Felemelt kézzel negyven esztendeje
Napra pontosan negyven esztendővel ezelőtt – 1974. augusztus 19-én – leplezték le a Felszabadító Román Katona szobrát Csíkszeredában. Az emlékmű időközben nevet váltott: manapság már Ismeretlen Katona Emlékműveként emlegetik. A köznyelv „Bronz Bélaként” is ismeri.
A korabeli lap, az avatáskor hetilapként megjelent Hargita egy rövid tudósításban számolt be az eseményről. Abból tudjuk, hogy a szobor Marius Butunoiu bukaresti szobrász alkotása. Mint írták, az 1974. augusztus 19-i, hétfői eseményen részt vett Fazekas Lajos, a Román Kommunista Párt Hargita Megyei Bizottságának első titkára is.
A mai olvasatban idegennek tűnő szövegkörnyezetű beszámoló szerint 11 órakor felhangzott az ország himnusza, majd Csíkszereda akkori polgármestere, „Ráduly Elek elvtárs megnyitó szavai után a Hősök Himnuszának méltóságteljes akkordjai mellett” leleplezték a szobrot. A rendezvény végén „hazafias lelkesedés légkörében az ünnepség résztvevői táviratot intéztek Nicolae Ceaușescu elvtárshoz (...)”
Felszámoltatták volna
Csíkszereda központjában, a városi parkba benyúló alkotás időközben névváltoztatáson esett át: Felszabadító Román Katonából az Ismeretlen Katona Emlékműve lett. A katonaság évente tart koszorús megemlékezést a szobornál, más eseményeket viszont ritkán szerveznek ott. Legutóbb, négy esztendővel ezelőtt az emlékmű felszámolását szerette volna elérni civil kezdeményezésével egy csíkszeredai lakos. Ennek érdekében beadvánnyal fordult a városházához, kérvén az aláírásgyűjtéshez szükséges űrlapok rendelkezésére bocsátását. A kezdeményező csíkszeredai lakos, Csibi Barna beadványa végül nem ért célt.
Az alkotás jövője
Az alkotás sorsáról Antal Attilánál, Csíkszereda alpolgármesterénél tájékozódtunk. „Nem szerepel napirenden a szobor mozgatása. Azt viszont szeretnénk, ha az alkotás hosszan elnyúló talapzata nem érne ki a járdáig, kettészelve a városi park sétányát. Erről a változtatásról már zajlottak belső szakmai beszélgetések” – nyilatkozta Antal Attila. Az esetleges változtatás minden bizonnyal „kiveri a biztosítékot” az illetékes állami szerveknél.
Kozán István, Székelyhon.ro

Izsák: történelmi tévedés lenne elfogadni Ceausescu megyehatárait
Egységet kell teremteni a székely autonómiamozgalomban – szólított fel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) közös autonómiatervezetével kapcsolatosan kifejtette: Székelyföld nem a kommunizmusban létrehozott három, a magyarok által is lakott megyéből áll, hanem nyolc székely székből.
Izsák Balázs a Kossuth Rádió munkatárásnak, Erdei Edit Zsuzsannának elmondta, hogy akkor lehet egységet teremteni az autonómiaküzdelemben, ha mindenki megérti, és elfogadja a 10 éves autonómiamozgalom általa megfogalmazott sarkalatos alapelveket.
Az SZNT elnöke fontosnak tartja, hogy megértsék: Székelyföld nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből áll, hanem nyolc székely székből. Nem egyeznek a nemzetiségi arányok sem, mert amíg a három megyében a magyarság részaránya alig több mint 50 százalék, addig a nyolc székely székben a magyarság aránya 70 százalék fölött van – tette hozzá Izsák.
Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy elfogadjuk a Ceausecu által ránk kényszerített megyehatárokat, ez pedig történelmi tévedés lenne – szögezte le az SZNT elnöke.
A székelyek külön-külön ragaszkodnak történelmi, és kulturális tájegységeikhez, vissza kell adni a széki központoknak, a székely várososoknak a jogállásukat, ami azt jelentené, hogy otthon intézzék dolgaikat a székely emberek – hangsúlyozta Izsák.
Izsák Balázs szerint jogilag Székelyföld határainak politikai akarattal lehet érvényt szerezni.
Fontos megérteni: Székelyföld határait, a nyelvi és a kulturális határok mentén kell meghúzni, ezt támogatja a nemzetközi jog, erre van hivatkozási alapunk, és még a jelenlegi közigazgatási törvény is kimondja, hogy a megyehatárok meghúzása az etnikai kritérium, és a lakosság kulturális kapcsolatainak figyelembevételével is történik – mondta az elnök.
A beszélgetés végén Izsák kihangsúlyozta: tudatában van annak, hogy ha ősszel az SZNT autonómiatervezetét terjesztik be a parlamentbe, azt is ugyanúgy elutasítják, de legalább az autonómiamozgalom egysége megmaradna. Hozzátette: bízik benne, hogy átérzik, ebben a kérdésben hozhatnak olyan döntést, amellyel építhetnek, de hozhatnak olyan döntést is, amivel rombolhatnak.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Titus Corlăţean és az autonómia: ki sért alapszerződést?
Sajátos érveléssel indított újabb fronton támadást a magyar önrendelkezési törekvések ellen Titus Corlăţean román külügyminiszter a Marosfőn megrendezett román nyári egyetemen.
A bukaresti diplomácia vezetője azzal vádolta meg a magyar kormány tagjait, hogy amikor a romániai magyar autonómiatörekvéseket, a székely önrendelkezést támogató nyilatkozatokat tesznek, megsértik a román–magyar alapszerződésben foglaltakat.
Corlăţean szerint a mindkét fél által elfogadott alapszerződés 15. cikkelye és melléklete azt szögezi le összefoglalva, „hogy kétoldalú kapcsolatokban nem fogadjuk el a kollektív jogokat és az etnikai alapú autonómiákat”.
Külső vagy belső igény az autonómia?
A román külügyminiszter ezzel egyfajta „külső agresszió” áldozataként próbálja beállítani Romániát, minden bizonnyal arra alapozva, hogy – többek között Orbán Viktor magyar kormányfő „illiberális demokráciáról” szóló tusnádfürdői beszéde miatt – Magyarország nemzetközi megítélése jelenleg nem a legjobb, ezért ha „rátolja” az autonómiaigényekért viselt felelősséget Budapestre, azzal sikerül gyengítenie a romániai magyar közösség pozícióit.
Corlăţean azzal próbálja diszkreditálni az autonómiaigényeket, hogy úgy igyekszik beállítani, mintha külső erők szorgalmaznák, nem pedig az ország több mint egymillió polgára igényelné. Ezáltal olyan látszatot kelt, mintha a mindig nyughatatlan Budapest kezdeményezésére romlott volna meg a viszony a két ország között, nem pedig azért, mert Bukarest hallani sem akar a romániai magyar közösség jogbővítési igényeiről.
A román külügy ráadásul a magyar válaszra – miszerint szó sincs az alapszerződés megsértéséről, hiszen épp ez a dokumentum emeli a kisebbségi ügyeket a kétoldalú kérdések közé – a nemzeti kommunista Ceauşescu-érában megszokott, de a jelenlegi kormány által is több ízben használt érvelést alkalmazta, miszerint a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos témák Románia belügyét képezik.
Holott már a Corlăţean által hivatkozási alapként használt alapszerződés bevezetőjében is az áll, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi, és mint ilyen, a nemzetközi együttműködés tárgya, a szerződő felek elősegítik egymás számára, hogy figyelemmel kísérjék az ebben a cikkben foglaltak megvalósulását.
Nincs szó az autonómia tilalmáról
Bár az alapszerződésnek magyar szempontból nagy hiányossága, hogy nem szerepel benne az autonómia kérdése, sőt az Európa Tanács 1201-es, a kisebbségek védelméről szóló, a szerződéshez mellékletként csatolt ajánlásához román követelésre hozzáfűzték: „a Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státusára”, az ominózus 15. cikk interneten hozzáférhető változataiban nem történik említés arról, hogy a kétoldalú kapcsolatokban szóba hozni sem lehet az önrendelkezés témáját.
Ezzel szemben többek között azt tartalmazza, hogy „a Szerződő Felek együttműködnek a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében. Egyetértenek abban, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak továbbfejlesztésével kapcsolatos azon nemzetközi dokumentumok rendelkezéseit, amelyekre nézve a jövőben kötelezettséget vállalnak, e Szerződés részeként fogják alkalmazni.”
Vagyis Bukarest egyértelműen elfogadta, hogy a felek kétoldalú, nemzetközi együttműködés keretében foglalkozhatnak a kisebbségek helyzetével. Igaz, a megfogalmazás nem a kisebbségi közösségekről szól, hanem a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogairól, ez azonban a legkevésbé sem jelenti a kollektív jogok említésének tilalmát – legalábbis a szövegben tételesen sehol sem áll ilyesmi. Ráadásul az is világos, hogy a kisebbségi egyének kisebbségi jogainak bővítése az egész közösség számára a megmaradás záloga lehet.
A 15. cikk vége a következőképpen hangzik: „Az ebben a cikkben foglalt kötelezettségvállalások egyike sem értelmezhető oly módon, hogy feljogosítana az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, egyéb nemzetközi jogi kötelezettségekkel vagy a Helsinki Záróokmány és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Párizsi Chartájának rendelkezéseivel ellentétes bárminemű tevékenység folytatására vagy cselekedet végrehajtására, az államok területi integritása elvét is beleértve.”
Előfordulhat, hogy Corlăţean erre a kitételre célzott, amikor az autonómia tilalmára próbált hivatkozni. Csakhogy az önrendelkezés semmilyen nemzetközi egyezményt nem sért, számos európai példa van jól működő és az adott ország egésze, illetve az autonóm területen élő közösség polgárai számára békét és jólétet biztosító területi autonómiára.
Az pedig végképp nem állja meg a helyét, hogy az autonómiatörekvések Románia területi integritására törnének. Az autonómiák Európa-szerte alkotmányos alapon, az illető állam törvényeinek betartásával működnek, szó sincs arról, hogy az önrendelkezés bármilyen módon sértené az illető ország szuverenitását vagy területi egységét.
Emlékezetes, hogy az autonómia ügyét a romániai magyar közösség vitte ki a nemzetközi porondra, amikor különböző szervezetei révén a kisebbségi jogok európai uniós szintű rögzítését kérte, és amikor az Európai Bizottság ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy a kisebbségi ügyek nem közösségi, hanem tagállami hatáskörbe tartoznak, a kisebbségi szervezetek több pert indítottak ellene az Európai Unió bíróságán. A perekbe a felperesek oldalán Magyarország is beszállt, míg az alperes mellett, a kisebbségek ellen többek között Románia is belépett a jogvitába.
Az azonban, hogy Magyarország kiáll a nemzetközi porondon az autonómiatörekvések mellett, távolról sem jelenti azt, hogy az autonómiaigényeket Budapest fogalmazta meg. A magyar kormány több ízben is jelezte: az erdélyi magyar közösség által megfogalmazott igényeket támogatja, nem saját kezdeményezéséről van szó.
A magyar fél feladata – elsősorban a romániai magyar közösség képviselőiről van szó, de a magyar diplomácia aktivitása is fontos – az, hogy nyilvánvalóvá és vitán felülivé tegye a nemzetközi porondon: nem a renitensnek beállítani próbált Budapest által generált nemzetközi konfliktusról van szó, hanem román állampolgárok százezreinek a legitim kisebbségi szervezetek révén a bukaresti központi hatalom felé a törvényes keretek betartásával megfogalmazott igényéről. Az autonómiaigény hangoztatása és támogatása pedig semmiben sem ellentétes a magyar–román alapszerződéssel.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
NAGY-MOLDOVÁT AKARNAK. A Moldova köztársaságbeli Moldova Hazafiai párt az utóbbi 65 év több nemzetközi konvenciójára és szabályozására hivatkozva úgy véli, Moldovának joga van visszakövetelni a korábban birtokolt területeit, melyekről azt állítják, hogy ezeket „jogtalanul engedték át” Romániának és Ukrajnának.
A Moldova Köztársaság törvényes területének visszaszolgáltatásáról című, orosz nyelven közzétett nyilatkozatukban a párt tagjai arra figyelmeztetnek, hogy ha a jelenlegi moldovai kormány figyelmen kívül hagyja a nyilatkozatot, és nem intézkednek a követelt területek visszaadásáért, ez azt fogja jelenteni, hogy a kormány nem a moldovai állam és népe érdekében cselekszik. (Ziare.com) TÖRTÉNELEMTISZTOGATÁS. A kommunista korszakban készült történelemtankönyvek csupa hazugságból álltak, a moszkvai direktívák alapján szerkesztették, gyakorlatilag eltorzítva a román nép eredetét. Oly mértékben meghamisították a történelmet, hogy a kommunizmus 1989. decemberi bukása utáni sem figyeltek oda e terület megtisztítására, így további hibák kerültek tankönyvekbe – állítja Dragoş Dragomir konstancai történelemtanár. Az Adevărul több történész, tanár megszólaltatásával készített elemzésében Mircea Pora temesvári professzor és író a jelenről sem fest rózsás képet, úgy fogalmaz: „Nekünk teljesen meghamisított történelmünk volt. Valójában olyan nép voltunk, mely a kezdetek óta nagy tudatlanságban élt. De az emberek most is a Ceauşescu idejében tanult ostobaságokat hiszik, mert az elit eltűnt, helyüket pedig másodrangú, alja népség, falusiak vették át, akik egyik napról a másikra diplomások lettek, és nyilvánvalóan felkarolták az új szemléletmódot. Ők ma is románellenesnek nevezik azt, aki nem úgy gondolkodik, mint ők.” HAZAMEHETNEK A SZIÁMI IKREK. Maria és Elena, az augusztus 8-án Brassóban született, mellcsontjukon összenőtt ikerpár két-három napon belül kikerülhet a kórházból, hiszen egészségi állapotuk jó, gyarapodtak súlyban, egyikük 3,3, másikuk pedig 2,6 kilogramm, közölte Radu Spătaru, a bukaresti Marie Curie Gyerekkórház orvosa, az ikreket szétválasztó műtétet elvégző csapat koordinátora. Az ikerpárt augusztus 11-én vitték el Brassóból a bukaresti kórházba. A szétválasztó műtétet, amelyen hét orvos vett részt, augusztus 12-én végezték el, és majdnem két órán keresztül tartott. (Mediafax)
REKORD BÚZATERMÉS. Romániában a tavalyi rekordot némileg meghaladó volt az idei búzatermés, és 44 éves csúcsot döntött a repcetermés. Daniel Constantin mezőgazdasági miniszter ismertette, idén 7,4 millió tonna körüli volt a búzatermés, meghaladta a tavalyi 7,3 millió tonna rekordot. Idén a hektáronkénti hozam 3,65 tonna volt. A miniszter arról is beszámolt, hogy 1,74 millió tonna árpa került a tárolókba a tavalyi 1,51 millió tonna után. A mezőgazdasági miniszter arról is beszélt, hogy a júniusi sok csapadék rontotta a búza terméshozamát, jót tett viszont a napraforgónak és a kukoricának.
(Maszol.ro), Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borbély: erős, hagyományokkal rendelkező orvosi egyetemünket nem szabad feladni!
Viszonylag rövid időn belül két, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyével foglalkozó írást is megjelentettünk lapunkban.
Vitaindítónak szántuk dr. Ábrám Zoltán professzor cikkét, amit dr. Kincses Előd ügyvéd helyzetelemzése követett. A szakmai szempontok taglalása mellett a szerzők az RMDSZ-re hárítják a felelősséget amiatt, hogy a mai napig sem sikerült a 2011-ben megjelent tanügyi törvénynek az anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseit az egyetemi chartában rögzíteni és azokat alkalmazni, nem sikerült megalakítani a MOGYE önálló magyar tagozatát. A MOGYE és a magyar orvosképzés kapcsán beszélgettünk Borbély László parlamenti képviselővel, az RMDSZ politikai alelnökével.
– Az elmúlt 24 év során nem történt jelentős előrelépés a magyar nyelvű oktatás terén a MOGYE-n – állítja írásában dr. Ábrám Zoltán professzor, hozzátéve, hogy a magyar egyetemi oktatók minden lehetségest megtettek az önálló magyar tagozat létrehozása érdekében. Nekik „ennyire tellett az eszköztárukból”, az RMDSZ pedig „jegelte” a kérdést. Valóban „hidegre tették” a MOGYE-ügyet?
– Jó dolog, hogy vitázunk a MOGYE helyzetéről, nincs azzal semmi baj, ha cikkek jelennek meg, és minél többen elmondjuk véleményünket, viszont úgy vélem, hogy mindenkinek ott kell tennie a dolgát, ahol van. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, azt kell elemezniük, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve voltunk. Aki ügyvéd, végezze a dolgát, és képviselje a MOGYE érdekeit a perekben, a politikus is végezze a dolgát, a tanárok foglalkozzanak a szakmai résszel, a kutatás, az oktatás minőségének javításával, az utánpótlás kinevelésével. Azt, hogy 24 év alatt semmi sem történt, szerintem senki nem állíthatja, aki ezt mondja, valótlanságot mond.
Tudjuk, hogy mi volt 1990-ben, tudjuk, hogy Ceauşescu idejében mennyire elsorvasztották a magyar oktatást, hogy már alig volt magyar diák, nem lehetett magyarul tanulni. Politikai megközelítésből nézve a dolgokat, 1990 után volt egy első szakasz, amikor ellenzékben voltunk – apropó, Bolyai Egyetem, amelynek létrehozására közel 500.000 támogató aláírást gyűjtöttünk és adtunk be a tanügyminisztériumhoz 1994-ben, és e célról azóta sem mondtunk le –, megszületett egy rossz tanügyi törvény, az RMDSZ külön tanügyi törvényét „visszavágta” a parlament, és most van a 2011-es tanügyi törvény, ami egy jó törvény, és áttörés olyan szempontból, hogy első alkalommal meg is nevezi a multikulturálisnak számító egyetemeket. E folyamat végigvitele nagymértékben az RMDSZ-nek köszönhető. Nem volt könnyű, felelősségvállalással lehetett csak átvinni a parlamenten, hiszen ha plénum elé kerül, szétcincálták volna. A 90-es évek végétől már voltak külön helyek a magyar tagozat számára, a 2000-es évek elején az RMDSZ-nek köszönhetően a magyar tagozaton a helyeket kormányhatározattal biztosították, a magyar oktatást azonban továbbra is intézményesített kereteken belül, önálló magyar tagozat létrehozásával képzeljük el, és nyilván ezen dolgozik mindenki, aki jóhiszemű.
Visszatérve a kezdeti gondolatra, a tanároknak folyamatosan az oktatás minőségének javításán, az utánpótlás kinevelésén kell fáradozniuk, és meg kell jegyeznem, akkor is, ha mostoha körülmények voltak, lett volna lehetőség több fiatal tanárt kiképezni, pozícióba juttatni. Hogy miért nem így történt? – Ezt az elemzést végezzék el ők, hiszen ez szakmai kérdés. 2012-ben, amikor az RMDSZ ellenzékben volt, sikerült Marosvásárhelyre elhívnunk a miniszterelnököt és az akkori tanügyminisztert, sikerült elfogadtatni a szenátussal és a magyar oktatókkal a hétpontos egyezményt a MOGYE magyar tagozatának további alakulásával kapcsolatosan.
– Amelyet, mondjuk ki, a román fél azóta sem tartott be…
– Erre visszatérek. Részben nem tartották be, van olyan pontja, amit később sikerült betartatni, például azt, hogy a román és a magyar tagozaton a tanári állásokat külön, lebontva határozzák meg. Ez a tavaly augusztusban megtörtént, szenátusi döntés alapján. Sajnos, csak a helyek egy részét tudtuk betölteni. Ez megjelenik az egyetemi oktatást minősítő hivatal (ARACIS) véleményezésében is. Ami az egyetemi oktatást illeti, hasonlítsuk össze, hány magyar diák tanul most magyarul, és hányan tanultak 1990-ben, 1995-ben vagy 2000-ben, így láthatjuk, hogy a statisztika pozitív ilyen szempontból. – Attól is az, hogy közben létrehozták a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is… – Így van, itt van a Sapientia is, amit a magyar állam jóvoltából sikerült létrehozni, de az RMDSZ-nek is volt bizonyos szerepe abban, hogy akkreditálták, hiszen a politikum nélkül az akkreditációs folyamat sokkal nehezebben ment volna. Össze kell fogni tehát a tanároknak, ügyvédeknek, politikusoknak, hiszen mindannyian a barikád ugyanazon oldalán vagyunk. Elszomorít, hogy egyeseknek az a véleménye, hogy mi itt nem képviseljük úgymond a magyar oktatás érdekeit. Egyeseknek, akik az évek során kikoptak a politikából, s teljesen egyoldalúan, hamis adatokat közölve írásaikban úgy állítják be, hogy az RMDSZ semmit nem tett az önálló magyar tagozat létrehozásáért a MOGYE-n.
– Ha már összefogást említ, hadd jegyezzem meg, hogy erre kitűnő példa lett volna, hogy az RMDSZ támogató félként belép a 2011-ben az RMOGYKE és az MMDSZ által indított közigazgatási perbe. Nem tette meg, legalábbis nem az elején.
– Az utóbbi időszakra utalok, mert az előbbiről már beszéltem – úgymint aláírásgyűjtés a Bolyai Egyetemért, hogy hány magyar iskola működik '90 óta és arról, hogy tovább kell menni ezen az úton. Mindezt elfelejtik egyesek, vagy nem foglalkoznak ezzel, mert ha valami megvalósul, akkor már nem érdekes. Ha nincs az a „csúnya” RMDSZ, és nem teszi be tételesen a tanügyi törvénybe a multikulturális egyetemekre, az anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakaszokat, akkor míg a világ s két nap, saját maguktól nem hagyták volna jóvá, hogy a Babeş–Bolyain megalakuljanak a magyar főtanszékek, amelyeknek a tanügyi törvény szellemében kidolgozott chartájuk van, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen pedig a tagozatok cirkusz nélkül különváltak.
Ami az RMDSZ hozzáállását illeti a MOGYE ügyében, ismételten hangsúlyozom: az RMDSZ elment a falig az Ungureanu-kormányban akkor, amikor kierőszakolta azt a kormányrendeletet, amely kimondta a külön tagozatok megalakítását. Amíg érvényben volt a kormányhatározat, mi ezt tartottuk fenn. Választási év volt, és az Ungureanu-kormány – amelynek az RMDSZ is tagja volt – emiatt megbukott. Nyilván utána ellenzékbe kerültünk, és ezt követően, amikor láttuk, merrefelé halad a MOGYE-ügy, beavatkoztunk a perbe. És beléptünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál is partnerként, amikor az ARACIS döntést hozott az anyanyelvhasználat ellen a gyakorlati oktatásban, ami teljesen jogtalan volt. Szó sincs arról, hogy nem fogtunk össze akár a civilekkel, amikor kellett, a diákszövetséggel, vagy azokkal, akik képviselték a szóban forgó ügyet a perekben. A 2012-ben létrejött hétpontos egyezmény része a legutóbbi kormányba lépésünkkor kidolgozott protokol-lumnak, amit feltételként szabtunk meg koalíciós partnerünknek és kiemelten kezelünk.
A cél az, hogy a külön magyar csoportok a gyakorlati képzésben is megalakuljanak, a gyakorlati oktatást illetően azonban felmerült, hogy kétnyelvű legyen a képzés, de mindenképpen magyar nyelven is történjen. Úgy tudom, végül ezt elfogadták a magyar oktatók, és ehhez majd szenátusi döntés kell. A politikum ilyen esetben legtöbb, amit tehet, hogy nyomást gyakorol a Szociáldemokrata Párton keresztül. Azokat a pereket, amelyek a törvény be nem tartását sérelmezték, jogosan, tovább kell vinni, bár megtapasztaltuk, hogy az igazságszolgáltatásban mi van. Azért, hogy eddig a bíróságok visszautasították a jogos igényeinket, hogy az igazságszolgáltatás egy követ fúj a MOGYE szenátusi többségével, gondolom, nem az RMDSZ a hibás… Legutóbb, pár napja tárgyaltam Mihnea Cosmin Costoiu tanügyminiszterrel arról a lehetőségről, hogy – akárcsak 2012-ben – húsz-húsz hellyel kibővítsék mind a román, mind a magyar tagozaton az általános orvosi karon a tandíjköteles helyek számát. Egyelőre nem tudunk többet tenni, és visszamenve az időben, felmerül a kérdés: miért van az, hogy ezelőtt 6-7 évvel több magyar jelentkezett a MOGYE-ra, az általános orvosi karra, mint román, jobb médiákat értek el a tandíjköteles helyeken? Akkor ugye nem volt érdeke a magyar oktatóknak, hogy legyen egy ilyen kvóta, néhány éve visszafordult a helyzet, és most próbáljuk megváltoztatni a játékszabályokat.
– Nem lehet leszögezni a játékszabályokat még a játék előtt? – A játékszabályokat nem a politikum szögezi le, az oktatóknak kell ezekről dönteniük. Idén nem kértek plusz tandíjas helyeket a magyar tagozat számára, de felvetésünkre, hogy kérünk 20 helyet, Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes azt mondta, támogatja az indítványunkat.
– Sok a szemrehányás és a nézetkülönbség a MOGYE kapcsán, gyakorlatilag azt látjuk, hogy nem alkalmazzák a tanügyi törvénynek az anyanyelvű oktatásra vonatkozó részeit. Látjuk, és nem értjük, hogyan lehetséges ez? A jogszabály lenne rossz, azaz értelmezhető, ellentmondásos? Egy valós jogállamban ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy rangos egyetem vezetése ellenszegül annak, hogy egy törvényt alkalmazzon, miközben az összes többi felsőoktatási intézmény betartja azt. Érthetetlen, hogy egyezkedni, alkudozni kell a különféle cikkelyek gyakorlatba ültetésén. Önnek mi a véleménye?
– A tanügyi törvénnyel nincs gond, de egyébként lehetőség sincs jelenleg, hogy megváltoztassuk. A MOGYE szenátusa szerintem egyértelműen rosszhiszeműen alkalmazza a törvényt, és a bíróság is beállt az egyetem szenátusa mögé ebben a kérdésben. Azt mondják, az igazságszolgáltatást nem kell bírálni, de igenis, ki kell mondani: az igazságszolgáltatás a MOGYE ügyében nem jól döntött, pedig a törvény egyértelmű, mégpedig úgy kell alkalmazni, ahogy tette a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Mit tart a legsürgősebb teendőnek a MOGYE kapcsán?
– Nagyon fontos mozzanat, hogy itt volt az ARACIS, és világosan kimondta, hogy a magyar tagozatot külön akkreditálják. Nagyon fontos, hogy az ARACIS által észrevételezett gondokat, úgymint a kurzusok hiánya, oktatói létszám, egyéb szakmai dolgok, megoldják. A tanárutánpótlásról még csak annyit, hogy folytak tárgyalások a minisztériumi illetékesekkel, és tudomásom szerint nem zárkóznak el attól, hogy évente ne csak egy, hanem több, három-négy alkalommal hirdessék meg a magyar tagozaton az oktatói állásokat. A legfontosabbnak most azt tartom, és ez a szakmai grémium feladata, hogy mikor visszajön az ARACIS – az ősz folyamán – e problémák legyenek megoldva, és akkor lehetőség nyíljon a végleges akkreditációra.
– Elfogadható-e Ön számára az a Kincses Előd által felvetett – és esetleg másokban is egyre gyakrabban felmerülő – gondolat, miszerint a magyar orvosképzésre a megoldás a Sapientia keretében vagy az anyaországi egyetemek kihelyezett tagozataként képzelhető el?
– Ezt a kijelentést nagyon súlyosnak tartom, és remélem, hogy nem ez a tanárok és a magyar tagozat véleménye, mert ez azt jelentené, hogy feladjuk a vásárhelyi magyar orvosi egyetemet. Közép- és hosszú távon lehet beszélni bármiről, de jelenleg úgy látom, hogy van egy erős, hagyományokkal rendelkező orvosi és gyógyszerészeti egyetemünk Marosvásárhelyen – még akkor is, ha a gyakorlati képzés egyelőre nem magyarul zajlik –, amit nem szabad feladni! Tovább kell menni ezen az úton, és addig ütni a vasat, amíg meglesz az önálló magyar tagozat intézményes formában, hiszen most is sok száz magyar fiatal tanul magyarul Vásárhelyen, és végzi el az egyetemet mint magyar orvos.
Más kérdés – és meg kell vizsgálni az okokat –, hogy mi történik azokkal az orvostanhallgatókkal, akik elvégzik az egyetemet, és fiatal orvosként külföldre távoznak. Egy új orvosi egyetemet nem lehet egyik napról a másikra létrehozni, ugyanazok a jogszabályok érvényesek a működtetésére, mint a többi egyetem esetében, és nem mellékes, hogy óriási költségei vannak a vendégtanárokkal való oktatásnak – nem is lehet 90 százalékban vendégtanárokkal működtetni egy egyetemet. Ezzel a gondolattal nem tudok egyetérteni, és remélem, ez csak egy felvetés, aminek nincsen támogatottsága, sőt, úgy tudom, a magyarországi politikusok sem támogatják ezt a változatot.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma

F.J. ŐZIKÉK EGY KETRECBEN AZ OROSZLÁNNAL
Banciunak Erdély Kurdisztán, és a románok a törökök
A B1 műsorvezetője magyarok által elkövetett népirtást vizionál az autonóm Székelyföldön. Az Active Watch feljelentette a műsorában elhangzottakért.
Miért éppen Dél-Tirolhoz hasonlítana Erdély? – hangzik el a kérdés Radu Banciu szájából a B1 TV-n vezetett műsorában. A műsorvezető szerint Erdély inkább Kurdisztánhoz hasonlít, és ebben az értelemben a románok a törökök. Az amúgy marosvásárhelyi származású Banciutól megkapjuk a nemzetállami szemléletű román minden autonómia-ellenes érvét: kiszolgáltatott Maros megyei románok, önbíráskodó magyar bárók, vazallus Maros megye, önfenntartásra képtelen Székelyföld, stb.
A műsorvezető ellen az Active Watch tett feljelentést az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) és a az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD).
Problémás mondatok
Az Active Watch a honlapján közölt közleményében a következő mondatokat találta törvénybe ütközőnek: "[Abban az esetben, ha életbe lép ez az autonómia-tervezet] mészárlás lesz. A román állampolgárok elveszítenék a mindennapi életükhöz való legalapvetőbb jogaikat is."
"Egy hihetetlen nagy tragédia lenne az, ha azok az állampolgárok [székelyföldi román állampolgárok] egyik pillanatról a másikra a magyar kormány és a székely kormány vazallusaivá válnának." "Azt fognak tenni ott [a magyarok], amit csak akarnak, mert ott nem lesznek törvények, nem fognak tisztelni semmit. Már ott vannak Hargita és Kovászna megyék székhelyeinek a példái, ahol annyi atrocitás történt. Vegyétek már észre, hogy ez az a pillanat lesz, amikor a bukaresti kormány csak konzultatív szerepet fog kapni abban, hogy mi történik ott. És mondhatod a véleményed, ha nem figyel rád senki. Nagyjából ez lenne. Mégis, most mi történik a román szimbólumokkal, a trikolórral, a román nyelv utcán való használatával, azzal, hogy nem válaszolnak a románul elhangzó köszönésre? Ha ezek mind úgy történnek, hogy közben ezek a megyék Románia részei […], képzeljétek el, hogy mi fog történni, hogyha ezeket a dolgokat [az autonómiatervezetet] alkalmazni fogják."
"Ezekben a megyékben nem lehet alkalmazni ezt a fajta együttélést [utalás Dél-Tirol példájára]. Ez pontosan olyan, mint, amikor őzikéket teszel az oroszlán ketrecébe. Valójában ez a Székelyföld."
"Én tudom, hogy nálunk fejbe fogják ütni az embereket az utcán. Az emberek többé nem beszélhetnek románul, megtámadják őket az utcán, gúnyolni fogják őket. Hogyha valaha létezni fog ez a szabály a [Székelyföld] elnökével, akkor ezek ugyan gy fogják uralni azt a tartományt, mint annak idején, a lehető legnagyobb mészárlás lesz ott. Katasztrófa lesz, nincs szó rá. Milyen autonómia? Milyen Székelyföld? Fel fog robbanni az a térség. Ez minősíthetetlen. Hogyan tudod indokolni te, rövid mandátumú politikus Bukarestből, hogy ezekből az emberekből gúnyt űztél? Mi a bűne azoknak, hogy vágóhídra küldöd őket egy ilyen döntéssel? Ott nincs barátság, mindez csak a felszín. Nincs kompatibilitás, csak a felszínen. Attól a pillanattól, hogy ők fogják uralni a térséget, Románia felgyúl azon a részen."
"Mit kell magyarázzak még azon, hogy tisztább legyen, hogy ott egy katasztrófa lesz? Nem volt elég Jugoszlávia esete? Pont ilyenné válna Erdély központja.
Maros megye egy több korszakon átívelő kiemelkedő jelentőségű megye Romániában. Mindig is egyike volt azoknak a bástyáknak, ahol a legmagasabbra tartották a zászlót. Ceaușescu idején és azelőtt is. Szóval nem egy akármilyen megye. Ott emberek vannak, komoly románok, különlegesek, akik évszázadok alatt, - nem 20 év alatt - megmaradtak abban a térségben, és akik, éppen a megmaradásuk által, nem hagyták, hogy lerohanják őket a magyarok."
"Az, amit ők [a magyarok] ott tenni fognak, az precedens nélküli. Jönnek majd, persze az idegenek […] az EU-ból, hogy lássák, hogy mi történik, ugyanis nem élünk egy elnyomott világban, lesznek hangok, amelyek továbbviszik majd ezt a jelzést. […] És meg fogják látni, hogy mi történik. […] Tömegsírokat fognak ott találni azok ott, mă. Szóval, figyelem. Egy évszázados bosszúra adtok lehetőséget. Eddig a magyaroknak nem volt meg a törvényes módjuk arra, hogy ezt megcsinálhassák. De, ezentúl már a törvény is az ő oldalukon fog állni. Nem fog maradni egy talpalatnyi román hagyomány sem abban a térségben. Nagy figyelmet erre a dologra!"
Az Active Watch szerint a tényeknek a véleményektől való elválasztását, a tényekkel kapcsolatos más vélemények bemutatásának a kötelezettségét; a bármiféle diszkrimináció elkerülésének kötelezettségét; a nemi, vallási, etnikai kisebbségekkel kapcsolatos vélemények bemutatásakor azok véleményének kötelező ismertetésére vonatkozó; valamint a közösségeket indokolatlanul támadó és nemzeti-sovén vagy nemzetiségek elleni gyűlöletet propagáló üzeneteket tiltó törvényeket sértette meg a műsorvezető.
Transindex.ro

Markó Béla szellemi hozadéka
Ismerve Markó Béla szellemi és közéleti munkásságát, melynek szerves része a tudatosan adagolt nemzeti retorika, egyfajta sajátos politikai perverziónak tűnik, hogy időről időre olyan, nyíltan nemzetellenes, balliberális orgánumokban fejti ki véleményét, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság. Ezek a sajtótermékek a nemzeti értékek és érdekek apropóján végiggúnyolódták, végigfröcsögték az elmúlt 25 évet s bőven kivették részüket az olyan, nettó nemzetárulásnak tekinthető akciókból, mint a státustörvény szétcincálási próbálkozása vagy a 2004-es népszavazáson a határon kívül nemzetrészek elleni kampány.
Számonkérés
No de legyünk jóindulatúak és első menetben feltételezzük azt, hogy Markó megpróbálja érdeklődővé tenni ezen lapok olvasóközönségét a nemzeti gondolatok iránt.
Legutóbbi eszmefuttatása A nemzetállam rémálom címmel jelent meg a ballib sajtó zászlóshajójának, a Népszabadságnak a hasábjain. Mint a cím is sugallja, az írás a nemzetállam ellen irányul, és az RMDSZ-es sikerpropaganda mellett szépen, finoman összemosásra kerül benne a ceauşescui félfeudális („röghözkötöttség”, szabad mozgás akadályozása), soviniszta, nyílt diktatúra, a magyarellenességtől habzó sajátos szlovák demokrácia, s persze a tusványosi orbáni vízió a munkaalapú nemzetépítő államról. Markó pedig számonkéri a következetességet Orbán Viktoron. Mert szerinte nem lehet egyszerre a román nemzetállam ellen beszélni és a magyar nemzetállamot pedig építeni.
Nem tudni, hogy Markó tényleg nem érti, hogy e kettő miért fér meg együtt nagyon is vagy nem akarja érteni. Az első igen lényeges különbség a két ország között az, hogy Magyarország nem többnemzetű állam, hanem jelentős, önálló politikai akarattal rendelkező kisebbség nélküli nemzetállam, azzá tette a trianoni békediktátum.
Háromnemzetű állam
Ezzel szemben Románia létrejöttekor nemcsak, hogy nem volt nemzetállam, mint ahogy az az 1923-as alkotmány inkább céltételezésként, mint tényrögzítésként kimondta, de ekkor Románia háromnemzetű állam volt. Más szóval három olyan nemzet tagjai éltek ebben az államban – románok, magyarok és a szászok –, melyek államalkotó tapasztalattal rendelkeztek, igényük is volt önmaguk kormányzására és képesek is lettek volna erre. Egész pontosan képesek lettek volna ellátni az önálló kulturális, gazdasági és fizikai reprodukció funkcióit a román állam gyámkodása nélkül. Elég lett volna, ha a románság betartja a békediktátum előtt Gyulafehérváron írásban is rögzített ígéreteit. Románia ma is többnemzetű állam. Az Európai Uniónak több olyan ország is tagja, melynek lélekszáma nem éri el az erdélyi magyarságét.
A másik lényeges szempont a nemzeti érdek. Az a fogalom, melyet nem kell magyarázni a Kis-antant államok egyetlen politikusának sem, annál inkább az értetlenkedő anyaországi balliberálisoknak, azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik ott tömörülnek a 168 óra, a Hócipő, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Népszava körül. Meghirdetve vagy sem, de a román politikai elit kőkemény nemzetépítő politikát folytat a magyarság ellenében több mint száz esztendeje. (A trianoni békediktátumhoz nem volt elég az, hogy Károlyiék feltett kézzel várják a színmagyar területekre és színmagyar városokba bevonuló román csapatokat, hogy a saját haderő leszerelésével védekezésképtelenné tegyék az országot, ahhoz kellett a tudatos román nemzeti építkezés, mely jóval Trianon előtt megkezdődött és melynek jegyében a román politikai elit ugrásra készen leste az alkalmat, amikor megkaparinthatja Magyarország minél nagyobb részét. Mert egy pillanatig sem korlátozták igényeiket a románlakta területekre! Ugyan, dehogy! Nekik csalódás volt, hogy nem kapták meg a Tiszántúlt is olyan „ősi román városokkal” mind Debrecin, Bichisciaba és Seghedin.) Ebbe beleértendő természetesen az utóbbi negyed évszázad is, a maga szellemi kulturális terror hangulatával (könyvelkobzás!, de hadd szúrjam ide azt is, hogy mind a 2013-as, mind a 2014-es EMI táborban a román hivatalosságok ideológiai alapon koboztak el pólókat is – uszítónak találták például azt a feliratot, hogy „anyám magyar, apám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), a bíróság politikai eszközként való használatával, a hagymakupolás honfoglalással, a jogos magyar törekvések (pl. Bolyai Egyetem) szisztematikus visszanyesésével. Más kérdés, hogy ennek a 25 esztendőnek a nagyobbik része úgy telt el, hogy a Markó Béla által vezetett, majd az utóbbi években nem kis mértékben fémjelzett szervezet, az RMDSZ, kormányon legitimálta az elnyomó román hatalmat. Mindeközben Magyarországon Markó Béla (bízzunk benne, hogy csak taktikai és nem eszmei) szövetségesei, az MSZP-s, SZDSZ-es társaság leépítette a magyar államot, szétprédálta a közvagyont, amíg lehetett, szabotálni igyekezett minden nemzetpolitikai törekvést. (Jó példa erre az autonómia és a kollektív jogok, ami ellen áskálódtak, amíg csak lehetett kifelé és befelé, elméleti és politikai szinten egyaránt. Olyasmikbe akadtak bele, hogy ezek a jogok nem értelmezhetőek, mert nem határozható meg, hogy kire vonatkoznak. De szabotálni igyekeztek a határokon átívelő magyar integráció programját is.)
Szövetségesi adok-kapok
Most, hogy a magyar választóközönség feleszmélni látszik és másodízben juttatta kétharmados többséghez az Orbán Viktor vezette pártszövetséget, a miniszterelnök azon van, hogy elvi és gyakorlati síkon egyaránt megalapozza a jövő nemzetpolitikáját. Ezt szolgálja a mindennapi politika több mozzanatán túl az Alaptörvény, és ezt hirdette meg a Markó Béla által bírált tusványosi beszéd is.
Markó Béla totális tévedésben van, ha azt hiszi, hogy amennyiben Orbán Viktor elöl jár a „jó példával”, és a Népszabadság valamint az Élet és Irodalom ideológiai üzenetének megfelelően semleges államot épít, afféle liberális éjjeliőr államot, hagyja, hogy a piac, a „láthatatlan kéz” uralkodjon a gazdaságban és a kultúrában, felkarolja a devianciakultuszt, a család helyett az egyénre építi társadalompolitikáját, a térséget gyarmatosítani igyekvő nemzetközi háttérhatalom prédájává teszi az országot, akkor majd enyhül a szlovák, a román, a szerb nemzetállami szorítás. Már miért enyhülne? Ez a politika ugyanolyan katasztrófa-politika lenne, mint Károlyié volt 1918/19-ben, aki megüzente a szomszédoknak, jöhetnek nyugodtan, nem fogunk rájuk fegyvert szegezni.
Nem véletlen, hogy Károlyi szellemi örökösei, akik a vörös gróf politikai hagyatékát felvállalják és ápolják, már a kilencvenes évek elején megfogalmazták azt a külpolitikai paradigmát, mely eszmei vezérlőcsillaguknak is sajátja volt, s amelyből a markói gondolatok is levezethetőek. A Beszélőben Konrád György és társai az antalli hűvös szomszédságpolitikával szemben a „bizalommegelőlegezés” politikáját hirdették meg. Tudom, hihetetlen, hogy önmagát komolyan vevő és komolyan vétetni igyekvő, számon tartott, neves értelmiségiek ezzel jöttek elő, ismerve a Trianon utáni fél évszázad történetét, de ha bárkinek kételye támad, nyugodtan üsse fel kilencvenes évek elejének sajtógyűjteményeit. Ez nem más, mint a felemelt kéz önmegadó, önfeladó politikája, ami később az alapszerződésekben tárgyiasult, amelyeket a magyar érdekek teljes félreseprésével, az érintett magyar közösségek kinyilvánított akarata ellenére fogadtak el.
Persze egy magasabb szintről tekintve nincs semmi meglepő Markó Béla írásában. Markó legkésőbb 2002-ben, amikor hamarabb gratulált a baloldalnak a győzelméhez és vizionált MSZP-SZDSZ kormányt, minthogy az megnyerte volna a választásokat, eljegyezte magát e nemzetellenes erőkkel, s azóta is bennük lát szövetségest önfeladó politikájához. A szövetségesi viszony pedig csakis adok-kapok alapon képzelhető el. Ez a szöveg Markó hozzájárulásaként fogható fel, egyfajta szellemi apportként a határon átívelő háromoldalú (MSZP stb. – PSD – RMDSZ) posztkommunista szövetség fenntartásához.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze kiállítás
Milyen módszerekkel dolgozott a román kommunista titkosrendőrség?
A temesvári Művészeti Múzeumban szerdán megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás. A rendhagyó kiállítást dr. Victor Neumann, a Művészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) képviselői, Liviu Burlacu és Cipriana Moisa jelenlétében. Az eseményről a „mindenhol jelenlevő” Securitate sem hiányozhatott: a megnyitón hívatlan vendégként megjelent Radu Tinu, a Temes megyei Securitate volt helyettes főnöke, aki – talán megszokásból – szorgalmasan fotózta a kiállított dokumentumokat és a jelenlevőket.
A román kommunista titkosrendőrség 41 évig tartó áldatlan tevékenységét bemutató kiállítást a Securitate irattárát kutató szakemberek tudományos módszerekkel állították össze. A 45 pannó dokumentumai és fotói kronológiai sorrendben mutatják be a diktatúra elnyomó gépezetének tevékenységét, amely 1948–64 között az ellenzék teljes megsemmisítésére, az ellenállók kivégzésére irányult. A diktatúra 1964-ben kezdődött „puha” korszakában elsősorban a rendszer „ellenségeinek” a megfigyelése, az elégedetlenkedők megijesztése és lejáratása, a pszichikai nyomás volt a cél, a fizikai erőszakhoz ritkábban nyúltak a titkosrendőrség emberei. A kiállításon a temesvári értelmiség (írók, képzőművészek) megfigyelésének módszereit – lakásokba beépített mikrofonok, autókból készített fotók, cenzúrázott levelek, besúgói nyilatkozatok stb. – is nyomon követhetjük. A kiállítás külön foglalkozik 1989 decemberének eseményeivel, ebből az időszakból hivatalos dokumentumokat (rendkívüli állapot kihirdetése, a temesvári forradalom vérbe fojtására vonatkozó, „madárnyelven” írt utasítások) és a fővárosi utcai megmozdulások során készült fotókat láthatunk egy magángyűjteményből.
„A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) felkérésére adunk otthont ennek a vándorkiállításnak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Victor Neumann történész, a Művészeti Múzeum igazgatója. – A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a temesvári múzeumok ma nehéz helyzetben vannak, a Művészeti Múzeum az egyetlen, amelyik kapacitása 80-85%-án működik, ezért nagy örömmel elvállaltuk a kiállítás megszervezését. Annál is inkább, mert a diktatúra évei alatt Temesvár az antikommunista harc fellegvára volt, és innen indult el a Ceauşescu rezsim bukását eredményező felkelés. A kommunista diktatúra 45 éve alatt mindig voltak másként gondolkodók Temesváron: 1956-ban a diákok körében erős visszhangja volt a magyar forradalomnak, több ezren tüntettek a rendszer ellen, aminek drámai következményei voltak a megmozdulás résztvevői számára. Később is voltak másként gondolkodók, mint Eduard Pamfil bionikakörének tagjai, a német írókat tömörítő Aktionsgruppe Banat vagy a képzőművészek Sigma csoportja, élükön Ştefan Bertalannal.”
A kiállítás megnyitóján részt vett Teodor Stanca, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének elnöke, aki nehezményezte, hogy a kommunista rezsim üldözöttjeit (átlagéletkoruk 80 felett!) elfelejtették meghívni a rendezvényre.
Daniel Vighi temesvári író, aki a kommunista titkosrendőrségnek a temesvári értelmiség ellen folytatott tevékenységét kutatja, hangosan „üdvözölte” a kiállítás közönsége közé vegyült Radu Tinu volt Securitate ezredest, akinek feladata volt többek között Herta Müller (ma Nobel-díjas író) és Tőkés László (ma EP-képviselő) megfigyelése és következetes lejáratása. Utóbbi tevékenységét Radu Tinu (üzletember) ma is folytatja, lejárató írásokat és nyilatkozatokat közölve Herta Müllerről és Tőkés Lászlóról.
A Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás szeptember 29-ig naponta 10–18 óra között látogatható a Művészeti Múzeumban (Vármegye háza), hétfő kivételével.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföld nem három megyéből, hanem nyolc székből áll!
A Székely Nemzeti Tanács 2004-ben elfogadott autonómia-statútumának függeléke Székelyföld önkormányzatainak felsorolásával kijelölte Székelyföld határait. Ez a körülbelül 13.500 km2 nagyságú terület, nem azonos Kovászna, Maros és Hargita megyével, és a Székely Nemzeti Tanács következetesen küzd ennek tudatosításáért.
Ennek megfelelően Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a Debreceni Székely Napok alkalmával tartott előadásán Székelyföldről, Székelyföld 13.500 km2-ről beszélt és semmiképpen nem Maros, Kovászna és Hargita megyéről, ahogyan az MTI által továbbított, több értelemzavaró pontatlanságot is tartalmazó hír tévesen fogalmaz. Az autonómiaküzdelem rendkívül lényeges eleméről, alapvető elvi kérdésről van szó, nem tehetjük meg, hogy a téves híradás mellett szó nélkül elmenjünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke Székelyföld autonómiájának sérthetetlen alapelveit megfogalmazó, 2013. november 18-án kiadott közleményben így fogalmaz:
„Nem képezhetik vita tárgyát Székelyföld határai sem. A majdani autonóm régiónak a történelmi Székelyföldből és vele szomszédos magyar többségű településekből kell állnia. Székelyföld határai nem azonosak a tévesen székely megyékként emlegetett Maros, Hargita és Kovászna megyék jelenlegi közigazgatási határaival.”
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Debrecenben sem mondott mást, mint a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában 2104. augusztus 23.-án:
„Székelyföld, a székely hagyományoknak megfelelően, nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből, hanem nyolc székely székből áll. Ennek a határai nem esnek egybe a három megye határával. Nem azonos a nemzetiségi összetétel sem. Míg a három megyében a magyarság részaránya alig múlja fölül az ötven százalékot, Székelyföldön a magyarság részaránya 75%. Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen és hamisan Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy annyi, de annyi év után elfogadjuk a Ceausescu által ránk kényszerített megyehatárokat. Történelmi tévedés lenne. ... Az első, elengedhetetlen lépés, hogy legyen egy közös jövőkép, és mindannyian azt akarjuk, hogy Székelyföld határait ott húzzuk meg, ahol a nyelvi és kulturális határok is vannak. Ezt támogatja a nemzetközi jog, de a jelenlegi közigazgatási törvény
Reggeli Újság (Nagyvárad), Erdély.ma

Törölnék a Napocát Kolozsvár román nevéből
Kolozsvári polgárok egy csoportja civil kezdeményezéssel szeretné elérni, hogy töröljék Kolozsvár hivatalos nevéből a Napoca szót.
A város hivatalos román nevét negyven évvel ezelőtt Nicolae Ceausescu kommunista diktátor kezdeményezésére elnöki rendelettel módosították Cluj-ról Cluj-Napocára. A névmódosítással a kommunista rezsim a románok kolozsvári őshonosságának a tudatát kívánta erősíteni. Erre az adott lehetőséget, hogy a város helyén a római korban Napoca nevű település állt, amelyet 124-ben Hadrianus császár nyilvánított municípiummá, és a Dacia Porolissensis provincia fővárosává. A névmódosítást rögzítő, 1974 október 16-án keltezett elnöki rendelet az esemény 1850. évfordulóján született. A kommunista diktatúra éveiben a város neve az erdélyi magyar sajtóban is Kolozsvár-Napocaként, majd az 1980-as évek második felében Cluj-Napocaként jelenhetett meg.
Kolozsváron ez év tavaszán indult mozgalom azzal a céllal, hogy iktassák ki a város hivatalos nevéből a Nicolae Ceausescu elnöki rendeletével bevitt Napoca szót. Györke Zoltán, Kolozs megye korábbi alprefektusa, a kezdeményezés elindítója az MTI-nek kedden elmondta, kétszer keresték meg írásban Emil Bocot, Kolozsvár polgármesterét azzal a kérdéssel, hogy fontosnak tartja-e a névmódosítást, és hajlandó lenne-e helyi népszavazást kiírni erről. Választ egyik levelükre sem kaptak.
A város elöljárójának és önkormányzatának a véleménynyilvánítása azért fontos, mert a román törvények értelmében csak a polgármester írhat ki helyi népszavazást. A kezdeményező hozzátette, megoszlik a jogászok véleménye abban a kérdésben, hogy van-e egyáltalán szükség helyi népszavazásra a névmódosítás kérdésében. A parlament ugyanis népszavazás nélkül is hatálytalaníthatja Nicolae Ceausescu 1974-es elnöki rendeletét.
Györke Zoltán hozzátette, a névmódosítás kezdeményezői akkor sem mondanak le céljukról, ha a város vezetése nem hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Ez esetben állampolgári kezdeményezéssel terjesztenék a parlament elé a névmódosítás törvénytervezetét. Ehhez közjegyző előtt kell létrehozni egy legkevesebb tíz személyből álló kezdeményező bizottságot, melynek a javasolt törvénykezdeményezés publikálásától hat hónap alatt kell százezer támogató aláírást gyűjtenie.
A kezdeményező bizottság hivatalosan még nem alakult meg, de 15 olyan kolozsvári személyiséget számolnak a sorába, akik máris a kezdeményezés élére álltak. Ezek között több közismert egyetemi tanár, újságíró szerepel. Györke Zoltán elmondta, az egyelőre csak informális találkozókat tartó csoport 2/3-át román személyiségek alkotják.
Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere az MTI-nek elmondta, az önkormányzat keretében még informálisan sem tárgyaltak a kezdeményezésről. Hozzátette, ha akadna olyan román párt, amelyik a kezdeményezés mellé áll, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi képviselői örömmel segítenék azt a többség kialakításában.
Az alpolgármester hozzátette, a névmódosítás csak a város román nevét érintené. Romániában 2001-ben fogadták el ugyanis azt a helyi közigazgatási törvényt, amely az anyanyelvhasználat jogát és a kétnyelvűséget is előírja azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. A törvény mellékletébe – az 1992-es népszámlálási adatok alapján – Kolozsvár is bekerült, és a város magyar neve hagyományoknak megfelelően, Napoca nélkül szerepel. Azóta azonban húsz százalék alá csökkent a kolozsvári magyarság számaránya, így a kétnyelvűségre vonatkozó törvényi előírásokat nem alkalmazták a városban.
MTI, Székelyhon.ro

Alkalmatlannak tartják a román biztosjelöltet
A Székelyföld területi autonómiájáért küzdő Székely Nemzeti Tanács alkalmatlannak találja Corina Cretu román biztosjelöltet arra, hogy az Európai Bizottságban a regionális politikákért feleljen.
Izsák Balázs SZNT-elnök az MTI-nek szerdán elmondta: az EU működéséről szóló szerződés a regionális politika céljaként határozza meg a régiók közötti egyenlőtlenségek kiküszöbölését, a leszakadó régiók felzárkóztatását. Hozzátette, Székelyföld a kulturális, nyelvi különbözősége miatt került leszakadó pályára Romániában.
Corina Cretu személye nem jelent garanciát
„Hogyan fogja Székelyföld leküzdeni a leszakadását, ha egy nacionalizmusáról, magyarellenességéről ismert politikus felel majd uniós szinten a felzárkóztatásáért?” – tette fel a kérdést Izsák Balázs. Hozzátette, Corina Cretu személye nem jelent garanciát arra, hogy az EU alapdokumentumaiban megfogalmazott elvek érvényesüljenek.
Az SZNT elnöke nem tartja kizártnak, hogy Románia számára éppen azért volt fontos a regionális politikákért felelős biztosi poszt megszerzése, hogy a tisztségen keresztül akadályozza a kulturális sokszínűség érvényesülését a regionális politikában.
„Az EU luxemburgi bíróságán zajló perünkben Románia attól óvja Európa nemzeti, nyelvi szigeteit, hogy nemzetiségi enklávékká alakuljanak. A román nacionalisták ma is hívei az évtizedeken át gyakorolt asszimilációs politikának. Nyíltan vagy burkoltan azért cselekszenek, hogy a Ceausescu-diktatúra idején kialakított elvek érvényesüljenek” – jelentette ki Izsák Balázs.
„Ez a remény szertefoszlani látszik”
A szervezet elnöke úgy vélekedett, luxemburgi perük kimenetelét aligha befolyásolja az a tény, hogy megváltozik az Európai Bizottság összetétele. „Ez csupán annyit jelent, hogy, ha eddig reménykedhettünk abban, hogy egy jobb összetételű bizottság változtat az álláspontján, ez a remény most szertefoszlani látszik” – fogalmazott.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői és partnereik a polgári kezdeményezés eszközével próbálják elérni, hogy az unió kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. A kezdeményezés elfogadása a székelyföldi autonómiatörekvéseket erősítené. Nem kezdhették azonban el az egymillió európai aláírás összegyűjtését, mert az EB úgy ítélte meg, a téma nem tartozik jogalkotási hatáskörébe. A kezdeményezők a bizottság elutasító határozatát támadták meg az EU luxemburgi bíróságán.
mno.hu / MTI, Erdély.ma

Alföldi szemmel Erdélyről, Székelyföldről
Székelyekkel olvasmányaimban a hetvenes évek közepén találkoztam először. Akkor vettem kezembe a kézdivásárhelyi születésű Dávid Antal regénytrilógiájának (Erdély nagy romlása) első kötetét. Ebben nagy meglepetéssel olvastam, hogy a székelyek borvizet isznak és harisnyát hordanak.
Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán… 1980 legelején jutottam el először Székelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföldön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...) A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Székelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát. Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Securitate is zaklatta. Ennek ellenére a magyarok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meghálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is.
A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igyekeztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szerencsém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak. Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből. A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el…
Vincze Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Novák Csaba Zoltán BARÁTSÁGRA ÍTÉLVE Kádár János és Nicolae Ceaușescu viszonya 1. Ötezer kilométer távolságból mindketten csak kommunista vezetők voltak? Mi volt a két ország közötti feszültség legfőbb oka? Válaszok az eheti történelem anyagunkban.
„Teller Edének próbáltam megmagyarázni egyszer, mi a különbség Kádár és Ceauşescu között. Teller egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: Nézze, ez a maga szemében különbség. Ötezer kilométer távolságból az egyik is kommunista vezér, a másik is.” Popper Péter
Igaza van Teller Edének? Valóban „csupán” két, egymással nagyon sok közös jegyet felvonultató kommunista vezetőről van szó? Kádár János és Nicolae Ceauşescu az 1945-1989 közötti Magyarország, illetve Románia meghatározó politikusai voltak. A két ország kapcsolatát illetően látszólag valóban két, a szocialista tömbhöz tartozó baráti országról beszélünk, amelyeket elvileg közös gazdaságpolitika és ideológia kötött össze. Ha ezt a viszonyt felnagyítjuk és egy közelebbi optikával szemléljük, sokkal árnyaltabb képet nyerünk. A két ország és a két nemzet közismerten sajátos történelmi örökséggel bírt, ami értelemszerűen, az emberi, politikai személyiségjegyeken túl, meghatározta a két pártvezetés és politikus közötti kapcsolatot. Ebben a viszonyrendszerben az 1965-1988 közötti időszak számított meghatározónak, amikor is Nicolae Ceauşescu az RKP első titkáraként, 1974-től államelnökként vezette Romániát, Kádár János pedig az MSZMP első embereként Magyarországot. Milyen kapcsolatban állt egymással a két pártvezetés és a két vezető ebben az időszakban?
Előzmények Kádár és Ceauşescu kapcsolatához
Kádár János és Nicolae Ceauşescu legfelsőbb vezetői szintű kapcsolata 1965-ben kezdődött, amikor az utóbbit megválasztották az elhunyt Gheorghe Gheorghiu Dej utódjának. Kádár János az 1956-os forradalom leverése után került Magyarország élére és az ezt követő zűrzavaros és ellentmondásos korszakban kellett megszilárdítania hatalmát és nem utolsó sorban, helyrehozni az ország megtépázott bel- és külpolitikai imidzsét. Belpolitikai téren a kádári vezetés, igyekezve, hogy megszerezze és megtartsa a legitimációját, a kezdeti megtorlások, hatalmi konszolidáció rögös útján érkezett el a hatvanas évek első felében ahhoz a rendszerhez, amit a szakirodalom a „klasszikus kádárizmusnak”, a sajátos magyar modellnek is nevez: kiegyezés a társadalommal, az értelmiséggel, gazdasági reformok, a szocialista nemzet megfogalmazásával egy új típusú nemzeti integráció stb. Ekkortól kerülhetett sor arra is, hogy az ország az 1956 után megtépázott nemzetközi megítélésből fokozatosan kilábaljon felhagyjon a kimondottan defenzív külpolitikával.
Nicolae Ceauşescu 1965-ben viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókat örökölt elődjétől. Az RKP nem csak hogy sikeresen vészelte át az 1956-os magyar forradalmat, hanem meg is erősödött. A magyarországi eseményeket követve a román pártvezetés sikeresen zárta le mindazon társadalmi szelepeket, amelyek a legkisebb mértékben is veszélyeztethették a párt hatalmát. Jelentős mértékben erősödött az ideológiai szigor, a politikailag veszélyesnek tartott társadalmi, etnikai csoportok körében nagyméretű letartóztatási hullám zajlott le.
Helyzeti előnyét kihasználva a román pártvezetés jelentős külpolitikai sikereket is elkönyvelhetett. 1958-ban a szovjet csapatok elhagyták az országot, 1964-ben pedig az úgynevezett függetlenségi nyilatkozattal a román pártvezetésnek sikerült kiharcolnia a szocialista táboron belüli „különutas” státust. Ennek köszönhetően felértékelődtek az ország nyugati kapcsolatai, amelyek jelentős gazdasági előnyöket jelentettek. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a román pártvezetés tehát nem csak, hogy túlvészelte a desztalnizációt, hanem biztos alapokon álló politikai rendszert épített ki, gazdasági reformokat vezetett be és ennek birtokában mérsékelt nyitást hajtott végre a társadalom irányába. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu a legtöbb szempontból követte a már kijelölt utat.
Ami a román-magyar kapcsolatokat illeti,
a román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország és párt vezetője politikai koncepciói közötti különbségek, a két nép történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-félelemből fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
1956-után Magyarországot és a magyar külpolitikát a hivatalos nyilatkozatok ellenére is gyanúsan szemlélte a román külpolitikai gondolkodás. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse mind a román és magyar közvélemény előtt, mind pedig a szocialista táboron belül is. A román tárgyalók a két ország közötti estleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták.
A hatvanas évek közepétől belpolitikai szinten mindkét vezető viszonylag konszolidált hatalmi pozíciókból politizálhatott. A magyar-román kétoldalú kapcsolatok mindkét fél számára a minél ideálisabb bel- ás külpolitikái helyzet megteremtéséhez szolgáltattak terepet és eszközt, jól körülhatárolt stratégiai megfontolásokkal. Ceauşescunak fontos volt megfelelő terepet biztosítani a hatvanas évek végétől elkezdődött neosztálinista típusú rendszer működtetéséhez, és folyatni a sikeresen kidolgozott különutas politikát, ebben pedig elnyerni Magyarország támogatását vagy semlegességét. Nemzetiségpolitikai szempontból pedig fontos tényező volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben minimalizálják a mindenkori magyar vezetésnek a romániai magyarsághoz történő közeledését. Magyarország fontosabb stratégiai céljai közé tartozott a szocialista együttműködés (KGST, Varsói Szerződés) elmélyítése, a kedvező gazdasági kapcsolatok kialakítása, a nemzetiségi kérdés tematizálása (az ezen a téren a társadalom vagy az értelmiségiek részéről érkező kritikák kivédése). A magyar fél mindezt a kádári vezetés sajátosságából kiindulva a konfrontációmentesség, a jószomszédi viszony fenntartásával képzelte el.
Az eddig előkerült forrásokat elemezve úgy véljük, hogy Kádár és Ceauşescu politikai kapcsolatát három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban írhatjuk le. Az első szakasz a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek első feléig tartott. Ezt az időszakot a „terepfelmérő barátkozás” szakaszának is nevezhetjük. Ekkor a magyar pártvezetés, személyesen Kádár János vezetésével megpróbálta új alapokra helyezni a román-magyar kapcsolatokat. A hetvenes évek második felétől magyar részről az előző időszak kudarcainak számonkéréséről beszélhetünk. A nyolcvanas évek második felétől egy fokozatosan romló kétoldalú viszonyról beszélhetünk. Ekkor Kádár János, szembesülve az előző időszak kudarcaival, tudatosan kerülte a találkozást Ceauşescuval.
1.A „terepfelmérő barátkozás” konfrontáció nélkül
A hatvanas évek második felében Kádár azt remélte az új román pártvezetéssel való kapcsolatából, hogy Románia tekintetében is sikerül kilépni az 1956 utáni defenzív külpolitika árnyékából és az 1964-es román külpolitikai sikerek okozta lépéshátrányból. Kádár megpróbálta feltérképezni a romániai gazdasági és belpolitikai helyzetet, és ennek alapján megvalósítani a magyar stratégiát: szorosabbra fűzni a kétoldalú kapcsolatokat (egyezmény az orvosi, egészségügyi ellátásban a kulturális élet területén, cserekapcsolatok, rokoni kapcsolatok, kishatárforgalom, a külpolitika egyeztetése stb.).
A magyar remények szerint mindezek előnyt jelentettek volna az ország számára kül- és belpolitikai téren egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy Kádár azzal a szándékkal találkozott az új román pártvezetéssel, hogy a nemzetiségi kérdést leszámítva tisztázza a két ország viszonyát érintő legfontosabb problémákat. A magyar párt-és kormányküldöttség 1966. március 10-11. közötti romániai látogatása ennek a „politikai tapogatózásnak” a jegyében zajlott le. A találkozó két fontosabb téma köré szerveződött: a két ország belpolitikai helyzetének kölcsönös bemutatása, illetve a nemzetközi helyzet kielemzése. A kétoldalú kapcsolatok elemzésekor a magyar fél igyekezett túllépni 1958, 1959 árnyékán, először fogalmazott meg nyílt kritikákat. A két ország közötti talán legkényesebb kérdést, a nemzetiségi problémát illetően Kádár a kétoldalú kapcsolatok elmélyülésétől várta a megoldást.
Ceauşescu stratégiáját alapjában a hatvanas évek elejétől kialakult romániai viszonyok határozták meg. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától és, hogy ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit kétoldalú kapcsolatok során nem sikerült.
Ceauşescu a fent megfogalmazott stratégiai megfontolások szellemiségében cselekedett és tárgyalt Kádárral, illetve a magyar pártküldöttséggel. Remek taktikai érzékkel tért ki a konkrét válaszadástól. A kétoldalú kapcsolatokat alapjában kielégítőnek találta, konkrétumok megfogalmazása nélkül ígért bizonyos változtatásokat.
A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb áttörést, de Kádár feltérképezhette, milyen szinten áll a két ország közötti kapcsolat, melyek voltak az 1958-as találkozó után fontosabb változások, melyek azok a kérdések, ahol még pozitív változást lehetett remélni és melyek azok, amelyek nagyobb odafigyelést igényelnek. Kádár 1966-ban még illúziókat táplált abban a tekintetben, hogy az internacionalizmus szellemében közelebb lehet hozni az álláspontokat. A találkozóban és főleg az azt követő időszakban viszont ott lebegtek mindazon problémák, amelyek később összebékíthetetlennek számítottak a két vezető és a két ország kapcsolatában: a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének román részről történő szándékos halogatása, a nemzetközi helyzet megítélésében fennálló nézetkülönbségek, eltérő stratégiai célok.
Az 1967-ben lezajlott pártközi találkozó jó lehetőségnek bizonyult arra, hogy a felek felmérjék az előző évi párt- és kormányküldöttség találkozójának eredményeit. Egy év távlatából Kádár számára már világosabbak voltak a két ország kapcsolatára vonatkozó problémák. Ennek függvényében az alapcélok magyar részről, ha minimálisan is, de változtak: fenntartani az érintkezést, de nem legitimálni a különutas politikát, hatást gyakorolni Bukarestre, szóvá tenni a kétoldalú kapcsolatok stagnálását. Ezen a találkozón még inkább világossá vált, hogy a Ceauşescu-féle nyitás (kül- és belpolitikai) szándékaiban és mélységében nem azonosak a magyar fél által megvalósítottakkal. A belpolitikai különbségeknél sokkal komolyabb problémát jelentett egyes külpolitikai történések megítélése és a kétoldalú kapcsolatok alakulása. A román fél világosan jelezte, hogy teljesen másképpen értékeli és értelmezi a szocialista táboron belüli kapcsolatokat, mint a magyar fél.
Mint említettük, a kétoldalú kapcsolatok alakulása terén tapasztalható stagnálás jelentette a legnagyobb dilemmát Kádárnak. Az 1966-ban megfogalmazott és gyakorlatba ültetett stratégia, ami a kétoldalú kapcsolatok és a jószomszédsági viszony elmélyítésére alapozott több kérdőjelet is felvetett. Ezt Kádár közölte is tárgyalópartnerével, ugyanakkor mélyebb szintű konfrontációt ezúttal sem volt hajlandó felvállalni.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro

Félreértelmezett nemzetállam
Nemrég jelent meg a Népszabadságban egy elemzés Markó Béla tollából, melyben az RMDSZ volt elnöke bírálja a „tusványosi” nemzetállamot, és figyelmen kívül hagyja a magyar miniszterelnök keresztény szemléletű javaslatát.
Több mint egy hónappal a magyar kormányfő tusványosi beszéde után befolyásos nyugati és nyugat-baráti körökben továbbra is az üzenet hiteltelenítésén munkálkodnak. Egyesek ellenzéki forrásokra hagyatkozva ítélkeznek, mások nem értik vagy manipulatív módon értelmezik Orbán Viktor üzenetét. A Süddeutsche Zeitung például azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy számára a sikerek fontosabbak az emberi jogoknál. A Die Zeit szerint „nem szeretne több külföldit megtűrni az országában”. A balliberális ellenzék pedig azt hangoztatja, hogy nemet mondott a szabadságra, és bejelentette, Magyarországon vége a demokráciának.
Hasonló színvonalú vélemények jelentek meg az RMDSZ-közeli Maszol.ro hírportálon is, ahol Ágoston Hugó szerint Orbán bevallottan zsarnok, Magyarországon pedig győzött az elnyomó állam. A sor folytatható, a hagyományosan „magyarbarát” román sajtót természetesen említeni sem érdemes. A globalizmus elsőségét hirdető kritikusok többsége az európai alapértékek, a demokrácia és a szabadság védelmezőjeként lép fel.
Csakhogy Orbán Viktor is demokráciában és szabadságban gondolkodik, s az emberi alapértékeket promoválja. De akkor miért ez az olthatatlan vágy a vádaskodásra és a rágalmazásra, van-e valamilyen különbség a két szemlélet között?
Elvileg nincs. Mert az európai alapértékek egyben emberi alapértékek is. Csakhogy a gyakorlat mást mutat. Mégpedig azt, hogy a befolyásos pozíciókkal rendelkező transzatlanti szélsőbal politikai alapon kisajátította magának az „európai alapértékek” kifejezést. Ezért igencsak zavarja őket, ha valaki nem az ő szemléletük szerint értelmezi a világot.1 Ők az emberiség önjelölt megmentői, akik szalonképes kiválóságokként birtokolják a spanyolviaszt, összekeverik a nemzetit a nacionalistával, a tekintélyt a diktatúrával, a szabadságot a szabadossággal és magukat Istennel. Nem tűrik a keresztény szellemiséget a hatalomban, Orbánt pedig az állítólag vallásos nacionalizmust promováló Putyin diktátorhoz hasonlítják.
Szerintük a magyar miniszterelnök eltér a személyes jogok, a tolerancia, a kozmopolitizmus és az internacionalizmus korszerű nyugati értékeitől, vagy ellentétesen viszonyul hozzájuk. Ezért a tusványosi beszéd nyomán többen is felszólították az Európai Bizottságot, hogy azonnal foganatosítson intézkedéseket Magyarország ellen, az Európai Néppárt pedig zárja ki soraiból a Fideszt.
Marx istenítése, keresztényellenesség
Ebbe a képbe illeszkedik Markó Béla elemzése is, mely A nemzetállam: rémálom címen látott nemrég napvilágot.2 Az elemzésben az RMDSZ korábbi vezetője a nemzetállam hiteltelenítésére tesz kísérletet. Elképzelésének alátámasztásához a 89-es idők szellemiségét használja fel, melyet azonban a saját elképzelésének megfelelően értelmez: „1989 végén (…) semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen.”
Erre csak azt tudom mondani, hogy amióta én a ’89-es véres eseményeket Temesváron személyesen átéltem, most hallok először olyat, hogy ’89 végén nem akartunk volna nemzetállamban élni. Igaz, a dákoromán származás elmélete is valamivel később (több mint másfél évezreddel...) született. Markó összekeverhette ’89 végét a 90-es évekkel, vagy a nemzetállamot a románistenítő propagandával. Bárhogy is van, félrevezető összemosni a demagógiát vagy ’89 szellemiségét a nemzetállam fogalmával.
Egy nemzetállamot lehet működtetni akár darwini fajelmélet alapon is. Nem beszélve „Marx isten” tudományos elveiről, az önistenítő dogmatikákról vagy a keresztény normatívákról. A lényeg nem a keret, hanem a tartalom, vagy annak hiánya. Markó azonban továbbmegy és kifejti, hogy szerinte a magyarság jogai „csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán. (...) Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom – egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához.”
Valóban, a román helyzet sürgős decentralizációt igényel. Reálisat, nem a Dragnea-féle változatot. Amíg a mosdóba menéshez is Bukaresttől kell engedélyt kérni, valami nagyon nem jól van. Ráadásul a központosított hatalomért való reszketés hisztérikus rohamokban tör elő, valahányszor egy magyar igény – pl. az autonómia – terítékre kerül. Kifelé meg azt halljuk, hogy a kisebbségek jogai Romániában modellértékűek...
Traian Băsescu államfőtől legalább öt alkalommal hallottam ezt az elmúlt hetekben. A magyarság képviselői pedig hallgatnak. Eszerint a részükről is minden rendben. De akkor miért nem tisztázzák ezt le nyilvánosan a magyar választók előtt? És miért volna probléma a jogok érvényesítése? És nem lehet civilizált párbeszédet folytatni a magyar igényekről anélkül, hogy gyűlöletlángba borulna a román média? Remélem, hamarosan választ kapunk ezekre a kérdésekre.
Addig is maradjunk a szállóigénél: „Romániában nincs diszkrimináció. Mint ahogy korrupció sincs.” A magyarság jogainak kivívásához első- és másodsorban helytálló képviselőkre van szükség. Nem olyanokra, akik igazság helyett a „minden a hatalom” elvét követik, tükörbe nézés helyett a rendszert hibáztatják, négyévente ígérgetnek egy sort, aztán visszatérnek kényelmes érdekeik homályába és hiába keresi őket a magyar szavazópolgár a gátakon, mert ott bizony nincsenek. Az ilyenek irányításában legyen bármilyen a rendszer, nem várható egészséges fellendülés.
Összességében tehát nem a román nemzetállam a rémálom, hanem az azzal visszaélő románok, meg a magyar képviselők, akik szavazóiktól távol, a hatalomittas bojárok nótája szerint táncolnak. És akik felelőtlen tevékenységének köszönhetően a kiszolgáltatott magyarság elsivárosodik. Ennek megoldása pedig a jelen kérdése, nem a jövőjé.
Veszélyben Európa
A nemzeti berendezkedés bűnbakként való beállítása torz értelmezésekhez vezet. Mint ahogy az is, ha humánkérdésekben különválasztjuk a Nyugatot „Európának ebben a részében”-től, azt sejtetve, hogy a Nyugat nem csak technikailag jobb, hanem emberileg is, és a megoldás majd onnan fog érkezni. Az elmúlt tíz évet tekintve valóban megköszönhetjük a nyugatnak, hogy a vadimizmus nem vadult el errefelé (de több évtized távlatából el kell ismerni, hogy Trianont is a Nyugatnak „köszönhetjük”).
Ennél viszont többre van szükség egy egészéges kultúrkörnyezethez. Való igaz, hogy a Nyugat gazdagabb, és jobban csillog. De ha az emberi alapértékek felől közelítjük meg az elmúlt évszázadot, ott bizony jól szervezett monstrumtenyészdékre bukkanunk. A kommunizmust ugyanis nyugatról exportálták „Európának ebbe a részébe”. És Hitler is Nyugaton élt. A rasszizmus meg a hatvanas évek család- és tekintélymegvető mozgalmai is ott alakultak ki, a csalódásba torkolló amerikai és európai álommal együtt.
Nem kell hát csodálkozni, ha Szodoma és Gomora kultúrája is ott szökkent szárba, megfertőzve Európát és a hadviselések nyomán demokratizált világot (nem mintha a befogadók ezért nem lennének felelősek!). Komoly szakembereikkel szöges ellentétben a Nyugat szélsőséges papjai ma sem vállalnak felelősséget semmiért.
A megújulás szükségességét kizárólag másokra értik, ők pedig a szabadosság (modern nyelven: szabadság) zászlaja alatt erőltetik mindenkire tudománycsúfoló ideológiáikat, öncélúan értelmezve a történelmet, és elavultnak bélyegezve a nemzetállamot meg a kereszténységet.3 Szemükben az igazság előtti alázat naivitás, és a „fejlődés” égisze alatt csak azt tolerálják, ami kontroll alatt van. Tipikus vitrinfigurák. Védik az európai értékeket, miközben ők hozzák a legnagyobb veszélyt Európára. Szívükben a civilizált jelszó: Heil Imperium!
Ezzel a keresztényellenes szellemiséggel harmonizál Markó Béla szemlélete. Különben nem valószínű, hogy beállt volna a globális kérdések megoldását és a liberális szabadosságot mindenek fölé helyezők kórusába (Tavares-jelentés támogatása, Gyurcsány–Bajnai-barátság, nemzetfóbia, Kempinski), ahol részrehajló magyarázatokkal riogatnak egy olyan szemlélettel szemben, mely a demokrácia jegyében a nemzeti érdekek védelmét tekinti prioritásnak és az európai alapértékekkel összhangban a kereszténységet, a szabadságot és az emberi jogok értékeit a jövendő pilléreinek.
A magyar út
Orbán Viktor miniszterelnök kizár minden ideológiába öltöztetett áltudást, mivel azok feleslegesen degradálják a rendszert. Ezért Tusványoson a „mindent szabad, ami a másik szabadságát nem sérti” liberális szervezőelv helyett az időtálló bibliai törvényt, az „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd másokkal”-t javasolta. Ezzel verte ki a biztosítékot a szalonképes álszentek táborában. Holott ez egy keresztény-konform, praktikus javaslat. Az meg külön üdvözlendő, hogy vele rezonál a magyar kormány eddigi munkája.
Ha csak a legújabbakat említjük: elindult a Sorsok Háza projekt és a zsidó szervezetekkel való baráti együttműködés, Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter pedig felkérte Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz volt ügyvezető igazgatóját, hogy több évtizedes közösségszervező tapasztalatait felhasználva adjon tanácsokat a miniszterelnökségnek.
Kovács Zoltán kormányszóvivő szerint 2010 óta ez a kormány volt a térség legerősebb bástyája a jobboldali szélsőségességgel szemben, s az Európai Unióban a legkitartóbb erőfeszítéseket tette a roma kisebbség megsegítésére. Ezekről szólnak a tények és a visszajelzések. De nem azoktól, akikről Louis Kovacs a The Washington Postban azt írja, hogy mások szemében a szálkát is, a magukéban a gerendát sem látják meg. Az ilyenek megfeledkeznek róla, hogy „Magyarország sikeresen megvédte új alkotmányát a megalapozatlan és bizarr bírálatokkal szemben”, Orbán miniszterelnök pedig „egyszer sem dicsérte a diktatórikus rezsimeket” (Luca Volontè olasz kereszténydemokrata politikus). Lehet hát nyugodtan nemzetállamban gondolkodni. Aki ezt elveti, akaratlanul is helyt ad a torz értelmezéseknek.
Ezektől óvott Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, mikor arra figyelmeztetett, hogy a román alkotmánnyal kapcsolatos tévhitek makacsul visszatérnek a közbeszédbe – többek közt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke által. Ezen tévhitek szerint a jelenlegi román alkotmányos keretek közt lehetetlen a területi autonómia (megint a „nemzetállam”...). Izsák szerint a Székelyföld autonómiája nem ellentétes Románia alkotmányával.
Az igazi problémát tehát a félrevezetések és tévhitek, a román visszaélések és a gátakról hiányzó magyar képviselők jelentik. A romániai magyar politika kétségtelenül megújulásra szorul. Meddő megnyilvánulások, kereszténymegvető cinizmus, balliberális utódnevelés és nemzetállamokkal való szórakozások helyett az egészséges alapértékeket promoválva kellene dolgozni a gátakon. Minél előbb, annál jobb. Erdélyi magyaroknak, Romániának és Európának egyaránt.
Jegyzetek: 1 Ez a gyakorlat igen veszélyes az Unióra nézve. Mert a nyugati véleményformálók is könnyen tévednek. Marxnak, Hitlernek és Ceauşescunak is tapsoltak, miközben azok kisajátították maguknak az igazságot. Aztán jött a meglepetés.
2 Markó Béla tavaly ősszel is írt egy elemzést, a szintén balliberális HVG-be. Ebben a Rui Tavares-jelentés elfogadása mellett állt ki.
3 Nem csoda, hogy olyan botrányos háttéréletű nő, mint Corina Creţu, magas pozícióba kerülhetett az Európai Bizottságban.
Lőrinczi Loránd
Kiegészítés: Az említett elemzés: Markó Béla: A nemzetállam: rémálom, Népszabadság, 2014 augusztus 29.
Krónika (Kolozsvár)

55 év után
"Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet, /mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.../" – Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak dr. Nagy Lajos, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott körorvos, a város díszpolgára, hét könyv szerzője, szerkesztője, aki a köszöntőbeszédet mondta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1959-ben végezett évfolyamának (110+3 általános orvos, 25 gyermekgyógyász ) 55 éves találkozóján, amelyet az elmúlt szombaton tartottak az egyetem tanácstermében. Gyógyszerész kollégáik dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanárral együtt elevenítették fel az elmúlt fél évszázad történéseit, számoltak be életük alakulásáról az utolsó találkozó óta.
Az egyetem történetében szinte páratlan volt az az évfolyam, amelyen a tíz osztályt végzett ’37-es születésű hallgatóktól az 1931-ben születettekig hét korosztály volt jelen, származásuk szerint is nagyon különbözőek. Olyan nemzedék, amelynek gyermekkorára, életére rányomta a bélyegét Trianon, a II. világháború, a fogság és a kitelepítés, a sztálinizmus, a szocializmus, a Ceausescu- korszak, a nélkülözés és a tetőfokára hágó osztályharc, a magyarországi forradalom után pedig a besúgórendszer kiépítése, amely a félelmet és az egymás iránti gyanakvást ültette el a hallgatók lelkében. Ez volt az utolsó évfolyam, amely kiváló tanároktól magyarul tanulhatott, hatodéven azonban meg kellett érjék az egyetem magyar jellegének a megszüntetésére tett első lépéseket. A kolozsvári egyetemek egyesítése után utolsó évesként végig kellett nézniük, ahogy letartóztatásokkal, tanárok és diákok eltávolításával kezdődött el ez a folyamat. Ennek lett áldozata dr. Bárányi Ferenc, a rendszerváltás utáni volt egészségügyi miniszter is, akit eltiltottak az államvizsgától és az idézett dr. Nagy Lajos, akit kicsaptak az egyetemről. Mindketten sikeres könyvben írták meg élményeiket (Égig érő kockakövek, Életünk kórtörténete). Dr. Nagy Lajos az ötvenéves találkozó után összegyűjtötte volt kollégáinak vallomását, amelyek többségéből rendkívül nehéz, küzdelmes életutak, pályaképek rajzolódnak ki, s a Múló évek sodrásában című könyvben adta ki az 1959-ben végzettek krónikáját. Számukra a diploma megszerzése sem jelentette a Kánaánt, hiszen az Erdély különböző vidékeiről származó fiatalok többségét a Kárpátokon túlra, félreeső, elmaradott településekre helyezték ki, s nagy küzdelmek árán sikerült jobbára csak a hiányszakmákban szakorvosi oklevelet szerezniük. Mivel sokan nem tudtak románul, ugyanis a magyar világ alatt kezdték el az elemi iskolát, s később a középiskolában csak bebifláztak bizonyos szövegeket, hasznos volt számukra, hogy anyanyelvükön sajátíthatták el a szakmát, s nagytudású, lelkes professzoraik megtanították a beteg ember iránti alázatra, tiszteletre, szeretetre is, s ennek köszönhetően bárhova kerültek, megállták a helyük. A román nyelvet pedig, akinek szüksége volt rá, megtanulta, a világ különböző tájaira szétszóródottak pedig a befogadó ország nyelvét.
Régi fájdalmak, sérülések, sebek tépődtek fel 55 év után is, ahogy egyesek megszólaltak. Bárányi Ferenc bocsánatot kért mindazoktól, akiket megsértett, hiszen nagyon szegény sorból származó hallgatóként annyira hitt a kommunizmus eszményében, hogy képes lett volna meghalni érte. Az ébredést az ’56-os események hozták el a számára, majd kizárták az IMSZ- ből és két évre eltiltották az államvizsgától. Tanárai közül Csőgör Lajos, Spielmann József és Mózes Magda biztatta – emlékezett a rendszerváltás után szenátornak megválasztott orvos. Dr. Ádám Gyula, aki a megye legkorszerűbb rendelőjének felépítését és felszerelését harcolta ki Mezőcsáváson, saját versét mondta el az orvos életútjáról.
Az egyetemi évek alatt soha nem érezte, hogy az évfolyam őt befogadta volna, ma mégis jó találkozni a volt évfolyamtársakkal – mondta a német származású Ari (Acher) Mária. A felszólalók közül egyesek beszámoltak arról, hogy ma is aktívak, dr. Hauer Erik példaként, aki Vajdahunyadon volt sebészorvos, s az asszisztensképző iskolában tanított, nyugdíjasként ismeretterjesztő újságcikket ír, mások a családnak örülnek, mint dr. Ungvári Júlia, s az unokák nevelésében segédkeznek, jótékonysági akciókban vesznek részt. Dr. Nagy Zoltán, az ismert marosvásárhelyi tüdőgyógyász és röntgenorvos hosszú verssel köszöntötte a találkozó résztvevőit. Dr. Mellau Melánia főszervező nyugodt, kiegyensúlyozott időszakot kívánt volt kollégáinak, akikkel az 55 év alatt 17-szer gyűltek össze Marosvásárhelyen és a más városokban szervezett vándortalálkozókon. Hadd soroljuk fel, hogy ezen az évfolyamon végzett dr. Mártha Papp Ilona szemészorvosnő, dr. Lüdke Boósy Ibolya gyermekgyógyász, dr. Kolumbán Pál, a vérközpont megálmodója és elhunyt felesége, a sokak által tisztelt és szeretett dr. Kolumbán Válics Margit reumatológus orvos.
Szakmai odafigyelés, hivatástudat, pontos, felelősségteljes munka – erre nevelték nagyon tisztelt tanáraik a gyógyszerészeti kar 27 hallgatóját, emlékeztek a megjelentek. Nem volt könnyű a botanikát, a gyógyszerhatástant, a sok kémiát megtanulni a kézzel írott jegyzetekből, de anyanyelven mindez sikerült. A legtöbb szép dolgot dr. Hankó Zoltán professzortól tanulták: "kicsi drága, maga mindig úgy álljon ahhoz a tárasztalhoz, mintha maga volna a beteg" – biztatta türelemre és együttérzésre hallgatóit – hangzott el Fazakasné Czirják Éva, Szabó Judit, Geréb Major Erzsébet, Papp Máthé Mária, Pásztor Irma, dr. Gáspár Mária és Hajdú Árpád visszaemlékezésében. Szavaikat dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanár egészítette ki azzal, hogy azokban az osztályharcos időkben színvonalas oktatást szerveztek a jól működő gyógyszerészeti technikumban, ahol azok a hallgatók tanulhattak, akiket származásuk miatt nem vettek fel az egyetemre.
– Adjunk hálát a gondviselésnek, hogy élünk, vigyázzunk egymásra, tartsuk a kapcsolatot, hogy a családtagjainkon kívül még érezzük, hogy valahova tartozunk! Bár a magyar emberek szemérmesek, el kell mondanom, hogy nagyon szerettem az évfolyamtársaimat, boldog vagyok, hogy hat évig kollégájuk lehettem, együtt jártunk előadásokra, gyakorlatokra, színházba, moziba, az Apollóban szervezett bálokba, a Cementlapokhoz fürödni – hangzott el dr. Nagy Lajos beszédében, aki Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

„A forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja”
A temesvári forradalom 25. évfordulója tiszteletére megszervezett első rendezvénysorozatra került sor szeptember 14-én, vasárnap: a belvárosi református templomban istentisztelet keretében, majd az erzsébetvárosi temetőben koszorúzással emlékeztek meg Újvárossy Ernő építész, a forradalom első mártírja tragikus halálának évfordulójáról. Vasárnap délután a ’89-es Emlékbizottság az Újvárossy Ernő nevét viselő teremben előadásokat és beszélgetést szervezett a temesvári református gyülekezet 89-es ellenállása témakörében, amelynek előadói Tőkés László, Tolnai István és Balaton Zoltán voltak.
Tőkés László EP-képviselő, a gyülekezet akkori lelkipásztora felidézte Újvárossy Ernő 25 évvel ezelőtti titokzatos eltűnését és máig tisztázatlan halálát, hangsúlyozva: „amely ügynek hősi halottjai vannak, az megszentelődik”. Tőkés László szerint ez a nyilvánvalóan megfélemlítésnek szánt haláleset tudatosította a gyülekezetben, hogy élet-halál harc folyik, de ez a tudat nemhogy eltávolította, elrettentette volna az embereket, hanem egyre duzzadt, erősödött a gyülekezet ellenállása, összezártak Tőkés László körül és megvédték lelkipásztorukat. Ez a nehéz időszak nemcsak az ellenállás, de az építkezés ideje is volt – hiszen a templom akkoriban szűknek bizonyult a gyülekezet számára –, és ennek a folyamatnak volt a vezéralakja volt Újvárossy Ernő.
Tolnai István, aki 1989 előtt a temesvári gyülekezet tagja volt, hiteles dokumentumokkal idézte fel a temesvári református gyülekezet 1986–89 közötti történetét. Tolnai a nyolcvanas években egy szétzilált gyülekezetet talált Temesváron, amelynek lelkipásztora Ceauşescu-kép alatt prédikált a 10-15 templomba járó embernek. Az 1986-ban Désről Temesvárra érkezett Tőkés Lászlónak három év alatt sikerült újjáépíteni, megerősíteni a gyülekezetet, megtölteni a templomot több száz emberrel, a templomba vonzani az ifjúságot, reformátusokat és más vallásúakat. Tolnai István megemlékezett a sorsdöntő pillanatokról: a falurombolás elleni kiállásról, a Dsida-estről, a Tőkés Lászlót eltávolítani próbáló esperesek kiutasításáról, a presbitérium kiállásáról lelkipásztora mellett, a Panoráma műsorban bemutatott interjúról, Újvárossy Ernő eltűnéséről, a presbitériumi gyűlés meghiúsításáról és a testület megszüntetéséről, a Reformáció ünnepén történt eseményekről, a november 2-ai terrortámadásról. „Mindvégig a nyilvánosság, az igazság kimondása fegyverét használatuk, ami felkészületlenül érte a kommunista titkosrendőrséget. Így indult el a temesvári magyar református gyülekezetből a forradalom” – mondta befejezésül Tolnai István.
Balaton Zoltán egykori jó barátja, Újvárossy Ernő építész rendhagyó történetét idézte fel, aki jól szituált kolozsvári családból származott, majd 20 évig élt román környezetben és Temesvárra kerülvén magyarságát, kereszténységét keresve talált a gyülekezetre. „Újvárossy úgy érezte, hogy ennek a közösségnek szüksége van rá, végre hazatalált!” – mondta Balaton Zoltán, aki szerint bizonyos, hogy az építész közvetve vagy közvetlenül gyilkosság áldozata lett. Máig nem szabad tudni, hogyan is halt meg.
Az előadások után Borbély Zsolt politológus beszélt Tőkés László szerepéről, aki nemcsak 1989 előtt, de a rendszerváltás után is szálka volt a román hatalom és a magyarországi baloldal szemében. Az EMNP államelnökjelöltje, Szilágyi Zsolt, aki a Thália diáktársulat és az emlékezetes Dsida-est kapcsán került összeköttetésbe Tőkés Lászlóval, az 1988–89-ben a temesvári magyar diákság körében uralkodó hangulatot idézte fel. Szász Enikő színművésznő arra hívta fel a figyelmet, hogy a református gyülekezettől végleg „ellopják” a forradalmat, ha a többség nyelvén nem teszik közzé az 1989-es események valódi történetét. Tőkés László a Király Károlynak a Románia Csillaga kitüntetés kapcsán írt leveléből idézett, aki arra figyelmeztette a temesvári forradalom hősét: nem a Csillagot, hanem Temesvárt akarják elvenni Tőkés Lászlótól. A beszélgetés befejező részében a temesvári gyülekezet tagjai – Kabai József, Simon József, Gazsó János – idézték fel az 1989 előtti sorsdöntő eseményekkel kapcsolatos emlékeiket.
A Gyülekezeti ellenállás 89-ben című rendezvény végkövetkeztetését Balaton Zoltán fogalmazta meg: a temesvári forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja, ezért minden gyülekezeti tagot felkért, hogy vessék papírra az 1989-es eseményekkel kapcsolatos emlékeiket. Ezekből a visszaemlékezésekből összeállhat a temesvári forradalom igaz, hiteles története.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

„Egy korty” történelem Szilágyi Aladárral a Jelen Házban!
A Szilágyi Aladár szerkesztette „… és feltört a hit” emlékkötetet korabeli dokumentumok és egykori szemtanúk, a tiltakozásban aktívan résztvevők emlékei alapján mutatja be, hogyan védték meg a nagyváradiak ötven évvel ezelőtt, 1964 a Szent László plébániatemplomot az ateista kommunista hatalom rombolásától.
A nagyvárad-újvárosi Szent László templom plébánosa 1964 pünkösd vasárnapján hirdette ki, hogy másnap tartják az utolsó szentmisét, mert a kommunista hatóságok közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva lebontásra ítélték a barokk műemléket. Hétfőn a hívek éjfél után ugyan elhagyták a templomot, de körülvették, és imádkozva, énekelve tiltakoztak a rombolás ellen. A történtek híre futótűzként terjedt, és a város lakossága vallásától, nemzetiségétől függetlenül szolidaritást vállalt a katolikusokkal. Egy helyszíni beszámoló szerint: „…Sorra fáradnak ki a térdepelésben. Másik asszony, leány ül a helyükbe. Átveszi a gyertyát, vagy újat gyújt. Olyan, mint egy katonai őrségváltás. S nem csak a katolikus hívők imádkoztak. Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok, cigányok.” A méltóságteljes, imádságos tiltakozás minden haragos indulattól mentes volt. A bontásra kivezényelt kőművesek nem mertek munkájukba belekezdeni. Három napig éjjel-nappal több ezer ember bénította meg a városközpont forgalmát, meghátrálásra kényszerítve a hatóságokat.
A kötet említést tesz arról a 13 fiatalról is, akiket a templom védelméért súlyos börtönbüntetésre ítélt a bukaresti katonai bíróság „a szocialista társadalom elleni bűnös szövetkezés” vádjával.
A másik bemutatásra kerülő kötetben Szilágyi Aladár 13 neves történésszel folytatott beszélgetés keretében követi nyomon Erdély történetét Dácia provinciától, napjainkig.
A Nem Tündérkert, vagy nagyon is az – Erdély a magyar történelemben /Nagyvárad, 2014/ című kötetébe foglalt 18 írás olyan tabutémákat feszeget, mint például a dák-római kontinuitás vállalhatósága, a román elit viszonyulása a dualizmus-kori nemzetiségi törvényhez, a magyar politika trianoni felelőssége, vagy miért Ceausescu követte Gh. Dej-t a pártelnöki székben.
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2014. szeptember 23-án, kedden 16 órakor a Jelen Ház nagytermében Nem Tündérkert, vagy nagyon is az? címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez. Szilágyi Aladár 2014-ben megjelent három kötetét bemutatja Réhon József nyugalmazott tanár, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélget a szerzővel. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Sok szeretettel várunk minden Erdély és népünk történelme iránt érdeklődőt.
Nyugati Jelen (Arad)

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Hányan vagyunk?
Közeledik a Románia sorsát hosszú évekre eldöntő elnökválasztás, dúl a kampány, minden erről szól, így nem is csoda, hogy a kormánynak hirtelen fontos lett megtudni – az egyik államfőjelölt éppen a miniszterelnök, Victor Ponta –, hányan is vagyunk az országban és szerte Európában?
Ideje lenne nyilvántartásba venni a külföldön élő és sok országban feketén dolgozó honfitársainkat, akiknek száma felbecsülhetetlen, hiszen – akár a legutóbbi államfőválasztáson – most is eldönthetik a szavazás végeredményét.
Ahhoz képest, hogy Constantin Noica filozófus – aki barátaival, Eliadeval és Ciorannal szimpatizált a Vasgárdával, s ezért őt a kommunista rendszerben felelősségre is vonták, Eliade és Cioran időben tűntek ki a képből – egy nagyralátó tanulmányában 1940-ben úgy vélte, ha minden jól megy, az ezredfordulóra Nagyrománia lakóinak száma elérheti a hetvenmilliót. De hát nem így történt, noha a Ceauşescu-rendszer szigorú megszorításai, az eszelősen kegyetlen abortusztörvény kétségtelen hozzájárult egy viszonylagos, évtizedes népességrobbanáshoz, azóta ez a trend leállt, Románia lakosságának ma csak egyetlen etnikuma, a roma népesség szaporodik.
Mivel a választási nyilvántartásokkal sincsen minden rendben (néhány éve botrányosan derült ki, hogy régen elhalálozott személyek is szerepelnek a listákon), s a legutóbbi népszámlálás adatai is hozzáférhetetlenek, senkinek nincs fogalma arról, hogy végeredményben hányan is vagyunk az országban és a határokon túl. Nemrég Bogdan Stanoevici diaszpóráért felelős tárca nélküli miniszter beismerte: a kormánynak nincs pontos kimutatása a külföldön élő románokról, az egyedüli biztos adat, hogy Olaszországban több mint egymillió, Spanyolországban pedig közel egymillió román állampolgár él. De, tehetjük hozzá, lehet, hogy sokkal több, és akkor még nem is beszéltünk más országokról. Ráadásul a konzulátusok, nagykövetségek, a helyi hatóságok és az egyházak nyilvántartásaiban szereplő számok különböznek, a külföldre utazó román állampolgárok nem kötelezhetőek arra, hogy regisztráljanak a nagykövetségeken. Aki feketén dolgozik, a befogadó ország nyilvántartásaiban sem szerepel sehol. Ki kellene minél sürgősebben alakítani egy adatbázist, de hát ez az említett okból nagyon nehéz, szinte megoldhatatlan. Maradnak tehát a becsült adatok.
Ott vagyunk, ahol a part szakad, vagy még ott sem. Ráadásul ismeretlen nálunk a levélben való szavazás is. Még jó is, mert ez újabb visszaélésekre adhatna alkalmat – bár ami a hazai választások tisztaságát illeti, dőre ábránd.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Aladár, könyveivel, Aradon
Erdély és más izgalmas témák
„Nyögvenyelősen” (ahogy az egyik interjú címében olvastam) ültem le e beszámoló megírásához: tegnap reggel nekifogtam a Nem tündérkert, vagy nagyon is az című, Erdély a magyar történelemben alcímű könyv lapozgatásának – és egyszer csak döbbenten láttam, hogy elfutott az idő. Sürgősen írni kellene, de éppen egy interjú közepén voltam, na még ezt…
Érdekes és izgalmas olvasmány Szilágyi Aladárnak a Várad Riport Kiadónál idén megjelent könyve. Annak is, aki többé-kevésbé ismeri Erdély történetét, de annak is, aki éppencsakhogy, és ebből a kötetből szerez majd hiteles (bár sok román történész által vitatott), vagy annak vélt információkat. A történelem ugyanis, régen se volt, manapság sem egzakt tudomány, ahol az egy meg egy az kettő. Az évszámok, mondjuk, talán nem vitathatók és interpretálhatók, ami azonban mögöttük áll, az nagyon.
De hogyan került a nagyváradi Szilágyi Aladár Aradra?
Egyrészt azért, mert legutóbbi, (említett) könyve bárhol a történelmi Erdélyben és Partiumban, tehát Aradon is érdekes. Másrészt mert a szerző aradi gyökerű: Pankotán született, Aradon járt középiskolába, és nem olyan koros (szeptember 22-én töltötte 71. évét), hogy ne lennének még itt egykori osztály- és iskolatársak, sőt tanárok is.
Murvai Miklós, az est házigazdája indításként a szerző életpályájáról beszélt. A pankotai lelkész fiáról, akinek édesapját, Szilágyi Sándort 1958-ban tartóztatták le, „rendszerellenes összeesküvés” címén húszévi kényszermunkára ítéltek, 15 éves korában a Szekuritáté vallatta, aki „rossz dossziéja” miatt négyszer is sikertelenül felvételizett egyetemre. Végül technikumot végzett, és a rendszerváltásig a Bihari Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, bár közben, a ’70-es évek elején a kolozsvári egyetem filozófia szakán is diplomát szerzett.
Újságírói és riporteri karrierje tulajdonképpen ezután kezdődött: a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese, a kiadóvállalat igazgatója, a Várad című folyóirat, az Erdélyi Riport szerkesztője, „mellesleg” az Ady Endre Sajtókollégium tanára, a Királyhágómelléki Egyházkerület főgondnoka, 2008-ban a Spactator-díj kitüntetettje…
Talán ezek is megérnének egy olyan (kitűnő) riportot, amilyeneket Szilágyi Aladár tud és szokott írni.
Ő azonban nem magával, hanem szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldje (talán) egyéni sornál is fontosabb kérdéseivel foglalkozik: tíz esztendő alatt kilenc (9!) önálló kötetet adott közre.
Réhon József, a szerző egyik méltatója az aradi Jelen Házban kedd este az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett (igen sikeresnek mondható, telt ház előtt zajlott) találkozón Szilágyi Aladár három könyvéről beszélt. Az egyik az 1964-es váradi „templomvédést” eleveníti fel (a Ceauşescu-korszakban, még annak kezdeti, viszonylag enyhébb időszakában is, egy ilyesmi szinte egyedülálló), a másik Várad-hegyalja legújabb kori történetét mutatja be, a Nem tündérkert… c., idén megjelent kötet pedig interjú-gyűjtemény. Szűcs Lászlónak (a Várad és Erdélyi Riport és a kiadó főszerkesztője, Szilágyi könyveinek szerkesztője) a szerzővel folytatott párbeszéd során a műhelymunka sok – egyébként a nagyközönség számára rejtve maradó – vonatkozására tért ki. Arra, például, hogyan készültek az Erdély történetéről szóló interjúk (a szervezők egy 2010-ben az RMDSZ és a Szacsvay Akadémia által kezdeményezett rendezvény keretében hívtak meg neves magyarországi történészeket, akik 2013-ban egy Erdély-súlypontú előadássorozat keretében taglalták a témákat), de szó esett a dobrudzsai és egyéb riportutakról, köztük a Várad-hegyaljaiakról is. Szilágyi országos riportútjain – amelyekből izgalmas írások születtek az „egységes román nemzetállamban élő” 24 nemzetiségről – mintegy 170 helységet keresett fel, hogy az ott élő szlovákok, szerbek, arománok, svábok, csehek, csángók, bolgárok, muzulmán cigányok és persze magyarok stb. jelenlegi állapotáról, mindennapjairól, életérzéseiről beszámoljon. Kár, hogy a vonatkozó kötetek egy részéből, mivel kifogytak, az aradiak már nem vásárolhattak. Szűcs László ígérete szerint azonban megpróbálják ezeket az interneten hozzáférhetővé tenni.
Szép, tanulságos est volt, megszervezéséért az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületét illeti köszönet.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Statútumok, választások, minőségek
Az elmúlt héten két jelentős bejelentés történt az erdélyi magyar közéletben. Mindkettő a közeljövőnek ugyanahhoz az eseményéhez kapcsolódik: az elnökválasztáshoz. Az RMDSZ közvitára bocsátotta a székelyföldi autonómiastatútumát, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke pedig bejelentette, hogy sikerült összegyűjteni a Szilágyi Zsolt elnökjelölti indulásához szükséges 200 ezer aláírást.
Geocentrikus világkép
Az autonómiastatútum – amellyel kapcsolatban már súlyos bírálatok is elhangzottak – minőségétől függetlenül a kampány része, bár ezt az illetékesek tagadják. Az RMDSZ az 1996-os kampány idején, amelyet a kormányzati szerepvállalás áldásos mivoltára hegyezett ki a választás várható győztesének kilététől függetlenül, teljes mértékben kiemelte kommunikációjából az autonómiát. Csak 2004-ben élt annak mozgósító erejével, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció színeiben indított vele szemben jelölteket.
A téma a kisebbségi törvényen keresztül még évekig a szövetség politikai propagandájának része volt, bár a törvény elbukott a román fél irracionális ellenállásán. Irracionális, mondom, hiszen az etnokratikus, homogenizáló, centralista, etatista román érdek is azt diktálta volna, hogy a látszatpolitizálás eme szemfényvesztő elemét az RMDSZ-szel közösen emeljék be a román közjogi rendszerbe, s arassák le annak presztízshasznát belföldön és külföldön egyaránt. A szólamokkal ellentétben ugyanis a jogszabály semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel a Kulturális Autonómiatanácsot, lényegében az RMDSZ önbebetonozását szolgálta az erdélyi magyar társadalomban. Mivel a „kulturális autonómia” szerepelt benne címszóként (az érdemi szabályozást a beláthatatlan jövőbe tolva ki), sulykolással sikerült elhitetni a politika iránt érdeklődő magyar közvélemény tekintélyes részével – beleértve egyes konzervatív anyaországi politikusokat is –, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális autonómiáját.
Valamivel jobb a helyzet a tervbe vétel után 21 esztendővel, az 1993-ban megszabott kétéves határidő letelte után 19 esztendővel tető alá hozott statútum esetében. Nem mintha nem lennének vele koncepcionális gondok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervezet szerint a Ceauşescu-féle 1968-as megyésítés által létrehozott területi egységek, Hargita, Kovászna és Maros megye képezi Székelyföldet, mely terület nem azonos a történelmi Székelyfölddel. Az is problematikus, hogy a nyelvoktatást feltétlenül az adott nyelvet anyanyelvként magukénak tudó tanárok által rendezné, vagyis a székelyföldi magyar anyanyelvű román tanároknak át kellene képezniük magukat, vagy mehetnének Erdély más részeibe tanítani. Az sem túl szerencsés szabályozás, hogy azokon a településeken, ahol a cigány lakosság eléri a lélekszám 20 százalékát, a cigány nyelv tanítását is kötelezővé tennék a magyar és a román iskolákban. Tény azonban, hogy a tervezet – a kisebbségi törvénnyel ellentétben – nem luftballon. A benne foglaltak megvalósulásának esetén kétségkívül előrébb tartanánk. Némi arroganciára vall viszont, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumának alapul vétele helyett teljesen új tervezetet alkotott a szövetség. De ez része a sajátos RMDSZ-es gondolkodásnak, amely emlékeztet az évezredekig uralkodó geocentrikus világszemléletre. Eszerint az erdélyi magyarság azonos az RMDSZ-szel: aki az RMDSZ ellen indul, az erdélyi magyarság ellen indul, az RMDSZ maga az erdélyi magyar nemzeti közösség egysége, aki rá szavaz, az egységet erősíti. Ami ugyan fogalmi nonszensz, de választási szlogennek eddig mindig bevált.
Gellert kapott RMDSZ-elképzelés
És már ott is vagyunk a második bejelentésnél. Meglátjuk, elég lesz-e ennyi, ha a román hatóságok indulni engedik Szilágyi Zsoltot. Mert összegyűjtött aláírások ide vagy oda, Románia nem az a hely, ahol ne lehetne elgáncsolni egy jelöltet, aki az egységes nemzetállam tabuját a föderalizmus gondolatának népszerűsítésével döntögeti. Láttunk itt már olyat, hogy legitim, az önkormányzati választásokon demokratikus felhatalmazottságot nyerő szervezet bejegyzését szüntette meg a román állam egyik bírói fóruma egy másik bírói fórum mulasztása miatt, a megválasztott tanácsosokat pedig a szemben álló párt, történetesen az RMDSZ, kizárta a tanácsból.
De induljunk ki abból, hogy két magyar elnökjelölt áll majd a rajthoz. Kelemen Hunor felkötheti a felkötni valót, s aligha alapozhat arra, hogy az egységféltő retorika elég lesz az elsöprő győzelemhez. A nagy kérdés inkább az, hogy a választói bázis veszi-e magának a fáradságot, hogy végiggondolja a két jelölt programját, és voksát adja az egyikre, vagy otthon marad, netán valamelyik román jelöltre szavaz. Annyi biztos, hogy az RMDSZ elképzelése – miszerint Kelemen Hunor összegyűjti a magyar szavazatokat, majd azokat igyekszik átcsoportosítani a magyarellenességét számtalanszor bizonyított Victor Pontához, akivel látványosan együtt kampányol az utóbbi időben – gellert kapott. S az EMNP-nek már csak ezért is érdemes volt belevágni ebbe a kockázatos vállalkozásba.
De ha hozzávesszük ehhez annak a kéznyújtásnyira levő lehetőségét, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar történelemben első ízben kap jelentős médiafelületet egy olyan magyar jelölt, aki az autonómiát (és a föderalizmust) nemcsak a saját bázis mozgósítására használja, hanem megfelelő szakmai színvonalon a román fél irányába is artikulálja, nem kétséges, hogy ez volt a néppárt történetének egyik legjobb lépése.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ponta-Dragnea ellentmondás a magyar régió ügyében
Ellentmondott egymásnak Victor Ponta és Liviu Dragnea a magyar többségű régió ügyében: a miniszterelnök szerint az etnikai kritérium egy a sok közül, míg helyettese szerint a nemzetiség nem is szempont.
Kincses Előd képviseli Izsák Balázst abban a perben, amelyet a Székely Nemzeti Tanács elnöke azért indított Traian Băsescu államfő, Victor Ponta miniszterelnök, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes és Crin Antonescu volt szenátus-elnök ellen, mert Románia regionális átszervezése kapcsán azt mondták: elképzelhetetlen magyar többségű régió, csupán azért, mert magyar. Az ügyet a bukaresti ítélőtábla szeptember 18-án két hétre elhalasztotta, az alperesek eltérő érvelése azonban figyelemre méltó.
„Ponta és Dragnea különböző módon viszonyultak az etnikai kritériumhoz. Ponta szerint a régiók kialakításakor figyelembe kell venni az etnikai hovatartozást is, de ez csak egy feltétel a sok, ennél sokkal fontosabb között. Dragnea viszont úgy érvelt, hogy amikor eldöntötték, hogy milyen feltételeket vesznek figyelembe a régiósításkor, akkor az etnikait kizárták ezek közül, vagyis nem veszik figyelembe. A miniszterelnök-helyettes álláspontja visszalépés Ceauşescuhoz képest is, hiszen a megyésítést elrendelő 1968-as törvény szerint sem lehet eltekinteni az etnikai hovatartozástól” – ismertette Kincses Előd szeptember 29-én. Arra a kérdésre, hogy milyen döntésre számít, azt válaszolta: „a tapasztalat nem jó”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Nem időszerű a névmódosítás? (Kolozsvár)
Nem helyénvaló és nem is időszerű Kolozsvár polgármestere, Emil Boc szerint elhagyni Kolozsvár hivatalos román megnevezéséből (Cluj-Napoca) a Napoca tagot.
A polgármester álláspontját az a csoport ismertette, amelyik a város hivatalos nevének megváltoztatását kezdeményezte. Amint korábban felidézték, a város román nevét Nicolae Ceauseşcu diktátor javaslatára elnöki rendelettel módosították negyven évvel ezelőtt Clujról Cluj-Napocára. Emil Boc arra hivatkozott válaszában, hogy a név visszaváltoztatásáról népszavazást kellene tartani Kolozsváron, és ez tetemes összegbe kerülne. A polgármester szerint a névváltoztatás a kolozsváriak személyi okmányainak kicserélését is szükségessé tenné, ez pedig további költségeket vonna maga után, és túlterhelné az iratcserét végző közhivatalokat. A polgármester megemlítette, hogy a város fejlesztésekre és az infrastruktúra javítására kívánja fordítani meglévő forrásait, és nem tartja sürgősnek a névváltoztatást. Azt is felhozta, hogy a Cluj-Napoca megnevezés immár közismertségre tett szert, és a közigazgatási egység „ókortól számított kontinuitását is tanúsítja”. A névváltoztatás kezdeményezői viszontválaszukban kijelentik, hogy a kérdés időszerűségéről nem a polgármesternek, hanem a kolozsváriaknak kellene véleményt nyilvánítaniuk. A törvényre hivatkozva jegyezték meg, hogy a név visszaváltoztatása nem tenné szükségessé valamennyi kolozsvári lakos személyi okmányának kicserélését. Szerintük a Napoca név nem az ókortól számított kontinuitást, hanem „a Ceauseşcu-féle önkényes történelemszemlélet kontinuitását” jelzi.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szerelem első hallásra – interjú egy lengyel csángókutatóval
A moldvai csángók és a kárpáti ruszinok identitásának 1867 és 1947 közötti változását vizsgálta nemrég megjelent lengyel nyelvű könyvében Agnieszka Barszczewska. A magyarul kiválóan beszélő lengyel kutató azt mondta nekem: a Vatikánnak komoly felelőssége van a csángó identitás megváltozásában. 
-Miért kezdett érdeklődni a magyar nyelv iránt?
-Gimnazistakoromban diákszínjátszó csoportommal egy hollandiai színházi fesztiválon szerepeltünk, ahol magyarok is voltak. Első hallásra beleszerettem a nyelvbe, nagyon színesnek és dallamosnak tűnt. Aztán hamarosan rátaláltam a népzenére és a néptáncra is.
-Több lett ez egy nyári diákfellángolásnál…
-Igen, érettségi után Varsóba olasz és magyar, Krakkóba román szakra felvételiztem. Mindenhova bejutottam, ezért választani kellett, s én a magyar nyelv mellett döntöttem. Ekkor még nem tudtam magyarul, az intenzív tanulás csak ezután kezdődött.
-És hogyan jutott el a románig?
- Ebben is van szerepe a véletlennek. Bár tengerparton, Gdanskban nőttem fel, édesapámmal gyerekkoromban sokat jártunk kirándulni Dél-Lengyelországba, tehát már kicsiként megszerettem a hegyeket. Nagyon megfogott, amikor már kicsit idősebben lenyűgöző képeket láttam a Fogarasi-havasokról és megmaradt bennem egy, a Ceauşescu-korszak árvaházairól szóló film is. Megrázó élmény volt. Elkezdett érdekelni a román történelem is. Tudni kell, hogy Lengyelországban pozitívan emlékeznek arra, hogy 1939-ben a román kormány befogadta a németek és a szovjetek elől menekülő lengyel kormányt.
- Akárcsak a magyarok többtízezer lengyel menekültet… Az egyetemen a nehéznek tartott magyar nyelv intenzív tanulása nem bátortalanította el?
-Az első évben egy héten tizenkét nyelvóránk volt, de szerencsére nagyszerű tanártól tanulhattunk, ráadásul én szeretek szótárakat lapozgatni, nyelvet tanulni, úgyhogy nem okozott gondot a kemény munka. Még gimnazistaként jártam Magyarországon a Hollandiában megismert barátoknál, akkor már tudtam, hogy az önök nyelvével, kultúrájával szeretnék minél alaposabban megismerkedni. Megfelelő motivációval vetettem hát magam az egyetemi munkával.
- Idáig kitartottam, de most muszáj feltennem a kérdést a történelmi barátságról. A lengyel és a magyar tényleg együtt harcol és issza borát?
- Életemben sokszor megtapasztaltam, hogy e különleges kapcsolat száz százalékban igaz. Magyarországra látogatva rögtön az volt az érzésem, hogy a magyarok temperamentuma, szokásai nagyon hasonlítanak a lengyelekéhez.
-És miként talált rá a moldvai csángók – a magyar történelemben különösen érzékeny – témájára?
-A néptáncon keresztül. Budapesti ösztöndíjas időszakomban jártam a Marczibányi téri művelődési ház szerdai moldvai táncházaiban, s ezen élményeknek is lehetett szerepe abban, hogy szakdolgozatomat az erdélyi magyar kisebbség Ceauşescu alatti helyzetéről írjam. Doktorim pedig a moldvai csángókról szólt, kiegészülve a kárpáti ruszinok problematikájával. Erdélybe végül 2003-ban jutottam el először, így végre az időközben elsajátított román nyelvnek is hasznát vehettem. Jártam többek között Csíkszeredában, Brassóban, Kolozsváron. Számos kiváló embert, kollégát ismerhettem meg, akikkel mind a mai napig kapcsolatban vagyok.
-Az elmúlt másfélszáz évben rengetegen írtak a moldvai csángókról, identitásukról, kultúrájukról. Ön milyen újdonságot fedezett fel?
- Tanulságos a kárpáti ruszinok sorsával, identitásépítésével kapcsolatos összevetés, ezzel tudomásom szerint eddig senki nem foglalkozott. Mindkét esetben olyan csoportról beszélünk, amely a 19. századi nemzeti ébredésből szinte teljesen kimaradt, kultúrák ütközőzónájában élt. Másrész egy ösztöndíjnak köszönhetően egy évig kutathattam a Vatikánban, s számos korábban ismeretlen dokumentumot találtam. Tanulmányozhattam például a bukaresti apostoli nunciatúra iratait, igaz, a huszadik század negyvenes éveitől már sok a hiányosság.
-A magyar nyelvet még őrző moldvai csángóknak élő fájdalom, hogy nem hallgathatnak misét anyanyelvükön.
-Igen, szerintem ebben az ügyben a katolikus egyháznak meg kellene hallani hívei véleményét. Persze az újkorban odaküldött olasz missziós papoknak könnyebb volt a románt megtanulni, mint a magyart, később pedig a Vatikán a kialakuló román nemzetállammal, s az ortodox egyházzal nem akart a magyar nyelvű misézés miatt konfliktust. Az a tény, hogy az évszázadok folyamán a falusi közösségekben nagy tekintélynek örvendő papok szinte kivétel nélkül olaszok, később elrománosodott csángók voltak, nagyban hozzájárult a moldvai csángók identitásának megváltozásához.
-Megfordíthatja az asszimilációt az erdélyi és magyarországi lelkesedésből évek óta működő moldvai magyaroktatás?
- Lehet hatása, különben a ruszin nemzeti ébredésre is hatott külső tényező, például az Amerikába vándoroltak anyagi-szellemi támogatása.
-Tervezi, hogy továbbra is foglalkozik a magyar kisebbségek, illetve Közép-Európa nemzetiségek kérdéseivel?
- Jelenleg főleg fordítok, de három éve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél jelent meg egy részben általam szerkesztett kötet a kisebbségi közösségek modernizációjának problémáiról. Most éppen a közép-európai „homo sovieticus” kialakulása és utóélete érdekel, jó lenne ebben a témában egy alaposabb kutatást is végezni.
Ablonczy Bálint
valasz.hu/itthon
Heti Válasz (Budapest)

Napocai tüntetők
Egyszerre két pofont is kaptak a kolozsvári városvezetéstől azok, akik azt hitték, véget érhet az évtizedek óta tartó magyarellenes őrület. 
Az utóbbi években valóban úgy tűnt: a város túlléphet a funari örökségen, és a román többség nyit az őshonos magyar közösség felé, amely immár minden évben a város főterén ünnepelheti Kárpát-medence-szerte ismertté vált fesztiválján a magyar kultúrát, ráadásul a rendezvényen a város román polgármestere is köszöntőt mond.
Nos Emil Boc polgármesternek és az önkormányzatnak csupán néhány napra volt szüksége, hogy ezt az illúziót összezúzza. Először a józan észnek és a toleranciának fittyet hányva megfellebbezték azt a bírósági ítéletet, amely a magyar helységnévtábla kihelyezésére kötelezi az önkormányzatot. Majd Boc bejelentette: esze ágában sincs a kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu által a hamis történelemszemlélet jegyében a városra erőszakolt Napoca elnevezéstől megválni.
Ezzel szimbolikus lépést tett, közösséget vállalva a ceauşescui korszak soviniszta, durván magyarellenes fasiszta kommunizmusával, amelynek lényege a múlt átírása, a magyar emlékek eltüntetése, a magyarok erőszakos beolvasztása vagy elüldözése volt. A gesztus túlmutat önmagán, és azt jelzi: téved, aki azt hiszi, hogy a zsigeri magyarellenesség kizárólag a rendszerváltás előtti, letűnt korhoz köthető.
Az ugyanis, mint látható, rendszerektől és politikai oldalaktól függetlenül folyamatosan létezik, ha a mai román politikum fel is ró valamit Ceauşescunak, a magyarokkal szembeni lépései nincsenek köztük. A jelenlegi legnagyobb kormánypárt, a PSD Corina Creţu szépreményű EU-biztos-várományos vezetésével ugyanolyan hévvel vetette rá magát a romániai magyar közösség önrendelkezési törekvéseit képviselő Tőkés Lászlóra, mint 1989 előtt a Szekuritáté pribékjei.
Hogy ettől függetlenül az RMDSZ-szel közösen kormányoz, nem a kevésbé „radikális” magyarok iránti szeretet jele: csupán a parlamenti matematika az ok, a cél pedig a magyar politikai képviselőet pacifikálása és a Nyugat megtévesztése. Hogy az RMDSZ miért vállalja a társutasi szerepet, annak elmagyarázása a szövetség illetékeseinek feladata.
Ebben a helyzetben egyszerre abszurd és tragikomikus, hogy egyesek éppen abban a városban tüntetnek a magyar kormányfő ellen, nacionalistának bélyegezve őt, ahol a városvezetés éppen felmossa a magyarokkal a padlót.
Persze tudjuk, hogy a szélsőséges balliberalizmus az ideológiát mindig előbbre helyezi a tényeknél, prófétái pedig nem zavartatják magukat a valós eseményektől véleményük kialakításakor, de amikor a bőrünkre megy a játék, legalább akkor nem ártana a valóságra is odafigyelni a magyarországi demokrácia halálát vizionáló, unalomig ismert ballib mantrák felmondása helyett.
Mert – természetesen tiszteletben tartva a szólás- és véleményszabadságot, azt a jogot, hogy bárki bármi ellen fölemelhesse a szavát – úgy véljük, az erdélyi, partiumi magyar közösségnek a jelenlegi körülmények között, a román politikum lépéseit látva vannak súlyosabb problémái és feladatai is annál, hogy a – bizonyos kérdésekben amúgy többé-kevésbé joggal bírálható, de például az erdélyi magyar megmaradáshoz elengedhetetlen magyar nyelvű oktatást jelentős összegekkel támogató – magyar kormány első embere ellen vagy mellett tüntetgessen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László erkölcsi kártérítést követel az Antena3-tól
A temesvári események furcsa mementójának nevezte Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az Antena3 szeptember 15-i adását, amelyben Mihai Gadea és meghívottai – Filip Teodorescu és Ioan Talpes – hazaárulónak és Magyarország kémének nevezték, közvetve azzal is megfenyegetve, hogy ő is a Ceausescu-rezsim által hazaárulás vádjával elítélt Mircea Raceanu sorsára juthat. Tőkés "Temesvár szellemében" utasította vissza a Ceausescu-diktatúra "levitézlett harcosainak és örököseinek" az 1989-es forradalom emlékét és áldozatait is meggyalázó, nemtelen támadásait, és tegnap kártérítési követelést nyújtott be a bukaresti I. kerületi bíróságnál.
A Kincses Előd ügyvéddel az Atlantic étterem protokolltermében közösen tartott pénteki sajtótájékoztatón az EMNT elnöke kijelentette: "Véleményem szerint az Antena3 szeptember 15-i adásának moderátora és azok akik megszólaltak, magukat minősítették azokkal a rágalmakkal, amelyeket a fejemre szórtak, és minősítették a román titkosszolgálatot, amely tovább folytatja a volt szekuritáté gyászos hagyományát, de mindez minősíti magát a román államot is. Ez annak a jele, hogy tovább folytatódik a kommunista restauráció." Véleménye szerint ha Ponta nyeri meg a választást, egy posztkommunista kormány és egy utódkommunista államelnök még inkább a visszarendeződés irányába viheti Romániát. Corina Cretu EU-biztosi kinevezése is a volt kommunisták erősödését jelzi.
Úgy fogalmazott, hogy az ominózus műsorból világosan kitűnik, hogy "negyedszázaddal a kommunista diktatúra bukása után még mindig azokkal találjuk szemben magunkat, akik 1989-ben a román politikai rendőrség nevében üldöztek, akik elnyomták a román népet, erdélyi magyar közösségünket és egyházainkat". Tőkés László szerint tovább kell folytatni a rendszerváltoztatást, hogy "megszabaduljunk a kommunizmus visszahúzó örökségétől".
Kincses Előd elmondta, megfogalmazta és még a pénteki nap folyamán benyújtja a bukaresti I. kerületi bíróságnak az Antena3 elleni beadványt, amelyben 40 ezer eurós erkölcsi kártérítést követelnek a műsorvezetőtől és meghívottaitól, ahol az is elhangzott, hogy Tőkés László minősített kém (spion cu acte in regula). Ezt többek között egy 1989. október 20-i elismervénnyel "bizonyították", amelyben Tőkés megköszönt egy adományt. Az ügyvéd érdekes egybeesésnek nevezte a dolgot, mert éppen ’89. október 20-án mondták ki Tőkés László kilakoltatási ítéletét. Ráadásul Tőkés az elismervényben Isten áldását kéri az adományozóra.
Kincses szerint a Tőkés Lászlót érő folyamatos támadásoknak az az oka, hogy a temesvári forradalom után a szekusok "reszkettek". Ezt, és hogy mit veszítettek, azóta sem felejtették el, és mindez dühödt bosszúvágyba csapott át Tőkéssel szemben.
A polgári törvénykönyv alapján az erkölcsi kár okozása miatt letett beadványhoz csatolták a teljes adás felvételét és a tévéadó honlapján található anyagot, illetve két tanú meghallgatását is kérik majd az első tárgyaláson.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Ponta választási programja: a Nagy Egyesülés, magyarok nélkül
Bírálói szerint Victor Ponta elnökválasztási programja és tettei között hatalmas szakadék tátong, ami jól jelzi a pártelnök-kormányfő kettős beszédét. Kampányának alapdokumentumában a jelölt meg sem említi a magyarokat.
Programjában – amelynek a kormányfő által mozgósítónak vélt jelmondata így hangzik: büszkék vagyunk románságunkra – a jelölt igyekszik megszólítani a politikai élet valamennyi szegmensét, szól a bal-és a jobboldalhoz, a környezetvédőkhöz, igyekszik megnyerni magának a jogállam védelmezőit, de a nacionalistákat is, és a maga oldalára kívánja állítani a nyugatbarát erőket is.
Băsesu és Ponta: ellentét vagy párhuzam
Victor Ponta az alkotmány és a választási rendszer továbbá a közigazgatás reformjára törekszik, ugyanakkor egész programját áthatja a deklaratív nacionalizmus. Bírálóinak legfőbb kifogásai közé tartozik az, hogy Victor Ponta programja nem egy államfőé, sokkal inkább egy miniszterelnök projektje. Így például megígéri a nyugdíjak és a bérek emelését – csakhogy a gazdaság, a nyugdíjak és a bérek nem tartozik az államfő hatáskörébe.
Victor Ponta programjában megígéri a „románok második nagy egyesülését”, amely reményei szerint Románia és Erdély 1918. évi egyesülésének százéves évfordulójáig bekövetkezik, a Pruton túli ország EU-csatlakozásával. Ezzel összhangban a jelölt a 36 oldalas programjában a nagy egyesítő, a békét hozó, konszenzusra törekvő, a párbeszédre mindig készen álló államfőként mutatkozik be.
Ezzel természetesen ellentétbe akarja magát állítani az általa konfliktuskeresőnek, uszítónak, társadalmi ellentéteket keresőnek tartott jelenlegi államfővel, akinek neve többször szerepel alig párszor hangzik el a program szövegében.
Csakhogy Victor Ponta eddigi gyakorlata során maga sem a békét kereste és kerülte a konfliktusokat, hiszen nem egyszer még Traian Băsescunál is agresszívebben viselkedett: „böszétlenítést” ígért, az országot megosztotta a Băsescu-ellenesek 7,5 milliós illetve a Băsescu-pártiak táborára, Băsescu rendszerét a náci rendszerhez hasonlította.
A pártvándorlás – a politikai egység záloga
Programjában Victor Ponta a nemzet újraegyesítését célzó nemzeti tervet javasol – ami eléggé emlékeztet Ion Iliescu államfő „nemzeti megbékélési” elképzelésére. Terve szerint az egységnek a teljes politikai osztály által felvállalt stratégiai célok területén kellene megnyilvánulnia. Meglátása szerint „társadalmi békére” kell jutni a civil társadalommal is.
A gyakorlatban azonban a „teljes politikai osztály” egységét a pártvándorlást lehetővé tevő (és jutalmazó) sürgősségi kormányrendelettel kívánja megvalósítani. Egyébként Victor Ponta nem tűri a kritikát, hadjáratot indít azok ellen, akik bírálják őt, ideértve a „nem párthű” sajtót is.
Derűlátás recesszióban
Victor Ponta úgy véli, a következő államfőnek a korrupció ellen kell harcolnia, és ugyanakkor figyelmeztet: akiknek az utóbbi tíz évben sikerült kibújniuk az igazságszolgáltatás alól, felelniük kell tetteikért. Bírálói szerint a valóságban azonban a Victor Ponta által vezetett szociáldemokraták a nemzeti liberálisokkal együtt a „fekete kedd” néven ismeretessé vált napon törvénymódosításaikkal megpróbálták a bűnözők szolgálatába állítani a büntető törvénykönyv rendelkezéseit, megvonták az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség, a korrupció elleni ügyészek bizonyos hatásköreit, a szociáldemokraták pedig továbbra is nyíltan védelmezik a nagykorruptakat.
A gazdaság vonatkozásaiban Victor Ponta programjában igen derűlátóan ítéli meg az ország helyzetét. Szerinte Románia Kelet-Európa gazdasági modellje lehet, visszanyerheti az Európa gabonaraktára titulust, az energetika esetében regionális vezető szerepet tölthet be. A statisztikák azonban azt bizonyítják, hogy Románia technikai recesszióba került, amelyből egyelőre még csak remény sincs a kilábalásra, a beruházások pedig továbbra is váratnak magukra.
Románia energetikai függetlenségének kapcsán programjában Victor Ponta nem tesz említést a palagázak kényes témájáról, jóllehet a kutatómunka továbbra is folyik ezen a területen, Victor Ponta emellett szakított ellenzéki korának ökologista nézeteivel.
Ceauşescui szólamok
A palagázakkal ugyanúgy van, mint a kisebbségi kérdéssel: programjában azt is megkerüli. Az ország nemzeti kisebbségekről egyetlen szót sem ejt, mintha azok nem is élnének Romániában, vagy mintha a magyar kisebbség az RMDSZ lévén nem kis lenne kormányon. A „dicső 1918-as egyesülés” felemlegetése ráadásul a magyar kisebbség számára fájdalmas pont, nemzeti tragédia.
A nemzeti kisebbségek mellett a szexuális kisebbségekre sem fordít szót programjában.Victor Ponta számára csakis a románságukra büszke, ortodox állampolgárok élnek Romániában. Baloldali párthoz meglehetősen szokatlan módon az állammal való partnerséget ajánl az ortodox egyház számára. Ennek kapcsán néhány mondata mintha a Ceausescu-korszak mentalitását idézné: Victor Ponta szerint a románság iránti büszkeségnek az állam és a civil társadalom legfőbb céljává kell válnia.
Az ortodox egyháznak, de valamennyi más egyháznak, az állammal egyetemben azon kell lennie, hogy szorgalmazza a román értékeket. Ez fontos előrelépést jelentene ugyanis a múltjára és jelenére büszke, erős társadalom felé, amely kész felépíteni jobb jövőjét. „Egyesítsünk minden románt a hazájuk iránti büszkeség érzése, hagyományai és híres személyiségei, a modern Románia hősei köré”
Victor Ponta szerint az ország külpolitikájának úgyszintén a románság fölötti büszkeség érzását kell tolmácsolnia. Programjában beszél az euroatlanti stratégiai partnerség megszilárdításáról (elsősorban az Egyesült Államokat említve), – kormányfőként azonban gyakrabban jár Pekingben, mint Washingtonban, Bukarestben bírálói szerint nem egyszer menekült magas rangú amerikai tisztségviselők elől.
Bogdán Tibor
maszol.ro