Prună részletes jelentést kért a forradalomról
Az igazságügy-miniszter részletes jelentést kért a legfőbb ügyészségtől az 1989-es forradalom dossziéjának kezeléséről annak nyomán, hogy a legfőbb ügyészség hatáskörébe tartozó katonai főügyészség október végén vádemelés nélkül lezárta az ügyet. Ezt Teodor Mărieș, az 1989 december 21. nevű forradalmárszervezet elnöke közölte kedden este azt követően, hogy Raluca Prună igazságügy-miniszterrel találkozott.
„Véleményem szerint az utóbbi tíz év legmotiváltabb igazságügy-miniszterével találkoztam. A miniszter asszony és mi is azt várjuk, hogy megkapja a legfőbb ügyészség jelentését. Azt hittük, csak arról az időszakról kért beszámolót, amikor az üggyel a katonai főügyészség foglalkozott, de most megtudtam, hogy teljes és átfogó jelentést kért. Valószínűleg ennek tudható be a hosszabb határidő, így valamikor a hónap közepén kell a válasznak megérkeznie" – mondta Mărieș.
A forradalmárszervezet vezetője szerint a miniszternek hatalmában áll jelentős intézkedéseket tenni az ügyben, és legtöbb egy hónap múlva „nagy meglepetésekre" lehet számítani.
A találkozó apropója az volt, hogy a legfelsőbb bíróság kedden kezdte tárgyalni az első beadványokat, amelyeket a forradalom áldozatainak hozzátartozói nyújtottak be a katonai ügyészség határozata ellen, a forradalom dossziéjának újranyitását követelve. Az ügyben közel kétszáz panaszt nyújtottak be.
Mărieș sérelmezte, hogy a legfőbb ügyészség egy olyan ügyészt, Claudiu Culeát delegálta az ügyészség álláspontjának képviseletére, aki részt vett a vádemelés elutasításáról szóló döntés meghozatalában, 1989-nem pedig katonatisztként, fegyveresen vett részt a temesvári események elfojtásában. Mărieș egyben egyértelmű állásfoglalást kért a témában Klaus Johannis államfőtől is, és közölte, hamarosan vele is találkozót kezdeményeznek.
A katonai ügyészség októberben azzal az indokkal zárta le a nyomozást, hogy egyebek mellett a feltételezett bűncselekmények egy része elévült, másik része meg sem történt. A legfőbb ügyészség által kiadott közlemény szerint eredetileg több mint 4500 büntetőjogi per indult a forradalomkor történt eseményekkel kapcsolatban. Végül a katonai ügyészségek 112 aktában összesen 275 személy ellen emeltek vádat.
Az ügyészek úgy értékelték, hogy 1989. december 16. és 22. között – amíg Ceaușescu hatalmon volt – a karhatalmi erők keményen megtorolták a Ceaușescu-ellenes felkelést, majd a volt kommunista vezető elmenekülése után hatalmi űr és káosz keletkezett. Így a katonaságot irányítók – magyarázzák az ügyészek – sokszor nem tudtak egymás parancsairól, ezért előfordult, hogy különböző katonai alakulatok egymásra nyitottak tüzet azt feltételezve, hogy a túlsó oldalon ellenforradalmi erők állnak, amelyek Ceaușescunak a hatalomba való visszatérését akarják.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyar számvetés és politikai prognózis
Az elmúlt esztendő Janus-arcú volt a magyarság szempontjából. Egyik oldalról Magyarország és annak kormánya mind európai szinten, mind belpolitikai síkon megerősödött, hála annak, hogy Orbán Viktor volt az egyetlen európai kormányfő, aki a háttérből szervezett és irányított legújabb kori népvándorlás közepette tisztán, világosan, minden értelmes ember számára felfoghatóan beszélt és mutatott irányt. A másik oldalról viszont Erdélyben a magyarság pozíciói jelentősen meggyengültek.
A kis lépések lenullázott eredményei
Sokadjára bebizonyosodott, hogy taktikájával az RMDSZ még ahhoz a szűk célrendszerhez sem kerül közelebb, amit a szervezet 1993-ban lefektetett autonómiaprogramjának feladása után tűzött ki maga elé. E taktika lényege úgy foglalható össze, hogy kerüljük a konfliktust a létünkre törő román hatalommal annak érdekében, hogy az tartózkodjon a magyarellenes hangulatkeltéstől, s netán még valami jogmorzsát is ejtsen számunkra. Valójában a román hatalom még azokat a szerzett jogokat is jelentősen csorbította, melyeket közösségi szinten magunkénak érezhettünk. Betiltották a Székely Szabadság Napjának megünneplését, ismételt támadásokat indítottak közösségi szimbólumaink és az anyanyelvű feliratok ellen, s bevetésre került a HarKov jelentésre emlékeztető szabályos hecckampány is egy éppen annyira konstruált, koholt vádas ügyben, mint amilyen a Székelyföldről „elüldözött” románok „problémája” volt. Beke István és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi és erdélyi elnökeinek letartóztatása egyértelmű justizmord, a bukaresti politikum és média ismét az áldozatból próbál bűnöst fabrikálni, mint tette azt a Ceauşescu-rendszer idején is. Az elnyomó hatalom azokból az engedményekből is visszavett, melyekre az RMDSZ oly nagy előszeretettel hivatkozik, lásd a MOGYE ügyét, a Mikó-ügyet, de ide illik az anyanyelvhasználat elleni megannyi támadás. Végül, de nem utolsósorban ott van az ártatlanul meghurcolt városvezetők, Mezei János, Ráduly Róbert és Szőke Domokos ügye. Ez esetben az RMDSZ-es korrupció visszaütött. Hiába hivatkozik az RMDSZ labanc vezetése arra, hogy a román hatalom politikai bunkósbotként használja a korrupcióellenes ügyészséget, mihelyt a perbe fogottak között olyanok is akadnak, akik érintettségéhez kétség aligha férhet.
A közhiedelemmel ellentétben a Markó–Neptun egységfront, majd az azt részben felváltó Kelemen Hunor-féle vezetés labancként történő leírása a valóságot megszépítő jelző, s nem sértés. A labanc főurak között nem kevesen nemzeti elkötelezettségűek voltak, akik igyekeztek az adott helyzetben a maximumot elérni a magyarság számára, kitölteni a nemzetpolitikai mozgásteret. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró szatmári béke igen kedvező feltételrendszerét ennek köszönhetően sikerült kivívnia. Gróf Pálffy János tábornagy – aki egyébként a császári had főparancsnoka volt – ez idő tájt saját pozícióját veszélyeztetve folytatta a béketárgyalásokat. Bécs vissza akarta hívni, mert túl engedékenynek tűnt a kurucok s általában a magyarság jogköveteléseinek vonatkozásában.
Ha már békeszerződések történelmi kontextusait hasonlítjuk össze, Markóékról inkább a Károlyi Mihály-féle vezetés juthat eszünkbe, melynek tagjai Belgrádba mentek tárgyalni saját kül- és belpolitikai pozíciójukat erősítendő a nemzet rovására. „Sikerült” elérniük a történelmi határok kétségbe vonását – később pedig az ország tényleges szétdarabolását –, miközben a korábbi, pádovai fegyverszüneti egyezmény a határokat nem érintette.
Választások 2016-ban
A három magyar párt pozíciója, stratégiája már a 2015-ös tapasztalatok alapján megjósolható. Az RMDSZ a tavalyelőtti stratégiai partnerségi egyezményt követően 2015-ben lényegében lábon vásárolta meg a Magyar Polgári Pártot, kifizetve a vezetést néhány parlamenti hellyel. Erre már 2008-ban volt kísérlet, de akkor az RMDSZ olyan megalázó feltételeket diktált, hogy az MPP vezetői felálltak az asztaltól. Akkor ez volt a cél. Most viszont az a cél, hogy az RMDSZ felmutassa saját párbeszédképességét, nyitottságát az autonómia és az autonomisták felé anélkül, hogy a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikáján változtatna. Erre kell az MPP, valamint az ezer sebből vérző s a parlamentbe be sem nyújtott „székelyföldi” – valójában három román megyére vonatkozó – autonómiastatútum.
A marosvásárhelyi előválasztás, majd az azt követő RMDSZ–EMNP tárgyalás megelőlegezte a 2016-os választás forgatókönyvét. Az RMDSZ nem fog visszatérni az autonómiaprogramhoz, folytatja a maga klikkérdekű komprádor politikáját, az MPP pedig ehhez asszisztál. Arcpirító, hogy Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke most nemcsak védi az RMDSZ-szel kötött, a párt létértelmét kétségbe vonó stratégiai megállapodását, de az Erdélyi Magyar Néppártot vádolja meg azzal, hogy szétverte az erdélyi magyar jobboldalt, sőt, még az is a néppárt bűneként kerül felsorolásra, hogy a párt – ellentétben a Magyar Polgári Párttal – elindult a 2012-es parlamenti választásokon. Mondja ezt azon párt megyei elnöke, mely párt korábbi országos vezetője a választás szabadságának megteremtését még az autonómiának is elébe helyezte, hogy megszüntesse az RMDSZ politikai monopóliumát, s mely párt vezetői a 2012-es választáson mégis arra biztatták a szavazókat, hogy voksoljanak az RMDSZ-re.
Mindebből világosan kitetszik, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint Marosvásárhelyen megmarad az RMDSZ jelöltje, mint hárompárti jelölt, más városokban, de Vásárhelyen is – mint ahogy az országos választásokon – a tanácsosi listák vonatkozásában viszont verseny lesz. A maga számára az RMDSZ ezúttal is gondoskodott a négy megyében elérhető 20 százalékos eredmény alternatív küszöbként történő kodifikálásával. Ezt az RMDSZ jó eséllyel el fogja érni, így nem lesz arra kényszerítve, hogy hárompárti magyar koalíció megalakítását kezdeményezze. Egy ilyen koalíció nemcsak a bejáratott szimbólumot, a tulipánt tenné zárójelbe, hanem arra is rákényszerítené a szövetséget, hogy szakítson jelenlegi önfeladó politikájával.
Rózsa Gáspár húzása
Harc lesz tehát 2016-ban, s csak halvány remény mutatkozik arra, hogy tiszta játékszabályok, választási fair play mellett kerül megrendezésre a küzdelem. A tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Számtalan példa idézhető lenne a konkurens szervezetek kampánytevékenységének konkrét akadályozásán keresztül Rózsa Gáspár katolikus plébánosig, aki azt ígérte Markó Bélának, hogy az ő falujában 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, különben „agyonveri az egészet”.
„Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam, csak a lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem teljesítése” – írta Szabó Dezső 1922-ben, egyedül maradva. Ez illik az Erdélyi Magyar Néppártra is, mely az egyetlen olyan szervezet az erdélyi politikai páston, mely társadalmi szövetségeseivel, az EMNT-vel, az SZNT-vel és a Magyar Ifjúsági Tanáccsal karöltve a magyar szabadságprogramot, az autonómiát az önérdek és a pártérdek elé helyezi.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hazatérők dilemmája
Úgy hozta a szerencse, hogy több szilágysági településen is megfordultam az ünnepek alatt. Barátokhoz, ismerősökhöz is betoppantunk, és legtöbb helyen olyan emberekkel hozott össze az év végi találkozás öröme, akik messziről jöttek haza, francia-, spanyol- vagy angolhonból. Évek óta a szülőföldtől távol élnek és dolgoznak, és bevallásuk szerint feltöltődni járnak haza az ünnepekre, hogy újabb hónapokig bírják szusszal. Az itthoni ízeket és emlékeket viszik ilyenkor magukkal.
Beszélgetés közben óhatatlanul felteszem a kérdést: gondolnak-e a végleges hazatérésre? Érdekes módon a megkérdezettek közül eggyel nem találkoztam, aki erre ne bizonytalanodott volna el. Miközben elismerik, hogy idegenként élnek és boldogulnak Nyugat-Európában, senki sem látja a visszatérés, a hazatelepedés lehetőségének pontos körvonalait. Elszakadt innen, lepusztultnak érzi az itthoni világot, és el sem tudja képzelni, mihez kezdhetne a nyugati bérek egynegyedét, egyharmadát kitevő hazai fizetéssel.
Miközben a sirámokat hallgatom a hazalátogató és az itthon maradottak szájából, csendben szóvá teszem a változást, ami ma már tetten érhető ezekben a falvakban is. A negyedszázaddal ezelőtti sártenger, a középkori viszonyok jórészt már a múltat idézik: mifelénk is alig találni olyan falut, ahol az utcákon ne lenne aszfalt és a házak előtt közművesítés. Amelyik polgármester és helyi önkormányzat foglalkozott a település arculatával, ott élhető falvak és kisvárosok jelentek meg a Ceauşescu-rendszer lepusztított magyar vidékein is.
A helyben történő boldogulásnak, a vállalkozó szellemnek, a csak azért is megpróbálom konok elhatározásnak azonban alig látni a nyomát, a fiatalok jelentős része erre nem kapható. Jobb húzóerő a szülőföldtől távoli hányódás árán kapott fizetés. Kevesekben tudatosul, hogy az áldozatvállalás gyakran mégsem arányos a megspórolt pénzzel. A család itthon maradt része közben csak reménykedhet, hogy egyszer véget ér a kétlakiság. Kérdés, persze, hogy nem túl későn kerül-e sor erre?
Egyértelmű, hogy a hazatérés katarzisa még várat magára. A távoli vendégmunka csábítását csak kevés hazai szakma tudta eddig kiváltani. A pályakezdők zöme eleve úgy tekint a világra, hogy annak nyugatibb része összehasonlíthatatlanul több lehetőséget kínál, mint a hazai.
Látszólag nehéz ezzel vitatkozni, hiszen a fapados repülőtársaságok világában pár óra alatt kontinensünk legeldugottabb sarka is elérhető. Esete válogatja, hogy kinél és mikor következik be az a fordulat, amikor rájön: idehaza, Erdélyben is meg lehet élni.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Wass Albert (1908. január 8.–1998. február 17.)
Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert erdélyi magyar író és költő. 
A fiatal gróf számára az irodalmi sikert az 1934-ben megjelent A farkasverem című regénye hozta meg, aminek köszönhetően Baumgarten-díjban részesült (ezt a díjat 1940-ben is megkapta) és több irodalmi társaság is tagjává fogadta.
Magyarországon csak halála után fedezték fel Wass Albertet, mint az erdélyi magyar irodalom nagyját. Ő a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja; a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást sem venne róla, miközben vannak, akik a legnagyobbak között emlegetik, és masszív, politikai felhangoktól sem mentes kultusz alakult ki körülötte mind Erdélyben, mind Magyarországon. Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza, amelyben a saját ősi nemzetségének története révén tekinti át a magyar históriát 1050-től egészen a jelenkorig. Wass Albert 1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Nicolae Ceaușescu zsarnoksága éveiben Romániában betiltották könyveit, 1985 őszén pedig értesítést kapott az Interpoltól, hogy a Kárpátok Géniusza securitate-ügynököket küldött át az Amerikai Egyesült Államokba diplomataként a washingtoni nagykövetség és a clevelandi konzulátus mellé. Az értesítés szerint „Ezeknek egyik feladata az, hogy engem eltegyenek láb alól” – írta Wass Albert. A román hatóságok többször is kérték kiadatását, 1979-ben az AEÁ Igazságügyi Minisztériuma többszöri átvizsgálás után, nem kellő megalapozottságára hivatkozva elutasította a kérelmet. Ez történt akkor is, amikor a Wiesenthal Alapítvány tett feljelentést ellene, mivel azok között, akiknek kivégzésére állítólag parancsot adott, két zsidó is volt. Az Egyesült Államok az ügy megvizsgálása után ejtette a vádakat.
Műveit Magyarországon a rendszerváltás óta jelentetik meg, korábban ott szinte ismeretlen volt, 1990 óta a két országban két kiadó is verseng összes művei megjelentetéséért.
Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az erdélyi mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét (melyet románra is lefordítottak) az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel: az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza.
1993. augusztus 20-án Wass Albertnek Antall József miniszterelnök előterjesztése alapján Göncz Árpád köztársasági elnök oda ítéli a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Hamvai Marosvécsen nyugszanak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Ki vezeti Romániát?
A kommunista diktatúra bevezetése Romániában is szükségessé tette egy olyan titkos szervezet létét, amely a rendszer megszilárdításához szükséges lépéseket kiterveli, megszervezi, végrehajtja és felügyeli. Így hozták létre 1948-ban az idők során hírhedtté vált Securitatét, vagyis a román titkosrendőrséget. Annak tudatában pedig, hogy a diktatúrák létét a félelem biztosítja, ennek gerjesztését és fenntartását határozták meg hivatásaként. 
Nem véletlen tehát, hogy az ország vezetésének 1965-ben történt megszerzése után Nicolae Ceauşescu is a Securitate szolgálatait vette igénybe hatalma megtartása érdekében. Ezért szilárdulhatott meg és teljesedhetett ki Romániában a személyi kultusznak egy sajátos, ceauşizmusnak nevezett változata, melynek legfőbb jellemzői a félelem- és gyűlöletkeltés, a lelki és fizikai terror, a nyomor és nélkülözés, illetve a félrevezetés és hatalmi gőg voltak. A besúgók hadának, illetve a rendelkezésére bocsátott anyagi javaknak és szellemi eszközöknek köszönhetően a titkosrendőrség bárkiről bármit megtudhatott, így végül a tényleges hatalmat ők kezdték gyakorolni megbízóik helyett. Az 1989-es fordulat után ez a hatalom ideiglenesen kicsúszott a kezükből, azonban eszközökben nem válogatva hamarosan visszaszerezték, és az általuk összetákolt látszatdemokrácia leple alatt azóta is a kezükben tartják. 
Ezt a célt szolgálták és szolgálják a Marosvásárhelyen kiprovokált etnikai összecsapások, a bukaresti bányászjárások, a folyamatos magyarellenes hangulatkeltés, de a román hatóságoknak és erőszakszerveknek a megalázásunkra irányuló megnyilvánulásai és intézkedései is. Hiszen amíg mi egymásnak feszültünk, addig a feloszlatott Securitate ügynökei szép lassan vissza- és beszivárogtak a politikai, gazdasági és tudományos élet, illetve pénzintézetek vezető köreibe, s megszerezték azok irányítását is. Ideje lenne hát rádöbbeni magyarnak és románnak egyaránt, hogy ismét egy nagy átverés szenvedő alanyai vagyunk, és azok is maradunk, amíg közös erővel el nem mozdítjuk tisztségeikből a minket kiszipolyozó háttérhatalom képviselőit.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját
Erősítheti a határon túli magyarok el-, azaz Magyarországra vándorlását a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), amelyet külhoniak is igényelhetnek. Az erdélyi ifjúságkutatások szerint a magyar fiatalok körében két erős trend figyelhető meg: a kivándorlási és a gyerekvállalási kedv növekedése.
„Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?" – fogalmazta meg aggodalmát Horváth István szociológus az akár tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatást biztosító családok otthonteremtési kedvezményével kapcsolatban (csok) a Facebookon. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője azt vetette fel, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés nem idéz-e elő újabb kivándorlást a magyarlakta területeken.
A kormány a feltételek ismertetésekor a külhoni magyarok ügyére külön kitért. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára a köztévének adott interjújában hangsúlyozta, hogy
a határon túli magyarok is igénybe vehetik a támogatást, ha Magyarországra költöznek. Az intézkedés elviekben a külhoni fiatalok jelentős körét érintheti.
A határon túli magyar politikusok és a kisebbségi közösségekkel foglalkozó kutatók okkal félnek attól, hogy felgyorsul a magyarság fogyása a szomszédos országokban. A népszámlálási adatok egyébként is azt mutatják, hogy az utóbbi húsz évben jelentős volt a lélekszámcsökkenés:
Romániában 1992 és 2011 között a 25 százalékot is elérte. Vajdasági szociológusok 2012-ben még azt is kiszámolták, hogy Szerbiában naponta 11 magyarral van kevesebb. Ennek az elvándorlás a fő oka, de szerepet játszik az elöregedés, a csökkenő születésszám is.
A Népszabadság által megkeresett szakemberek szerint egyelőre
még Magyarországon is nehéz megbecsülni a csok hatását, nemhogy a határon túl. Ám azt többen is biztosra veszik, hogy lesz elszívó ereje.
Ráadásul tovább erősítheti azt a tendenciát, ami a kettős állampolgárság 2011-es bevezetése óta megmutatkozik a statisztikákban.
