500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Hamis forradalom, hamis forradalmárok
Egy volt államtitkár és több állami hivatalnok is előzetes letartóztatásba került tegnap a hamis forradalmári oklevelek miatt. Az ügyészek szerint legalább 3500-an vásároltak maguknak – a tisztviselők megvesztegetésével, egyenként kétezer euróért – különféle előjogokat és tisztes jövedelmet biztosító diplomákat, és ennek a botránynak különös visszhangot ad, hogy a már elsüllyesztett 1989-es aktákat nemrég újra elővették, átfésülték, és eddig elhallgatott tanúvallomások, bizonyítékok kerülnek nyilvánosságra a máig tisztázatlan decemberi eseményekről.
A két ügy összefügg, s bár a hamis papíroké pitiáner csencselésnek tűnik az ezernél több erőszakos halál és háromezernél több sebesülés mellett (ezek többsége már a Ceauşescu házaspár elmenekülése után történt!), ugyanolyan régóta borzolja a kedélyeket. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a diktatúrával szembeszálló bátrakat megilleti az elismerés, de Romániában ez is nagyon eredeti módon sikerült. A kommunizmus alatt (sokszor koholt vádak alapján vagy egy gyertyagyújtás miatt) sokévi börtönre, kényszermunkára ítélt, kitelepített, meghurcolt, megbetegített, leszegényített, kivégzett vagy a kegyetlen bánásmód következtében elhunyt áldozatok és családjaik ma sem részesülnek annyi kiváltságban, mint a diplomás forradalmárok. Akik között szép számban – némelyek szerint többségben – vannak azok, akik csata után, elsősorban anyagi megfontolásból lettek hősök olyan településeken is, ahol mindenki a tévéből értesült az új világ beköszöntéséről. A forradalmár-egyesületeknek se szeri, se száma, és már kevesen ismerik ki magukat a megszolgált és a megvett érdemek piacán. Az viszont elgondolkodtató, hogy azok közül igen kevesen váltották ki a forradalmár-igazolványt, akik életüket kockáztatva kiálltak fütyülni a kivezényelt fegyveres erőkkel szemben; még a tiltakozást Temesváron kirobbantó Tőkés Lászlónak sincs ilyen. Alig húsz év múlva jutott eszébe valakinek, hogy (sok más valódi és álhős után, még csak nem is elsőként!) illene őt is kitüntetni az elnyomó rendszer megbuktatásában játszott szerepéért – és most ezt az érdemrendet is elvitatják tőle azok, akik neki és a hozzá csatlakozóknak köszönhetik jelenlegi pozícióikat... Rég ideje lett volna rendet teremteni ebben a zűrzavarban is, de 1990 óta egyik kormányunk sem akarta lemosni magáról a forradalom bemocskolásának vádját. Sőt: ez az újabb korrupciós botrány a vonatkozó jogszabályok alig két éve, 2014-ben történt módosításának köszönhető. Ahelyett, hogy eltörölte volna ezeket a vitatott kiváltságokat, a Ponta-kormány bevezette a „meghatározó szerepű” forradalmári minősítést, és újabb lendületet adott az ügyeskedő haszonélvezőknek. Most, a 27. évforduló előtt elindult valami. Valóban tisztázni akarják-e a történteket, és megbüntetni a bűnösöket, vagy csak porhintés ez is? Megtudjuk, ha megérjük.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés: paktumok helyett párbeszédet!
Pártokon túlmutató, reprezentatív román és magyar tényezők párbeszéde mentén kell rendezni a román–magyar viszonyt, és nem titkos paktumok, politikai alkuk révén – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a Nemzeti jelképek versus nemzetbiztonság című pénteki kolozsvári román–magyar konferencián – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az EMNT és a Reconstructio Egyesület által szervezett rendezvényen Tőkés emlékeztetett: még az RMDSZ tagjaként több alkalommal is sürgette a román–magyar kerekasztal összehívását – ezt a javaslatot 1993-ban a szövetség kongresszusán meg is szavazták –, a biztató kezdetek után azonban ezek a kezdeményezések rendre elhaltak.
„Azt látjuk, hogy ma már a párbeszéd szó is üres kommunikációs gyakorlattá degradálódott, de soha nem szabad feladnunk az erre irányuló törekvéseket” – tette hozzá az európai parlamenti képviselő. Tőkés László ugyanakkor a magyar–magyar párbeszéd kapcsán megjegyezte: úgy látszik, hogy az RMDSZ előbb ül le tárgyalni a Szociáldemokrata Párttal (PSD) vagy a Nemzeti Liberális Párttal (PNL), mint „saját testvéreivel”, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőivel.
„Lassan azon fogunk vitázni, ki volt az utolsó…”
Lucian Mândruţă televíziós műsorvezető, egyetemi tanár Bukarestből, az interneten keresztül kapcsolódott be a kincses városi konferenciába. Arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a románok és a magyarok azon vitatkoznak, ki volt hamarabb Erdélyben, a demográfiai helyzet alapján száz év múlva az lehet a vita tárgya, ki volt az utolsó Erdélyben. Mândruţă szerint a közösségi médiában jól érzékelhető, hogy „bizonyos külső erők szítják a gyűlöletet, mert érdekük, hogy akadályozzák a román–magyar párbeszédet”.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár beszédében azt hangsúlyozta, hogy Romániában 27 évvel a rendszerváltozás után is a titkosszolgálatok akadályozzák a román–magyar párbeszédet. Úgy vélte: a kommunista politikai rendőrség által kialakított magyarellenes klisék intézményesen továbbéltek a román titkosszolgálatokban, és még a székelyföldi terrorkísérletként bemutatott ügy vádiratában is visszaköszönnek. Az egyetemi tanár arra az esetre utalt, amely szerint a román hatóságok terrorcselekménnyel vádolták a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjait, akik az ügyészek szerint a város központjában Románia nemzeti ünnepén működésbe akartak hozni egy petárdákból összeállított, szemeteskukában elrejtendő robbanószerkezetet. Gabriel Andreescu megjegyezte: maga a tény, hogy a kézdivásárhelyi ügyet terrorizmusnak nevezik, azt mutatja, hogy a hatóságok egyáltalán nincsenek felkészülve egy valós terrorveszélyre. Andreescu szerint az is sokatmondó, hogy a főügyészség szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztályának (DIICOT) vádirata „úgynevezett Székelyföldet” emleget, és a Székelyföldet még földrajzi egységként sem ismeri el.
Bakk Miklós politológus, egyetemi docens az erdélyiség kudarcaként beszélt a nagyszebeni szász Klaus Johannis román államfői mandátumáról. Úgy vélte, Johannis azt mulasztotta el, hogy a nemzetek közös kormányzásának erdélyi örökségét tegye Románia értékévé. Hozzátette, még ha az erdélyi hagyomány a székely, a szász és a magyar rendi nemzetekről is szólt, a hagyományt a mai megváltozott etnikai viszonyok között is fel lehetne éleszteni.
„Újra kell gondolni az államközi párbeszédet!”
Lucian Constantin, az Erdélyi Demokratikus Liga elnöke előadásában arról beszélt, hogy brassói székhelyű szervezete az autonomista csoportok összefogását, s egy transzszilvanista politikai párt létrehozását tűzte ki célul. Constantin hangsúlyozta, a már létező transzszilvanista csoportok szorosabb együttműködésére van szükség, és az Erdélyi Demokratikus Liga arra törekszik, hogy kialakítsa ezen csoportok szervezett hálózatát. „Vannak értékes, jó irányba mutató kezdeményezések, a folyamat azonban rendkívül lassú. Fontos négy év előtt állunk, és remélem, hogy 2020-ra a transzszilvanista mozgalom is meg tud méretkezni, hiszen Romániának új politikai kínálatra van szüksége” – fogalmazott Lucian Constantin.
Dan Maşca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke arra mutatott rá, hogy a hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy a romániai törvényhozás felfrissüljön, illetve a parlamentbe helyet kapjanak a civil szervezetek és a kisebb, de progresszíven gondolkodó, modern alakulatok. Példaként említette, a közel 18 millió lakosú Hollandiában 17 szervezet képviselteti magát a parlamentben. A marosvásárhelyi üzletember is az elvándorlást nevezte a régió és az ország legnagyobb problémájának. „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai fiataloknak már van lehetőségük arra, hogy kiválasszák, milyen közösségben szeretnének élni. Senki nem akarja, hogy gyereke egy olyan közösségben, olyan rendszerben nőjön fel, amelyik széteső, nem működik. Nekünk az a dolgunk, hogy ezen változtassunk, hogy legyen, amiért hazatérjenek azok, akik elvándoroltak” – fogalmazott Dan Maşca.
Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke példaértékűnek nevezte azt a szolidaritást, ami létrejött a románok és a magyarok közt az 1989-es rendszerváltáskor, ugyanakkor megjegyezte: ma ott tartunk, hogy a román államfő megfosztja Tőkés Lászlót, a forradalom kulcsfiguráját a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatától. „Szomorú, hogy 27 év után is azt látjuk, hogy a Ceauşescu-rezsim szellemisége még mindig jelen van a politikumban, a titkosszolgálatok munkájában, de a vállalkozói vagy az egyetemi szférában is” – fogalmazott Smaranda Enache.
Ugyanakkor sajnálattal állapította meg, hogy Románia az utóbbi években „az etnocentrizmus és az ortodoxizmus” irányába, Magyarország pedig az „illiberális demokrácia” irányába mozdult el, és az államközi párbeszéd teljesen megszűnt. Az emberi jogi harcos úgy vélte: olyan erdélyiségre lenne szükség, amelyik mind a bukaresti etnokráciának, mind a budapesti illiberalizmusnak ellen tud állni. Beszédében a Pro Európa Liga társelnöke is a román–magyar párbeszéd újragondolását sürgette, és megjegyezte, a transzszilvanista mozgalom ebben fontos szerepet játszhat az elkövetkező időszakban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Tőkés Strasbourgban: hitelteleníteni próbálják a forradalmat
Az Európai Parlamentben tiltakozott Tőkés László a romániai forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen.
Az erdélyi EP-képviselő szerint az 1989-es temesvári népfelkelés decemberi évfordulójának közeledtével az egykori és az új román titkosszolgálat volt magas rangú vezetői a televízió széles nyilvánossága előtt próbálják hiteltelenné tenni az antikommunista és Securitate-ellenes román forradalmat, egy Erdély elszakítására irányuló, szovjet és magyar hátterű szubverziónak és államcsínynek állítva be azt. Tőkés tiltakozásának apropója az, hogy a bukaresti Realitatea hírtelevízió november 19-i esti műsorának meghívottai többek között fizetett titkos ügynöknek nevezték a volt temesvári lelkészt, aki szerintük nem Ceauşescunak, hanem Romániának volt az esküdt ellensége.
