Román–francia egyetértés Schengen-ügyben
A migrációs válság miatt nyomás alá került, belső határellenőrzés nélküli schengeni övezet jövője érdekében emelt szót szerdán Francois Hollande francia államfő és Dacian Ciolos miniszterelnök a párizsi megbeszélést követően.
"Biztosítani akarjuk Schengen jövőjét, mert annak szétesése nagyon súlyos következményekkel járna az Európai Unióra nézve" – mondta a francia államfő a román kormányfővel tartott közös sajtótájékoztatóján az Elysée-palotában. "Javítanunk kell Schengenen, és időnként felül kell vizsgálni egyes alkalmazási szabályozásokat, de meg kell őriznünk Schengent, azaz (az uniós polgárok) szabad mozgását" – tette hozzá.
"Üdvözöljük, amit Románia tesz, azt, hogy ugyanolyan irányba halad, mint Franciaország, azaz biztosítja Európa külső határainak tényleges biztonságát" – hangsúlyozta Francois Hollande, aki jelezte, hogy még idén ellátogat Romániába. "Támogatjuk az Európai Bizottságot abban, hogy határellenőrzési pontokat állítson fel, annak érdekében, hogy a lehető legemberségesebben bánjunk az érkező menekültekkel és ne legyünk kiszolgáltatva olyan emberek mozgásának, akik, mint tudjuk, nagyon fájdalmas helyzeteket teremtenek" – tette hozzá.
Dacian Ciolos megerősítette, hogy Románia támogatja az európai határok megerősítésére szolgáló uniós elképzeléseket.
"Azt reméljük, hogy Románia ezen hozzájárulása az egyik elismert kritérium lesz ahhoz, hogy csatlakozhasson a schengeni övezethez" – mondta a román kormányfő. Népújság (Marosvásárhely)

Iskolaigazgatókkal egyeztetett a polgármester
Ígéretekkel indul az új esztendő
Valamennyi dévai tanintézmény vezetője hivatalos volt a napokban a Petru Mărginean polgármester által összehívott tanácskozásra.  
A városvezető mindenekelőtt bemutatta az önkormányzat új tanügyi megbízottját, Marcel Morar független városi tanácsost, aki ígérete szerint havi rendszerességgel tartja majd a kapcsolatot a tanintézményekkel, igyekszik orvosolni az év közben felvetődő gondokat. Utóbbiakból már így év elején is bőséggel tálaltak a tanintézmények vezetői, hiszen sokfelé van szükség javítási munkálatokra, sportpályák kialakítására, sőt kiderült: a Gojdu negyedben új óvoda beindítását kérik. A nagyobb horderejű problémák közt került említésre a Dévai Művészti Líceum új épülete is, melyet minisztériumi finanszírozással kezdtek el , immár közel egy évtizede, és amit sürgősen folytatni kellene ahhoz, hogy az eddigi építkezés még alapul szolgáhasson. A polgármester ígértet tett, hogy igyekszik kormányhatározat formájában  kieszközölni az épület befejezéséhez szükséges anyagi támogatást. Elmondta továbbá az idei iskolai finanszírozások terén prioritást élvez a négy, EU-s támogatásban részesülő projekt: az Andrei Şaguna (volt 4-es számú), az Andrei Mureşanu (volt 5-ös) , az Octavian Goga (volt 6-os) általános iskolák, valamint a Regina Maria Pedagógiai Líceum felújítása. Emellett igyekeznek majd valamennyi pénzt szánni a többi tanintézmény szükségleteire is.
Ami a megye egyetlen magyar tannyelvű iskoláját illeti: egyelőre csak ígéret született a tavaly elvégzett fejlesztések kifizetésére. – Tavaly sajnos egyetlen fityinget sem kaptunk az önkormányzattól fejlesztésre, felújításra. E találkozás alkalmával újra megemlítettem, hogy az elmúlt évben elvégeztünk bizonyos munkálatokat, amelyek végre lehetővé tennék az épület tűzoltósági engedélyének megszerzését. Ez azonban közel 60 ezer lejbe került, melyből az önkormányzat, mint résztulajdonos 20 ezer lej kifizetését vállalta fel. Ezúttal ígéretet kaptunk, hogy februárban átutalják a pénzt – közölte Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kilenc esztendeje próbál napirendre kerülni a tűzoltósági engedéllyel. 2007-ben, az épület átadásakor ugyanis kiderült, hogy a tetőrész végső kialakítása eltér az eredeti tervtől. A későbbi ellenőrzések során a szakemberek úgy vélekedtek: a kivitelezés biztonsági szempontból rendben volna, de egyeztetni kell a tervvel. Ez azonban jelentős kiadást feltételezett, így az utóbbi négy évben e mulasztás miatt az iskola kénytelen volt kifizetni az ISU által kirótt borsos büntetéseket.  Tavaly végre az önkormányzat hajlandóságot mutatott, hogy egyharmad arányban, a Communitas Alapítvány és a Geszti Ferenc Társaság mellett felvállalja az említett költségeket. – Ennek tudatában sorra vettünk minden olyan problémát, ami a tűzoltósági engedély megszerzésében akadályt jelentett: a terv és a valós tények egyeztetését, néhány nyílászáró akadálymenetesítését, a biztonsági világítás felújítását, és igyekeztünk valamennyit megoldani. A költségek térítésében azonban eddig csupán a Communitas Alapítvány állta a részét: 2015. december 31-én átutalta a közel 19 ezer lejes támogatást.  Az önkormányzat részéről azonban csak most érkezett konkrét ígéret, miszerint február közepén átutalják a pénzt – közölte az iskolaigazgató.
Elmondta továbbá: a hét eleji tanácskozáson önkormányzati támogatást kért az esedékes belső felújításra is (meszelés, falak kijavítása), az aula szigetelésére, az osztályok bútorzatának részbeni lecserélésére, javítására. Konkrét ígéret azonban egyelőre csupán a számítógépes programok licenszének megvásárlására született, ezt ugyanis semmiképp sem lehet halogatni. – Reméljük, év közben jut majd pénz további gondjainknak az orvoslására, illetve a sportpályánk műfüves burkának lecserélésére is – fogalmazott Kocsis Attila Levente, annak tudatában, hogy az utóbbi években az önkormányzat jelentős mértékben támogatta szinte valamennyi dévai iskola sportpályájának felújítását. 
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Valós reformok ellenében támogatja Románia Moldovát
Románia „határozott támogatója” marad Moldova Köztársaság európai integrációs törekvéseinek, de ennek a hozzáállásnak a feltétele az is, hogy a kisinyovi hatóságok valós politikai akaratot tanúsítsanak a jogállam alapelveinek betartására és az európai uniós egyezményeknek megfelelő reformok folytatására – jelentette ki tegnap Klaus Johannis államfő a Bukarestbe akkreditált nagykövetek éves értekezletén. Moldova parlamentje szerdán bizalmat szavazott az EU-barát pártszövetséghez tartó Pavel Filip miniszterelnök új kormányának, és elfogadta annak programját. A szavazás előtt az oroszbarát ellenzéki pártok szervezésében tüntetés kezdődött a parlament előtt, amelynek résztvevői megpróbálták megakadályozni a voksolást.
Az európai partnereknek be kell tartaniuk a Moldovával szemben felvállalt kötelezettségeket, illetve a jogállamiság megalapozásában elért eredmények függvényében ki kell majd terjeszteniük ezeket – hangsúlyozta csütörtöki beszédében Klaus Johannis, kijelentve azt is, hogy Románia támogatja Moldovát a demokratikus fejlődés útján. Szabadság (Kolozsvár)

DNA-razzia a marosvásárhelyi városházán
Házkutatást tartottak a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) munkatársai csütörtök délelőtt, korrupciós ügyek bizonyítékai után keresve.
Városházi forrásokból kiderült, a reggeli órákban jelentek meg a DNA marosvásárhelyi ügyészei, és a városi főépítész, illetve a műszaki igazgatóság beruházási szolgálatának irodáitól kértek el ügyiratcsomókat, olyanokat, amelyek a Contrascom Benţa, a Romgaz és a Gascop kereskedelmi társaságokat érintő tevékenységet jóváhagyó iratokat tartalmaztak.
Az Agerpres hírügynökség arról számolt be, hogy házkutatásokat tartottak más kereskedelmi társaságoknál és magánszemélyek lakásain is. Ugyancsak hírügynökségi értesülés, miszerint a kutatást végzőket az érdekelte, hogy a Romgaz milyen alapon végzett munkálatot a Belvedere lakótelepen vezetékek átirányítása, nyomvonalának megváltoztatása érdekében. Az Agerpres szerint fennáll a gyanú, hogy a Romgaz Országos Földgáztársaság beruházási tervében nem szerepeltek ezek a munkálatok.
A polgármesteri hivatal csütörtökön délelőtt kibocsátott közleményében igazolja, hogy a már említett irodáktól kérték ki azokat az iratokat, amelyek a fenti társaságok tevékenységével kapcsolatosak.
Bakó Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Védtelenek a csecsemők
Oltóanyagot ígért a minisztérium 
Háromszéken is feszülten várják, hogy az egészségügyi minisztérium beváltsa a honlapján nemrég közzétett ígéretet, ugyanis már november óta komoly hiányosságok vannak babaoltások terén. A tájékoztatás szerint ennek a szükségállapotnak – országos szinten – a jövő hét folyamán véget vetnek.
