Czegő Zoltán szerzői estje
Visszatekintés az elmúlt ötven évre 
Első verse közlésének (1966. február) ötvenedik évfordulója alkalmából a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében családtagjai, barátai, ismerősei és olvasói Czegő Zoltán költő, író, publicista személye és életműve előtt tisztelegtek az elmúlt hétvégén. Az alkotóval Albert Ernő nyugalmazott tanár, népköltészet-kutató, valamint Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgató beszélgetett.
A bensőséges, mondhatni családias hangulatú, ugyanakkor Czegő sajátos humorával fűszerezett, de megható pillanatoktól sem mentes összejövetel Szabó Mihály zenetanár csodálatos fuvolajátékával kezdődött, majd Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntötte az ünnepeltet, a meghívottakat és a szép számban megjelent közönséget. A másodikként szóra emelkedő szerző a múltra emlékező, de a jelent is szemlélő és jövőt fürkésző beszédében nem csak a számára kedves emlékeket idézte fel, hanem a kellemetlen pillanatokat is. Költővé válásának folyamatáról így vallott: „Én annál jobban tiszteltem a költészetet, Janus Pannoniustól egészen a kortársakig, mintsem arra gondoljak, hogy én is belevághatnék annak művelésébe. Éppen ezért teljesen váratlanul tört rám az íráskényszer, melyet egy kettős tragédia: egy NATO-tábornok és egy erdővidéki református lelkész ugyanazon a napon elkövetett öngyilkosságának döbbenete váltott ki belőlem.”
Így született meg 26 éves korában az Emlékezz az életre című első verse, melyet Székely János főszerkesztő a következő hónapban le is közölt az Igaz Szó nevet viselő, akkoriban egyetlen magyar nyelvű irodalmi folyóiratban. „A kő lehull, ám lent is kő marad –/ Te hulltodban megtagadtad magad” idézte az utolsó két sort azok megírója. Ez a költemény belefoglaltatott az 1970-ben Pogány liturgia cím alatt megjelent első kötetébe is. A továbbiakban pedig elárulta, hogy az első, Medrében él című regénye megírásának 1992-ben fogott neki Budapesten, s mivel azóta az önkifejezés eme formáját is gyakorolja, eddig megjelent 21 kötetének mintegy fele próza.
A Székely Mikó Kollégium igazgatói tisztségét egykor betöltő Albert Ernő konok, elszánt és egyenes tartású gyerekként emlékezett vissza az ötvenes évek elején ott diákoskodó Czegő Zoltánra. A tanár úr véleménye szerint Czegő íróként nem csak rendkívül termékeny – csak 2004 és 2014 között öt regénye jelent meg – hanem újszerű nyelvezetet használó, valamint mélyenszántó gondolatait olvasmányosan és gyönyörű nyelvezeten megfogalmazó szerző is egyúttal. Ennek alátámasztására a Néma lovagból idézte a következő sorokat: „Olyan szép volt a leány, mint búcsújáráskor az oltár, amelyet teleraktak virágokkal, s olyan illatos.” Egy másik helyen pedig így fogalmaz: „Akkorácska volt az a falu, hogy a védőszentje markában is elfért volna.”
Ha Czegő Zoltán életében, mint ahogy az est folyamán utaltak rá, voltak is törések, költői pályáján ez nem érzékelhető, versfaragóként egyenletesen és folyamatosan fejlődött, s az idő múlásával egyre árnyaltabban, szebben és veretesebben fejezte ki magát. És ez jellemző a beszédstílusára is, amiért az író-olvasó találkozók kedvence – állapította meg végezetül rövidre fogott, de tartalmas felszólalásában Kiss Jenő.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pótolták a hiányzó részt
Helyére került Szacsvay Imre szobrának letört, bal alsó sarkának a kiegészítése, melyet Gere István kalotaszentkirályi szobrászművésznek, kőfaragó mesternek sikerült pótolnia – tájékoztatott Ritli László Csongor, az RMDSZ váradi frakcióvezetője.
Megjegyezte: az RMDSZ Bihar megyei szervezetének felhívására még tavaly a váradiak olyan képeket, képeslapokat továbbítottak nekik, amelyek alapján, nagyítás után sikerült beazonosítani a hiányzó részeket, illetve elkészíteni a pótlást.
A szobor ünnepélyes újraavatására amúgy március 11-én, péntek délután kerül sor, majd a március 15-i nemzeti ünnepünk alkalmával megtörténik ennek tulajdonképpeni birtokbavétele is. erdon.ro

Fiatal művészek operagálája
A Thurzó Zoltán által szervezett Múzeumi Hangversenyek sorozat keretében fiatal váradi művészek operagálája zajlott le vasárnap este a váradi Lorántffy-központban.
Ha nem is akkora mint legutóbb, de ismét igen nagy érdeklődés mellett zajlott le vasárnap este a nagyváradi Lorántffy-központban a Thurzó Zoltán zongoraművész által  szervezett Múzeum hangversenyek sorozat újabab komolyzenei koncertje. Felvezetőként maga a szervező mondott el néhány érdekességet az opera történetéből, majd az általa meghívott fiatal, tehetséges énekesek adtak elő ismert operaáriákat  zongorakíséret mellett. Antal Zsuzsanna, Cora Jecu Georgiana, Puşcaş Valentina (szopránok) és Florin Mircea Ganea (basszus) énekesek Mozart, Rossini, Puccini, Handel, Verdi, Mercadante, Paisiello operáiból vett részleteket tolmácsoltak a zenebarát hallgatóságnak. Az énekszámokat helyenként érdekes, hol sikerült, hol kevésbé sikerült közjátékokkal társították – szöktetés, rövid csevely a facebookról  – ezzel a műsor játékos show jellegét erősítve. A művészek előadása egyenletesen jó minőségű volt, és a Thurzó Zoltán biztosította zongorakíséret is az énekeskre odafigyelően rugalmas egyben pontos volt. A nagysikerű koncert végén az előadók közösen adták elő a közismert Verdi áriát, a Brindisit hangos sikert aratva a produkciót mindvégig élvezettel hallgató közönség körében.
Pap István. erdon.ro

Találkozás a régi, kedves barátokkal
A nagyváradi Lilliput Társulat  mutatta be pénteken délután Lázár Ervin  Négyszögletű Kerek Erdő című klasszikus meséjét Szabó Attila színpadra alkalmazásában.
Sokak gyermekkorának meghatározó élménye volt a Négyszögletű Kerek Erdő című Lázár Ervin mese, amelyből a Magyar Televízió készített tévéfilmsorozatot, és amit a határ közelségének köszönhetően a legszerencsétlenebb barakkban, vagyis a kommunista Romániában is lehetett látni. Péntek délután a nagyváradi Szigligeti Stúdióban a felnőtt nézők számára tehát régi, kedves ismerősökként köszöntek vissza a mese szereplői: Mikkamakka, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos, Bruckner Szigfrid, Aromo, Ló Szerafin, Nagy Zoárd és persze Dömdödöm is. Annál is nagyobb lehett az ezekkel a figurákkal való találkozás öröme, hiszen az elnyomás idején a mesének, a tisztaságnak, az értéknek sokkal nagyobb becse és súlya volt, mint manapság, amikor bár sokkal könnyebben hozzáférhetőek az értékes alkotások, csak éppen a sok vacak közül kell kikotorászni azokat.
A másság érték
A Lázár Ervin alteregójaként megjelenő Erzár király a szomorúság elől a Négyszögletű Kerek Erdőbe jutva elhatározza, hogy megírja az ott lakók történetét. A Lilliput Társulat előadása lényegében ez: e furcsa, elvarázsolt hely lakói egyenként elmesélik élettörténetüket az írónak. A gyerekek és felnőttek által egyaránt élvezhető előadás minden korosztály számára nem pusztán szórakozást, de elmélkedésre ösztönző üzeneteket is kínál, amelyek a szereplők élettörténeteiből bonthatók ki. Mindannyian valamilyen formában az abból fakadó problémával kell megküzdjenek, hogy az a közösség, amelybe tartoztak, vagy amelybe beleszülettek, nem fogadja el a másságukat. Hogy a végén kezdjük, a szeretet szó két-, vagy annál is többértelműsége döbbenti rá Dömdödömöt a nyelv hiábavalóságára, és arra, hogy a szavak csak üres hangzatok, ha nem őszinte, tiszta szívvel mondjuk ki azokat, ezért ő nem is ejt ki más szót a száján, mint azt, hogy „dömdödöm”. Így azok, akiknek fülük van, de szívük nincs meghallani Dömdödöm szavát, nem is értik meg azt, amit mondani akar. Bruckner Szigrfriendnek, az oroszlánnak nem bocsátják meg azt, hogy megöregedett, és már nem tud senkit megijeszteni, Ló Szerafinnak, a kék lónak az a bűne, hogy kék, márpedgig a lónak legyen rendes színe, Aromot, a nyulat meg akarják tanítani rendesen szaladni, vagyis mássá akarják tenni, mint amilyen ő maga a legtermészetesebb valójában, Vacskamati mindent szinte azonnal elfelejt, amiből természetesen sok gondja adódik, Nagy Zoárdnak, a fenyőnek pedig az a hihetetlen gondolata támad, hogy nem maradna egyhelyben a földbe gyökerezve, hanem szívesen elmenne világot látni. Ezek a kitaszított különcök otthonra lelnek a Négyszögletű Kerek erdőben, ahol senkit nem érhet bántódás, és ahol nem csak az elvárások felől érzékelt másságuk kovácsolja összetartó közösséggé őket, hanem vágyaik, érzelmeik őszintesége és tisztasága is. Olyan lények ők, akikkel a gyerekek könnyen azonosulni tudnak, de persze nem csak ők, hanem azok a felnőttek is, akik megőriztek valamit saját gyeremkkoruk világából.
Szép előadás
Szabó Attila rendező és Györfi Csaba koreográfus nagyon kedves darabot készített a klasszikus mese-alapanyagból, a bábszínészek pedig ezúttal is azt bizonyították, hogy mára már teljesen eltűnt a határvonal színészet és bábszínészet között, hiszen a darabot bábok nélkül adták elő, a mese alakjait az előadók színészként elevenítették meg. A jelmezek cirkuszi tarkasága lekötötte a gyermekek figyelmét, és a Csernák Zoltán Samu alkotta zene is hozzájárult a történet bájos hangulatának megteremtéséhez és fenntartásához. Külön ki kell emelni Varga Imre muzsikus teljesítményét, aki a zenélés mellett sok humoros pillanatot szerzett azzal, ahogyan az előadás különböző hangeffektusait – légyzümmögést, puffanást, reccsenést stb.  – élőben előadta. Klasszikus mese, kedves darab, érdemes akár többször is megnézni.
Pap István. erdon.ro

Előzetes felmérés: nem a magyarok miatt költöznek el a románok Székelyföldről
Kormánytámogatással kutatnák Hargita megyében a magyarok és románok együttélési gondjait. Az eredmények segítségével a megyei tanács véglegesíti a három éve előkészítés alatt lévő román-magyar együttélési kódexet. Az erről szóló tanácshatározatot előbb a megyei önkormányzatnak is el kell fogadnia, a leendő kutatás hipotéziseit Borboly Csaba megyeelnök már hétfő reggel bemutatta a sajtónak.
Nem a magyarok feszélyezik a Hargita megyei románokat, és nem a magyar közösség miatt vándorol el kétszer annyi román fiatal a megyéből, mint magyar, hanem azért, mert itthon nincs jövőképük. Borboly Csaba megyei tanácselnök szerint várhatóan ez derül majd ki abból az egy évi tartó, szakszerű és hivatalos kutatásból, melyet Hargita Megye Tanácsa végeztetne el – ha az erre vonatkozó tanácshatározatot megszavazza hétfői ülésén a testület.
Felmérés: nincs etnikumok közötti viszály
Borboly Csaba egy nem reprezentatív mintára támaszkodó – kis mintájú – felmérés eredményeire alapozza hipotézisét. A közvélemény-kutatásban a megye 92 településének 207 román anyanyelvű lakosát kérdezték meg a román-magyar viszonyról. A januári telefonos lekérdezés eredménye – akárcsak a 2013-ban a magyarok körében végzett hasonló kérdőívezés – merőben ellentmond annak a képnek, amit a politikum, illetve a központi sajtó tükröz vissza a „románfaló székelyekről” – fogalmazott Borboly az egyébként román nyelven megtartott hétfői sajtótájékoztatóján.
A megkérdezettek 48 százaléka szerint nagyon jó a kapcsolat a két etnikum között, a válaszadók alig fél százaléka véli úgy, hogy feszültség tapasztalható. Arra a kérdésre, hogy ki generálja a feszültséget a román-magyar kapcsolatban, a megkérdezettek döntő többsége a bukaresti politikusokat jelölte meg. A felmérésből kiderül, hogy a román lakosság felét nem zavarja a székely szimbólumok használata, a válaszadók 49 százaléka szerint nem lesz hatással az életére a székely zászló megyezászlóként való elfogadása, 22 százalék válaszolta azt, hogy ez a kérdés jelentősen befolyásolja az életét. A válaszadók 90 százalékát nem zavarják a kétnyelvű, román, magyar feliratok a közintézményeken. 
Arra hivatkozott, hogy az előzetes kutatás eredményei szerint a véletlenszerűen kiválasztott 207 főből alig néhányan okolták a magyarokat az etnikumok közötti feszültségek miatt. A megyei tanácsnak még az e havi ülésén kell fogadnia azt a határozattervezetet, amely alapján elindítják a hivatalos, kormányalapokból támogatott kutatást. Ebben az etnikumközi kapcsolatok hivatala és a kolozsvári kisebbségkutató intézet is partner lesz.
Az elképzelés szerint az egy évig tartó, kérdőívezéssel és fókuszcsoportokkal végzett kutatás végén a Hargita megyében élő románok, illetve magyarok olyan valós problémáira derül fény, amelyeket nem szabad ismét a „magyar kártyával” söpörni a szőnyeg alá – mondta a politikus.
Borboly: megelőzni a manipulációt
Borboly jelezte: ha zöld utat ad a testület a programnak, várhatóan bebizonyosodik a teljes, szakszerű mintára is az a részeredmény, amit a 2013-as román és magyar-, illetve a mostani, románok körében végzett kutatás kimutat. Mint mondta, ez az egész közbeszédet alakítja majd, mivel gyakorlatilag kioltja a román-magyar ellenségképet a megyében.
Az elképzelések szerint a kutatás alapján kidolgozandó együttélési kódexet beépítenék a Hargita megyei települések statútumába, a felmerülő gondokra pedig ez alapján, a nemzetiségi érzékenységeket is figyelembe véve keresnekk megoldásokat. A cél: a megye magyar és román lakossága jól érezze magát otthon, és ne váljanak manipulálhatóvá az etnikai feszültségek hangoztatásával.
Tănasă  és Izsák "senkin sem segít"
Borboly Csaba egyébként úgy látja: a kormány semmit nem tesz a Hargita megyei románokért. Nincsenek programok, vállalkozás-fejlesztő képzések, se beruházások. Ami van, azokat mind a megyei önkormányzat indította – mondta. Mint jelezte, az előzetes kutatásaik szerint nincs jelképháború sem, a Hargita megyei románságot a trikolór mellett nem zavarja a székely zászló.
Szerinte Izsák Balázs vagy Dan Tănasă tevékenysége „senkin se segít”, mivel a mesterségesen keltett zászlóháború-érzettel fedik el a valós megélhetési gondokat. A leendő együttélési kódex segítségével megoldásokat lehet ezen gondokra keresni, amibe szerinte akár az is beletartózhat, hogy például a Székelység története nagysikerű tankönyvbe a román történészek – akár ellentétes – véleménye is belekerüljön – közölte a megyei elnök.
Gellért Edit. maszol.ro

Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro

Magyar hangért kiáltanak
Dan Costescu közlekedésügyi minisztertől kért magyarázatot Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor arra vonatkozóan, hogy a csíkszeredai és más Hargita megyei vasútállomásokon a hangosbemondó még mindig nem tájékoztatja a román mellett magyar nyelven is az utasokat a szükséges tudnivalókról. Tánczos a szenátusban interpellált az ügyben, mint rámutatott, Csíkszeredában korábban kétnyelvű volt az utastájékoztatás, egy ideje azonban a bemondó „nem tud magyarul”.
Az RMDSZ-es politikus írásbeli panaszában úgy fogalmazott, nem kívánja felsorolni azokat a törvényes előírásokat, amelyek a nemzeti kisebbségek anyanyelvének használatára kötelezik a közintézményeket, de úgy gondolja, hogy a magyar nyelvű információközlés indokolatlan megszakítása elfogadhatatlan. A szenátor arra is kitért, hogy noha a helyi sajtó többször is foglalkozott az üggyel, a vasúttársaság nemhogy nem oldotta meg a problémát, de még válaszra sem méltatta az újságírókat és a lakosokat. (Krónika) ELFOGTÁK BIVOLARUT. Elfogták pénteken Franciaországban az Interpol által körözött szektavezért, Gregorian Bivolarut, akit 2013-ban hat év börtönre ítéltek kiskorúak megrontásáért és emberkereskedelemért. A Mozgalom a Szellemi Integrálásért az Abszolútumba (MISA) nevű mozgalom alapítójának és szellemi vezetőjének nevére 2013 júniusában adtak ki nemzetközi körözési parancsot, az Interpol honlapja szerint Bivolaru az egyik legkeresettebb szökésben lévő romániai bűnöző volt. Az ügyészség 2004-ben emelt vádat ellene, de ő Svédországba menekült, ahol 2005-ben politikai menedékjogot kapott, a svéd hatóságok megtagadták kiadását. A Gândul napilap információi szerint a francia ügyészség döntésének értelmében Bivolaru egyelőre letartóztatásban marad. A hírhedt szektavezető, akinél a letartóztatásnál hamis iratokat találtak, azt állította, hogy bolgár állampolgár, és nem azonos azzal a személlyel, aki ellen körözést adtak ki Romániában. Hírügynökségi információk szerint már megkezdődött a kiadatási procedúra. (Transindex) ETIKAI KÓDEX KELLENE. Adrian Curaj oktatási miniszter úgy látja, eljött az ideje egy iskolai etikai kódex kidolgozásának. Amikor újságírók arról faggatták, hogyan kommentálja a Temes megyében történteket, ahol hangfelvétel készült arról, hogy egy óvónő kiabált és sértegette a kicsiket, Curaj azt mondta, a Temes megyei tanfelügyelőség nagyon jól tudja, mit kell tennie, ő pedig bízik az intézmény képviselőinek szakértelmében. „Tovább kell fejlesztenünk, ami a törvényekben benne van, szükségünk van egy etikai kódexre, eljött az ideje, hogy kidolgozzuk” – magyarázta a miniszter, aki szerint a kódexnek vonatkoznia kell az iskola területére, a pedagógusokra, a diákokra és a családtagokra egyaránt. Közben tegnap felmondott az óvónő, aki a hangfelvételek tanúsága szerint kiabált a kicsikkel és csúfolta őket, így leállítják az ellene indított fegyelmi eljárást. (Mediafax) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miről ír a legújabb Szövétnek?
Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal.
Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”.
Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak.
-r- a. Nyugati Jelen (Arad)

Kulturális intézmény születik?
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész az EMÜK-ről 
Kis híján két éve, pontosabban 2014 májusától működik Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának égisze alatt egy olyan képzőművészeti iroda, mely a tervek szerint idővel Erdélyi Művészeti Központtá kellene hogy kinője magát. Az indulásról, időközben felmerült gondjaikról, megvalósításaikról és terveikről ennek vezetőjével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel beszélgettünk.
Társalgásunk során a saját pályafutása is szóba került, ugyanis a magát szerényen, de annál nagyobb felelősséggel programvezetőnek mondó képzőművészeti szakember január végén, Nagyváradon Jakobovits Miklós-díjban részesült.    
– Arra kérem, fogalmazza meg, mit takar az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) elnevezés, kik, milyen meggondolásból és miért éppen itt szeretnék létrehozni?
– Az EMŰK létrehozását tulajdonképpen egy régi, még a két világháború közötti időszakban született és az önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását célzó szándék megvalósítása felé tett első nagy gyakorlati lépésnek szánták mindazok, akik mernek nagyot álmodni és cselekszenek annak beteljesülése érdekében. Ennek megtételére viszont a Barabás Miklós Céh elnöki tisztségét is ellátó, és a nemes ötletet mindvégig dédelgető Jakobovits Miklós festőművész folyamatos unszolására, valamint a kivitelezés vállalására egyaránt szükség volt.
A gyakorlati lépések megtételére valós politikai akarat pedig csak Sepsiszentgyörgyön mutatkozott, ahol a polgármester és a megyei tanács elnöke is egyöntetűen támogatta az elképzelést, amely a szakmai kuratórium döntése alapján végül nem múzeum, hanem annál összetettebb tevékenységű erdélyi képzőművészeti központ létesítésére módosult. Ebben az előkészítő folyamatban oroszlánrésze volt Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának. Az alakulás első fázisában, az EMŰK egy országos merítésű szakértői testület tanácsadói által biztosította garanciával, a múzeum egy részlegeként működött. Később viszont a törvényi adottságok figyelembevételével váltás következett be az alapok lerakásának stratégiájában a már említett képzőművészeti iroda létrehozásával.
Ez ugyanis az Erdélyi Művészeti Központ elnevezésű képzőművészeti program megvalósításának helyt adva készíti elő a későbbi intézménnyé alakulást. E célkitűzés elérését hivatott szolgálni jelenlegi szerteágazó tevékenysége is, melynek elvégzését Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tanácsa, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány támogatja és segíti. Szerepvállalásuk komolyságát pedig a modern kiállítótereket, a művek tárolására alkalmas helyiségeket, valamint a tárlatrendezésre szintén alkalmas tanácskozótermet is magába foglaló székház biztosítása is bizonyítja. 
– Ez hol található?
– A városközpontban álló egykori postahivatal épületében. 
– Milyen szerepet, illetve feladatot szántak az Erdélyi Művészeti Központnak?
– A szerepe mindenképpen az erdélyi magyar képzőművészet valós, kultúrák közti viszonylatban is értékelhető önképének a kialakítása kell hogy legyen, mind a maga, mind tágabb kulturális környezete számára.
Ez viszont az 1920 utáni tárgyi emlékek összegyűjtését, feldolgozását és bemutatását is feltételezi. Kiemelt feladatának tekinti ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének figyelemmel kísérését és annak jelentős, jellemző darabjainak átmentését a jövő nemzedékei számára, valamint a művészetbarát közönség kiszolgálását és utánpótlásának kinevelését is. Segíteni szeretné továbbá az erdélyi (romániai magyar) művészettörténeti kutatómunkát az eddig lappangó értékek felszínre hozatalával, valamint azzal, hogy megpróbálunk hozzájárulni egyes felmerülő kérdések és stílusbeli összefüggések tisztázásához.
– Meddig terjed a gyűjtési terület, és kik tartoznak közéjük?
– A történelmi Erdély és a Partium, valamint Bukarest vagy bármelyik romániai helység magyar képzőművészete benne foglaltatik és természetesen az erdélyi születésű, de külföldre távozott erdélyi magyar művészek alkotótevékenysége is. Részben pedig a magyar képzőművészekkel közeli baráti és művészi kapcsolatban lévő román, szász vagy más nemzetiségű, esetenként külhoni alkotók jellemzően erdélyi vonatkozású munkássága is.
– A műalkotásokon kívül még gyűjtenek valamit?
– Igen. Vázlatokat, vázlatfüzeteket, munkanaplókat, naplókat, levelezéseket, fotódokumentumokat, filmeket, videókat, hanganyagokat, kéziratokat, cikkeket, valamint az idevágó művészeti vonatkozású könyveket, folyóiratokat, filmeket, riportokat.
– Rendelkeznek-e a gyűjtemény létrehozásához és bővítéséhez szükséges anyagi alappal?
– Sajnos nem, ezért elsősorban a művészek és leszármazottaik adományaira számítunk. Ellentételezésképpen azonban intézményünk vállalja, hogy a gyűjteménybe felajánlott és beválogatott műtárgyakat megfelelően őrzi, gondozza, rendszerezi, lehetőségeihez mérten restaurálja, segíti a szakmai feldolgozásukat, valamint azokat kiállításokon és katalógusokban is bemutatja. 
– Melyek voltak a mögöttünk hagyott esztendő fontosabb megvalósításai?
– Beszereztünk néhány, a gyűjtemény állagának színvonalas raktározását, leltározását, feldolgozását, archiválását és bemutatását megoldó technikai felszerelést. Ugyanakkor folytattuk Az erdélyi magyar képzőművészet a kommunizmus alatt című kiállítás következő, 1975 és 1989 közé eső időszakának a bemutatásához szükséges kutatómunkát. Folyamatosan szerveztük ugyanakkor az erdélyi képzőművészek életművének számbavételét és bemutatását célzó kiállítássorozatot, az így megnyíló tárlatok anyagát pedig katalógusokban is közzétettük.
Kiállítási programjaink összeállításakor azokat az életműveket részesítjük előnyben, amelyek révén az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményét építeni és gyarapítani tudjuk, ahol maga a művész, vagy elhunyta esetén a hagyatékát őrző örökösei alkotásokat ajánlanak fel a központ számára. Mindezt számszerűsítve elmondhatjuk, hogy a 2015-ös évben összesen 12 tárlatot sikerült megnyitnunk, 9 katalógust kiadnunk és a gyűjteményünket 45 műalkotással gyarapítanunk. Fontosnak tartom továbbá a felsorolt eseményeken a nagyszámú közönség részvételének megemlítését, hiszen ezen örvendetes tény a sepsiszentgyörgyiek képzőművészet iránti igényének az erőteljes tükrözésén túl, a helyszínválasztás jogosságát is megerősíti. 
– Idei terveik?
– Továbbhaladni az intézményépítés, számbavétel és gyűjtőmunka terén, valamint 12 kiállítás megszervezése és ugyanennyi katalógus kiadása is a célkitűzéseink közé tartozik.
– Mit jelent az ön számára a Jakobovits Miklós-díj, melyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából részesült? 
– Nagyon örültem neki, hiszen ez életem első hivatalos elismerése, ráadásul egy olyan egyéniségről van elnevezve, aki művészként az európai színvonalú igényesség megtestesítője volt, miközben a Barabás Miklós Céh alapítója, alelnöke, majd elnökeként fontos közszolgálatot is vállalt úgy, hogy közben végig kellő távolságot tudott tartani a napi politikától. Művészeti írásai is jelentősek. A képzőművészet erdélyi jellegének kérdését – saját elméleti munkásságom egyik sarokpontját is jelentő problémáját – elsőként ő vetette fel a kommunista diktatúra idején. És nemcsak felvetette, hanem tanulmányokban elemezvén annak sajátosságait, jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar képzőművészeti anyanyelvről szóló párbeszéd kialakulásához. Végül pedig, de nem utolsósorban, amint arra már utaltam, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodójaként, létrehozásának szorgalmazójaként, és a megvalósítása érdekében alakult kuratórium tagjaként is megőriztem az emlékezetemben. És egy olyan kiváló festőművészként, akivel szoros emberi, valamint ügyszeretetben teljes szakmai kapcsolatban álltam, akire mindig nagy tisztelettel tekintettem, és akinek a szelleme a leendő intézmény már álló falai között lebeg. Éppen ezért a nevét viselő díj nekem való odaítélését nagy megtiszteltetésként éltem meg.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gergely Balázs az egyházak jelöltje a kolozsvári önkormányzati képviselőlistára
Gergely Balázst, a kolozsvári magyar napok főszervezőjét jelölték a történelmi magyar egyházak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kolozsvári listájára – közölte hétfőn az RMDSZ kolozsvári szervezete.
Az RMDSZ decemberben kérte fel az egyházakat, hogy az önkormányzati képviselői listára jelöljenek valakit, aki számára a lista biztos befutónak számító második helyét biztosítja. Az egyházfők hangsúlyozták, hogy javaslatukkal, a kolozsvári magyar összefogás szükségességéből kiindulva, olyan érdekképviseleti csapat kialakításához kívánnak hozzájárulni, amely képes a bizalom megerősítését, a magyar önkormányzati képviselet megszilárdítását szolgálni – közölte az RMDSZ. “Örömmel és bizakodással fogadjuk történelmi egyházaink Gergely Balázsra vonatkozó jelölését, hiszen olyan emberről van szó, akinek elkötelezettsége, hitelessége, közösségi szolgálatra való elhivatottsága Kolozsváron közismert. Az önkormányzati munkában minél több olyan jelöltre van szükség, aki képes tisztességgel és felelősségteljesen képviselni a magyar emberek, intézmények, szervezetek problémáit, aki eddigi, a közösség érdekében kifejtett munkája által már elnyerte annak bizalmát és támogatását” – idézte Horváth Annát, az RMDSZ városi szervezetének elnökét a közlemény. Gergely Balázs a Maszol.ro portálnak elmondta: megtisztelőnek tekinti az egyházfők javaslatát, amelyet önmagában elegendőnek tartott arra, hogy vállalja a jelölést. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy már három éve visszavonult a politikai élettől, de az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tagja maradt, ezért döntése előtt szükségesnek érezte konzultálni az EMNP megyei és országos vezetőségével. “A válasz pozitív volt. Támogatják, hogy az RMDSZ listájára kerüljek” – tájékoztatott a jelölt. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke a Krónika című napilap internetes oldalán közölt nyilatkozatában úgy pontosított: az EMNP tudomásul vette a történelmi magyar egyházak javaslatát. Hozzátette, az egyházi vezetők nem kérték, hogy ne indítsanak önálló polgármester-jelöltet és képviselői jelöltlistát Kolozsváron, csupán azt, hogy fogadják el: Gergely Balázs az egyházak jelöltjeként az RMDSZ képviselőlistáján fog szerepelni.
Kolozsváron az RMDSZ és az EMNP is önálló polgármesterjelölttel és jelöltlistával vesz részt a június 5-én tartandó önkormányzati választásokon.
Gergely Balázs a 2009-es időközi választáson a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltjeként, 2012-ben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltjeként vett részt a kolozsvári polgármester-választáson. 2009-ben a szavazatok 3,5 százalékát, 2012-ben a szavazatok közel egy százalékát sikerült megszereznie.
(MTI) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tarthatatlan állapotok uralkodnak a börtönökben
Haladékot kért a bukaresti kormány a börtönállapotok javítását célzó ütemterv kidolgozására az Emberi Jogok Európai Bíróságától (EJEB), hogy elkerüljön egy olyan elmarasztaló ítéletet, amely évi 80 millió eurós kártérítésre kötelezhetné az államot - közölte Raluca Pruna igazságügyi miniszter kedden, a képviselőházi szakbizottság ülésén.
Mivel már több mint ezer romániai elítélt fordult a strasbourgi bírósághoz azzal a panasszal, hogy embertelen, megalázó körülmények között tartották fogva, az EJEB tavaly ősszel figyelmeztette Bukarestet: egy modellként szolgáló úgynevezett pilot-ítéletet készül elfogadni a témában. Ez azt jelentené, hogy amennyiben Románia nem teremti meg a határozatban előírt minimális fogvatartási feltételeket a megszabott - legfeljebb másfél éves - határidőn belül, a strasbourgi bíróság automatikusan minden panaszosnak megítéli majd a pilot-ítéletben megszabott kártérítést.
A román igazságügyi miniszter emlékeztetett: Olaszország esetében született már hasonló pilot-ítélet, amely napi 8 eurós kártérítés kifizetésére kötelezte az olasz államot minden, embertelen körülmények között fogvatartott elítélt esetében. Mivel a romániai börtönökben büntetését töltő 28 ezer elítélt több mint 95 százalékának életkörülményei nem felelnek meg az EJEB által előírt szabványoknak, Romániát évi 80 millió eurónyi kártérítésre kötelezhetik, hiszen nem fér kétség hozzá, hogy az érintett börtönlakók túlnyomó többsége élni fog a lehetőséggel, ha évi csaknem háromezer euró "vigaszdíjat" kaphat szenvedéséért.
Románia nem vitatja, hogy börtöneiben tarthatatlan állapotok uralkodnak: a legégetőbb problémákat decemberben az ombudsman négyszáz oldalas jelentésben tárta a nyilvánosság elé. Bár az utóbbi években folyamatosan bővítették a férőhelyek számát, és némiképp csökkent a zsúfoltság, a romániai büntetésvégrehajtó intézetekben még mindig a szükségesnél 9000-rel kevesebb férőhely van, tekintettel arra, hogy az EJEB szerint minden elítélnek legalább 4 négyzetméternyi életteret kell biztosítani. A zsúfoltság mellett az ombudsman jelentése a higiéniai, egészségügyi és élelmezési hiányosságokra is rávilágított.
Pruna közölte: a tárca most kidolgozta a büntetésvégrehajtó intézetekre vonatkozó törvény két éve halogatott végrehajtási rendeletét, amelyet várhatóan két héten belül a kormány is elfogad, áprilisig pedig a börtönigazgatóság szintjén is véglegesítik a rendszer korszerűsítésének ütemtervét. A román szaktárca azt reméli: a határidőkhöz kötött reformtervek láttán a strasbourgi bíróság eláll attól a tervétől, hogy valamennyi romániai elítéltnek visszamenőleges kártérítést ítéljen meg a siralmas fogvatartási körülményekért. szatmar.ro

