Szárnyakat bontogató főnix
Megújul a fületelki evangélikus templom és iskola
Vannak intő jelek, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy közösség által egy adott történelmi időszakban elkövetett hibák sohasem vagy nehezen gyógyuló sebeket okozhatnak másoknak. Amit egyesek építettek s hátrahagytak az utókornak, mások leromboltak. Erdély viharos múltjában bőven akad erre példa. Ma vastag talajréteg alól kerülnek elő a valamikori büszke római castrumok alapkövei. A X-XI. században épült határvédő váraknak jó esetben csak a körvonalait lehet megtalálni. Üresen állnak késő középkori kastélyok, szász házak, vártemplomok. A romokká lett épületek – függetlenül attól, hogy melyik nemzet birtokolta – mindannyiunk szegénységi bizonyítványa. A bűnbakkeresés, a vádaskodás tovább rombolja mindazt, amit az idő már megtett. A megmentésükért konkrét lépések kellenek, az állami intézmények által finanszírozott munkálatoktól, akár a Károly angol herceg által támogatott alapítvány ténykedésén át más civil szervezetek, vagy magánszemélyek kezdeményezéséig.
Sziszifuszi vállalkozás
Ezzel a szándékkal hozta létre 2004-ben marosvásárhelyi restaurátorok és képzőművészek egy csoportja az Arcus Egyesületet, amely felvállalta Erdély épített örökségének a megmentését. Egy ilyen elhatározáshoz elszántságra, szinte fanatikus szakmaszeretetre van szükség – vallják a tagok, akik számára mindamellett, hogy ez a foglalkozás megélhetést is biztosít, olyan elégtételt jelent, amiért érdemes a lehetetlennek tűnő munkát is elvállalni. Talán nem véletlenül nevezték el a hamvaiból újjászülető legendás madárról egyik hosszú távú tervüket, amelynek célja a fületelki evangélikus vártemplom és iskola megmentése.
Amikor 2010-ben a helyszínen jártunk, többek között arról számoltunk be, hogy a XVI. században épített templom udvarára be sem lehetett menni. A beomlott kapubástya törmelékei miatt csak a falon keletkezett résen át léphettünk be az udvarba, amelyet két méternél magasabb gaz borított. A templom mennyezete beomlott, életveszélyes volt az épület belsejében járni. A torony kissé megdőlve, megrepedt falaival még állt ugyan, de a haranghoz nem lehetett felmenni. Az épületegyüttes mögött levő szász temetőben is a gaz volt az úr. Néhány sírkövet kidöntöttek, összetörtek. Gazdátlanul maradt a szász örökség. A települést a XIX. század elején 94%-ban még szászok lakták. Aztán a második világháborút követően, 1944. augusztus 23-a után a szászokat "ellenséges haderőt támogatókként" megbélyegezték. Ezért a visszavonuló német hadsereg egy részüket evakuálta. Akik maradtak, azok a Ceausescu-rendszer által támogatott "kivándorlási politikának" köszönhetően a 1970-es évekig "családegyesítés" címen kitelepedtek. Ezután a gyors romlást már nem lehetett megállítani. Az utolsó istentiszteletet a templomban a ’60-as évek végén tartották. Az épület egy földcsuszamlás következtében használhatatlanná vált. A kevés itthon maradt egyháztag a ’80-as években a szomszéd evangélikus parókiára járt át, ahol bővítették, átalakították az egyik termet. Ide vitték át a templomból a padokat, az oltárt és a keresztelőmedencét. Az 1492-ben öntött, Erdély egyik legrégibb harangját az evangélikus esperesség átadta a helybéli ortodox egyházközségnek, s így az új templomba került. Aztán elhagyták a paplakot is, amely a templommal és az iskolával együtt a 90-es években az enyészet útjára lépett. Az iskolát némiképpen karbantartotta a helyi önkormányzat, majd a szász konzisztórium visszakapta ingatlanját, de képtelen volt fenntartani. A faluból kivándorolt szászok helyébe az évek során románok, magyarok és cigányok költöztek. Ami mozdítható volt a templomban és a paplakban, mindent elhordtak. Csupán az oltár felső része, az orgonaasztal és a középkori keresztelőmedence lába maradt meg. Szerencse, hogy a padok egy részét és a keresztelőmedencét a betöréssorozatok előtt "átmenekítették" a jobb állapotban levő szénaverősi evangélikus templomba.
Véletlen találkozások?
– Az Arcus Egyesület elnöke Kiss Loránd restaurátor, aki még gyerekkorában járt e Kis-Küküllő menti dombok közé rejtőzött faluban, s lerajzolta a fületelki erődtemplomot. Aztán többször megfordult a helységben, és szomorúan tapasztalta romlását. Talán ezek a látogatások ösztönözték arra, hogy a képzőművészet mellett a restaurátori szakma felé irányuljon – meséli legutóbbi fületelki látogatásunkkor a minket fogadó Filip Alexandru, az Arcus Egyesület munkatársa, aztán folytatja:
– Nagyapám fületelki szász volt. A család nagy része 1944-ben elmenekült, ő a házassága miatt itt maradt. Végig kellett néznie, ahogyan a templom és az iskola tönkremegy. 2007-ben a kivándorolt rokonok felkértek, hogy készítsek néhány fényképet és küldjem el nekik. Úgy döntöttünk, hogy tennünk kell valamit. Megismerkedtem Kiss Loránddal és az Arcus Egyesület munkájával. 2011-ben jöttünk ki együtt a helyszínre. Valóságos dzsungelt és törmelékhalmazt találtunk, amelyet restaurátor kollégáinkkal együtt önkéntesen eltakarítottunk.
2013-ban döntött úgy az egyesület, hogy az evangélikus egyháztól 49 évre haszonbérbe veszi a templomot, az iskolát és a paplakot. Megkezdődtek az állagmegóvási munkálatok. Először a tetőt hoztuk rendbe, megerősítettük a harangtornyot és befedtük a kapubástyát. Közben lepucoltuk a falakat, és örömmel tapasztaltuk, hogy előkerültek a reformáció előtti freskótöredékek. Az idénre sikerült a kapubástya díszítőelemeit és a feliratát is restaurálni. Ezenkívül – ami építészetileg nagy munka volt – megerősítettük az iskola alapját, szerkezetét, és kijavítottuk a pincehelyiségeket.
Újabb szerencsés találkozásnak köszönhetően kapcsolódott be a fületelki erődtemplom megmentésébe az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítvány osztrák ügyvezető elnöke, Georg Fritsch, akinek nagyapja 1944-ben Fületelkéről Ausztriába került. G. Fritsch sokáig nem tért vissza őseinek földjére, Erdélybe, majd 2010-ben hazalátogatott. Ekkor szembesült azzal, hogy mivé lettek a magukra hagyott erdélyi erődtemplomok. Az interneten értesült az Arcus Egyesület munkájáról, és felvette a kapcsolatot az elnökével, Kiss Loránddal. Azóta az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítványon keresztül gyűjtést szervez, s a befolyó támogatásból fedezi az építőanyagok, munkaeszközök költségeit. A külföldi alapítvány nemcsak a fületelki, hanem a Szeben megyei Alsóbajom, Berethalom és Apaújfaluban is támogatja a középkori szász evangélikus templomok restaurálási munkálatait. Nemcsak az anyagiakat próbálja meg előteremteni, hanem szakmai hátteret is biztosít, együttműködik építészekkel, történészekkel, régészekkel, műépítészekkel, művelődéstörténeti szakemberekkel.
Nemcsak a Georg Fritsch által irányított alapítvány támogatja az Arcus Egyesület kezdeményezését. Az iskolába jelenleg hét óvodás és tizenöt 0-IV. osztályos gyerek jár, közülük egy román, a többi roma nemzetiségű. Az utóbbiakat felkaroló kendi Pro Vision Egyesület oktatás utáni foglalkozásokat tart és élelmiszert is biztosít számukra. A Pro Vision azt is kilátásba helyezte, hogy besegít az épületben létesítendő korszerű mellékhelyiségek, fürdőszobák kialakításában. S hogy mindez ne csak terv legyen, a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítvány vezetője felvette a kapcsolatot az Arcus Egyesület vezetőjével, és megegyeztek abban, hogy közösen alakítják ki a mellékhelyiséget. Mi több, a balavásári iskolaközpont igazgatója, Vajda József Attila megkeresésünkre azt is megerősítette, hogy megtérítik a beruházási költségeket, akárcsak az épület pincéjének a rendbehozatalát.
Fészekrakás
2015. október végén örömmel tapasztaltuk, hogy a kapubástya homlokzata régi pompájában várja a belépőket. Tető alá került a templom, és a vakolat alatt a középkori keresztény jelek is előbukkantak, mi több, az egyik freskótöredéken kivehető Jézus keresztről való levételének egyik részlete. Az oltár helyén óriási poszter áll, azon népviseletbe öltözött idős szász házaspár, alatta a következő felirattal: "mer wallen beleiwen wot mer sejn". A szász dialektusban megfogalmazott jelmondat magyarul így hangzik: "azok szeretnénk maradni, akik vagyunk!" Ez lehet a múlt üzenete a jelenkornak. Talán a házaspár lesz képletesen a tanúja annak, ahogyan az elhagyott templom újjáéled romjaiból. Kint, a várfal egyik vakablakába kis térplasztika került, alatta emléktáblával: Állították 2014. szeptember 8-án a fületelki szászok kitelepítésének 70. évfordulóján. Tavaly elhunyt az utolsó itthon maradt szász is.
Az Arcus Egyesület – amelynek tágabb körében románok, magyarok és szászok is vannak – célja, hogy Fületelkén restaurátori, régészeti és kézműves nyári táborokat szervezzenek. Az elméleti ismereteket az iskola épületének emeleti termeiben sajátíthatják el majd az érdeklődők, s a templom-felújítás során gyakorolhatják a szakmát. Azt remélik, hogy jövőben megszervezhetik az első tábort, ahova olyan vállalkozó kedvű fiatalok jönnek el, akik kedvet kapnak a munkához, esetleg jövendő szakemberekké, kézműves mesterekké lesznek, akik az egyesületben tevékenykedőkhöz hasonlóan felvállalják, hogy újabb leromlott állapotú erdélyi műemlék épületet mentsenek meg az utókornak. Ez lehet az erdélyi főnixmadár jelképes fészekrakása!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kelet-közép európai szolidaritás
A Közép-kelet-európai és a nyugat-balkáni országok szolidaritására van szükség a migránsválság ügyében, jelentette ki Nagyváradon Tőkés László.
Hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felhívást intézett az erdélyi magyarokhoz azt kérve tőlük, hogy támogassák aláírásukkal a Fidesz által a migráns ügyben kezdeményezett petíciót, mellyel az itteni magyarok is nemet mondanának a kvótarendszerre. A sajtótájékoztatón Tőkés László kifejtette, hogy folyik a migránsoknak a megsegítése Európában, de senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz Európával értékeivel. Ebben a vonatkozásban újszerű az Orbán Viktor magyar miniszterelnök képviselte irányvonal – közölte Tőkés. „Ha az Európai Unió csak a demokratikus közakarat szavából ért, akkor fel kell mutatni neki ezt a közakaratot” – tette hozzá.
Keleti szolidaritás
Tőkés László a sajtótájékoztatón megelégedéssel nyugtázta, hogy a migránskérdésben példás a visegrádi országok – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország – összefogása és szolidaritása, és Victor Ponta román miniszterelnök lemondása után Románia is felhagyott a Magyarországgal szembeni agresszív, konfliktuskereső magatartásával. Sőt, Áder János és Klaus Iohannis bukaresti találkozása után körvonalazódik egy pozitív elmozdulás az együttműködés irányába Románia és Magyarország között. A visegrádiak szolidaritásához kapcsolódhat a Románia, Bulgária és Szerbia által akotott csoport, ugyanakkor a várható politikai változások nyomán Horvátország és Szlovénia is, fejtette ki Tőkés László.
