Egy régi besztercei történet
(Búcsú Schuller Jenő tanár úrtól)
1960 nyara, a vakáció, pontosan olyannak ígérkezett, mint az előző években, falusi nyaralással, fürdőzéssel a besztercei gátnál vagy valahol a Szamoson, számomra biztos Kolozsvári rokonlátogatással is. Kicsit irigykedtem a nagyobbakra, akik már Schuller tanár úr „farmján”, a csónakháznál s a körülötte levő kertben tölthették a napot. Azon a FARMON, amit a tanár úr irányításával a diákok hoztak létre maguknak. Én még nem lettem „farmer”, úszni is alig tudtam, evezni sem, és ezt meglehetősen szégyelltem. Pedig a tanár úr biztosan megtanított volna… Ennek a diáktanyának híre volt már akkor nem csak a diákok között. Az úgy volt, hogy amikor Schullerék Besztercére jöttek (Schuller Jolán kémiatanárnő, aki osztályfőnökünk lett ’59-ben és Schuller Jenő földrajztanár), valósággal megpezsdült az élet nemcsak az iskolában, hanem az alig 35 ezer lakosú kisvárosunkban is. Ők és fiatal kollégáik, akik szintén a Kolozsvári Bolyai Egyetemről rajzottak ki, mindegyre kitaláltak, szerveztek valamit, kirándulást, összejövetelt, színjátszó kört… Egy-egy ilyen csapatkiránduláson rengeteget tudtunk meg a minket körülvevő növény- és vadvilágról, hegyekről, kövekről, mert Schuller mindenhez értett. Mellesleg nemcsak földrajztanár, hanem végzettsége szerint geológus is volt. Amolyan be nem vallott kiscserkésznevelés is zajlott mindig. Énekkel, játékkal… Persze hogy ő volt a diákok kedvence. Nos, pár év alatt ennek a tanárgárdának köszönhetően a besztercei gimnázium végzős diákjai közül egyre többen jutottak be jó eredményekkel az egyetemekre. Lassan már jobb volt a bejutási arány, mint a román osztályoké. (Akkor már csak tagozat lehetett a magyar iskola Besztercén.) Túl szép volt ez, hogy sokáig tartson – mondom most, közel 60 év távlatából.
És akkor ebbe a számunkra vidám vakációba berobbant a hír: letartóztatták Schuller Jenőt. Ami némelyikünknek már nem volt éppen felfoghatatlan, hiszen szüleinktől már hallottunk deportálásokról, a kollektivizálás kapcsán meggyötört emberekről, de ilyen
„testközelből” akkor szembesültünk először a kommunista diktatúra működésével. Otthonról már megkaptuk a felkészítést, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni az iskolában. De a tanárainktól soha nem féltettek bennünket. Tudták, hogy ők soha nem fognak bennünket bajba sodorni. Nem „uszítanak” a rendszer ellen, de megtanítják azt, ami – persze – valójában rendszerellenes: az igazi, tettekkel bizonyított tisztesség, becsület, a munka szeretete, összetartás, csapatszellem. És azt, hogy büszkén, öntudatosan vállaljuk hovatartozásunkat. Hát ez akkor, ott, kisebbségiként és ráadásul szórványban – ma már jobban tudjuk – végvári vitézség volt a javából.
De folytassam a történetet. Ugyanazon a nyáron „valakik” (soha nem derült ki, hogy kik) felgyújtották a Beszterce partján a FARMOT, porrá égett a kis csónakházunk és a gondozott kis kertünk. Pedig nemcsak a magyar tanulóké volt, Schuller tanár úr a román gyerekeket is örömmel fogadta, várta. Ott ilyen megkülönböztetés nem volt. Majd jöttek az egyre szomorúbb hírek Schullerékről és még jó néhány tanárunkról. Suttogva terjedt a városban, hogy tanáraink némelyikét többször is behívatták a „Bulevardon” levő egyik titokzatos villába (a helyi szekuritáté székháza volt). Aztán arról is értesültek szüleink, hogy rendszerellenességgel vádolják Schullert, mert önálló magyar iskolát akart. Hát azt a „bűnt!” valóban elkövette, hogy a szülőkkel együtt magas szinten kérvényezte a magyar iskola visszaállítását (az egykori Hunyadi János Gimnázium épületében). Mert a magyar tanulók akkor már három épületben, három iskolában tanultak. Mi még szerencsére legalább az első hét osztályt egy iskolában végezhettük. Szüleink abban reménykedtek, hogy csak megijesztik a „behívottakat”. Nem így lett, hanem egy arrafele akkor még példa nélküli borzalmas koncepciós pert rendeztek, és arról is gondoskodott a belügy, hogy ennek híre menjen. És azon a nyáron megtanultunk félni, mi is, gyerekként, és a szüleink is. Mert végül is ez volt a cél. És az, hogy „szétverjék”, a megsemmisülés határára juttassák a magyar oktatást Besztercén. Schuller Jenőt hadbírósági eljárással hétévi börtönbüntetésre ítélték, többek között rendszer elleni uszítás, nacionalista magatartás és nevelés vádjával. Az ellene szóló koholt vádakat a szép
„bulevard”-i villában kényszerítették ki román és magyar kollégáitól, akik közül néhányan a per tárgyalásán már nem vállalták a velük leíratott vádakat, mondván, hogy kényszer alatt írták. Rögtön kirúgták őket a tanügyből, sehol sem taníthattak évekig. Egyik volt tanárom a
„Ki kér bocsánatot Schuller tanár úrtól?” címmel készített dokumentumfilmemben azt is elmesélte, hogy évekig csak napszámosként dolgozhatott. Alaptantárgyakból szaktanárok nélkül mAradt az iskola (a magyar tagozat).
Öt tanárunktól fosztottak meg. Talán a mi osztályunk lett a legszerencsétlenebb, mert aki közülünk nem filológiára vagy társadalomtudományokra készült, elvesztette az esélyét, hogy egyetemet végezhessen. Szerencsére annyi szívósság szorult azért belénk, hogy aki nagyon akart, az egy-két év rádolgozással bejutott a műegyetemre, orvosira is. Osztálytársaim mind megállták a helyüket akár a katedrán, akár építőtelepeken, akár irodákban, kórházakban, kutatómunkában, ahová – állítom – nem volt könnyű fölküzdenünk magunkat. Bár a rendszernek akkor nem ez volt a terve velünk.
Mint ahogy Schuller Jenőékkel sem. Hivatalosan kénytelenek voltak elválni, hogy Jolán tanárnőnk egy másik megye világtól elzárt kis falujában tanítóként megélhessen, és Lacikát, a gyermeküket eltarthassa. Nyomorúságos körülmények közepette helytállt, úgy, hogy nem tudhatott semmit bebörtönzött férjéről. Erről is suttogva mesélt hírekből értesültek besztercei barátaik. Akik megmAradtak barátaiknak.
Hogy mi lett ezzel a családdal? Hadd meséljem el mindenkinek, amennyire el lehet. Mert olyan emberek ők, akik nem sírták el úton-útfélen szomorú sorsukat. Magam is csak a ’89-es rendszerváltást követően – újra tévésként – ültem le velük beszélgetni és faggatni őket a történtekről, amiről addig nemigen beszéltek. Nem panaszkodtak soha, csak konokul újrakezdték. Schuller tanár úr sohasem taníthatott többé. Végül geológusként sikerült állást találnia, de elmesélte, visszatérő álma, hogy tanít. Ettől az igazi hivatásától fosztották meg őt alig 30 évesen. A semmiből szívós munkával ház is lett és kert egy használhatatlan domboldalon. A két kezével, ásóval, kapával, targoncával és persze hűséges társa, Joli segítségével. Példásan felnevelték Lacikát, akit aztán a Ceauşescu-rezsim elől kellett külföldre menekíteniük. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer ő maga meséli el nekem.
Schuller tanár úrtól senki nem kért bocsánatot. Elégtétele, hogy a lelkünkben, tanítványai lelkében mAradandó nyomot hagyott. Erkölcsi tartásával, meleg szeretetével, mosolyával.
Bár az utóbbi években ritkán találkoztunk, jó volt tudni, hogy vagy, még vagy nekünk végvári vitézeink egyik utolsójaként, mert Balassival szólva
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”
Tomcsányi Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Brekegő politika
Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget.
Most, , hogy erre a csúnya, brekegő szóra, a Brexitre a britek többsége igennel szavazott, egész Európa találgatja a jövőt. Mintha Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának kezdő jelenetét látnánk, ahogy az egérkirály Pszikharpaksz és a békakirály Fizignátus nyájas barátkozása az egerek és békák közti háborúba torkollik. Még nem tartunk ott persze, és remélem, nem is fogunk. Ám mindenképpen van valami groteszk, sőt tragikomikus abban, ahogy Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget. Azt a felelősséget, amelyet ugyanaz a nép már rájuk bízott egyszer, amikor megválasztotta őket. Legfeljebb eddig azt hittük, csak mifelénk ilyenek ma a politikusok, most meg kiderült, David Cameronék sem jobbak. Mit tehetnénk, latolgatjuk az esélyeket. Igaz, ezekben a napokban, érthető okokból, talán nagyobb szenvedéllyel tippeltünk a labdarúgó Európa Bajnokság továbbjutóira, mint az Európai Unió kiesőire.
De nekünk, erdélyieknek úgyis megadatott, hogy ugyanaz jusson az eszünkbe bármiről. Nem csupán a brekegő Brexit, hanem a televízió elsötétülő képernyője is ugyanazt a kérdést hívja elő belőlünk: beléptünk, de hova? Huszonvalahány éven át legfőbb álmunk volt megszabadulni végre kisebbségi mivoltunktól, és egyenjogú európaiakká lenni. Nem tagadom, a Ceaușescu-diktatúra, a szögesdrótok közé zárt ország szörnyű klausztrofóbiája tört rám ismét egy pillanatra, amikor meg akartam nézni a magyar-izlandi mérkőzést, és az M1-re kattintva, ennyi volt a képernyőn: „Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.” Nem is tudtuk megnézni a meccset, rádión hallgattuk végig. Voltak természetesen szerencsésebbek, akik más kábelhálózatról veszik a műsorokat, és nem mindegyik kódolta Erdélyben az EB magyarországi közvetítéseit. A lenyűgöző magyar-portugált aztán már mi is láthattuk az M4-en. De azelőtt szívesen beültettem volna a kilencven percen át egyetlen mondatot sugárzó képernyő elé azokat, akiket irritál az Unió-pártiak által kitalált „több Európát” szlogen, és arról papolnak, hogy „kevesebb Európa” több lenne. Nem, a „kevesebb Európa”, tisztelt focirajongó magyar politikusok, így nézne ki minden szempontból: „...jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható”. Ki lehet találni egy másik brekegős vagy inkább cincogós szót, már olvastam is itt-ott, hogy: Hunxit, de hadd meséljem el, hogy ez milyen. Nemcsak nekem jutottak eszembe nyilván az 1989 előtti állapotok, hanem többeknek is Erdélyben, de én is felidézem, hiszen ismétlés a tudás anyja.