Aki románra fordította Wass Albert művét
Egy kellőképpen nem ismert – és nem értékelt – műfordító, Cornel Câlţea nemsokára betölti a nyolcvanadik életévét. A Marosvásárhelyi Rádió egykori munkatársa volt az, aki ezelőtt tizenhat  évvel román nyelvre fordította Wass Albert A funtineli boszorkány című trilógiáját Lângă Scaunul Domnului címmel. Óriási siker volt, ám a köteteket mára már sehol nem lehet megvásárolni.
A hetvenes-nyolcvanas években gyakran futottunk össze a vásárhelyi népi egyetemként tisztelt egyetemi büfében, a „brasszériában”, ahova ő jobbára horgászatról beszélgetni jött, de hogy a sajtós horgászbarátok „sörrentettek”, hát ő is csatlakozott folyékony kenyérrel duhajkodók csapatához. Aztán valamikor a hetvenes évek vége felé a Duna-deltában ütköztünk, a 23-as Mérföld nevű halászfaluban, ahol ő igazi sporthorgászhoz méltóan sátorban lakozott, ellentétben velünk, puhányokkal, akik több-kevésbé komfortos lipován lakásban béreltünk szobát. Soha nem esett szó közöttünk irodalomról, műfordításról még annyira sem. Egyik legjobb barátja, rádiós kollégája, Csifó Jancsi borozgatás közben mondta neki, nyilván tréfálkozva: te Cornel, te egy „demisecui” (félszékely – szerk. megj.) vagy. Így aztán az ezredforduló évében kellemesen lepett meg, amikor arról értesültem, hogy lefordította Wass Albert A funtineli boszorkány trilógiáját. Még inkább meglepett, hogy sokaknak az volt a véleménye: szinte jobb az eredetinél.
Meglátogattam vásárhelyi otthonában a borzonti születésű Cornelt a minap, hogy arról beszélgessünk, mi késztette arra, hogy épp Wass Albertet fordítson. „Tudod, az utóbbi időben néha kihagy az emlékezetem, arra sem emlékszem pontosan, hogyan kezdődött ez...” – mondta, de Geta asszony, a kedvesen vendégszerető feleség közbevágott: emlékezz csak vissza, Cornel, úgy mondtad akkor, hogy szegény Szekrényi Tibi (a vásárhelyi rádió sajnálatos módon vonatbalesetben elhunyt műszakisa – szerk. megj.) ajánlotta neked a könyvet... S akkor a fordító is észbe kapott: tényleg, így volt...
„Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában, melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket. (...) Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt »Fekete madár«-nak címezi.” (Balázs Ildikó, PoLísz)
Ismerős helyek
„Nagyon sokat jártam ki a Maros völgyébe, oda, ahol a könyv cselekménye játszódik. Úgy is mondhatnám, ismerem, mint a szobámat. S nem csak ott, az egész Maros völgyét, egészen Gyergyóig jól ismerem, fiatal koromban sokat jártam arra...” – meséli az indítékot, ami arra sarkallta, hogy belevágjon a fordításba. Aztán kiderül, az édesapja állomásfőnök volt Gyergyószentmiklóson, volt alkalma megismerni a hegyek embereit. És nem csak megismerni – megszeretni is őket. Az összes helyet, amit Wass Albert leírt, azt mind ismerhette. „Mind-mind ismertem” – erősíti meg. Arra a kérdésre, hogy miért változtatta meg a könyvek címeit, azt mondta: „Nem emlékszem már, hogy miért. Úgy jött, úgy talált...”
Nagy munka volt
Azt próbáljuk összerakni, mekkora munka is volt a három könyvet lefordítani. Végülis a fordítás, a három kötet összesen 919 oldalt tesz ki (281 395 243 leütés) ami megírni is sok, nemhogy lefordítani, keresni a legjobb, legtalálóbb kifejezéseket. „Látod, már arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen mennyit is dolgoztam vele. Mondjuk, ez nem is csoda, hiszen régen volt, legalább tizenhét-tizennyolc éve. Az biztos, hogy nagy munka volt, de élveztem csinálni. Jól lehetett fordítani. Legalább egy évig tartott...” – mondja el Cornel Câlţea belerévedve a múltba. S ahogy kezdjük bontogatni az emlékeket, kiderül: a nagy időhöz nagy munka kellett. Amikor nekiült dolgozni, csak úgy repültek az órák, a napok, nem volt megállás. Erre jegyzi meg Geta asszony: a könyv megjelenése után a nagy kórházba kellett mennie, műtétre, s Baghiu sebészorvos asztalán a férje munkáját látta. Kérdezte tőle, hogy olvassa-e? Igen, de csak napi tíz oldalanként, hogy tovább tartson, annyira szép – válaszolta amaz.
„A fordító és a lektor (Alexandru Cistelecan) nagy érdeme, hogy visszaadta a mű tartalmát, úgy, ahogy a szerző elképzelte, hogy eltakarja a valóságot szép szavakkal...” (Ioan Judea nyugalmazott ezredes) „... Marosvásárhelyen, a Nemzetközi Könyvvásáron bemutatták az író trilógiája, A Funtineli boszorkány román fordítását (Langă Scaunul Domnului címmel). A regény fordítója Corneliu Câltea. Ion Coja, bukaresti történész-professzor méltatta a kötetet. Elmondta, hogy a könyv íróját Erdélyben halálra ítélték. Marosvásárhelyen van egy utca: Ion Antonescu. Őt is halálra ítélték. Ugyanakkor sok olyan egyént nem ítéltek el, akik tényleg gyilkosok voltak. Sokan közülük a kommunista párt tagjai lettek. A kommunizmus perére többek között azért nem került sor, hogy ez ne derüljön ki. Végül kimondta: Wass Albert tisztességes embernek tűnik a könyv alapján.” (Máthé Éva)
„Volt nagyon sok rossz reakció is, nagyon sokan szidtak engem, amiért lefordítottam, mert hogy Wass Albertet elítélték, de hát már csak ilyen a világ...” – mondja Cornel, akin egyáltalán nem látszik, hogy zavarná ez a körülmény. Ami viszont fölöttébb zavarja, az, hogy egyetlen példánya sincs már a fordításból. És tényleg nincs, magam sem találtam sem könyvesboltban, sem könyvesházakban, s még a világhálón is úgy szerepel a könyvkereskedések honlapjain, hogy elfogyott. „Eltűnt, de hogy hova, hogyan, fel nem tudom fogni, pedig legalább egy példány kellene nekem is belőle” – mondja bosszúsan, közben keresi a másik fordítását, a Niciodată címűt. Kincses Elemér Soha című művét ugyancsak Cornel Câlţea fordította románra, s erről is igen szépen írtak, többek között a craiovai Cuvântul Libertăţii című napilap. Nos, úgy tűnik, valamelyest normalizálódni kezd a helyzet.
Vlasiu mesterrel a házban
Távozáskor még behív a másik szobába, nézzem meg a műgyűjteményét. Egy teljes falat Ion Vlasiu-festmények, fényképek, faragások borítanak. Egyik képen a mestert a mezőbándi vasúti őrház kertjében kapta lencsevégre Cornel. Erre a képre igencsak büszke. Barátok voltak a hírneves szobrásszal. A szemközti fal mellett két kisplasztika, ugyancsak Vlasiu-alkotások. A falon két unokaöccse grafikai munkái több híres vásárhelyi grafikus és festő alkotásai között. Ezeket szeretem, ezek között mindig jól érzem magam – mondja a műfordító, aki idén októberben betölti a nyolcvanat.
Elváláskor megegyeztünk: amennyiben valamelyikünk talál legalább egy példányt a Wass Albert fordításból, értesíti a másikat...
„Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângă Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlţea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román népről, a Felső-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklődnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. (...) Mindebből én azt szűröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklődés az erdélyi magyar író művei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bűnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmust emlegetve.” (Nagy Pál irodalomtörténész egy, a Krónikában megjelent interjúban)
Bakó Zoltán. Székelyhon.ro

Pro Scientia Ruralis néven indult új folyóirat
Pro Scientia Ruralis névvel indított negyedévente megjelenő tudományos folyóiratot a csíkszeredai székhellyel működő Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány. A lap  on-line és nyomtatott formában is megjelenik, célja a kárpát medencei fiatal kutatók, illetve már kutatással is foglalkozó BA, MA, PhD hallgatók tudományos tevékenységének ösztönzése, a fiatal szakemberek közti együttműködés szorgalmazása.  A Szerkesztőség teret  kíván adni mindazoknak a szakmai munkáknak – diplomamunkák, TDK dolgozatok eredményeinek összefoglalásai, kutatási programok eredményei – amelyek a módszeres tényfeltárás és elemzés, a szakmai igényesség, az innovatív témakezelés jegyében készültek.
A folyóirat témakörei:
Térségi innovációk (Ágazati és egyedi innovációk elemzése, tudástermelés és tudásmenedzsment, képzési formák és módok, sikeres gyakorlatok, forrásbevonás, K+F, térségi innováció módszertani és elméleti kérdései).
Ágazati szinergiák (Vidék és turizmus, vidék és kultúra, természeti és épített környezet, klaszterek szerveződése, vállalkozások és helyi fejlesztés).
Vidék- és régiókutatás (Társadalmi folyamatok vidéki térségben, identitáselemzések, környezetgazdaság, fenntarthatóság, fogyasztási gyakorlatok).
Marketing és kommunikáció (Tevékenység és termék marketing, területmarketing, kapcsolatmenedzsment, PR elemzések, közügymenedzsment, médiajelenlét, PR, arculatelemzés, desztináció menedzsment).
Szakpolitikák (Policy elemzés, projektértékelés, monitoring, hatékonyság mérése, társadalmi igények, jövőképek). tudomanyhaza.wordpress.com

CEMO: az RMDSZ nem alkalmas árnyékjelentés elkészítésére
A Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem független civil szervezet, ezért nem nyújthat be a magyar közösség nevében árnyékjelentést az Európa Tanácshoz. A marosvásárhelyi civil szervezet kétségbe vonja az RMDSZ jelentéstevői jogát.
A Cemo Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombati bejelentésére reagált, mely szerint a szövetség árnyékjelentést készít ahhoz a jelentéshez, amelyet Románia a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról nyújtott be az ET-nek.
Kelemen Hunor az SZKT ülésén elmondta: a román kormány több mint kétéves késéssel, február elején nyújtotta be a kisebbségi jogok biztosításáról szóló jelentését. A dokumentum elkészítése során a kabinet nem konzultált a romániai magyar közösség érdekképviseletével, és a jelentés – Kelemen szerint – rengeteg hibát, pontatlanságot és valótlan állítást tartalmaz.
A Cemo az Európa Tanács kritériumait idézte, amelyek szerint a nemzetközi egyezmények alkalmazásáról szóló országjelentések mellett az adott országban működő független civil szervezetek fogalmazhatják meg árnyékjelentésekben az álláspontjukat.
A Cemo úgy vélte, hogy az RMDSZ nem tekinthető független szervezetnek, hiszen a jelentés összeállításáért az RMDSZ-es vezetésű romániai Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala felelt. A román kormány struktúrájában működő hivatalt 2015 októberéig az RMDSZ-es Laczikó Enikő vezette, aki jelenleg is ott dolgozik, helyettes vezetőként.
„Lehetetlen lenne bebizonyítani, hogy egy RMDSZ-es államtitkár által vezetett intézmény nem kérdezte meg az RMDSZ-t az országjelentés készítése során – érvelt a Cemo.
Eddig minden rendben volt
Románia immár a negyedik jelentését nyújtja be a kisebbségvédelmi keretegyezmény alkalmazásáról, és – noha a korábbi három jelentés megállapításai sem feleltek meg a valóságnak – az RMDSZ eddig soha nem emelt kifogást ezek ellen.
A szövetség „mindhárom alkalommal maximálisan támogatta az országjelentések nem túlzottan magyarbarát és irreális statisztikáit, amelyek a magyar közösséget érintően a «minden rendben» képet festették” – fogalmazott a Cemo.
A szervezet úgy vélte, hogy lényeges változásokat lehetett volna elérni, ha a magyar közösség civil szervezetei már a korábbi jelentésekhez is árnyékjelentéseket tettek volna le.
A Cemo arra biztatta az erdélyi civil szervezeteket, hogy minél többen készítsenek árnyékjelentést, és igazítsák ki a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról készített román kormányjelentés pontatlan és valótlan állításait.
vhegy.com. Erdély.ma