A műsorban Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes parancsnoka, valamint Costin Georgescu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt vezérigazgatója egyebek mellett sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő Tőkést nem tartóztatták le kellő időben. A hírtévé meghívottai ugyanakkor azt állították, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Tőkés László szerint az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása, ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával. Hétfői strasbourgi felszólalásában az EP-képviselő arra hívta fel az EU és az EP figyelmét, hogy Románia demokratikus átalakulására nézve a legnagyobb veszélyt mind a mai napig a hatalmát és befolyását átmentett volt Securitate, a régi-új titkosszolgálat jelenti, mely Ceaușescu nacionálkommunista politikájának folytatójaként a soviniszta magyarellenesség eszközének bevetésével fejti ki ellenforradalmi tevékenységét.
„Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban" – állapította meg kedden kibocsátott nyilatkozatában Tőkés. Az EMNT elnöke szerint az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom" helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Krónika (Kolozsvár)

Romániának szembe kell néznie saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével.
Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. (Felszólalásomat mellékelem.)
Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében.
Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
európai képviselő
tokeslaszlo.eu/cikk

Tőkés: a román titkosszolgálatok emberei történelmet hamisítanak
Tőkés László közleményben reagált a volt szekus tisztek történelemhamisító rágalmaira. Az erdélyi EP-képviselő nyilatkozata alább olvasható.
November 19-én este a Realitatea nevű bukaresti kereskedelmi televízióban Octavian Hoandră vezényletével valóságos Securitate–SRI (Serviciul Român de Informaţii – Román Hírszerző Szolgálat) kerekasztalnak lehettünk tanúi, többek mellett Radu Tinu, a kommunista politikai rendőrség, a Securitate volt Temes megyei helyettes vezetőjének, valamint Costin Georgescunak, a SRI volt vezérigazgatójának részvételével. Összeállt, ami összetartozik – mondhatni annak kapcsán, hogy az előbbi az 1980-as években Temesváron az ún. Tőkés-ügy főrangú felelőse volt, az utóbbi pedig annak a becsületbíróságnak a jelenlegi elnöke, melynek javaslata alapján Klaus Iohannis államelnök ez év márciusában visszavonta tőlem a Románia Csillaga Nemzeti Érdemrendet, amivel forradalmi érdemeimért tüntettek ki. A nacionálkommunista időket idéző kerekasztal – egyebek mellett – fizetett titkos ügynöknek nyilvánította szerény személyemet, aki „nem Ceauşescunak, hanem Romániának voltam – és vagyok – az esküdt ellensége”. Ugyanakkor sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a temesvári eseményeket megelőzendő kellő időben nem tartóztattak le.
Mindezt akár személyi szintre korlátozódó, becsületbeli sérelemnek foghatnánk fel, hogyha egyúttal az 1989-es temesvári népfelkelés történelmet hamisító átértelmezésére is nem történt volna kísérlet. A „szenzációs leleplezések” szándékával megszólaló titokszolgák és beszélgetőpartnereik ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy a romániai forradalom külföldi – nevezetesen a szovjet és a magyar – titkosszolgálatok műve volt, és valójában nem a forradalmárok hősiessége, hanem amazok mesterkedése, egy valóságos Románia-ellenes puccs buktatta meg a Ceauşescu-diktatúrát.
Az elhangzott és más hasonló, titkosszolgálati főszereplők részvételével zajló műsorok nyilvánvaló szándéka a román forradalom politikai célzattal történő átpozicionálása és diszkreditálása – ami egyet jelent Temesvár történelmi szerepének a meghamisításával, a forradalom hőseinek és áldozatainak a meggyalázásával.
Ezzel együtt a régi-új román titkosszolgálat a példamutató temesvári román–magyar összefogást is hitelteleníteni próbálja, irredenta románellenes „összeesküvésnek” igyekezvén beállítani az ott történteket. A magyarellenes Securitate-propaganda attól sem riad vissza, hogy a soknemzetiségű Temesvártól elvitatva, a moldvai Iaşi városának tulajdonítsa a népfelkelés kirobbantásának elsőbbségét.
Tiltakozom az ellen, hogy a demokratikus Románia nyilvánossága előtt, a média szabadságával durván visszaélve, a bukott kommunista diktatúra titkosszolgálatának volt hivatalosai és szószólói lejárassák az antikommunista forradalmat, valamint azokat, akik hősiesen harcoltak és életüket áldozták a szabadságért. Radu Tinunak és hírhedt társainak nem a televízió képernyőjén, hanem a börtönben volna a helyük, hiszen cselekvő módon vették ki részüket a szabadságharcosok elleni erőszakos cselekményekben és tömeges gyilkosságokban.
Temesvár szellemében tiltakozom ugyanakkor a forradalom hitelét romboló magyarellenes társadalmi közhangulat gerjesztése és minden fajta nacionalista uszítás ellen, ami nem más, mint a csausizmus és a szekurizmus posztkommunista megnyilvánulása.
Tiltakozásomnak a mai napon az Európai Parlament nyilvánossága előtt is hangot adtam. Az elmondottak vonatkozásában óvatos bizakodásra adnak okot azok a fejlemények, hogy idén júniusban – az események után közel harminc esztendővel (!) – a legfelsőbb bíróság elrendelte az 1989-es forradalom aktáinak az újranyitását, legutóbb pedig a katonai ügyészség emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot a forradalom ügyében. Az igazság- és a jóvátétel jegyében, az „ellopott forradalom” helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy Románia szembe ne nézzen saját titkosszolgálati és forradalmi múltjával.
Strasbourg, 2016. november 21.
Tőkés László
volt temesvári lelkipásztor
EP-képviselő
itthon.ma//erdelyorszag

Az egyik nagy mutatványos
Valaki bizonyosan kerül, aki elnézi nekem, s bűnömül nem rója föl majdani fejfámra, hogy Victor Hajdu – alias (ez még nem aljast jelent) Hajdu Győző – nevét leírom. Mintha jelezné a számítógépem is, hogy inkább kiszáradna maga is…
Hajdu Győző cikksorozatban jelzi a gyulafehérvári „Nagy Egyesülés” (az ő szavai) centenáriumát, hadd készüljünk fel mi, magyarok is illően Nagyromániához. Azt is írja, és nem először az 1989-es román műanyagforradalom óta, hogy „nekünk, romániai magyaroknak ez az egyetlen szülőhazánk, illő megértéssel és tisztelettel kell hozzá viszonyulnunk.”
Nocsak, nocsak. Ez sem lep meg. Az sem, hogy kegyetlenül ostorozza a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget annak úgymond nacionalista, uszító és a románságra, „hazánkra” nézve sértő politikája miatt. Tisztelt olvasókat emlékeztetem arra, hogy az egykori főszerkesztő elvtárs milyen elemi erővel menekült ki szeretett pártja és a Ceaușescu-család omlásakor még az országból is. Érezte az elvtárs, hogy omlatag a hatalom, melyet oly elevenen és annyi ideig nyalt annyi helyen. Mihelyt meggyőződött, hogy szó sincs semmiféle rendes forradalomról, rögtön visszakanyarodott ide, azóta is bántatlanul éli a Regátban a maga világát.
Többek között és számtalanszor leírta, elmondta, hogy az erdélyi magyarságnak sosem volt olyan dolga, mint a román kormányok jogos uralma idején. És ez az emberformájú okít ma is mindeneket és nem is kis pénzért, hogyan kell szeretni és óvni Romániát, a mi ragyogó védőnket.
Marosvásárhelyen volt az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Vajon mit szól ma ez a törpe a mostani, román Marosvásárhelyhez? El nem feledhetem, ahogy izzadva, könnyezve ünnepelte, hogy őt is beemelték a Román Kommunista Párt Központi Bizottságába. Most pedig cikksorozatban ostorozza Horthy Miklósnak, Tisza Istvánnak az emlékét. Mindenkiét, aki magyarként szabad akart lenni.
Nem sorolom. Csak mint spirituszban a kétfejű borjút, mutatom őt, hogy ha kinek köpni támad kedve. Hajdu Győző a miénk, akár a börtönökben levő magyar raboké a bilincs. Nem folytatom. Ha megérem 2018-at, magam is széket kérek valahol ama nagy évferdülőn, majd Trianonban is. Dolgozz és bízva bízzál, ki erre születtél!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tamási Áron: Szülőföldem
A múlt hét végén a Marosvásárhelyen tartott nemzetközi könyvvásáron mutatták be a Székely Könyvtár legújabb ötös minisorozatát – ezzel a százkötetesre tervezett sorozat feléhez érkezett. Tamási Áron Szülőföldem című művét Molnár Vilmos ismerteti.
Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a 70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.
A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.
Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve”. (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla) De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezenkívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.” Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.” A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Feladatainkat nem mi választjuk
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték.  A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki. 
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek. 
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla. 
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Sorsdöntő választás
Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökének meghívására Benkő Erika, az RMDSZ háromszéki képviselőjelöltje részt vett a bizottság tegnapi zárt ülésén, ahol tájékoztatta a bizottság tagjait az erdélyi magyarság sorsát meghatározó vasárnapi választások tétjéről, a magyar közösség helyzetéről, valamint a választásokat követő kihívásokról. A testület ülése utáni sajtótájékoztatón Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt egyaránt sordöntőnek nevezte a december 11-i választást az erdélyi magyarság szempontjából. 
Az ülést Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyitotta meg, aki maga is kiemelte annak fontosságát, hogy az erdélyi magyarságnak erős képviselete legyen a bukaresti parlamentben. Semjén Zsolt úgy fogalmazott: döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ, együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a parlamentben. „Ha egyszer nem jutnak be, akkor más magyar szervezet sem tud bekerülni a parlamentbe. Ez a magyar képviselet végét jelentené” – hangsúlyozta. Hozzátette: minden magyar embernek erkölcsi és politikai kötelessége az egyetlen magyar erőre szavazni. Nemcsak Erdélyben, de Magyarországon is, ha rendelkezik román állampolgársággal.  Semjén Zsolt a sajtótájékoztatón kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni. 