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint az utóbbi években ismét növekedett abból a négy szomszédos országból – Romániából, Ukrajnából, Vajdaságból, Szlovákiából – a bevándorlás, ahol nagyobb magyar közösség él. A tanulmány szerint nem zárható ki, hogy az egyszerűsített honosítás bevezetése váltotta ki ezt a hatást: azaz az állampolgárság megszerzése után már csak egy lépés az anyaországi lakcímkártya beszerzése.
A nemzetpolitikáért felelős miniszteri biztos, Wetzel Tamás arról tájékoztatta lapunkat, hogy eddig 740 ezren tették le az állampolgári esküt, a kérelmek 97 százaléka pedig a Kárpát-medencéből érkezett, döntően Romániából, Szerbiából és Ukrajnából. Közülük 80 ezren rendelkeznek hivatalosan magyarországi lakcímmel: 50 ezren már eleve itt laktak, 2011 óta pedig 30 ezren jelentkeztek be magyarországi lakcímre. Egy 2014-es adat a trend erősödésére utal: két éve 17 ezer külföldi születésű, de magyar állampolgárságú bevándorló jelent meg a statisztikákban. (Igaz, ebben benne vannak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli magyar.)
A trendforduló azért is figyelemre méltó, mert
a külhoniak körében az utóbbi időben már nem volt olyan vonzó Magyarország, mint az 1980–1990-es évek fordulóján vagy a 2000-es években.
Míg a rendszerváltást megelőző évek alatt, majd egy ideig azt követően is az erdélyiek nagy számban menekültek a Ceausescu-diktatúra, majd a magyarellenes atrocitások elől, később a konjunktúra szívta fel a külhoni munkaerő egy részét: a Moszkva teret megtöltötték a határon túli feketemunkások. Ám Szlovákia, majd Románia uniós csatlakozása után számukra is megnyíltak Nyugat-Európa kapui, ráadásul a gazdasági válság miatt a magyarországi bérek már nem voltak vonzók. Viszont ha lassan, de már nálunk is megindult az átlagbér növekedése,
ráadásul a csok és a lakásépítések áfájának csökkentése miatt beinduló építőiparnak ismét szüksége lesz a munkaerőre.
Mindez újra munkaerőt szívhat el például a székely megyékből, melyek az átlagbér és vásárlóerő tekintetében a román statisztikai hivatal szerint az ottani lista végén kullognak. Összehasonlításképp: míg 2015 harmadik negyedévében Budapesten 204 ezer volt az átlagos nettó fizetés (az országos átlag pedig 160 ezer), Kovásznában lejről átszámolva 91 ezer, Hargitában 84 ezer forint.
Ha a statisztikák mögé nézünk, árnyaltabb a kép. A 2013-ban bemutatott erdélyi ifjúságkutatás szerint a 18–35 éves romániai magyarok körében nőttön-nő a kivándorlási kedv is,
ám egyre kevesebben jönnének Magyarországra.
Messze nem biztos tehát, hogy az anyaországi lakcímkártya egyenlő a letelepedéssel. Sokan egy magyar jogosítványért jelentkeznek be, mások egy műtét miatt. Fedinec Csilla kisebbségkutató szerint az idősebb ukrajnai „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyar nyugdíjjogosultság megszerzése érdekében bejelentkeznek Magyarországon, de továbbra is Kárpátalján élnek.
A magyar útlevél sok vajdasági és kárpátaljai számára csak eszköz ahhoz, hogy az unióban vállalhassanak munkát.
Ugyanakkor az erdélyi ifjúságkutatás szerint nőtt a gyerekvállalási kedv, sőt a három vagy több gyereket kívánók aránya 17-ről 21 százalékra emelkedett. Körükben is vonzó lehet a csok. Azt Horváth István is elismerte lapunknak válaszolva, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni, de elvezethet a „gyöngyhalászathoz”. Azaz növelheti a fiatal diplomások kivándorlási kedvét, gyengítve ezzel a határon túli elöregedő közösségeket.
M. László Ferenc. Népszabadság

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Wass Albert márpedig nem székely
Idén elmaradt Udvarhelyen Wass Albert 108. születési évfordulójának (január 8.) megünneplése, ugyanis a tavalyi gyertyagyújtás részvevői ellen ügyészségi eljárás indult akkor. Bár az író igencsak kegyvesztett a román állami hatóságok szemében, mégis egymásnak ellentmondó határozatok születnek azok ügyében, akik nyilvánosan próbálnak emléket állítani vagy megemlékezni Wass Albertről. 
A hatósági eljárások hivatkozási alapja a 2002-es 31. sürgősségi kormányrendelet, mely tiltja a béke és emberiesség ellen elkövetett bűnökért elítélt személyek kultuszának ápolását és terjesztését. Wass Albert azért került tiltólistára, mert távollétében egy kolozsvári népbíróság 1946-ban gyilkosságra való felbujtásért elítélte. Az akkori határozat „érdekessége”, hogy az állítólag 1942-ben elkövetett bűnért egy 1945-ben hatályba lépett törvény alapján ítélték el, melyet visszamenőleg alkalmaztak Wass esetében.
Az udvarhelyi gyanúsítottat felmentették
Wass Albert születésének tavalyi 107. évfordulója alkalmából tucatnyian emlékeztek meg gyertyagyújtással a székelyudvarhelyi szoborparkban. A szervezők ellen hivatalból indult ügyészségi eljárás a már említett 31. kormányrendeletre való hivatkozással, hogy állítólag a gyertyagyújtás a béke és emberiesség ellen elkövetett bűnökért elítélt személyek kultuszának ápolását és terjesztését tiltó rendelkezés megszegését jelentette.
Marosi György, az egyik gyanúsított, Incze Dániel Hunor ügyvédje tavaly úgy fogalmazott, hogy a gyertyagyújtás, valamint tizegynéhány ember békés főhajtása még szervezett tiltakozásnak is aligha tekinthető, nemhogy úgynevezett propagandatevékenységnek.
Az Udvarhelyi Híradó az író 108. születési évfordulójának alkalmából megszerezte a tavalyi eset ügyészségi határozatát, melyben a helyi ügyészség egészen „elmés” fordulattal utasította el a vádemelést. Viorel Oace arra hivatkozva vetette el az ügyet, hogy a megemlékezés az udvarhelyi szoborparkban található Vándor székely mellszobra előtt történt, márpedig Wass Albert nem székely, hiszen egy kolozsvári nemesi család sarja. A Wass Albert elleni 1946-os ítéletet is idézi a főügyész, hogy abban nem háborús bűnért, hanem gyilkosságra való felbujtásért ítélték el az írót. 
Elmarasztaló ítélet egy szovátai esetben
A szovátai, 62 éves Tóth Ferencet – aki saját udvarára állított egy Wass Albert-mellszobrot – ugyancsak a 31. kormányrendeletben foglaltak miatt állították bíróság elé, és 2015 novemberben alapfokú ítélet született ellene a segesvári bíróságon. Tízezer lejre büntették ügyfelemet – nyilatkozta az Udvarhelyi Híradónak nagyváradi ügyvédje, Menyhárt Gabriella Éva. Elkobozták a mellszobrot, a Wass Albert nevét tartalmazó márvány névtáblát, a nemzeti színű szalagokat, és a perköltség megtérítését is Tóth Ferencre terhelték. Az alapfokú ítéletet megfellebbezték, a fellebbviteli eljárás első tárgyalására március elején kerül sor.
Marosi György ügyvéd a hasonló esetek kapcsán fogalmazta meg: érthetetlen, hogy miért szolgálnak rá jobban a hatóságok vegzálására a Wass Albertre emlékezők azokhoz képest, akik egy béke és emberiesség ellen elkövetett bűnökért elítélt és kivégzett diktátor, Ceaușescu kultuszát terjesztik. Wass Albert könyvei ráadásul be sincsenek tiltva, erdélyi kiadó gondozásában ma is meg lehet vásárolni.
Jánosi András, Szőke László. Székelyhon.ro

Az SRI és a Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román-székely-magyar társkapcsolat mozgatórugóit.
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez.
Aztán a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is, ennek a népességnek joga van nyilvánosan használnia az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy valósággal eltorzított képet a magyarokról, mely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, mely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (ez az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a hardcore nacionalizmus „dühös” feléledése, beleértve és kimondottan az állami struktúrákban, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit) vagy olyan neoszekus politikusok, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a Képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezeknek az etno-imposztoroknak a szövegeit - akik láthatóan jó kapcsolatokat ápolnak a „szervekkel”, nulla- és féligazságok hivatásos kitalálói mindenről, ami nem illik bele a hiányos felfogóképességükbe, valamint etnikumok közötti konfliktusok és mesterséges ellenségességek buzgó gerjesztői - azonnal átveszik és felerősítik a neten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, melyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarokként ők is őshonosak (nemcsak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), mint ahogy az összes többi erdélyi etnikai csoport, illetve azért, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „terveinek” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ Külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk azt a logikus következtetést, hogy mesterségesen fokozni akarják a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják azt (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy ’megoldják’ azokat a ’gondokat’, melyeket éppen a jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz).
Ez egy banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetők nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy, „neo-ceauşiszta” ihletésű személyek, csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) a stay-behind/Gladio típusú utóvéd hadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője ennek erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre/Tg. Mureş ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a Ponta-kormány Kovászna megyei kormánymegbízottai; a milicista-pribék Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és az FB-on, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldözési és inkriminálási bánásmód, aminek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(Videoösszeállítás Moldovan Radu Sandu, a Hargita Megyei Rendőrfelügyelőség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Hova akartam valójában kilyukadni: Csak egy újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung (NZZ) neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Igazgatóság – a szerk.) a 2015. december 1-i, kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terrorista petárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” Az NZZ eredeti cikke itt érhető el>>>
Az az árboc, melyre a székely identitást kifejező jelképet felhúzták ugyanakkor az a helyszín is volt, melyet a SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.), a DIICOT, a MAI (Belügyminisztérium –  a szerk.) Székelyföldön egyre nagyobb számban jelenlévő tisztviselői által régóta ismert radikálisok a december 1-i petárdák majdani elhelyezéséhez kiválasztottak. (A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok (Rendkívüli Helyzetek Felügyelősége – a szerk.), tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal –, de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben látensen vagy nyíltan ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek,
ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében…) Íme, tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: nyíltan megmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, melynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy a riporter Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a SRI-nek van magyar nyelven beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… SRI, mondjatok KÖSZÖNETET a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékokkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek az adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasszátok egymásnak őket!). De az, hogy az NZZ-ben megjelent cikkről a SRI-nak még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a SIE-s (Külügyi Hírszerző Szolgálat – a szerk.) kollégák, vagy legalább a volt kormányfő Ponta apósa, aki… Svájcban volt DIE-s (Külügyi Hírszerző Főosztály, a Ceauşescu-rezsim külföldön tevékenykedő hírszerző szolgálata – a szerk.), komoly aggodalmat jelent Románia számára: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de NEM adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a SRI-ből/DIICOT-ból és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
A SRI-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba,
időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készültek megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke 1.+2. hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek annál az államnál, melynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével TUDATOSAN kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Ezáltal azzal, hogy Bukarest megtagadta 1920 után, egyértelmű ígéretei ellenére, az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki „Sieben Richter” erdőit, melyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket) és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–1945-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához is Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál – hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, melynek célja megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak egy lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neo-ceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a PACTA SUNT SERVANDA. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna elcsatolni Magyarországtól és Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együttélő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde si aruncatori de petarde (la propriu si la figurat), scapati de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog újévet Erdélynek és az erdélyieknek. –  a szerk.)