A nyolcvanas években Romániában már csak napi két órányi műsor volt a televízióban, és annak is a pártfőtitkár töltötte ki egy részét, másik részében rajzfilmeken nevethettünk, sok-sok Tom és Jerryt mutattak, néha pedig egy minden illetlenségtől megtisztított, majdnem felére vágott nyugati játékfilmet is. Érthető, hogy ki-ki próbált valahogy valamilyen külföldi látnivalóhoz hozzájutni. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen például házikészítésű antennákkal Kisinyovot, vagyis szovjet tévét lehetett fogni, futballmeccset is olykor. Tessék elképzelni, micsoda öröm volt, amikor az antenna felállítása után bejött a világ a szobába. Szovjet világ, de az is valami. Ebből, azt hiszem, bárki megsejtheti, milyen Romániában éltünk, és miért vágytunk – vágyunk még ma is – egy tényleg határok nélküli Európára, és miért kívánjuk az önmagukba zárkózó nemzetállamok végét. Egyébként az ország déli részén, Bukarestben a bolgár televíziót lehetett ugyancsak barkácsolt antennákkal nézni, hát az aztán maga volt a mennyország! Fogadott városomban, Marosvásárhelyen is suttogták, hogy egyesek nézik a magyar televíziót, de ez soha nem bizonyosodott be. A közelben, Náznánfalván, a hegyen állítólag lehetett fogni szintén a bolgárokat, Európa-bajnokságok és világbajnokságok idején sokan kimentek oda, kivitték az autó akkumulátorára kapcsolható kisméretű televíziót, meresztették a szemüket, bámulták a bolhás semmit, néha azért egy-egy elfutó árnyékot is, bekapcsolták a Kossuth-rádiót, azon legalább volt hang, itták a sört, és jól érezték magukat. Együtt voltak. A közös hiány végül is szolidaritást teremt. Közös sóvárgást, közös illúziót, közös haragot. A földrajzi különbségek mellesleg kulturális különbségekké konvertálódtak akkoriban. Kolozsváron például könnyebb volt, ott az Állomás-negyedi, emeleti tömbházlakásokban viszonylag jól bejöttek a magyarországi tévéadások. Az igazi futballrajongók még nyugatabbra mentek Marosvásárhelyről, Bánffyhunyad környékére, mert ott nemcsak a náznánfalvi szolidaritást lehetett megtapasztalni, hanem tényleg látni is lehetett a mérkőzéseket. Az én családomnak a Nagyváradi vakációzás volt a szabadság alfája és omegája: ott ültünk bent a lakásban délutántól késő estig, faltuk a magyar szót és képet, szinte teljesen mindegy volt, hogy mit. Voltak ezek szerint repedései a rendszernek, ki lehetett leskelődni néhol. De ennyi. A nyolcvanas évek végén aztán már érezni lehetett, hogy ernyed a vasmarok. Begyűlt valakihez egy-egy társaság, videolejátszón végignéztek egy erotikus filmet vagy valamilyen más bóvlit, egyfajta lázadás volt ez is. A lakónegyedi szocreál tömbházakban összeálltak a lakók, parabola-antennát szereltek a tetőre, valaki feketén beszerezte külföldről a szükséges műholdvevő szerkentyűt, az úgynevezett dekódert, és minden lakásba bevezették a kábelt. Így történt a mi tömbházunkban is. Viszont a csatornaváltó is nagy pénzbe került – meg aztán a szekuritáté valószínűleg mégis rajta tartotta ezen az egészen a kezét –, és csak egyetlenegy volt belőle, a hatóság bizalmát élvező lépcsőházfelelősnél, mindannyian azt néztük, amit ő. Ha váltott, nálunk is változott a műsor. Gyermekkoromban pionír (gyengébbek kedvéért: úttörő) táborban voltam a Fekete-tengeren, és hogy el ne égjünk, parancsszóra napoztunk. Kifeküdtünk mind a homokra, és a tornatanár vezényelt: most hátra, most hasra, most jobbra, most balra! Erről a tömbház-tévézésről máig ez a gyermekkori emlék jut eszembe. Néztünk mindenféle gügyeséget, hiszen a szabadság világából jött az egész, valamelyik nyugati adóról, sokszor a nyelvet sem értettük. De megint szolidárisak voltunk, végeérhetetlen lépcsőház-gyűléseket tartottunk, gyakran sörözéssel végződtek ezek is. A gyűlések arról szóltak, ki milyen műsorokat szeretne látni, és Bizalmi bácsi – a nevét tényleg elfelejtettem – miképpen egyeztesse össze ezeket az óhajokat. Egy alkalommal megkockáztattam én is egy javaslatot, ez már talán `89 őszén volt, hogy nem lehetne-e néha hírműsorokat is bekapcsolni. Döbbent csend támadt, Bizalmi bácsi is belesápadt, de talált gyorsan valami magyarázatot, vagy az is lehet, egyszerűen másra terelte a szót.
Aztán összeomlott a testi-lelki terror. Lettek tévéműsorok. Egész nap sugárzott már a román közszolgálati, majd megalakultak a kereskedelmi csatornák, próbáltuk mi is az újraindult közszolgálati magyar televíziózást bővíteni, sikerült is valamennyire Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron. És létrejött Budapesten a Duna TV, egyre könnyebben lehetett fogni Erdélyben ezt is, más magyarországi csatornákat is. Érezhettük, hogy végre legalább az éterben nincsen határ. Ma Székelyföldön egy-egy panzióban vagy szállodában, ha az ember bekapcsolja a televíziót, az első tíz-húsz csatorna már eleve magyar, csak utánuk következik néhány román. Látszólag minden rendben van. És mégsem. Példának okáért az EB-mérkőzések romániai közvetítésének jogát a német tulajdonú Telekom Románia vásárolta meg, amely jól felfogott üzleti érdekből próbálta megakadályozni, hogy pillanatnyi vagy távlati hasznát a magyarországi televíziós csatornák csorbíthassák. Csakhogy ebből számomra az derül ki, hogy az üzleti logika felülírja az európai vezetők retorikáját, sőt azokat az Európai Uniós szerződéseket is, amelyek nem tagadják ugyan az egységes Európa – az egykori Szén- és Acélközösség – gazdasági előnyeit, de folyton azt hangsúlyozzák, hogy a közös Európa alapjait a közös kultúra és hagyomány képezi, azok az emberjogi elvek és demokratikus eszmények, amelyek ennek a földrésznek minden nemzetére, minden etnikumára, minden helyi vagy regionális közösségére érvényesek. Nyilvánvalóan mi, kisebbségbe szorult magyarok is ilyen Európát szeretnénk, ilyen Európából van „többre” és nem „ kevesebbre” szükségünk: több toleranciára, a nyelvi, nemzeti, kulturális, vallási identitások tiszteletére. Egyelőre azt kell látnunk, sértetlenül élnek tovább az államhatárok, hiszen mit sem számít, hogy technikailag nincsen akadálya megnéznünk, ráadásul magyarul, a nekünk éppen fontos futballmérkőzést, mert ilyenkor derül ki, hogy még ma sem a nyelvek, etnikumok, régiók puzzle-je az Európai Unió, hanem a nemzetállamok piaci szempontok szerint működő mozaikja. „Sok” Európa a dokumentumokban, „kevés” a gyakorlatban. Ezen természetesen változtatni kell, ebben valószínűleg mindannyian egyetértünk, csak az a kérdés, mit értünk a változáson. Sötét jóslatok hangznak el arról, hogy a Brexit elindíthat egy kilépés-hullámot. Nem hiszem ezt, de ha megtörténne, gondoljunk bele: magyar meccset néznek majd a magyarországi magyarok, román meccset az erdélyi magyarok. És ez még mindig a legkisebb probléma abból a szellemi nyomorúságból, ami ily módon ránk szakadhat.
Markó Béla
Transindex.ro

Hámos László: fordulat állhat be a restitúció ügyében
Mint arról a Maszol is beszámolt, az első ízben megszervezett ReConnect Transylvania program keretében a napokbanErdélyben járt egy nagy csapat amerikai fiatal. Az öt éve zajló ReConnect Hungary programnak és idei erdélyi leágazásának célja megerősíteni a másod-, harmad- és negyedgenerációs amerikai magyar fiatalok magyarságtudatát. A fiatalokat elkísérte Hámos László, a programot megvalósító Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation - HHRF) elnöke is. Őt faggattuk az alapítvány megalakulásáról, annak céljairól.
Milyen céllal jött létre az alapítvány?
Immár negyven éve annak, hogy alapítványunkat létrehoztuk, 1976-ban. Olyan célból, hogy a Ceausescu-diktatúra növekvő nyomásával szemben ellenállást alakítsunk ki, mert akkoriban Ceausescuról dícshimnuszokat zengtek: az amerikai sajtó és a kormányzati körök is el voltak ájulva attól, hogy milyen különutas, nagyszerű szövetségesünk van Európa keleti térfelén.
Amikor elkezdtek érkezni a hírek arról, hogy milyen - nem csak a magyarokat érintő - jogtipró intézkedéseket hoz ez a diktátor, és akkor tömegtüntetések, fizetett újsághirdetések útján ismertettük a valós helyzetet és azt, hogy az Egyesült Államok kormánya – mint amerikait, engem ez mélyen sértett – támogatja ezt a diktatúrát. Amerikai magyarként engem az is sértett még, hogy az erdélyi magyar közösség ellen is intézkedéseket hozott. Ugyanakkor rendkívül felháborított, hogy kormányunk – a kommunista országok közül egyedüliként - a legnagyobb vámkedvezményt nyújtotta Romániának. Ez ellen én 25 egyéni tanúvallomást tettem a kongresszus különböző bizottságai előtt évről évre, dokumentálva. Ez volt akkoriban a HHRF munkájának egyik fő vetülete.
A másik az volt, hogy a Helsinki folyamatban, 11 különböző helsinki utókonferencián ismertettük és lobbiztunk amellett, hogy vegyék górcső alá a román állam jogtipró intézkedéseit és tegyenek valamit ellene. Végül 1987-ben az amerikai kormányzat felfüggesztette a Romániának nyújtott vámkedvezményt és így szélesebb nyilvánosságot is kapott a színfalak mögött végzett munkánk. A HHRF amerikai magyarok tömegeit tudta maga mögé állítani, akik egyénileg megkeresték megválasztott képviselőiket és meggyőzték őket, hogy az erdélyi magyarok ügyével foglalkozzanak. Így, lassan-lassan összegyűlt az a kritikus tömeg, amely elhatározta, hogy Ceasusecut ejteni kell.
Tiltakoztak a falurombolás ellen is. Hogyan?
Számos ilyen akciónk volt, hosszú lenne most felsorolni, de van már egy kötet, amely bemutatja ezt részleteiben. Akkor, 1988-ban 27 világvárosban rendeztünk ugyanazon a napon tömegtüntetéseket és tiltakozásokat a falurombolások ellen. Ez volt az egyik akció, amely nagyon nagy figyelmet kapott az Egyesült Államokban és világszerte is. Egy másik fontos momentum volt, hogy megjelent a Romániából disszidált Ion Mihai Pacepa titkosszolgálati tiszt könyve. Ebben nagyon részletesen leírta mindazokat, amiket mi addig is állítottunk és igazolta állításainkat az amerikai üzleti és külügyi érdekekkel szemben. Nagyon kemény küzdelem volt azokban az években.
Aztán jött Romániában a forradalom. Mi történt azután?
1989 után sikerült végre a panaszpolitika mellé pozitív irányú törekvéseket is tenni. Ilyen például a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem támogatása, amely részére az évek során több mint negyedmillió dollár értékű adományt – pénzt és felszereléseket – gyűjtöttünk.
Továbbra is foglalkozunk azzal, hogy Romániában van 2140 olyan egyházi ingatlan – iskolák, árvaházak, kórházak, stb. – amik mind-mind a civil társadalom alappillérei voltak Erdély-szerte, amiket a kommunizmus alatt egy tollvonással elkoboztak és a mai napig is csak töredékét juttatták vissza az illetékes tulajdonosokhoz. Ezzel kapcsolatban több mint egy évtizede folytatunk egy kemény küzdelmet, amelyet Lantos Tamás, most már elhunyt amerikai képviselő kezdeményezett, aki annak idején a kongresszus külügyi bizottságának volt az elnöke. Egy határozatot szavazott meg a Kongresszus, hogy ezeknek az ingatlanoknak a visszaszolgáltatását gyorsított ütemben kell végrehajtani. De nemhogy gyorsítottak volna az ütemen, hanem pont fordítva, lelassult a folyamat. Az elmúlt hetekben Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének sikerült Washingtonban a visszaesésekről tájékoztatni a kongresszust. Előtte az RMDSZ vezetősége, Kelemen Hunorral az élen, a kongresszusban és a külminisztériumban ismertette a fogyatékosságokat. És itt egy nagyon érdekes fordulat állt be: az amerikai kongresszus költségvetési bizottságának két vezető személyisége, a jobboldali Andy Harris (a Kongresszus egyetlen magyar származású tagja – szerk. megj.) és a nagyon baloldali Marcy Kaptur közösen adtott le egy olyan határozatot, – amit elfogadott az egész kongresszus, – hogy a külügyminisztérium költségvetéséhez kötik azt, hogy Romániában milyen mértékben zajlik, vagy nem, ezeknek a tulajdonoknak a visszaszolgáltatása. Ez a fejlemény meglepte a külügyminisztériumot is, hiszem most már saját érdeke, hogy tegyen is valamit a tényleges restitúcióért. Ennek nyomán, nem arrogánsan, nem erőszakos módon, hanem tájékoztatóan mutatta be Kató Béla a mai állapotokat. Nagyon remélem, nem kell újabb negyven évet várnunk, hogy ez be is következzen.
Gyakorlatilag ez mit jelent?
A teljes körű visszaszolgáltatását azoknak az ingatlanoknak, amelyek – sok helyen persze, már romos állapotban vannak – lehetővé tennék, hogy a történelmi magyar egyházak elláthassák hivatásukat.
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Gyulafehérvári Batthyaneum kulcspéldái annak, hogy a román állam továbbra se akarja visszaadni az épületeket jogos tulajdonosoknak. A román állam mindenféle kitérő manőverekkel arra törekszik, hogy megakadályozza a visszaszolgáltatást. Washingtonban is jól ismert Markó Attila meghurcolása, akit börtönre ítéltek jogellenes módon, pont őt, aki a törvény betűjét tiszteletben tartotta és közreműködött az elkobzott Sepsiszentgyörgyi ingatlan visszaszolgáltatásához. Mi azért dolgozunk, hogy ezek a visszásságok megszűnjenek. A magántulajdonhoz való jog Amerikában szent és sérthetetlen, ezt a washingtoni döntéshozók feltételek nélkül támogatják.
Megpróbálnak tehát nyomást gyakorolni Romániára?