Németh Zsolt azt mondta: a magyar–román viszony rendkívül kedvezőtlenül alakult az elmúlt időszakban. Úgy látta: december 11-e esély a viszony javítására, és nagyon fontos, hogy minél nagyobb arányban éljen ezzel az eséllyel minden érintett. Az RMDSZ számára is esély a voksolás, hiszen a párt a romániai magyarság parlamenti képviselettel rendelkező pártja. Minél erősebb képviselettel bír a romániai magyarság, annál nagyobb az esélye, hogy sikerül megváltoztatni a magyar–román viszonyt – mondta. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a magyarok minél nagyobb számban menjenek el és adják le szavazatukat a magyar listára. A voksolás tétjéről szólva kiemelte: az erdélyi magyarság egyértelműen megfogalmazta, hogy az autonómia stratégiai cél. Ennek megvalósítása nem lehetséges, ha nincs jó magyar–román viszony – mutatott rá. Az ülésen részt vett Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője és Ilyés Gergő politológus, aki adatokkal támasztotta alá azt, hogy szükséges a magyarság nagyarányú részvétele a december 11-i választásokon ahhoz, hogy a magyar közösség érdekeit a bukaresti törvényhozásban sikeresen védelmezni lehessen.
Benkő Erika többek között arról tájékoztatta a Külügyi Bizottságot, amelyet a magyar parlamenti pártok képviselői alkotnak, hogy „sajnos a NATO- és EU-csatlakozás után a magyar közösség helyzetében nem történt előrelépés, a létező jogaink gyakorlására nincs lehetőség, újabban egyfajta visszarendeződés tapasztalható mind a nyelvi jogok, mind az egyházi restitúció terén. Mindezek eszköze az úgynevezett független igazságszolgáltatás, hiszen bíróságok döntenek a magyar feliratok műemlék épületekről való eltávolításáról, és kötelezik a székelyföldi polgármestereket a székely zászló levevésére a polgármesteri hivatalokról.”
Az ülést követő közös sajtótájékoztatón Benkő Erika elmondta, milyen kihívások előtt áll az erdélyi magyarság a választások után, különös tekintettel az 1918-as centenáriumra, tekintve, hogy a román és a magyar közösségek eltérően ítélik meg és eltérően viszonyulnak ehhez a kérdéshez, mindenképpen fokozódni fog a hangulat. Ebben a kontextusban a közelgő regionalizáció is elengedhetetlen témakör. A közigazgatási átszervezés Romániában hatalmas veszélyeket tartogat a magyar közösség számára. Erőteljes központosító törekvésekre lehet számítani a következőkben, ugyanis a román kormány célja már régóta az, hogy feldarabolja Székelyföldet, olyan közigazgatási régiókat kialakítva, amelyekben csupán 25 százalékot tenne ki a magyarság. „Teljesen mindegy, milyen összetételű kormányról van szó, egyikük régiósítási terve sem elfogadható a magyar közösség, különös tekintettel a székelység számára. Ahhoz képest, hogy jelenleg Kovászna és Hargita megyében közel 80 százalék, Maros megyében csak negyven százalék a magyar lakosság száma. A régiósítási terv azt eredményezné, hogy kb. 25–27 százalék között lenne az arányunk az új megarégióban” – fogalmazott Benkő Erika. „Ezért nagyon fontos az, hogy az erdélyi magyarságnak erős képviselete legyen a román parlamentben, hiszen a múltban is csak így tudtuk megakadályozni a hasonló régiósítási kísérleteket, és ezután is csak így lehetséges” – tette hozzá.
A vasárnapi választáson való részvételt, a magyar lista, a magyar jelöltek támogatását kéri az erdélyi magyaroktól Szili Katalin, a Miniszterelnökség miniszterelnöki megbízottja. Közleményében azt írta: december 5-e, a 2004-es népszavazás évfordulóján különösen az összefogásra figyelmeztet. Kiemelte: a nemzet mindenekfelett álló érdeke, hogy az erdélyi magyarság erős képviselettel rendelkezzen az elkövetkező időszakban Románia parlamentjében. Ehhez szükséges, de – mint írta – „nem elégséges” lépés volt, hogy egy magyar listára lehessen szavazni. Az érdekek együttes képviselete és egységes álláspont érdekében az európai gyakorlatnak is megfelelő autonómia kérdésében a több mint egy éve Kolozsváron megkezdett egyeztetést a politikai, társadalmi szervezetekkel tovább folytatja a kormány. Ugyanezen közös cél érdekében kérik Erdély magyarságát is, hogy a vasárnapi választáson támogassák a magyar listát, a magyar jelölteket – áll Szili Katalin közleményében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság és december elseje
A magyar és a román politika egyaránt attól hangos, hogy a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter megtiltotta a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnep alkalmából megszervezett rendezvényeken való részvételt. A balliberális sajtó persze rá is repült a témára, sajnos, a Magyar Nemzet is beállt a kórusba. A lap jegyzetírója többek között azt állította, hogy ilyen alapon a francia nemzeti ünnepet is szabotálni lehetne Trianon miatt, és az oroszt is 1956 miatt. Holott a francia nemzeti ünnep nem Trianon évfordulója; az oroszok egyik nemzeti ünnepe történetesen november 4-e, de annak semmi köze a mi forradalmunkhoz. Itt pont az a lényeg, hogy Románia, miközben Erdély megszerzése óta megannyi eszközzel törekszik az e tájakon őshonos magyarság eltüntetésére, nemzeti ünnepének nem a Ceaușescu-diktatúra bukásának dátumát, december 22-ét választotta, hanem december 1-jét, ami hála a román oktatásnak és propagandának, minden erdélyi magyar számára az idegen uralom alá kerülés évfordulóját jelenti.
Traian Băsescu verbális ámokfutására nincs értelme részletesen reagálni, róla korábban is tudtuk, hogy meggyőződéses magyarellenes soviniszta, még ha rejtegette is valamelyest 2013-ig, amikor hasonló kifakadást produkált egy nyári egyetemen. A román politikum hozzáállása ebben a tekintetben azonos a kommunista diktatúrákéval: elvárja, hogy az elnyomott ünnepelje saját elnyomatását, s legalább külsőleg azonosuljon a zsarnoki rendszerrel.
Visszatérve a magyar külügyminiszter lépéséhez: azok, akikben van még egészséges magyar öntudat és büszkeség, értékelték a karakán gesztust határon innen és túl. A magyar ne ünnepeljen nemzeti gyásznapokon. December 1-je akkor is gyásznap számunkra, ha azon a napon nem dőlt el semmi, ha nem volt legitim a román „nemzetgyűlés”, és ha olyan kérdésben is döntött, amiben dönteni semmiféle felhatalmazottsága nem volt. És akkor is, ha e dátum egybeesik a magyar történelem egyik legheroikusabb vállalkozásának, a Székely Hadosztály megalakulásának napjával.
Gyásznap azért, mert a közösségünket módszeresen őrlő, nemzetközi szerződésekre fittyet hányó, legitim követeléseinket az asztalról lesöprő többségi vezetés e napon dörgöli orrunk alá újra és újra, hogy ezeréves hazánk jelentős részét hány éve bitorolja.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Válasszunk
Az 1989-es rendszerváltáskor szép reményeink voltak. Megalakult az RMDSZ, és azt hittük, ez egy olyan szervezet, mely csak értünk, a romániai magyarságért dolgozik majd. A kezdetekben voltak még olyan személyiségei, akik a kommunista rendszerben is felemelték szavukat, ám már akkor akadtak bőven, akik túl sok kompromisszumra kényszerültek Ceauşescu rendőrállamában, és akik jószántukból működtek együtt a Securitatéval.
Ők a későbbiekben zsarolhatók és irányíthatók voltak. A marosvásárhelyi események után kezdett átrendeződni az egész romániai társadalom. A pogromkísérlet átmentette a Securitatét (más néven), és megmaradtak a magyar kollaboránsok is. Az RMDSZ-en belül felülkerekedtek azok, akik megszokták az elvtelen kompromisszumokat, és eltűrték, hogy megalázzák a romániai magyarságot. Mennie kellett Király Károlynak, Szőcs Gézának és végül Tőkés Lászlónak is, mert ők másképp látták a magyarok érdekvédelmét. És jött a Markó-éra. Ez volt az a dicstelen korszak az RMDSZ-ben, amikor a megalkuvást, az álmainkról való fokozatos lemondást, a felelőtlen, súlytalan politizálást úgy nevezték, hogy kis lépések politikája. ’93-ban megkötötték a neptuni egyezményt, amely az autonómiatörekvéseink feladását jelentette.
Voltak még becsületes emberek a szervezetben, akik látták, hogy rossz irányba halad a magyarság érdekvédelme. Ők megalakították a Reform Tömörülést, de a Markó Béla, Borbély László, Frunda György, Verestóy Attila irányította kemény mag ellen semmi esélyük nem volt. 
’96-ban először került kormányra az RMDSZ. Kezdetben még feltételként szabták a Bolyai Egyetem visszaállítását, aztán már abba is belementek volna, hogy Szebenben legyen egy Petőfi–Schiller multikulturális egyetem. És ezzel meg is halt a Bolyai ügye. Ugyanez történik a MOGYE-nél is. A Reform Tömörülés tagjai – miután látták, hogy az RMDSZ-en belül nem lehet semmit változtatni – különváltak, megalapították az MPP-t és a Székely Nemzeti Tanácsot. Ettől kezdve az RMDSZ két dologra összpontosított: magyar ellenzéke megsemmisítésére és az autonómiamozgalom ellehetetlenítésére. Mára sikerült az ellenzéket majdnem teljesen felszámolni, és aki azt hiszi, hogy a visszavonuló öregek után változik valami, az csalódni fog. 
Az RMDSZ 27 éves uralma juttatott oda, hogy ma már egyházi javakat vesznek vissza és iskolákat zárnak be. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy a romániai magyarság nem képes kellő eréllyel reagálni jogfosztásainkra. Tragikomikus volt, amint 50–100-an kiabáltuk, hogy „Beke Isti ártatlan”, október 30-án, a székely autonómia napján kb. 150-en voltunk, és egy héttel később a marosvásárhelyi iskola miatt is jóval kevesebben mentünk ki, mint az adventi gyertyagyújtásra.  Választási kampány van. Az RMDSZ sem szűkölködik a jelszavakban. Itt van mindjárt a reklám: „December 11. a magyar összefogás napja”. Mondják ezt azok, akik az EMNP-vel, az SZNT-vel semmiképp nem fognának össze. Bekebeleztek egy olyan kimúlóban lévő pártocskát, amelynek az elnöke mindenáron képviselő szeretne lenni... A másik sokat hangoztatott jelszó: „ott kell lennünk, ahol a döntéseket hozzák”. Ezt Biró Zsolt MPP-elnök fordította le érthetően: „ott kell lennünk, ahol a spágát adják”. És végül a plakátokon lévő: „Erdély. A jövő”. Ez a legfrissebb és legüresebb. Tudtommal sem Sabin Ghermannal, sem Fancsali Ernővel nem tárgyalt soha az RMDSZ, nem egyeztetett az Erdélyért küzdő mozgalmakkal...  