Boldog es bekes uj evet Erdelynek es az erdelyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
Hans Hedrich, politológus és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország) foter.ro

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfelejtett „dominókocka” (1.)
KÖNYVESPOLC – Nemrégiben, még tavalyi datálással, de könyvesboltjaink kirakataiban is megjelent Kaszás Veronika impozáns monográfiája: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989 címmel.
A két évszám nemcsak a kiválasztott időszakaszt határolja be, de utal – bár áttételesen – a Trianon utáni nagy menekülthullámokra is, főként a két világháború nyomán bekövetkezett nagyarányú népesség-mozgásokra is.
A budapesti Gondolat Kiadó félezer oldalas könyvújdonságának szerénykedő alcíme (Út a menekültkérdés tagadásától az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozásig) újabb behatárolódást sejtet – szerencsére még sincs ez így.
Azt, hogy netalán egy külügyi-diplomáciai aktus tudományosan módszeres körüljárásáról lenne szó csupán, nem pedig az egész kelet-európai rendszerváltás egyik korai, de a nyolcvankilences „dominóhullás” algoritmusába szervesen beilleszkedő, mi több, beletartozó, hosszabb ideje tartó folyamatáról.
És itt engedtessék meg egy rövid kitérő, hogy megérthessük, miről is lenne szó.
Amikor a kelet-európai rendszerváltó folyamatok 1989 nyarára Mihail Gorbacsov szovjet peresztrojkájának a hátszelében felgyorsultak, a szovjet vezető homályos elképzeléseit Lengyelországban és Magyarországon már messze túlhaladták. Varsóban és Budapesten szinte párhuzamosan, tettekben szökkentek szárba a hatalomváltás kulcsszavai: demokratikus többpártrendszer, emberi jogok, piacgazdaság.
A keleti tömb ezzel lényegében kétfelé is szakadt: a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Csehszlovákia, Románia és Bulgária elöregedett, betokosodott, sztálinista vezetői struccpolitikával próbálták a status quót fenntartani. A hatalmához görcsösen ragaszkodó Nicolae Ceauşescu román és Todor Zsivkov bolgár főtitkár a kommunista eszmék megkopott nimbuszát a történelmi ellentétek és a nemzeti indulatok felszításával próbálta helyettesíteni. Előbbi az erdélyi magyarság, utóbbi a török kisebbség felszámolásával igyekezett a többségi nemzetet valamivel „kárpótolni”, rendszerének az anyagi-szellemi csődjét elpalástolni.
Így indult el itt is, ott is a menekültek áradata. A menekültek áradata régi Achilles-sarka volt az NDK-nak is, csakhogy a Balkántól eltérően itt mint „belnémet” feszültséggóc jelentkezett. Ezért épült meg – védekezésképpen – a berlini fal, Kelet és Nyugat közé ezért húztak vasfüggönyt a Baltikumtól közel az Adriáig. ’89 nyarán a vasfüggönyt az osztrák–magyar határon felszámolták, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy félezernél több NDK-menekült Sopron melleti határáttörése nyomán további ezrek is, immár hivatalosan, Ausztrián át a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) távozhassanak. Ehhez kellett a magyar-NDK határvédelmi egyezmény felmondása, ami már az 1951. évi menekültügyi egyezményhez való csatlakozás után amúgyis tárgyalanná vált. A csatlakozás az esztendő tavaszán megtörtént, de hatályba csak nyár elején lépett. De már akkor elég volt arra, hogy a magyarországi szabadságra készülődő keletnémetek számára igazi „meghívót” jelentsen.
Ami ezután történt, azt tudjuk. Helmut Kohl kancellár szerint a berlini falból a páneurópai pikniken esett ki az első tégla. Amiről viszont nemcsak a világ, de mi magunk, az érintettek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, az az, hogy a genfi egyezményhez Magyarország nem a keletnémet menekültek kedvéért, hanem saját, bajba jutott erdélyi nemzettársai megsegítéséért folyamodott. És itt érkeztünk el az erdélyi menekültekhez, ahhoz a „dominókockához”, ami nélkül persze a kelet-európai rendszerváltozás úgyis megtörtént volna, csak nem ilyen váratlanul gyorsan és valamilyen másik útvonal mentén. (Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Angol, francia olasz nyelvű oktatás igen, magyar nem?
Az aggasztó demográfiai mutatókkal is alátámasztott diáklétszám-csökkenés ellenére sem szándékozik újjáalakítani a magyar tagozatot a Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem. A rektori tisztségért harcba szálló professzorok inkább az angol, francia, olasz és spanyol nyelvű oktatás beindítását tervezik.
A magát a régiót legjobban lefedő felsőfokú tanintézményeként meghatározó Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen a közeljövőben szó sem lehet a magyar nyelvű oktatás visszavezetéséről – fejtette ki megkeresésünkre a rektori tisztségért versengő Călin Enăchescu és Daniel Ştefan. A két jelölt ugyan nem veti el teljesen a magyar csoportok létrehozását, azonban jelenleg két okból is megvalósíthatatlannak tartja: egyrészt nem rendelkezik elegendő oktatóval, másrészt képtelen felvenni a harcot a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel.
„A Sapientia marosvásárhelyi karán szinte minden olyan szak működik, amit mi létre tudnánk hozni. Ráadásul nagyon nehéz egy olyan egyetemmel felvenni a versenyt, amelyet a magyar állam finanszíroz” – érvelt a második rektori mandátumra pályázó Enăchescu. Fiatalabb kihívója, Daniel Ştefan a magyar nyelvű oktatás akkreditációjában látja a legfőbb nehézséget. Ennek dacára a két tanár angol, francia, olasz és spanyol nyelvű csoportok beindítását tervezi. Kérdésünkre, hogy szerintük a térségben valóban több fiatal beszéli ezt a négy világnyelvet, mint a magyart, a jelenlegi intézményvezető pontosítani kívánt, mondván, hogy ajánlatukkal kimondottan a külföldi diákokat céloznák meg. Erre azért is mutatkozik igény, mivel a hazai demográfiai mutatók szerint vészesen csökken a középiskolások, azaz a potenciális egyetemi hallgatók száma. „Éppen ezért ki kell mennünk a nemzetközi porondra. Az ötvenhat esztendős múlt kötelez” – vélekedett Călin Enăchescu.
A múlt másról szól
Az ötvenhat éves múlt, melyre a rektor hivatkozik, éppen arról szól, hogy a mai egyetem jogelődjét, a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolát 1961-ben, a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Oktatási-Művelődésügyi Osztályának közleménye szerint magyar és román tagozattal kell működtetni. Kezdetben két fakultást létesítettek: román nyelv és irodalom, magyar nyelv és irodalom, valamint fizika, kémia és ipari ismeretek. A főiskola hároméves képzést nyújtott, és az általános iskola felső tagozatán oktató pedagógusokat képezett. Idővel a Ceauşescu-rendszer felszámolta a marosvásárhelyi pedagógusképzést és 1981-ben almérnöki főiskolává alakította át az intézményt. A teljes elrománosítási folyamat az 1990-es évek elején indult be, amikor politikai okokból több értékes magyar oktatót is eltávolítottak vezetési beosztásából. Az etnikai tisztogatás volt az egyik szikrája annak a lángnak, mely begyújtotta a Sapientia létrehozásának tervét. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem későbbi alapítója, Hollanda Dénes professzor is kénytelen volt búcsút venni a mérnöki egyetemtől, ahol azelőtt négyszer is dékánnak választották.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Határok és kerítések között
Miközben (hétfőn reggel) ezeket a sorokat írom, Amszterdamban ismét a menekültügyről tárgyalnak az unió külügyminiszterei. Drámaibb fogalmazásban Európa jövőjéről, higgadtabb megközelítésben csak a határairól, földközeli hozzáállásban pedig „csupán” a határok őrzéséről van szó. Főként pedig az ezer lyuktól foszladozó görög–török tengeri határról, amelyet a szétszórt szigetvilág miatt még áttekinteni sem olyan könnyű, hát még megvédeni, elzárni a migránsok újabb milliója elől. Márpedig a közel-keleti menekültek tavalyi első milliója után egyre több európai országban gondolják úgy, hogy a vendégszeretet előírásainak az eddigiekkel már bőven eleget tettek, Európa betelt, következésképpen... Azért nem folytatom, mert hát a folytatást a miniszter urak is, ahányan vannak, szinte annyiféleképpen képzelik el. Mindegyik a saját érdeke szerint, a maga szemszögéből nézi. Korántsem szent egyikük sem, de azért mindegyiknek maga felé húz a keze.
Noha én miniszter nem voltam és nem is leszek, csupán egy romániai magyar, hát én ebből a szemszögből figyelem a híreket, s próbálom saccolni a fejleményeket. A hírek pedig arról szólnak, hogy Románia, mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de hajlandó lenne fogadni a számára kiporciózott migránsokat. Olvasom, hogy mennyi lenne a fejadagjuk, és mire is költhetik el, hogy hová gondolnák berendezni a táboraikat, mennyi időre fogadnák be őket, és így tovább. És azt is hallom, hogy hiába telt le a novemberi, majd decemberi határidő, ezek a fránya migránsok az orrukat húzzák, Isten ments, hogy a közmondásos román vendégszeretetre fájna a foguk. Olvashattak ők valamit, hallhattak valamit Sabin Gherman nézeteiről. Akinek korántsem egyedül van elege mioritikus tájainkból, gondoljuk meg, közel négymillió polgártársunk (majdhogynem migránsokat írtam) fordított már hátat neki, fordította Európa boldogabb tájai felé a szekere rúdját. Nem kellünk mi már, úgy tetszik, még a földönfutó migránsoknak sem.