Az egészségügyi minisztérium honlapján arról biztosít, hogy sikerült az oltásokat forgalmazó cég képviselőivel egyezséget kötni, és tervek szerint egy hét múlva már több mint 100 ezer dózist – egyéves korig beadandó oltóanyagot – juttatnak el a megyei egészségügyi igazgatóságokhoz.
A Kovászna Megyei Közegészségügyi Igazgatóság szakemberei egyelőre még nem kaptak hivatalos átiratot ez ügyben, és véleményük szerint a leosztás sokkal időigényesebb, így tarthatatlan az egy hét, ám a bepótlás szempontjából az is megfelelő lenne, ha legalább január végéig sikerülne szétosztani a dózisokat.
– Országos hiányról beszélünk. Nálunk november óta tart a hiányállapot a kettő-, négy- és a tizenegy hónapos babáknál. Mi is értesültünk az importról. Végre bepótolhatjuk az elmaradt hónapokat. A védőoltás hatféle betegség ellen nyújt védelmet (diftéria, tetanusz, szamárköhögés, gyermekbénulás, agyhártyagyulladás és sárgaság) – magyarázta dr. Şereş Lucia, a háromszéki háziorvosok egyesületének elnöke.
Elmondása szerint egyes szülők fel sem fogják a veszélyt, mi több, akadnak, akik abban az esetben is ellenzik az oltást, ha van dózis.
– Arra hivatkoznak, hogy ezek a betegségek nem aktuálisak, nincs ilyen járvány. Mifelénk éppen azért nem gyakoriak ezek a nyavalyák, mert a lakosság be van oltva. Ennek ellenére külföldről (Ukrajnából, Törökországból) bejöhet például a gyermekbénulást okozó vírus. Ha legalább február elejéig megjönnének az előbb említett dózisok, akkor még időben bepótolhatnánk, beadhatnánk annak a pár ezer gyermeknek, akik ez idő tájt születtek – összegezett. 
(tt) Krónika (Kolozsvár)

Péter Kinga, az édesanya
Kötelesség, felelősség, bizalom 
Péter Kinga tanítónő neve az évek során összefonódott a Gyermekszínjátszó Találkozóval, hiszen az ő ötlete és kitartó munkája nyomán jött létre a rendezvény, amelyet immár nemcsak megyei, hanem országos szinten is megszerveznek. Az oktatás mellett önkéntes munkát végez, és neveli két gyerekét: a 8 éves Ábelt és a 12 éves Bíborkát. A pedagógussal a gyereknevelésről és a családról beszélgettünk.
– Szívesen vállaltam gyerekeim születése előtt is sokoldalú tevékenységeket, mindig pörgött körülöttem az élet. A gyerekvállalással tartalmasabb lett az életem, akkor már az vezérelt, hogy velük és értük tegyek mindent. Ha olyan tevékenység volt, hogy gyerekeim nem vehettek részt benne, akkor volt segítségem. Szerető családot tudhatok magam mellett, akik segítsége nélkül sokszor nem boldogultam volna. Feleségként csak úgy lehetett helytállni, hogy magam mellett tudhattam a férjemet, egy közös cél vezérelt. A Máltai Szeretetszolgálat tevékenységeibe 5 éve kapcsolódtunk be, mert szívesen részt vettünk a szükségben élők, öregek, betegek megsegítésében. Tanítóként örömöm lelem a mindennapi munkámban, mert a tanítványaimmal sikeresen dolgozom, nap mint nap sok szeretetet kapok tőlük – magyarázza Péter Kinga.
Gyerekeit olyan pedagógusok tanították és tanítják, akikkel nem megterhelő a tanulás. 
– A kisfiam tanító nénije rendszeresen tájékoztat a fejlődéséről, nehézségekről, felmerülő problémákról, de a sikereiről is. Ábel érdeklődő, kísérleteket végző kisfiú, és ezek bemutatására az osztályban is teret kap. A lányom osztályfőnöke nagy figyelemmel kíséri az ötödikeseit, és rendszeresen megbeszéljük, hogyan élik meg az ötödikes kihívásokat – tette hozzá.
Nem a jegy a legfontosabb
– Számomra az fontos, hogy a gyerekem tegyen meg minden tőle telhetőt a feladat elvégzésében. A pillanatnyi minősítés nem az ő értékét minősíti, hanem az adott tananyag elsajátított szintjét. Nem a minősítés a legfontosabb, de megbeszéljük, mit tehetett volna, hogy jobban teljesítsen – mondta az édesanya.
A gyerekek lassan kamaszodó, lázadó korba érnek, így a nézeteltérések is kialakulnak. A felmerülő gondokat megbeszélik, és igyekeznek mindenki számára megfelelő megoldást találni. 
– Mindennek a beszélgetés az alapja. Vannak nézeteltérések, de leülünk, és olyan döntést hozunk, amely az én nevelési elveimnek is megfelel, de az ő kéréseik is teljesülnek a helyzettől függően. Büntetést nem alkalmazok, általában megbeszéljük, mit kellett volna tegyenek, hogy elkerüljék az adott  helyzetet. 
Vannak íratlan szabályok
– Az étkezéshez mindig együtt ülünk asztalhoz, a hétköznapokon is. Tiszteljük a családtagok jeles napjait (szülinap, névnap), és együtt ünnepelünk nagy családi körben szüleinkkel és testvérem családjával, barátainkkal. Iskolaidőben van egy mindennapi ritmusunk, amikor mindenki tudja, mi a dolga, szünidőben pedig sok időt töltünk együtt, táborozunk, kirándulunk. Mindenben közösen hozzuk meg a döntést, a gyerekek is részt vesznek a szabadidő megtervezésében.
– Alapvető a bátorítás és a biztatás, a dicséret, az odafigyelés, valamint az, hogy pozitívan támogassuk a problémáikban. Fontos számomra, hogy meghallgassam, mi történt vele aznap, mi tetszett, vagy mi volt a legjobb. Szeretek velük együtt lenni szabadidejükben, együtt játszani, bár iskolaidőben ez sokszor lehetetlen időhiány miatt. Fontos számomra a család, pontosság, becsületesség, az udvarias viselkedés és a vallásos nevelés is. Lényeges, hogy segítsünk másoknak, ahelyett hogy törtetünk. 
– Útravaló a gyerekeim számára a kötelesség, felelősség, tisztelet, bizalom. Az értékek felismerése és megbecsülése, az önfegyelem és annak tudatos megőrzése. Mindenekelőtt a család fontossága, ahol bármilyen helyzetben támogatásra, megértésre találnak. Úgy gondolom, hogy Isten áldása a mai világban, hogy feleség és anya lehetek, szerető család vesz körül, ahol békességben élhetek – összegzett Péter Kinga. 
Némethi Katalin. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyek csatasorban
Történelmi előadás az első világháborúról 
Vasszékelyek, a császári és királyi 82. gyalogezred az első világháborúban címmel tartott izgalmas előadást Baróton Nagy József gyergyóremetei történész. Csaknem kétórás előadásában részletesen taglalta az előzményeket, vázolta a csatába vonuló seregek szerkezeti felépítését, egy-egy nagy csata lefolyását, végül a háború utolsó fejezetének történéseit.
Térképek segítségével mutatta be az Osztrák-Magyar Monarchia katonai kerületeit, részletezve a XII. katonai kerület szerkezetét, amelyhez a történelmi Erdély is tartozott. Bővebben beszélt a híres 82. gyalogezredről, amelynek tulajdonosa báró Ludwig Schwitzer von Bayersheim gyalogsági tábornok volt, parancsnoka pedig Fülekkelecsényi Szende Ferenc, s amely az egyetlen, többségében magyarokból, vagyis székelyekből álló ezred volt. Ugyanis Csík és Udvarhely vármegyék tartoztak kiegészítési területéhez, azaz innen verbuválták bele a bakákat.
A történész szerint ez az ezred egészen a háború végéig derekasan helytállt, egyike volt a legmegbízhatóbbaknak, katonái gyakorlatilag a végletekig harcoltak. Hogy az Osztrák-Magyar Monarchia végül is vesztesen került ki a háborúból, nem rajtuk múlott – mondta. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tarol az Előretolt Helyőrség
Díj OJD-nek és György Attilának 
Több irodalmi díj átadását is január 22-ére, a Magyar Kultúra Napjára rögzítették, így ma két erdélyi szerző is fontos kitüntetést vehet át. Mindketten az Előretolt Helyőrség nevű csoportosulás oszlopos tagjai.
Orbán János Dénes költő, író veheti át jövő pénteken a Bárka irodalmi folyóirat Bárka-díját a békéscsabai Ibsen Stúdiószínházban. A jelenleg Budapesten élő Orbán János Dénes nemcsak humoros gyerekverseket, felnőtteknek szóló, humoros elbeszélést, regényrészletet közölt a lapban, de a békéscsabai Jókai Színház és a Bárka által meghirdetett drámapályázat egyik nyertese is volt Szabadság, kolbász, szerelem című munkájával, amelyet októberben felolvasó-színházi keretek között be is mutattak a teátrumban.
György Attila írónak, a Székelyföld szerkesztőjének adják át ma a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton. Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA - RENDHAGYÓ TÁRLATVEZETÉS
Marosvásárhely - Kultúrpalota
A Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó Szépirodalmi Folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Színművészeti egyetem közös ünnepi eseményt szervez A magyar kultúra napja alkalmából. A rendezvényre 2016. január 22-én 14 órától kerül sor a Marosvásárhelyi Kultúrpalota III. emeletén található Klasszikus Magyar Művészeti Galériában. Az ünnepi beszédeket követően a legjobb magyar festők hagyatéka ezúttal rendhagyó tárlatvezetésen kerül bemutatásra a képzőművészet, zene-, irodalom- és táncművészetekkel összekapcsolva. A szervezők szeretettel várják a kedves közönséget, a kulturális intézmények és szervezetek képviselőit, képzőművészeket és előadóművészeket egyaránt.