December 11-én az menjen el szavazni, aki ezt a fajta politikát szeretné továbbra is, addig, amíg a romániai németek és zsidók sorsára nem jutunk. Aki szeretné kifejezni tiltakozását a dolgok rossz irányba való haladása miatt, és szeretné, hogy végre elkezdjék az igazi küzdelmet a romániai magyarság érdekeiért, az maradjon otthon!
Lepedus Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamenti segítségre számítanak Kovásznán
Kovásznát érintő problémákról, megoldásra váró gondokról tájékozódott tegnap Fejér László Ödön szenátor- és Márton Árpád képviselőjelölt. A munkaülésen a várost Gyerő József polgármester, Jeszenovics Károly alpolgármester, Kádár Gyula, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, valamint Bodó Lajos, a szövetség helyi szervezetének elnöke képviselte.
Kovásznának, Orbaiszéknek nincs saját jelöltje a parlamentbe, de bizalmat szavaznak az RMDSZ-listának, bíznak abban, hogy a bejutók méltán fogják képviselni a kisrégiót – fogalmazta meg Gyerő József. Ő maga a napokban telefonon is kéri a választópolgárokat, szavazzanak az RMDSZ és MPP összefogáslistájára. A kampányprogramot felvállalják, ennek végrehajtására adnak megbízást – jelentette ki.  A teendők listázásakor hamar kiderült: a turizmus fejlesztése a legégetőbb kérdés a város számára, ebben segíthetnének a jelöltek. Változásra van szükség a társadalombiztosító és nyugdíjpénztár által finanszírozott kezelési és üdülési jegyek rendszerében. El kell érni, hogy a jegyek a főszezonon kívül legyenek használhatóak, így a kovásznai turisztikai idény egész évre kiterjedhetne. A nyári időszakban a gazdasági, piaci alapokra helyezett turizmus lehetőségeivel élhetnének az idegenforgalmi vállalkozások, és ha kiküszöbölnék a holtszezont, nem kellene kényszerszabadságra küldeniük alkalmazottjaikat. Költségvetési kérdés, hogy az év elején milyen hamar bocsátják ki a jegyeket – mondta a polgármester.
Valóban kapcsolódik a költségvetéshez a kérdés, de rossz hír, hogy jövő évben még nagyobb lesz a csúszás – fűzte hozzá Márton Árpád. Elmondta: racionális a felvetés, és ez nemcsak Kovásznát, hanem más fürdőhelyeket is érint, így valószínűleg az ügynek lesz támogatása a parlamentben. Fejér László az üdülési csekkekről szólva elmondta, sokat javíthatnának a helyzeten, Magyarországon működik a rendszer, ez lendítette fel a turizmust.
Más témákat is felvetett Gyerő. Nagy szükség van arra, hogy a város tulajdonába kerüljön a Hankóból induló terelőút, és a volt Ceauşescu-villa körzetében lévő, levegőterápiára, kerékpározásra használható sétány is. A gazdasági igazgatóság jelenlegi székhelye sem a városé, és szeretnék megkapni az állami protokollalap tulajdonában lévő egykori mezőgazdasági bank épületét is. Ha ezek nem a város tulajdonában vannak, nem fektethetnek be, ha viszont az épületeket megkapják, rendezhetik a városháza helyhiányát is – sorolta Gyerő József.
Márton Árpád azt kérte, állítsák össze a szükséges dokumentációkat, hogy megtehessék a kellő lépéseket. Fejér László felvetette, hogy az állomás és Kommandó közötti egykori keskeny vágányú vasút újjáépítésével európai kuriózummal bővülne a város turisztikai ajánlata. Ezt azonban nem a parlamentben, hanem megyei szinten kell ösztökélni – értékelték a jelenlévők. A két jelölt kifejtette, fontos, hogy minden városban legyen parlamenti képviselői és szenátori iroda, ők Kovásznát felvállalják, és azt is, hogy az itteni személyzet helyi lakos legyen. A megbeszélés végén Kádár Gyula tette fel a kérdést: miért fontos a vasárnapi választáson való részvétel? Éles a kérdés, a részvételtől függ, hogy lesz vagy nem magyar parlamenti képviselője a megyének – adta meg a választ is.
Márton Árpád és Fejér László is megfogalmazta: ha az RMDSZ 6–7 százalékos arányban teljesít a választáson, beleszólása lehet a döntésekbe, dolgozhat a helyi gondok megoldásán. Az erős parlamenti képviselet visszaszoríthatja az egyre jobban elharapódzó magyarellenességet, el tudja érni, hogy ne valósuljanak meg a százéves évfordulóra időzített magyarellenes tervek.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországi hátszél az RMDSZ-nek
Magabiztosan készülődik az RMDSZ a hétvégén, december 11-én, vasárnap sorra kerülő parlamenti választásokra, miután sikerült meggyőznie a magyarországi kormánypártokat, hogy az RMDSZ–MPP összefogás az erdélyi magyarság által várt közös választási listát jelenti.
Kárpát-medence-szerte a magyar sajtó egyik fő témája lett a december 11-i romániai választás, és azon belül a magyar képviseletet megtestesítő RMDSZ sikeres szereplése. A két magyarországi kormánypárt, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) közös frontot alkotott az RMDSZ támogatására. A nyitányt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Orbán Viktor magyar kormányfő novemberi, budapesti találkozója adta. A megbeszélések után a kormányfő sajtófőnöke, Havasi Bertalan úgy nyilatkozott, „Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak tartja, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen”. A tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. Információink szerint erre a programra csütörtökön, december 8-án kerül sor: Orbán Viktor Szatmárnémetiben vesz részt egy kampánygyűlésen.
Kövér László: Erdélynek intő kell legyen a Felvidék példája
November utolsó napjaiban Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke tett háromnapos erdélyi kampánykörutat az RMDSZ–MPP lista támogatására. Kövér Nagyváradon úgy fogalmazott: az erdélyi magyar érdekképviselet erősödhet azáltal, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kompromisszumot kötött a december 11-i romániai parlamenti választásokra. Kövér László meggyőződése szerint ez az együttműködés lehetővé teszi, hogy a romániai parlamenti választásokon azok a magyarok is részt vegyenek, akik esetleg éppen az elmúlt évek rivalizálásai miatt fordultak el a politikai véleménynyilvánítástól. A Fidesz választmányi elnöke – aki egyúttal az MPP tiszteletbeli elnöke – a nagyváradi választási fórumon üdvözölte a két magyar párt együttműködését, amely szerinte egyrészt akkor lesz sikeres, ha a jelenleginél több magyar képviselőt juttatnak be a bukaresti parlamentbe, de már akkor is, ha csökkenteni tudják a választástól a korábbi években távol maradó magyarok arányát. A fórumon, ahol politikai és egyházi vezetők, polgármesterek, önkormányzati képviselők – köztük Biró Rozália, az RMDSZ szenátora, Pásztor Sándor, a Bihar megyei tanács elnöke, Csűry István királyhágómelléki református püspök, illetve az RMDSZ és az MPP megyei elnökei – vettek részt. Kövér László utalt az előző napi székelyudvarhelyi „intenzív és forró hangulatú” vitára, ami a két párt választási összefogása miatt alakult ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az MPP koalíciója vezette városban. Székelyudvarhelyen több résztvevő szóvá tette, hogy Kövér László, illetve a Fidesz–KDNP miért támogatja az RMDSZ és az MPP közös listaállításában megvalósult magyar álösszefogást. Az országgyűlés elnöke indoklásában kiemelte: az elmúlt tíz évben sokat változott a helyzet, és nem feltétlenül a magyarság előnyére. Sok területen hátrányára változott a helyzet mind Romániában, mind Erdélyben, mind a magyar–román kapcsolatokban. Kövér szerint sok a bizonytalanság. „Látjuk hogyan változott meg a román politika a magyar közösség irányában, ezért is sürgető a politikai összefogás” – fogalmazott.
„Fel kell rázni mindenkit, hogy menjen el voksolni, s másokat is vigyenek magukkal” – utalt a politikus a Fidesz egykori kampányára. Felidézte, hogy az 1990-es évek elején a kisebbségi sorban élő közösség választási aktivitása nagyobb volt, mint a román többségé, mára pedig az ellenkezőjére fordult. „Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak!” – figyelmeztetett Kövér, aki a mostani választási összefogást a változás jeleként értékelte, s reményét fejezte ki, hogy ennek eredményeként a magyar közösség akár 6 vagy még nagyobb százalékban is képviseltetheti magát a következő román parlamentben.
Kövér László az erdélyi magyarok számára intő jelnek nevezte a Felvidéket, ahol szavai szerint „egyszerű nemzetárulás történt”. Emlékezett rá, hogy amikor Bugár Bélát nem választották meg az MKP elnökévé, és szlovák–magyar pártot hozott létre, a magyarok képviseletét ellátó MKP kiesett a parlamentből. Bugár pártja, „a Híd-Most nem magyar párt, Bugár Béla pedig olyan szlovák politikus, aki jól beszél magyarul” – ecsetelte a házelnök, majd ellenpéldaként a Vajdaságot említette, ahol jelentősen megerősödött a magyar képviselet, és javult a szerb kormánnyal a kapcsolat. Kövér László végezetül összefogásra szólított fel. „Most nincs helye megosztottságnak, nincs helye széthúzásnak, egy irányba kell tolni a szekeret” – mondta.
Semjén Zsolt: a románok átléptek egy határt
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes Budapesten tartott sajtóértekezletén értékelte az erdélyi helyzetet. Úgy fogalmazott: „döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a bukaresti parlamentben. Ha egyszer nem jutnak be, akkor más sem kerül be helyettük és az erdélyi magyar értelmiség ideológiai alapon betagozódik a román pártstruktúrába. Ez a magyar képviselet végét jelentené”.
