José Manuel Durão Barroso: „Románia felkészült a schengeni integrációra”
Január 30-án, pénteken a temesvári Nyugati Egyetem díszdoktorává avatták José Manuel Durão Barrosót, az Európai Bizottság volt elnökét. Az avató ünnepség után a portugál politikus Dacian Cioloș román kormányfő és Marilen Pirtea, a Nyugati Egyetem rektora társaságában tartott sajtótájékoztatót az egyetem egyik előadótermében.
Románia schengeni integrációjára vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva Barroso így fogalmazott: az ő véleménye szerint Románia már akkor fel volt készülve a schengeni övezetbe való belépésre, amikor ő volt az Európai Bizottság elnöke. „Már akkor elmondtam a bizottság előtt és a tagországok elnökei előtt, hogy Románia jobban fel van szerelve és fel van készülve a schengeni csatlakozásra, mint egyes schengeni országok. Nem hiszem, hogy azóta változott volna a helyzet, és úgy vélem, hogy Románia a schengeni övezet tagja kell hogy legyen. Előfordulhat, hogy a menekültválság miatt az Európai Unió óvatosabb lett és nőtt a bizalmatlanság, de azt szeretném, ha Románia is minél előbb integrálódna a schengeni övezetbe.”
A menekültválságra vonatkozó kérdésre José Manuel Barroso kifejtette, hogy szerinte ez az utóbbi évtizedek legnagyobb európai kihívása, amelynek kezelése rendkívül nehéz politikai kérdés, ráadásul a gazdasági válságnak sincs még vége. Barroso szerint egyféle bánásmódban kell részesüljenek azok a szír menekültek, akiknek a városát szétbombázták, és nincs hová menjenek, és másféle bánásmódban azok a személyek, akiket a szervezett bűnözés, az embercsempész hálózatok juttattak Európába, nem beszélve a terroristákról, akik kihasználják a zavaros helyzetet. „Nem értek egyet azokkal, akik a schengeni övezet vagy akár az Európai Unió létét kérdőjelezik meg a menekültválság kapcsán. Szerintem akkor se lenne jobb a helyzet, ha nem létezne az Európai Unió és a schengeni övezet” – nyilatkozta Barroso. – A menekültválság sajnos az euroszkeptikusok, a xenofób és szélsőséges politikai erők malmára hajtja a vizet. Szolidaritást kell tanúsítanunk a menekültek irányába, és keményen fel kell lépnünk azok ellen, akik veszélyeztetik a biztonságunkat. Nem hiszem, hogy a kerítések építése megoldja a menekültválságot, szerintem össze kell fogniuk a biztonsági erőknek és a titkosszolgálatoknak, hogy kezelni tudjuk ezt a helyzetet, és megvédjük a határainkat”. A kelet-európai országok eltérő álláspontjára vonatkozó kérdésre Barroso így fogalmazott: nem hiszi, hogy a magyarok vagy a lengyelek elutasítanák az Európai Uniót. Azt megérti, hogy ezeknek az országoknak nincsen tapasztalatuk az afrikaiakkal vagy a muszlimokkal való együttélés területén, de úgy véli, hogy a kelet-európaiaknak is szolidarítást kell tanúsítani a nehéz helyzetben levő menekültekkel, és ki kell venniük a részüket Európa áldozatvállalásából.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Saját darabját rendezi meg Bartis Attila Marosvásárhelyen
Saját darabját rendezi meg Bartis Attila író a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban; a bemutató kettős premiernek számít, hiszen a Rendezés című drámát először állítják színpadra, a szerző pedig első alkalommal mutatkozik be rendezőként.
Bartis Attila az MTI-nek elmondta: azt követően kapta a felkérést, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tavaly bemutatta A nyugalom című regénye alapján készült előadást, amelyet Radu Afrim rendező jegyzett. A bemutató után részt vett egy beszélgetésen, ahol megfogalmazta, szeretne egyszer rendezni, a színház vezetősége ezt követően kérte fel a számára rendhagyó munkára. 
Az író elmondta: sokkal régebben felmerült benne a rendezés vágya, de teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy megvalósulhat. Kifejtette: annyira közel érzi magát a színházhoz, hogy ő egy „köztes lény”, aki nem teljesen színházon kívüli civil, de nem is tekinthető belső embernek. A színházzal való kapcsolatának hosszú előtörténete van – tette hozzá –, a szoros kötődés már gyermekkorában kialakult Marosvásárhelyen, ahol a színművészeti egyetem mellett nőtt fel. Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Múltidéző – A Professzor köztünk van
A tudományos munkában elért kiválóságnak két meghatározó kritériuma van, egyrészt a kutatási témák és a szakkönyvekben, szaklapokban közölt eredmények időálló aktualitása, másrészt pedig ezeknek az egymást követő pszichológia szakos hallgatókra és kutató-oktató generációkra gyakorolt hatása. Zörgő Benjámin professzor életművében mindkét kritérium hangsúlyosan jelen van.
Aktív kutatói éveit kezdetben az állatpszichológiával kapcsolatos kísérletek, később pedig a problémamegoldó gondolkodás és a tanulás kognitív folyamatainak tanulmányozása és modellezése, a motivációs-érzelmi folyamatok megnyilvánulásainak feltárása a döntési helyzetekben, a fogyatékos gyermekek értelmi működési sajátosságainak felmérése, a kreativitás pszichológiai és környezeti meghatározóinak feltérképezése töltötte ki. A felsorolt témakörökben könyveket és egyetemi jegyzeteket írt, a hazai és külföldi rangos szakfolyóiratokban kísérleti tanulmányokat közölt, előadásaiban pedig ezeknek az alkalmazási lehetőségeiről beszélt. Előadásait a saját kutatómunkája eredményeinek átvitele és bemutatása   különösen érdekfeszítővé tette. A Professzor tevékenységét bemutató tanulmányok, egyebek között előadásainak újszerűségét emelik ki. Ezért a Professzor előadásain rendszerint zsúfolásig megtelt az előadóterem.
Dr. Szamosközi István
Zörgő Benjámin (Hosszúrév, 1916. január 31. – Kolozsvár, 1980. február 12.) Szabadság (Kolozsvár)

„Ne legyen többé Székelyudvarhely következmények nélküli város!”
„Minket leginkább az botránkoztat meg, hogy az Önök intézményei mintha nem is léteznének, a következmények nélküli város lettünk” – olvasható a Székelyudvarhely polgármesterének, rendőrparancsnokának és főügyészének címzett nyílt levélben, amelyet a városba tervezett tüntetés előtt két nappal tett közzé helyi civil társadalom több ismert személyisége.
Az aláírók „az elmúlt napok blikkfangos eseményei” (legutóbb a Mokkában történt lövöldözéses incidens) miatt érezték szükségét annak, hogy felszólítsák az intézményvezetőket: kezeljék első számú prioritásként a város közbiztonságának újrateremtését és a megrendült bizalom helyreállítását. „Városunk életének azon válságos pillanatait vagyunk kénytelenek megélni, amit egykoron legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna” – írják.
A nyílt levél megfogalmazói emlékeztetnek: lassan nem telik el úgy hét vagy akár nap, hogy valamilyen erőszakos cselekmény ne kerüljön a városlakók figyelmének középpontjába, és a hatóságok semmit nem tesznek a polgárok biztonságáért. „Ismerik mindannyian a mondást: bűnösök közt cinkos aki néma, így érthetik, hogy miért emelünk szót, és miért hiányoljuk ugyanezt, miért aggaszt bennünket a néma csönd az Önök részéről” – olvasható a levélben.
Az aláírók szerint az illetékesek hallgatása morális és bizalmi válsághoz vezetett, egészségtelen mértékben vált a közbeszéd részévé a bűnözés, a látszólag következmények nélküli antiszociális magatartásminták. „Mára odajutottunk, hogy a világos és egyértelmű állásfoglalás, a cselekvés hiánya, vagy éppen a botrányos előállítási kísérlet miatt, sokak számára nincs iránytű és már-már beletörődnek, feladni látszanak a hitet, hogy egy félelem nélküli városban élhetnek” – szögezik le a székelyudvarhelyi „civilek”.
A nyílt levél aláírói:
Komoróczy Zsolt, Nagy György, Pócs Sándor, Laczkó György, Péter Péter, Kozma Ernő, Vass Dénes, Geréb László, Kubanek László, Péter Balázs, Porsche Éva, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Szűcs Gellért, Dávid Botond, Hajdó Csaba, Szabó Csaba, Tókos Attila, Szabó Levente, Hermann Örs, Balázs Attila, Péter Tamás. maszol.ro

Szijjártó: a magyarokat sehol se érje hátrányos bánásmód nemzetiségük miatt
MTI - Magyarország nemcsak Romániától, hanem minden olyan országtól, ahol magyarok élnek, elvárja, hogy a magyarokat ne érje hátrányos bánásmód csak azért, mert magyar nemzetiségűek, magyar állampolgárok vagy kettős állampolgárok - hangoztatta Szijjártó Péter a Digi24 hírtelevíziónak adott interjúban, amelyet a külgazdasági és külügyminiszter bukaresti látogatása után, péntek este tűzött műsorára a csatorna.
A magyar diplomácia vezetőjétől a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete terrorizmussal gyanúsított elnökének esetéről kért állásfoglalást a riporter. A HVIM székelyföldi tisztségviselőjét december elsején, Románia nemzeti ünnepén vette őrizetbe az ügyészség, amely szerint a férfi házi készítésű pokolgépet akart felrobbantani az ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen.
"Kétségtelen tény, hogy az elmúlt időszak román rendvédelmi fellépései alkalmasak egy olyan kép kialakítására, hogy magyar tisztségviselőket, magyar nemzetiségű vagy állampolgárságú embereket mintha kiemelt figyelemben részesítenének. Azt gondolom, Romániának nem érdeke hogy kialakuljon róla ilyen kép, és ezért határozott elvárásunk Romániával szemben is, hogy jogszabályait ne diszkriminatívan, ne szelektíven alkalmazza" - mondta Szijjártó Péter. Hozzátette: a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le.
Megjegyezte: vannak törekvések, és nemcsak Romániában, amelyek a kisebbségi kártyát belpolitikai haszonszerzésre akarják gátlástalanul felhasználni, de ezt nem szabad megengedni, ez nem érdekük sem a román sem a magyar embereknek. "Például bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyanújával azonosítani egy teljes kisebbségi közösséget, az megengedhetetlen, akárhol a világban" - mutatott rá Szijjártó Péter.
Higgadt párbeszéd kezdődött Bukaresttel
A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar-román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség - hangsúlyozta Szijjártó Péter.
Kifejtette: a nemzeti közösségekre és gazdasági kapcsolatokra mint erőforrásra kell tekinteni, és ki kell használni, hogy a sorsdöntő európai kérdések többségében hasonló álláspontot foglal el Románia és Magyarország. Ezáltal újra stratégiai szintre lehet fejleszteni a magyar-román kapcsolatokat: a mostani román kormánnyal ennek az alapjait le lehet fektetni - összegezte a Digi24-nek adott interjúban a külgazdasági és külügyminiszter. maszol.ro

Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv – Veszélyben a vidéki kastélyok 
Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért.
Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza.
– Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. 
Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik – mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény.
Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem.
– A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter.
Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket. Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisautóval is alig lehet áthajtani rajta. 
A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva.
A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. 
Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását – mondja Tholdy Horváth Péter.
Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva.
Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?!
Gáspár-Barra Réka
nyugatijelen.com. Erdély.ma

