Könnyebben pályázhat az egyetem
Sapientia–NSKI együttműködési megállapodás
A Sapientia EMTE és a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) között írtak alá stratégiai együttműködési megállapodást az egyetem marosvásárhelyi karán. Az egyetemet dr. Dávid László rektor képviselte, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet részéről Szász Jenő elnök látta el kézjegyével az egyelőre öt évre szóló keretegyezményt.
Az egyetem rektora, dr. Dávid László felvezetőjében elmondta, hogy tizenöt év alatt a Sapientia bebizonyította megtartó erejét, ami ellensúlyozza a mindennapi elvándorlást, ugyanakkor azt, hogy itt is lehet minőségi oktatást biztosítani. Olyan szakokat választottak, amelyek élhető jövőt biztosítanak a végzősöknek, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy hallgatóik itthon érvényesüljenek.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet célja, hogy a nemzetegyesítés kérdésében konkrét javaslatokat tegyen a magyar kormány felé, a kádári örökséget legyőzni, megértetve azt, hogy nemzetben gondolkodva nagyobbak a lehetőségek, fejtette ki Szász Jenő, az NSKI elnöke. A kettős állampolgárság intézményesítését, a szavazati jog kiterjesztését követően alaptörvénybe foglalták, hogy Magyarország nemcsak felelősséget érez, hanem felelősséget is visel a külhoni magyarokért, a magyar jövőt pedig a nemzeti és keresztény múltra kell építeni. A kutatóintézet elnöke, Székelyudvarhely egykori polgármestere kiemelte, hogy stratégiai fontosságú intézmények közé tartozik a Sapientia egyetem, ezért tartalmas együttműködés reményében írták alá a megállapodást. Az erdélyi magyarok képesek hathatós anyaországi támogatással úgy megszervezni az életüket, hogy az a jövőépítést szolgálja. Jelenleg is közös pályázatuk van folyamatban a Sapientia egyetemmel, mely a székelyföldi gazdasági élet felmérését célozza annak érdekében, hogy objektív rálátás legyen a régió gazdasági helyzetére, ami a hiányzó vagy megbízhatatlan statisztikai adatokat hivatott ellensúlyozni. Mint jelezte, a jövőkép kialakítása érdekében elengedhetetlen a jelenlegi valós helyzet ismerete, és a fejlesztés érdekében meg kell találni a kitörési pontokat.
– A most aláírt stratégiai keretszerződésnek milyen kézzelfogható anyagi hozadéka lehet? – kérdeztük Szász Jenőt, az NSKI elnökét.
– Egyelőre nem konkrét anyagi támogatásban gondolkodunk, arra a Bethlen Gábor Alap hivatott, amely a külhoni magyar oktatás támogatási rendszerét működteti. A most aláírt szerződés lehetőséget nyújt arra, hogy közösen pályázzunk európai uniós forrásokra a Sapientia EMTE intézményfejlesztése érdekében. A sikeres pályázatok lehívásához több európai intézménynek az együttműködésére van szükség. A partnerek előzetes felleltározása, megkeresése, hálózatba szervezése, a szakértői hálózat adatbázisának a felállítása, a mögöttük lévő intézmények bevonása mind az NSKI feladata. Az elmúlt másfél év alatt felállítottunk egy több mint háromszázhatvan szakértőből álló hálózatot, mögöttük kb. kétszázötven intézmény áll. Ezt a Kárpát-medencei szakértői hálózatot kiegészítve a nyugat-európai magyarság szervezeteivel, például mi, magyarok vagyunk az egyedüli nemzet Európában, amely megfelel az olyan jellegű brüsszeli pályázati kiírásnak is, amely tíz ország szervezeteinek együttműködését feltételezi.
– Melyik Kárpát-medencei egyetemekkel írnak alá újabb megállapodásokat?
– Magyarországon több egyetemmel is aláírtunk hasonló keretszerződést, a Sapientia az első külhoni egyetem, de előkészített fázisban van a beregszászi székhelyű II. Rákóczi Ferenc Főiskolával való együttműködésünk. Gyakran megyünk Kárpátaljára, és igyekszünk minden téren velük együtt gondolkodni, támogatni őket. Majd következik a komáromi Selye János Egyetemmel való megállapodás aláírása. Az NSKI elkészítette a Kárpát-haza Fejlesztési Régió stratégiáját, annak keretében pedig egy hétéves ciklusra megalkottuk a nemzetegyesítés fejlesztési programját.
– Milyen lehetőségek nyílnak a sapientiás diákok számára e keretegyezmény aláírása révén?
– Az együttműködési megállapodás az uniós források lehívása mellett számtalan szakmai tevékenységre nyújt lehetőséget. Többek között különböző rendezvények, társrendezvények szervezésében való együttműködés, közös kiadványok megjelentetése, gyakornoki és szakdolgozói együttműködések, az NSKI-nél tölthető szakmai gyakorlat, az anyaországi kutatóintézet tevékenységéhez kapcsolódó szakdolgozati témakiírások, valamint konzulensi szerepvállalás a kutatóintézet részéről, képzési együttműködések, a kutatóintézet szakembereinek alkalmi vagy rendszeres óraadása, kölcsönös tájékoztatás és szakmai anyagok cseréje, közös kutatói munkák és tudományos publikációk, tudományos szakmai rendezvények szervezése stb.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

További 47 név az ANI-listán
További 47 képviselővel szemben merült fel összeférhetetlenség gyanúja.
A stiripesurse.ro hírportál szerint az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) nem csak a jelenleg képviselői mandátummal rendelkező politikusok esetében jár el, hanem azokat is vizsgálja, akik 2008–2012 között voltak a parlament tagjai és családtagjaikat, közeli rokonaikat alkalmazták. A 47-es listán rajta van Béres István volt máramarosi RMDSZ-képviselő, Kelemen Attila Maros megyei és Seres Dénes Szilágy megyei képviselők, Olosz Gergely volt Kovászna megyei képviselő, majd szenátor, valamint Kolozs megye egykori képviselője, Pálfi Mózes Zoltán, aki sajnos már nincs közöttünk.
Amint arról korábban tudósítottunk, február elején a legfelső bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a Kolozs megyei Máté András Levente képviselőt és a Maros megyei Kerekes Károlyt, amiért törvényellenesen rokonaikat alkalmazták. Az ANI mindeddig 25 képviselő és szenátor esetében állapított meg érdekellentétet családtagjaik alkalmazása miatt, az ügyészség 19 politikust állított bíróság elé.
Szabadság (Kolozsvár)

Bíró Béla demokráciája
Olvasói levél
Bíró Béla kijelentése, miszerint „ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar-e tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna, teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan”, nemcsak megbotránkoztató, hanem fájdalmasan zavaros gondolkodásra és tudatlanságra vall. A tanár úr feltehetőleg arra utal, hogy 1918-ban Erdélyben többségben voltak a románok, ezért jogosan „egyesültek” Romániával. De honnan tudja, hogy minden erdélyi román egyesülni akart akkoriban? (Nagyon sokan inkább egy független Erdélyt akartak.) Vajon a többségében magyar lakosú Partium is így szavazott volna, ha megkérdezik? Vagy mit szólt volna hozzá a majdhogynem színmagyar Székelyföld népe, ha egyáltalán szót kap? Az ő véleményét jogszerűen, demokratikusan dobták a sutba. Ez lenne az „igazságosság”, Bíró úr? Ha pár év múlva a Londonban vagy Párizsban többségbe kerülő muszlim bevándorlók népgyűlésen úgy döntenek, hogy mindkét főváros csatlakozzon az Iszlám Államhoz, azt is igazságosnak fogja tartani?!
1918-ban a magyar kormány különvonatokat biztosított a Román Nemzeti Tanács rendelkezésére, hogy december 1-jére minél nagyobb tömeget tudjanak összegyűjteni Gyulafehérvárra. Ott az erdélyi magyarok véleményére senki sem volt kíváncsi. Három héttel később Kolozsváron majdnem ugyanannyi magyar „szavazott” amellett, hogy „Magyarországgal egyazon népköztársasági állami keretben kívánnak élni”, két nappal később a román hadsereg, amely sokakat megakadályozott a gyűlésen való részvételben, megszállta Kolozsvárt. Ez jelentené a demokráciát, Bíró úr? Kérem, nézzen utána a történelemkönyvekben, mi is történt azokban a zavaros időkben. Hátha kinyílik a szeme.
(Lapunk Véleményfaláról)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kovács Péter beszólt a marosvásárhelyi RMDSZ-nek
Tragikomikusnak nevezte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetében uralkodó állapotot Kovács Péter, a szövetség főtitkára.
Facebook-bejegyzésben a szövetség marosvásárhelyi elnökének, Peti Andrásnak és a magát belső ellenzéknek tartó Vass Levente vezette csoportnak üzent, akik közt hónapok óta nyilatkozatháború zajlik.
„A belső ellenzék és a belső hatalom a nyilvánosság előtt folyamatosan egymással háborúzik, 2016-ban pedig majd egymásra mutogatnak, amiért újra román polgármestere lesz a városnak. Ébresztő, fiúk!!! (Talán) még nem késő!" – fogalmazott bejegyzésében az RMDSZ-főtitkár.
Mint arról beszámoltunk, elmúlt két éve, hogy a szervezet átszervezése folyamán Peti András és társai kizárták a magyarok jelentős részét a véleménynyilvánítás lehetőségéből. Az elégedetlenség 48 óra alatt 690 tiltakozó aláírást gerjesztett.
A Vass Levente köré tömörülő elégedetlenkedők úgy vélik, hogy adott körülmények között bő évvel a 2016-ban esedékes helyhatósági választások előtt a marosvásárhelyi RMDSZ belső ellenzékeként ismert körnek át kell értékelnie eddigi konstruktív viszonyát. Vass Levente korábban úgy nyilatkozott, leülnének tárgyalni a városi szervezettel.
Vass egyébként szerdai Facebook-bejegyzésében ferdítéssel vádolja Peti Andrást, amiért a városi RMDSZ múlt hétvégi sajtóközleménye szerint már tárgyalóasztalhoz ültek a belső ellenzék képviselőivel. „Azt hiszem, most már túlzásba viszed egy unitárius bál keretében folytatott pohárbeszélgetésünknek tárgyalásként való reklámozását" – fogalmazott.
Krónika (Kolozsvár)

Dokumentálták a Szekuritáté rémtetteit: kiállítás Váradon
Szekuritáté, a diktatúra eszköze címmel nyílt kiállítás kedden a nagyváradi Körösvidéki Múzeumban, hogy a rendszerváltás előtti idők rettegett román titkosszolgálatának több mint négy évtizedes történetét foglalja össze és tárja a közönség elé.
A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által fotókból, titkos dokumentumokból, feljegyzésekből és jelentésekből öszszeállított tárlat rálátást nyújt a Ceauşescu-rezsimet kiszolgáló intézmény tevékenységének legfőbb módszereire és üldözési technikáira.
A megfigyelésektől a letartóztatásokon át a vallatásokon keresztül egészen a politikai foglyokkal szembeni embertelen bánásmódig mindent bemutat az elnyomás és a megfélemlítés eszközeivel élő titkosszolgálatról, de kitér a cenzúra, a telefonlehallgatások és az informátorok irányítására is, valamint a különböző hatóságokra leosztott feladatokra is.
„Ez a kiállítás egyrészt azért hasznos, mert részletesen bemutatja mindazt, amit ennek a rossz emlékű intézménynek a tevékenysége jelentett, másrészt pedig lehetőséget kínál az érdeklődőknek – főleg a történelem szakos egyetemi hallgatóknak –, hogy párbeszédet folytassanak a diktatúráról és egy olyan intézmény módszereiről, amelyről köztudott, hogy sok rosszat okozott Romániának” – fogalmazta meg Aurel Chiriac, a múzeum igazgatója.
A március 24-éig a barokk palotában látogatható tárlat a Szekuritáté Bihar megyei tevékenységére is külön figyelmet szentel, annak, ahogyan az országba érkező turistákat figyelték. „Mikrofonokat szereltek a szállodai szobákba, de még az asztalra is, ahol ebédeltek” – mutatott rá Gabriel Moisa történész, aki szerint a CNSAS 2013-ban összeállított és azóta több nagyvárosban bemutatott tárlata tökéletesen körbejárja a mindenre kiterjedő elnyomás intézményét.
A kiállítás külön részt szán az 1989-es rendszerváltás alkalmával megtekinthető Nicolae Mărgineanu dokumentumfilmje is, amelyben a kor meghurcolt és üldöztetett értelmiségijei és munkásai szólalnak meg az 1970–1980-as évek eseményeiről.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Válogatás öt évtized munkáiból: Baróthi-kiállítás Vásárhelyen
A hetvenesztendős Baróthi Ádám gyűjteményes tárlatát tekintheti meg három héten keresztül a marosvásárhelyi közönség. Az elsősorban szobrászként ismert művész festményeiből, grafikáiból is válogat a kiállítás.
Gyűjteményes kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády-házban Baróthi Ádám (képünkön jobbra) alkotásaiból. A marosvásárhelyi születésű, Szászrégenben élő képzőművész idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból állították össze a tárlatot. Baróthi Ádám, akit elsősorban szobrászként ismernek, meglepte a közönséget azzal, hogy kisplasztikái, plakettjei mellett szép számban állított ki festményt, pasztellt, grafikát is.