A washingtoni Külügyminisztérium az itteni nagykövetség útján személyes kapcsolatban áll a román miniszterelnökkel és olyan tárgyalás zajlik közöttük, amire én nem vagyok hivatott, hogy elmondjam, pontosan milyen. Ebben igenis kell előrehaladás, amennyiben az Egyesült Államok barátságát és stratégiai partnerségét továbbra is igényli Románia. Ha nem történnek meg a külügyminisztrium részéről ezek a lépések, akkor ott van a kongresszus, amely szorítja a külügyet. A kongresszus megválasztott képviselői, akkor is, ha halvány kötődésük sincs a konkrét témához, viszont szavazópolgáraik kérik tőlük, fel fognak lépni. A HHRF 40 éve ebből az alapfelvetésből kiindulva végzi munkáját.
maszol.ro

Tőkés: Csűry együttműködött a Szekuritátéval
Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált, amelyek a jelenlegi püspök érintettségére utalnak.
Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, volt királyhágómelléki református püspök olyan feljegyzéseket tett közzé Csűry Istvánról, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi püspöke együttműködött a Ceaușescu-rendszer politikai rendőrségével.
Tőkés László keddi Nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) ugyan 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint „nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry István a Szekuritáté ügynöke vagy besúgója lett volna”, a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak.
A Tőkés által bemutatott jelentések egy része az 1986-1989-es időszakból származik egy „Kiss” fedőnevű ügynöktől, akit a Szekuritáté tisztjei szalárdi lelkészként is emlegetnek. Tőkés László elmondta, ebben az időszakban Csűry István volt a református lelkész a Bihar megyei Szalárdon. Tőkés László „Kiss” ügynök hét jelentésének a szövegét közölte azokkal az utasításokkal együtt, amelyeket a szeku tisztjei e jelentések alapján megfogalmaztak.
A volt püspök két 1982-ből és 1984-ből származó jelentés kivonatát is közzétette, amelyeket „Roșescu” fedőnéven adtak, és amelyeket szintén Csűrynek tulajdonít.
A Tőkés László sajtóirodája által kibocsátott, szerkesztőségünknek is elküldött közlemény és nyilatkozat fontosnak tartja megemlíteni, hogy a jelentések nem Csűry István saját hálózati dossziéjából, hanem az érintettek iratgyűjtőiből kerültek elő – éppen ezért nem tudható, hogy még mennyi hasonló irat kapcsolódik „Kiss”, illetve „Roșescu” nevéhez.
Mindezt annak kapcsán jegyzi meg, hogy a jelentésekre az állambiztonsággal való együttműködés miatt palástjától egy hónapja megfosztott zsibói Molnár Jánosnak, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárának – alias „Badea” (II.), illetve „Mureșan Dinu” – dossziéjában bukkantak.
A nyilatkozat azokat a lelkészeket és egyházi elöljárókat is megnevezi, akikről a jelenlegi püspök állítólag jelentett.
Tőkés ugyanakkor bírálta az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezetét, amiért egy korábbi állásfoglalásukban kiálltak Csűry István mellett.
foter.ro

Tények – majdnem
Boldogult tanárkoromban többször döbbenten kényszerültem szembesülni azzal, hogy a születésünk előtt történt, vagy egészen kisgyerekként átélt események összemosódnak a történelmi régmúlt tényeivel.
Diákjaim becsületére legyen mondva, csendben végighallgatták, sőt többen érdeklődve figyelték fejtegetéseimet arról, hogy kommunizmus nem volt. A fogalom egy szép vágyálom leképezése, de amit például mi fiatalkorunkban átéltünk, a hivatalosan népi demokráciának nevezett államforma, a legkevésbé sem demokratikus, annál nemzetibb töltetű araszolás volt valamiféle utópista szocializmus felé.
Diákjaim egyszer sem mondták, de szemükben sokszor láttam megvillanni a kérdést: minek kell ennyit cifrázni, kommunizmus és kész! Jó, legyen! Ráadásul én az aranykort soha nem is emlegettem – az ógörög mitológia iránti rajongásom miatt –, hisz azt már végképp nem akarták volna megérteni, miért merte aranykornak neveztetni Ceaușescu regnálásának huszonöt esztendejét, a legmélyebb össznépi nyomorgás éveit.
Aki viszont nem élte át, de szeretné megismerni ennek a vaskor jelzőre is méltatlan időszaknak a közvetlen előzményeit, Kovács Levente Marosvásárhelyi rendező És jött az Aranykor című, 2016-ban megjelent regényét ajánlom. „Használati utasításként", ha egyáltalán olvasó emberek számára fontos lehet ilyesmi, felhívnám a figyelmüket a címlapon is feltüntetett műfaji megjelölésre: majdnem tényregény. Ennek a két szónak a megfejtése az Ariadné-fonal a lebilincselő lektűrtől egy csalódások sorát hozó és egyre csak rosszabbakat ígérő, változó időszak alapos megértéséig.
Az ötvenes évek legvége, a hatvanas évek kezdete Kovács Levente korosztálya számára a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba lépés ideje. Vagyis az a periódus, amikor tulajdonképpen minden vagy majdnem minden sokkal inkább számít, mint a helyi vagy még kevésbé az országos nagypolitika. Végre véget ér a serdülőkor hormonális forradalma, s ha mindez olyan környezetben történik, mint ahogy az erősen önéletrajzi gyökerű Szabó Lehellel történt, akkor az eszmék harca helyett a testek bonyolult kapcsolata uralja a mindennapokat. Ez így természetes, minden körülményben ez volna, további életének alakulása szempontjából viszont Lehel szerencséje, hogy olyan emberek közt történik vele, ami történik, akiktől emberileg-szellemileg örökké tartó útravalót is kapott.
Egy pillanatra visszatérnék a „majdnem tényekre", mivel a regény egyik nagy pozitívuma, hogy a kamasz és a felnőtt közti, sokszor nagyon messze nyúló és sok veszéllyel aláaknázott senkiföldjét Kovács Levente remek húzással, egyrészt a többszörösen áttételes kémtörténettel, másrészt a kiskamaszok világába vissza-visszahúzó Rejtelmes sziget iránti kettős rajongással oldja meg. Az igazi felnőttkor beköszöntével aztán mindkét motívum kimúlik: a kémkedésből egy évek múlva „meghálált" veszett fejsze nyele lesz, s a nagy buzgalommal kezdett, közös Rejtelmes sziget-musical Teddyvel együtt hal meg.
A felnőtté válást, önmagának és másik felének, életre szóló nagy szerelmének a megtalálását Lehel zökkenőmentesen, a világ legtermészetesebb eseménysoraként éli meg – éppen akkortájt, amikor az ország élére az ötvenes évek végén a Kolozsvári Babeș- és Bolyai-egyetemek összevonásának levezénylése óta ismert alak kerül és vele együtt az aranykornak nevezett sötét negyedszázad.
„Mintha egy másik világba, más dimenzióba lépett volna át. Minden sor, minden strófa, minden vers az ismeretlennek új és új tájaira vezette. (...) Mélyebb, tisztábban fénylő, lelke rejtelmeibe világító mozzanatokra vetül egy sajátos világosság, ami értékesebb, felemelőbb, mint életének megannyi más eseménye. Hirtelen gyerekesnek érezte a kalóztörténettel való bajmolódást, az egyetemi és a munkás színjátszókkal megélt, akkor izgalmasnak vélt élményeket. Szinte csodálkozott magán. Mi vonzotta, mi izgathatta ezekben a történésekben, mikor mennyivel másabb, fantasztikusan izgató világok léteztek mellette." (333. oldal)
„Másnap Lehel bemutatja szüleinek a lányt, aki náluk ebédel, és megismerkedik Szabó néni korhelylevesével, töltött káposztájával. Szabó bácsi rögtön megkedveli a lányt, alaposan megölelgeti. – Isten hozott minálunk! Végre ez a buta fiú talált valakit! Szép vagy, lányom! Szabó néni titkolt gyanakvással nézi Kittyt. Lehel látja ezt, eszébe jut, mit mondott Melina. Mindegy, gondolja, aztán hangosan hozzáteszi: – Rövidesen összeházasodunk...Márciusra valóban beigazolódik Fejér elvtárs és Gyurka gyanúja. A nehezen megjegyezhető nevű, bunkó tag lesz az ország első embere. És jött a huszonöt évig tartó aranykor..." (389. oldal)
Kovács Levente: És jött az aranykor, Marosvásárhely, 2016
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Miért forog a sírjában Iancu?
Éppen témát kerestem egy "aktuálishoz". Ezért aztán végigolvastam legalább kéttucatnyi hazai és külföldi lapot, végigzongoráztam az interneten fellelhető összes időszerű politikai hírt, és már-már egyfajta filozofálásba kezdtem volnaaz államelnök ismét aktuálissá vált extra költekezéséről vagy arról, hogy a parlament a vakáció idejére több mint háromszázezer euróra vásárolt fűnyírót és kerti szerszámot, netán arról, hogy egyesek – kísértetiesen idézve a ‘90-es évek hangulatát – ismét kongatják a vészharangot, hogy "eladták az országot", vagy a mindig időszerű, a hatalom legmagasabb berkeiben virágzó korrupcióról, amikor egy helyi, szolidaritásra szólító "felhíváson" akadt meg a szemem.
A felhívás aláírói a helyi Avram Iancu, illetve az Alexandru Papiu Ilarian elnevezésű román kulturális egyesületek, amelyek rettenetesen "aggódnak" a Marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium sorsa miatt, amelynek a működését – szerintük – konfliktusok sora akadályozza.
Nem kell ahhoz csillagjósnak lenni, hogy kitaláljuk, az áldatlan helyzet oka az, hogy az épületet "csalárd" módon visszaszolgáltatták az "úgynevezett", és a fentebb említett kulturális egyesületek szerint törvénytelenül megalakult RómaiKatolikus Státusnak, illetve az, hogy létrehozták – minő botrány! – a katolikus gimnáziumot egyes "aljas, áruló, fafejű" és hasonló jelzőkkel illetett románok és "nemtörődöm" illetékes intézmények.
De ugyanolyan árulóknak nevezik a megye román politikusait, akik "önös érdekből feláldozzák Erdélyt". Amit ha Avram Iancu és Papiu Ilarian megtudna, bizonyára forognának a sírjukban, mert nem hinnék el, hogy árulókká váltak azok közül egyesek, akikért az életüket áldozták a történelem nehéz pillanataiban. "Nem ezért harcolt egész életében a két nagy román hazafi" – állítják az aláírók. Ezért aztán "szívből jövő" felhívással fordulnak az összes (hazafias érzelmű) román alapítványhoz, kulturális és egyéb egyesülethez, ne hagyják tovább a románok "megalázását", mert véleményük szerint ezzel a "természetellenes helyzettel" – értsd: a magyar nyelvű gimnázium létrehozásával – "újra fellángolhat az etnikai gyűlölet, intolerancia és sovinizmus". Végül megfenyegetik a politikusokat, hogy a lépéseik függvényében kapják vagy nem kapják majd az őszi parlamenti választásokon a szavazatokat.
Felesleges lenne bármiféle kommentárt hozzáfűzni. A "felhívás" magáért beszél. Annyit azonban hozzátehetünk: nem tudjuk, hogy Iancu vagy Papiu forog-e a sírjában, de Ceausescu, ha véletlenül feltámadna, nyugodtan feküdne vissza a sírjába, mert a magyarellenes gyűlölet magja, amit buzgón hintett "uralkodása" alatt, igencsak termő talajra talált. Több mint negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig szép számmal akadnak, akik fáradságot nem kímélve naponta próbálják elültetni és szítani az egyszerű emberek szívében a gyűlöletet.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párbeszédek időszaka következik? (Autonómiáink és a világpolitikai fejlemények)
Az elmúlt huszonöt esztendőt meghatározta az autonómiáért folyó küzdelem, és mára egyértelmű, ennél többet követelni esélytelen, kevesebbet pedig nem érdemes, bizonyossá vált, hogy autonómia nélkül drasztikus iramban fogyunk – ezekkel a szavakkal vezette fel Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT alelnöke azt a tusványosi beszélgetést, amely autonómiáink helyzetét vizsgálta a világpolitikai fejlemények tükrében. A meghívottak többsége valamilyen formában kapcsolódik az erdélyi autonómiamozgalomhoz, és bár igazán újat egyikük sem mondott, a vélemények megoszlottak arról, hogy kedvez vagy sem a jelenlegi időszak követeléseinknek.
Szász Jenő, a Nemzetstratégai Intézet igazgatója szerint Európa mély belső válságokkal küszködik, emiatt nincs energiája jó válaszokat adni a külső válságokra. Ilyen helyzetben nagy kérdés, hogy jut-e ideje, figyelme, s egyáltalán listáján hányadik helyen áll a Kárpát-medenceében élő nemzeti közösségek ügye. Szász Jenő véleménye szerint felértékelődőben vannak az őshonos közösségek, hisz az elmúlt egy-másfél esztendő megmutatta Nyugat-Európának, hogy míg a belső migráció többletforrást biztosított – munkaerőt, demográfiai növekedést –, a kívülről érkezők elsősorban kihívást jelentenek. Úgy látja, a párbeszéd időszaka következik, intézményesíteni kell azt az országok között és az országokon belül is. Európa komoly makrokihívások előtt áll, a nemzetek ügye egyre inkább háttérbe szorul, beszűkülnek a mozgásterek, de itt, a közép-európai térségben új párbeszédeljárások indulhatnak – vélekedett Szász Jenő.