EKE ’91: akár egy nagy család
Csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székhelyén mutatták be a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat 5. kötetét, mely az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól.
Több éves kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat, mely Biró Rozália akkori alpolgármester, jelenleg szenátor kezdeményezésére indult útjára annak idején, a Bihar Megyei Tanács támogatásával készül, s eddig a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot, a Tibor Ernő Galériát, a Premontrei Öregdiákok Egyesületét, valamint a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületét mutatta be.
Az 5. kiadvány az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól, ezért Huszár István alpolgármester ennek elnökével, Tiponuţ Tiborral beszélgetett múlt csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székházában, aki úgy fogalmazott: a tagságnak az EKE ’91 olyan mint egy nagy család, hiszen amikor a túráikon kívül hetente egy alkalommal találkoznak, nem csupán a közös élményeiket elevenítik fel, hanem szinte napi lebontásban megbeszélik személyes örömeiket, bánataikat is, azt, hogy mi történt a szűkebb környezetükben. Számos érdekes, illetve egyedi történet esett meg velük az elmúlt két és fél évtizedben, s utólag még azokra is szívesen emlékeznek vissza, melyek az adott pillanatban talán kellemetlennek tűntek. Ilyen volt például, amikor az egyik kirándulásukon eltelt az idő, s emiatt amikor visszafele indulva az állomásra értek, már csak a Várad felé távolodó vonatot látták. Nem volt más választásuk, stoppolniuk kellett, s bár nem voltak túl optimisták, végül még egy idős, kutyás nénit is felvette egy autós, s mindannyian hamarabb érkeztek meg Nagyváradra, mint a „gőzös”.
Büszkék rá
Ennél jóval pozitívabb eseménynek bizonyult, sőt, büszkék is arra, hogy amikor szóba került, hogy megünnepeljék az Erdélyi Kárpát Egyesület születésnapját, az országos szervezet őket kérte fel ennek megszervezésére, s míg később mások általában több mint 130 ember mozgósítottak e célra, nekik csupán 63 fővel sikerült ez.
A könyvbemutatón természetesen Dukrét Gézának, az EKE alapítójának is köszönetet mondtak, a tervekről szólva pedig Tiponuţ Tibor azon reményének adott hangot, hogy minél több új programot sikerül majd megvalósítaniuk, illetve ezek iránt a fiatalok érdeklődését is felkeltik.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A transzilvanizmus jelentőségéről Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja Banner Zoltán művészettörténész, előadóművész, műkritikus volt, aki szombaton a transzilvanizmus jelenéről tartott előadást, illetve bemutatta Kákonyi Csilla három új festményét.
A Bernády Ház zsúfolásig telt, sok embert érdekelt Marosvásárhelyen Banner Zoltán előadása. A meghívottat Csíky Boldizsár, a művelődési társaság elnöke köszöntötte, mielőtt feltette volna számára az első kérdést: mi a mai helyzet, ha transzilvanizmusról beszélünk? Hogyan alakult ahhoz képest, ahogy azt annak idején Kós Károly megfogalmazta?
Dsida Jenő Nagycsütörtök című versével indított Banner Zoltán, majd Reményik Sándor Az Ige című versét is elszavalta. Majd arról beszélt, hogy Erdély szelleme, sorsa, jövéje és jelene érdekli, ezért ír, mond verset, figyelemmel követi a képzőművészetet, az irodalmat, a zenét. Ha hívják, megy, de már nem vállal másfél órás műsorokat, mert lelkileg túlságosan megterhelőek – vallotta az előadóművész, műkritikus, többször is kifejtve azt, hogy a transzilvanizmus nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, vagy szimbolizmus, hanem egy életérzés, egy gondolkodásmód, amely a trianoni békeszerződést követően jött létre, amikor Erdélyt elszakították Magyarországtól, és amely a második világháború után sem szűnt meg.
A történelmi hagyományokat nemhogy nem lehetett eltörölni egy békeszerződéssel, de éppenhogy akkor erősödtek fel, törtek még erősebben felszínre – magyarázta. Az alaptétel az, hogy egyetlen magyar művészet van, bárhol is jön az létre. Az erdélyi művészet nem hozott új stílusirányzatot, hanem az értékek őrzését erősítette, a magyarság identitástudatának táplálását öntötte formába.
Banner Zoltán bemutatta egy korábbi vetített előadásának vázlatát, amelyet a bécsi Bornemisza Társaság felkérésére állított össze és amelyben azokat a magyar értékeket ismertette, amelyek erdélyi vonatkozásúak. Megjelent a képernyőn többek közt Gyulafehérvár, mint Szent István alapította püspökség, Kolozsvár, mint Mátyás király szülővárosa, Nagyvárad, Szent László városa, Tancs kazettás templombelseje, kitért Barabás Miklósra, „az alig 164 centiméter kis székely emberre”, aki a nemzet jelentős eseményeinek tanúja és krónikása, a szecessziós palotákra, Kós Károly művészetére.
Kákonyi Csilla három új festménye: a Golgota, az Atlantisz harangoz és a Humán törmelék bemutatásával és értékelésével zárult az est. 
Antal Erika. maszol.ro

Irodalmi esttel és koncerttel avatták fel a G. Cafét
Irodalmi esttel és koncerttel avatta fel a törzsközönség pénteken Udvarhely megújult kultúrkocsmáját, a G. Cafét. Az irodalmi est vendégei Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzők voltak, valamint Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke.
Noha szerkezetében nem változtattak a lokál belsején, a világosszürke árnyalatú falak és a világítás révén mégis tágasabbnak tűnik. Az új köntösbe öltözött G. Cafét megnyitó irodalmi esten Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzőkkel beszélgetett Murányi Sándor író, velük együtt jelen volt Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke, aki beavatta a jelenlévőket a húszéves szervezet tevékenységébe.
Egy esőerdőnyi papír sem lenne elég, annyi változatban megírtam – árulta el könyvéről Totth Benedek, a Holtverseny című regény szerzője. Elmondása szerint utólag rengeteget javít szövegein. A Holtverseny az első könyve, tíz évig írta, az első változatban háromszavas mondatok voltak, amit utólag olvashatatlannak talált. Noha lassan haladt az írással, aztán mégis érezni kezdte, hogy működik a szöveg, és ezzel a lendülettel fejezte be könyvét.
A sok pepecselés rám is jellemző – válaszolta Szvoren Edina, Az ország legjobb hóhéra című novelláskötet szerzője arra a kérdésre, hogy miként dolgozik szövegein. Bevallása szerint lassan is ír, de már az első változatban igyekszik megkeresni a végérvényesnek tűnő szövegverziót. Babiczky Tibor, a Magas tenger című krimi és a Kivilágított ég című verseskötet szerzője is sokat vívódik a szövegekkel, úgy véli, főként a prózaírásnál volt képtelen lendületet venni. „Ha nincs az írásfolyamatban lendület, akkor nagyon hamar bele lehet fulladni. Megtanultam, hogy merjek és tudjak lendületet venni, majd az utómunkával legyalulni a mondatokat” – magyarázta. Murányi kérdésére a fiatal író elmondta, az írásmód szerint Magas tenger című regénye inkább novellafüzér, ám valóban a novellafüzér és a regény határán áll. A krimiirodalom bizonyos zsánerfogásait is alkalmazta a szövegben, de nem kriminek, hanem visszafejlődés-történetnek tartja, ami az új skandináv krimi elemeivel van tele.
Kevés kritikát olvas, de elszomorítja, ha könyve semmilyen hatást nem tett olvasójára – mondta Szvoren Edina. Ő profi olvasóként tekint a kritikusra, ennek ellenére nem befolyásolja az írás folyamatában a külső vélemény. A kritika szerinte inkább olvasóként hat rá, amikor más szerzők munkáiról szólnak. Totth ezzel szemben úgy véli, megtanult kritikát olvasni, előbb belefut – felméri a hangulatát –, majd alaposabban olvassa el, ám rá sincs hatással. „Egyedül a nekrológ rossz sajtó, a többi mind rendben van” – idézte Simon Mártont Babiczky Tibor.
Szvoren Edina a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban tanít zeneelméletet és szolfézst, Totth Benedek tíz éve fordító, Babiczky Tibor pedig irodalomszervezőként és újságíróként dolgozott. „Segít a tanítás, a két tevékenység eltérő jellege mindig kiegyensúlyozza egymást” – válaszolta Szvoren arra a kérdésre, hogy miként hat írására a többi tevékenysége. Babiczky ha tehetné, nem vállalna pénzkereső munkát, ám a családi élet megköveteli azt – jegyezte meg viccesen. Elmondása szerint „kicsinálta magát a könyvvel”, hiszen írásakor nappal médiafigyelőként dolgozott, majd este tizenegytől sokszor hajnali ötig dolgozott. Totth szerint nem a fordított szövegek, inkább olvasmányai hatottak írására. Mint elmondta, szeretne még könyvet írni, de nem tudja, sikerül-e. Babiczky is folytatná az írást, de még keresi a fonalát, emellett novellákat és verseket is szeretne írni, drámát és forgatókönyvet viszont nem – hangzott el az irodalmi esten, amely a Stereogam koncertjével folytatódott.
Veres Réka. Székelyhon.ro

Árus: többen is aggodalmukat fejezték ki a tüntetés miatt
Tiltakozó megmozdulást szervezett másodjára is a Gyergyószéki Székely Tanács. Ennek vezetője, Árus Zsolt megfogalmazása szerint a tüntetés célja követelni, hogy az illetékes hatóságok jogállamhoz méltón – átlátható, törvényes, tisztességes eljárás során, időhúzás nélkül vizsgáljon ki minden ügyet megnyugtató módon, hogy legyen vége a bizonytalanságnak. Kitért arra is, hogy voltak, akik aggódtak a rendezvény miatt.
Gyergyószentmiklós központjában szombaton délután tartott tiltakozó megmozduláson több mint hetvenen vettek részt.
„Egy ilyen tüntetést is mint ez, előzetesen be kell jelenteni a városházán és ezt egy véleményező bizottságnak meg kell vizsgálni. Ennek a bizottságnak két tagja aggódott, kifogást emelt a tüntetés ellen. Ezek közül az első egy helyi képviselő, ő azért aggódott, hogy hogyan fogjuk biztosítani a rendet, a fegyelmet, nem azt mondta, hogy én mint a polgárőrség vezetője hozom az embereimet, és segítek a rendfenntartásban, hanem aggódott. A másik, aki kifogást emelt az a rendőrség képviselője volt, aki azt mondta, tulajdonképpen attól fél, hogy az igazságszolgáltatás befolyásoláslására törekszünk, azért tartjuk ezt a rendezvényt. Ez telitalálat, mert valóban így van, azért gyűltünk össze, hogy befolyásoljuk az igazságszolgáltatást. Csak nem úgy ahogy ő gondolja, mert ezért nem nekünk kell szégyenkezni, hanem az igazságszolgáltatásnak, mert számos jel van, ami arra utal, hogy azzal szemben, amit mi szeretnénk, hogy igazságosan, becsületesen, tisztességesen, törvényesen járjanak el, az eljárásaik számos esetben nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek” – mondta el Árus Zsolt.
Beszédében számszerűen ismertette Mezei János ügyét, hosszasan sorolva hány személyt hallgattak ki, hány házkutatást végeztek, hány járművet, számítógépet kutattak át. Mezei esetében több mint egy évvel az eljárás kezdete óta még mindig nem került sor az első érdemi tárgyalásra, tovább zajlik a halogatás” – mondta. Részletesen kitért ugyanakkor a kézdivásárhelyi fiatalok ügyére is, mint mondta, ott is felmerülnek hasonló problémák, ami igencsak elgondolkodtató.
„Egy közösség akkor erős, ha összetartó, de ugyanakkor egyenként minden tagja nyitott szemmel jár és nem tűri szó nélkül, ha őt vagy közösségét jogsértés éri. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a székelység tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ilyen közösség ma is. (...) Közösségünk vezetői ennek tudatában kell legyenek, s tudniuk kell azt is, hogy többet és jobbat várunk el részükről is!” – hangsúlyozta Árus Zsolt.
Helybéli lelkészek is szóltak a tiltakozó megmozduláson, az igazság utáni vágyat, az Isten útjára való lépés fontosságát hangsúlyozva, majd imára szólították a jelenlévőket. A tüntetés a székely himnusz eléneklésével zárult. A megmozdulást ezúttal is kiemelt figyelemmel követték a hatóságok. „Hogy mi lesz tovább, az attól függ milyen jogerős döntés születik a kézdivásárhelyi ügyben, és hogyan alakulnak a további perek” – ismertette Árus Zsolt.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