No, de elég az önsajnálatból, vessünk egy pillantást szerfelett változatos határainkra. A román–bolgár, az ugye uniós belső határ, a magyar–román nemcsak uniós, de ezen felül vagy belül schengeni határ is, a szerbektől, az ukránoktól meg a moldáv testvérektől uniós külső határok választanak el minket. Amit utóbbiak elég könnyen átjárnak, több százezren, hála legyen a kettős állampolgárságnak. Mondjuk ezt mi itthon. Európában azért más hangok is hallatszanak. Magyarországról például olyasmi, hogyha a szükség úgy hozná, ők bizony a déli, schengeni határaikon felhúzott drótkerítést akár északra kanyarodva, a román–magyar–szerb hármashatár irányába is készek meghosszabbítani. Logikus lépés lenne, de az is érthető, hogy Bukarestben aligha tapsolnának neki. Pedig a dolog, legalábbis román–szerb viszonylatban nem is lenne akkora újdonság. Mert hát hiába volt Tito és Ceauşescu akkora kebelbarát, országaik között a szögesdrót bizony a régi világban is fennállt. Belső vasfüggöny, két barátinak mondott, szocialista ország között! Ahol bizony elég gyakori volt a puskaropogás, de szinte mindig a román oldalon. Akit a részletek, a Dunába lőtt vagy a jeltelen sírokba elkapart menekülők történetei, sorsa, részlegesen a névsoruk is érdekelne, a neves temesvári tévés újságíró,  Brînduşa Armanca könyvében bőven megtalálhatja. Ahol nem feledkezik meg a sikeres szökések részletezéséről sem. Például a Phoenix együttes tagjainak kalandos disszidálásáról a vaskapui vízierőmű gátján át, vagy Nadia Comâneci szenzációs szökéséről Csanád és Kiszombor között, mindössze egy hónappal az Aranykorszak dicstelen vége előtt. A könyv (Frontieriştii) több román kiadást is megért, 2011-ben megjelent magyar fordítását (Közelmúlt a médiában. Határesetek a szögesdróton, Irodalmi Jelen Könyvek, Concord Media Jelen) szintén gyorsan elkapkodták.
Láthattuk, hogy határ és határ között mekkora változatosság és különbség van, a kerítések és a szögesdrótok között sincs ez másként. Amiről viszont a Brüsszelben vitatkozó külügyeseknek sem kellene megfeledkezniük: egészen más, ha – mint az Aranykorban – a drótakadály a diktatúrát, az elszigetelődést, a bezártságot szolgálja, vagy pedig – mint manapság Európában – egy ezeréves identitást, kultúrát védelmez meg másfajta szellemiséget képviselő, aligha integrálható migránsok tömegeivel szemben.
Krajnik-Nagy Károly. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Cs. Nagy Ibolya: „Nem fogadok fölibém rendet” (Monográfia Farkas Árpád költészetéről)
Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult  sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv  gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk.
Összegzés
Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben. 
A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét. 
Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”.
 E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk.
Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is.
Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra. 
S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”.
Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (2.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Könyvismertetésünk múlt heti bevezetőjében utaltunk rá, hogy bár Magyarország a tízezres nagyságrendű erdélyi menekültek helyzetének a rendezése érdekében csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, a szocialista országok történetében e páratlan lépés igazi haszonélvezői mégis a folyamat „potyautasai”, a szövetségi köztársaságba igyekvő NDK-s menekültek voltak.
Viszont ez a csatlakozás majd csak a keletnémet menekültek Sopron melletti határáttörése révén válhatott az egész kelet-európai „dominóomlás” egyik kezdeti kockájává, és sajnos a későbbi felejtés okává is. Mert hát a berlini fal világszenzációval felérő leomlásának meglepetésében ugyan kit érdekeltek volna már a piknik, majd a falomlás kevésbé látványos előzményei? Minálunk pedig az év decemberében a gyorsvonat sebességével beindult átalakulások izgatott forgatagában kinek is maradt volna ideje és energiája, hogy ilyesmivel pepecseljen?
Erdélyi menekültek – így honosodott meg a közbeszédben, és így szerepel a félezer oldalas monográfia címében is, noha a szószerkezet mindkét tagja, az „erdélyi”, illetve a „menekült” is utólagos magyarázatra, pontosításra szorul. Vegyük például Nadia Comăneci esetét. Mielőtt a jobb napokat is megélt tornászlány egy november végi fagyos éjszakán Csanád és Kiszombor között átszökött volna a román–magyar határon, már „kegyvesztetten”, bukaresti lakosként és giurgiui tornaedzőként tengette az életét. Menekült volt a javából, erdélyinek viszont aligha, romániainak már találóbban nevezhetnénk. A hivatalos magyar közegek a köznyelvnél valamivel pontosabban fogalmaztak, amikor a „Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról” készítettek összefoglaló jelentést.
Ami a „menekült” megnevezést illeti, azt sem a mostanság bevett értelmezésekben használták – leggyakrabban háborús, illetve gazdasági menekülteket értenek ma alatta –, hanem inkább gyűjtőfogalomként. A házasságkötés, családegyesítés, visszahonosítás stb. címén legálisan áttelepülők nyilván nem tartoztak ebbe a kategáriába, azok viszont, akik legálisan érkeztek ugyan, de tartózkodási engedélyük lejárta után sem voltak hajlandók hazatérni, ők annál inkább. Akkor is, ha Magyarországot csupán ugródeszkának tekintették, előszobának Nyugat irányába, és akkor is, ha itt kérték az állandó letelepedést, utána a családegyesítést, végül pedig az állampolgárságot is.
Leginkább menekültnek viszont azok számítottak, akik még érvényes vagy lejárt útlevéllel sem rendelkeztek, akik életük kockáztatásával, gyermekeik, családtagjaik hátrahagyásával szöktek át a zöldhatáron, nem egyszer a helyi embercsempészek borsosan megfizetett kalauzolásával. Márpedig ahogy egy szakértői tanulmányban szó szerint olvassuk: „A határforgalmi szerződések Csehszlovákia, Románia és a Szovjetunió viszonylatában az államhatárt jogellenesen átlépett és az államhatár közelében elfogott személyek 48 órán belül történő, eljárás nélküli kiadatását írták elő, azaz nem tartalmaztak a menedékjogra vonatkozó olyan kitételt, amelynek alapján a kiadatás megtagadható lett volna”.
Hivatalosan innen indult a történet, a menekültügyi egyezmény elfogadásával viszont – Oplatka András zürichi közírónk szavaival élve – egyszerre bukott meg a szocialista országok közös határvédelme, és szűnt meg az elfogott disszidensek visszaadásának a kötelezettsége is. A történtek külön pikantériája, hogy a menekülttáborok egyes lakóiban a magyar hatóságok – bizonyára nem alaptalanul – átdobott Szekuritáté-ügynököket is sejtettek vagy feltételeztek, s a dolgok fordított irányban sem álltak másként. Azokkal, akik először kintmaradtak, de utána valamilyen okból visszaadták, pontosabban visszatoloncolták őket. Ezekben viszont itthon gyanítottak a menekülttáborokban rekrutált magyar ügynököket...
És ha már a menekültügy pikantériáinál tartunk, Kaszás Veronika könyvéből hadd példázzuk a menekültügy kapcsán felvirágzó üzletelést, sőt korrupciót is. Romániában például egy útlevél beszerzéséért 6600 lejt, negyedévi átlagkeresetet is kifizettek, egy magyar állampolgárral kötött névházasságért az erdélyiek nemegyszer száz-kétszázezer forintot is lepengettek anyaországi „hivatásos” jövendőbelijüknek. Mi több, olvashatunk egy „szupertitkos” román pártokmányt is, amely egyenesen azt ajánlja: a német és a zsidó kivándorlók mintájára állapítsanak meg fejkvótát és fejpénzt az erdélyi magyarok számára. Javasolják ezt elég későn, 1989 nyarán, amikor Ceauşescu rendszere számára már az utolsó „vonatok” is elmentek, vagy legalábbis mozgásban voltak.(Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (3.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Az erdélyi menekültek számának ugrásszerű emelkedése 1988-ban egybeesett a magyar reformfolyamat izmosodásával.
zzal pedig, hogy a színre lépő protopártok, a gombamód szaporodó társadalmi és civil szervezetek és persze az egyházak is a nemzeti sorskérdések felvetése során rendszeresen foglalkoztak az erdélyi menekültek megsegítésével, feladták a leckét a sokáig struccpolitikát folytató hatalomnak is.
1988-tól már nem lehetett a menekültek ügyét szőnyeg alá söpörni, százszámra visszaadni őket a dühöngő román határőröknek, kiszolgáltatni a veréseknek, a kínzásoknak, majd fegyházbüntetésnek és kényszermunkának is. Az egyre láthatóbb és hallhatóbb közvélemény nyomása késztette arra a magyar kormányt, hogy lépésről lépésre irányt váltson.
Miután a Bukaresttel folytatott kétoldalú próbálkozások teljes kudarcot vallottak, a kisebbségi kérdést, az emberi jogok megsértését a varsói szerződés keretében csak óvatosabb megfogalmazásban, más fórumokon viszont direktebb tálalásban és rendszeresen is szóvá tették.
A „baráti” országokat persze hogy zavarta mindez, félre is néztek sokáig, de a nyugati közvélemény egyre inkább rádöbbent a Ceauşescu-rezsim jogtiprásaira. A román diktátor nyugati megítélése egyre szigorúbb lett, egyre jobban elszigetelődött, különösen a falurombolási tervek meghirdetése után. Az általános felháborodás az 1988. június 27-ei nagy tüntetésben csúcsosodott ki, amikor százezres nagyságrendű tömeg vonult tiltakozni a budapesti román nagykövetség elé. Ceauşescu retorziója sem váratott magára: már másnap bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A rohamosan romló magyar–román viszony történetének egyes állomásait Kaszás Veronika könyve csak háttérként, érintőlegesen említi. Amit viszont nagyon részletesen számba vesz és dokumentál, az a civil társadalom és a magyar hatóságok szolidaritása, segítőkészsége, valamint a külföldi visszahang, a világközvélemény reagálása.