Semjén szerint ha nem kellő súllyal lesz jelen az RMDSZ a román parlamentben, akkor megcsinálják az új régiós felosztást és a Székelyföldet beolvasztják egy román tömbbe, ahol kisebbségben lesznek. „Minden magyarnak erkölcsi és nemzeti kötelessége az egyetlen magyar pártszövetségre voksolni” – hangsúlyozta. Megjegyezte: Magyarországnak nemzeti érdeke a Romániával való minél szorosabb együttműködés és minél jobb viszony. „A mi kezünk mindig ki volt nyújtva, most is ki van, nem rajtunk múlt, hogy idáig jutottak a kétoldalú kapcsolatok” – fogalmazott. Értékelése szerint nemhogy előre léptek volna, hanem folyamatos támadásnak van kitéve az erdélyi magyarság, s olyan dolgok történnek, amit korábban elképzelni sem tudtak. Igazságszolgáltatásnak álcázott, kifejezetten magyarellenes lépések történnek és a magyarság legfontosabb vezetőit érik támadások. Kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. „Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Kósa Lajos: sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia
Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeivel és az RMDSZ elnökével, Kelemen Hunorral közös sajtótájékoztatóján vett részt Nagyváradon.
Kósa Lajos a magyarság szempontjából „hallatlanul fontosnak” nevezte, hogy az RMDSZ-nek sikerült egyezségre jutnia minden olyan magyar politikai erővel, amellyel „értelmes kompromisszumot” lehet kötni. „Meggyőződésem, hogy sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia, és sikeres Románia nélkül nincs sikeres RMDSZ” – fogalmazott. A Fidesz frakcióvezetője szerint a 2013–14 óta eltelt időszak sorsdöntő változásokat hozott Európában és a kontinens keleti felén. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió gazdasági motorja a nyugati részekről a középső részekre tevődött át, és az unió gazdasági növekedésének meghatározó részét a posztszovjet térségek adják, ezért ezeknek az országoknak a politikai álláspontja és véleménye is felértékelődött. „Ilyen helyzetben kulcskérdés, hogy az RMDSZ ne csak nemzetiségi vagy kisebbségi kérdésekkel foglalkozzon, hanem olyan kérdésekkel, amelyek az egész román társadalomnak fontos problémái” – jelentette ki a frakcióvezető, aki egyebek mellett kitért a térség munkaerő-elvándorlására, demográfiai problémáira, és beszélt az amerikai elnökválasztás eredményéről is, biztatónak nevezve Donald Trump győzelmét.
Az ötszázalékos küszöb nem a bűvös határ
Kántor Lajos, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-i parlamenti választásokon támogatja az erdélyi magyarság. A közszolgálati televízió egyik műsorában nyilatkozó politológus szerint a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfélmilliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta, de azt is hozzátette, hogy a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Illyés Gergő ugyanakkor a Krónikának nyilatkozva úgy fogalmazott: nem várható, hogy jelentősen csökken az RMDSZ honatyáinak száma, ha a szövetség nem éri el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, és csupán az alternatív küszöb segítségével jut be a parlamentbe. Székely István Gergő emlékeztetett: a törvény értelmében azt a pártot is úgy tekintik, hogy elérte a parlamenti küszöböt, amely négy megyében megkapta a voksok 20 százalékát, így bekerül az országos kompenzációs „kosárba”, azaz részesül a visszaosztott szavazatokból is. A szakértő kifejtette, mivel a 2012-es választási eredmény is volt már annyira „rossz” – az RMDSZ a képviselőházi jelöltekre leadott voksok 5,13, illetve a szenátusi jelöltekre adott szavazatok 5,23 százalékát szerezte meg – , ennek nyomán a 4,99 vagy 4,95 százalékos aránnyal sem kerülne sokkal rosszabb helyzetbe, esetleg egy vagy két honatyával rendelkezne kevesebbel. Vagyis a jelenlegi 18 képviselő és 9 szenátor helyett lehet 17 képviselő és 9 szenátor, esetleg ennél is rosszabb arány esetén 8 szenátor. „Persze mindez attól is függ, hogy hány párt jut be a parlamentbe, illetve a szavazatok hány százalékát adják be nem jutó pártra, és kerül be a visszaosztandó voksok közé. De nagyságrendileg nem várható jelentős csökkenés” – jelentette ki a politológus. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A vesztes-vesztes játszma
Hosszú időbe került, amíg román és magyar oldalon egyaránt érvényesíteni lehetett azt az elvet, hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. De a magyar-román viszony elromlott. Nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek vagy Budapestnek.
Amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.
Próbáltuk figyelmeztetni szenátor- és képviselőkollégáinkat, hogy 1918. december elseje, vagyis az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem ugyanazt jelenti a magyaroknak, mint a románoknak, sem érzelmileg, sem politikailag (nem beszélve arról, hogy szerintünk a döntést nem az erdélyi románok hozták meg, hanem jó félévvel később Trianonban a nagyhatalmak, de ezt nyilván nem nagyon hangoztattuk azokban a vitákban). Ha pedig december elsejét mégis jogforrásnak tekinti valaki, akkor ennek szerves része az ott elfogadott Határozat, amelyben a résztvevők kötelezettséget vállaltak Erdély népeinek jogegyenlőségéért, az önigazgatás különböző formáiért, amiből semmi nem valósult meg.
Hiába érveltünk, nem tudtuk megakadályozni, hogy az addigiak mellé ne kerüljön egy újabb időzített bomba az amúgy is feszült román-magyar viszonyban. Mögöttünk volt már Marosvásárhely véres márciusa, tudtuk, hova vezethet az elvakult nacionalizmus, egy más nyelvű, más kultúrájú közösség jogos igényeinek lábbal tiprása, sőt vérbefojtása, mert hát Marosvásárhelyen ez történt – ráadásul szintén egy ünnep, március 15-e után néhány nappal –, erre tettek kísérletet a feluszított román tüntetők. De mondom, sem a nemzeti ünnep kiválasztásában, sem másban nem értünk el akkor eredményt,  egészen addig, amíg 1996-ban a választásokon nyertes román demokratikus ellenzékkel, szövetségeseinkkel, történelmileg is teljesen előzménytelenül kormányra nem léptünk.
Így indult el egy közeledési folyamat, amely nemcsak abban volt előzménytelen, hogy közösen kormányoztuk Romániát, hanem abban is, hogy érvényesíteni tudtunk egy fontos elvet, bármiféle tartós együttélés előfeltételét: hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. Mi több, időnként még az is belefér egy ilyen modellbe, hogy ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc. Egy közös kulturális térben csakis ezeknek az ellentmondásoknak a tudatosításával lehet eljutni az etnikai békéig, és ezen az úton nemcsak a konkrét törvénycikkelyek, nemcsak a magyar iskolák és a kétnyelvű feliratok, nemcsak a tulajdonjog, nemcsak az erős önkormányzatok számítanak, vagyis nemcsak a hétköznapok, hanem az ünnepek is: a szimbólumok.
1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.
Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.
Állítom, hogy sokáig működőképes volt ez a koncepció, amelynek, ismétlem, természetesen nem az ünnepek, hanem a hétköznapok képezték az alapját: biztosítani kellett a nemzeti identitás megőrzésének feltételeit, az iskoláktól a kulturális intézményekig, a magyar többségű önkormányzatoktól a magyarok által vezetett állami hivatalokig. Igaz, még nagyon is messze voltunk attól, hogy máris konszolidált rendszerré álljon össze, amit lassan-lassan elértünk. Ahogy az angolok, vagy inkább az amerikaiak mondják: ez lehetett volna a „győztes-győztes játszma”.
Nem lett. Mikor is szakadt meg a folyamat? Mikor is romlott el a magyar-román viszony országaink között, de országon belül is? Mert elromlott, kár lenne ezt tagadni. Mikor lázasodott be ismét egész Európa a gyűlölet, a kizárólagosság, a nacionalizmus halálosan veszélyes vírusától? Mikor kezdett ismét tetszeni egyeseknek az addig szitokszónak számító nemzetállam még Magyarországon is? Európa talán a Brexittől, esetleg még a skót népszavazástól, netán az ukrán Majdantól számítja az új korszakot. Mi pedig számítsuk 2010-től, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazásától, amelyet őszinte örömmel fogadott a magyarok többsége, de máig nehéz hosszútávon felmérni a hatását? Vagy kezdjük az új időszámítást 2012-től, amikor kormánykoalíciós partnereink egy része megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amelyet magyarellenes szándékkal – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében – nyújtott be az ellenzék, és bele is bukott a kormány? Kár most találgatni, hogy mikor ért véget egy korszak, és mikor kezdődött a másik, mint ahogy azt is nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek vagy Washingtonnak.
Bő két évtized alatt sikerült felépíteni valamit, ami döcögve bár, de működött – nemcsak a román-magyar viszonyra gondolok, hanem általában egy működőképes parlamenti demokráciára –, és ennek Romániában velejárója volt az olyan felelős kisebbségi, vagyis elsősorban magyar  politikus „profilja”, aki képes az egész ország érdekében dolgozni, kormányozni is, ha úgy adódik, és mi tagadás, kész a megegyezésre vagy kiegyezésre is, de nemzeti identitását egy pillanatig sem adja fel, továbbra is magyarnak vallja magát, és nap mint nap küzd saját közösségének jogaiért.
Néhány éve ezt a „profilt” felváltotta egy másik, azé a kisebbségi származású politikusé, aki videoüzenetében azt mondta az idei nemzeti ünnep alkalmából: „December elseje a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük és bizalommal nézünk a jövőbe”. Klaus Johannis államfőről van szó, és mielőtt erkölcsileg próbálnánk megítélni ezt a kijelentést, jobb tisztázni: a román nemzetállam elnökének üzenete ez. Valószínűleg illúzió tőle várni annak a helyrehozatalát, amit a román politikai pártok közösen elrontottak. 
Mint ahogy nem erkölcsi, hanem politikai kérdés az is: hol vagyunk mi ebben a nemzetállamban? Velünk újabban mi van? Miután két évtizeden át alakítottuk , másokkal együtt, a modern Románia jövőjét, mi történt mostanában a román-magyar viszonnyal, azzal a lassú, nehézkes, sok hordalékkal járó, de alapjában véve mégis eredményes együttműködéssel, amelyről beszéltem? Volt minden az idén december elsején, pompázatos katonai díszszemle is, megelőlegezve a 2018-as centenárium hangulatát, voltak talpig népviseletben televíziós műsorvezetők, volt trikolór elegendő, de rólunk magyarokról szó sem esett, hacsak... Hacsak nem „érzünk és gondolkodunk románul”. Márpedig nem. Illetve esett szó mégis rólunk, ugyanis „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” alapon megszólalt a magyar külügyminiszter is, megtiltva a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnepi eseményeken való részvételt, „mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”.
Csak egyetérthetünk Szijjártó Péterrel, tényleg nem nagyon van mit ünnepelnünk, és látom is a visszhangokból, hogy nagy a lelkesedés, mert végre valaki megmondta a tutit. A román államfő is megmondta, a magyar külügyminiszter is megmondta, beköszöntött az odamondás kora. Más szóval a konfrontációé.  (Közben már a volt államelnök, Traian Băsescu is, gyorsan megfenyegetett minket, nehogy lemaradjon.) Kármentésnek helye nincs, sem elhallgatásnak, sem párbeszéd-kísérletnek, sem egyeztetésnek, az új kor új retorikát kíván. Ezt akarjuk?