Andrea Carteny Kelet-Európa-kutató szerint az EU egyik nagy hibája, hogy a kezdetektől belügynek tekintette a kisebbségi kérdést, pedig véleménye szerint az őshonos kisebbségeket meg kell védeni, pragmatikusnak kell lenni, folyamatosan nyomást gyakorolni, és a legfontosabb talán a tabuk nélküli nyitott viták folytatása.
Visszatérő vendége Tusványosnak Marc Gafarot I Monjó katalán politológus, publicista is, aki szerint nem kellene a kisebbség kifejezést használnunk, hisz ezzel önmagunkat kisebbítjük, a nemzeti közösség szóösszetétel sokkal kifejezőbb, helyesebb. Európában 50 millióan nem élnek többségben, sokan másodrangúnak tekintenek bennünket, pedig nemzetiségtől függetlenül mindenkit megillet az első osztályú állampolgárság. Meglátása szerint az itteni magyarok sokat vártak Ceauşescu bukása után, és nem igazságos, ami történt. Az autonómia a megoldás része, eszköz egy jobb társadalom megteremtésére, segít helyreállítani a párbeszédet különböző közösségek között, és eszköz a gazdaságfejlesztésre is, meglátása szerint ezért nem akarja Bukarest. Ha Európa egy polgáraihoz közel álló szövetség kíván lenni, akkor pozitívan kellene tekintenie „az olyanokra, mint mi”, és hűnek mAradnia a jelmondathoz: Egység a sokszínűségbe – vélekedett.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs a közképviselet nemzetközi „ügyeiről” beszélt: július 28-ig beterjesztik fellebbezésüket a luxembourgi európai bíróság polgári kezdeményezésüket elutasító döntésével kapcsolatosan, véleménye szerint az alapfokú indoklás „elfogadhatatlan megállapításokat tartalmaz”. Kitért a Marosvásárhelyi bíróság székely szabadság napjához kapcsolódó ítéletére is, a csendőrség által kiszabott tízezer lejes büntetést részben törölték. Izsák szerint a közösség szempontjából ez nem rossz, azt a hatezer lejes bírságot helyezték hatályon kívül, amelyet a csendőrség azért szabott ki, mert úgy ítélte meg, hogy a székely vértanúk emlékművétől engedély nélkül vonultak a főtérre. Ez a döntés összhangban áll a másik ítélettel, lezárulni látszik a polgármesteri hivatallal, csendőrséggel, rendőrséggel folytatott jogvita, a jog győzött, nincs akadálya, hogy 2017. március 10-én több tízezer ember vonuljon fel Marosvásárhelyen. Izsák kiemelte, jövő év elején az új kormány ismét napirendre tűzi a regionális átszervezés kérdését, ezért szükség lesz arra, hogy nagy számban, közösen fellépve követeljük Székelyföld régió kialakítását.
Toró T. Tibor, az EMNP alelnöke elmondta, az elmúlt 25 évben túl sok sikerrel nem dicsekedhetnek, talán arra lehetnek büszkék, hogy sikerült a politika napirendjén tartani az autonómia kérdését. Meglátása szerint úgy kell cselekednünk, hogy magunk javára fordítsuk az ellenük mutató politikai törekvéseket, ehhez stratégiai partnereket keresnek, többek között a transzilvanista románok soraiban is. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott „békemissziós” szerepéről beszélt, azt a feladatot kapta Orbán Viktortól, hogy próbálja egybefogni az erdélyi autonómiatörekvéseket, igyekezzen rávenni az együttműködésre, párbeszédre az itteni szervezeteket. Mint fogalmazott, ha két indián egymás skalpját követeli, annak a sápadtarcú örül, ezért fontosnak tartja feladatát. Ő is kiemelte a drasztikus népességfogyást, de beszélt arról is, hogy Európa „homokba dugja a fejét”, lakóinak 85 százaléka többségi társadalomhoz tartozik, tíz százalék nemzetiség, öt százalék pedig migráns, az öt százalék gondjaival hajlandó foglalkozni, de a tíz százalékról tudomást sem akar venni. Véleménye szerint a béke, a biztonság csak akkor teremthető meg Európában, ha új, szabályozott szolidaritást alakít ki, ha újradefiniálja önmagát, és nekünk készen kell állnunk, hogy „egyes nemzetrészeink egészséges versengésben megfogalmazott közös koncepcióval tudjanak előállni, vagy a sápadtarcúak győznek”. Répássy Róbert Fideszes képviselő leszögezte: Magyarországnak alkotmányos kötelessége támogatni a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit.
Kalmár Ferenc Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos nincs meggyőződve arról, hogy a párbeszéd ideje következne Európában, elhatalmasodóban a félelem, és ez egyáltalán nem kedvez. A migrációs válság kapcsán sokszor összemossák az őshonos kisebbségek és migránsok ügyét, és sok állam kockázati tényezőként tekint a kisebbségekre, mára felfüggesztették azt a tézist, hogy a sokszínűség Európa gazdagsági forrása lehet. Az autonómia elérésének egyik előfeltétele, „hogy egyet akarjunk, akkor talán meghallgatnának”. Ugyanakkor úgy vélte „mi is ludasok vagyunk, hogy ilyen keveset tudnak rólunk”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Nem lapíthatunk!
Harmincöt év távlatából óhatatlanul feltevődik a kérdés, hogy mi volt az a titokzatos erő, melynek hatására 1981-ben, Anna-nap előestéjén úgy határoztunk, elég volt a rettegésből, megaláztatásból, nyomorgásból, elnyomásból és hallgatásból. Melynek hatására legyűrtük a bennünk ágaskodó félelmet, és szembefordultunk a hatalommal. Kibontottuk a nemzeti zászlót, és a nyilvánosság előtt kimondtuk az akkor kimondhatatlant: emberhez méltó körülmények között, magyarként és szabadon akarunk élni.
Hogyan mertünk így cselekedni? Talán az ifjúságunk sok keserve miatt gerjedt feszültség érte el a kritikus szintet, és ily módon tört magának levezető utat egy belső robbanás elkerülése érdekében. Vagy inkább a mások által nekünk szánt sors ismerete és a belőle fakadó kilátástalanság elleni lázadás félig öntudatlan próbálkozása volt? De megtörténhet, hogy az ősöktől örökölt és génjeinkben őrzött igazságérzet, nemzethűség, bátorság és szabadságszeretet kényszerített a nyílt szembeszegülésre.
Kétségbeesetten keresem a választ, mely magyarázatot adna az akkor és ott történtekre, mert a Ceauşescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra legsötétebb éveit éltük. Egy olyan időszakot, mely alatt napi 20 deka kenyérrel, havi tíz tojással és fél kiló hússal voltunk kénytelenek tengetni az életünket. És tettük mindezt az állandósított félelem légkörében, melynek nyomására még a legenyhébb kritikát sem mertük megfogalmazni a rendszerrel és az ország mindenható urával szemben. Mert a magyarokra származásuknál fogva még nagyobb nyomás nehezedett, olyannyira, hogy már a helységeink nevét sem írhattuk le az anyanyelvünkön nyilvánosan. Egy darabka nemzeti szalag rejtegetése, vagy himnuszaink titokban történő eléneklése pedig olyan főbenjáró bűnnek számított, amiért jobb esetben meghurcolták, rosszabbikban viszont az örökkévalóságba küldték annak elkövetőjét.
Mindezt újra átgondolva, egy újabb kérdés nyíllal belém. Megérte-e? A válasz már rég készen áll bennem, csak ki kell mondanom: igen. Ha a következmények biztos tudatában még egyszer mindent újrakezdhetnék, sem cselekednék másképp, mert nem lapíthatunk, amikor a nemzetünket gyalázzák, és meg akarják semmisíteni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bűnügyi eljárás George Homoşteanu ellen
Bűnügyi eljárást indított az országos ügyészség George Homoşteanu volt kommunista belügyminiszter ellen Gheorghe Ursu 1985-ös meggyilkolása dossziéjában.
A dévai születésű, jelenleg is Déván élő Homoşteanu nem az egyetlen vádlott a disszidens meggyilkolásának dossziéjában, rajta kívül Părvulescu Marin és Hodiş Vasile egykori szekustisztek, illetve Tudor Postelnicu volt belügyminiszter ellen is bűnügyi eljárás zajlik.
Az építészmérnök Gheorghe Ursu a kommunista diktatúra és Ceauşescu személyi kultusza ellen lépett fel, több tiltakozó levelet is küldött a Szabad Európa Rádiónak. 1985-ben a Securitate meghurcolta emiatt, szeptemberben le is tartóztatták, ahol testileg és lelkileg durván bántalmazták. 1985. november 17-én a disszidens belehalt a sekuszok sorozatos brutális verései nyomán keletkezett sérülésekbe.
A szekusok azonban már akkor mindent megtettek az Ursu-ügy politikai mivoltának eltitkolásáért, hivatalos verziójuk szerint valuta tiltott birtoklásáért tartóztatták le, halálát pedig az egyik cellatársától kapott verés okozta.
Gheorghe Ursu fia, Andrei Ursu 1989 óta állandóan küzdött édesapja gyilkosainak a felelősségre vonásáért, ami évtizedek után részben sikerült is: a két szekus tiszt börtönbe került gyilkosságért. A gyilkosság az ügyészség szerint az akkor belügyminiszter Homoşteanu és Postelnicu utasítására történt.
A Déván született, jelenleg 93 éves George Homoşteanu első párttitkár volt Fehér megyében, majd a nyolcvanas években belügyminiszter, közvetlenül a rendszerváltás előtt pedig Románia prágai nagykövete. A rendszerváltás óta Déván él luxusnyugdíjasként, az Ursu-gyilkosságért hajszála se görbült.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Pál apostol alázatával kell visszautasítanunk minden pártoskodást”
Nyilatkozatot juttatott el szerkesztőségünkbe Tőkés László Európai Parlamenti képviselő a Bihar megyei RMDSZ-es polgármesterek és alpolgármesterek állásfoglalása kapcsán.
Minekutána 2016 júniusában az RMDSZ Bihar megyei települési önkormányzati vezetői testületileg vették védelmükbe Szabó Ödönt az úgymond őt ért „nemtelen támadásokkal” szemben, várható volt, hogy a nevezett pártvezér beintésére ugyanők hasonlóképpen fognak felsorakozni Csűry István oldalán. Igencsak nagy bajban lehet hivatalban lévő püspökünk, hogyha Soltész Miklós államtitkár, valamint az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezeteinek segítségül hívása nyomán, ez alkalommal immár nemcsak a párt polgármestereit, hanem annak alpolgármestereit is ilyenképpen vette igénybe.
Őszintén sajnálom, hogy a rosszul felfogott pártfegyelem jegyében, a bukott Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök dicstelen utódjának – Szabó képviselőnek – a nagy többségükben jóravaló és érdemük szerint megválasztott önkormányzati vezetőinket is sikerült belerántania a pácba.
Ténykérdés
A tisztelt polgármester és alpolgármester uraknak és hölgyeknek azonban tudniuk kellene, hogy Csűry István püspök rovott titkosszolgálati múltja nem opcionális ügy, hanem ténykérdés – amint ez a közzétett dokumentumokból kitűnik. Egy analógiával élve: néhai Papp László püspök, alias „PĂUN” annak ellenére sem volt másnak tekinthető, mint Securitate-kollaboránsnak, hogy „pártunk és kormányunk”, valamint korabeli esperesei annak idején egyöntetűen hódoltak neki és – Ceauşescu bukásáig – elvtelenül kiálltak mellette.
Úgy látszik, hogy huszonhat esztendő múltán, változott körülmények között, a történelem ismétli önmagát. 1989 felforrósodó záró harmadában az egyházmegyei papi gyűléseken egyes esperesek és lelkészek – ki megalkuvásból, ki aljas indítékból, ki félelemből – mintegy rendelésre vallottak hűséget az elnyomó egyházi és világi hatalomnak, maga az ügynök püspök pedig szorult helyzetében az „Oradea-i Egyházkerülethez” intézett körlevélben intette a nacionálkommunista diktatúra iránti hűségre papságát és híveit.
A párhuzam kézenfekvő.
Mit mondjunk azért mindezekre?