Erdélyi szemmel olvasva a könyvet érdekesebbnek tűnik egy ugyancsak elfelejtett epizód, a szófiai magyar nagykövetségre menekült hat román állampolgár ügye. 1988 szeptemberében, bulgáriai nyaralásuk végén költöztek be a magyar külképviseletre, nem is sejtve, hogy mekkora diplomáciai bonyodalmakat okoznak ezzel. Hónapokig tartó tárgyalások következtek a román és a bolgár hatóságokkal, míg végül a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival felszállhattak egy Bécsbe induló repülőgépre.
Most, évtizedekkel a szerencsés kimenetelű kalandjuk után az incidensnek két hozadékáról valószínűsíthető, hogy szerves előzménye és precendense volt a későbbi, sokkal fontosabb eseményeknek. Itt próbálták ki, járták be először azt az utat, amely a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásához vezetett, s ami addig csak a családegyesítések vonatkozásában jöhetett szóba. A másik tanulság viszont (de ezt csak az NDK-s menekültek hasznosították) esetükben valóban „robbant”, hogy a nagykövetségekre való meneküléssel előbb-utóbb a szabadság kapui is kitárulhatnak előttük.
És itt a kelet-európai „dominóomlás” egy másik elfelejtett mozzanatát is felidézhetnénk. Azt, ami a páneurópai piknik (1989. augusztus 19.) és a keletnémetek előtti hivatalos magyar határnyitás (szeptember 11.) között történt. Augusztus 24-én éjjel a legnagyobb titokban a szövetségi köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémeteket szintén egy Bécsbe tartó repülőgépre ültették fel szintén a Nemzetközi Vöröskereszt asszisztenciájával és az általa kiállított úti okmányokkal. Ha az összefüggésekben valaki még kételkednék, álljon itt egyetlen passzus az NSZK nagykövetségének köszönőleveléből: „...az NDK áttelepülni vágyó állampolgárai a szövetségi köztársaság »erdélyi menekültjei«”. Idézzünk néhány számadatot is Kaszás Veronika könyvéből. Ami a keletnémeteket illeti, 1989. december végéig 50 640 fő kelt át a magyar–osztrák határon. Az országban addigra már csak 26 445, hivatalosan is számon tartott menekült maradt, ebből 16 865 erdélyi vagy romániai magyar, 5690 román, 1600 fő német volt, míg a maradék 290 egyéb nemzetiségű.
Erdélyi és mai szemmel ízlelgetve ezt a fontos könyvet, néhány megjegyzés is ide kívánkozik. A genfi menekültügyi egyezményhez azzal a megszorítással csatlakozott a magyar kormány – joga volt hozzá –, hogy befogadási kötelezettséget csakis európai menekültekkel szemben vállal! Az áthallás szembeötlő. De aktuálisak a kutatás további teendői is. A témára vonatkozó román levéltári anyagok feldolgozása most már a hazai kutatók feladata lenne.
Nehéz feladat, mert ahogy a román forradalom aktáit is anélkül sietnek lezárni, hogy az áldozatok halálának a felelőseit néven nevezték volna, a román–magyar határon lelőtt menekültek ügyészségi iratcsomóit is szisztematikusan megsemmisítették. A nyomokat a papírokban könnyebb volt eltüntetni, ami pedig az élő emlékezetet, az oral historyt illeti, mindmáig alig-alig szakadtak fel a félelem és a tartózkodás gátjai. Ezt bizonyítja a tavaly elkészült Határon 1988–89 című dokumentumfilm hányatott története is, amelyet Kaszás Veronika könyvének olvasása közben a YouTube videomegosztón szintén érdemes megtekinteni. (Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Játszadozás a kisebbségekkel: húzd meg-ereszd meg (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában (2.)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít?  Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti. 
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik. 
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre.  Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát. 
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot. 
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást.   Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Strasbourg ismét büntetett (1989-es események)
Románia ellen hozott ítéletet a strasbourgi emberi jogi bíróság, és kártérítést állapított meg az 1989-es forradalom tizenhét áldozatának vagy hozzátartozóiknak, amiért nem vizsgálták ki megfelelően ügyüket. A forradalom tavaly lezárt dossziéja ügyében ugyanakkor hétfőn a legfelsőbb ügyészség mozdult meg.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága tegnap hozta nyilvánosságra az ítéletet, amely szerint a forradalom tizenhét áldozata vagy hozzátartozóik fejenként 15 ezer euró kártérítést kapnak. Ők azért perelték be a román államot, mert nem vizsgálta ki megfelelő alapossággal a Nicolae Ceauşescu volt kommunista diktátor megbuktatásához vezető 1989-es forradalom eseményeit, amelyek során mintegy 1200-an vesztették életüket, és több mint háromezren sebesültek meg. Romániában a katonai ügyészség tavaly októberben elutasította a forradalmárok érdekeit védő December 21. Egyesület kérését, hogy indítsák újra a nyomozást, és állapítsák meg, kit terhel büntetőjogi felelősség a sortüzekért, gyilkosságokért.  Az egyesület a Legfelső Semmítő- és Ítélőszékhez fordult jogorvoslatért, de a bíróság januárban megállapította, hogy a felperes nem perképes. Ezért több mint háromszáz akkori áldozat vagy azok hozzátartozói támadták meg bíróságon a katonai ügyészség elutasító döntését. Ebben a perben még nem született ítélet. Időközben hétfőn a legfelsőbb ügyészség arról tájékoztatott, hogy visszakérték a forradalom dossziéit a bíróságtól újraelemzés végett. Ennek eredménye akár az ügy újratárgyalása is lehet. Romániát a strasbourgi bíróság nem először kötelezte kártérítés fizetésére az 1989-es események kapcsán. Tavaly januárban a forradalom 81 áldozata számára ítéltek meg összesen közel 840 ezer euró kártérítést amiatt, hogy az igazságszolgáltatás mindmáig nem vizsgálta ki megfelelően ügyüket.

Ráduly Róbert Kálmán: „hármunkon áll vagy bukik”
Nem mondta ki egyértelműen, hogy lesz-e polgármesterjelölt. Bár azt sem szögezte le, hogy nem. Azt viszont határozottan kifejtette, hogy szerinte az RMDSZ az utóbbi időszakban szétesett. A Csíki Hírlapnak adott interjúból az is kiderült, sokkal többet várt el mindazoktól, akik a város ügyeit jelenleg kézben tartják.
– Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában?
– A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye.
– Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését.
– Látni kell, hogy az RMDSZ szétesett, gyakorlatilag a mostani választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét. Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye lesz-e újra közbeszéd témája, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a „községháza” és „városháza” felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet. Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul „consiliu local”. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is, és a közösségnek is, hogyan tovább.
– Csak hát közben az idő telik...
– Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselő-testületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „Emberek válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban.
– Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának?
– Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére. Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely. Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre, és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházásra, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv.
– Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját?
– Egyértelműen látszik, az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapembert egyik napról a másikra elveszít. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit. Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét.
– Mire érti ezt? Mondjon néhány példát!
– Minden önkormányzati képviselő kellett volna kapjon két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester (Antal Attila), sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester (Füleki Zoltán) nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk.
– Ha már nincs is ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat?
– Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondjak: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének (Füleki Zoltánnak), hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, hogy alkalmazkodni, sorakozni akar, de ez mégis több a soknál. Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrparancsnok (Radu Sandu Moldovan) mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt, mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak én és Szőke Domokos képviselte volna? Nekem fájna, ha így lenne.
– Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek: vállalna újabb mandátumot polgármesterként?
– Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már ott van az is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (miniszter volt a Ceaușescu-korszakban – szerk. megj) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben megmaradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek el”. Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kozán István. Székelyhon.ro

Ráduly Róbert: az RMDSZ dezintegrálódott
Hevesen bírálta az RMDSZ-t Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda volt polgármestere, aki szerint a szövetség szétesett, a „választási keménykedésen” túl nem is létezik. A Csíki Hírlapnak és a Krónikának adott interjúban a korrupcióellenes ügyészség által hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel vádolt politikus nem adott egyértelmű választ arra, hogy indulna-e egy újabb polgármesteri mandátumért a júniusi helyhatósági választáson.
– Nem túlzás kijelenteni, hogy az egész várost érdekli: indul-e a polgármesteri tisztségért Csíkszeredában?
– A lemondásom óta a helyzet alapvetően nem változott, illetve ezt mondtam volna egy héttel ezelőtt is. Időközben annyiban változott, hogy elkezdődött Antal Árpádnak, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghurcoltatása is. Amikor egy éve Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét a maszkosok megrohanták és 24 órára visszatartották, néhány nappal később Antal Árpáddal közösen elhívtuk egy beszélgetésre, Tusnádfürdőre. Ott azt mondtam Árpinak, nem az a kérdés, hogy minket mikor visznek el, hanem az, hogy téged vagy engem visznek-e el hamarabb. A múlt heti fejleménnyel annyiban változott számomra a gyerek fekvése, hogy szeretnék egy alapos beszélgetést folytatni az említett két sorstárssal, mert immár hármunkon áll vagy bukik a magyar politikai tartás ügye.
– Kérem, fejtse ki ez utóbbi kijelentését.
– Látni kell, hogy az RMDSZ dezintegrálódott, gyakorlatilag a mostani, választási keménykedésen túl nem létezik. Én például szerettem volna, ha Verestóy Attila szenátor úr Bukarestben olyan kemény az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében, ahogy Bunta Leventével, Székelyudvarhely polgármesterével szemben megmutatta, hogy tud kemény lenni. Szerettem volna azt is, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyanezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét.
Lassan már csak hármunkon áll, hogy az autonómia ügye újra közbeszéd témája lesz-e, mert amióta engem is elvittek, azóta a rettegésen és a hallgatáson túl különösebb fejlemény nincs. Holott elmondhatjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapban – amióta pályán kívül vagyok – a községháza és városháza felirat, a városzászló, de a nyelvhasználat terén is igen erőteljes vereségeket szenvedett a közösségünk. Homályosan megfogalmazott jogszabályi mondatok alapján az igazságszolgáltatás elmeszel, kiiktat, megszüntet.
Az a baj, hogy a félanalfabéták most elmagyarázzák a nyelvújító szavakat: a városháza és a községháza a polgármesteri hivatal, az önkormányzat pedig a helyi tanács, mert románul consiliu local. Ezeknek a téves fogalmaknak a közbeszédbe való beépítése, a másodrendűvé lealacsonyító agymosás sajnos egyik-másik választott elöljárónktól sem idegen. Van egy másik vonatkozás is, amit mérlegelni kell: miért próbálkozzon az ember olyan tisztséget vállalni, amelyet úgysem gyakorolhat, mert a román állam mindenféle aljas eszközzel megakadályozza. Mérlegelnünk kell tehát nekünk is és a közösségnek is, hogyan tovább.