Érdekegyensúlyt
A politikus saját tapasztalataira hivatkozva kiemelte: Nyugat-Európa csak a migránsok érdekeit védi, viszont az Európai Parlament és az Unió más intézményei saját tagállamaiknak, és saját állampolgáraiknak az érdekeit is szem előtt kellene tartaniuk. „A migránsok és az európai polgárok érdekeinek szem előtt tartása minimum egyensúlyban kellene legyen az Unióban” – hangsúlyozta Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a sajtótájékoztatón felhívást intézett Klaus Iohannis államfőhöz, hogy zárja le a román-szerb zöldhatárt, mert már megjelentek Romániában az első embercsempészek, és várhatóan migránsok nagy tömege fog Romániába is érkezeni. Amennyiben pedig Magyarország lezárja a magyar-román zöldhatárt a bánsági szakaszon, akkor félő, hogy a migránsok Romániában maradnak. A kvótarendszer egy elhibázott döntés, ami semmit nem old meg, sőt, csak súlyosbítja a helyzetet, hiszen migránsok tömegei érkezhetnek Európába a közeljövőben, akik meghívásnak tekintik a kvótarendszer bevezetését – mondta Szilágyi Zsolt.
Pap István
KÖZLEMÉNY
Tőkés László és Szilágyi Zsolt közös sajtótájékoztatójáról
November 9-én a nagyváradi EP-irodában tartott magyar és román nyelvű sajtótájékoztatót Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Elöljáróban Tőkés László mélységes sajnálattal idézte fel a Bukarestben történt tragédiát, részvétéről biztosítva az elhunyt fiatalok hozzátartozóit, együttérző reménységgel bízva a súlyosan sérültek felépülésében. Megértését fejezte ki „a dühös utca” iránt, amely már torkig van a mai Romániában uralkodó közállapotokkal. A Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát című politikai nyilatkozatában így fogalmazott: „Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.” Ugyanakkor kifejtette: állhatatossággal és kitartással övezett polgári attitűddel, tudatos számonkéréssel kell elérnie az ország népének azt, hogy meginduljon a „második rendszerváltás”. Hiszen 26 évvel 1989 szabadító karácsonya után még mindig ott tartunk, hogy a poszkommunista ellenforradalmi berendezkedés igáját nyögjük, miközben hovatovább az ország egész népe látja: új rendszerváltozásra van szükség. „Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink »tűzáldozata« szintén változásért kiált!” – áll a nyilatkozatban.
A migránsválság kapcsán erdélyi EP-képviselőnk kifejtette: üdvös az összmagyar és a körvonalazódó kelet-közép-európai szolidaritásvállalás, amely mind a nemzeti, mind az összeurópai érdekeket tartja mindenekelőtt szem előtt, miközben természetes és dicséretes az a szolidaritás, ami kontinentális szinten megmutatkozik az üldözött, elesett, háborúságot szenvedettek iránt. Ám miközben a nyugat-európai politikai körökben mindenki az Európát elözönlők sorsa és helyzete mentén aggodalmaskodik, senki nem kérdezi: mi lesz Európával, mi lesz az európai népekkel, nemzetekkel, érdekekkel és értékekkel. EP-képviselőként Tőkés László maga is azt tapasztalja, hogy mintha háttérbe szorulna azoknak a véleménye, akik választópolgárokként védelmet várnak a bizalmat kapott politikai osztálytól. E tekintetben inkább a balkáni és közép-európai államok együttműködése tűnik előremutatónak, ezen belül is üdvözlendő a román–magyar nézetazonosság. Gátat kell vetni az Európába történő beözönlésnek, nem megoldás az illegálisan bevándoroltak kvóta-rendszerű szétosztása és letelepítése, s ezzel Szilágyi Zsolt is egyetértett, mondván: nagymértékben biztonságpolitikai kérdés is a migráció, nem csupán társadalmi és humanitárius probléma. Az EMNP elnöke figyelmeztetett: újabb és újabb migrációs kihívások elé néz kontinensünk és az Unió, mivel eddig rossz válaszokat adott a felmerült kérdésekre.
Tőkés László ezt aláhúzva méltatta Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítva azt. Közös felhívásban kérik az erdélyi magyarok csatlakozását a bevándorlási kvóták elleni Fidesz-petícióhoz, amelynek címe: Védjük meg az országot! „Azt mondom, védjük meg a nemzetet, védjük meg értékeinket, védjük meg Erdélyt és Romániát, védjük meg őshonos nemzeti közösségeinket, és csatlakozzunk ehhez a felhíváshoz. Azt hiszem, hogy a demokratikus EU csak a demokratikus közakaratból ért. Nagy szakadék van a politikai osztály és a polgári társadalom között. Ezt a szakadékot be kell tömni, át kell hidalni” – magyarázta Tőkés László. Az unió vezetőihez intézendő Fidesz-petícióhoz való csatlakozás technikai részleteiről ezután döntenek.
Szilágyi Zsolt a bukaresti tűzvészre visszatérve kijelentette: szomorú, hogy egy ilyen tragédia kell ráébressze az országot a mai tarthatatlan állapotokra. Látszik ugyanakkor, hogy a hatalom ismét csak saját átmentésével van elsődlegesen elfoglalva, a különféle lemondások csak az elégedetlenségi hullám és a népharag lecsillapítását szolgálják. De még ha meg is szabadulnánk a Ponta-féle rezsimtől, ez csak egy esély lenne arra, hogy a szükséges változások beinduljanak, hiszen a romániai társadalmat a legmélyebb rétegekig megfertőzte és áthatja a korrupció, az inkompetencia, az erkölcsi válság. A konkrétabb intézkedéseket és politikai szándékokat firtató újságírói kérdésekre mind Tőkés László, mind Szilágyi Zsolt azt válaszolta: a politikai osztály teljes leváltását követelő demonstrálók nyilván tisztában vannak azzal, hogy itt azok menesztéséről és elszámoltatásáról van szó, akik az elmúlt negyedszázadban egymásnak adták a kilincset a különféle állami intézményekben, a közigazgatásban, a hatalmi struktúrákban. A kívánt rendszerváltozásnak egy alapos államreformmal kell párosulnia Romániában. Klaus Johannis államfőnek döntő szerepe lehet a kívánt folyamatok elindításában – vélte az EMNT elnöke.
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
N Y I L A T K O Z AT
Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát
„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” – ezekkel a keresetlen szavakkal buzdít Pál apostol a felebarátaink iránti együttérzésre és empátiára. (Rm 12,15)
1989 szabadító karácsonyán minden okunk megvolt az együttörvendezésre. Azóta azonban örömünk keserű csalódásra fordult – különösképpen mostanra, mikor egy egész ország gyászolja a bukaresti Colectiv-klubban tűzhalált halt fiataljainkat.
Victor Ponta bukott miniszterelnökünk a vádlottak padjára került. Vele együtt azonban az egész posztkommunista politikai osztályt vádolja az utca népe, amely – negyed század után – az állampolitikai rangra emelkedett „gyilkos korrupció” áldozataival együtt jobb sorsra érdemes országunk siralmas állapotát is gyászolja.
Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.
Nem volt elég Ceaușescutól megszabadulni – hogyha rossz szelleme tovább kísért a román társadalomban. Maholnap Iliescu és Mǎgureanu is a vádlottak padján találja magát – de mit érünk vele, hogyha a korrupt posztkommunista rezsim tovább marad?!
Amiképpen Václav Havel mondta volt: új rendszerváltozásra van szükség, a posztkommunista ellenforradalmi berendezkedésnek is buknia kell! A román „Nemzeti Megmentési Front” politikai örököseivel együtt magyar szövetségeseiknek sincs keresnivalójuk egy igazi demokratikus Romániában.
Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink „tűzáldozata” szintén változásért kiált!
Pál apostol szavai értelmében most „együtt sírunk a sírókkal”. Vigaszunk csak az lehet, hogyha kezünkbe vesszük és változtatunk a sorsunkon, hogy közös gyászunk közös örömre forduljon. Így legyen!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
Tőkés László és Szilágyi Zsolt erdélyi EP-képviselők N Y I L A T K O Z A T A Nemzeti és kelet-közép-európai szolidaritásvállalás a migráció ügyében
Az Európai Unió országai példás együttérzést és szolidaritást tanúsítanak a mostoha sorsú háborús menekültek és a hazájukból elüldözöttek iránt.
A migránsválság által sújtott országoknak viszont az egymás iránti szolidaritásról sem szabad megfeledkezniük. Európa az önfeladás árán nem válhat a törvénytelen határátlépők és a migránsok inváziójának áldozatává.
Ezt szem előtt tartva, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítja Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, ennek részeképpen pedig azt a cselekvő szolidaritást, mely országaink szuverenitásának, európai és nemzeti értékeinek a védelmében a Visegrádi Négyek, Románia és a nyugat-balkáni országok között formálódik.
Mélységes sajnálattal vettük tudomásul, hogy az EU belügyminisztereinek szeptemberi értekezlete minősített többségi szavazással további 120 ezer menekült kvóták szerinti elosztásáról döntött a tagállamok között. Magyarország, Csehország, Szlovákia és Románia akkori ellenszavazatával egyetértésben, nem tartjuk elfogadhatónak a kötelező betelepítési kvóta alkalmazását. Osztjuk a Fidesz azon álláspontját, hogy a betelepítési kvótarendszer ellentétes magyarságunk, valamint az Unió érdekeivel, jogtalan, mert ellentmond a nemzetközi egyezményeknek, értelmetlen, mivel meghívást jelent a további migránsoknak, végső soron pedig nem jelent megoldást a kialakult válságra, hanem csak tovább súlyosbítja azt.
Ennek megfelelően – a kvótarendszert visszautasító országok, köztük Románia álláspontjával összhangban – a Fidesz által útjára indított aláírásgyűjtéshez való csatlakozásra hívjuk fel erdélyi magyarságunkat. Polgári akaratnyilvánításunkkal ezenképpen védelmezzük mi is nemzeti és európai érdekeinket és értékeinket!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László, az EMNT elnöke
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke
erdon.ro

Romániában ennyi jogod van, ha magyar vagy
Vagyis semmi. Sajnos még van ilyen, 2015-ben, az Európai Unióban. Igaz, a mioritikus változatról van szó.
Csaknem 100 évvel az összes etnikai kisebbségnek egyenlő jogokat ígérő Gyulafehérvári Kiáltvány után, no meg azután, hogy Románia kisebbségi elnököt választott magának, hazánk távol áll attól, hogy minden polgárának biztosítsa ezeket a jogokat. Exempli gratia: Liszkay Piroska asszony esete, akitől, miután a román kommunista állam megtagadta az oktatáshoz való jogot, ugyanezen állam, a Nagyváradi Bíróságon keresztül, megtagadja az anyanyelvhez fűződő jogát!
Fel szoktuk panaszolni, hogy a világba szétszéledt románokat üldözik az ottaniak és nem bánnak velük tisztelettel, de a sovinizmus és a fasizmus ma jobban dagasztja a román kebleket, mint Ceauşescu idejében (mely korszakból, különben, a nemzeti-kommunizmus vészterhes ideológiája is származik, melytől még jó sokíg nem fogunk megszabadulni). Ez főleg Erdélyben érzékelhető, ahol a három együtt élő nemzetiség érintkezése sok súrlódáshoz vezet, a hivatalosságok pedig, természetesen, mindig a többségiek pártját fogják, ahogy ahhoz 1918 óta hozzászoktak. (Annak ellenére, hogy önök állandóan mást hallanak egyes igazság manipulálására és torzítására szakosodott tévéktől és médiatrösztöktől, ezektől a sokszor bűzös nacionalizmusú instanciáktól.)