Pál apostollal szólva: „…mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé. Vajjon részekre osztatott-é a Krisztus? Vajjon Pál feszíttetett-é meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?” (1Kor 1,12-13) Vagyis ez esetben sem egyikről vagy másikról, nem Csűry vagy Tőkés személyéről és követőiről, hanem Krisztus Urunkról és az Ő Anyaszentegyházáról kell szólnunk és bizonyságot tennünk, akiben mindnyájan egyek lehetünk. Pál apostol alázatával kell visszautasítanunk minden pártoskodást – legyen szó akár Papp Lászlóról, akár Csűry Istvánról, akár azRMDSZ-ről, akár alulírottról –, s ekképpen megvizsgálnunk egyházunk jelenlegi helyzetét és szembenéznünk a versengő Zebedeus-fiaknak, Jakabnak és Jánosnak, a kételkedő Tamásnak, az Urat megtagadó Péternek vagy éppenséggel az áruló Júdásnak a terhes múltjával – egyetlen pillanatra sem feledve ugyanakkor, hogy Isten válasza a bűnbánatra minden esetben: a bűnbocsánat.
„A múltat be kell vallani” – írja a Költő. Negyedszázad után még mindig ezzel adós Egyházunk és posztkommunista társadalmunk az Úrnak és önmagának – s ez az egyik legfőbb oka, hogy az egyházi megújulás és a gyökeres rendszerváltozás félúton elakadt, vagy éppenséggel visszájára fordult. Cinkos bűnpártolás helyett világnak és egyháznak ezen a téren kellene együttműködnie és megtalálnia a köz javát szolgáló, hiteles összefogás útját, eljutva odáig, hogy azok, akiket egykor kollaborációra kényszerítettek, együttes erővel leplezzék le volt beszervezőiket és tartótisztjeiket, azokat, akik többé-kevésbé még most is nyeregben vannak.
Egyházunk feje a Krisztus – tartja hitvallásunk. Azért igazságkeresésünkben, egyházunk égető kérdéseinek a megválaszolásában senki másra, hanem csak Őreá hallgassunk. Az Isten kegyelméből tisztséget viselő világi vezetők maguk sem tehetnek jobbat.
Nagyvárad, 2016. augusztus 1.
Tőkés László
erdon.ro

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

A törzsi Románia – România liberă
Mindig úgy gondoltam, hogy magunk mögött kellene hagynunk a klánok, a cinkos „nagycsaládok” Romániáját, ahol a rokoni kapcsolat helyettesíti az alkalmasságot, az intelligenciát. Ahhoz, hogy kikerüljünk a ceauşizmus nyomorúságából és egyenes gerinccel lépjünk be a nyugattal kompatibilis, nemcsak technológiailag fejlett civilizáció reflektorfényébe, véget kellett vetnünk ennek a feneketlen szakadéknak tűnő múltnak, mely a történelem legmélyebb bugyraiból érkezett és egy tanyákból és viskókból álló világra jellemző, ahol a túlélés sokkal inkább függ a vérségi szolidaritástól és hűségtől, mint a bölcsességtől és a dolgok jó irányításának képességétől.
Úgy tűnt, hogy a szabadság első évétől, 1990-től kimutatott atavizmusok – bányászjárások, romaházak felgyújtása és magyar kisebbség elleni harcias uszítások – ellenére és ronda módon élve túl egy csaknem egy újabb évtizedet (az utolsó bányászjárásig). És mégis, huszonöt évvel később, negyed évszázaddal Ceauşescu és a vörös totalitarizmus bukása után, a jogállamiság kellős közepén és az Európa-párti demokrácia kifeszített lobogói alatt, kilenc évvel Románia EU-felvétele után újra alkalmunk van belépni a történelem rémálmába.
Minapi hírek azt mutatják – feketén fehéren, pontosabban a helyszínen készített felvételeken –, hogy Romániában a demokratikus változások apoteózisának teljében újra bevezették a rabszolgaságot. E téren, sajnos, nincs semmilyen kétség, a dolgok – legalább egy helyen az országban – a hatóságok szeme előtt és cinkos hallgatása közepette zajlanak. Nem a világ szexuális kereskedelmének piacain romániai, vagy moldovai fiatal lányok eladásában közvetítő futtatói hálózatokról beszélek és arról a számos állampolgárunkról sem, akiket „feketén” alkalmaznak olyan vállalkozók, akik nem akarnak az állammal osztozni a nyereségen, megfosztva ezzel a nem hivatalosan foglalkoztatott alkalmazottaikat a munkában eltöltött idő hosszától függően növekvő pótlékoktól és a hivatalosan igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásoktól. Ezek az esetek annyira gyakoriak és ismertek, hogy visszaszorításuk az állam egyik fő céljává vált (azt is el kell mondani, hogy nem túl nagy sikerrel).
Az ilyenfajta mindennapokkal szembesülő egyszerű ember, pAradox módon, a gazdaságilag elnyomottak oldalára áll. Tudja, hogy ha az állam többet tenne egy virágzó gazdaság létrehozásáért, akkor kevesebben fogadnának el megalázó túlélési feltételeket és nem hagynák többé, hogy átverjék, manipulálják, vagy a lehető legtalálékonyabb módon kihasználják őket. És ilyen körülmények között a maffiózókat gyakran olyan ügyes fickóknak tekintenek, akik legalább megpróbálnak ezt-azt elérni, semmint hogy elfogadják a munkanélküliség és a távlathiány lehangoló bénultságát, amire úgy tűnik, hogy a hivatalos politikák számos olyan szerencsétlent ítélnek, akikről beszélek. És amikor egyik, vagy másik maffiózó visszaél a hatalmával, akkor az illető morog valamit a bajsza alatt arról, hogy nem volt szerencséje és hogy ez egy többé, vagy kevésbé elszigetelt eset, míg ha arról értesül, mint 2008, vagy 2009 környékén, hogy az állam csökkenti a fizetését, akkor felfogja, hogy ez általános politika, ez pedig nemcsak a saját költségvetésére mér csapást, hanem a jobb életről magában táplált reményekre is.
De a dolgok ezúttal teljesen elszabadultak. Egy Argyas (Argeş) megyei – tehát nem az ország legelmAradottabb, vagy a civilizációtól legtávolabbi megyéje – településen maffiaklánok által utcáról elrabolt, majd nyomorúságban és szabadulási remény nélkül szolgálatra kényszerített fiatalokat és öregeket bántalmaztak, használtak ki, éheztettek, hagytak megbetegedni, vagy egyes esetekben, közömbösségből és cinizmusból meg is halni, éveken keresztül. Évekig tartott, mire a rendőrség tudomást szerzett erről és közbelépett.
De tényleg ennyi időre volt szükség, miközben a polgári hatóságok, a szomszédok és az ismerősök, a kérdéses település lakói derűsen és felemelt fejjel mentek el mindezek mellett, aljas módon és teljesen cinikusan foglalkozva rendezett életükkel ugyanúgy, mint korábban? Nemcsak azt kérdezem, hogy vajon hol volt a szemük a polgármesteri hivatal embereinek, a postásoknak, az adószedőknek, a rendőrnek és az óra-leolvasónak, hanem azt is, hogy vajon mit tett a magasságos egyház, illetve képviselői, a pap és kántor? És azon a településen, vagy valahol a szomszédságban nem működik egyetlen civil szervezet sem, egyetlen állatvédő, galambóvó, bélyeggyűjtő kör sem, mely egy bizonyos – bármilyen – közös ügy köré gyűjtene néhány polgárt, akikben aztán esetleg felvethetné a fejét egy polgári nyugtalanság, netán szégyen- és bűnösségi érzet?
Ezúttal nem külföldön nehéz helyzetbe hozott, vagy megalázott román állampolgárokról van szó. Azok, akiket beszélő eszközök szintjére alacsonyítottak, kitéve azok kénye-kedvének, akik a térségbeli hivatalosságok – mondjuk úgy – rövidlátását kihasználva kisajátították őket, a saját hazájukban, egy olyan államban élnek, melynek alkotmánya szavatolja számukra az állampolgári jogok, általában véve a szabadsághoz fűződő, sőt még az önkiteljesedésre törekvési joguk gyakorlását is. Mondjuk ki őszintén: attól kezdve, hogy valahol Argyasban – vagy bárhol máshol Romániában – vannak rabszolgasorsra alacsonyított polgárok, Romániának többé nincs oka modern és demokratikus államnak tartania magát.
A történelem órákon azt tanítják, hogy a világ más részein a rabszolgaságot már 1848-ban eltörölték. Egyetlen mozdulattal kitépték a történelemnek ezt a dicsőségnek és méltóságnak híján nem lévő lapját. A hatóságok bűnös cinkosságával, mondjanak bármit. Vajon mit csinál a rendőrség, a csendőrség, a titkosszolgálataink, a nyomozóügynökségek, azok a polgárok, akik arra is odafigyelnek, ami a saját portájukon túl történik? Milyen embertelen világba jutottunk?
Megvártam, míg elhalkulnak az ügy kapcsán kirobbant első morajok. Arra gondoltam, hogy talán nem értettem meg pontosan a történeteket. A dolgok lecsillapodtak, a bűnösöket megsétáltatják a bíróság előtt és valószínűleg kapnak valamilyen büntetést. Ezzel az eddig is nyugodt Románia teljesen megnyugodott. A kormányfő – tudomásom szerint – nem tartotta fontosnak érdeklődni a helyzet iránt, ellátogatni a térségbe, leváltani valaki mást is, ne csak az ügyeletes bűnbakot. A Victoria-palotából valószínűleg az ügy helyiérdekűnek és semmiségnek tűnik. Nem hiszem, hogy a legkevésbé is megingott volna az Argyas megyei kormánymegbízott alatti szék. Az ország effektív vezetője elégedettnek tűnik a területi és szakminisztérium képviselői munkájával. Ami az elnököt illeti, mit is mondjak?!
Mondjon ő is valamit, ha van mit… A klánok Romániájában élünk és visszasüllyedtünk a rabszolgaság Romániájába. 2016 nyarának kellős közepén, a XXI. században, hogy úgy mondjam. És köztünk még vannak egyesek, akik moderneknek, európaiaknak és – ez mindennek a teteje – az egységes és központosított állam megalapítóinak derék utódainak tartják magukat és bennünket is. Vajon milyen mélyre süllyedhetünk még.
Ovidiu Pecican
eurocom.wordpress.com

A faluromboló tovább élő műve
Radu Aldulescu új regénye: A népirtás krónikái Napkút Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Kirilla Teréz
Radu Aldulescu, a román prózairodalom neves kortárs írójának nevével már évekkel ezelőtt találkozott a magyar olvasó, a hazai román irodalomtanításban pedig a magyar iskolák tanulói is megismerték. A Jeruzsálem prófétái (Prorocii Ierusalemului) című nagylélegzetű regényét méltán fogadta nagy elismerés, akár a kritikusok, akár az olvasók körében, hiszen egy új korszak, a kelet-európai szocializmus béklyójából szabadult, egy forradalom, a román népélet nagy fordulatáról és az utána válságba került társadalomról szól.
Bukarest zűrzavaros napjai, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások, a vadkapitalizmus hirtelen jelenségei a két főszereplő életét is megpecsételik. Román emigránsok gyermekeket csempésznek Nyugatra, akik nem védekezhetnek az embertelen bántalmazásoktól, öreg, perverz pedofilok eltorzult bántásaitól.
Az író eddigi nagy sikerű művei után hogyan őrizhette meg frissességét, újdonságát? – kérdezi egyik kritikusa, amikor bemutatják új regényét, A népirtás krónikái (Cronicile genocidului) címűt, 2015-ben. Radu Aldulescu egyetlen műve sem vész homályba, minden regényét debütálása óta (1996) siker koronázza, ez derül ki az olvasók visszajelzéseiből, műveinek többszöri kiadásából.
A román kortárs irodalom derékhadának képviselőjeként ismert Radu Aldulescu 1954-ben született Bukarestben, első írása, a Sonata pentru acordeon, amely hamarosan elnyeri a Román Írószövetség díját, az Albatros Kiadónál jelent meg. Filmszcenáriumát, a Terminus PAradist, Lucian Pintilie rendezte, a Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíját kapta. Sorozatban közli műveit a legnagyobb román könyvkiadó, a Cartea Româneasca.
Mindezek után a magyar olvasóközönségnek is megéri elolvasni, megismerni, a tanuló fiataloknak a kortárs román irodalomból nemcsak kötelező olvasmányként, hanem modern nyelvi élményként is eredetiben érdemes olvasni. A népirtás krónikái "Egy olyan világot mutat be, amelyről az Úristen levette a kezét" – írja méltató kritikusa, Stefan Agapian. Ez a világ pedig mint a romlás, a mély szakadék szélén álló elszegényedettek társadalma, egészen konkrétan a Ceausescu falurombolása után egy újonnan létesített kisváros világa, siralmas tömbházai, egy olyan jövőképbe foglalt település, amely egy hatalmasnak ígérkező ipari kombinát dolgozói számára épült, és éppen annak a jövőképnek vált áldozatává, amely sok ezer munkás- és parasztembert megnyomorított.
