopteren együtt menekült el bálványaival, majd a temesvári vérengzésben játszott szerepéért népirtás vádjával előbb életfogytiglani börtönbüntetésre, utóbb 10 évre ítélték, de, betegségére való tekintettel, azt se töltötte le egészen.
Nyugati Jelen (Arad)

Titkok, tények, legendák – Különös koporsók a nagyváradi Szent László templom alatt
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen megemlékeztek a nagyváradi Szent László templom híres történetéről, amikor ötven esztendeje, 1964-ben a kommunista diktatúra vezérei le akarták rombolni a táltoskirály templomát, azonban a váradi hívek élőláncot formáltak az épület köré, s meghátrálásra kényszerítették az ateista vörös terror pribékjeit. Ezen a rendezvényen egy emlékkönyvet is bemutattak, hiszen a templom megvédése valóban egy olyan csodálatos hitbéli tanúbizonyság, amit nem lehet elégszer a szívünkbe vésni. Mikor kijöttem a templomból, megszólított egy idős pár, egy úriember és a neje.
Arra figyelmeztettek, hogy nagyon szép dolog ez a hangzatos emlékezés arról, mennyire fontos nekünk a Szent László templom, mint a váradi keresztény magyarság szent jelképe, azonban lappanganak itt nem éppen keresztényi dolgok is a mélyben. Azt állították, hogy a templom pincéjében megbolygatott, feldúlt koporsók vannak, egy megszentségtelenített, régi temetkezési hely, melyet évtizedek óta senki, egyetlen plébánosa a templomnak sem tétetett rendbe. Arra kértek, nyomozzam ki, és írjam meg, hogy míg a világ szeme előtt annyian bálványozzák ezt a templomot, addig itt a föld mélye furcsa, kegyeletsértő titkokat rejt.
Bevallom, akármilyen furcsa is volt ez az „olvasói panasz”, nem hagyott nyugodni a dolog. Ezért pár nap múlva kéréssel fordultam a nagyváradi római katolikus megyéspüspökhöz, adjon engedélyt arra, hogy lemenjek és szétnézzek a Szent László templom altemplomában, és lássam a saját szememmel, van-e bármilyen alapja azoknak az állításoknak, melyekre a két idős váradi magyar hívta fel a figyelmemet. Így Böcskei László püspök támogatásával sikerült megszerveznünk, hogy a templom nemrég kinevezett plébánosával, Pék Sándor atyával lemenjünk az altemplom járataiba, és szétnézzünk ott.
A templom megépüléséről dióhéjban vázolnék fel pár fontosabb tényt, hogy könnyebben átlássuk ezt a helyzetet. Több közvetett forrás alapján 1717. és 1734. közé tehető a templom építésének ideje. A templom alatti pincéről, illetve az altemplomról nem maradt fenn egyetlen hitelesnek tekinthető dokumentáció sem. A nagyváradi önkormányzat az elmúlt években, ha keveset is, de segített a templom rendbetételében. A városházi illetékesektől annyit tudtunk meg, hogy az iktatott tanácsi jegyzőkönyvek szerint 2002-ben 50 millió régi lejt, 2003-ban 20 milliót, 2004-ben 100 milliót és 2005-ben ismét 100 millió régi lejt utaltak ki a Szent László templom rendbetételére, plusz egy összeget a templom külső megvilágítására.
Horrorra akadva: lebontott falak, szétdobált csontvázak
Az altemplom egyik lejáratánál a kommunista évtizedek alatt jegyárus bódé működött, most itt található az a fémajtó, melyen túl a templom alagsora van. A sekrestye falához támasztva feltűnt egy régi, nagyobb méretű márványtábla is, úgy látszott, hogy ezt valahonnan lefeszítették, de aztán nem rakták vissza. Az alagsor főlejárata az utcáról nyílik. Ide ereszkedtünk le Pék Sándor atyával, kísérőjével és az egyik hívővel, aki évek óta sokat segített a templom körül, így olyan részleteket is ismer, amit sem én, sem a plébános úr nincs honnan tudjunk.
Bevallom, első látásra ledöbbentett a horrorfilmbe illő látvány, ami a lépcsősor alján fogadott bennünket, ugyanis azt hittem, mégiscsak egy nagyjából rendbetett pincébe jutunk, ha már ekkora volt az elmúlt időkben a templom kultuszáról szóló sok (kampány)rendezvény itt. De ez nem így van. A lépcső előtti rész kibontott, majd jól-rosszul befalazott járatokba vezet. Kicsit bennebb egymásra dobált, a falból kibontott, majd vissza nem rakott régi téglák hevernek. A hosszú vezetékkel levitt reflektor fényénél a téglák között korhadt koporsódarabok, fogantyúk is feltűnnek. Jobbkéz felől egy sír látszik, hogy mi vagy ki található benne, nem tudni. Nem vagyok régész, de úgy láttam, a kádszerű koporsótartó elejét legfeljebb pár éves maltervakolat fedi, s azt sem hinném, hogy a betonba karcolt, a halott adatait feltüntető felirat az ezernyolcszázas évek elejéről származna, azaz abból az időből, amikor a vésővel odakarcolt sorok szerint az itt nyugvó özvegy Czifra Sárát eltemették.
Kissé sajátságosan oldották meg itt mind a kegyeleti, mind az altemplom rendbetételének kérdését, ugyanis az egész összkép, ahogy a reflektor fénye végigpásztázott a pincében, inkább egy sírrablók feldúlta kriptára, mintsem egy rendbetett altemplomi temetkezőhelyre emlékeztetett. Egyelőre arra sem találtunk magyarázatot, miért és mikor bontották ki azokat a kriptafolyosókat, melyek az altemplomban vannak, s ha kibontották, miért falazták jól láthatóan hevenyészve vissza? Egyáltalán miért nem takarították ki, tették rendbe?
Ez a dolog azért is horrorisztikus és kegyeletsértő, mivel a jól-rosszul befalazott járatokba a koporsókból ki vannak rámolva és szerteszórva a csontvázak. Vajon mit keresett az, aki kutatott ezen a megszentelt helyen?- vetődik fel a kérdés. Az egyik balkézre eső üreget is visszafalazták, azonban fenn nyitva maradt egy akkora rés, hogy fiatal kísérőnk be tud mászni oda. Az atyával kintről próbáljuk követni a lámpával, a fényképezőgépet is beadom, készítsen pár fotót az ugyancsak feldúlt sírkamrában. Itt is szétdobált csontvázak vannak, kissé odébb egy magányos koponya hever. Több, akár több tucatnyi koporsó lehet itt egymásra rakva, s a legfelső, amire a sötétben a fiatalember véletlenül rááll, beszakad. Szerencsére nagyobb baj nem történik, de már világosan látjuk, a koporsókat valakik valamikor megbolygatták. A felső koporsókból kiszedett csontokat pedig ahogy esik, úgy puffan alapon dobálták vissza a törmelék, korhadt deszkadarabok közé.
A horrorfilm díszletnek is bátran beillő helyen nekem keresztény emberként mégis az jut az eszembe, hogy vajon hogyan lehet, hogy azok, akik évtizedek óta rendben kellene hogy tartsák ezt a váradiak számára szent templomot, hagyták ezt itt idáig fajulni? Egyáltalán kik bolygatták meg ezt a temetkezési helyet és miért? S ha megbolygatták, miért ilyen kegyeletsértőn szórták vissza a néhaiak földi maradványait, s falazták vissza az egészet? Azt sem tudni, tulajdonképpen hány holttest található a templom alatt. Találtunk olyan régi üreget is, mely első ránézésre kivezet a templom alól, de ezt is csak akkor lehetne biztosan tudni, ha megbontják a falakat, ha nem is a régieket, de legalább azokat, melyeket pár éve, (évtizede?) hevenyésztek oda valakik. Egy szónak is száz a vége, első altemplomi terepszemlénk következtetéseként nekem elsőre az jutott eszembe, elég falsnak, kegyeletsértőnek hat így az, hogy pár hete még, az EP kampány ideje alatt, tulipános párttámogatással kiadott könyvbemutatón rebegtek itt megható szövegeket arról, mennyire fontos mindenkinek a Szent László templom, miközben az egész történet megbolygatott, urambocsá kifosztott sírok felett zajlott.
Régi legendák, új kérdések
A Szent László templomról, talán névadó nagykirályunk legendás mivolta miatt, mai napig több (nem egy esetben már modernkori) legenda is kering a váradiak között. Egyházi berkekben például akadnak öreg papok, akik hallottak, tanultak vagy olvastak egy bizonyos „Körös-parti apátságról”. Ezt már több egyházi személy kereste az elmúlt évszázadok alatt, de senki nem bukkant a nyomára, s csak feltételezik, hogy az egykori titokzatos apátság romjaira épülhetett a Szent László templom, ugyanis szokás volt olyan helyre istenházát húzni, ahol már azelőtt is megszentelt hely, építmény állt. És természetesen a titokzatos alagutakról szóló városi legendák sem hiányozhatnak egy ilyen misztikus templommal kapcsolatban.
Egy újabb, mai napig fennmaradt régi történet szerint a templom alagsorából alagút vezetett a Kossuth utca elején levő egykori, majd a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben lebontott hatalmas műemléképületek jégvermeihez, ahol a legenda szerint a deportált váradi zsidók értékeit, műkincseit rejtette el az akkori zsidó hitközség vezetősége. Persze ezek első hallásra amolyan kalandfilmbe illő teóriák, azonban az tény, hogy a Szent László téren levő titokzatos és körülbelül 120-150 éves alagutak létezéséről a mai hatóságok is tudnak, ugyanis a Körösök Vízügyi Igazgatósága mai napig azért nem tudta felújítani ezen a környéken a csatornahálózatot, mert a munkálatok mindig elakadtak a téglákból kirakott vízelvezető alagutak miatt.
