Temesvár nagybetűs lehetősége magyar szemmel
Elsősorban a lehetőséget látják az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésében a Temesvári magyar közösség kulturális és közéleti vezetői. A Krónikának ugyanakkor nem győzték hangsúlyozni: a történelmi Bánság egészét, illetve a teljes romániai magyar közösséget be kívánják vonni a nagyszabású programsorozatba.
Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója a Krónikának elmondta: az általa vezetett intézmény a tervezés időszakában, már a kezdetektől csatlakozott a pályázat kidolgozásához. „Amikor megalakult az Európa Kulturális Fővárosáért Alapítvány, a Temesvári magyar színház alapító tag volt, majd később, amikor az alapítvány átalakult kulturális egyesületté, akkor is jelen volt az intézményünk a pályázat előkészítésének minden szakaszában” – magyarázta. Hozzáfűzte, a továbbiakban a teátrum a tervezés helyett cselekvési fázisba lép, egyszerűen megvalósítják mindazt, amit elterveztek.
2021 csak a jéghegy csúcsa
Balázs Attila elmondta: a pályázatba foglalt szinte valamennyi programban részt vesznek, ezeknek nem csupán kulturális, hanem szociális vetülete is van. Az eseménysorozat a teljes történelmi Bánságot lefedi, ugyanakkor szerinte az egyik legerősebb eleme a programsorozatnak az általuk szervezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) lesz, amelyet 2017 májusában tizedik alkalommal valósítanak meg, 2021-ben pedig a 14. fesztiválra kerül sor. Hozzáfűzte, a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió legjelentősebb előadásait évről évre bemutató seregszemlére igyekeznek olyan előadásokat, alkotókat meghívni, akik meghatározóak a térségben, az esemény találkozó, fórum jellege pedig a továbbiakban is megmArad.
Mint részletezte, maga a tény, hogy egy épületben – a Kultúrpalotában (közismert nevén opera), amelyet a Fellner és Helmer bécsi építésziroda tervei alapján építettek 1873 és 1875 között – négy különböző intézmény, az opera, a román színház, a német színház és a magyar színház kap helyet, mutatja, hogy a multikulturalitás eddig is jelen volt Temesváron, „ezt sem kellett újonnan kitalálni”.
A magyar és a német színháznak egyébként korábban is voltak koprodukcióban készített előadásai. Elmondta: a következő időszakban kell kikísérletezniük, hogy ezeket az együttműködéseket hogyan lehet úgy bővíteni, hogy 2021-ben egy valóban átütő erejű, európai projektet hozzanak össze. A magyar társulat a régió egyéb színházaival is együttműködik, idén például egy horvát színházzal dolgoznak közös előadáson, ugyanakkor Arad támogatása is fontos volt a kulturális főváros cím elnyerésében.
Kérdésünkre, hogy mindez mennyire segíthet a Temesvári magyarság identitásának a megőrzésében, úgy nyilatkozott: elsősorban a lehetőséget teremti meg a cím a magyar közösség számára. „A felkészülés a pályázat legfontosabb része, a jéghegy alja, 2021 csak a csúcsa lesz. A projekt mindenképpen lehetőségeket teremt, hogy ezzel fog-e élni a magyar közösség vagy nem, azt nem tudom. Kulturálisintézmény-vezetőként magam sem tudok mást tenni, mint lehetőségeket teremteni. A lényeg az lenne, hogy a közösség éljen ezekkel a lehetőségekkel” – nyilatkozta a Krónikának Balázs Attila.
Az egész régiót képviselik
Molnár Zsolt Temesvári parlamenti képviselő ugyanakkor úgy értékelt: nagy megtiszteltetés Temesvár számára, hogy elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, hiszen a döntőbe kizárólag kiváló pályázatok kerültek be: Kolozsvár és Nagybánya pályázata is nagyon jó volt, ráadásul Temesvár Bukarestet is legyűrte a versenyben. Szerinte a cím nagy lehetőség a városnak, hiszen a kulturális élet fellendülése mellett az infrastruktúra és az idegenforgalom fejlesztését is elősegíti.
„A felkészülés évei alatt sokat fog gazdagodni a Temesvári kulturális élet, sok európai és világszínvonalú produkciót fognak ez idő alatt bemutatni a városban, ugyanakkor – ahogy az már Szeben esetében is látható volt – a városkép átalakítására is lehetősége lesz a Bánság fővárosának. A címnek köszönhetően felújíthatják a belvárosi régi épületek homlokzatát, 2021-ben pedig várhatóan sok turista látogat majd Temesvárra” – fogalmazott Molnár Zsolt.
A képviselő szerint Temesvár pályázatának nagy erőssége az volt, hogy már eleve a teljes régió pályázataként jelentkezett. Már a kezdetektől a testvérvárosokkal, valamint a Bánság többi városával közösen dolgozták ki a pályázat programját. Magyarországról Budapest és Szeged testvérvárosi minőségükben támogatták a Temesvári pályázatot, de Szerbiából is több város (Újvidék, Nagykikinda, Versec) melléjük állt. Szintén a Temesvári pályázatot támogatták a környező megyék megyeszékhelyei: Resicabánya, Déva és Arad.
„Feltett szándékunk, hogy a három országhatár által elválasztott történelmi Bánság régióban, de még azon is túl érezhető legyen a kulturális fővárosi cím hatása, a pályázat vezetői valamennyi támogató várossal külön együttműködési szerződést kötnek” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: a Bánságban hagyománya van ennek a kapcsolatrendszernek, sokat dolgoztak azon, hogy a jelenleg Szerbiában élő bánsági magyarok is becsatlakozhassanak a romániai oldalon élő bánságiak kulturális életébe.
„Az Európa Kulturális Fővárosa cím lehetőséget biztosít a Temesvári magyar közösségnek is, hogy felmutassa kulturális értékeit, ugyanakkor a bánsági multikulturalizmus szellemében valamennyi nemzeti közösség számára lehetőség nyílik erre. Mi, magyarok arra számítunk, hogy az egész romániai magyar közösség be tud majd kapcsolódni ebbe a folyamatba, igyekszünk partnerségeket, kapcsolatokat építeni valamennyi magyar kulturális intézménnyel, hogy 2021-ben méltóképpen tudjuk felmutatni a romániai magyarság értékeit Temesváron” – nyilatkozta a Krónikának Molnár Zsolt.
A magyar napoknak is több forrás juthat
Tamás Péter, a Temesvári Magyar Napokat szeptember 30–október 2. között először, de hagyományteremtő szándékkal megszervező Várbástya Egyesület elnöke, Magyarország tiszteletbeli Temesvári konzulja a Krónikának úgy értékelt: a kulturális fővárosi címnek köszönhetően jövőre a Temesvári Magyar Napok megszervezésére is biztosan több forrás jut, hiszen napi szinten együtt dolgoznak a Temesvári városvezetéssel. A magyar napok része kíván lenni a 2021-es programsorozatnak, kölcsönösen segítik egymást ebben. A Temesvári Magyar Napokat egyébként a Várbástya Egyesület már jóval azelőtt elkezdte szervezni, hogy kiderült: Temesvár lesz Európa kulturális fővárosa 2021-ben, de természetesen lobbiztak a cím elnyeréséért.
Kérdésünkre, hogy a Temesvári Magyar Napok tervezését a jövőben mennyiben változtatja meg a cím elnyerése, úgy nyilatkozott: „Bátrabbak leszünk, számítunk arra, hogy Európa egyik kulturális fővárosa a kisebbségeivel is figyelmes lesz. Tudjuk, hogy ez így lesz, hiszen Temesvár polgármesteri hivatala mindig is példamutatóan összefogta az itteni kisebbségi közösségeket” – fogalmazott. Tamás Péter emlékeztetett, hogy Temesvár a különböző nemzetiségeket illetően egyébként is a legsokszínűbb városa Romániának. „Itt mindig is nagyon nyitott, európai hangulat volt” – mutatott rá Tamás Péter.
A fény metaforájára építettek
Temesvár nyertes EKF-pályázata több mint 1000 eseményt, a város infrastruktúrájának javítását, átfogó kulturális stratégiát ígér, amelynek hatása 2021 után is érezhető lesz. A pályázat „a fény erőteljes metaforájából” indul ki, abból, hogy 1885-ben Temesvár volt az első város Európában, ahol bevezették az utcai közvilágítást, 1989-ben pedig a Ceauşescu-rezsim elleni forradalom szikrái Temesvár utcáin pattantak ki. Kulturális programtervezetüket úgy képzelték el, mint képzeletbeli utazást a magány és közösség, sötétség és fény között.
A programtervezet szerint Temesváron 2017-től kezdődően konferenciák, rezidenciaprogramok, „innovációs laboratóriumok” lesznek. 2021-re megrendeznék az 1989 előtti és utáni kelet-európai művészeti mozgalmak retrospektív kiállítását, létrehoznák többek között a Szubverzív Zene Galériáját és a Forradalom Interaktív Múzeumát, amelyek felnőtteknek és gyerekeknek is emészthető módon mutatnák be az eseményeket.
Amint arról már beszámoltunk, Temesvár 48,5 millió eurós költségvetéssel készül az európai kulturális főváros projektre, ezzel Bukarest után a második legnagyobb költségvetése volt a döntős romániai városok közül. 2017-re hozzávetőlegesen az összeg 5,5 százalékát különítenék el, az elkülönített összeg pedig évről évre nőne 2021-ig. A teljes költségvetésből 20 millió euró a Temesvári Polgármesteri Hivatal, 5 millió euró a Temes megyei tanács hozzájárulása, a fennmAradó összeget európai uniós alapok és szponzorok segítségével fedeznék, de a művelődésügyi minisztérium támogatására is számítanak.
Temesvárnak több mint 300 000 lakosa van, és több mint 40 000 egyetemista látogatja a város öt egyetemét. A városban 24 könyvtár, 19 mozi, 11 konferenciaterem, 14 kortárs művészeti galéria, hat színház, négy múzeum, egy filharmónia és egy opera, négy kulturális tér, 24 iskola működik. Több fesztivált is szerveznek itt, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón kívül például az Európai Előadóművészeti Fesztivált, a Temesvári dzsesszesztivált vagy a Plai Fesztivált. A címre tizennégy város pályázott az országból. Közülük választották ki decemberben a négy döntőst, majd Temesvárt. Az 1985 óta osztott címet évente két város viseli az Európai Unió tagországaiból vagy a csatlakozni vágyó országokból. Temesvár mellett 2021-ben egy görögországi város lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Élet(ek) a hamis Aranykor előtt
Marosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása.
Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket.
Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust.
Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket.
A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított.
erdelyiriport.ro

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)

Aki látta még a hagyományos moldvai magyar világ utolsó felvillanásait
A magyarországi Csoma Gergely néprajzkutató A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) című kötetét mutatták be szerda délután a Csíkszeredai Székelyföld Galériában. A vaskos kötet a mintegy negyven éven keresztül a moldvai csángóknál végzett gyűjtés gyümölcse.
Csoma Gergely nemcsak a csángókról szól, hanem értük is. A moldvai csángókat nem kutatási témaként közelíti meg, hanem érzelmi szálak is fűzik e népcsoporthoz, és felelősségteljesen próbál tenni lassan már negyven éve értük. Ez a kötet a negyven év munkásságának a megkoronázása – vezette fel a beszélgetést Mirk Szidónia. A szerzőnek eddig kilenc kötete jelent meg, fotóalbumok, néprajzi gyűjtések, valamint szépirodalmi alkotások.
Átcsempészett kazetták
A szerző elsőként a kötet létrejöttéről beszélt a hallgatóságnak lendületes előadásban, melyet mulatságos történetekkel fűszerezett. Mint mesélte, ezelőtt három évvel Kovács Ákos kérésére kereste elő a magnókazettáit – amelyen a moldvai csángó falvakban levő gyűjtései voltak – és akkor fogott neki a kazetták tartalmának leírásához, majd az anyag szerkesztéséhez. „Dermedten láttam, hogy 85 darab magnókazetta van. Ezeket csak egy alkalommal – akkor, amikor sikerült hazavinni Moldvából – hallgattam meg addig. A Ceaușescu-időben nagyon kellett félni ilyesmit áthozni a határon, aki átélte a rendszer áldásait, tudja. Abban az időben csalifilmeket tettem a fotógépbe, amit rendszerint elkoboztak, az igazi filmeket és a kazettákat a testemre kötöztem. Amikor újrahallgattam, éreztem, hogy olyan dolgokat rögzítettem, ami érdekes lehet, és egyszer csak elfogott a vadászszenvedély. Rögtön láttam, hogy ez vaskos kötet lesz, de nem gondoltam, hogy 680 oldal. A kazetták mellett rengeteg kézírással rögzített archaikus imát, ráolvasó verset, bizonyos szokásleírásokat találtam, amelyek olyan falukból származtak, ahol már megszűnt a magyar nyelv.”