A főhős neve Ördög Róbert (Robert Stan, talán Satan), története hosszú láncolata egy zavaros kort kibontakoztató társadalom válságának, még szociális kérdésekkel foglalkozók számára is nehéz átlátni. Előbb egy munkásparaszt életformában, később a posztkommunizmusban tengődő ember élete. Robert Stan foglalkozását tekintve a Ceausescu-korszakban sírásó, rendezetlen helyzetű családból kerül a fővárosba valahonnan Pitesti környékéről. Életét felborítja a forradalom, lakás nélkül mArad, végül egy féktelen erkölcsű asszony, Andreea élettársául fogadja be a környék minden rendezetlenségét, átalakulását megélő tömbházlakás garzonjába. Andreea menthetetlen munkakerülő, kisfiával, Andreikával úgy érzi, hogy védelemre szorul, és Ördögben találja meg Apuskáját, aki minden hisztériás kitörését, féltékenységét, egyre kiújuló depressziós hangulatát eltűri, kibírja. Általuk az újonnan formálódó, egyrészt rohamosan gazdagodó, másrészt a mélyszegénységbe, erkölcstelen fertőbe süllyedő társadalom olyan embereit is megismerjük, akik mélyről jöttek, feljutottak a korrupt értelmiségi világ szintjére, és hol a valahai szekus életformából üzletemberré előlépett barát, hol a pénzéhes média szolgálatába szegődött költő életszemléletének, önmaguk ámításának vagyunk tanúi. Laurean és Brândusa élete, sorsa valójában összefonódik az érdekes cselekmény sodrában Ördög és Andreea sorsával, akiknek családja egy álszent, újgazdag réteg kialakulását mutatja. Ezeknek a lényeknek az élete hosszú monológokban, egymást szüntelenül vádoló párbeszédekben jelenik meg, megakasztja a cselekményt, mintegy narrációként meglepi az olvasót.
Nem hiányzik a román irodalom nagyjaitól örökölt misztikus jelenségek előhívása sem, a gondolkodásmód felvillantása, az a szemlélet, hogy végül még az ilyen Ördög Róbertek is túlélnek minden gonoszságot.
Történelmi pillanatképnek is tekinthetjük Radu Aldulescu regényét. A Nagyvilág című irodalmi folyóiratnak az író a magyar olvasónak szánt mondanivalójáról, könyveiről, tapasztalatairól adott interjút: "Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultrahatékony eszközökkel való manipulálása. Mindezek voltaképpen antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük". Ehhez az írói meglátáshoz még hozzátehetjük napjaink történéseit, ahogy az ember felebarátját terrorcselekményekkel pusztítja, minduntalan gyűlöletet ébreszt a másként élők, gondolkodók iránt. Az író valós cselekményekből kiindulva láttat és következtet, történelmi pillanatképeket alkot, az olvasó pedig megérzi szavaiból, hogy nincs más választása, mint jót cselekedni, szembefordulni minden gonosszal.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Tízezer templom épült Romániában egy negyedszázad alatt
Az elmúlt hat évben az állam 130 millió euróval finanszírozta meg az egyházak építkezési lázát. Az új templomok számának tekintetében a neoprotestánsok megelőzik az ortodoxokat.
A rendszerváltás óta úgy szaporodnak a templomok az erdélyi városokban, mint eső után a gomba. A legnagyobb hévvel az ortodox egyház építkezik, mely az Egyházügyi Államtitkárság legfrissebb adatai szerint országszerte 3191 kultikus jellegű épületet emelt az elmúlt 26 évben, 1078 pedig jelenleg is épülőfélben van.
Kétségtelen, hogy a görög-keletiek építkezési lázát részben a szimbolikus területfoglalás szándéka magyarázza, elsősorban a Székelyföldön, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kommunizmus évtizedeiben az erdélyi városokban a román hívek száma megsokszorozódott, a templomok száma ellenben stagnált. Bármennyire is irritáló sokunk számára az erdélyi ortodox terjeszkedés, tény, hogy az idehaza bejegyzett 18 egyház közül az ortodox esetében a legmagasabb az egy templomra jutó hívek száma, kb. 1000.
Lendületben a neoprotestánsok
A görög-keletieknél sokkal diszkrétebben, de talán még nagyobb hévvel terjeszkednek a pünkösdisták, akik 1990 óta 1950 imaházat húztak fel, 82-n pedig most is dolgoznak. A Pünkösdista Keresztény Egyház templomaira átlagosan 133 hívő jut. Nem tétlenkedtek a baptisták sem, akik 790 imaházat emeltek a rendszerváltás óta. Alig valamivel mAradnak el tőlük a hetednapos adventisták, kiknek jelenleg 762-vel több imaházuk van, mint 1898 végén, s további 83 épül. Ez elképesztő mértékű növekedés, főleg, hogy egy 81 ezer tagot számláló vallási közösségről van szó. A három neoprotestáns felekezet 1990 januárja és 2015 decembere között 3500 új templomot avatott fel, többet mint az ortodoxok, akik 16 millióan vannak, míg ők 550 ezren.
A Római-Katolikus Egyház 351 templomot épített az elmúlt negyedszázadban, míg a reformátusok 314-t. A két magyar történelmi egyháznak 534, illetve 444 híve jut egy templomra, hozzávetőleg feleannyi, mint az ortodoxoknál. A katolikusok és a reformátusok esetében azonban a statisztikát torzítja, hogy templomaik száma egy száz évnél is régebbi etnikai realitást tükröz, se szeri, se száma a hívek nélkül mAradt, illetve maroknyi gyülekezettel rendelkező templomoknak.
Az unitáriusok 18 templomot építettek Ceaușescuék bukása óta, a magyar lutheránusokat tömörítő evangélikus egyház pedig 8-t. A rendszerváltás óta három felekezet egyáltalán nem építkezett: a szász evangélikusok, a zsidók és az örmény katolikusok. Ez utóbbi a legkisebb hazai felekezet, 393 taggal, kiknek 22 templomuk van.
Az állam egyre bőkezűbben támogatja a templomépítést. 2011-ben még csak 82 millió lej ment közpénzből erre a célra, 2014-ben azonban már 144, tavaly pedig 177 millió. Hat év leforgása alatt a központi költségvetésből 590 milliót utaltak ki templomépítésre.
Ahol a méret számít
Bár kevesebbet építettek, mint a neoprotestánsok, a betegesen nagyzoló, ízléstelen templomok tekintetében a görög-keletiek verhetetlenek. Az ortodoxok egyház égisze alatt fut a messze legvitatottabb projekt, a Bukaresti A Nemzet Megváltása Katedrálisának építése. A hívek egy része által is kritizált, a hivalkodás szimbólumának tartott épület alapkövét 2007-ben helyezték el. A munkálatok 22 méterrel a talajszint alatt kezdődtek, jelenleg már 45 méterrel magasodnak a talajszint felé a falak. Az 5000 ember befogadására alkalmas épület központi kupolája 120 méter magas lesz, állítólag látni lehet majd látni lehet majd Bukarest minden pontjáról. A megalomániás projekt összköltségét 400 millió lejre saccolják.
Kiérdemli a grandomán jelzőt a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom is, főleg, hogy a 28 ezer lakosú, gazdasági és szociális problémákkal küszködő Fogarasban építették fel. A katedrális építését botrányok kísérték: sokan az elhelyezését kifogásolták, ugyanis a vár közvetlen közelében húzták fel, azt pedig, hogy aranyozott kupolát biggyesztettek rá, sok ortodox is vérlázító pazarlásnak tartja.
Túlméretezett, a dominancia torz szimbólumainak tűnő templomokat nem csak az ortodoxok tudnak emelni. A Kolozsvári Bocskai (Timotei Cipariu) – téren 23 éve készül a görög-katolikusok katedrálisa, s az építkezésnek messze még a vége. A templom már rég készen lehetne, ha az unitusok elöljárói nem a hívek száma és az egyház anyagi lehetőségei által nem indokolt méretű groteszk behemótot álmodtak volna a Kincses Város központjába.
Pénzhiány miatt a megalomániás tervet a kivitelezés folyamán kissé megnyirbálták, befogadóképességét 2500 főről 1500 főre, magasságát pedig 98 méterről 72 méterre csökkentették. Arra azért vigyáztak, hogy 8 méterrel magasabb legyen, mint a tér másik végében álló ortodox székesegyház. Ha már a hívek számában nem kelhetnek versenyre velük, legalább a kupolájuk magasabb legyen.
Pengő Zoltán
maszol.ro

A fel nem adható város
Gergely Balázs Kolozsvár ötvenezer magyarjáról, a románok Napocájáról és az örök városnévtábla-probléma lehetséges megoldásáról
Vasárnap kezdődik és egy hétig tart a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata. Gergely Balázs történésszel, az ötszáz programból álló kulturális esemény fő szervezőjével arról beszélgettünk, hogyan zajlik a magyar temetőkben a többségi nemzet honfoglalása, illetve hogyan sikerült – ha csak egy hétre is – a történelmi belvárost visszafoglalniuk a magyaroknak.
– Ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor gratulálnom kell: eggyel nőtt a Kolozsvári magyarok száma. – Pontos az információ, köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei Kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot.
– Hány magyar él most Erdély fővárosában? Ők mennyire mozgósíthatók egy-egy közösségi eseményre? – A Kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer Kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a Kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart.
– Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben?
– Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A Kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceausescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek.
– Most ünneplik a várossá nyilvánítás hétszázadik évfordulóját. De mikor született Kolozsvár? – Kolozsvárt Károly Róbert magyar király emelte városi rangra 1316. augusztus 19-én. Természetesen maga a település jóval korábban, az 1213-ból származó első írásos említését évszázadokkal megelőzve alakult ki, valamikor a honfoglalás korának végén, az Árpád-kor hajnalán. A város Erdély kora középkori történetében betöltött kiemelkedő státusát jelzi, hogy az Anjou-dinasztiából származó uralkodó a városi rangra emeléssel egy időben visszaadta a település korábbi kiváltságait.
– A románoknak is fontos ez a hétszáz éves évforduló?
– Úgy tűnik, hogy a Kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a Kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti.
– Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör?
– Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. PAradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a Kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a Kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát.
– Most ott tartunk, hogy akár román oldalról is lehet beszélni arról: az ortodox katedrális előtt, az új főtérnek szánt részen 1993-ban felállított, monumentális Avram Iancu-szobor csúnya, méltatlan a városhoz. Van rá esély, hogy lebontják vagy elköltöztetik a húsz-egynéhány méter magas oszlopot? – A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a Kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában.
– Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal. Mi történt az utóbbi években, mivel magyarázható ez a változás? – Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a Kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához.
– Háromévnyi civil munka után döntött úgy, hogy visszatér a politikai életbe, és idén indult az önkormányzati választásokon. Miért?
– Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen.
– Valahol olvastam egy érdekes gondolatát, amelyben azt állította, a magyar nyelvű táblák mi magunk vagyunk. Kifejtené ezt?
– Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű Kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek.
– Félt hét éve, az első magyar napok idején? Volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye?
– Nem volt, inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a Kolozsvári magyar–román viszony normalizálására.
– Elképesztő élmény volt számomra is részt venni tavaly az egyhetes augusztusi eseményen, amely Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatává nőtte ki magát pár év alatt. Ilyenkor egyfajta szimbolikus visszafoglalása történik a belvárosnak, hiszen mindenhol magyar szót hallani, magyar árusok árulják a portékáikat, magyarok lépnek fel a színpadokon. Mi várható idén?
– A Kolozsvári magyar napok alaphangulatát valóban az adja, hogy több tízezer magyar ember együtt mozog a szimbolikus tereken. Ezért az élményért járnak haza a város elszármazott magyarjai, ez a legfontosabb felhajtóerő. A román közönség is érzi a jelenség különleges voltát. Természetesen kellenek a minőségi programok is ahhoz, hogy a képlékeny népsokaság ne céltalanul bolyongjon. Vannak már bejáratott programtömbök, amelyek nélkül elképzelhetetlen Kolozsvári magyar napokat szervezni, ilyen például a Farkas utcai kézműves vásár, a borudvar, a könyvvásár, a középkori falu vagy a romkertben zajló gyermekprogramok. Rengeteg intézmény önálló eseménnyel tölti meg a fesztiválutcát, zajlik az élet. A bejáratott programok mellett viszont szükség van újdonságokra is ahhoz, hogy képesek legyünk a megújulásra. Idén a hétszáz éves évforduló apropóján került be sok új program, ugyanakkor az éppen zajló olimpia mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ötszáz rendezvénnyel a tarsolyunkban nem túlzás azt remélni, hogy mindenki talál kedvére valót. A hetedik KMN minden bizonnyal arról is emlékezetes mArad sokak számára, hogy 55 éves pályafutása alatt először koncertezik Kolozsváron az Omega együttes – a közönség már nagyon várta ezt a pillanatot. Szintén először lép fel a Kolozsváriak előtt Ákos, aki rendkívül igényesen összeállított, magas színvonalú koncerttel készül. Különlegesnek ígérkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operája a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, majd az azt követő háromdimenziós épületvetítés-premier a Szent Mihály-templomra a világhírű Bordos László Zsolt rendezésében. Ilyet még garantáltan nem látott Kolozsvár és Erdély közönsége. Summa summarum, igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy méltó módon ünnepeljük Kolozsvár városi rangra emelésének hétszázadik évfordulóját.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éves évfordulót ünnepelt a Szent István Kör
Több történelmi témájú előadás is elhangzott az évfordulós ünnepségen.