Felszólalások a Szövetségi Képviselők Tanácsában
A Szövetségi Képviselők szombati tanácskozásán a képviselők egyetértettek abban, hogy a magyar közösséget nap mint nap érő támadások, hátrányos megkülönböztetések dacára nem szabad meg megtorpanni, a választásokon eredményeket kell felmutatni, mert az emberek biztonságot várnak az RMDSZ-től.
Az alábbiakban a képviselők felszólalásaiból tallóztunk:
A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni
"A tanulságokat újra és újra meg kell fogalmazni. A helyzetünk valóban nehéz, de a megszólalás szabadságával mindenképp élnünk kell. Élnünk kell azzal, hogy elmondjuk: azt nem lehet, hogy az amerikai nagykövet az igazságszolgáltatás minden újabb hőstette után megszólal, de abban, hogy mi van a magyarokkal, a feliratokkal, hogy nem alkalmazzák az oktatási törvényt, egy szava sincs"– fogalmazott Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Elfogadhatatlannak nevezte azt is, hogy "egymillió-háromszázezer ember szava nem számít 2016-ban. Mindezt a választások alkalmával tudatosítani kell, fel kell mutatni, ehhez pedig programot írni" – jelentette ki.
Biztonság és modernizáció
Biztonság és modernizáció, erről kell szólnia a 2016-os évnek. Az RMDSZ-nek ezeken a területeken kell megfogalmaznia valós és hihető válaszokat – mondta Kovács Péter ügyvezető elnök. Kifejtette: "amikor azt mondjuk, hogy a magyar emberek biztonságot várnak el a kisebbségi érdekvédelmi szervezetüktől, ahogyan a szövetségi elnök is említette: a család biztonságát, a közbiztonságát, a munkahely biztonságát is garantálnia kell az RMDSZ-nek, hiszen ezt várják el a magyar emberek az országos vezetéstől, helyi és megyei szervezeteinktől, azoktól az emberektől, akik az önkormányzatokban tevékenykednek, netán a parlamentben". Amit a modernizációról szólva kiemelt: "a szövetségnek fejlesztenie kell a településeket, azokat a régiókat, ahol magyar emberek élnek."
Az elmúlt időben felgyűlt feszültségekről szólva kijelentette: "Eredményt nemcsak összefogás, hanem elsősorban munka hozhat. Soós Zoltánnak az a feladata, hogy a vásárhelyi polgárok, románok és magyarok összefogását elérje, hogy kivezesse Marosvásárhelyt az izolációból. Székelyudvarhelyen tiszta a helyzet: egyetlenegy jelölt adta le határidőre pályázatát. Arros Orsolya nem a mindennapi politikai hercehurcában vesz részt, hanem nap mint nap elmondja, hogyan tudna új lendületet adni a városnak, a mintapéldája annak, hogyan lehet sok munkával eredményt elérni".
Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem…
"Ami nem jó Sepsiszentgyörgyön, az nem jó Vajdahunyadon sem, ami hátráltat Csíkszeredában, az hátráltat Temesváron is, ami felháborít Gyergyószentmiklóson, az felháborít Nagyenyeden is" – jelentette ki Winkler Gyula EP- képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, utalva a sepsiszentgyörgyi történésekre, és szolidaritásáról biztosította a székely- földieket. Kijelentette: a szolidaritás fontos elem a megújított Szórvány cselekvési tervben is, amely szerepel az SZKT napirendjén, és emlékeztetett arra is, hogy tíz erdélyi magyarból három a szórványban él, olyan településen ahol tíz százaléknál kisebb a magyarság részaránya. "Ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy a magyar egyházak, a civil szervezetek és az RMDSZ közös célkitűzések mentén dolgoznak, és mi a szórványban megtanultuk, hogy a legjobb, ha együtt tervezünk és cselekszünk. Remélem, ez érvényes lesz az önkormányzati választásokon is" – hangsúlyozta Winkler.
A magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia
A Kereszténydemokrata Platform nevében Moldován József parlamenti képviselő szólalt fel, beszédében kitért a jelenlegi helyzetre, elmondta a magyar közösségnek nem szabad elbátortalanodnia, nem szabad megtorpannia, tovább kell mennie. Moldován továbbá ismertette a kereszténydemokrata platform álláspontját az alkotmánymódosítás kapcsán, amely ponto- sítaná a család fogalmát az alapokmányban: "Mi úgy gondoljuk, hogy minden egyént megillet  az a jog, hogy saját maga válassza meg életformáját, azonbana kereszténydemokrata elvekre hivatkozva a család alapját férfi és nő alkotja, hiszen ez biztosítja a nemzetünk fennmaradását."
Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak
Antal Árpád megköszönte a támogatást: "Jó érzés azt látni, hogy számíthatok önökre, biztosíthatom: önök is számíthatnak rám. Két üzenetet fogalmaznék meg: azoknak, akik több éve önkormányzatokat vezetnek, azt mondom, úgy menjenek be minden reggel a hivatalba – még akkor is, ha az az utolsó nap –, hogy amit letettek közösségük asztalára, amiatt ne tudják őket kérdőre vonni, azt ne tudják megkérdőjelezni. Minket eltávolíthatnak, az eredményeink megmaradnak. Azoknak, akik most vállalnának először vezetői tisztséget az önkormányzatokban, tapasztalatból mondom: ne bizonytalanodjanak el, azért is érdemes dolgozni, mert a nehéz pillanatokban érezhetik, a közösség mellettük áll." Mint mondta, "előre kell menni, nem szabad elbizonytalanodni, nem szabad teret engedni azoknak, akik ellenünk lépnek fel".
"Meg kell szereznünk a város vezetését"
"Annak érdekében, hogy Marosvásárhely erőforrásait a továbbiakban is megőrizzük, és ne pazaroljuk ezt el, meg kell szereznünk a város vezetését. Pontosan 99 nap van a helyhatósági választásokig, amikor Marosvásárhely lakossága eldönti, milyen értékek mentén halad tovább egy olyan városban, ahol egyszemélyes városvezetés működik. Hinnünk kell a változásban Marosvásárhelyen, csak akkor van jövőnk, ha azt közösen akarjuk" – jelentette ki Soós Zoltán polgármesterjelölt.
A polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik?
Péter Ferenc, Szováta polgármestere, a Székelyföldi Önkormányzati Tanács elnöke a polgármesteri tisztség szerepére és jelenlegi helyzetére tért ki. Arra, hogy a kezdeti lelkesedést, a néhány mandátummal ezelőtt szépnek tűnő feladatokat, a közösségért tett munkát felváltotta az a tudat, hogy a polgármesteri pozíció lassan veszéllyé válik. "Mit is írhatnánk a választási plakátokra?" – tette fel a kérdést, majd válaszolt is rá: "Nem csinálunk semmit. Mert ebben nincs hiba." A polgármester hangsúlyozta a felelősségvállalás alapvető fontosságát, valamint a következő időszak nagy kihívásaként a politikai szerepvállalás és a jogi támadások szakkifejezéseinek tisztázását nevezte meg. A kisvárosi polgármesterek nevében a pályázati rendszer kiegyenlítését kérte.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Soós Zoltánnal
Ahol érdemes lesz élni
Felkészült fiatal szakemberekből álló csapatával értékes, hangulatos rendezvényeket szervező intézménnyé alakította a megyei múzeumot. A munkája közben elsajátított kultúrmenedzseri tapasztalat birtokában Marosvásárhely polgármestereként szeretné bizonyítani, hogy képes a város átalakítására is. Soós Zoltán történész, archeológus, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az előválasztási szavazatok többségét megszerezve a magyar szervezetek közös jelöltjeként száll harcba a polgármesteri tisztségért.
A mai Marosvásárhelyt a Funar-korszak végi Kolozsvárhoz hasonlítja. "Van egy nagy lehetőségekkel rendelkező város, amelynek élén egy olyan személy áll, aki klientúrájával gátolja, leszorítja a fejlődést. Ideje kiszabadulni ebből a méltatlan helyzetből" – hangsúlyozza. Ötgyermekes apaként egy polgárbarát városról álmodik, ahol érdemes és kellemes élni. Ahonnan nem mennek el a fiatalok, mert tiszta a levegő, jól működik az oktatás, az egészségügy, a közszállítás, jó a közbiztonság és vannak munkahelyek. Elcsépelt szólamok ezek, vagy eddigi eredményei alapján elhihetjük Soós Zoltánnak, hogy valóban képes lesz az ígért változások beindítására? A megtett útról és elképzeléseiről a napokban beszélgettünk.
– Hogyan sikerült emberközelbe hozni a múzeumot, meghódítani a közönséget?
– Vannak, akik azt tartják, hogy a kultúra nem "profitképes", csak pénzt nyel el, ezért a hiánya nem jelent nagy problémát. Franciaország példájából kiindulva, ahol a nemzeti össztermékben a kultúra nagyobb szerepet játszik, mint például az elektronikai iparág, a fanyalgó vélekedéseknek az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azon kívül, hogy költséges és befektetést igényel, mint minden, amiről azt szeretnénk, hogy működjön, a kultúra egy idő után képessé válik a jövedelemtermelésre, kellemes hangulatot teremt, megfogalmaz valami újat, és közben javítja az emberek közérzetét. Észre kell vennünk, hogy Európa egyre inkább felfedezi Erdély szépségeit. Marosvásárhelynek is vannak olyan adottságai, amelyekre építeni lehet. Ennek ellenére a helyzete, szerepe visszaesőben van, miközben a környező nagyvárosok, mint például Kolozsvár vagy Nagyszeben, óriásit léptek előre.
– Kultúrmenedzseri tevékenységéből mit tart a legsikeresebbnek?
– Szakképzetlen emberekből, tönkrement épületekből, ismeretlen állományokból álló intézményt vettem át. Ott ültünk egy kisebb kincsesláda tetején, hiszen a Kultúrpalota részben már a múzeum kezelésében volt, szép, értékes épületekkel rendelkeztünk a belvárosban, de ezek csak szürke foltokat jelentettek. Az adottságokat látva, egyrészt a leromlott épületállományt kellett helyrehozni, majd megtölteni tartalommal, hogy azok a helyek, amelyeket használunk, szépek, kellemesek, vonzóak legyenek. Ugyanakkor azt is világosan láttam, hogy sok évtizednyi butítás után egy jó kiállítással nem tudjuk bevonzani a közönséget. A Múzeumok éjszakája volt a fordulópont, ami évről évre gazdagabb, változatosabb lett, míg 2015-ben elértük a 20.000. látogatót. A megyei múzeumnak jó nevet szerezve bekerültünk egy olyan körbe, ahol értékesebb és jobb kiállításokat is megpályázhattunk. Románia ókori arany- és ezüstkincseinek a bemutatása látványos, gazdag és szemléletes anyag volt, több ezren tekintették meg. Időközben elkezdtük a kapcsolat kiépítését a budapesti Szépművészeti Múzeummal. Intézményünk számottevő gyűjteménye lehetővé teszi, hogy kölcsönözzünk és cserébe szép kiállítási anyagot kapjunk anélkül, hogy fizetni kellene érte. Kialakítottunk egy három kiállításból álló nemzetközi keretegyezményt; a napokban záruló metszetkiállítás után következik a Szépművészeti Múzeum Zichy-gyűjteménye, ami elsősorban reneszánsz és barokk festészeti alkotásokból áll, és a Toulouse-Lautrec-anyagot is szeretnénk Marosvásárhelyre hozni. Májusban lesz egy kiállításunk Róth Miksa munkáiból, a következő évben a Kultúrpalota díszítését megálmodó Körösfői Kriesch Aladár alkotásait szeretnénk elhozni Marosvásárhelyre, 2017-ben egy nagy Thorma János-kiállításra készülünk. A beindult rendszerben folyamatosan érkeznek a felajánlások, amelyeknek helyt adunk, hogy a körforgásban maradjunk. A flexibilitást kellene megvalósítani a várospolitika tekintetében is. Marosvásárhely óriási hiányossága, hogy a városnak nincs átgondolt stratégiája sem gazdasági, sem kulturális, sem turisztikai, sem egyéb téren. Csak görgetjük előre az életet, egy-egy híresség koncertjével fűszerezve. Az összeget, amit erre a célra elköltenek, sokkal hasznosabb dolgokra lehetne fordítani. Kétségtelen, hogy kell egy-egy ilyen élmény, azt viszont hiányolom, hogy ezeknek az eseményeknek nincsen hozzáadott értéke, ami megmaradna a városnak. Párizs vagy Firenze nem attól lett annyira híres és gazdag, hogy töménytelen pénzt költött a kulturális rendezvényekre, hanem a saját gyűjteményeit, értékeit fejlesztette, ami a későbbiekben már önmagát reklámozza. Hasonlót érzek a múzeum esetében is. Míg kezdetben óriási erőket kellett fektetni abba, hogy becsalogassuk a marosvásárhelyieket, ma már létrejött egyfajta bizalmi kapcsolat, hogy amit a múzeum szervez, azok általában színvonalas kiállítások. A napokban zárul egy rendkívül izgalmas anyag, a Szamársziget szellemkatonái, és jön Székelyudvarhelyről az Anna, egy érdekes koncepció alapján szervezett néprajzi tárlat, majd készülünk a 400 éves királyi város történetét bemutató kiállításra a várban.
– A napokban tett panaszt a polgármesteri hivatal által kihelyezett, helyenként félrevezető adatokat tartalmazó, részben egynyelvű táblák miatt. Mikor lesz minden rendben a várban és a vár körül is?
– A terv szerint a munkák át vannak adva és a vár látogatható is.
– Ez nem annyira egyértelmű, ha a Vártemplom körüli övezetre gondolok, és a rosszindulatú gáncsoskodásra, amivel a templomba igyekvőket feltartóztatják a főkapunál.
– Maga a templom, mivel egyházi tulajdon, nem került be az uniós pályázatba, de a törvény értelmében a város támogathatná a felújítását. Ha sikerülne uniós pénzt nyerni, az még jobb lenne. A régészeti feltárásokkal kapcsolatosan, mivel azok az előre nem látott munkálatokhoz tartoznak, a kivitelezést illetően haladékot kapott a város és a múzeum. Sajnos, a hivatal még mindig bosszantja a marosvásárhelyieket, és egyes kapusok valóban nem engedik be a Vár sétány felől a templomba tartó idős embereket.
– Mikor nyílik meg az üvegkupola, mi lesz a kapubástya sorsa? Visszakapta-e a múzeum?