Vagy meg kellene próbálni mégis folytatni, ami jónéhány éve abbamaradt? Lehet magyarázgatni, hogy ki a hibás ezért, ám a levét mi isszuk: leszedik a zászlóinkat, betiltják a feliratainkat, és így tovább... December 11-én parlamenti választások lesznek Romániában, és várhatólag véget ér az úgynevezett technokrata – szakértői (?) – kormány egyéves csetlése-botlása. De mi lesz utána? Kik alakítanak kormányt? A minden bizonnyal legtöbb szavazatot szerző, magát baloldalinak mondó Szociáldemokrata Párt? Vagy a néhány éve jobboldalra átigazolt Nemzeti Liberális Párt, együtt a frissen megjelent, „civil” politikát hirdető, erősen populista, erősen programtalan (akárcsak a többiek), erősen kétes gyökerű  Szövetség Románia Megmentéséért mozgalommal? És van még egy-két kisebb párt, amelyek átléphetik a küszöböt.
Mi csak azt kívánhatjuk, hogy ne más, az RMDSZ kerüljön „királycsináló” helyzetbe, és akkor sem lesz könnyű eldönteni, hogy mi a jó. Ugyanis a tét óriási. Nem csupán arról van szó, hogy a konfrontatív – mondjuk ki: Európának ebben a részében robbanásveszélyes – etnikai viszony helyett vissza kellene hozni legalább ezt a két országot, Romániát és Magyarországot a tárgyalóasztalhoz, hanem ennél is fontosabb kihívás, hogy mi magyarok csak egy nyitott, átlátható parlamenti demokráciában tudunk új jogokat elfogadtatni, illetve megvédeni azt, amit eddig alkotmányba és törvénybe foglaltunk. Egy autoritárius nemzetállamban, ahol nem a parlament hozza meg a legfontosabb döntéseket, semmi esélyünk. Kérdés, hogy a magyar szavazók látják-e ezt a tétet, érzik-e, hogy akár az egész térség szempontjából – ne szégyelljük a pátoszt! – sorsfordító lehet a választások eredménye.
Markó Béla hvg.hu

Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát?  – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KÖZLEMÉNY: Tőkés László a rendszerváltozás folytatása reményében szavazott
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke román állampolgárként és nagyváradi lakosként a bejelentett állandó lakhelye szerinti szavazókörben adta le voksát december 11-én, a romániai törvényhozási választások rendjén, a váradolaszi református templomban általa végzett igehirdetési szolgálatot követően.
Szilágyi Zsoltnak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének; valamint egyes munkatársainak a társaságában érkezett a Fő utcai 113-as szavazókörbe.
A rendben lezajlott voksolás után Tőkés László elmondta: „Andrei Pleșu volt román külügyminiszter nem kevés szarkazmussal jelentette ki: románok vagyunk, nem tudjuk, kire szavazzunk. Az erdélyi magyarok még a románoknál is lehetetlenebb helyzetbe kerültek, hiszen számukra az egyetlen választási kínálat a régi egypártrendszer korszakát megtestesítő RMDSZ volt. Következésképpen az erdélyi magyar nem választhatott, hanem legfeljebb – kommunista módon – szavazhatott.
Én magam bihari magyarként nem adhattam szavazatomat a megyei listák korrupt jelöltjeire. Sem a magyar nemzeti önrendelkezés árulóira. A Ceaușescu-diktatúra bukásának évfordulójához közeledve a demokratikus rendszerváltozás lehetséges folytatására szavaztam.”
Nagyvárad, 2016. december 11.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája erdon.ro

Vörös évtizedek Nagyváradon
Nagyvárad felújított várának épületében egyre nő az állandó kiállítások száma, melyek a Városi és Vártörténeti Múzeum termeiben, a hajdani fejedelmi palotában, illetve más épületrészekben kapnak hely. A tárlatok közül kettő is a kommunista éra Bihar megyei vonatkozásainak állít emléket.
A nagyváradi várban jelenleg két kiállítás őrzi a kommunista periódus emlékeit: egyrészt a jelenleg bővítés miatt zárva tartó, a kommunista terror áldozatainak emléket állító állandó tárlat, másrészt a kommunista vezérek látogatásairól szóló, vándorkiállítás, amely jövőre kibővül és egy másik terembe kerül állandó kiállításként.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájának A szárnyában, a földszinten Vörös évtizedek Nagyváradon – Gheorghiu Dej és Ceauşescu látogatásai Biharban címmel nyílt kiállítás több mint 100 fotográfiából, amelyek Románia kommunista vezetőinek a Körös-parti városban tett látogatásait örökítik meg. Cristina Puşcaş, Az Ellenállás Emlékezete – 40 Vértanú Egyesület alelnöke, a kiállítás megálmodója és felelőse elárulta, hogy a 2017. január 31-ig megtekinthető tárlat anyagát egy szeptember végén meghirdetett , Ne dobd ki a múltat! Hozd el a múzeumba! című akció révén sikerült összegyűjteni A megnyitóra, november 22-re, az adakozók jóvoltából sikerült több termeti is megtölteni, nem csupán fényképekkel, hanem az adományozók által a múzeum gondjaira bízott személyes tárgyakkal (pártkiadványok, igazolványok, kitüntetések, uniformisok, rádiók, szódásüvegek, stb.) is.
A kiállított képek első csoportján Gheorghe Gheorghiu-Dej nagyváradi látogatásainak néhány momentuma látható, amelyeket a Román Nemzeti Levéltár Bihar Megyei Fiókjának állományából sikerült megszerezni, míg a többi képanyag a Ceauşescu házaspár nyolc nagyváradi vizitjének egyes állomásait mutatják be. A város különböző helyszínein örökítették meg az államfőt és feleségét, a képek különlegesse az, hogy a diktátor hivatalos fotográfusa, Nicolae Meseşan készítette őket, aki maga is jelen volt a novemberi megnyitón.
A jelenleg a földszinten helyet kapó, a kommunista évtizedeket megjelenítő kiállítás jövőre a második emeletre költözik, ahol Mindennapi élet a kommunizmusban címmel állandó kiállításként, családiasabb jelleggel, és még több használati tárggyal kibővülve várja majd a látogatókat. Ez természetesen azt jelenti, hogy továbbra is lehet adakozni, különös tekintettel uniformisokat várnak: „Nagyon szépen köszönjük mindenkinek az adományokat, és szeretnénk közölni, hogy továbbra is mindenféle tárgyi emléket szívesen fogadunk. Ezeket este nyolc óráig bármikor le lehet adni nálunk, a karácsonyi vásár ideje alatt minden nap itt vagyunk. Egy Haza Sólymai egyenruhának különösen örülnénk.” – mondta Cristina Puşcaş.
Szamos Mariann Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szentgyörgyi tárlat egy újjáteremtett világról
Jakobovits Miklós festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban csütörtökön 18 órától. 
Az 1936-ban Kolozsváron született és 2012-ben Nagyváradon elhunyt Munkácsy Mihály-díjas festőművész, muzeológus, művészeti író alkotásaiból összeállított kiállítást Kányádi Iréne művészettörténész, a Partium Keresztény Egyetem előadótanára, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora nyitja meg. A rendezvényen közreműködik Kónya-Ütő Bence, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A tárlat január 15-éig tekinthető meg.
Jakobovits a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezőjeként működött (1961–63), majd középiskolában tanított rajzot. 1965-től a nagyváradi Körös-vidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa lett. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára volt. Rendszeresen jelentkezett a megyei, az országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. A rendszerváltás előtt azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt karikaturisztikus formában jelenítette meg a 70-es években Néró papírmaséból című könyvében Ceauşescu portréját felhasználva alkotott – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket.
A ´80-as évektől kezdődően egyre inkább kezdett eltávolodni a figurativitástól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a különböző formák által alakította ritmus kifejezőerejére. A következő periódusra már főként a képtárgyak, a papírmunkák és a kerámiák jellemzőek. Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ´70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.
Munkásságára nagy hatással volt a szürrealizmus, az olasz metafizikus festészet, főleg Carlo Carra és Giorgio Morandi művészete. Anyaghasználatát állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Számára sok esetben a munkafolyamat volt maga a tanulmány: a különböző matéria hatását kereste különböző körülmények között. Ebben az értelemben az arte povera irányában haladt, folytatva egy olyan művészi törekvést, amely bevonta a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Jakobovits Miklós munkáit szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés meditatív jelleggel bír. 
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés Temesváron: az eltévelyedés állapotában vagyunk
A bibliai pusztai vándorláshoz hasonlította Tőkés László a romániai forradalom kirobbanásának 27. évfordulóján tartott temesvári pódiumbeszélgetésen az erdélyi magyarság útkeresését.
„Elindultunk az ígéret földje felé. 27 év telt el a 40 évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – fogalmazott az egykori temesvári lelkész, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-diktatúra bukásához.
Tőkés László sajnálatosnak nevezte, hogy 27 évvel ezelőtt nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett. (...) Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani” – állapította meg Tőkés László a temesvári Új Ezredév Református Központban tartott péntek esti pódiumbeszélgetésen.
Hozzátette, felemás érzésekkel jön Temesvárra a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette. „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. Átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak" – fogalmazta meg 1989-es látleletét Tőkés László.
Egykori harcostársa, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, a beszélgetés másik meghívottja úgy vélte, Romániában mintegy 15 éve a történelem átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Arra emlékeztetett, hogy a kommunista diktatúra idején „nem lehetett csak úgy besétálni" Romániába. „Ha idegen ágensek jöttek, ahogy ma sokan állítják, valakinek parancsot kellett adnia a beengedésükre" – vélte Tőkés László egykori stratégája.
Borbély Imre szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött Victor Athanasie Stanculescu tábornokban azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért Stanculescu begipszelt lábbal visszatért Bukarestbe, és megszervezte azt az államcsínyt, amely „Moszkva kiválasztottját: Ion Iliescut emelte pajzsra".
Úgy vélte, hogy a puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu forradalmi szerepét. Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. A volt képviselő úgy látta, hogy 1989-ben esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő Domokos Géza nézetei érvényesültek. Borbély Imre szerint a vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok beláthatatlan időre tartják továbbra is „tetszhalott állapotban" a magyar autonómiatörekvéseket. A beszélgetést moderáló Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kijelentette: 27 évvel a forradalom után „a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága" valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár. A politikus a Tőkés Lászlótól megvont román állami kitüntetésre utalt.
