Izsák Balázs megjegyzései az autonómia-tervezet Bukarestben lezajlott vitája kapcsán
A Székely Nemzeti Tanács elnöke szeptember 30.-án kiadott közleményében (A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására) bírálta az RMDSZ elnökének kijelentéseit, amelyeket Bukarestben, román értelmiségiekkel, az RMDSZ autonómiastatútumáról folytatott beszélgetés során tett.
Az RMDSZ erre közleménnyel válaszolt, amelyben védelmébe vette a Kelemen Hunor által mondottakat, azt állítva, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnöke újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét, ezért a nyilatkozata valótlanságokat tartalmaz.
Figyelmesen végighallgatva az RMDSZ honlapján közzétett, több mint kétórás beszélgetést, megállapítható, hogy a Székely Nemzeti Tanács közleményébe foglaltak maradéktalanul helytállóak. A továbbiakban a két órás beszélgetésből készült, jegyzőkönyvszerű kivonatot teszünk közé, amelyet kommentárokkal láttunk el, és a végén a következtetéseket is levonjuk. Azért vagyunk kénytelenek ebben a szokatlan formában megtenni a megjegyzéseinket, mert az RMDSZ elutasítja a párbeszéd megszokott kereteit.
Kelemen Hunor
11:25 Nem azt határozza meg, mi az autonómia, hanem azt, hogy mit nem jelent. Nem jelent szeparatizmust, enklávét, államiságot. Kommentár: A szeparatizmus, az enkláve, az állam az államban, olyan kifejezések, amelyeket a román nacionalizmus a jogos magyar törekvések elfojtására, sajátos értelemben használ. Szeparatizmusról akkor beszélt, amikor mi magyar iskolát, magyar nyelvű oktatást kértünk. Ezeket a kifejezéseket átvenni nem szabad defenzív módon sem, hanem el kell utasítani a használatukat, és meg kell világítani a használatuk mögött álló szándékot. A helyes értelmezésük nélkül még a hárítás, a defenzíva is hallgatólagos elfogadása ezen kifejezések létjogosultságának! 13:45 Az autonómiát a parlamentben kell elérni, nem az utcán, nem olyan eszközökkel, amelyeknek nincsen köze a demokráciához.
Kommentár: Ezek szerint a Székelyek Nagy Menetelése olyan eszköz volt, amelynek nincs köze a demokráciához? 16:40 A Prut két partján élő emberek, ha együtt akarnak élni, együtt fognak élni előbb-utóbb. A kérdés az, hogyan. Annak is megvan azonban a kockázata, hogy más pályája legyen Moldovának.
Kommentár: A mi szempontunkból az a kérdés, hogy az egyesülés előkészítéseként, Románia tesz-e olyan lépéseket, amely a moldovai oroszokat és gagauzokat meggyőzi arról, hogy Romániában szélesebb jogköröket fognak élvezni, mint most. Mert jelenleg elriasztja őket a román többség viszonya a mi autonómiatörekvésünkhöz. Persze minket is érintene az egyesülés, hiszen a százalékarányunk csökkenne, ebbe többletgaranciák nélkül nekünk nem is szabad belemennünk! Ilyen többletgarancia az autonómia. Hurezeanu, amikor visszatér Moldova kérdésére, Kelemen Hunor másodszor szalasztja el az alkalmat, hogy előadja az általa képviselőt közösség szempontjait. Parvulescu 19:00 Az 1923-as alkotmány eltörölte a gyulafehérvári ígéreteket Hurezeanu 20:49 Méltatja Parvulescu történelmi felvezetését, (1859-ben föderatív államként jött létre Románia, Gyulafehérvári ígéretek) és kiegészíti a Dunai Konföderáció tervével. 22:08 Tabuk mindig lesznek. Tabuk nélkül nem lehet (Kelemen Hunor nevet). Az ön tabuja például ez: vegye ki az utolsó mondatából Moldovát, és tegye helyébe Erdélyt, ha egyesülésről van szó. (Kelemen Hunor közbeszól: „Nu se pune problema!” – azaz: ez fel sem merül.) 22:56 Önök bemutattak egy autonómia-tervezetet, egy feszült helyzetben, veszélyes, szeparatista törekvések korában.
23:33 Orbán Viktor egy olyan politikus, aki megkérdőjelezi az Unió alapértékeit, szövetséget köt Moszkvával, és ez nemcsak gazdasági szövetség, hanem értékközösség is. 24:15 Nem gondolja Kelemen Hunor, hogy egy hullámhosszra került a szeparatistákkal? Világ szeparatistái egyesüljetek! Hogyan fognak boldogulni egy ilyen feszültségekkel terhes világban Donyeck, Edinburgh és Barcelona közt, Budapesten és Moszkván keresztül?
Kelemen Hunor 25:57 Igaza van Hurezeanu úrnak, nehéz örökséget kaptunk. (?) A tervezetnek nincs köze a szeparatizmushoz, Krímhez, Moszkvához. Megismétli: nem akarunk szeparatizmust, nem akarunk enklávét létrehozni.
28:0 Ezt a tervezetet nem beszéltük meg sem budapesti, sem moszkvai politikusokkal. 30:38 Nem akarunk semmit elvenni a románoktól, sem területet sem egyebet.
30:56 Nálunk is vannak szélsőségesek, de nincs közünk hozzájuk. Nincsenek velük közös terveink. 31:40 Volt olyan idő, 89 előtt, amikor a román állam meg akart semmisíteni az ország területén mindent, ami nem román, de most ez már nem így van. 32:08 Románia a németeket és zsidókat eladta, a magyarokat csak azért nem, mert a magyarokra nem volt vevő. Nem akarjuk, hogy a jövőben azt mondják a románok, milyen kár, hogy már nincsenek magyarok (Romániában), ahogy mondják most a németekre, persze, hogy nincsenek, hiszen Önök mintha a németeket eladták volna? Kommentár: Valójában nincs semmi olyan biztos jel, amely arra vallana, hogy Románia lemondott volna az erőszakos asszimiláció politikájáról. Erre nagyon sok példát lehet felhozni, de elég lenne a jelenlegi kormány közigazgatási reformtervét említeni, vagy legalább azokat az érveket, amelyeket Kelemen Hunor helyett Tapalaga úr adott elő (1:05:40)
A szélsőségek dolgában épp a lényeget nem mondja ki: nincs a romániai magyarságnak szélsőséges szervezete, semmilyen szélsőségesnek nyilvánítható politikai erő. Az erdélyi magyarok a magyarországi választásokon a magyarországinál is nagyobb arányban szavaztak a FIDESZ-KDNP-re, amelyről kategorikusan kijelentjük, semmi köze a szélsőséghez. Ezek kimondása nélkül beszélni az erdélyi magyar szélsőségesekről roppant káros és félrevezető. Felmentést is ad a demokrata érzelmű románoknak, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szélsőséges, idegengyűlölő, magyarellenes szemlélet ne legyen jelen szinte minden román politikai pártban, hogy a „magyar kártya” ne legyen ott, szinte minden román politikus kezében, a nyíltan szélsőséges pártokról nem is beszélve.
Hurezeanu: 32:35 Nem mi adtuk el, hanem a politikai rendszer. 1944 áprilisában a Horthy rezsim nem adta el, hanem haláltáborba küldte a zsidókat. (Kelemen Hunor közbeszól: ez igaz, ebben egyetértek.) Mi megtartottuk őket a háború idején, és csak azt követően adtuk el őket. Mégiscsak jobb volt eladni, mint megsemmisíteni
Kelemen Hunor:
Én voltam az a politikus (mindkét kezével önmagára mutat) aki ebben az évben háromszor is részt vettem Holokauszt megemlékezésen, a jövő héten megint megyek egyre. És minden alkalommal nagyon világos üzeneteket fogalmazok meg éppen azzal kapcsolatban, amiről Ön beszél.
Kommentár: Minden népnek szembe kell néznie a saját történelmével. A románoknak is szembe kell nézni a saját felelősségükkel, amely a jászvásári pogromért, vagy a besszarábiai zsidóság tragédiájáért terheli őket, mert ezt a felelősséget semmivel sem csökkentik az Észak-Erdélyben történtek, ezért nem helyes ezt tagadni, vagy másra mutogatva maszatolni el a felelősséget. A párhuzam sem helyes a Ceausescu rendszerrel, egyik politikai rezsim bűneit nem menti egy másik jogtiprása. A „jobb volt eladni őket, mint megsemmisíteni” egy megfontolatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hiszen Emil Hurezeanu, ahogyan őt ismerjük, semmiképpen sem akarhatja a Ceuasecu diktatúra bűneit menteni. Arról nem is beszélve, hogy maga a mérlegelés is elfogadhatatlan: mi jobb, egy emberi közösséget megsemmisíteni, vagy pénzért eladni? Kelemen Hunor mondanivalója erről: „ez igaz, ebben egyetértek”.
Hurezeanu 33:30 Románia számára is dráma volt (a németek kitelepedése), és nem azért mert Önökkel maradtunk (mindketten nevetnek) hiszen itt vannak még a romák is.
Luca Niculescu
Ön egy erős régiók Európáját akarja, egy erős régiók Romániáját akarja, és én azt kérdezem, hogy éri el azt, hogy erős régiók legyenek, anélkül hogy megkérdőjelezné a nemzetállamokat? A skót, a katalán, az észak-olaszországi, a belgiumi törekevések felsorolása után felteszi a kérdést: mi lesz a nemzetállamokkal. El fognak tűnni? Új határok jelennek meg? Az új entitásokat hercegségeknek fogják hívni, vagy fejedelemségeknek? (Bekiáltás: báróságoknak!) Báróságoknak? Hogy lehet a régiósítást együtt ragozni az integrációval? A föderalizmus lenne a megoldás? Ha Belgiumra nézek, akkor a föderalizmus sem megoldás.
Kelemen Hunor
Minden országban más a helyzet, nem lehet másolni, átültetni egyiknek a gyakorlatát a másikba. Nem szabad merevnek lenni, újítónak kell lenni. Ha elfogadjuk, hogy különböző helyzeteket, különböző módon kezeljünk, akkor megfelelő megoldások is találhatók, úgy hogy minden ország, minden régió, minden közösség, minden ember nyerjen ezekből a helyzetekből. Nem fogunk egységes receptet, egységes gyógymódot találni, az Egyesült Királyságtól Görögországig, ahol egészen más a helyzet.
Kommentár: Kelemen Hunor megkerüli a választ a kérdésre: hogyan egyeztethető össze a régiósítás az integrációval? Nem ismeri az Európa Tanácsnak épp az európai régiósításra vonatkozó 2007/1811 számú ajánlását, amely éppen erre a kérdésre ad világos választ, és amely markánsan alátámasztja a székely autonómiatörekvést is.
Ennek az ajánlásnak mind a harmincegy cikkét szinte betéve kellene tudnia miden olyan magyar politikusnak, aki autonómia vagy régiósítás ügyében megszólal. Ez például egy „egységes recept”. Ugyanakkor igaza van Kelemen Hunornak abban, hogy nem szabad lemásolni más modelleket, például, ahogyan az RMDSZ tette a Dél-Tiroli autonómiastatútummal.
Parvulescu 45:00 körül: Többször is használja a stat-natiune kifejezést. Különbséget tesz a nemzeti állam (stat national, ez van Románia alkotmányában) és a nemzetállam között. Szerinte a második túlhaladott, az első értelmetlen. Tovább viszi a gondolatot, és kimondja, hogy a nemzetállam, etnikailag tiszta állam értelemben nonszensz, habár a románok többsége ezt így érti, az alkotmány meg kétértelmű. 49:40 – Horvátország alkotmányában szerepelt a nemzetállam kifejezés, az EU csatlakozás kedvéért módosítaniuk kellett az alkotmányt, hogy ezt az etnikai hivatkozást megváltoztassák benne.
Kelemen Hunor
52:00 Európa számára az egyetlen út a mélyebb integráció, a közeledés egy Európai Egyesült Államok felé.
Kommentár: Parvulescu nagyon fontos dolgokat mondott az alkotmány első cikkének kétértelműségéről. Érdemes lett volna erre reagálnia Kelemen Hunornak, ha már nem ő mondta ki, amit ki kellett volna mondania.
Az Európa Egyesült Államok doktrínája pedig igencsak megkérdőjelezhető. Hurezeanu 54:00 Párhuzamot von a múlt század eleji erdélyi románok s a mostani erdélyi magyarok helyzete között. Az akkori Románia szövetségese volt a Monarchiának, s a román király csitította az erdélyi románokat, most meg Budapest nyíltan barátkozik a szeparatizmust még Erdély viszonylatában is támogató oroszokkal. Az ő erdélyi nagyapját feszélyezte Bukarest. Bátorítja vagy feszélyezi most Budapest Kelemen Hunort?
Kommentár: A felvezetéssel nehéz bármit is kezdeni, a párhuzam logikátlan, nehezen érthető. A végén viszont elhangzik egy világos kérdés Kelemen Hunorhoz. És a válasz?
Kelemen Hunor
54:55: „Nem bátorít.”- Rendszeresen találkoznak a magyar miniszterelnökkel, de nem gyakrabban, mint a korábbiakkal, de a legutolsó találkozón sem kérdezett Orbán Viktor semmit a statútumról. Nem tárgyalnak ilyen témákról. (A Népszabadság újságírója félreértette ezt a részt. KH úgy értette a kérdést, hogy Budapest bíztatására készítették-e el az autonómia statútumot? Ez ellen tiltakozott, hangsúlyozva az RMDSZ függetlenségét.)
56:00 – Nem ért egyet a liberális demokrácia végével, ő a liberális demokráciában hisz. Nem hisz Moszkva jó szándékában és más a véleménye a Moszkvával való viszonyról, mint a budapesti kollégáknak. De ez az ő dolguk, nem a mienk. Nem tartozik magyarázattal senkinek Orbán Viktor helyett. Kommentár: Érthetetlen ez az elhatárolódási igyekezet a magyar kormánytól. Ez nem az erdélyi magyarok álláspontja. Ugyanakkor nyíltan szembemegy az egységes magyar nemzet koncepciójával, élesen elhatárolja a magyarországi magyarokat az erdélyi magyaroktól. Ami az ő dolguk ugyebár az nem a mienk.
Kelemen Hunor
58:30 Az alkotmánymódosításról: a szenátusnak a régió kamarájának kell lennie, s költségvetési, külpolitikai és védelmi téren legyen hatásköre stb. Kommentár: Finoman fogalmazva is különös és tarthatatlan dolgok, amelyeknek amúgy sem az autonómiához, sem a mi jogainkhoz nincs köze. Az első óra végén még egy hang nem volt arról, hogy miképpen is képzelik el az autonóm régiót, hogyan jön létre, miből áll, hogyan működik. S már ott tartanak, hogy adjanak szót a hallgatóságnak.
Tapalaga 1:05:40: Mit keres a kormányban ő személyesen, mert hónapokkal ezelőtt kevesebbért bejelentette a kilépését, és ebben a témában egyáltalán nem élvezi a koalíciós partner támogatását. Victor Ponta választási programja – Tapalaga úr szerint elítélendő módon – egy szót sem tartalmaz a kisebbségekről, és mert a Victor Ponta programjának a címe (a nagy egyesülésre utal) egyenesen provokatív a kisebbségek irányába. Az ígéret be nem tartására utalva: hogyan tudott az RMDSZ ilyen mértékben elrománosodni? (Tréfás bekiáltás a háttérből: mi akartuk ezt, nem?)