„Nagyon sok mindennel próbálkozott a csaknem ötven év alatt, amióta a pályán van, ami azzal is magyarázható, hogy tanárként mindent meg akart mutatni a tanítványainak” – fogalmazott Nagy Miklós Kund publicista a Bernády-házban kedd délután megtartott tárlatnyitón, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Baróthinak ez az első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen.
Közös tárlatokon sokszor szerepelt egy-egy alkotásával, de így együtt az egészet még nem látta szülővárosának közönsége. A Bernády-ház megtelt érdeklődőkkel: volt tanítványok, pályatársak, barátok, ismerősök érdeklődtek a színes kiállítás iránt, amely nem szűkölködött a tájképekben, portrékban, de plakettekben, kisplasztikákban sem.
Baróthi Ádám műteremben dolgozik, de szívesen jár alkotótáborokba is, művei szerte az országban és a határokon túl is megtalálhatók a gyűjtőknél, köztéri szobrai hazai és külföldi tereket, parkokat egyaránt ékesítenek.
„Szinte naplószerűen észlelhetjük, hogyan zajlott az élete, mi a fontos számára” – mondta Nagy Miklós Kund, hozzátéve: a művésznek fontosak a nagy elődök, akik mindnyájunkra nagy hatással voltak, mint például Bethlen Gábor, Orbán Balázs, József Attila, mint ahogy fontos a hazai táj is, a hegyek, a fenyőerdők. Baróthi festményein az univerzális témák is a sajátos erdélyi környezetben jelennek meg. Krisztus a kereszten a háttérben a fenyvessel jelképértékű, ahogy a Madonna is a kisdeddel a kopjafa mellett. A kiállítás három hétig látogatható a Bernády-ház kiállítótermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Tiszteletvacsorán látta vendégül Kányádi Sándort Áder János
Irodalmi munkásságának elismeréséért tiszteletvacsorát adott Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Kányádi Sándornak kedd este a Sándor-palotában a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő első könyve megjelenésének 60. évfordulója alkalmából.
A tiszteletvacsorák hagyományát Áder János azzal a szándékkal teremtette meg, hogy időről időre felhívja a figyelmet a kiemelkedő teljesítményekre, amelyek öregbítik Magyarország hírnevét – mondta az MTI-nek Altorjai Anita, a Köztársasági Elnöki Hivatal sajtóigazgatója.
Tájékoztatása szerint az államfő tudósokat, művészeket, sportolókat is meghívott már tiszteletvacsorára. Mások mellett Kobajasi Kenicsiro karmestert, Rubik Ernő feltalálót, Polgár Judit nemzetközi sakknagymestert, olimpiai bajnokot és Buzánszky Jenő válogatott labdarúgót, az Aranycsapat nemrég elhunyt tagját is vendégül látta már az elnök az elmúlt két és fél évben.
Ezen alkalmak során Áder János körbevezeti vendégeit a Sándor-palota történelmi termein, és megtekintik az épület teraszáról Budapest panorámáját is. A díszvacsorákon általában a legnevesebb magyar éttermek és séfek alkotta négyfogásos menüket szolgálnak fel a vendégeknek, ez alkalommal a Gerbeaud alkotta menüt szolgálták fel a vendégeknek.
A 85 éves Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, de írt drámát és forgatókönyvet is. Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek, számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították, művészetéért több rangos elismerést kapott.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Valaki majd leoltja a villanyt?
Mintegy 25 ezer romániai orvos tevékenykedik külföldön: a hazai közegészségügyi rendszerből ma már a szakképzett személyzet 40 százaléka hiányzik. A nagyméretű kivándorlást elsősorban az alacsony romániai fizetések, illetve az igen vonzó nyugat-európai kínálat motiválja.
Mintegy háromezer orvos végez évente Romániában, közülük csúcsévekben 2700-an is emigráltak elsősorban nyugat-európai országokba. Az ország 2007-es EU-csatlakozása óta a Romániát elhagyó fiatal orvosok száma évente 1700 és 2700 között mozog, ennyien nyújtanak be kérést az orvosi kamarához. A külföldön munkát vállaló egészségügyi szakemberek az orvosi kamarától igényelhető malpraxis igazolással bizonyíthatják, hogy nem követtek el orvosi vétséget, illetve nem indult ellenük szakmai-etikai eljárás.
A masszív orvoselvándorlás azonban nemcsak romániai, hanem kelet-európai jelenség – erősítette meg az Erdélyi Naplónak dr. Horváth István szociológus, a Kolozsváron működő Kisebbségkutató Intézet igazgatója, az orvosok elvándorlásáról készülő, átfogó tanulmány szerzője.
Agyelszívás nyugati módra
A kilencvenes évek második felétől a nyugat-európai államokban számottevővé duzzadt orvoshiány a második világháborút követően, az 1950-es évek elején bekövetkezett bébiboommal magyarázható. Az átlagosnál jóval magasabb gyerekszaporulat nemzedékei az ezredfordulót követően kezdtek nyugdíjba vonulni, ezzel párhuzamosan hirtelen megnőtt az orvosi ellátás iránti igény is. Horváth István szerint a gazdag uniós országok semmit nem tettek a probléma érdemi kezelésére, noha a szociológusok statisztikái előre jelezték, hogy az ezredforduló után néhány évtizeden át sokkal több orvosra lesz szükség, mint korábban. Az orvosi és a középfokú egészségügyi képzés átmeneti bővítése helyett a számukra könnyebb és lényegesen olcsóbb megoldást választották: a hiányt a kelet-európai országokból származó migrációval pótolják. Kelet-Európából a jobb egészségügyi rendszer és a jobb fizetések ígéretével vonzzák oda az orvosokat. A legtöbb szakember Romániából, Lengyelországból és Magyarországról érkezik.
„Itt nem csak arról van szó, hogy nálunk az orvosok rosszul fizetettek: a Kelet-Nyugat irányú szakember-migrációban a vonzás-taszítás elve érvényesül, azaz a nyugati országok valóságos mágnesként vonzzák magukhoz a szakorvosokat” – magyarázza a kisebbségkutató. Ellenállni nehéz, hiszen a legtöbb nyugat-európai országban az orvosok az ottani átlagbér kétszeresét keresik meg. Ez a kiemelt bérezés az itteni átlagbérekre vetítve sehol nem működik Kelet-Európában, így aztán nem meglepő, hogy a legnagyobb csábításnak kitett egészségügyi szakmák művelői közül kevesen képesek ellenállni a sokkal magasabb német, dán vagy angol fizetés vonzásának.
Mi tartsa őket itthon?
A többi orvoskibocsátó országhoz képest Románia kétszeresen is rosszul áll a fiatal orvosok helybentartása ügyében. Egyrészt nálunk a legalacsonyabbak a fizetések, másrészt – néhány várost leszámítva – a legtöbb orvos nem kap szolgálati lakást. Még azok dolga is nehéz, akik meggondolják magukat és hazatérnek, mert aki kilép a romániai egészségügyi rendszerből, nehezen tud oda visszakerülni.
Horváth István kimutatásai szerint a hazai egészségügyi rendszerből évente 3000 orvos távozik – együtt számolva a külföldre költözőket, a nyugdíjba vonulókat és az aktív korban elhalálozó orvosokat –, miközben ugyanennyi végez évente egyetemeinken. Immár évek óta nem gyarapszik az egészségügyi ellátórendszer létszáma, miközben a személyzet gyorsan öregszik. „A romániai egészségügyi rendszer a szükséges létszámnak mintegy 60 százalékával dolgozik. Nagyobb városokban még nem érzékelhető annyira a szakorvoshiány, a falusi orvosi ellátás azonban kétségbevonhatatlanul összeomlott” – jelenti ki a szociológus. Példaként olyan Bihar megyei magyar községet említ, amelynek polgármestere azzal nyert helyhatósági választást, hogy a hosszú évek óta üresen álló orvosi rendelőbe szakembert ígért. Az új elöljárónak azonban csak egy Moldovai Köztársaságbeli orvosra futotta, akiről utólag derült ki, hogy orosz, és románul is csak gyengén beszél. Több száz község van hasonló helyzetben, és ez az állapot csak tovább romlik. De nem csak a falusi rendelők konganak az ürességtől: a bukaresti I.C. Parhon Endokrinológiai Intézetben például két műtőorvos maradt, így akár kétéves várólisták is kialakulhatnak, miközben ilyen hosszú várakozási időszak sok beteg számára végzetesnek bizonyulhat.
Gyakori jelenség, hogy az egészségügyi középiskolák diákjai számára magyarországi vagy nyugat-európai kórházak szerveznek szakmai gyakorlatot, amelyet követően a végzős diákokat rendszerint alkalmazzák. „Mintegy 25 ezer romániai orvos dolgozik Nyugat-Európában. A 3,2 milliós romániai vendégmunkás-létszámhoz viszonyítva ez a szám nem túl magas, mégis, leginkább az orvosok hiányát érezzük meg. Azért is aggasztó a jelenség, mert az orvosképzés kerül a legtöbbe, a kivándorlás pedig egyetlen szakorvosi ágazatot sem kímél” – magyarázza Horváth István. Az már senkit nem boldogít, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkezők közül nemcsak az orvosok között, hanem valamennyi szakterületen nagy az elvándorlás. Szociológiai felmérések szerint annyi jól képzett, doktorátussal rendelkező fiatal romániai szakember dolgozik külföldön, hogy velük ki lehetne cserélni a teljes romániai felsőoktatási gárdát.
Egy dolgozik hét helyett
A Maros Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója, dr. Lőrinczi Zoltán szerint a fiatal orvosokat egyértelműen a romániai egészségügyi rendszer kényszeríti távozásra. Románia legfontosabb hitelezői, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió évek óta a költségvetés karcsúsítását, a személyzet lefaragását követelik. Ennek legnagyobb vesztese a romániai egészségügy. „Ma ott tartunk, hogy minden állami egészségügyi intézményben hét betöltetlen állás után tudunk egyetlen új személyt alkalmazni” – állítja. A kórházigazgató tapasztalatai szerint új szakorvos, nővér vagy éppenséggel takarítónő alkalmazására csak akkor kerül sor egy közegészségügyi intézményben, ha az már a működésképtelenség határára sodródik.
A hatalmas szakemberhiányt csak az egészségügyi személyzet túlóráztatásával, agyondolgoztatásával lehet megoldani. A marosvásárhelyi szakember nem tartja kizártnak, hogy uniós nyomásra immár évek óta azért fagyasztják be a betöltendő orvosi és nővéri állásokat a közszférában, hogy azzal is elősegítsék az orvosok tömeges elvándorlását. Másként nem igazán magyarázható a szaktárca háborúzása a pénzügyminisztériummal minden egyes szakorvosi állás betöltéséért: a szaktárca személyi ügyekben nem tud dönteni, miközben tudvalevő, hogy sok kórházból a szakképzett személyzet fele hiányzik.
Erdélyben is van esély
Valamivel optimistábban látja a helyzetet dr. Rácz Attila pszichiáter szakorvos, a pszichiáterek gyakorlati képzésében résztvevő marosvásárhelyi szakember. „Aki orvosként Erdélyben akar maradni, annak lehetősége van elhelyezkedni. A közegészségügyi hálózat mellett ma már egy fejlett és szerteágazó magánklinikai hálózat is működik, sőt, magánkórházak is vannak. Aki pedig megfelelő tőkével rendelkezik, magánkabinetet is nyithat” – vázolja a fiatal orvosok előtt álló lehetőségeket Rácz Attila. Mintegy tízévnyi tanulás és szakorvosi vizsgák után a fiatal szakorvosok teljes jogú tagjai lehetnek a hazai orvostársadalomnak, tehát elsősorban rajtuk múlik, miként döntenek.
Rácz úgy látja, nagyon sok fiatalnak megfordul a fejében a távozás gondolata, de sokan végül mégsem vállalják. Egy fiatal szakorvos mintegy 2000 lejes kezdő fizetése nem túl magas bér, de talán elegendő lehet az induláshoz, ha valaki Erdély mellett dönt. Magánklinikákon többet is kereshet, mindez attól függ, mekkora a lendülete, a kitartása. „Tapasztalataim szerint a pszichiáter szakorvosok nagyobb része helyben marad, főleg azok a magyar szakemberek, akik jó eséllyel találnak állást Erdély magyar lakta vidékein”. Aki mégis elmegy, általában mindenhol megállja a helyét Európában, s ez egyértelműen a hazai orvosi képzés magas színvonalát bizonyítja. Kérdésemre, hogy a hatéves orvosi egyetem után Bukarestben sorra kerülő rezidensvizsga mennyire nehéz egy erdélyi magyar végzős számára, Rácz doktor úgy fogalmaz: ez is csak egy vizsga, tehát aki komolyan veszi az orvosi hivatással járó folyamatos felkészülést és képzést, az különösebb gond nélkül veszi az akadályt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A földalatti „hadsereg”
Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak.
Egyre lentebb
A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának, a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.”
A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki.
Patkányok között
„Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.”
Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.”
Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő.
Betegség és zaklatás
Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük.
A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.”
Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.”
B. Kovács András
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felejtés és elfelejtés között
Mennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval.
– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok?
– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.
– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?
– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.
– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?
– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.
– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő?
– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.
– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?
– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.
– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?
– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.
– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”?
– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?
– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?
– Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.
– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?
– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.
Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.
– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?
– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.
– És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük?
– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szerződéseket hamisított az UIET?
Okirathamisítások európai forrásokért? címmel tartott sajtótájékoztatót Jakab Attila, az EMNP székelyudvarhelyi szervezetének elnöke. Jakab egy olyan pályázati kihágásra hívta fel a figyelmet, amit szerinte az RMDSZ ifjúsági szervezeteként tevékenykedő Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács (UIET) még 2013-ban követett el.
A Youth in Action Európai Uniós pályázattal a fiatalok mobilitását támogatják, amelynek feltétele, hogy különböző európai országokban bejegyzett civil szervezeteknek kell együttműködniük.
Rossz fényt vet az UIET másokra
Jakab elmondása szerint három eredménylista átböngészése után vált világossá számára, hogy az UIET súlyos kihágást követett el. Még 2013-ban a Youth in Action program keretében, Youth workers: who are you? címen pályáztak és nyertek meg egy 25 ezer eurós támogatást. Romániában a program lebonyolítását az Oktatási és Szakképzési Programok Országos Hivatala (ANPCDEFP) végzi, akikkel megkötötték a szerződést, és megkapták a megpályázott összeg 70 százalékát. Miután a pályáztatónak olyan partnerszerződéseket mutatott be a pályázó, amelyet a partnerek nem ismertek el, a pályáztató úgy vélte, hogy a program nem valósult meg, így kérte az előleg visszafizetsét.
Jakab további kutatásai szerint az UIET az összeg visszafizetése helyett 2014 májusában még egyszer leadta ugyanazt a pályázatot, kissé átírva. 2014 novemberében az UIET újabb programot adott le, ekkor a pályáztató már nyomatékosan felszólította a szervezetet, hogy fizesse vissza az összeget, illetve azt is kilátásba helyezte, hogy az UIET-et kizárja a pályázati rendszerből. „A RO-31-E121-2013-R3 kódjelű pályázat esetében a pályázó súlyosan eltért a szerződésben foglalt kötelezettségeitől. A pályázó olyan partnerszerződéseket mutatott be, amelyeket nem ismertek el, és nem vállaltak a partnerek" – tájékoztatott Jakab, hozzátéve, hogy minden adat fellelhető a pályáztató honlapján.
Jakab szerint a puszta tények vizsgálata arra engedi következtetni, hogy az UIET vezetői partnerszerződéseket hamisítottak, hogy megnyerjék a közel 25 ezer eurós összeget. „A tett súlyosságát a pályáztató ügynökségnek kell ugyan értelmeznie, viszont az UIET magatartása egyértelműen rossz fényt vet az udvarhelyszéki ifjúsági és civil szervezetekre is, hisz végignézve a több száz pályázatot, ilyen súlyos kihágásra nem találtam példát" – fogalmazott Jakab.
Tiszta vezetők kellenek
Jakab Attila ezek után kifejtette, súlyos cselekedetnek tartja ezt, mert az UIET fő céljának az ifjúság érdekképviseletét és képzését tekinti. Az UIET elnökségét az RMDSZ ifjúsági vezetői alkotják, a volt EP képviselő-jelölt, Antal Lóránt elnökletével.
„A fentiek alapján felhívom a hétvégén ülésező UIET küldötteinek figyelmét, hogy amennyiben vissza akarják állítani szervezetük hitelét és tisztségét, válasszanak tiszta vezetőket, akik nem voltak tagjai az elnökségnek a fenti cselekedet elkövetésének idején. (...) Az európai szellemiség alapján elvárható lenne, hogy az UIET jelenlegi elnökségnek a tagjai vonuljanak vissza a közélettől, és mondjanak le választott tisztségeikről" – mondta Jakab kiemelve Bíró Barna Botond, alelnök, megyei tanácsos, Incze Csongor alelnök, Hargita Megye Tanácsának alelnöke és Rátz István alelnök, székelykeresztúri önkormányzati képviselő nevét. „Az elmúlt 25 év példái azt bizonyították, hogy ennél súlyosabb kihágásokat is elnéztek az RMDSZ berkeiben" – summázta véleményét az EMNP-s tisztségviselő.
Antal: visszafizettük az előleget
Antal Lóránt, az ifjúsági szervezet elnöke egyelőre értetlenül áll Jakab Attila mai sajtótájékoztatója előtt. Szerinte Jakab nincsen tisztában a pályázás folyamatával, a felsorolt érveiben semmi szenzáció nincs.
„Mi megnyertünk egy pályázatot, amire kifizették az előleget, mert így szokás ezeknél az ifjúsági pályázatoknál. Nem tudtuk megtartani a pályázatot, ezért 2013 decemberében kértük a dátum esedékességének a módosítását 2014 februárjára, amit szerződéses előírásokra hivatkozva az ügynökség nem hagyott jóvá, és abszolút semmilyen probléma nélkül közölték, hogy nagy szeretettel várnak további pályázatokra, de most erre a pályázatra a szerződést érvénytelenítik, és a szerződésnek megfelelő módon fizessük vissza az előleget. Mi ezt az előleget teljességében, szász százalékban a szerződés előírásának megfelelően visszafizettük" – tájékoztatott Antal Lóránt.
Továbbá elmondta, hogy az ügynökséggel konzultáltak, és az jelezte, hogy nincs semmi gond, pályázhatnak tovább. Mivel ebben a pályázatban ígért feltételeket nem tudták teljesíteni, és több külföldi partnernek kellett visszamondaniuk az utazást, ezért újabb pályázatot adtak le, hogy ismét megszervezzék a programot. Antal azt is cáfolta, hogy olyan partneri szerződéseket adtak volna le, amelyek nem érvényesek, a partneri kapcsolatokat teljesen nyilvános honlapokon, fórumokon közösségi oldalakon ajánlják a szervezetek. Antal szerint esetleg olyan történhetett, hogy a pályázatok leadásához több partnerségi viszony szükséges, amit nem mindig igazol vissza mindenki. Az megeshetett, hogy 20 partnerségi viszonyból csak tizenöt igazol vissza, de ez egy természetes jelenség ebben a rendszerben, ezt nem is nagyon szokták ellenőrizni.
"Amit én sajnálok, az az, hogy Jakec – Jakab Attila, szerk.megj – ennyit értett meg az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanácsnak az elmúlt négy évben kifejtett tevékenységéből" - mondta Antal.
Kakassy Botond
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Egressy Béni kiállítás nyílt Váradon
Egressy Béni életét és munkásságát bemutató kiállítás nyílt a váradi Partiumi Keresztény Egyetem emeleti kiállítóterében február 25-én. A kiállítás március 12-ig látogatható.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében Egressy Béni, a Szózat megzenésítőjének életét és munkásságát bemutató vándorkiállítás megnyitójára került sor szerda délután a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti kiállítóterében. A megjelenteket Horváth István a PMMC igazgatója köszöntötte, kiemelve, hogy a továbbiakban is szeretnének hasonló jellegű kiállításokat bemutatni Nagyváradon. A kiállítást Sziklavári Károly zenetörténész és Egressy-kutató nyitotta meg, majd rövid tárlatvezetést is tartott. A zeneszerző, író, színész születésének 200. évfordulója alkalmából elkészült tárlatot 2014-ben a Miskolcon megszervezett Miskolci Kamarazenei Nyár rendezvénysorozat keretében mutatták be először, azóta több magyarországi városba is elvitték, és most Váradra is elérkezett.
Élete és munkássága
A tizenegy pannóból álló tárlat anyagát Sziklavári Károly gyűjtötte és rendezte, a megvalósításban közreműködött Flach Antal csembalóművész. Az Egressy-vándorkiállítás nyomon követi a zeneszerző életútját a gyermekkortól haláláig, részletesen kitérve a zeneszerzői pálya különféle állomásaira, s ugyanúgy az életműben kulcsszerepet játszó műfajokra, továbbá Egressynek a jelentős pályatársaihoz – zeneszerzőkhöz, írókhoz, költőkhöz – fűződő személyes vagy szellemi kapcsolatára is. A tárlaton egy-egy pannó segítségével ismerkedhetünk meg többek között Egressy színészi pályájának kezdetével, annak kibontakozásával, a verbunkos muzsikával és az általa alakított cigányzenekarral, valamint a pálya- és kortársakhoz fűződő kapcsolatával, az 1848-49-es szabadságharc és az azt követő időszak Egressyhez kapcsolódó eseményeivel, valamint az Egressy-kultusszal. Az átfogó jellegű kiállítás március 12-éig tekinthető meg a PKE-n.
erdon.ro

Kelemen: lassú a kisebbségi jogok gyakorlatba ültetése
„Romániában lassú léptekkel halad a kisebbségek jogainak gyakorlatba ültetése, ugyanakkor az Európai Unió intézményeinek is felül kell vizsgálniuk, mit jelenthet a huszonegyedik században egy vonatkozó kezdeményezés elutasítása a teljes európai közösség szintjén” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök Marosvásárhelyen, a Bernády Házban megszervezett kisebbségvédelmi konferencián. A Bernády György Közművelődési Alapítvány évek óta megszervezi azt a kisebbségvédelmi konferenciát, ahol a magyar közösség képviselői mellett a Romániában élő többi nemzeti kisebbség képviselője, valamint a román politikai pártok küldöttei folytatnak párbeszédet a kisebbségvédelemről, jogokról, törvényekről, lehetőségekről. A csütörtöki konferencia a Román gyakorlat, európai modellek és állampolgári kezdeményezés címet viselte.
A tanácskozást Borbély László parlamenti képviselő, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke nyitotta meg, rámutatva arra, hogy a magyarok mellett olyan, kislétszámú nemzeti kisebbsségek is képviseltetik magukat a rtendezvényen, akikre oda kell figyelnie nem csak a román politikának, de „a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségnek”, a magyar közösségnek is. Az RMDSZ politikai alelnöke azt is elmondta köszöntőjében, hogy nem véletlenül Marosvásárhely a házigazdája ezeknek az évről-évre megrendezett konferenciáknak, hiszen nemsokára huszonöt esztendeje lesz annak, hogy ebben a városban megesett a tragikus esemény, a véres fekete március. "Együtt kell megoldani a nehézségeket, párbeszédet kell folytatni, nem csak a román többséggel, az Európai Unió hivatalaival is, hiszen a romániai magyarság nem valahonnan érkezett ide, hanem itt van már évszázadok óta" – hangsúlyozta a politikus. A konferencián a magyarok mellett jelen voltak a szerb, a rutén, a bolgár, az ukrán, a lipován, a zsidó, a német, a roma, az örmény közösségek képviselői is, valamint a nemzeti kisebbségek ügyeivel és emberi jogokkal foglalkozó civil szervezetek vezetői is, mint például Smaranda Enache, a Pro Europa Liga, vagy Koreck Mária, a Divers Egyesület részéről. Részt vett a tanácskozáson Meirion Prys Jones, NPLD és Velszi Nyelvi Tanács elnöke, Vincze Loránt, a FUEN alelnöke, Laczikó Enikő Katalin államtitkár, az etnikumközi kapcsolatok hivatalából, valamint Székely István kutató, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke a 2012 indított állampolgári kezdeményezésről, annak uniós fogadtatásáról és visszautasításáról beszélt, ismertetve a második világháborút követően a nemzeti kisebbségek helyzetét a szovjet blokkon túli nyugat-európai országokban. Dél-Tirolt, Svédországot, Finnországot említette azon országok között, ahol megtalálták a megoldást erre a kérdésre. A politikus elmondta, jelenleg az Európai Uniónak 60 millió, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgára van, amely nem csupán megoldandó feladatot jelent az adott tagállamok számára, de értéket is, gazdasági, kulturális potenciált. Éppen ezért megoldást kell találni e közösségek problémáira. Kelemen Hunor úgy fogalmazott: nem az uborka mérete és formája, vagy a disznóölés mikéntje a legfontosabb, ennél sokkal nagyobb odafigyelésre van szükség, ami a nemzeti kisebbségek helyzetét illeti. "Valamennyi tagállam számára meg kell találni a megoldást úgy, hogy az a kisebbségek számára is megfelelő legyen" – tette hozzá a politikus.
Antal Erika
maszol.ro

Cáfolta Nagy Zsolt, hogy a börtönben van internet-hozzáférése
A Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon cáfolta a négy hete szabadságvesztésre ítélt Nagy Zsolt, hogy a cellában internet-hozzáférése volna. A volt miniszter a börtönélet további részleteiről is beszámolt.
Nagy Zsolt arra reagált, hogy az egyik hírtelevízió szerint „túl jó dolga van” a börtönben, ugyanis sportol és internet-hozzáférése is van. Ezt a következtetést a román sajtó a Facebook-oldalra írt bejegyzéseiből vonta le.
A volt miniszter leszögezte: továbbra is fog időnként kommunikálni a közösségi oldalon, de internet-hozzáférése nincs. Kézzel írt levelei postán keresztül jutnak el barátaihoz, a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldal létrehozóihoz. Pontosította azt is, hogy ugyanazok a jogai, mint bármelyik börtönlakónak. „A saját választásom, döntésem, hogy a napi sétára szánt idő egy részét sportolásra használom, ezt senki nem tilthatja meg” – írja.