Az udvarhelyi közbiztonságért meneteltek
Az esős idő ellenére is megtartották a közbiztonságért szervezett békés tüntetést Székelyudvarhelyen. A jelenlévők szerint fontos volna, hogy a szervezők felfedjék kilétüket, és irányítsák a későbbi hasonló megmozdulásokat.
Nagyjából hatvan ember vett részt azon a békés menetelésen, amelyet Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjének bántalmazása miatt, illetve a közbiztonságért szerveztek Székelyudvarhelyen. A részvevők a Bethlen-negyedi parknál gyülekeztek, onnan a rendőrség székhelye mellett elhaladva a Márton Áron térre mentek, ahol néhány másodpercre megálltak, majd a Sétatér felé vették az irányt. A békésen haladó tüntetőket a rendőrség és a csendőrség munkatársai kísérték, de egyesek a román titkosszolgálat embereit is látni vélték.
A Sétatérre érve tanácstalanul néztek egymásra a tüntetők, míg végül Bíró Edit, az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben megválasztott önkormányzati képviselő szólt a tömeghez. Kijelentette, mindenképp volt értelme annak, hogy – ha kevesen is, de – kinyilvánították: megálljt kell parancsolni az Udvarhelyen történő erőszakos bűncselekményeknek. „Egy kicsivel több komolyságot kérek attól, aki a menetelést szervezte. Vállalja fel, hogy ő az, aki a Facebookon megosztja ezeket az eseményeket. Jöjjön, álljon a menet élére és irányítson!” – jelentette ki Bíró. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy lesznek hasonló megmozdulások Udvarhelyen, hiszen „kell valamit tenni az erőszak ellen.”
„Mit kell  tegyünk, mert látják sem a rendőrség, sem a polgármesteri hivatal nem képes erre” – fogalmazott. A részvevők helyeselték az elhangzottakat, ugyanakkor egyetértettek abban, hogy még így névtelenül is jobb, hogy megszervezték a menetelést, mintha semmi sem történt volna. Volt olyan, aki a fiatalságot hiányolta a rendezvényről. Mint mondta, elsősorban miattuk fontos, hogy megfelelő közbiztonság legyen, mivel főleg ők látogatják az éjszakai szórakozóhelyeket. A rendezvény végén a részvevők megfogták egymás kezét és együtt kiáltották a menetelés üzenetét: „a közbiztonságért.”
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Történelmi drámákkal zárult rendezvénysorozat 
Két színházi előadást láthattunk pénteken Szatmárnémetiben, A Magyar Kultúra Hete ünnepi rendezvénysorozat utolsó napján. Visky András: Júlia című monodrámáját Rappert-Vencz Stela, Kocsis István: Az áldozat (Szent Margit legendája) című drámáját a budapesti Új Színház adta elő.
A két történet egymástól távol eső korban játszódik (a Júlia az 1950-es években, Az áldozat a XIII. században), üzenetük mégis sokban hasonló. Az igazságkeresés, a múlthoz való viszony, a letisztulás, az elmélyülés, a hit, a szerelem, a hűség stb. Mindkét hős (Júlia és Margit) valami furcsa, álomszerű állapotban keresnek választ kérdéseikre.
A Júlia alcíme: Párbeszéd a szerelemről. A párbeszéd ez esetben nem más, mint a hívő ember perlekedése Istennel. Júlia úgy érzi, hogy a teremtő magára hagyta teremtményeit, ez esetben őt, férjét és hét gyermekét. Ő azonban a legnehezebb időkben is kiállja a próbatételeket: hitét, meggyőződését, emberségét akkor is megőrzi, ha sok mindenről le kell mondania. Bármiről kész lemondani, akár a saját életéről is, de gyerekeit és férje iránti hűségét nem hajlandó feláldozni. Szomorúan tapasztalja, hogy megfordult a világ rendje: ami addig követendő volt, az üldözötté vált, és a gonosz számít jónak. A darab a hitről szól, arról, hogy milyen nehéz a hit megtartása, amikor a körülmények hatalma arra készteti az embert, hogy hitetlen legyen. Júlia hite nem csak vallási hitre épül. A darab azt is sugallja, hogy csak egy nő, egy szerelmes asszony, egy anya képes az olyan pokoli megpróbáltatásokon úrrá lenni, amelyeket Júliának kellett átélnie, és amelyeket sok ezer Júliának kellett és kell ma is végigszenvednie.
Magyarság, kereszténység
Kocsis István drámáiból megismerhetjük a magyarság és a kereszténység történetének azokat az elemeit, amelyek ismerete nélkül a magyar ember vakon és céltalanul jár a bizonytalan, nem tudni hova vezető utakon. Kocsis úgy véli, hogy a magyarság sorsát egy Égi Kapuval összekötő, a harci mezőket szakrális térré változtató Szent Akarat képes csak jobbra fordítani. A magyar közösségeknek olyan vezetőkre van szükségük, akik képesek belátni az Égi Kapun. IV. Béla tisztában volt azzal, hogy az a vezér, aki nem képes népe sorsának az irányítására, annak le kell mondania: „A feláldozására a királynak réges-régen akkor került sor — állapítja meg a darabban —, ha fennállt a veszélye annak, hogy nem képes már tartani a kapcsolatot az Égi Világgal. Fel kellett bizony áldozni azt a királyt, aki miatt az Ég Kapuja bezárult az ország fölött, mert ily helyzetben az ország és a nép kiszolgáltatottá válik.”
Kocsis István meg van győződve arról, hogy a kereszténység állandó fenyegetettségnek van kitéve, így volt ez mindig. Állandó fenyegetettségnek volt és van kitéve a magyar nemzet is. IV. Béla és Szent Margit áldozatot hozott azért, hogy megőrizzék a magyar írásokat, azt az ősi magyar irodalmat, ami a nyelvet és a hitet is őrizte. Ma is nagyon sokan — magyarok is — igyekeznek kiölni az emberekből a nemzeti érzést és a hitet. IV. Béla Kocsis drámájában erről így beszél: „Nem bízhatunk többé az egyetemes keresztény világ együttműködésében sem, egyedül maradtunk, de magunkra hagyottan is méltókká válunk az Isten szeretetére… Az európai keresztény világ uralkodói: királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai meddig jutottak a züllés útján?” Magukra maradtak a keresztények, magukra maradtak a magyarok. Áldozathozatalukon és hitükön múlik a megmaradásuk.
A Magyar Kultúra Hete programjaiban nagyon sok tanulságos előadás szerepelt. A telt házas előadások azt igazolták, hogy a szatmári közönség igényli a színvonalas kulturális programokat, szüksége van tanulságos, építő és a megmaradást segítő kikapcsolódási lehetőségekre.
Elek György. frissujsag.ro

Miért kell kozmetikázni a valóságot?
Csak a legutóbbi két esetre térünk ki: egy felmérés eredményét interpretálták „félre”, illetve vágyálmaikat konvertálták át kész tényekké.
Az MTA Kisebbségkutató Intézete által készült egy felmérés a külhoni fiatalok körében, ami sok mindent vizsgált, de hogy mit és miként, arról egymásnak ellenmondó tudósítások láttak napvilágot. Elsőre a Magyar Távirati Iroda adott hírt január 28-án délelőtt az „Ifjúságkutatás: kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében” című közleményében a felmérésről, amelyet „csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten”. A tudósítás röviden szemelget az elhangzottakból – köztudott, hogy az MTI egy ideje nagyvonalúan bánik a részletekkel –, de egyértelművé teszi: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.”  
Ennek ellentmondó interpretációk láttak ezt követően napvilágot a kutatás egyes részleteiről, odáig menően, hogy egyes sajtóorgánumok homlokegyenest mást sugalltak, mint ami a kutatók által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelt. A fentebb említett következtetéshez mellékelt grafikonban egyértelműen kiolvasható, hogy a „Gondoltál-e már arra, hogy végleg kitelepedj külföldre?” kérdésre a megkérdezett határon túli magyar fiatalok 54,7 százaléka – tehát több mint fele – igennel kezdődő mondattal válaszolt! Ehhez képest teljesen érthetetlen a 24.hu hírportál „Pénztelenség aggasztja a határon túli fiatalokat, de nem akarnak elvándorolni” című tudósításának állítása, amit sajnos az Itthon.ma is óvatlanul átvett. Ezt címbeli állítást a szövegben ezzel a csúsztatással tetézte a budapesti balliberális hírportál: „A mostoha körülmények ellenére csak a határon túli fiatalok 10 százalékát foglalkoztatja aktívan a kivándorlás, negyven százalékuknál pedig ez fel sem merül.” A grafikont, ami ezt az állítást egyértelműen cáfolja, nem tették közzé.
Megtette viszont a Hvg.hu című, szintén balliberális portál: hvg.hu/itthon/20160128_hataron_tuli_fiatalok_kutatas. A globalistán malíciózus, ironikus címmel közölt összefoglaló („Táncház helyett Facebook és chat a külhoni magyar fiatalok kedvence”) szintén manipulál, annak ellenére, hogy a „negyven százalék nem vándorolna ki” megállapítás mellett ott van a grafikon, amin egyértelműen látszik: az ifjak 55 százaléka hagyná el szülőföldjét, bár még csak tíz százalékuknak van folyamatban a kitelepedése. A többiek még csak terveznek, de a szándék egyértelmű: a többség nem Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján képzeli el a jövőjét.
Ezt még a Maszol.ro, az RMDSZ szócsöve is kénytelen beismerni: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Igaz, az ezt igazoló grafikont már nem közli (a többit igen), s e mondat is jól el van dugva az egyéb jelenségeket taglalók közé. Annál meredekebb hazugságra ragadtatja magát a szintén RMDSZ-közlönynek számító Reggeli Újság, amely pénteki számában egyenesen kijelenti: „A fiatalok nagy többsége nem akar kivándorolni”. A hurrázó cím alatt pedig ott van az ábra, amin egyértelműen kivehető: a kitelepedési szándékot firtató kérdésre a megkérdezettek összesen 55 percentje ikszelte be az igennel kezdődő három válaszlehetőséget. Azaz az abszolút többség.
Ez a Nagyváradon megjelenő lap követte el azt a bornírtságot is, hogy még a saját forrását is meghazudtolta. A Hgv.hu-ban megjelent értelmezésre hivatkozva azt írta, hogy a határon túli magyar fiatalok baloldalinak mondta magát, holott a tekintélyesnek mondott budapesti orgánum kénytelen volt – bár sajnálkozva – „beismerni”: a kisebbségi magyar fiatalok többsége „még mindig” jobboldalinak vallja magát. Az más kérdés, hogy a magyarországi média eleve manipulálni kezdett, amikor nem hitt a saját szemének a felmérés eredményei láttán: több orgánum is azt próbálta sugallni elsőre, hogy a balliberális eszmék népszerűbbek a határon túli magyarok körében, mint Magyarországon. Ezért voltak kénytelenek – vélhetően a kutatók figyelmeztetésére – korrigálni, erre utal a Hvg.hu félszeg beismerése is: „A cikk korábbi változatának címe és következtetése a külhoni fiatalok politikai önbesorolásáról félreértésen alapult, és alapvetően mondott ellent a kutatás eredményeinek, amiért elnézést kérünk.” Úgy látszik, ez a korrekció már nem jutott el az RMDSZ-sajtó egy részéhez...
A Maszol.ro kénytelen volt megírni – bár erre az aspektusra még az MTI is „elfelejtett” kitérni –, hogy: „Politikai nézetekben jobbra lejt a pálya.” Mi több, a 24.hu „óvatlanul” még azt is elkottyantotta, hogy a politikai palettán a határon túli magyar fiataloknak alig 19 százaléka „húz balra”…
Nem ehhez a témához kapcsolódik, de igen beszédes a legfrissebb huncutság. A Hit Gyülekezete Hetek című sajtóorgánumában jelent meg a Magyar ATV nevű balliberális tévécsatorna és hírportál által népszerűsített „Lázár miatt térne haza Szász Jenő?” című írás, amelynek már a kezdő mondata is merő inszinuáció: „A Lázár János által bejelentett bürokráciacsökkentő intézkedések nyomán megszűnhet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet is, de azt még nem tudni, hogy hazaküldik-e Szász Jenőt Székelyudvarhelyre vagy sem.” 
Az épületes „elemzés” szerzője sorozatos spekulációkat süt el az erdélyi politikai helyzettel kapcsolatosan, ám hogy tájékozatlanságát leplezze, megszólaltat egy „erdélyi politológust” is. Mégpedig Kolumbán Gábort, aki egy udvarhelyszéki falucskában gazdálkodik, illetve öko- és agrárkutatással foglalkozik, s akiről a Főtér.ro nemrég azt írta: 2000-ben hagyta ott a politikát, és kezdett teljesen mással foglalkozni, mérnök-fizikusból közgazdász, politikusból civilszervezet-vezető, Hargita megyei tanácselnökből bivalytenyésztő és egyetemi oktató lett. Ha hinni lehet a Heteknek, akkor Kolumbán azt mondta: a Fidesz az RMDSZ-t tekinti a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek, aminek a miniszterelnök többször is hangot adott az elmúlt időszakban, valamint hogy Orbán Viktor és Tőkés László kapcsolata fagyossá vált az elmúlt időszakban. E két állításból egyik sem igaz: Orbán sosem mondta azt, hogy csak az RMDSZ-t tekinti „a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek” – nincs is dokumentálható nyoma ennek –, illetve az is csak az RMDSZ-esek és magyarországi balliberális szövetségeseik vágyálma, hogy Orbán Viktor és Tőkés László két és fél évtizedes szövetségesi kapcsolata megromlott volna.
Visszatérve a határon túli magyar fiatalok elvándorlási hajlamára: amennyiben a többségük el akarja hagyni a szülőföldjét, ez egyértelmű üzenet a jelenre és a jövőre nézve. Azt jelenti, hogy sem a budapesti nemzetpolitika irányítói, sem pedig a kisebbségben élő magyarok politikai képviselői nem állnak a helyzet magaslatán, nem végzik megfelelően azt, amit vállaltak és amire felhatalmazást kaptak.
R. B. M. itthon.ma//karpatmedence

Szász Jenő „fantomintézete” nem sokaknak hiányozna
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet jövője is veszélyben van, bár információink szerint még semmi sem dőlt el. Az évi 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működő háttérintézmény feladatait a nemzetpolitika más aktorai is el tudnák végezni.
Lázár János bürokráciacsökkentési listáján szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is, amelynek jogutódja a szuperintézménnyé avanzsáló Veritas Intézet lenne. A szervezet nemcsak az NSKI-t, hanem a Nemzeti Örökség Intézetét, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumot is magába olvaszthatja. Ez persze több dolgot is jelenthet: vagy megszűnik az intézet, vagy a Veritas veszi át a dolgozókat. Ebben az esetben jó eséllyel leépítéssel is kell számolni – elvégre ez lenne a bürokráciacsökkentés célja –, ráadásul az NSKI mint márka is eltűnne.
Pedig ez nem is oly régi: 2012. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben a létrehozásáról határozó kormányrendelet, azóta 80-100 fővel és évente 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működik. A Transindex úgy tudja, hogy a dolgozók többsége nyugdíjazás előtt álló ember, aki egzisztenciális okokból vállalta a munkát, ám sokan pontosan nem is tudják, mit csinálnak. Az intézmény vezetője az erdélyi Magyar Polgári Párt korábbi irányítója, a faipari mérnök és közgazdász végzettségű Szász Jenő, aki államtitkári fizetést kap – 2013-ban az Transindex 997 ezres bruttó bérről írt–, és állítólag Kövér László házelnökkel baráti viszonyt ápol.
Jóban a birkózókkal és a mangalicatenyésztőkkel
Ez magyarázhatja az NSKI alapításának körülményeit is. A pletykák szerint az MPP vezérének erdélyi politikai életből való eltávolítását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ellenzékének szánt Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kérte a Fidesztől. Így feladatot kellett keresni Szász Jenőnek, ezért alkothatták meg az NSKI-t. Ám utóbbi kitalálói jó eséllyel nem tudhattak arról, hogy hasonló néven és céllal már működik egy kormányzati háttérintézmény, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) – mondta egy, a nemzetpolitikát testközelből ismerő forrásunk.
Az NSKI alapító okirata szerint „a miniszterelnök irányítása alatt működő központi hivatal”, alkalmazottai pedig „fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek”. Meglehetősen sokoldalú szervezet, tavaly novemberben együttműködési megállapodást kötött a fideszes Németh Szilárd rezsibiztos vezette Magyar Birkózó Szövetséggel, és stratégiai partnerei között szerepel a Magyar Asztalitenisz Szövetség, a Civil Összefogás Fórum, több egyetem, külhoni pedagógusszervezetek és a Magyar Turizmus Zrt. is
Az NSKI rengeteg programot szervez és pénzel, így például a kárpát-medencei mangalicatenyésztők találkozóját is, stratégiai dokumentumokat alkot meg, mint A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014–2020-at, amelyet az ehhez szükséges regisztráció és belépés után sem lehet megnyitni az NSKI honlapjáról. A nyomtatott kiadványaik többször is megjelennek: külön-külön, valamint évente egy drága, fényes papírra nyomott, kemény borítós évkönyvben is. Ezenkívül iskolafelújítást is támogatnak, decemberben például Székelyudvarhelyen, Szász Jenő egykori gimnáziumában újíttattak fel egy osztálytermet – az Udvarhelyi Hírportál szerint pont azt, amelyikbe most a kislánya jár. Ezek mellett – ha már kutatóintézet –, némi tudományos munkát is végeznek ifjúságkutatási, felnőttképzési, hálózatfejlesztési, vidékfejlesztési és egyéb területeken.
Nincs különösebben szükség az NSKI-ra
Igaz, a kutatások tudományos megalapozottsága hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen kisebbségpolitikával foglalkozó tudós nem dolgozik az NSKI-ban – mondta forrásunk. A Transindex ezzel kapcsolatban 2014-ben így írt: „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet története »anekdotává vált«, és az nem fogja felborítani a kutatási mezőny erőviszonyait”. Ráadásul a háttérintézmények között akad párhuzamosság is: az NSKI minden feladatát el tudná végezni más intézmény is – a kutatási vonalat az NPKI, a közösségszervezési feladatokat a nemzetpolitikai államtitkárság, a Kárpát-haza Galériának pedig a Magyarság Háza is otthont tudna nyújtani.
Az NSKI szakmai berkekben járatos forrásunk és sajtóbeszámolók szerint sem tart fenn kapcsolatot a külhoni kisebbségkutató intézetekkel. A Transindex szerint ugyan megkerestek bizonyos műhelyeket az NSKI munkatársai, a kapcsolatfelvételek nem alakultak konkrét projektekké. Forrásunk emlékeztetett továbbá, hogy Szász Jenő 2013-ban a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán használt szavait sem fogadta jól a nemzetpolitikai szcéna. Szász akkor azt mondta, hogy kutatni kellene a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás” lehetőségét, amelyet „kontrollált visszavonulásnak” is nevezett.
Megszűnik?
A fentiek alapján indokolt lehetne az NSKI megszüntetése, hiszen funkcióit a nemzetpolitika más szereplői is el tudnák látni. A költségvetésből az intézet működtetésére elkülönített, évi 1,2-1,3 milliárd forintot is el lehetne költeni ésszerűbben – ezt már Szávay István jobbikos parlamenti képviselő sugallta az Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottságának 2015. április 13-ai ülésén. A területen járatos forrásunk szerint rengeteg pénzről van szó, amelyet ha elosztanának a nemzetpolitikai aktorok között, akkor akciókutatásokra – azaz bizonyos, külhonban esedékes beavatkozások hatásvizsgálatára – lehetne költeni.
A megszüntetés mellett szóló érv lehetne továbbá, hogy Szász Jenőt forrásunk szerint „lényegében senki sem szereti”. Ám mondata második fele így szólt: „de jól be van ágyazva”. Szász politikai kapcsolatai az NSKI megmentésénél jól jöhetnek – elvégre Lázár János „halállistája” is azért lett olyan hosszú, mert a Miniszterelnökséget vezető miniszter számolt azzal, hogy bizonyos háttérintézmények miatt lobbizni fognak a miniszterek. Hogy az NSKI az esetleges Lázár–Kövér ellentét miatt került-e a listára, forrásunk azt mondta: „a fene tudja”. Szerinte nagy a bizonytalanság a kérdésben, tudomása szerint helyettes államtitkári szintig nem tud senki arról a nemzetpolitikában, mi lesz az NSKI jövője.
Változó, el nem költött összegek
Az NSKI gazdasági működésére vonatkozó adatokat a 2014-esbeszámolójából tudunk kinyerni. E szerint 2013-at 1,3 milliárd forintos költségvetési előirányzattal kezdték, ez később 840 millió forintra csökkent. A pénzből végül 443,3 millió forintot költöttek el. Szász Jenő a cikkben említett nemzetiösszetartozás-bizottsági ülésen azt mondta, második működési évükben, azaz 2015-ben is 1,3 milliárd forint volt az előirányzat, ám ezt 100 millióval csökkentették. Informátorunk szerint Szász Jenőnek azt is felróják nemzetpolitikai berkekben, hogy megpróbált uniós forrásokat is szerezni, s nem járt sikerrel.
Földi Bence. mno.hu

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Az RMDSZ támogatja az Oprea elleni bűnvádi eljárás elindítását 
Mind a szenátus jogi bizottságában, mind pedig a szenátus plénumában az RMDSZ támogatja a volt belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, Gabriel Oprea elleni bűnvádi eljárás elindításának jóváhagyását – közölte Tánczos Barna, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője február 1-jén, hétfőn.
Mint ismeretes, a politikus ellen felmerült a gyanú, hogy sorozatosan illegálisan kért rendőri kíséretet önmaga és mások számára, mint például azon az október 20-i útján is, amikor konvoja egyik tagja, egy motoros rendőr életét vesztette.
– Mivel egy olyan témáról van szó, amely nemcsak a román, hanem a magyar közvéleményt is érdekli, fontosnak tartjuk, hogy világos álláspontot fogalmazzunk meg az RMDSZ részéről: támogatjuk az ügyészek kérését, hiszen úgy gondoljuk, az Oprea-ügyet ki kell vizsgálni, amennyiben bíróságra kerül, hagyni kell, hogy jogerős döntés szülessen – részletezte a szövetség szenátora. Rámutatott: nem korrupciós ügyről van szó, hanem egy olyan bűnvádi eljárás elindításáról, amely alapja Gabriel Oprea miniszteri munkája, olyan hatalommal való visszaélés, amely kapcsán gyanú merült fel. 
Tánczos kiemelte: egy miniszter tevékenysége sem szólhat arról, hogy önmagát az állampolgárok és a törvény fölé helyezze, a hatalommal való visszaélés Gabriel Oprea esetében negatív fényt vet a politikusokra, amellyel az RMDSZ nem tud egyetérteni.
Közlemény. Erdély.ma

A közösségépítés éve Háromszéken (Kovászna megye költségvetése)
A közösségépítés évének nevezte az idei esztendőt Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a megyei közgyűlés pénteki soros ülésén, melynek keretében elfogadták a 2016-os költségvetést. Az önkormányzati vezető előadásában elmondta, hogy a fejlesztési összegeket elsősorban a megyei utakba és hidakba fektetik, majd az egészségügybe, mert felmérésük szerint ezt várják el az emberek. A harmadik fejezet megjelölését a végére hagyta. Elmondta, tavaly ilyenkor azt ígérték, 2015 a gyarapodás éve lesz, és 90 százalékban sikerült megvalósítani terveiket, sőt, az útépítésben túl is szárnyalták. Egy éve még 70 kilométer utat ígértek, később felemelték 100-ra, és lám, 102 kilométert sikerült felújítaniuk. Az elnök hozzátette, az útépítők elfuseráltak egy szakaszt Angyaloson és mintegy két kilométernyit Zágon Nagyborosnyó felőli bejáratánál, de azt újraaszfaltozzák (nem csak foltozzák – hangsúlyozta).
A megyei tanács és alárendelt intézményeinek idei összköltségvetése 197 millió lej, mintegy kétharmada a tavalyinak, de akkor európai uniós programok futottak. Az összeget szinte fele-fele arányban fordítják működtetésre és fejlesztésre. A fejlesztési részben 41 millió lejt szánnak útjavításra. Ez valamivel több, mint a tavalyi összeg, ám kilométerben kevesebb lesz, mert két költséges útépítést terveznek: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván át Brassó megyével összekötő utat és az új hulladéktározót kiszolgáló szakaszt, mely Maksát köti össze a kovásznai országúttal, Cófalva előtt torkollik abba. Befejezik a Nagyajta és Apáca közötti Olt-hidat. Az építmény már áll, ma kezdik el a korlátok felszerelését. Idénre maradt a Kilyént Uzonon és Bikfalván át Brassó megyével összekötő felújított út mentén a sáncok kialakítása a településeken. Kommandón a régi tábor helyén újat építenek. A jogi gubancok kitisztázásával csúszott a terv, de ebben az évben meglesz. Közel 6 millió lej fordítanak rá. A Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház felújítására 6,7 millió lejt, a hulladékgazdálkodási tervre 2,6 milliót szánnak.  Más beruházások: a Bod Péter Megyei Könyvtár fejlesztésére 3 milliót, az ojtozi megyehatárjelző építményre 102 ezret, a kézdivásárhelyi Ady Endre utcai gyermekközpontra 239 ezret, a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc utcai központ bővítésére 462 ezer lejt szánnak. Hozzájárulnak a baróti tűzoltóság létesítéséhez.
Utak, hidak és egészségügy mellett szociális védelemre, kulturális intézményekre is fordítanak. A megyében jelenleg 1340 árva gyerekről és a hidvégi otthonban 106 idős emberről gondoskodnak. A szociális pályázati alapba idén 400 ezer lejt különítettek el, de szándékukban áll ezt növelni. Igyekeznek támogatni a gyulafehérvári Caritas segélyszolgálat megyei szervezetét és a Diakónia Keresztyén Alapítványt, amelyek több mint 120 emberről gondoskodnak, és a kormány megnyirbálta állami támogatásukat.
Továbbra is támogatják a vidéki kultúrotthonok felújítását, az önkormányzati tulajdonban levő orvosi rendelők korszerűsítését, hagyományőrző egyesületek ruházatát, és pályázhatnak civil szervezetek, egyházközségek, sportegyesületek és ifjúsági szervezetek támogatásra. Az idei év harmadik prioritása az emberekbe való befektetés, azaz a képzés és a továbbképzés támogatása, hiszen, mint a tanácselnök fogalmazott, közösséget keresettel rendelkező, képzett emberekkel lehet építeni.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarokat ne érje hátrányos bánásmód (Budapest elvárása)
Magyarország nemcsak Romániától, hanem minden olyan országtól, ahol magyarok élnek, elvárja, hogy a magyarokat ne érje hátrányos bánásmód csak azért, mert magyar nemzetiségűek, magyar vagy kettős állampolgárok – hangoztatta Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter bukaresti látogatása után pénteken este a Digi24 hírtelevíziónak adott interjúban.
A magyar diplomácia vezetőjétől a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete terrorizmussal gyanúsított elnökének esetéről kért állásfoglalást a riporter. „Tény, hogy az elmúlt időszak román rendvédelmi fellépései alkalmasak olyan kép kialakítására, hogy magyar tisztségviselőket, magyar nemzetiségű vagy állampolgárságú embereket mintha kiemelt figyelemben részesítenének. Azt gondolom, Romániának nem érdeke, hogy kialakuljon róla ilyen kép, és ezért határozott elvárásunk Romániával szemben is, hogy jogszabályait ne diszkriminatívan, ne szelektíven alkalmazza” – mondta Szijjártó Péter. Hozzátette: a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le. Megjegyezte: vannak törekvések – és nem csak Romániában –, amelyek a kisebbségi kártyát belpolitikai haszonszerzésre akarják gátlástalanul felhasználni, de ezt nem szabad megengedni, ez nem érdekük sem a román, sem a magyar embereknek. Például bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyanújával azonosítani egy teljes kisebbségi közösséget, az megengedhetetlen akárhol a világban – mutatott rá Szijjártó Péter.
A miniszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter. Kifejtette: a nemzeti közösségekre és gazdasági kapcsolatokra mint erőforrásra kell tekinteni, és ki kell használni, hogy a sorsdöntő európai kérdések többségében hasonló álláspontot foglal el Románia és Magyarország. Ezáltal újra stratégiai szintre lehet fejleszteni a magyar–román kapcsolatokat: a mostani román kormánnyal ennek az alapjait le lehet fektetni – összegezte a tárcavezető. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van már gárda nálunk is! 
Bogdan Diaconu, az Egyesült Románia Párt (ERP) vezére bejelentette, hogy megalakult a Vlad Ţepeş Őrjárata nevű szervezet, amelynek vezére a komoly harcművészeti múlttal rendelkező K1-bajnok, Daniel Ghiţă. Ezt a szervezetet mindközönségesen Román Gárdának is becézik.
A pártvezér és civilben hazaffy Bogdan, aki igen jól ismeri a magyarokat és viselt dolgaikat, rájött arra, hogy a Magyarországon glasszáló, de aztán betiltott Magyar Gárda mintájára nálunk is alakít egyet, a Román Gárdát. És miért ne, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban is létrehozták a Nemzeti Gárdát, és azt ráadásul még be sem tiltották. Nálunk már korábban is léteztek gárdák, amelyek igen hatékonyan működtek. A Vasgárdának nagy sikerei voltak politikusok láb alól való eltevésében, de a Maniu Gárdának is a magyarok számának csökkentésében. Ezeket aztán – sajna – a hatalom betiltotta.
A mostani Őrjáratot nem paramilitáris (erőszak)szervezetnek szánják. Fegyverrel sem szerelik fel őket, mint az amerikai Nemzeti Gárdát. Csak egyenruhájuk lesz, a mellen nemzeti színű szalaggal, a hátán Vlad Ţepeş Őrjárata felirattal. Arról, hogy bakancsuk van-e, nem hallani, pedig az feltétlenül kellene, mert azokban egészen jól lehet csattogtatni egy-egy felvonuláson, például március 15-én. A gárdába hazafiságtól dagadó keblű és lelkes civil szimpatizánsokat várnak, akik – akár egykor a munkásököl, vasököl – ott lépnek föl és oda ütnek, ahol „köll”.
Megvédik azokat, akiket a román állam nem. Oltalmazzák a szegényeket a bűnözőktől. Vállukon fegyver helyett hólapátot hordanak (nyáron – gondolom – rendes lapátot), azzal tisztelegnek, és ha a hatóságok nem tudják eltakarítani a havat, megnyitni egy utat, autópályát, akkor jönnek ők, és hős hóhányóként segítenek. Aztán a kéziszerszámok skáláját lehet még bővíteni: ásóval, kapával, kaszával. Addig is kezükben egy-egy vedret kell otthonról hozniuk, színültig hazafiassággal töltve. Később mindig ezzel a kézben járőröznek, hogy ha netán árvíz lesz, akkor tudják kimerni a vizet az elárasztott házakból. Szárazság esetén viszont öntözővizet hordhatnak vele. Azt is ígérik, hogy idős embereket visznek át az utca másik oldalára. Ha az illető semmiképp sem akarna átmenni, akár ketten-hárman is segítségére sietnek. Ígérik: együttműködnek majd a hatóságokkal és informálják őket. Ha a hatóságok nem védik meg az elnyomott románokat, hanem félrenéznek, amikor igenis oda kellene nézniük, akkor jön a gárda, és megvédi őket. A hatóságok fejét és nézését egy jól irányzott lapátütéssel a helyes irányba terelik. A Vad Szamurájként is ismert Dániel, a K1-bajnok megmondta: „Ha a hatóságok nem védnek meg, akkor mi megvédjük magunkat.” Azt is hangsúlyozta, hogy akkor lépnek közbe, ha a bíróságok, hatóságok nem szolgáltatnak igazságot. Azt nem egészen lehet tudni, miként teszik. Ilyen esetben vajon a bírákat vagy más hivatalos személyeket lapátokkal bírják-e jobb belátásra és becsületesebb igazságszolgáltatásra, vagy fejükre húzzák a vizes vödröket mindaddig, amíg nem döntenek helyesen?
Az ERP vezérének már számtalan hazafias megnyilvánulása és törvénykezdeményezése volt eddig is. Ilyen többek között az RMDSZ betiltása, valamint az anyanyelv kitiltása a közigazgatásból, a kétnyelvű feliratok megszüntetése, mivel ezek által „elüldözték a román nyelvet… és a románok idegennek érzik magukat saját országukban”. Sajnos, épületes ötleteit a parlament nem díjazta, és így azok elbuktak a hosszú harc alatt. De most ezzel az új gárdával, annak egyszerű kéziszerszámaival és új harci módszerével talán még lehet mindezen segíteni. A lapátokkal a kétnyelvű táblákat, feliratokat könnyedén – mondhatni fél kézzel – le lehet ütni, a magyarul megszólalókat szájon verni és a vedrekkel némi hazafiságot importálni azokról a vidékekről, ahol az túlteng az emberekben, oda, ahol deficit mutatkozik.
Kuti János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román–magyar külügyminiszteri találkozó
Új lendületet kell adni az együttműködésnek
Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter pénteken Bukarestben, miután román kollégájával, Lazar Comanescuval találkozott. A külgazdasági és külügyminiszter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb "Kölnöket" fog szülni.
Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a jelenlegi román kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comanescunak a "baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért". Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyeken "sokat kell még dolgozni", de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek.
A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodott román partnerével abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Az Európai Unió által is támogatott projekt jelentősen hozzájárul majd Közép-Európa energiabiztonságának növeléséhez – mutatott rá.
Két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik a magyar M4-es és román A3-as autópályát – közölte Szijjártó Péter. Megjegyezte: a határ átjárhatóságát is növelni akarják, hiszen versenyhátrányt jelent az, hogy míg Nyugat-Európában 2-3 kilométerenként vannak határátkelők, a magyar-román határon csak 40 kilométerenként van átkelési lehetőség.
A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen.
Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékozik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem "jókedvében" emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8-10 ezer bevándorlót. Megjegyezte, hogy ezáltal a tisztességes embereket nem érte kár, hiszen aki szabályszerűen akart belépni, az nem a zöldhatáron keresztül tette.
Lazar Comanescu kijelentette, hogy egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Mint mondta, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A magyar külgazdasági és külügyminiszter a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) székházát is felkereste Bukarestben. Magyarország külügyminiszterének romániai látogatása időszerű, a kétoldalú kapcsolat érdekében az RMDSZ régóta szorgalmazta az eseményt – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke szerint javítani kell a román–magyar államközi viszony jelenlegi helyzetén. "Dacian Ciolos akkor még nevesített miniszterelnöktől kértük azt, hogy tegyen a román–magyar viszony normalizálásáért. Ezért is örülök, hogy Szijjártó Péter miniszter ma Bukarestbe látogatott és találkozik a miniszterelnökkel, valamint a külügyminiszterrel" – nyilatkozta Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az RMDSZ- székházba tett látogatásán Szijjártó Péterrel a romániai magyar közösséget foglalkoztató ügyek, problémák és kihívások mellett a kétoldalú kapcsolat gazdasági, kereskedelmi és infrastruktúrára vonatkozó kérdéseiről, a határátkelők száma növelésének szükségességéről is egyeztettek.
"Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell, hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában" – jelentette ki a szövetségi elnök, aki példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említette. "A törvények betartása mellett a közösségi jogok intézményes bővítéséért is szót emel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Arra is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy ez egy európai gyakorlat, amely azért szükséges, hogy a romániai magyarság a szülőföldjén boldoguljon, biztonságban érezze magát" – fogalmazott Kelemen Hunor a Szijjártó Péterrel való bukaresti találkozóját követően, és hozzátette: bízik abban, hogy a kétoldalú viszonyban – a romániai magyarság érdekében is – lesz előrelépés. Népújság (Marosvásárhely)

A román kormány feltételeket szabott Moldovának
Az új moldovai kormány európai elkötelezettségét bizonyító reformok megkezdéséhez kötötte a Chisinaunak ígért hitelfolyósítását a bukaresti kormány – közölte vasárnap a román média Dacian Ciolos miniszterelnök moldovai partneréhez, Pavel Filip kormányfőhöz intézett levelét ismertetve.
Ciolos hét pontban foglalta össze, milyen lépéseket vár Moldovától ahhoz, hogy a tavaly aláírt 150 millió eurós hitelszerződés első, 60 milliós részletét Chisinau lehívhassa. Bukarest ugyanis elvárja, hogy Moldova előbb elkezdje valóra váltani az EU-val kötött társulási egyezményébe foglalt reformokat. Bukarest a korrupció visszaszorítását célzó jogszabályok elfogadására, az ebben érintett igazságszolgáltatási szervek megerősítésére kiemelt hangsúlyt helyez.
Az elvárások között szerepel, hogy Moldovában feddhetetlen, szakmailag hiteles kormányzót nevezzenek ki a jegybank élére, mérjék fel a bankrendszert fenyegető veszélyeket, erősítsék meg a nemzeti bank hatáskörét a pénzmosás visszaszorítása érdekében, továbbá dolgozzák ki a Nemzetközi Valutaalappal kötendő hitelmegállapodás menetrendjét és feltételeit.
Bukarest olyan gazdaságélénkítő törvénycsomagot is elvár Chisinautól, amelynek kidolgozásába az üzleti és civil szféra képviselőit is bevonják. Ciolos levelében megerősítette: Románia támogatni kívánja Moldovát, hogy sikeresen kilábaljon a válságból, amelyre szerinte csak az EU által szorgalmazott reformok társadalmi párbeszéden alapuló, eltökélt végrehajtása hozhat megoldást.
Az új moldovai miniszterelnök beiktatása utáni első külföldi útja hétfőn Bukarestbe vezetett, ahol a román államfő és miniszterelnök támogatásukról biztosították Moldova európai közeledését. Moldovában 2014 óta belpolitikai bizonytalanság uralkodik. Január 29. volt az utolsó határidő az új kormány megalakítására, ellenkező esetben fel kellett volna oszlatni a parlamentet, és új választásokat kellett volna kiírni. Az oroszbarát ellenzék nem ismeri el törvényesnek Pavel Filip európai irányultságúnak mondott kormányát, tüntetéseket szervezett és panasszal fordult az alkotmánybírósághoz az ügyben. Népújság (Marosvásárhely)

MVSZ-könyvbemutató és fórum Marosvásárhelyen
Quo vadis, székely nép?
Azért jöttünk Marosvásárhelyre, mert Marosvásárhely Székelyföld régi fővárosa, és mint ilyen megkerülhetetlen, és innen indítjuk a fórumsorozatot, amelyet Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, majd Kézdivásárhelyen folytatunk – nyilatkozta a Népújság kérdésére Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke szerdán, amikor az MVSZ vezetői a Deus Providebit Tanulmányi Házban könyvbemutatóval egybekötött fórumot tartottak, amelyen a Magyarságtudományi Füzetek 26. kiadványát ismertették.
A rendezvényen jelen volt Borsos Géza, a világszövetség Kárpát-medencei térségért felelős alelnöke, Fuksz Sándor felvidéki elnökhelyettes, Benkő Emőke, az MVSZ elnökségének póttagja, bardóc-miklósvárszéki elnök, Hompoth Zoltán magyarországi elnökségi tag.
Az MVSZ elnöke megnyitóbeszédében kijelentette: a Magyarok Világszövetségét a Magyarok Világkongresszusa hozta létre, "egyedi szervezet, nem egyike a Magyarországon bejegyzett 65 ezer civil szervezetnek". Reális szükségszerűségből hozták létre 1938-ban, hogy "az egyetemes magyar nép ne maradjon képviselet nélkül".
A bemutatott 96 oldalas "füzetet", melynek címe Nemzet-e vagy nép-e a székely? Netán kisebbség? Patrubány Miklós és Borsos Géza szerkesztette.
A rendezvény szünetében beszélgettünk Patrubány Miklóssal és Borsos Gézával.
"A Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot"
Patrubány Miklós kérdésünkre elmondta, hogy a füzetsorozat 26. kötete kimondottan a székelységgel foglalkozik, olyan őstörténeti elemekkel, amelyek a ma élő nemzedék számára teljesen ismeretlenek vagy alig ismertek. Például a Csíki Székely Krónika, amelyet évtizedekig hamisítványnak bélyegzett a magyar tudóstársadalom egy része, de amelyről meggyőző bizonyítékok állnak ma rendelkezésre, távolról sem hamisítvány, hanem a székelység három-négyszáz éve megőrződött ősgestája.
– Tárgyalja a székelység ősiségét, s a Kárpát-medencében Árpád magyarjait megelőző jelenlétét, de tárgyalja a jövőbe vezető utat is, mert ebben az önmaga keresésében a székelység nem tudja eldönteni a maga státuszát, hogy népnek vagy nemzetnek tekintse magát – miután Erdély történetében évszázadokon keresztül a magyar mellett a székely és a szász nemzet alkotta a trium nationumot –, amely része a magyar nemzetnek. Ha ez utóbbit választja, akkor attól kezdve már nem kisebbség, és egészen más nemzetközi jogviszonyba kerül, mintha kisebbségként határozná meg önmagát. Ugyanis a népeket az ENSZ alapokmányoknak minősülő határozatai szerint vitathatatlanul megilleti az önrendelkezés joga. Ha tehát a székelység népként határozná meg magát, akkor senki a nemzetközi jogban nem vitathatná el a jogát, mondjuk úgy, a legszerényebbre, az autonómiára – jelentette ki Patrubány.
Azért tartottak fórumot, azért jött el az MVSZ vezérkara, hogy "miután a füzet tág időkeretet tekint át a székely–magyar viszony tekintetében, és évezredekre visszamenően taglalja a székely–magyar egymásrautaltságot több földrészen", úgy gondolták, semmiképpen sem szabad kizárni a kérdezés lehetőségét. Körútjuk első állomásának Székelyföld régi fővárosát, Marosvásárhelyt választották.
– A meghívón az áll, hogy Quo vadis, székely nép?; az MVSZ elnöke szerint merre tart a székelység?
– Ez a cím visszautal arra, hogy a Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot, egy nagyon jól elgondolt és jól kidolgozott stratégia mentén, mindvégig a háttérben maradva. De a legfontosabb nyilvános aktus, amivel ténylegesen létrehoztuk a Székely Nemzeti Tanácsot, az a Quo vadis, Székelyföld? konferenciasorozat volt 2003-ban, amikor végigjártuk Székelyföldet, és amelynek eredményeként októberben létrejött a Székely Nemzeti Tanács. Ezzel a címválasztással is visszautalunk arra, hogy most új kihívások előtt áll egész Európa, új kihívások előtt áll az egész emberiség. A Magyarok Világszövetsége szervezi a magyarok 9. világkongresszusát, amelyre augusztusban kerül sor, tehát alkalmas az idő arra, hogy újból számba vegyük, kik vagyunk, hányan vagyunk, és merre megyünk.
"A székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal"
Borsos Géza: – Amint a meghívóból is látszik – Quo vadis, székely nép? – ez a füzet abból az igényből született, hogy végre tisztázzuk a mai generáció szemében is, hogy tulajdonképpen mi is a székely közösség, vagy minek vallja magát. Mert a kérdést úgy is föl lehet tenni, hogy minek tekinti a székely közösséget a mai társadalom itthon, esetleg külföldön. A mi meggyőződésünk az – és a füzet szerkesztése is ezt a célt szolgálja –, hogy a székely közösség nép, egy olyan közösség, amely a nép minden kritériumát magában hordozza, tehát többre hivatott, és több joggal rendelkezik, mint amennyit ma magáénak tud mondani. Úgy gondolom, hogy erre az útra kell állítani a székely népet és a Székelyföld autonómiájáért küzdő összes erőket, abból kiindulva, hogy a székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal, és ez egy nemzetközileg elismert, védett jog, ami a népeknek kijár, és ennek alapján az egész Kárpát-medencei nemzetegyesítési folyamatot új stratégiává lehet alakítani.
– Mikor, meddig? Quo vadis? Mert sem a hazai kormány, sem az Európai Unió nem fogadja kitörő örömmel ezeket az önrendelkezési törekvéseket.
– Igen, ez óriási probléma, hogy tulajdonképpen egy ezeréves történelmi múlttal rendelkező közösség elismertetheti-e magát népként. Mert az volt egészen 1867-ig, és azután is annak vallotta magát. Az első világháború végén az akkor megalakult Székely Nemzeti Tanács még ugyanezt az elvet képviselte, akkor is székely népnek nevezték magukat, és kísérlet is történt arra, hogy az önrendelkezési jogukat érvényesítsék. Azt hiszem, hogy ebben az irányban kellene sokkal erősebb és összefogottabb diplomáciát folytatni, és eleve el szeretném oszlatni azokat a félremagyarázásokat, amelyek azt mondják, hogy ha egy nép, jelen esetben a székelység, kinyilvánítja az önrendelkezés igényét, az rögtön konfliktussal fog járni a többségi népességet képviselő országgal, hatalommal szemben. Úgyhogy tisztán és világosan, elvszerűen és dokumentáltan felvetve szeretnénk elindítani azt a folyamatot, amely majd egységbe kovácsolja mindazokat, akik egyáltalán a székely társadalom és az egész erdélyi magyarság jövőjével foglalkoznak.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

MPP–RMDSZ: verseny és együttműködés is lesz
A Magyar Polgári Párt (MPP) versenyre és együttműködésre is készül az RMDSZ-szel a júniusi önkormányzati választásokon – tudatta hétfői közleményében a politikai alakulat.
A párt elnöksége a múlt hét végén tartott marosvásárhelyi bővített ülésén tárgyalta meg a párt választási stratégiáját. A testület megállapította: az RMDSZ-szel kötött keretegyezmény megerősíti az erdélyi magyar politikai pluralizmus tényét, elismeri, hogy az MPP megkerülhetetlen szereplője az erdélyi magyar közéletnek, mindemellett felelős politikai magatartásról tesz bizonyságot.
„Verseny, ahol lehetséges, és együttműködés, ahol szükséges!" – fogalmazta meg az elvet az MPP bővített elnöksége. Hozzátette, Székelyföldön üdvös a politikai verseny fenntartása, Székelyföldön kívül az MPP „megállapodáspárti” minden olyan esetben, amikor a magyarság részaránya korlátozza a versenyhelyzetet.
A testület elfogadta, hogy Szatmár, Kolozs, Maros, Szilágy, Máramaros és Bihar megye esetében a megyei választásokon közös magyar megyei lista állítására törekszik az RMDSZ-szel, és ha ennek más jogi lehetősége nincs, az MPP úgy kezeli az RMDSZ listáját, mint összmagyar listát, a mandátumot szerzett polgáriak viszont az MPP-t képviselik majd a június 5-e után létrejövő testületekben. Ezen megyék esetében csak azokon a településeken száll versenybe az MPP, ahol a helyi arányok lehetővé teszik.
Az MPP bővített elnöksége megállapította, hogy a párt hét polgármestere jól teljesített a végéhez közeledő ciklus során, és a polgármesterek a megkezdett munka folytatására készülnek. A testület határozatot fogadott el a székely szabadság napja alkalmából március 10-én tartandó marosvásárhelyi tiltakozó megmozdulás támogatásáról. Krónika (Kolozsvár)

Szerényebb az erdélyi megyék idei költségvetése
A tavalyinál kisebb éves költségvetéssel számolnak 2016-ban az erdélyi megyei önkormányzatok: a visszaesés egyik oka, hogy erre az évre jóval kevesebb vissza nem térítendő támogatást nyújt az Európai Unió, amely 2015-ben számos költséges nagyberuházást finanszírozott. 
A kiadások növekedéséhez emellett a tavalyi közalkalmazotti béremelés is hozzájárult, a megyei hivatalok egy része ugyanakkor ebben az évben több szociális pályázatra különített el pénzt, mivel az állam évről évre kevesebb finanszírozást nyújt például az otthoni beteggondozással foglalkozó karitatív szervezeteknek, így a támogatás egyre nagyobb mértékben hárul az önkormányzatokra. A kisebb büdzsé ellenére a hivatalok igyekeznek beruházásokra is pénzt fordítani: a tervek között főként útépítések és -javítások szerepelnek.
A szociális védőhálóra költik a legtöbbet
A Kovászna megyei tanács és a hatáskörébe tartozó intézmények idén mintegy 197 millió lejből gazdálkodnak, ez kevesebb az előző két évi költségvetésnél, de nagyobb a korábbi esztendőkben meghatározott büdzsénél. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a pénteki tanácsülésen – amelyen elfogadták a költségvetést – rámutatott: a kiadások növekedése elsősorban annak tudható be, hogy emelkedtek a bérköltségek, tavaly ugyanis kétlépcsős, 12, majd 10 százalékos bérkiegészítést hajtottak végre. „A törvényhozók is belátták, hogy nem lehet csapnivaló fizetésekkel a közigazgatásban megtartani az alkalmazottakat” – fogalmazott a tanácselnök.
Strandvásárlásra különítettek el pénzt Csíkszeredában 
Elfogadta 2016-os költségvetését a csíkszeredai helyi önkormányzat pénteki ülésén: a megyeszékhely idén 147 millió lejből gazdálkodik, ebből 57 millió lejt szánnak fejlesztésekre. Antal Attila alpolgármester kifejtette: az ingatlanvásárlásra elkülönített 4,1 millió lejből idén egyebek mellett a Szeredai-fürdőnek azt a részét vennék meg, amelyet nemrég visszaszolgáltattak a tulajdonosnak. Elmondása szerint a tulajdonosok nyitottak az alkura, főként azért, mert a strand másik része az önkormányzaté.  Az önkormányzat ugyanakkor módosította a Csíki Csobbanó működési szabályzatát, ennek nyomán a megyei rendőr-főkapitányság különleges alakulatának nyolc alkalmazottja bérmentesen használhatja az uszodát edzésre. Ezt Szabó Soós Klára, az Erdélyi Magyar Néppárt képviselője kifogásolta, szerinte ugyanis az uszodai bérlet ára amúgy is szimbolikus.
A megszavazott éves keretből egyenlő mértékben költenek a már meglévő intézmények működtetésére, valamint fejlesztésekre, beruházásokra. Mint kiderült: a működtetésre fordított összeg felét a szociális védőháló erősítésére fordítják, az önkormányzat hatáskörébe tartozó állami intézményekben ugyanis 1340 gyermek nevelkedik, emellett pedig egy több mint száz férőhelyes öregotthont is támogatnak. Tamás Sándor arra is kitért, hogy a hivatal két alkalommal fog szociális pályázatot hirdetni, a kormány ugyanis idén tovább nyirbálta az erre fordított állami támogatást, nehéz helyzetbe hozva ezzel az otthoni idős- és beteggondozást ellátó karitatív szervezeteket.
Beruházások terén továbbra is prioritást jelent a Kovászna megyei önkormányzatnak az infrastruktúra-fejlesztés, amelyre a költségvetés 19 százalékát fordítják, ez pedig összegben kifejezve meghaladja a korábbi években erre szánt pénzmennyiséget. Tavaly a megyei utak korszerűsítésére 36 millió lejt különítettek el, ebből 102 kilométer utat tudtak aszfaltozni, idén pedig erre a célra 41 millió lejt fordítanak. Mint kiderült: a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő forgalmas, de rendkívül leromlott állapotban lévő út korszerűsítésére már folyamatban van a közbeszerzés csakúgy, mint az új lécfalvi hulladékkezelő központhoz vezető szakasz felújítására vonatkozó licit.
A fejlesztésre szánt keret 16 százalékát, 11 millió lejt a megyei sürgősségi kórház korszerűsítésére fordítanak, Tamás Sándor elmondta, fontosnak tartják, hogy versenyképes egészségügyi ellátást nyújtsanak. Idén ugyanakkor a közösségépítés jegyében tervez a megyei önkormányzat: több képzési lehetőséget fognak biztosítani abban bízva, hogy ezzel jobb megélhetést, hatékonyabb kenyérkereseti lehetőségeket teremtenek. A tanácselnök emlékeztetett: méhészeti, sajtkészítői, kulturális rendezvényszervezői, szakács-, szabás–varrás-, fazekas-, bútorfestő-, hegyvidéki mezőgazdász-, biogazdálkodási, lovastréner-, szociális gondozói és egészségügyi képzést fognak indítani.
Kevesebb állami támogatás Hargita megyének
A Hargita megyei önkormányzat is elfogadta múlt héten a 2016-os büdzsét, amelyet Borboly Csaba tanácselnök „a szükség költségvetésének” nevezett, mivel a hivatal működési költségeiből kellett elvonniuk ahhoz, hogy a fontosabb beruházások folytatására, illetve újak elkezdésére jusson pénz. A hivatal idén 333 millió lejből gazdálkodik – ez az Agerpres hírügynökség beszámolója szerint 189 millió lejjel kevesebb, mint a tavalyi büdzsé. Borboly úgy nyilatkozott: ez egyrészt annak tudható be, hogy a kormány visszatért egy régebbi módszerhez, amelynek alapján az állami pénzt szétosztja, ez Hargita megyének mínusz 40 millió lejt jelentetett, az önkormányzat tavalyi költségvetését pedig egy 25 millió lejes hitel is növelte.
A hivatal közleménye szerint az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményekben a 2014-es szintre csökkentették a kiadásokat, a beruházási tervek között pedig főként olyan projektek szerepelnek, amelyeket már korábban elkezdtek, de néhányj útfelújítás is helyet kapott a listán. Az elképzelések szerint folytatni fogják a csomafalvi, solymosi, büdösfürdői és csíkpálfalvi út korszerűsítését, emellett tovább dolgoznak az árvízkárok helyreállításán, valamint az atyhai és a két gyergyóremetei megyei út javításán.
Az új beruházások között szerepel ugyanakkor a járdaprogram, amely a megyei utak településeken átvezető szakaszain történő gyalogos forgalom biztonságát szolgálja. Növelték a megyei tanács támogatási programjainak keretösszegét is, amelyre civil szervezetek, egyesületek, egyházak pályázhatnak számos területen többek között sport-, kulturális, műemlékvédelmi, valamint készenléti tevékenységekre. Borboly az Agerpres-nek azt is elmondta: a költséghatékonyság érdekében korlátozzák az önkormányzat tulajdonában lévő gépkocsik használatát.
Műemlékek felújítására is van pénz
A székelyföldi megyékhez képest jóval nagyobb keretből, 764 millió lejből gazdálkodik 2016-ban Kolozs megye, amelynek önkormányzata az összegből 172 millió lejt fordít beruházásokra, fejlesztésekre. Vákár István, a megyei hivatal alelnöke a Krónikának elmondta: az idei büdzsé nagyjából megegyezik a tavalyival, viszont újdonság, hogy ebben az évben a műemlék épületek felújítására is tettek félre pénzt, ugyanakkor leltárba veszik a turisztikai jelentőségű útszakaszokat.
Az alelnök beszámolója szerint a megyei önkormányzat 15 millió lejt szán a Tetarom 4-es ipari park korszerűsítésére, emellett komolyabb összeget fordítanak az uniós forrásból is finanszírozott hulladékkezelő központ építésére, ugyanakkor kénytelenek voltak jelentős mennyiségű pénzt elkülöníteni a Kolozsvár Aréna adótartozásainak törlesztésére. Ez utóbbi intézkedésre a számvevőszék kötelezi a megyeházát.
Vákár lapunknak úgy fogalmazott: útjavításokra „elég szép összeget sikerült elkülöníteni”: a többségében magyarok lakta települések vonatkozásában a magyarszováti, valamint a Kalatoszentkirály és Zentelke felé vezető út felújítását fejezik be idén. Ezenkívül kisebb útjavításokat terveznek több településen, például Vajdakamaráson és Bálványosváralján. Vákár István azt is elmondta: a végső változatban is megmaradt a magyar kulturális intézmények és egyházak támogatására korábban kialkudott keret. Mint rámutatott: a megyei önkormányzat már pénteken kiírta a támogatási pályázatokat, amelyekre február 19-éig jelentkezhetnek a magyar civil szervezetek ifjúság, kulturális vagy egyházi jellegű projektjükkel.
Kisebb összeg áll a Bihar megyei tanács rendelkezésére is. Idei költségvetése 376 millió lej, ez alig 86 százaléka a tavalyi 435 millió lejnek – közölte az Ebihoreanul.ro hírportál. Ennek oka, hogy míg tavaly a megye közel 78 millió lejt kapott az EU-tól, idén csak 48 millió lejre számíthat: a támogatásból – más megyékhez hasonlóan – elsősorban a korszerű hulladékgazdálkodási központot fejezik be. A Bihar megyei hivatal ugyancsak a szociális védőháló fenntartására különíti el a legtöbb pénzt, 132 millió lejt, amelyből az állami intézményekben nevelkedő gyermekek gondozásán kívül, a fogyatékkal élőket is segítik.
Kőrössy Andrea, Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

„Az erdélyiség nem művészeti irányzat, hanem életérzés"
Banner Zoltán művészettörténész, műkritikus, előadóművész tartott előadást szombaton Marosvásárhelyen a transzszilvanizmusról. Ez nem stílus, nem művészeti irányzat, hanem egy életérzés, egy világszemlélet, amelynek az elmúlt húsz év nem tett jót – mutatott rá. 
Az első világháború után, mikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól, az erdélyi életérzés felerősödött, a nemzeti öntudat nemhogy csökkent volna, épp ellenkezőleg: jobban odafigyeltek az emberek a hagyományokra. A művészetekben – irodalomban, zenében, képzőművészetben, építészetben – is erőteljesebben kifejezésre jutott az erdélyiség mibenlétének megnyilvánulása.
Az erdélyiség mint történelmi szerep már 1920 előtt is létezett, majdhogynem egzisztenciális szerepet töltött be – mutatott rá Banner Zoltán. „Egyszerűen csak figyeltem az erdélyi művészetet, és ebből vontam le a következtetést, hogy mekkora szerepe volt abban, hogy a magyarságnak volt hova nyúlnia, voltak gyökerei, amelyekbe kapaszkodhatott, amikor mindenét elvették” – vallotta a Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja a Bernády-házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Mint mondta, a művészek sokkal érzékenyebbek a történelmi eseményekre, mint az átlagemberek, még meg sem történik a baj, éppen csak „benne van a levegőben”, de ők már érzik. „Az első világháború előtti években érezhető volt a pusztulás szele. Az Osztrák–Magyar Monarchia jól működött, gazdasági, szellemi, kulturális fellendülés jellemezte, a kreativitás táptalajra talált, ám ezt a nyugati nagyhatalmak nem nézték jó szemmel, ezt meg kellett szüntetni” – értékelte a múlt történéseit Banner.
„A transzszilvanizmus, mint kifejezés nem mindenki számára érthető, vannak, akik zavarba jönnek, úgy értelmezik, mint valamilyen stílusirányzatot. Holott ez nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, szimbolizmus vagy kubizmus, ez egy életérzés, egy világszemlélet" – hangsúlyozta az előadó, aki szerint az erdélyi művészet a magyar identitás megőrzésének egyik alappillére.
A művészettörténész az erdélyi értékekről beszélve kitért Gyulafehérvárra, a Szent István király alapította püspökségre, Kolozsvárról mint Mátyás király szülővárosáról beszélt, míg Nagyvárad Szent László városa, valamint a magyar szecessziós építészeté. A transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kötődik a leginkább, aki „kissé naiv” volt, amikor hitt abban, hogy a hatalomváltást követően a románok értékeinket nem akarják maguknak kisajátítani, nem akarnak minket beolvasztani – osztotta meg észrevételeit Banner Zoltán. A transzszilvanizmus akkor élte virágkorát, amikor a bezártság, az elszigeteltség jellemezte Erdélyt, a diktatúra idején, amikor az identitás megőrzése volt a tét. Az utóbbi 20–25 esztendő azonban nem tett jót a transzszilvanizmusnak, bár most is épp olyan nagy szükség van a hagyományok őrzésére, a nemzeti jelleg megtartására, mint korábban.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

A közös gondolkodásért
Különleges kiadványt mutattak be 
Gyakran illetnek kiadványokat a „hiánypótló” jelzővel, többé-kevésbé indokoltan. Megalapozott viszont ezt a kifejezést használnunk a Magyarságtudományi füzetek tematikus száma kapcsán, amelyet szombat este telt ház előtt mutattak be a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában.
A Borsos Géza és Patrubány Miklós szerkesztésében megjelent, számos tanulmányt és releváns dokumentumot tartalmazó kiadványból kiderül, kiknek az örökségét és génjeit hordozzuk, és serkentheti a közös gondolkodást, hogy milyen úton kellene elindulnia a székely népnek.
A szerkesztők, valamint Fuksz Sándor és Hompoth Zoltán a Magyarságtudományi füzeteket kiadó Magyarok Világszövetsége képviseletében voltak jelen, Sántha Attila a Csíki székely krónika kutatójaként. Beke Ernő házigazdai minőségben köszöntötte a közönséget, a beszélgetést Ambrus Ágnes vezette fel, Mike Bernadett diáklány pedig vicces mesével teremtett oldott hangulatot.
Erre szükség is volt, hiszen a felszólalók borús képet festettek a székelység helyzetéről, az öntudatra ébredés, a magyarsággal nemzetközösségben élő néphez tartozásunk felvállalása mindennél sürgetőbb, összegezhetjük a felszólalásokat. (Az elhangzottaknak egy későbbi lapszámunkban biztosítunk megfelelő teret.)
(fi) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ahol szeretet van, erő is van
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási  gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is  szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt  a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Negyvenkét évig eszközként Isten kezében
Negyvenkét év szolgálatból huszonöt esztendeig Bihar község református egyházközségének élén állt Csernák Béla, aki az elmúlt vasárnap tartott ünnepi istentiszteleten köszönt ki gyülekezetéből, ám marad a település lakosa.
Emlékezetes istentiszteletre hívtak vasárnap délelőtt a bihari református templom harangjai: nyugdíjba vonulása alkalmából búcsúzott gyülekezetétől Csernák Béla tiszteletes, ám az elválást enyhíti, hogy marad a község lakosa és ahogyan később Darabont Sándor gondnok mondta, továbbra is számítanak tanácsaira. Megteltek a nagy templom padsorai, az igehirdető pedig Kántor Csaba parajdi parókus lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese volt. Hogy miért ő, annak is megvan a maga története: 25 évvel ezelőtt a dési egyházmegyéből elkísérte a bihariba érkező kollégáját, most pedig Csernák Béla azzal kérte fel a szolgálatra, hogy “ha akkor idehoztál, most vigyél el”. A meghívott bevallása szerint meglepődött a felkérésen, ám nem kellett sokáig gondolkodjon, mit is mondhatna, hiszen arra vagyunk hivatva, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük mindannyian, mert csak ez szolgálja épülésünket – ezt tette Csernák Béla is az elmúlt évtizedekben, bárhol szolgált is.
Méltó szavak
A megszólított vette át a szót az igehirdetés után, és (saját szavával élve) konferansziéként vezette a történéseket. Többször is a köszöneté volt a szó: a lelkész az együttlétet, a barátságot nevezte a legszebb dolognak abban a széthulló világban, melyben milliók indulnak el új hazát keresni. Mint fogalmazott, 65 évesen nem talál méltó szót arra, hogy barátai Erdélytől Hollandiáig ragaszkodnak hozzá, megtalálták a módját, hogy eljöjjenek e jeles napon. A tiszteletes felidézte, hogy 25 éve milyen lelkesedéssel, bizakodással álltak egy reménybeli új világ eljövetele elé. Az emlékezésből kijutott lapunknak is: beiktatásáról a korabeli Bihari Naplóban a később főszerkesztői beosztást is betöltött Szűcs László írta egyik első tudósítását. A lelkész akkor megígérte a zsurnalisztának, hogy nyugdíjazására is meghívja és íme, negyedszázad múltán újra kezet foghattak.A “szomszéd” biharpüspöki kórus szolgált időközben, melyben énekelt Pénzes Józsefné, aki a helyi presbitérium és nőszövetség nevében mondott köszönő szavakat.
Békességben, egyenességgel
Csernák Béla üdvözölte Nagy Gizella polgármestert, Szilágyi Zoltán alpolgármestert, Popovics Magdolna iskolaigazgatót, illetve Mikló Ferenc esperest, aki az úrasztala elé járulva a bihari egyházmegye lelkészi karának nevében köszönte meg a házigazdának az összességében 10 állomáson eltöltött 42 szolgálati évet. “Békességben és egyenességben jártál a seregek urának követeként, tetszett vagy sem ez másoknak, hiszen megbízatásodat a teremtő Istentől vetted”, fogalmazott az esperes, aki hallható meghatódottsággal hangjában tette hozzá: nem él hiába az, aki végzi lélekmentő hivatását, eszközként Isten kezében. Az esperes szavait megerősítette az őt elkísérő szalontai egyházközség kórusa, majd Ida Eldering állt a hallgatóság elé. Felidézte, amikor először érkeztek meg a hollandiai Arnhem-Eldenből, majd a további látogatásokat, melyek mindkét félnek élményszámba mentek és testvér-gyülekezeti kapcsolathoz vezettek. Csernák Béla olyan ritka ember, aki akkor is mert határokat átlépni, amikor az még kivételes bátorságot igényelt, mondta a hollandiai hölgy, végig magyarul fogalmazva mondatait. A gyülekezet gondnoka, Darabont Sándor következett, aki a lelkésznek és feleségének, Ibolya asszonynak is köszönetét tolmácsolta, hozzáfűzve: továbbra is számítanak jótanácsaikra.
Áldás a gyülekezetre
Az istentisztelet zárásaként Csernék Béla úgynevezett kiköszönő beszédet olvasott fel, majd emléklappal és kézfogással köszönte meg a szolgálatát segítőknek, hogy mellette álltak. Közös fotó is készült, majd mi mással is zárhatta volna le az elmúlt 25 évet, mint a gyülekezet megáldásával. A templomból távozók az őket a kijáratnál váró lelkésztől egy-egy emlékkártyát vehettek át, hogy az eseményt őrizzék meg emlékezetükben.
Rencz Csaba. erdon.ro