Olyan régi és bonyolult alagútrendszert találtak ugyanis itt a vízügyi szakemberek, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Két évvel ezelőtt, mikor a vízügyi igazgatóság felújítási tervei miatt megbontották a Kossuth utca azon részét, ahol egykor a hatalmas bérházak álltak, megdöbbenve tapasztalták, hogy a part mellett a vártnál sokkal mélyebben vannak a keresett téglaalagutak, s azok, akik Ceauşescu ideje alatt lebontották itt a házakat, érthetetlen módon a váradi szeméttelepről teherautókon ideszállított hulladékkal, magyarán óriási mennyiségű háztartási szeméttel tömték meg a kiásott, hatalmas üregeket, így az egykori jégvermek helyét is. Hogy miért, arra azóta sincs elfogadható magyarázat.
A püspökség kézbe veszi az ügyet
Ami a Szent László templom altemplomában tapasztalt siralmas és kegyeletsértő állapotokat illeti, úgy tűnik, szerencsére van esélye, hogy ez a történet jó fordulatot vegyen. Böcskei László megyéspüspök az eset kapcsán kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy mindenféleképpen rendbe tétetik a siralmas állapotban levő alagsori részt. A főpásztor egy szakbizottságot kíván összehívni, melyben teológusok, régészek és építészek vizsgálják majd meg, valójában mi is a helyzet az altemplom falai között, alatt. A püspök elmondta, jelenleg két megoldás közül kell választani: vagy nekifognak egy nagyszabású régészeti feltárásnak, hogy végre-valahára kiderüljön mi is rejlik a Szent László templom alatt, vagy feltárás nélkül rendbe tétetik a feldúlt sírkamrákat, megbontott kriptafolyosókat, és hagyják nyugodni azokat a néhai váradi polgárokat békében, akiket régen a templom alatt helyeztek örök nyugalomra.
Mint régészektől megtudtam, amennyiben a püspökség a templom alatti temetkezési hely teljes feltárása mellett dönt, akár az is előfordulhat, hogy védett régészeti területnek nyilvánítják a templom közvetlen környékét, s így még az is megeshet, hogy míg a feltárás tart, a Szent László téren tervbe vett átrendezési munkálatokat sem kezdheti el a város.
A nagyváradi római katolikus püspökség pár nap múlva nyitja meg a Nagyváradi Római Katolikus Turisztikai Központot, mely azért jön létre, hogy az ide látogató turistákkal hitelesen ismertessék meg Szent László városának magyar, katolikus múltját, történelmét, templomait, így a jelenleg siralmas állapotban található altemplom rendbetétele is szerepet kaphat ebben a tervben. Tény, hogy ezt kuriózumként meg lehetne mutatni a Váradra érkezőknek. A püspök hangsúlyozta, sajnálatosnak találja, hogy ilyen bizarr történetek kerülnek napvilágra egy híres templommal kapcsolatban. Most elsősorban a helyzet megoldására törekszik, hiszen a városban az elmúlt évek alatt örvendetes módon kelt életre Szent László királyunk kultusza, illő tehát, hogy a nevével fémjelzett templomban is rend legyen.
A püspökség és a Szent László plébánia pedig közösen elhatározta, hogy az altemplom megbolygatott sírjaiban fekvő néhai váradi magyarok nyugodalmáért misét mondanak. Ennek a kegyeleti szertartásnak lehet nem lesz akkora sajtóvisszhangja, mint egy politikai hátterű kampányrendezvénynek, de váradiságunk, kereszténységünk és nem utolsósorban Szent László királyunk iránt érzett tiszteletünk erre kötelez bennünket. Hiszen, ne feledjük, Nagyvárad az a magyarok alapította város, ahol egy szent csodatételének tanúi lehettek a városlakók a legsötétebb ateizmus éveiben. E riport záróakkordjaként, pedig nem kell harsány konklúziókimondás, elég, ha idézzük Szent László himnuszának pár, mai napig élő, szentséget, oltalmat hordozó sorát: „Menedéke magyaroknak,/ Örök-társa angyaloknak,/ Égi kegynek eszköze:/Üdvözlégy, ó, kiváltságos,/ híres-neves, igazságos,/ jó ítélet hírnöke.”
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A múltat végképp eltörölni!
Ami az elmúlt ötven esztendőben Marosvásárhelyen történt, az nem más, mint egy székely–magyar város durva elrománosításának vérlázító históriája.
Marosvásárhely egy időre kénytelen-kelletlen az erdélyi magyarság szellemi fővárosává tétetett – kicsit művien, állami beavatkozásra! –, mert amit elvettek, eloroztak a kolozsvári magyarságtól, azt az egykori székely főváros kapta meg. A rövid ideig működő Magyar Autonóm Tartomány székhelye. Így lett itt Székely Színház, Székely Népi Együttes, magyar nyelvű orvostudományi egyetem, magyar színészképző főiskola, tanárképző pedagógiai intézet. Szemre-színre magyar város volt, de a mélyben már kikezdték ezt a jelleget, s alighogy Maros Magyar Autonóm Tartománnyá gnómosították a korábbi „rezervátumot”, elkezdődött az intézmények, iskolák összeházasítása, hirtelen mindenütt megjelentek a román tagozatok, amelyek lassan, de biztosan nyelték le a korábbi magyar intézményeket. Ez volt Iosif Banc és Nicolae Vereș elvtársak „dicsőséges” marosvásárhelyi uralkodásának kora.
Bernády György városa akkor még nehezen adta be a derekát, s a nagyromán „szellemeskedés” úgy elolvadt 1940-ben, mintha soha nem lett volna. Aztán a Ceaușescu-éra és az 1989 utáni eredeti román demokrácia tettek róla, hogy ez ne így legyen. 1989 után – a fekete március ellenére – még sikerült egyszer-kétszer magyar polgármestert választani, de aztán egy maroknyi magyar nemzetáruló segédletével elkezdődhetett a Florea-korszak, s a román nacionalizmus és kiszorítósdi úgy felvirágzott újra, hogy a jöttmentek kezdték „bevándorlóknak” nevezni az őshonosokat, s ott rúgnak beléjük, ahol csak tehetik. Még a város magyar múltjába is.
Most váltig tagadják például, hogy a római katolikus egyháznak lett volna itt főgimnáziuma, annak ingatlanja, s a tolvajok tolvajt kiáltanak. Önjelölt „történészek” hadováznak, hogy a Katolikus Státus nem a római katolikus egyház. Nyilván, ortodox, és a román állam működtette, s épített magyar iskolákat, árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat, hogy „nagylelkűen” a magyaroknak ajándékozza! A per most az egykori katolikus főgimnázium épületéért folyik, melyben az Unirea tanintézet kakukkoskodik, s kéretlen prókátorok vájgatnak fennhangon: „a magyarok ki akarnak kergetni az eddig sikerrel bitorolt tulajdonból”. Pedig még ez sem igaz…
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felmérés: Ceaușescu Románia legjobb elnöke volt
Az ország eddigi legjobb elnökének tekintik a romániaiak Nicolae Ceaușescu kivégzett diktátort – derül ki az INSCOP felméréséből, amelyet az Agerpres idézett csütörtökön.
A közvélemény-kutatás adatai szerint a megkérdezettek 24,7 százaléka értékeli úgy, hogy a volt kommunista pártfőtitkár és köztársasági elnök Románia eddigi legjobb államfője volt. A második helyen Ion Iliescu (19,1 százalék), a harmadikon Traian Băsescu (14,2), az utolsó helyen pedig Emil Constantinescu (9,7) áll.
A válaszadók 23,9 százaléka szerint a felsoroltak egyike sem méltó az államfői tisztségre. A felmérés 1055 felnőtt személy megkérdezésével készült, a hibaküszöb 3 százalékos.
maszol.ro

Karban kell tartanunk, amit őseink építettek
„Akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket” – beszélgetés Szabó Bálint György műemlékvédelmi szakemberrel.
– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?
– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.
– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?
– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.
– Hosszú időn át a vasbeton szerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?
– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terţea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártírtípus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!
– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?
– A 80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A 70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszítettbeton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja.
Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet úgy, ahogy például a feszítettbeton szerkezet vagy az acélszerkezet elmélete. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves, és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.
– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?
– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. A mára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket.
Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauşescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.
– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?
– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemlék épületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni.
Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?
– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott.
De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyományőrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni és folytatni felnőttkorban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagy sikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban.
A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és az igénytelen, olcsó árajánlat hoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek, és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik a megrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.
– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetvenévesen is vállal újabb és újabb megbízatásokat?
– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.
Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátusvezető.
Több tucat erdélyi műemlék épület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.
Makkay József, Krónika (Kolozsvár)

Tusványos 25 – Az 1989-es forradalom filmtörténeteit elevenítették fel az MTVA sátrában
Aki tévézik, ott van, ahol történik valami – mondta Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány (KSZKA) Kuratóriumának elnöke a közmédia tusványosi rendezvénysátrában szerdán rendezett filmvetítésen, amelyen az 1989-es romániai forradalom napjaiban Aradon és Temesváron készült felvételeit mutatta be.