A Láncos templom gyülekezeti termében tartotta az évforduló alkalmából szervezett eseményét a Szent István Kör. A magyar nemzet múltja iránt érdeklődő szatmáriak most is történelmi előadások meghallgatásával ünnepelték a negyed évszázados évfordulót.
A felszólalók között volt Dr. Egyed Ákos akadémikus, Dr. Kovács András akadémikus, Dr. Német Péter nyugalmazott múzeumigazgató és régész, Dr. Fazekas Rózsa történész, Gottfried Barna levéltáros és Kujbusné Mecseri Éva levéltáros. Az érdekfeszítő előadásokat követően pedig Thoroczkay Sándor, a Szent István Kör tiszteletbeli elnöke emékezett vissza a szervezet 25 éves múltjának fontosabb állomásaira.
Mint megtudtuk, lakossági igény következtében került sor a Szent István Kör megalapítására: a szatmári magyarság ugyanis szeretett volna többet megtudni a magyarság történetéről, lévén, hogy Ceausescu idejében erről szó nem esett. Így született meg a gondolat, hogy magyar történelemtanárok tartsanak egy 10-12 részes előadássorozatot arról, hogy a honfoglalástól napjainkig hogyan vezetett a nemzet útja. Az első előadást akkor augusztus 19-én tartották meg, Erdei Líviusz a honfoglalásról beszélt, Thoroczkay pedig István király államalapítása kapcsán tartott előadást. Az előadásoknak akkora sikerük volt, hogy igény volt az ismétlésre, folytatásra, majd 1993-ban nevet is kapott a csoport: ez lett a Szent István Kör.
A történelmi előadások mellett a kör a nagy történelmi eseményekről, évfordulókról is megemlékezik minden évben, ők szervezik egyebek mellett a Március 15-i, Augusztus 20-i, Október 6-i rendezvényeket is.
A Szent István Körnek 15 éven keresztül Thoroczkay Sándor volt az elnöke - ő most a tiszteletbeli elnök -, immár tíz éve pedig Szőcs Péter vezeti a kört.
szatmar.ro

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

AMIKOR 15 MILLIÓAN VOLTUNK, AKKOR SEM VOLTUNK ANNYIAN
„Lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” – mondta Antall József 1990. június 2-án, az MDF harmadik országos gyűlésén. Sajnos a szám már akkor sem stimmelt, az eltelt negyedszázad pedig tovább apasztotta a Kárpát-medenceében élő magyarságot – nem csupán a határokon belül, de azokon kívül is.
A trianoni döntést megelőző utolsó, 1910-es népszámlálás szerint az Erdélyben, Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján élő magyar anyanyelvűek az adott terület teljes népességének harmadát tették ki. Ezt az arányt tekintve induló értéknek, két évtizeddel később már számottevő volt a magyar lakosság arányának zsugorodása. Az 1930-as népszámláláskor ez az arány az 1910-es értéknek csupán a 81 százalékát érte el Erdélyben, a Vajdaságban a 88 százalékát, a Felvidéken 66 százalékát, míg Kárpátalján 63 százalékát. Ekkor román területen 1,35 millió, Csehszlovákiában 600 ezer, a Vajdaságban 380 ezer, míg Kárpátalján 116 ezer magyar anyanyelvű élt.
A második világháborút követően a legjelentősebb demográfiai veszteség a felvidéki magyarokat érte, akik közül 73 ezren kerültek Magyarországra a csehszlovák–magyar lakosságcsere következtében. Így az 1930-as 17,8 százalékról 1950-re 10 százalékra esett a magyarok népességen belüli aránya, míg számuk 592 ezerről 354 ezerre csappant. Az itt élő magyarok számának 1950 és 1961 közötti növekedése annak tudható be, hogy – maguk mögött hagyva a jogfosztottság periódusát – egyre többen vallották magukat (ismét) magyarnak. Ebben az időszakban ismét félmilliónál is többen vállalták magyar identitásukat.
Az 1946-os szovjet összeírás szerint Kárpátalján mindössze 66 ezer magyar élt. Ez a háborús veszteségekkel és a magyar férfiak 1944-es tömeges elhurcolásával, valamint a tömeges meneküléssel magyarázható. Emellett a helyben mAradtak jelentős része nem vállalta nemzeti hovatartozását. Ugyanakkor az 1959-es, első hivatalos szovjet népszámláláskor már 146 ezer magyart jegyeztek fel.
A Vajdaságban – a háború ellenére – a magyarok aránya nem esett vissza. Ez azonban részben annak volt köszönhető, hogy a magyaroknál jóval nagyobb fokú jogfosztással és népharaggal szembesülő németek egy része magyarnak vallotta magát. Részben ezzel magyarázható, hogy még a '70-es években is 420 ezernél is többen tartoztak a magyar kisebbséghez. Ekkor kezdődött a magyarság nagymértékű fogyása. Az utolsó (2002-es) népszámlálás szerint pedig számuk a kezdőérték 69 százaléka, csupán 290 ezer volt.
Erdélyben a magyar népesség csökkenése az 1980-as években kezdődött, majd a rendszerváltást követően fokozódott, 2002-ben pedig számuk a kezdőérték 91 százaléka, 1,4 millió fő volt. Szlovákiában és Kárpátalján a kilencvenes évekig növekedett a magyarok száma. Annak ellenére, hogy a rendszerváltást követően ezeken a területeken is megkezdődött a magyar népesség csökkenése – a Felvidéken 520 ezren, míg Ukrajnában 151 ezren vallották magukat magyarnak.
A kutatók szerint az utóbbi két évtizedben a Magyarország határain kívüli magyar közösségek demográfiai folyamataira jelentős hatással volt a migráció, mindenekelőtt a kisebbségi magyarok tömeges elvándorlása, menekülése. Ez egyrészt a közvetlen népességveszteségen, másrészt a korszerkezetre gyakorolt hatásán keresztül csökkenti a határon túli magyarság lélekszámát.
Az erdélyi magyarok számottevő migrációja a nyolcvanas évek közepén kezdődött el, amikor a Ceauşescu-rezsim krízishangulata teljes mértékben eluralkodott a társadalmon, valamint a rezsim nyílt magyarellenessége is fokozta a migrációs nyomást. A magyarokra a Románia területi integritását fenyegető, kiemelt ősellenség szerepe jutott. A gátlástalan és huzamosan tartó nyilvános megbélyegzés jelentős mértékben fokozta a magyar közösség bizonytalanságérzetét. Ebben a helyzetben általában minden román állampolgár, a sérelmek okán pedig a magyarok kiemelten is, egyre nagyobb mértékben keresték a kilépés lehetőségét, ami a nyolcvanas évek végére kiugróan magas migrációs számot eredményezett. Néhány év alatt – 1987 és 1991 között – mintegy 85 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ezt követően Magyarország irányába indult egy tanulmányi célú migráció, amely sok esetben inkább áttelepedéssel, mint hazatéréssel végződött. Összességében az utóbbi negyven évben az erdélyi magyarok migrációs vesztesége 1964 és 1992 között 133 ezer fő, 1992 és 2002 között 106 ezer fő volt.
A szlovákiai magyarság mozgása az erdélyihez képest kevésbé dokumentált. A nyolcvanas években a hivatalos vándorlási adatok tanúsága szerint a migráció elsőrendű célpontja Csehország volt. A hivatalos adatok szerint 1980–1990 között a magyarok migrációja elenyésző volt. A kimutatások szerint a szlovákiai magyarságnak a két utolsó cenzus közti migrációs népességvesztesége 2 ezer főre becsülhető.
A Jugoszlávia szétesését követő háború, majd a gazdasági krízis és a növekvő kisebbségi létbizonytalanság miatt a Vajdaságból is egyre többen kerekedtek fel. Az ottani magyarságnak a kilencvenes évek során bekövetkezett migrációs vesztesége legalább 50 ezer főre tehető.
A kárpátaljai magyarok migrációja a kilencvenes évek elején kezdődött. A Szovjetunió felbomlását követően, Ukrajna igen komoly gazdasági válsága közepette a kárpátaljai magyarok számára a kishatárforgalom, az ehhez kötődő kereskedelem, illetve a határ menti magyar területeken történő időszakos munkavállalás kiemelt jelentőséggel bírt. A véglegesen Magyarországra telepedő kárpátaljaiak száma a vajdaságiak és erdélyiek mellett nem volt számottevő, arányait tekintve viszont a kilencvenes évek második felétől Kárpátalja jelenik meg leghangsúlyosabban a magyarországi bevándorlási statisztikákban. E régióban Magyarország a mai napig stabilan kiemelt migrációs célország mAradt.
Megjegyzés: a cikk szerzője nem veszi számításba nyugati országokban élő magyarság lélekszámát.
vs.hu

„Zengjen a dal lelkesülve”
I. Székelyföldi Huszár- és Katonanóta-találkozó
A hagyományteremtő szándékkal tető alá hozott egész napos rendezvény délben zászlófelvonással, koszorúzással és himnuszaink éneklésével rajtolt az Alsócsernáton központjában álló emlékműnél, majd az Ikavár alatti színpadhoz költözött, ahol a gyerekeknek játszóházat tartottak a 16 órakor kezdődő ünnepélyes megnyitóig, amit követően sorra álltak színpadra a fellépő kórusok, táncosok és szólisták.
– Kultúránk megőrzése és átörökítése kötelező minden magyarul dobbanó szív számára, a Kárpát-medence büszke bércei végtelen időkig legyenek visszhangosak a magyar daloktól – fogalmazott a megnyitón a rendezvényt levezető Máté Sándor, megalapozva a találkozó szellemiségét.
Megemlékeztek a huszárokról
A Felsőcsernátoni Református Egyházközség lelkipásztora, Szőcs László esperes ünnepi beszédében kifejtette: a nap jelentőségét növeli, hogy megemlékezünk azokról a huszárokról, akik életük árán is védték a magyar hazát, a magyar szabadságot. Emlékezünk az első és második világháború elesett hőseire is, akik vérüket adták azért, hogy mi ma itt és így élhessünk. A magyarság feje fölött ugyanis sokszor kimondták a halálos ítéletet, végre is akarták hajtani, de nem sikerült – ebben Isten segítségét is magunk mellett tudhatjuk.
Ágoston József, a kultúrafelelős házigazda hangsúlyozzta: a rendezvény célja fórumot biztosítani a katonadaloknak, amelyek a regrutaság megszűnésével kimúlófélben vannak, és lehetőséget nyújt számunkra a múltból a jövőbe lépésre. Köszönetet mondott a szentivánlaborfalvi dalkör tagjainak és vezetőjének, Kelemen Alpárnak, akik nélkül a hagyományteremtés céljával megálmodott rendezvény nem jöhetett volna létre.
Húsz csoportot hívtak meg
A szervezők (Csernáton Község Polgármesteri Hivatala, a Háromszéki MÁRA Szociális és Közművelődési Egyesület, a csernátoni Pakó András Férfidalcsoport, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör, illetve a szintén csernátoni Pántlikácska Ifjúsági Néptánccsoport, míg Tamás Sándor megyetanácselnök a rendezvény fővédnökségét vállalta) húsz különböző csoportot vártak a rendezvényre, végül volt, aki nem tudott eleget tenni a meghívásnak, azonban így is órákon át szállt a dal.
Sorra csendültek fel az ismert és kevésbé ismert katonadalok és huszárnóták, némelyiket a hallgatóság is együtt dúdolta a fellépő dalárdákkal, amelyek mind megérdemelt tapsot kaptak. Jelen volt többek között a Kovásznai Református Férfidalárda, a Pákéi Református Férfidalárda, a Székelytamásfalvi Református Férfidalárda, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör, a keresztvári Fekete Lajos Férfidalárda, a Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, a Székelyudvarhelyi Székely Férfidalárda, a Csíkcsicsói Dalcsoport, a szentegyházi Huszárok, a Csíkborzsovai Férfikórus, a Madéfalvi Dalkör, a Gelencei Férfidalcsoport, a Szörcsei Férfidalcsoport, a csernátoni Pakó András Férfidalcsoport. Zenélt Veres Hunor és népi zenekara, valamint a Kézdivásárhelyi Tanulók Házának fúvószenekara, néptáncot mutatott be a kézdiszentkereszti Tisztás együttes, illetve a Pántlikácska, szólót énekelt Adorján Lajos, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület tagja, aki Csíkcsicsóból érkezett, valamint Babos Szélyes Margit.