"A börtönnek szaga van"
Egy korábbi bejegyzésében Nagy Zsolt arról számolt be, hogy a börtönön belül is nagyon korlátozott az elítéltek mozgásszabadsága. „Minden kimozdulás a szobából csak mások kezdeményezésére és kíséretével történik. Ez a szabadság korlátozásának talán leginkább kézzel fogható ténye” – állapította meg.
Mint írja, a börtönben az idő fogalma megváltozik. „A magam féle, állandó mozgáshoz, tevékenységhez szokott embernek fura megszokni, hogy hirtelen semmi sem sürgős. Mindenre van idő, vagy legalábbis a rendszer működése ezt üzeni. Hetekbe telik egy egyszerű kérvény jóváhagyása, napok, ameddig egy eldugult lefolyó érdekében valaki közbelép” – olvasható a beszámolójában.
Nagy Zsolt megjegyzi: a börtönnek szaga van. Magyarázata szerint ez egy nagyon összetett és nehezen feldolgozható fogalom. „A vaságyak, régi matracok, ósdi pokrócok, a főtt étel (paszuly, krumpli, rizs) átható, egyenként is rendkívüli szaga vegyül az állandó gondokkal küszködő lefolyók, a mindenhol jelen levő nedvesség, a mocskos ronggyal frissen felmosott folyosó, egy-egy bentlakó összetéveszthetetlen mosdatlanságának egyvelegével” – írja a volt miniszter.
maszol.ro

Elkészült a romániai „fantomtelepülések” térképe
Hargita megyében négy, Kovászna megyében egy falu került fel Románia „fantomtelepüléseinek” térképére, amelyet programozók, szoftvermérnökök és grafikusok egy csoportja készített el. Az országban összesen 126 olyan helység van, amelynek a 2011-es népszámlálás adatai szerint egyetlen lakosa – sok esetben háza – sincs. Romániai programozók, szoftvermérnökök és grafikusok egy csoportja elkészítette az ország „fantomtelepüléseinek” interaktív térképét. Összesen 126 olyan helységet tüntettek fel, amelynek a 2011-es népszámlálás adatai szerint egyetlen lakosa – sok esetben háza – sincs, vagy víz alá került, esetleg hulladéklerakat került a helyére, ennek ellenére szerepel a hivatalos településjegyzékben és postai kódja is van. Ezeknek a településeknek egy részét még a rendszerváltás előtti kommunista hatalom is törölni akarta a nyilvántartásból az 1989/2-es törvény alapján, ám ezt a jogszabályt 1990-ben hatályon kívül helyezték. „Rendet kellene rakni a romániai adatokban, ezért szorgalmazzuk a fantomtelepülések törlését” – írják a projekt kezdeményezői. –
Egyikük, Iurie Maxim a Hotnews portálnak elmondta: egészen érdekes helyzetekkel is szembesültek. Akadt például olyan település, amelynek a népszámlálási adatok szerint egyetlen lakosa és háza sincs, viszont van bejegyezett állatállománya. „A műholdas térképen is látszik, hogy még út sem vezet az illető faluhoz, mégis a nyilvántartás szerint teheneket és sertéseket tartanak ott” – magyarázta. Olyan települést is találtak, amelyben egy lélek sem lakik, a cégbírósági adatok szerint azonban cégeket is bejegyeztek a faluban.
A projekt megvalósítói elismerik: nem biztos, hogy a térképen feltüntetett – hivatalos forrásból származó – adatok minden esetben megfelelnek a valóságnak. Mindenesetre elküldték a „fantomtelepülések” listáját többek között a statisztikai intézetnek, a kataszteri hivatalnak, a kormány főtitkárságának és az adóhatóságnak is.
A 126 „fantomtelepülés” egy része erdélyi, partiumi, bánsági megyékben található. A térkép Szatmár megyében négy, Bihar megyében egy, Szilágy megyében kettő, Kolozs megyében hét, Maros megyében tíz, Fehér megyében tizenkettő, Hunyad megyében hat, Temes megyében négy ilyen falut tünet fel.
„Hosszúaszóval terveink vannak”
Hargita megyében a térkép szerint négy „fantomtelepülés” van: a Parajdhoz tartozó Sásverés, Martonka (Gyergyóremete), Hosszúaszó (Csíkszentlélek) és Vargatag (Gyergyószentmiklós). Kovászna megyében mindössze egy ilyen helységet tüntetett fel a térkép, a Szitabodzához tartozó Almást.
„Én Hosszúaszót nem nevezném fantomtelepülésnek” – jelentette ki a maszol.ro-nak Csíkszentlélek polgármestere. Pál Péter elmondta, a helység valóban egy elnéptelenedett, mindössze húsz házból álló falu, de ez nem azt jelenti, hogy nincs benne élet és az önkormányzat lemondott volna róla.
Az elöljáró tájékoztatása szerint jelenleg három gazdálkodó család tavasztól őszig kint él a községtől négy km-re lévő Hosszúaszón, amely négy mezei úton is megközelíthető. A házak nagy részét csíkszeredaiak vásárolták meg, akik a hétvégét szintén néha ott töltik. A falu az 1962-es tészeesítés után kezdett elnéptelenedni, 1910-ben 100-an, a hatvanas években 40-50-en lakták. „Nehéz volt bejárni onnan Csíkszeredába, az emberek már a hetvenes években kezdték eladni a házaikat” – mondta Pál Péter. A település ugyanakkor a község költségvetésében külön tételként szerepel, mert terveik is vannak fele. „Vadász- vagy egyházi turizmusban gondolkodunk, hiszen Hosszúaszó a Somlyó-hely lábától mindössze négy-öt kilométerre található” – számolt be a polgármester. - Cs. P. T.
maszol.ro

Mérgezett közélet
Elegünk van már a marosvásárhelyi marakodásból! Nemcsak a polgármester mindent behálózó sárkányhatalma, hanem a magyarok egymást lejárató hadakozása juttatott minket kilátástalan helyzetbe. De nem az operetthuszár szerepben tetszelgő alternatív csoportosulásokra gondolok, akiket még kis túlzással sem lehetne kiutat jelentő politikai alakulatoknak nevezni, hanem a negyedszázados múlttal és tapasztalattal rendelkező RMDSZ belharcára. A fekély közel három éve fakadt ki, de a "betegség" nagyon rég kezdődött. Tény, hogy a marosvásárhelyi szervezet életében volt cinkelt választás és pártütés, szövetségkötés és árulás. A nyilvánosság erről vajmi keveset tudhatott meg, mert a pozícióvadász felek elmaszatolták a tényeket. A párnázott ajtók mögül csak igazságfoszlányok szivárogtak ki. Mint a mostani Vass Levente–Peti András csörtéből. Az önmagát belső ellenzéknek nevező egykori miniszteri tanácsos és megbuktatott polgármesterjelölt a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokra készülve befutó helyre akarja magát küzdeni. Mindenáron. Egyéni ambíciójától elvakítva nem akarja észrevenni, hogy közösségi oldalon folytatott nívótlan beszólásaival csak saját hitelét rontja. A másik félnek is van mit szemére vetnünk, mivel az erőltetett fiatalítás ellenére képtelen volt egy hatékony szervezetet felépíteni. Sőt, elvesztették a körzeti hátteret, ami majd 2016-ban alacsony választási részvételben csapódhat le. De nem lehet mindent a Petiék nyakába varrni. A megyei vezetés súlytalansága is tetten érhető. Különösen e személyeskedésig menő konfliktusban. Abban, hogy a nyilvánosság kizárásával zajlótárgyalások után a felek nem közös sajtótájékoztatón, hanem üzenőcédulákon magyarázták bizonyítványukat. A szervezet etikai testületének is lépnie kellene ebben az ügyben, amíg nem késő. Belső vizsgálat nélkül nem ér véget ez a fülemülepör.
Miközben e nemtelen kakaskodás köti le figyelmünket, megfeledkezünk a közösségi érdekről. Feladunk pozíciókat. Túlságosan megszoktuk a pártleosztásos rendszert. Amikor kormányon vagyunk, nincs elég felkészült szakember az ölünkbe hullt állások betöltésére. Mert a magyar érdekképviseletnek nincs utánpótlásképző stratégiája. Csak a politikusi ambícióval megvert potyalesők tolonganak. De közigazgatásban is jártas kulturális, oktatási menedzsert nagyítóval sem találni. Még az iskolaigazgatói vagy helyettesi tisztségre is néhol lasszóval fogják a jelölteket. A most zajló megyei főtanfelügyelői állásra egyetlen magyar jelentkező sincs a három román mellett. Ha mi nem hisszük el, s meg sem próbáljuk, hogy ilyen beosztásba magyar is kerülhet, nem politikai ejtőernyősként, akkor mire számítunk a többségiek részéről? Zsigereinkben visszük tovább a másodrendűek tudatát, és a belső csatározás tovább mérgezi közéletünket.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Romániai gyakorlat és európai modellek a kisebbségvédelemben
Tegnap tartották a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány immár hagyományossá vált éves kisebbségi szemináriumát Kisebbségvédelem: romániai gyakorlat, európai modellek, és a Minority SafePack kisebbségi polgári kezdeményezés címmel.
Az egész napos rendezvényre a Bernády Házban került sor. Ezzel a konferenciával az alapítvány egy olyan kommunikációs platformot szeretne biztosítani, amely lehetőséget teremt a kisebbségi közösségek jogi törekvéseinek tisztázására, a félreértelmezések kiküszöbölésére, a kölcsönös félelmek feltérképezésére és leküzdésére. A kerekasztal-beszélgetés célja a jelenlegi többség–kisebbség együttélési keretek – köztük a romániai trendek, illetve a már jól működő európai modellek – megvizsgálásával hatékony együttélési és együttműködési feltételek kidolgozása – nyilatkozta Borbély László, a rendezvény házigazdája, az alapítvány elnöke.
Megnyitóbeszédében hangsúlyozta a párbeszéd fontosságát, és kijelentette, a Bernády Alapítvány új lapot kíván nyitni a többség és kisebbség közötti dialógusban, mert huszonöt évvel a rendszerváltás után, bár történt előrelépés a kisebbségi jogok terén, és bár vannak törvények, az alkalmazásukkal még mindig gondok adódnak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke beszélt az európai polgári kezdeményezésről, amelyet a FUEN, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, a 94 kisebbségi szervezetet magába foglaló ernyőszervezet is felkarolt, de amelyet az Európai Bizottság "brutálisan" elutasított. Véleménye szerint 2007-ig történtek fontos lépések a vonatkozó törvényes keretek bővítésében, ellenben az uniós csatlakozás után a folyamat lelassult.
A délelőtti beszélgetéseken felszólalt Florin Buicu képviselő, aki Valeriu Zgonea, a képviselőház elnökének üzenetét tolmácsolta, Mihai Voicu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnöke, Laczikó Enikő államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője, Vasile Dîncu, az Elemzési és Stratégiai Intézet (IRES) elnöke, Lucian Mândruta újságíró, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Codrin Scutaru, a Konzervatív Párt alelnöke, Laurentiu Stefan államelnöki tanácsos.
A délutáni programon részt vett Markó Béla szenátor, Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke, aki Kisebbségi jogok európai keretben – a MinoritySafePack kezdeményezés címmel tartott előadást, Meirion Prys Jones, az NPLD és Gall Nyelvi Tanács elnöke, illetve a romániai kisebbségi szervezetek képviselői: Ognean Cârstici, a Romániai Szerbek Egyesületének elnöke, Mihai Radan, a Romániai Horvátok Egyesületének elnöke, Gheorghe Firczak, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, dr. Michael Liebhardt, a marosvásárhelyi Német Fórum elnöke, Neculae Mircovici, a Romániai Bolgárok Egyesületének elnöke, Valentin Stalenoi, a Romániai Lipován Oroszok Egyesületének főtitkára, Dub László, a Maros megyei Zsidó Hitközség elnöke, dr. PuskásAttila, az Erdélyi Magyar Örmények Szövetségének elnöke, Rudolf Moca, a RomoSapiens Egyesület elnöke, Koreck Mária, a Divers Egyesület elnöke.
A rendezvény fogadással ért véget.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Nagyon jól tudunk románul, mégis kell az anyanyelvhasználat
A kolozsvári magyarok háromnegyedét kérdezte az Igen, tessék!
Bár a kolozsvári magyarok 85 százaléka nagyon jól vagy anyanyelvi szinten beszél románul, mégis igénylik a magyar nyelv használatának lehetőségét a mindennapokban, az orvossal, ügyvéddel való bizalmasabb kommunikáció során, a megkérdezettek több mint 90 százaléka a hivatalokban is, és ragaszkodnak az olyan jelképes gesztusokhoz, mint a többnyelvű feliratok.
Az anyanyelvű kereskedelmi kiszolgálást, az Igen, tessék! projekt közmegítélését, a nyelvi tudatosság és a fogyasztás, a nyelvtudás és nyelvi attitűd közötti összefüggéseket, az anyanyelvhasználat igényét, valamint az anyanyelvi kiszolgálás befolyásoló erejét mérte ez a tavalyi kutatás. A Nyelvhasználat és nyelvi tudatosság Kolozsváron című felmérést Kiss Tamás szociológus szakmai irányítása alatt Bethlendi András és Talpas Botond végezte; az előzetes eredményeket a napokban a Nemzetpolitikai Kutatóintézet szakmai konferenciáján mutatták be Budapesten.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Néhány gondolat a képviselőházhoz intézett kérésemről és annak céljáról
Lassan három hónapja már, hogy a DNA ügyészei egy üres dossziét nem hajlandók lezárni, törvénytelenül tartanak függőben egy jogilag tiszta ügyet.
Az ügyészi visszaélések és törvénytelenségek sora azzal kezdődött, hogy úgy kérték előzetes letartóztatásomat, hogy az ügyben nem nyilatkoztam és a dosszié tartalmát sem ismertem. Ezt követte az a tény, hogy a dossziéhoz csak azután engedtek hozzáférni, miután a parlament többségi szavazással jóváhagyta az előzetes letartóztatásomat. Ezután a dossziét átolvasva kiderült, hogy abban már eleve benne voltak annak a bizonyos 2011. március 15-i ülésnek a jegyzőkönyvei, amelyekről hiányzik az aláírásom, tehát az ügyészek már tudták azt, amit én addig csak fotókkal és újságcikkekkel tudtam bizonyítani: hogy nem voltam ott azon az ülésen, tehát tudatosan, a tények és az ártatlanságom ismeretében cselekedtek. Végül ott van az a tény, hogy minden bizonyíték ellenére nem hajlandók ejteni a vádakat, lezárni az ügyet.
Markó Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

Itt a Hellvig, hol a Hellvig?
Oly nagy a porverés az Elena Udrea újabb és újabb letartóztatásai, hazabocsátásai körül, hogy a hazai média csak a hírcsokrokban foglalkozik Eduard Hellvig, kiszemelt SRI-igazgató kinevezésével. Illetve azzal, hogy a kinevezése, beiktatása elhúzódik, késik. Itt valami nincs egészen rendjén, mert a parlament szocdem többsége kénytelen-kelletlen lenyelte, hogy Romániának német nemzetiségű és liberális elnöke legyen, de úgy látszik, attól már irtózik, hogy ez az elnök a legfontosabb titkosszolgálat élére egy újabb nem igazán román etnikumút nevezzen ki. Hellvigről nem sokat tud az ország lakossága azon kívül, hogy zilahi származású, liberális párti alelnök, többször parlamenti képviselő, miniszter, mindenféle biztonságpolitikai tudományok nagy tudora, aki igazi européer képzésben részesült. Na, ennyi nagy erény igencsak elégséges kellene legyen ahhoz, ami indokolttá tehetné fő-fő hírszerzővé való kinevezését, még akkor is, ha nacionáléja kissé bonyodalmas. De ettől még a szocdemeknek sem kellene igazán tartania, hiszen nálunk felé ezer példája volt és van annak, hogy a kívülről jövő „megtérők”, pontosabban „átkeresztelkedtek” még a római pápánál is katolikusabbak tudnak lenni. Ott van mindjárt Petre Roman egykori miniszterelnök esete, kinek ereiben egyetlen milligramm román vér sem folyik, de a románságban ugyanvalóst kitett magáért. Ez nem is lenne tehát baj, hiszen Illyés Gyula is megmondta – a magyarság vonatkozásában –, hogy a nemzeti hovatartozás sokkal inkább vállalás kérdése, semmint a származásé. Bár az alakoskodókra azért érdemes odafigyelni.
Tehát nem is igazán ezzel lenne baj, az SZDP nem ezért húzódozik Hellvig kinevezésétől, hanem azért, mert a kiszemelt férfiú Klaus Johannis embere, s általa a liberális befolyás mérhetetlenül megnőhetne Románia belpolitikai életében. Mert az igazság az – bármi mást is mondhat az alkotmány –, hogy az elnök után Románia legnagyobb politikai potentátja, legbefolyásosabb embere a hírszerző szolgálat vezetője, aki sorsokat, esetleg politikai mozgásokat is a kezében tarthat, lévén ő a minden titkok fő-fő ismerője, s ilyen minőségben az elnök legfőbb tanácsadója. Ha nem válik „önjáróvá” netán tán. De azzá válhat, s ezért szeretnék sokan, hogy a SRI igazgatója legyen politikailag semleges és elkötelezett. De csak akkor akarják ezt, ha éppen az ellentáborból szemelnek ki valakit a magas funkció betöltésére.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Királyi átverés gettónyugdíjjal
Valóságos tömeghisztéria robbant ki az önmagát a romák nemzetközi királyának tekintő Dorin Cioabă ígérete nyomán, miszerint német állami kárpótlásban részesülhetnek az egykor Transznisztriába telepített cigányok leszármazottai. Bár a német jogszabályok ezt nem teszik lehetővé, a cigányvajda nagyszebeni rezidenciáján több ezren – románok, magyarok, romák – igénylik a húszezer euróra taksált kártérítést, kifizetve a 25 lejes kezelési költséget.
Átverésgyanús pénzgyűjtés zajlik Nagyszebenben az önmagát a romák nemzetközi királyának tekintő Dorin Cioabă kezdeményezésére. A két évvel ezelőtti megkoronázása után pártot is alapított cigányvajda azzal hitegeti az embereket, hogy tárgyalásos úton vagy bírósági per révén tetemes kárpótlást csikar ki a német államtól a roma holokauszt romániai áldozatainak leszármazottai számára.
A dolog szépséghibája, hogy a szélhámosságnak tűnő akció keretében bárkinek elfogadják az igénylését a kezelési költségként felszámolt 25 lej ellenében, másrészt a legkevesebb biztosíték sincs arra, hogy a berlini kormány valaha is hajlandó lenne kártérítés kifizetésére.
Szebeni ostromállapot
A jelenségre a Krónika egyik csíkszeredai olvasója hívta fel a figyelmünket, akinek feltűnt, hogy az elmúlt időszakban a Csíki-medencéből is tömegesen utaznak a szebeni megyeszékhelyre kárpótlás reményében. Közvetítésének köszönhetően sikerült felvennünk a kapcsolatot egy székelyföldi férfival, aki szerdán egyik falustársával nyújtotta be kérvényét az erdélyi romák fellegvárának számító városban.
Kiderült, hogy a kártérítés híre szájról szájra terjed a lakosság körében, a legtöbben pedig annyit tudnak: nagy eséllyel pályázik mindenki a 20–25 ezer eurós kárpótlásra, akinek felmenője 1900 és 1944 között hunyt el valamelyik világégés idején hadifogságban vagy koncentrációs táborban.
„Százával állunk itt sorba, várjuk, hogy bejussunk. Mindenki hozta a tátája, nagytátája papírjait, azt kérik ezek. Sok pénzt ígérnek, de erősen kétlem, hogy lesz belőle valami. Ha végül semmit se kapunk, akkor is megéri megpróbálni, ennyi legyen a legnagyobb veszteségem az életben" – magyarázta az atyafi, akinek a 25 lejes kezelési költségen kívül száz lejébe került az oda-vissza út.
Interjúalanyunk – akinek az anyai nagyapja volt roma nemzetiségű – mindössze annyit tudott a „kárpótlási irodáról", hogy a szebeni Grâului utca 6. szám alatt, egy „kastélyban" működik, ahol azonban egyetlen szervezet vagy cég nevét sem tüntették fel. A felmenő halotti bizonyítványának és az igénylő keresztlevelének, személyi igazolványának fénymásolatával együtt átadott pénzösszegért mindössze pénztárblokkot kapott. Viszont mindenkinek azt ígérték, hogy néhány héten belül értesítik őket a fejleményekről. Kiderült, az igénylések benyújtási határideje február 28.-a, ezzel magyarázható, hogy a helyszínen különösen az elmúlt napokban több ezren fordultak meg.
A székelyföldi kérvényezőnek a sorukra várók egyikétől sikerült három telefonszámot is szereznie, amelyen állítólag tájékozódni lehet a kárpótlás körülményeiről. Többszöri próbálkozásunk ellenére sem a vezetékes, sem a két mobilszámon nem válaszolt senki; egyikről utólag kiderült, hogy a Dorin Cioabáé.
Porrajmos, a cigány vészkorszak
A hazai romák kitelepítését Ion Antonescu marsall, Románia Hitler-barát kormányzója rendelte el 1942. május 24-én. A romániai holokauszt tanulmányozására létrehozott nemzetközi bizottság adatai szerint 25 ezer, más források szerint több mint 30 ezer romát szállítottak Transznisztriába a gyéren lakott terület benépesítésének szándékával. A nomád romákat a román hadsereg gyűjtötte össze, és egy három hónapos út végén telepítette őket a ma a Moldovai Köztársasághoz tartozó, önállóságát 1991-ben kikiáltó Dnyeszter menti köztársaságba. A deportáltaknak a túléléshez szükséges legalapvetőbb feltételeket sem biztosították: arra kényszerültek, hogy földbe vájt vermekben, víz és élelem nélkül húzzák meg magukat. Lovaikat, pénzüket, ékszereiket elvették. A deportáltak közül 11 ezren meghaltak, a roma holokauszt, a porrajmos túlélői közül sokan visszatértek szülőföldjükre. Jelenleg mintegy százötven túlélőt tartanak nyilván az országban.
Kutakodásunk során aztán rábukkantunk, hogy a Grâului utca 6. szám alatt nem más működik, mint az üstkészítő és vándorcigányok Indi Rom elnevezésű egyesületének, valamint a roma közösség belső ügyeiben törvénykezni illetékes cigánybíróságnak, a Stabor Romanónak a székháza. Kiderítettük azt is, mi áll a kárpótlási hisztéria hátterében.
A romák nemzetközi királya titulusát 2013-ban elhunyt apjától, Florin Cioabától öröklő Dorin január 27-én, a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján beszélt arról, hogy kárpótlást követel Németországtól a második világháború idején Transznisztriába deportált romániai cigányok leszármazottai számára.
A jogi és politikatudományi diplomával rendelkező cigányvajda szerint a kitelepítettek utódait fejenként húszezer eurós kártérítés és havi 200 eurós nyugdíj illeti meg, ennek folyósítása érdekében pedig ügyvédeket fogadott, hogy tárgyalásba bocsátkozzanak, megegyezés híján pedig pereskedjenek a német állammal.
„Tavaly november óta hatvan, Transznisztriát megjárt romániai roma részesül havi 200 eurós juttatásban, valamint ugyanezt az összeget megkapták nyolc évre visszamenőleg is, mintegy húszezer eurót. Mi azt szeretnénk, ha a túlélőkhöz hasonlóan ugyanezeket a jutattásokat a leszármazottak is megkapnák, hiszen a kisemmizés miatt semmit sem örököltek a felmenőiktől. Van a német államnak pénze, hiszen évente 7,5 millió eurót fizet a holokauszt zsidó, ukrán, orosz áldozatainak" – állította egy hónappal ezelőtt Cioabă.
A Romák Demokratikus Szövetségének Pártja (PADR), valamint a szebeni cigánybíróság elnöki tisztségét betöltő vajda közölte azt is: addig már hatezer személy nyújtotta be kárpótlási igényét. Ebből az következik, hogy a tőlük fejenként behajtott 25 lejjel számolva már akkor 150 ezer lejt gyűjtött össze a szebeni „uralkodói ház", nem beszélve az azóta jelentkezett, vélhetően több ezer igénylő által befizetett jutalékról.
Különben korábban Dorin apja szorgalmazta, hogy a zsidókhoz hasonlóan a cigányokat is nyilvánítsák a holokauszt áldozatainak. Florin Cioabă adott pillanatban 350 millió német márkát követelt kárpótlásként a német államtól a náci haláltáborokban elgázosított mintegy tízezer romániai cigányért.
Szigorú német feltételek
A szebeni romák kezdeményezése különösen a hatályos németországi kárpótlási jogszabályok ismeretében tűnik légvárnak. Az 1997-ben elfogadott német kárpótlási törvény értelmében bizonyos feltételek mellett úgynevezett gettónyugdíjban részesülnek azok a személyek, akik a német nemzetiszocialista rezsim idején, 1933 és 1945 között kényszermunkát végeztek valamelyik munkatáborban vagy lágerben.
A berlini kormány tavaly úgy módosította a jogszabályt, hogy annak hatálya immár kiterjed az egykor a náci Németország befolyása alatt állt valamennyi gettóra, vagyis a Románia területén működőkre is. Sőt a módosítás révén az illetmény visszamenőleges hatállyal, 1997 júliusáig is igényelhető. A törvény rögzíti, hogy a túlélők nem kárpótlásban, hanem havi nyugdíjban részesülnek, de kizárólag azok, akik bizonyítani tudják deportálásukat, és életük folyamán legalább öt évig (60 hónap) munkaviszonyban álltak; ebbe az időszakba beleszámítják a munkatárborban eltöltött időszakot is.
Fontos kitétel továbbá, hogy a gettónyugdíjra csakis a már elhunyt deportált házastársa (férj/feleség) jogosult, a leszármazottak – gyerekek, unokák – nem. Ráadásul a német hatóságok házassági oklevél felmutatását is követelik, amivel például a hetven évvel ezelőtt Transznisztriába hurcolt vándorcigányok többsége nem rendelkezik.
De még a házastárs is csak akkor igényelheti a juttatást, ha hozzátartozója még életében kérvényezte a gettónyugdíjat, de nem korábban, mint 2006 júniusa. Emellett kizárták a jogosultak köréből azokat a kényszermunkát végzetteket is, akiknek 2001-ben a genfi Nemzetközi Migrációs Szervezet közvetítésével már kártérítést folyósított a német állam. Akkoriban mintegy 5500 romániai roma részesült fejenként mintegy 7700 eurós egyszeri kárpótlásban.
„Uralkodói" magánakció
Az érintettek amúgy három németországi nyugdíjbiztosítónál is beadhatják dossziéikat, ahol a német hatóságok tájékoztatása szerint térítésmentesen történik a kérvények feldolgozása. Támogatást nyújt ugyanakkor az egykor deportáltaknak a román kormány keretében működő Romaügyi Hivatal (ANR) is.
Az intézmény például saját költségvetéséből fedezi az országos levéltárnál 45 lejbe kerülő igazolás kiváltását, amely alapján az érintettek bizonyíthatják, hogy annak idején elhurcolták őket Transznisztriába. Iulian Stoian, az ANR tanácsosa érdeklődésünkre elmondta, már csak azon okból is hallottak Dorin Cioabă akciójáról, hogy a bukaresti hivatalban naponta tucatnyian érdeklődnek a Szebenből elterjedt kárpótlási lehetőség iránt.
„Ez egy magánkezdeményezés, amelyért semmiféle felelősséget nem vállalunk. Remélem, Cioabă úr helyesen tájékoztatja a lakosságot, és tisztázza például, hogy a hatályos német jogszabályok alapján, rögzített feltételek mellett kizárólag nyugdíjigénylésre van mód, kártérítésre nem. Ezen túlmenően mindenkinek jogában áll ott igényelni bármit, és annyit fizetni ezért, ahol jónak látja, mi azonban azt javasoljuk, hogy a polgárok előzetesen alaposan tájékozódjanak az ügyben" – nyilatkozta Stoian a Krónikának a nagyszebeni hisztéria kapcsán.
Kérdésünkre a tanácsos nem tudta megmondani, hány egykori roma deportált kap gettónyugdíjat a Transznisztriába telepítés után, szerinte erről csak a német hatóságok rendelkeznek kimutatással.
Hűen tükrözi egyébként a kormányhivatal és a szebeni „uralkodói ház" közötti viszonyt Dorin Cioabă minapi Facebook-bejegyzése, amelyben sérelmezte, hogy az ANR nem nézi jó szemmel kárpótlásigénylő kezdeményezését. Sőt a roma király azzal a híveinek szóló üzenettel tette közzé profilján Vasile Daniel államtitkár, a romaügynökség elnökének fényképét: „ha esetleg találkoztok vele..."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Közvitát tartottak Kolozsváron a multikulturalizmusról
Multikulturalizmus témában szervezett közvitát a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport csütörtökön a kolozsvári Ecsetgyárban.
A polgármesteri hivatalt Emil Boc városvezető helyett két beosztottja, Adrian Chircă és Dana Apan képviselte a beszélgetésen a szervezők által szerkesztőségünknek küldött közlemény szerint.
Rajtuk kívül részt vettek a magyar és román közélet neves képviselői is, mint például Sabin Gherman, Eckstein-Kovács Péter, Szőcs Sándor, Csoma Botond vagy Mihai Goțiu.
A beszélgetés két nyelven folyt szinkrontolmáccsal és moderálással, így a felszólalók között többen is éltek azzal lehetőséggel, hogy magyarul szóljanak hozzá a beszélgetéshez.
„A vita céljai megvalósultak, az erdélyi román és magyar sajtó foglalkozott az üggyel, egy hangulatos és tartalmas beszélgetés alakult ki, amelyben úgy szakemberek, mint egyszerű résztvevők is elmondták a véleményüket. A városháza is képviseltette magát – ez jelzi, hogy a Musai-Muszáj kezdeményezés a nyilvánosság erejével képes volt a polgármesteri hivatal ingerküszöbét megütni, a képviselők pedig nem tudták megvédeni a Boc-féle tábla-politikát: mind a jogi, mind a társadalomtudományi, mind a morális érvek szintjén megsemmisültek a polgármesteri hivatal képviselete által prezentált érvek” – áll a közleményben.
A közvita teljes mértékben újszerű a kolozsvári román és magyar társadalomnak egyaránt, mert hasonló többnyelvű konzultációt sem az RMDSZ, sem más politikai pártok, sem mások nem tartottak korábban – közölte a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport, amelynek tagjai csütörtökön folytatják a figyelemfelkeltő flashmobokat, amelyre mindenkit várnak. Ez a mozgalom Facebook-oldalán lesz meghirdetve. Egy hónap múlva, március utolsó csütörtökjén ismét közvitára hívják a kolozsváriakat.
Krónika (Kolozsvár)

Román–magyar program keretében avattak zarándokközpontot Máriapócson
Az emberek testi és lelki gyarapodását segíti, ha az egyház szabadon betöltheti szolgálatát – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerdán a magyarországi Máriapócson.
Semjén Zsolt a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye új zarándokközpontjának ünnepélyes avatásán arról beszélt: felekezeti és vallási hovatartozástól függetlenül mindenkinek az az érdeke, hogy testi és lelki értelemben az ember szabadon kibontakozhasson, ebben pedig az egyháznak nagyon fontos szerepe van. Hozzátette, hogy ha az Istennel való kapcsolat kinyílik, akkor az erőt ad a napi problémákban megfáradt embereknek életük rendezéséhez, saját boldogulásukkal pedig a társadalom javát szolgálják.
A kereszténydemokrata politikus a kommunizmus áldozatainak emléknapjára utalva hangsúlyozta, az ateizmusra és istentelenségre épülő kommunizmus árnyékában a zarándokközpont átadása szimbolikus jelentőséggel bír. Helyreállt a dolgok normális rendje, azaz együtt van az egyház, az állam, a megye és az önkormányzat, illetve együtt vannak a magyarországi és az erdélyi magyarok, fogalmazott Semjén Zsolt.
„Isten népe van együtt, és skizofrén dolog, amikor megpróbálják szétválasztani, széthasítani a hívő embert az állampolgártól” – mondta a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: „egyszerre vagyunk tagjai az egyháznak és állampolgárai a hazának”.
Semjén Zsolt kitért arra is, hogy minden politikai program és államfelfogás a mögötte álló emberkép függvénye. Ha ez az emberkép torz és egyoldalú, akkor szükségszerű, hogy az arra épülő társadalom torz és embertelen legyen, mutatott rá a politikus. Úgy vélte, az állam feladata az emberek életminőségének javítása, de ehhez szellemi-lelki értelemben szükség van az egyház sajátos szolgálatára is.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök arról beszélt: Magyarországon és Erdélyben azok az igazán erős közösségek, amelyek jövőjük tervezésekor figyelemmel vannak az egyházra és a keresztény értékekre.
A politikus utalt arra, az állam és az egyház viszonya árnyaltabb Romániában, mint Magyarországon, a román állam ugyanis még nem rendezte a magyar történelmi egyházak és a görög katolikus egyház ingatlanjaival és tulajdonaival kapcsolatos kérdést. Visszafelé is foroghat a történelem kereke, már visszaszolgáltatott ingatlant államosíthatnak, megszerzett jogokat visszavonhatnak, de nem szabad úgy tennünk, mintha ennek nem lenne jelentősége, mutatott rá Kelemen Hunor.
A beszédek előtt Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye megyés püspöke szentelte fel és áldotta meg a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében, több mint 649 ezer euróból felépült új zarándokközpontot.
A Mária sugara – Közös vallásturisztikai értékek megőrzése és bemutatása című, 1,3 millió euró költségvetésű nagyprojekt egyik elemeként elkészült, mintegy 600 négyzetméteres központban a zarándokok fogadására, rendezvények és konferenciák megtartására is alkalmas termeket alakítottak ki. A létesítmény négy kisebb – tárgyalásokra, gyóntatásra, kiscsoportos foglalkozásokra alkalmas – helyiséggel is rendelkezik. Az új épületben orvosi szoba, vizesblokkal felszerelt baba-mama szoba, egy játszóház és egy kegytárgybolt kapott helyet.
A program keretében a máriapócsi zarándokház felépítésén kívül a Máriapócs–Szatmárnémeti-vonal mentén a nagykárolyi görög katolikus templom és közvetlen környezetének felújítása, a nagykárolyi Kalazanci Szent József római katolikus plébániatemplom épületének felújítása, valamint a szatmárnémeti román görög katolikus Popp Aurel-kápolna rekonstrukciója is megvalósult.
Krónika (Kolozsvár)

Vezetőképzést tart középiskolás diákoknak a Rákóczi Szövetség
Tizenötödik alkalommal rendezi meg péntektől vasárnapig vezetőképzőjét a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei középiskolások részére.
A szervezet MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a rendezvényen 80-an vesznek részt 23 középiskolát képviselve, intézményenként egy tanár és két diák lesz jelen.
A rendezvényre olyan középiskolák kaptak meghívást, ahol ifjúsági szervezete működik a szövetségnek, a Kárpát-medencében jelenleg 235 ilyen intézmény van. A rendezvény központi témája hagyományosan az érték és az ifjúság - közölték.
A középiskolás vezetőképző azzal a céllal rendezik meg, hogy lehetőséget biztosítson a kapcsolatépítésre, elősegítse a középiskolai szervezetek munkáját, hatékonyságát, illetve egy tartalmas és jó hangulatú együttlétet teremtsen a résztvevőknek.
maszol.ro

Ismét várják a katonai központokba a 18 éves fiatalokat
Nincs miért aggódniuk azoknak a szülőknek, akiknek 18 év körüli fiúgyermekét behívják a katonai központokba. Nyilvántartásba vételük nem besorozás, és törvény írja elő.
Aggódó kolozsvári magyar szülők jelezték portálunknak, hogy a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlése ellenére a középiskolás fiúgyermeküknek jelentkezniük kell a kolozsvári katonai központnál, ha betöltötték a 18 évet. Erre osztályfőnökük figyelmeztette ezen a héten diákokat.
„A napokban a tizenegyedikes fiam lelkendezve állított haza: édesanyám, kaptam egy papírt arról, hogy nyilvántartásba vesznek a katonaságnál. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, pláne ebben az ukrajnai háborús hangulatban. Csak azt láttam, hogy a fiam ettől nagyon lelkes lett, mert fontosnak érezte magát” – mesélte a maszol.ro-nak a János Zsigmond Unitárius Kollégium egyik tizenegyedikes diákjának édesanyja.
A mulasztásért büntetés jár
Korodi Alpár osztályfőnök portálunknak elmondta: az a bizonyos dokumentum, amelyet szétosztott tizenegyedikes fiú diákjai között egy átirat, amelynek lényege, hogy a 18 évet betöltött diákoknak legkésőbb hat hónapon belül jelentkezniük kell a kolozsvári katonai központnál, ahol nyilvántartásba veszik őket. Ezt a 2005/395-ös törvény 2010-es módosítása írja elő.
A dokumentum felsorolja azokat az iratokat (személyi igazolvány, a katonai szolgálatra való alkalmatlanságot igazoló orvosi papír), amelyeket a fiatalnak magával kell vinnie jelentkezéskor. A katonai központnál kikérdezik a diákot, rögzítik a személyi adatait, majd kap egy igazolást a nyilvántartásba vételéről. A jelentkezés pedig kötelező: aki ezt elmulasztja, 100 és 300 lej közötti bírságra számíthat – olvasható az átiratban.
Korodi Alpár elmondta, ezt a dokumentumot az iskola titkárságától kapta, másik három osztályfőnökkel együtt. „Az volt a kérés, hogy adjuk át azoknak a fiú diákjainknak, akik már betöltötték a 18 évet vagy ebben a tanévben lesznek nagykorúak” – magyarázta a pedagógus, akinek tudomása szerint a megye összes iskolájába érkezett ezekben a napokban ilyen átirat.
A maszol.ro pénteken a kolozsvári katonai központot is megkereste ebben az ügyben, az ügyeletes tiszt azonban a védelmi minisztériumhoz irányított információkért. Tény, hogy Valentin Cuibus Kolozs megyei tanfelügyelő sem tudta megmondani, hány iskola kapott ezekben a napokban ilyen átiratot. „A katonai központ ezt nem kommunikálja velünk. A lényeg, hogy nincs mitől tartani, hiszen a kötelező sorkatonai szolgálatot törölték, a diákokat csak nyilvántartásba veszik” – mondta a főtanfelügyelő a stiridecluj.ro-nak.
„Minden évben van ilyen”
Popa Márta, a Zsigmond János Unitárius Kollégium igazgatója szerint ijedtségre semmi okuk nincs a szülőknek. Ugyanezt az átiratot ugyanis minden évben megkapják az iskolák. „Amióta én igazgatónő vagyok, minden évben kapunk egy értesítőt a katonai központtól. Ez nem besorozásról, hanem a nyilvántartásba vételről szól” – mondta az intézményvezető. Hozzátette, hasonló értesítőt a múlt héten az Apáczai Csere János Elméleti Líceum is kapott.
Az igazgató elmondta, lefénymásoltatta az átiratot és átadta a 11. és 12. osztályok nevelőinek azzal a kéréssel, hogy a megfelelő magyarázattal osszák szét a fiú diákoknak. „Mivel a nyilvántartásba vételt törvény szabályozza, nekem partnernek kell lennem abban, hogy ez átirat eljusson az iskola diákjaihoz” – jelentette ki Popa Márta.
Arra a felvetésünkre, miszerint a szülők aggodalma és a fiatalok tájékozatlansága is azt jelzi, hogy osztályfőnökök sem tájékoztatták megfelelően a diákokat a katonai nyilvántartásba vétel hátteréről, Popa Márta kijelentette: emiatt szerinte nem a pedagógust terheli a felelősség. „Nekik sem magyarázta el senki sem rendesen, miről szól ez a történet. Csak annyit tudtak, ami az átiratban áll” – jelentette ki.
maszol.ro,

Csak kijelentések szintjén létezik Kolozsváron a multikulturalitás?
A kolozsvári deklaratív multikulturalitással foglalkozó közvitán a városvezetés képviselői is megjelentek.
Halvány érveket hozott fel a kolozsvári városvezetés képviseletében megjelent Adrian Chircă polgármesteri tanácsos és Diana Apan, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa szóvivője azon a közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében csütörtökön az Ecsetgyárban.
A Musai-Muszáj.ro oldalon jelenleg közönségszavazás zajlik arról, hogy melyik volt a hónap legintoleránsabb intézménye és személye. A CKK Intolerancia díjra itt lehet szavazni.A vitát Szakáts István, az Ecsetgyár elnöke moderálta, aki elmesélte, hogy amióta Kolozsváron él – 1987 óta – folyamatosan azt hallotta, hogy a kolozsvári magyarok és románok között nincs igazából feszültség, azt csak a politikai osztály gerjeszti. Szakáts elmondta, megpróbálta kihámozni, hogy ez tényleg így van-e, és arra jutott, hogy ez annyiban nem igaz, hogy generációkként vannak traumák, felgyűlt negatív tapasztalatok, amelyek meghatározzák az esetleges negatív viszonyulást a másik közösség fele.
Azonban azt is elmondta, hogy szerinte a kolozsvári „nép” mindig is előrébb járt a multikulturalitás kérdésében, mint a lakosság nagy része. Szerinte a politikum reprodukál egy olyan diskurzust, ami már nem aktuális.
Ezután Szőcs Sándor Attila beszélt, a kétnyelvű táblák perét kezdeményező, hollandiai alapítású kisebbségjogi civil szervezet, a European Committee Human Rights Hungarians Central Europe Alapítvány elnöke. Szerinte az együttélést a múlt traumái teszik nehézzé, a történelmi események és azoknak a negatív tapasztalatai. Szőcs hangsúlyozta, hogy az egykor Kolozsvárra nagyobb mértékben jellemző sovinizmus kevésbé meghatározó ma. Szerinte az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség, és inkább a hatóságok viszonyulása jelenti a problémát.
Szőcs azt mondta, hogy igazából nem csak a magyar kisebbséget diszkriminálják a hatóságok, hanem minden egyes kisebbséget. Szerinte nehezebb lehet egy román nemzetiségűnek feldolgozni azt, hogy a hatóságok még az olyan esetekben is, mint egy személyazonossági igazolvány kicseréltetése, úgy kezelik az adófizető polgárt, mintha ő lenne a hibás azért, hogy lejárt az okmánya érvényessége.
Szőcs szerint az egésznek a lényege annyi, hogy ez azért történhet meg, mert hagyjuk, hogy megtörténjen. „Ha nem állunk ellent, akkor elveszik a levegőnket” – mondta.
Szőcs elmondta, hogy a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos per résztvevőjeként olyan érvelésekkel szembesült, mint például az, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál fog többet kérni”, valamint azzal a feltételezéssel is találkozott, hogy a több joggal rendelkező kisebbség a hatóságok ellen fog fordulni. Szerinte az ilyen gondolkodás politikailag nem korrekt.
„A per alatt olyan érveket hallottam, hogy abban az esetben, ha Kolozsvárt is kiírnák a táblákon, akkor a kolozsvári románokat ez zavarná. Ez azonban nem egy ilyen kérdés, ugyanis ennek a jognak az alkalmazását nemzetközi szerződések szögezik le.
Nem lehet referendummal rendezni egy ilyen kérdést, ugyanis nem az számít, hogy egyik vagy másik fél mit gondol a kérdésről, szerződésbe foglalt vállalásokról lévén szó” – magyarázta Szőcs.
Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári RMDSZ-es polgármester-jelölt folytatta a beszélgetést, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a kétnyelvű táblácskák szóhasználat zavaró, hisz városjelző táblákról van szó, nem valami táblácskákról.
„Arról van szó, hogy tiszteljük meg magunkat és a városban élő embereket. Városvezetésként is fontos lenne, hogy kíváncsi legyél a másik közösségre, valamint hogy pozitívan viszonyulj hozzá” – mondta. Szerinte a magyar-román együttélés lerágott csont, ugyanis égetőbb kérdés a romák integrációja, valamint az a multikulturalitás, amit az egész világból ideérkező egyetemisták jelentenek.
A következőkben Csoma Botond, RMDSZ-es kolozsvári tanácsos beszélt, aki elmondta, hogy 2006-tól tagja a városvezetésnek, amióta számtalanszor kérték a városjelző táblákat a városvezetéstől. Elmondta, hogy létezik egy 2002-es tanácshatározat, amelyik kimondja a kétnyelvű táblák kitételének a kötelezettségét. Az ennek a betartására vonatkozó kérések kapcsán megemlítette a Sorin Apostu volt polgármesternek átnyújtott 13 pontot, valamint az aláírásgyűjtéseket, amiket eszközöltek ezért.
Elmondta, hogy 2004 óta, mióta eltűnt Gheorghe Funar volt polgármester a színről, jelentősen javultak az interetnikus viszonyok a városban.
„Úgy látom, hogy a román politikusok úgy érzik, hogy ha engedményeket tesznek a magyaroknak, akkor szavazatokat fognak veszíteni, én azonban nem hiszem, hogy egy román politikai vezető belebukna abba, ha megpróbálná a többnyelvűséget alkalmazni.
Én remélem, hogy az elkövetkezőben sikerül egy modus vivendit kialakítani. És azt is remélem, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel eredményt is tudunk elérni” – mondta. Bakk Miklós politológus visszautalt Szakáts vitaindítójára, egyetértve azzal, hogy a nép előrébb jár a multikulturalitásban, mint a politikusai.
Azonban szerinte azt is kell hangsúlyozni, hogy a politikusok felelősek azért, hogy a nép milyen traumákat éltet, és nem akarják ezt a felelősséget tudomásul venni.
Visszautalva a Csoma Botond által említett interetnikus viszonyokra, arra hívta fel a figyelmet, hogy bővíteni kellene a használt fogalmak skáláját. „A nyelvek egymás mellett élése és egyenjogúsága kellene legyen az alap. Ilyen példa Brüsszel városa, amely teljes mértékben kétnyelvű. Még akkor is, ha a flamandok csak 10% körül vannak. Ott az integráció nem a flamand-vallon együttélés kérdése, hanem a más kultúrájú bevándorolóké” – mondta.
A nyelvek egyenlőségének a kérdése kapcsán visszautalt Szilágyi N. Sándor nyelvtörvényjavaslatára, amelynek értelmében mindenkinek joga van anyanyelvét használni. „A románoknak is joga van, de mindenki másnak is. Tehát mindenki az anyanyelvét használhatja, és nem az állam hivatalos nyelvét” – magyarázta.
Geréd Imre RMDSZ-es kolozsvári tanácsos azzal folytatta a beszélgetést, hogy arra hívta fel a figyelmet, hogy Kolozsváron egy kiélezett helyzet alakult ki, mert az RMDSZ-nek nem volt partnere ezeknek az ügyeknek az átvitelében.
„Amikor egy városi tanácsban indulatokat tud kelteni az, hogy Petőfi Sándorról nevezünk el egy utcát, ami Avram Iancu volt, azt látjuk, hogy a többségi kollégák és a mi értelmezésünkben távol áll az, hogy mi elfogadott, és mi nem” – mondta Geréd.
Ezután Horia Nasra, a kolozsvári PSD szóvivője kért szót. Elmondta, hogy a PSD-n belül sem mindenki ért egyet minden határozattal, így például ő sem a verespataki aranybánya beindításával kapcsolatos PSD-állásponttal, se a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester leváltására vonatkozó PSD-s kezdeményezéssel nem értett egyet.
Szerinte a PSD az európai baloldal fele próbál irányulni, miközben a nacionalizmus megtestesítőjének látják. Elmondta, azt szeretnék, hogy látható legyen az, hogy a PSD-ben is vannak, akik nem értenek egyet mindennel, amit a PSD képvisel.
Szőcs Sándor folytatta a beszélgetést. Szerinte a nyelvi jogok intézménye azért fontos, mert csak ezek segítségével képes egy kisebbség megtartani az identitását. „Ha nem gyakorolhatják az anyanyelvüket, akkor a kisebbség kevésbé kulturált tagjai asszimilálódnak.
A PSD-s hozzászólónak válaszolva elmondta, hogy ő is ismer olyan PSD-seket, akik nyitottak a kisebbségekkel szemben.
„A probléma az egésszel az, hogy Funar legalább őszinte volt. Lehetett tudni az, hogy mire lehet számítani tőle. A polgármesteri hivatalon azonban nem nagyon ismeri ki magát az ember.
Sokan okolják az emberek az RMDSZ-t, hogy miért nem tett többet. Azonban szerintem ők örvendtek, hogy még megvan az a 2002-es tanácshatározat, nem érvénytelenítették, ugyanis így legalább volt, amire hivatkozniuk” – mondta.
Csoma Botond az aranyosgyéresi példával illusztrálta azt, hogy Romániában mennyire ellentmondóak tudnak lenni a bírósági ítéletek.
„Aranyosgyéresen három éve megszavazták a többnyelvű várostáblákat. Azt az akkori prefektus megtámadta, és első fokon nyert. A fellebbezés után másodfokon veszített. Ezután egy magánszemély támadta meg, és akkor ugyanaz a bíróság másodfokon a magánszemélynek adott igazat. Tudjuk ugyanis, hogy Romániában a joggyakorlat nem jogforrás” – magyarázta Csoma.
Tunyogi Béla azt a kérdést tette fel, hogy miért kellett egy holland szervezet jöjjön, és pert kezdeményezzen, valamint hogy miért kellett ezáltal lehetőséget adni arra, hogy emiatt utasíthassák el a kérést. Feltette azt a kérdést is, hogy miért nem fog össze a kolozsvári magyarság, valamint, hogy a politikusok miért sorolják ilyenkor, hogy mennyi mindent tettek, ha abból nem látszik semmi.
„Miért van az, hogy ahol többség van, ott a vezetők nem értesítik az embereket, hogy például joguk van beadni magyarul egy kérést?” – tette fel a kérdést.
Borzási Sarolta, a SHARE Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke folytatta a beszélgetést, arra hívva fel a figyelmet, hogy a román és a magyar közösség között nyelvi korlátok vannak, és legtöbbször a románok egyszerűen nem értik a magyar közösségen belüli közhangulatot.
„A román kollégám nem érti a magyar sajtót. Az a tapasztalatom, hogy a román közösség egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet. Van olyan eset, hogy érti ugyan valamennyire, de nem olvas, tájékozódik ezen a nyelven.
Én úgy látom, hogy emiatt egymás mentalitását se értjük meg. Én valamennyire talán megértem a román mentalitást, de vice-versa nem hiszem, hogy ez így lenne” – mondta. Hozzátette, nem érti, hogy miért lehet az, hogy ennyi akadálya van annak, hogy a magyart idegen nyelvként tanulhassák a románok egy egyetemi központban.
Ezután Elek Ronáld kolozsvári lakos kért szót. Először Csoma Botondnak tette fel azt a kérdést, hogy milyen stádiumban vannak a helyi szervezetben a tárgyalások az elvesztett per kapcsán, valamint azt, hogy mit fog tenni az RMDSZ-frakció, ha elveszítik a pert.
Szőcs Attila válaszolt Tunyogi kérdésére, kifejtve véleményét, miszerint mindig nyugatról jönnek az olyan elvekkel, mint kisebbségi vagy emberi jogok, hogy civilizáljanak.
Szőcs elmondta, hogy mikor a fellebbezést tárgyalták, akkor a polgármesteri hivatal képviselője felállt, és elmondta a holland alapítványra, mint felperesre vonatkozó kifogását.
Szőcs elmesélte, hogy a bírónak kérnie kellett, hogy a többi indokot is sorolja fel, ugyanis ezt először a polgármesteri hivatal képviselője nem tette meg. Szőcs ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a leckét megtanulva jött” a tárgyalásra az illető.
Ezután Bethlendi András, a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport egyik tagja kért szót, aki kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a kevésbé kulturáltak inkább asszimilálódnak.
„A középosztály inkább asszimilálódik, mint a munkásosztály. Ez a folyamat egy felzárkózási folyamathoz hasonlít, amely abból fakad, hogy mekkora a magyar kultúra és nyelv presztízse Kolozsváron. A hivatalos kétnyelvű táblák léte, vagy hiánya a magyar nyelv presztízsét növelik, vagy csökkentik, emiatt nem lehet ezt a hiányt kiváltani a tervezett 5 nyelvű üdvölő táblákkal.” –magyarázta.
A nyelvi jogoknak az identitás megőrzésében játszott szerepén túl Bethlendi szerint egyszerűbb okai is vannak a kétnyelvűség biztosítása szükségességének.
A magyarok is pont úgy adóznak, mint a románok, így ugyanazok a jogok illetik meg őket. A többnyelvűség többe kerül, viszont ha ez nem tetszik valakinek, akkor az mondjon le a saját nyelvi jogairól” – mondta.
Bethlendi szerint attól érdekes ez a találkozó, mert nem kettős beszéd folyik. „Magyarokként egymás között eddig elmondtuk, hogy mivel van bajunk, de a románoknak már sokkal visszafogottabb üzeneteket adtunk át. A Musai-Muszáj ezzel szemben egyenesen felvállalja azt, amit a magyar közösség a saját nyelvén elmond, és ami mellett érvel.
Szerintem fontos volt az, hogy a szervezet elment arra a városi tanácsülésre, és elmondta, amit gondol. Szerintem ezt nem rossz néven kellene venni, ugyanis a multikulturalizmus mindannyiunk érdeke” – mondta Bethlendi.
Ezután Csoma válaszolt az eddig az RMDSZ felé megfogalmazott kérdésekre. A tanácsülésen a polgármester elmondta, hogy azért fellebbezett, mert nem értette, hogy miért kellett a per, ugyanis ő ki szeretné tenni az ötnyelvű üdvözlőtáblát. Csoma elmondta, hogy már akkor felhívták a polgármester figyelmét arra, hogy az üdvözlőtáblák és városnévtáblák között van különbség.
„Érdekképviseleti szervként, politikai szervként azonban csakis politikai eszközökkel tudunk tenni a 2002-es tervezet életbeléptetéséért. Az, hogy ez azóta nem sikerült, egyszerűen annak köszönhető, hogy a tanácsi RMDSZ-nek eddig nem sikerült megtalálni az ehhez szükséges politikai többséget.
Ebben a kérdésben – úgy érzem – a PSD és a PNL ugyanúgy vélekedik. Továbbra is megpróbáljuk erről meggyőzni őket. Ha tényleg kulturális fővárosa szeretnénk lenni Európának, akkor nem kellene ilyen ügyeken vitáznunk” – mondta.
Geréd Imre ezután a 8% a sokszínűségért című kezdeményezésről beszélt, amely a finnországi nyelvtörvényt venné alapul, amely a svéd kisebbségnek biztosít széles nyelvi jogokat.
„Az unióban létező jogszabályt néztük tükörként, ugyanis ezáltal sokkal több helyen érvényesíthetnénk a nyelvi jogokat” – mondta, hozzátéve, hogy a kezdeményezést az RMDSZ az államelnök-választáskor felvállalta, és célja a nyelvhasználatot kötelezővé tevő 20%-os küszöb csökkentése. Ezután Bogdan Vătavu, a Bonchidai Kultúremberek Ligája tagjaként (Liga Oamenilor de Cultura Bontideni) arról beszélt, Kolozsvárról látható, hogy egy élő magyar város, ahol a magyar közösség meghatározó. Éppen ezért szerinte románként meg kellene ismerni ezt az oldalát.
„Ami engem érdekel, az az, hogy miért hívják Cluj-Napocának románul? A város rómaisága nem látszik, csak pár rom maradt az időszak után.
Szerintem az autonómia az, ami össze tudná fogni ezeket az identitásokat, ami együttműködésre késztethetné a két közösséget azért, mert ez mindkét identitást – románt és magyart is – le tudja fedni” – mondta Vătavu.
Bakk Miklós a 20%-os küszöb kapcsán fűzte hozzá a beszélgetéshez, hogy szerinte a törvény megengedő, nem restriktív ebben az esetben.
Ezután a polgármesteri hivatalt képviselő Adrian Chircă beszélt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy túl sokat beszélnek a táblákról, és szerinte nem kellene erről ilyen sokat beszélni.
„Az alapprobléma a táblácskák esetében az, hogy meg kellene változtatni a törvényt. A 20% csökkentésének a fontosságát az RMDSZ-esek is meglátták. Az igaz, hogy vannak ellentmondó bírói végzések, de a törvény úgy szól, hogy 20% alatt nem kötelező a kétnyelvű tábla kihelyezése. Fölötte azonban kötelező. Ezt meg lehet változtatni, országos szinten, törvénnyel. Ez azonban az országos szinten törvénykező politikusok dolga.
Ha tényleg mindenki ezt akarja, akkor változtassák meg a törvényt.
Azonban fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a táblácskákon túl már írja, hogy Cluj-Napoca, Klausenburg és Kolozsvár. Azt a bannert meg a polgármesteri hivatal tette ki. Az ötnyelvű totem is a polgármesteri hivatalhoz kötődik.
Nincs akkora különbség a kimondott és a valós multikulturalitás között, mint tűnhetne abból, ami eddig ezen a beszélgetésen elhangzott” – mondta Chircă.
Sabin Gherman tévés műsorvezető beszélt ezután, aki szerint nincsen rendben az, hogy úgy beszélnek a magyar kisebbségről, mint egy rezervátumban lévő indián törzsről.
Szerinte nincs olyan, hogy kisebbség, együttlakó népek vannak, és egymás mellett létező közösségek. „Miért fontos a táblácska? Most jövök a műsoromból, ahol Doru Pop volt a vendégem. Vele beszélgetve fogalmaztuk azt meg, hogy románokként kellene szégyelljük magunkat azért, hogy a 19. században érezzük magunkat.
Nem lehet azt, hogy két nemzet harcol, s ha az egyik egyszer veszít, akkor annak többet nincsenek jogai. Ez a történet olyan, mint Mátyás király: egy kicsit van belőle innen is, meg onnan is” – mondta. Szerinte a megoldás az lenne, hogy a 2002-es határozatot, ami nem ütközik semmilyen törvénybe, tartassák be úgy, mint ahogy mindenkit megbüntetnek, aki átmegy a piroson. „Azt kell mondani, hogy a törvényt tartsátok be, hisz ti írtátok és ti szavaztátok meg” – mondta.
Bethlendi azzal reagált, hogy Chircă úgy beszélt, mintha valami törvényeken túli dolgot kérnének a városvezetéstől. „Hogy miért fontos kérdés ez a táblaügy? Hát, ha ennyire jelentéktelen a kérdés, akkor a polgármesteri hivatal miért nem teszi ki a kétnyelvű táblákat?” - tette fel a kérdést Bethlendi. Borzási beszélt ezután, aki azt fejtette ki, hogy kolozsváriként igenis sértőnek érzi azt, hogy egy román ember nem akarja kirakni a kétnyelvű várostáblát. „Az országos törvénykezésre hárítani a kérdést a felelősség terelésével egyenlő. Miden lehetőség megvan a táblák kihelyezésére, csak az látszik, hogy valaki úgy döntött, hogy nem akarja kirakni.
Ezek a szimbolikus háborúk, ez a térharc, a táblák kérdése... Én azt látom, hogy két őshonos közösség egymásra mutogat, és nem hiszem el, hogy még mindig tényleg arról beszélünk, hogy ki kit nyomott el – mondta.
Ezután Mihai Goțiu egyetemi tanár beszélt, aki szerint rá kellene venni a polgármestert arra, hogy tartsa be a törvényt. Erre petíciókat, tüntetéseket javasolt. Szerinte akár fel is lehetne jelenteni a polgármestert, mint aki visszaélt a hatalmával, hisz egy érvényes határozatot nem hajtott végre, ami a kötelessége lenne.
„Boc ellenállása nem jogi kérdés, és nem is arról van szó, hogy nem értené, hogy mi történik. Egyszerűen csak arra számít, hogy ebből többet veszítene, mint nyerne.
Szerintem be kellene bizonyítani, hogy legtöbbünket jobban zavar ez, mint a tábla. Ha Kolozsváron valaki végezne egy felmérést, szerintem nem lennének többségben azok, aki nem értenek egyet kétnyelvű táblák kihelyezésével” – mondta, hozzátéve, hogy a mentalitásváltásra jó példa az Avram Iancu szobrának a megváltoztatására tett kísérlet, amit sokan támogattak.
„Bocnak azt kell bebizonyítani, hogy többet veszíthet a románok szavazataiból, mint nyerhet az ellenkezésével” – mondta.
Ezután Eckstein beszélt, aki elmondta, hogy a törvény nem mond semmi többet, mint azt, hogy 20% felett kötelező a kétnyelvű tábla. Szerinte meg kellene állapítani a finn modell szerint egy lakosságszámot is, ami nem csak százalékos határt állapít meg a kényelvűség kötelezésére.
Eckstein szerint a Kulturális Főváros cím elnyerésére egy komoly érv a sokszínűség.
Ezután Diana Apan beszélt, aki a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosát lebonyolító SHARE Föderáció szóvivője. Elmondta, hogy a SHARE Föderáció nagy energiát fordít arra, hogy a többnyelvűség megvalósulhasson, és magyarul is kommunikálnak.
Szerinte igaza van Borzási Saroltának abban, hogy a román fiatalok nem interiorizálják a magyar közösség problémáit, de ez szerinte azért van, mert nem is értik, hogy melyek azok a problémák.
„Hiába várja el bárki, hogy ezzel a rendezvénysorozattal meg fogjuk változtatni a világot, de úgy hiszem, hogy fontos előrelépés lesz. De megkérek mindenkit, hogy ne legyenek irreális elvárásaik velünk szemben” – mondta Apan.
Ezután újra Sabin Gherman beszélt, aki azt hangsúlyozta, hogy egy másik kultúra elismerése nem konjunktúra kérdése. Szerinte nem Emil Boc személyére kellene koncentrálni a kérdésben, mert a helyi tanács a fő felelőse a táblaügynek.
Végül Szakáts István elmondta, ezután is fognak a témakörben találkozókat tartani, amelyek a terveik szerint sokkal fókuszáltabbak lesznek a csütörtök estihez viszonyítva, amit csak a beszélgetések megnyitójának szántak.
F. J. Transindex.ro

„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Összetartozás és városünnep
Erdélyi magyar színházak előadásai láthatók a Szent György Napok kultúrhetén, s ez már önmagában is ünnep. Nemcsak azért, mert erre fesztiválokon kívül egyre kevesebb a lehetőség, hiszen költséges társulatokat felvonultatni, hanem mert régi idők vendégjátékainak emlékét is idézi egy kicsit. Azon persze lehet és érdemes alaposan eltöprengeni, miként és hogyan érhető el, hogy Sepsiszentgyörgy városünnepe igazi sajátos, székely íz legyen és az is maradjon. Összességében, nem csak kulturális vonatkozásban.
Már az is jelentős lépés, hogy végre elbúcsúzhatunk a bóvliárusok fekete seregétől, a kézművesek mellett vásárba hozzák portékáikat az erdélyi könyvkiadók is, s úgy tűnik, a szervezők jó érzékkel ismerték fel, a gagyi a kulturális kínálatból is kiszorítandó. Ne keresgéljünk régi, áporodott emlékeink között: az bizonyosan apró betűvel kerül majd a város emlékkönyvébe, hogy egykor bizony ezrek fogadták – jobb híján – a nyolcvanas, kilencvenes évek levitézlett diszkókirálynőjét és a hozzá hasonló élő kövületeket. Köszönjük, feledjük, egyszer s mindenkorra elég volt: Sepsiszentgyörgy nem a popzene matuzsálemeinek elefánttemetője.
Miként az is téves, hogy ilyenkor a színházban is az úgynevezett – ám valójában nehezen meghatározható – tömegigényt kellene kiszolgálni, ezért aztán hozták is szívfacsaró előadásaikat a budapesti produkciós irodák. Tévedés volt: minőség és szórakoztatás teátrumban sem egymást kizáró fogalmak. Jó hír azonban, hogy idéntől a kultúrhéten kizárólag erdélyi magyar színházi társulatok lépnek színpadra, mi több, a Kolozsvári Magyar Opera is elhozza egyik közkedvelt musicaljét, s ez bizony frissen és ritkán érkező véráram. Mert a temesvári, székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi színházak előadásai egyben piciny, kulturális kapcsok e térségek felé, melyek az erdélyi, székelyföldi magyar összetartozás élményét is erősíthetik.
És talán ez a kulcsszó: a Szent György Napok kulturális palettájának jó érzékű, egészséges színezésével egyrészt felmutatható, nyitottak vagyunk a mindenkori minőségre, az újra, a lendületesre, mindarra, ami vezet valahová; másrészt, újólag megerősíthető a magyar szolidaritás igénye: igen, Sepsiszentgyörgy kíváncsi arra, miként teremtenek magyar nyelvű színházat – és nemcsak teátrumot, hanem kultúrát, életet – másutt, tőlünk kissé távolabb, ám hozzánk mégis közel.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)