Balogh László a Magyar Demokrata Fórum (MDF) akkori szegedi elnökségi tagjaként, a regionális stúdió munkatársaként az elsők között volt, akinek sikerült átjutnia a magyar-román határon a Ceausescu-diktatúra elleni felkelés napjaiban: gyógyszerből és vérkészítményekből álló segélyszállítmányt juttattak el a temesvári kórházakba, ahol sebesült kommunistaellenes felkelők tucatjait ápolták.
A Filmes történetekből történelem – Visszatekintés a 25 évvel ezelőtti aradi és temesvári eseményekre című pódiumbeszélgetésen húszpercnyi részletet vetítettek le az 1989. december 22-én és 23-án filmezett többórányi anyagból. Aradon 1989 decemberében Balogh László úgy mondott beszédet a magyarság szolidaritását tolmácsolva a szabadságukért tüntető tömeg előtt, hogy közben hallgatóságát filmezte a városháza erkélyéről.
A KSZKA Kuratóriumának elnöke elmondta: a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem először kerültek a nyilvánosság elé a szabadságvágy és a magyar-román szolidaritás megannyi nagyszerű gesztusát megörökítő felvételek, miután a rendszerváltás idején a Magyar Televízió akkori vezetése nem tűzte műsorra azokat. Hozzátette: hamarosan a televíziónézők is találkozhatnak majd ezekkel a történelmi videófelvételekkel, amikor az M1-en futó Szabadság tér '89 című sorozat a temesvári eseményekhez ér.
„Magyarokat Romániában olyan kedvesen még nem köszöntöttek, mint akkor minket" – mondta 1989-es élményeiről Balogh László. Rámutatott: Tőkés László akkori temesvári lelkésznek elvitathatatlan érdeme az 1989-es kommunistaellenes felkelés lángra lobbantása. Havasi János moderátor, az MTVA határon túli különmegbízottja kérdésére, hogy mivel magyarázható az a „történelmi amnézia" amely alig néhány hónappal később az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogromhoz vezetett, Balogh László a kommunista pártvezetés és a hírhedt Securitate hatalomátmentését azonosította a visszarendeződés okaként.
A közszolgálati média kiemelt figyelemmel kíséri a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programjait. A helyszíni jelenlét és a rendszeres élő tudósítások mellett összefoglalókat is közölnek, továbbá az eseménysorozat fontos történéseivel a hírműsorokban is részletesen foglalkoznak. A szabadegyetem és diáktábor idei programjaihoz a közmédia kihelyezett stúdióval és közmédiasátorral is hozzájárul.
MTI, Erdély.ma

et erős Közép- Európa erős magyar-román viszony nélkül
A magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szerint nem lehet erős Közép-Európa erős magyar-román viszony nélkül.
Németh Zsolt a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szerdai tusnádfürdői hivatalos megnyitóján örvendetesnek mondta, hogy gazdasági vegyesbizottsági ülés volt az előző héten, de fontosnak tartotta, hogy az értékközösség területén is előrelépés történjen, bizalmi viszonyt teremtsenek Romániával, s az építkezésbe bevonják a kisebbségek legitim képviseletét is. A bizottsági elnök fontosnak nevezte, hogy a legfelsőbb szintű párbeszédet újraindítsák Magyarország és Románia között.
Németh Zsolt szerint Közép-Európával kapcsolatban az elmúlt 25 évet "oldódó bizalmatlanság és egyre erősödő érdekközösség" jellemezte.
Kiemelte: gyarapodó Közép-Európát szeretnének, amely biztonságos és a nyugati szövetségi rendszerhez szervesen illeszkedik. Demokratikus Közép-Európát szeretnének, ahol az emberi és kisebbségi jogokat egyaránt maximálisan tiszteletben tartják.
Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár rámutatott: sok szempontból szimbolikus jelentőségű az idei esztendő és rendezvény. Értékelése szerint a rendezvénysorozatnak a magyar nemzet életében és a nemzetpolitikában kiemelt jelentősége van. Mint mondta, az elkövetkező napokban lehetőség nyílik a számvetésre és arra, hogy azokat a célokat megfogalmazzák, amelyek a következő negyedszázadra vonatkoznak. Hozzátette: 2010 óta számtalan olyan dolog valósult meg, amely korábban elképzelhetetlen volt, és a munkát folytatni kell. Szeretnék, ha 25 év múlva már a megvalósult autonómiákról vitatkozhatnának, és jó lenne, ha a Partiumot, a vajdasági, felvidéki és kárpátaljai önrendelkezést is ide tudnák sorolni – jegyezte meg. Ha a magyarságról mint erős, gyarapodó nemzetről beszélhetnének, amely újra szeretné megtölteni a Kárpát-medencét, s békében és biztonságban él.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kiemelte: alapvetően nem az aktuálpolitika határozza meg "a tusványosi köztársaság" jövőképét, hanem egy olyan jövőbe vetett hit, hogy a Kárpát- medencében a magyarság képes jövőt "kigondolni és teremteni" magának.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a jelenlegi kormány nemzetpolitikáról való gondolkodásában Tusványos meghatározó szerepet játszott. Szerinte jó irányba tudják befolyásolni a magyarországi politikusok gondolkodását.
Hozzátette: a jövőben erősíteni kell a román-magyar párbeszédet.
Tárnok Mária, a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány kuratóriumi elnöke a szervezők nevében elmondta: a 25. táborban 25 helyszínen, több száz előadó fordul meg a hét folyamán. A köszöntők után a hivatalos megnyitón is levetítették a Történtekből történelem – Tusványos 25 című filmet.
Az 1989-es romániai forradalom filmes történeteit elevenítették fel a közmédia sátrában
Aki tévézik, ott van, ahol történik valami – mondta Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány (KSZKA) Kuratóriumának elnöke a közmédia tusványosi rendezvénysátrában szerdán rendezett filmvetítésen, amelyen az 1989-es romániai forradalom napjaiban Aradon és Temesváron készült felvételeit mutatta be.
Balogh László a Magyar Demokrata Fórum (MDF) akkori szegedi elnökségi tagjaként, a regionális stúdió munkatársaként az elsők között volt, akinek sikerült átjutnia a magyar- román határon a Ceausescu-diktatúra elleni felkelés napjaiban: gyógyszerből és vérkészítményekből álló segélyszállítmányt juttattak el a temesvári kórházakba, ahol sebesült kommunistaellenes felkelők tucatjait ápolták.
A KSZKA Kuratóriumának elnöke elmondta: a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen először kerültek a nyilvánosság elé a szabadságvágy és a magyar-román szolidaritás megannyi nagyszerű gesztusát megörökítő felvételek, miután a rendszerváltás idején a Magyar Televízió akkori vezetése nem tűzte műsorra azokat.
Parázs vita Magyarország gazdasági teljesítményéről
Parázs vita alakult ki a diáktábor fősátrában szerdán a Fidesz és az LMP képviselői között Magyarország gazdasági teljesítményével és EU-politikájával kapcsolatban.
Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter és Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője arról beszélt, hogy Magyarország jobban teljesít, míg Schiffer András, az LMP frakcióvezetője úgy vélekedett, hogy az ország leszakadó pályán halad az Európai Unióban.
Schiffer András megannyi adatot felsorolva állította, hogy növekszik a magyar gazdaság lemaradása az Európai Unió átlagához képest. Seszták Miklós miniszter szerint a magyar lakosság ezt nem így érzékeli, amit az április 6-án tartott parlamenti választás eredménye is jól mutat. Rogán Antal azzal érvelt, hogy a magyar gazdaságpolitikának nemcsak a makrogazdasági mutatók javítása volt a célja, hanem az is, hogy a háztartásokban is érzékelhető legyen a gazdasági teljesítmény növekedése.
Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos 25 – Autonómia – „kézen fogva, románok és magyarok”?
„Hegyek között,völgyek között,/kicsi vonat kanyarog,/ülnek benne kézenfogva/románok és magyarok” mottojú előadásnak lehettünk tanúi péntek délután 4 órától a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Kós Károly sátrában. Az autonómiáról szóló beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője vezette, résztvevők között pedig ott volt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Kalmár Ferenc a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, illetve Sergiu Constantin a Bozeni Európai Akadémia (EURAC) kutatóintézet tagja.
A beszélgetés elején Csinta Samu felvetette a kérdést, hogy milyen lenne, ha holnap a napkeltével együtt beköszönne az autonómia. Antal Árpád polgármester elmondása szerint, ő nem esne kétségbe, pontosan tudja, mihez kezdene, és megvalósítaná azt a világot, amelyről álmodunk. Ő úgy érzi, hogy nehéz párbeszédet folytatni a románokkal, ha felmerül az autonómia kérdése, ugyanakkor három kategóriába sorolta őket. Az első kategóriába sorolta azokat a románokat, akiket Ceaușescu betelepített Székelyföldre, hogy megváltoztassa az etnikai arányokat. A második csoportba tartoznak azok, akik „abból élnek, hogy románok Székelyföldön, biztos állást kapnak és nagy fizetést.” Az utolsó kategória tagjai pedig azok, akik elfogadják, hogy Székelyföldön kisebbségben élnek, és nem okoz nekik gondot, ha magyarul kell valahol megszólalni.
Sepsiszentgyörgy polgármestere azt is elmondta, hogy úgy érzi, nem egyszerű partnereket találni Székelyföldön, illetve bajnak számít, ha az értük tett gesztusaink egyoldalúak, és nem viszonozzák őket, ezért a mi oldalunkra kell húzni azt a kevés itt élő románt is.
Az autonómiához véleménye szerint hozzásegíthet a fennálló geopolitikai helyzet, ugyanis az Amerikai Egyesült Államok az ukrajnai válság miatt Romániára támaszkodik a rakétavédelmi programban, ezért az AEÁ azt akarja, hogy az országban stabilitás legyen, de a polgármester szerint csak ez akkor lesz lehetséges, ha a székelyek megkapják, amit szeretnének.
A szót később Kalmár Ferenc vette át, aki arra figyelmeztetett, hogy nem mindegy, milyen pozícióban van egy képviselő a parlamenti többséggel szemben, illetve milyen munícióval rendelkezik, majd azt is kifejtette, hogy miért áll a nemzetállam modernizációjának megvalósítása mellett. Véleménye szerint el kell fogadni azt, hogy egy bizonyos területen belül más is lakik, nemcsak a többség, és ennek a kisebbségi közösségnek is vannak jogaik.
Sergiu Constantin, az EURAC kutatóintézet munkatársa az autonómia kérdéskörét tanulmányozza. Véleménye szerint az autonómia túl általános fogalom, pontosabb körülírásra, értelmezésre lenne szükség. Ugyanakkor azt is észlelte, hogy egyes emberek szerint az önrendelkezés és az autonómia ugyanazt jelenti, mások pedig két teljesen különböző fogalomnak tartják. Arról az élményéről is beszélt, hogy egy Sepsiszentgyörgyön végzett kutatásnak az lett az eredménye, hogy a megkérdezett románok, miután pontosan elmagyarázta nekik, hogy milyen előnyeik származhatnának belőle, az autonómia pártolóivá váltak. Végezetül azt is tanácsolta, hogy az autonómia-tervezet kidolgozásába be kellene vonni román szakértőket is, már a kidolgozás első fázisától. Példának pedig felhozta Dél-Tirol autonómiájának esetét, ugyanis a terület önrendelkezését szabályozó dokumentumot kidolgozó bizottság tagjai között jelen voltak a német, olasz és rétoromán közösség szakértői is.
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke kihangsúlyozta: senki sem vitathatja el azt, hogy a székelység őshonos nemzeti közösség Székelyföldön, tehát rájuk az említett kategóriára vonatkozó szabályozás érvényes. Papp elmesélte a személyes tapasztalatait a székelyföldi magyarok és románok között az idő teltével kialakuló együttélési normákról, amelyből biztató eredmény reményét vetítette előre.
Lukács Bettina, Erdély.ma

Az autonómiától nem lesz magyar a román
Egymás meggyőzésére irányuló, jelentős nézetkülönbségek jellemezte minőségi vitán osztották meg elképzeléseiket a székelyföldi autonómia megvalósításáról a román és magyar felek pénteken délután.
Az Erdélyi Napló főszerkesztője, Csinta Samu vitaindító köszöntőjében „a nap legfajsúlyosabb beszélgetését” bocsátotta előre a Kós Károly-sátor alatt, ahol azonban nem jelent meg az előadás egyik felszólalója, Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselője.
Magyar a magyarral igen, román a magyarral nem
Első felszólalóként Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rögtön rátért a későbbiekben komoly szópárbajjá „fajuló” fórum egyik fő témájára: a román-magyar párbeszédre. „Ami Sepsiszentgyörgyön a román-magyar viszonyt illeti, nehéz helyzetben vagyunk. Sok időt és energiát fordítottunk a magyar-magyar párbeszédre, és túl keveset a román-magyarra – de nem azért, mert nem akartuk” – hangsúlyozta, egyúttal átfogó magyarázattal is szolgálva az okokra.
„Három részre tudom osztani a szentgyörgyi románokat: vannak, akiket Ceaușescu telepített be az etnikai arányok megváltoztatására. Ők frusztráltak, továbbra is abban az illúzióban élnek, hogy meg kell ezt valósítaniuk, nem lehetnek kisebbségben. Aztán vannak, akik abból élnek, hogy románok – valahonnan Moldvából Sepsiszentgyörgyre költöztek, magas fizetést, jó munkahelyet kaptak. Ez a két réteg nem érdekelt az autonómiában. A harmadik csoportba tartoznak azok, akik el tudják fogadni, hogy nálunk egy kisebbség részei, és ezért pozitív diszkriminációt élveznek Székelyföldön. Nekik nem okoz gondot, ha magyarul kell megszólalniuk, igaz, ezért az első két kategória nemzetárulónak tartja őket. Pedig ők az értelmiségiek, csakhogy túl kevesen vannak” – fejtette ki.
Fel nem adható bástyák
„Az önkormányzat a magyarság, míg a prefektúra a románok bástyája. Ezt nem adhatjuk fel úgy, hogy közben nem kapunk cserébe semmit” – folytatta gondolatmenetét a polgármester. Emlékeztetett, „a sokat emlegetett területi autonómia nem lehet etnikai alapú”, szem előtt kell tartani a nemzeti diverzitást, a magyar többség tényével pedig tilos visszaélni.
Nemzetállam: modernizálásra szoruló terminus
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki főtanácsadója, a brassói származású Kalmár Ferenc megpróbált választ adni a román-magyar párbeszéd akadályára: a nemzetállam fogalma. „Ezzel a terminussal kétszáz éve nem foglalkoztak. Az Európai Unióban, ahol elméletileg nincsenek határok, ez egy kirekesztő fogalommá vált, amit modernizálni kell. Az EU jelmondata: egység a sokféleségben – ez nem csak az unióra vonatkozik, hanem a tagállamokon belül is érvényes. Az EU-nak vannak alapelvei, ezekből nem szabad csak mazsolázgatni. Elvárjuk Brüsszeltől, hogy számon kérje minden országtól ezek betartását” – jelentette ki.
Süketek párbeszéde
A panelbeszélgetés egyetlen román felszólalója, Sergiu Constantin tudományos kutató „süketek párbeszédének” nevezte a román-magyar viszonyt, ami szerinte arra vezethető vissza, hogy úgy román, mint magyar oldalon súlyos hibák vannak az autonómia értelmezését tekintve. „Nincs egy konkrét meghatározása az autonómiának – ezért is ilyen népszerű, mert tág értelmezési lehetőségei miatt sokan és gyakran félreértik. Jogilag az autonómia kifejezés egy túl általános fogalom, konkretizálni kell” – figyelmeztetett.
Jogszabály nélkül is működőképes
Sergiu Constantin hozzátette, ez a meghatározási kérdés még akadémiai szinten is nagyon összetett, „nemhogy a sokkal alacsonyabb szintű politikában vagy a lakosság szintjén”. Ugyanakkor tájékoztatott, hogy a nemzetközi jogban a kisebbségeknek nem, csak az őshonos népcsoportoknak létezik autonómiához való joga – csakhogy pontos elméleti meghatározása egyiknek sincs. „Mindezek ellenére számos működő gyakorlati példája van a megvalósult autonómiának” – ismertette.
Mikortól lesz valaki őshonos?
Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke az őshonos – kisebbségi témát boncolgatva kifejtette, „bizonyítékunk van rá, hány évszázada élünk ezen a területen”, majd feltette a kérdést, hogy „de ki tudja megmondani, mennyi idő után számít valaki őshonosnak?” Szerinte a párbeszédhez „nem ártana a román fél részvétele is, de tudjuk, hogy Romániában ma nincs olyan román politikus, aki ide el merne jönni – illetve csak akkor venne bárki is részt, ha ebből előnyt tudna kovácsolni”. Sergiu Constantinnal egyetértve elismerte, hogy „az autonómia fogalmának jogi tisztázása egy hosszú folyamat”, amit ráadásul olyan bukkanók is hátráltatnak, mint fordítási kérdések. „Például az önkormányzat szó nem fordítható le románra. Akkor milyen párbeszéd az, amikor nem tudjuk ugyanazt kifejezni?” – tett fel egy újabb kérdést.
Antal: legyen az Amerikai Egyesült Államok a moderátor
Geopolitikai kontextusba helyezve az autonómia kérdését Antal Árpád elmondta, „a közelben viszály van, ami mögött nagy politikai érdekek állnak”, és nekünk, székelyeknek kell megértetnünk például az Amerikai Egyesült Államokkal – aki hangsúlyos figyelemmel követi a romániai eseményeket és sok pénzt áldoz például a rakétavédelemre –, hogy a romániai stabilitás fenntartásának egyfajta záloga, hogy Székelyföld autonóm régióvá váljon. „A román politikusok önmaguktól soha nem fognak tenni semmit. Az Államokkal ezt meg kell értessük, ő kell vállalja a moderátori szerepet, mert ha azt mondják, hogy öt nap múlva itt autonómiának kell lennie, akkor öt nap múlva az is lesz” – osztotta meg véleményét, lavinaszerű vitát indítva el.
Sergiu Constantin nem ért egyet
A tudományos kutató, Sergiu Constantin rögtön ellentmondva Antal Árpád javaslatának, egy sokkal egyszerűbb móddal állt elő. „A román-magyar párbeszéd megoldásának első lépése, hogy a magyar közösség a kezdetektől bevonja a román felet például egy autonómiatervezet létrehozásába, mert az eddigi 15 tervezet esetében egyszerűen kihagyták őket. Ez kommunikációs és stratégiai hiba” – mutatott rá.
Erre reagálva Antal Árpád kijelentette: hogyan tudnánk a román politikummal beszélgetni, mikor folyamatosan azt érezzük, hogy a létünket is letagadják? „Emlékezzünk a Hargita, Kovászna és Maros megyét érintő, közigazgatási régió létrehozásáról szóló népszavazásra. A Maros megyei vezetők javaslatára úgy módosítottunk a szavazás kérdéseit, hogy nekik is megfeleljen – erre pedig egyetlen nagyobb román párt sem állt mellénk, mindenki kihátrált” – tájékoztatta a kutatót.
Esetleg az arányosság elvével
„Érdekes kérdés, hogy kinek az érdekeit védjük” – vette át a szót ismét Sergiu Constantin. Mint mondta, az autonómia egyik különlegessége, hogy mindenki védelmet kap. Példaként említette Dél-Tirol esetét: bár Olaszország azon részén a német anyanyelvűek többségben vannak, az országban mégis a kisebbséget jelentik, ezért törvények védik őket – akárcsak a dél-tiroli olaszokat, akik kisebbségbe szorulásuk miatt „részesülnek különleges bánásmódban”. Szerinte az arányosság elve alapján kell egy autonómiából kivenni a részt a vezetésben.
„A párbeszéd kezdete ez kell legyen. Az autonómia nem a magyaroké, és nem lesz tőle magyar a román sem” – hangsúlyozta.
Közvitán az autonómiastatútum
Magához ragadva a mikrofont Antal Árpád meghívással fordult Constantinhoz. „Három hét múlva közvitára bocsájtjuk az önkormányzati képviselő-testület ülésén az autonómiastatútumot, amelyben többek között épp az arányosság elvéről van szó. Meghívom, jöjjön el és nézze meg, miként viszonyulnak a románok ahhoz az ötlethez, hogy legyen a rendőrség állományában – hogy a hírszerző szolgálatról ne is beszéljek – hetven százalék a magyar nemzetiségűek aránya”. Sergiu Constantin emlékeztette Antal Árpádot, hogy azt a tervezetet is a románok bevonásával kellett volna kidolgozni, de elfogadta a meghívást. A vitába bekapcsolódott Papp Előd is, mint fogalmazott, valóban örülnének, ha átadhatnának a románok képviselőinek egy tervezetet véleményezésre és kiegészítésre, de bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy kit vonhatnának be.
A képviselő nem feltétlenül politikus
Sergiu Constantin erre is választ adott: „a románok képviselőinek nem politikusoknak, hanem szakértőknek, jogászoknak kell lenniük, akik áthatóan ismerik a jogrendszert és építő véleménnyel tudnák segíteni az autonómiatervezetek megalkotását”.
Az autonómia kompromisszum
Szem előtt kell tartani, hogy az önrendelkezés egy kompromisszum, bármennyire jónak is tűnik, nem lehet mindenkit meggyőzni vele – közölte Constantin. „Azt még ismerjük be, hogy nem is old meg mindent” – zárta beszédét a tudományos kutató.
Pinti Attila , Székelyhon.ro

Orbán Viktor „illiberális” demokráciája Tusványoson
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro

A bátrak meséje – Kibeszéletlen határtörténetek terápiás jelleggel
„A világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal »működő« határszakasz volt” – beszélgetés Lukács Csaba újságíróval a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történteket felelevenítő, készülőfélben lévő dokumentumfilmről.
– Miközben arról hallani, hogy 12 új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk?
– Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt.
Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik.
Lukács Csaba
Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Médiaintézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Príma Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály-díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll díjjal tüntették ki.
– Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat?
– Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak.
Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempészcsapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, a történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét.
A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba, és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó.
– A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások?
– Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében.
Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták, és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie.
Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni.
– Elsősorban kiktől érkeznek történetek?
– Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak.
Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta.
– Jelentkeztek már az átszökésben segítők?
– Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke.
– A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nemcsak székelyek történetével foglalkoznak.
– Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok.
A világ huszonegynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál.
– A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során?
– Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ.
Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni a schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna.
– Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán?
– Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik.
Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez.
Dénes Ida, Krónika (Kolozsvár)

Populista "etetés"
Románia rendszerváltás utáni történetében mindig "slágertéma" volt Magyarország, Erdély, Tőkés László és Orbán Viktor, vagy bármelyik magyar politikus, aki belépett az országba, és arról beszélt valahol, hogy támogatja az erdélyi magyarság jogköveteléseit. Kapóra jött választási kampányok idején, de mindig jól jött akkor is, amikor a magyarság jogait csorbító intézkedéseket akartak meghozni.
Örökzöld téma volt huszonöt éven át, ám mégis voltak úgymond "csúcsszezonok", amikor még ádázabban lobbant fel a magyargyűlölet. Ilyen például március 15, mostanában március 10, de a "legkitüntetőbb" figyelmet mindig a bálványosi nyári szabadegyetem kapta, ahol néha látványos barátkozásoknak is tanúi lehettünk, de a román sajtó nagyobbik fele mindig ugyanolyan ádáz ellenségességgel reagált az ott elhangzottakra.
A magyar miniszterelnök szombati beszéde is elérte a kívánt hatást. A központi sajtó ironikusan ahhoz a feleséghez hasonlította, aki a városban a barátnőinek mondja el a panaszát, mert otthon senki sem figyel rá. Ezért aztán egy évben egyszer, minden dolgát sutba vetve, elmegy Tusnádra, és néhány barátjával, élükön Tőkés Lászlóval és Németh Zsolttal, beleavatkozik Románia belügyeibe. Ilyenkor aztán szabad a szó, lehet szidni, blamálni, ostorozni őket, amit a "szolgálatos kalapácsújságírók" meg is tesznek, és falkában üvöltve küldenek vissza a pusztába mindenkit, aki nem az ő szájízük szerint beszél.
Most sem történt másképp. Egyik "politikai elemző" egyenesen Ceausescuhoz hasonlította a magyar kormányfőt. Egy ismert politikus, egyike a percről percre szaporodó államelnökjelölteknek, arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése terén Románia messzemenően tiszteletben tartja az európai szabványokat, az ország regionális átalakítását pedig nem etnikai, hanem kizárólag gazdasági szempontok alapján hajtják végre. Illetve hogy Magyarország geopolitikai törekvéseitől függetlenül a Moszkva–Budapest-tengely sohasem szeli majd át Románia egyetlen régióját sem.
Csak néhány példa, még csak nem is a legvehemensebb reakciókból. Talán jobban tennék azok, akik az állam szuverenitását féltik, ha arra figyelnének, hogy közel húszmillió, adóterhektől megnyomorított, energiaáraktól terrorizált ember nem nacionalista szólamokat vár tőlük, hanem azt, hogy bár egy részét betartsák a választási ígéreteiknek. Ez a pszichológia már nem működik. Az árvíz sújtotta, korgó gyomrú egyszerű román nem lesz boldogabb, tudja, mindez populista "etetés", és nem kerül kenyér attól még az asztalra, ha a politikusok Orbán Viktort szidják.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

SZNT: a Securitate módszereinek fenntartója a Román Hírszerző Szolgálat
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) igazgatója George Maior a napokban úgy nyilatkozott, az általa vezetett intézmény feladatának tekinti, hogy megakadályozza a területi autonómia megvalósulását Románia területén. Bármely demokratikus ország közigazgatási rendje olyan politikai döntés eredménye, amely a törvényhozó hatalom kizárólagos hatáskörébe tartozik.
Ezt az elvet megsértve, a Román Hírszerző Szolgálat igazgatójának fent idézett megnyilvánulása arra utal, hogy az általa vezetett intézmény politikai rendőrségként működik. Ez mélyen antidemokratikus, alkotmányellenes és megerősíti azt az elterjedt véleményt, hogy a Román Hírszerző Szolgálat nemcsak jogutóda Securitaténak, de szellemének őrzője és módszereinek folytatója is.
A nemzetközi közvéleménynek is tudnia kell, hogy a román Securitate Kelet-Európa kommunista politikai rendőrségei közül messze a legkegyetlenebb volt, amely emberek százezreinek alapvető emberi jogait sértette meg, nem riadva vissza a kínzástól és a gyilkosságtól sem. Kiterjedt kapcsolatokat tartott fenn nemzetközi terrorszervezetekkel, azok terrorcselekményeit támogatta, komoly fenyegetést jelentve a más országok békés polgáraira, a térség békéjére és biztonságára.
A Székely Nemzeti Tanács célként fogalmazta meg Székelyföld területi autonómiájának kivívását, és ezt a célt alkotmányos eszközökkel, Románia parlamentje elé terjesztett szerves törvény révén kívánja elérni. A Román Hírszerző Szolgálatnak sem joga, sem törvényes eszköze nincs ebbe a folyamatba beavatkozni, George Maior igazgató kijelentését pedig az egész romániai demokráciát veszélyeztető fenyegetésként kell értékelni. Románia ma tagja az Európai Uniónak, amely „belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget kínál polgárainak”, és amelynek alapja a tagállamok közös alkotmányos öröksége. Ezúton is felhívjuk George Maior igazgató úr figyelmét, hogy a Securitate módszerei nem illenek bele ebbe a közös alkotmányos örökségbe.
A kijelentés rávilágít a román politikai osztály kétszínűségére is. Egyfelől demokratának, kisebbségbarátnak kíván látszani Európában, másfelől célnak tekinti Ceausescu álmát, az etnikailag „homogén nemzetállam” megteremtését, és e cél elérése érdekében az eszközökben sem válogat.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Petíció az autonómiáért (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy is csatlakozott az autonómiapárti határozatokat elfogadó székelyföldi önkormányzatok mostanára negyedszázat meghaladó táborához, bár nem a korábban elindított formában, hanem petícióként fogadva el a különleges státussal majdan rendelkező területi egységhez való csatlakozás szándékát.