Az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Kiáltványban, melynek éppen a 100. évfordulóját készülünk megünnepelni, a Romániával való Egyesülést (így! – a szerk.) eldöntők ígéretet tettek arra, hogy egyenlő jogokat biztosítanak a megnövelt területű állam minden polgárának, de úgy tűnik, hogy ez – néha – üres szó, megvalósíthatatlan ideál maradt. Sőt, egy kisebbségi, nevezetesen szász elnök megválasztása e téren is reményeket keltett, de akárcsak más területeken, ezek is meddőknek bizonyultak. Hallatszik, Klaus Johannis?
Egy semmit sem bizonyító ítélet
És van még valami azzal kapcsolatosan, amit a továbbiakban be szeretnénk mutatni. Csaknem 9 év telt el a Románia Parlamentjében elhangzott nyilatkozat óta, melyben az ország akkori elnöke, Traian Băsescu hivatalosan is elítélte a hazánkban létezett kommunista rezsimet (2006. december 18.), magáévá téve egy Vladimir Tismăneanu vezette, a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság (sic!) nevet viselő testület által összeállított „Végleges” (?!) Jelentést. Milyen következményekkel járt ez az elítélés, mi történt konkrétan e csaknem egy évtizedes időszak alatt?
Megjelent néhány dokumentumokat és elemzéseket tartalmazó kötet, szintézisek és tankönyvek a kommunizmus történelméről, lépések történtek kommunizmusról szóló múzeumok létrehozásáért, bűnvádi nyomozás indult és bíróság elé került a Securitate néhány pribékje – sőt, közülük az egyiket, aki még nem halt meg, első fokon börtönbüntetésre is ítéltek – és sokat beszéltek a volt kommunistaellenes politikai foglyok életkörülményeinek javításáról, megnövelve a juttatásaikat, de ezek közül kevés dolog valósult meg.
Miközben sok különböző irányultságú és politikai befolyásnak engedelmeskedő, különböző pártokkal szimpatizáló, vagy éppenséggel azok tagságával rendelkező történész az áldozatok hátára kapaszkodva jutott előre, pénzért, tisztségekért, kitüntetésekért és ösztöndíjakért és/vagy könyveket írva és jelentetve meg azután, hogy részt vettek Traian Băsescu elnöki bizottságaiban, a kommunizmus áldozatai közül sokaknak nem nagyon változott a helyzete. Egy olyan országban, ahol a kommunizmust unalmas hivatalos diskurzusokban, nagy csinnadrattával (és elég sok pénzért) elítélték, az áldozatok, illetve a politikusok és közhatóságok mentalitása és viselkedése miatti kétségbeesésben újra utcára vonult széles közvélemény soraiban a megdöbbenés, a felháborodás, a frusztráció és a manipulálás az általános érzés, hiszen még mindig a korrupció, a visszaélés, az igazságtalanság és a felületességgel és az etnocentrikus nacionalizmus előítéleteivel keveredő rosszindulat uralkodik.
A politikai osztály összessége a kommunista „bűnös totalitárius rezsim” elítélése óta eltelt 9 év alatt képtelen volt kidolgozni és elfogadni legalább egy egyszerű törvényt a politikai ítéletek megsemmisítéséről, mely törvényhozási és jogi normával Románia adós volt és erkölcsileg maradt is a polgáraival szemben, és melyet más volt kommunista állam már rég elfogadott.
Igazság, kisírt szemek…
E helyzet ábrázolására a továbbiakban röviden bemutatunk egy esetet, mely nemcsak a politikusok és a tanácsadóik, az egész társadalmi-közigazgatási rendszer tisztviselői többségének közömbösségét és alkalmatlanságát mutatja be tökéletesen, hanem a romániai igazságszolgáltatás visszaéléseit és maliciózusságát 2015-ben, 8 évvel azután, hogy az országot felvették az EU-ba és annak ellenére, hogy még mindig érvényben van az Egyetértési és Ellenőrzési Mechanizmus (EEM).
Egy egyszerű asszony történetéről van szó, aki a román politikai elit által látszólag elítélt kommunista totalitárius bűnös rezsim áldozata lett, és akitől nemcsak az igazságot és a kommunizmus áldozata (politikai fogoly) minőséget tagadják meg, hanem a Románia alkotmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye által szavatolt elemi jogait is, sőt még egy emberséges bánásmódot és egy normális polgári hozzáállást is.
Liszkay Piroska (románul Paraschiva) egy Bihar megyei magyar családból származik. Apja 1961-ben halt meg a Poarta Albă börtönben, a Gheorghe Gheorghiu-Dej által vezetett román kommunista rezsim politikai ítélete nyomán.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Liszkay asszony megpróbált igazságot tenni a politikai rabságban meghalt apjának, olyan bírók vakságába és elkeseredett ellenállásába ütközött, akiket nem tarthatunk másnak, mint túlzottan nacionalistáknak, ha nem éppenséggel sovéneknek. Ezáltal bebizonyosodott – és semmi sem tud az ellenkezőjéről meggyőzni –, hogy ha Romániában egy meghalt ember magyar volt, még akkor is, ha Poartă Albă-n, tehát a kommunizmus áldozataként halt meg, kétszer is börtönbe kerülve a kommunizmus itthoni bevezetése után, akkor minimális figyelmet és elismerést sem érdemel, vagy másképp mondva, Romániában semmit sem ér egy magyar élete, még akkor sem, ha antikommunista harcos volt. Miért mondom ezt? Éppen azért a diszkriminatív bánásmódért, amiben ez az öregasszony részesült a bíróságokra járó többi felpereshez képest.
Az állam elvett, és folytatja
Maga Liszkay asszony is közvetlenül megszenvedte a kommunista üldözést, ugyanis 15 évesen egy évet töltött a nagyváradi börtönben. Két évvel ezelőtt szintén megpróbált némi igazságtételt kapni azért, mert a román kommunista totalitárius elnyomó rezsim áldozata volt, de újra a jogi obskurantizmusba, egy olyan igazságszolgáltatás abszurd és csökönyös elutasításába ütközött, melyet a nyilvánvaló tények könyörtelennek és igazságtalannak, gondatlannak, erkölcstelennek és korruptnak mutatnak.
A román törvények szerint Liszkai asszony, egy volt politikai fogoly lányaként, a 118/1990. számú törvény alapján bizonyos díjmentességekre lenne jogosult, de megpróbálta közvetlenül a saját nevében, közigazgatási úton kérni ezeket a kárpótlásokat, éppen azért, mert a kommunista román állam miatt tudta csak az elemi iskolát elvégezni. Az eredmény: a Nagyváradi Nyugdíjpénztár szégyentelenül és túl sok magyarázat nélkül elutasította a kérvényét, de a döntés, természetesen, megtámadható volt a Bihar Megyei Törvényszéken. A Bihar Megyei Törvényszék tavaly, 2014-ben elutasította a kérését, arra hivatkozva, hogy nem tett előzetes panaszt, ami azt bizonyítja, hogy a bírók vagy nem olvassák el a peranyagokat, vagy teljes mértékben rosszindulatúak, vagy tudatlanok.
Az előrehaladott korú Liszkay asszony nem tud túl jól románul (nem is tanulhatott meg, hiszen a román állam, annak kommunista változata, tönkretette ifjúságát, börtönbe vetve és megfosztva őt a tanulási lehetőségtől) és még kevésbé járatos a jogban, de Nagyváradon, a törvény szerint joga lett volna magyarul szólni a bírósághoz, hogy legalább megérthesse a bíróság elvárásait és a tennivalóit. De a bíróság semmilyen segítséget nem nyújtott neki és nem teljesítette aktív szerepét, valójában mélységes és – joggal hihetjük, hogy éppen – etnikai származása miatt (de talán társadalmi, vagy vallási eredete miatt is) teljes lenézést és közömbösséget tanúsítva e peres féllel szemben.
Az egyik hős, a másik nyomorúságban
Reméljük, hogy legalább szerdán, 2015. november 18-án, a Nagyváradi Táblabíróságon zajló másodfokú tárgyaláson tisztességesebb bánásmódban, több emberségben és kevesebb gondatlanságban, előítéletbe, vak és értelmetlen nacionalizmusban lesz része.
Rendkívül relevánsnak tartjuk megemlíteni, hogy Liszkay Piroska asszonyt ugyanazon büntető törvénykönyvi cikkely alapján ítélték el, mint Petre Mihai Băcanu urat. Ennek ellenére óriási különbség volt abban, hogy milyen bánásmódban volt részük: Băcanu urat ma nemzeti hősnek tartják Romániában, Liszkay asszony viszont csak egy egyszerű, alig-alig írástudó magyar vénasszony, akinek az apját a Poartă Albă-i tömlöcben gyilkolták meg és aki nem érdemel semmit, még azt sem, hogy a bírók részéről megkapja a minimális figyelmet és segítséget ahhoz, hogy megértse, miért nem kap abszolút semmit az általa és a családja által a kommunizmus éveiben elszenvedett összes kín után.
Doinel Tronaru
Adevarul
foter.ro/cikk

Románia és a „magyar elem”
Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket.
Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni.
Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga.
Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi!
Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv.
Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész.
Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön.
1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Újabb pofonokat kapott Románia a forradalomdosszié miatt
Bár októberben lezárták az 1989-es forradalom dossziéját Romániában, az Európai Emberjogi Bíróság kedden a forradalom újabb nyolc áldozatának ítélt meg kártérítést. A CEDO Carmen Alexandrescu, Ion Băroiu, Iosif Bălăş-Salcoci, Ştefan Boran, Vladimir Ciobanu, Marin Dincă, Cristian Paţurcă és Laura Stoica esetében hozott Romániát elmarasztaló ítéletet.
Antonie Popescu ügyvéd megerősítette, a román állam azért veszített ezúttal is, mert az igazságszolgáltatás 26 évig mulasztott. A CEDO arra kötelezte az államot, hogy az ítélet jogerőre emelkedése után számított három hónapon belül 2 400 euró kártérítést fizessen minden egyes panaszosnak, illetve fedezze a perköltségeket. A döntés három hónapig megfellebbezhető.
Cristian Paţurcă a forradalom dalaként ismert Tekergők himnusza (Imn al Golanilor) szerzője. 2011-ben betegségben halt meg.
A strasbourgi emberjogi bíróság már korábban is számtalan elmarasztaló ítéletet hozott. Januárban például 832 500 euró kártérítést ítélt meg a forradalom 81 áldozatának amiatt, hogy a román igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket. Korábban már legalább hat hasonló ügyben ítélte el Romániát a strasbourgi bíróság. A temesvári felkelés vérbe fojtása ügyében jogerős ítélet született, két volt tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítéltek.
Miért zárták le a dossziét?
Mint arról már korábban beszámoltunk, októberben a katonai ügyészség bejelentette: nem indít nyomozást az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban, miután megállapították, hogy egyebek mellett a feltételezett bűncselekmények egy része elévült, másik része meg sem történt.
A legfőbb ügyészség keretében működő katonai ügyészek döntöttek az aktacsomó lezárásáról. Ez a döntés megtámadható a bíróságon. Teodor Marieș, a forradalom áldozatainak emlékét ápoló egyesület vezetője közölte, hogy élni fognak ezzel a lehetőséggel, és a bírósághoz fordulnak.
A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő forradalom 1989. december 16. kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceaușescu volt kommunista diktátor.
A legfőbb ügyészség közleménye szerint eredetileg több mint 4500 büntetőjogi per indult a forradalomkor történt eseményekkel kapcsolatban. Végül a katonai ügyészségek 112 aktában összesen 275 személy ellen emeltek vádat.