Száztagú Székely Férfidalárda
Kettő híján 150 éves a Székelyudvarhelyi Székely Férfidalárda, amelynek 25 éve zászlótartója Péter Csaba, őt kérdeztük, mit jelent számára ez az esemény. Elmondta: 1973-ban avatták kórustaggá, azóta folyamatosan az élete része az éneklés, több kórusban is közreműködik. Mint fogalmazott, magyarságunk megélése, megerősítése, hagyományaink megőrzése és ápolása az, amiért fontosnak tartották itt jelen lenni. Fölöttébb szükséges lenne a fiataloknak is átadni ezt a nótakincset, szerencsére van is pár érdeklődő, nemrég hat új tagot avattak.
A Száztagú Székely Férfidalárda három éve alakult Székelyudvarhelyi, Sepsiszentgyörgyi, gyergyói és csíkborzsovai dalárdák egyesülése révén. Három találkozó már le is zajlott, mindig felemelő élmény, amikor annyi torokból csendül fel a nóta – mondja büszkén a 82 éves Botos Ferenc nyugalmazott tanár. Október elsején 95. évfordulóját üli a Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, amelynek ő is tagja.
– A fiatalok körében sajnos kevés fogékonyságot látunk, más az érdeklődési körük, de egyelőre nem pusztulunk, harmincan énekelünk együtt. Pedig lenne, amit tanulniuk ebből: a közösségi élményt, az összetartozást, a becsületet és a fegyelmet, azt, hogy alávetem magam egy közösség akaratának – részletezi.
Valóban, a közönség soraiban ülők zömmel az idősebb nemzedékből kerültek ugyan ki, de örvendetes, hogy sok gyerek is szaladgált a téren, és családok is választották ezt a rendezvényt a vasárnap hasznos eltöltésére.
A rejtegetett zászló
1921-ben, a Székely Mikó Kollégium udvarán avatták a képen látható zászlót, ezüst csúccsal, rúdján számtalan arany- és ezüstszeggel, amelyek mindenike adományt jelképez magyar, román és szász személyektől: akkoriban az összefogás eme megnyilvánulása nem volt szokatlan.
Félő volt, hogy a Ceaușescu-rendszer alatt „eltüntetik”, ezért egy faládában, szőnyegek alatt vészelte át azt a kort, hogy most ismét büszkén hordozzák körbe jeles események alkalmával. A hímzés baróti asszonyok kézügyességét dicséri, a zászló tervét Köpeci Sebestyén József készítette.
Farkas Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Ceaușescu-féle szisztematizálástól tart az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Országos Önkormányzati Tanácsa határozottan ellenzi a Regionális Fejlesztési és Közigazgatási Minisztérium területrendezési törvénytervezetének elfogadását. Véleményünk, hogy a törvénytervezet által tárgyalt témakör nem időszerű, és amint a törvénytervezet indoklása is jelöli, nem hoz érdembeli változásokat az önkormányzatok számára, következtetésképpen az állampolgárok számára sem.
Meggyőződésünk, hogy a modern közigazgatás megteremtése céljából elsősorban a következő lépésekre van szükség:
1. a Helyi Autonómia Európai Chartájának feltétel nélküli alkalmazása;
2. egyszerű, átlátható törvénykezés;
3. a költségvetési erőforrások leosztásának átalakítása;
4. valós decentralizáció megvalósítása, a szubszidiaritás elvének széles körű alkalmazása;
5. a helyi közösségek megerősítése.
Jelen törvénytervezet több pontja ellentmond a fent megjelölt prioritásoknak. A törvénytervezet, bizonyos rendelkezései révén, nem más, mint a kommunista szisztematizálás folytatása és befejezése, holott az 1989-ben megalakult Nemzeti Megmentési Front egyik első döntése volt a szisztematizálási terv eltörlése.
Nem területrendezésre, a településhatárok újrarajzolására van szüksége Romániának, hanem egy modern, állampolgárokat tiszteletben tartó és kiszolgáló közigazgatásra. Ehhez csupán egy dolgot kell megvalósítani: a döntéseket az állampolgárokhoz legközelebb álló szinten kell meghozni. Létre kell hozni egy egységes közigazgatási portált, amely lehetővé teszi a digitális ügyintézést, a felszabaduló pénzügyi és humánerőforrást pedig a helyi közösségek fejlődésének szolgálatába kell állítani.
Látszólag a törvénytervezet egyedüli célja, hogy olyan jogosultságot biztosítson a kormánynak, amelyek, véleményünk szerint, nem az ő hatáskörébe tartozik: a sokat emlegetett decentralizálás helyett a központi irányítás megerősítené befolyását a helyi hatóságok felett. Ahhoz, hogy bizonyos települések pályázhassanak a vidékfejlesztési programban, elegendő lett volna egy olyan kormányhatározat, amely bővíti a program kedvezményezettjeinek listáját. Jogszabályalkotási technika szempontjából sem javasolt bizonyos kedvezményezettek célirányos megjelölése törvényi szinten.
Elfogadjuk, hogy a területrendezési törvénykezés összhangban kell hogy legyen a települések fejlődésével, de nem ilyen módon.
2012–2015 között határozottan kértük 13 megye 6 206 011 állampolgára nevében, hogy biztosítsák a megfelelő forrásokat a krízishelyzetben lévő megyék fejlesztésére (ITI és CLLD), igényünket az akkori kormányzat nem vette figyelembe, most pedig megszüntetné azokat a közösségeket, amelyek nem teljesítik az előírt feltételeket.
Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a lakosság csökkenését szakmai érvként használják fel, miközben az elmúlt 20 év következetlen gazdaságpolitikájának eredménye a népességcsökkenés. Ennek a folyamatnak a megállítása kell hogy legyen a cél, nem pedig a működő rendszerek megszüntetése, azaz a közigazgatás lakosságszámhoz való igazítása.
Elfogadhatatlannak tartjuk a kormányzat szemléletmódját és mindazt, amit a törvénytervezet előrevetít: - a kormány nem számol a jelentős településfejlődéssel, ha azon az állásponton van, hogy 2025-ig a helyi utak kevesebb mint 50 százalékát korszerűsítik; - több mint 40 százalékos lakosságcsökkenéssel számol.
Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a községek esetében, a valóságot mellőzve, statisztikai adatok alapján történjen a szuperközségek nevesítése. Követeljük, hogy a települések besorolása esetében az alapot az illetékes megyei tanács javaslata képezze, illetve a lakossági számadat ne legyen besorolási tényező. Nem új települési kategóriákat kell felállítani, hanem megfelelő eszközöket kell biztosítani a településék számára a fejlődéshez, újra kell gondolni a költségvetés-tervezés mechanizmusát, egyszerűsíteni és digitalizálni a közigazgatást, elérhetővé kell tenni a közszolgáltatást minden állampolgár számára. Alkalmazni kell a helyi autonómiára vonatkozó törvényes előírásokat, és tiszteletben tartani a bennük megfogalmazottakat.
Hinni kell a helyi közösségek bölcsességében és problémamegoldó képességében, hiszen az mozgósító erejű lehet egy hatékonyan működő, gazdaságilag fenntartható Románia megvalósításában, településkategóriák nélkül.
Borboly Csaba,
az Országos Önkormányzati Tanács elnöke
Csíkszereda, 2016. szeptember 6.
Erdély.ma

Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amerikai látszatpolitika
Az Egyesült Államok számára egyáltalán nem ismeretlen a Romániában élő nemzeti kisebbségek, köztük a magyarok helyzete.
Nem is lehet számára idegen a téma, elvégre elmúltak már azok az idők, amikor Amerika – és vele együtt tulajdonképpen az egész Nyugat – alaposan megszűrt információkat kapott az országban uralkodó állapotokról, emiatt pedig kritikátlanul elhitte és elfogadta azt, amit a Bukaresti kommunista rezsim propagandája „beadagolt” neki. Például a Ceaușescu-diktatúra bikkfanyelvén arról, hogy „a román nép és az együtt élő nemzetiségek szoros testvéri egységben a szocialista Románia nagy családját alkotják”.
A washingtoni külügyminisztérium Romániáról évente kibocsátott emberi jogi jelentései rendre arról tanúskodnak, hogy a tengerentúl nagyon is tisztában vannak azzal, miképpen érvényesülnek az emberi, ezen belül a kisebbségi jogok az országban. Pontosan tudják, miként tiltják, akadályozzák a hatóságok és az önkormányzatok a magyar nyelv hivatalos használatát, a kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezését, miként utasítja el hosszú ideje a román állam az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem létrehozását, hogyan folyik szisztematikus hadjárat a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok ellen. És a sort folytathatnánk a csángóföldi magyarórák akadályoztatásával, az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának késlekedésével.
A baj csak az, hogy a magyar közösség képviselői által több-kevesebb intenzitással jelzett problémakörök tudomásulvételén és csokorba gyűjtésén túlmenően Amerika nemigen tesz lépéseket ezeknek a gondoknak az orvoslásáért. Csak egy példa. Az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége a minap dörgedelmes hangvételű közleményben bírálta a román jegybankot (BNR) amiatt, hogy egykori, a Vasgárdával és a legionáriusmozgalommal rokonszenvező elnökét is ábrázoló emlékérmét bocsátott ki. Szóra sem méltatja viszont a diplomáciai képviselet a magyar jelképek üldöztetését.
Dicséretes, hogy az amerikai nagykövet végre személyesen igyekszik tapasztalatokat szerezni a tömbmagyar Székelyföld valóságáról, megkeseredik azonban a szánk íze, amikor a „kisebbségek tiszteletben tartása” fontosságának hangsúlyozása közben nem pontosítja, milyen csoport, közösség tagjaira utal tulajdonképpen. A feladat tehát nem könnyű: arról kell meggyőzni Amerika képviselőjét, hogy a dolgok nevén nevezésén túlmenően konkrét lépéseket is tegyen magyarügyekben.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

A lelépett ügynök (Egy megfigyelt család /23./)
A nemzeti kommunista diktatúra leáldozásának évében, 1989-ben „Antonescu” informátor olyan vádakat fantáziált rólam, ami meghaladta az eddigi valamennyi rám állított ügynök képzeletvilágát. Az emberi gonoszságnak, az ártani akarásnak aligha lehet határa...
„Antonescu” az U. M. 0110 ügyosztálynak dolgozott. Ez az ügyosztály a Szovjetunió és vele szövetséges országok csehszlovákiai katonai támadása (1968) után létesült Victor Neculicoiu tábornok vezetésével, és a „baráti” szocialista (értsd a Varsói Szerződés) államokban kém- és kémelhárító tevékenységet végzett. Figyelme elsősorban a Szovjetunióra és Magyarországra irányult. Fontos célterülete volt Jugoszlávia és végül az afrikai, ázsiai és dél-amerikai proszovjet országok. Az ügyosztályban 264 tiszt, 8 magas szintű kommunikációs és operatív képesítéssel rendelkező tiszt, 15 altiszt és 17 civil alkalmazott dolgozott. Ez a viszonylag kevés „káderrel”, de hatékonyan dolgozó ügyosztály egyike volt Ceauşescu bizalmatlanságból és üldözési mániából született létesítményeinek. A kommunista diktátor mindig is a Szovjetuniót és Magyarországot tekintette Románia első számú ellenségének. „Antonescu” olyan foglalkozású ügynök volt, aki sport- vagy kulturális tevékenysége révén gyakran „gyanútlanul” megfordulhatott külföldön. Több dokumentum – ezekből közreadok néhány részletet – teszi egyértelművé, hogy elsősorban Magyarországon teljesített megbízatást. Ő jelentette a Securitaténak, hogy jelentős összeget (22 millió forintot) örökölök Magyarországon elhunyt, gyermektelen, jómódú nagybátyám hagyatékaként, amelyet Erdély függetlenségéért harcoló szabadcsapatok romániai beavatkozására akarok fordítani (1. dokumentum) „Antonescu” feladata volt kideríteni e (rém)hír körülményeit itt és Magyarországon (2. dokumentum). Amikor az év vége felé újból ellenőrizni akarták (3. dokumentum) a Securitate számára is egyre valószínűtlenebb információt, kiderült, hogy a (családostul) külföldre távozott „Antonescu” nem tér vissza az országba (4. dokumentum).
De ki lehetett ez az önös céljait az én rovásomra megvalósítani akaró csirkefogó? Csak megközelítő, kizárásos alapon történő feltételezésem van. Az általa adott jelentések 1989 első hónapjaiból valók. Közlésének az ellenőrzésére már az év vége felé került volna sor. Ekkor jöttek rá, hogy az, akit családostul kiengedtek, már nem jön vissza. Az illetőnek hozzám (térben is) közel állónak és megbízhatónak tűnő embernek kellett lennie. Aki szándékosan (vagy csak túlbuzgóságból?) elvetette a sulykot az örökségemmel kapcsolatosan. A 22 millió legalább öt-hat jogosulté volt, persze így is szép összeg. Somogyvári házacskát és telket vettünk belőle testvéreimmel együtt. Egy ismerősömre korlátozódik a gyanúm. Hazajöttekor kerülte a velem való találkozást. Szomorú vagyok inkább, mint haragos, s nem bánnám, ha megkeresne.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A ló meg a zabla
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu