XIII. Partiumi néptánctalálkozó Micskén
Június utolsó vasárnapján már 13. alkalommal rendezték meg Micskén a Partiumi Néptánctalálkozót. A helyiek szemszögéből nézve idén 18. alkalommal találkoztak a néptáncosok Bihar megye északi szegletében.
A rendezvény össztánccal kezdődött, melyet az összetartozás jegyében roptak a jelenlévők, az eseménynek helyet adó Miskolczy Károly Általános Iskola udvarán: hagyományos viseletek színkavalkádja perdült a zenére és repítette az idő kerekét bűvös táncra, jelen és múlt között. Számos magyar kultúrát kedvelő vendég és helybeli tölti be ilyenkor a nézőteret. A megjelenteket Hodgyai Edit iskolaigazgató, a Görböc néptánccsoport vezetője köszöntötte, külön szólítva az egyes csoportokat és szólistákat. Arad megyét a találkozón a zerindi Kék Ibolya néptánccsoport képviselte, míg Szilágyot a szilágycsehi Kim Róbert és Szarvadi Emília szólótáncosok. Debrecenből érkezett a Vénkerti Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Intézmény küldöttsége, Gyarmatiné Piránszki Nóra igazgató asszony vezetésével.
Bihari résztvevők
Bihar megye több települése is képviseltette magát: Paptamásiból a Gilice, Margittáról a Gyöngyvetők, Biharszentjánosról a Szentjánosbogarak, Érsemjénből az Ezüstperje, Mezőtelegdről a Pacsírták, Érmihályfalváról a Nyíló Akác, Szalárdról a Pitypang, Borsról a Galagonya, Belényesújlakról a Rezgő jött el, de ott volt Érkörtvélyes és Székelyhíd néptánccsoportja is. Az idén a micskei Demeter Krisztina és Varga Izabella, valamint a nagyváradi Porsztner Abigél, Baranyi Tünde, Márton Dorottya és a paptamási Bacsó Eszter népdalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. A rendezvény házigazdája a micskei Görböc volt. A tánctalálkozóra ellátogatott Cseke Attila képviselő, aki ünnepi köszöntőjében a rendezvény eszmei értékeiről és nagyszerűségéről beszélt, hangsúlyozva a közösség megtartó erejét. A politikus értékelte a gyerekeket és fiatalokat tanító-oktatók munkáját, a szülők támogatását, amellyel a felnövekvő generációk igényes fejlődését szorgalmazzák, továbbá a szervezők kitartó és áldozatos munkáját elismerve vetítette elő a találkozó sikerességét.
Gálaműsor
Az ünnepi megnyitó után elkezdődött az egész délutánt betöltő gálaműsor, amelyen a közel háromszáz előadó a néptáncok és népdalok igen széles skáláját vonultatta fel, megszólaltak szatmári, kalotaszegi, szilágysági, vajdaszentiványi, zsibai, moldvai, mezőségi, rábaközi, békési szlovák, dunántúli, felcsíki, sárközi, almás-szentmihályi és alföldi dallamok, ritmusok. Csárdások, legényesek, szaporák, ugrósok, karikázók, verbunkok, szökősök, gyermekjátékok színes választéka követte egymást, jobbágytelki, kalotaszegi népdalokkal és ballada előadássokkal tarkítva. Időközben főtt a finom bográcsos, az ügyes kezű érdeklődőket pedig a helyi iskola oktatói várták kézműves foglalkozásokra.
Kora este táncház volt
Nem maradt el a már hagyománnyá vált lekvárosfánk-evő verseny sem, amit a mezőtelegdi Lupuc Nándor nyert. A gálaműsor moderátora idén is a helyi iskola tanára, a Görböc oktatója, Erdei Sándor volt. A kora esti órákban táncház kezdődött, melyben a Soroglya zenekar húzta a talpalávalót. A rendezvényt támogatta a Communitas és a Bethlen Gábor Alapítvány, a Bihar Megyei Kulturális Hagyományőrző és Népszerűsítő Központ, illetve Érsemjén és Érkörtvélyes Polgármesteri Hivatala. Média támogató az erdon.ro és a Bihari Napló.
erdon.ro

Ötven ösztöndíjassal erősítik a szórványmagyarságot
A Kárpát-medence szórványmagyarságát segíti a Nemzetpolitikai Államtitkárság tavasszal indított projektje. A Petőfi Program célja a határon túli, fogyásban lévő magyarság identitásának megőrzése. A Rádió Orienten Grezsa István a programért felelős miniszteri biztos kiemelte, reményeik szerint a program által nemcsak a határon túli közösségek erősödnek, de a magyar állam is gazdagodik a jól felkészített, tapasztalatokat szerzett fiatalokkal.
A szórvány mintát ad az anyaország társadalmának arról, hogyan kell évtizedeken át helytállni az erős többségi környezetben. A Rádió Orienten Grezsa István rámutatott, már 95 éve tart a trianoni trauma. A határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztos kiemelte, a szórványok meghatározásának kérdése relatív: a nagyvárosi magyarlakta közegek és a többségi tengerbe ágyazott falvak bokra érdekes kettősséget ad.
Elért a nemzeti egységesítés a legfontosabb szórványhoz
A magyar diaszpórát célzó Kőrösi Csoma Sándor Program sikerei egyértelmű motivációt adtak a továbblépésre: eljött az ideje annak, hogy a nemzeti egységesítés folyamata elérje a legfontosabb szórványt, a kárpát-medencei magyarokat. „Petőfi neve minden magyarnál ugyanazt jelenti” - utalt a névválasztás okára a vendég. Kiemelte, a történelmi egyházak mellett a politikai és civil élet szereplőit szólították meg a fogadószervezetek keresésekor. Hozzátette, a program a Kárpát-medence zárt térsége mellett Dél-Lengyelországot, Csehországot és a volt jugoszláv utódállamokat is magába foglalja. A Petőfi Program kiválasztási folyamata a Kőrösi Csoma Program mintáját követte. Grezsa rámutatott, a Kárpát-medencében is hasonló igények voltak: a fogadószervezetek a kézműves-, a népzenei és a néptáncos tudást részesítették előnyben. „Nagy volt az érdeklődés az értékmentő misszió felé, így a jövőben indokolt a férőhelyek számának bővítése” - kiemelte, a jelentkezőktől csak indokolt esetben kérték a helyi nyelv ismeretét. Hozzátette, a feltételek csak a magyar állampolgárságot írták elő, így határon túli fiatalok is jelentkezhettek.
Augusztusban kezdődik az ösztöndíjasok képzése
A pályázatot szimbolikusan március 15-én írták ki. Egy hónap alatt 158-an jelentkeztek a preferált célterület megadásával. Az írásbeli jelentkezést szóbeli beszélgetés követte. Grezsa kiemelte, az ösztöndíjasok elhelyezésekor kritikus figyelmet kapott Kárpátalja. A júliusi szerződéskötések után augusztusban kezdődik az ösztöndíjasok felkészítése. A kiutazók az általános nemzetpolitikai ismeretek elsajátítása mellett neves szakértők előadásait hallgatják.
Nagy löket magyarságból
„A kiutazók sokat fognak tanulni arról, hogyan lehet a nehézségek közepette helytállni. A fiatalok hatalmas löketet kapnak magyarságból: számos értéket, információt és élményt fognak hazahozni” - Grezsa elmondta, reményeik szerint a kilenc hónapos kiküldetés után olyan fiatalokat kapnak, 'akik tűzbe mehetnek saját hazájukért'. Hozzátette, az ösztöndíjasok havi beszámolási kötelezettséggel rendelkeznek. Az anyaországot emellett önálló honlap, Facebook oldal és YouTube csatorna tájékoztatja. A magyar kormány ösztöndíjasai havonta 350 ezer forintot kapnak, amely havi 200 ezer forintos megélhetési költségtámogatással egészül ki. „Az ösztöndíj magas összege bérfeszültséget fog kelteni, azonban figyelembe kellett vennünk, hogy sokan állásukat adják fel a programért. Megtiszteljük a közösségeket azzal, hogy ugyanolyan feltételrendszerrel küldjük ki az ösztöndíjasokat” - hangsúlyozta Grezsa.
A Petőfi Program legnagyobb rövid távú eredménye, hogy példát tanulunk, értéktömeg hull az ösztöndíjasok ölébe – hangsúlyozta a miniszteri biztos. Hozzátette, a média segítségével megmutatják az anyaországnak és a világban élő magyarságnak, hogy van értelme kitartani és magyarként élni. „Büszkék lehetünk, hogy minden nehézség után is képviselhetjük ezt a nemzetet.”
orientpress.hu

Kényszerpályán Csíkszereda városvezetése
Csíkszereda polgármestere és egyik alpolgármestere ellen korrupció vádjával indítottak eljárást. Ráduly Róbert a vádemeléskor lemondott polgármesteri tisztségéből, így a város irányítása kényszerpályára került.
Antal Attila megbízott polgármesterrel és Füleki Zoltán ideiglenesen megválasztott alpolgármesterrel a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira beszélgetett.
Antal Attila úgy fogalmazott, hogy nem egy átmeneti állapot, hanem egy új helyzet van, ami egy szűk esztendőre új feladat elé állítja Csíkszereda önkormányzatát. Hozzátette: jogilag ő polgármesteri jogkörökkel felruházott alpolgármester, Füleki Zoltán pedig a megválasztott alpolgármester.
Füleki szerint a bűnügyi hatóságok már április végétől kényszerpályára állították a városvezetést, a törvény pedig már nem engedi meg az új választások kiírását, mivel 2016-ban helyhatósági választásokat szerveznek. Folyamatosan, pragmatikusan véghez kell vinni a feladatokat, jelentette ki az alpolgármester.
A gond nem az, hogy van-e, aki menjen elől, hanem az, hogy van-e aki menjen utánuk – mondta Antal Attila. Bármilyen közigazgatási kérdésnél eddig sem a polgármester, vagy az alpolgármester döntött egyedül, hanem az irodavezetők, az alkalmazottak is felelősséget vállaltak aláírásukkal – tette hozzá. Majd megmagyarázta: rengeteg rosszindulatú ember van, aki vélt, vagy valós igazát feljelentésekben éli ki, a kivizsgálásokkal járó kálváriákat a sok esetben alulfizetett közalkalmazottak pedig már nem vállalják.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Kulcsár-Terza: nincs újabb 25 éve a magyarságnak
A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának a regionális önkormányzatok munkacsoportja találkozott kedden Budapesten, amelyen székelyföldi politikai alakulatok is képviseltették magukat fő témaként érintve a régió autonómiájának kérdését.
Az eseményen mind a Székely Nemzeti Tanács, mind az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt, valamint az RMDSZ egy-egy képviselője is részt vett – tájékoztatott Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke, aki kifejtette: az említett munkacsoport hatáskörébe a székelyföldi autonómia kérdésköre is beletartozik. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke Szili Katalin országgyűlési képviselőt bízta meg ezen csoport vezetésével, akinek Kulcsár-Terza elmondása alapján nem lesz könnyű dolga egy asztalhoz ültetni a pártokat, hiszen a keddi találkozón kialakult viták már tükrözték azon kapcsolatot, amely az erdélyi magyar politikai alakulatok között jelenleg van.
„Két autonómiastatútumról beszélhetünk, ugyanis van egy tervezete az Székely Nemzeti Tanácsnak, illetve van egy az RMDSZ-nek, de nem lehet két statútum, ugyanis mindez nem pártokról, hanem a magyarok közös ügyéről szól” – fejtette ki az MPP megyei elnöke, aki hozzátette: elengedhetetlen a politikai alakulatok közti megállapodás az elkövetkezendőkben. Ennek érdekében előreláthatólag már a nyár folyamán kezdeményezik egy újabb találkozó megszervezését, amelyen a már említett négy politikai alakulat vesz részt. Nincs még 25 évünk, az RMDSZ-nek fel kell mutatnia a gyulafehérvári nyilatkozatot a román parlamentben, hiszen ez az a dokumentum, amely alapján létrejött a jelenlegi Románia és autonómiát biztosíthat a kisebbségek számára – ecsetelte az MPP háromszéki vezetője.
„Elképzelhetetlen, hogy egy Európai Uniós tagállamba ne lehessen más ország himnuszát, nemzeti imáját elénekelni” – jegyezte meg ismételten Kulcsár-Terza József a himnusz-perrel kapcsolatban, aki még hozzáfűzte, a Kalmár Ferenc miniszteri biztoshoz, valamint Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyetteséhez intézett felkérést az ügy általuk való felkarolása érdekében. A keddi ülésre az RMDSZ képviseletében különben Korodi Attila érkezett, aki bemutatta a szövetség által készített statútumot, illetve elmondta: fontos a székelyföldön kívüli, ám kisebbségi magyarként élők jogait biztosító törvénytervezet elkészítése is – számolt be Kulcsár-Terza. Az ülésen különben a SZNT-t Izsák Balázs, az EMNP részéről pedig Zakariás Zoltán képviselte.
Székelyhon.ro

Fehér Holló Sepsiszentgyörgyön (A magyar–román párbeszédért)
A Fehér Holló Médiaklub Egyesület által működtetett Corbii­albi.ro portál sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőségének megalakulását jelentette be sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Szabó Csaba újságíró és Mădălin Guruianu, az Ecou ifjúsági egyesület képviselője.
Mint is­mert, a Corbiialbi.ro portál célja a magyar–román párbeszéd erősítése, a magyarokról a román közvéleményben élő előítéletek el­oszlatása (a Háromszék olvasói számára onnan is ismerős lehet, hogy szombati lapszámainkban többször közöltünk már neves román publicisták ott megjelent írásaiból). Szabó Csaba kolozsvári tévés újságíró, a portál főszerkesztője tavasszal is járt már Sepsiszentgyörgyön, akkor a közszolgálati televízió kolozsvári stúdiója számára készítettek műsort, bemutatva egyebek mellett a Mădălin Guruainu és Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár által kezdeményezett, ugyancsak a magyar–román párbeszéd erősítését szolgáló Vox Populi vitafórumot. Mint tegnap kifejtette, azt tapasztalták, hogy Sepsiszentgyörgy kultúra vonatkozásában közvetlenül Kolozsvár után jár, bár kezdetben lekicsinylően viszonyultak a városhoz, ma már úgy látják, megelőzte például a mindinkább lecsúszó Marosvásárhelyt. Afféle interkulturális frontként tekintenek a háromszéki megyeszékhelyre, amelyben a frontvonal nem románok és magyarok között húzódik, hanem a fejlődésért tenni akaró magyarok és románok, illetve a visszahúzó magyar és román erők között. Az energiák együttműködésre alkalmasak, szinergikusak, jó az út, amelyen elkezdtek járni, folytatni kell azt, közös terveket, közös pályázatokat kell kidolgozni, ehhez kíván hozzájárulni a portál is azzal, hogy kiemelt figyelmet fordít Sepsiszentgyörgyre és környékére. Mădălin Guruianu örömmel jelentette: végre más városbeli média figyelt fel a Sepsiszentgyörgyön zajló pozitív történésekre, hiszen régi panasza, hogy a bukaresti sajtó csak a konfliktust, a botrányt keresi itt. A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség létrehozását az is indokolja, hogy többen írtak innen a portálnak, de sokan is olvassák. A sepsi­szentgyörgyi fiókszerkesztőség munkatársai: Răzvan Lupescu publicista, a Gagauziából érke­zett Lidia Ostaş, Maricela Dan sepsiszentgyörgyi újságíró, Mă­dălin Guruianu, a sepsiszent­györgyi Ioan Ganea, a közeljövőben csatlakozik a csapathoz Maria Băilă megyeszékhelyi tanárnő, továbbá a jelenleg Angliában tanuló, szintén sep­siszentgyör­gyi Simina Gheor­ghincă. A név­sor nem végleges, a kezdeményezők várják mások jelentkezését, írásait is. Gagauz vendég
A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség tagja a moldova köztársasági Gagauz Autonóm Régióból származó Lidia Ostaş is. Szabó Csaba elmondása szerint két évvel korábban Hargita Megye Tanácsának bevonásával próbáltak testvérmegyei kapcsolatot létesíteni a gagauz térséggel, ám ez bukaresti minisztériumi akadékoskodás miatt nem sikerült. A mintegy 200 ezer lakosú Gagauzia autonómiája 1994 óta biztosított, ám többnyire tartalom nélküli. Három hivatalos nyelve van a régiónak, a román, az orosz és a gagauz, van választott vezetőjük, a baskán (a Deutsche Welle Irina Vlahhal készített interjúját lapunk május 18-i számában közöltük – szerk. megj.), aki a moldvai kormány tagja is, vannak elismert jelképeik, ám kulturális identitásuk megőrzésében így is akadályokkal szembesülnek. Moszkva vonzereje nagy, többnyire oroszul beszélnek az ott élők, sokan elvándorolnak, Oroszországban vállalnak munkát, nincsenek iskoláik, tankönyveik, nincs elegendő szakemberük – bővíteni szeretnék tehát jogköreiket.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Semjén Zsolt fogadta Biró Zsoltot
Tegnap közleményt juttatott el szerkesztőségünkbe a Magyar Polgári Párt, amelyben arról számol be, hogy Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök- helyettes hivatalában fogadta Biró Zsoltot, a szervezet elnökét, akit Kulcsár-Terza József MSZEF- elnök is elkísért a budapesti megbeszélésre.
A közlemény szerint a Magyar Polgári Párt politikusai tájékoztatták Semjén Zsoltot az erdélyi magyar politikai helyzetről, illetve a romániai belpolitika aktuális kérdéseiről, az erdélyi magyarságot ért jogsérelmekről, az autonómiaküzdelem előmeneteléről. Semjén Zsolt a magyar nemzetpolitika célkitűzéseiről, a magyar kormány terveiről tájékoztatta erdélyi vendégeit.
Biró Zsoltot a találkozó részleteiről kérdeztük.
– Beszéltünk az erdélyi magyar közösséget ért jogsértésekről, köztük a legaktuálisabbról, a híres himnuszperről, amelynek újabb fejleményei is vannak. A kovásznai prefektus megtámadta a himnusz éneklését szavatoló bírósági döntést, és jelenleg másodfokon újra pereskedünk a román kormánymegbízottal. Megemlítettük, hogy a román trikolór napján óriás piros-sárga-kék lobogót húztak fel Csíkszeredában, valójában erődemonstrációt tartottak, amit a Magyar Polgári Párt egyértelműen a székely–magyar közösség ellen irányuló provokációként értékel. Beszéltünk az oktatás helyzetéről, elsősorban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetéről, az erdélyi magyar belpolitikai helyzetről, az RMDSZ-szel a felelős politizálás jegyében történő együttműködésről, a nemzeti szempontok maximális figyelembevételével. Ugyanakkor szó esett a 2016-os választási esztendő kihívásairól és arról, hogy ezeket a felelősen gondolkodó erdélyi magyar pártoknak szem előtt kell tartaniuk ahhoz, hogy a magyar közösség érdekeit maximálisan szolgáló politikai szempontokat érvényesíteni tudjuk.
– A román belpolitikai helyzet kapcsán miről volt szó?
– A DNA-s "történetektől" kezdve a miniszterelnök törökországi operációjáig sok mindent átbeszéltünk.
– A közlemény szerint az autonómiaküzdelem jelenlegi állásáról is beszéltek.
– Tájékoztattuk a miniszterelnök-helyettest arról, hogy mi volt a szempontunk az RMDSZ-szel folytatott tárgyalások során, és hogy az egyik sarkalatos kérdés az autonómia képviselete volt. Tájékoztattuk, hogy az autonómiatervezet kapcsán felállított közös bizottság elvégezte a munkáját, az utolsó simítások következnek a tervezettel kapcsolatosan, és továbbra is szorgalmazzuk, hogy az őszi ülésszak elején a parlament asztalára kerüljön, mert ezáltal tematizálódik a kérdés a közvéleményben. Ami fontos a román közösséggel folytatott közvita során is.
– Kinek a kezdeményezésére jött létre ez a találkozó?
– Már egy hete Budapesten vagyok. A múlt héten részt vettem a KMKE szakpolitikai munkacsoportjának az ülésén, ahol EU-s pályázati lehetőségekről volt szó, és éppen a jogvédelmi kérdések voltak napirenden. Tegnapelőtt pedig ugyancsak egy KMKE-munkacsoport autonómiaügyben ülésezett. Az önkormányzati munkacsoportban Kulcsár-Terza Józseffel, az MPP Kovászna megyei elnökével, a Megyei Szervezetek Egyeztető Fórumának elnökével vettünk részt, és ha már Budapesten jártunk, találkozót kértem a miniszterelnök-helyettes úrtól.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Gondolatok a MOGYE történelmi pillanatairól
Örvendek, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülésén május 29-én részt vehettem. Ez az évforduló azért is nevezetes számomra, mert 69 évvel ezelőtt léptem át először egyetemünk küszöbét. Beiratkoztam az első évre.
A leckekönyvem (index) második oldalán ezt hivatalosan is közölték velem. Idézem a szöveget: "Fazakas Béla a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre rendes hallgatónak felvétetett és számára jelen leckekönyv kiadatott a 810-es anyakönyvi szám alatt 1946/1947 tanévben". Aláírás: dr. Feszt György professzor-dékán. A második hivatalos bejegyzést a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet rektori hivatala fogalmazta meg, és a rektori tisztséget ellátó dr. Csőgör Lajos prof. írta alá 1948. 11. 19-én. Ez a bejegyzés hivatkozik az oktatás reformjáról szóló 145/1948. számú dekrétumra, valamint a 263, 327/948. számú közoktatási minisztériumi rendeletre, amelyek alapján létrejött Marosvásárhelyen a magyar oktatási nyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet.
Ez a leckekönyv történelmi események dokumentuma. Egyetemünk kezdeti történetének beszédes bizonyítéka. Amit a könyvecske lapjai eltakarnak, az egy ádáz küzdelem, amit a tanárok és diákok vívtak naponta a magyar orvos-, gyógyszerészképzés kezdeti nehézségeinek felszámolásáért. Nehéz volt az indulás. Mostoha körülmények között teltek napjaink. Hozzászoktunk a nélkülözéshez, hiszen a második világháború megtanított, hogy kényeskedni nem szabad. Én kétévi amerikai fogságból érkeztem Marosvásárhelyre, és örvendtem a szabadságnak. A kezdetben hiányos oktatási feltételek évről évre javultak. Tanárok, diákok lelkesedése, küzdeni akarása tette széppé környezetünket.
Mindig tisztelettel emlékeztünk és emlékezünk elődeinkre. Csodáltuk dr. Csőgör Lajos professzor, első rektorunk szervezőkészségét és az általa meghívott magyarországi professzorok szellemi erőfeszítéseit és helytállásukat. Nem szabad elfelednünk nevüket, hiszen ők voltak azok, akik a tanítás oltárán naponta áldoztak, egyetemünk hírnevét megalapozták. A mi magatartásunkban tovább élnek nagyjaink, hiszen tőlük tanultunk, és mi, idősebbek, közvetlen kapcsolatban álltunk velük. Kiemelném dr. Putnoky Gyula professzor nevét, akitől nemcsak tudást kaptam, hanem a tudományos munkában való helytállás örömét is. Emlékeznünk kell azokra a magyar rektorokra is, akik a kommunista fennhatóságok szolgálatában álltak, de szerepet játszottak a diákok és a tanárok sorsának alakulásában. Szerepvállalásuk korlátok közé szorult, de világosan látták azokat a feladatokat, amelyek megoldásra vártak. Dr. László János professzor, egyetemünk utolsó magyar rektora 1976–1984 között vezette egyetemünket. 1984-től a magyar tanárok mindössze prorektori tisztséget tölthettek be. Én 1990–1994 között vállaltam a prorektori feladatot. A magyar oktatók és diákok elvárásai magától értetődők voltak. A problámáikat kívánták megoldani szószólóikon keresztül. A problémák megoldását a szenátusban levő román tanárok és diákok többségi létszáma gyakran akadályozta.
A szavazásnál természetesen a többség döntött. Így a felvetett téma orvoslása a román szenátusi tagok döntésétől függött, és nem a prorektor kérésétől.
1989 után méltányos küzdőtéren akartuk kivívni, hogy a magyar diák magyar nyelven hallgathassa mind az előadásokat, mind a gyakorlatokat, és az egyetem vezető testületében érvényesüljön a paritás elve. A cél érdekében helyi és központi szervekkel több alkalommal tárgyaltunk küldöttségünk révén: dr. Bocskai István prof., dr. Jung János prof. és dr. Fazakas Béla professzor. Tárgyaltunk a bukaresti Oktatásügyi Minisztérium és a Nemzetiségi Minisztérium képviselőivel, eredménytelenül. Ezen akcióinkat diákjaink ülősztrájkkal támogatták, amin mi, tanárok is részt vettünk. Sikertelen kísérlet volt.
2011-ben úgy tűnt, megvalósul az önálló magyar tagozat létrehozása. Nem így történt. A kezdeti lendület ma is megvan, és működnie kell. A cél ma is a magyar orvos- és gyógyszerészképzés tökéletesítése, önállósítása.
Sajnos, ugyanúgy, mint 1990-ben, a központi szervek és az egyetem többségében román szenátusa megakadályozta célunk elérését, törvényes paragrafusok alátámasztásával, nem riadva vissza a történelmi valóság elferdítésétől sem. Ezért fontosak azok a jubileumi könyvek, amelyek a valóságot tükrözik, és hűen adják vissza a marosvásárhelyi egyetem történetét: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerképzés 50 éve, szerkesztette Barabás Béla, Péter Mihály és Péter H. Mária; 60 éves a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem; A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerképzés 70 éve, megjelent 2015- ben, az EME kiadásában.
89 éves vagyok. Több mint fél évszázadra, 55 évre terjedő tanítói és tudományos munkámmal hűségesen szolgáltam az orvosképzés érdekeit. Tanítottam lelkesedéssel, szorgalommal és kitartással, hiszen szívem minden dobbanása együtt rezdült az egyetemi élet eseményeivel. A tanári pálya komoly szolgálat. A tanár mindig a tanítás és a nevelés szolgálatában áll. Csak az vállalhatja, aki kész ezen szolgálatra. Sokfélék vagyunk, de mindannyiunknak hinnünk kell a jobbá és többé tevésben. Ez a hit forrasztja eggyé a tanárok sokszínűségét. Az előbb említett 55 év alatt generációk sorát búcsúztattuk. A búcsúzásnál a végzős diákokat helytállásra, továbbtanulásra ösztönöztük. A nálunk végzett orvosok és gyógyszerészek megállták a helyüket belföldön és külföldön egyaránt. Egyetemünk hírnevét gazdagították. Ez tanári munkánk mércéje, jellemzése.
Ha újrakezdeném, nem tennék másképpen. Képességeim szerint tanítanék és kiállnék a magyar orvos- és gyógyszerészképzés tökéletesítéséért, vállvetve mindazokkal, akik ma ezt teszik. Bízom abban, hogy utódaink küzdelme az önálló magyar tagozat kialakításáért nem hiábavaló, és meg fogják találni azt az utat, amelyen elődeik törekvését győzelemre vihetik, és a magyar orvos- és gyógyszerészképzés javát fogják szolgálni a jövőben.
Dr. Fazakas Béla nyugalmazott professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi szórványban élők esélyei: a magyar ipar jelentheti a mentőövet
Az egyházi programokon túl magyar munkát is végez a Resicabányai Református Egyházközség a Templom és Iskola Szórvány Egyesülettel karöltve a Krassó-Szörény megyei, szórványban élő magyarok érdekében. Megyasszai Attila lelkésszel (portrénkon) az újmoldovai magyar ház ígéretéről, a lehangoló, mégis sikerélményekkel kecsegtető szórványmunkáról, az itt élő magyar közösségek megmaradási esélyeiről beszélgettünk.
– A 2011-es népszámlálás adatai szerint a Duna-parti Újmoldován – ahova most közadakozásból magyar közösségi házat terveznek – mindössze 118 magyar él. Mennyire reális a hivatalos lakossági statisztika Krassó-Szörény megyében?
– A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a megyében 3500 magyar él, ebből a megyeközpontban, Resicabányán körülbelül 1800-an. De ennél több magyarról tudunk, főleg a városokban, Boksánbányán, Aninán, Oravicabányán, Nándorhegyen és Újmoldovában. Valamennyi közül ma is kiemelkedik az újmoldovai székely–magyar közösség azzal, hogy megőrizte magyar identitását, az emberek nem kötöttek vegyes házasságot, így a mintegy 140 lelket számláló kis kompakt római katolikus gyülekezet gyerekei is magyarul beszélnek. Mi is szembesültünk a hivatalos népszámlálás helyenkénti hibás adataival, ezért három évvel ezelőtt megtörtént a magyarság számbavétele, a szegények diakóniai támogatása. Ma 140, magát magyarnak valló újmoldovairól tudunk, akik örömmel járnak el kulturális és egyházi rendezvényeinkre.
– Gondolom, sokan meglepődtek azon, hogy egy resicabányai református szórványlelkész gondozza a római katolikus újmoldovai székely közösséget. Hogyan egyezett ki a helyi római katolikus plébánossal?
– Újmoldován régóta csak román nyelvű mise van. Jelenleg egy horvát származású plébános szolgál, aki ugyan tud valamennyit magyarul, de magyar nyelvű egyházi szolgálatot nem vállal. Én baráti kapcsolatban vagyok a resicabányai római katolikus főesperessel, Páll Józseffel, így református lelkészként bebocsátást nyertem az újmoldovai plébániára. Hosszabb távon ezen a helyzeten csak egy helyi magyar házzal tudunk segíteni, ahol mindenféle magyar programot szervezhetünk. A magyar kormány nagyobb összeggel segítette Krassó-Szörény megyét, de ebből a keretből már nem futotta az Újmoldovai Magyar Ház megvásárlására. Ezért döntöttünk úgy, hogy a szükséges 12 ezer eurót közadakozásból gyűjtjük össze. Öregedő, de élni akaró magyar közösség ez, amely többet érdemel. Amikor elkezdtem velük foglalkozni, megígértem a magyar házat, és az egész közösség az ügy mellé állt.
– Mi késztet arra egy négygyerekes fiatal református lelkészt, hogy olyan megyében vállaljon szórványmissziói munkát, ahol a gyerekeit már nem tudja magyar iskolába íratni? A magyar nyelvű 1-4. osztály ugyanis tavaly megszűnt...
– Elődeim bejegyzésében olvastam, hogy már az 1920-as években azzal fogadta utódját a nyugdíjba vonuló lelkipásztor, hogy a gyülekezet életképtelen. Ez a vélekedés évtizedeken át élt: elődöm engem is ugyanezekkel a szavakkal fogadott, amikor nagybányai segédlelkészi időm leteltével a püspököm 2006-ban ide helyezett. De nem futamodtam meg, felmértem a helyzetet, és elkezdtem dolgozni a gyülekezet tagjaival. Noha a resicabányai népszámlálás adataiban 600 református szerepel, nekem eddig 300-at sikerült „megtalálnom”. Visszaszereztük az egyházi földeket, és pályázati forrásokból rendbe szedtük a gyülekezetet. A munkánkra az RMDSZ és a magyar kormány egyaránt felfigyelt, támogatnak bennünket. A szórványmissziói teendőket normális anyagi körülmények között végezzük. Mi tartjuk fenn a megye egyedüli magyar tanintézményét, a 2011-ben újraalapított, a Resicabányai Református Egyházközség keretében működő napközis rendszerű magyar óvodát 14 gyerekkel. Két óvónőt hívtunk Szatmárról, illetve Nagybányáról, ők a papilakon laknak. Az elemi oktatás viszont tavaly megszűnt...
– Az egyházi magyar óvoda működtetése mellett van esély az újraindításra?
– Halvány reményünk volt ugyan, de ma már nincs realitása. Igazából nem a gyereklétszám a gond, hanem a szülői mentalitás. A legtöbb kisgyerekes szülő elveszítette magyar identitását, és ezzel az anyanyelvi oktatás területén való továbblépés lehetősége is megszűnt. Ma már csak fakultatív magyar órákat tudunk tartani az érdeklődő gyerekek számára. Van közöttük ortodox, görög katolikus és római katolikus felekezetű is... Sokszor románra kell váltanom, hogy megértsük egymást. A szülők azt tartják, minek írassák magyar elemi osztályba a gyereket, ha ötödiktől úgyis csak románba mehet? A legtöbb fiatal szülő otthon románul beszél a gyerekeivel. A tavaly megszűnt magyar elemi osztályokat évről évre egyre nehezebben lehetett fenntartani, hiszen eddig is csak cigánygyerekek révén kerekedett ki a minimális létszám. A magyar oktatást úgy lehetett volna megmenteni, ha a kilencvenes években mellé állnak, és fejlesztik. Sajnos, nem ez történt.
– A magyar szülők miért vállalják a nyelvi romlást?
– Mert a kilencven százalékuk vegyes házasságban él. Sok családban nemcsak a gyereket keresztelik ortodoxnak vagy görög katolikusnak, hanem a szülők is kitérnek elődeik református hitéből. A vegyes házasságban élők esetében az a pozitív fejlemény, ha a gyerekeket magyar foglalkozásokra engedik. Az újmoldovai kompakt magyar közösség szerencsés kivétel, a környék egyetlen pozitív példája, bár nyelv- és identitásmentő törekvéseikben nem nagyon támogatta őket a római katolikus egyház, hiszen plébánosaik régóta románul miséznek, lévén, hogy a településen román anyanyelvű római katolikusok is vannak.
– Ha viszont nincs magyar oktatás, nincs magyar jövő sem. Ki és mikor oltja le azt a bizonyos villanyt?
– A statisztikákat nézve egyértelmű, hogy az itteni magyarság belátható időn belül beolvad, eltűnik. Időpontot nem tudok, nem is akarnék mondani, mert azért bízom abban, hogy helyes politikai döntésekkel a szórványkérdésre is található mentőöv.
– Számos szórványkonferenciát tartottak az elmúlt években, szórványmentő tanulmányok tucatjai születtek. Ön milyen kiutat lát ebből a helyzetből?
– Az igazi megoldás Erdély autonómiája lenne, ami gazdaságilag új helyzetet teremthetne. Abból kell kiindulni, hogy már az Osztrák–Magyar Monarchia idején az egyik legfejlettebb ipari, bányászati régióként számon tartott Krassó-Szörény megye az elmúlt száz évben jól fizetett munkahelyeivel vonzotta az ide települő embereket, közöttük a magyarokat is. A mai tragikus szórványhelyzet, a lemorzsolódás, a beolvadás fő oka a munkahelyek tömeges megszűnése. Ma a megye egykori ipari kapacitásának a 10 százaléka működik. Nemcsak a magyarok, mindenki menekülne innen. Ha a helyi magyarságot szeretnénk megmenteni és gyarapítani, magyar munkahelyek létrehozásában kell gondolkodnunk.
– A MOL vagy az OTP típusú nagy cégekre gondol?
– Ez a két magyar nagyvállalat sajnos azért nem jó példa, mert a mi vidékeinken magyar szót még nem hallottam náluk. A személyzetpolitikájuk nagyon furcsa, hiszen az alkalmazásnál megkövetelhetnék a magyar nyelvtudást, de nem teszik. Ha meg szeretnénk menteni a szórványt, azt nem az iskolával és a templommal kell kezdeni, hanem a gazdasággal. Magyar tulajdonú cégek kellenek, akik alkalmazásnál előnyben részesítik a magyar munkaerőt, így felértékelődne a magyar nyelvtudás. Ha nincs munkahely, nincs megélhetés, következésképpen nincs helybenmaradás. A szórványkonferenciákra meg többnyire nem azokat szokták meghívni, akik a szórványban élnek, és alaposan ismerik a gondjait. A szórványmentéssel foglalkozók nagy része legtöbbször irodai asztalok előtt szövik terveiket helyismeret és tapasztalat nélkül. Természetesen sokféle elképzelésről beszélgettünk itt a szórványban. Arról is szó esett, hogy Böjte Csaba mintája alapján azokat a fiatal magyar családokat támogassuk, akiknek még nincs gyerekük, de szeretnének. Sok az elhagyott telepes magyar falu, ahol házat lehetne vásárolni a számukra, a gyereknevelés után járó anyasági főállás mellett a család másik tagja találhatna a környéken valamilyen állást. Ingyen lakásprogramban is lehetne gondolkodni, csak ki kéne találni a tartós ittmaradás körülményeit.
– Amíg a „kihelyezett magyar iparról” szóló elképzelése valamilyen formában testet ölt, mit tart a legfontosabb szórványlelkészi teendőinek?
– A resicabányai gyülekezeten kívül a boksabányai leányegyházközségünknek van temploma, ahova rendszeresen beszolgálok, de ezen kívül számos kisebb magyar közösségekbe is eljutok Újmoldovától, Aninától Oravicabányáig. Ahol tudunk, igyekszünk közösségi magyar házat elképzelni, és összegyűjteni a hozzá szükséges pénzt. Ha csak néhány tíz embert jelentő magyar közösség számára van állandó találkahely, ott sok mindent lehet tervezni. Ott nemcsak elkezdődik valami, hanem folytatódik is. De nehéz optimistán beszélni a tervekről, amikor körülöttünk minden közösség fogy. Az erre fel nem készült lelkészt felemésztheti ez a munka, akkora a ránehezedő lelki nyomás. Az elmúlt kilenc esztendőm mégis a kisebb-nagyobb sikerélményekről szólt, és ez ad erőt ahhoz, hogy higgyek benne: a szórvány számára is létezhet jövő.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szórványnak kell döntenie a szórványoktatásról
A szórványoktatásban épp úgy nincs konszenzusos alapon elfogadott erdélyi magyar stratégia, mint más területeken – fogalmazott Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke Kolozsváron egy kerekasztal-beszélgetésen. A résztvevők a magyar állam segítségét sürgették.
A szórványoktatás jelenlegi helyzete és a jövőstratégia volt a fő témája az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezésében tartott A külhoni magyarság szórványoktatás kérdéseiről címet viselő kerekasztal-beszélgetésnek. A műhely eddigi gyakorlatától eltérően a tíz meghívottal – a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) például három előadóval képviseltette magát – rendezett vitaest nagy hiányossága, legalábbis egyes jelenlévők szerint, az volt, hogy a szórványoktatásban fontos szerepet betöltő Romániai Magyar Pedagógusszövetséget (RMPSZ) nem hívták meg. A filológusokat, néprajzosokat, lelkészeket, szociológusokat, újságírókat és a budapesti kutatóintézet több tagját felsorakoztató kerekasztal az erdélyi helyzetismertetés után a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökétől, Szász Jenőtől várta, hogy tisztázza: milyen stratégiával rendelkezik az erdélyi szórványoktatás fenntartására az általa vezetett intézet, illetve a magyar kormány. Szabó Csaba újságíró, a Szórványtengelyek nevű mozgalom kezdeményezője szerint a frissen beindult besztercei Hunyadi János szórványiskola is könnyen fiaskóba torkollhat, ha nem áll rendelkezésre támogatási keret a diákok kollégiumi elhelyezésére, illetve ingázási költségeinek megtérítésére. Szabó Csaba új alapítvány létrehozását javasolta, amiből nemcsak a diákok anyagi támogatására, hanem a tanárok ingázási költségeinek kifizetésére is futná.
Szász Jenő előadásában a bajok okát abban látja, hogy az erdélyi magyarság egyetlen területen, így az oktatásban sem fogalmazott meg konszenzusos alapon támogatott tervet, ennek hiányában tűzoltómunka folyik. A Székelyudvarhelyről Budapestre került politikus szerint mielőtt újabb ösztöndíjprogramok és alapítványi támogatások ügyében kilincselnénk a magyar kormánynál, azt kell megvizsgálni, hogy helyi szinten, önerőből mit sikerül megoldani. Szász szerint előbb a Communitas Alapítványnál, a történelmi magyar egyházaknál és az erdélyi mecénásoknál kell elkezdeni az erdélyi magyar ösztöndíjprogram létrehozását, és csak ezt követően lehet nyugodt lélekkel a magyar kormányhoz fordulni a hiányzó rész pótlására. „A külhoni magyar kérdés elsősorban gazdasági kérdés, és ennek hosszabb távú megoldására kell stratégiákat kidolgozni, hogy a szórvány területén is jó irányba mozdulhassanak el a dolgok” – fogalmazott Szász Jenő.
Az erdélyi magyar sajtóban „gyöngyhalászat” néven nagy visszhangot keltő NSKI-kezdeményezést Szász olyan erdélyi szórványpolitikusok belemagyarázásának minősítette, akik saját gyerekeiket tömbmagyar vidékeken taníttatják, a többi gyerek gondjainak megoldásával pedig nem törődnek. A kutatóintézet oktatási mintaprogramját is ismertette: az eddigi kilenc ösztöndíjat idén húszra növelik, hogy minél több magyar gyerek tanulhasson tovább. Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője elmondta: a kutatóintézet ösztöndíja tette lehetővé, hogy beindíthassák a 9. osztályt, míg a magyarpéterfalvi református lelkész, Makkai Dénes arról beszélt, hogy négy diákjuk szintén a budapesti ösztöndíjaknak köszönhetően iratkozhatott székelyudvarhelyi iskolába. A szórványlelkész szerint a gyöngyhalászat-szerű megfogalmazás azért igazságtalan, mert a szórványvidéken élő magyar gyerekeknek is kell alternatívát biztosítani.Aki helyben, anyanyelven nem létező más szakokra akar iratkozni, annak miért ne lehetne joga hozzá? Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor egyetemi tanár teljesen megfordítaná a trendet, és azt támogatná, hogy a tömbmagyar székelyföldi iskolák diákjai szórványban is tanulhassanak. A kolozsvári professzor szerint egy ilyen programmal sok szórványiskolát meg lehetne menteni, másrészt oldani tudnánk a székelyföldi gyerekek hiányos románnyelv-tudását.
Vetési László szerint a történelmi magyar egyházak égisze alatt ma már Erdély szerte széles keret létezik a szórványkérdés szakszerű rendezésére, ezt kellene erősíteni. Az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója elsősorban nem a pénzhiányban látja a szórványkérdés nagy problémáját, hiszen, mint fogalmazott, jelenleg is sok alapítvány áll rendelkezésre. Nem biztos ugyanakkor, hogy az immár sokadik pénzügyi alap létrehozásával megnyugtatóan tudnánk az ügyet rendezni.
A mintegy háromórás, a szórványoktatással kapcsolatban tucatnyi véleményt ütköztető kerekasztal-beszélgetésen a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel szemben megfogalmazott legfőbb elvárás az volt: a szakterületen tevékenykedő személyek és intézmények közötti folyamatos egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy közösen vállalhatók legyenek a születő stratégiák. Bali János, az NSKI igazgatóhelyettese erre úgy reagált: az egyeztetés fontos, de nem épületekben, hanem emberekben kell gondolkodni. „Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát” – fogalmazott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hangsúlyos leépülés adatok tükrében
A szórványvidékek magyarsága az országos átlagnál négyszer-ötször gyorsabban fogy, tíz év alatt elveszítettük a Krassó-Szörény megyei magyarság felét. Veres Valér demográfiai szakember szerint ez a munkahelyek rohamos megszűnésével és a vegyes házasságok magas számával hozható összefüggésbe.
Minél alacsonyabb a magyarság részaránya egy megyében, annál nagyobb mértékű fogyás észlelhető a rendszerváltás utáni népszámlálási adatokban – foglalta össze lapunk kérdésére a romániai szórványvidékek magyarságának drasztikus csökkenési mutatóit Veres Valér szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológiai és Szociális Munka Intézetének egyetemi docense. A 2011-es népszámlálás kimutatásai szerint a magyarság legnagyobb arányú csökkenését Krassó-Szörény megyében jegyezték: az 1992–2002-es időszak 25 százalékos apadása a következő évtizedben megduplázódott, és elérte a 49 százalékot. Hazai viszonylatban ez volt egy nemzetiségi populáció legnagyobb arányú csökkenése. A megye egyértelműen nem a romániai magyarság jellegzetes életterülete, de a szomszédos szórványmegyékben sem sokkal jobb a helyzet: Temes megyében 31, Máramarosban és Szebenben 29, Fehér megyében 28 és Aradon 25 százalékos csökkenést mértek. A 2011-ben regisztrált fogyás mértéke mindenhol jóval meghaladja az egy évtizeddel korábbi adatokat.
A romániai lakosság egyetlen évtized alatt átlagosan 11 százalékkal csökkent: az országos átlag alatt van a két székelyföldi megye, Hargita és Kovászna, ahol 6–8 százalékos csökkenést jegyeztek, a vegyes lakosságú megyék – ahol több régióban ma is tömbben élnek magyarok – viszont már az országos szinten mozognak.
Az erdélyi magyar szórványosodás részletes adatait egy nemrég megjelent könyvében is feldolgozó demográfus szerint a nagymértékben szórványosodó erdélyi megyékben az is tetten érhető, hogy minél kevesebb magyar él egy régióban, annál több a vegyes házasság. „Románia azon kevés európai országok közé tartozik, ahol a népszámlálási íveken pontos adatok jelennek meg a nemzetiségek demográfiai összetételéről. Ebből tudhatjuk például azt is, hogy az erdélyi magyarság körében évi rendszerességgel mintegy 16–18 százaléknyian kötnek etnikailag vegyes házasságot” – fogalmaz Veres Valér. A különböző régiókban élő magyarság körében ez az arány természetesen igen eltérő: míg Székelyföldön a legalacsonyabb a román–magyar vegyes házasságban élők aránya, addig a szórványvidékeken ez az átlagos arány elérheti az 50 százalékot. Minél kevesebb magyar él egy-egy településen, annál nagyobb a valószínűség, hogy a párválasztó népesség jelentős része vegyes házasságban köt ki – tartja a kutató.
Önmagában mégsem a vegyes házasság a szórványosodás fő oka, bár jelentős plusz tényező. Az igazi kiváltó ok a hátrányos gazdasági helyzet. Hunyad és Krassó-Szörény megye bánya- és egyéb iparának rendszerváltás utáni leépülésével masszív elvándorlás kezdődött: a két megye ipari településeiről sok magyar család is távozott külföldre vagy Erdély más régióiba. A szórványvidékek magyarságának külföldre történő migrációs törekvései nagy vonalakban megegyeznek a többségi románság törekvéseivel, azaz Olaszország, Spanyolország, újabban Nagy-Britannia a legfontosabb célország. Míg Erdély többi megyéjében a románsághoz képest a magyarság kisebb arányban hagyja el a szülőföldjét, Temes, Krassó-Szörény, Szeben, Hunyad vagy Máramaros megyéből román és magyar vállvetve keres munkát nyugat-európai országokban. Érdekes jelenség, hogy egyre kevésbé vonzó Magyarország, amely egy évtizede gazdaságilag már nem jelent célországot a külföldön munkát vállaló erdélyi magyarok számára.
Veres Valér Kolozsvárral kapcsolatban is tévhitet oszlat el, amikor úgy fogalmaz, hogy a zömében Székelyföldről érkező egyetemisták későbbi, itteni letelepedése jelentősen módosítaná a magyar lakosság számát. Ez a népszámlálási adatok alapján nem mutatható ki. A szakember azt valószínűsíti, hogy a kilencvenes években létezett egy olyan trend, hogy több székelyföldi fiatal telepedett le a kincses városban, ez azonban mára jelentősen csökkent. A más településekről érkező, Kolozsváron végzett magyar fiatalok az egyetem elvégzése után vagy külföldre távoznak, vagy hazatérnek szülőföldjükre. Az itt letelepedő fiatalok száma ma már nem ellensúlyozhatja a magyarság számbeli fogyását.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egyformán szolgálni Budapestnek és Bukarestnek
A nemzeti-autonomista szárny elsöprő győzelmének tekinthetjük az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatot, amely első ízben rögzítette az erdélyi magyarság akkor még egységes érdekképviselete, az RMDSZ belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. A politika logikája azt diktálta volna, hogy az emlékezetes nyilatkozat politikai mondanivalóját az alapszabályzat és a program nyelvére lefordító brassói kongresszuson 1993. január közepén e csoport erős jelöltet indít, és átveszi a szövetség irányítását az önfeladó, adaptív, eseménykövető politikát folytató Domokos Gézától.
Nos, nem így történt, ami az érintettek naivitásig menő ügyszeretetére és nemzetféltésére vezethető vissza. Az autonomisták úgy gondolkodtak: ha átengedik a másik oldalnak az első számú vezető pozícióját, nagyobb az esélye a közös autonómiaküzdelemnek. Tőkés László jelölése az elnöki posztra csak taktikai húzás volt arra az esetre, ha a program- és alapszabályzat alapvető módosításait a küldöttek a kollaboráns szárny esetleges aknamunkájának következtében nem szavaznák meg. Ebben az esetben az akkori tiszteletbeli elnök versenyben maradt volna, és minden bizonnyal győz az elnökválasztáson.
Gúnykeresztben
Markó Béláról az autonomisták közül is sokan azt gondolták, hogy alkalmas elnök lesz, akiben megbíznak az önmagukat „mérsékelteknek” nevezők, s akinek vezérlete mellett a közös autonómiaelvű cselekvés hatékonyabb lehet. Ehhez képest Markó Bélát úgy választotta másodszor is elnökké az 1995-ös kolozsvári kongresszus, hogy a Brassóban kétéves határidővel elfogadott autonómiaelvű lépések közül (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok) egyikben sem gondoskodott érdemi mozgásról, nemhogy megvalósításról. Miközben ezen lépések megtétele nem ütközött a román közjogi szabályozásba s kizárólag a magyar politikai akarattól, elkötelezettségtől és célorientáltságtól függött. Markó számára éppúgy világos lehetett, mint az elemzők számára, hogy az RMDSZ-ben nem a kongresszus által az elnökre ruházott feladatok megvalósításához, hanem a középgárda hűségéhez kötött az elnöki mandátum. Nem is történt e kérdésekben semmiféle előrelépés Markó közel két évtizedes elnöklete alatt.
Mindebből az autonomisták naivitásán kívül leszűrhető Markó Béla pozícióorientáltsága, az autonómiaprogram iránti közömbössége, de nem következik feltétlenül az elnök ideológiai kompromittálódása. Sokan máig olyan olyan vezetőként tekintenek rá, aki az „ahogy lehet” filozófiája mentén cselekszik, és őszintén fontos neki a magyar nemzeti ügy.
E hipotézissel azonban élesen ütközik a tény, hogy a kétezres évek eleje óta Markó Béla a legmegveszekedettebb anyaországi nemzetellenes erőkkel keresi a kapcsolatot. Ne feledjük: 2002-ben már az első forduló után sietett az MSZP–SZDSZ-kormányról és az azzal való majdani jó RMDSZ-es együttműködésről nyilatkozni. Azóta is építgetik az RMDSZ kapcsolatát a magyar álbaloldallal, aminek hangulati aláfestést adnak Markó Béla által a balliberális sajtó olyan orgánumaiban közölt esszék, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság, ahol a nemzetstratégiai célkitűzések és szimbólumok céltáblát vagy gúny tárgyát képezik. Legyen szó a határokon átívelő magyar nemzetegyesítésről, a státustörvényről vagy a Nemzeti Összetartozás Napjáról. A Székelyek Nagy Menetelését néhány „elgurult” SZDSZ-es értelmiségit és a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciót leszámítva valamennyi magyar politikai erő támogatta – bizony, még az MSZP és az Együtt is –, Markó Béla viszont az Élet és Irodalomban közölt éles hangú esszét, amelyben az ötvenes évek felvonulásait emlegette azon túl, hogy alapjaiban támadta elvi-stratégiai síkon a menetelést.
Mást jelentő szavak?
Hiába törekedett a Fidesz az RMDSZ-szel való viszonyának harmonizálására, hiába tett egyoldalú gesztusokat az erdélyi magyarok szavazataival Bukarestben sáfárkodó zsákmánypárt irányába, Markó szépen beviszi egymás után a maga elvi ütéseit a nemzetközi globalizmus ellen küzdő Orbánnak. Legutóbb a bevándorlás kapcsán megfogalmazott miniszterelnöki kijelentést pécézte ki magának, miszerint Magyarország homogén kultúrájú ország, és közölt ezzel kapcsolatban a Népszabadságban egy eszmefuttatást, amelyből megtudhattuk, hogy a magyarságot tulajdonképpen csak a nyelv kapcsolja össze. De ma már a szavaink sem jelentik ugyanazt, lám, mi, erdélyiek rossz érzéssel hallgatjuk, ha a magyar miniszterelnök nemzetállamról vagy homogén társadalomról beszél.
Az ellentét konstruált és mesterkélt, Markó pedig fogalmazhatott volna egyes szám első személyben. Egy magyar ember, éljen Budapesten, Kolozsváron vagy Torontóban, ha nemzetben gondolkodik, helyén kezeli a dolgokat és a magyar sors, a magyar érdek és magyar nemzetstratégia szempontjai alapján értelmez fogalmakat, szándékokat és politikai nyilatkozatokat. Míg a trianoni utódállamok politikusainak körében kiválóan működik a nemzeti összekacsintás, a „jó tiszt, rossz tiszt” leosztás, addig Markó Béla siet a Népszabadságban rámutatni a magyar miniszterelnök nyilatkozatainak vélt vagy valós ellentmondásaira. Ha létezne is ilyen ellentmondás az erdélyi magyarság autonómiatörekvései és a magyar kormánynak a nemzetállam intézményére alapozó nemzetépítő szándéka között, vajon egy határon túli magyar vezető lenne hivatott arra rámutatni? Ráadásul a Népszabadságban? Nem ellenfeleink vagy ellenségeink reszortja ez? Különös tekintettel a kontextusra: Orbán Viktor a bevándorlás ügyében azért küzd, hogy Magyarország magyar maradhasson, hogy gátat vessen idegen és asszimilálhatatlan, a magyar kultúrával szemben közömbös, a keresztény kultúrával szemben kifejezetten ellenséges tömegek beözönlésének.
A megbízhatóság mértéke
Egyébként a napnál világosabb, hogy itt arról van szó: a trianoni döntéssel és Erdély megkaparintásával Románia többnemzetű állammá vált, míg Magyarország nemzetállammá, aránylag homogén kultúrával. A román elitnek tudomásul kellene vennie: ha kapott egy kulcsrakész országot nemzetnyi kisebbséggel együtt, akkor az a minimum, hogy saját 1918-as ígéreteit betartva autonómiát biztosít számukra. Mint ahogy az is természetes, hogy Magyarország, ahol kisebbségi csoportok a cigányságot leszámítva csak mutatóban élnek – de így is személyelvű autonómiának örvendhetnek –, nemzetállamként határozza meg magát, és akként is cselekszik.
Az esetnek fontos politikai tanulsága van. Hiú remény volt azt gondolni: az RMDSZ-szel való viszony pacifikálása azt jelenti, hogy a szervezet vezetői részéről nem éri majd hátbatámadás az Orbán-kormányt. Az RMDSZ csúcsvezetése soha nem volt a Fidesz megbízható partnere, és soha nem is lesz az. Az ok rendkívül egyszerű: a szervezetet elsődlegesen a román politikai élet szereplőihez kötik az érdekek, az üzleti kapcsolatok, vezetői Bukaresttől remélik pozícióik megtartását, onnan várják az ukázokat. Márpedig Dsidával szólva „Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyomul az RMDSZ a médiában
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag

Újabb RMDSZ-es hazugságok Bihar megyében
Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke, a nagyváradi honosítási iroda vezetője egy tájékoztatást juttatott el a bihari sajtóhoz annak kapcsán, hogy az RMDSZ helyi vezetői egy múlt heti sajtótájékoztatón félretájékoztatták a nyilvánosságot.
Noha a váradi magyar sajtó nagy teret adott a dezinformációknak, Nagy helyreigazító összefoglalóját már csupán a Bihari Napló tette közzé „olvasói levélként, alaposan megcsonkítva. A közvélemény portálunkon olvashatja teljes terjedelmében először a közleményt, alább.
A Bihar megyei RMDSZ mára odáig jutott, hogy nem tud meglenni hazugságok és korrupciós ügyek nélkül, de ezt a kettőt magas szinten műveli. Legújabb szemfényvesztésük, hogy a honosítással kezdtek sajtókampányba éppen akkor, amikor az RMDSZ megyei vezetőjét, Kiss Sándort korrupciós ügyei miatt bírói felügyelet alá helyezték. Mindenki számára egyértelmű, hogy az RMDSZ honosítási kampánya csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a megyei elnökük ellen folytatott bűnügyi eljárásról. Szabó Ödön ügyvezető elnök a minap jelentette be, hogy immár 60 ezer Bihar megyei személy az RMDSZ-en keresztül kérte honosítását. Idézet az ügyvezető elnöktől: „Ha azt vesszük, hogy egy iratcsomó összeállítása körülbelül 150 lejbe kerül, és 60 ezer személy számára nyújtottak ilyen típusú szolgáltatást, akkor körülbelül 9 millió lejt, vagyis több mint 2 millió eurót takarítottak meg a partiumi emberek számára.”
Az ilyen nyilatkozatokból is látszik, hogy Szabó Ödönnek fogalma sincs a honosítási eljárásról, számára ez az ügy is olcsó politikai eszköz saját maga és pártja népszerűsítésére. Nem kívántunk ezzel foglalkozni, de nem hagyhatjuk szó nélkül ezt az ordító hazugságot, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a számunkra történelmi, nemzeti jelentőségű honosítással egyesek csakis magukat és pártjukat kívánják fényezni.
Lássuk, mi is az igazság Szabó Ödön hazugságaival szemben.
Minden magyar állampolgárságát visszakapott személy és mindenki, aki lelkiismeretesen segít az állampolgárságukat visszakérőknek, jól tudja, hogy egy iratcsomó összeállítása nem 150 lejbe, hanem kb. 60-70 lejbe kerül, ennyiért végzik el a fordítást a hivatalos fordítók. Minden iratcsomóhoz átlagban 4-5 iratot kell lefordítani magyar nyelvre, és minden iratcsomóhoz, statisztikai adatokat figyelembe véve, kb. 1,8 személy tartozik.
Szabó Ödön szerint 60 ezer személy kérte honosítását az RMDSZ-en keresztül, de a következő mondatban már a fordításokról beszél, és azt mondja: „60 ezer személy számára nyújtottak ilyen típusú szolgáltatást”. Vagyis 60 ezer fordítást végeztek, ami figyelembe véve a 4-5 fordítást egy iratcsomóhoz, az kb. 13-14 ezer személyt jelent. Az RMDSZ tehát kb. 13-14 ezer személynek segített a honosítási eljárásban, és nem 60 ezernek.
Szabó Ödön már 2013 őszén belefutott ebbe a honosítási hazugságba, akkor 50 ezer Bihar megyei honosítottról beszélt. Amikor egy újságíró rákérdezett, hogy is van ez az 50 ezres szám, akkor ezt válaszolta „az 50 ezres számot az alapján számolták, hogy hány személynek végeztek ingyenes fordítást az irodájukon keresztül” (Krónika, 2013. november 21.).
Ezúton is felkérjük Szabó Ödönt, hogy ne folytassa ezt a hazug számháborút, ha 60 ezer személynek segítettek a fordításokban, akkor az nem 60 ezer honosított, hanem 13-14 ezer. De ha 60 ezer lenne is, akkor a 15 lejes fordításokat figyelembe véve nem 9 millió lejt, hanem 810 ezret „takarított meg a partiumi emberek számára”. De mindezek után joggal kételkedünk abban, hogy az a 60 ezer fordítás sem igaz, hanem még ez is jóval kevesebb.
A „megtakarításokkal” pedig csak bánjon óvatosan a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke akkor, amikor a Korrupcióellenes ügyészség (DNA) a Bihar megyei RMDSZ-elnök és társai „megtakarításait” vizsgálja.
Nagy József Barna.
itthon.ma/erdelyorszag

Magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak emlékművet Moldovában
Az 1945-48 között Moldovában meghalt magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak Chisinauban emlékművet, amelyet Hende Csaba honvédelmi miniszter Viorel Cibotaruval, a moldovai védelmi tárca vezetőjével együtt avatott fel pénteken.
„Ha békét akarsz, emlékezz a háborúra" – mondta Hende Csaba a katonai tiszteletadással felavatott emlékmű előtt, amely a moldovai hősöknek szentelt Eternitatea (Örökkévalóság) emlékparkban kapott helyet több mint hatezer hazájától távol meghalt magyar ember jelképes síremlékeként.
A halottak sírjai a béke követeivé válnak, amikor egykori ellenfelek és utódaik együtt tisztelegnek a háború áldozatai előtt – mutatott rá a honvédelmi miniszter. A Magyarország területén elesett több ezer moldovai katonának Miskolcon állítanak emlékművet.
Hende Csaba chisinaui látogatása alkalomból a moldovai védelmi minisztériumot is felkereste, ahol a térség biztonságpolitikai helyzetéről, a ukrajnai válásággal kapcsolatos közös aggodalmakról tanácskozott moldovai kollégájával, Viorel Cibotaru védelmi miniszterrel. A találkozón áttekintették, hogyan tudná a magyar fél segíteni a moldovai hadsereg korszerűsítését, illetve képzését, és megvitatták a haditechnikai együttműködés lehetőségét, tekintettel arra, hogy Magyarországon sok olyan cég működik, amely értékes tapasztalatokat szerzett az orosz alapú fegyverek korszerűsítésében. Szilágyi Mátyás, Magyarország chisinaui nagykövete a kiváló magyar-moldovai hadisír-gondozási kapcsolatok megkoronázásának minősítette a pénteki emlékmű-avatást, amelyet – a korábbiakhoz hasonlóan – a moldovai fél finanszírozott.
Hende Csaba ennek kapcsán két moldovai hadisír-kutatót is kitüntetett: Vitalij Ciobanu ezredest, a moldovai védelmi minisztérium hadtörténeti központja vezetőjét, aki a Moldovában elhunyt magyar hadifoglyok és polgári áldozatok azonosításában, nyughelyük felkutatásában játszott jelentős szerepet, valamint Petru Costin hadi relikvia-gyűjtőt, a moldovai vámszolgálat ezredesét, aki anyagilag is támogatta a moldovai magyar műemlékek felállítását.
Ciobanu ezredes az MTI-nek elmondta: három olyan hadifogoly-tábor működött a volt szovjet tagköztársaság területén, ahol – az embertelen fogva tartási körülmények, járványok és atrocitások miatt – sok magyar hadifogoly, illetve jóvátételi munkára (malenkij robotra) elhurcolt magyar civil vesztette életét. Chisinauban, a fővárostól északra lévő Balti-ben és a Dnyeszteren túli szakadár területen lévő Benderiben működött gyűjtő és elosztó tábor: az ezekben elhunyt magyarok között több mint hatszáz nevet sikerült azonosítani miután a Moldovai Köztársaság feloldotta a szovjet levéltári anyagok titkosítását.