Kelemen Hunor
Nem kérte a szociáldemokraták támogatását, tehát nem haragszik rájuk, hogy nem támogatják. Amúgy a többi jelölt programjában sincs szó a magyarokról. Kielemezték a helyzetet, s arra jutottak, hogy ezekkel együtt inkább maradnak.
Egy kérdező:
1:16:45 Az első konkrét kritika, az altalajkincsek kérdése. Szerinte nem megvalósítható, hogy azok a régió tulajdonában legyenek. Másik kritika, hogy nem határolódik el kellőképpen a szélsőséges magyar mozgalmaktól, ideértve a magyar kormányt meg parlamentet.
Kelemen Hunor
Semmi kapcsolatunk a Jobbikkal, amely sajnos egy jelentős párt a magyar parlamentben. A március 10-i marosvásárhelyi események kapcsán is elhatárolódtunk tőlük. Ami az altalaji kincseket illeti, nagyon kevés van, egy kis ásványvíz (nevet), és nem gondoltuk soha, hogy az ottani erőforrásokat ott kell felhasználni, szó se róla! Semmi sem végleges, nem a Szentírás, amit leírtunk, ezen lehet változattani, ezeket a dolgokat tisztázni kell.
Kommentár: Kelemen Hunor nem reagál a magyar kormányt és parlamentet ért vádakra, sajnálkozik a magyarországi parlamenti erőviszonyokon, holott Közép-Európában előzmény nélküli módon szerzett másodjára is kétharmados többséget egy demokráciának elkötelezett, jobbközép párt. A sajnálkozás ennek az alapvető ténynek a mellőzésével próbálja lejáratni Magyarországot, a magyar népet. A marosvásárhelyi, március 10-i rendezvényhez amúgy nem volt a Jobbiknak semmi köze. Ennek meghirdetője és szervezője a Székely Nemzeti Tanács volt. A román média, a román kormányzat hamis propagandájával összhangban azért próbálta felnagyítani, és a Jobbikra kenni a jogkorlátozó intézkedések okozta néhány – nem jelentős – incidenst (a csendőrség erőszakkal próbálta felnyomni a járdára a tömeget, akkor is, amikor az a járdán nem fért el.), hogy ezzel is hiteltelenítse a rendezvényen résztvevő több tízezer magyar embert követelését. Szégyenletes, hogy Kelemen Hunor ebben a kérdésben a magyarellenes, román nacionalisták oldalára áll!
Az altalajkincsek esetében nem áll ki a helyi tulajdon mellett, azt mondja, hogy a tervezet javítható, több mindennel nem ért ő sem egyet. Egyenesen kihangsúlyozza, hogy nem akarják, hogy az altalajkincsek helyben maradjanak. Látszik, hogy nem ismeri részleteiben a tervezetet és nem tudja azt sem, hogy Székelyföld altalajkincsei nem korlátozódnak az ásványvízre, hiszen Románia földgáztartalékának jelentős hányada Székelyföldön van.
Gabriel Andreescu
1:42:55 – Az alkotmánymódosítás kapcsán egyesek azt mondják, hogy a mostani is megengedi a regionalizációt. Többen azt mondják, hogy egy új alkotmány csak rosszabb lehet, nézzük pl. Magyarországot, ahol az Orbán alkotmánya csökkentette a demokratikus jogokat. Szerinte egy alkotmánymódosítás elég, nem kell új alkotmány.
Másik kérdés a kisebbségi törvény és a statútum viszonya. Van olyan vélemény, hogy a kisebbségi törvény előírásai antidemokratikusak. Harmadik a Hunor viszonya Budapesttel. Ott olyan kormány van, amelyről joggal vetik fel, hogy mennyire demokratikus. A MÁÉÉRT tagjaként joggal mondható, hogy Budapest gyámkodása alatt van az RMDSZ. Mennyiben ért egyet azzal, hogy az RMDSZ egy olyan párt, amelyik kiemelten magyar témákkal foglalkozik.
Kelemen Hunor
1:56:15 Soha nem befolyásolt minket Budapest, ezért haragudtak is ránk az ottani kormányok. Ellenünk hozták létre a két másik pártot, amelyek két egymás utáni választáson nem voltak képesek 100.000 szavazatot összegyűjteni.
1:58:40 Tovább szidja a másik két magyar pártot, illetve félremagyarázza azt a vádat, hogy ha elfogadnák a kisebbségi törvényt, az antidemokratikus módon erősítené meg az RMDSZ-t, azon viccelődik, hogy ő nem tehet arról, hogy azoknak nincs szavazóbázisuk, mintha nem értené pontosan, hogy a törvény hatásköröket és anyagiakat biztosítana az RMDSZ-nek, állami eszközökkel erősítené meg az amúgy is nagy versenyelőnyét.
2:00:00 Azt magyarázza, hogy ha elfogadnák a románok az RMDSZ regionalizációs tervét, az nem jelentene semmi változást, hisz most is vannak magyar többségű közigazgatási egységek. Az ő elképzelésükben a plusz csak a nyelvi jogok.
Kommentár: Teljes mértékben elfogadhatatlan ez a viszonyulás Budapesthez. Ha nem így gondolja, csak a bukaresti román értelmiségi körök elvárasainak akart megfelelni, az is súlyos hiba. Egy biztos, a romániai magyarság viszonyulása Budapesthez más. Ezt kellett volna őszintén elmagyarázni a román értelmiségieknek.
Aztán: regionalizációs terv? Nem autonómiastatútum? S ha nem jelentene változást, akkor mi az értelme? Luca Niculescu
2:01.50 Zárszó: a legtöbbet az autonómiatervezetről beszéltek. (A valóságban viszont szinte semmit.) Hurezeanu 2:03.10 Megdicséri Kelemen Hunort, meg az RMDSZ-t, dicséri a nyelvtudásukat, meg hogy milyen fontos szerepet játszottak a romániai társadalomban, milyen megbízhatóak, stb. Ha ebben a kényes pillanatban az RMDSZ visszafogottabb lesz, azért hálás lesz nekik a román nemzet.
Következtetések A filmfelvétel alapján az is megállapítható, hogy Kelemen Hunor a beszélgetés során végig sodródott, és permanens defenzívában volt. Amikor nemzeti, nemzetiségi ügyekről volt szó hiányzott belőle a belső meggyőződés, elmaradt a hiteles, világos érvelés az általa képviselőt közösség mellett. Egyetlen szó, egyetlen hivatkozás nem volt a magyar-román alapszerződésre és egyéb nemzetközi egyezményekre, illetve azokra az Európa tanácsi dokumentumokra, amelyek számunkra komoly hivatkozási alapot jelentenek. A jelenlévő román értelmiségiek elvárásainak akart megfelelni, és abba a helyzetbe került, hogy olykor a magyar közösség érdekeit jobban megfogalmazta Tapalaga, vagy Parvulescu. Kelemen Hunor akkor volt a leginkább meggyőző, amikor általános, és magyar szempontból semleges értékeket kell megvédeni, valószínűleg pont azért, mert ezeket a jelenlevők közül senki nem kérdőjelezte meg. Látszott, hogy fél a konfliktustól, a vitától, a tabukérdések őszinte kezelésétől.
Határozottan kiállt a liberális demokrácia mellett, de ezzel önmagával is ellentmondásba került, amikor az RMDSZ sokszínűségét fejtegette. Úgy tűnik, hogy nem fontolta meg az erről szóló kijelentését sem, nem tudatosodott benne, hogy a kereszténydemokrácia az a liberális demokrácia alternatívája, és mennyire antidemokratikus és sértő a kereszténydemokratákra ennek az alternatívának a tagadása.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma

Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)

Haldoklik az állami nyugdíjrendszer
Kénytelen lesz jelentős mértékben csökkenteni 2030 után az állami nyugdíjat a kormány, így az állampolgároknak a magánnyugdíj-rendszerre kell támaszkodniuk – figyelmeztetnek a szakemberek. 
Mint rámutattak: tizenöt év múlva fogja maga mögött hagyni a munkaerőpiacot az a generáció, amely a terhességmegszakítások Ceauşescu általi betiltása – 1966 – után született, őket pedig az állam már nem tudja eltartani. Ileana Ciutan, az Országos Nyugdíjpénztár vezetője rámutatott: jelenleg mintegy ötmillió nyugdíjast tartanak nyilván, becsléseik szerint azonban számuk 2032-re hétmillióra fog emelkedni.
„Meglehetősen borúsak a kilátások, ha az említett generáció állami nyugdíjáról beszélünk” – tette hozzá Raluca Ţintoiu, a magánnyugdíj-rendszerért felelős egyesület elnöke. Mint kifejtette: 2030-ban vélhetően tíz százalékkal csökken majd a kormány által biztosított juttatás, 2042-re azonban a mostani értéknek alig harmada lesz.
Hasonlóan vélekedett Ion Giurescu, a Pénzügyi Felügyeleti Hatóság (ASF) alelnöke, aki szerint a magánnyugdíj-rendszernek jelentősen meg kell erősödnie a következő években, ez nagymértékű megtakarítási lehetőséget biztosít majd az államnak.
A magánnyugdíj-alapokból származó összegekből egyébként körülbelül tíz év múlva fognak részesülni a kedvezményezettek, vagyis az a generáció, amely 2008-ban 45 év körüli volt, és 2024 környékén fog nyugdíjba vonulni.
Dániáé a legjobb nyugdíjrendszer
Idén is a dániai nyugdíjrendszert találták a legjobbnak globális szinten: az ország egyedüliként érdemelte ki a világszínvonalú minősítést, míg második helyen Ausztrália végzett, a harmadik pozíciót pedig Hollandia foglalja el – derül ki az ausztrál Mercer tanácsadó cég felméréséből. Az immár hatodik éve összeállított, húsz országot összesítő statisztikához az egyes országok nyugdíjrendszerét több mint negyven mutató alapján hasonlították össze. A szakértők három főbb csoport szerint ezek megfelelőségét (40 százalék), fenntarthatóságát (35 százalék) és integritását (25 százalék) vizsgálták.
A felmérésbe bekerülő új európai országok közé tartozik Finnország, amely egyből negyedik helyen végzett, integritás szempontjából pedig a valaha elért legmagasabb pontszámot szerezte. Olaszország negatív rekordot döntött azzal, hogy fenntarthatóság szempontjából a legalacsonyabb pontszámot érte el. Ebből a szempontból tavaly Brazília érte el legkisebb pontszámot, idén azonban valamelyest javított. Szintén idén került be a felmérésbe Írország, amely a 12. helyen végzett az összesítésben, Németországgal együtt.
Kőrössy Andrea
Székelyhon.ro

Erdélyi Magyar Ifjak: nem ünnepeljük december elsejét
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) felháborodással fogadja a december 1. megünneplésére kötelező törvényt, és a múltidézés jegyében inkább a gyulafehérvári határozatokat ajánlja a román törvényhozásban részt vevők figyelmébe.
A ceaușescui nacionalizmust tovább éltető törvény célja nyilvánvalóan Erdély és a magyar közösség megalázása. A románok pedig az ünnepnek titulált napon, csakúgy, mint az év többi napján, rendre megfeledkeznek az egyesüléskor Gyulafehérváron hozott határozatokról, amelyek 3/1. pontjában az ország területén élő népek számára anyanyelven történő oktatást, kormányzási és törvénykezési szabadságot ígértek.
Az ünneplésre kötelező, valamint utcaelnevezéseket kikényszerítő törvény azért is elfogadhatatlan, mert ellent mond az önkormányzatok autonómiáját biztosító alkotmánycikkelynek, és a helyi döntéshozásnak az utcák elnevezésére vonatkozó, törvénybe foglalt kizárólagos jogát is csorbítja.
Felháborítónak és vérlázítónak tartjuk továbbá, hogy az RMDSZ olyan kormánykoalícióban vesz részt, amelynek tagjai nyíltan magyarellenesek, ráadásul a magát érdekképviselőeti szervezetként meghatározó párt képviselői tartózkodással, illetve igenlő szavazatokkal segítették a törvény elfogadását. Ezzel is nyilvánvalóvá vált, hogy parlamenti jelenlétük nemcsak fölösleges, hanem, mivel a magyarellenes pártokat erősítik, kártékony is az erdélyi magyar közösségre nézve.
Reményünket fejezzük ki, hogy a magyar közösségek és önkormányzatok nem tagadják meg identitásukat, és kényszerből sem fognak ünnepelni december 1-jén, hanem a törvény által előírt történelemidéző rendezvények révén a 96 éve tett, be nem tartott ígéretekre hívják fel a figyelmet.
Az Erdélyi Magyar Ifjak elnöksége nevében,
Sorbán Attila Örs
elnök
Erdély.ma

Államfőjelöltek – Corneliu Vadim Tudor, a magyarellenesség kettes számú apostola
A magyar olvasónak alig kell bemutatni Corneliu Vadim Tudort, aki a szintén államfőjelölt Gheorghe Funar egykori kolozsvári polgármester mellett a szélsőséges magyarellenesség másik romániai zászlóvivője. A soviniszta Nagy-Románia Párt (PRM) alapítója ötödször száll harcba az államfői tisztségért.
Vadim – avagy gúnyneve szerint a Néptribun – 1949-ben született Bukarestben. (Jó évjárat lehetett, hiszen Funar is ugyanebben az évben látta meg a napvilágot). 1971-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia szakán, államvizsga-dolgozatát vallásszociológiai témában írta. 1975-ben tiszti iskolát végzett.
Kiterjedt irodalmi tevékenységet folytatott, verseket és esszéket írt, a Ceausescu-házaspár udvari költőjének számított. 1991-ben alapította meg a Nagy-Románia pártot (PRM), amelynek egyik fő irányvonala a harcos magyarellenesség. Emellett a România Mare, a Tribuna és a Tricolorul című szélsőséges kiadványokat is működtette.
1992-ben szenátorrá választották, ezen tisztségét 2008-ig folyamatosan megtartotta. Eddig négy ízben indult az államfőválasztáson, a legjobb eredményét 2000-ben érte el, amikor Ion Iliescuval együtt bejutott a második fordulóba, ahol a voksok 33,17 százalékát megszerezve kikapott.
Pártja ezt követően hanyatlásnak indult, belső ellentétek alakultak ki, több politikusa pedig más pártokba iratkozott át. 2009-ben európai parlamenti mandátumot szerzett.
Vadim számára a mélypont 2013-ban érkezett el, amikor Gheorghe Funar a párt júliusi, gyulafehérvári kongresszusán elnökké választatta magát, őt pedig kizáratta. Vadim azonban nem adta fel, perre ment, a bukaresti törvényszék pedig neki adott igazat. Funar fellebbezett, de annak elbírálásáig mindenképpen az alapító elnök marad nyeregben.
Vagyonbevallása szerint nem rendelkezik ingatlannal, csupán egy 2007-ben gyártott Dacia Logan gépkocsi van a nevén, illetve egy értékes autogramgyűjteményt, valamint egykor történelmi személyiségek tulajdonában levő, „felbecsülhetetlen értékű” tárgyakat birtokol. Emellett mintegy 140 ezer lejjel hitelezte meg a România Mare kiadót. Tavaly 72 ezer eurós jövedelemre tett szert EP-képviselőként. Úgyhogy kampányát saját bevallása szerint autója és gyűjteményeinek eladásából fedezné.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kollektív szégyen: nincs feloldozás
Sokan elemezték már a legkülönbözőbb szempontokból a kommunista rendszer embertelenségét. Érdekes lenne egy társadalmi rétegekre lebontott közvélemény-kutatást készíteni azok körében, akiknek tisztánlátását nem homályosítja el a múlt rendszer iránti nosztalgia. Vélelmezhető, hogy a munkásság és az agrárproletariátus elsősorban a nincstelenséget emelné ki, míg a középosztály és az értelmiség a mozgásszabadság korlátozását, a szólásszabadság teljes hiányát. Bizonyára akadna olyan válaszadó is, aki szerint a rendszer legvérforralóbb, legfelháborítóbb sajátossága az volt, hogy kikényszerítette önnön megünneplését, miközben a nomenklatúra, a legfelső pártvezetés, a titkosrendőrség tudta, hogy az ünneplés nem őszinte. „Mi tudjuk, hogy te tudod, hogy mi tudjuk, hogy valójában mi a helyzet.” Jól példázza a mechanizmust az egykorú vicc. Az egyik nyugati országvezető elnök találkozik Nicolae Ceauşescuval Bukarestben, a tömegben egy ember azt mormolja maga elé: „Nézd, kivel fog kezet ez a disznó.” Beviszik, nekiállnak megdolgozni, a szerencsétlen ember felkiált: „Miért vernek, én csak annyit mondtam, hogy kivel fog kezet ez a disznó, mármint a kapitalista-imperialista világ disznója a mi országunk hős vezetőjével.” Mire a szekusok: „Hagyjad csak, tudjuk mi, hogy ki a disznó.” És tovább verik.
Diktátum és békeszerződés
Mi más juthatna eszünkbe annak a törvényi szabályozásnak az elfogadásáról, amely minden helységben kötelezővé teszi, hogy utcát nevezzenek el 1918. december elsejéről, és elrendeli az esemény évfordulójának kötelező ünneplését? A cél nyilvánvaló: a magyarság megalázása.
A román politikai elit közvetlenül a rendszerváltás után úgy döntött: nem december 22-e, a Ceauşescu-rezsim bukásának napja lesz a román nemzeti ünnep, hanem december elseje – a második világháborús román pálfordulás dátuma, augusztus 23. helyett, amit a kommunista rezsim magának igyekezett kisajátítani. A magyarság vezetői abba kapaszkodva, hogy 1918-ban a román fél ígéretet tett Erdély történelmi nemzetei önkormányzásának biztosítására, nem tiltakozott, elfogadta a helyzetet, annak dacára, hogy eme ígéretek teljesítésére a román fél soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Sőt, nemcsak, hogy nem biztosította a magyarság autonómiájának lehetőségét, de megfosztotta iskoláinak, egyetemeinek, birtokainak nagy részétől, nem is szólva a fizikai és pszichikai terrorról, amelyet már a békeszerződés előtt bevezetett.
Az elfogadásban minden bizonnyal jelentős szerepet játszott, hogy az RMDSZ akkori elnöke, Domokos Géza a románság meggyőzését tartotta a legfontosabbnak, miszerint az erdélyi magyarság és annak képviselője, az RMDSZ nem irredenta, nem kíván revíziót, nem akar újra magyar világot Erdélyben. Ennek érdekében nem riadt vissza a masszív történelemhamisítástól sem. Az 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában, illetve ugyanezen tárgykörben elmondott parlamenti beszédében a mindkét fél által igényelt, majd elfogadott és végrehajtott nemzetközi döntőbíráskodás egyetemen tanítható iskolapéldáját, a bécsi döntést igazságtalannak, erőszakosnak, önkényesnek, s a román propagandának és a román elvárásoknak megfelelően „diktátumnak” nevezte. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a trianoni békediktátum számára „békeszerződés” volt, amely „szentesítette” a román népnek a közös, egységes állam megteremtésére irányuló törekvéseit. Aligha volt elképzelhető ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ elhatárolódjon december elseje román nemzeti ünneppé nyilvánításától, és bejelentse, hogy a szervezet bojkottálni fogja azt.
A magyarság önmérsékletét, önkorlátozását a román fél nem tisztelte, sőt, miután az első hivatalos ünnepen, Gyulafehérváron maga a miniszterelnök, Petre Roman vezényelte a gyűlölettől habzó, vezetőink felakasztását követelő kórust, újabb és újabb rituális megalázást eszelt ki. Ennek két csúcsa a csíkszeredai központi ünnepség, valamint a budapesti Kempinsky-szállóbeli miniszterelnöki koccintás volt az RMDSZ frakcióvezetőinek, Verestóy Attilának és Kelemen Atillának jelenlétében. A sort a 2010-es „ünnep” folytatta volna, amikor nyilvánvaló módon a fél évvel korábban hivatalba lépett Orbán-kormányt provokálva, annak tűrőképességét tesztelve a román diplomácia a budapesti magyar Nemzeti Színházat szemelte ki az ünnepség helyszínéül, a nemzeti erők azonban szerencsére megakadályozták a magyarság újabb szimbolikus lelki megtiprását.
Kölcsönös ünneptisztelet
Az egészben nem az a legtragikusabb, hogy a románság újabb offenzívát hirdetett a magyar otthonosságérzet, a magyar önkép és világlátás ellen. Sokkal inkább az, hogy nem akadt egyetlen RMDSZ-es képviselő sem, aki ellene szavazott volna. Ez magyar szempontból nemzetárulás. Sőt, ketten – Seres Dénes és Erdei Dolóczki István képviselők – igennel voksoltak, érdemes felírni őket a magyarság történelmi szégyentáblájára. Erdei arra hivatkozik, hogy nem tudta, miről szavaznak, Seres rosszabb eset. Neki, mint mondta, nincs kifogása a törvény ellen, tiszteletben tartja más nemzetek ünnepeit, és azért nyomott igen gombot, mert azt hitte, hogy az általa „kicsit durvának” tartott utcaátkeresztelési előírás nincs már a jogszabályban. Elképzelhető ennél szánalmasabb önmentegetés?
Miről van hát itt szó? Tiszteletben tartjuk egymás ünnepét, vagy a románság örömét leli abban, hogy az ünnep kapcsán megalázhatja a mi nemzeti büszkeségünket? Akkor beszélhetnénk kölcsönös ünneptiszteletről, ha augusztus 30-át, amikor Észak-Erdély visszatéréséről döntöttek Bécsben, kineveznénk az erdélyi magyar nemzeti közösség ünnepének, a románok pedig velünk ünnepelnék e napot. Mivel ez aligha lehetséges, meg kellene hagyni mindkét közösséget a maga örömével és fájdalmával. Domokos Géza szégyenletes állásfoglalását menti valamelyest, hogy az elnök a fél évvel korábbi marosvásárhelyi véres események megismétlődésétől rettegett. De a mai nemzetárulóknak miféle mentségük lehet?
Kármérce
A tájba simuló, helyzetelfogadó, kollaboráns oldalon minden bizonnyal azzal nyugtatják majd magukat, hogy az eszmefuttatás a kampány része, és pártszempontok által diktált. Nos, messze nem így van. A kampányban az ellenfelet alapjáraton, megalapozottan bírálni kétségkívül jóleső érzés, hasonló elégtételt érezhet a bokszoló, amikor bevisz az ellenfelének egy jobb-egyenest. E sorokat leírni viszont egyáltalán nem öröm, hanem mérhetetlen szomorúság. Bármennyire is eltávolodott az RMDSZ csúcsvezetése a magyar érdekek képviselőetétől és a választóitól, akárhányszor kihagyott történelmi helyzeteket számításból vagy politikai gyávaságból, bármennyire is román zsákmánypárttá tette a magyar nemzeti önkormányzatnak megálmodott szövetséget, a legutóbbi választásokon 380656 sorstársunk szavazatát szerezte meg, nevében hordja a magyar megnevezést és világszerte nagyon sokan, magyarok és nem magyarok vele azonosítják az erdélyi magyarságot. Egy ilyen gesztus az erdélyi magyar emberek arculcsapása, amely akkor is szégyenérzetet indukál bennük, ha semmi közük az RMDSZ-hez. Sőt, akkor is, haaz a törekvésük, hogy az RMDSZ komprádorpolitikáját hiteles, magyar érdekű politikával váltsák fel. Horn Gyula kijelentése arról, hogy ő nem tizenötmillió magyar, hanem tíz és félmillió magyar állampolgár miniszterelnöke, a magyar–román alapszerződésnek a magyar szempontok félresöprésével való megkötése, Gyurcsány Ferencnek és kormányának uszítása a határon túli magyarok ellen a 2004-es népszavazás alkalmával akkor is közös nemzeti szégyen, ha a nemzet jobbik része ebben nem bűnös. Hogy magyar részről egyetlen ellenszavazat sem tiltakozott a törvényi szinten rögzített szisztematikus megalázásunk ellen, maga a kollektív szégyen, ami alól nincs feloldozás. A kár jóval nagyobb, mint az a potenciális haszon, hogy az RMDSZ-es álképviselőet valós természete ismét lelepleződött
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László egyházi autonómiát sürget
„Ki kell vívni egyházunk valós függetlenségét” – szögezte le a reformáció hete kapcsán Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Az európai parlamenti képviselő rámutatott, az egyház autonómiája csupán nyilatkozatok szintjén létezik, a pénzügyi függetlenséget még nem tudták kivívni, ezért nagyon sok lelkipásztor – még az egyházi hierarchia magasabb szintjein is – „máig behódol a hatalomnak”.
Pedig „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” – idézte a reformátor Kálvin János egyik alapigéjét, emlékeztetve arra, hogy 25 évvel ezelőtt épp ezen reformátori szellemiséget követve mentek szembe a szabadságért Papp László, akkori kollaboráns váradi püspökkel és a Ceauşescu-rezsimmel, és ugyanezt a példát kellene követni most a politikummal szemben is.
„Nekünk, az egyháznak, nem szabad beállnunk, nem szabad kampányhordozókká válnunk. Nem azért szabadultunk meg Papp Lászlótól, hogy most más gazdát szolgáljunk. Annak idején a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökeként azért nem vállaltam az RMDSZ elnöki tisztségét, mert nem akartam a pártpolitikába belerántani az egyházat” – magyarázta Tőkés.
Szerinte az anyagi kiszolgáltatottság miatt előjönnek a „régi reflexek”, és még a KREK aktuális elöljárói is hajlamosak „hajbókolni” a helyi és megyei „RMDSZ-kiskirályok” előtt, merthogy ők azok, akik az aktuális kormány támogatását élvezik.
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke szerint ez az „exluzivista párt” megpróbál mindent kisajátítani, mindent elkövet, hogy teljes kontrollt gyakoroljon még a történelmi magyar egyházak felett is. Tudomása szerint a szószékről politizálnak, és még az ezt szóvá tevő sajtó képviselőit is megfenyegetik.
Nagy József Barna, az EMNT partiumi alelnöke rámutatott arra, hogy a KREK még a Nagyváradon korábban a veszteségessége miatt bezárt Illyés Gyula református könyvesbolt helyét is az RMDSZ által támogatott, „nemzetidegen balliberális sajtó és könyvszakma”, a Riport Kiadó használatába bocsátotta. Tőkés azonban figyelmeztetett, hogy erkölcstelen és isten akarata ellen való ily módon tőkét kovácsolni, a nép megcsúfolásának tartja, mivel ezek az anyagi előnyök voltaképp a romániai és a magyarországi adófizetők pénzeiből származnak, ezért semmilyen hála nem jár az RMDSZ-nek.
A református egyház ügyeivel kapcsolatban Orbány Mihály, Tőkés irodavezetője emlékeztetett arra, hogy az egyházi telkek és ingóságok jogtalan elidegenítésével vádolt hegyközújlaki református lelkészt, a palástjogától három évre megfosztott Orbán Zoltánt továbbra sem tudták még kilakoltatni a parókiáról.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

Bronz Béla befejezetlen
„Hiányzik” a háttérből a diktátor
Nem ilyenre tervezték az ismeretlen katona szobrát Sepsiszentgyörgyön. Az állomási tó mellett álló, már csak Bronz Bélaként ismert alkotás mögötti teret, a tervek szerint, egy félkör alakú falnak kellett volna zárnia, történelmi témájú domborművekkel díszítve.
A tervek és a valóság közötti különbségre a levéltárban talált dokumentumokból jöttek rá. A szobor mögé elképzelt, három részből álló dombormű egyikén, a dákoktól kezdve Hunyadi Jánosig és Dózsa Györgyig, számos „román” történelmi személyiségnek kellett volna szerepelnie, illetve történelmi mozzanatok el egészen az 1877-es függetlenségi háborúig. A másodikon az 1918-as eseményektől a Sepsiszentgyörgy „felszabadításáig”, illetve a népköztársaság kikiáltásáig tartó időszakot szemléltették volna, a harmadikon – természetesen – Nicolae Ceaușescu tevékenységét.
Marius Stoica, a levéltár igazgatója elmondta: nem találtak pontos magyarázatot arra, hogy milyen okból nem valósultak meg a domborművek, de több utalás szerint sokallták az akkori 5,7 millió lejes költséget.
Az ismeretlen katona szobra Balogh Péter alkotása, 1974 szeptemberében avatták fel Nicolae Ceaușescu jelenlétében. 
(ea)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Kísért a múlt
Annak idején, 1989 decemberében, Nicolae Ceauşescu százlejes fizetésemelést ígért a dicsőítésére összetoborzott, de végül ellene forduló tömegnek. Most Victor Ponta szúrta ki ugyancsak száz lejjel az egészségügyben dolgozók szemét; egyszeri támogatásként, de éppen a dönt forduló előtt 150 eurót kapnak a pedagógusok továbbképzésre úgy, hogy senkinek nem kell majd elszámolniuk.
Nagyon gazdag az ígéretek tarsolya is, az államelnök-jelölt kormányfő és nyolc minisztere megállapodást írt alá a tanügyi szakszervezetekkel, ebben egyebek mellett az is szerepel, hogy a következő három évben félévenként öt-öt százalékkal emelik a tanárok fizetését. Emlékszünk még 2008 őszére, mikor ugyancsak kampányban és ugyancsak a szocdemek javaslatára a parlament megszavazta a pedagógusok bérének 50 százalékos emeléséről szóló törvényt, melyet aztán sem a jobb-, sem a baloldali kormányok nem tartottak be?
Victor Ponta az első forduló előtt főként szociális segélyeket osztogatott, a leginkább rászoruló rétegeknek csöpögtetett kicsit nagyobb támogatást, a második forduló előtt a téttel együtt nőttek az ígéretek is, nyugdíjemelésről szól a fáma, napról napra újabb és újabb többletjuttatásokról számolnak be. Egyes számítások szerint már a tanárok béremelése nélkül elérte az évi 15 milliárd lejt annak költsége, amit az elmúlt hetekben megígért a miniszterelnök. Nem csoda, hogy nincs még jövő évi büdzsé, most, e kényes időszakban nem mutatják meg, honnan pótolják majd a nagylelkűség okozta költségvetéshiányt, milyen adók, illetékek emelésével toldozgatják majd a kiüresített államkasszát.
Huszonöt évvel ezelőtt a forrongó december közepén gyorsan hazahajtották vakációzni az egyetemistákat, most szabadnapot kapnak pénteken és hétfőn. Hogy nyugodtan szavazhassanak – áll a kabinet indoklásában, ám valószínűbb, inkább így szabadulnának tőlük. Jobb, ha kikapcsolódnak, kirándulnak, buliznak, mint az, ha utcára vonulnak és esetleg Ponta ellen tüntetnek, vagy egymást biztatva voksolásra szánják magukat. Miután a külföldön él tömegek szavazását sikerült ellehetetleníteni, most egyetlen huszárvágással egy másik, számára kényes réteget is leszerel a kormány.
Kísért a múlt, az átkos kommunista időket idéz gesztusok térnek vissza az utódpárt ifjú titánjának kampányában. Üres ígéretekben és ocsmány hazugságokra épül, ellenfelet lejárató akciókban. A mindent beborító fertőnek egy a célja: hitelteleníteni Johannist és végérvényesen elriasztani a bizonytalanokat. Azonban mielőtt besétálnánk e csapdába, mérlegeljünk: távolmaradásunkkal éppúgy Pontának kedvezünk, mint akkor, ha rá voksolunk. Azt a kort éltetjük tovább, amelytől huszonöt éve próbálunk szabadulni.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László Johannis mellett
Klaus Johannis megválasztására buzdítja Tőkés László EP-képviselő az erdélyi magyarokat. Tegnap kiadott nyilatkozatában az EMNT elnöke úgy vélekedett, hogy Romániában huszonöt évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után is a kommunizmus restaurációja fenyeget, „a Victor Ponta vezette utódkommunisták a bukott nacionálkommunizmus restaurációján fáradoznak, s az államelnöki szék megszerzésével totális hatalomkoncentrációra törekszenek”.
Az Európai Parlamentben tegnap emlékeztek meg a berlini fal leomlásának negyedszázados évfordulójáról, és Tőkés úgy véli, hogy a régi falak mégsem omlottak le földrészünkön, ezt mutatja az országnak az első forduló utáni választási térképe, és az ezt követ kolozsvári, temesvári és bukaresti kormányellenes tüntetéssorozat is. A romániai demokrácia hívei az 1989-es romániai forradalom 25. évfordulóján azt is kimondták, hogy Erdély nem akarja Pontát! – írja Tőkés, aki szerint „Erdély választási térképe csak Székelyfölddel válhat teljessé, a székelység és a Székelyföldön kívüli magyarság meglévő és hiányzó szavazatai – közel egymilliónyi voks – dönt súllyal eshetnek latba a vasárnapi választásokon.”
Újból mi lehetnénk a mérleg nyelve, és ez jó kiindulópontja lehetne a régóta áhított magyar összefogásnak – fejtegeti Tőkés László, és egyúttal éles bírálatot is megfogalmaz az RMDSZ opportunista és demobilizáló üzenetéről, amelyből azonban kiérezhet, a hatalomközpontú vezérkar balra húz, dacára annak, hogy a Johannist támogató Európai Néppárt tagja. Az EMNT elnöke emlékeztet arra, hogy a politikának is van erkölcsi dimenziója, a becsület is európai érték, és úgy látja, hogy választóiktól elidegenedett érdekszövetségünk vezeti az erdélyi magyarság nemzeti érdekeiről is vétkes módon megfeledkeznek. Emiatt nekik, nem az EMNP vezetőinek kellett volna lemondaniuk, de annyit még megtehetnek, hogy előző döntésüket felülvizsgálják, és így az erdélyi magyarság egységesen felsorakozna Klaus Johannis elnöksége mellett. Tőkés László az Európai Néppárt tegnapi csoportüléséről is beszámol, ahol – Manfred Weber frakcióvezető felkérésére – Theodor Stolojan, a román néppárti küldöttség elnöke tájékoztatást nyújtott a romániai államelnök-választásokról, és sajnálattal állapította meg, hogy a második választási forduló küszöbén a Néppárthoz tartozó romániai pártok között nincs teljes egység Klaus Johannis támogatásáról. Mindazonáltal reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ végül is a néppárti jelölt mellé fog állni. A továbbiakban az RMDSZ-es Sógor Csaba kapott szót, Tőkés László azonban nem, így álláspontját levélben küldte szét kollégáinak. Az ülés végén Manfred Weber megismételte a Néppárt felhívását Klaus Johannis támogatására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés: a kommunizmus restaurációja fenyeget
A jobboldali elnökjelölt, Klaus Johannis megválasztására buzdította az erdélyi magyarokat szerdai nyilatkozatában Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Szerkesztőségünkhöz eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László úgy vélekedett, Romániában huszonöt évvel a Ceauşescu-diktatúra bukása után is a kommunizmus restaurációja fenyeget. Az európai parlamenti képviselő szerint a „Victor Ponta vezette utódkommunisták a bukott nacionálkommunizmus restaurációján fáradoznak, s az államelnöki szék megszerzésével totális hatalomkoncentrációra törekszenek”.
Az európai parlamenti képviselő opportunistának nevezi Kelemen Hunor RMDSZ-elnök múlt csütörtöki nyilatkozatát, melyben a magyarok lelkiismeretére bízta a szavazást. Tőkés szerint a szövetségi elnök megelőlegezi Victor Ponta választási győzelmét, amikor „taktikus módon azért nem foglal állást egyik jelölt mellett sem, mert kormánykoalíciós partnerével nem akar szembekerülni.
„Ezért nyilvánvaló módon demobilizálni kívánja a magyar választókat, sőt még ennél is tovább megy: miközben Klaus Johannist elmarasztalja, Pontára és szocialista pártjára csupa jó szavakat veszteget. Teszi ezt az európai és a néppárti értékek ellenében, dacára annak, hogy kampányfotóin Orbán Viktor miniszterelnökkel parolázik, Joseph Daul, az Európai Néppárt (EPP) elnöke pedig Klaus Johannis támogatására szólítja fel a választókat” – fogalmazott közleményében Tőkés.
Az EMNT-elnök úgy vélte, az erdélyi magyarság azzal „kölcsönözhetne nagyobb esélyt a demokratikus román erők választási győzelmének, ha az RMDSZ előző döntését felülvizsgálná, és a magyar polgári erőkkel összefogna, az erdélyi magyarság pedig egységesen felsorakozna Klaus Johannis elnöksége mellett”.
Mint ismeretes, Joseph Daul keddi bukaresti látogatása alkalmával úgy fogalmazott, Klaus Johannisnak, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjének államfővé választása lehet a garancia arra, hogy Romániában független marad az igazságszolgáltatás, érvényesül a jogállamiság és folytatódik a korrupció elleni harc. Az EPP elnöke burkoltan az EPP tagsággal rendelkező RMDSZ-t is bírálta amiatt, hogy választói belátására bízta a döntést.
Az európai néppárt szerdai brüsszeli csoportülésén egyébként Theodor Stolojan EP-képviselő is sajnálatosnak nevezte, hogy az EPP-hez tartozó romániai pártok között nincsen teljes egység a választási forduló küszöbén a jelöltek támogatását illetően.
Utalt arra, hogy Elena Udrea, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke Ponta-ellenes szavazatra szólította fel választóit, de ez nem jelenti azt, hogy Johannist támogatja. Hasonló Ponta-ellenes, de Johannist sem támogató álláspontra helyezkedett az EPP egyik legrégebbi romániai tagpártja, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt is. A néppárti tagok közül egyedül Monica Macovei EP-képviselő jelentette ki, hogy Johannisra adja voksát.
Krónika (Kolozsvár)

Az elfelejtett jóvátétel
Milyen szemetesek az utcák – ez tűnt fel 1987. november 15-én este, miután leszálltunk a vonatról Brassóban, és elindultunk a központ felé. Papírokat hordott a szél, de arról, hogy mi történt, csak később, a Szabad Európa Rádió halk, recsegő, meg-megszakadó adásából értesültünk.
Azon az őszön sokat dideregtünk rosszul fűtött lakásokban, kormos petróleumlámpák fényénél tanultuk a számítógép-programozást. A petróleumért ugyanúgy sorba kellett állni, mint a kenyérért és tejért, illetve a háborús mennyiségű vajért, húsért és tojásért, amelyet a kommunista rendszer szigorúan adagolt, beszerzésük mégis elszánt és kitartó erőfeszítésbe került. Ez ellen lázadtak fel 27 évvel ezelőtt a tehergépkocsigyár munkásai, akik előző napon csak fél fizetést kaptak, szocialista ideológiai körítéssel. November 15-én ráadásul „választás” is volt, „pártunk és kormányunk” felső utasítására kinevezett elöljáróra kellett volna pecsételni a Ceauşescu képével és piros vászonnal díszített szavazóhelyiségekben, az elvárt hazafias lendület helyett azonban forrongó düh fogta el az embereket: utcára vonultak – ekkor csatlakoztak hozzájuk más gyárak alkalmazottjai, de diákok, egyetemisták is –, és hirtelen szétverték a polgármesteri hivatalt és a megyei pártszékházat. Gurultak a pártkantinból kidobált, halandók számára akkor elérhetetlen sajtok, szalámik, déli gyümölcsök, és órákig égett a propaganda-kiadványokból rakott máglya. A szociális elégedetlenség kommunistaellenes megmozdulássá vált. Estére csend lett, másnap pedig megkezdődtek a letartóztatások. Mintegy 300 személyt vittek be a szekusok, akiket embertelen verések és kínzások után utcai rendbontásért el is ítéltek. Sok esetben beérték a büntetések munkahelyen való letöltésével, másokat – családjuktól elszakítva – kényszerlakhelyre toloncoltak, és egy december 3-án tartott villámgyors „per” után 61 személyt börtönbe zártak. S bár 1989 decembere után mindenki hazatérhetett, sokan maradandó testi és lelki sérüléseket szenvedtek. A történtekről számos könyv és tanulmány született, jóvátétel azonban ennyi idő után sem, noha a diktatúra bukása után, 1990-ben kinevezett főügyész egyik első útja Brassóba vezetett. Akkor nyilatkozta az egyik elítéltnek: kihallgatóik a hírszerzés, a hadsereg és a belügy alkalmazottjai, ezért rendcsinálásra kérte az illetékes tárcavezetőket. Ez nem történt meg, a meghurcoltak által indított eljárás eredménytelenül végződött, a hírszerző szolgálat megtagadta a vonatkozó iratok kiadását. Az egyik pribéket, Ristea Priboit, aki az új demokráciában az SZDP Vrancea megyei képviselője volt, végül egy másik ügyben, Adrian Năstase akkori kormányfő úgynevezett Tamara-nénikés perében helyezték vád alá, akkor pedig eltűnt az országból.
És bár a kegyetlen megtorlás tagadhatatlan, a mai napig senkit nem vizsgáltak ki és ítéltek el emiatt. Vajon mikor jön el a számonkérés ideje?
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új korszak kezdődhet Erdélyben
Az erdélyi magyarok többsége is Johannist támogatta. Noha a magyar lakta megyékben kevesen mentek el szavazni, a voksok 80 százalékát az erdélyi jelöltre adták. A romániai magyar pártok eltérően ítélik meg az elnökválasztás eredményét, abban azonban egyetértenek, új korszak kezdődhet Erdélyben.
Az erdélyi magyarok többségét jobban megmozdította a második forduló, annak ellenére, hogy magyar jelölt már nem volt versenyben. Igazi esélyt láttak az erdélyi jelöltben, Nagyszeben szász nemzetiségű polgármesterében, Klaus Johannisban. A magyar szavazók 80 százalék őt támogatta.
A Victor Ponta kormányában is részt vevő RMDSZ elnöke szerint valójában nem a jobboldali jelöltre szavaztak Romániában, hanem a most regnáló kabinet ellen, és ennek fényében kell értékelni az eredményt.
„Le kell vonni a következtetéseket, hogy miért volt ez a hatalmas proteszt. Fontosnak tartom azt, hogy egy olyan réteget mozgatott meg ez a választás, egy olyan választói réteget, amely egyébként sem parlamenti választásokon, sem önkormányzati választásokon nem tudtunk mi, politikusok, megmozgatni” – mondta Kelemen Hunor. Hozzátette, nem fűz nagy illúziókat ahhoz, hogy Johannis megválasztásával a kisebbségi és közösségi jogok megoldódnának. Az, hogy nemzetiségi elnöke lett az országnak, inkább azt sugallja, hogy Romániában már megoldódott a kisebbségi kérdés. Az értékek, amelyek Erdélyben természetesek, azok az egész országban természetessé váljanak.
Másképp látja ezt az EMNP elnöke. Toró T. Tibor szerint nemcsak az erdélyi magyarság, de a román-magyar viszony rendezése is új esélyt kapott Johannis győzelmével. „A megválasztott államelnök az élére állhat egy olyan román-magyar párbeszédnek, amely a lényegről szól, a megoldásokról szól, a közösségi autonómia-formákról szól, és talán áttörést is lehet elérni a román-magyar viszony normalizálódásában” – fogalmazott.
A demokrácia győzött a kommunizmussal szemben - így reagált Tőkés László. Az Európai Parlamenti képviselő szerint Románia újabb esélyt kapott a felemelkedésre, a rendszerváltozás folytatására. „Ennél szebb ajándékot nem is tudtam volna elképzelni a 25 évvel ezelőtti temesvári romániai népfelkelés évfordulójára - akkor is olyan elkeseredettek, reményvesztettek voltunk és íme, megbukott Ceausescu és íme, most fölénybe került a demokratikus oldal jelöltje” – jelentette ki Tőkés László.
A politikai elemzők szerint Romániában történelmi jelentőségű volt a mostani elnökválasztás, hiszen egy olyan országban, amelyet az alkotmány deklarál nemzetállamként, egy száz nemzetiségű, etnikai és vallási szempontból is kisebbséghez tartozó elnököt választottak.
hirado.hu

Portré: szász politikus a román nemzetállam élén
A magát egységes, oszthatatlan nemzetállamként meghatározó, több mint 85 százalékban ortodox Románia egy szász nemzetiségű, lutheránus államfőt választott vasárnap az ország élére Klaus Johannis, a Nemzeti liberális Párt (PNL) elnöke, az ellenzéki Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltje személyében.
A Nagyszeben polgármesterének elnökké választása apropóján az MTI által megrajzolt portré hivatkozik az 55 éves politikus honlapján közzétett rövid életrajzra, amelyben Johannis egy szerény körülmények között élő erdélyi szász család sarjaként mutatkozik be. Bár szülei – sok tízezer nemzettársukkal együtt – 1990-ben kitelepedtek Németországba, Klaus Johannis azt állítja magáról, hogy sosem akart elköltözni szülőföldjéről. A Digi 24 hírtelevízió róla készült portréfilmjében megjegyzi: ebben nagy szerepe volt annak is, hogy felesége, Carmen román nemzetiségű.
Nagyszebeni ugródeszka
Johannis a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett fizikatanári oklevelet 1983-ban, néhány évig vidéken, majd szülővárosában, Nagyszebenben, volt iskolájában, a Samuel von Brukenthal német tannyelvű főgimnáziumban tanított. Az 1989-es fordulat után belépett a Romániai Németek Demokrata Fórumába (FDGR), amelynek egyik vezetője szerint a 90-es évek végén a város akkori vezetése egy német tanfelügyelőre kért javaslatot az érdekképviselettől: így lett Johannis tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő.
Amikor a 2000-es esztendőben felmerült, hogy a német fórum is állíthatna polgármesterjelöltet a szászok által alapított Nagyszebenben, rá esett a választás, mert egyedül ő rendelkezett közigazgatási tapasztalattal. Az viszont az FDGR számára is hatalmas meglepetés volt, hogy a 95 százalékban román többségű város lakossága bizalmat szavazott a német közösség jelöltjének. Vezetése alatt Nagyszeben látványos fejlődésnek indult, a városházán egymásnak adták a kilincset a külföldi befektetők, Nagyszeben 2007-ben Európa kulturális fővárosa lett. Azóta háromszor újrázott 70 százalék fölötti szavazataránnyal.
Az erdélyi polgármestert a PNL korábbi elnöke, Crin ANtonescu vitte be a bukaresti nagypolitikába – emlékeztet az MTI. 2009 őszén az ő kezdeményezésére javasolták Johannist miniszterelnöknek a Traian Băsescu államfő ellen összefogó szociáldemokraták és liberálisok.
Ugyancsak Antonescu hívására mondott le 2013 februárjában az FDGR elnökségéről, és lépett be a PNL-be, ahol egyből elnökhelyettesi tisztséget kapott. Idén Antonescu hátat fordított a PSD-nek, és immár a baloldal ellen fogott össze a jobbközép Demokrata-Liberális Párttal (PDL), majd lemondott a PNL elnökségéről.
A párt legnépszerűbb politikusaként júniusban Johannist választották a PNL elnökévé, a felmérések ugyanis neki jósolták a legnagyobb esélyt, hogy legyőzze Victor Ponta kormányfőt az elnökválasztáson. Politikai ellenfelei Johannis német nemzetiségét lejáratására, a román állam iránti lojalitása megkérdőjelezésére próbálták felhasználni. A témát Ponta kampánya visszatérő elemévé tette: rendszeresen utalt arra, hogy – az ACL jelöltjével ellentétben – ő román és ortodox vallású.
Elemzők egyetértenek abban, hogy Johannis politikai karrierjében – a helyi közigazgatásban elért eredményei mellett – német mivolta is szerepet játszott: a szűkszavú, megfontoltan beszélő, roppant komoly ember a „német mítosz” megtestesítője a románság számára.
Német sors Erdélyben, Romániában
A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve érkeztek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária-Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Ion Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az otthon maradottak közül sokakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportáltak, vagy kényszerlakhelyre űztek. Így már az 1950-es évekre felére csökkent a romániai németek száma.
A Ceauşescu-diktatúra idején Románia egyszerűen eladta a szászokat és svábokat a Német Szövetségi Köztársaságnak, amely több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között kitelepedésük jóváhagyásáért. Miközben a két világháború között még 800 ezer német élt Romániában, számuk 1990-re negyedmillióra apadt, mára pedig 36 ezren maradtak.
A románok ma már egyetértenek abban, hogy kár volt elüldözni a németeket az országból, és – miközben a magyar kisebbséggel szemben sokszor gyanakvóak – gyakran utalnak rá, hogy a történelem során többször voltak a szászokkal egy táborban, akik 1918-ban támogatták Erdély Romániához csatolását.
A románok azt a felvirágzást is elismeréssel emlegetik, amelyet az elődeik által meghívott Hohenzollern-dinasztia uralkodása idején ért meg Románia 1866 és 1947 között. Így valójában nem is olyan rendkívüli, hogy 2018-ban, Nagy-Románia létrejöttének centenáriumán egy szász nemzetiségű elnök áll majd az ország élén.
Krónika (Kolozsvár)

A katedrától a Cotroceni-palotáig (Szász kisebbségi politikus az egységes román nemzetállam élén)
A magát egységes, oszthatatlan nemzetállamként meghatározó, több mint 85 százalékban ortodox Románia szász nemzetiségű, lutheránus államfőt választott az ország élére Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Nemzeti liberális Párt elnöke, az ellenzéki Keresztény–Liberális Szövetség államfőjelöltje személyében.
Az 55 éves politikus honlapján közzétett rövid életrajzában szerény körülmények között élő erdélyi szász család sarjaként mutatkozik be. Bár szülei – sok tízezer nemzettársukkal együtt – 1990-ben kitelepedtek Németországba, Klaus Johannis azt állítja magáról, hogy sosem akart elköltözni szülőföldjéről. A Digi 24 hírtelevízió róla készült portréfilmjében megjegyzi: ebben nagy szerepe volt annak is, hogy felesége, Carmen román nemzetiségű. Johannis a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett fizikatanári oklevelet 1983-ban, néhány évig vidéken, majd szülővárosában, Nagyszebenben, volt iskolájában, a Samuel von Brukenthal német tannyelvű főgimnáziumban tanított. Az 1989-es fordulat után belépett a német kisebbség érdekvédelmi szervezetébe, a Romániai Németek Demokrata Fórumába. A fórum egyik vezetőjének visszaemlékezése szerint a ’90-es évek végén a város akkori vezetése egy német tanfelügyelőre kért javaslatot az érdekképviselettől: így lett Johannis tanfelügyelő, majd megyei főtanfelügyelő. Amikor 2000-ben felmerült, hogy a német fórum is állíthatna polgármesterjelöltet a szászok által alapított Nagyszebenben, rá esett a választás, mert ő volt az egyedüli, aki közigazgatási tapasztalattal rendelkezett. Hatalmas meglepetés volt, hogy a 95 százalékban román többségű város lakossága bizalmat szavazott a német közösség jelöltjének. Vezetése alatt Nagyszeben fejlődésnek indult, a városházán egymásnak adták a kilincset a külföldi befektetők, Nagyszeben 2007-ben Európa kulturális fővárosa lett. Azóta háromszor újrázott 70 százalék fölötti szavazataránnyal. Az erdélyi város polgármesterét a Nemzeti Liberális Párt korábbi elnöke, Crin ANtonescu vitte be a bukaresti nagypolitikába. 2009 őszén az ő kezdeményezésére javasolták Johannist miniszterelnöknek a Traian Băsescu államfő ellen összefogó szociáldemokraták és liberálisok. A nagyszebeni polgármester ugyancsak Antonescu hívására mondott le 2013 februárjában a Német Demokrata Fórum elnökségéről, és lépett be a liberális pártba, ahol elnökhelyettesi tisztséget kapott. Idén Antonescu hátat fordított a Victor Ponta vezette szociáldemokratáknak, és immár a baloldal ellen fogott össze a jobbközép Demokrata Liberális Párttal, majd lemondott a Nemzeti Liberális Párt elnökségéről. Júniusban Klaus Johannist választották pártelnöknek, a közvélemény-kutatások ugyanis neki jósolták a legnagyobb esélyt arra, hogy legyőzze Pontát az elnökválasztáson. Így ő lett a Keresztény–Liberális Szövetség államfőjelöltje.
Politikai ellenfelei Johannis német nemzetiségét lejáratására, a román állam iránti lojalitása megkérdőjelezésére próbálták felhasználni. A témát Victor Ponta kormányfő kampánya visszatérő elemévé tette: rendszeresen utalt arra, hogy – Johannisszal ellentétben – ő román és ortodox vallású. Az elemzők egyetértenek abban, hogy Klaus Johannis politikai karrierjében a helyi közigazgatásban elért eredményei mellett német mivolta is szerepet játszott: a szűkszavú, megfontoltan beszélő, roppant komoly ember a német mítosz megtestesítője a románság számára.
A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve érkeztek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária-Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Ion Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az otthon maradottak közül sokakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportáltak. Így az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Később a Ceauşescu vezette kommunista Románia egyszerűen eladta a romániai szászokat és svábokat a Német Szövetségi Köztársaságnak, amely több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között kitelepedésük jóváhagyásáért. 1990-re negyedmillió német maradt Romániában: többségük a rendszerváltás után kivándorolt. A két világháború között még 800 ezer német élt Romániában. Mára 36 ezren maradtak.  A románok ma egyetértenek abban, hogy kár volt elüldözni a németeket az országból. A magyar kisebbséggel szemben sokszor gyanakvó románok gyakran utalnak rá: a történelem során többször voltak a szászokkal egy táborban, 1918-ban a szászok is támogatták Erdély Romániához csatolását. Azt a felvirágzást is elismeréssel emlegetik, amelyet az elődeik által meghívott Hohenzollern-dinasztia uralkodása idején ért meg Románia 1866 és 1947 között.
Mindezek tükrében talán nem is olyan rendkívüli, hogy 2018-ban, Románia létrejöttének centenáriumán egy szász nemzetiségű elnök áll majd az ország élén. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közép-Európa 1989
Konferencia a kommunista diktatúrák bukásáról
A rendszerváltók korosztályának nemcsak az adatott meg, hogy lerombolja a régi rendszert, hanem az is, hogy elkezdje egy jobb világ építését – mutatott rá Lech Walesa Nobel-békedíjas volt lengyel elnök, a Szolidaritás szakszervezet egykori vezetője csütörtökön Bukarestben, ahol a kommunista diktatúrák bukásának 25. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vett részt.
"Egy jobb világ megteremtéséhez szükség van a vitára, az érzelmekre, a sztrájkokra és tüntetésekre ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat, és megfelelő, felelős vezetőket válasszunk" – jelentette ki Walesa.
Hozzátette: a rendszerváltás 25. évfordulóján talán túl sok szó esik a demokráciáról és kevesebb a szabadságról, pedig a szabadság nélkül nem érvényesül a népakarat. A szabadság fontosságáról hajlamosak az emberek megfeledkezni, mert az olyan természetes, mint a levegő: "csak akkor érezzük a hiányát, ha nincs" – vélekedett a lengyel rendszerváltozás meghatározó személyisége.
A Visszatekintés és jövőbe nézés című tanácskozást Emil Constantinescu volt elnök által vezetett alapítvány rendezte. Az eseményre kelet-európai országok első demokrata államfői, a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás meghatározó személyiségei kaptak meghívót.
Többek közt Vytautas Landsbergis volt litván elnök, Sali Berisa, Albánia volt köztársasági elnöke, Zselju Zselev volt bolgár elnök és Boris Tadic, Szerbia volt elnöke vett részt a megnyitón.
A kétnapos konferenciára Magyarországról – a 80-as években több szamizdat kiadványt alapító és szerkesztő – Demszky Gábort, Budapest volt főpolgármesterét hívták meg, aki egy csütörtök délutáni fórumon vett részt.
Constantinescu nyitóbeszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik szembeszálltak a "bűnös kommunista rendszerrel", és azoknak, akik 1989-ben hozzájárultak a Ceausescu-diktatúra megdöntéséhez.
A volt államfő úgy vélekedett: semmilyen összeesküvés nem lett volna képes azt a mélyreható változást előidézni Kelet- Európában, ami negyedszázada történt, ha a "végbement csodát" nem táplálta volna a szabadság eszméjéhez életük árán is ragaszkodó emberek eltökéltsége.
A konferenciát I. Mihály király, a 93 éves volt uralkodó levélben üdvözölte, és csütörtökön díszvacsorát adott a Bukarestben összegyűlt volt államfők tiszteletére.
Népújság (Marosvásárhely)

Semjén Zsolt: a nemzeti érdek a béke
A Lajtától a Királyhágóig a magyarság egy és oszthatatlan. Az államhatáron túli nemzetrészek fontosak a belső magyarországi társadalom erősítéséhez, fejlődéséhez is. A magyar-magyar tanácskozás, a Magyar Állandó Értekezlet XIII. ülése után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Tőkés László európai parlamenti képviselő nyilatkozott a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának.
A kárpátaljai magyarság akaratán kívül egy háborúban találta magát, Magyarország pedig akaratán kívül egy hidegháborúban találja magát. A mi érdekünk a béke, fogalmazott Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a kárpátaljai magyarság egy olyan konfliktusban van, amelyhez semmi köze, nem tehetnek arról, hogy Oroszország milyen lépéseket tett Ukrajna vonatkozásában, és arról sem, hogy Ukrajnában a törvényhozás hogy vette el az oroszoktól a nyelvi jogaikat. A legelemibb dolog, hogy az egyetemes magyarság és Magyarország mindenben a kárpátaljai magyarok mögött áll. Télen meg kell oldanunk a tűzifaellátást, s azt is, hogy magyarokat ne vigyenek a frontvonalra, és számtalan más dolgot, hangsúlyozta nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes.
Maga a kérdésfeltevés is rossz, hogy orosz-vagy ukrán-pártiak vagyunk-e. Mi magyar-pártiak vagyunk, az viszont szenvedélyesen, jelentette ki Semjén Zsolt. Ennek az a lényege, hogy a szövetségi rendszerből fakadó kötelezettségeinknek precízen eleget teszünk, másfelől pedig a nemzeti érdekeinket próbáljuk érvényesíteni. A nemzeti érdek pedig a béke, a gazdasági kapcsolatok lehetősége és az energiabiztonság, hangsúlyozta Semjén.
A román elnökváltással kapcsolatban Semjén Zsolt azt mondta: reménykedik a változásban. Klaus Johannis román elnök az Európai Néppárthoz tartozó jobbközép pártok jelöltje volt, amelyhez a Fidesz és a KDNP is tartozik, így vele a magyar miniszterelnök-helyettes jobb együttműködésre számít. Áttörésnek nevezte, hogy egy nem román származású, nem ortodox ember lett Románia államelnöke, másfelől biztos abban, hogy Johannis egy dolgot nem mondhat: azt, hogy az autonómia nem európai gondolat. Ennyiben pedig Semjén Zsolt szerint lesz előrelépés. Ugyanakkor véleménye szerint illúzió lenne azt várni, hogy Johannis kiállna Székelyföld területi autonómiája mellett. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt mondta: még nem lehet tudni, hogy Klaus Johannis román elnök megválasztása jó-e a magyarságnak, de nagy áttörésre és csodára nem számít. Hozzátette: Johannis az etnikai kérdést megoldottnak tekinti, a regionális autonómiát pedig veszélyesnek tartja az ország egységére, területi épségére nézve.
Kelemen Hunor azt azonban pozitívumként emelte ki, hogy a szász származású Johannis olyan értékeket hoz az államelnöki hivatalba, mint a tisztelet, a becsület, a jól elvégzett munka fontossága.
Egy olyan népharag söpörte el az utód-kommunista Ponta-hatalmat, amely annak idején a Ceaușescu-diktatúrát is megdöntötte, fogalmazott Tőkés László európai parlamenti képviselő, aki bizakodással tekint Klaus Johannis megválasztására. Tőkés úgy véli, most Romániában is új lendületet vehet az a rendszerváltoztató folyamat, amely negyedszázaddal ezelőtt kezdődött el.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

25 magyar év értékelése Pécskán
Klebelsberg-nap, az emlékezés jegyében
Szombaton a pécskai 2-es Számú Általános Iskola dísztermében került sor a Klebelsberg-nap idei rendezvényére. A szervező, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület nevében az elnök, Nagy István köszöntötte a mintegy 40 résztvevőt, majd ismertette a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában című visszatekintő programját, amely értékeli az elmúlt 25 év történéseit az RMDSZ pécskai és Arad megyei elnökei, illetve az Arad és Temes megyei parlamenti képviselői, szenátora bukaresti törvényhozásban végzett munkáját.
A kezdetektől napjainkig
Tekintve, hogy Nagy István részt vett a pécskai szervezetnek 1989. december 28-i megalapításában, amikor is a 160 személy részvételével a szervezet elnöki tisztségébe választották, a kezdetről beszélt: újra beindították a 2 éve megszűnt Búzavirág néptánccsoportot, az 1990-ben megszervezett parlamenti választásokon az RMDSZ listája 2500 szavazatot kapott. Az 1992-es helyhatósági választásokon a 19 tagú tanácsban az RMDSZ 7 mandátumot szerzett. Beindították a Pécskai Újságot, ami 10 év alatt 74 számban jelent meg. 1997-ben a községben még több magyar élt, mint román. A közművelődési munkát nagyban segítette az 1991-ben a településre került ft. Heinrich József katolikus plébános, aki a községi tanács és a hívek segítségével körbekerítette a templomot. Mivel az elkerített rész magánterületnek számított, 2000-ben leleplezhették gr. Klebelsberg Kunó mellszobrát, a templom falán több, kiemelkedő pécskai személyiség emléktábláját, és az I. világháborús emlékművet is leleplezhették.
Tőle az RMDSZ elnöki tisztséget Csepella János vette át, mivel azonban ő nem volt jelen, az utána következett Kocsik Imre számolt be a pécskai közművelődési élet támogatásáról, az utóbbi években alaposan megcsappant RMDSZ-es városi tanácsosok – jelenleg maga és ifj. Zágoni Szabó András – által kifejtett munkáról, közösségépítésről.
Bölöni György jelenlegi péskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos a fordulat utáni lelkesedésről beszélt, amikor a pécskai szervezetben ő gazdasági alelnök lett, noha nem voltak gazdasági tapasztalatai. Nem csak neki, de az akkori községi tanácsosoknak is újszerű dolgokkal kellett foglalkozniuk. Arra jól emlékszik, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után nemcsak a magyarságnak a szabadsághoz való hozzáállásában, hanem a többségi nemzetnek a magyarsághoz való viszonyában is gyökeres változás történt. 1994-től Tokay György képviselői irodájában dolgozott, ahol betekinthetett a politikába, de a pécskai közéletben is megpróbált állandóan jelen lenni, ahol ft. Heinrich József plébános és dr. Pálfi Sándor körzeti orvos sokat tettek ez ügyben. A pécskai magyarságnak a rendszerváltás óta van megyei tanácsosa, előbb ft. Heinrich József, utána Csepella János, manapság maga tölti be a tisztséget. Pécskán mindig az RMDSZ, az egyház és a civilszervezetek mozgatták a közművelődési életet. Idén 41 magyar rendezvény szerepel a város programjában, amelyeket a helyi tanács és a polgármesteri hivatal rendszeresen támogat.
Megyei elnökök visszaemlékezései
A programvezető Nagy István a pécskai tisztségviselők után felkérte a megyei rangú RMDSZ-elnököket a visszaemlékezésre.
Hosszú Zoltán ügyvéd jól emlékszik az 1989-es aradi eseményekre, amikor is tudtak a temesvári megmozdulásokról, vérontásról. Ennek hatására december 21-én nagy tömeg gyűlt össze az aradi városháza előtt, ahol beszédeket mondtak, de éjszakára az emberek hazamentek, csak mintegy 100-an maradtak a helyszínen – félő volt, hogy letartóztatják őket. Nem történt meg. Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze tiltakozni, ugyanakkor elterjedt a hír, hogy az Óraműszer-gyárból tiltakozó menet indult el, amihez a Szerszámgépgyár és a Vagongyár munkásai is csatlakoztak. A városháza elé érve terjedt el a hír, hogy a Ceauşescu-házaspár elmenekült, megalakult a Nemzeti Megmentési Front. Hosszú Zoltán felkereste Matekovits Mihályt, majd a volt kultúrafelelős Kocsik Józsefet, akivel Kovách Géza társaságában elmentek Ujj Jánoshoz, szervezkedni. Másnap, temesvári mintára, megalakították az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának a Bizottságát, aminek 10 pontba foglalták a követeléseit. A már Jelen nevű napilapban lehozták a felhívást, miszerint a szerkesztőség 8. szobájában várják a magyarok csatlakozási szándékát. Amikor megtudták, hogy Bukarestben alakul a Rámánia Magyar Demokrata Szövetség, annak december 26-án megalakították az Aradi Szervezetét. Az alakuló ülésen megválasztották az ideiglenes intéző bizottságot: Hosszu Zoltán elnök, Cziszter Kálmán és Tokay György alelnökök, Ujj János titkár, míg tagként Balta János, Bütte Mária, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula képezték a vezetőséget. Az eredeti 10 pontot 12-re bővítették, amelyekből néhány még manapság sem teljesült. Később, szenátorként nem igazán tudta ellátni a megyei elnöki teendőket, ezért 1991-től Cziszter Kálmánnal társelnökként, utána Cziszter egyedül vezette a szervezetet.
Cziszter Kálmán szerint, még nem volt alkalom a megyei szervezet 25 éves munkáját kiértékelni, de reméli, hogy az évfordulóra össze fog állni. Sajnálatos, amiért a Temesvári Kiáltvány szelleme nem érvényesült, vagyis az egykori pártaktivistáktól, besúgóktól nem vonták meg a közszereplés jogát. Cziszter Kálmán nagy szeretettel gondol vissza Pápai Sándor jogászra, aki alapos tapasztalatával nagyon sokat segített a demokratikus berendezkedés első éveiben. Komoly sikernek tartja a 12 pontban is szerepelt, Szabadság-szobornak az elnöksége idején történt várfogságból való kiszabadítását, illetve, hogy 1996 óta Aradnak, Bognár Levente személyében folyamatosan van magyar alpolgármestere.
Király András ott volt az 1989-es eseményeken, de valahogy nem került előtérbe, a szervezet választási kampányait vezette. 2001-ben felkérték a megyei szervezet vezetésére, amiben kiemelkedő időszak volt a 2001–2004. között az SZDP-vel kötött egyezségnek a hozadéka: 2004 áprilisában a Szabadság-szobornak az újraállítása; sikerült aszfaltburkolatot húzni a Pécska–Kispereg közötti útra, de a Státus Iroda beindítása is nagy lendületet adott a magyarsággal való kapcsolattartásnak. Bognár Levente alprefektussága idején beindult a vidékjárás. 2004. csúcsév, hiszen a megyei szervezetnek alprfektusa, megyei tanácsi alelnöke, illetve aradi alpolgármestere is volt. Markó Béla és Takács Csaba kidolgozták a szervezeti működés kereteit, a HEKT (Helyi Elnönök Konzultatív Tanácsa) mellett létrehozták a Kulturális Autonómia Tanácsot is, amivel a civilszervezeteket próbálták megcélozni. Ami a szervezeten belüli platformokat illeti, az egy tábor, több zászló elvet vallja.
Király Andrástól Bognár levente vette át a megyei elnöki tisztséget. Elöljáróban köszönetet mondott Nagy Istvánnak a fórum megszervezéséért. A szervezetben 1992-től vállalt feladatot, előbb alprefektus, 2000-től Arad alpolgármestereként szolgálja az itt élő közel 16 ezer fős, míg RMDSZ megyei elnökként a megye, mintegy 37 ezer fős magyarságát. Nem csak a városi, de a megyei tanácsban a koalíciós partnerek támogatásával rendszeresen megpróbálják előteremteni a magyarlakta települések fejlődése, az anyanyelvű oktatási intézmények korszerűsítése céljaira, illetve a közművelődési rendezvényekhez szükséges támogatásokat.
Hogyan látszott a törvényhozásból?
A Megyei elnökök visszaemlékezései után Nagy István köszönetet mondott a hozzászólásokért, sajnálattal jegyezte meg, hogy a beszámolók alatt egy ideig a nézők között látta Antal Péter polgármestert is, akinek személyesen akarta megköszönni Pécska Város Tanácsának és Polgármesteri Hivatalának a rendezvény anyagi támogatását, de a 2-es Számú Általános Iskola vezetőségének is megköszönte a vendéglátást, illetve az étterem használatát. A kávészünetet követően a parlamenti képviselők visszaemlékezéseit hallhattuk, amelyeket Nagy István a betegsége miatt távol maradó Tokay Györggyel készült beszélgetés filmjével óhajtott kezdeni, ami azonban technikai okok miatt nem sikerült. Ezért Hosszu Zoltán emlékezett vissza hatéves szenátori mandátumának az eseményeire. Első alkalommal 36 ezer szavazatot kapott, ami azonban az 1992-es választásokra alaposan csökkent, de a visszaosztásból újra bejutott. Barabás Béla után Arad megye első magyar szenátora volt. Kiemelte az új Alkotmány elkészítésének a munkálatait, amikor több társával sérelmezte az egységes nemzetállam megnevezést előíró I. cikkelyt. Munkája során számos kivizsgáló bizottságnak volt a tagja, így az 1989-es vérontásokat, de a kétszeri bányászjárást kivizsgáló bizottságoknak is. Ami az elsőt illeti, kiderült, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen államcsíny volt, amit a II. garnitúrás kommunista vezetők hajtottak végre a hatalom ellen, míg a bányászjárásokat Iliescu és csapata szervezték.
Ezt követően, Nagy István felolvasta a dr. Bárányi Ferenc Temes megyei parlamenti képviselő által írt, az 1990–2000. közötti időszakot felölelő, alapos beszámolót. Ebben kiemelkedő szerep volt, amikor 1995-ben frakcióvezetőként, 7 törvénytervezet nyújtott be, amelyekből 3-at elfogadtak, 1998-ban pedig egészségügyi miniszterként próbálta megreformálni az ország egészségügyét. 1992-től a Máltai Segélyszolgálat országos elnökségi tagja, író, fontos közéleti személyiség, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tagja.
Király András nehéz feladat előtt állt, amikor a tízéves mandátuma idején komoly elismerést kivívott Tokay Györgynek a nyomdokaiba kívánt lépni. 2004-től az oktatási, sport és tudományos bizottságban dolgozott, majd koalícióra léptek a Tăriceanu-kormánnyal. Ennek a jóvoltából aszfaltos út kerülhetett a nagyvarjai, a szentpáli és a bélzerindi bekötő utakra, de beindult a sportcsarnok-építő program is, ezért Kisiratoson, Nagyiratoson, Majláthfalván, de Pécskán is kis méretű, míg Simonyifalván olimpiai mérető sportcsarnok épülhetett, de az aradi képviselői iroda is jól működött. 2006-tól kormányválság volt, de az SZDP külső támogatásával, 21%-os parlamenti háttérrel is kormányozni tudtak. Parlamenti munkája alatt 26 plénumbeli felszólalást tett, de elérte az anyanyelvű iskolákba ingázó diákoknak a költségtérítését, illetve az ott oktató tanítóknak plusz 4 órás többletfizetést.
Faragó Péter bevallotta: a 2008-ban bevezetett új választási törvény kiszámíthatatlanságának a következtében jutott a képviselőházba. A gazdasági világválságról tudomást venni nem akaró kormány 2009-ben szembesült a szomorú valósággal, ezért a 2010-ben meghozott megszigorítások nem csak a kormány, de az RMDSZ nimbuszának is ártottak. A 2011-ben elfogadott oktatási törvény megfelelő keretet biztosít az anyanyelvű oktatásnak is. Ugyanakkor Cseke Attila egészségügyi miniszterként lerakta az egészségügy reformjának az alapjait. A 2011-ben leköszönt Markó Béla szövetségi elnök helyét Kelemen Hunor vette át. A 2012. parlamenti választások alkalmával az Arad megyében begyűlt jóval több szavazat dacára, a szerencse a temesvári jelöltnek kedvezett, Arad megye parlamenti képviselet nélkül maradt.
Interetnikus pártban a perspektíva? 
Bakk Miklós politológus, a BBTE előadótanára igen érdekes megközelítésben elemezte ki az RMDSZ 25 éves politizálását. A különböző lehetőségek latba vetésével eljutott az erdélyi interetnikus párt létrehozásában rejlő lehetőségekig, amihez több, jelen lévő politikus is hozzászólt, kételyeinek adott hangot. Moldován János nyugalmazott biológiatanár kétszer is kifejtette bölcsességen alapuló, talpraesett véleményét, külső szemlélőként véleményt mondott Toldi János, az ülésen részt vevő makói küldöttség vezetője is.
Miután Nagy István minden résztvevőnek átadta az V. Klebelsberg-füzetet, ami a tavalyi eseményt tartalmazza, kivonultak a templomkertbe, ahol az RMDSZ helybeli és megyei szervezetei, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, valamint Makó Város Önkormányzata részéről koszorúkat helyeztek el gr. Klebelsberg Kunó mellszobránál.
A rendezvény a szervezők által adott közös ebéddel, kellemes együttléttel zárult. Nagy kár, hogy a tartalmas rendezvény nem csábított sokkal nagyobb számú érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Megnyugtató kis együttes
Elmulasztottam megnézni eddig a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban működő Fenyőcske néptáncegyüttes műsorát. Annál is inkább siettem vasárnap este bepótolni a mulasztást, megismerni munkájukat, mert hetek óta jár széltében-hosszában az együttes megszüntetésének rossz híre. A táncoktató Rápolti István negyven éve foglalkozik a kis csapatokkal, annak előtte magas szinten táncolt maga is – hát ki és miért fenyegeti a kis együttest az elmúlással?
Tizenévesek táncolnak lélekemelő lelkesedéssel. Olyan ez a ragaszkodás, mint amilyen ezer is van közöttünk, kezdve és végezve a sportnál, barkácsolásnál, régi szerszámok gyűjtögetésénél. Ha már elfogy az erő, akkor is marad az emlékezés, a hagyomány átadása, annak pártolása.
Az egyik lány Csíkszeredából ingázik haza próbákra, előadásokra – az egyetemről, merthogy elsőéves hallgató. Figyelem a műsorukat, több a lélek, mint például a Mikó Kollégium „nagy együttesében” a ravasz, térdet facsaró-ficamító, csavart figura. De hát a Fenyőcske még nem sudár fenyő.
Nagyot ölel a begyűjtéssel az oktató Rápolti István, van itt szatmári tánc, aztán csíki három is, és itt van, a kötényükben-lábmozgásaikban a széki, ama híres tánc. És azt is megcsinálják ezek a lányok, fiúk a maguk serdülői szintjén. A sóvidéki tánchoz is felmagasodtak – majdnem azt mondtam, lehajoltak –, és mindenből az tűnik ki, hogy ezek a fiatalok, akár a vezetőjük, a magyar néptánc és -dal maradék kincseit szedegetik össze, mutatják be. Mert be kell gyűjteni mindent a hagyományokból!
Szólóénekesek csángó dalokat vállaltak, hétéves fiúcska is dalol. És Orbán-Barra Gábor immár felnőtt tenorjával segíti a műsort. Rápolti bejelenti az egyik számot, így: Ceaușescu eladta pénzért a szászokat, mi most őrizzük a hagyományukat egy szász néptánccal.
Valós kincseket menekítenek az elmúlás elől. Mert ha mi, elnyomogatott magyarok is magunk ellen fordulunk, akkor ne bizakodjunk se Orbánban, se Pontában, se Klaus Johannis elnökben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Ónos esőben követelték az 1918-as ígéretek betartását
A hideg, valamint a sűrű ónos eső ellenére is megközelítőleg ezer fős tömeg részvételével zajlott a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett demonstráció szombaton Sepsiszentgyörgy központjában. Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelő petíciót a kormányhivatal épületében Marius Popica prefektus távolmaradása mellett iktatták.
A sepsiszentgyörgyi Szabadság térre szervezett esemény a magyar himnusz eléneklésével indult és zárult, a jelenlévőket mintegy száz rendfenntartó követte figyelemmel. Rendbontás, ellentüntetői zavargás nem történt. A tömegből többen „Kollektív jogokat!”, „Szabad Erdély, autonóm Székelyföld” feliratú, magyar, román és angol nyelvű táblákat, molinókat feszítettek ki és emeltek a magasba.
A téren egy emberek fölé magasodó emelvényről szólt a jelenlévőkhöz Kádár Gyula történész és Biró Zsolt, az MPP elnöke.
December 1. eredménye: a jogfosztottság
Kádár Gyula rövid történelmi áttekintésében elmagyarázta, nem csupán Erdély Romániához való csatolását, hanem a régió autonómiájának jogát is belefoglalták az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba. Hozzátette, azóta sem tartották be a kormányok ígéretüket, erőszakos asszimilációra kényszerítve az erdélyi magyarságot. Továbbra is mindkét nemzet érdeke a változtatás, a kiáltvány mindennek jogforrása lehetne. Ennek ugyanis egyik cikkelye kimondja a helyi, a kulturális és a területi autonómiához való jogot – hangsúlyozta.
A történész a december elsejei ünnepségre is kitért. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarságnak már elege van abból, hogy ezen a napon a románság megalázza őket. Tűrhetetlen, hogy december elsején ünneplés címén nacionalista, idegen alakulatok, zöld inges, vaskeresztes, gárdista felfogású csoportok lepik el a székelyföldi városokat.
Mindennek okát a Ceaușescu-rendszer „elrománosítási” elveiben látja, hiszen, mint magyarázta, amennyiben nem így lenne, találtak volna olyan ünnepet, amely mindkét nemzet számára megfelelő lenne. Kifejtette, nem a Romániához való csatolás miatt jelent problémát az ünnep dátuma, hanem azért, mert későbbi eredménye a jogfosztottság lett. A történész éppen ezért olyan napot javasol ezen ünnep megtartására, amely építi, és nem pedig rombolja az együttélés szellemét. Rámutatott, nem lett volna nehéz ezt eddig sem megtalálni, hiszen a két nép sokáig békességben élt. Hozzátette, december elseje csak akkor elfogadható, ha a román állam betartja a kiáltványba foglaltakat, és nem a beolvasztásra törekszik.
Székelyföldre hívják Johannist
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke elárulta, hogy az MPP polgármestereivel, illetve önkormányzati képviselőivel jelképes ülést tartottak a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében szombat délelőtt, ahol elfogadták a petíciót. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által küldött táviratra utalva Bíró rámutatott, az erdélyi magyarság nincs egyedül kéréseivel, hiszen a diplomata kitért arra: Romániának demokráciára, jogállamiságra és békés együttélésre van szüksége.
Az MPP elnöke ezt követően felolvasta a petíciót román és magyar nyelven. Klaus Johannisnak, Románia újonnan megválasztott államelnökének is nyílt levelet fogalmaztak meg – ezt ismertetve Biró Zsolt elmondta, a székely nép nem akar többet, mint amit az Európai Unióban a német közösségek: autonómiát, békét, nyugalmat és jólétet. A levélben ugyanakkor arra is kérik az államelnököt, hogy fontolja meg az MPP alkotmánymódosító javaslatait, valamint felkérték, látogasson el Székelyföldre, ezzel is segítve a különböző etnikai csoportok együttélését. Gondolatait Biró a jelenlevőkhöz fordulva egy felkéréssel zárta: „találkozzunk március 10-én, a marosvásárhelyi tüntetésen”.
A történelmi egyházak részéről Bazsó Dombi Attila görög katolikus pap, illetve Barabás Béla református lelkipásztor mondtak áldást, majd az MPP elnöke a Kovászna megyei kormányhivatal regisztrációs irodájába vitte és iktatta a petíciót – amelyet Marius Popica hiányában a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselője vett át.
Helyszíni tudósításunkat ITT olvashatja. A Magyar Polgári Párt petíciója, illetve a Klaus Johannisnak címzett levél:
Románia Kormánya, Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe!
A Magyar Polgári Párt nevében azon meggyőződésünknek adunk hangot, hogy Románia, mint nemzetállam csakis az együttélő nemzeti közösségek teljes és tényleges jogegyenlőségének biztosítása révén töltheti be hivatását, válhat ténylegesen demokratikus állammá. Ennek érdekében kérjük az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéretek alaptörvényben történő rögzítését. Öt pontba összefoglalva fogalmazzuk meg alkotmánymódosító javaslatunkat a következők szerint:
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló  nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek).
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint,  Románia területi sérthetetlenségének  tiszteletben tartásával.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, bízunk benne, hogy méltányolja közösségünk legmesszemenőbben demokratikus és jogkövető magatartását, amivel 96 esztendeje, illetve az 1989-es demokratikus fordulatot követő negyed évszázad alatt, mindig is a jog és a demokrácia eszközével, a nemzetközi jogi szabályozásokra és példákra, illetve említett öt pontban a román közösség ígéreteire hivatkozva kértük és kérjük természetes jogainkat.
Egy demokráciában a közösség jogait betartják, kéréseit meghallgatják, így kell ennek lenni Romániában is!
Klaus Werner Johannis úrnak, Románia megválasztott elnökének
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldről fordulunk Önhöz, onnan, ahol a választópolgárok 8O százaléka arra szavazott, hogy Ön Románia elnöke legyen. Székelyföldnek nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben-Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta.
Azért szavaztak Önre, mert abban bíznak, hogy az Ön vezetésével Románia betartja az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat történelmi ígéretet, abban bíznak, hogy az Ön vezetése alatt Romániában egyenlő méltósággal élhető élet jár a magyarság számára is.
Noha mindenki elismeri, hogy a székelység különösen szorgalmas, dolgos és gondos nép, Székelyföld mégis Románia legszegényebb vidéke. Azért van ez így, mert a bukaresti politika hosszú idő óta gazdaságilag tudatosan elszigeteli, kizsákmányolja Székelyföldet es annak elsorvasztására törekszik.  
Nemzeti jelképeink használatában akadályoznak és megaláznak, egyházaink 25 esztendő alatt a posztkommunista román politikától harmadát sem kapták vissza annak a közösségi vagyonnak, amelyet annak idején a kommunista román politika néhány év alatt ellopott tőluk, amit meg nagy nehezen közösségeink mégis visszakaptak, azt napjainkban ismét el akarják lopni tőlük.
Székelyföld lakói azt kérik Öntől, azt várják Öntől, hogy vessen véget a tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének Romániában. Mi, Székelyföld népe, a becslettel végzett munka, a tisztesség es a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni.
Székelyföld számára nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami az Európai Unióban, Dél Tirolban megadatott az ott élő német ajkú közösségnek: autonómiát, ami etnikai békét, nyugalmat és jólétet teremtett az olasz állam és az ott élő német ajkú közösség számára egyaránt. Ugyanezt akarjuk Romániának és Székelyföldnek.
Kérjük az Elnök urat, hogy Románia alkotmányának tervezett módosításnak keretében vegyék figyelembe módosító javaslatainkat.
Kérjük az Elnök urat, tisztelje meg látogatásával Székelyföldet és erősítse meg a reményt: románok, magyarok, németek, és minden nemzeti közösség tagjai közösen építhetünk egy igazabb Romániát.
Székelyhon.ro

Kató Béla a püspöki tisztségről való lemondását ajánlotta fel a közgyűlésnek
A püspök elmondta, felelősnek érzi magát azért, hogy nem engedve a per kezdeményezői zsarolásának, a per elkezdése mellett döntött. A közgyűlés elutasította a lemondást.
Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége az Egyházkerület Rendkívüli Közgyűlését hívta össze Kolozsváron, Kolozsvár-alsóvárosi Református Egyházközség templomába, a Kétágú templomba. A nyílt közgyűlés napirendjén a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épülete kapcsán született bírósági döntés és annak következményeinek megvitatása szerepelt.
Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka a közgyűlés előtt ismertette a Mikó-per részleteit. Elmondta, az épületet a ploiești-i bíróság visszaállamosította, ezzel sérült a tulajdonhoz való alkotmányos jog. „Nagy felelősség hárul ránk, mert a további teendőkről kell döntenünk. Tiltakozni kell az alkotmány és a tulajdonjog megsértése ellen. A tiltakozásunkat meg kell hallania az államfőnek, a kormányfőnek, a nagyvilágnak, hallatni kell hangunkat Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Ha kell, békés emberi láncot is alkotunk az iskola körül” - mondta el Markó Gábor.
Pap Géza, a Romániai Református Egyház Zsinatának elnöke istentiszteletet tartott, prédikációjába elmondta: azért jöttünk ide, mert arcul csaptak, nem mi vagyunk a tolvajok, nem mi vettük el a másét, minket loptak meg. Jöttünk, mert ismét elvették a hegyeinket. Jöttünk, hogy kiáltsuk, adjátok vissza a hegyeinket. Minket folyamatosan meglopnak, értékeket teremtünk, épületeket építünk, de elveszik tőlünk, más költözik beléjük – mondta Pap Géza. Szerinte ez csak kezdete a visszaállamosítási folyamatnak.
Elmondta, ahogy az egyház nem az egyházi vezetőké, nem a híveké, hanem az Istené, úgy az egyház vagyona is az övé. „A ploiești-i bíróság az Isten vagyonát lopta el - mondta prédikációjában Pap Géza. Mi tudjuk, hogy ennek a harcnak nincs itt vége, az Isten igazsága győzedelmeskedni fog”.
A közgyűlés döntőképességének megállapítása után Markó Gábor a napirendet ismertette: elsőként a kollégium épületének újraállamosításáról és annak következményeiről tárgyalnak, majd indítványokat, javaslatokat fogadnak el, a jegyzőkönyv ismertetése és hitelesítése után bezárják a közgyűlést. Kató Béla felajánlotta a lemondását a püspöki tisztségről
Kató Béla püspök elmondta, a Mikó-per kimenetelével meghalt a demokrácia, Ceaușescu szellemisége tovább él. Beszédében a visszaszolgáltatás visszásságairól beszélt. Elmondta, ezelőtt 12 évvel elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy "koncepciós bűnügyi per" során elveszik az egyház tulajdonát. Kató Béla elmondta, a per kezdete előtt megzsarolták az egyházat, hogy ha nem mond le tanári lakásokról, akkor a kollégium tulajdonjoga is vita tárgyává lesz.
Pap Géza akkori püspökkel azt a döntést hozta, hogy az egyház nem zsarolható, másrészt annyira nyilvánvaló, hogy a kollégium a református egyházé, hogy nyugodtan állhatnak a per elé.
"A fenyegetés igaz lett, és ezért érzem magam felelősnek az ügy kimeneteléért, ezért meghoztam azt a döntést, hogy felajánlom lemondásomat annak a közgyűlésnek, amely engem két évvel ezelőtt megválasztott" - mondta Kató Béla.
Többen is felszólaltak, kérve a püspököt, hogy "ne tetézze a bajt" és álljon el a lemondási szándékától. A küldöttek névsorát olvassák, akik hangosan szavaznak arról, hogy elfogadják, vagy nem fogadják el a püspök lemondását.
A közgyűlés egyhangúan döntött a püspök lemondásának elutasítása mellett.
Kató Béla a szavazást követően elmondta, a közgyűlés azt kérdezheti, hogy miért volt szükség a lemondásának felajánlására. „Azért, mert háborúba készülünk, és a tábornoknak tudnia kell, hogy milyen hadsereg áll mögötte. Ami ezután fog következni, nem csendes, nyugodt várakozásban fog eltelni, lépéseket fogunk tenni” - mondta. Hozzátette, visszautasítja a román állam által fizetett papi illetményt, a congruát, ami nem kis összeg, de nem fogadhatja el. Majd megköszönte a közgyűlésnek, hogy ismét bizalmat szavazott neki.
Csűry István, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke biztosította az Erdélyi Református Egyházkerületet a támogatásáról.
Antal Árpád: Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz
Sepsiszentgyörgy polgármestere is jelen volt a közgyűlésen, beszédében biztosította a jelenlevőket: számíthatnak Sepsiszentgyörgyre, az önkormányzatra, a polgármesterre.
A Székely Mikó Kollégium véndiákjaként mondta el, régi iskolájában azt tanulta, hogy lopott holmit nem szabad elfogadni, így nem fogadhatja el Sepsiszentgyörgy önkormányzata sem a tulajdonába átkerülő kollégiumot, hiszen tudja róla, hogy az lopott.
Kijelentette, Románia nem jogállam, hiszen szerinte ebben az országban az igazságszolgáltatás nem az igazságot szolgálja, hanem egy olyan rendszert szolgál ki, amely az erdélyi magyarok ellen van. "Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz. Lehetünk-e lojálisak egy olyan államhoz, amely 25 évvel a forradalom után kifosztja és másodrendű állampolgárként kezeli a magyarságot. Ki kell mondani, hogy a magyar államnak is újra kellene értékelnie a román-magyar államközi megállapodást. Közel száz év alatt a román adminisztráció több gondot okozott nekünk, magyaroknak, mint amennyit megoldott" - fogalmazott a polgármester.
A közgyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely szerint semmilyen körülmények között nem mondanak le a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról, sem az egyház egyéb ingatlanjáról, levéltárairól, továbbá ragaszkodnak az egyház autonómiájához. Egyforma bánásmódot követelnek minden romániai egyház számára, és követelik, hogy Románia tegyen eleget a restitúciós vállalásainak, biztosítsa a tulajdonhoz való jogot.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Kassof: az én ötletem volt a brassópojánai román-magyar találkozók megszervezése
A Neptun és a Neptun 2 megnevezések mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlanok - figyelmeztet a PER egykori elnöke.
Az idén Brassópojánán lezajlott, és a sajtóban és a politikában egyaránt vihart kavaró román-magyar párbeszéd kapcsán kérdeztük a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetőjét, Allen Kassofot, aki a kilencvenes években, Neptun-találkozók néven elhíresült párbeszédsorozat kezdeményezője volt, illetve a mostani találkozókon is fontos szerepet vállalt.
Kassof a megnevezésről: A Neptun és a Neptun 2 téves megnevezések. Számos találkozóra került sor az eredeti PER-párbeszédek kapcsán, ezek közül csupán kettő zajlott Neptunon, és azok sem a legfontosabb találkozók voltak. További találkozók voltak Bukarestben, Budapesten, Svájcban, és az Egyesült Államokban. Az idei találkozókra pedig Brassópojánán került sor. Ezért a Neptun vagy Neptun 2 megnevezés, a Neptungate-ről nem is beszélve, mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlan.