Temesváron – az Agerpres hírügynökség jelentése szerint – bekiabálásoktól volt hangos a városi önkormányzatnak az évforduló alkalmából tartott pénteki ünnepi ülése. Egykori forradalmárok egy csoportja azt kifogásolta, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is temesvári díszpolgári címet kaptak, akik 1989 előtt együttműködtek a Securitatéval.
MTI Erdély.ma

A gyilkos naplója (Beszélgetés Boros Zoltánnal a 27 évvel ezelőtti tévéforradalom utóéletéről)
A legendás bukaresti magyar tévéadás újraélesztésének vezetője, Boros Zoltán az 1989-es tévéforradalom egyik központi alakja volt. A magyar–román megbékélésre tett kísérleteiről, a gyantai mészárlásról készült film utóéletéről is beszélgettünk. 
– Az elsők között volt, aki a 27 évvel ezelőtti, forradalminak tekintett események során megjelent a Szabad Román Televízió képernyőjén. Miként történhetett, hogy magyar emberek is szóltak az ország nyilvánosságához? – A forradalom napjaiban valóban többször is megjelentem a képernyőn Simonffy Katalinnal, német kollégákkal, majd az akkori magyar nagykövettel együtt. Fontosnak tartottuk ugyanis elmondani: a ’89 őszén zajlott magyarellenes kampányok dacára a magyarok békében szeretnének élni a többségi nemzettel. Ceaușescu ugyanis azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a temesvári történéseket a magyarok tervezték, szították. Mi pedig odaültünk a kamerák elé, akkor talán még ismert embereknek számítottunk, hiszen alig öt évvel korábban szűnt meg az Erdélyben nézhető egyedüli magyar adás. Itt vagyunk, megvagyunk, reméljük, véget ért mindaz, ami egymás ellen uszított bennünket, a magyarok is támogatják a forradalmat. Ezt az üzenetet akartuk eljuttatni a tévénézőkhöz. 
– Ennek a szerepvállalásnak köszönhetően lett az újraindított magyar adás első főszerkesztője?
– Civil, spontán szerveződésként, saját elhatározásból mentünk vissza néhányan a szerkesztőségbe – bár én korábban is a környéken voltam, zenei rendezőként dolgoztam a rádióban és a tévében –, a kollégák engem választottak főszerkesztőnek. Az adás újraindítása nem politikai utasításra, nem hosszas egyeztetések nyomán, felső hatalmak jóváhagyásának köszönhetően történt. Az első programgyűlésen egész egyszerűen kijelentettük, hogy hétfőn négytől hétig magyar adás, akárcsak ’85 előtt. Január elejéig ugyanis az került a képernyőre, ami éppen kézügybe akadt, vagy aki bejött, hogy szólni akar. Hatalmas káosz uralkodott a tévében.
– Semmiféle hatalmi ellenkezésbe nem ütközött a magyar adás újraindítása? 
– Nem, az új vezetők valamennyien kollégáim voltak korábbról a tévében, Dumitru Moroșanu, aki vezette a gyűlést, Jászvásárban a Zeneakadémián diáktársam volt, jó emberi viszonyban is voltunk a tévénél. Magyar adás? Hogyne, persze, ez volt a válasza. Így született meg a magyar adás, de hasonló módon indult újra a kolozsvári, marosvásárhelyi, és alakult meg a temesvári rádió magyar adása. Így született meg a kolozsvári magyar televíziózás is: ez volt a mi vértelen médiaforradalmunk. Az utcákon még lövöldöztek, még nem létezett semmiféle magyar politikai alakulat, amely kiharcolta volna ezeket a jogokat. Természetesen sokat számított, hogy a bukaresti tévés kollégák többségével nagyon jó viszonyt ápoltunk. És annyira magabiztosan végeztük a dolgunkat, hogy a tévében sokáig azt hitték – erre csak később döbbentem rá –, hogy biztosan állnak valakik a hátunk mögött. Holott mindössze annyi történt, hogy szükség esetén néha az asztalra csaptunk.
– Mikor kezdtek fújni az első ellenszelek?
– Ion Iliescu elnök sajtóirodája szorgalmasan nézte az adásainkat, mert bátrabb, manipulálatlan tájékoztatást adtunk arról, ami Bukarestben és az országban történt, mint a kézi vezérlésű esti híradó. Egyetlen példa: 1993 decemberében adásba került a gyantai magyar lakosok ellen a második világháború végén elkövetett román atrocitásokról – amelyeknek több mint 40 személy esett áldozatul – szóló, Fekete vasárnap című dokumentumfilmem. Másnap reggel az adásért felelős igazgató, Petre Popescu üzent, hogy menjek fel hozzá. Sejtettem, miért hívat, mert telefonon már életveszélyes fenyegetéseket is kaptam a dokumentumfilm miatt. Elég rossz állapotban találtam, túl sok vodkát ihatott már. Mit csináltál, mi az Istent adtatok be tegnap? – kérdezte a fejét fogva. Röviden elmeséltem, miről szól a film. Az úgy nem történhetett meg, mondta, nem lehet igaz. El sem tudod képzelni, mit kaptam miattad. Hogy kitől? Személyesen Ion Iliescutól. Hogyhogy nem lehet igaz? – kérdeztem vissza. Rajtunk, a családomon esett meg, csak csodával határos módon maradtunk életben. Mégsem kellett volna, minek uszítani az embereket, folytatta. Nem uszítjuk, válaszoltam, a film végén is elhangzik: épp a végleges kibékülés céljából beszéljük ki, amit mindenképpen el kell mondanunk egymásnak. 
– Feltételezhetően azért nem a vérengzés számít az első gyantai emlékének... 
– Három-négy éves koromból tudom felidézni az első emlékeimet. Gyanta szinte teljes mértékben magyar település volt, a néhány román család tagjai is jól tudtak magyarul, valamennyien fizették az egyházi adót. Az egyik asszonytól később tudtam meg: „azért, hogy ha meghalok, nekem is szóljon a harang”. Édesapám, Boros Ferenc a falu református lelkésze volt, a parókián emlékszem a zongorára, mögötte a falon a Rákóczi elfogatását ábrázoló kép másolatára, a kép sarkában egy kiskutyával, ami nagyon tetszett nekem. Sok látogató járt hozzánk, nagyon jó volt a hangulat, a légiriadók miatt ugyanakkor sűrűn el kellett oltani a petróleumlámpát. A sötétben vicceket mesélt a társaság, miközben kintről behallatszott a repülők zúgása. A Kolozsváron zeneakadémiát végzett édesanyám Liszt-rapszódiákat játszott, aztán valaki mondta, hogy jöjjön már a fekete leves, és édesanyám tényleg behozta a kávét. Később mesélte el, hogy ez is a színjáték része volt, hiszen a kávé égetett kenyérhaj ázaléka volt, a hozzá szívott cigarettát pedig újságpapírból sodorták, valamilyen szárított fűvel a közepén.  – Mintha egy kisváros értelmiségi körének összejöveteléről mesélne... Kikből állt a társaság?
– Nagyrészt a gyantai kényszerlakhelyre költöztetett dél-bihari zsidóság tagjai jártak hozzánk. Köztük tanár, fényképész, orvos, órás-ékszerész, újságíró, akik később nagyon hálásak voltak édesapámnak, hiszen neki köszönhetően a falu is befogadta őket. Apám a baráti társaság néhány tagjával egy szatirikus lapot is szerkesztett, benne világpolitikával, helyi pletykákkal, tréfás reklámokkal. Kézírással készült, de rovatosított remek kis lap volt.
– Miből érzékelték ebben a Romániához tartozó dél-erdélyi faluban, hogy végéhez közelít a háború?
– Az új helyzet érzékelésére nem nagyon jutott idő a tragikus események előtt. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után az ország területén már nem zajlottak háborús események. Az észak felé haladó, Leonard Mociulschi tábornok által vezényelt román hadosztály azonban úgy tartotta, hogy nem a magyar hadsereg az ellenség, hanem általában a magyarok. A tábornok több dél-bihari faluban, a Fekete-Körös alsó völgyében gyilkosságokat rendelt el saját állampolgárai ellen. Gyanta esetében ez úgy szólt, hogy az utolsó emberig kiirtani a lakosságot, felégetni a falut. De nemcsak Gyantának szántak hasonló sorsot.
– Senki sem menekült a pusztítások hírére?
– Naivak voltak az emberek. 1944 szeptemberében szűk kétszáz, nyugat felé menekülő magyar katona érkezett Gyantára, ahol megálltak pihenni. A falu örömmel fogadta őket, a tisztek nálunk laktak a parókián. Két-három napot akartak ott tölteni, de a hírre, miszerint nagy létszámú román–szovjet hadsereg-különítmény közeleg, korábban felkerekedtek. Apám akkor már három hete munkatáborban volt, több mint nyolcvan embert hurcoltak el, a környező falvak vezető embereit. A magyar tisztek távozáskor hívták anyámat: jöjjön velünk a gyerekekkel, tiszteletes asszony, itt nincs biztonságban. Fel is ültünk a szekérre, de az egyik szomszédasszony meggyőzte anyámat, hogy ne hagyja ott őket, mi lesz, ha visszajön a tiszteletes úr, és nem találja a családját. Nemsokára valóban megérkeztek a román csapatok, Pop Augustin, a falu román orvosa bújtatott bennünket. Nekünk, gyerekeknek egy fürdőszobaszerűségben kellett csendben, sötétben kuksolnunk. Kint pedig zajlott az öldöklés. Anyámat cselédnek öltöztették be, így szolgált fel este az ott vacsorázó gyilkosoknak, amíg egyikük szóba nem hozta: jó, jó, a pap lágerben van, de hol a papné? Többet nem mert visszamenni, bebújt mellénk. 
– A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, amely tényszerűen, tanúk visszaemlékezése alapján igazolja, hogy Erdélyben nemcsak románellenes megtorlások zajlottak. Miből építkezett a film elkészítésénél?
– A munkatáborból visszatért apám az első gyűlésen a presbitérium tagjaival elmeséltette és lejegyezte a történteket. Így maradt nyoma az új anyakönyvben – a régi a porig égett parókiával együtt veszett oda –, hogy ki gyilkolt, hogyan, hány áldozat volt. Kortörténeti, háborútörténeti dokumentumnak tekinthető. Hogy mindenki halálra volt ítélve, arról az emberek nem tudtak. Én is akkor szereztem tudomást róla, amikor a film bemutatását követően Xantus Gábor operatőrnél jelentkezett az öldöklést vezető Bridea százados Kolozsváron élő özvegye. Eredeti szándéka szerint tiltakozni akart az ellen, hogy a férjét tesszük felelőssé a történtekért. Filmen rögzítve, magyarul mondta el: jelentkezők hiányában Mociulschi tábornok két fiatal tisztnek adta parancsba a falu lakosságának teljes likvidálását, Bridea volt a végrehajtó, a másik a végrehajtás ellenőrzője. Nyomatékosítandó férje naplójából is idézett, amelyben maga a gyilkos mondja el részletesen a mészárlás körülményeit, ugyanazt, amit annak idején a falubeliek édesapámnak is elmeséltek. – Mit gondol, mi tartotta életben a magyar tévéadást a feszültségekkel terhes kilencvenes években? 
– Elsősorban az, hogy nagyon sokan nézték magyarok, románok egyaránt. Úgy gondolom, annak köszönhetően, hogy a hiteles tájékoztatást tartottuk a legfontosabbnak. És még valami: ha ’89 decemberének utolsó napjaiban lelkiismeretük parancsára nem rohantak volna be tévések, rádiósok az öt évvel korábban megszűnt munkahelyükre, rádióba, tévébe – Bukarestben lövöldözések közepette –, talán évek teltek volna el, amíg újraindul a magyar nyelvű elektronikus média.
BOROS ZOLTÁN
Filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő, a Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte, három év következett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar szakon, ahonnan negyedév elején, 1958-ban kizárták, majd 1967-ben a kolozsvári Zeneakadémián diplomázott zenetanár szakon. 1971-ben az országos magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségéhez szerződött, eleinte zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, hely- és a kultúrtörténeti jellegű nyilvános adásokat. 1990 januárjában néhány régi munkatárssal és fiatal értelmiségiekkel újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője is volt 2002-ig. 
Fontosabb filmjei: Mondod-e még?, Fekete vasárnap, Magyarok a Balkán kapujában, A 7EK, Égig érhetne az ének, Születésnap, A félelem nevében, Az átnevelés poklában, Elfelejtett értékeink – a kolozsvári HITEL, Nyugatosok A Holnap városában, Attila szekere a Szajna partján. Tévéműsorok: Zenés Karaván (1973–1978), Klubdélután (1978–1980), Fórum (1990–1999), Hinta (1999–2000), Játsszuk újra (2014–) Díjak, kitüntetések: A legjobb szerzemény (Romániai Zeneszerzők Szövetsége, 1989), Arany pillangó (1996), a Magyar Televízió nívódíja (1999), EMKE-díj (2001), Kisebbségekért Díj (2001), Pro Partium-díj (2002), Varadinum (2009), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010). 
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne legyen hiábavaló hőseink, vértanúink áldozata!”
Tőkés László és hívei idén is megemlékeztek Temesváron az 1989 decemberében kitört népfelkelésről és antikommunista forradalomról, amit azt a román reformkommunisták titkosszolgálati közreműködéssel államcsínnyé degradáltak.
Bár számos forrás 1989. december 16-át adja meg a romániai forradalom kezdőnapjának, valójában egy nappal korábban, december 15-én zajlott le a temesvár-belvárosi református templom előtt az a szimpátiatüntetés, amely élőlánccal próbálta megakadályozni Tőkés László lelkipásztor és családja erőszakos kilakoltatását és deportálását. A spontán védő-tiltakozó akció alatt az egyházközség magyar tagjaihoz más nemzetiségű és felekezetű helybéliek is csatlakoztak. A békés demonstráció másnap fejlődött az egész Temesvárt átfogó rendszerellenes lázadássá, amikor a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni a népharagot.
A Mária téri református palotán álló emléktáblák a történeti hűség jegyében, tárgyilagos rövidséggel, négy nyelven jelzik: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15.”  Az erről megfeledkezni nem hajlandók az idei, immár 27. évfordulón is elhelyezték koszorúikat az épület falán, az akkori főszereplő, a volt temesvári református lelkipásztor jelenlétében. Tőkés László európai parlamenti elfoglaltsága miatt nem december 15-én, hanem egy nappal később, 16-án gyűlt össze a maroknyi emlékező az emléktábláknál, hogy felidézzék az egykori bátrak kiállását, a hősök és áldozatok – sajnos egyre halványuló – alakját. A püspök szóvá is tette itt a forradalom mai hivatalos értelmezésének kettőségét, a román állami intézmények és a temesvári önkormányzat álságos viszonyulását az akkor történtekhez. Nemcsak az események alattomos „magyartalanítása” fölháborító, hanem az is, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is díszpolgári címet kaphattak Temesváron, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel, a hírhedt Securitatéval. Tőkés László azt is fájlalta, hogy ma már szinte nyoma sincs annak az etnikai és felekezeti összhangnak és egyetértésnek, ami 1989 decemberében Temesvárott, majd pedig az egész Romániában megnyilvánult a nyomorító hatalom ellenében. Az emlékezés és tisztelgés koszorúinak elhelyezése, a közös fohászkodás és zsoltáréneklés előtt annak a reményüknek adtak hangot a fejet hajtók, hogy mégsem lesz hiábavaló a néhai forradalmárok kiállása és a lázadók vértanúsága.
A belvárosi templomtól az Új Ezredév Református Központba vonultak az emlékezők, ahol közösségi fórumra és kerekasztal-beszélgetésre került sor „1989. Forradalom! Ellenforradalom? Párbeszéd. Szabadság. Demokrácia” címmel. Gazda István lelkipásztor igei köszöntője és az énekkar szolgálata után a rendezvényt – amelynek a temesvári „Baráti esték” idei utolsó alkalma nyújtott keretet – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, köszöntve a szép számban egybegyűlteket, majd átadta a szót Szilágyi Zsoltnak, aki az egykori forradalmi közösség tagjaként és Tőkés László mellett mindmáig kitartó munkatársként moderálta a fórumot. Mind Bodó, mind Szilágyi utaltak rá bevezető mondataikban, hogy az 1989-es sorsfordító események két főszereplőjét köszönthetik a két előadóban, Borbély Imrében és Tőkés Lászlóban.  
A bukaresti parlament volt tagja, a Magyarok Világszövetségének sok éven át egyik vezetője, Tőkés László egyik harcostársa és stratégája, Borbély Imre a tisztázás szándékával igyekezett rövid áttekintését adni annak, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. Úgy vélte, Romániában mintegy másfél évtizede a történelem arcátlan átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Ehhez különféle ügynökelméleteket és hamis forgatókönyveket gyártanak, amelyeket a hazai és külföldi média segítségével hint el és nagyít fel a román nemzetállami propagandagépezet. Borbély szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött katonai vezetőkben azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért a hadvezetés és a titkosszolgálat egy része megszervezte azt az államcsínyt, amely Moszkva kiválasztottját, Ion Iliescut emelte pajzsra. A puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu és cinkosai forradalmi szerepét. 
Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. Ennek fényében 1990-ben még esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő, Iliescuék által Király Károly ellenében preferált Domokos Géza nézetei érvényesültek. A most vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok, az „ország térképének bevörösödése” pedig tovább gátolják majd a magyar autonómiatörekvéseket. 
A fórumot moderáló Szilágyi Zsolt, aki egyben az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, azzal a kérdéssel adta át a szót Tőkés Lászlónak, hogy vajon 27 évvel a forradalom után milyen érzésekkel tér vissza Temesvárra az, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-rezsim bukásához. „Elindultunk akkor az ígéret földje felé. Huszonhét év telt el a negyven évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – élt a bibliai párhuzammal az egykori temesvári lelkész, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében, annak elnökeként is üdvözölte az egybegyűlteket, köztük több egykori hívét és védelmezőjét. Sajnálatosnak nevezte, hogy akkor nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett” – mondotta. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani – utalt Borbély Imre megállapítására. Ám oly hosszú ideje tart az erdélyi magyarság útkeresése, hogy felemás érzésekkel jön Temesvárra is a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette Tőkés László, aki egyetértett az előtte szóló elemzésével, amely a titkosszolgálatok háttérhatalmi, állam- és társadalomszervezési szerepét domborította ki. Egyúttal aggodalmának is hangot adott, amiért gáttalanul és büntetlenül rágalmazzák az egykori rendszerváltókat, minden lehetséges fórumon és alkalommal. Lépten-nyomon hazaárulónak és a román nép ellenségének kiáltják ki őt magát is. „Maholnap jön értem a fekete autó” – jegyezte meg keserű iróniával erdélyi EP-képviselőnk.
Tőkés László a továbbiakban méltatta a Temesvár Társaságot mint az egyik fehér foltot a román  posztkommunista feketeségben, de megemlített olyan hajthatatlanokat is, akik máig küzdenek a múlt maradéktalan feltárásáért és a bűnösök elszámoltatásáért. Kitért az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának áldásos tevékenységére – amelynek egyik védnöke ő, míg Szilágyi Zsolt a vezetőségi tagja –, a prágai székhelyű szervezet nemzetközi szinten képviseli a kommunista múlttal való szembenézés és a törvényes igazságtétel programját. Egyúttal köszöntötte is a repülőtérről időközben megérkező Neela Winkelmanovát, a platform igazgatóját, aki a hozzászólások rendjén a szervezet törekvéseiről és eredményeiről tartott rövid beszámolót.
A hallgatóság soraiból jövő kérdések és megállapítások után válaszokra és konklúziókra került sor, Tőkés László például azt mondta: „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. A kommunisták úgymond átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak.” Majd három évtizeddel a diktatúrától való megszabadulás után a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár – lásd a román állami kitüntetés megvonását.
December 17-én a Temesvár Társaság rendezvényeivel folytatódtak a „nem hivatalos” forradalmi megemlékezések a Béga-parti városban. Délben kerekasztalnak volt helyszíne a civil szervezet Teréz bástyabeli szalonja, ahol a kommunizmus bűneiről való megemlékezés Romániában, valamint a kommunizmus utóhatásainak megszüntetése a román társadalomban, beleértve az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának munkáját volt a fő téma. Délután a Securitate dossziéinak kutatásairól szóló tényfeltáró kiadványt mutattak be egy Dóm téri könyvesboltban, majd ebben a témában folytattak eszmecserét a Temesvár Társaságnál. Kényszerű távollétében Tőkés László román nyelvű levélben fordult az emlékkonferencia szervezőihez és részvevőihez, amelyet Szilágyi Zsolt olvasott fel – tudatta az EP-képviselő sajtóirodája.
itthon.ma/erdelyorszag