(Felhívjuk a tisztelt érdeklődők figyelmét, hogy A magyar kultúra napján a Maros Művészegyüttes délután 18 órától nyitja meg a „ KIBÉDI FARSANGI JÁTÉKOK” – Bálint Zsigmond és Barabási Attila Csaba fotókiállítását, amelyet a Maros Művészegyüttes „ ITT A FARSANG, ÁLL A BÁL „ című előadásának bemutatója követ.) Transindex.ro

Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez.
Fórizs Zoltán főszervező, a Nemzeti Kreatív Intézet igazgatója az MTI-nek elmondta: 1028 iskola csatlakozott a felhíváshoz, így az interneten keresztül több tízezren szavaltak közösen.
A szavalatot Jordán Tamás színész, színházigazgató vezényelte, a szarvasi Cervinus Teátrumban 440 gyerek zengte a verseket. Az általános iskolások a Himnusz első versszakát és a Nemzeti dalt mondták el. Idén a legkisebbek, az óvodások is csatlakoztak a rendezvényhez, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét adták elő.
A nemzeti szavalás után mások mellett Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős helyettes államtitkára átadta a díjakat a tavalyi rendezvényhez csatlakozó, s a versmondásról készült videókat a YouTube portálra feltöltő iskoláknak.
A legnézettebb felvétel 2015-ben az egri Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnáziumé volt, az ő videójukat 1900-an tekintették meg. A legnézettebb határon túli szavalatot a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium töltötte fel (1300 megtekintés).
Kreatív alkotás díjat kapott a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakképző Iskola, a Balatonfenyvesi Fekete István Általános Iskola és a kézdivásárhelyi Apor Péter Szaklíceum. Kreatív alkotások különdíjban részesültek a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola, valamint a pécsi Jurisics Utcai Általános Iskola diákjai.
A támogatók felajánlásai révén az iskolák könyvcsomagokat, táblagépeket, digitális kamerákat és digitális filmvágó programokat kaptak, egy felajánlás révén pedig a nyertes osztálykirándulás keretében részt vehet a Samsung üzemében egy gyárlátogatáson. A programhoz az interneten keresztül csatlakozó iskolák szavalataikat idén is feltölthetik a portálra, a videókra január 23-tól lehet szavazni – hívta fel a figyelmet Fórizs Zoltán.
Az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot 2014. január 22-én indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányítása mellett. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A kezdeményezés ezen túl azt is célozza, hogy egyre több iskola építse ki saját iskolai márkacsatornáját, amelyet a diákok rendszeresen különböző művészeti témák feldolgozására, saját kreatív filmtartalmak létrehozására használnak.
MTI. Székelyhon.ro

Kovács Emil Lajos kiállításával kezdődött a Magyar Kultúra Hete
Péntek délután a Szakszervezetek Művelődési Házának előterében megkezdődött a Magyar Kultúra Hete programsorozat, méghozzá Kovács Emil Lajos kiállításával. Az eseményt jelenlétével megtisztelte Kereskényi Gábor parlamenti képviselő is.
A Szatmárnémetiben 1967-ben született festőművész pályáját Laczkó Tekla színművész mutatta be és méltatta. Ebből megtudhattuk, hogy a művész az Északi Színház díszletfestőjeként is emlékezeteset alkotott az elmúlt években, sokszínűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megyei kórházban művészetterapeutaként autista gyerekekkel is foglalkozik.
Kovács Emil Lajos elmondta, elsősorban Szatmárral kapcsolatos alkotásait állította ki a tárlaton, „amelyek realistáknak tűnnek, ám szimbólumokkal vannak teli". A művész a hagyomány, a kultúra és a civilizáció kapcsolatát boncolgatva a Tízparancsolat negyedik parancsát hívta segítségül. „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ad te néked. Atyánk és anyánk és őseink egyben saját hagyományaikat is jelentik, tehát ahhoz, hogy meg tudjunk maradni a földön, tisztelnünk kell hagyományainkat", fogalmazott. Szerinte a civilizáció azt jelenti, hogy meg tudjuk élni kultúránkat.
Tóth-Pál Miklós, a Magyar Kultúra Hetének atyja, főszervezője korunk legnagyobb betegségének a közönyt nevezve arra figyelmeztetett, hogy nemzeti kultúránkról való lemondás Istentagadással ér fel. Beszédében Kossuth Lajost és Antoine de Saint-Exupéry-t idézte. Előbbi szerint döntéseinket ésszel kell meghoznunk, de csak miután azt átszűrte a szívünk, utóbbi meggyőződése szerint pedig csakis szívével lát igazán az ember. „Éppen ezért azt kívánom mindenkinek, hogy a Magyar Kultúra Hete alatt próbáljon meg megtisztulni, szórakozva és sírva áldozzon csodálatos kultúránknak. szatmar.ro

Átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat
Átadták az irodalom, képzőművészet és előadóművészet kategóriákban az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat pénteken, Kolozsváron. Az idei életműdíjjal Egyed Ákos történész több évtizedes munkásságát méltatták a Sétatéri Kaszinóban tartott gálán, a magyar kultúra napján.
Az erdélyi magyarság számára kultúrája megőrzése és gyarapítása létkérdés, ha el akarnák venni magyarságunkat, elég volna elvenni kultúránkat – fogalmazott beszédében Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke szerint fel kell tenni a kérdést, egészen pontosan mi az erdélyi magyar kultúra? A választ egy végtelen oldalszámú katalógus adná, amelyben íróink, festőink, táncaink, sajátos szavaink mind benne volnának, de még akkor sem biztos, hogy teljes lenne a katalógus. Mindezt azonban összeköti a magyar nyelv, amely kultúránk alapja, tette hozzá.
Az erdélyi magyar kultúra sajátos, mert a helyzetünk is az. A kisebbségi lét alapvetően védekező lét, ha nem védekezünk, elveszünk, mondta a politikus. "Természetesen nem az ajtót kell magunkra zárnunk, és nem beengedni másokat. Csak védekeznünk sem elégséges, mert a kultúra nemcsak az őt hordozó közösség kihalásával szűnhet meg, hanem azáltal is, hogy elfelejt kérdezni, kísérletezni, vagyis minden szentenciát elfogad" – fogalmazott Kelemen.
Az erdélyi magyar kultúrát mindig is a nyitottság teremtette, ennek a mai feltételeit is meg kell teremteni, különben skanzen, múzeum lesz a kultúránkból – szögezte le. A kérdezés fontosságát hangsúlyozta, valamint azt, hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is kérdéseket kell megfogalmazni abban a kultúrában, ahol a sokszínűség mindig jellemző volt.
Az író, a képzőművész, az előadóművész
Az RMDSZ által létrehozott díjakat egy író, egy képzőművész és egy előadóművész kapta meg. Előbbit Fekete Vincze költő vehette át, a másodikat Onucsán Miklós nagyváradi vizuális művész. Az előadóművésznek járó díjat Molnár Levente színművész, a Golden Globe-díjat elnyerő Saul fia című dráma egyik szereplője kapta. Egyed Ákos történész életműdíjat vehetett át.
Az Egyed Ákost méltató beszédében Markó Béla azt a kérdést tette fel: mit is jelent az életmű? Látszólag egyszerű a válasz, egy bizonyos kor után az embernek nem csak művei vannak, hanem életműve, de ennél több és sajtosabb jelentésről kell beszélnünk. Mint kifejtette, életet és művet nem választhatunk szét, ez kultúránk sajátossága, a mű mellett jelentős élet van, jelentős közéleti tevékenység. Az életműdíjat is olyan embereknek szánták, akiknél az élet és a mű egymásra támaszkodik – fogalmazott.
„Azt hiszem, a történetkutatásnak is szól a figyelem, amiben részesítették szerény személyem. Most már azt is tudom hogy mi az az életmű. Először meg kell jól öregedni, hogy az ember et megkaphassa” – jelentette ki a díj átvétele után Egyed Ákos.
Az elismerést megköszönte az átadóknak, feleségének és családjának. „Ilyen hosszú időn keresztül a családi háttér nélkül nem tudtam volna dolgozni, de hát kényelemben részesítettek, a mai napig azt mondja, hogy egyél, mert sovány vagy” – magyarázta a 87 éves történész.
Egyed Ákos történész Bodoson született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a Bolyai Tudományegyetem hallgatója, 1951-től itt kezdi pályafutását gyakornokként. 1953-tól a kolozsvári Történeti Intézet kutatója, majd főkutatója.
Első írását a kolozsvári Igazság közölte 1953-ban, azóta számos szaktanulmánya és tájékoztató cikke jelent meg a Korunk, A Hét, Brassói Lapok, Anuarul Institutului de Istorie Cluj, Acta Musei Napocensis, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Studii, Utunk folyóiratokban, valamint a napilapok hasábjain.
Tudományos munkáiban főleg az 1848-as erdélyi forradalommal és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetével foglalkozik. A gazdaságtörténeten belül különösen az ipartörténet érdekli, a társadalmi mozgalmak keretében elsősorban a munkás- és parasztmozgalmak, az utóbbi években pedig a székelység sajátos gazdasági és társadalmi újkori problémáinak kutatásában és értékelésében ér el eredményeket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Pavilon 420: ifjú költők és írók a megújult Helikonban
A fiatal magyar irodalomról folyt beszélgetés csütörtök este Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Ifjú költők – André Ferenc, Kali Ágnes, Horváth Benji, Gothár Tamás és Serestély Zalán – a magyar kultúra napjának apropóján, Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője és Mile Lajos főkonzul kérdéseire válaszolva igyekeztek körüljárni a fogalmat, amellyel leggyakrabban jellemzik őket: mi az, hogy fiatal költő, fiatal író? Az irodalmi lap megújult arculatú, idei első száma is ezt a kérdést járja körül.
Mit jelent a fiatal író fogalma? A pályakezdőt kívánja jelölni? Akiről a szakma tudja, hogy tehetséges, de még ilyen mondatok veszik körül: „bizonyítson az ifjú”, „az első kötetet megírja bárki”, „a harmadik, az aztán…” – dobja fel a labdát Karácsonyi Zsolt főszerkesztő Nem lehet eltakarni című vitaindító cikkében, amellyel Lászlóffy Aladár kijelentésére utal: „Az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, újratermeli önmagát.”
A januári lapszámban erdélyi, magyarországi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági irodalmárok reflektálnak a „fiatal irodalom” kapcsán felmerülő kérdésekre, a terjedelmes ankétot pedig ifjú költők, írók sorai követik a lapban. Ezekből (is) olvastak fel a csütörtöki rendezvényen a meghívottak.
Karácsonyi Zsolt arra hívta fel a figyelmet, hogy a Helikon ifjúsági, a „bemutatkozó” szerzőknek fenntartott melléklete (amely eddig a Serény Múmia, majd A nagy Kilometrik címet viselte) ezentúl Pavilon 420 cím alatt jelenik meg. A megújult, megfiatalodott külsejű folyóirat egyébként egy (szintén) ifjú képzőművész, Árkossy István munkája.
A magyar kultúra napjának előestéjén szervezett beszélgetésen felmerült a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után felnőtt nemzedékek közti „szakadék” kérdése, a lázadás szükségessége a bevett formákkal szemben, a fiatalok által követett (és elutasított) tendenciák, a huszadik század öröksége, valamint a verselés viszonylag új műfaja is, a slam poetry, ami egyszerre költészet, előadóművészet és közösségi élmény.  A találkozó végén a fiatalok saját műveikből olvastak fel, majd megpróbáltak válaszolni az idősebb generáció jelenlévő képviselőinek (néha kötekedő, máskor kioktató) felvetéseire. 
T. Koós Imola. maszol.ro

Román-magyar kerekasztal megszervezését kérte a bukaresti amerikai nagykövetétől Tamás Sándor
A román-magyar etnikumközi viszonyokról szóló kerekasztal-beszélgetés megszervezésére kérte fel Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke Hans Klemmet, az Egyesült Államok romániai nagykövetét pénteken. 
A székelyföldi önkormányzati vezető a háromszéki Árapatakon találkozott az amerikai diplomatával, aki több székelyföldi roma közösséget látogatott meg egy civil szervezet meghívására. Tamás Sándor a megbeszélést követően elmondta: tájékoztatta a diplomatát a romániai magyar közösség helyzetéről, és ismertette a székelyföldi beruházási lehetőségeket - írta az Agerpres hírügynökség. 
Tamás Sándor elmondta: Románia NATO- és EU-csatlakozása után a romániai magyar közösség azt érzi, hogy naponta visszalépések történnek a közösségi jogaiban. Felhívta vendége figyelmét, hogy Romániában a hatóságok kettős mércét alkalmaznak a romániai magyarság és a többségi lakosság jogai tekintetében. 
Ezért arra kérte a diplomatát, hogy a védnöksége alatt szervezzenek egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést. Az önkormányzati vezető meghívta a diplomatát, látogasson ismét Kovászna megyébe, hogy jobban megismerje a helyi magyar közösséget. 
A múlt hét elején Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy nyilatkozott egy romániai magyar lapnak, hogy az erdélyi magyar közösség ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint néhány évvel ezelőtt. A polgármester szerint az állami intézmények viszonya a székelyföldi önkormányzatokhoz azóta változott meg, amióta mind a belügyminisztérium, mind a titkosszolgálatok szintjén dokumentumokba foglalták a magyar veszélyt, és azt, hogy az autonómia kérdése nemzetbiztonsági kockázatot jelent. (mti) Transindex.ro

Kultúrák ütközése
Megdöbbenést és felháborodást váltott ki Románia-szerte az úgynevezett Bodnariu-ügy, az, hogy néhány atyai pofon miatt egy Norvégiában élő román családnak elvették öt gyermekét. Az elmúlt napokban sokan sokféle módon elemezték az esetet, megszólalt az államelnök, kormányfő, véleményt mondott minden jelentősebb politikus, a parlament pedig egyenesen küldöttséget menesztett az észak-európai országba, hogy kioktassák az ottani hatóságokat arról, mi jó és mi nem a kiskorúaknak.
Innen, Közép-Kelet-Európából szemlélve valóban túlzónak tűnik a norvég gyermekjogvédelmi rendszer, nehéz elképzelnünk, hogy nemhogy kezünket, de még hangunkat sem emelhetjük fel csemeténk nevelésekor, s ha rájön a kamaszos dac, akár börtönbe is juttathatja őseit. S hogy mennyire érthetetlen mindez Romániában, jól tükrözik az elmúlt időszak vitái. Az a nép, amelynek egyik alapmondása szentesíti a gyermek testi fenyítését, nehezen tudja elfogadni az ezzel ellentétes mentalitást. Bizonyára tágabb pátriánkban is sokan élnek, kik nem hisznek az erőszakkal nevelésben, de túl sokan vannak még olyanok, kik ebben látják a fegyelmezés eszközét. Döbbenetes, hogy tavaly az első fél évben több mint 6700 gyermekbántalmazási esetet jegyeztek országszerte. S ha figyelembe vesszük, hogy mindez csak töredéke a valóban megtörtént kiskorú-veréseknek – hisz hányan említésre sem méltatják, nemhogy bejelentenék, ha ilyet tapasztalnak –, elkeserítő a kép. Hányszor láttunk képsorokat a verés miatt kórházba került, éheztetett, kutyaéletre kényszerített apróságokról, kikötött sérült gyermekről, megerőszakolt kislányokról, kisfiúkról. A legszélsőségesebb esetek kerülnek nyilvánosságra és minden bizonnyal bejelentésre is. Így még riasztóbb a helyzet. Háromszék ugyan az előkelő utolsó helyen áll – alig nyolc esetet jegyeztek –, de elgondolkodhatunk azon, ennyire gyermekszeretőek vagyunk, vagy a védelmi rendszer nem végzi rendesen a dolgát? Különböző kultúrák különféle módon viszonyulnak a gyermekekhez, nevelésükhöz, országonként változnak a jogszabályok, a végletes szigortól a teljes nemtörődömségig. Mi egy dolgot tartunk jónak, mások szerint egészen más szolgálja a kiskorúak érdekeit. Nálunk szinte elképzelhetetlen, hogy egy puszi és simogatás már szexuális zaklatásnak minősülhet, ám kicsit északnyugatabbra mindezt egészen másképp látják. És ha valaki új hazát választ, igazodnia kell annak szokásaihoz, törvényeihez. Ez most, hogy a migránsáradat ellepte Európát, különösen időszerű. Nem fogadhatjuk el, hogy a betelepülők ránk kényszerítenék szokásaikat, hitüket, megváltoztatnák kétezer éves keresztyén kultúránkat, de akkor mi sem követelhetjük, hogy Norvégia módosítson az általa jónak és beváltnak vélt gyermekvédelmi eljárásán. Ha valami nem tetszik, elfogadhatatlannak tűnik, annak ne akarjunk részévé válni. Lehet csomagolni és hazatérni.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kalandozó magyarok (Kós Károly Akadémia)
A honfoglaló magyarság „kalandozó” hadjáratai címmel tartott előadást Veszprémy László, a hadtörténeti Intézet igazgatója szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia rendezvénysorozat idei első rendezvényén. Az előadót és közönségét Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
 Idén a magyar történelem nagy csatái témával folytatódik a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata. A Háromszéken 2014 őszétől működő rendezvénysorozat célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát. A következőkben a muhi és a mohácsi csatáról, a törökök kiűzéséről, a kurucok harcairól, az 1848–49-es szabadságharcról lesz szó az első félévben, a nyári szünet után a két világháború, a Székely Hadosztály és az 1956-os forradalom harcai következnek. Veszprémy László ismertette az úgynevezett kalandozások historiográfiáját, mely korokban miként értékelték a magyarok hadjáratait. A legtöbb említés negatív kicsengésű, hiszen nyugati írásokról van szó. Éppen ezért a vereségekről többet lehet olvasni, mint győztes csatákról. A leghíresebb a 955. évi, Augsburg melletti Lech mezei vesztes csata. Ám a magyar történészek újabban igyekeztek feleleveníteni a 907-es pozsonyi győztes csatát, amelynek kimenetele megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, és határait kitolta nyugat felé. A nyugati krónikások rosszallóan tekintettek a magyarokra, ám figyelembe kell venni, hogy a hunokkal is azonosították őket, no meg ugyanabban az időben több helyen a vikingek vagy az arabok is kalandoztak. Ezen túlmenően sokan klasszikus olvasmányélményekből ihletődtek anélkül, hogy a magyarokkal találkoztak volna. Pusztító fenevadakként is leírták őket.
Az előadó ismertette a fontosabb hadjáratokat: Brenta, Pozsony, Szentgallen, Hispánia, német területek (937 és 954), Konstantinápoly. Elmondta, téves az az elmélet, miszerint a magyarok kizárólag zsákmányszerzés céljából kalandoztak, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn, és egy-egy hatalom szövetségeseként vezettek hadjáratokat.
A hadtörténész Hadik András képét is felvillantotta, ugyanis az általa 1757 októberében Berlin ellen vezetett ostrom során csapata ugyanúgy viselkedett, mint a kalandozó magyarok. Körülzárta a várost, megfenyegette, megkapta a kért pénzt, s elhagyta a hadszínteret. Lovas egységeknél a gyorsaság és a meglepetés ereje nagyon hasznos, s ez volt a kalandozó magyarok sikerének titka.
Veszprémy László végül két megítélést ütköztetett. A két világháború között József főherceg úgy érvelt a magyarok mellett, hogy kifogásolni lehet tetteiket, de az is látható, a nagyhatalmak mily borzalmakat követtek el a világháborúban. Ezzel szemben a szentgalleni krónikás feljegyzését emelte ki: nem emlékszik, hogy valaha is vidámabb embereket látott volna.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zászlók mögé bújva
Nehéz lehet azoknak, kiknek fő foglalatosságuk bármi áron megmutatni, bebizonyítani a hathatós román jelenlétet Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön. Nehéz lehet, mert mindegyre ki kellene találniuk valami újat, ütőset, ám honnan annyi ötlet, fantázia? S ha már új gondolat nem születik, továbbfejlesztik, növelik a régieket.
December elsején hatalmas piros-sárga-kék zászló jelent meg a kormánybiztosi hivatal által elfoglalt Fogolyán-ház homlokzatán, hirdetvén: az egykori neves orvos otthona ma már a román állam helytartóinak birtoka. Sokakat meghökkentett a hatalmas zászló, ám román nemzeti ünnep lévén, napirendre tértünk fölötte. Az ünnep elmúlt, a zászló maradt egészen tegnapig, amikor a Cuza-féle kis egyesülés előestéjén még nagyobbra cserélték, mely immár beborítja majdnem az egész épületet. Agresszív gesztus, mely eltünteti a város egyik meghatározó, szép épületét csak azért, hogy hirdethesse a román állam székelyföldi jelenlétét, a prefektúra mindenekfelettiségét. Provokatív lépés, amely ugyanakkor jól tükrözi, kitalálóinak mennyire fontos ez a város, mennyire tisztelik, szeretik értékeit.  Prefektusunkat zavarhatta az általa megtorpedózott sárkánydomb helyét foglaló kő- és földkupac, így zászló mögé bújva őrködik a rend és biztonság fölött. Látni sem akarja a várost, a népet, melynek ura és parancsolója lenne. Javasoljuk, legközelebb teljesen vonják be az épületet, hogy ki-bejárni se lehessen, szerepe más úgy sincs, csak a zavarkeltés és gáncsoskodás. Piros-sárga-kékbe burkolhatják Sepsiszentgyörgy, Székelyföld összes épületét, úgysem lesz románabb, az ilyesfajta gesztusok csak az ellenérzést, a dacot növelik az itt élőkben. Tekintélyt parancsolnának, félelmet ébresztenének, ám inkább nevetségessé teszik magukat és szimbólumaikat. A túlméretezett dolgok értéke többnyire nagyságuk növekedésével egyenes arányban fogy, minél nagyobbra méretezik zászlójukat, annál inkább törpülnek ők maguk.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi kitüntetettek (A Magyar Kultúra Napja)
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a magyar kultúra napja alkalmából szervezett pénteki kolozsvári ünnepségen.
A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre. Az életműdíjról Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta: kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól. A magyar kultúra napja alkalmából mondott ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót”. Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, hogy elfelejt kérdezni. „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő. Talán az is az erdélyi magyar kultúra sajátossága, hogy nem a vagy-vagy kérdéseit, hanem az is-is kérdéseit próbálja megfogalmazni. Ezt kell tennünk ma is egy olyan közösség és egy olyan kultúra képviseletében, amely évszázadok óta nem csak tűri, de előnyben is részesíti a sokszínűséget” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Az ünnepségen Onucsán Miklósnak képzőművészeti munkásságáért, Fekete Vincének irodalmi értékalkotásáért, Molnár Leventének az előadó-művészetben, színházban és filmben nyújtott alakításaiért adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. A kolozsvári sétatéri kaszinóban tartott díjátadó gála az AG Weinberger koncertjével zárult.
Egyed Ákos ma is díjat kap a magyar kultúra napja alkalmából, ezúttal a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért Díjat veheti át az olaszteleki Daniel-kastélyban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz év a gondviselés jegyében
Tőkés István emlékezete
Életének századik évében, 2016. január 15-én kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében elhunyt Tőkés István református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van azóta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.” Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bizonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.” Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.” Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.«
Az igazságnak engedelmeskedett.”
CSINTA SAMU
Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy nemzedék (?) vesszőfuttatása 
Székely Ferenc interjúkötete
Immár negyedik fejezethez ért Székely Ferenc abban a „makacs” vállalkozásban, melyet pár éve kezdett el: életút-beszélgetést készíteni kerek évfordulós alkotókkal a Kárpát-medence egész területéről. Ebbe a kötetbe tíz beszélgetés került.
A megszólaltatottak legfiatalabbika hatvanéves, legidősebbike kilencven. Végeredményben nem egy generációról van szó, hanem legalábbis kettőről, ráadásul, mint tudjuk, az alkotók általában nem szeretik, ha nemzedékekbe „szuszakoljuk” őket, s akként emlegetjük. A kötet interjúit végigolvasva azonban kiderül, hogy egyvalami nagyon összeköti őket – és ez természetesen nem esztétikai, művészetszemléleti természetű: a kor, amelyben éltek. A kommunista diktatúra. Interjúkról lévén szó, egyéni életutak kerülnek előtérbe, ugyanakkor a beszélgetések úgy is összeolvashatóak, mint e korszak dokumentumai. Így hát egységes egészet alkotnak. Folytatják, kiegészítik egymást, párbeszédbe kerülnek. Mindegyik megszólaltatott alkotó életében cezúraként van jelen az átkosként emlegetett kor, bizonyos értelemben mindegyikük sorsát, karrierjét befolyásolta: egyikét azért, mert félrelökte, másikét, mert külföldre sodorta, harmadikét, mert… Azt is láthatjuk, hogy az ekkor átéltek gyakorta olyan traumákat okoztak, melyeken túl lenni, melyeket feldolgozni tökéletesen sosem lehet(ett). Ami fájdalmasan megdöbbentő: egy letűnt korról emlékeznek az interjúalanyok, gyakorta azzal a tudattal, hogy ők maguk is ama letűnt kor részei, vagyis a mában csak relikviák. Majd mindegyik beszélgetésben előhozódik, hogy hiányzik a társadalmi megbecsülés, hogy az újabb kéziratokra nem találnak kiadókat, hogy… Eme interjúkötet egyik tanulsága, (bár talán nem új dolog…), hogy nem becsüljük eléggé (humán) értelmiségeinket. Visszatérő motívum az is, hogy a pálya delén még „futott a vonat”, aztán az új időknek új szelei vakvágányra sodorták. Érdekes, hogy az efféle megállapítások ellenére sem beszélhetünk frusztrációról, hisz ezek az összegzések nem szemrehányóak, inkább nyugodt-beletörődőek.  Egész eddig úgy beszéltem e kötetről, mint egy korszak lenyomatáról. Mégis, az egyéni különbségekre is ki kell térnünk, hisz alkotókról van szó, mással össze nem téveszthető egyéniségekről (a kötetben ábécérendben jelennek meg az interjúk). Ha a téma visszatérő is, a megszólalás, a stílus mindig más: van, akié lírai-rezignált, van, akié (ön)ironikus, van, aki kerek történeteket mesél, epikus részletességgel, van, aki az érzelmei felől közelíti meg a múltat, és olyan is, aki elvonatkoztat, leszűr, teoretizál. Így mindegyik interjú más, visszaadja az egyes szerzők habitusát. Ami még közös: a múlttal való szembenézés kegyetlen őszintesége. Hatvanon túl már tudja az ember, hogy mennyit ér és hol a helye. Ennek nyugodtsága hatja át a beszélgetéseket. Már nincs takargatni- vagy megszépíteni való, már nem szükség óvatoskodni a megnyilatkozásokban, nem kell „helyezkedni”. Ez olykor meglepően nyers kijelentéseket eredményez.  A kérdező, Székely Ferenc jól irányítja a beszélgetések menetét. A teljes pályaívek körüljárására törekszik, többnyire kronologikusan haladva, ez némi sematikusságot is ad a beszélgetéseknek, de a válaszadók szeszélye, az emlékezés csapongó volta s az ebből fakadó vargabetűk elég „szövevényessé” teszik ahhoz, hogy az olvasó számára ne tűnhessenek kiszámíthatónak. Székely Ferenc nem titkolt szándéka az is, hogy az interjúk életrajzi dokumentumként is megállják helyüket, ezért hát a beszélgetésekbe ágyazva olyan tényszerű adatok is megjelennek, mint elvégzett tanulmányok, kiadott művek, díjak stb. Mintha csak a későbbi lexikonszerkesztők, wikipédiások munkáját akarná megkönnyíteni.  Ez az interjúkötet kortünet, kórtünet, valamint lehetőség egy kérdés felvetésére, s tán megválaszolására is: Mi lehet egy élet sommája? Döbbenetes olvasmány azok számára is (vagy elsősorban azok számára), akik a hatvanra (vagy ne adj’ isten, a kilencvenre) mint valami távoli ködbe vesző csúcsra (avagy kénköves gödörre) gondolnak.
ZSIDÓ FERENC
Interjúk: Ablonczy László, Baróthi Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Tar Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyi termékek vására a Petry üzlet udvarán
Hagyományt teremtenének
Tegnap 8 és 19 óra között a Petry-látványműhely és múzeum udvarán szervezték meg az első Local Farmers' Market (helyifarmerek vására) rendezvényt, azzal a céllal, hogy felkarolják a helyi termelőket, és a vásárlók számára is lehetőséget teremtsenek a termékek megismerésére.
Bálint Erika, a Petry cég menedzserasszisztense elmondta, olyan gazdákat kerestek meg, akik minőségi terméket állítanak elő, és az európai uniós követelményeknek megfelelően forgalmazzák. Felkérték a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetét, hogy javasoljanak jeles őstermelőket. A vásáron jelen volt a kelementelki borászat, egy marosszentgyörgyi pékség (krumplis kenyérrel), egy koronkai szörpkészítő, egy homoródalmási sajtkészítő, egy székelydályai bivalytej- feldolgozó, az Orbán pálinkafőzde Kibédről, egy marosszentgyörgyi méhész, illetve egy marosvásárhelyi feketeribizli-termesztő és szörpkészítő. És természetesen a házigazda Petry cég is, amely olyan, a látványműhelyben készült ínyencségekkel rukkolt ki, mint a rumos vagy szilvalekváros kolbász stb. A helyszínen majdnem minden terméket meg lehetett kóstolni, emellett az udvarba betérő vendégeket forralt borral, teával, tepertős kenyérrel kínálták. A kiállítók közül többen elmondták, örülnek a lehetőségnek, hiszen a hagyományos helyi eljárások alapján készített termékekkel némiképp ellensúlyozhatják a nagyáruházak dömpingjét. Igaz, termelői kapacitásuk miatt még nem törhetnek be a mallok forgalmába, de már mindenki kialakította a saját vevőkörét, ami garantálja a fejlődéshez szükséges jövedelmet. Termékeik erőssége az egyedi elkészítésmód és az ízvilág, amit a nagyipari előállítással nem lehet megőrizni – mondták.
A szervező kifejtette, a helyi termelők vásárát évszakonként szeretnék megrendezni, figyelembe véve az adott időszakhoz kötődő termékajánlatot is, így legközelebb májusban lesz tavaszi vásár, amelyre már most várják a jelentkezőket, az ajánlatokat a Petry-látványműhelybe.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

"Furcsa kimondani, hogy színésznő vagyok"
Interjú Márton Katinka színésznővel
Csak nemrég csatlakozott a Spectrum Színházhoz a 27 éves Márton Emőke Katinka, de máris főszerepben tetszeleg. Ő játssza a Csehov által megálmodott, majd Matei Visniec által továbbgondolt Nyina szerepét. Honnan meríti azt az érzelmi sokszínűséget, amit a színpadon megjelenít, és egyáltalán mi vezette a színpadra? Erről beszélgettünk az ifjú színésznővel.
– Hosszú út vezetett Erdőszentgyörgyről a marosvásárhelyi színpadra?
– Tizedik osztályban bekerültem az erdőszentgyörgyi Bodor Péter színjátszó csoportba, valahogy így kezdődött az egész. Elsősorban a tanáraim, főként a magyartanárnőm ösztönzésére felvételiztem a színművészetire, de csak évekkel később. Mert az érettségi után, bár gondoltam arra, hogy még abban az évben színire megyek, mégis letettem róla, és elmentem a Sapientiára, elvégeztem a szociálpedagógia szakot. Aztán egy évet kimaradtam. Szinte nem csináltam semmit, csak agyaltam azon, hogy mi legyen a színi pályával, egyáltalán próbálkozzam-e. Végül 2010- ben jelentkeztem az előkészítőkre, majd sikeresen felvételiztem.
– Érdekes párosítás a szociálpe-dagógia s a színészet.
– Valóban érdekes, de ez úgy maradt meg bennem, hogy párhuzamosan a szociálpedagógia szakkal, otthon még tevékenykedtem a színjátszó csoportban, s közben azért valahol a kisagyamban ott bujkált, hogy nekem még dolgom van a színházzal. Amúgy jót tett önismereti szempontból a szociálpedagógia, hátrány volt azonban, hogy amikor bekerültem a színire, négy évvel idősebb voltam a többieknél.
– Négy év sokat számít?
– Nagyon. Színészkörben főként. De amúgy is mindig koraérett voltam, gyerekkoromban is túlságosan komoly, nem volt túl sok barátom, s ha volt is, csak haverok, semmi mély kapcsolat.
– Ez a komolyság, visszahúzódottság összefér-e a színpaddal?
– Ez nagyon érdekes, mert elvileg nem. Gyakorlatilag meg úgy gondolom, hogy nagyon sok minden kamatoztatható ebből, ha kellően tudod kezelni. Ha nem, akkor bizony nagy bukta is lehet, mert valóban kell egy egészséges exhibicionizmus a színpadra, ami, gondolom, bennem is munkál valahol, mert másként nem lennék itt. Úgy érzem, hogy tényleg létezik, csak tudnom kell bánni vele. Nálam nagyon fontos a mértéktartás és az, hogy egyensúlyban tudjam tartani a dolgokat. Sokszor kicsit irigykedem is azokra, akik amolyan "magamutogatóbbak".
– Gondolod, hogy nekik egyszerűbb?
– Külsőségekben igen, de nem biztos, hogy ugyanolyan mély alapokra le tudnak menni. Ezt a visszafogottságot, és azt, ami bennem felgyülemlett az évek során, az életemben, a tapasztalataim révén, igyekszem a színpadon érvényesíteni, vagyis átültetni a szerepbe, az előadásokba. Nyilván ez már más, nem olyan, mint amikor osztályteremben, tanárok előtt játszunk a főiskolán.
– Az milyen volt?
– Az egy más közeg. A színjátszó csoportban még hobbiszinten űzöd, lazán ízlelgeted a színpad világát, tényleg kedveled, amit csináltok, s a nagy színházakat csodálattal nézed, hogy istenem, milyen lenne, ha majd egyszer én is nagyszínpadon játszhatnék, egyáltalán színész lennék. Aztán az egyetemen már komoly munka folyik, önismereti folyamatok, egymás megismerése, a szakmába való belekóstolás, a technikák tanulmányozása, s már testközelben van a színészet és maga a színház.
– A te esetedben a Spectrum Színház.
– Igen. Utolsó évem végén még nem tudtam, mi lesz velem. Nyilván mindenki elgondolkodik, hogy vajon hová kerül, célokat tűz ki magának, hogy itt próbál kopogtatni meg amott. Én azonban megfogadtam magamnak, hogy utolsó éven nem fogom ezzel tölteni az időmet. Megpróbálok koncentrálni a feladataimra, és majd időközben kialakul. Így is lett. A művészeti vezetővel, Török Violával beszélgettünk arról, hogy a Spectrum Színház is hasonló, önmeghatározó folyamatban van még, és jó lesz nekem itt.
– A párod is magánszínházat vezet, igaz, mozgásszínházat, de sosem jutott eszedbe, hogy hozzájuk csatlakozz?
– Nem, bár elég kecsegtető volt számomra is azt a színházi formát megkóstolni, kipróbálni. Bár az egyetemen mi is tanultunk egy kevés mozgásszínházat, nem akarom, hogy a szakmám a magánélettel összefonódjon. Emellett eléggé más forma is, fizikailag nagyon edzett kell legyél, nem beszélve arról, hogy lépést kell tartanod a nálad képzettebb táncosokkal. Persze nem állítom, hogy ha valaha felkérnének egy mozgásszínházi előadásra, startból visszautasítanám, de inkább szeretem őket távolról tisztelni. Volt alkalmam kipróbálni ezt a színházi formát is, a Trisztán és Izoldában én voltam a dajka. Szép és jó volt, de azt hiszem, egyelőre ennyi elég volt.
– Nem a te világod.
– Nem feltétlenül, de ki tudja? Ha jobban belemélyednék, lehet, hogy mégis. De egyelőre maradok most annál, amit tanítottak, s igyekszem még jobban megtanulni, mert ez továbbra is egy tanulási folyamat.
– Mit játszottál eddig a Spectrumnál?
– A gondnokban kezdtem, amelyben azt a nőt játszottam, aki a szöveg szerint fizikai valóságban nem jelenik meg, csak az egyik szereplő fejében, s amikor beszél róla, akkor megjelenek néhányszor. Most pedig itt a Nyina. Ez attól merőben eltér, nagyságában is, milyenségében is más. És nem mellékesen ez főszerep – az egyetemen is inkább mellékszerepeim voltak, ezért jóval nagyobb kihívás.
– Te mint Nyina, miből táplálkozol? Mindazt az érzelmi sokszínűséget, amit megjelenítesz a színpadon, honnan meríted?
– Most mondhatnám, hogy a magánéletemből, de ez nem teljes mértékben igaz. Nyilván én is megéltem dolgokat, az életem során voltak majdnem a Nyináéhoz hasonló tapasztalataim, válságos helyzeteim mind magánéleti, mind szakmai szempontból. Úgy, ahogy ő tizenöt év után sem tudja azt állítani magáról, hogy nagystílű színésznő, én sem tudom azt mondani, hogy befejezett vagyok, hiszen elvégeztem a színművészeti egyetemet, és színésznő lettem. Ez nem így van.
– Furcsa kimondani, hogy színésznő vagy?
– Igen, nagyon furcsa. Én nem érzem ezt. Nehéz ezzel mit kezdeni. Továbbra is úgy érzem, hogy tanuló vagyok, hogy a tanulási folyamat még mindig tart.
– Mennyi ideig?
– Életem végéig. Ha ezt akarom csinálni, akkor életem végéig. Én aztán főképp. Azt gondolom magamról, hogy maximalista vagyok, de szerintem egy színész sosem elégszik meg a munkájával. Nem úgy van, hogy lejár a bemutató, s akkor felszusszanunk, belenyugszunk, hogy ez is megvolt. Mert minden szerepet folyamatosan kell fejleszteni, újítani, gazdagítani, jelenvalóságában mindig hitelesen kell életben tartani. Hallottam valahol, hogy talán Tompa Miklós mester azt mondogatta: gyerekek, az előadásnak soha sincs vége. Igaza volt…
(A Spectrum Színház sajtóosztálya) Népújság (Marosvásárhely)

"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarság szolgálatában töltött életek
Péntek este az Aradi Kamaraszínházban, ünnepélyes keretek között adták át a Kölcsey-díjakat. A Magyar Kultúra Napjára időzített rendezvényen két olyan embert ünnepelhettünk, akik életüket a magyarság, az oktatás és a kultúra szolgálatában töltötték, miközben kiemelkedő sikereket értek el. Olasz Angéla laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője, Csanádi János laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta. Nyugati Jelen (Arad)

Kultúra-napi Kós Károly-est
Ki vállalja fel Ormós Zsigmond örökségét?
A Magyar Kultúra Napja előestéjén, január 21-én indult útjára a Kós Károly-estek beszélgetéssorozat, amelynek célja a bánsági magyarság közösségi ügyeinek a kibeszélése, a közös jövőtervezés. A Kós Károly Közösségi Központban sorra került beszélgetés házigazdái Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Fazakas Csaba, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke volt. A beszélgetéssorozat a magyar érdekeltségű kulturális intézmények bemutatásával, a közösség kulturális igényeinek a feltérképezésével rajtolt.
A szépszámú jelenlevőt és a meghívott kulturális intézményvezetőket Molnár Zsolt parlamenti képviselő köszöntötte, aki arra kérte a résztvevőket, mondják el, hogyan látják a bánsági magyar kultúra helyzetét, és fogalmazzák meg jobbító szándékú javaslataikat. A képviselő azt is elmondta: a két-három hetes rendszerességgel megszervezett Kós Károly-estek célja a magyar közösség igényeinek a feltérképezése, szó lesz az egyház és a közösség viszonyáról, a magyar ifjúságot foglalkoztató kérdésekről, az oktatás helyzetéről, gazdasági kérdésekről stb. A beszélgetések során megfogalmazott igények és javaslatok alapján megfogalmazódnak azok a célkitűzések, amelyek megvalósítására vállalkozhat az RMDSZ. Fazakas Csaba művelődési alelnök a Himnusz bejátszásával indította a rendezvényt, Sinkovits Imre színművész előadásában.
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége (UAP) helyi szervezetének az elnöke áttekintette a bánsági magyar művészeti élet utolsó másfél évszázadát, hangsúlyozva, hogy akkor születtek kimagasló eredmények a művészetek területén, amikor volt olyan kimagasló személyiség, mint Ormós Zsigmond, aki magyar újságot és múzeumot alapított, hobbija volt a képzőművészet és festménygyűjteménye ma is a Bánság Múzeuma kollekciójának a javát jelenti. „Amikor volt olyan vezéregyéniség, mint Ormós Zsigmond, aki pártolta a művészeteket, és ehhez anyagi adottságai is megvoltak, akkor virágzott a művészeti élet, amikor pedig nem, akkor pangás volt” – mondta Szekernyés János, aki szerint azért voltak még jó periódusai a temesvári magyar művészeti alkotóknak, de az utóbbi időben mintha megcsappant volna a számuk.
A másfél évtizeddel ezelőtt útjára indult bánsági magyar néptáncmozgalom sikertörténetéről Tamási Emese (Eszterlánc néptánccsoport) és Szabó Ferenc (Bokréta néptánccsoport) számolt be, mindketten hangsúlyozva, hogy a magyar népi hagyományok elsajátításán túlmenően a mozgalom célja a magyar fiatalok megtartása a magyar közösségben. A néptáncosok közül már néptáncoktatók is kinőttek, a táncos párkapcsolatokból életre szóló kapcsolatok és gyerekek is születtek, akik minden bizonnyal fel fogják vállalni szüleik örökségét. Szabó Ferenc néptáncoktató, aki sokoldalú zenész, arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre nagyobb igény van a gyerekek körében a hangszertudásra, citerázás és furulyázás mellett hegedülni és zongorázni szeretnének tanulni a gyerekek, ezért lenne igény egy alapfokú művészeti iskolára Temesváron. Tamási Emese véleménye szerint szükség lenne Temesváron egy Hagyományok Házára, ahol a népi hagyományok különféle ágazataival ismerkedhetnének meg a gyerekek.
Balázs Attila direktor a Csiky Gergely Állami Magyar Színház jelenéről, a közönséghez való közeledési törekvésekről számolt be a hallgatóságnak. „A repertoárunkkal igyekszünk mindenféle igényt kielégíteni, játszunk klasszikusokat, zenés darabokat, kamaradarabokat, újító jellegű előadásokat – mondta Balázs Attila – létrehoztuk a magyar színház baráti körét és azt szeretnénk, hogy a közönség érezze magát otthon a színházban”.
A rendezvény befejező részében Molnár András ügyvéd beszámolt a temesvári „magyar kultúra vára”, a Magyar Ház ügyének állásáról, amelynek eltulajdonítását jogosan sérelmezi a bánsági magyarság. „A Magyar Ház csak akkor igényelhető vissza, ha be tudjuk bizonyítani a bíróságon, hogy jogosultak vagyunk visszakövetelni, hogy az ingatlant egykor birtokló Magyar Ház Rt. soha nem szüntette be a tevékenységét, és az egykori részvényesek jogutódai ma is léteznek” – mondta Molnár András, aki szerint ez egy rendkívül hosszadalmas folyamat, de van esély a végső győzelemre.
A beszélgetés során szó esett még a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat szerepéről, amely a magyarság évi kulturális seregszemléje és a magyar sajtó szerepéről, amely sokat tesz a magyar szó, a magyar kultúra megmaradásáért a Bánságban. Az utóbbi években a Bánsági Magyar Közösségért Egyesület is hozzájárult a kulturális élet gazdagításához, a Vándorszínház, a Magyar Filmnapok és Hagyományok Napja rendezvények megszervezésével. A jelenlevők részéről még sok érdekes javaslat hangzott el magyar könyvtár létrehozásáról, író–olvasó találkozók szervezéséről, az irodalmi kör újraalakításáról.
A Kós Károly-estek következő beszélgetésére február elején kerül sor, amelynek témája az egyházak és a közösség viszonya lesz.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Évértékelő Almási Vince kisiratosi polgármesterrel
Infrastruktúra és kultúra, az otthonosságért
Almási Vince kisiratosi polgármesterrel a mögöttünk lévő évet értékeljük, az ideinek a terveit, elképzeléseit vesszük számba.
– Kisiratos viszonylatában mit lehet elmondani a 2015-ös évről?
– Előrebocsátom: 2015 nem volt egy rossz év, annál már sokkal rosszabbat is zártunk. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy csúcsév lett volna, mert az ember mindig többre, jobbra vágyik a közössége számára. Köztem, illetve a polgármester kollégáim között az a különbség, hogy nálam folyik a visszaszámlálás, ugyanis úgy döntöttem, hogy az idei önkormányzati választásokon már nem indulok. Úgy érzem, a több évtizedes adminisztratív munka után nekem is, a családomnak is egy csendesebb időszakra van szüksége.
– Hány évet dolgozott az adminisztrációban?
– 1975-től szinte megszakítás nélkül, vagyis 40 évnél többet. Ebből Kürtösön 8 évet alpolgármesterként, majd Kisiratoson 12 évet polgármesterként szolgáltam. Azért tettem, mert szeretem e munkát, mert úgy éreztem, valakinek ezt is tennie kell, ami jó érzéssel töltheti el az egyént, de elégedettséggel a közösséget is. Ha ugyanis a közösség képviselőivel együtt eltervezetteket sikerül véghezvinni, az nagy lendületet ad a további munkához, serkenti a közösségi életet is. Ami az elmúlt évet illeti, az eredményeket is, az eredménytelenségeket is több részre osztanám. A legtöbb vezető legfontosabbnak tartja az infrastrukturális fejlesztéseket, amelyeket, természetesen, én is fontosnak tartok, de úgy érzem, azokkal párhuzamosan foglalkoznunk kell az emberekkel, kulturális igényeiknek a kielégítésével is.
– Kérem, kezdjük mégis a fejlesztésekkel!
– Az iskolaudvart teljes egészében térkővel burkoltuk, mellé megépítettük a sportpályát, amihez meg kellett vásárolnunk a szomszéd telkének egy részét. Tíz év után a polgármesteri hivatalban is belül festettünk, javítottunk, ahol szükséges volt, de a sportcsarnokot is javítottuk. A nagy kultúrházon évek óta zajló felújítást is folytattuk, befejeztük a konyha és az ebédlői részt, a színpad mögötti részt, raktárt hoztunk létre, hogy jobban kihasználhassuk az épületet a közösségi tevékenységekre. Ugyanakkor utcákat is burkoltunk kővel, a munkálatokat azonban nem tudtuk befejezni, de amint az időjárás megengedi, folytatjuk. A jelzett beruházások mintegy 700 ezer lej összértékűek, amelyeket tavaly, a kisebb községeknek kedvezőbb költségvetési leosztás miatt, önerő biztosításával, de főként kormánypénzekből tudtuk megvalósítani. Két EU-pályázatunk van folyamatban: egyik a kis kultúrháznak külső és belső felújítása. Az 60 ezer euró értékű EU-támogatás jóvoltából Kisiratos legszebb, régi díszítőelemekkel ékesített épületévé vált, közösségi háznak szánjuk, kisebb rendezvények számára. Másik, a 170 ezer eurós EU-támogatással épülő turisztikai központ, amit kiírtak, megpályáztuk. Nem állítom, hogy a település számára nélkülözhetetlen volt, de ha ingyen kaptuk a korszerű, a település építészeti stílusába nem a legjobban beillő, de a vadonatúj, teljesen felszerelt épület csak gazdagíthatja Kisiratost. A pályázati előírás szerint, meg fog jelenni egy Kisiratost bemutató DVD románul–magyarul, ugyancsak a települést színes fotókkal bemutató könyvecske, de Kisiratost népszerűsítő honlap is készül, amely a más turisztikai központokkal való kapcsolattartást szándékozik előremozdítani. Ugyanezzel próbáljuk majd népszerűsíteni a termálstrandunkat is. Az épületet 5 évig kell, felsőfokú végzettségű turisztikai szakemberrel célszerűen használni, utána a község vezetősége a belátása szerint használhatja.
Létfontosságú kulturális élet
– Hogyan zajlik a kulturális élet?
– A felsoroltak mellett nagy fontosságot tulajdonítunk a hagyományápolásnak, a kulturális programoknak, hiszen alig van olyan hétvége, amikor nálunk nincs valamiféle rendezvény, farsangtól szilveszterig. Rendszeresen falunapot, nemzetközi népzenei tábort szervezünk, ami a Kárpát-medence legnépesebb hasonló, magyar rendezvénye, ahol egy hétig szállással, étkezéssel és oktatással, mintegy 180-an szoktak részt venni tánc, citera és népzene kategóriában, de népzenei fesztivált is szervezünk. Működnek a tánccsoportjaink, a citera-zenekarjaink, a vegyes kórusunk. Tavaly Kisiratosi hírmondó néven elindítottuk a háromhavonta megjelenő helyi lapunkat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy megismerjünk másokat, illetve azok is jobban megismerjenek minket. Éppen ezért Magyarországon 3 testvértelepülésünk van: Pusztaszabolcs, Úri, Lökösháza és Dolmbiratos, amelyekkel, különböző szinten, rendszeresen látogatjuk egymást iskola, nyugdíjasklub, önkormányzatisok, baráti társaságok, ifjúság vagy sport területen. Ha az emberek megismerik egymást, később maguk között is kialakulnak a baráti kapcsolatok. Kis település vagyunk, de nagy számban vannak civilszervezeteink: működik a Pro Ki Dor Egyesület, a nyugdíjas klub, a Máltai Ház, a Pió Atya Gyermekotthon, székháza van az ifjúsági szervezetünknek, van gazdakörünk, sportszerveztünk, kosárkörünk, hímző-körünk stb. Az állandó mozgás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek otthon érezzék magukat Kisiratoson. Nem érezzük magunkat elszigetelve, hiszen most már az utakat is kiépítettük Nagyiratos, illetve Tornya és Battonya felé, ugyanúgy Kürtös felé. Jelenleg azon dolgozunk, hogy Mácsa felé is műúton közlekedhessünk. Ugyanakkor átjáró utat akarunk építeni az egykori kaszárnya köves útjából, amit korszerűsíteni kívánunk a 2,8 kilométerre lévő magyar államhatárig.
– Mit nem tudtak tavaly megvalósítani?
– Kisiratost mindig hosszabb távlatban képzelem el, ezért egy fontos dolog, az Araddal összekötő tömegszállítás még mindig nem oldódott meg. Egyetlen autóbusz indul ide 5.30 órakor, majd vissza 15.30 órakor, ami messze nem elég. Évek óta keresünk egy befektetőt, aki üzemanyagtöltőt létesítene Kisiratoson vagy a közelben. A kürtösit bezárták, állítólag a tornyait is be akarják zárni, ezért a legközelebbinek a mácsai ígérkezik, ami nem kielégítő. Mi egy megyei út mellett, ingyen adnánk egy befektetőnek 1400 négyzetméternyi telket, ha töltőállomást építene. Magára várat még a csatornahálózatunknak a megépítése, amit a megyei szerveknél már beütemeztünk, de valószínűleg csak jövőre kerül rá sor, ezért most készítjük az aszfaltozási tervet, amit, illetve a járdaépítés jó részét is a csatorna lefektetése után kívánunk megvalósítani. Komolyan lobbizunk egy olyan befektető találásán, aki kezdene valamit a volt kaszárnya épületével, amihez közel található egy hévízforrás is, 1,5 hektáros területtel. Ugyancsak lobbizunk a meglévő termálstrandnak korszerű termálfürdővé építésén, amire van külföldi érdeklődő.
– Ha nem indul a választásokon, lesz-e megfelelő polgármesterjelölt?
– Egyelőre nincs tolongás a polgármesteri székért, de bízom benne, hogy kerül majd megfelelő kisiratosi magyar, aki RMDSZ-színekben győzni is tud. Ha igény van rá, kívülről még sokáig segítek neki, mert továbbra is emelt fővel szeretnék járni a faluban, ahol mindenkivel jóban kívánok lenni. Szeretnék a nyugdíjas klubban, a citerazenekarban és a férfikórusban is közreműködni. Nem zavar, ha az új vezető más szellemben kívánja majd irányítani Kisiratost, hiszen egy polgármester gondolkodása mindig rányomja bélyegét egy település életére. De tudnia kell: minden településen kerül 5-6% ellendrukker, akiknek semmi nem jó, akik azt hiszik, hangosabban kiabálva igazuk lehet. Olyankor mindig a 95%-ra gondoltam, akiknek az érdeke a legfontosabb volt számomra. Ezt tanácsolom majd az utódomnak is.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Megújulást szorgalmaz Antal Árpád
A zöldövezet szépítésére, valamint a tömbházak hőszigetelésére buzdítja a sepsiszentgyörgyieket Antal Árpád polgármester, aki csütörtöki sajtótájékoztatóján bejelentette: a tulajdonosi társulások idén is igényelhetnek az önkormányzattól ingyenesen kerítéseket, fákat, bokrokat, virágokat és fűmagot.
A hivatal lépcsőházanként 1500 lejjel támogatja a zöldövezet-fejlesztést, ez a beruházásra szánt összeg 80 százaléka lehet, a lakóknak pedig 20 százalékos önrészt kell felmutatniuk. A projekt keretében a magánházak tulajdonosai is kérhetnek növényeket, magokat, a felújított utcák szélén ugyanis helyet hagytak a virágágyásoknak. „A városra még mindig ráfér a szépítés, vannak ugyan rendkívül pozitív példák, de akadnak elhanyagolt zöldövezetek is" – összegezte az elöljáró. A támogatásra a kéréseket április végéig lehet benyújtani.
Antal Árpád arra is kitért, hogy a tíz évvel ezelőtti lendülethez képest jelentősen visszaesett Sepsiszentgyörgyön a hőszigetelési kedv, a polgármester ugyanakkor elismerte, hogy azóta sokkal szigorúbbak lettek a pályázási feltételek. Rámutatott: újabban többnyire előre kérik a lakók önrészét, emellett sokkal összetettebb dokumentációt kell készíteni az európai uniós támogatás megszerzéséhez. Az önkormányzat nemsokára közli a tulajdonosi társulásokkal a pontos finanszírozási feltételeket, majd külön is tárgyalnak a képviselőkkel, akiket pályázásra fognak buzdítani.
„Mindenképpen támogatom a hőszigetelést, hiszen ha megvalósul, csökken a közköltség, növekszik az ingatlan értéke, és javul a városkép" – magyarázta az elöljáró. Hozzátette: a város is pályázni fog a tulajdonában lévő, nem műemlék épületek szigetelésére.
Sepsiszentgyörgy ugyanakkor környezetbarát autóbuszok vásárlására is készül, a tervek szerint minden járművet környezetkímélőre cserélnének. Az elmúlt időszakban több cég energiatakarékos, villanyárammal működő buszát is kipróbálták, tapasztalataik szerint pedig saját költségvetésből ugyan nem éri meg ilyeneket vásárolni, de pályázat nyomán, 2 százalékos önrésszel „érdemes áttérni" ezekre a közszállítási járművekre.
Antal rámutatott: egy zöldbusz akkumulátora annyiba kerül, mint egy hagyományos autóbusz, de a működtetése sokkal olcsóbb. A polgármester azt szeretné, ha néhány éven belül sikerülne korszerűsíteni a helyi közszállítást, hogy minél többen vegyék azt igénybe, és egyre kevesebben járjanak saját autóval a városban.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)