Az ukrajnai háború jelentős változásokhoz vezetett a Kelet-Európán belüli geopolitikai helyzetet illetően. Téves-e közvetlen kapcsolatot feltételezni a Románia stratégiai helyzetéből adódó amerikai érdekek; a magyar miniszterelnök Vlagyimir Putyin irányába tett baráti gesztusai; illetve a romániai magyarok problémái iránt tanúsított fokozódó nemzetközi érdeklődés közt?
– Az új interetnikai párbeszéd megszervezése tulajdonképpen a régióban tapasztalt fejlemények előtt kezdődött, egy teljesen önálló kezdeményezésként. Egészen pontosan 2013 februárjában keresett meg egy Brüsszelben, az Európai Bizottságnál ösztöndíjas romániai diák, aki egy disszertációt írt az EU szerepéről az 1990-es évek interetnikai problémáinak a megoldásában. Ő követte a Project on Ethnic Relations (PER) romániai tevékenységét, de le akart ellenőrizni néhány részletet. Mivel amúgy is Európában tartózkodtam, 2013 márciusában találkoztunk egy egész napos beszélgetésre. Akkor vetette fel, hogy talán szeretnék ismét Romániába látogatni annyi év távollét után, hogy megismerjem a jelenlegi helyzetet.
Végül 2014 januárjában, majd márciusában ismét megtettem ezt, amikor számos kormányzó illetve ellenzéki romániai politikai szereplővel, illetve RMDSZ-es vezetőkkel találkoztam. Többjüket ismertem már a kilencvenes évekből. Mivel azoknak az éveknek az emléke kezdett megkopni, javasoltam egy szeminárium megszervezését, amelyen az eredeti résztvevők felidézhetik tapasztalataikat és megoszthatják azokat a vezetők fiatalabb nemzedékével, illetve hogy felmérjük, érdemes-e újranyitni ezt a sikeres etnikumközi párbeszédet.
Bár a régióban azóta lezajlott külső események többletsúlyt adtak az etnikai kérdéseknek, de az eredeti hangsúly a romániai fejleményeken volt. Nem dolgozom az amerikai kormánynak, nem képviselem azt, és magánszemélyként veszek részt a kerekasztalokon, az eredeti PER tiszteletbeli elnöki minőségében.
Kié volt a találkozók ötlete, és ki a tulajdonképpeni szervezője ezeknek? Több verziót is hallottunk már erre, Viorel Hrebenciuctól a mára megszűnt PER-en át a romániai Friends of PER-ig. Ezzel együtt a találkozókon résztvevők megjegyezték: kétségtelen, hogy az “amerikaiak” (a régi PER tagjai) voltak a házigazdák, és ők vezették a beszélgetést.
– A találkozók ötlete az enyém volt. Jonathan Rickert és én állítottam össze a két brassópojánai találkozó menetrendjét, míg Larry Watts raportőrként volt jelen. A szervezési háttérmunkát – az utaztatást, helyszínt – a Friends of the Project on Ethnic Relations (FPER) romániai civil szervezet biztosította, ők állták a költségeket.
Mi volt a meghívás kritériuma ezekre a találkozókra?
– Megpróbáltuk a kormányon lévő és ellenzéki pártok minél szélesebb spektrumát bevonni, beleértve természetesen az RMDSZ-t, illetve az elnöki hivatalt. Értelemszerű, hogy az etnikai kapcsolatokról szóló érdemi párbeszédnek minél több nézőpontot kell felsorakoztatnia, mivel az előrelépés a politikai konszenzus valamilyen szintű megteremtésén múlik.
Ki képviselte az Egyesült Államokat? Voltak más nagykövetségről is megfigyelők?
– Az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének egy politikai megbízottja és az ő asszisztense vettek részt megfigyelőként az első találkozón. Más nagykövetség nem képviseltette magát. A második találkozón nem volt jelen nagykövetségi megfigyelő.
Hány találkozóra került sor eddig, és hol?
– Két találkozó volt Brassópojánán, az első júniusban, a második októberben.
Ha információim helytállóak, Larry Watts főtanácsadó volt a bukaresti PER-irodában az első Neptun-találkozókor. Ezt követően azonban távozott a PER-től, helyét Dan Pavel vette át. Mi az oka Watts mostani felbukkanásának?
– Dr. Watts mind a PER főtanácsadójaként, mind a PER bukaresti irodájának vezetőjeként komoly szerepet játszott a PER eredeti romániai párbeszédsorozatában. Ezáltal helyettesíthetetlen intézményi emlékezet birtokosa, elemzői képességeiről és a romániai etnikumközi kapcsolatok terén felhalmozott ismereteiről nem is beszélve. Az eredeti párbeszédsorozatnak három amerikai főszereplője volt: Watts, jómagam, illetve Livia Plaks, aki akkor a PER második legfontosabb beosztását töltötte be. Ő lett az utódom a PER elnöki tisztségében, miután 2005-ben visszavonultam, de 2012-ben váratlanul életét vesztette, röviddel azután, hogy a PER bezárt. Így Watts-szal ketten maradtunk a túlélő amerikai szereplői, akik emlékszünk az akkori erőfeszítésekre.
Tisztában van azzal, hogy romániai körökben Larry Watts meglehetősen ellentmondásos személyiségnek számít? Egy egyszerű Google-kereséssel is számos vele kapcsolatos vádra bukkanhatunk: állítólagos román és amerikai titkosszolgálati kapcsolatok, a Ceausescu-rezsimhez köthető múltja, kapcsolata Iliescuval, barátkozgatás romániai szélsőséges nacionalistákkal stb.
– A PER-ben betöltött szerepe mellett Watts a román kormány szaktanácsadója volt a NATO-csatlakozás felkészülési időszakában, és ebben a minőségében természetesen számos kapcsolata volt védelmi és biztonsági vezetőkkel. A szélsőséges nacionalistákkal vagy a Ceausescu-rezsimmel kapcsolatos vádakra nem is érdemes reagálni.
Ha folytatódnak a találkozók, ki lesz a moderátor? És ki fogja felvállalni a szervezést?
– Én folytatom a moderátori munkát, ha ez a résztvevőknek is megfelel. Jelenleg vizsgáljuk a szervezés legmegfelelőbb módját.
A találkozókat követően minden bizonnyal kialakított egy képet arról, hogy mi történik most Romániában a kisebbségeket illetően. Kiemelne néhány hasonlóságot vagy különbséget a kilencvenes évekhez képest?
– Amikor a kilencvenes években a PER elkezdte a munkáját, a román politikusok és az RMDSZ vezetői közt annyira hűvös volt a viszony, hogy alig álltak szóba egymással. A PER-nek hónapokig tartó munkába telt, hogy meggyőzzük őket arról, hogy egyáltalán egy asztalhoz üljenek egy komoly beszélgetésre. A legelső találkozón a magyarok azzal vádolták a románokat, hogy megpróbálják megsemmisíteni a kulturális örökségüket, míg a románok szeparatizmussal vádolták a magyarokat. Hosszas erőfeszítések és számos beszélgetés után a felek kezdték megérteni, hogy alkalmazkodniuk kell, ha egy békés közös jövőt szeretnének. Részben az akkori PER-párbeszédeknek köszönhetően a magyar vezetők már régóta beléptek a romániai politika főáramába, mint elismert koalíciós partnerek vagy ellenzéki szereplők, és ez komoly lehetőségeket biztosított számukra, hogy közösségük nézeteit és érdekeit képviseljék és eszerint cselekedjenek.
A magyaroknak és a románoknak egyaránt dicséretére válik, hogy a két oldal képes valódi kölcsönös tisztelettel beszélni ellentmondásos témákról is, akkor is, ha nem értenek egyet – mint ahogy ez az idei két találkozón is egyértelmű volt. Ez a képesség talán egyedinek számít a régióban. Természetesen ez önmagában nem oldja meg a problémákat és az nézeteltéréseket – ehhez intenzív és folyamatos párbeszédre és tárgyalásokra van szükség –, de elengedhetetlen feltétele a megoldásnak. Ebben a pillanatban túl korai megmondani, hogy az elnökválasztás eredményeit követően milyen irányba tartanak az etnikumközi kapcsolatok, de az világos, hogy az eredményes párbeszéd fenntartásához folyamatos erőfeszítésekre van szükség, ilyen vagy olyan formában.
Sipos Zoltán
Transindex.ro

Az egység újabb ideje
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hivatali gáncs a Tőkés-perben
Az országos lakosságnyilvántartó hatóság gáncsoskodásai miatt képtelen két egykori magas rangú szekuritáté-tiszt és az Antena 3 hírtelevízió ellen pereskedni Tőkés László.
A hatóság sem az EP-képviselő jogi megbízottja, sem a bukaresti törvényszék kérésére nem hajlandó kibocsátani az alperesek címét és személyi számát. A pontos adatok híján a törvényszék képtelen megidézni a perbefogott személyeket.
Tőkés László azok után fordult a fővárosi törvényszékhez, miután a köztudottan magyarellenes hangnemet megütő Antena 3 hírtelevízió Sinteza zilei című, ez év szeptember 15-én sugárzott beszélgető-műsorában a házigazda Mihai Gâdea és egykori hírszerző meghívottjai a volt püspök állítólagos titkosügynöki szerepét feszegették. Filip Teodorescu, a Ceauşescu-rezsim kémelhárítási alparancsnoka és Ioan Talpeş, a külföldi kémelhárítás vezetője hazaárulással és Magyarország javára folyó kémkedéssel vádolták Tőkést, azt állítván, hogy bizonyítékuk is van erről. A két egykori magas rangú szekustiszt meg is lobogtatott a kamerák előtt egy, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) irattárából származó dokumentumot. Ez lényegében egy 20 ezer lejes segélyről szóló pénzátvételi elismervény, amit Tőkés László az 1989-es temesvári kilakoltatása előtt írt alá.
„Tőkés akkor már hónapok óta munkanélküli volt. Felkereste két magyarországi személy, aki az ottani református hívek nevében segélyként átadott 20 ezer lejt. A kézzel írott elismervényt a határnál megtalálták a két hazatérő férfinál, és elkobozták. Az egykori szekusok meg ezen okirat alapján azt állítják, hogy Tőkés László Magyarország által finanszírozott kém” – számolt be az ügy hátteréről a jobboldali politikus ügyvédje, Kincses Előd. A marosvásárhelyi jogász nevetségesnek tartja a bizonyítéknak nevezett vádakat. Szerinte két magas rangú szekus tisztnek tudnia kellene, hogy a világon egyetlen titkosszolgálat sem ezt a pénzutalási módot választja; kézzel írott elismervényt pedig végkép nem igényel. „És egyébként is, mi a törvénytelen abban, ha valakinek gyűjtenek 20 ezer lejt és segélyként átadják?” – tette fel a kérdést Kincses. A becsületsértés miatt Tőkés Teodorescutól 30 ezer euró, Talpeştől 15 ezer euró, Mihai Gâdeatól és az Antena 3-tól egyetemlegesen 10 ezer euró erkölcsi kártérítést szándékozik követelni.
„Nem tudom, hogy a lakosságnyilvántartási hatóság gáncsoskodása Tőkésnek szól vagy a szekustiszteket próbálják minél inkább óvni” – nyilatkozta Kincses Előd. Az ügyvéd kifejtette, hogy ilyen fajta törvénysértéssel még nem találkozott, ugyanis az elmúlt években az illetékes hivatal mindig kiadta a törvényszéknek az alperesek adatait, többek között a Victor Ponta miniszterelnökét is. „Levelünkre, amelyben az említett személyek személyi számukat és lakcímüket kértük, azt a választ kaptuk, hogy csak abban az esetben adhatják meg, ha megadjuk a születési dátumukat és helyüket, szüleik keresztnevét és címüket. Nevetséges, nem?” – fakadt ki a vásárhelyi ügyvéd.
Kincses Előd emlékeztetni kívánt arra is, hogy a hozzáférhetőség a bírósági eljáráshoz fűződő jognak egy lényeges eleme, melyet az Európai Emberjogi Egyezmény hatodik szakasza mond ki.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Kit véd az igazságszolgáltatás?
Kincses Előd ügyvéd tegnapi sajtótájékoztatóján érdekesnek nevezte, hogy az igazságszolgáltatás "a szekus generálisokat jobban védi, mint a miniszterelnököt".
Ezt annak kapcsán mondta, ami abban a perben történik, amelyet Tőkés László indított az Antena 3, illetve Filip Teodorescu és Ioan Talpes ellen. Ugyanis a népesség-nyilvántartó hivatal két másik ügyben – amelyekben szintén Tőkés László volt a felperes, és Victor Pontát, illetve Radu Tudort és Dana Grecut perelte – nem kérte tőlük az alperes magánszemélyek adatait, ezeket az adatokat direkt a bírósággal közölte, illetve Victor Ponta esetében a Victoria téri idézés után ő maga közölte a válasziratban, mondta az ügyvéd.
– Eléggé furcsa hozzáállás – jelentette ki –, nem tudom, hogy Tőkés László személyének szól-e, vagy pedig azoknak a szekus generálisoknak a védelmét szolgálja, akiket bepereltünk, hiszen Filip Teodorescu a Ceausescu-korszakban a kémelhárítás alparancsnoka volt, és Ioan Talpes néhány évig a külföldi kémelhárításnak volt a vezetője. Furcsa, hogy a szekus generálist jobban védik, mint a miniszterelnököt.
A következőkben az Európai Emberjogi Egyezmény 6. szakaszát, valamint az Emberjogi Bíróság gyakorlatát idézte, amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatos jogvitában. Illetve, hogy a bírósági eljáráshoz fűződő jognak a hozzáférhetőség lényeges eleme.
A beadványt október 3-án postázták. Ebben kérelmet fogalmaztak meg Filip Teodorescunak 30 ezer euró, Ioan Talpesnek 15 ezer euró és Mihai Gâdeának, együtt az Antena 3-mal, tízezer euró kifizetésére való kötelezésére vonatkozóan, mert a 2014. szeptember 15-i, A nap szintézise (Sinteza zilei) adásban azt állították Tőkés Lászlóról, hogy hazaáruló, Magyarország kéme, illetve hogy a magyar biztonsági szolgálat fizeti.
– Természetesen azt is kértük, hogy ennek a hazug állításnak a cáfolatára kötelezzék A nap szintézise adást – tette hozzá Kincses, rámutatva, hogy a dokumentum, amire hivatkoztak, a Securitate irattárában van, úgyhogy tulajdonképpen törvényesen nem is lehetett volna előszedni, és arról szól, hogy Tőkés László egy elismervényt írt alá aznap, amikor a temesvári bíróság elrendelte a kilakoltatását, hogy húszezer lejt átvett, és isten áldását kérte az adományozókra. Az átadókról nem lehet tudni, kik voltak: az egyik meghalt, a másik eltűnt Amerikában, úgyhogy sose derült ki, hogy ez a Securitate beugratása volt, vagy lehallgatták Tőkés lakását.
Kincses Előd szerint az egész "szekusművelet", így próbálták lehetetlenné tenni Tőkés Lászlót. Egyébként mind a Securitate Dossziéit Vizsgáló Bizottságnak, mind a Bukaresti Táblabíróságnak van egy olyan határozata, hogy Tőkés nem volt ügynök.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)