Az ügyészek úgy értékelték, hogy 1989. december 16. és 22. között - amíg Ceaușescu hatalmon volt -, a karhatalmi erők keményen megtorolták a Ceaușescu-ellenes felkelést, majd a volt kommunista vezető elmenekülése után hatalmi űr és káosz keletkezett. Így a katonaságot irányítók - magyarázzák az ügyészek - sokszor nem tudtak egymás parancsairól, ezért előfordult, hogy különböző katonai alakulatok egymásra nyitottak tüzet azt feltételezve, hogy a túlsó oldalon ellenforradalmi erők állnak, amelyek a diktátornak a hatalomba való visszatérését akarják.
Marieș bejelentette, hogy Klaus Johannis államfőtől kérik, vállaljon közvetítői szerepet, amire szerinte lehetőséget teremt az alkotmány. Megállapította, hogy Traian Băsescu korábbi elnök megtette ezt. Băsescu mandátuma idején a nyilvánosság előtt többször felszólította a főügyészt, vizsgálja ki a forradalomkor történt eseményeket.
România Curată/Maszol
maszol.ro

Tájékoztatás egy peres ügyről
Szerdán, 2015. december 2-án 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban.
2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg, hogy Tőkés László, úgymond a magyar hírszerzés ügynöke, hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, őt megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (…) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumoknak. A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló.
Nagyvárad, 2015. november 27. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
erdon.ro

Kommunizmust idéző román ünnep Váradon
Kommunista címerrel ellátott román zászlót tűztek ki egy nagyváradi postahivatal bejárata mellé – jelezte olvasónk, aki szombaton fényképeken is megörökítette a manapság nem mindennapos látványt.
Váradi olvasónk szerkesztőségünkhöz eljuttatott üzenetében szóvá tette, hogy „a románság így készül nemzeti ünnepükre, miközben a mi lobogóinkat jogerősen reklámlobogóknak tekinti.”
„Két napja szépen lobog Nagyvárad egyik legnagyobb sugárútján a kommunista zászló, és a hatóság semmit sem tesz, de a székely zászló 30 percet sem loboghatott nyugodtan” – áll váradi olvasónk üzenetében.
Amint arról szeptemberben beszámoltunk, Valentin Todiraşcu független szenátor olyantörvénytervezetet dolgozott ki, amely büntetné a kommunista jellegű szervezetek, jelképek és cselekedetek népszerűsítését is.
A politikus arra a jogszabályra hivatkozik, amely a fasiszta jellegű szervezeteket, illetve a fasiszta személyiségek kultuszát tiltja, és leszögezi: a kommunista ideológia semmivel sem kevésbé elítélendő, mint a fasizmus, ezért egyenlő jogi besorolás szükséges.
A román képviselőház idén nyáron tiltotta be a legionárius és vasgárdista jelképek használatát egy törvénymódosítás elfogadásával. A Klaus Johannis államfő által kihirdetett jogszabály értelmében akár börtönbüntetéssel is sújthatják a háborús bűnösök, illetve a népirtás vádjával elítéltek emlékét ápoló személyeket.
Mivel Romániában hivatalosan betiltották Nicolae Ceauşescu kultuszát – 1989. december 25-én népirtás vádjával ítélte el a rögtönítélő katonai bíróság –, így a törvény értelmében büntethető a mai napig népszerű kommunista diktátor dicsőítése.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Tájékoztatás
2015. december 2-án, ma 11 órakor hallgatják meg a Bukaresti Fővárosi Törvényszék 106-os termében a Securitate egykori tábornokát, Filip Teodorescut és Ioan Talpeșt, a Külföldi Hírszerzés (SIE) egykori főnökét a Tőkés László sérelmére tett rágalmazó, lejárató, hitelrontó kijelentéseikkel kapcsolatban indított polgári perben. 2014. szeptember 15-én az Antena 3 tévéállomás internetes oldalán az jelent meg – és ott mindmáig olvasható –, hogy Tőkés László, „a magyar hírszerzés ügynöke” hazaáruló volt, nem pedig kém, aki nem önkéntes munkát végzett, hanem megfizették mindazért, amit tett.
A továbbiakban a portál Filip Teodorescu titkosszolgálati tisztnek a Tőkéssel kapcsolatos „feltárásait” idézi, amelyek az Antena 3 televízió A nap összefoglalója (Sinteza zilei) című műsorában hangzottak el. „Nem önkéntes munkát végzett, megfizették ezért. (...) Hazaáruló volt, nem kém (Tőkés László – szerk. megj.), mert a kémek azok külföldiek”, magyarázta az Antena 3 nézőinek Filip Teodorescu, a kommunista diktatúra politikai rendőrsége Kémelhárítási Igazgatóságának egykori helyettes főnöke.
A volt szekus tiszt azt is kijelentette, hogy „Tőkés László lelkész volt, családtagjaihoz hasonlóan, s ez egyik alapfeltétele volt a magyar titkosszolgálatba való beszervezésének”. Ugyanakkor Teodorescu azt is nyomatékosította, hogy „mindezt Ceaușescunak is jelentették”.
A műsorban bejátszottak egy részletet egy hasonló témájú interjúból, amelyet Ion Cristoiu készített Ioan Talpeșsel, a SIE volt főnökével, aki betöltött tisztsége folytán úgymond hitelesítette az elsőrendű vádlottak által felhasznált titkosszolgálati dokumentumokat.
A maga során a műsorvezető, a szintén alperes Mihai Gâdea többször is megállapította, hogy a felperes hol kém volt, hol hazaáruló, vagy épp mindkettő.
Nagyvárad, 2015. november 27.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy román közhatóság alkotmányellenes lépése
Napok óta a romániai közvéleményt a kézdivásárhelyi Beke István Attila ügye tartja lázban. A Szervezett Bűnözés és Terrorelhárító Igazgatóság (DIICOT) 2015. december 1-én kiadott sajtóközleményében hozta a világ tudomására, hogy az alkotmányos rend elleni bűncselekmény kísérletéért és a robbanóanyagokra vonatkozó rendszabályok megsértéséért 24 órára letartóztatta a Kézdivásárhelyi Beke István Attila „vádlottat” (inculpatul).
A sajtóközlemény leszögezi: az ügyben alapos a gyanú, hogy a „vádlott” Beke István Attila, aki „kiemelkedő személyisége” Erdélyben a revizionista, szeparatista célkitűzéseket előmozdító „Hatvannégy Vármegye Mozgalomnak – HVIM Magyarország” (!) – amelynek célja, hogy megakadályozza/hátráltassa a román hatóságokat az államhatalom gyakorlásában az „úgynevezett” Székelyföld területén, ez pedig Nagy-Magyarország helyreállítási folyamatának egyik szakasza, és ezt akár román állampolgárok személye és vagyona elleni erőszakos cselekmények árán is megteszi, egy improvizált robbanó eszköz elkészítéséhez szükséges anyagokat és eszközöket szerzett be, hogy azt nyilvánosan felrobbantsa Kézdivásárhely területén a december elsejei ünnep alkalmával.
A közlemény, amelynek román nyelvű eredetijét csatoljuk, a Ceausescu diktatúra legsötétebb korszaka koncepciós pereinek nyelvét, szellemét eleveníti fel. Először is szögezzük le, csak a jogban járatlan, alulképezett személyek nevezhetik – vádirat hiányában – vádlottnak Beke István Attilát, aki az eljárásnak ebben a szakaszában legfeljebb gyanúsított (învinuit, suspect) lehet. A sajtóközlemény ezen részének jogi relevanciája, – ezen túlmenően is – a nullával egyenlő, nem több egy politikai uszító szövegnél, amelynek egyetlen következménye és feltehetőleg célja is a magyarellenes hangulatkeltés. Sajnálatos, hogy ezt egy olyan állami intézmény teszi, amelynek az állampolgárok biztonsága, a társadalmi béke felett kellene őrködnie.
Ugyanakkor meg kell állapítani, a szekuritáté hagyományait felelevenítő intézkedés nem pusztán a magyarok ellen irányul. A magyar-román viszony megrontására a szekuritaté körei mindig kísérletet tettek, amikor Bukarestben egy hatalomváltás a demokrácia elmélyítésére és a jogállam megszilárdítására nyitott távlatot, esélyt adva ezzel a magyar-román közeledésnek is. Ilyen módon az etnikumközti feszültségkeltés Dacian Ciolos kormányát és az államelnököt kívánja nehéz helyzetbe hozni, azt sugallva, hogy a magyar veszély felerősödik, ha nem a szekuritáté köreihez közel álló erők vezetik az országot.
Erről szólt Ceausescu utolsó önmentő kísérlete, amikor a magyar veszéllyel riogatott, erről szólt a szekuritaté visszaállítását szolgáló marosvásárhelyi fekete március, de a magyar kártya juttatta először hatalomhoz a számos magyar ellenes intézkedéséről elhíresült Ponta kormámyt is.
Következtetésként el kell mondani: ellentétben a hatósági közleménnyel nincsen magyar terrorizmus, és semmiféle veszély nem fenyegeti Romániát sem Magyarország, sem az erdélyi magyarság részéről. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, akár közhatóság, sajtótermék vagy politikus, az hazudik.
Mindezekkel szemben Dacian Ciolos miniszterelnök ígérete, amelynek megfelelően vissza fogja állítani a bizalmat a közintézményekben bíztató lehet a mi számunkra is. Hiszen, ha a közhatóságok törvényesen, a jogállamiság követelményeinek megfelelően működnek, akkor nem uszíthatják egymás ellen az ország állampolgárait, és nem követhetnek politikai célokat, hiszen ezekkel sértenék a demokrácia alapértékeit de Románia alkotmányát is.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Illyés Kingára emlékezik Gáspárik Attila
Illyés Kinga (Bereczk, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) előadóművész, színésznő, pedagógus. Marosvásárhelyen végezte színi tanulmányait 1961-ben. Majd ugyanitt élt és alkotott élete végéig. Színészként dolgozott többek között Kovács György, Harag György, Radu Penciulescu, Tompa Miklós, Kovács Levente, Tompa Gábor keze alatt. Előadóművészként korszakalkotó műsoraival, mint A kis herceg (Antonie de Saint-Exupèry), Lírai oratórium (Szilágyi Domokos), San Gennaro vére (Márai Sándor), A nő, aki virágot akart szakítani (Oriana Fallaci) stb. több száz teltházas sikert aratott itthon, Magyarországon, Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában. 1989 a román titkosszolgálat évtizedekig zaklatta és próbálta beszervezni. Sikertelenül.
Napok óta próbálom kitalálni a megszólítást. Annyira lejárattuk a nyílt levelet meg a rokonait, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan szólíthatom meg, hogyan szólíthatlak meg, Kinga. Ne legyen patetikus, ne legyen túl alázatos sem, ugyanakkor jó lenne eredetinek lenni. Jaj, kedves Kinga, most is annyi gondot okozol. Persze-persze, személyes hiányod okozza a nagyobb űrt. Na, más nem jut eszembe, akkor marad a:
Kedves Kinga,
Ma hetvenöt éve sírtál fel (először), jelezve a világnak, hogy megérkeztél. Háromszor huszonöt éve. Igen, még itt lehetnél köztünk hetvenöt évesen. Mondhatnád a verseket, énekelhetnél, játszhatnál, bosszankodhatnál a középszerűek diadalán, örülhetnél a neked örvendezőkkel. A Nagy Rendező azonban más szerepet osztott neked, mi, hűtlen kortársakból lett utódok pedig ritkán gondolunk rád. Ne vedd személyesnek, nem csak te vagy a felejtés listáján. Nagy erőket vetünk be a múlt elsötétítésébe. Nekünk nem sikerült huszonöt év – viszonylagos – szabadság alatt Kőszegi Margit utcát, Harag György teret vagy Csorba András dűlőt elneveznünk Marosvásárhelyen. Sem szobrot, sem emléktáblát (egy-két kivétellel) nem állítottunk, múzeum sem őrzi volt színészeink, rendezőink, drámaíróink hajdan volt emlékét. Mit mondjak, kurvára jók vagyunk. Kit érdekel itt Kovács György vagy Delly Ferenc? A közös Európába lépve bélyegünk maradt: határon túli. Miközben írom ezt a nem tudom mit, Molter Károly születésének 125-ik évfordulóján, a helyi rádió Claude Monetről emlékezik, a helyi sajtó Vörösmartyt érzi a legfontosabbnak a közlésre. Valószínűleg ezt írta az MTI. Ő fogja a sajtó ceruzáját.
Kedves Kinga, néha azt hiszem, hogy mi itt befejeztük. Mintha mindenki azt várná, hogy mikor léphetne le. Mintha már mindenki a becsomagolt bőröndön ülne. Minek már nekünk a múlt? Néhány fájdalmas múltbéli seb felvakarása a gyűlölet fenntartásához elég. A ködös múlt? Azok emléke, akik a nagy gúzsbakötés idején hittek, mertek, tettek – lényegtelenné vált. Sőt még a közelmúlt sem érdekel minket.
„Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?”
(Nagy László: Gyászom a színészkirályért)
Emlékszel, mikor a nagy szabadulásnak hitt 1989 decemberében mindenki arról beszélt, hogy ha egyszer kiderülne, kik voltak a besúgók, ha egyszer megtudjuk, kik okoztak annyi, de annyi kellemetlenséget a hírhedt Securitatéval, a Ceaușescu-i titkosrendőrséggel való együttműködéssel… akkor, akkor… Nos, ma ott van a nyomozati, a követési jegyzőkönyvek nagy része. Kutatható… A szájhősökről, a kilencvenes évek eleji nagy antikommunistákról megtudható, hogy remekül működtek együtt a megtorló szervvel, az áldozati szerepben szenvelgők egy része pont és vessző nélkül, elszabadult hegyi vízfolyásként kollaboráltak. Csak remélni lehet, hogy vehemens magatartásukat a bűntudat mozgatta. Gondoltam, többet megtudok, ha elolvasom az akta-köbmétereket, hátha jobban megértem a jelent, és hátha sikerül kikerülnöm egy-két hibát, amin mások már átestek. Így akadtam az Ileana, illetve Theodora, illetve a Poeta dossziéra, ugyanis három névvel is illet téged, a szerte a Kárpát-medencében ünnepelt színésznőt a szekuritáté. A rettegett román szeku?: Ágoston Sándor, Kiss-Miki Mihály, Makkai Ernő tiszturak… Nos Kinga, mondtam az elején, hogy most is sok gondot okozol. Olvasva a még el nem sárgult titkosrendőrségi feljegyzéseket, állíthatom, sokszor, sokaknak okoztál gondot. A kisvárosi középszer, akikkel gyakran egy színpadon léptél fel, nehezen viselte a sikereidet, a tudatos, energikus karrierépítésedet. Milyen egészségeseket nevetnél, ha olvasnád például az egyik feljegyzést, amit az egykori szatmári színházigazgató küldött marosvásárhelyi kollégájának, arról, hogy te a magyar televízióban, Sütő András hatvanadik születésnapján verset mondtál. A vásárhelyi direktorod meg nagyon fontosnak tartotta a szekunak is elmondani. Természetesen a „fiúk” gyorsan elkezdtek nyomozni, hogy volt-e engedélyed egy baráti szocialista ország állami tévéjében verset mondani… Azon gondolkozom, hogy ilyen hatalmas nyomás alatt hogy is tudtál alkotni, gyerekeket nevelni, élni, a külvilágnak mosolyogni… Pihenj, rád fér, habár szívesen fárasztanánk… Nyugodj békében.
maszol.ro

Bíró Béla: Templomot vagy iskolát…
A XXI. század Romániáját aligha jellemezhetnők találóbban, mint – a Cioloș-kormány költségvetés-tervezetének kapcsán fellobbant – országra szóló dilemmával: templomot vagy iskolát (urbánusabban: templomot vagy autópályát). A kérdést a Ponta-kormányt megbuktató tüntetők élezték ki, és juttatták el a közvéleményhez a „Templom helyett iskolát” jelszavával. A több tucatnyi ember halálát követelő bukaresti tűzesetet megelőzően jutott ugyanis nyilvánosságra, hogy Romániában 18.000 templom működik (az éppen épülőkről nem is beszélve). Az általános iskolák száma azonban mindössze 4.700, a kórházaké 425.
S az európai uniós szabályok miatt a 4.700-ból 1.160 iskola is működési engedély nélkül üzemel, ugyanis az épületekben nincs vezetékes víz és vízöblítéses illemhely. S a tűzesetben megsérült betegek egy része sem csupán égési sérüléseibe, hanem a bukaresti kórházak katasztrofális higiéniás állapotaiba (értsd: a velük járó fertőzésekbe) halt bele.
Ezek mellett már csak másodlagos jelentőségűnek tűnhetne, hogy az épülő autópályák 2016-os finanszírozása helyenként egyharmada, másutt alig egynegyede a 2015-ösnek.
Magától értetődőnek, azaz a normalitás jelének tűnt, hogy a parlament elé terjesztett költségvetés-tervezetben a Cioloş-féle – szakértőnek aposztrofált – kormány egyetlen lejt sem irányzott elő templomépítésekre. Csakhogy a tény nyilvánosságra kerülését követően a frissen kinevezett européer államfőt (az Európai Bizottság volt mezőgazdasági biztosát) maga a román pátriárka hívta fel telefonon. És láss csodát, a román nemzeti érdekeket Brüsszelben oly határozottan képviselő Cioloş késedelem nélkül beadta a derekát. Folytatódnak a templomépítések. Be fogják fejezni a Nemzeti Üdvösség Katedrálisának címzett 120 méter hosszú, 120 méter magas és 70 méter széles, egy milliárd lejbe (tehát egy jókora autópálya-szakasz árába) kerülő megaépítményt, a Ceauşescu-féle Nép Palotájának méltó párját.
Igaz, az egyház pénzügyeit vizsgáló (!) Számvevőszéket a kormány még nem rendelte vissza. Annak ellenére sem, hogy kiderült: az egyház, miközben az országban milliók nyomorognak, meglehetősen nagyvonalúan bánik az adófizetők pénzével. Vannak olyan egyházi személyek, akik papi munkájuk mellett az egyház keretén belül folytatott laikus tevékenységek, úgymint könyvelés, adminisztráció, lapszerkesztés stb. után is felveszik a – 60-80 százalékban az adófizetők pénzéből finanszírozott – javadalmazásukat. Az állam által folyósított szubvenciók elköltése is homályos. Úgy tűnik, az egyháznak eleddig nemigen kellett elszámolnia az állami támogatásokkal. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ezután el kellene, hiszen az egyházfő őszentsége a pénzügyminisztert is felhívhatja telefonon, aki (ezek után) üdvözülésére való tekintettel, akárcsak Dacian Cioloş, késedelem nélkül beadja a derekát.
A magyarázat egyszerű. A román közvélemény számára – az üdvözülés kétségbe általam sem vont lehetőségétől (mert ugyebár ki tudja?) eltekintve is – a legfontosabb nemzeti intézmény nem az Elnöki Hivatal, nem a Kormány, még csak nem is a Parlament, hanem a Nemzeti Egyház és Hadsereg – a román nemzeti lélek, illetve a román föld legfőbb garantőrei.
Azaz, ismét ugyanahhoz a jól ismert nacionalizmushoz juthatunk vissza, melyből Románia minden problémája származik. Ez magyarázhatja azt a paradoxnak tűnő tényt is, hogy miközben országunk Európa egyik – természeti, sőt emberi adottságait tekintve is – leggazdagabb országa, a nemzeti jövedelem, s ebből következően az életszínvonal és az intézményi struktúra tekintetében az utolsók közé tartozik.
Az adófizetőknek nem csak egy túlméretezett egyházat és hadsereget kell üzemeltetniük, de egy szintén túlméretezett állami adminisztrációt is. A nemzet érdekeit kivont szablyával védelmező jó románokat ugyanis az államnak – kockázatos erőfeszítéseikért – valamivel kárpótolnia kell. Azaz: el kell tartania őket. Mert ha nem, a magyarok, a cigányok és más nemzetiségűek (a németek és zsidók immár kihulltak a pakliból) könnyen kiszoríthatják életterükből a „románokat”.
A nemzetinek deklarált egyház (a BOR) kiemelt szerepe és megbecsültsége „végső soron” érthető. Még akkor is, ha a román Alkotmány „nemzetállam” kitételét nyugatias „állampolgári nemzet” gyanánt aposztrofáló liberális értelmezéseket látványosan leleplezi. Az erdélyi románságot valóban (s itt iróniának nincs helye) évszázadokon át az ortodox egyház tartotta meg identitásában. S ezt a tényt a román értelmiség és – általa a román közvélemény – mindig is elismerte és értékelte. Rebreanu Ion című regényének Belciug pópája a regény zárlatában (mellesleg épp a templomépítés nagy művének köszönhetően) annak ellenére is egyfajta nemzeti hőssé magasztosul, hogy korábban a falu tetőtől talpig tisztességes tanítóját – közvetve ugyan, de tevékenyen – felfüggeszteti állásából és Iont, a regény imponálóan szorgalmas, bár Belciughoz hasonlóan rémisztően céltudatos paraszthősét magyar börtönbe juttatja. Ő, a román pópa!
A nemzeti egyház (immár a belciugi önvédelmen messze túllépve) azóta immár maga is a magyar hatalomnak egykor és azóta is joggal felrótt nemzeti térhódítás eszközévé vált. A horribilis templomszám egyebek közt abból is következik, hogy az ortodox egyház olyan településeken is templomokat épít, ahol ortodox hívők alig, vagy egyáltalán nincsenek, de a jövőben – a klérus felfokozottan szent meggyőződése szerint – lenniük kell majd.
A templom és – egy modern nemzet értékrendjében nem kevésbé szent – iskola, egészség- és közlekedésügy szembenállása tehát korántsem a román népesség (egyébként kétségtelen) vallásosságából, mint inkább az egyház nacionalizmusából következik. Ez az európai államok átlagához viszonyítva szinte már középkori, manapság legfeljebb a muszlimmal rokonítható, önmagában nem elítélendő vallásosság is magának a nacionalizmusnak az egyik következménye. Ebben a nem-román nyilvánosság elől gyakorlatilag elzárt szférában ugyanis a közbeszédből az Európai Unió elvárásai miatt némileg kirekesztett nemzeti elfogultságok továbbra is akadálytalanul virágozhatnak. S a román nacionalizmust a román átlagember épp úgy szívébe zárta, mint a magyar a sajátját. Legfeljebb az különös kissé, hogy mindezt az eltökélten antiklerikális Unió a románok esetében zokszó nélkül veszi tudomásul.
maszol.ro

Román forradalom magyar irányítással?
Mérsékelt érdeklődés közepette mutatta be tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban Szőczi Árpád újságíró (felvételünkön) a Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvét.
Az önmagát „német anyanyelvű, de magyar szívű”-nek tartó Szőczi az 1989-es romániai rendszerváltoztatás általa kiderített háttértörténetének felvezetőjét az ő és Hámos László szervezte 1985-ös ottawai Románia-ellenes tüntetéssel kezdte, szólt erőfeszítéséről, hogy az amerikai közvéleményt tájékoztassa a kommunista Romániában történtekről, és ismertette az 1988-ban a két kanadai újságíró által Tőkés Lászlóval készített filminterjú megszervezését is. A magyarországi történelmi levéltárban keresgélve talált egy dokumentumot, mely szerint a magyar titkosszolgálat embere szolgáltatta azt az adatot, hogy Ceauşescu utasítására hét rakétát Szászfenesen Paksra irányítottak. Ekkor kereste a lehetőséget, hogy beszélhessen Németh Miklós volt magyar kormányfővel – aki azonnal rá is állt, és teljes nyitottsággal tájékoztatta Szőczit a nagypolitika titkairól. Többek közt arról, hogy a magyar titkosszolgálat olyan hálózatot épített ki Romániában, mellyel lehallgatták a Securitatét, és ők szolgálták az adatokat a román hadseregnek a szeku működéséről, 1989 decemberében még azt is, hol rejtőzködnek a szekus mesterlövészek, hogyan mozognak a politikai rendőrség csapatai; hogy Tőkés László védelmével külön magyar titkosszolgálati csapat foglalkozott, közülük jó néhány lehet a temesvári névtelen halottak között is. Szőczi úgy véli, így már logikus mindaz, ami és ahogyan történt az 1989-es romániai rendszerváltoztatáskor.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellenünk dolgozó államapparátus
Ha emlékezetem nem csal, 1986 nyarán történt, miután Magyarországon, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Erdély története három kötetben. A Bukarest melletti kaszárnya klubtermébe tereltek össze mindenkit egy hosszú agytágítóra, aminek előzményeiről akkor még semmit nem lehetett tudni. A tisztek körül ügyködő egyik román katonatársunk súgta oda a kisebb csoportba verődött magyaroknak, hogy titeket most kinyírnak. A szokásos bozgorozáson és egyéb megaláztatásokon edződött elsőéves erdélyi magyar sorkatonáknak nehéz volt elképzelniük, mi lehet még ennél is rosszabb. Nos, a következő két órában kiderült, hogy a szellemi terrornak olyan fokozatai vannak, amit erdélyi magyar fiatalemberek még nem tapasztaltak meg. A magyarság és a magyar nemzet történelme iránti gyűlölet fröcsögött a szólásra emelkedő ezredesek, politikai tisztek és egyéb ügynökök szájából. Röpködtek a súlyos szavak, miközben néhány székelyföldi katonatársammal döbbenten álltunk, mert a Ceauşescu-éra általunk megtapasztalt stílusához képest is elképesztők és fájdalmasak voltak az Erdély történelméről magyarul megjelent könyv margójára elhangzó vádak. Az országszerte megtartott elhatárolódó gyűlések nyílt magyarellenes uszításai hamar beivódtak a hétköznapokba, és a még normálisnak mondható magyar–román emberi kapcsolatokat is megmérgezték.
Én akkor, húszévesen ismertem meg a román nemzeti sovinizmus igazi arcát, és valamiért úgy gondoltam, ez lehet a mélypont. Sok idő azonban nem telt el, hogy rájöjjek: ennél van lejjebb is, az ízelítőt pedig meghozta 1990 véres marosvásárhelyi márciusa és az azt követő évek. Már nem zártkörű, belső gyűléseken folyt az uszítás, hanem milliós nagyságrendű nyilvánosság, a tv- és rádió-kerekasztalok nagyközönsége előtt.
A kilencvenes évek Har-Kov jelentése kapcsán csúcsra járatott magyarellenesség köszöntött vissza a napokban a román nemzeti ünnep táján hasonló intenzitással és alapos előkészítéssel. Ugyanazok a belügyi szervek és embereik, akik a nyolcvanas években ügyködtek, folytatják ott és ugyanazt, amit 1989 decemberében abbahagytak. A magyarellenesség színpadán csak a díszlet változott: a szereplők és a betanult szöveg ugyanaz.
Az ellenünk felhergelt közvélemény megvezetéséhez mindig elegendő egy könyv, egy magánterületen felállított szobor, egy bombának tűnő petárda, a székely zászló, a kétnyelvű felirat, de bármi, ami köré beteges képzelődéssel Erdély elszakadását lehet vizionálni. Egész államapparátus, hatalmas gépezet dolgozik ezen.
Csak mi bírjuk szusszal.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

pulzArt: Modern kori szentképek (Kiállítás és könyvbemutató)
„Kétféle újrahasznosításról beszélhetünk: egyrészt újrahasznosítom és átértelmezem a nyugati művészettörténet bizonyos stílusait, másrészt összekeverem ezeket a mi helyi történelmünkkel, politikai valónkkal, traumáinkkal és vágyainkkal, mindazzal, ami mélyen mozgat bennünket” – mondta drMáriás író, festő, zenész azon a könyvbemutatóval egybekötött kiállításmegnyitón, amelyet péntek délben tartottak a Tein Teaházban a PulzArt kortárs összművészeti fesztivál részeként.
A kettős esemény azzal kezdődött, hogy Dezső Antal röviden bemutatta a művészt a közönségnek. DrMáriás 1966-ban született délvidéki értelmiségi családban, és azért kezdett először zenével foglalkozni, mert szülei nem akarták, hogy művész legyen. A háború elől menekülve 1991-ben települt át Magyarországra, ahol folytatta a már Jugoszláviában elkezdett Tudósok Zenekar vezetését, mely jövőben ünnepli harmincéves születésnapját. Mint megtudhattuk – és bejátszásokból hallhattuk is –, drMáriás fúvós hangszereken játszik, de dalszövegírója, zeneszerzője is az említett együttesnek, ezenkívül több száz festménye, két verseskötete és a mostanival együtt hét prózakötete jelent meg. A művész elmondása szerint a most kiállított festményeit modern kori szentképekként is értelmezhetjük, mert olyan személyeket ábrázolnak, akik közül egyesek sokkal többet jelentenek számunkra egyszerű embereknél, akik eszméket, történelmet, jövőt és múltat személyesítenek meg. Kádár János, Angela Merkel, Hitler, Kim Jong Un, Orbán Viktor, Ceauşescu, Horthy Miklós és más nagy nevek tűnnek fel a Nagyon örülök, hogy végre nem kell örülnünk című kiállítás képein, melyek a művész hírnevéhez méltóan provokálóak, és amelyeknek köszönhetően az alkotót szatirikusként, zsurnalisztikusként szokták jellemezni, bár ő maga csak kortárs tájképfestészetnek tartja saját vizuális művészetét. A művész rövid tárlatvezetése után a Mona Lisa és a tenger című új regény bemutatójára is sor került, mely drMáriás első szerelmi regénye, és amely Az öreg halász és a tenger című Nobel-díjas regénnyel párhuzamot vonva, egy elkeseredett küzdelmet, a művésznek a képzőművészettel való harcát írja le. A regény a Székelyfölddel is rokonítható gyönyörű Isztriában játszódik, és azzal a fajta bájjal, szépelgéssel meséli el a történetet, mely a mai általános diskurzus alapeleme, miszerint a problémákról fölösleges és unalmas beszélni, minden felelősségteljes, komoly állítás ciki, csupán a bolondozásnak, szórakoztatásnak van értelme.
Saját bevallása szerint drMáriás művészete abból a tapasztalatból indul ki, hogy a keleti alkotókat a nyugati művészettörténet nem tekinti saját részének, mi itt, Kelet-Európában árnyékzónaként vagyunk elkönyvelve, de nagyon sok olyan összefüggése van az életünknek, amiről érdemes beszélni. Mint mondta, nem tudja, honnan jött az ötlet, hogy munkássága egy részét bemutassák a PulzArt keretében, de jól érzi magát Székelyföldön, és hálás a szervezők kedvességéért, vendéglátásáért, kockázatvállalásáért.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelyföldi „terrorizmusról” Strasbourgban az antikommunista forradalom kitörésének évfordulóján
Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését – közölte a politikus sajtóirodája.
2015. november 30-án, Románia nemzeti ünnepének előestéjén, a Román Hírszerző Szolgálattal (SRI) együttműködve a Legfelsőbb Bíróság és Semmitőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casație și Justiție) Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Vizsgáló Igazgatóságával (Direcția de Investigare a Infracțiunilor de Criminalitate Organizată și Terorism (DIICOT) robbantásos terrorcselekmény előkészítésének vádjával vette őrizetbe Beke István Attila székely-magyar mozgalmi vezetőt, és helyezte őt harminc napos előzetes letartóztatásba.
A jól időzített terrorügy kísértetiesen emlékeztet arra az 1984-es „terrorcselekményre”, melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre Mihai Viteazul sepsiszentgyörgyi szobránál, s amelynek tragikus módon a kiskorú Vaszi János is áldozatául esett. Az ártatlan gyermek gyilkosainak, illetve a románellenesnek beállított cselekmény elkövetőinek a román hatóságok azóta sem leltek a nyomára. Tegnap késő este megtartott strasbourgi felszólalásában Tőkés László európai képviselő a temesvári felkelés évfordulójára emlékezve vetette fel a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísértő hagyományos magyarellenesség kérdését.
Emlékezetes, hogy a ’80-as évek végén, nevezetesen 1989 csodálatos karácsonyán a hírhedt Szekuritáté a magyarellenes érzések felkorbácsolásával, illetve az ország épsége ellen törő „magyar veszéllyel” riogatva próbálta leszerelni a diktatúrával szembeni általános elégedetlenséget. Bevett gyakorlata szerint 1984-ben hasonló célzattal rendezte meg az „országegyesítő” Mihály vajda szobrát célba vevő „merényletet”, mintegy alkalmas ürügyként a székelység elleni represszív fellépésre. Nagy valószínűséggel hasonló meggondolások állnak a kézdivásárhelyi Beke-ügy hátterében. A gyulafehérvári „országegyesítéshez” kapcsolódó, december elsejei nemzeti ünnepen a Szekuritáté posztkommunista utódintézménye, a SRI az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a „magyar kártya” sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.
A migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a SRI hangsúlyos módon „biztonsági kockázatként” kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.
Erdélyi képviselőnk évfordulói hozzászólásában Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte. A Temesvári Kiáltványra hivatkozva viszont annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen erdélyi magyar közösségünkre is ki kell terjednie.
itthon.ma//erdelyorszag

Tőkés és Sógor a kollektív megbélyegzés ellen
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő is felszólalt hétfőn az EP strasbourgi plenáris ülésén, mindketten a romániai magyarság kollektív megbélyegzése ellen emelve szót. Sógor Csaba az ellehetetlenített román–magyar párbeszédet, Tőkés László a volt politikai titkosrendőrség, a Securitate módszereinek jelenkori alkalmazását emelte ki beszédében.
Egy közösség kollektív megbélyegzése ellehetetlenítheti a párbeszédet és a vitát a valóban fontos problémákról, amelyekről a mai napig kevés szó esik Romániában – hívta fel a figyelmet Sógor Csaba. Véleménye szerint ilyen az anyanyelvhasználati jog akadályozása, a kisebbségi közösség szimbólumainak kétségbe vonása, az oktatási törvény szelektív alkalmazása vagy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállása. „Valós párbeszédre van szükség Romániában a többség és kisebbség között ezekről a kérdésekről, nem pedig médiamanipulációra és kollektív megbélyegzésre” – figyelmeztetett Sógor Csaba. Az RMDSZ politikusa úgy fogalmazott: az utóbbi hetekben a teljes romániai magyar közösség értetlenül figyeli, hogy a hatóságok terrorista merénylet elkövetésével vádolnak egy kisvárosi vállalkozót (a kézdivásárhelyi Beke István Attilát – szerk. meg.), aki egy szélsőjobboldali szervezet helyi vezetője, ám a házkutatás során csupán petárdákat és csillagszórókat találtak nála.
„A teljes igazságot majd kideríti a bíróság, de addig is elkeserítő hisztériakeltés folyik a román médiában, a célpont pedig a teljes romániai magyar közösség” – hangsúlyozta. Sógor Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg olyan érzése van a magyar kisebbségnek, sőt, a román publicisták egy részének is, mintha valakiknek a szándékos interetnikus feszültségkeltés lenne a céljuk, erre pedig a jelenlegi bonyolult európai biztonsági helyzetben a terrorizmusnak már a vádja is elég.
Tőkés László felszólalásában a romániai antikommunista forradalom 26. évfordulójának kapcsán Temesvár megbékélést sugárzó szellemét idézte, a Temesvári Kiáltványra hivatkozva annak fontosságát hangsúlyozta, hogy az 1989-es demokratikus rendszerváltozás hatályának a nemzeti kisebbségekre, nevezetesen az erdélyi magyar közösségre is ki kell terjednie.
A képviselő sajtóirodája által kiadott közlemény párhuzamot von a kézdivásárhelyi „terrorügy” és az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás között, „melyet nagy bizonyossággal a korabeli kommunista rezsim politikai rendőrsége, a Securitate diabolikus forgatókönyve alapján hajtottak végre”. Felhívják a figyelmet, hogy a Ceauşescu-rezsim átkos örökségeként tovább kísért a „hagyományos magyarellenesség, a Securitate posztkommunista utódintézménye most az 1984-eshez hasonló terrorakcióval próbálta újból felheccelni a román közvéleményt, a »magyar kártya« sokadszori kijátszásával igyekezvén elterelni a figyelmet a kormányválságon alighogy átesett országot nyomasztó súlyos gondokról.” A közlemény végül megállapítja, hogy „a migrációs válság és a nemzetközi terror elharapózása idején különösképpen fenyegető a terrorizmus kollektív bűnébe keverni a területi autonómiáért síkra szálló Székelyföldet. Ez a szándék húzódhat meg a kézdivásárhelyi terrorvád mögött, figyelembe véve azt is, hogy a Román Hírszerző Szolgálat hangsúlyos módon »biztonsági kockázatként« kezeli a magyar önrendelkezési törekvéseket.”
Erdély.ma

1989. december 16-án nyertes csata, majd 22-e után hallgatólagos kiegyezés
Az utóbbi fél évezredben a magyarság sok csatát megnyert, de a háborúkat jellemzően elvesztette.
1989. december 16-án is volt egy számottevő csata: a Tőkés László parókiája körül gyülekező tömeg kemény magja, a Cina vendéglő nehézsúlyú belvárosi vagányokból álló törzsközönsége ötven méterrel arrébb helyezte a megmozdulás középpontját, hogy a nyílt kommunista- és kormánypárt-ellenességódiuma ne terhelje az elsősorban egyházi vonalon tiltakozó lelkészt.
A tüntetők megállították a villamosokat (a leszálló tömeg nem csekély része csatlakozott a demonstrálókhoz) és egyikük, Zaganescu Daniel felszállt a legelső villamos ütközőjére és onnan vezényelte a tömeg skandálását. Életre szóló élmény volt első ízben hallani azokat a jelszavakat, melyek egy része (például az, hogy „Szabadságot!”) még ma is aktuális. De lúdbőrözik az ember háta attól is, ha felidézi, miként vették át a tüntetők a „Le a Securitate-val”,„Le Ceausescuval”,„Le a kommunizmussal” jelszavakat.
A tízezresre duzzadt tömeg egy idő után elindult, megostromolta és bevette a pártházat, s megütközött a rendőrökkel. A rendfenntartó erők a nyílt utcai harcban vereséget szenvedtek. Viszont a szétszéledő tömegből többeket letartóztattak, Tőkés Lászlót feleségével együtt megverték, letartóztatták és menyői kényszerlakhelyére vitték, s mindazokat a közeli barátokat, akik épp vele voltak, bebörtönözték, majd december 20.-ig terrorizálták fizikailag és lelkileg. (Erről a legérzékletesebben és részletesebben Gazda Árpád írt a „Temesvár ostroma” című kötetben).
December 17.-én folytatódott a rendszerellenes megmozdulás, eldördültek az első lövések. Félelmetes, de való, a város központjában délután fél öttől hajnali fél négyig nem telt el öt perc, hogy ne hallatszott volna lövés. Magyarán éles töltényekkel a fegyvertelen tömeget csak akkor sikerült visszaszorítani és hazatérésre kényszeríteni, amikor egyébként békés körülmények között is jellemzően véget érnek a tüntetések.
December 18.-án és 19.-én általános sztrájk volt Temesváron, szórványos tüntetésekkel és lövöldözésekkel, majd 20-án győzött a népfelkelés, a hadsereg megtagadta a tűzparancsot. December 21.-én több városban is tüntetések zajlottak, s minden jel arra utal, hogy 22.-ére virradó éjjel a színfalak mögött megtörtént a második vonalbeli kommunisták pozícióba kerülését lehetővé tevő hatalomváltás, ami végül a diktátor menekülésébe, elfogásába és igen gyors, eljárásjogi szempontból vitatható kivégzésébe torkollott.
Az új rendszer lassan konszolidálódott, az első években a román „demokratúra” mindennapjait bányászjárások tarkították, hogy a marosvásárhelyi pogromról ne is szóljak. Sokáig úgy nézett ki, hogy a demokratikus mez a volt kommunisták diktatúráját fedi és mihelyt győz a demokratikus ellenzék, a rendszer katonai diktatúrává alakul, hogy az 1989. december 22. utáni vérengzésért felelős új vezetők irhájukat mentsék. Nos, nem így történt, a Demokratikus Konvenció 1996-os győzelme után az új elit kiegyezett a régivel, elmaradt az igazságtétel.
Az új rendszernek is megvannak a diktatorikus vonásai (gondoljunk csak a Mikó-kollégium ügyére vagy az utóbbi idők magyarellenes gesztusaira, a csíkkozmási „Községháza” felirat eltávolíttatására, a székely zászló elleni megújult erejű hadjáratra vagy a kézdivásárhelyi esetre, Beke István egyértelműen koholt váddal alapján való letartóztatására), de összességében sokkal elviselhetőbb a korábbinál, ha korlátok között is, de élhetünk szabadságjogaink nagy részével, köztük a mozgásszabadsággal, szólásszabadsággal. S bár minden bizonnyal hamisítanak a választásokon bizonyos mértékben, de azért mégiscsak működik a pártverseny.
26 év távlatából úgy tűnik, hogy 1989 december 16.-án a demokratikus erők csatát nyertek, majd háborút kihozták döntetlenre.
Más szóval: a régi elit nagy része átmentette magát és kiegyezett a társadalommal, illetve az új elittel. Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Ellopott forradalom
Huszonhat évvel ezelőtt, így, december közepén még kevesen hittünk a csodában, ritka madár volt, aki nemcsak remélte, de szinte bizonyos volt abban, hogy vége Ceauşescu sötét, zsarnoki uralmának. Amikor Tőkés László konok határozottsága kipattintotta a később lánggá terebélyesedő szikrát Temesváron, csak a legbizakodóbbak gondolták, hogy ez a diktátor végének kezdete.
Recsegő-ropogó rádiók mellett hallgattuk a szörnyű hangfelvételeket, a lövöldözést, a kétségbeesést és 16-ától 22-éig erősödött az érzés, hogy a hatalmába kapaszkodó Ceauşescu inkább mindenkit lelövet, bezárat, de nem engedi a lázadást kibontakozni, elterjedni. Ma már tudjuk, nem csak rajta múlott bukása, és nem is csak azokon, kiknek volt bátorságuk utcára vonulni. Nagyon sok hitet, reményt adott az a huszonhat évvel ezelőtti december. Új és jobb életet, valódi szabadságot vártunk. A negyedszázadon túli mérleg azt mutatja, kevés valósult meg belőle. Mekkora volt a döbbenet, amikor Silviu Brucan 1990 elején azt mondta, húsz év szükséges, hogy Románia felzárkózzék Nyugat-Európához! S lám, kiderült: nem vészmadárkodott. Mert míg mi hatalmas lendülettel, bizakodással kezdtünk az új világ építgetéséhez, mások már tudták, hogyan kell saját érdekeik szerint formálni azt. Míg a demokráciát kóstolgattuk, a szabadságot ízlelgettük, a háttérben éledeztek azok az erők, melyek később kibontakozva letéríthették az egyenes útról Romániát. Huszonhat év múltával még mindig keveset tudunk az akkori történések valós mozgatóiról, de tisztulni kezd a kép a következő évekről, évtizedekről. Egyre több minden kiderül arról, kik robbantották ki Marosvásárhely fekete márciusát, a bányászjárásokat, kik gazdagodtak meg a zavaros időkben, kik váltak később politikusokká, vezetőkké, kik azok, akik a háttérből valójában ma is irányítják a dolgokat. A nyíltan hatalomra kerülők és a mögöttük álló, őket mozgatók engedték ily mértékben elburjánozni a korrupciót, ők rabolták szét a működő ipart, tették tönkre a mezőgazdaságot, ők felelősek a még ma is csak csetlő-botló demokráciáért, a rengeteg szegénységi szint alatt élőért, az éppen csak eltengődőkért, azért, hogy sokan visszasírják Ceauşescut és sötét korát, úgy érzik, jobban éltek akkor – amiért nemhogy húsz, de huszonhat év sem volt elegendő az áhított Nyugathoz való felzárkózáshoz. Hogy nagyon sokak számára december közepe, vége nem ünnep, a huszonhat esztendővel ezelőtti események nem a felszabadulást, hanem egy kínlódásokkal teli időszak kezdetét hozták.
Ellopták forradalmunkat, a következő két és fél évtizedünket, és erejük ma is töretlen. Nekik tudható be, hogy évről évre mind keserűbb az évfordulós számvetés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A SRI volt tábornoka cáfolja, hogy Ceauşescu rakétákat akart bevetni Magyarország ellen
Románia egykori védelmi minisztere és egy volt titkosszolgálati tábornok cáfolja, hogy Nicolae Ceauşescu 1989 nyarán a paksi atomerőmű elleni rakétatámadást készített volna elő, ahogyan azt Szőczi Árpád újságíró Temesvár - A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvében leírta.
Az Adevarul című lap mai számában Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter és Aurel Rogojan, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt tábornoka reagált a könyvben leírt állításokra.
Szőczi Árpád kanadai születésű magyar újságíró - aki maga is szerepet játszott annak a diktatúrát bíráló interjúnak a megszervezésében és külföldre csempészésében, amelyet Tőkés László akkori temesvári református lelkész adott 1989 elején egy kanadai tévéstábnak - a budapesti történeti levéltárban bukkant egy olyan magyar hírszerzői jelentésre, amely arról szólt, hogy Nicolae Ceausescu 1989 nyarán hét rakétát telepített a Kolozsvár melletti szászfenesi (Floresti) katonai egységbe, amelyeket a paksi atomerőműre állíttatott rá. A rakétákat állítólag arab közvetítéssel Kínából vásárolta, ugyanis attól tartott, hogy a magyarországi reformok Romániába is eljutnak, és őt is elsodorják.
Az újságírónak Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök is megerősítette az információt. A volt magyar kormányfő arról is tájékoztatta, hogy a fenyegetés hatására Magyarország az Egyesült Államokból és Japánból szerzett be rakétavédelmi rendszert.
Az Adevarulnak nyilatkozó Stanculescu - akit a történészek a Ceausescu-diktatúra megbuktatása egyik kulcsfigurájának tartanak - cáfolta, hogy Szászfenesre Magyarországot fenyegető rakétákat telepítettek volna. Romániának csak a moldvai Tecuciban voltak 300 kilométeres hatótávolságú, déli célpontok felé irányított orosz gyártmányú rakétái, Szászfenesen csak 17 kilométeres hatótávolságú légvédelmi lövegek voltak - magyarázta.