Petru Costin ezredes korábban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét is megkapta a magyar hadisírok felkutatásában és gondozásában végzett kitartó munkájáért. Az MTI kérdésére, hogy mi készteti olyan katonák emlékének ápolására, akik ellenséges hadseregek kötelékében szolgáltak, magyarázatképpen azt mondta: ő maga is egyenruhát hord.
„Amikor végignéztem ezeket a névsorokat, 18-19 éves gyerekek neveit láttam, akik a hazájukért adták életüket. Úgy gondolom, megérdemlik, hogy áldozatuk előtt tisztelegjünk és örök emléket állítsunk nekik. Nem számít, melyik hadseregben voltak: a halottak mind egymás bajtársai" – mondta a moldovai ezredes.
MTI
Erdély.ma

Isten Önnel, Tanár Úr!
A szerkesztőség
69 éves korában, második alkotói korszakának csúcspontján döbbenetes hirtelenséggel eltávozott közülünk Józsa András tanár, helytörténész, kutató, a Népújság nagyrabecsült, fáradhatatlan külső munkatársa. Élete során mindig rendkívüli érdeklődéssel viszonyult a múlt jobbára homály fedte eseményeihez, történéseihez, hogy aztán nyugállományú fizikatanárként nagy szorgalommal induljon el a villanásnyi ismert adattól, s ha kellett, hegynyi dokumentumot áttanulmányozva, előásson számunkra egy-egy lényeges, felbecsülhetetlen értékű, korhű történetet, eseményt, írásemléket… Minden foglalkoztatta: Ady és Csinszka szovátai tartózkodása, Szováta határának kijelölése 1587-ben, Szováta heliotermikus tavai, első fürdői, a modern Szovátafürdő megalapítója, a Bernády család tagjai, Tófői Zsófia 1692-beli szakácskönyve – és még sorolhatnánk – mind-mind kíváncsi érdeklődésünkre számot tartó tudományos munka, melyekkel nemcsak az erdélyi, de az egyetemes magyarságot gazdagította. Szorgalmánál, munkabírásánál is nagyobb volt a szerénysége, bár a Sóvidék folyóirattól a magyar közmédiáig egyre többen szólaltatták meg, keresték fel a véleményéért, a mondanivalójáért. Korai halála nemcsak a családjáért rajongó és fáradozó apa és nagyapa életét, de a kutató Józsa András munkáját is derékba törte, nélküle immár sokkal szegényebbek leszünk, sokkal kevesebbet tudunk meg a még tisztázatlan múltunkból.
Isten Önnel, Tanár Úr! Mindannyiunknak hiányozni fog!
Népújság (Marosvásárhely)

Tényleg ideje lenne!
Egy olyan országban, ahol 4,8 millió szegény ember van, amelyből 1,4 millió gyermek, és ahol 687 ezer hátrányos helyzetű személynek nincs hozzáférése a szakszolgáltatásokhoz, eljött az ideje, hogy tegyünk is valamit – hangzott el szerdán Doru Buzducea, a Romániai Szociális Gondozók Országos Tanácsa (CNASR) elnökének szájából, a romániai szociális gondozás helyzetéről tartott közvitán.
A hátrányos helyzetű, emiatt sebezhető személyek közül 1,85 millió roma származású, 1,4 millió 0-17 év közötti gyermek, több mint 725 ezer 80 év feletti idős személy, 687 ezer otthonában élő hátrányos helyzetű gyermek és felnőtt, 16.800 intézményekben élő, több mint 62 ezer szociális központban vagy családi gondozásban nevelt gyermek , illetve közel 1.500 kórházban "felejtett" gyermek van nyilvántartásban – vonták meg a szomorú mérleget az említett tanácskozáson.
A CNASR jelentése szerint a falun élő gyermekek esetében minden második, országos szinten minden harmadik gyermek él szegénységben. De a 18 és 24 év közötti fiatalok közül is minden harmadik szegény.
Ugyanebből a jelentésből az is kiderül, hogy az unióban vizsgált országok közül Romániában a legnagyobb a szakadék a gazdagok és a szegények között (hasonló a helyzet a görögországihoz és a bulgáriaihoz).
Ráadásul a 0-6 éves gyerekek 33 százaléka él mélyszegénységben, ami a háromszorosa a többi 27 európai uniós tagország átlagának. Ez azt is jelenti, hogy a szülők nem tudnak lakbért, fűtést fizetni, a családnak nem jut rendszeres húsfogyasztásra, vakációra, nincs televíziójuk, mosógépük, telefonjuk stb.
Romániában még mindig vannak gyermekek, akik soha nem jártak iskolába, nagymértékű az iskolaelhagyás, a megfelelő nevelésben nem részesülő fiatalok aránya is egyre nő. Ez együtt jár azzal, hogy rendkívül sok az inaktív, munkanélküli ember, akik – éppen a képzetlenségük miatt – nem képesek elhelyezkedni. A hátrányos helyzetűek közül is a leghátrányosabb helyzetben a romák vannak. Körükben a szegénység tízszer nagyobb, mint a más etnikumúak esetében. A romák 33 százaléka, a roma gyerekek 37,7 százaléka él abszolút szegénységben.
Valóban tenni kellene végre valamit!
Ha azok, akik tényleg tehetnének valamit ezekért a kiszolgáltatott kategóriákért – politikusok, törvényhozók, kormánytagok – egyetlen pillanatig nem kizárólag a saját privilégiumaik bebetonozására, a politikai csatározásokra, hatalmi harcokra koncentrálnának, tehetnének azokért is valamit, akik valóban segítségre szorulnak, s akiknek egy része a választásokon bizalmat szavazott nekik.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Írószövetségi díjat kapott Szilágyi Júlia és Jancsik Pál
Két magyar szerzőt is kitüntettek tegnap délben, a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának ünnepségén: Szilágyi Júlia Kacsó Sándor-díjat vehetett át a Korunk–Komp-Press gondozásában megjelent Álmatlan könyv című memoárkötetéért, Jancsik Pál pedig Dsida Jenő-díjban részesült a Polisnál napvilágot látott Ahol otthon vagy e tájon című, válogatott verseket és műfordításokat tartalmazó munkájáért.
A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki az elismerésre érdemeseket, tagja volt ennek Horea Poenar, Ştefan Borbély, Ion Cristofor, Alex Goldiş és Ştefan Melancu mellett Király László, Balázs Imre József és Karácsonyi Zsolt is. A 2014-es év verseskötetéért járó Lucian Blaga-díjat George Vulturescu érdemelte ki (Negură şi caligrafie, Eikon Kiadó, Kolozsvár), próza kategóriában pedig Radu Mareş győzedelmeskedett, Sindromul Robinson című művéért (Polirom, Iaşi) ítélték neki a Liviu Rebreanu-díjat.
Szabadság (Kolozsvár)

Ady központ: „Veszni hagyták a területet”
A váradi Ady-központtal kapcsolatos fejleményekről, ezek kapcsán felmerülő kérdésekről tartott sajtótájékoztatót csütörtökön Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke.
„Új, csavaros fordulatot vett az Ady-központ ügye” – fogalmazta az EMNP Bihar megyei elnöke annak kapcsán, hogy a városi tanácsosok a napokban egyöntetűen megszavazták: eladásra bocsátják az egykori központot.
Csomortányi István az ehhez fűződő történések összefoglalása során megemlítette, hogy a Mecénás Alapítvány, mely „az RMDSZ házialapítványa”, eredetileg ösztöndíjakat nyújtott diákoknak, s a telket azzal a feltétellel kapta meg az önkormányzattól, hogy közhasznú tevékenységeket fog ott folytatni. Viszont – folytatta az EMNP elnöke – rögtön ezt követően az ösztöndíj program abbamaradt és a létesítmény nonprofit jellege is megszűnt, „hiszen köztudott, hogy az Ady-központként felépített konferenciaterem bárki számára kibérelhető volt”. 2012 szeptemberében „robbant a hír”, hogy a város 230 ezer lej adó kifizetésére szólította fel a Mecénás alapítványt, mivel nem közhasznú célokra, hanem profitorientáltan használta az ingatlant. Hogy elkerülje az árverést, a Mecénás be is fizetett 70 ezer lejt a városkasszába.
Megegyezik
2014 februárjában jött létre a Léda Házra és az Ady-központra vonatkozó cseremegállapodás a váradi önkormányzat és a Mecénás között, előbbinek az értékét 283 ezer euróra, utóbbiét 309 ezer 829 euróra becsülték, „így került az önkormányzathoz a Királyhágómelléki Református Egyházkerület érmindszenti projektjére szánt 1,1 millió euróból létrejött épület, ráadásul érthetetlen okokból a Léda-házat azóta sem használja senki, semmi nem történt ott” – mondta az EMNP megyei elnöke, aki szerint az újabb meglepetést a június 30-i tanácsi határozathoz mellékelt felértékelés okozta, amely szerint az Ady-központ teljes értéke 910 ezer euró plusz az áfa, melyből az épületegyüttes értéke 309 ezer 829 euró, ez utóbbi pedig hajszálpontosan megegyezik a 2014-ben megállapított értékkel.
Ingyen
Csomortányi szerint ebből az következik, hogy nem is történt új felértékelés, hanem a régit, amelyet annak idején nem hoztak nyilvánosságra, mellékelték megváltoztatott dátummal a határozathoz. Viszont így már nyilvánvaló – folytatta – hogy a Mecénás alapítvány számára már 2014-ben is világos volt, hogy az önkormányzattól negyven évre használatba kapott telek 600 ezer eurót ér és „gyakorlatilag ingyen adta oda a Bolojan által vezetett önkormányzatnak”. Közben pedig „igyekezett lenyeletni a Bihar megyei magyarsággal, hogy ez egy jó csere, amiért hálásak lehetnek”. Csomortányi szerint Pásztor Sándor, aki akkor az RMDSZ tanácsi frakciójának a vezetője volt, azt nyilatkozta, hogy az épülőfélben lévő élményfürdő miatt van szükség az egy hektárnyi területre. „Másfél évre rá pedig kiderül, hogy ez hazugság volt, az élményfürdőt e nélkül is fel tudják építeni, sőt, a város komoly hasznot fog húzni a terület eladásából” – jegyezte meg. Marad a kérdés – folytatta – hogy az 1,1 millió euróból, „melyet a KREK-től lopott el a Mecénás alapítvány meg az RMDSZ” hogyan lett egy 309 ezer eurót érő ingatlan, illetőleg hol a 800 ezer eurós különbözet.
Kérdés
Csomortányi szerint első sorban a magyar közösség, melynek a nevében a Mecénás kapta a területet, járt rosszul, duplán is: egyrészt eltűnt a pénz egy része, másrészt az alapítvány ingyen mondott le a területről. „Felmerül a kérdés, hogy miféle háttéralku miatt hagytak veszni egy ekkora területet, mi indokolta, hogy lemondjanak róla annak a városnak a javára, amely a magyar egyházak ingatlanainak csak tört hányadát szolgáltatta vissza, miközben az ortodox egyháznak 200 hektárnyi területet adott oda” – jegyezte meg az EMNP megyei elnöke.
Neumann Andrea
erdon.ro

Ignácz Rózsa Irodalmi Klub
Akik tesznek a magyar kultúráért
A kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub aktívan részt vesz a nevét adó író- és színésznő szülővárosának kulturális életében, rendezvényeivel megszólítva a környék irodalomkedvelőit is.
Gödriné Molnár Márta nyugdíjas magyar irodalom szakos tanár beszámolójából értesültünk arról, hogy a klub „védnökeként” működő Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet 1990 tavaszán alapították Gazda József vezetésével. Az alapító tagok célja a közösség művelődési életének fellendítése volt irodalmi és tudományos jellegű tevékenységeken keresztül. Az elsatnyult közművelődési élet újjáélesztése sikerült is a ’90-es évek után az irodalmi estek, író–olvasó találkozók rendszeressé tételével.
Ignácz Rózsa szellemisége, határtalan igazság- és szabadságszeretete, őszintesége, hűsége és kitartása ihlette az irodalmi klub névadóit, akik ezt szeretnék átörökíteni az egyre gyarapodó közönségnek, érdeklődőknek. A klub vezetői: Szabó Etelka ny. magyartanárnő és Gödriné Molnár Márta, aki diákkorától érdeklődik az írónő munkássága, élete iránt, szakdolgozatát is (Regényesített szülőföldélmény Ignácz Rózsa műveiben) erről a témáról írta. 1999-ben emlékszobát rendeztek be a város szülötte munkásságának ismertetésére, melynek felavatásán az írónő fia is jelen volt. Az irodalmi klub és a belvárosi nőszövetség ugyanebben az évben vette fel az Ignácz Rózsa nevet.
A klub célja elsősorban Ignácz Rózsa emlékének ápolása, ébrentartása, valamint – az írónő szemléletéhez híven – az alapítók felvállalták a kisváros irodalmi érdeklődésének éltetését, megszólítva minden korosztályt, iskolásoktól nyugdíjasokig. A kezdeti 25 fős közönség egyre gyarapodott az évek során, ma már sokszor száznál többen vesznek részt egy-egy rendezvényen, a Kőrösi Csoma Sándor Iskola diákjai, óvónők, tanítónők közreműködésével.
Kerek évfordulókon, 1999-ben, 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben Ignácz Rózsa Napokat szerveztek szimpóziumok és kultúrműsor kíséretében. A centenáriumi ünnepségre 24 rokont sikerült egybegyűjteni, ekkor mutatta be Szebeni Zsuzsa színháztörténész az Ignácz Rózsa-kiállítást. 2014-re megújult az emlékszoba nt. Balogh Zoltán lelkipásztor–esperes és neje közreműködésével. „Hazajöttek” az író-színművésznő legkedveltebb bútorai a könyvespolccal, könyveivel és íróasztalával együtt. Terveik között szerepel az Ignácz Rózsa Erdélyi Magyar Egyesület létrehozása, ami biztosítaná az önálló pályázási lehetőséget, az elképzelések megvalósítását, a tevékenységi kör bővítését: pl. az itteni tehetséges fiatalok felkarolása.
A klub lélekerősítő mottója lehetne Ignácz Rózsa Orsika című regényében megfogalmazott, örök­érvényű üzenete: „az ifjakat olyanokká neveljék, hogy a sorsukban bízzanak, lélekben, hitben gyarapodjanak…akármi éri is őket, magukhoz s azokhoz, akikből lettek, hívek maradjanak…tartsák magukat a nép szabadságvágyát gerjesztő, szent gondolatot hordozó kovásznak”.
Gáspár Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagy érdeklődés övezi Sármási-Bocskai János köteteit
Megjelent Sármási-Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente II. kötete, amely a napokban lesz kapható a Kobak könyvesboltokban. A szerző már készíti a harmadikat és negyediket is, illetve tervezi a további köteteket.
Nem hitte volna, hogy egy könyv megírásának és megjelentetésének ilyen eredménye lehet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Sármási-Bocskai János, akinek első kötetét 18 településen mutatták be, nem csak ott, ahol a cselekmény történik, de távolabbi helyeken is. A Varázslatos Kis-Küküllő mente című munka első kötetében a szerző Parajdra, Szovátára és Sóváradra „kíséri” főhősét, a 9 éves, harmadik osztályos Csabikát, ahol egy másik kisfiú, Karesz által mutatja be a helyi látványosságokat, legendákat, szokásokat.
A könyv ötlete 2013 nyarán született, amikor Trombitás János, a Bookyard Kiadó igazgatója azzal a kéréssel kereste meg a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát, a környékbeli falvak állandó megszólaltatóját, hogy írjon meséskönyvet, lehetőleg mai történetekkel. „Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha Havadtőről írnék, hiszen ott születtem, ott élek most is, ismerem a falut és a környéket” – mondta Sármási-Bocskai, aki saját falujáról csak a negyedik kötetben fog írni, ugyanis azt számos más település előzte meg. A tavaly megjelent első kötet után, a mostaniban Kibédet, Makfalvát, Székelyabodot és Szolokmát örökíti meg.
Székelyabod és Szolokma a tervek közt nem szerepelt, azért került be mégis a kötetbe, mert megfogalmazódott az igény, hogy azokról is írjon, az országúttól félreeső településekkel ugyanis „senki nem foglalkozik”. Az előkészületben levő harmadik kötet Hármasfaluról, Cséjéről, Erdőszentgyörgyről és Bözödújfaluról szól, ezeket követi a sorban a negyedikben Havadtő, Rava, Vadasd, Havad és Geges.
A tervezett négy kötetből lesz 5-6 is, mondja a szerző, hiszen egyre több településről jelzik az igényt a pedagógusok, iskolaigazgatók, akik nem csak ajánlják tanítványaiknak, de a tanév végén jutalomkönyvként adományozták a legjobbaknak. Könnyed, közérthető, gördülékeny stílusa, egy-egy falu érdekességeinek, szokásainak mese formájában történő bemutatása teszi vonzóvá a könyvet, amelyet a szerző gyerekeknek írt, mégis nagyon sok felnőtt olvasótól kapott visszajelzést, hogy mennyire tetszik, mennyi mindent tudott meg, mint például a szovátai Medve-tó keletkezését, vagy a parajdi sóbánya történetét. Az első kötetében Csabika, a főhős egyedül utazott, a másodikban már vitte a családját és annak barátait, munkatársait is. Közös kirándulások, élmények teszik még vonzóbbá az olvasmányt.
A könyvek iránt nagy az érdeklődés a bemutatott településeken kívül is, Szentábrahámon, Szentegyházán, Kőrispatakon, Gyergyóalfaluban is bemutatták az első kötetet. Sok helyen már a könyvbemutató előtt jóval megvásárolták, és a történetek ismeretében faggatták a szerzőt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyerek rákérdezett, hogy „Csabika ugye én vagyok”?. Még a kislányok is azonosultak a főhőssel. Az az igény is megfogalmazódott, főleg pedagógusok, szülők és nagyszülők részéről, hogy mikor azt írja, hogy Csabika olvas, írja meg konkrétan, hogy mit olvas. A könyvtárakban is számon tartják, a hazai vidéki könyvtárak mellett számos magyarországi intézmény is vásárolt belőle.
„Már Sepsiszentgyörgyről vagy Brassó megyei háromszéki falvakból is kértek, hogy írjak róluk is” – mondta a szerző, aki szívesen tenne eleget a felkéréseknek, de időigényes munka. A napi rádiós feladatok mellett, leginkább éjszaka, amikor már családja lepihent, ül számítógép elé, hogy írjon. Az írást természetesen megelőzi a tájékozódás, a dokumentálódás, utánaolvasás.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Szili Katalin közvetítene autonómiaügyben
Szili Katalin közvetít autonómiaügyben az erdélyi magyar politikai szervezetek között. Cél az, hogy megállapodásra jussanak, és legyen egy autonómiastatútum, amelyet mindenki elfogad, nyilatkozta csütörtöki sajtótájékoztatóján Kulcsár Terza József.
A Magyar Polgári Párt (MPP) háromszéki elnöke elmondta: kedden Budapesten tartották a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) regionális önkormányzati munkacsoportjának ülését, amely az autonómiatervezetek kérdésével is foglalkozik.
Az ülésén Szili Katalin miniszterelnöki megbízott ismertette a projektjeit. Kulcsár Terza József szerint kiderült, hogy Szili Katalinnak nehéz dolga lesz, hiszen már ezen az ülésen elkezdődtek az erdélyi és székelyföldi helyzetet tükröző viták.
Szili Katalin terve, hogy már a nyár folyamán egy asztalhoz ültesse az erdélyi magyar politikai szervezeteket. Az MPP háromszéki elnöke szerint nem lehet két autonómiastatútum, az autonómia ugyanis az ügyről szól, nem a politikai szervezetekről, ezért addig kell vitázni, míg létrejön a megállapodás. Kulcsár Terza József hozzátette, a KMKF budapesti ülésén felkérte Kalmár Ferenc miniszteri biztost, hogy nyújtsanak támogatást a magyar himnusz éneklésének ügyében. A politikus szerint ha az erdélyi magyarság a himnuszéneklés ügyében nem tud eredményt elérni, az rosszat tenne a többi törekvésnek is. kitekinto.hu / maszol.ro
Erdély.ma

Széthúzás helyett munkamegosztás
Kétségkívül jobban mutat Bukarest és a nagyvilág előtt, ha egyetlen autonómiatervezet mellett áll ki a székelyföldi magyarság, egyetlen tervezet mellé sorakozik fel minden magyar párt és szervezet, nem pedig két statútumról folyik a vita, miként jelenleg.
Tegyük azért gyorsan hozzá azt is: a legnagyobb baj most sem azzal van, hogy két elképzelés, két tervezet – a Székely Nemzeti Tanács által évek óta felvállalt és az RMDSZ által tavaly kidolgozott – írja le a majdani autonóm székelyföldi régió határait, státusát. Sokkal inkább az a gond, hogy jelenleg egyik sincs a parlament asztalán, egyikről sem folyik érdemi vita a románság képviselőivel, sőt, e két dokumentum kezdeményezői bizalmatlanul tekintenek egymásra, nem szövetségest, hanem riválist, esetenként ellenfelet látnak a másikban.
Ilyen szempontból is hasznos tehát, ha – miként arról a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma regionális és autonómia-munkacsoportjának ülésén döntöttek – Szili Katalin, a budapesti kormány Orbán Viktor által kinevezett, autonómiáért felelős miniszteri biztosa közvetítésével az erdélyi magyar szervezetek végre tárgyalóasztalhoz ülnek, és közös autonómiakoncepcióról tárgyalnak. Akkor sem fölösleges e párbeszéd, ha egyelőre sok sikerrel nem kecsegtet, a felek álláspontja ugyanis igen távol áll egymástól.
De úgy vagyunk vele, hogy már azt is eredménynek könyveljük el, ha egyáltalán szóba állnak egymással a magyarság képviselői, ha egy asztal mellett keresik a megoldást a leghatékonyabb fellépésre. Merthogy mára világossá vált: egymagában egyik szervezet, párt sem érheti el az autonómiát. Ahhoz szükség van mindenkire és minden eszközre: az utcára vonulókra, a mozgalmi jelleget képviselőkre, de a kijárásos politika híveire is, szükség van Budapest támogatására, de a Bukaresttel tárgyalókra is, sőt, kellenek az erdélyi románsággal való párbeszédet építők egyaránt. Szükség van a belső összetartozást erősítőkre, de a szavunkat a nagyvilágban hordozó, kéréseinket a nemzetközi fórumokon bemutató diplomatákra is – nem lehet, nem szabad lemondani senkiről.
Mindez pedig csak úgy lehetséges, ha a legfontosabb, a közösség egészét érintő ügyekben értelmes munkamegosztás alakul ki az erdélyi magyar pártok és szervezetek között. Le kellene bontani a bizalmatlanság falait, meg kellene beszélni és el kellene dönteni végre, ki hol és miként, milyen eszközökkel akarja szolgálni az autonómia ügyét. Ebben segíthet Szili Katalin közvetítése, és ha ezt sikerül elérni, a törekvéseinket gátoló egyik legfontosabb akadály hárulhat el.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

A bölcsőtől a sírig (Gábor Áronra emlékeztek)
A bölcsőtől a sírig – Juhos Gábor maratonfutó és Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke ötlete alapján ez volt a mottója a csütörtöki Gábor Áron-megemlékezésnek, amelyet rendszeressé szeretnének tenni. Tervek szerint minden év július 2-án a berecki szülőház helyén álló emléktáblás ingatlantól elzarándokolnak Eresztevényre, Gábor Áron sírhelyéhez.
A Gábor Áron halálának 166. évfordulóján tartott megemlékezés a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi szervezete és Juhos Gábor maratonfutó közös szervezésében zajlott. Az SZNT autóbuszt bérelt, amivel a kézdivásárhelyi résztvevők – a székely tanácsok tagjai, cserkészek és néppártosok – Bereckbe és Eresztevényre zarándokoltak.
A berecki megemlékezést a Juhos Gábor által nemrég megvásárolt ház udvarán tartották. Ezzel egy időben zajlott Kádár Gyula történész könyvbemutatója a művelődési központban, ezért több volt a vendég, mint a helybeli. Az ünnepségen egy magyarországi turistacsoport is részt vett. Amikor a Gábor Áron Alapítvány vezetői megtudták, hogy a megemlékezők nem az ágyúöntő hős egész alakos templomtéri szobrát, hanem a ház homlokzatán lévő emléktáblát szándékoznak megkoszorúzni, elvonultak és közölték: ők vasárnap, a délelőtti szentmise után emlékeznek Bereck legnagyobb szülöttjére. A rövid, alig félórás ünnepség a magyar himnusz eléneklésével kezdődött, majd házigazdaként Juhos Gábor maratonfutó elmondta: tudomása szerint első alkalommal gyűlnek össze ezen a telken, ahol a hajdani szülőház állt, ez a föld itta be a hős magzatvizét, ezért ezt a házat jelölték meg emléktáblával. „Természetesen, nem e ház falai között született Gábor Áron, de mivel elődeink megjelölték, ezt az ingatlant a jövőben a magyar nemzet szolgálatába szeretném állítani. Én vásároltam meg, de nem saját célra, hanem azért, hogy Gábor Áron kultuszát tovább éltessük, és olyan nimbuszt építsünk neki, amit megérdemel, ami hozzá illik” – hangsúlyozta Juhos Gábor.
Péter János az SZNT nevében a székelység érdekében kifejtett tevékenységéért tiszteletbeli székellyé avatta Juhos Gábort, s átnyújtotta neki az erről szóló díszoklevelet. Ilyés Botond történelemtanár Gábor Áron életútját foglalta össze, majd Sebestyén Rita tanuló saját alkalmi versét, Kicsi Kincső Kriszta tanuló pedig Szilágyi Béla Székely Miatyánk című költeményét szavalta. Sánta Imre református lelkész arról szólt: teljesen fölösleges vitát nyitni arról, hogy ez-e az a ház, ahol a hős született, a hely szelleme az, ami kisugárzik. Tovább kell éltetni a szabadságvágy tüzét – hangsúlyozta a bikfalvi református lelkész, áldást kérve a jelenlevőkre. Boldizsár Béla, a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a nagymamája által megőrzött, több mint százéves verset olvasott fel. Szerzője Mihály György, címe Berecktől Eresztevényig. A székely himnusz eléneklése után a berecki megemlékezés koszorúzással ért véget.
A szülőhelyről a résztvevők – akikhez bereckiek és nyujtódiak is csatlakoztak – Eresztevényre mentek, ahol a gidófalviak, az étfalvazoltáni Sándor Sándor Fúvószenekar és a Czetz János-iskola tanulói várták őket. ’48-as nóták után Péter János és Juhos Gábor tartott beszédet, mondott köszönetet a gidófalviaknak. Sajnos, hangosítás hiányában az országút sűrű járműforgalma miatt alig lehetett hallani valamit az elhangzottakból. A beszédek után Sebestyén Rita másik saját alkalmi versét, az Örökségünk címűt szavalta el, Kicsi Kincső Kriszta pedig Szilágyi Béla költeményével zárta a rendezvényt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld jövője
Székelyföld immár a múlté – hirdette diadalmasan a bukaresti sajtó azt követően, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság érvénytelenítette a csíkszeredai tanács autonómiahatározatát. Pedig csak egy elvi nyilatkozatról van szó, amelyet a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére fogadott el a helyi testületek egy része, amellett foglaltak állást, hogy az adott település az autonóm Székelyföld régióhoz tartozzék, amelynek létrejöttét, státusát törvény szavatolja, és ahol a magyar nyelv is hivatalos rangra emeltetik.
Sem a kezdeményezőknek, sem a kihívást felvállaló önkormányzatoknak nem volt illúziójuk, senki nem remélt másnapra autonómiát a kinyilatkoztatástól. S az sem volt kétséges, hogy a kormány helytartói nem nézik ölbe tett kézzel a mozgolódást, lecsapnak, és bíróságra viszik az ügyet, hisz ennél banálisabb dolgokért is pert indítottak már. A cél a közakarat felmutatása volt, a helyi választott testületek szándéknyilatkozatai a nép szavát képviselhették volna a valós önkormányzatiság bizonyítékaként. Érvénytelenítésük esetén az európai bíróságon felmutatva lehetett volna felhívni a figyelmet a román demokrácia hiányosságaira, hogy nemcsak az autonómiát nem fogadják el, de még annak igénylését is tiltják.
Csakhogy a 153 székelyföldi közigazgatási egységből alig 54 volt hajlandó eleget tenni az SZNT felhívásának, a közönyösek, a gyávák ismét halálra ítéltek egy jó kezdeményezést. Emlékezzünk csak Torja esetére, amikor a polgármester a prefektus egyetlen intésére meghátrálásra kényszerítette a tanácsot, és visszavonták a határozatot. Vagy a számos háromszéki községre, ahol napirendre sem tűzték... A székelyek nagy menetelésén kívül kudarcba fulladt az SZNT minden olyan kísérlete, amely a politikum, a választottak szerepvállalására épült. A kampányok nagy autonómianyilatkozatai után a sunyítás, a meghunyászkodás jellemezte választott vagy önjelölt képviselőink többségének viselkedését, sokan a belső, magyar–magyar csatározások miatt nem voltak hajlandóak lépni. Nem létezett előzetes egyeztetés – ebben talán az SZNT is hibás, konzultáció, a támogatottság felmérése nélkül dobja be ötleteit, állítja kész tények elé az önkormányzatokat –, így sorban elmaradt a siker is. Elkaszált a törvényszék egy autonómiahatározatot, és ez lesz a többi sorsa is. Bukarest ünnepelhet, és mi ismét feljegyezhetünk egy kudarcot listánkra. Amíg nem vagyunk képesek összefogni, egységesen lépni érte, az autonóm Székelyföld valóban csak vágyainkban létezik. A múlté, jövője pedig – mely rajtunk múlna – ugyancsak kétséges.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erődített templomaink
Kuriózumnak számító könyvbemutató zajlott a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban, ahol mintegy ötven érdeklődőnek a kötet szerzője, Hubert Rossel vetített képes előadásban ismertette francia nyelvű, Székelyföld erődített templomai (Les églises fortifiées pays des Sicules) című könyvét. A Svájcban élő, de nem svájci állampolgárságú Rossel huszonöt évig gyűjtötte az anyagot, feldolgozásán pedig újabb négy esztendőt dolgozott.
Az Erdélyt és főleg a Székelyföldet rendszeresen látogató szerző Brüsszelben született, jelenleg Svájcban él, a céhes városban 1991-ben járt először, az első templom, amit megtekintett, a gelencei műemlék templom volt. Akkor döntötte el, hogy kötetbe foglalja mindazt, amit a székelyföldi erődtemplomokról tudni kell. E témával eddig csak magyar kutatók foglalkoztak, Tüdős S. Kinga művészettörténész és Gyöngyössy János homoródkeményfalvi vegyészmérnök-történész, a székelyföldi kerített templomok legszakavatottabb ismerői, de idegen nyelven, még románul sem jelent meg szakkönyv, ezért hiánypótló munkáról van szó. Hubert Rossel Szamosújvár után Székelyföldön első alkalommal Kézdivásárhelyen mutatta be megjelenés előtt álló könyvét. Magyar nyelven köszöntötte hallgatóságát, bevallotta, nem beszéli nyelvünket, de egy kicsit ért magyarul, ezért az általa elmondottakat Józsa Irén tanárnő tolmácsolta. A szerző elmondta: amikor először járt Székelyföldön, rájött arra, hogy kár lenne, ha a rendkívül gazdag épített örökséget csak azok ismernék, akik létrehozták, akik itt élnek, ezért fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy a francia nyelven beszélő embereknek is meg kell ismerniük ezt a vidéket. A könyv első részében az olvasó magyarázatot, történelmi, földrajzi visszatekintést talál arról, hogy kik is a székelyek, hol élnek stb., a második részben színes fotók segítségével mutatja be a székelyföldi erődített templomokat, a kötetben húsz templom alaprajza is szerepel. Azt is megtudtuk, hogy Szent László legendája mintegy ötven európai templom freskóján lelhető fel, amiből húsz Székelyföldön található. A könyv azoknak is szól, akik tovább szeretnék tanulmányozni a régiót – hangsúlyozta a szerző. A találkozón Égető Éva vetette fel, hogy jó lenne, ha a könyvet román és magyar nyelvre, illetve németre és angolra is lefordítanák. A szerző válasza az volt, hogy nem rossz az ötlet, de ehhez kiadó is kell. Ő maga mielőtt egy kiadóhoz fordult volna, kilencven európai intézményhez írt, anyagi támogatást kérve könyve megjelentetéséhez, de ezek közül egyetlen, Svájc bukaresti nagykövetsége jelzett vissza, a többiek még válaszra sem méltatták. Tüdős S. Kinga tiszteletbeli székely vagy a székelyföldi erődített templomok francia nagykövete cím adományozásának ötletét szorgalmazta. A kötetet a svájci kiadó ezer példányban jelenteti meg, ennek felét Székelyföldön, felét pedig Nyugat-Európában szándékoznak értékesíteni. Hubert Rossel szeptemberben visszatér vidékünkre, amikor újabb könyvbemutatókat tervez Székelyföld több városában.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vannak-e még Debreczeni Hajnalkák?
Pereli a közszolgálati rádiót az Átlátszó Erdély tényfeltáró portál, miután az Országos Rádiótársaság nem adja ki a szerkesztők listáját, mert az szerintük személyes adat. Az Átlátszó Erdély azért kéri a szerkesztők névsorát, mert arra kíváncsi, vannak-e még Debreczeni Hajnalkák a közszolgálati rádió magyar szerkesztőségeiben?
Mint ismert, az RMDSZ-elnök sajtósának a munkavállalásával kapcsolatos, márciusban kirobbant botrány lényege az volt, hogy Debreczeni Hajnalka – miközben érdemi munkát nem végzett, kollégái sosem látták a szerkesztőségben – csinos havi fizetést vett fel a Kolozsvári Rádiótól körülbelül négy éven keresztül. Sipos Zoltánék április 2-án közérdekű adatigényléssel fordultak az Országos Rádiótársasághoz, melyben kérték: küldjék el a három szerkesztőség – a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztősége, valamint a bukaresti Nemzeti Kisebbségi Szerkesztőség – alkalmazottainak listáját. Április 22-én keltezett válaszában az Országos Rádiótársaság többek között azt állítja, nem sorolható azon közintézmények közé, melyek közérdekű adatigénylésekre kötelesek válaszolni. (Erdely.atlatszo.hu)
SOKAT ISZNAK AZ OLTYÁNOK. Átlagosan havonta 2,7 liter szeszes italt – sört, bort, párlatokat – iszik Románia lakossága – közölte az Adevărul az Országos Statisztikai Intézet adataira hivatkozva. Régiós elosztásban Olténiában fogy a legtöbb alkohol, átlagosan 3,8 litert isznak havonta. Következik Észak-Moldova hat megyéje, ahol 2,9 liter a havi átlagfogyasztás. A Bánságban 1,4 liter, Bukarestben 1,7 liter, Erdélyben, a középrégióban 1,9 liter. A statisztikai hivatal adatai szerint a városon élők kevesebbet, de drágább italokat isznak, mint a vidékiek.
NYARALÁS KORMÁNYTÁMOGATÁSSAL. Svédországi mintára új programot indítana útjára a kormány: hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok tengerparti vagy hegyvidéki nyaralását biztosítaná, akiknek még nem volt lehetőségük erre – ismertette Rovana Plumb. A munkaügyi miniszter szerint az Első nyaralás programról civil szervezetekkel, diákok képviselőivel is egyeztet a kormány. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Kocz­ka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheor­ghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukarestben járt a NATO főtitkára
Csütörtökön a román fővárosba látogatott Jens Stoltenberg. A NATO-főtitkár Klaus Johannis elnökkel, Gabriel Oprea ideiglenes miniszterelnökkel és Mircea Dusa védelmi miniszterrel találkozott. Az elnökkel folytatott eszmecserét követő nyilatkozatában megdicsérte Romániát, amiért az az elmúlt évek megszorító intézkedései dacára úgy határozott, hogy növeli katonai kiadásait. Mint mondta, Romániát példaként emlegeti e tekintetben az észak-atlanti szövetség többi tagállama előtt, amelyek még nem döntöttek katonai kiadásaik növeléséről.
Stoltenberg meglátogatta azt a Bukarestben létrehozott és működésbe helyezett vezénylési központot, amely a gyorsreagálású NATO-erőket szolgálja. A főtitkár elmondta, hogy ez a vezénylési központ nem katonai bázis, hanem kisebb székház, amelyben mintegy negyven alkalmazott dolgozik. Ennek a központnak kulcsszerepe lesz a hadgyakorlatok tervezésében, valamint az esetleges katonai kapacitások növelésének támogatásában – magyarázta a főtitkár.
Emlékeztetett, hogy Románián kívül Bulgáriában, Lengyelországban, Észtországban, Lettországban és Litvániában létesítenek hasonló vezénylési központokat, amelyek célja a NATO keleti határának vé-delme.
Hangsúlyozta, a gyorsreagálású erők létszámát a NATO 40 ezer katonára növelte, ami a legmagasabb létszám a hidegháború óta. Nyomatékosította, hogy a NATO szavatolja tagállamai biztonságát. Kiemelte: a NATO nem keresi a konfrontációt senkivel, de megtesz mindent azért, hogy megvédje tagállamait a keletről és délről érkező fenyegetésekkel szemben.
Népújság (Marosvásárhely)