– Az üvegkupolát turisztikai információs központnak képzelték el, alagsorában illemhelyekkel, szolgálati helyiségekkel. Beüzemelését, működését a szakma, a látogatók fogják eldönteni.
A helyi tanács határozata értelmében a múzeum visszakapja a kapubástyát, amelyben a jövő évre tudjuk visszaépíteni a vár történetéről szóló kiállítást.
– A természetrajzi részleget nem lehetne-e egy másik helyszínen népszerűbbé tenni?
– Az épület, mint tudjuk, iparmúzeumnak készült, a terek is ennek megfelelőek, ezért nem kifejezetten alkalmasak a természetrajzi anyag elhelyezésére. Nem titkolt szándékunk, és az állatkert igazgatójával is beszéltünk erről, hogy a 70.000 darabot számláló szép gyűjteménynek új részleget kellene felépíteni az állatkert szomszédságában, ahol egy planetáriumot is be lehetne rendezni. Városvezetőként a Somostetőn egy hangsúlyos fejlesztést indítanék el, a szecessziós épített örökség mellett ugyanis az állatkert a másik olyan vonzereje a városnak, amit sokan látogatnak meg más megyékből is. Nagyon fontos lenne, hogy az orvosi egyetemtől egy új bekötő út épüljön az állatkertig, ami biztonsági szempontokat is szolgálna. Jelenleg a nagy terhelés miatt fennállhat a befulladás lehetősége, és az állatkert megközelíthetetlenné válik a mentő- és a tűzoltókocsik számára, ami hosszabb távon a fejlődést gátolja. Ha az új részleg megvalósulna, a megürülő épületben szeretnénk visszaállítani a népművészeti és iparmúzeumot. A főtéri néprajzi részleget patinásan szép, elegáns tereivel hosszabb távon egy modern galériának képzelnénk el.
– A város, amelynek az élére pályázik, sokkal nagyobb "múzeum", mint a megyei, amelyet vezet. Milyen meggondolás, elképzelés alapján vállalkozik a megmérettetésre?
– Meggyőződésem, hogy nagyon sokáig olyan személyek álltak a város élén, akik egy konjunktúra által kerültek oda. Megpróbáltak valamit, de nem látták át a város szerepét, nem volt egy olyan átfogó stratégiájuk, ami nemcsak arról szólt, hogy melyik utat aszfaltozzák le, hanem arról is, hogy milyennek akarják látni Marosvásárhelyt tíz vagy húsz év múlva, és ennek érdekében mit kellene tenni a költséges és értelmetlen dolgok helyett. Bernády Györgynek azért volt sikere, mert olyan dolgokat akart megvalósítani, amelyek maguktól adódtak. Fontosnak tartom az egyetemeket, az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyógyszergyártó cégek jelenlétét, számukat kedvezményekkel még növelni lehetne, és érdemes a biotechnológia irányában is elmozdulni, mivel egy rendkívül nyereséges vállalkozás. Az "egészségipar" is fontos terület lehet, de hiába van a megyei orvosi ellátás előkelő szinten romániai viszonylatban, a nyugatabbra levő viszonyokat megismerve itthon egy nagy "leszakadást" kell tapasztalnunk, miközben megdöbbentő összegeket nyelnek el a kórházak.
– Tudom, hogy egy összetett távlati fejlesztési tervet nem lehet egy-két mondatban összefoglalni, mégis arra kérem, hogy említsen meg néhány célpontot!
– Jelenleg bele vagyunk fulladva a Bernády-korból maradt infrastruktúrába, ami meghatározza a város működését, mindennapjait. Új útvonalakat kellene megnyitni a Maros völgyén, ami uniós támogatással kivitelezhető. A jelenlegi polgármester óriási hibája és hiányossága, hogy a metropolisz-övezet adta lehetőségeket nem használta ki a város. A közös projektek hiánya miatt nincsenek terelőutak. Miközben zajlott a csörte, a cirkusz és záporoztak a demagóg magyarázatok, háttérbe szorult az a lehetőség is, hogy van egy olyan repülőterünk, ami Erdélyben egyedi adottságú, s fejlesztése rövid idő alatt komoly munkahelyteremtő eszköz lehetne, ha nem telepedett volna rá egy eltunyult államapparátus. Ha nem is teljes mértékben, de privatizálni kellene úgy, hogy egy kontroll-csomagot megtartson a megyei tanács. Körülbelül 400.000 utas fordult meg tavaly, ami az országban a negyedik helyre emelte. Minimális fejlesztésekkel, több járattal elérhetnénk a második, harmadik helyet is. Kolozsvár nagy hátránya, hogy nem tudják növelni a röptér felületét, nálunk sokkal jobbak a lehetőségek. Építő elképzelés hiányában egyik napról a másikra megyünk előre, igazi balkáni életművész stílusban.
– Pedig voltak látványos tervek, amelyek a lakosokhoz eljuttatott különböző kiadványokban is megjelentek…
– Azok sajnos az ötvenes évek elképzeléseit tükrözik.
– Megígérték a főtér forgalmának az elterelését is, ami hiú ábrándnak tűnik. Bár kétségtelen, hogy rendkívül költséges, nem lehetne-e a föld alá terelni a gépjárművek áthaladását?
– A városrendezési tervben szerepelni fog a főtéri forgalom föld alá vezetése, ami sokkal hamarabb megvalósítható, mint a terelőutak építése, ami sok kisajátítással jár. A közművezetékek bonyolítják ugyan a helyzetet, mert azok átszerelése nagyon nagy munka, a főtér viszont közterület, ezért hamarabb el lehetne kezdeni.
– Csak ne olyan legyen az eredménye, mint a múlt év végi hajrának!
– Az uniós támogatást olyan városoknak adták, ahol infrastruktúrára költhették a pénzt, mert volt már arra egy előzetes elképzelés. A helyenként hasznos útjavítás mellett a Bolyai tér műemlék aspektusában sajnos olyan kárt okoztak, amit nehéz lesz helyrehozni. Bár a teret is sétálóutcává lehetné alakítani, az uniós projektben való részvétel miatt öt éven át nem lehet hozzányúlni. A kerékpárutak kiépítését már három éve megszavazta a tanács, de a polgármester nem akarja végrehajtani.
– Anna, Gellért, Jázmin, Áron, Máté – aki öt gyermeket vállal manapság, annak a bátorsága nyilvánvaló, még akkor is, ha a gyermekneveléssel járó munka zöme az édesanyára, Soós Orsolyára hárul, aki angol-román szakos tanárként a női tudományokból mesterizett. Hogyan lehet a nagycsaládot összeegyeztetni a karrierépítéssel?
– A család lényege és központja a gyermek, nagy áldás és öröm is az életünkben, meghatározza a munkánk értelmét és mindig új erőt ad. Rengeteget tanulok a gyermekeimtől, akik nap mint nap rákényszerítenek a változásra. Ahogy nőnek, úgy kell alkalmazkodnunk, hiszen ők is folyton változnak. Nagy élmény megtapasztalni velük a világot, mivel új szemléletet hoznak. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az óvodával, iskolával, és gyakorló szülőként jobban látom a hiányosságokat, problémákat. Bosszant például, hogy a jelenlegi városvezetés sok pénzt költ olyan dolgokra, ami várhatna még, és közben az iskolák bútorzata 30-40 éve nincs kicserélve. A szülői közösség tagjaként a gyermekeim osztálytermét felújítottuk, de véleményem szerint nem normális, hogy a szülők költségére valósuljanak meg ezek a javítások. A városnak van erre pénze, ezért adófizetőkként elvárnánk, hogy a költségek felosztása ésszerűbb legyen. Az idén erre is irányoztunk egy nagyobb összeget, de kifogásolható a pénz elköltésének a módja. Több baráti céget juttatnak előnyhöz, aminek az a következménye, hogy nem jó minőségű és mégis drága munkát végeznek. Ezen kell változtatni.
– Vásárhely korántsem tartozik a gyermekbarát települések közé. A központban ott van a tér, ahol egy tenyérnyi vonzó játszóhely sem várja a gyermekeket. Szülőként mi erről a véleménye?
– A mai várospolitika elhibázott iránya, hogy az autósoknak rendel alá mindent. A belvárosban nagyon érződik, hogy nincsenek olyan terek kitalálva, ahol gyermek és szülő kellemesen el tudna tölteni egy délutánt. Azt kellene elérni, hogy a kihasználatlan területek élhető, élvezhető helyszínekké alakuljanak. A Vár sétány is úgy újult meg, hogy kérésünk ellenére a játszóteret felszámolták, holott a tanulmányokban még szerepelt. A macskakővel borított nagy térnek legalább a felét át kellene alakítani egy igazi játszótérre. A lakónegyedekben kampánycéllal megújítják ugyan a játszóhelyeket, de három-négy év alatt tönkremennek. Ma, a civilizált világban egészen más felfogás szerint képzelik el, rendezik be a gyermekek szórakoztatását célzó tereket. Ebben a városban nagyobb játszmák folynak, s kevés jó ötlet valósul meg. Az élhetőséget számolják föl, s a fantáziátlan aszfalt és a rossz minőségű munkával lerakott "piskótakövek" veszik át a zöldövezet helyét.
Ha sikerül a magyar választók szavazatát megnyerni, a jelenlegi pazarlás, a rendkívül költséges, de gyenge minőségű beruházások helyett egy átgondolt és jól felépített városgazdálkodással élhető és jól menedzselt várossá alakítható Marosvásárhely. Ehhez 20-30 felkészült szakember szükséges, akik nagyobbrészt készen állnak erre a feladatra. Reménykedünk a választók bizalmában, hogy közösen értékeljük át Marosvásárhely jövőjét.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Ficzay Dénes emlékére
Mennyei séta a Tanár úrral
Az örök Arad ódon épületei régi fényükben pompáznak a soha ki nem hunyó, szikrázó napsütésben. Szürke öltönyös, mackójárású férfi sétálgat hátratett kezekkel a százados utcákon.  A Tanár úr – mert ő az, ki más lenne – megáll egy-egy ház előtt, elmereng a díszes építmény vagy szerény hajlék egykori lakóinak történetén. Csupa meghitt ismerős. 
Már nem kell elsárgult fóliánsok halvány, holt betűiből életre keltenie őket homályos könyvtárszobák súlyos csöndjében, magányos éjszakák sápadt lámpafényében. Most mind vele vannak az állóvízzé sűrűsödött időben. Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg. 
A Tanár úr aztán beballag égi másába ama földi Iskolának, amelynek maga is diákja volt, hogy majd a kolozsvári egyetemről hazatérve harminchét éven át naphosszat és gyakran esténként is ott üldögéljen törzshelyén a tanári patkóasztalánál meg a kopottas osztálytermek katedrái mögött, vagy rója a tintafoltos, összefarigcsált padok sorközeit. 
Szerettük őt, és büszkék voltunk, hogy nemcsak Arad, hanem az egész ország – vagyis a romániai magyarság – egyik leghíresebb középiskolai magyartanárának diákjai lehetünk. Még a leggyengébb, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő tanulók sem rettegtek óráin, amelyek mindig felüdülést jelentettek a kemény tantárgyakkal és szigorú tanárokkal való napi birkózásban. Ő csillogó szellemével, természetes tekintélyével fegyelmezte a „bilincses iskola” szorításában vergődő, nyughatatlan kamaszhadat, s ha mindez mégsem volt elég néhanap, legfőbb büntetésként maró gúnnyal utasította rendre a renitenseket. 
Bölcs volt és jóságos. Nem szigorúan tanított, nem is a tantervek aprólékos, száraz menetrendje szerint. Meseórákat tartott letűnt korok és rég elköltözött emberek valós történeteiről. Visszavarázsolt bennünket, ébredező értelmű serdülőket világunk, nemzetünk és legszűkebb pátriánk múltjába. Az emlékezet szentélyébe, ahol a legszívesebben időzött. 
Mennyire szerette a várost, amelyben születnie, élnie és meghalnia adatott! Kora ifjúságától szenvedélyesen kutatta Arad múltjának minden fellelhető morzsáját, hogy az apró, színes darabokból kirakja majd e jeles alföldi helység történelmi, mindenekelőtt magyar irodalomtörténeti mozaikképét. Élete megálmodott főműve, az évtizedeken át hangyaszorgalommal összehordott adatok szintézise azonban nem készült el – nem is készülhetett el abban az ellenséges rendőrvilágban, amely a hitbuzgó marxizmus hiányát talán még elnézte volna a polgári humanizmust megtestesítő Tanár úrnak, Arad magyar örökségének ápolását, népszerűsítését viszont államellenes cselekményként üldözte.  
Földi „őrangyalai” – akik közül azóta bizonyára többen is egy emelettel lejjebb költöztek, valamely transzcendens alagsor ki tudja hányadik bugyrába – színleg sikeres munkát végeztek tehát. Mégis hiába dolgoztak, mert papírok ellen hadakozhattak ugyan, könyvek születését megakadályozhatták vagy késleltethették legalábbis, de a Tanár úr eleven szavainak okos és meleg tanítása több nemzedéknyi diák fejében, „ifjú szívekben” élt és él tovább. 
Bennünk, akik a múlt század derekán születtünk Aradon, alapvetően az a kép él kedves városunkról, amelyet a Tanár úr rajzolt meg róla. Ezt adjuk tovább szóban és írásban utódainknak, ezt próbáljuk megmutatni másoknak, ha a jól ismert utcákon és tereken kalauzoljuk vendégeinket vagy idegenben mesélünk szülőhelyünkről. Arad neve a Vértanúk Városaként égett bele a magyar köztudatba, de ezen túl még a művelt partiumiak, erdélyiek és anyaországiak sem igen tudják, hogy például Déryné, Bolyai János, Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Eötvös Lóránd, Munkácsy Mihály vagy akár csak irodalmunk legnagyobbjainál maradva Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre, Gárdonyi Géza élete és pályája sok izgalmas szállal kapcsolódik a régi Magyarország e jelentős vidéki központjához. 
Mindennek már a közel száz esztendeje született Tanár úr is csak késő alkonyi visszfényét láthatta. Majd még sötétebb lett, s ő azon kevesekhez tartozott, akik lámpással merészeltek járkálni, hogy másoknak is világítsanak az előírt feketeségben. És harmincnál is több éve immár, hogy az Ybl Miklós tervezte, robusztus víztorony szomszédságából egy igazabb világba költözött. 
Az örök Arad napfényes utcáit rója elgondolkodva a Tanár úr. S időnként – ahogyan odalenn tette – a túloldalról magához int, közös sétára invitál valakit a sok egykori kedves tanítvány közül, akik egyre számosabban követik.
 Hudy Árpád. Nyugati Jelen (Arad)