Megszűnő szavak rögzítése
A kötetben harminc moldvai csángó falu adatközlői szólnak, az északi csángó falvak közül már háromban nem beszélik a magyar nyelvet. Az adatgyűjtés idején azonban még magyarul beszéltek az akkori utolsó, magyarul beszélő öregek, és fontos információkat mondtak el a falujuk életéről. „Archaikus imák, ráolvasó versek kerültek elő, és ezeknek különösen örvendtem, mert mindig nagyon érdekelt a moldvai magyarságnak a hagyományos népi gyógyászata, a népmesék, a mindennapi mágikus varázslásos tevékenységnek a világa. Sokszor volt az, amikor egy-két ilyen történetet elmeséltem az ismerőseimnek, azt gondolták, hogy lódítok, mert ők is jártak Moldvába, de ilyenekkel nem találkoztak. Ez világos, mert nagyon sokszor egyedül mentem Moldvába, és ha az ember egyedül van, sokkal közelebb, sokkal intimebb kapcsolatba kerül az ottaniakkal. Olyan nénikékkel találkoztam, akik a babozásnak, az ólomöntésnek, a kártyavetésnek, a rontásoknak vagy a rontáskioldásoknak a szakértői voltak. És természetesen népmeséket is rögzítettem, és minden olyan dolgot, amiről úgy éreztem, hogy meg fog semmisülni. 1977-ben, amikor először voltam Moldvában, számomra torokszorítóan világos volt, hogy ez a hagyományos moldvai magyar világ meg fog semmisülni. Boldognak és szerencsés embernek érzem magam amiatt, hogy láthattam a hagyományos régi Moldvának az utolsó felvillanásait. Amikor ’77-ben kikerültem, petróleumlámpával világítottak az emberek, szinte minden faluban élő népviselet jellemezte a moldvai magyarok viseletét. Anyanyelvi szinten, gyönyörűen, elsődleges nyelvi élményként beszéltek magyarul. Ha a mai csángó fiatalokkal beszélek, érzem, hallom, hogy kotorászik az agyában, keresgéli az emlékeiből elő a magyar szavakat, és nincs az a természetes, patakszerű csodálatos csobogás, ami a különböző, minden falura jellemző sajátságos, elkülöníthető, karakterisztikus csángó tájnyelvet jellemezte.”
A szerző elmondta, fontosnak tartotta ezeket az értékeket és élményeket, amelyeket ő kapott a moldvai magyaroktól, rögzíteni és megörökíteni a magyarság számára. Szinte kényszerítő szükségét érezte, hogy a fényképezőgépével bizonyos szokásokat, eseményeket, embereket örökítsen meg, és hogy a magnetofon segítségével az elillanó, megszűnő szavakat rögzítse. Ezért is lett a könyv címe A megkötött idő. Sok moldvai csángó már nem tudja az élményeit magyarul elmondani, de ebben a kötetben a sajátságos csángó tájnyelvükön rögzítve megvannak a gondolataik, szavaik, az élményeik.
Életre szóló lelkesedés
Csoma Gergely Domokos Pál Péterre is emlékezett, akit mesterének nevezett. „Vele a harmadik moldvai utam után találkoztam. Nagy szeretettel, kedvességgel fogadott, és egy olyan életre szóló lelkesedést sugárzott rám, amiből aztán évekig táplálkoztam. Minden moldvai utam után – évente ötször, hatszor jártam – beszámoltam neki, fényképeket mutattam, felvételeket játszottam le, és ő tanácsokat adott nekem. Aztán egyszer csak Péter bácsi elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy amikor őt Magyarországon művelődési házakba, templomi imatermekbe hívják meg előadást tartani, menjek vele, és diavetítésen mutassam be a rettenetes moldvai valóságot, hogy az ő szavaival élve, a magyarországi emberek ismerjék meg a világ legárvább kisebbségének a helyzetét.”
A csángó ősnép
Csoma rámutatott, Európában két ősnép van: a spanyolországi baszkok és a moldvai csángóság. Ősnépnek a genetikusok olyan népcsoportot neveznek, amely képes volt a származását, az eredetét, a faját genetikailag tisztán tartani, és más népcsoportokkal nem keveredett. A spanyolországi baszkokat a szenvedélyes spanyolgyűlölet, az örök kiszakadási vágyuk tartotta meg genetikailag tisztán, a moldvai csángóságot a vallási különállóságuk. A huszadik század második feléig ismeretlen volt Moldvában a vegyes házasság.
„Czeizel Endre 1993-ban és 1994-ben genetikai vizsgálatokat végzett, a bukovinai székellyel együtt a magyarországi Baranyára került körülbelül ezer moldvai csángó magyar között. A hajukból, a körmükből szedett mintát, arcfotózás volt, testsúly és testmagasság-mérés. Nagyon részletes, pontos tanulmányt írt a kutatás eredményéről. A moldvai csángók genetikai vizsgálata azt mutatja, hogy két eredethelyük van, a pirosas arcbőrűek, szőkés hajúak a finnugorokkal való kapcsolatot tételezik fel, míg a barnás arcbőrű, feketés hajúak az iráni vonalból kerültek ki. Ez az erőteljesebb, nagyobb lélekszámú. A vizsgálatok alapján összehasonlítva a honfoglalás kori magyar csontleletekkel, a honfoglaló magyarság genetikai összetételét sokkal hívebben és pontosabban őrzik manapság, mint a mai magyar népesség. Amire külön felhívja a figyelmet, hogy egyetlen egy északi csángó mintát nem tudott vizsgálni. Azt írja, hogy egyszerűen a politikai helyzet nem teszi még lehetővé, hogy ezt a vizsgálatot Moldvában elvégezze. De ez a kutatás nekünk nagyon fontos, emiatt is nagyon sok közünk van, és kell ismerni a moldvai magyarságot.”
Könyv a megmAradásról
Külön az olvasók figyelmébe ajánlotta a szerző a kötet „magyartalanítás” fejezetét. Hangsúlyozta, ellentétben azzal a felületes hiedelemmel, hogy a moldvai magyarság egy nemzetáruló, tudatosan román utat választó volt, hogy önként románná váló régi magyar népcsoport, a kötetben található vallomások mindezt cáfolják. „Gyötrelmes és fájdalmas út az, amikor egy népcsoportot arra kényszerítenek, hogy a nyelvét, a hagyományait, a múltját tagadja meg. Különösen érdekes az északi csángókról szóló fejezet, ahol a magyar nyelvről beszélnek. A magyar nyelv iránti szinte rajongó szeretetükről megható, gyönyörű beszámolók vannak. És a románosításnak, vagyis a magyartalanításnak, és azoknak a megrendítő, ténylegesen torokszorító leírásai, mint amikor az iskolában gyermekeket vernek. Nagyon érdekesnek tartom azt is, ahogy a híres északi csángó költőről, Lakatos Demeterről emlékezik a faluja. Nem tudok annál megrendítőbb, szívfájdítóbb és nagyobb hűséget a magyar nyelvhez, mint amit Lakatos Demeter végzett. Nagyon örvendek, hogy negyven évi társadalmi munka után ezt a könyvet meg tudtam csinálni, nyugodtan halok meg, mert ez megvan. Ez a kötet valamilyen szinten a moldvai magyarság megmAradását is jelenti” – összegzett Csoma Gergely.
Péter Beáta
Csoma Gergely: A megkötött idő (Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából) /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/
Székelyhon.ro

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS SZEPTEMBER 30-I LAPSZÁMUNKBÓL
– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?
– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceauşescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.
– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie aSzabadságnak?
– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…
– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…
– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt ”¨ is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi exaspiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.
Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.
Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.
Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszerveze-tének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.
Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.
– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?
– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.
– Pontosan mi történt ezután?
– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.
Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.
Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.
– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…
– Volt, sok volt…
FERENCZ ZSOLT
 FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár),

A parlament elé kerül a települések új közigazgatási besorolása
Elfogadta a Többközpontú Románia 2035 című, a következő két évtizedre szóló területfejlesztési stratégiát a kormány szerdán. Ennek részeként új közigazgatási besorolást kapnak a romániai települések.
 A kormány közleménye szerint a törvénytervezet a közlekedési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, oktatási, egészségügyi és egyéb ágazati politikákat hangolja össze oly módon, hogy Romániában az európai infrastruktúrába szervesen illeszkedő, az ország egyenletes fejlődését segítő kisebb-nagyobb regionális központok hálózata alakuljon ki.
A stratégia rövid távú (3 év) célkitűzései között szerepel az energiahálózatok európai integrációs tervének kidolgozása és annak a legalább száz községnek a kijelölése, amelyek - a városok mellett - fejlesztési pólusokká válhatnak.
Középtávon (7 év) a stratégia egyebek mellett két-két új átkelőt irányoz elő a Dunán (Bulgária felé) és a Prut folyón (Moldova felé), kerékpárutat és a gátrendszer fejlesztését a Duna mentén, és legalább négy európai szinten is versenyképes metropolisz-övezet kialakítását az ország nagyvárosai körül.
Hosszútávon (10 év felett) a stratégia egyebek mellett két, az ország területét észak-dél és kelet-nyugat irányban teljes egészében átszelő autópálya megépítésével, egy új Tisza-híddal (Máramarosszigetnél), és legalább egy, a Kárpátokat átszelő gyorsvasúttal számol.
Az RMDSZ tiltakozott
Mint korábban írtuk, a regionális fejlesztési és közigazgatási minisztérium augusztusban állt elő a stratégia tervezetével, amely élénk vitát és még több értetlenséget váltott ki a politikai pártok körében. A Szociáldemokrata Párt (PSD) azt kifogásolta: miért készít két évtizedre szóló stratégiákat egy olyan szakértői kormány, amelynek mandátuma - átmeneti megoldásként - mindössze egy évre szól.
A Románia Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a stratégia tervezetében szereplő faluösszevonási elképzelés ellen tiltakozott, amely szerinte nem más mint a kommunista "szisztematizálásnak" - Nicolae Ceasescu diktátor falurombolási tervének - folytatása.
Az augusztusban közvitára bocsátott tervezet ugyanis a lakosságszám, oktatási és egészségügyi intézmények szerint rangsorolná a településeket, és ösztönözné a jelentős népességfogyást elszenvedett közigazgatási egységek szomszédaikkal való önkéntes egyesülését, ha pedig ez 2025-ig nem történik meg "kormányzati kezdeményezésre" vonnák össze a településeket.
A kormány egyelőre nem tette közzé a stratégia szerdán elfogadott végleges változat, de törvénytervezetről lévén szó, hatályba lépéshez azt a parlamentnek is meg kell még szavaznia maszol.ro.

Beszélgetés és könyvbemutató a Bernády Házban
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Legyek hálás
Ma egy – egyébként jó szándékú – barátom azt mondta egy vita hevében, hogy örüljek, és legyek hálás: ha az egykori magyar kormány nem lett volna „befogadáspárti”, ma én se lennék, nem lehetnék itt, ahol vagyok. Ezért inkább lássam be, árnyaltabban kell kezelni a migránsügy megítélését...
Legyek hálás... Megvallom: az vagyok. Már 26 éve folyamatosan. Ennyi éve dolgozom itt, az „anyaországban”, adót fizetek (nem máshol, nem off-shore, nem keveset), nem segélyen élek. A történet úgy indult, hogy anno, a nyolcvanas években, a Ceaușescu-érában kérvényeztem a „családegyesítést”, ez alapján pár év után megkaptam az áttelepedési engedélyt. Minden „vagyonomról” le kellett mondanom odaát, szigorú határátlépési okmányellenőrzés és tételes vámvizsgálat után átjöttem. Volt itteni igazolt szállásom és jövedelmem. Állampolgári ismeretekből is sikeres írásbeli vizsgát tettem. Előtte természetesen befizettem az ezért kért illetéket a magyar államnak. Így lettem magyar állampolgár (is), amire – magyarként – azóta is büszke vagyok.
Nem lettem agysebész. Ez is igaz. Vannak defektusaim. Tehát valószínűleg nem lennék jó migráns. Az is igaz, nem bombázás elől menekültem, és nem is a zöldhatáron, mint egykor a diktatúra elől menekülők, akikre akkor még lőttek a szekus katonák a román oldalon... Igen, hálás vagyok, hogy engem befogadott anno az „anyaország”, azt is köszönöm, hogy évekig lehetőséget kaptam, hogy munkámmal bizonyítsam, megérdemlem, én, a „román” is. Mert ezt is megkaptam nem egyszer.
Aztán jött az a bizonyos 2004. december 5-ei népszavazás. Hálás vagyok, hogy azon is szavazhattam. Szégyelltem magam azok helyett, akik akkor elmentek, és úgy szavaztak, ahogy, nemmel. Akkor ugyanis az volt az ukáz: elmenni, nemmel szavazni. Most pedig: nem elmenni, vagy legalábbis igennel szavazni. Igen, hálás vagyok neked, kedves humanista/emberbarát barátom, hogy párhuzamot vontál köztem és a jelenleg is a magyar határra tartó pár ezer, „allah u akbart” kiáltó muzulmán „testvérek”, leendő, integrálandó „nemzettársak” között, mert így – erdélyiként, magyarként – mindezt most leírhattam. Köszönöm. Neked is.
Utóirat: az ittlétemről, az áttelepülésemről anno nem Brüsszel, hanem Budapest döntött. Nem kvóta szerint, hanem egyénileg. Árnyaltan. Még egy apró adalék: én is vittem ki – a kisfiammal együtt – egy éve a Keletinél sátorozó szerencsétlen, kisgyerekes családoknak élelmet, ruhát, játékot. Többször is. Humanizmusból, őszinte sajnálatból, együttérzésből. Nem érzem magam érzéketlen gonosznak, mint aminek a NEM-mel szavazókat próbálják láttatni a voksolástól távol maradók, igenezők.