A tegnapi tanácsülés a kulturált vita jegyében zajlott, ugyan már az ülés elején egyik szociáldemokrata önkormányzati képviselő a „határozattervezet bizonyos intézkedésekről Sepsiszentgyörgy municípium polgárai jogos érdekei tiszteletben tartása céljából” megnevezésű előterjesztés visszavonását kérte, annak alkotmányellenességére, valamint a jegyzői ellenvéleményezésre hivatkozva, végül a tervezet utolsó napirendi pontként vitára és elfogadásra került. A tegnapi tanácsülés kezdetén Rodica Pârvan, a Szociáldemokrata Párt képviselője kérte a határozattervezet levételét a napirendről, de Antal Árpád polgármester tájékoztatta, a város jegyzőjének véleményezése csupán konzultatív jellegű, a tervezetet benyújtó Bálint József (MPP) meg ismertette, egy tervezetet csak az előterjesztő vonhat vissza, ő meg nem él ezzel a joggal. Bálint József közölte, ez a harmadik alkalom az évek során, hogy autonómiával kapcsolatos beadvány kezdeményezője, az első kettőt alkotmányossági okokra hivatkozva utasították el. De mit jelent az alkotmányosság, tette fel a kérdést, alkotmányos volt-e 1918. december 1-je, vagy alkotmányos volt-e az 1989-es romániai rendszerváltás? Az alkotmányt kellene igazítani az emberek igényéhez, hiszen a társadalom előbbvitelét a túlhaladott törvények módosításával lehet elérni, nem az igények elfojtásával – mondta Bálint József. A határozattervezet arról szól, hogy Sepsiszentgyörgy választott vezetői véleményüket nyilvánítsák ki arról, a város tartozzon-e az autonóm Székelyföldhöz, így hát nem is alkotmányos és nem is demokratikus, hogy már az ülés elején szociáldemokrata kollégája a véleménynyilvánítási szándékot próbálta megakadályozni – fejtette ki Bálint. Antal Árpád polgármester a Székely Nemzeti Tanács vezetőségének kérését tolmácsolva javasolta, ne autonómiapárti határozatot hozzon a testület, hanem petíciót fogadjon el, melyet Románia kormányának, parlamentjének, a megye prefektusának, az Európa Tanácsnak, az ENSZ testületeinek küldenek el, a petíció lényege pedig, hogy Sepsiszentgyörgy is felszólítja a kormányt, hozza létre a különleges jogállású autonóm Székelyföld régiót. Azért is ajánlott a formai változtatás, ismertette a polgármester, mert a petíció elfogadásával demokratikus jogot gyakorol a testület, azt megtámadni nem lehet, azon túl pedig nemsokára a parlamentben az RMDSZ képviselői benyújtják az autonómiastatútumot, és akkor jó lesz látniuk a román pártok honatyáinak, hogy az önkormányzatok is támogatják kezdeményezésüket. Az ellenvélemények sorozatát Rodica Pârvan felszólalása nyitotta meg, a határozattervezet megnevezésére utalva úgy vélte, már megint a hátsó ajtón akarnak valamit becsempészni. Azon kívül a tervezetben leírtak közt nem találja meg az ő érdekeit – tette hozzá. Rámutatott, a beterjesztés alkotmányellenes, mert az alaptörvény szerint az önkormányzatoknak nem áll jogukban felszólítani a kormányt a területi átszervezésre, épp ezért nem szabadna beterjeszteni sem, de mert úgy véli, még ellenszavazatával is megszegné az alkotmányt, ezért nem fog részt venni a voksoláson – mondta. Felszólalására Antal Árpád válaszolt, kifejtve, a törvényeket, így az alkotmányt is emberek hozzák meg, az alaptörvény sem szentírás, hogy ne lehessen változtatni rajta. „Nem vagyunk egyformák, másként gondolkodunk, de nekünk, választott vezetőknek az a kötelességünk, hogy a félelem falait, a kommunizmusban felépített falakat leromboljuk. Akik nem ezt akarják, azok Ceauşescu álmát folytatják, aki úgy akart nemzetállamot létrehozni, hogy a zsidókat elüldözte, a németeket kiárusította, a magyarokat megpróbálta beolvasztani. Az országnak csak előnyére válik, ha itt marad a magyar közösség, és jól érzi magát szülőhazájában, a magyarság törvényes érdekei pedig egyáltalán nem sértik a román közösség érdekeit. Mi maradni akarunk, éppen ezért van szükségünk védelemre, és úgy véljük, a különleges jogállású régió biztosíthatja nekünk csak identitásunk, kultúránk, hagyományaink megmaradását. Ebben a kérdésben egyetlen kulcsszó van: a tolerancia” – fogalmazott a polgármester. A liberális Mădălin Guruianu kifejtette, hasznos bármiféle párbeszéd az autonómia kapcsán, de elege van abból, hogy az autonómia mindig csak választási kampányokban válik beszédtémává. Miként a Ceauşescu-féle „sokoldalúan fejlett társadalom” sem mond semmit számára, úgy az autonómia sem, míg el nem magyarázzák, érvekkel alá nem támasztják szükségességét – tette hozzá, felszólítva Bálint Józsefet, amennyiben valós párbeszédet akar, vonja vissza a határozattervezetet, különben – elfogadása esetén – „holnap már tépi a száját Vadim, hogy íme, mi történik Kovászna megyében”. Felemlítette Victor Ponta hétvégi nyergestetői látogatását is, annak a reményének adva hangot, hogy változás következik be a szociáldemokraták viszonyulásában, ezentúl ők is részt vesznek a magyar közösség ünnepein, miként a polgármester is a románok nemzeti ünnepén. Felszólalására előbb Antal Árpád válaszolt, elmondva, Ponta látogatása egyáltalán nem kötelezi a december 1-jéhez való viszonyulása megváltoztatására. „Mindig azt mondtam, és soha nem kerestem kibúvót: adják meg, amit Gyulafehérváron megígértek, és akkor én is részt veszek az ünnepükön” – mondta a polgármester. Bálint József arra hívta fel Guruianu figyelmét, az ellenkezés nem vezet párbeszédhez. A városi tanács másik szociáldemokrata képviselője, Palela Rădiţă szintén bejelentette, nem vesz részt a szavazáson, és felhívta a figyelmet, a törvénytelen tervezetek helyett azoknak kellene figyelmet szentelni, amelyek a nagyobb jóléthez vezetnének. Antal Árpád válaszában kifejtette, ez idáig az autonómia Európa-szerte jólétet eredményezett, a jelenlegi helyzet hátrányára példát is mondott: a 2014–2020-as időszakban a központi fejlesztési régió részeseként Kovászna, Hargita és Maros megye hatszázmillió eurótól esik el. Párttársa gondolatmenetét folytatva, Rodica Pârvan annak a véleményének adott hangot, a választók azt várják el választottjaiktól, hogy munkahelyeket teremtsenek, hogy a fiatalok ne menjenek Nyugatra a jobb megélhetés reményében. Ha fejlett gazdasággal rendelkeznénk, fel sem vetődne az autonómia kérdése – vélte a képviselő, aki értetlenségének is hangot adott: nem tudja felfogni, a magyarok miért érzik másodrangúaknak magukat Romániában. Válaszában Antal Árpád kifejtette, a fiatalok Nyugatra való távozása kelet-európai jelenség, ebben a régióban viszont – mert immár hetven esztendeje gazdasági bojkott alatt tartják – a románok és magyarok szociális gondjai egyformák, a magyarságot viszont nyomasztják az identitási problémái is. A hosszúra nyúlott vitát végül a szavazás zárta le, a négy román képviselő nem voksolt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP jelen levő képviselői mindannyian a petíció elfogadása mellett szavaztak.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy harc, ami a végső lehet
Ha Orbán Viktor követ akart dobni a politika állóvizébe a tusványosi beszéddel, akkor sikerrel járt. Azóta is erről szól a közéleti polémia, a beszéd kapcsán megszólaltak a különböző politikai erők képviselői belföldön és külföldön egyaránt. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben követel EU-s szankciókat Magyarország ellen, ami eget verő cinizmus, azok után, hogy a „terror” elleni világszintű háború ürügyén az amerikai kormányzat súlyosan korlátozta az emberi jogokat. Lehallgatnak tetszésük szerint bárkit, drónokról vadásznak terroristaként megbélyegzett emberekre, úgy, hogy velük együtt ártatlanok is meghalnak, hogy Guantanamón ítélet nélkül tartanak fogva és kínoznak embereket, hogy demokráciaexport címszó alatt káoszt és anarchiát idéznek elő országok sorában, hogy most a „Majdan-projektbe” fektetett 5 milliárd dollárról ne szóljunk. De hát ilyen a világ.
„Lényeglátó” elméletek
Orbán Viktor kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy tisztában van a kockázatokkal. Külön kiemelendő, hogy a háttérhatalmakra és a Bilderberg-csoportra vonatkozó kérdésre nem a szokásos választ adta – „ugyan kérem, hát ezek összeesküvés-elméletek” –, hanem azt, hogy nem akar a témában nagyon elmélyedni. Minél mélyebbre ereszkedünk ugyanis egy mély kútba, annál inkább megijedünk, s hozzátette: természetes, hogy azoknak az erőknek, amelyek Magyarországon számottevő pozíciókat szereztek meg, nincs ínyükre a kormány magyar szuverenitást erősítő politikája. Egy zárójel erejéig: önmagában az, hogy egy elmélet összeesküvés-elmélet, még semmit nem mond arról, hogy leírja-e a valóságot vagy sem. Mióta a világ világ, a színfalak mögött is zajlottak események, s aki ezeket elemezni kívánta, kénytelen volt „összeesküvés-elméletet” gyártani. Más kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek egy részét intellektuálisan nem lehet komolyan venni, vagy mert egzaltált, magukat lényeglátóknak gondoló emberek találták ki őket, vagy mert a háttérhatalom suttogópropagandájától származnak és azt a célt szolgálják, hogy minden összeesküvés-elméletet kompromittáljanak.
Orbán Viktor beszédéből Magyarországon elsősorban az „illiberális demokrácia” kifejezést emelték ki, nem pedig a nemzetépítő államot. Vélhetően az előbbi mentén látták könnyebbnek megindítani az eszmei támadást. Hack Pétertől Tamás Gáspár Miklóson át a korábbi ciklusban Orbán főtanácsadójaként működő Elek Istvánig a bírálók alighanem készakarva értették félre a miniszterelnököt, és magyarázták úgy beszédét, mintha magával a jogállammal, a demokráciával akarna leszámolni, és olyan világot teremteni, mint amilyet az általa sikeresként említett államok, Kína, India, Törökország és Oroszország lakosai élnek meg nap, mint nap. Holott Orbán világosan megfogalmazta, mit ró fel a liberális demokráciának. Hogy e társadalmi rendszer képtelen volt arra, hogy a mindenkori kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, a nemzeti összetartozás erősítésére kötelezze, hogy nem védte meg a közösségi vagyont, sőt, azt a nemzet önfenntartásához szükséges mérték alá csökkentette, hogy nem védte meg az országot az eladósodástól és a családokat az adósrabszolgaságtól. Mindezeken túl külön passzus szólt az emberi jogokról, a kereszténység és a szabadság értékeinek tiszteletben tartásáról.
Hadüzenet, de minek?
Az általa körvonalazott munkaalapú nemzetépítő államról – amely, ha akarjuk, „illiberális demokráciaként” működik – Orbán nem sokat mondott, de néhány alapelvet leszögezett. Így például azt, hogy a liberalizmus azon elvét, miszerint „mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti” le kell cserélni arra, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. S ezt meg is indokolta: az utóbbi negyed évszázadban a magyar lakosság azt tapasztalhatta, hogy mindig az erősebb mondta meg, kinek a szabadsága sérül. „Folyamatosan azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Nem valami elvont igazságosság elve szerint dőlnek el az egymás kölcsönös szabadságának elismeréséből fakadó konfliktusok, hanem az történik, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben.” Mindebből sok minden következhet, de az aligha, hogy Orbán Viktor a „fékeknek és egyensúlyoknak” üzent hadat, hogy totális államot akarna építeni.
Igazságtétel
Erdélyben mást kérnek számon Orbán Viktoron. Van, akinek az a problémája, hogy a beszéd nem rólunk, erdélyi magyarokról szólt, holott sokan a magyar miniszterelnöktől várják a megváltást. Ehhez képest a beszéd rólunk is szólt, hiszen a nemzetépítő állam értelemszerűen az egész magyarság érdekeit szolgálja, az egész Kárpát-medencei magyar közösséget szeretné versenyképessé tenni. Másrészt beszéde elején a miniszterelnök utalt a 2004-es népszavazásra, és úgy ítélte meg: az a tény, hogy a határon túli, s ezen belül zömmel az erdélyi magyarok szavazatainak köszönhetően elnyert mandátummal lett meg a kormány kétharmados többsége, egyfajta igazságtételt jelent.
Volt, aki átírta az Orbán beszédet román kontextusra, és azt olvasta ki belőle, hogy egy ilyen beszéd fenyegető a magyarság számára. Nos, a helyzet az, hogy a román politika meghirdetés nélkül nemzetépítő államként működik Erdély román megszállása óta, mi több, nemcsak illiberális, de az emberi jogokat súlyosan sértő államként. Az elnyomó román hatalom meg sem várta, hogy a békeszerződés Romániának ítélje Erdélyt vagy annak egy részét, már feleskette a román államra a magyar elöljáróság arra hajlandó tagjait. Aztán végigrabolta Magyarországot, bevezette a botbüntetést a kollektív megalázás nyilvánvaló szándékával, majd Trianon után alkotmányos szinten rögzítette a homogén egységes nemzetállam koncepcióját egy olyan országban, amelynek területén akkor legalább három, a nemzeti lét teljes vertikumát megszervezni és magát igazgatni képes közösség élt.
Azóta is e célprogram jegyében cselekszik. Sajátos, hogy egy erdélyi magyar tollforgatónak azzal van problémája, hogy a magyar miniszterelnök támogatni, szervezni akarja a magyar közösséget, illetve a magyar államot a magyar érdekek kifejezőjévé és szolgálójává akarja tenni s nem azzal, hogy a román hatalom naponta súlyosan csorbítja az erdélyi magyarság jogait. Mert a tények ezek: Magyarországon Orbán Viktor vezetése alatt nem tudunk arról, hogy az állam részéről jogsérelem érte volna bármely kisebbséget, míg a Ponta-kormány etnosoviniszta kurzusa a Ceauşescu-rendszert idézi a Wass Albert-könyvek elkobzásával, a Wass Albert-szobrok és a székely zászlók elleni hadjárattal, a bíróság politikai célra való használatával és még sorolhatnánk. Képzeljük el, mi lenne, ha Magyarországon a helyi szlovák, román, sváb, zsidó vagy cigány kisebbség valamely tagja által magánterületen felállított szobrot távolítaná el a magyar karhatalom. Vagy rendőrök koboznának el ezen kisebbségek tagjaitól könyveket.
Kinek tálcán, kinek ellenszélben
Egyenként lehetne szétcincálni az Orbán-beszéd bírálóinak állításait, és kimutatni: vagy nem értették meg a beszédet, vagy csúsztatnak, vagy pedig egyszerűen azzal van problémájuk – ami a 19. század óta evidencia –, hogy az európai államok az európai nemzetek első számú érdekérvényesítő eszközei. Az a nemzet, amely ezt nem ismeri fel, nem meri kimondani és nem mer ennek jegyében cselekedni, versenyhátrányba kerül a többivel szemben. Különösen igaz ez egy olyan országra, mint Magyarország, amely több olyan ország szomszédságában él, ahol nemcsak államszervezési elv a nemzetépítés, de Trianon óta rendszeresen és gátlástalanul megsértik az emberi és polgári jogokat.
Amiben természetesen nem szolgálhatnak modellként számunkra, de abban igen, hogy a 2002 és 2010 között a globális főhatalom, a nemzetközi háttérerők helyi adminisztrációjaként működő államból Szabó Dezső szellemében magyar történelmi műhelyt teremtsünk. Amelyben a magyar sorsot magyar kezek igazgatják a magyar érdekeknek megfelelően. Amit a kisantant államoknak a történelem tálcán kínált, azért a magyarságnak meg kell küzdeni belső és külső, közeli és távoli ellenfelekkel. De ezt a harcot meg kell vívni, mi több, ez a legfontosabb harc, amit meg kell vívni. Mert ez a harc nemcsak a versenyképességünkről, hanem kárpát-medencei jelenlétünkről, megmaradásunkról szól.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Halvány reménysugár
Új korkorszak következik, negyedszázad után végre megvalósulhat az igazi rendszerváltás – ünnepelték sokan Dan Voiculescu tíz évre ítélését, bebörtönzését. S valóban, a Ceauşescu-rendszerből kinőtt szekus maffia igen jelentős alappillére omlott össze.
Egyike volt a legerősebbeknek. 1989 után a Securitatétól lenyúlt pénzekből épített ki hatalmas gazdasági, politikai és médiabirodalmat, gátlás nélkül megszerzett mindent, amit akart. Kormánykoalíciókat alakított és bontott fel, zsarolt, életeket tett tönkre, ha érdekei azt kívánták. Most elbukott egy nagy értékű telekspekuláción, és úgy tűnik, vagyona jelentős részét is elkobozzák. S valóban, Voiculescu s a hozzá hasonlóak felelősek a Securitate tovább éléséért, azért, amiért Románia az ügyeskedők, a gazemberek paradicsomává vált, ahol huszonöt év telt el úgy, hogy a lopások, bizonyos érdekek érvényesítése meggátolta a valós életmagra kapást. A kommunizmusból kinőtt újkapitalisták, akik megvásárolták, szócsövükké tették a sajtó nagy részét, mely feledvén valós küldetését, szemrebbenés nélkül hazudik, manipulál, az atyuska érdekei szerint emel mennybe vagy tipor sárba bárkit és bármit. Nagymértékben nekik köszönhető az a torzszülemény, mellyé Románia alakult. S most lám, tündöklésük után elkezdődött bukásuk, sorra kerülnek börtönbe. Végre dolgozni kezdett az igazságszolgáltatás, egymás után születnek ítéletek nagy korrupciós ügyekben, rács mögött egykori miniszterelnökök, miniszterek, megyeitanács-elnökök, polgármesterek, dúsgazdag üzletemberek. Voiculescu elítélése azért is jelentős, mert bizonyítja, az elkövetett gazemberségek nem megúszhatóak a végtelenségig, hiába van vagyonod, hatalmad, halogathatod, de el nem kerülheted végzeted. Bizonyára sokan megrettentek a pénteki ítélet után. Ilyen szempontból valóban új korszak következhet, csakhogy a szekus maffia kinevelte utódait, ott nyomul az ifjú generáció, mely sem eszközeiben, sem módszereiben nem különb. Pénzt, hatalmat, befolyást akar. Egyedüli vigasztaló, hogy talán már nem merik mindezt olyan orcátlanul művelni, hisz lám, akinek ma még áll a zászló, holnap börtönben végezheti. Hosszú út előtt még Románia, a korrupció megfékezése, ha egyáltalán lehetséges, még csak a kezdeténél tart. A Voiculescuéhoz hasonló ítéletek azonban felvillantanak egy halovány reménysugarat: talán sikerülhet. Ha majd feleennyien feleennyit lopnak, esetleg egyszer mi is jobb, emberibb életet élhetünk.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért félnénk a győzelemtől?
Tusványos idén is hozta önmagát. Az Olt és a magas fenyők társaságában zajlott rendezvény a politikától a pénzkultúrán át a színészetig széles témaválasztékkal fogadta az érdeklődőket.
A nyári tábort szimbolizáló rövidnadrágos politika nagyszerű lehetőséget biztosított a kötetlen beszélgetésekre és a problematikus kérdések megvitatására. Persze ez nem mindig hozott áttörést, de akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, kivétel nélkül élvezték a résztvevők bizalmát, megbecsülését. A hetedik alkalommal jelen lévő Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a találkozó kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy „önmagunk előtt elszámoljunk”.
A Tusványosra jellemző baráti légkört méltatta Dinu Zamfirescu is, aki javasolta, hogy a helyszín ölelje fel a magyar–román, a magyar–magyar, és román–román párbeszédet egyaránt. A bukaresti Horea Rusu Alapítvány alelnökének konstruktív gondolata nem új, és a megvalósítása eddig sem a szervezőkön múlott.
A magyar–román párbeszéd vonatkozásában most is ott tartunk, hogy néhány kivételtől eltekintve a román politikum elzárkózik a párbeszédtől. A sovinizmus otthon van Romániában, ezért a hangadók számára eretnek a nyitott gondolat, és vörös posztó a magyar igény. A román vezetők és véleményformálók ma sem értik, hogy az általuk preferált és népszerűsített „magyargyűlölő, tehát jó román” hagyomány mérgező és ártalmas az országnak (ennek egyik áldozata az a tíz éve Tusnádra költözött vonatjegyárusnő, aki a magyar városka állomásán még csak nem is köszön magyarul).
Sabin Gherman kolozsvári újságíró a ’89 előtti időket idézve „egy magyarra” hivatkozva azt állította, hogy Ceauşescu-diktatúra idején a szegénység nem tett különbséget az etnikumok között. Ez a szemlélet is alapvetően téves, hiszen az etnikai alapú diszkrimináció a kommunista rendszer alatt is virult (persze lehettek kivételek, mondjuk a besúgók).
Erről szól a történelem és a személyes tapasztalatok, a napvilágra került szekus iratok és a téma nemzetközileg elismert kutatói egyaránt, akik Románia kapcsán nacionalista kommunizmusról beszélnek. Az igazságban érdekelt román honfitársainknak mindenképpen az volna az érdekük, hogy az önáltatást kerülendő, ne a számukra kedves értelmezésekkel írassák a történelmüket. Mint ahogy a megbélyegzett, többletterhet cipelő magyaroknak is, hogy a harag és megszokás csábításainak ellenállva felnőjenek elhivatásukhoz.
Vörös utca
A tusnádfürdői szabadegyetem sikerességét jelzi, hogy a résztvevők száma minden eddigi csúcsot megdöntött. Albert Tibor polgármester szerint amíg az első tábor programja két ívpapír volt, addig az idén ez hatvan oldalt és huszonöt előadósátrat tett ki. A nagy érdeklődés mutatja, hogy a magyar, román és külföldi politikusok vagy szakemberek – angol, katalán, olasz, finn – részvételével zajló találkozóra komoly igény van.
Az összképhez azonban a hiány is hozzátartozik. A bukaresti RMDSZ-vezetők szokásuk szerint idén is elkerülték a népi párbeszéd nyári központját. Nem szép gesztus. Hasonlóan jártak el magyarországi barátaik is, a Bajnai–Gyurcsány-vonal képviselői. Távolmaradásukat nem lehet ellenzékiséggel vagy „orbánozással” indokolni. Nonszensz. Az ellenzéki Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője például a saját tapasztalatára hivatkozva mondta, hogy a balliberális sajtó állításaival ellentétben Tusványoson hihetetlenül nyitott volt a közönség minden gondolatra.
Hozzáteszem, akik nem értettek vele egyet, azok is barátilag tekintettek rá, amiért eljött, és magával hozta gondolatait, melyeket közvetlenül megosztott az erdélyiekkel. Jelzésértékű nyilatkozat egy olyan ellenzékitől, aki maga is elhatárolódott Gyurcsányéktól. Nem csoda, hogy őbenne is az elhivatását komolyan vevő személyt tisztelhetjük, akárcsak a szövetség néhány jelen lévő erdélyi képviselőjében – mint Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert.
Bízzunk benne, hogy a „minden a hatalom” filozófia mentén kormányzó bukaresti magyar vezetés ráébred, hogy hibás úton jár. És felismerik, hogy nemcsak a filozófiájuk súlytalan, hanem a kis lépésekről szóló stratégiájuk is. Az önkritika nagy lépésekkel való elkerülése oda vezetett, hogy már a román nacionalizmust kiszolgáló politikájukat méltató románok is nyíltan prostituáltaknak nevezik őket. Mi értelme hát a látszatok erőltetésének, a hasznos munkát is maga alá temető könnyelműség további promoválásának? Szégyent hoztak a magyarságra, ezért a párt radikális megújulásra szorul. Ezt várja el a felelősségérzet és a jóérzés.
Ha pedig Erdélyben még nem is, de Magyarországon már megtörtént a váltás. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-mímelő érdekkörök csődbe viszik a népet és az országot, a „minden a hatalom” előtt hódoló balliberális opportunizmus megbukott. Ezért kerültek 2014-ben ismét padlóra az RMDSZ – erdélyi magyarok ellen úszító – budapesti barátai. Ha nem így lett volna, akkor ma Magyarország romokban heverne. De hála Istennek a magyarok az utolsó utáni pillanatban felismerték a veszélyt. Az ország levetette a nyakára kötött hurkot, és megpróbálja behozni óriási veszteségeit.
A felelősök tükörbenézése azonban elmaradt. Ehelyett félrevezető trükkökkel ágálnak a csődvonatot nehéz küzdelmek árán megfordító kormány ellen. Sokak szerint ez oda vezethető vissza, hogy mindig is a posztkolonialisták helytartója tisztségre pályáztak. Ezért uralkodik rajtuk a frusztráltság és felettük a programszerű rettegésre, társadalmi feszültségkeltésre utasító ukáz.
De mi más várható azoktól, akik a szúnyogot megszűrik, és a tevét elnyelik? Akik éveken át komótosan elemezgettek, miközben az ország a szakadékba rohant, majd mikor a helyzet javulni kezdett, ortodox hozzáértőkként gyűltek vissza a Júdás-kupiba, hogy klienseik gyönyörűségére világriogató kórusba szerveződjenek. Nem csoda, ha az ilyenek – legyenek Budapesten, Kolozsváron vagy Bukarestben – elkerülik Tusványost. A maguk képe szerint sajátítják ki a demokrácia fogalmát, amit aztán erkölcsi fogalomként népszerűsítenek, a liberalizmust pedig fontosabbnak tartják a szabadságnál.
Ha nem az emberek megtévesztéséről volna szó, akkor szellemi tevékenységük kabarétéma is lehetne. Tudományuk ugyanis kimerül annak felismerésében, hogy a keresztény értékeket becsülő munkatársadalom nácizmushoz vezet, a magyar miniszterelnök pedig összemosható „Putyin cárral”. Elavult nemzetállamiságról papolnak, miközben ugyanúgy összekeverik a nemzet szolgálatát a nacionalizmussal, mint nyugati és bukaresti klienseik az erényt a prostitúcióval.
Ez a könnyelműség Szodoma és Gomora (egyik neve: a „nyitott” társadalom), a szabadosság őshazájának szellemét hivatott legitimizálni. Mert a szodomizmus egyik alappillére a szabadosságot szabadságként értelmező liberalizmus. Ebből csinálnak ma politikát az önjelölt világmegváltók. Nekünk, „2010 utáni” magyaroknak – akárcsak az európaiaknak – erre nincs szükségünk. Mert sudár fenyveserdőt szeretnénk a gyermekeinkre hagyni, nem álszent magyarázatokkal fedett kopasz dombot.
Közvetíteni az emberit
Ennél ezerszer több figyelmet érdemel David Campanale-nak, a BBC újságírójának üzenete. Campanale nagyra értékeli azt az „emberit”, ami a ’89-es rendszerváltás után az itteni magyarok közt fogadta. Állítása szerint Angliában ez már akkor eltűnőfélben volt. Ezért arra buzdít minket, Kelet-Közép-Európa polgárait, hogy az eddigieken változtatva közvetítsük mi az emberi, keresztény értékeket az értékvesztett Nyugatnak.
Szép üzenet. De az elhíváshoz fel kell nőni. És tudatosítani magunkban az ágyas-szellemiség feladásának imperatívuszát, a közösségeinket szodomizáló folyamat megfordításának szükségességét. Mert a portáinkat senki sem sepri ki helyettünk. Az igaz élet úgysem onnan érkezik, ahol a fenntarthatatlan mesterséges fenntartása zajlik, és a tolerancia jegyében megbélyegzik a másságot. Váltsunk hát, mert nincs miért féljünk. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Többnyelvűség egykor és most
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)