Kutatható 1956-os iratok
Vannak még titkos, feltáratlan dokumentumai az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek, ezeket most elkezdik kutatni és hozzáférhetővé tenni - közölte Bogyay Katalin ENSZ-nagykövet kedden a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában. A kutatásra nemrég adott engedélyt az ENSZ politikai ügyekért felelős főtitkárhelyettese.
Az ENSZ-nagykövet az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából tartott emlékévvel kapcsolatban arról beszélt: több mint egy éve dolgoznak azon, hogy kutathatóvá váljanak az akták, amelyek létezéséről sokan nem tudnak, még a történészek közül sem. Szabadság (Kolozsvár)

Szőnyeg alá söpört kisebbségi jogok
A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Sógor Csaba. Az RMDSZ-es EP-képviselő a múlt héten az anyanyelv világnapjához kapcsolódóan szervezett konferenciát az Európai Parlamentben, ahol Szlovákia, Románia és a tagságra pályázó országok, Szerbia és Ukrajna kisebbségi kérdései kerültek terítékre.
– Mivel magyarázható, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok még mindig megpróbálják szőnyeg alá söpörni a kisebbségi kérdést?
– Kelet-Európában ennek egyik oka az lehet, hogy volt ötven év szünet a demokráciában. De a régi uniós tagállamok is küszködnek a kisebbségi problémákkal, például Görögország és Franciaország. Mondhatnánk, hogy ezekben az országokban a baloldal volt hatalmon, de ennek ellentmond, hogy az EP-ben inkább a baloldali pártok nyitottak a kisebbségi kérdésekre, a kisebbségi jogok szavatolására. Másik ok lehet, hogy vannak nagyon fiatal demokráciák – például az én fiam idősebb, mint a szlovák állam –, amelyek egy kicsit úgy viselkednek, mintha a megkésett tinédzserkorukat élnék. Mint a primitív társadalmak, ahol bevett szokás, hogy keresnek egy bűnbakot, arra rászórnak minden átkot, majd kikergetik a közösségből.
Az is egyértelmű, hogy politikai és gazdasági válság idején még inkább kiéleződik a kisebbségi konfliktus. Márpedig belpolitikai válság Kelet-Európában legalább négyévente van, erre csak rátevődik a külpolitikai válság, a Krím-félsziget problémája, az úgynevezett szakadárok, a katalánok és a skótok is rontanak a helyzetünkön. A románok például ma sem értik, hogy mi miért nem örültünk a koszovói függetlenségnek, pedig lám, most az albánok éppen ezt teszik a szerbekkel, mint korábban a szerbek velük. Mi annak örültünk volna, ha házon belül megoldják, de a magyar politikai elit szokásához híven nem állhatott széllel szembe, ha már a nagyhatalmak így döntöttek Koszovóról. Tehát a térségben nem szívesen beszélnek a kisebbségi kérdésről, s erre még rátevődik a tudatlanság és a közömbösség.
– A Nyugat pedig a legtöbb esetben elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van.
– A nyugatiak egy része úgy-ahogy megoldotta ezt a kérdést, most pedig azt mondják: oldjátok meg ti is otthon. Mivel ők kisebbségi kérdésekkel elsősorban a migránsok és a szexuális kisebbségek kapcsán szembesülnek, így még inkább nem értik, mit akarunk. A vajdasági sajtóban szegregációval vádolják a magyarokat, és Nyugaton sem értik, miért akarunk külön iskolát. Nem értik, és nem tudják elhinni, hogy van egy ilyen balkáni játék, hogy amit megígérek, nem teszem meg, arról pedig nem beszélek, hogy valójában mit csinálok. Most kezdik érteni, mikor mondom, hogy Romániában hiába fogadta el a kormány a kisebbségi törvényt, a parlamentben elsüllyesztették egy fiókban, még rá is tapostak néhányszor.
Történelmi félelmek is meghúzódnak a háttérben, például a lengyel–litván konfliktus, a szlovákok inkább nem használták fel a csatlakozási támogatásokat, a határokon átnyúló regionális együttműködési infrastrukturális pénzeket, az ippolyi, dunai hidat, mert szó szerint elhangzott, hogy akkor majd „jönnek a német és magyar tankok". Ma is élnek ezek a félelmek, amelyeket tovább generálják az oktatási rendszerek. Még csak azt sem mondhatom, hogy a marxista ostobaságokat tanítják tovább, mert a két világháború között is ugyanezek a félelmi reflexek működtek. Ezeket kellene valahogy legyőzni, egymással egyezségre jutni, és felhívni az európai döntéshozók figyelmét, hogy nemcsak a kisebbségi kérdések terén van baj, hanem a lisszaboni szerződésben foglaltak betartásával is, a diszkrimináció tilalmával, a sokszínűség előmozdításával.
– Hogyan tudná ezt a kérdést szabályozni az Európai Unió?
– Románia 2003-ban elfogadott alkotmányában szerepel mindez, a kilencvenes évek óta elfogadtunk több száz, a kisebbségek jogait szavatoló törvényt, és ezekért négyévente vagy kormányválság esetén mégis újra és újra meg kell küzdeni. Én azért bizakodó vagyok, hiszen ha az Európai Unió gazdasági kérdésekben le tudta szabályozni, mennyi lehet a költségvetési hiány, az adósság, akkor talán ebben is sikerül dűlőre jutni. A jogállamiság és a demokrácia kevésbé megfogható, de most éppen Magyarország és Lengyelország kapcsán van vita arról, hogy ezekről a kérdésekről párbeszédet kell folytatni, a jogállamiságot, a demokráciát felügyelő mechanizmusra van szükség, nem ellenőrizni, büntetni, hanem megelőzni kell. Az európai döntéshozók arra is rájöttek, hogy Románia és Bulgária kicselezte az együttműködési ellenőrzési mechanizmust, így Horvátországgal szemben szigorúbb feltételeket szabtak, Szerbiával még annál is szigorúbbakat.
Ezt a konferenciát is azért szerveztük, hogy az ezután csatlakozó államokkal ne járjon úgy az Unió, mint Romániával vagy Szlovákiával. Nem örültünk annak, hogy épp Magyarország és Lengyelország kapcsán jutott eszükbe, hogy kidolgozzák ezt az ellenőrzési mechanizmust, de ha már ez van, akkor bele kell kapaszkodni, és azt mondani: jó, akkor alkalmazzák minden tagállam esetében. Már a görög válság kezdetén is ráerősítettünk, hogy valójában ott is morális válság van, nem gazdasági és pénzügyi, hiszen Görögországban ha nem vagy ortodox, nem lehetsz tanító, és ezzel kezdik a társadalmi vitát. Íme, hova jutnak.
Minden szakmai fórumon elmondjuk, hogy ez nemcsak emberjogi és kisebbségi kérdés, hanem gazdasági és biztonságpolitikai is. A Berthelson Alapítvány tanulmánya rámutatott, hogy a skandináv országoknak a mienkhez képest magas életszínvonala annak tulajdonítható, hogy a szociális kohézió, a kisebbségi jogok szavatolása kéz a kézben jár, tehát ha a kisebbségi jogok rendeződtek, a gazdasági kérdések is jobban működnek. Még az is megérti, aki soha nem foglalkozott politikával, hogy ha mi a szomszédunkkal állandóan perlekedünk, emiatt álmatlan éjszakáink vannak, akkor nem lesz se időnk, se energiánk azon gondolkodni, hogy együtt hogyan tudnánk jobban gazdálkodni vagy a terményeinket együtt értékesíteni.
– A többi EU-tagállamhoz viszonyítva milyen a kisebbségi helyzet Romániában?
– A görög vagy a szlovák helyzet azt mondatja, hogy van rosszabb is, mint Romániában, ahol egyre inkább jogi útra terelődik a kisebbségvédelem, vagy inkább a védekezés, mert állandóan védekezésbe szorulunk. Ha volna ilyen negatív értelemben vett Nobel-díj, akkor a románok biztosan megkapnák, hiszen ez a hihetetlenül sikeres stratégiájuk, és általában senki nem érti, nem látja át ezt a balkáni módszert. Például húszéves volt a kisebbségi nyelvek chartája, elhívták Kolozsvárra a Velencei Bizottság alelnökét, kapott egy díszdoktori címet, és végül még meg is dicsérte Romániát. Ilyenkor meg kell keresnünk a Velencei Bizottságnál a magyar szakértőt és felhívni erre a figyelmet, ennél többet nem tehetünk.
– A kelet-európai országok kormányai gyakran meg sem hallják a nemzeti kisebbségek hangját, az ezekre a közösségekre vonatkozó jogszabályaikat nem alkalmazzák. Ilyen helyzetben mit lehet tenni?
– Jelen kell lenni a helyi és a megyei önkormányzatokban, a parlamentben, megpróbálni szakmailag a legjobb lenni. Nem azért, hogy dicsekedhessünk vele, hanem hogy a többiek lássák. Sokat számít a folytonosság, a következetesség, a szakmaiság. Az EP-ben az egyéves mérleg alapján az RMDSZ-nek volt a legjobb jelenléte, ez fontos, hiszen különben eszükbe sem jut, hogy létezel. Az európai döntéshozóknak állandóan beszélni kell, ötévente cserélődnek a képviselők, az újakat újra fel kell világosítani, hogy létezik egy megoldatlan probléma, ami az Unióban 40 millió embert érint, és ezen segíteni kell.
Nagy szükség van a civil társadalomra, nélkülük nem megy. Amikor a politikai vonal nem működik, akkor a civil szférának kell lépnie. A törvényeket végre kell hajtatni. Gyakran velünk is baj van, amikor kényelemből nem szólalunk meg magyarul. Beiskolázási kérdésekben a román társadalommal is meg kell birkózni, de emellett el kell mondani a magyaroknak, hogy ne féljenek, megéri magyarul tanulni.
– Számíthatunk-e szövetségesekre?
– Folyamatosan kell keresni a szövetségeseket. A bulgáriai törököket, a görögországi törököket, más európai és kontinensen kívüli kisebbségi szervezeteket, mert az Unión kívüli problémák bemutatásával rá tudunk erősíteni a belsőkre. Ez a dolgunk, hogy állandóan jártassuk a szánkat, tartsuk melegen a vasat.
Sajnos a gazdasági-politikai válság az EP-ben is azt eredményezte, hogy sokat hígult a társaság, a szélsőjobboldalnak már saját frakciója van, és itthon is azt látjuk, hogy az újak még nacionalistábbak. A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek. Ez is megoldás lenne, de sajnos már elfáradtak az emberek. Viszont szerencsére a civil társadalomnak más eszközei is vannak, ezért kell feltétlenül összekapcsolódjon a politikum és a civil szféra.
– Vannak-e mégis pozitívumok, előrelépések?
– Nem mondtunk le arról, hogy valaha egyéni jelentés születik a kisebbségek helyzetéről, a kisebbségi szakmai testület ezen dolgozik, de eddig az állandó bizottság mindig leszavazta. Előrelépés, hogy tavaly első ízben az Európai Néppártban szakmai meghallgatás volt ebben a kérdésben, párton belüli teljes támogatottsággal. De a legnagyobb előrelépés mégis az, hogy a jogállamiságot és a demokráciát felügyelő párbeszéd-mechanizmus elindult, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az európai polgári kezdeményezés nem a legsikeresebb, erre rájöttek, és erről is folyik a vita, hogy változtassák meg a jogszabályokat, talán az európai ombudsman jogkörébe utalják a kérdést.
Látható, mennyire törékeny még az Európai Unió, amikor az 500 millió embert képviselő bizottság, tanács és parlament összecsuklott másfél millió menekülttől. Amióta nem volt háború, felnőtt néhány generáció, és elfelejtették, hogy honnan indult az Unió. Én bízom benne, hogy mindenkinek megjön az esze, rájönnek, hogy érdemes és hasznos tiszteletben tartani a kisebbségek jogait.
Bíró Blanka, Brüsszel. Krónika (Kolozsvár)

Számonkérés helyett „kibeszélés” Petiék ügyében
Nem történt fegyelmi kihágás, így fenyítésre sem került sor, hanem inkább jól kibeszélték magukat, és erőt gyűjtöttek az elkövetkező nehéznek ígérkező három hónapra – jellemezte a marosvásárhelyi RMDSZ-frakció kedd esti ülését Soós Zoltán frakcióvezető. 
A találkozón többek között a múlt csütörtöki tanácsülésen történtekről tárgyaltak. Mint arról beszámoltunk, az ülésen az RMDSZ az előzetes egyeztetés és bejelentés alapján a városmenedzseri tisztségre vonatkozó határozattervezet halasztását kérte. Ez azonban nem kapta meg a szükséges szavazatot, s a tervezet eredeti formájában történő szavazásra bocsátásakor két RMDSZ-es tanácsos, Benedek István és Peti András alpolgármester igennel szavazott.
A múlt heti esetről szólva Soós Zoltán frakcióvezető kifejtette: az előzetes frakciódöntés a halasztásról szólt. A második szavazásról nem volt egyeztetés, de magától értetődő, hogy ha halasztást kértek, az nem jelent igennel való szavazást. Hangsúlyozta: a két RMDSZ-es igen nem osztott és nem szorzott a citymenedzseri állás elfogadásának kérdésében, hiszen csak egyszerű többségre volt szükség.
„Beszélgettünk arról, hogy ilyen és hasonló esetben, ha valaki a frakcióból azt érzi, túl nagy nyomás nehezedik rá – mint Peti Andrásra, aki kissé később szavazott, miközben Claudiu Maior is rászólt –, akkor időt kell kérni arra, hogy átgondolja döntését, vagy egyeztessen a frakcióval. Biztos lesznek még hasonló nehéz pillanatok, döntések az elkövetkező három hónapban, a választások előtt” – mondta Soós, aki szerint egy ilyen kibeszélő beszélgetésre már rég szükség volt a frakcióban.
Hangsúlyozta, építő jellegű egyeztetés volt, amelyben arra fektették a hangsúlyt, hogyan tudják támogatni, erősíteni egymást. Múlt pénteken, a tanácsülést követően Soós Zoltán kifogásolta, hogy Peti András és Benedek István a városmenedzseri tisztség létrehozása mellett szavazott annak ellenére, hogy előzőleg az RMDSZ-frakció a halasztásról döntött. Úgy vélte, aki az RMDSZ frakciója ellen szavaz, az a magyar politikai közösség képviselete ellen jár el, ami nem elfogadható.
A keddi frakcióülést követően a Transindex hírportálnak már úgy nyilatkozott, érzékelik a problémát, de nem szeretnék az ügyet a nyilvánosság előtt megbeszélni. Kifejtette, nem Peti megregulázása a cél, hanem hogy a következő három hónapban ténylegesen együtt tudjanak dolgozni. Úgy vélte, bár Peti András alpolgármesterként bevált, a városi RMDSZ-szervezet vezetésére nem alkalmas.
„A pártvezetésben komoly problémák és hiányosságok vannak, és azt nem szabad tolerálni” – jelentette ki a hírportálnak Soós, többek között azt kifogásolva, hogy a városi szervezet nem fogadott el cselekvési tervet a magyar polgármesterjelölt és tanácsosjelöltek támogatásáról.
Pap Melinda, Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)