Sükösd Levente
A szerző marosvásárhelyi származású újságíró Krónika (Kolozsvár)

Megszólalt a Temesvár Emlékbizottság
Mint arról portálunk is beszámolt szeptember közepén, Temesvár lesz az egyik város, amely 2021-ben az Európa Kulturális Főváros címet viselheti. A döntés kapcsán a Temesvár Emlékbizottság nyilatkozatot fogalmazott meg és adott ki ma.
A Temesvár Emlékbizottság tagjai megelégedéssel vették tudomásul, hogy 2021-ben a szerveződés névadója, szülővárosuk lesz Európa Kulturális Fővárosa. Úgy véljük, hogy a Béga parti város magas rangú kitüntetéséhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy Temesvár kitüntetett szerepet kapott az ország legújabbkori történetében. Az egész világsajtó zengte nevét 1989-ben, hiszen innen indult a Ceaușescu bukásához vezető népfelkelés, aminek szikráját Tőkés László hősies, konok és megtörhetetlen ellenállása adta.
Az sem véletlen, hogy Temesváron fogalmazták meg a tényleges román rendszerváltozás kiskátéját, a valódi demokrácia programját, a Temesvári Kiáltványt, mely megvalósulása esetén nagyban segítette volna a közélet megtisztulását a kommunista nómenklatúra valamint a Securitate tagjainak a törvényhozásból való kizárásával és vélhetően más pályára állította volna az ország politikai fejlődését. Elkerülhettük, de legalábbis jelentősen késleltethettük volna az értékorientált politikusok kiszorulását és a pozíció-orientáltak, a gátlástalan karrieristák térhódítását, azt, hogy mára a közélet nem eszmék ütközéséről szól, hanem csak és kizárólag a koncról, a pozíciók elosztásáról. Az sem véletlen, hogy e kiáltványt olyan román értelmiségiek tisztázták le gondolatilag és öntötték formába, akik Tőkés Lászlóéhoz hasonló halálmegvető bátorsággal vettek részt a temesvári forradalmi megmozdulásokban, fegyvertelenül néztek szembe a tűzparancsot kapott katonákkal, tankokkal és kétéltű harci járművekkel.
Napjainkban, amikor az egész Európai Uniós vezetés a kisebb ellenállás mentén halad és – Kertész Imre szavaival élve – „öngyilkos buta liberalizmusával” szélesre tárja a kapuit egy hódító, agresszív intoleráns kultúra előtt, melynek képviselői átcsörtetnek határokon és törvényeken, követelőzni tudnak, de beilleszkedni, nyelvet tanulni, dolgozni nem akarnak, bátorságra és helytállásra lenne szükség térségünk politikai vezetőinek részéről. Olyan bátorságra és helytállásra, mint amit Tőkés László tanúsított 1989-ben egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben, a kommunista blokk legkegyetlenebb diktatúrájában. Ha ez a bátorság nem lesz meg Közép és Kelet-Európa országaiban, melyeket a kommunizmus  sújtott ugyan, de a nyugati dekadencia, a nihilizmus és a „politikai korrektségnek” nevezett, a józan észt lábbal tipró gondolkodási szabálygyűjtemény sokkal kevésbé, akkor csak az idő kérdése, hogy a mi tájaikon is egyre több„no go” zóna alakuljon ki, eladdig, míg teljesen eltűnik az európai kulturális sokszínűség.
Miként huszonhat esztendeje Temesvár, most Budapest viszi a szabadság és a megmaradás, az európai értékek, a nemzeti sokszínűség fáklyáját, s mutatja a megmaradás útját az egész kontinensnek.
A Temesvár Emlékbizottság
itthon.ma//erdelyorszag

Elhunyt Radu Câmpeanu
94 éves korában tegnap távozott az élők sorából Radu Câmpeanu, a Nemzeti Liberális Párt rendszerváltás utáni első elnöke, a párt 1989 után történő újbóli megalakulásának egyik kulcsfigurája.
Az 1922-ben Bukarestben született liberális politikus a második világháborút követően a kommunista börtönt is megjárta, 1973-ban Párizsba disszidált, majd 17 éven keresztül az emigrációs ellenzék kiemelkedő tagjaként tevékenykedett. Nicolae Ceauşescu bukását követően visszatért Romániába, 1990 januárjában egyike a Nemzeti Liberális Párt alapítóinak, majd elnöke az alakulatnak egészen 1993 elejéig, amikor is különutas politikába kezdett több társával. A politikai életből 2008-ban vonult végleg ki, miután egyebek mellett két rendben szenátori tisztséget is betöltött, valamint kétszer államfőjelöltként is megméretkezett, gyenge eredménnyel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1956
A nyáron szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (Azaz dicsőség az áldozatoknak, legyőzötteknek.) 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát átlagosan 11,5 évet kaptak fejenként az említettek. Ez a város, Háromszék fővárosa 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan errefelé ma is az, s hála Istennek, innen arrafelé is egyre erősödik.
A Rákosi-rezsimben „természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan az erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság, munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceauşescué, lelkeket edzett, és hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár-rendszer, az aczéli „zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és biztonság kevésbé veszélyeztette – főként a rendszer második felében – a fizikai biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit termeltünk, a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége Nyugaton sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján belül volt: lufi-állások, vízfej-adminisztráció, álszakszervezet, „dolgozó” sportolók stb. Egy idő után a párt, a vezér már nem követelt nyíltan semmit, Kádár mosolygott, és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy odafent tetszene. Igába hajtották fejüket, elveszítették lelküket, és egy idő után maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az áljólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a Nyugat és az az Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra. Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság lakozott az akkori magyarokban! Amikor itt, Békésen is szembeszálltak a hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával, fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt, könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel.  Ma már látni lehet a régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim arcán láttam a megdöbbenést a halottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg meghaltak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk. Megtorlás, kivégzések, börtön itt is és mindenhol, határon túl is, ahol magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit, tízezreit hurcolták el börtönbe, gulagokra a Duna-csatornához, mert szolidárisak voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt, hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem szent. 
Megőszültem. 1956-ban azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek példaképeink.
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

56, 60
A címben szereplő számok megfejtése bizonyára senki számára sem volt túl nehéz, hiszen egy aktuális eseményre utalnak: vasárnap ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének hatvanadik évfordulóját.
Azét a forradalomét, amelyet ugyan brutálisan levertek, de mégis meghatározta Magyarország, illetve az erdélyi magyar közösség további sorsát is.
Az előzmények ismertek: a második világháborút követően Magyarországon a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan egy külső hatalom által az országra erőszakolt, utópista szekta – de nevezhetjük nyugodtan bűnszervezetnek is –, a kommunista párt került hatalomra. Amely megpróbálta saját hagymázas ideológiája szerint átformálni az országot és annak lakóit, bűnösnek kiáltva ki a társadalom jelentős rétegeit, a magántulajdon szentségét felrúgva államosítás néven állami politikává avatta a rablást, és folyamatos terrort alkalmazott a polgárok ellen.
A feszültség emiatt folyamatosan gyűlt, míg végül a brutális diktatúrát megelégelő polgárok utcára vonultak, és saját életük feláldozását, a fegyveres harc felvállalását sem tartották túl magas árnak azért, hogy véget vessenek a bolsevik rémuralomnak. A kezdeti sikerek után azonban a politikai realitás és a második világháború után kialakult status quo érvényesült: a Szovjetunió vérbe fojtotta a forradalmat, és helyreállította a kommunisták uralmát. Bár Kádár János uralma a kivégzések nyomán vérben fogant, szovjet szuronyok álltak az egypártrendszert visszaállító új vezető mögött, és mintegy kétszázezren elmenekültek az országból, a további, hasonló „sajnálatos események” elkerülése végett később enyhült valamelyest a nyomás, és a langyos gulyáskommunizmusban Magyarország a legvidámabb barakk kétes státusának örvendhetett. Hiszen – legalábbis Romániához képest – viszonylagos jólét uralkodott, és nem volt annyira fojtogató a diktatúra.
Talán ezért is maradt el az újabb forradalom, és vele együtt a katarzis 1989-ben: békés hatalomátadás történt, amely nyomán ugyan visszatért a többpártrendszer és a piacgazdaság, de az előző rendszer prominens alakjai közül sokan átmentették a hatalmukat, a kommunista utódpárt pedig több ízben is kormányra kerülhetett. A kommunista rendszer működtetőinek számonkérése elmaradt – a rendszerváltást ennek nyomán a választópolgárok vitték tovább azzal, hogy immár két ízben is kétharmados többséggel küldték ellenzékbe a rossz kormányzás során önmagát szétforgácsoló utódpártot.
Az ’56-os forradalom az erdélyi magyar közösségre is hatással volt, hiszen a kommunizmus idején is soviniszta román állam azt használta fel ürügyként az önálló állami magyar egyetem felszámolására, a legalább névleg létező autonómia lassú megszüntetésére. Magyar értelmiségieket, diákokat hurcoltak meg koncepciós eljárások során azzal a céllal, hogy megfélemlítsék a magyar közösséget. A Ceauşescu által kiépített, észak-koreai típusú diktatúrát végül 33 évvel a magyarországi forradalom után hasonlóan nagyszabású megmozdulások buktatták meg – hogy aztán a katarzis itt is elmaradjon, hiszen egyéb, életképes ellenzéki alternatíva híján a kommunista párt harmadvonala ragadta magához a hatalmat. És ellentétben Magyarországgal, itt nem sikerült félreállítani az utódpártot. Szinte csodának kellene történnie, hogy decemberben ne kerüljön ismét hatalomra. Igaz, itt legalább formálisan megtörtént a számonkérés, egykori kommunista börtönparancsnokokat állítottak pellengérre, bár náluk nagyobb halakat – remélhetőleg csak időlegesen – nem sikerült elítélni.
Mindent összevetve kijelenthető: az ’56-ban a kommunisták ellen utcára vonuló, majd fegyvert ragadó magyar forradalmárok cselekedetei annak ellenére sem voltak hiábavalók, hogy a forradalmat két hét alatt leverte a túlerő. Megingatták a diktatúrát, amely ugyan nem azonnal múlt ki, de az 1956-ban kapott sebet sohasem tudta kiheverni, és 1989-re életképtelensége, valóságidegensége miatt fel is számolódott. Az ’56-osok pedig hatvan évvel bátor fellépésüket követően hősöknek kijáró tiszteletben részesülnek, míg legyőzőik, kivégzőik a történelem szemétdombjára kerültek. És méltán övezi őket, valamint politikai és szellemi utódaikat közmegvetés.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

A Magyar Becsület Renddel tüntették ki Tőkés Lászlót és Olofsson Placidot
A Magyar Becsület Rend kitüntetést vehetett át Tőkés László volt királyhágó-melléki református püspök, Fidesz-KDNP-s európai parlamenti képviselő és Olofsson Placid bencés szerzetes vasárnap az Országházban.
A kitüntetések átadásán Orbán Viktor miniszterelnök hangsúlyozta: a bátornál is bátrabb a két kitüntetett, “embert próbáló időben tettek tanúbizonyságot hitről és becsületről, szabadságról és hazaszeretetről.
Olyan határhelyzetekben álltak helyt a rájuk bízottakért, amelyekben sok ember elbukott volna – emelte ki. “Bebizonyították, hogy a hősök igazsága mindig jövő idejű” – tette hozzá a kormányfő. A miniszterelnök a magyar szabadság és az európai keresztény kultúra két bátor tanúságtevőjének nevezte a kitüntetetteket.
A Tőkés László kitüntetéséről szóló rendelet már március 11-én megjelent a Magyar Közlönyben, napokkal azután, hogy Klaus Iohannis román államfő visszavonta Tőkés Románia Csillaga kitüntetését, miután európai parlamenti képviselőként felvetette, hogy Magyarország vállaljon “védhatalmi” szerepet Erdély érdekében.
A Magyar Becsület Rend odaítélésének indoklása hasonló, mint amivel 2009-ben megkapta a Románia Csillaga kitüntetést: bátorságának és emberi méltóságának – ami a személyes példa erejével a kommunista diktatúrát megdöntő temesvári forradalom kirobbanásához vezetett, s ezáltal megnyitotta a szabadság útját Románia és az erdélyi magyarság előtt – kivételes elismeréseként adományozták neki a kitüntetést.
A századik életévében járó Olofsson Placid bencés szerzetes-papot 1946-ban tíz évre a Gulágra internálták kényszermunkára, és hazatérte után sem dolgozhatott sem papként, sem tanárként. Az indoklás szerint a kitüntetést a kivételes élethivatását a legembertelenebb körülmények között is reményt adó derűvel megélő, a sokféle megpróbáltatás ellenére is töretlen és lelkiekben egyre gazdagodó, páratlanul hosszú és példaadó életútja elismeréseként kapta
Tőkés László köszönő beszédében áldott emlékű Ravasz László, hite és nemzetének ügye melletti kiállása miatt meghurcolt dunamelléki püspök 1956. november 1-i rádióbeszédének szavaival adózott a nemzeti felkelés hőseinek, kiemelve: „A magyar református egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott.” A költő szavával szólva a harcban szálló „suhancok”, a pesti srácok „helyreütötték a nemzet becsületét”, melyet „sehonnai, bitang emberek”, a sztálini, rákosista rezsim haza- és nemzetáruló vezetői gyaláztak meg. Temesvár egykori lelkipásztora „hitünk hőseinek”, nevezetesen Mózesnek a példáját idézte, aki „hit által tiltakozott” a Fáraó udvara ellen, „inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid 11,24-25) – megmentve ezáltal sanyargatott népe életét és becsületét. 1956 hősei is ekképpen szállottak szembe a gonosszal, és mindmáig mutatják számunkra a szabadulás útját: „Nem engedhetünk a ’48-ból, nem engedhetünk az ’56-ból, nem engedhetünk a ’89-ből” – zárta szavait Tőkés László, rámutatva végül arra a példás egységre, mely 1956-ban hatotta át a nemzetet, és amely utóbb, 1989-ben, a Ceauşescu-diktatúrával szembeni elutasításban született újjá határon innen és túl.
A kitüntetések átadásán ott volt mások mellett Kövér László, az országgyűlés elnöke,Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter, Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke, Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát.
(MTI/Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája) erdon.ro

Ünnepek hadügyi pecséttel
Egy frissen elfogadott törvénytervezet – amelyet a szenátus visszadobott, ám a képviselőház széles egyetértésben, mindössze az RMDSZ ellenkezése mellett megszavazott – minden  önkormányzati rendezvényt hivatalos ceremóniává emel, amit csak felsőbb, központi engedélyekkel lehet majd lebonyolítani.
A koszorúzásokhoz és a meghívottakhoz két minisztérium – a védelmi és a belügyi – jóváhagyása kell, és ha nekik nem tetszik valami, bele is szólhatnak egy-egy esemény forgatókönyvébe; ráadásul mindent záros határidőig, akár tizenhárom hónappal előre be kell jelenteni.  A törvénytervezetet az RMDSZ durva központosításnak érzi, hiszen így akármelyik falusi  – 1848-as, világháborús vagy simán kulturális jellegű – megemlékezés programját is módosíthatják Bukarestből. Mivel képtelenség minden rendezvényre egy évvel előre készülni, az új jogszabályt akár a magyar közösségi rendezvények akadályozására is használhatják. Azt még nem tudni, hogy  Iohannis államfő aláírja-e az önkormányzatiságot súlyosan csorbító tervezetet, de az aggodalomra minden okunk megvan.  Ezt a Ceauşescu-korszakra emlékeztető, a felülről diktált és felügyelt ünnepléseket visszahozó tervezetet ugyanis nem az SZDP, hanem a decentralizálást, hatékonyságot és komolyságot hirdető Cioloş-kormány dolgozta ki, s bár eredetileg csak protokolláris rangsorolásnak szánták, szörnyű irányba kanyarodott: ezek után várhatjuk, hogy egy-egy évforduló szónokait, zászlóit, feliratait és jelszavait is az országos protokolltanácstól kapjuk. No meg azt az utasítást, hogy mikor, kinek, mennyit tapsoljunk 27 évvel a diktatúra megbuktatása után...
Románia nagyon készül százéves fennállásának megünneplésére, több hasonlóan dagályos tervezet vár elfogadásra. Ceremóniákon, cifraságokon törik a fejüket a törvényhozók, kormánytagok, politikusok, mintha minden gondunk meg lenne oldva, és már csak az maradt volna hátra, hogy bokrétát tűzzünk a befejezett műre. Azoknak, akik ezért kapják magas béreiket (a mi adónkból), nincs egy épkézláb javaslatuk a kivándorlás megfékezésére, nem törik magukat azon, hogy az állam polgárai jól érezzék magukat otthonuk ajtaján kívül is, hogy legyen a harmadik évezredhez méltó egészségügyi ellátás, kiegyensúlyozott gazdaság, korszerű infrastruktúra, tiszta környezet. Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ígéreteinek megvalósításáról nem is beszélve...
Mindettől még nagyon távol állunk. A legfrissebb példa: szétázott falvak tucatjai mutatják, hogy egy mindig ugyanott pusztító árvizet sem tudnak kivédeni a hatóságok – talán, mert senki sem a munkára, csak a díszmenetekre gondol. Jobb lenne a zászlólengetésre (és -üldözésre) pazarolt energiákat építésre fordítani: hogy legyen, amit ünnepelni. Mert most egy piszkos, elhanyagolt, rendetlen és roskadozó rendszerben élünk, és ezt a tényt nem fogja eltakarni semmiféle állami protokoll. 
Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meddig hajolhat a gerinc?
 A rendszerváltás után nem sokkal Dan Voiculescu, a külföldi Ceaușescu-pénzek (el)intézője, későbbi hírhedt médiamogul, egy 70 ezer dolláros zongorát ajánlott fel a bukaresti filharmóniának, személyesen Dan Grigore igazgatónak, aki kőkemény antikommunistaként már-már feláldozta tehetségét a politikáért. Az akkori sajtóban nagy viták voltak: illik-e elfogadni ajándékot egy nyilvánvalóan mocskos kézből? Elfogadta, a művészet nevében, mert a zongora szólni fog akkor is, amikor Voiculescunak a rossz emléke is eltűnik.
Hol a határ a gerincesség és a józan önfenntartó ösztön között? Meddig mehet el az észszerű alkalmazkodás, és hol kezdődik a gyáva megalkuvás? Alig egy negyedszázad választ el a személyi kultusz beteg korszakától, amelyben az emberi viselkedés kényszerűen kizökkent a természetes kerékvágásból. De ne gondoljuk, hogy a huszadik század találmánya. A római irodalom aranykorában Horatius ódákat zengett Maecenas lovagnak, pártfogójának. Ítéljük el ezért? Jobb lett volna, ha megmarad adószedőnek vagy apró tisztviselőnek? Vagy pedig ha a dúsgazdag lovag elmulatja vagyonát, esetleg stadionokat épít, hogy a huligánok legyen, hol randalírozzanak? A legnagyobb latin költő, Vergíliusz remekművében, az Aeneisben olyan dicshimnuszt rittyentett Augusztusz császárnak (prófétai látomásnak álcázva), hogy a Kárpátok Géniusza megirigyelhette volna. Szidjuk ezért a parasztgyerek Vergíliuszt? A császár jóvoltából írhatott, nemzedékek örömére, és amúgy zárójelben, a császár nem is volt rossz ember, a művészeteket legalábbis példaértékűen támogatta, az ő jóvoltából minden akkori írásról másolatok készültek, hogy sok nyilvános könyvtárba eljussanak.
Ugorjunk egy nagyot a rönesszansz korába. Akkor volt aztán személyi kultusz. Az alkotó a történelemben először előlép egyéni vállalkozóvá, megrendelésre dolgozik. Portrék sokasága: királyok, úriemberek, kereskedők, szépséges hölgyek, a keretben alig elférő pöffeszkedő pénzeszsákok, pelyhes állú püspökök, pápák. Nagy részük cégéres gazember, méregkeverő némber, pénzért anyát-apát eladni kész semmiházi. Azoknak volt miből festményt rendelni. Bámulja a kultúréhes vagy sznob turista a napkeleti bölcseket és ájtatos kísérőiket, és nem tudja, hogy a Medici család férfitagjait ábrázolják, akik mellett Dillinger egy jótékonysági szervezet önkéntese lett volna. És mégis remekművek. Évszázadok távlatából a mocsok eltűnik, és marad a szép, a nagyszerű.
Az olasz területeket bekebelező I. Ferenc francia király felkérte Leonardo da Vincit, hogy egy – mai szóval – robotoroszlánt készítsen a tiszteletére. Az olasz mester nem sokat teketóriázott, elfogadta, és élete végéig a király (nem kevés) pénzén élt. Ma hogy neveznénk ezt? De a kutya sem törődik ilyen apróságokkal, hanem csodálja a remekműveket. 
Veszedelmes korokban nehéz döntést hozni. Amikor az alapok is ledöntetnek, mit tegyen az igazságos, ez a zsoltárosi kérdés. Könnyű utólag ítélkezni azoknak, akik el sem tudják képzelni a gonosz korokat. Az orosz költőnő, Ana Ahmatova távolabb volt a kommunizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis megírt vagy hat Sztálint dicsőítő verset, remélve, hogy a fiát kiengedik cserébe a lágerből. (Volt férjét már agyonlőtték a bolsevikok, tudta, kivel van dolga.) Mégsem engedték ki. Amint a finomlelkű író-költő Székely János is hasonlókat vetett papírra, hogy a börtönben sínylődő apját kiszabadítsa. Ő is hiába próbálkozott. A méltánytalanul támadott Csurka Istvánnak szemére hányták, hogy aláírt egy besúgói nyilatkozatot. Igen, aláírta, hogy a szomszéd szobában ne üssék tovább az apját, de soha senki ellen nem jelentett. Mit tettünk volna az ő helyében?
Domokos Géza írogatott, mondogatott néhány pártdicsőítő szólamot, de azok nélkül vajon megjelenhetett volna a sok száz Kriterion-kötet? Reményik, Dsida?
A kackiáskodó hősiesség néha fordítva sül el. A náci megszállás alatt a holland püspökök egyszer hangosan tiltakoztak, megtorlásként a németek sok zsidót küldtek a megsemmisítésbe. Viszont a később meghunyászkodással vádolt katolikus egyház egyes adatok szerint egymillió embert mentett meg hamis papírokkal. Diszkréten, csendben.
Könnyű felemelni a követ a magyarázkodni képtelen vádlottakra. De ha egyszer mi leszünk a helyükben?
Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 33. (részletek)
Paradox módon az 1968-as csehszlovákiai események hoztak gyökeres változást a romániai magyarok életében. Néhány héttel korábban, 1968. június 28-án az RKP Központi Bizottsága nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságának titkára és miniszterelnök-helyettes Fazekas János kezdeményezésére találkozóra került sor Nicolae Ceauşescu és mintegy száz magyar értelmiségi között; a találkozó sajnos kudarccal végződött. A magyarok kisebbségi statútumot követeltek, magyar nyelvű szakmai oktatást, saját kiadót, egy hetilapot, a bukaresti Magyar Ház újranyitását és magyar nyelvű műsort a tévében. Az 1956-os forradalom után elítélt értelmiségiek rehabilitálásának kérdését is felvetették. Ceauşescu nagyon ingerültnek látszott, és semmit sem ígért. Az iskolákkal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem számít az oktatás nyelve, csak jól végezd a munkádat.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után a Ceauşescu-rendszer bel- és külpolitikája néhány év alatt gyökeresen megváltozott, hiú reményeket ébresztve a románok és a magyarok körében egyaránt. Ceauşescu volt az egyetlen kommunista vezető, aki visszautasította az invázióban való részvételt; ezzel kockáztatta, hogy felbosszantja a szovjeteket, de kivívta nemcsak a nyugati világ szimpátiáját, hanem a románokét is. Azt remélték, hogy Románia még jobban eltávolodik Moszkvától, és közeledik a Nyugathoz; az első lépések már megtörténtek a Német Szövetségi Köztársaság bukaresti követségének 1967-es megnyitásával. Ceauşescu 1968-as dacos gesztusa után több, politikáját támogató tüntetésre is sor került, ezeken a magyarok is részt vettek, az egyik ilyen eseményt a Zalomit utcai művelődési házban tartották. Egy hónappal az események után 60 kolozsvári magyar értelmiségi fejezte ki egyetértését Ceauşescu politikájával, és biztosította őt támogatásáról. Domokos Géza még egy áradozó cikk szégyenét is vállalta az Előrében, de a magyarok számára utólag megszerzett előnyök tükrében úgy vélte, a kompromisszum megérte. A maga részéről Ceauşescu úgy értékelte, eljött a pillanat, hogy a magyarokat a maga oldalára állítsa. Székelyföldre látogatott, ahol ígéretek egész sorával elnyerte szimpátiájukat. Még egy magyar mondat kimondására is képes volt: Éljen a Román Kommunista Párt! A valós fordulópont azonban akkor következett be, amikor a párt több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött, eleget téve a magyar kérések egy részének. Domokos Géza szerint ez  Ceauşescu  álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Létrehozták a bukaresti egyetem hungarológiai katedráját (az 1969/70-es egyetemi tanévtől), a tévé magyar nyelvű adását (1969-ben), a Kriterion Kiadót (1969), újra bevezették a magyar nyelvű tevékenységeket a Petőfi Művelődési Házban (1969), megjelent A Hét (1970), az első magyar nyelvű központi hetilap. 1969-ben újraalakult a tanügyminisztérium nemzetiségi osztálya, a magyarokat több tanfelügyelő is képviselte, köztük Debreczi Árpád, Murvai László (1972–2008), Gergely László (1980–1990), és egy államtitkár, Lőrincz László, később Fúró Gyula. 1971-ben nemzetiségi osztály alakult a Nicolae Iorga Történelemkutató Intézetnél, majd a művelődési minisztériumnak megfelelő Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett létesült nemzetiségi osztály. Újraindították a közrádió magyar nyelvű műsorait; a 13 órától sugárzott műsor 40 perces volt, és 20 perces adást közvetítettek este, 19 órától. A felsorolt intézmények magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe, a fővárosban valaha is létező legtöbbet, ám számuk semmiképp sem haladhatta meg a néhány százat. Az új intézményekbe fiatalabb, lehetőleg „jó káderlappal” rendelkező embereket szándékoztak felvenni. A bukaresti magyar írók régebbi generációja, köztük Szemlér és Méliusz, már túl öregek voltak. Az új emberek Erdélyből érkeztek: írók, költők, zenészek, újságírók, grafikusok, fordítók. A vállukra nehezedő felelősség tudatában egyesek nehéz helyzetbe kerültek: meg kellett felelniük az erdélyi magyarok elvárásainak, és rájöttek, hogy Nicolae Ceauşescu a magyarok választott képviselőin keresztül rájuk akarja erőltetni saját pártpolitikáját. A régi pártaktivisták erősködtek, hogy fogadják el ezeket a máskülönben számos anyagi és társadalmi előnnyel járó funkciókat. Mindnyájan kivételezetteknek számítottak, lakást kaptak, jó fizetésük volt, külföldre utazhattak. Bár a hatalom kezdetben csak kirakatnak szánta ezeket az intézményeket, néhánynak, vezetőik professzionizmusának köszönhetően, sikerült fontos szerepet játszania a magyar kulturális igények kielégítésében. * Legrövidebb virágzása  a Petőfi Művelődési Háznak volt. A Magyar Társulat egykori Zalomit utcai házában működött, Bukarest város 1960-as útikalauzában a Február 16. rajoni Petőfi Sándor Művelődési Házként szerepelt, azonban magyar nyelvű tevékenysége nem volt. 1969. december 29-én az RKP Központi Bizottsága Matekovics Jánost, egy nonkonformista egyéniséget és szervezőzsenit nevezett ki a művelődési ház igazgatójának. Matekovics 1961-től az Ifjúmunkásnál volt újságíró. Kemény dolgokon ment át, miután ideiglenes szállásán egyik besúgó szobatársa följelentette. Hogy a rendszer beindult gépezete ne tegye tönkre egész életét, a Domokos házaspár tanácsára önkritikát gyakorolt, így megbüntetését megúszta. Gyanította, hogy nem sokáig maradhat az igazgatói székben, de addig is jó munkát akart végezni. Kinevezése előtt a művelődési ház tevékenységének színvonala nagyon leromlott, gyakorlatilag csak a társadalom peremén élőket vonzó, kétes hírű bálokat szerveztek. Matekovics kétnyelvű feliratot kért és kapott az épületre, ez a gesztusa merészségére vallott, hisz kolozsvári kollégája éppen azért jelentette fel, mert a kétnyelvű felirat eltűnése miatt méltatlankodott. Az intézménynek nem voltak saját költségvetési forrásai, így gyakorlatilag képtelen volt bármiféle tevékenységre; még kapust sem tudott alkalmazni, pedig anélkül a milícia nem engedélyezte a működését. Securitate ügynök-gyanús román helyettese azt tanácsolta, próbáljon meg különféle művelődési tevékenységekből pénzre szert tenni, ehhez a milícia is szóbeli beleegyezését adta. Így nyílt lehetősége arra, hogy gyökeresen megváltoztassa a művelődési ház életét és embereket is alkalmazzon. Építészek véleményét kikérve (megtehetette, mert a Műépítészeti Intézet egyik dékánja a magyar Benedek Tibor volt), az épületet három részre osztották, mindegyikben saját ruhatárat, büfét és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Az egyetemista Pusztai Péter, aki később emigrált, gyönyörű festett üvegablakot készített az egyik bejárat fölé, amely sajnos ma már nincs meg. Így lehetővé vált, hogy több klub is működjék a különféle érdeklődési körűek számára, amelyek programjaiban neves magyar értelmiségiek is részt vettek. Volt egy értelmiségi klub – hová újságírók, kiadók, szerkesztők, művészek, filmesek jártak –, egy laboratóriummal felszerelt diákfilmklub – ezt Andrei Blaier bukaresti rendező vezette –, egy zeneklub Bács Lajos karmester vezetésével, dzsesszklub, melyet Bányai Péter irányított és egy művészeti kör kiállítóteremmel. A dzsesszklubnak óriási sikere volt, még az Egyesült Államok követségének tagjai is eljártak a hétfő esti előadásokra; a meghívottak között híres amerikai együttesek is szerepeltek. Az idősebb korosztályokról sem feledkeztek meg, számukra népzenei vagy operettzenei előadásokat szerveztek. A magyar írók itt mutatták be újonnan megjelent köteteiket, a Kriterion író-olvasó találkozókat szervezett, ismert erdélyi értelmiségieket hívtak meg, akik mindig telt ház előtt tartottak előadást. Matekovics beleegyezett, hogy a magyar művelődési házban továbbra is működjék egy román szekció, ezt szabadegyetem formájában képzelte el, ahová a román irodalom és művelődés sok neves személyiségét, köztük akadémikusokat hívott meg. A meghívottakat taxi hozta, ünnepi vacsorákat szerveztek a tiszteletükre, melyeken székely népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel, majd utána taxival vitték őket haza.  Az újságok nem szűntek meg dicsérni Matekovicsot, azonban hamarosan tilos lett bármit is írni a magyar ember által vezetett legjobb bukaresti művelődési házról. A hatóságok rájöttek, hibáztak, hogy  ilyen energikus és találékony embert neveztek ki a csak formálisnak szánt intézmény élére. Pénzügyi ellenőrök szálltak ki, akik megállapították, hogy nem volt miniszteri jóváhagyása a létszámemeléshez. A havi 2300 lejes bérezésű Matekovicsot 100 ezer lejre büntették. 1971. május 31-én leváltották igazgatói tisztségéből. Az Ifjúmunkás visszavette, de fizetésének felét visszatartották minden hónapban; később elköltözött Bukarestből, és Sepsiszentgyörgyön lett szabadúszó. A fenti eset is bizonyítja, hogy a román hatalom jóindulatából létrejött magyar intézményeket csak kirakatintézményeknek szánták; amelyik túlnőtt ezen a szerepen, azt szigorúan büntették. Matekovics helyébe Antal Miklós jogászt nevezték ki; nagyon jó káderlappal rendelkezett,  magyar körökben közismert volt, hogy ,,egy szekus nevelte árva”. A művelődési ház levéltára is elveszett.  Az új igazgató feljelentéseivel sok értelmiségit tartott távol a művelődési háztól.  A Hét 1978-as évkönyvében mégis megünnepelte a ház tevékenységét. Ugyanis elméletileg a házban még mindig ugyanolyan pezsgő élet folyt, mint Matekovics idejében. Verses és zenés estéket továbbra is szerveztek, voltak író-olvasó találkozók, képzőművészeti kiállítások stb. Működtek a (román és magyar) tánccsoportok, a színjátszócsoportot pedig egy időben a Ion Vasilescu Színház színésze, a magyarul is tudó Cornel Gârbea vezette. Néhány darabot a mai napig egyik legelismertebb és legegyénibb rendező, Tompa Gábor is színpadra állított bukaresti főiskolás korában. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiterjesztik a kivizsgálást (1989-es forradalom)
A katonai ügyészség elrendelte az 1989-es forradalom ügyében indított kivizsgálás kiterjesztését – jelentette be tegnap a főügyészség, amely szerint emberiesség ellen elkövetett bűnök gyanúja miatt indult eljárás az 1989. december 22-e utáni történések kivizsgálására.
A főügyészség közlése értelmében az 1989-es forradalom dossziéjának irataiból kiderül, hogy az 1989. december 22-e után hatalomra került új politikai és katonai vezetés olyan intézkedéseket rendelt el a hatalom megőrzése céljából, amelyek sok ember halálát, fizikai vagy pszichikai sérülését okozták. Az ügyészek szerint az a tény, hogy több településen is fegyveres incidensekre került sor, arra enged következtetni: előre előkészített terv alapján zajlott minden. Ezen intézkedések célja az volt, hogy az új vezetők legitimálják hatalmukat. A védelmi minisztérium vezetőségének megosztásával, hamis rendeletek és parancsok kiadásával a katonai erők megtévesztése volt a cél, ugyanakkor a terv része volt a lakosság utcára való kicsalása és felfegyverzése, továbbá az, hogy polgárháború látszatát keltsék, amelyben a védelmi tárca és a belügyminisztérium egységei szállnak szembe egymással. A terv kivitelezésébe a Román Televíziót is bevonták, amely félelemkeltő, olykor hamis információkat tartalmazó felhívásokat tett közzé, ugyanakkor elvágták a telefonvezetékeket, és olyan személyeket helyeztek a kulcsfontosságú minisztériumok élére, akik az új politikai-katonai hatalom hívei voltak. Mindennek a célja egy pszichológiai és médiaháború elindítása volt, amely aztán számos áldozatot szedett – áll a főügyészség közleményében.
Romániában az utóbbi negyed évszázadban széles körben elfogadottá vált az a feltételezés, hogy 1989 decemberében a kommunista diktátor elmenekülése után a hatalmat magához ragadó Ion Iliescu vezette reformkommunisták sok áldozattal járó diverziós cselekményt szerveztek, hogy egy nem létező ellenséget legyőzve, harci érdemeket szerezve igazolják hatalmukat. Most először történik azonban, hogy az akkori események büntetőjogi felelősségét vizsgáló ügyészség ugyanezt állítja. A vádhatóság közleményéből nem derül ki, milyen bizonyítékokkal rendelkeznek. A román legfelsőbb bíróság júniusban hagyta jóvá az 1989-es forradalom aktáinak újranyitását azt követően, hogy a forradalmárokat tömörítő, bukaresti December 21-e Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán, amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. A korábbi nem hivatalos statisztikai adatok szerint a Temesvárról indult, Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor bukásához vezető 1989-es forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket és 3138-an megsebesültek – túlnyomó többségük a diktátor elűzése után.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberiesség elleni '89-es bűnök ügyében is nyomoznak
Az ügyészség szerdán jelentette be, hogy kiterjesztette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy annak idején, az ország új vezetése számos ember halálához járult hozzá. A közlemény szerint a dossziéban található iratokból kiderül: az 1989. december 22-e után hatalomra került politikai és katonai vezetés számos személy megöléséhez, megsebesítéséhez, fizikai és pszichikai károsodásához, valamint szabadságától való megfosztásához járult hozzá, ami kimeríti a büntető törvénykönyv emberiesség elleni bűncselekményekre vonatkozó cikkelyeit.
Az ügyészség szerint a vádak ilyetén kiterjesztését az is indokolja, hogy számos telelpülésen történtek áldozatokat követelő fegyveres incidensek, ami az előre megtervezettségre utalhat. A terv az ügyészek szerint az volt, hogy zavart keltsenek a fegyveres erők körében azáltal, hogy megosztották a védelmi tárca vezetőit, valamint hamis parancsokat, jelentéseket és információkat terjesztettek, hogy utcára szólították és felfegyverezték a lakosságot, hogy polgárháború látszatát keltsék, miközben valójában a védelmi és a belügyi tárcának alárendelt, vagy gyakran ugyanazon minisztérium alárendeltségébe tartozó egységek csaptak össze. A cél a hatalom étvétele és az új vezetők legitimálása volt.
A terv érdekében a Román televíziót is felhasználták, amely a pánikkeltő, gyakran hamis információkat tartalmazó közleményeket továbbította. Emellett a telefonösszeköttetéseket is megszakították, és az illetékes minisztériumok élére az új hatalomhoz lojális vezetőket állítottak egy pszichológiai és médiaháború előidézése érdekében, amely számos áldozatot követelt.
Mint ismeretes, a legfőbb ügyészség idén indította újra a nyomozást, miután közfelháborodást keltett az ügy felelősök megnevezése nélküli lezárása. A mintegy ezer halálos áldozatot és több mint 3 ezer sebesültet követelő népfelkelés 1989. december 15-én kezdődött Temesváron, majd kiterjedt Bukarestre és több romániai nagyvárosra, és ennek nyomán bukott meg Nicolae Ceauşescu volt kommunista diktátor.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vissza a kommunizmusba?
Félelmetessé kezd válni az a magabiztosság, önteltség, cinizmus, amely a Szociáldemokrata Párt vezetőiből árad. Annál is inkább, mert bármennyire felelőtlenek, bármennyire átlátszó az, ahogy primitív nacionalizmussal, közpénzekből, az ország jövőjének elzálogosításából vásárolnának szavazatokat, a jelek szerint a romániai választópolgárok igen jelentős része esetében működik ez a stratégia.
A felmérések szerint legalábbis egy hónappal a választások előtt igen jelentős a szocialisták előnye, egyelőre a legderűlátóbb forgatókönyv is arról szól, hogy győzelmük talán mégsem lesz annyira elsöprő, és Klaus Iohannis államelnöknek mégiscsak marad kis mozgástere arra, hogy ne a korrupcióban fulladozó, populista, nacionalista párt jelöltjét legyen kénytelen kinevezni kormányfővé. Szinte már követni vagy eldönteni is nehéz, mi a legfelháborítóbb és a legtaszítóbb a szocialisták ténykedésében. Normális országban az sem fordulhatna elő, hogy a legerősebb alakulat élén egy választási csalásért jogerősen börtönbüntetésre ítélt figura álljon, nemhogy annak befolyása napról napra növekedjék, s a voksolás előtti napokban megszavazott felelőtlen intézkedései révén a következő évekre visszavesse az ország fejlődését. Undorító az is, ahogy az amúgy jogos társadalmi elégedetlenséget a szintén nem makulátlan, sőt, legalább annyira vétkes szakszervezetek támogatásával cinikus módon használják ki saját választási érdekeiknek megfelelően. Égbekiáltó, a pimaszság csúcsa az is, ahogyan a jogerősen elítélt, országa jövőjével játszó politikus erkölcsi leckéket tart a szakértői kormánynak, hazafi szerepkörében pózolva ellenségképet gyárt, és egyre merészebben játssza ki a nacionalizmus kártyáját. Legutóbbi felvetése már-már a szocialisták ideológiai elődjeit, Ceauşescut és a kommunistákat idézi: Kelemen Hunor egy félrefordított nyilatkozata ürügyén ugyanis Liviu Dragnea nem kevesebbet vár el tőlünk, „magyar nemzetiségű román állampolgároktól”, mint hogy magunk is örüljünk a Trianonban történteknek. Innen már csak egy lépés, hogy az ország százéves fennállásának ünneplésére készülő nacionálkommunisták törvényben írják elő, kötelezzenek bennünket a Nagy-Romániát éltető rendezvényeken való részvételre, a tapsra, az énekre...
Minden szempontból riasztó tehát az a perspektíva, hogy Dragnea bűnbandája irányíthatja majd az országot december 11-e után. Talán csak abban bízhatunk, hogy a voksolás közeledtével mind gátlástalanabbá váló szocialisták „túltolják”, s pimaszságukat, arroganciájukat, felelőtlenségüket mind többen találják olyannyira felháborítónak, hogy ez voksolásra késztetheti azokat is, akik – joggal amúgy – jó ideje hátat fordítottak a közéletnek. Az ugyanis már most egyértelmű: a szocialisták győzelmét csakis nagy arányú részvétel akadályozhatja meg. Az tehát, ha a szocialistákkal hagyományosan szemben álló kategóriák: a fiatalok, a városiak, az értelmiségiek, a középréteg az eddigieknél nagyobb arányban mozdulnak meg.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lefolytatták Tőkés érdemrendperét
Érdemben lefolytatták a bukaresti táblabíróságon tegnap azt a közigazgatási pert, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselő a román állami kitüntetését visszavonó elnöki rendelet megsemmisítését kérte – tudatta Kincses Előd, az EP-képviselő ügyvédje.
A bizonyítékok közül csak azt a hangfelvételt nem fogadta el a bíróság, amely a 2013-as Bálványosi Nyári Szabadegyetemen készült, amikor Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély érdekében, ahogyan Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Kincses Előd kifejtette: a törvény szerint két esetben lehet a kitüntetést visszavonni: ha viselőjét jogerősen börtönbüntetésre ítélik, vagy ha olyan tetteket követ el, amelyekkel méltatlanná válik a kitüntetésre. Ehhez képest Tőkés Lászlót nem tettei, hanem egy véleménynyilvánítása miatt büntetik, amelynek szabadságát az alkotmány garantálja – mutatott rá. Emlékeztetett: Tőkés László azért kapta meg Románia Csillagát, mert az életét kockáztatva történelmi érdemeket szerzett az 1989-es temesvári népfelkelés kirobbantásában, amely a Ceauşescu-diktatúra bukásához vezetett. Tőkés László perében a táblabíróság az igazságszolgáltatás honlapján teszi majd közzé ítéletét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyenes adásban 1989 kommunista csőcseléke
Kampány van. Ha erről bárkinek fikarcnyi kételye lenne, elegendő bekapcsolnia egy hazai tévé- vagy rádióadót és végignéznie, végighallgatnia egy-egy bukaresti kerekasztalt. Mindennek Alfája és Omegája az egymásra licitáló ígéretek és ködös pártérdekek, amit hagyományos magyarellenességgel nyakon öntve tálalnak a választóknak.
Amiről mégis írni szeretnék, igazából nem kampánytéma, de nagy a gyanúm, azért hozakodtak elő vele, hogy a hátralevő bő egy hónapban azzá váljék. Az 1989-es decemberi forradalom aktacsomójának újranyitásáról van szó, amit pár napja bő lére eresztett talk show-szerű kerekasztalokon szednek ízeire politikusok, történészek és egykori szekustisztek. A Realitatea TV-n például a megbukott rendszer haszonélvezői, kémelhárítói szapulják békés egyetértésben a rendszerváltást elindító népfelkelés szikráját, Tőkés Lászlót „megrendíthetetlen bizonyítékokat” sorolva arról, hogy az egykori református lelkész már nemcsak a magyar titkosszolgálatnak, hanem a szovjet KGB-nek is ügynöke volt. Így jó pénzért ő forgatta fel az országot. Ha valaki végighallgatja a diktátor idegen ügynökökről szóló 1989. decemberi kijelentéseit, úgy érzi, Romániában megállt az idő. Ceauşescu véreskezű megtorló intézményének, a Szekuritáténak ma is jó nyugdíjélvező figurái még véletlenül sem börtönben vagy házi őrizetben nézik a tévét, hanem ők ülnek a kamerák előtt, és osztják az észt. S közben sajnálják Ceauşescut, akit hűséges szolgái állítólag már 1989 nyarán figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ő nem lépett – sóhajt fel a kémelhárító szekustiszt. Mielőtt kimondaná, ami a szívén és száján van, hogy rég ki kellett volna nyírni a felforgató ügynököket, a műsorvezető hamar továbbadja a szót, hiszen a feltüzelt román tévénéző már fél szavakból is ért. A jelenlevő történész hiába magyarázza, hogy az elején valóban forradalom volt, amit később loptak el a hatalom új birtokosai, a műsor végkicsengése változatlan: az oroszokkal összejátszó magyar titkosszolgálat a felforgató, az államcsínyt kidolgozó erő. Amire áldását adta Amerika is.
A történet ismerős: az utóbbi 26 évben a diktátor egykori hűséges kiszolgálói és szellemi örökösei minden alkalommal a Ceauşescu-hagyatékot tálalják újramelegítve, vevő pedig akad bőven. A legfőbb ügyésznek a választások előtti nekirugaszkodása sokat már nem változtat a társadalomban mélyen beágyazott hazugságokon. Egyet tehet: az ellopott rendszerváltás tömegmészárlásának néhány főbűnösét bíróság elé állíthatja, de a társadalmat már nem tudja megszabadítani az átmentett kommunista és szekuritátés csőcseléktől.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Perjátékban újrajátszott történelem
Rendhagyó előadást tartottak a kolozsvári Báthory István Líceum dísztermében: a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Perjátszó Köre az Ezerkilencszázötvenhat című perjátékot mutatta be.
Erdélyben némileg ismeretlen műfajjal mutatkozott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) hivatalos, kifejezetten perek előadására specializálódott színjátszó társulata. A román diktátorházaspár peréből készült ugyan egy „játék”, de magyar nyelven ilyenfajta előadást nem nagyon láthattunk eddig. Egyébként a perjáték a perszimuláció és a színjátszás olyan egyedi egyvelege, amit ezúttal a Kolozsvárra látogató egyesület egyedül képvisel egész Magyarországon.
A Kisteleki Károly tanár által vezetett társulat 11 esztendeje alakult, tagjai többségében az egyetemen tanuló diákok, jogász és politológus hallgatók vegyesen, de a csoportot színesítik olyan végzett jogászok is, akik egykor szintén az ELTE-n tanultak. Az elmúlt évek során számos előadást vittek színre, amelyekben olyan történelmi személyiségek nevezetes pereit dolgozták fel, mint Marie Antoinette, Stuart Mária vagy Charles Manson, Bibó István. De vannak Erdélyhez köthető perjátékaik is: Báthory Erzsébet, illetve Fráter György pereit is bemutatták a közönségnek.
Két per 1956-ból
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében a múlt hétvégén bemutatott Perjáték két pert ölelt fel: Angyal István, valamint az úgynevezett egyetemisták perét. Míg az elsőben valós személyeket jelenítenek meg, addig az egyetemisták perében képzelt személyek, vádlottak szerepelnek, de valódi peranyagok alapján. Ahogyan Kisteleki István hangsúlyozta: az előadás mindössze öt százalékban tartalmaz fiktív elemeket, a többi kutatásokon, dokumentumokon, beszámolókon alapul.
Mintegy hat évtized távlatából lebilincselően érdekes átélni az 1956-os és az azt követő eseményeket, ám a korabeli szereplők számára a perek az élet és a halál kérdését jelentették. Az 1928-ban született Angyal István a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője volt, hithű kommunista, aki a forradalmi események alatt következetesen a proletárdiktatúra győzelméért harcolt, mind a szovjet megszállók, mind a kapitalista restaurátorok ellen. Idealizmusát mi sem mutatja jobban, minthogy – talán egyedüliként a forradalmárok közül – a Tűzoltó utcaiak által ellenőrzött házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett. Később röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Ahogyan a periratból is kiderült, Angyal abban bízott, hogy Kádár János majd igazolja őt, a kommunista vezető kiáll mellette, és felmentik a vádak alól. De a meghasonulásközeli állapotba jutott Angyalon semmi sem segíthetett, halálra ítélték, és alig 30 évesen kivégezték.
A második bemutatott per azért volt döbbenetes, mert a diákok, akiket elítéltek, egy normális társdalomban talán még egy intést sem kaphattak volna cselekedeteikért. De 1956-ban és az azt követő években normalitásról nemigen beszélhetünk. Egyetemisták voltak, akik utcára vonultak, és fájdalmukat, elkeseredettségüket szerették volna a forradalom, a változtatni akarás szolgálatába állítani. Egyiküknek például egyetlen bűne az volt, hogy az egyetemi újságban írogatott, interjút készített néhány forradalmárral, és ezért több éves börtönre ítélték.
Vád és védelem
Talán emlékszünk még az 1989 karácsonyán a román televízióban bemutatott Ceausescu-perre (az előadás megtekintése alatt óhatatlanul előjöttek ezek a párhuzamok), amikor a diktátorházaspár védőügyvédje dörgedelmes vádbeszédet tartott „védencei” ellen. Nos, az arányokat és az előjeleket betartva valahogy ilyeneknek lehet elképzelni az 56-os forradalmárok védőügyvédeit is. Akik, ha nem is licitáltak rá a vádakra, de sok hasznot sem hoztak a szerencsétlen vádlottaknak. Aki egyszer a népbíróságok elé került, annak legfeljebb az volt a kérdése, hogy életét megkímélik-e vagy sem.
Tanulságos előadás volt, ami a (sajnos) kevéske nézőt gondolkodásra késztette. Szükség van a történelem „újrajátszására”, talán éppen azért, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg.
Nánó Csaba

Brassó megye: a munkáslázadás 29. évfordulójára készülnek
A November 15. emlékfutás 27. kiadása, istentisztelet és koszorúzás - ezek a brassói Steagul Roşu kamiongyárban 1987-ben kitört lázadás évfordulójára tervezett fontosabb tevékenységek - mondta sajtóértekezletén Petru-Marius Boeriu, az 1987. November 25. Egyesület elnöke.
A futóversenyt hagyományosan azon az öt kilométeres távon szervezik, amelyen a munkások 1987-ben bevonultak a központba, a megemlékezést pedig azon a helyen tartják, ahol a résztvevő több mint 10.000 ember letérdelt, és elénekelte a Deşteaptă-te Române-t és az skandálták, hogy Le Ceauşescuval!
Az elnök azt szeretné, ha jövőre, a 30 éves évfordulóra egy emlékművet emelhetnének, mert „a 89-es forradalom az egész országban volt, de november 15-e csak Brassóban történt”.
A brassói felkelés 1987. november 14-én éjjel kezdődött a Steagul Roşu kamiongyár matrica részlegén. Másnap a Román Kommunista Párt székháza elé vonultak. Ceauşescu portréit leverték a falakról és elégették. A Szekuritáté durván feloszlatta a tömeget, több embert letartóztattak. Ezeket első fokon halálra ítélték, ám a nemzetközi közvélemény nyomására megváltoztatták az ítéletet. 61 személyt deportáltak, 27-nek kényszermunkahelyet határoztak meg.
maszol.ro

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 35. (részletek)
A magyarok életében jelentős kulturális esemény volt A Hét megjelenése 1970. október 23-án. 1970-ben Bukarestben tíz magyar lap is megjelent: egy napilap, öt hetilap, egy havi és egy negyedéves folyóirat, valamint két fordítás: a Hivatalos Közlöny és egy havonta jelentkező méhészlap. A lapok arcéle változatos volt. Az Előre csapata néhány éve szerkesztett egy falusiaknak szánt hetilapot is, a többi újság a munkások, munkásfiatalok, pionírok, a tanügyesek és a könyvtárak számára készült.
A magyar értelmiségiek szerettek volna egy modern szociokulturális lapot, tudományról és művészetről szóló rovatokkal, amely a magasabb végzettségű olvasókhoz szól. Az irodalomra fókuszáló kolozsvári Korunk túl elitista volt, az Előrének pedig már amúgy is rossz volt a híre. Valamelyest élénkült az érdeklődés a Művelődés havilap iránt, miután András V. János 1969-ben de facto átvette vezetését.
A Hét indításával a neves, többkötes írót, Huszár Sándort bízták meg (egyikét azon szerencséseknek, akiknél a „jó” dossziéhoz tehetség is társult). A kolozsvári Dermata munkásaként kezdte, az irodalomhoz vonzódó fiatalembert a balos beállítottságú Gáll Ernő, az Utunk főszerkesztője karolta fel, akinek pártfeladata volt az írás iránt érdeklődő proletárok toborzása; alkalmazta, és továbbtanulásra biztatta, 30 évesen kinevezték a kolozsvári színház igazgatójának. Volt annyira bölcs, hogy meghallgassa a színházi szakemberek tanácsait, sikerült nagyszerű csapatot verbuválnia; az előadásokat Harag György rendezte. Hamarosan jó híre ment a kolozsvári magyar színháznak, Liviu Ciulei, akkoriban Románia egyik legjobb rendezője is kiszállt Kolozsvárra rendezni. 1964-ben Huszár dicsősége tetőfokán, hirtelen benyújtotta lemondását, ám ezzel a párt nem értett egyet, és büntetésből takarítónak tették meg egykori szerkesztőségébe. Huszár közel egy évig tárgyalt a hatóságokkal, mire elhatározta, hogy Bukarestbe költözik; felesége a frissen alakult televízió szerkesztőségében kapott állást. Huszár szabadon választhatta meg munkatársait, és valóságos vadászatba kezdett a jó szerkesztőkért Erdélyben és az Előrénél. Földes Lászlót nevezték ki főszerkesztő-helyettesnek, két év múlva, halála után előbb Márki Zoltán, majd 1975-től Horváth Andor vette át a helyét. Földes az Utunk egyik legjobb szerkesztője volt, de kirúgták a pártból és elbocsátották a laptól a magyar forradalom után. Hajdu Győző kollégája jelentette fel mint népellenséget, a magyarok elleni sablon szerint revizionizmussal és nacionalizmussal vádolta. Hajdu a későbbiekben is bojkottálta a lapot, és többen állítják azok közül, akik ismerik, hogy veszélyes ember volt. A párt beleegyezett Földes rehabilitálásába. A szerkesztőség 24 fős volt, a 20 oldalas lap 20 ezres példányszámban jelent meg, és főképp értelmiségiek olvasták. Több állandó rovattal jelentkezett: irodalom, zenei élet, színházi krónika (amelyet az Előrétől átkerült Kacsír Mária szerkesztett). A világirodalmi és filmrovatot a fiatal Horváth Andor vette át, aki a kolozsvári egyetemen végzett magyar–francia szakon, és egy tordai mezőgazdasági iskolában tanárkodott, amikor Bukarestbe hívták. A tudományos rovatot Dankanits Ádám vezette, ő az 1977-es földrengésben vesztette életét, s nemsokára a szintén a lapnál dolgozó felesége, a grafikus Varga Katalin is elhunyt. A rovat másik szerkesztője Ágoston Hugó lett, aki korábban Szászrégenben volt fizikatanár. Kezdetben a szerkesztőség rengeteg külföldi, főleg francia és magyar sajtótermékhez jutott hozzá, a lap teret adott a romániai magyar képzőművészeknek is. Voltak vidéki tudósítói és riporterei, számottevő pénzalappal rendelkezett. A szerkesztők feladata közé tartozott Fazekas János beszédeinek megírása is.
A főszerkesztő már az első számban, a vezércikkben letette a garast a párt mellett: a szocialista társadalom harcosának mondta magát, akinek fő célja szolgálni az RKP politikáját, a marxista-leninista ideológiát, a szocialista demokráciát. Az ilyesféle vezércikkek minden kiadványban kötelezőek voltak, és általában név nélkül jelentek meg. Aki megtagadta megírását, munkahelyével játszott Ez történt az Utunk szerkesztőjével, Tamás Gáspár Miklóssal, aki végül 1978-ban kivándorolni kényszerült. De akadtak, akiknek sikerült kibújniuk e feladat alól, őket állandóan piszkálták, nem kaptak prémiumot, vagy szankciókkal sújtották.
A lap hatalmas sikernek bizonyult. A „Dumnezeu” (Atyaisten) néven emlegetett Dumitru Popescu, a sajtó pártfelelőse is támogatta.
A szerkesztőség további értékes értelmiségiekkel bővült. 1970-ben került oda a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsolt (sz. 1933). Egy évvel később elvállalta a művelődési tanács nemzetiségekért felelős osztályának igazgatóságát, de innen 1975-ben lemondott. Visszament A Héthez, és külsősként a televízió kulturális műsorainál is dolgozott.
1977-ben csatlakozott a csapathoz Rostás Zoltán. Habár már nehéz idők jártak a romániai sajtóban, a párt „a tömegek ateista nevelése érdekében” mégis jóváhagyta a lap tudományos melléklete, a TETT (természet, ember, tudomány, technika) megjelentetését. Ha ilyen igénnyel Erdélyből jelentkezett volna valaki, garantáltan zaklatták volna. A tudomány és kultúra különböző területéről közölt cikkekkel a lapnak meghatározó szerepe volt a magyarság tudományos, műszaki, szociológiai és politikai nyelvezetének formálásában.
A szerkesztők viszonylagos szabadsága azonban nem tartott sokáig. 1974-től az oldalak számát 16-ra csökkentették, majd nem sokkal később 12-re. A cenzúra is folyamatosan szigorodott, egyre több kötelező cikket kellett Ceaușescu felszólalásairól, a házaspár számtalan ünnepségéről, külföldi látogatásairól, vagy akár a mezőgazdasági kampányról közölni. Szaporodtak a pártvonalas, már egyenesen abszurd cikkek és versek, amelyekkel senki sem dicsekedhetett. Az egyik szerkesztő vallomása szerint az volt a legszomorúbb, hogy sokszor olyankor is zengték az ódákat, amikor nem volt kötelező. A lap kapott egy listát a tiltott témákról, ezek között a nemzetiségi kérdés is szerepelt. Bányai több újságíró interjúalanya is felsorolta a Ceaușescu-rendszerrel kötött kompromisszumok okait és indítékait: félelem, karrierizmus, cinikusság, annak a lehetősége, hogy a kötelező témák közé egyebet is beszúrhatnak. Huszár a lelkiismeretről beszélt. Mindenkinek a lelkiismerete határozta meg azt a pontot, ameddig elmehetett a kompromisszumban, s bár az felérhetett az árulással, a túlélés érdekében szükség lehetett rá. A hatalom még a terjesztési politikába is beavatkozott, Erdélybe mind kevesebb példányt postáztak, és egyre többet a magyarok által nem lakott területekre, ahol nem volt, aki megvásárolja, így visszaküldték a lapot.
Huszárnak több vitája is támadt Koppándi Sándor cenzorral, ,,a magyarság legundorítóbb figurájával”, aki túlbecsülte saját befolyását és hatalmát. A Fórum rovathoz ezrével érkeztek a panaszok szerte Erdélyből, és Huszár, akinek minderről tudomása volt, kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a kommunista rendszer számára.
A hatalom elvárta a kiváltságos értelmiségiek háláját, és valószínűleg nem volt megelégedve a két főszerkesztő, Huszár és Horváth lojalitásával. Egy megrendezett botránnyal akarták őket a már amúgy is hanyatló laptól eltávolítani. Erre 1983-ban a nagy egyesülés ünneplése volt a megfelelő alkalom: a nyomdában fordítva kerültek az aláírások és a pecsét az egyesülési nyilatkozat reprodukciójára. Suzana Gâdea művelődési miniszter azonnal szerkesztőségi gyűlést hívatott össze, ahol várta a „bűnösök” önkritikáját és a többiek bírálatait. Azt állította, százasával kapott a magyarok gesztusát elítélő táviratokat és telefonhívásokat, holott a lapszámot bevonták a terjesztőtől. A két főszerkesztőt leváltották. Huszár megköszönte eltávolítását, mint fogalmazott, már amúgy sem érezte, hogy képes eleget tenni minden feladatának. Az elkövetkező évek zaklatásai miatt végül 1988 decemberében elhagyta az országot.
A lap vezetőségébe ezúttal „megbízható embereket” neveztek ki az Előrétől: Lázár Editet főszerkesztőnek és Barabás Istvánt főszerkesztő-helyettesnek. Barabás felesége, Béres Katalin lett később a párttitkár. A lap színvonala leromlott, de szigorúan követte a párt vonalát. Tulajdonképp az ország többi lapjánál is hasonlóan alakult a helyzet.
A Hét cenzora, Koppándi jegyezte szerkesztőként az 1981-ben megjelent, Romániai magyar nemzetiség című, a romániai magyarok áldásos helyzetét bemutató kötetet. Az RKP a nemzetiségi kérdést a marxista-leninista tanításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra megoldotta, írta a könyvben. Most mi, magyarok „mint egyenlő polgárok, szoros egységben a szocialista Románia népeivel... immár új hidakat építünk: hidakat a jövő felé, a szocializmust felépítve, a kommunizmus felé”. A hazafias szólamokon és „szeretett vezérünk” dicsőítésén túl a kötet néhány olyan átfogó tanulmányt is tartalmazott, amelyek bemutatták a magyarok hozzájárulását az elvont vagy alkalmazott tudományokhoz, a természettudományokhoz, nyelvészethez, néprajzhoz stb. A több száz felsorolt név között néhány bukarestit is találunk, kiegészíti Demény 33 fős (2002-ben megjelent) listáját Zsidó László Bányai László elméleti fizikussal, Kahána Ernő szívgyógyásszal és dr. Demeter Andrással a Testnevelési Intézet fiziológia katedrájáról. Néhány írás szerzője jól ismert a bukaresti magyarok számára: Debreczi Árpád (az anyanyelvű tanításról írt), Demény Lajos (a román–magyar közös harci múltról), Gálfalvi Zsolt (a szocializmus korának magyar irodalmáról), Szász János (a kulturális társadalmi lapokról), Bodor Pál (a sajtóról, a magyar nyelvű rádió- és tévéműsorokról). Még a magyar egyházfőkkel is készültek interjúk, egyikben Mikó Imre a Ceauşescu-korban „az igehirdetés szabadságát” hangoztatta.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színház kiterjedése
A színház kiterjedése. Tanulmány, esszé, párbeszéd. Ez a címe, illetve alcíme Gáspárik Attila frissen megjelent kötetének. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának könyve többek között a diktatúra idejére jellemző színházi cenzúráról, besúgásról (is) szól, a kötetet a Pont Kiadó jelentette meg. Ismertetésére a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében került sor csütörtök délután a Bernády Házban, telt házas közönség előtt.
A megjelenteket a Pont Kiadó főszerkesztője, Szávai Géza író üdvözölte: – A szerzőt ketten – Novák Csaba Zoltán történész és jómagam – fogjuk faggatni, a kérdések között részleteket hallhatnak a kötetből Illés Alexa és Kozma Gábor Viktor egyetemi hallgatók tolmácsolásában. A könyvnek nagyon örülök, nem voltunk biztosak abban, hogy erre a vásárra elkészül, de időben megérkezett. Mindez a kiadó életében is újabb fontos epizód – a könyv egy olyan nemzetközi sorozat része, amelynek köteteit több nyelven készítjük elő. Nyitunk a színház világa felé is. Bizonyos korszakokban elkerüljük azt, ami a mélyben az ember színházteremtő képességét a néző felé közvetíti. De a színház kiterjedésével számolni kell, ennek Erdélyben van egy történelmi vonulata. A könyv nem csak olvasmány, hanem az egyetemes magyar kulturális érdeklődés egy fontos epizódja.
– A ma esti beszélgetésben a társadalomkutató énem fog előtörni. A színház társadalmi szerepéről is fogunk beszélgetni. Létezik-e színháztörténet és ha igen, akkor hogy állunk? – tette fel első kérdését Novák Csaba Zoltán.
– Köszönöm, hogy Géza kiverte belőlem ezt a könyvet – válaszolta Gáspárik Attila. – Ez a kötet határozottan nem a színházi szakemberek számára, hanem a színházszeretők, a nézők számára készült. Alapvetően az erdélyi magyar közgondolkodásban a színház mint szórakoztatóipari jelenség van jelen. Pedig jóval több annál. Szimbólumokat keresünk, de közben megfeledkezünk a múltunkról. Rájöttem, hogy Erdélyben nincs színházirodalom, nem írnak a színészek. Színháztörténet van, csak nincsen megírva. Színháztörténetek vannak. Ezeket is meg kellene írni, kritikával ellátni, de vissza kéne hozni a köztudatba az olyan embereket is, akik támpontokat tudnának adni. A hazai magyar színjátszás olyan művészeti forma, amellyel egész Európában többet tudunk mondani magunkról, mint több száz székely zászlóval a brüsszeli főtéren – a magyar identitást Erdélyben a színház kezdte el.
– Az identitáskeresés fontos alapköve volt a színház, ugyanakkor a huszadik század több korszakában meg is kellett felelnie az éppen aktuális hatalomnak. Mik voltak ezek az elvárások, illetve ezeket milyen technikával játszotta ki?
– Ezt a részt soha nem kutatta senki. 1948 után rengeteg lehetőség nyílt a színházak számára. A hatalom egyrészt meg akarta nyugtatni az itteni, többmilliós magyarságot. Másrészt nagyszerű propagandaeszköznek bizonyult, amely kollektív élményt nyújtott. Ne feledjük, nem volt sem televízió, sem mozi. Később, 1988-ban Vásárhelyen 200.000 jegyet adott el a színház, ami azt jelenti, hogy átlagosan minden ember háromszor ment el évente a színházba. Arról megint nem kutattunk semmit, hogy az amatőr színjátszó mozgalmak milyen erősek voltak. Minden gyárnak, vállalatnak kellett legyen saját színjátszó csoportja. A színészek kötelező módon el kellett vállaljanak egy gyárat. Ez kötelező munka volt, és ők két színházi próba között az ottani csoporttal próbáltak. Fizetség pedig nem járt érte.
– Ugyanakkor a színháznak volt egy hihetetlenül erős közösségépítő jellege is.
– Igen, mert az ember szeret felnézni valakire. Akkor fel lehetett nézni a sportolókra és a művészekre. A "Fogyasszunk hazait!" jelszó alatt itthoni sztárokat tettek a címlapokra. Inkább őket szerettük, mint Elena Ceausescut egy másik címlapon.
– Tetten tudsz-e érni olyan technikákat, amelyek segítségével a színház kereste a kiutat mindebből?
– A mi generációnkat úgy nevelték, olyan korszakban éltünk, hogy egyfolytában kerestünk egy hátsó gondolatot minden mögött. Ilyen volt az akkori színházi emberek gondolkodása is. Sokan az útkeresésben zsákutcába futottak, mint például Méhes György, aki bírálta ugyan a rendszert, de minden konklúziója az volt, hogy a rendszer egyéni mulasztás következtében nem működik. Pedig maga a rendszer volt hamis. Nagyszerű volt ellenben Harag György, aki rendezéseiben folyamatosan az embert, az emberi szituációkat kereste. Cseresznyéskertje még mindig nagyon érvényes, olyan helyzeteket vázolt fel, amelyek teljesen rendszerfüggetlenek. A művészetet nagyon nehéz meghatározni – szerintem a világ megismerésének egyik formája, és azon óhajé, hogy hátha nem követjük el még egyszer ugyanazt a hibát.
– A néző perspektívájából kérdem: meddig lehet játszani ezzel a színházi formával?
– Addig, ameddig van mit közölnöd vele. A néző is mérce. A mi művészetünk háromdimenziós, élő művészet: amelyik pillanatban befejezed, abban a pillanatban véget ér. Lehet dokumentálni, lehet rögzíteni, de akkor is vége van – hallottuk a Pont Kiadó könyvbemutatóján.
(menyhárt)
Népújság (Marosvásárhely)

Hitünk, ha lenne
Nem kis veszteség az sem, ha a kommunista államhatalom által a múlt évszázadban elorzott javainkat nem hajlandóak visszaadni. Akkor sem, ha már 26 év eltelt a Ceauşescu-diktatúra bukása óta, úgy sem, hogy ez ügyben elég komoly nemzetközi nyomás is nehezedett Bukarestre.
Ennél még súlyosabb gond, ha a több évtized után mégiscsak, nagy nehezen visszaszolgáltatott ingatlanokat újraállamosítják, e rabláshoz az igazságszolgáltatást használva fegyverként. A Mikó-ügy, a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügye, az előbb csak elakadt, mára már teljesen leállított egyházi restitúció olyan fájdalmas csapás az erdélyi magyar közösség számára, amely ellen nagyon nehéz küzdeni, és amelynek hatását, áldatlan következményeit sokáig kell még elszenvednünk. Ugyancsak érzékenyen érint egyes magyar vezetőink partvonalra állítása legalábbis furcsa ügyészségi eljárások során. A székelyföldi városok polgármesterei, Kolozsvár tevékeny alpolgármestere után Tamási Zsolt József marosvásárhelyi iskolaigazgató meghurcolása pedig azért is oly aggasztó, mert azt jelzi: nem csupán politikusok, önkormányzati vezetők, de munkájukat végző egyszerű emberek is áldozatául eshetnek a korrupcióellenes küzdelem vadhajtásaként folyó tisztogatásnak, obskúrus erők által vezényelt elitcserének.
De a legnagyobb veszteség mégiscsak az, ha e zűrzavaros időkben a reményt, a hitet veszítjük el. A hétvégén Erdély több városában szerveztek tüntetést tiltakozásul a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium ellehetetlenítése ellen. A megmozdulások célja a közösség szolidaritásának kinyilvánítása a meghurcolt igazgatóval, a közös fellépésben rejlő erő felmutatása, a hatóságok figyelmének felhívása jogsérelmeinkre. Az ügy fontos, közös, nemes: a magyar oktatásról, jövőnkről van szó. Mégis van hiányérzetünk: Marosvásárhelyen három-négyezren, Sepsiszentgyörgyön ezren voltunk, és e két székelyföldi város számít élenjárónak e tekintetben. Kolozsváron, Nagyváradon, más településeken ennél jóval kevesebben tartották fontosnak utcára vonulni. S bár nem feltétlenül csak a számok a fontosak, hisz olykor alig néhány ember ügybuzgalma és elkötelezettsége is elég a sikerhez, azért nem árt tudatosítanunk: a változáshoz, a biztonságosabb, kiszámíthatóbb, jobb élethez elsősorban elszántságra, hitre van szükségünk. És az bizony már nem a román államhatalom képviselőin, a bukaresti politikusokon, a titkosszolgálatokon, az ügyészeken, hanem kizárólag rajtunk múlik.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!"
Mi, a marosvásárhelyi volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium öregdiákjai 2002-ben megemlékeztünk volt iskolánk alapításának 300. évfordulójáról egy szerény ünnepség keretében, amelyet a világ különböző országaiból érkezett mintegy 15 öregdiák társunk tisztelt meg.
Tettük ezt nemcsak azért, hogy 1948-ban megszüntetett iskolánk múltját felidézzük, hanem azért is, hogy lerójuk hálánkat volt alma materünknek azokért az értékekért, amelyeket útravalóul adott: megfelelő tudásszint, munka- és rendszeretet, felelősségtudat, erkölcsi tartás, a másság iránti tolerancia csíráinak bennünk való elültetése. Mindezek lehetővé tették, hogy az elkövetkező évtizedekben bárhol és bármilyen körülmények között becsülettel helytálljunk.
Ugyanakkor meg voltunk győződve, hogy ezeknek az értékeknek a továbbvitele hasznos magyar közösségünknek és az egész romániai társadalomnak is. Ebből kiindulva előrehaladott korunk (70-80 év) és romló egészségi állapotunk figyelmen kívül hagyásával fogtunk neki ennek az oktatási formának az újjászervezéséhez. Kétévi kemény csalódásokkal teli munka után sikerült az egyházi szervek (gyulafehérvári érsekség, marosvásárhelyi főesperesi hivatal, valamint politikusaink) Fodor Imre volt polgármester, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Murvai László tanügyminisztériumi főigazgató) jóváhagyását megszerezni egy katolikus profilú osztály beindítására.
Az osztály működési helyét illetően természetesnek vettük, hogy egykori iskolánk épületében lesz a helye. Hideg zuhanyként ért, hogy mind az épületben működő Unirea Főgimnázium, mind pedig a megyei tanfelügyelőség visszautasította ez irányú kérésünket. Hasonlóan negatív választ kaptunk a volt katolikus leányiskola (a zárda) épületében levő Művészeti Líceum tanári karától. A hontalanságtól a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégium vezetősége mentett meg, befogadván a leendő katolikus osztályt, mely 2004 szeptemberétől ott működött 12 éven keresztül eredményesen, jó körülmények között.
Volt iskolánk épületének visszaszolgáltatásával a Római Katolikus Státus számára új helyzet állt elő, megteremtődött végre a lehetőség az önálló katolikus profilú iskola újraindítására, ami a polgármesteri hivatal és a Római Katolikus Státus Alapítvány (az épület tulajdonosa) között megkötött bérleti szerződés értelmében egyelőre a kisebbik épületben (volt Fiúnevelő) működhet. Így végre a városi tanács határozata alapján megalakult a régi-új iskola dr. Tamási Zsolt-József, a tanfelügyelőség által kinevezett igazgatóval az élen.
Bár soraink megfogyatkozása, egészségi állapotunk meggyengülése miatt az eltelt évek alatt nem tudtunk részt venni az iskola szervezésében, az iskolától érkező meghívások alapján örömmel vettünk részt a tanévnyitó és az évzáró ünnepségeken is. Ezeken megnyugodva tapasztaltuk, hogy már a kezdetektől az iskola vezetése egy jól működő, összetartó, egészséges szellemű, versenyképes közösséget hozott létre.
Úgy látszik, ez is zavart egyeseket, olyan messziről érkezetteket, akik a Ceausescu-féle homogenizálási politika következtében jöttek városunkba, és feljelentést tettek a korrupcióellenes ügyészségen, ahol a XXI. század Európájában szégyenteljes határozatot hoztak. Mielőtt az említett szerv érdemben és objektív módon kivizsgálta volna az ügyet, elrendelte a megyei főtanfelügyelő őrizetbe vételét és az iskola igazgatójának hatvannapi hatósági felügyelet alá vonását, úgy tekintve őket, mint valami bűnözőket.
Ezek a tanév idején hozott intézkedések akadályozzák az iskola rendes működését, ugyanakkor megkérdőjelezik a szülőknek és a tanulóknak az iskolába vetett bizalmát, ami végső soron az iskola megszüntetéséhez vezethet. Úgy látszik, ezek az egyének nem tudják, hogy egy jól működő iskola a társadalom számára felbecsülhetetlen értéket jelent, és ennek megszüntetése társadalomellenes cselekedet, amiért egy demokratikus jogállamban megfelelő büntetés járna.
Egyáltalán nem értjük, mi köze van egy 300 éves gyökerekkel rendelkező, jól működő iskola újjászervezésének a korrupcióhoz, mivel károsítja meg az államot? Szilárd meggyőződésünk szerint ellenkezőleg: az állam érdekeit is szolgálja. Tehát az egész iskola ellen folytatott eljárást államellenes cselekedetnek is tekintjük.
Ami az eljárás emberi vonatkozását illeti: a fiatal diákok (gyermekek) lelkében negatív benyomást kelt az a tény, hogy az iskolájuk nemcsak nem felel meg a követelményeknek, de eddigi eredményeik a nullával egyenlőek.
Tamási Zsolt igazgató nagyfokú hozzáértéssel, lelkes munkával, erejét nem kímélve tett eleget feladatának. Sajnos, ma az ilyen emberek egyre ritkábbak, ezért értéket jelentenek társadalmunk számára, és feltétlen megbecsülést érdemelnek, nem pedig meghurcoltatást. Mi, öregdiákok pedig veszélyben látjuk az iskola újrateremtéséért végzett munkánkat.
És miért ez az egész a demokratikus jogállamnak ellentmondó eljárás? Mert az általunk létrehozott katolikus oktatás önállósításában gond van egy irattal? Ha nem lenne az egészre a rosszindulat jellemző, akkor az ellenőrző szervek szabhattak volna egy határidőt ennek kijavításra vagy pótlására, ha egyáltalán erre szükség van.
Az iskola öregdiákjaiként és az ország magyar lakóiként nem tudjuk szótlanul hagyni az egész nemzetiségünket ért igazságtalan eljárást, ami káros az egész társadalomra is. Ez pedig, ismerve a többségi média "objektív" tájékoztatási módszerét, feszültséget fog szülni városunkban. A feszültségkeltés magában hordozza az 1990 márciusában történt események lehetőségét. Ez lenne a cél 27 évvel a diktátor eltávolítása és Romániának az Európai Unióba való befogadását követően?
Ahhoz, hogy ne jussunk el idáig, a DNA-nak azonnal meg kellene szüntetni az egész eljárást és rehabilitálni a sértett személyeket, valamint kártérítést biztosítani az elszenvedett sérelmekért.
*
Utóirat
Ami az Unirea Főgimnáziumot illeti, amelynek az érdekében folyik állítólag a katolikus iskola megszüntetésére irányuló eljárás, a következőket szeretnénk pontosítani.
Az 1948-as tanügyi reform, amely megszüntette a felekezeti oktatást Romániában, összevonta a Református Kollégiumot és a Római Katolikus Gimnáziumot 2-es Számú (magyar tannyelvű) Fiúlíceum néven a volt Református Kollégium épületében. Az üresen maradt épületünket elfoglalta a 2-es Számú (magyar tannyelvű) Leánylíceum, amely 1945-48 között hajléktalan volt, illetve kegyelemből a Katolikus Gimnáziumban működhetett felváltva délelőtt és délután velünk, a fiúgimnazistákkal.
1956-ban a lányiskola átalakult koedukációs (vegyes, fiú- és lány-) iskolává a 4-es Számú (magyar tannyelvű) Középiskola néven.
1959-ben ez az iskola befogadta a lényegesen kisebb Unirea, volt román tannyelvű líceumot, amellyel egyesítették Unirea–Egyesülés néven, Gáspár János volt katolikus öregdiákkal az élen. Az első közös tanévben (1959-60) négy osztály, három magyar és egy román tannyelvű diákja érettségizett. A következő évben hasonló volt az arány.
Emlékezetesek maradnak számunkra Gámpé József volt igazgatónk szavai: fiúk, jegyezzétek meg, ha Romániában a hatalom meg akar szüntetni egy magyar iskolát vagy egyéb kulturális tevékenységet, azt egyesíteni fogja a testvériség nevében egy románnal. Teljesen igaza volt, az Unirea-Egyesülés Líeceumban, amelyben az 1959-es tanévben egy román osztály volt, a 2003-04-es tanávre megfordult az arány, és a hat kilencedik osztályból mindössze egy volt magyar tannyelvű. Ami azt jelenti, hogy román iskolává alakult egy megtűrt magyar osztállyal.
Feltevődik a kérdés: ha az első világháború előtti másfél évtizedben egy sor reprezentatív iskola épült városunkban, a szocializmus éveiben is több iskola és iskolakomplexum, akkor a demokrácia 27 évében nem lehetett volna egy új, megfelelő iskolát építeni az Unirea líceumnak?
A Római Katolikus Gimnázium Öregdiákjainak Sanctus Emericus Baráti Köre
Népújság (Marosvásárhely)