"Érdekes, okos emberként ismertem meg Németh Miklóst. 1989 decemberében Magyarország miniszterelnöke felajánlotta segítségét Romániának. Kérdezte, hogy szükségünk van-e vérkészítményekre, de azt mondtam neki, boldogulunk egyedül is. Csak azért mondták rólunk, hogy barátok vagyunk, mert a Balatonon nyaraltam. Sosem állt fenn annak a veszélye, hogy háború törjön ki Románia és Magyarország között" - idézte a volt védelmi minisztert az Adevarul.
Aurel Rogojan titkosszolgálati tábornok szerint a Szőczi Árpád által megtalált magyar titkosszolgálati jelentést egy a bukaresti nagykövetségen dolgozó tiszt juttathatta Magyarországra ellenőrizhetetlen híresztelések alapján.
"Olyasmi csak az országot lejáratni akaró (Amerikába menekült volt Securitate-vezető) Pacepa tábornok fejében fordulhatott meg, hogy Romániába arabok szállítottak fegyvereket, és semmi szükségünk nem volt kínai fegyverekre, akkoriban talán nekik lett volna szükségük a mieinkre" - mondta Rogojan az Adevarulnak. (mti, adevarul) .
Transindex.ro

Gyanús jóhiszeműség
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu

A TEMESVÁRI MEGEMLÉKEZÉSRŐL ÉS KONFERENCIÁRÓL
MÁÉRT - 2015. december 20.
Huszonhat évvel a kelet-közép-európai rendszerváltozások megindulása után a romániai forradalom szikravárosában, Temesváron – akárcsak az előző években – felemás módon emlékeztek meg az 1989. decemberi eseményekről. A Ceaușescu-diktatúra bukásával hatalomra került posztkommunista főhatóságok a domináns állam- és nemzetpolitika szája íze szerint emlékeznek és emlékeztetnek másokat az akkori történésekre, szerte az országban, mintegy igazolva azt a közvélekedést, hogy a forradalmat gyakorlatilag ellopta egy puccsista politikai-katonai-rendőri klikk. Temesvár sem lóghat ki a sorból, a helyi hatóságok és a fővárosból érkező hivatalosságok itt is rendre szelektíven emlékeznek az egykori neves és névtelen hősökre, a református gyülekezet hitbeli kitartására, a belvárosi református templomból kiindult és onnan tovahullámzó ellenállásra, a soknemzetiségű és sokvallású városnak, majd az egész országnak a zsarnokság elleni lázadására és szabadságharcára. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését, egybekötve az elmúlt negyedszázad fejleményeinek mérlegelésével. A 2015. december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezésnek voltak sajátosan magyar, általános romániai és specifikusan európai vonatkozásai. Péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával. Meghatódva idézte fel az akkori forradalmi hangulatot, korabeli filmkockák vetítésével pedig a helyszíneket. A mai magyar közmédiának a nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire, s ebben a hallgatóság soraiban ülők is segítségére siettek. A hangulatos, bensőséges találkozón az egykori ellenállókra, az áldozatokra és meghurcoltakra is visszaemlékeztek. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia keretében a Temesvár Társaságnak a Teréz-bástyában található Vega-szalonjában. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen előbb premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanuk maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori részvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Ciolo?-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosság feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legföljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az európai nemzetek közössége évek óta súlyos válságokkal és kihívásokkal kényszerül szembenézni. Ebben akarva-akaratlanul osztoznak a volt kommunista országok – köztük Románia. Minden bizonnyal nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a sokrétű gazdasági válság, az ukrajnai háborús helyzet, a migráció és a terrorizmus mellett – hogy csak néhány példát említsek – a kommunista múlttal való szembenézés is azon, prioritásnak számító, egyetemes gondjaink közé tartozik, melyekre csak közös erővel, európai összefogással találhatunk megoldást. Az eltelt negyed század, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását (1), valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását (2).” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform cseh igazgatója elmondta, hogy noha a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja, eddig nem folyamodtak erre irányuló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseik iránt több európai kormány is nyitottnak mutatkozott, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál. A konferencia részvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz kérvén a 89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett a Platform vezetői, valamint az ahhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke is aláírja. A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „A mai évfordulós napon a romániai forradalomról is méltó módon meg kell emlékeznünk. A temesvári népfelkelés, a városunkból az egész országra kiterjedő forradalom szabadságharcosainak, hőseinek és áldozatainak a kiontott vére az az aranyfedezet, amelyből az utókor, a rendszerváltozás elkötelezett hívei és harcosai mindmáig „gazdálkodhatnak”, akiknek példája, hite, hűsége és bátorsága ezután és mindenkor erőt ad számunkra – a folytatáshoz. Eszmei téren pedig az ő szellemi tőkéjük az a kimeríthetetlen tartalék, amelyhez huszonhat év után ma is nyúlhatunk. „Temesvár szelleme” jelenti azt a lelki erőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neo-nómenklatúra, az újraalakult Szekuritáté és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
Tőkés László EU-képviselő
kms.mtva.hu

Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)

Huszonhat év után
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

1989 értelmezése
Lassan puszta, történelmi adat marad az 1989-es romániai forradalom.
Egy szám lesz a sok közül a történelemkönyvekben, és egyre kevésbé kelti fel a diákok érdeklődését. Ez részben természetes folyamat, de annak számlájára is írható a fiatalok érdektelensége a 26 évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban, hogy a hatóságok mai napig nem tisztázták megnyugtatóan, mi történt azokon a zűrzavaros decemberi napokon. Ma sincs egyértelmű válaszunk, hogy kik tehetők felelőssé mintegy ezer ember haláláért. Értelmetlennek tűnhet a véráldozatuk, hiszen az elmúlt negyed században hány remény foszlott szét, hány család bomlott fel az elvándorlási hullám miatt. Sok szempontból elégedetlenek lehetünk a jelennel. A forradalmat átélt személyek többsége többnyire csalódott.
Kiderült, hogy az élhető demokrácia és a kapitalizmus meghonosítása elsősorban a társadalom műveltségétől, nyitottságától, éberségétől és tanulni vágyásától függ. A demokráciát és a kapitalizmust meg kellett tanulni, ami különösen nehéz egy olyan országban, ahol a kollektív emlékezetből szinte teljes mértékben hiányzott a hagyományuk. Sok hamis képet alakítottunk ki róluk, amelyekkel le kellett számolnunk, mert vagy túl romantikusak, vagy tévesek voltak. A demokrácia és a kapitalizmus nem egy végső állapot, hanem egy állandó mozgásban lévő folyamat, amelyek fölött folyamatosan őrködni kell, és építeni kell őket. Egyre nagyobb létjogosultságot kezd nyerni a közbeszédben az az álláspont, miszerint államcsíny történt 1989-ben. Az értelmezési keret átalakulása részben érthető, hiszen a forradalomnak voltak olyan elemei, amelyek inkább államcsínyre utaltak, de az akkori eseményeknek megkérdőjelezhetetlen módon forradalom jellegük is volt, ami a lakosság utcára vonulásában nyilvánult meg. Ha az emberek otthonaikban maradtak volna, és tovább tűrték volna a hallgatást, akkor távolról sem biztos, hogy Nicolae Ceauşescu zsarnoki hatalma megdönthető lett volna.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepi parlamenti ülés a forradalom emlékére
Ünnepi ülésen emlékezett meg hétfőn a parlament két háza arról, hogy 1989-ben december 21-én gyűrűztek át Bukarestbe is a Temesváron még 15-én, Tőkés László védelmében kitört rendszerellenes megmozdulások.
A nap folyamán számos rendezvényt tartottak, mintegy háromszáz egykori forradalmár az Egyetem téren tartott megemlékezést. Az eseményen Teodor Mărieş, az 1989 december 21. forradalmárszervezet elnöke adott hangot a forradalmárok felháborodásának, amiért a legfőbb ügyészség lezárta a forradalom során a hatóságok által elkövetett atrocitások kivizsgálását.
1989. december 21-én az Iránból egy nappal korábban hazatért kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu nagygyűlést hívott össze, amelynek célja az volt, hogy elítélje „a szocialista forradalmat fenyegető” temesvári eseményeket. A tömeg azonban egy idő után már nem volt hajlandó a kommunista párt központi bizottságának erkélyéről szónokló diktátort hallgatni, és rendszerellenes jelszavakat kezdett kiabálni.
A szemlátomást megdöbbent Ceaușescu ekkor már hiába ígért százlejes béremelést, a nélkülözéseket, áramszünetek miatt feldühödött emberek nem hallgattak rá, ezért kimenekítették az épületből. A tömeg a bukaresti Egyetem térre vonult át, ahol barikádokat építettek. Ceaușescu kivezényelte a hadsereg és a terrorellenes erők páncélosokkal megerősített egységeit, és vérfürdő kezdődött a bukaresti utcákon. A hivatalos adatok szerint ekkor 49 személy vesztette életét, több mint ötszázan megsérültek, és több mint ezer személyt vettek őrizetbe, és vittek a zsilávai börtönbe.
A forradalom győzelmét másnap jelentették be, miután az utcai megmozdulások folytatódtak, a tüntetők megostromolták a központi bizottság épületét, és a Ceaușescu házaspárt helikopterrel menekítették ki a központi bizottság épületének tetejéről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hervadhatatlan kopjafák – Balázs Antal a minap ünnepelte 80. születésnapját
Egy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba.
– Honnan érkezett a fafaragás igézete?
– Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte.
Nem a hármas honfoglalással hoztuk
– Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban...
Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem.
– Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán!
– Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat.
Életmű dióhéjban
– Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma.
– Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros.
– Ezeket szinte lehetetlen felsorolni…
– Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim.
Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Fogjunk össze a jogtalanul meghurcolt székely fiatalokért!
Fogjunk össze a jogtalanul meghurcolt székely fiatalokért! Két székelyföldi hazafit, Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt, bizonyítékok nélkül hurcolták el Bukarestbe és vádolták meg terrorizmussal, a jogtiprásokkal teli eljárásban, Istvántól petárdákat, csillagszórót és airsoft eszközöket koboztak el, míg Szőcs Zoltántól Wass Albert könyveket és nemzeti jelképeket. 
Egyre biztosabb, hogy ez a terroristavád az újkori Románia legnagyobb koncepciós eljárása. Súlyossága a terrorvád és a gyanúsítottak Bukarestbe hurcolása miatt immár hasonló, mint a Ceaușescu-rezsimben a Sütő András és Tőkés László elleni diktatórikus eljárások. Az elhurcolt hazafiak családtagjai számára igencsak megterhelő anyagilag az ügyvédi költségek kifizetése, ezért arra kérjük mindazokat, akikben az összefogás szándéka megvan, hogy lehetőségeihez mérten támogassa anyagilag őket. 
Két olyan hazafiról van szó, akik törvényesen, de megalkuvás nélkül küzdöttek a magyar megmaradásért, az autonómiáért, jogaink betartásáért, hagyományaink és történelmünk megismertetéséért. (Valószínűleg ez volt a nagy bűnük, amiért éveken keresztül lehallgatták őket, mint valami közönséges bűnözőket.) 
Anyagi támogatást az alábbi számlaszámokra lehet küldeni:  RO10BTRLEURCRT0240034001 – EURO  RO65BTRLGBPCRT0240034001 – GBP  RO23BTRLHUFCRT0240034001 – HUF  RO60BTRLRONCRT0240034001 – RON SWIFT kód: BTRLRO22  A számlatulajdonos neve: Szőcs Melinda Akik anyagi helyzetük okán nem tudnak támogatni, őket arra kérjük, hogy osszák meg a felhívásunkat minél több helyen, küldjék el ismerőseiknek, barátaiknak, mutassuk meg, hogy képes összefogni a magyarság! Közlemény
Erdély.ma