– Csak hát közben az idő telik...
– Persze hogy telik, de drámai az, hogy mennyire nem voltunk felkészülve Csíkszeredában arra, hogy amennyiben polgármester és alpolgármester nélkül hagyják a várost, akkor ki lép majd a helyükre. Ha az önkormányzati képviselőtestületnek van olyan tagja, aki azon gondolkodik, hogy indulna polgármesternek, akkor azonnal kellett volna jelentkeznie: „emberek, válasszatok meg átmeneti polgármesternek, hogy bizonyítsam tudásomat a közösségnek!”. Ne pedig automata üzemmódba kapcsolni a várost, hogy minden úgy maradt, ahogy Szőke Domokos alpolgármesterrel hagytuk még tavaly áprilisban.
– Tizenegy évig vezette a várost. Ön szerint milyen városvezetőre lenne szüksége Csíkszeredának?
– Szűk tizenkét éve is embert próbáló feladat volt felrázni a városházát és irányt adni, illetve ritmust diktálni a hétköznapi munkában. Ehhez tudás, kapcsolatrendszer és támogatás kellett, amit a városvezetés meg is kapott a választásokon, akkor a szavazatok 73 százalékát szereztük meg. Mi nem egy gyökértelen, kozmopolita város élére kerültünk, hanem egy római katolikus többségű, értékcentrikus, szabálytisztelő közösség élére.
Voltak nehéz küzdelmek, amiket gyorsan elfelejtünk: ilyen volt például a vörös csillag kitűzése az emlékműre. Akkor felhívtam a tűzoltóparancsnokot és leordítottam a fejét: fél órája van, hogy levegye. A csillag el is tűnt. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a székely elöljáró, aki egy ilyen típusú történetben lépni mer, és megoldja. Számos olyan történet volt, amikor a közösségi becsület nevében lépni kellett, és léptünk is. Ettől más ma Csíkszereda, mint mondjuk Marosvásárhely.
Érdemes ma elmenni Marosvásárhelyre és a főtéren bemenni egy üzletbe, ahol a magyar eladó nem mer megszólalni magyarul, ha van az üzletben egy román. Ez bizonyára összhangban van azzal, hogy ott a magyar önkormányzati képviselők az ülésen nem használják az anyanyelvüket. Nekik most nem a választási listákról kellene beszélniük, hanem arról a tartásról, amit bevisznek a választás után a városházára, és onnan „szétterítik” a városra: azt, hogy a magyar nyelv pont olyan fontos, mint a hivatalos nyelv.
– Egyszerű polgárként hogyan látja napjaink Csíkszeredáját?
– Egyértelműen látszik, hogy az önkormányzat nem volt felkészülve arra, hogy két alapemberét egyik napról a másikra elveszíti. Ebből kifolyólag nem csoda, hogy nem is találta meg a megfelelő kiutat abból az átmenetből. Amikor négy éve az emberek előválasztásra jelentkeztek, mindenki abban a tudatban tette, hogy Ráduly Róbert Kálmán lesz a polgármester, Antal Attila és Szőke Domokos pedig alpolgármesterként folytatja a munkát. Tehát olyanok jelentkeztek, akik kizárólag döntéshozatali szerepkört akartak vállalni, nem végrehajtóit.
Ez így is lett, így nem kell csodálkozni azon, hogy nem volt úgynevezett árnyékkormány, amit elő lehetett volna léptetni. Én nem engedtem volna meg azt a luxust, hogy ne legyen háromfős vezetés, vagyis egy megbízott polgármester és két alpolgármester abban a helyzetben, amikor a testületre rászakadt a végrehajtói szerepkör is. Minden komoly emberre szükség lett volna. Ez a hiányosság rányomta mindenre a bélyegét.
– Mire érti ezt? Mondjon néhány példát!
– Minden önkormányzati képviselőre ki kellett volna osztani két tömbházat, amit napi rendszerességgel ellenőriz, hogy zajlik-e a hőszigetelés. Ez sajnos nem történt meg. Mivel sem a megbízott polgármester, Antal Attila, sem a Szőke Domokost helyettesítő alpolgármester, Füleki Zoltán nem volt képes megfelelő módon pótolni Domokost a hőszigetelés kérdésében, ezért ennek egyik fontos lenyomata egy ötmillió lejes veszteség a városnak, ami lehet még több is, mert június végéig minden hőszigetelést be kell fejezni. Ebben a tavaszi februárban a cégeknek már rég kellene dolgozniuk.
– Bár már nincs ott a városházán, szavaiból kitűnik, hogy folyamatosan figyeli a csíkszeredai fejleményeket. Ha kérnék, adna tanácsokat?
– Ha elválsz a feleségedtől, a gyerekek még a tieid, így az teljesen természetes, hogy ha még el is tiltanak tőlük, aggódsz a sorsukért. Így az is természetes, hogy figyelem a közügyeket. Csak egy példát mondok: rendkívül kellemetlenül érintett a nyolc rendőrnek megszavazott ingyenes úszóbérlet ügye. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor levelet írtam az RMDSZ városi elnökének, Füleki Zoltánnak, hogy kifejezzem: értem én, hogy valaki fél, alkalmazkodni akar, de ez mégis több a soknál.
Ne felejtsük el, hogy még nem telt el két év sem a három halálos áldozatot követelő közúti balesettől, amit részeg rendőrök okoztak, és ami még a mai napig nincs részletekbe menően tisztázva. Ugyanakkor a megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan mind a mai napig nem kért bocsánatot a helyi közösségtől. Sőt mivel én kértem a lemondását, ennek hatására indult el ellenünk az első akció, amikor a szekus világ szolgái mondvacsinált dolgokra hivatkozva az életünkre törtek. Szóval bennem kérdőjeleket hagyott, hogy hol van a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testületben az a tartás, amit mi képviseltünk. Ezek szerint csak Szőke Domokosban és bennem volt meg? Nekem fájna, ha ez így lenne.
– Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért visszatérek korábbi kérdésemre: vállalna újabb mandátumot polgármesterként?
– Ezelőtt egy héttel egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, hiszen azok a körülmények, amelyek miatt becsületből lemondtam, azok továbbra is állnak. Azóta egy újabb, rendkívül kellemetlen esemény következett be. Sepsiszentgyörgy polgármesterének elvitele kapcsán most már megértük azt is, hogy lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak, kifelé pedig el lehessen mondani, hogy a magyarok közöttünk vannak. És ha valahol gond akad, akkor oda lehessen küldeni, hogy elmondhassa, mint Fazekas János: „emberek, én vagyok a ti képviselőtök a román kormányban, hát bennem nem bíztok? Csendesedjetek le.” Nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kozán István. Krónika (Kolozsvár)

„Az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége”
Bírálta egy interjúban az RMDSZ vezetését Csíkszereda volt polgármestere, aki hajlik arra, hogy induljon az önkormányzati választásokon. Kovács Péter ügyvezető elnök a kritikákra úgy reagált: az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége.
„A mostani, választási keménykedésen túl az RMDSZ nem létezik” – jelentette ki Ráduly Róbert a Székelyhon.ro-n megjelent csütörtöki interjúban. Csíkszereda volt polgármestere elsősorban azt rója fel a szövetség vezetőinek, hogy az autonómia ügyében vagy a nyelvhasználat kérdésében nem voltak olyan kemények, mint ahogyan Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterrel szemben felléptek.
„Szerettem volna (…), hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ezekben a kérdésekben ennyire kemény és határozott, nem pedig egy olyan emberrel szemben, aki ha saját érdekében is, de két évtizeden keresztül tolta az RMDSZ szekerét” – jelentette ki Buntára utalva.
Arra a kérdésre, hogy indul-e végül polgármesterjelöltként az önkormányzati választásokon, Ráduly kijelentette: ezelőtt egy héttel nemmel válaszolt volna, ám a sepsiszentgyörgyi polgármester elleni bűnvádi eljárás elgondolkoztatta. Arra hivatkozott, hogy Antal Árpád ellehetetlenítésével alig maradt önkormányzati vezető Székelyföldön, akiben van tartás, „lassan mindenhol Fazekas Jánosok (székelyföldi kommunista káder, miniszter volt a Ceauşescu-korszakban – szerk. megj.) lesznek, akiknek egyedüli gondjuk, hogy a székben maradjanak”,  és nagy baj volna, ha ez a típusú magatartás teret hódítana Székelyföldön.
Kovács Péter: tisztelem Ráduly szókimondását
Az RMDSZ ügyvezető elnöke a Maszolnak elmondta, elfogadja Ráduly Róber kritikáit. Kovács Péter emlékeztetett, hogy amióta közszerepet vállalt, a volt polgármester mindig is élesen fogalmazott, és soha nem rejtette véka alá a véleményét. „Ezt én mindenképpen tisztelem benne, és szerintem az RMDSZ-nek több Ráduly Róbertre lenne szüksége” – jelentette ki.
Kovács Péter meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ-t az ilyen jellegű viták viszik előre. Szerinte abban Csíkszereda volt polgármesterének igaza van, hogy a szövetséget meg kell erősíteni. „Amikor tavalyi kongresszuson azt mondtuk, hogy újratervezünk, meg kell erősítenünk, nyitottabbá kell tennünk az RMDSZ-t, akkor éppen arról beszéltünk, amire most Ráduly Róbert felhívta a figyelmet: nagyon sok helyen újra kell építenünk a szervezetet” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
A politikus nagyon fontosnak nevezte Ráduly Róbertnek azt a kijelentését, miszerint gondolkodik azon, hogy induljon a júniusi önkormányzati választásokon. „Én a nyilvánosság előtt is többször elmondtam, hogy Ráduly Róbertre Csíkszeredának szüksége van. Az a városvezető, aki mind politikai, mind menedzseri szempontból is tudja mi a feladata, és előreviszi ezt a közösséget” – hangoztatta Kovács Péter.
Az autonómia témájában való „keménykedés” kapcsán Kovács Péter megjegyezte: nem biztos, hogy Székelyföldön kívül a kemény fellépés eredményhez vezet. Hozzátette, az RMDSZ április 17-én lezárja a jelöltállítási folyamatát, és bízik abban, hogy egy olyan csapattal tudnak továbbmenni, akik helyenként keményen tudnak fellépni, helyenként – főként a szórványban – tárgyalásokkal, kompromisszumokkal lendíti előre az erdélyi magyar közösség ügyeit.
Cs. P. T. maszol.ro

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A román történelemszemlélet dogmáiról
Nem beszélhetünk nagy áttörésről, ami a történelem megítélését illeti a román és magyar fél hivatalos kapcsolatában, véli Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi történész. A Román Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Șincai társadalomtudományi kutatási intézményének munkatársa úgy véli, az utóbbi időben viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle kibeszélési szándék nélkül gyakran találkoznak és vitáznak a történelmet illetően.
Románia története Oroszországot vagy korábban a Szovjetuniót, pontosabban annak külpolitikáját, akkor érdekelte, amikor ennek geopolitikai háttere volt – hívja fel a figyelmet Novák Zoltán Csaba történész, aki úgy véli, napjainkban aktívan zajlik egy elég kemény geopolitikai vita Oroszország és a Nyugat, illetve a NATO között, és mivel Románia ütközőzónában van a két fél között, ilyenkor szoktak üzengetni az oroszok. Ilyenre volt példa a Szovjetunió időszakában is, például 1968-ban, amikor Románia megtagadta, hogy részt vegyen a varsói szerződés csapataival Csehszlovákia lerohanásában. A mostani orosz megnyilvánulások egyértelműen ilyen politikai szándékot sejtetnek, mintsem azt, hogy az orosz akadémia részéről érdeklődés lenne Románia történelme iránt, már olyan szempontból sem, mivel mindaz, ami 1945 után történt ebben az országban, főleg az ötvenes, hatvanas években, az a Szovjetunió beleegyezésével történt, tehát semmi olyan nem történt, amiről a szovjetek ne tudtak volna – fogalmaz a történész.
A történelemírás és a hatalom kapcsolata
Ami a román és magyar álláspontok közeledését illeti a történelem megítélése terén, Novák elmondta, Romániában a történelemírásnak a Ceauşescu-féle nemzeti ideológiai értékelést kellett teljes mértékben kiszolgálnia, olyannyira, hogy szigorú állami kontroll alatt volt. A szocialista rendszernek a magyar történelemírásra is volt ráhatása, egyféle közös játék jellemezte a hatalommal, hogy mit lehet, nem lehet írni. Ezzel szemben a 20. század második felében a román történetírás teljesen kiszolgálta a hatalmat.
„Amióta létezik történetírás, mindig egy álláspontot képvisel, tehát az a törekvése a történésznek, hogy valamilyen távoli, független pozícióból elemezzen, nem mindig lehetséges, de ettől függetlenül van egy professzionális rész, és lehet jelentősen csupaszítani a különböző ideológiai elvárásoktól, ha erre megvan a szándék” – tette hozzá a szakember. A magyar történelemírás a 19. században a nemzetépítést célozta, majd később a román történetírás is. A kettő között módszertani szempontból van egy eltolódás, míg a magyar történetírásban a 20. század elején tapasztalható volt egy professzionalizálódás, amit később igaz, hogy felülírt a  kommunista történelemírás, a kései Kádár korszakban azonban egyre inkább függetlenné vált a mindenkori hatalomtól. A román történetírás szintén a román nemzetépítést szolgálta, később az államépítést, és sokkal inkább ki volt téve a diktatúra, a mindenkori hatalom nyomásának és elvárásának, amely elvárások nem szűntek meg, amikor Magyarországon többé-kevésbé már igen.
A szakmaiságra való törekvés
Minden diktatúrában, szorításban van egy mozgástér, tehát hiba lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik történetírás nem produkált volna jó eredményeket – hívja fel a figyelmet Novák. A kis történelmi műhelyekben – akadémiai intézetekben, egyetemeken, vagy más kutatóintézetekben ugyanis születtek jelentős, aprólékos munkák, inkább az jelentett gondot, hogy ebből mi jut el a nyilvánosság elé. A diktatúrában egyértelműen a hatalom azokat az eredményeket publikálja, amelyek számára fontosak. Románia esetében is születtek jó elemzések, de a mindenkori hatalom azokat népszerűsítette, értelmezte a saját elképzelése szerint, amelyek neki hasznosak voltak. Például a dák-római kontinuitás elmélete korszakonként különböző híveket gyűjtött, egy korai szakaszban képbe jött a római elem, az Erdélyi Iskola korában megjelent a dák-római elem, a Ceaușescu-korszakban pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a dák elemre. A román középkorról is születtek elemzések, tanulmányok, de a tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban csak az a négy-hat fejedelem jelent meg, akiknek volt eredményes ütközete a törökökkel. Tehát a hatalom mindig ferdített.
A román-magyar kapcsolatok
A két ország között a nemzetépítési konfliktusok miatt állandó volt a feszültség, a történetírás a két politikai fél számára fegyverré változott. A román hatalom propagandának használta a hetvenes-nyolcvanas években a történetírást, és gyakorlatilag arra fordította, hogy az országot érő támadásokat visszaverje a történetírás módszereivel. Ettől függetlenül már a ’89-es rendszerváltás előtt próbálkoztak közös történészbizottságokkal, hiszen a szocialista táboron belül is rossz fényt vetett a két országra az állandó civakodás, fontos lett volna tisztázni a közös helyzeteket, dolgokat. De míg a magyaroknál a hetvenes évektől professzionalizálódott a történetírás, és kimondottan szakmai keretek között működött, a románok állandó pártutasításokat kaptak, és ebből kifolyólag akadozott a közös bizottság a munkája. A rendszerváltás után voltak közös tanácskozások a két fél részvételével, ám ezek, a francia-német viszonyhoz mérten fajsúlyosabb témákat nem vitattak meg, óvatosan tapogatóztak.
Nincs hivatalos közeledés
Az utóbbi időben nem beszélhetünk nagy áttörésről a két fél hivatalos kapcsolatában, viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle koordináció, nagy közös kibeszélő szándék nélkül találkoznak – figyelmeztet arra a jelenségre a történész, amelynek érdekessége, hogy nagyon sokszor vannak együtt magyarországi, romániai magyarok és románok egy-egy közép-európai projektben, az európai finanszírozás ugyanis olyan projekteket támogat, amelyek határokon, országokon átívelnek. „Így gyakran kerülnek a magyarországiak és romániaiak közös programba, együtt dolgoznak. Illetve a fiatal generáció számára megadatott az a lehetőség, hogy némiképpen integrálódjon a magyar és a román történetírásban is” – teszi hozzá.
Van néhány olyan erdélyi fiatal történész, aki magyarul is és románul is publikál, például marosvásárhelyi régészek is doktoráltak Jászvásáron vagy Gyulafehérváron, Novák Zoltán Csaba is Bukarestben doktorált a Iorga-intézetben. Mindez azt jelenti, hogy egy bizonyos szintig bekerül a román körforgásba, és a saját témáit beviheti a konferenciákba, tudományos kötetekbe. Van már átjárás és szakmai párbeszéd, ahogy vannak vitás kérdések is, amelyeket másképpen élnek meg a magyar és másképpen a román szakmabeliek. A magyar kutatónak adott az az előnye, hogy ismeri a magyar forrásokat is, míg egy román történész, nem ismervén a magyar nyelvet, csak a román forrásokat használja, amelyek tartalmaznak hasznos és jó információkat, ugyanakkor sokszor részrehajlók. De létezik egyfajta megközelítés a szakmai körökben történő beszélgetések révén – teszi hozzá a történész. Tehát van elmozdulás, ami az 1989 előtti, a román nép kialakulására vonatkozó megközelítést illeti, csakhogy továbbra is fontos kérdés marad, hogy mikor kerül be mindez a köztudatba. Némi elmozdulás azért látható, a Historia című lapban Erdély történelmére vonatkozóan némi tabudöntögetés látható, vagy tapasztalható ilyen akár az 1848-as forradalommal kapcsolatosan is, ahol egy román szerző ki is mondja, hogy az Avram Iancu vezette felkelés lényegében ellenforradalom volt.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Fokozódó magyarellenesség
Sepsiszentgyörgyön hetek óta egy csendőrségi terepjáró járőrözik. A benne ülők lépésben haladva róják vele a várost, ha éppen nem a Gróf Mikó Imre utcában vagy a Bodok hotel előtt kialakított pihenők valamelyikében állnak lesben. Ugyanakkor egy idő óta a rendőrség járművei is sűrűbben tűnnek fel, mint eddig, így ha valaki esti sétára indul, tekintete lépten-nyomon a karhatalmi szervek járműveibe botlik.
Mindezek láttán óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lehet a készültségi állapot oka. Válasz híján azonban csak találgatni lehet, bár egy demokratikus államban az ilyen és hasonló intézkedések bevezetését nemcsak az érintettek tudomására hozzák, hanem meg is indokolják. Nálunk nem, főleg a szerintük nem is létező Székelyföldön, ugyanakkor viszont az is megtörténhet, hogy csak itt követelik meg a fokozott éberséget. Számtalanszor bebizonyosodott ugyanis, hogy Bukarest gyarmatként kezeli ezt a vidéket, őshonos lakóit pedig ellenségnek nézi. Így az sem véletlen, hogy mifelénk a rendőrség, csendőrség és titkosszolgálatok állományának létszáma jóval magasabb az országos átlagénál.
Az a tény pedig, hogy a fegyveres testületek nálunk szolgálatot teljesítő tagjai még veszélyességi pótlékot is kapnak, akárcsak afganisztáni küldetésük alatt, mindent elárul a nálunk betöltött szerepükről, illetve a hatalom szándékáról. És hogy ez számunkra semmi jót sem ígér, azt a velünk szemben tanúsított pökhendi viselkedésük, valamint arrogáns, olykor agresszív magatartásuk is bizonyítja. Gondoljunk csak a durván bántalmazott gidófalvi és szentléleki fiatalokra vagy a február 20-án Kézdivásárhelyen általuk elkövetett halálos gázolás elhallgatására. Legújabban pedig terrorista veszélyre hivatkozva fokozzák a magyarellenes intézkedéseket. 
Minden jel arra mutat tehát, hogy kezdenek visszatérni a Ceauşescu-féle kommunista diktatúrának az erdélyi magyarság megfélemlítésére és megsemmisítésére irányuló gyakorlatához. Szándékuk megvalósítását azonban összefogással és bátor kiállással meg lehet akadályozni! 
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)