Bekérték a magyar zászlót
Fejlemények Vass Imre ügyében 
Amint arról beszámoltunk, rendbontás és csendháborítás vádjával kivizsgálás indult a kézdivásárhelyi Vass Imre és Szabó Csaba ellen, miután tavaly decemberben magyar zászlóval tértek be a helyi For You Club szórakozóhelyre. Az ügyben fejlemény van.
Tavaly december 21-én Vass Imre Szabó Csaba nevű ismerősével együtt részt vett egy, az Ozsdolai Székely Tanács által a Hilib-tetőn szervezett rendezvényen, ezt követően betértek egy sörre a For You Club szórakozóhelyre, ahová Vass a nála lévő, kisméretű magyar zászlót is vitte, majd nem sokkal érkezésük után távozásra szólították fel őket. A rendőrség szerint azonban a két férfi botrányt keltett, a lokál konyhájára is behatoltak, ahol az alkalmazottakat szidalmazták, durva szavakkal illették őket, ezért kivizsgálás indult az ügyben.
Tegnap délben Vass Imre telefonon értesítette szerkesztőségünket, hogy beidézték a rendőrségre, majd felszólították, szolgáltassa be az inkriminált zászlót. „Másfél órán át nem a rendbontásról faggattak, hanem arról, hogy hangzottak-e el részünkről románellenes szavak, sértegettük-e a klub főnökét, illetve lengettem-e a zászlót a helyiségben – ecsetelte. – Elmondtam, nem Magyarország zászlajáról van szó, hanem egy egyedi darabról, amelyen a magyar nemzeti zászló színei mellett székely szimbólumok is fellelhetők”.
A zászlót lefoglalták, ám a férfi bízik abban, hogy az előbb-utóbb visszakerül a tulajdonába. Hozzátette, nem provokálás céljával mentek az említett szórakozóhelyre, hanem sört inni. „Igaz, hogy egy-két Kárpátia-dalba is belekezdtünk, azonban ez a miénk, és szerintem ezt bárhol el lehet énekelni.” Vass azt is megosztotta lapunkkal, hogy tudomása szerint két hete Szabó Csabát is kihallgatták az ügyben. 
(daczó) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miért? De ce? Why?
 Angolul csak azért kérdem, hogy a Facebook-nemzedék is figyeljen fel arra: többször átverték őket. Legutóbb a napokban is, amikor jó néhány facebookos véleményíróról kiderült, hogy fül- és szembrigád tagja, hangadója. Most például az zavarja őket, hogy az alkotmánybíróság végre kimondta: a hírszerző szolgálat lehallgatásait nem használhatják fel a pereken. Érdekes, hogy a „jogállamban”, ahol állandóan arról hallunk, hogy nem szabad megkérdőjelezni a jogvédőket, az alkotmánybírók ellen szinte hadjáratot indítottak azért, mert a legfőbb törvény előírásainak betartását követelik. Fura egy helyzet.
Sok miértre már az elnökválasztás óta megvan a felelet, és az sem titok, miért kezdték kérdőre vonni az erdélyi magyarok jó néhány vezető személyiségét. A megválaszolatlan nagy miértek azonban az erőszakszervezetek törvénytelen jogállamromboló intézkedései körül lapulnak. Hogy miért nem szólalnak fel ez ellen erélyesen az erdélyi magyarság hatalomközelben lévő személyiségei, a megyékben lévő politikusok vagy gazdasági vezetők, a helyzetet világosan látó közemberek, a bírálataiknak sokszor hangot adó, de a jogtalanságokra most vak facebookos fiatalok, csak sejteni lehet.
Miért nem kérdik meg például az ügyészséget, hogy semmi kézzelfogható tény nélkül miért vitték be Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, és miért nem vezetheti továbbra is a várost, ha még a pénzt adó, az EBRD sem tapasztalt a szerződés végrehajtását illetően semmiféle rendellenességet? Ilyenkor miért nem cselekszik az RMDSZ vezetősége, mert az, hogy Attila, veled vagyunk!, Robi, veled vagyunk!, Árpád, veled vagyunk! – nem elég.
S miért nem érdeklődik a parlament nemzetvédelmi bizottságában úgymond ténykedő Verestóy Attila a hírszerzők hatáskört átlépő ténykedései felől? De miért nem figyelmeztetnek a jogi bizottságban jelen levő jogászaink, politikusaink arra, hogy az ország nem jogállam, csak bizonyos érdekekért gyakran alkalmazott szólam.
Miért nem követeli senki, hogy az erdélyi magyarság, különösen a székelyek kollektív bűnösségének hangoztatása helyett az ügyészség mutassa már meg több hónapos késéssel azt a bombát, amivel a kézdi fiatalok robbantani akartak? És miért verik bele a félszt az erdélyi magyar emberekbe?
Miért? De ce? Why?
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beolvaszthatják a Sapientiába a Partiumi Keresztény Egyetemet
Megszűnik a Partiumi Keresztény Egyetem, és a Sapentia nagyváradi részlegeként működik tovább, ha vezetői nem dolgoznak ki március 2-ig életképes átszervezési tervet a súlyos pénzügyi gondokkal küszködő intézmény gazdasági talpra állítására. A beolvadás elkerülése érdekében szakok szűnhetnek meg a PKE-n – tudta meg a Maszol.
Portálunk elsőként számolt be tavaly a magyarországi közpénzekből finanszírozott felsőoktatási intézmény anyagi gondjairól. Mint megírtuk, a magyar állami támogatást kezelő Sapientia Alapítvány szeptemberben döntött úgy, hogy körmére néz a PKE-nek. Utóbb a Krónika azt tárta fel, hogy egy belső átvilágítás eredményei szerint az egyetem 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel pályázati pénzek hiányos elszámolása és éves túlköltekezései miatt. Ennek következményeként János Szabolcs rektor lemondott, a tisztséget megbízott vezetőként Pálfi József látja el az egy hét múlva esedékes rektorválasztásig.
A Sapientia Alapítvány számára azonban nyilvánvalóvá válhatott, hogy néhány személycsere nem állítja meg túlköltekezést és a hatalmas hiány pótlására sem sikerülhet előteremteni a pénzt. Úgy tudjuk, hogy két hete Kató Béla kutatóriumi elnök Nagyváradra látogatott tárgyalni a PKE vezetőivel, köztük az egyetem elnökével, Tőkés Lászlóval. Útjára elkísérte Brendus Réka kuratóriumi tag, a finanszírozó Bethlen Gábor Alapítvány képviselője is.
Értesüléseink szerint Kató Béla református püspök egy olyan intézményátszervezési terv kidolgozására szólította fel a PKE vezetőit, amivel talpra állítható a súlyos anyagi gondokkal küszködő egyetem. A Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke határidőt is adott: március 2-át. Ugyanakkor kilátásba helyezte a PKE önállóságának felszámolását is, ha nem születik meg a Kolozsvárról kért terv. Ez azt jelentené, hogy a felsőoktatási intézmény a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem nagyváradi részlegeként működne tovább. A PKE-nek értesüléseink szerint fájdalmas döntéseket kell meghoznia, ha meg akarja őrizni önállóságát: négy szakot is meg kell szüntetnie a költségek csökkentéséért.
Az OTP-nek nem tudnak törleszteni. A Krónika korábbi cikke szerint a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program (HURO) keretében lebonyolított programok vezettek a legnagyobb mértékben a PKE eladósodáshoz. Az egyetem 14 ilyen programban vett részt, és ezek keretében mintegy 750 ezer eurót hívott le az EU alapjából, az önrész biztosításához azonban mintegy 300 ezer euró banki hitelt kellett felvennie. Mivel a lebonyolított programokat csak késve tudta elszámolni, nem tudta teljesíteni a hitelező bankkal szembeni törlesztési ütemtervet. Így a banki kamatok és a hitel összege folyamatosan növekedett. A Maszol úgy tudja, hogy a PKE az OTP-től vett fel hiteleket, és megpróbálnak tárgyalni az átütemezésükről. Információink szerint a kialakult helyzethez az vezetett, hogy az egyetem nem profi pályázatíró cégek segítségével nyújtott be támogatási igénylést, hanem az oktatók egy része dolgozta ki – nagy összegű tiszteletdíjakért – a pályázatokat.
Sapientia: csak Kató nyilatkozhat
A fejleményekkel kapcsolatban mind a Sapientia Alapítvány, mind a PKE hírzárlatot rendelt el. Azt azonban Brendus Réka a Maszolnak megerősítette: két hete valóban részt vett az egyetem vezetőségével tartott nagyváradi találkozón. Részleteket azonban nem árult el a tanácskozásról. A budapesti nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese arra hivatkozott, hogy egy belső egyezségük szerint a PKE ügyéről csak a kuratóriumi elnök nyilatkozhat. Erre hivatkozott megkeresésünkre Farkas Emőd, a Sapientia Alapítvány irodavezetője, aki úgy fogalmazott: sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánja az értesüléseinket. Kató Béla pedig lapunk munkatársának azt üzente: nem zárkózik el a tájékoztatástól, de ezt csak személyes találkozón, a jövő hét folyamán kívánja megtenni.
PKE: csak Pálfi nyilatkozhat
Annak ellenére, hogy a PKE a magyarországi adófizetők pénzéből működik, Pálfi József megbízott rektor szintén elzárkózott a kérdéseinktől. „Csak annyit tudok megerősíteni, hogy az egyetem válságban van” – jelentette ki a Maszolnak. Nem jártunk nagyobb sikerrel sem Molnár Erzsébet megbízott gazdasági igazgatónál, sem Maior Enikő rektorhelyettesnél. Mindketten azzal rázták le munkatársunkat, hogy nincs felhatalmazásuk nyilatkozni a sajtónak, és a megbízott rektorhoz irányították.
A Partiumi Keresztény Egyetem a Tőkés László korábbi református püspök által 1990-ben alapított Sulyok István Református Főiskola jogutódja. Az 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált intézményt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel Együtt a magyar állam tartja fenn.
 Cseke Péter Tamás. maszol.ro

CEMO: az RMDSZ nem alkalmas árnyékjelentés elkészítésére
A Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem független civil szervezet, ezért nem nyújthat be a magyar közösség nevében árnyékjelentést az Európa Tanácshoz. A marosvásárhelyi civil szervezet kétségbe vonja az RMDSZ jelentéstevői jogát.
A Cemo Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szombati bejelentésére reagált, mely szerint a szövetség árnyékjelentést készít ahhoz a jelentéshez, amelyet Románia a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról nyújtott be az ET-nek.
Kelemen Hunor az SZKT ülésén elmondta: a román kormány több mint kétéves késéssel, február elején nyújtotta be a kisebbségi jogok biztosításáról szóló jelentését. A dokumentum elkészítése során a kabinet nem konzultált a romániai magyar közösség érdekképviseletével, és a jelentés – Kelemen szerint – rengeteg hibát, pontatlanságot és valótlan állítást tartalmaz.
A Cemo az Európa Tanács kritériumait idézte, amelyek szerint a nemzetközi egyezmények alkalmazásáról szóló országjelentések mellett az adott országban működő független civil szervezetek fogalmazhatják meg árnyékjelentésekben az álláspontjukat.
A Cemo úgy vélte, hogy az RMDSZ nem tekinthető független szervezetnek, hiszen a jelentés összeállításáért az RMDSZ-es vezetésű romániai Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala felelt. A román kormány struktúrájában működő hivatalt 2015 októberéig az RMDSZ-es Laczikó Enikő vezette, aki jelenleg is ott dolgozik, helyettes vezetőként.
„Lehetetlen lenne bebizonyítani, hogy egy RMDSZ-es államtitkár által vezetett intézmény nem kérdezte meg az RMDSZ-t az országjelentés készítése során – érvelt a Cemo.
Eddig minden rendben volt
Románia immár a negyedik jelentését nyújtja be a kisebbségvédelmi keretegyezmény alkalmazásáról, és – noha a korábbi három jelentés megállapításai sem feleltek meg a valóságnak – az RMDSZ eddig soha nem emelt kifogást ezek ellen.
A szövetség „mindhárom alkalommal maximálisan támogatta az országjelentések nem túlzottan magyarbarát és irreális statisztikáit, amelyek a magyar közösséget érintően a «minden rendben» képet festették” – fogalmazott a Cemo.
A szervezet úgy vélte, hogy lényeges változásokat lehetett volna elérni, ha a magyar közösség civil szervezetei már a korábbi jelentésekhez is árnyékjelentéseket tettek volna le.
A Cemo arra biztatta az erdélyi civil szervezeteket, hogy minél többen készítsenek árnyékjelentést, és igazítsák ki a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról készített román kormányjelentés pontatlan és valótlan állításait.
vhegy.com. Erdély.ma

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

Európa védelemre szorul
2016. március 1-én, az Európai Parlament brüsszeli székhelyén Tunne Kelam és Tőkés László EP-képviselők irodáinak közös szervezésében és a londoni székhelyű Inter Cultural Center közreműködésével rendeztek konferenciát Iszlám, szélsőség és demokrácia címmel.
 Megnyitó beszédében Tunne Kelam észt néppárti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy napjaink háborúi ideológiai alapúak, ezért, ha tisztán akarunk látni, fontos, hogy megszabaduljunk előítéleteinktől és a félreértelmezésektől, határozottan visszautasítva minden szélsőséges megnyilvánulást. Európa veszni hagyja saját identitását, hagyományos értékeit pedig az európaiak nagy része lenézi. Ezen összefüggésben rá kell ébrednünk az oktatás meghatározó szerepére, nem feledve, hogy még a Közel-Keleten is sokan vannak, akik, bár más felekezetűek, gyermekeiket mégis színvonalas keresztény iskolákban taníttatják.
Tőkés László az Európába hívatlanul és ellenőrizetlenül, százezer számra érkező bevándorlók okozta migrációs válság veszélyeire hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint a kommunizmus összeomlása óta ez az újkori népvándorlás jelenti a legnagyobb kihívást az egységesülő Európa számára. „Nemcsak a bevándorlók és a menekültek, hanem maga Európa is védelemre szorul. Tudathasadásos állapot ez, hogy miközben a balliberális európai »mainstream« diszkriminációellenes hevülettel száll szembe az iszlamofóbiával – ezzel szemben az iszlám fundamentalizmus tűzzel-vassal üldözi a keresztényeket.  S miközben emezek irgalom nélkül kiűzik szülőhazájukból saját »nonkonformista« hittestvéreiket – mi tárt karokkal fogadjuk az általuk megvetett keresztény Európában a muszlim tömegeket. Egész multikulturális európai kultúránk és plurális politikai értékvilágunk kerül veszélybe a vallási és kulturális kizárólagosságon alapuló muszlim expanzió által, melynek – mondhatni – hitbeli hivatása az iszlám terjesztése és az európai világ muzulmánná való átalakítása. (...) A civilizációk huntingtoni konfrontációja fenyegeti a közeljövőben Európát. Ettől kell megvédenünk társadalmainkat: az iszlám intoleranciával szemben az európai toleranciát, a saria elvakult öntörvényűségétől az emberi alapjogokat és szabadságokat” – mondta az erdélyi képviselő.
Tőkés László meghívására a konferencia jeles vendégelőadójaként Maróth Miklós akadémikus, orientalista Demokrácia keleten és nyugaton címmel tartott előadást. Elmondta, hogy a muzulmán országok vezetőinek egyfelől a bizánci császárok, másfelől az arab törzsfőnökök voltak az „előképeik”. Nyugati szemszögből megítélve – éppen ezért – politikai berendezkedésükre a despotizmus jellemző. Muszlim oldalról nézve – ezzel szemben – az európai vezetők legitimitását biztosító választások csak korlátozott jogkörrel ruházzák fel a választott kormányokat, mert az egyes országokra vonatkozó döntések java részét anonim, felelősséggel nem rendelkező és elszámoltathatatlan hivatalnokok hozzák meg. Ezek után elfogadhatatlan, hogy az európai országok az iszlám világára rá akarják kényszeríteni saját politikai rendszerüket, és arab vezetőket próbálnak leváltani azon a címen, hogy azok az iszlám politikai hagyományainak megfelelően despotikusan vezetik országukat. Semmi helye nincs a nyugati demokrácia keleti exportjának – vonta le a következtetést Maróth professzor.
Seyed Mostafa Azmayesh, az iszlám – talán egyetlen – békés és toleráns közösségének, a szúfiknak a képviselője azt hangoztatta, hogy a Korán „lelke” a békesség, és amúgy a nőket sem tartja alsóbbrendűnek a férfiaknál. A szunnita és a síita hitoktatók, vagy éppen a muszlim törvénykezés (saria) hívei pedig olyan hamis értelmezést adnak a Koránnak, amelynek már nem sok köze van az igaz iszlámhoz. A Franciaország több neves egyetemét is megjárt vallástudós állítása szerint az arab országokban már az iszlám megjelenése előtt is általános volt a szélsőségesség, az iszlám pedig eredetileg éppen arra volt hivatott, hogy „civilizálja” az arab törzsi társadalmakat. Habár más iszlám áramlat követőit direkt módon nem támadta, de állítása szerint az iszlám szunnita, illetve síita értelmezése nem annyira a vallásról és a hitről, hanem sokkal inkább a hatalom gyakorlásáról szól. Jobb híján ezt nevezhetjük politikai iszlámnak. Arra kérdésre, mivel magyarázza, hogy a világ leginkább diktatórikus államai éppen az iszlámra épülő, ennek mindenhatóságát hirdető államok – erre azt válaszolta, ezen országok csupán hatalmi legitimációs eszközként használják a Korán tanítását. Az iszlám kereszténységhez való viszonyáról szólva a professzor szintén a Koránt idézte, amely arra tanítja híveit, hogy „legyenek olyanok, mint Jézus apostolai”.
Az egész Európát megrázó migrációs válság jelenlegi körülményei között a nyugaton élő iráni hittudós okfejtései aligha jelenhettek többet, mint egy tiszteletre méltó, de mégis csak szektásan marginális iszlám irányzatnak a súlytalan és irreleváns önigazolási törekvését. http://tokeslaszlo.eu

Székely szabadság napja: bizonytalankodik az RMDSZ 
Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) arra biztatja szimpatizánsait, hogy vegyenek részt az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által meghirdetett március 10-ei marosvásárhelyi megemlékezésen és tiltakozáson, továbbra sem egyértelmű, hogy az RMDSZ miként viszonyul a székely szabadság napján tartandó rendezvényhez – adja hírül Bencze Melinda, és Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
A szövetség háromszéki szervezetének képviselői egy héttel korábban attól tették függővé részvételüket, hogy a helyhatósági választásokra készülve mit tart előnyösnek az alakulat marosvásárhelyi szervezete és Soós Zoltán polgármesterjelölt, egyértelmű választ azonban még mindig nem kaptak.
Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei szervezetének elnöke csütörtökön a Krónikának azt mondta, a marosvásárhelyi rendezvény nem tekinthető politikai rendezvénynek, ezért nem egy politikai alakulat képviselőiként, hanem magánemberként vesznek részt a rendezvényen. „Én arra biztatok mindenkit, hogy saját belátása és lelkiismerete szerint döntsön a részvételről” – tette hozzá.
Hasonlóan reagált kérdésünkre Peti András, a városi szervezet elnöke is, aki leszögezte: nem RMDSZ-es tisztségviselőként vesz részt a székely vértanúk emlékművénél tartandó megemlékezésen. Ezzel szemben Soós Zoltán, a vásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje az MTI megkeresésére azt mondta, az RMDSZ testületei és kampánystábja csütörtök este dönt az esetleges mozgósításról és arról, hogy – az SZNT felkérésének megfelelően – mondjon-e beszédet a székely szabadság napján.
„Erőt kell felmutatni!”
Csütörtök délelőtt egyébként az EMNP, az MPP és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviselő közös sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatójukon számoltak be arról, hogy segítenek a szervezőknek a mozgósításban.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke úgy vélte: a székely szabadság napjának a résztvevői nemcsak a Székelyföld autonómiája mellett állnak majd ki, hanem a merényletkísérlettel gyanúsított kézdivásárhelyi férfiak, és az ügyészség által meghurcolt székelyföldi polgármesterek ügyében is.
Kulcsár Terza József azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyar politikai szervezeteknek nem szabad hagyniuk, hogy megosszák őket, egységesen kell fellépniük az autonómia ügyében. A politikus kijelentette: Marosvásárhelyen erőt kell felmutatni, és nem szabad teret engedni a provokációknak.
Zakariás Zoltán arra kérte a székelyföldi munkaadókat: tegyék lehetővé alkalmazottaiknak, hogy délutánra Marosvásárhelyre érjenek. Úgy vélte, a Székelyföld más területeiről érkezők bátorítást adhatnak a marosvásárhelyieknek, hogy ők is nagy számban vegyenek részt a március 10-én tartandó megemlékezésen, felvonuláson és tüntetésen. Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke arra kérte a résztvevőket, hogy minél több székely zászlót hozzanak magukkal, és hagyják otthon a pártok, szervezetek zászlóit.
Külföldi autonomistákat is meghívtak
Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács sepsiszéki vezetője elmondta, a tervek szerint a rendezvényen többek közt Izsák Balázs SZNT-elnök és Tőkés László, az EMNT elnöke is beszédet mond, de meghívást kapott az eseményre három külföldi, autonomista mozgalmakat támogató felszólaló is. A történelmi székely székekről harminc autóbuszt indítanak, ezek igénybevétele díjmentes, iratkozni az SZNT helyi szervezeteinél, valamint a demokrácia-központokban lehet.
Az SZNT egyébként önkéntes rendfenntartókat toboroz Marosszéken. A szervezet által csütörtökön közzétett felhívás szerint a jelentkezőknek vállalniuk kell, hogy a szervezők szándékának, akaratának megfelelően járnak el és a gyülekezési jogról szóló törvény előírásai szerint fejtik ki tevékenységüket. A segítőkész helybeliek a testület marosvásárhelyi székhelyén jelentkezhetnek jövő szerdáig.
Amint arról beszámoltunk, az SZNT egy évvel ezelőtt jelentette be a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban a március 10-én tartandó tömegrendezvényt. A hivatal levélben jelezte, hogy korainak tartja a bejelentést. Ennek a levélnek az értelmezését kérte a bíróságtól, mely januárban hozott ítéletében a bejelentés tudomásul vételére kötelezte Dorin Florea polgármestert. Az elöljáró fellebbezett a bírósági ítélet ellen, a tömegrendezvény időpontja előtt azonban már nem születhet jogerős ítélet az ügyben.
A székely szabadság napja elnevezésű rendezvényen az SZNT az 1852-ben felgöngyölített, Habsburg-ellenes székely szervezkedés 1854. március 10-én kivégzett három vezetője – Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly – marosvásárhelyi emlékoszlopánál szervez 2004 óta megemlékezést. A 2013-as és 2014-es rendezvény felvonulással és a romániai régiók kialakítására vonatkozó romániai kormányzati elképzelések elleni tiltakozással végződött. A szervezők becslése szerint mind a 2013-as, mind a polgármester által részben betiltott 2014-es felvonuláson tízezrek vettek részt. A polgármesteri hivatal tiltása után az SZNT 2015-ben nem szervezett tömegrendezvényt Marosvásárhelyen a székely szabadság napján – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Csak húsvét után érkezhet a segély
Valószínűleg húsvétra sem kapja meg az európai uniós élelmiszertámogatást a több mint ötvenezer Hargita megyei rászoruló. Habár tavaly már január elején elkezdték osztani az alapélelmiszereket tartalmazó dobozokat, idén az országos közbeszerzési eljárás elhúzódása miatt feltehetően csak áprilisban kerülhet erre sor.
„Csomagok még nincsenek, és azt sem tudjuk, mikor lesznek” – fogalmazott érdeklődésünkre Biró Edit, a csíkszeredai városháza szociális osztályának vezetője. Elmondta, két hete kaptak egy átiratot a Hargita megyei prefektúrától a jogosultak körének bővítése kapcsán. A prefektúrák felügyelik ugyanis a program lebonyolítását, az élelmiszercsomagok kiosztását pedig a helyi önkormányzatok végzik.
Azt viszont a prefektúra illetékese sem tudta megmondani, hogy mikorra várható az élelmiszercsomagok kiosztása. Mint kiderült, még nem zárult le a kiosztandó termékek biztosításával, kiszállításával kapcsolatos országos közbeszerzési eljárás, amelyet az európai alapok lehívását irányító minisztérium bonyolít le. Mivel a versenykiírás eredményét megfellebbezték, és az óvások lezárásáig még várni kell, így nem sok esély van arra, hogy ebben a hónapban kiosszák az élelmiszercsomagokat. A prefektúra munkatársa a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy április közepén kerülhet sor erre.
Újdonság a tavalyi feltételekhez képest, hogy 400-ról 450 lejre emelték a nyugdíjak és segélyek felső határát az európai uniós élelmiszercsomagra jogosultak esetében. A listákat a polgármesteri hivatalok állítják össze a különböző intézmények (nyugdíjpénztár, munkaerő-elhelyező ügynökség stb.) által leküldött adatok alapján. Ebbe az önkormányzatok megbízottjai még belefoglalhatják a jövedelem nélkülieket is, akik nem szerepelnek munkanélküliként, nyugdíjasként vagy más kedvezményezettként a nyilvántartásban.
Hargita megyében tavaly 51 261 személy részesült az élelmiszersegélyben, a jogosultak listájának bővítésével pedig idén ennél jóval többen kaphatják meg az uniós csomagokat. A csomagok tartalma hasonló lesz, mint a tavaly: négy liter olaj, két kilogramm cukor, két kilogramm liszt, négy kilogramm puliszkaliszt, két tasak 400 grammos száraztészta, két disznópástétom, két marhakonzerv, két kilogramm rizs, egy paradicsomsűrítmény és egy paszulykonzerv.
Barabás Hajnal. Székelyhon.ro

Gaál András előtt tisztelegnek
Életmű-kiállítással tiszteleg Csíkszereda városvezetése és a Csíki Székely Múzeum a nyolcvanéves Gaál András képzőművész előtt. A kiállítást március 5-én 18 órától nyitják meg.
„Amit jelentett a csíki képzőművészeti életben ezelőtt közel száz évvel Nagy István, Nagy Imre, nagyjából azt jelenti a huszadik század végén és a huszonegyedik század elején Márton Árpád és Gaál András művészete is” – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a csíkszeredai városházán tartott sajtótájékoztatón. Antal Attila, a város alpolgármestere elmondta, fontos felmutatni azt, „amire büszkék vagyunk”.
A kiállításon a művész 108 alkotása tekinthető meg. „Sosem láttam így együtt ezeket a munkákat, hihetetlen élmény” – fogalmazott az eseményen jelen levő Gaál András, akinek nevéhez fűződik többek között a művészeti oktatás megalapozása Csíkszeredában, a rendszeres képzőművészeti kiállítások elindítása, valamint a Szárhegyi Barátság Alkotótábor megalapítása is 1974-ben.
A gyergyóditrói születésű, jelenleg Pannonhalmán élő művész, aki negyven éven keresztül volt rajztanár Csíkszeredában, mintegy 1500 alkotása a világ számos országában, köz- és magángyűjteményekben találhatók.
A szombati kiállításmegnyitón a Csíkszereda Kiadó által megjelentetett, Gaál Andrásról szóló monográfiát is bemutatják. A kötetben Székedi Ferenc a művésszel készített életútinterjúja és a festőművész munkáinak nyolcvan reprodukciója is helyet kapott.
Péter Beáta. Székelyhon.ro 

Adományból székely festékesek kerülnek a Szent Miklós-templomba
Szőnyeget adományozni a templomnak – ez a gondolat hatvan évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gyergyószentmiklósi Benedek Antal és Benedek Jolán egybekelését követően. Több mint félévszázada annak, hogy gyűlt a pénz. Az álom most  valóra vált, készen vannak a gyógynövényekkel festett gyapjúszőnyegek.
A Gyilkostói úton Benedek Tóni bácsi meghatódva fogad, nézi a gyönyörű szőnyegeket, és sajnálja, hogy felesége nem érhette meg közös álmuk megvalósulását, közel egy éve halt meg.
„Mi mindent megbeszéltünk a feleségemmel, hatvan esztendeje, hogy gyűjtjük erre a  pénzt, hatvan esztendős pénzzel fizettem. Egyszer arra is gondoltunk, hogy az egyik szobából felvesszük a nagy gyapjúszőnyeget, és azt adjuk a templomnak, ahol akkor még Hajdó István esperes szolgált. Megnéztük, nem fért volna el az asztal miatt, szétvágni pedig vétek. Ajánlotta, hogy vigyük be, és lesz valami vele, aztán lemondtunk arról, mivel a szőnyeget a templomban szerettük volna látni. Sok idő eltelt, elhatároztuk, hogy elmegyünk Karcfalvára, és ott szőttettünk szőnyeget. Időközben betegebb lett a feleségem, így elmaradt, és sajnos tavaly áprilisban meg is halt” – mesélte a 88. éves Benedek Antal.
„Véghez kellett vinnem a tervünket. Ősszel elhatároztam, hogy ezt el kell intéznem, felkerestem a Szent Miklós Plébánián Portik Hegyi Kelemen főesperest, és elmondtam neki, hogy mit szeretnék tenni, mit szeretnék adni Isten házának. Javasolta, hogy ne menjek Csíkba, itt helyben is van, aki elkészítse. Gondoltam, hogy vannak, akik ezzel még foglalkoznak, hiszen annak idején a nászajándékba kapott darabokat is itt Gyergyósznetmiklóson szőtték. Ekkor vetődött fel a Páll Etelka neve, vagyis a Portéka Egyesület. Meg kellett, hogy legyenek ezek a szőnyegek, mert már idős vagyok, két nyolcas, ez már nagy idő” – ismertette a Tóni bácsi, és még mindig a szőnyegeket csodálta, forgatta vizsgálgatta, kézbe tartotta a hatvan év alatt megálmodott ajándékot, mely, mint mondta, a templomba kerül ugyan, de Istennek ajándékozza. „Így akartuk, ilyen legyen, gyapjú, értékes, időt álló” – mondta.
Páll Etelkát a tavaly ősszel kereste fel Tóni bácsi, hogy gyógynövényekkel fessen gyapjút, készítse el a szőnyegeket. „Nagyon örültem, és tudtam, hogy szorít az idő, ugyanis Tóni bácsi karácsonyra szerette volna a templomban látni a szőnyegeket. Az egyeztetések után kiderült nagyrészt olyan színeket választottak, amelynek való festékanyag még a fák tetején volt. A fagyok sem siettették le a festéket a fáról, szép meleg ősz volt. A színek nagy része diólevél és dióburok felhasználásával készült. A környék diófáit sürgettük, és még Budapestről is két nagy szállítmány dióburok érkezett, de a Kárpát-medence diófái is besegítettek a színek előteremtésében. Karácsonyra meg volt a gyapjú festve, és a portékások, ismerősök szokás szerint kalákába dolgoztak, hogy a szövés mihamarabb elkezdődhessen” – magyarázta Páll Etelka.
„A keskenyeknek fogtunk neki először, azoknak, amiket itthon meg tudtunk szőni. Portik Erzsike néni segítségével indult a munka, Pap Gabriella is nagyon sokat szőtt. A csíkos halasokat pedig a Kászonokba vittük, ott szőtték le a szövőasszonyok. Összesen húsz négyzetméterről van szó, méretre készültek, külön a székekre, a földre” – magyarázta Páll Etelka. Majd az anyagiakra is kitért.„Igyekeztem kímélő programon számolni, mert ez természetesen nem a valódi ára a szőnyegeknek, ez egy özvegyember óriási áldozata, melyet támogatni kell” – mondta Páll Etelka.
Az évtizedek folyamán gyűjtött pénz elég volt, Tóni bácsi 4200 lejt fizetett a székely festékesekért. „Sok év alatt gyűlt a pénz össze, olyan is volt, hogy a bankba tettük, hogy kamatozzon, de egyszer mikor kamatot íratni mentem, még én kellett fizessek a kezelésre 5 lejt, aztán úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy többet nem húzok azért cipőt, hogy a bankba menjek kamatot íratni. Nekünk egy kasszánk volt, egymás mellé tettük a pénzt, gyűjtöttük a szőnyegre. Ez egy nagy tervünk volt, most, hogy megvannak felkeresem az főesperes urat, és megkérem, hogy még nagypéntek előtt tudjuk leteríteni a templom padlójára. Annyira szeretném beterítve látni” – mondta az idős ember.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro